Egy ember élt, egyedül lakott,
Míg éj s nap tellegetett,
Oly nyugton ült, mint egy faragott
Kõ, árnyat sem vetett.
Fehér baglyok szálltak le fején,
Felettük a téli hold,
S törölvén csõrük nyár idején
Azt hitték róla, holt.

Egy szürke ruhás hölgy jött el ott,
Míg lángolt alkonyi fény,
Állt s várakozott egy pillanatot,
Virágdíszt fonva fején.
Amaz ébredt, mint mikor éled a kõ,
széttörve a bûv-igát,
Lõn mindenestül foglya a nõ,
S árnyába csavarta magát.

Többé nem sétál arra a hölgy
Nap s hold s csillag nyomán,
Nincs nappal ott, hol rejti a föld,
Éj sincs egyáltalán.
De egyszer egy évbe’, ha tárul a sír,
S ébred, mi rejtve már,
Táncolnak együtt, s míg hajnali pír
Jön, egy árnyat vet csak e pár.