Nemere István: Hol van Noé bárkája? (Tvr-hét 1999/46-49) Miután évezredeken át fennmaradt a bárka híre, az embereket nem hagyta nyugodni a kérdes: mi lett Noé és az emberiség, valamint az állatvilág megmentésének eszközével, a hatalmas méretű bárkával? A legendához ragaszkodók úgy vélték, hogy a bárkának ott kell lennie, ahol a nagy esőzések megszűntével kikötött, vagyis a Bibliában is megnevezett Ararát hegyén. A bárka és az Ararát összekapcsolása már az ókorban megtörtént. Számos történész emlékezik meg erről. A középkorban a Kína felé vándorló Marco Polo is említést tesz róla. Ám a bárka keresésére csak a 19. század első felében került sor. 1829-ben a baltikumi orosz egyetem egyik professzora, doktor Parrot még véletlenül került örmény földre. Kíváncsian utazgatott, és csak az Ararát megpillantásakor jutott eszébe a bárka. A egyik ortodox kolostorban ugyanis olyan fadarabokat, deszkamaradványokat és belőlük faragott kereszteket mutattak neki, amelyek a szerzetesek állítása szerint mind-mind a bárkából származtak. A fadarabokat állítólag századokkal korábban hozták le a hegyről ismeretlen bennszülöttek. Ilyen fadarabokat aztán egy amerikai lapszerkesztő 1932-ben közelről is meg, szemlélhetett, de persze el nem vihette. Így sem akkori, sem a későbbi időkben e darabokat nem vethették alá modern műszeres vizsgálatoknak. Más kutatóknak azt állították a szerzetesek, hogy a fadarabokat a 4. században hozták le a hegyről. Abban mindenki megegyezett, hogy a legjobb állapotban lévő, keresztté átfaragott és drágakövekkel díszíteti bárkamaradvány megkövesedett fából van. Mindez csak erősítette azt a hitet, hogy a bárka valóban nagyon régi lehet. Fent a hegyen Ahora község mellett volt egy másik kolostor is. A Szent Jakab-templomban is járt dr. Parrot, és mutattak neki olyan használati tárgyakat, amelyeket a hagyomány szerint Noé és kísérői használtak a bárkán. Ám sajnos tizenegy évvel később, 1840-ben Ahorát a kolostorral együtt egy földrengés a földdel tette egyenlővé. A doktor hazatérve megírta észrevételeit és feltételezéseit a korabeli sajtóban. Így nem csoda, ha már hat évvel később másnak is kedve támadt megnézni közelről az Ararát kettős csúcsát és talán megtalálni a bárkát. 1835-ben egy Karl Behrens nevű úr mászta meg a hegyet, de a bárkának nem lelte nyomát. Hermann Abich német geológus 1845-ben három sikertelen kísérlet után megmászta a csúcsot, de a bárkát nem kereste. 1850-ben egy orosz szolgálatban álló lengyel katona, Chodzko ezredes már hatvantagú expedíció élén hódította meg a csúcsot. Elhatározta megkeresik a bárka maradványait. De nagyon elromlott az idő, és végül dolguk végezetlenül fordultak vissza. 1852 után III. Napóleon francia császár már eleve a bárka keresésére indított expedíciót, de ez sem járt sikerrel. 1856-ban Stuart brit őrnagy négy másik angollal szervezett Ararát-expedíciót. Ők is nagyon érdeklődtek a bárka iránt, és az arrafelé lakó kurdokat is kikérdezték. Teherhordóikkal bajok voltak, mert az Ararátot az ott élők szent hegynek tartják, és nem akarták elkísérni a csúcsig az angolokat. De a bárkáról ők sem tudtak többet, mint a messziről jött idegenek. Vagy nem akartak róla beszélni? Az 1870-es években Angliában könyvtárosok, régészek kutattak a bárka után. Többen eljutottak török és örmény földre is. Olyanok is voltak köztük, akik azért akarták megkeresni a bárkát, hogy útját állják a terjedő ateizmusnak. James Bryce is ezek közé tartozott. 1876-ban egyedül jutott fel az Ararát csúcsára. Ő volt az első, aki a hegymászást mellékes körülménynek tekintette, és a bárka keresése töltötte ki szinte minden idejét. Talált egy fadarabot, amelyről kijelentette: kétségtelenül nagyon régi és emberkéz által megmunkált anyag. A század második felében egy Amerikába szakadt örmény férfi, bizonyos Haji Yearam azt mondta, hogy gyermekkorában eljutott a bárkához. Az ősei több századon keresztül minden évben egyszer felmentek a nagyobbik Ararátra. Annak egyik félreső völgyében rejtőzött egy óriási hajószerű építményt. Bele is lehetett menni. Az ősök áldozatot mutattak be és imádkoztak. Később egy földrengés megsemmisítette az odavezető természetes ösvényt, újat pedig nem akartak építeni, nehogy a hitetlenek is megleljék az utat. Így aztán csak ritkán mentek fel, és egyre kevesebben tudták, hol van a bárka. 1883. május 2-án újabb nagy földrengés rázta meg a kérdéses területet, bár nem volt olyan erős, mint az előző, 1840-es. Mégis nagy pusztítást végzett. A török kormány az év második felében hazai és külföldi megbízottakat küldött, mérjék fel a kárt. A konstantinápolyi brit nagykövetség katonai attaséja, Gascoyne százados is tagja volt a nemzetközi csoportnak, amely szinte belebotlott a bárkába! A hajó egyik vége kiállt a gleccser jegéből, és be tudtak menni a belsejébe! A török hivatalnokok méréseket is végeztek a helyszínen. De mivel csak egy rész volt szabad és jégmentes, a bárka igazi méretéről elképzelésük sem volt. Az ottaniak elmondták, hogy hat éve van ilyen helyzetben, és ők is jártak benne. Mint arról később a brit sajtó is beszámolt, a bizottság tagjai a jégből mintegy hat-kilenc méter magasra kiálló építményt leltek, amelynek hajó formája volt. Olyan fákból épült, amelyek az Ararát vidékén nem nőnek, és sohasem nőttek, inkább síkvidéki fák lehettek. Legközelebb az Eufrátesz völgyében nőhettek. A fa feltehetően azonos a Bibliában emlegetett, nagy gyantatartalmú "izimmel". Talán mondani sem kell, hogy a tudományos élet és az úgynevezett "tényeket tisztelők" elevenen felfaltak volna mindenkit, aki "hitt" a bárkában. Ebben főleg amerikai tudósok jártak az élen. 1883 nyarán és őszén gunyoros cikkekben ostorozták a bárkahívőket. Végső soron oda lyukadtak ki, hogy az egész ügyet a régiségkereskedők céhe fújta fel - ha ugyan nem ők találták ki az egészet! -, hogy ezután mindenféle fatárgyakat sózzanak rá a gazdag, ámde ostoba és hiszékeny vevőkre, mondván: e tárgyak a bárka deszkáiból készültek! Az ellenpropaganda miatt a török kormány - amely pedig a bizottság visszaérkeztével elhatározta, hogy egy másik, jól felszerelt expedíciót küld az Ararátra a bárkához - lemondott erről a szándékáról. Az amúgy is haldokló oszmán rezsimnek igazán nem hiányzott, hogy az egész civilizált világ kinevesse a kormányt, az országot. Egy tíz nyelven beszélő művelt főpap, a nesztoriánus (keresztény) egyház vezetője is megmászta az Ararátot, és erről is írt. Állította, hogy 1887. április 25-én járt a bárkában. Beszámolója sokfelé megjelent a világban. Nagyjából ugyanazt találta, amit négy évvel korábban a török kormány bizottsága. Sőt mivel az ő ottjártakor kevesebb hó és jég takarta a bárkát, látta az elejét és a végét is, csak a közepe süppedt a jégtakaró alá. Egy része pedig leesett és elkorhadt, írta Nouri herceg-főpap. A bárka legalább harminc méter széles és háromszáz méter hosszú lehetett, bár nem volt alkalma pontosan lemérni. A fának sötétvöröses, szinte vasszíne volt, és nagyon vastag volt minden deszka. "Úgy hiszem, a hideg konzerválta a fát. Meg vagyok győződve, hogy az igazi bárkát láttuk, annak ellenére, hogy már több mint négyezer éves!" - olvasható a beszámolóban. Nouri főpap évekig keresett támogatókat a bárka kimentésére. Azt tervezte, hogy elviszi az 1893-as chicagói világkiállításra. A pénz nem jött össze, a főpapot pedig elvitte a tüdőgyulladás. Bár sokan remélték, hogy hagyott valamilyen térképet a lelőhelyről, hagyatékából semmi ilyesmi nem került elő. Így aztán őt is sokan hazugsággal vádolták. A huszadik században Amerikában ismét előkerült egy örmény, aki elmondta, hogy tízévesen - 1902-ben - az apja elvitte a bárkához. Ami számunkra érdekes: az 1970-ben előadott történet szerzője sokáig tárgyalt egy rajzolóval is. Leírása alapján a grafikus megrajzolta mindazt, amit a kisgyerek a század elején láthatott. George Hagopian mellesleg két évvel később, szintén gyermekként másodszor is eljutott a bárkához. Szerinte legalább kilencszáz méter magaságban egy szakadékban látta. Kiugró sziklapárkányon feküdt, akkor éppen nem volt ott jég. A gyereknek leginkább az tűnt fel, hogy sehol nem látott benne szöget. Vagyis az ókori ácsok - pontosabban maga Noé, ha hihetünk a bibliai történetnek - szögek nélkül eresztették össze a hajó alkotóelemeit. Hagopian egyetlen fedélzetet látott, oldalsó bejáratra nem emlékezett. De a hajó másik felét, amely kilógott a szakadék főié, onnan nem láthatta. A jármű nem hasonlított semmilyen vízi eszközhöz, amit korábban vagy később látott. Inkább egy óriási, lapos fenekű, fedett bárka benyomását keltette. Később is előkerültek olyan örmények, akik fiatal korukban jártak a bárkán. Ettől kezdve - engedve a néphitnek - önmagukat "szent embereknek" tartották. Beavatottaknak, akik egy titok birtokába jutottak, és azt sok évtizeden át őrizték. Amikor az 1970-es és 1980-as években kezdtek szaporodni a bárkával kapcsolatos kutatások és feltételezések, sőt műholdas fotók, már szívesen megszólaltak. Egy mástól függetlenül is ugyanolyannak írták le a fa színét, a hajó alakját, fekvését, környezetét. 1916-ban egy orosz pilóta állítólag körberepülte az Ararátot, és látta fentről a bárkát. A bárkakutatók nem hisznek az esetben, 1916-ben az orosz légierő alig létezett, és nem valószínű, hogy éppen valahol Ázsia szélén repültek volna a pilóták, miközben Európában világháború dúlt Oroszország részvételével. Olyan hírek is lábra kaptak, hogy három pilóta is látta egyszerre három gépről. Látták, hogy az ajtónyílásokat fémkeret fedte, hogy milyen gyantás a fája stb. Lehet-e mindezt látni a magasból? Nem ez volt az első tudatos csalás vagy hitegetés a bárka ügyében. Az amerikai katonai segítség részeként amerikai szállítógépek rengeteg hadianyagot szállítottak a Szovjetunióba a második világháború idején. A gépek Törökországból szálltak fel, és az Ararát fölött repültek oda-vissza. Egy pilóta útközben több fotót készített, és az egyiken világosan látszott a bárka: tíz-tizenöt méterre állt ki a jégből. 1953-ban egy olajkutató mérnök helikopterről csinált nagyon közeli fotókat. Senki nem hitt neki, a fotóit csalásnak tekintették. A CIA-t is érdekelhette a dolog. A hetvenes években alaposan kikérdeztek minden amerikait, aki valaha repülőről látta a bárkát, vagy le is fotózta. Törökországban lévő amerikai légitámaszpontokról felszálló U-2-es kémrepülőgép-pilóták is többször lefényképezték a bárkát, nagy magasságból is jól látszott a jégből kiálló része. 1973-ban állítólag kettétörött a jég nyomása alatt. 1977. december 29-én Jimmy Carter, az USA akkori elnöke az elnöki különgépen repült el a bárka fölött. Lengyelországból ment Teheránba a perzsa sah meghívására. Ő és egész kísérete ugyancsak látta a bárkát! 1989-ben is járt egy amerikai a hegyen, és bár a bárkát nem látta, hozott onnan néhány "eredeti" fadarabot. A deszkák csapokkal kapcsolódtak egymáshoz, és bitumenes szurokkal itatták át őket az egykori felhasználók. A hajó alkatrészei másfél méter átmérőjű, legalább negyvenöt méter magas fából készültek, amely csak a Földközi-tenger környékén nő - állapították meg. Korát hat különböző laborban csak 1200-1550 évesnek találták! Vagyis nem lehetett Noé hajója 4000-4400 évvel ezelőttről! Már ha elfogadjuk, hogy a bibliai történet csak akkor játszódhatott le és nem később (az Ószövetség egyes történetei 2000 vagy több évvel ezelőtt keletkeztek). Más módszerekkel végzett kormeghatározások állítólag mintegy 5000 évet mutattak ki. Szavahihető tanúk, sőt résztvevők szerint az amerikai Smithsonian Institute előzőleg sokat foglalkozott a bárkával, expedíciót is küldött oda, mérte az onnan származó faanyagok korát, és számos fotója is volt. Később viszont hivatalos érdeklődésre mindig azt felelték, hogy az intézménynek soha semmi köze nem volt a bárkához... Később kiderült, hogy az elhíresült Navarra-expedíciót is finanszírozták. No meg az is, hogy az intézmény a National Geographic Societyvel közösen keményen küzdött a bárkáról szóló információk megszerzéséért, és erre sok ezer dollárt áldoztak közösen. Sőt a földrajzi társaság már 1958-ban, 1964-ben és 1968-ban is küldött kisebb expedíciókat az Ararátra, kizárólag a bárka miatt! James B. Irwin amerikai űrhajós is több expedíciót vezetett az Ararátra. 1982-ben, 1986-ban és 1987-ben is nekivágott. Egyszer kémnek hitték, és letartóztatták, máskor viharban majdnem odaveszett kísérőivel együtt. 1988-ban ismét elindult. Négy pilótával, repülőgépekkel és helikopterekkel fésülték át a vidéket. De sem akkor, sem a következő években nem lelték fel a bárkát! Feltehetően jégbe süllyedt valamely részleges gleccserolvadás és az újabb hideg tél folyamán. A nyolcvanas és kilencvenes években mondhatni egyik expedíció a másikat érte - sikertelenül: 1991 után pedig a kurd felkelés miatt lett veszélyes arra járni, így megritkultak az expedíciók. Az arra portyázó katonai alakulatok sem látták szívesen a külföldieket.