Hét éjszaka ebben a bérelt koporsóban, Sandii. New Rose hotel. Mennyire kívánlak még mindig! Néha megütlek, aztán újra lepergetem magamban az egészet, oly lassan, olyan édesen és keményen, hogy szinte érzem is. Néha elôveszem a táskámból kis automata pisztolyodat, végighúzom ujjamat olcsó, simára krómozott závárzatán. Kínai gyártmányú .22-es, csôtorkolata éppoly szûk, mint messze tûnt szemed bogara. Fox már halott, Sandii. Fox, aki azt mondta, felejtselek el.
Emlékszem Foxra, ahogy egy párnázott csônek támaszkodik valamelyik szingapúri szálló fénytelen elôcsarnokában, tán a Bencoolen Streeten. Ahogy kezével vázolja egyes cégek befolyási övezeteit, a belsô rivalizálások fô csapásait, egy-egy fontos személy pályafutásának ívét, a gyenge pontokat, melyeket egyik vagy másik gondolkodó tank páncélzatán fedezett fel. Fox a koponyaháborúk egyik kulcsfigurája volt, korporációk közti dezertôrök közvetítôje. A zaibacuk titkos háborújának frontjain katonáskodott, egész nemzetgazdaságokat irányító mamutcégeket szolgált, mióta az eszét tudta. Látom, ahogy vigyorog, ahogy hadar, fejét rázva kajánkodik ipari kémkedési próbálkozásaim krónikáján. Az Elôny, mondja. Az Elônyre kell rátapintani. Œgy ejtette a nagy E-t, hogy még véletlenül se érthesse félre az ember. Az Elôny volt Fox G rál-kelyhe, a nyers emberi tehetség megnyilvánulása, az a megfoghatatlan plusz, melyet a világ legkitûnôbb kutatóinak agyállománya rejt. Az Elônyt nem lehet papírra vetni, mondta, se mágneslemezen rögzíteni. A legnagyobb dohányt a cégtôl céghez szegôdô dezertôrök jelentik.
Fox tiptopp volt, sötét szövetbôl készült francia öltönyének ünnepélyességét csak fiúsan homlokába hulló hajtincse oldotta valamelyest. A jó benyomás rögtön szertefoszlott, ahogy megmozdult: bal válla lehetetlen szögben lejtett, ezt a legjobb párizsi szabó sem tudta elleplezni - valaki legázolta egy taxival Bernben, és a doktoroknak csak tessék-lássék sikerült helyrepofozniuk. Azt hiszem, azért tartottam vele, mert ezt a bizonyos Elônyt hajszolta. Aztán, valahol odakint, mialatt az Elônyt kerestük, rád találtam, Sandii. A New Rose hotel afféle koporsórakás a Narita nemzetközi reptér lerohadt peremén. Egy méter magas, három méter széles plasztikkapszulák tömege, melyeket elvásott Godzilla-fogak gyanánt halmoztak fel egy betongrundon a reptéri mûút mellett. Minden kapszula mennyezetén TV-készülék; egész napokat töltök japán vetélkedômûsorokat, régi filmeket bámulva. Olykor a pisztolyodat szorongatom, Sandii. Hallom a gépek moraját, ahogy leszállási engedélyre várva köröznek Narita mezeje felett. Lehunyom a szememet, és elképzelem, hogy a körvonalak elmosódnak, esetlegessé válnak. Mikor kiszúrtalak, épp besétáltál egy bárba Jokohamában. Eurázsiai lány, félig gaidzsin; csípôd lendületes ívet rajzolt abban a kínai koppintású "tokiói" design-szerelésben. Sötét, európai szemek, széles járomcsontú arc.
Emlékszem, késôbb kiborítottad a táskád tartalmát az ágyra valami hotelszobában, míg a kompaktodat kerested: egy gyûrött csomónyi új yen, egy széthulló jegyzetfüzet, melyet csak a gumiszalagok tartanak össze, egy Mitsubishi bankkártya, japán útlevél az arany krizantémmal, és a kínai .22-es. Elmesélted a történetedet. Apád fejes volt Tokióban, de elvesztette a becsületét; anyavállalata, a Hosaka - a legnagyobb zaibacu mind közül - megtagadta, kitaszította. Azon az éjszakán anyádat hollandnak hazudtad, én meg csak hallgattam, ahogy az Amszterdamban töltött nyarakról, a Dam tér kövén flangáló galambok pelyhes, barna szônyegérôl regéltél. Sose kérdeztem, mivel érdemelte ki apád a kitaszítást.
A ruhádat néztem, sötét, egyenes hajad esését; ha mozdultál, csak úgy hasította a levegôt. A Hosaka most rám vadászik. A New Rose hotel koporsóit reciklált fémállványzat tartja össze; az acélcsöveket fénylô lakkréteg borítja. Pattogzik a festék, ahogy felmászom a létrán, morzsalék hull, ahogy végigmegyek az ajtók sora elôtt, bal kezemmel tapogatva, megszámlálva a kilincsgombokat; az ajtókon többnyelvû felirat figyelmeztet a kulcs elvesztésével járó büntetésre. Fel-felnézek, bámulom a Naritáról felemelkedô gépeket - az otthon távolibbnak rémlik most a naprendszer bármelyik holdjánál.
Fox hamar rájött, miben segíthetsz nekünk. Nem volt elég okos ahhoz, hogy ambíciót lásson beléd - de hát nem ô feküdt melletted egy egész éjszakán át a kamakurai parton. Sosem hallgatott, ahogy a lidércálmaidat meséled, az egész elképzelt gyerekkorodat ott a csillagok alatt; aztán hirtelen tótágast állt az egész, s gyerekszájad máris egy friss múlt felvázolásába fogott, s minden alkalommal megesküdtél, hogy az utolsó változat végre igaz. Nekem igazában mindegy volt: kétfelôl szorítottam a derekadat, miközben lassan hült a bôrödhöz tapadt homok. Egyszer faképnél hagytál. Visszarohantál arra a partra, mondván, ott felejtetted a kulcsunkat. Megtaláltam az ajtóban, utánad indultam, és ott találtalak, bokáig a tengerben, a hátad merev volt, a vállad remegett; szemeid valahová a távolba néztek. Szólni sem tudtál. Reszkettél.
Messze jártál. Szebb jövôt áhítottál, idillibb múltakat. Elhagytál, Sandii. Itthagytad nekem az összes holmidat. Itt a pisztoly. Itt a kompaktod, az összes árny, az összes vörös azokban a mûanyag rekeszekben. A Cray mikrokomputered, amit Foxtól kaptál, egy bevásárlólista, amit te pötyögtél bele. Néha behívom, tételenként tanulmányozom az ezüstös kis képernyôn. Fagyasztó. Fermentáló. Inkubátor. Elektroforézis-rendszer beépített agar-agar szintetizátorral és transzilluminátorral. Szövetbeágyazó.Nagy teljesítményû folyadékkromatográf. Citométer. Spektrofotométer. Négy bórszilikát fiola. Mikrocentrifuga, meg egy DNA-szintetizátor, beépített memóriával és szoftverrel. Drága mulatság, Sandii, de a számlát a Hosaka fizette. Késôbb még jobban megvágtad ôket, és mire feleszméltek, már messze jártál. Azt a listát Hirosi állította össze neked. Alighanem az ágyban. Hirosi Jomiuri. A Maas Biolabs GmbH-nak dolgozott, a Hosaka pedig szemet vetett rá. Csúcs volt a pasas: egy merô Elôny. Fox úgy követte a genetikus mérnököket, ahogy a sportrajongók kedvenc játékosaikat. Akarta Hirosit, majd' megveszett érte.
Háromszor küldött át Frankfurtba, csak hogy megnézzem magamnak, mielôtt te színre léptél. Nem akarta, hogy megkörnyékezzem; egy grimaszt, egy biccentést sem engedélyezett. Csak figyelnem kellett. Hirosi megállapodott, elégedett ember benyomását keltette. Talált magának egy német lányt, aki a konzervatív lódenholmit, és a friss diófaszínre polírozott lovaglócsizmát kedvelte. Vett egy renovált házat az óvárosban, az ablakai egy szép kis térre néztek. Abbahagyta a kendót, vívni tanult. A Maas biztonsági emberei csak úgy nyüzsögtek körülötte, a kikezdhetetlenség áttetszô, sûrû szirupjába ágyazták diszkrét, de nyomatékos jelenlétükkel. Visszatértem, és megmondtam Foxnak, hogy sose boldogulunk vele. Te mégis boldogultál, Sandii. Behálóztad nekünk, ahogy kellett. Hosakás kapcsolataink olyanok voltak, mint a központi organizmust védelmezô specializált sejtek. Én és Fox voltunk a mutagének, kétes, sodródó elemek a vállalatközi állomány sötét oldaláról. Miután helyet találtunk számodra Bécsben, felajánlottuk nekik Hirosit. A szemük se rebbent: halálos nyugalommal bámultak ránk abban a Los Angeles-i hotelszobában. Azt mondták, ezt meg kell gondolniuk. Fox a nevén nevezte saját ászukat a gén-játszmában, kimondta kereken, megszegve az erre vonatkozó íratlan szabályt. Meg kell gondolnunk, ismételték Hosakáék. Fox három napot adott nekik. Egy héttel azelôtt, hogy Bécsbe indultál, Barcelonába vittelek.
Emlékszem rád: a hajadat szürke baszk sapka alá rejtetted, szépen metszett mongol arccsontodat ódon boltok kirakatai tükrözték. Lesétáltunk a Rambalason a föníciai kikötôig, el az üvegtetejû Mercado mellett, ahol az árusok afrikai narancsot kínáltak. A régi Ritz. Meleg volt a szobád, meleg és sötét. Európa úgy borult ránk, mint valami fojtogatón puha pehelypaplan. Álmodban hatoltam beléd: te mindig készen álltál. Néztem, ahogy az ajkad néma, meglepett O-t formál, ahogy arcodat a vaskos, fehér, archaikus Ritz-huzatú párnába temeted. Beléd képzeltem Ázsia összes neonfényét, a Sinjuku körül örvénylô tömeget a csupa drót, csupa elektromosság éjszakában. Úgy mozogtál, egy új kor ritmusára, álmatagon, távolin bármely nemzet eszményeitôl. Aztán Bécsbe repültünk, és elhelyeztelek Hirosi nejének kedvenc szállodájában. Csendes, szolid hotel volt, elôcsarnoka akár a márvány sakktábla, csupa réz liftje citrátolajtól és szivarfüsttôl szaglott. Könnyû volt ideképzelni Hirosi nejét, a márványon magasszárú lovaglócsizmájának csúcsfényeivel - noha tudtuk, hogy ez egyszer nem kíséri el az urát. Egy Rajna-vidéki szanatóriumban idôzött, Hirosi egyedül jött a bécsi konferenciára. Mikor a Maas biztonsági emberei megérkeztek, hogy átfésüljék a hotelt, nem mutatkoztál. Hirosi egy órával késôbb érkezett, egyedül.
Képzelj el egy idegen lényt, mondta egyszer Fox, aki azért jön, hogy azonosítsa a Föld uralkodó intelligenciahordozóját. Szemlélôdik egy darabig, aztán választ. Mit gondolsz, mire voksol? Nyilván csak a vállamat vonogattam. A zaibacukra, magyarázta Fox. A multikra. A zaibacuk vére az információ, az embereké csak szövet. A struktúra léte független az azt felépítô személyek lététôl. Egy-egy társaság: külön életforma. Hagyd ezt az Elôny-dumát, kértem. A Maas egészen más, mondta ô, rám se hederítve. Kicsi, gyors, könyörtelen. Színtiszta atavizmus. Egy merô Elôny.
Emlékszem Foxra, ahogy Hirosi Elônyének lényegét magyarázza. Radioaktív nukleotidok, monoklón antitestek, valami a proteinek kötéseivel kapcsolatban. Forró proteinek - Fox így nevezte ôket. Nagy sebességû kapcsolások. Azt mondta, Hirosi afféle csodalény, az a fajta, aki szétzúzza a paradigmákat, fejtetôre állít egy egész tudományágat, a teljes ismeretanyag felülvizsgálatát kényszerítve ki.
Alapvetô szabadalmak, mondta, s torka elszorult a két szó mögött rejlô adómentes milliók közelségének tudatában. A Hosaka akarta Hirosit, Elônyének radikális természete azonban aggasztotta ôket. Azt akarták, hogy teljes elszigeteltségben dolgozzon tovább. Marokkóba mentem, a régi városrészbe, Medinába. Találtam egy heroin-labort, ahol mostanság feromon-kivonatokat készítettek. A Hosaka pénzén megvettem az egészet. A piactéren, a Dzsema-el-Fnán sétáltam egy izzadós portugál üzletemberrel, tisztáztam vele minden részletet, a világítástól kezdve a kísérleti állatok ketreceinek szellôztetéséig. A városfalakon túl az Atlasz vonulata derengett.
A Dzsema-el-Fna zsúfolva volt csepûrágókkal, táncosokkal, mesemondókkal, lábzsonglôr kölykökkel és lábatlan koldusokkal, akik fatálkáikat nyújtogatták a francia szoftvereket hirdetô holofilmek fényénél. Nyers gyapjúbálák és kínai mikrochipekkel teli plasztiktartályok mellett haladtunk el. Sejteni engedtem, hogy megbízóim szintetikus béta-endorfinban utaznak: olyasmivel kellett elôállnom, ami még ezeknek is mond valamit.
Néha eszembe jutnak a harajukai napok, Sandii. Lehunyom a szememet ebben a koporsóban, és máris ott látlak téged - a csillogásban, a butikok kristálylabirintusában, új holmik illatfellegei közt. Látom, ahogy profilodat párizsi bôrcuccokkal megrakott krómállványok tükrözik. Néha a kezedet fogom. Azt hittük, úgy találtunk rád, Sandii, de valójában te találtál meg minket. Most már tudom, hogy kerestél minket, vagy hozzánk hasonlókat.
Fox boldog volt, vigyorogva ecsetelte a kilátásokat: micsoda remek mûszer vagy, akár a legélesebb szike, épp megfelelô arra, hogy leválasszuk Hirosi Elônyét a Maas Biolabs féltékeny testérôl. Régóta kereshettél már, hosszan kutattad a kiutat azokon az éjszakákon Shinjukuban. Éjszakákon át, melyeket aztán biztos kézzel söpörtél le múltad dúlt fedélzetérôl. Saját múltam már évekkel korábban odaveszett, túlélôk nélkül, nyomtalanul. Megértettem Foxot, aki éjszakánként kiürítette a tárcáját, s úgy teregette ki személyazonossági igazolványait, mint a kártyalapokat. Különféle alakzatokat formált belôlük, minduntalan újrarendezte ôket, várta, hogy összeálljon a kép. Tudtam, mit keres - ugyanazt kerested te is számos gyermekkorod emlékei közt.
Ma éjjel, itt a New Rose hotelben a te múltad paklijából választok. Az eredeti verzió vonz leginkább, a híres jokohamai hotelszoba-szöveg, mellyel az elsô éjszakán, az ágyban álltál elô. A megszégyenült apát választom, a Hosaka-tisztségviselôt. Hosaka. Tökéletes. S persze a holland anya, a nyarak Amszterdamban, a galambok barna szônyege a délutáni Dam téren. A medinai hôség után a Hilton légkondicionált hûvöse következett. Átizzadt ingem hidegen tapadt a gerincemhez, míg az üzenetet böngésztem, amelyet Fox közvetítésével juttattál el hozzám. Célhoz értél: Hirosi készen állt elhagyni a feleségét. Nem volt nehéz kapcsolatba lépned velünk, még a Maas-biztonságiak áttetszô, feszes filmjén át sem; egy tökéletes kis helyre cipelted Hirosit, ahol kévét és kipferlt szolgáltak fel.
A kedvenc pincéred ôsz hajú, szívélyes és sánta pasas volt. Nekünk dolgozott. Az üzeneteket a szalvéta alatt hagytad... Egész álló nap egy kis helikopter szûk köreit figyelem birodalmam, számüzetésem búvóhelye, a New Rose hotel felett. Az ablakomból nézem, ahogy árnya újra és újra végigrebben az olajfoltos betonon. Közel jár, nagyon közel.
Marokkóból Berlinbe repültem. Egy walesi pasassal találkoztam egy bárban - Hirosi eltûnését kezdtük tervezgetni. Komplikált ügynek ígérkezett, összetettnek, akár a viktoriánus színpadi mágia csupa réz fogaskerék, csupa tükör forgataga. Maga a hatás elég egyszerû volt: Hirosi egy hidrogéncellás Mercedes mögé lép, és nyoma vész. A sarkában lihegô Maas-ügynökök hangyamód nyüzsögnek majd a kisbusznál; a biztonsági apparátus szirupja ragasztóként fog megkötni az indulási pont körül.
Berlinben aztán értenek a gyors ügyintézéshez: még egy utolsó éjszakát is össze tudtam hozni veled. Fox elôl eltitkoltam a dolgot - sosem egyezett volna bele. Már a városka nevét sem tudom; úgy egy óráig tartottam észben az autópályán, a szürke rajnavidéki ég alatt, a karjaidban pedig végképp elfelejtettem. Az esô hajnaltájt kezdett szakadni. A szobánknak egyetlen ablaka volt, magas és keskeny, csak álltam ott és néztem, miként döfködi a folyót ezüst tûivel az ég; hallgattam, ahogy lélegzel. A víz alacsony kô boltívek alatt rohant, az utca néptelennek látszott. Európa múzeum volt, hideg, élettelen. Már lefoglaltattam a helyedet a Marrakesh-i járatra. Az Orlyról kellett indulnod, jegyed a legújabb nevedre szólt.
Úgy terveztük, a levegôben leszel, mikor az utolsó zsinórt meghúzva eltüntetem Hirosit. Otthagytad a táskádat a sötét, régi asztalon. Míg aludtál, átnéztem a dolgaidat, eltávolítottam mindent, ami elletmondhatott Berlinben vett személyazonosságodnak. Magamhoz vettem a kínai .22-est, a mikrokomputeredet, a bankkártyádat. Elôkotortam a táskámból az aktuális, a holland útlevelet, az új nevedre szóló bankkártyát, és a tárcádba csúsztattam mindkettôt. A kezem valami laposat érintett. Kihúztam felemeltem. Kislemez. Cimke nélkül. Ott feküdt a tenyeremen: néma, türelmes, kódolt halál. Álltam feletted, és néztem, ahogy lélegzel, ahogy a mellkasod emelkedik és süllyed. Láttam, ahogy ajkaid résnyire nyílnak, láttam alsó ajkadon a harapások halvány nyomát. Visszatettem a tárcádba a diszket. Mikor melléd feküdtem, hozzám dörgölôztél, felébredtél, leheleted az elektromossággal telített ázsiai éj illatát árasztotta; a jövendô fényes folyadékként buzogott fel benned, kilúgozott belôlem mindent, a percet kivéve. Úgy mûködött a varázsod: a történelmen kívül éltél, mindig a mostban.
És tudtad a módját, hogyan ragadj magaddal oda. Ismét - utoljára - magaddal vittél. Miközben borotválkoztam, hallottam, ahogy a táskámba zúdítod a pipereholmidat. Most már holland vagyok, mondtad, illik más stílusban sminkelnem.
Dr. Hirosi Jomiuri Bécsben tûnt el, egy csendes kis utcában a Singerstrasse közelében, két háztömbnyire felesége kedvenc hoteljétôl. Egy derült októberi délutánon, tucatnyi szakavatott tanú jelenlétében egyszerûen nyoma veszett. Átlépett egy varázstükrön. Valahol a színfalak mögött jól olajozott viktoriánus szerkezet dolgozott. Egy genfi hotelszobában vártam a walesi pasas telefonját. Kész, jelentette, Hirosi úton van Marokkóba.
Töltöttem magamnak egy italt és a lábaidra gondoltam. Fox-szal egy napra rá, a Naritán találkoztam, egy szusi-bárban a JAL terminál mellett. Nemrég érkezett az Air Maroc gépével, fáradtan, diadalittasan. Imádja a helyet, mondta, Hirosira célozva. Karmolja a nôt, folytatta - ez rád vonatkozott. Mosolyogtam. Megígérted, hogy egy hónapon belül értem jössz Shinjukuba. Az olcsó kis pisztolyod, itt a New Rose hotelben. A krómozás kezd leperegni róla. A závárzat olcsó, elnagyoltan megmunkált kínai acél. A markolat borítása piros mûanyag, mindkét oldalán kidomborodó sárkány. Akár egy játékszer. Fox szusit evett ott a JAL terminál mellett; nagyon feldobta, amit végbevittünk. Fájt a válla, de azt mondta, most már ez sem számít. Van pénze jobb orvosokra. Van pénze mindenre, amit csak kíván. Nekem valahogy jelentéktelennek tûnt a vagyon, amit a Hosakától kaptunk. Nem kérkedtem a gazdagságunkban: mielôtt magamra hagytál, sikerült meggyôznöd róla, hogy így természetes; a dolgok új rendjébôl következik, abból, akik és amik vagyunk ezen a világon. Szegény Fox! Kék oxfordi inge frissebb, ropogósabb, párizsi öltönye sötétebb, finomabb volt, mint valaha. Ott ült a JAL neonfényében, szusit rakott egy zöld tengerimoszattal teli csészébe - és egy hét sem maradt az életébôl.
Sötétedik. A New Rose koporsórakását éjjel-nappal reflektorok világítják be, fémárbocokra erôsítették ôket a magasban. Itt semmit sem arra használnak, amire készült: ez mind maradék, reciklált anyag, még a koporsók is. Negyven-egynéhány éve a kapszulák még Tokióban vagy Jokohamában szolgálták az utazó üzletemberek kényelmét. Talán apád is ilyenekben hált valaha. A vasszerkezet, mikor még új volt, egy csupa tükör ginzai toronyház részét képezte, körülötte építômunkások sereg dolgozott. Az esti szél egy pacsinko-terem zaját sodorja, meg zöldségillatot az útmenti bodegák felôl.
Rákízû algapasztát nyomok egy narancsszínû rizskeksz-téglára.
Hallom a gépeket.
Tokióban egybenyíló lakosztályokba költöztünk Fox-szal a Hyatt ötvenharmadik emeletén. A Hosakával nem volt kapcsolatunk. Kifizettek minket, aztán nyomban töröltek kollektív vállalati emlékezetükbôl. Ám Fox nem tudta ennyiben hagyni a dolgot. Hirosi volt a kedvence, a legnagyobb vállalkozása; már-már atyai érdeklôdéssel viseltetett iránta. Imádta az Elônyéért.
Rávett, hogy tartsam a kapcsolatot a portugál üzletemberemmel ott a Medinában, aki vállalta, hogy szemmel tartja Hirosi laboratóriumát. Rendszerint egy fülkébôl hívott, a Dzsema-el-Fna sarkáról. A háttérben árusok kiáltoztak, atlaszi pánsípok jajongtak.
Valaki biztonsági embereket küldött Marokkóba, újságolta a portugál. Fox biccentett. A Hosaka. Úgy egy tucat telefonbeszélgetés után láttam a változást Foxon: feszült lett,távoli. Egyre többször találtam az ablaknál, ötvenhárom emelet magasából bámulta a Császári Díszkertet; rágódott valamin, amirôl nem akart beszélni. Kérd meg a pasast, hogy részletezze a dolgot, vetette fel egy hívást követôen.
Fészket vert benne a gyanú, hogy az egyik alak, akit az emberünk bemenni látott, Moenner volt, Hosakáék vezetô génszakértôje.
Moenner az, szögezte le a következô fordulóban. A következô hívás után Chedanne-t, a Hosaka protein-csapatának fônökét azonosította. Az utóbbi két évben egyikük sem mutatkozott a külvilágban. Ekkorra nyilvánvalóvá vált, hogy a Hosaka vezetô kutatói a Medinában gyülekeznek. A fekete vállalati Learek sorra ereszkedtek alá a marokkói reptérre csendes üvegszál-szárnyaikon. Fox a fejét ingatta.
Hivatásos volt, specialista - a Hosaka- féle Elôny hirtelen átcsoportosítását a zaibacu hibájaként értelmezte. Jézusom, mormolta, miközben Black Labelt töltött magának. Átdobták Afrikába az egész bio-szekciójukat. Egy bomba...
A fejét rázta. Nem, elég egy nyavalyás gránát, ami a megfelelôhelyen, a megfelelô idôben robban, és...
Emlékeztettem, hogy a Hosaka biztonsági szervezete mindig a helyzet magaslatán áll. A cégnek vannak emberei a helyi parlamentben; ügynökeik csak a marokkói kormány beleegyezésével és támogatásával mûködhetnek eredményesen.
Hagyd már,mondtam neki. Vége. Eladtad nekik Hirosit. Felejtsd el végre!
Tudom, mi ez, felelte ô. Tudom. Láttam már ilyet azelôtt. Elmondta, hogy a labormunkával mindig együtt jár egy bizonytalansági faktor - az Elôny Elônye, így fogalmazott. Ha egy kutató áttörést hajt végre, társaigyakorta képtelenek eredményeit pusztán leírások alapján reprodukálni. Hirosi esetében, aki szakterülete minden dogmáját elvetette, nyilván még bonyolultabb a helyzet. Az efféle problémát rendszerint úgy oldják meg, hogy átküldenek valakit a vállalati laborból egy rituális kézrátétel erejéig. Némi állítgatás a mûszereken, és a folyamat beindul.
Fura, mondta Fox; senki sem tudja, miért mûködik így, de így mûködik. És vigyorgott.
De hát ez baromi kockázatos, mondtam. Azok a szemetek azzal etettek minket, hogy elszigetelik Hirosit, távol tartják a saját kutatóiktól. Egy fenét! Lefogadom, hogy nézeteltérés támadt a Hosaka tudományos részlegén belül.Valaki odaküldi a kedvenceit, hogy átragadjon rájuk Hirosi szerencséje. Mire Hirosi kirúgja a genetikus mérnöktársadalom lábát, az egész medinai társulat készen áll majd, hogy felugorjon a vonatára.
Fox kiitta a whiskyjét, és vállat vont.
Feküdj le, mondta. Igazad van, vége már.
Lefeküdtem.
A telefon ébresztett fel. Megint Marokkó, a mûholdkapcsolat surrogó fehér zaja, az ijedt portugál szóáradat a túloldalon. A Hosaka nem bajlódott azzal, hogy befagyassza a számlánkat, egyszerûen elpárologtatta róla a pénzt. Bolondok aranya. Az egyik pillanatban milliomosok voltunk, zsebünk a világ legkeményebb valutájától dagadozott - majd hirtelen koldusok lettünk.
Felráztam Foxot.
Sandii, nyögte. Eladta magát. A Maas biztonságiak beszervezték Bécsben.
Uram Jézus! Nézem, ahogy felhasítja ütött-kopott bôröndjét egy svájci tisztikéssel.Három aranyrúd volt az aljára erôsítve. Magas karátszámú rudak, oldalukon valami rég megszûnt afrikai állam kincstárának vízjelével.
Sejthettem volna, mondta rekedten.
Nem, suttogtam én.
Aztán a nevedet mondtam, azt hiszem.
Felejtsd el, mondta Fox. A Hosaka most ránk pályázik. Nyilván azt hiszik, mi vertük át ôket. Hívd a bankot, hogy áll az egyenlegünk!
A pénzünk eltûnt. A bank azt is letagadta, hogy valaha számlánk volt náluk. Mozdítsd a segged, sziszegte Fox.
Rohantunk. Ki a hátsó ajtón, bele a tokiói forgalomba, le Shinjukuba. Ekkor szembesültem elôször a ténnyel, milyen hosszú a Hosaka keze. Minden ajtó bezárult elôttünk. Azok az alakok, akikkel két éven át üzleteltünk, nézték,ahogy jövünk - és acélredôny gördült le az íriszük mögött. Elpályáztunk onnét, mielôtt a telefonhoz nyúltak. Az alvilág felületi feszültsége megtriplázódott; bárhová fordultunk, ugyanabba a feszes membránba ütköztünk. Nem merülhettünk alá, nem tûnhettünkel szem elôl.
A Hosaka az elsô nap hagyta, hadd futkossunk - aztán utánunk szalajtott valakit, hogy törje el Fox gerincét másodszor is.
Nem láttam az illetôt, de láttam Fox zuhanását. Egy ginzai nagyáruházbanlézengtünk, egy órával zárás elôtt, és csak bámultam, ahogy átfordul a kifényesített korláton, aláhull az új Ázsia árucikkei közé.
Rólam valahogy megfeledkeztek, hát tovább futottam. Fox magával vitte az aranyát, de az én zsebemben maradt még száz új yen. Rohantam, egészen a New Rose hotelig. És most eljött az idôm.
Gyere velem, Sandii! Hallgasd, hogy búgnak a neoncsövek a Narita Internationalhoz vezetô út mentén. A New Rose-t bevilágító reflektorok körül pár éjjeli lepke rója lassítottfelvétel-köreit.
A legfurcsább az egészben az, Sandii, hogy néha már azt is kétlem, hogy léteztél egyáltalán. Fox egyszer azt találta mondani, ektoplazmalény vagy, gazdasági szélsôségek által létre bûvölt szellem. Az új század szelleme, a világ ezernyi Hyattjának, Hiltonjának ágyain fogant lidércnyomás.
Kezemben a fegyvered.
Kezemet a dzsekim zsebébe dugom - oly távolinak tûnik, mintha valaki másé lenne. Emlékszem, portugál üzleti partnerem még angolul is elfelejtett; négy másik nyelven próbálta megértetni magát velem. Alig értettem, amit mondott, de mintha azt ismételgette volna, hogy a Medina ég.
Nem is a Medina - a Hosaka-kutatók elméje lobbant lángra odaát. Járvány, suttogta az én üzletemberem, járvány, láz és halál.
Az okos Fox menekülés közben kiokumlálta az egészet; meg se kellett említenem a diszket, amit a táskádban találtam azon a németországi hajnalon.
Valaki átprogramozta a DNA-szintetizátort, hajtogatta. A szerkentyû arra kellett, hogy egy éjszaka alatt létrehozzon egy bizonyos makromolekulát. Beépített memória, plusz a hozzávaló szoftver. Drága mulatság, Sandii. De korántsem olyan drága, amilyennek te bizonyultál a Hosaka számára. Remélem, jó árat kaptál értünk a Maastól. A diszk a kezemben. A folyót esô veri.
Tudtam, de nem akartam szembenézni az igazsággal. Visszatettem a víruskreáló kódot hordozó lemezt a táskádba, aztán ledôltem melléd. Moenner meghalt, számos Hosaka kutatóval - és Hirosival - együtt. Chedanne tartós agykárosodást szenvedett. Hirosi nem is gondolt fertôzésre. Ártalmatlan proteineket akart gyártatni a géppel.
A szintetizátor pedig egész éjszaka zümmögött, s létrehozta a vírust - a Maas Biolabs GmbH kívánalmai szerint.
A Maas.
Kicsi, gyors, könyörtelen. Egy merô Elôny.
A reptérre vezetô út hosszú, egyenes betoncsík. Lapulj az árnyak közé!
Teli torokból üvöltöttem azzal a szerencsétlen portugállal, azt akartam tudni, mi történt a lánnyal, Hirosi nôjével. Eltûnt, mondta az üzletember.
A viktoriánus gépezet kattogása.
Foxnak tehát zuhannia kellett, zuhannia a három szánalmas aranyrúdjával, a gerincének megint el kellett roppannia. Mielôtt a földnek csapódott, minden vásárló ôt bámulta abban a ginzai áruházban - azután már csak sikoltoztak.
Ezzel együtt nem tudlak gyûlölni, bébi.
A Hosaka helikoptere visszatért. Kivilágítatlanul, infrafénynél vadászik, a testmeleget kutatja. Tompa dunnyogással fordul egy kilométernyi messzeségben, visszalódul felénk, a New Rose felé, árnyként suhan Narita derengô egén.
Nincs baj, bébi.
Csak légy itt velem, kérlek! Fogd a kezem.