Lőrincz L. László: Nyaralj velünk az Altaj hegységben

I. FÉNYESFORRÁS ÉS A FEHÉR SAPKÁS HEGYEK

Talán még emlékeztek azokra a kalandjainkra, amelyek akkor estek meg velünk, amikor tevekaravánnal átkeltünk a Góbi-sivatagon. Hát ha emlékeztek, akkor azt is tudjátok, hogy engem Bimbának hívnak, s nagycsoportos óvodás vagyok, a testvérem pedig, Dordzsi, éppen most fejezte be az első osztályt.
Azoknak, akik nem olvasták sivatagi utunk történetét, gyorsan elmondom, hogy nagyapóhoz igyekszünk, aki Fényesforrásnál lakik, sok száz kilométerre Ulánbátortól, Mongólia fővárosától. Úgy volt, hogy repülő géppel utazunk apukánkkal együtt, az időjárás azonban közbeszólt: olyan vihar kerekedett, hogy meg a legnagyobb repülőgépek sem mertek útnak indulni. Szerencsére azonban apukánk találkozott a repülőtéren Mőmő bácsival, a karaván vezetővel, aki megengedte, hogy karavánjával utazzunk egészen addig a malomig, ahonnan lisztet szállít a fővárosba.
Útközben sok érdekesebbnél érdekesebb kalandunk volt, s barátunk is akadt; Gombóc, a kis fehér tevecsikó.
Miután átkeltünk a hatalmas sivatagon, megérkeztünk a malomhoz, s el kellett búcsúznunk Mőmő bácsitól is és Gombóctól is, A malom mellett volt egy repülőtér, ahonnan végre elindulhattunk Fényesforrás felé. A repülőgép magasan, a felhők felett szállt, és mi nagyon szomorúak voltunk. Bár tudom, örülnünk kellett volna, hogy hamarosan megérkezünk nagyapóhoz, s hogy egész nyáron az Altaj hegységben nyaralhatunk, mégis nagyon nehéz volt a szívünk. Hogy is ne lelt volna, amikor annyira megszerettük Gombócot, a kis szeleburdi, fehér tevecsikót! Nem vihettük azonban magunkkal, hiszen Mőmő bácsi elmagyarázta, hogy ekkora tevecsikónak az anyukája mellett a helye. így aztán csak fájt a szívünk, s még a töltött savanyúcukor sem tudott felvidítani, amit a szép ruhába okozott néni adott nekünk, aki minden utastól megkérdezte, hogy nincs-e valami kívánsága. Amikor tőlem is megkérdezte, legszívesebben azt feleltem volna, hogy cukor helyett inkább Gombócot szeretném, ha itt lenne, aztán mégis elfogadtam a töltött cukrot. Hiszen Gombóc már ott ugrándozik valahol a pusztán anyukája mellett, s talán már el is felejtett bennünket...
Kinéztem a repülőgép ablakán, s majdnemhogy kiesett a cukor a számból. Alattunk, egészen közel, hogy szinte el is érhettem volna őket, ha nyitva van az ablak, fehér felhő-Gombócok úsztak Fényesforrás felé. Egymás nyomában, egész karavánra való felhő-Gombóc...
Becsuktam a szemem, hogy ne is lássam őket, s csak szopogattam szomorúan a töltött cukrot.
Dordzsi, a testvérem, mogorván ült a székében, s nem nézett semerre sem. Kérdezni sem kellett tőle, hogy mi a baja, hiszen látszott rajta, hogy neki is Gombóc után fáj a szíve.
Egyszerre aztán a repülőgép megbillent, s a néni, akitől a cukrot kaptuk, újra visszajött a repülőgép elejéből, s ismét megkínált bennünket cukorral, pedig nem is kertünk. Bár még mindig sajnáltam Gombócot, ez a cukordolog fúrni kezdte az oldalam. Miért ad a néni mindenkinek cukrot? Talán születésnapja van?
Persze, talán ti nem tudjátok, nálunk az a szokás az óvodában, hogy ha valamelyik gyereknek születésnapja van, hoz egy nagy zacskó cukorkát vagy csokoládét, esetleg egy egész tortát, s megkínálja a többieket. Azok pedig sorban vesznek belőle, s boldog születésnapot kívánnak. Talán a néninek ma van a születésnapja, csak nem meri megmondani?
Amikor mindenki vett a cukorkából, a néni visszafordult, hogy bemenjen abba a szobába, amelyet tarka függöny választolt el tőlünk. Ahogy elment mellettünk, és rám mosolygott, bátorságra kaptam, s megkérdeztem tőle:
- Mondd csak, néni, ma van a születésnapod?
A néni meglepődött, s amikor látta, hogy mellettünk van meg egy üres hely, belecsücssent az ülésbe.
- Születésnapom? - kérdezte mosolyogva, - Miért lenne születésnapom?
- Hát, hogy mindenkinek adsz a cukrodból...
Láttam rajta, hogy nem érti, mire akarok kilyukadni, ezért aztán elmagyaráztam neki, hogy mi a szokás nálunk az óvodában. A néni akkor felnevetett, és megsimogatta a fejem,
- Most már értem - mondta. - Hát tudjátok, gyerekek, ez a cukor nem születésnapi cukor... De nem ám! Ez arra való, hogy el ne duguljon a fületek!
Erre már Dordzsi is felénk fordult, és félig ellátottá a száját a csodálkozástól
- A fülünk? - kérdezte, és gyorsan meg is tapogatta mind a kettőt, hogy nincs-e valami baj velük,
- Az bizony, a fületek - mondta a néni, - Majd tanulni fogjátok az iskolában, hogy minél magasabbra emelkedtek a levegőben, annál kisebb lesz a levegő nyomása. Ha hirtelen leereszkedtek, megnövekszik a nyomás, s kattogni kezd a fületek... néha még el is dugul, és nem hallotok semmit.
Ekkor hirtelen eszembe jutott valami.
- Nekem már egyszer kattogott... és el is dugult,
- Nocsak mondta a néni. - Hát utaztál már repülőgépen?
- Azon még nem - mondtam - csak kirándultunk a hegytetőre, amelyik ott van nem messze az óvodánktól...
- Hát bizony, hegytetőn is előfordul az ilyesmi - simogatta meg a fejem a néni. - De ha cukrot szopogattok, és nagyokat nyeltek közben, akkor nem dugul el a fületek... - Aztán felkelt, mindegyikünknek adott még egy-egy szem cukorkát, s eltűnt az elfüggönyözött szobában.
Éppen azon gondolkoztam, hogy vajon akkor miért nem kaptunk cukrot, amikor kirándulni voltunk, de megszólalt a pilóta bácsi hangja a hangszóróban, s mindenkinek be kellett kapcsolnia a biztonsági övét. A repülőgép pedig a föld felé fordította az orrát, s hamarosan nagyokat döcceni a kereke a repülőtér kifutópályáján.
Amikor kiszálltunk, első pillantásunk a hatalmas hegyekre esett, amelyek körülfogták a repülőteret. Tetejükön fehérség csillogott, s hideg szellő bújt a kabátunk alá.
Egyszerre csak kiáltást hallottunk:
- Bimba. Dordzsi! Merre vagytok, kisunokáim? A hang felé fordultunk, s megpillantottuk nagyapót. Tenyerét a szeme fölé emelte, és éppen másfelé nézett, mint amerre mi voltunk.
- Itt vagyunk, nagyapó! Erre vagyunk, nagyapó! - kiáltottuk, s odafutottunk hozzá.
Nagyapó megölelgetett bennünket, aztán elindultunk, hogy megkeressük a csomagjainkat, amelyeket éppen akkor raktak ki a repülőgép gyomrából.
- Hogyan utaztatok a sivatagon keresztül? - kérdezte nagyapó, amikor már megkaptuk a csomagjainkat, s fel is tettük egy kétkerekű kocsi tetejére, amelyet tarka lovacska húzott.
Nagyapó felsegített bennünket a kocsira, majd amikor elindultunk, újra megkérdezte:
- Hát akkor meséljetek, gyerekek... Hogyan utaztatok a sivatagon keresztül ?
Töviről hegyire elmondtunk mindent. Csak amikor Gombócra került a sor, szomorodott el a hangunk. Nagyapó, úgy látszik, észrevehette, mert megköszörülte a torkát, s meg is kérdezte:
- Aztán, mondjátok csak, annyira megszerettelek azt a kis fehér tevecsikót? Azt a Gombócot?
Én nem válaszoltam, mert inkább sírni leit volna kedvem. Dordzsi is csuk hümmögött, és a torkát köszörülte.
Akkor nagyapó biztatni kezdte a lovacskát, hogy menjen gyorsabban, s felmulatott az óriási hegyek csúcsára.
- Látjátok, gyerekek, ezeket a hegyeket? Tudjátok, mi az a fehér ott fenn a tetejükön?
Én arra gondoltam, hogy biztosan fehér virágok, vagy talán valaki fehérre festette a sziklacsúcsokat, de szerencsére nem szólaltam meg. Dordzsi azonban egészen mást mondott, mint amire én gondoltam.
- Az a fehér? Hát, alighanem hó.
- Eltaláltad, kisunokám - mondta nagyapó. - Az bizony hó... Errefelé azt mondják, hogy fehér sapkája van a hegyeknek - s még a legmelegebb nyárban sem veszik le senki emberfia előtt!
- Nem veszik le? Ez meg hogy lehetséges? - kérdeztem csodálkozva.
- Hát csak úgy, hogy akármilyen meleg is van itt a völgyben, a csúcsokon nem olvad el soha a hó. A hegyek nem veszik le a sapkájukat, hanem fenn tartják a fejükön!
Most értettem csak meg, hogy nagyapó úgy beszélt a hegyekről, mintha azok bizony élő emberek lennének!
Oda is kiáltottam nekik:
- Szervusztok, hegyek! Megjöttünk Ulánbátorból!
S a hegyek válaszoltak is valamit. Morogtak, dübörögtek, mintha csak üdvözöltek volna bennünket. De a sapkájukat valóban nem vették le a fejükről.

Már alaposan megéheztünk, amikor végre felbukkant egy fehér jurta az egyik hegy oldalában. Körülötte virágos rét terült el, s a virágok között méhecskék döngicséltek. A jurta mögött keskeny patak csobogott, s valahol messze madarak énekeltek.
Nagyapó megállította a lovacskát, s a jurta felé mutatott.
- Hát itt fogtok nyaralni, gyerekek! Remélem, jól érzitek majd magatokat... Ha meleg lesz az idő, fürödhettek is a patakban...
Hangos csatakiáltással vettük birtokunkba a jurtát és környékét. A patakon túl, a hegy oldalában sok jurta fehérlett, s messziről kutyaugatás hallatszott.
- Az ott a falu - mondta nagyapó -, és telis-tele van gyerekekkel. Majd holnap, ha kipihentétek magatokat, megismerkedhettek velük - Már nagyon várnak benneteket!
Lassacskán be sötétedett, mire befejeztük az ebédet, ami tulajdonképpen már vacsora volt. Nagyapó megvetette a puha ágyakat, s mi nagyon boldogok voltunk, hogy ismét jurtában aludhatunk, illatos báránybőrök alatt. Nagyapó hamar elaludt. legalábbis azt hittük, mert elköszönt tőlünk egy hangos jóéjszakáttal és a jurta fala felé fordult.
Nekem azonban nem jött álom a szememre, és éreztem, hogy Dordzsi is ébren forgolódik mellettem.
Egyszer csak hallottam, hogy suttogni kezd.
- Alszol, Bimba? - kérdezte,
- Nem alszom... - feleltem.
- Mire gondolsz? - súgta.
- Hát te?
- Én Gombócra - súgta vissza. - Arra, hogy milyen aranyos volt, és milyen okos...
- Én is rá gondoltam - sóhajtottam.
Láttam az aranyos, buta kis Gombócot, amint vígan kerget egy lepkét, s egyre beljebb merészkedik a forró, végtelen sivatagban. Utána akartam futni vagy legalábbis kiáltani, hogy „Gombóc, gyere vissza! Vigyázz. Gombóc, elcsal a lepke”, de éreztem, hogy nem jön ki hang a számon. Hogyan is jöhetett volna, amikor már elaludtam...

II. AZ ÚJ GOMBÓC

Reggel arra ébredtünk, hogy az ajtón befúvó szellő megcsattogtatja a kifeszített vásznat. Ilyenkor nyáron ugyanis a jurta gazdái leveszik az ajtót, s helyére vászonlapot függesztenek, hogy a friss levegő betalálhasson a jurta belsejébe. Ennek a vászonlapnak a lebegő vége csattogott a falon, amikor felébredtem,
Dordzsi is felült mellettem, morgott valamit, s álmosan dörzsölgette a szemét. Aztán egészen felébredhetett, mert arrafelé fordult, ahol nagyapó aludt, és hangosat köszönt:
- Jó reggelt, nagyapó!
Nagyapó ágyán azonban semmi sem moccant, s csak akkor vettem észre, hogy a báránybőr takarókat már eligazgatta valaki. Szépen lesimítva hevertek az ágy tetején.
- Nagyapó elment - mondta Dordzsi kicsit ijedten, s talán azt hitte, hogy itthagyott bennünket.
Akkor nagyapó ágya tetején megpillantottam egy összehajtott fehér papírlapot.
- Nézd csak, Dordzsi! - kiáltottam. - Ott egy levél! Biztosan nekünk írt nagyapó!
Sietősen kikászálódtam az ágyból, s odavittem Dordzsinak a levelet, Dordzsi megfogta, fontossága tudatában sokáig forgatta a kezében, aztán olvasni kezdte. Persze csak magában, így aztán néni is hallottam belőle semmit.
Egy darabig vártam, hogy majd csak mond valamit, de végül is eluntam a várakozást.
- Mit ír nagyapó, Dordzsi?- kérdeztem türelmetlenül, és el is határoztam magamban, hogy ősszel az iskolában azon nyomban megtanulok olvasni. Akkor majd nem kell Dordzsinak könyörögnöm, hogy olvassa fel nagyapó levelét!
Dordzsi tetette a papírt maga mellé, aztán körülnézett a jurtában.
- Ott kell lennie a teának a láda tetején! - mondta, s a jurta hátulsó részére mutatott. S valóban. A láda tetején két magas üvegpohárban fehéren csillogott a tejes tea.
Már teáztunk, amikor Dordzsi ismét megszólalt.
- Nagyapó bement a faluba - mondta. - Azt írja, hogy nézzünk addig körül, amíg visszatér... Csak ne menjünk messzire... Mosakodni ott a patak.
Nekem elég is volt ennyi. Felkaptam nagyapó ágyára fektetett törülközőmet, s kifutottam az ajtón, hogy jóreggelt köszönjek a rétnek, a csacsogó pataknak és a hegyeknek. A hegyek fehér csúcsa vakítóan csillogott, sapkájuk oldalán vidám táncot jártak a napsugarak.
Nagyokat ugrottam a zöld réten, futottam a patak felé, s törülközőmet fel-feldobtam a levegőbe.
S akkor, abban a pillanatban megláttam Gombócot és az anyukáját. Ott álltak nem messze tőlem, a patak kanyarulatában, s engem néztek. Gombóc odabújt az anyukája oldalához, s látható aggodalommal szemlélte, hogy fel-feldobom törülközőmet a levegőbe.
- Gombóc! - kiáltottam, ahogy csak kifért a torkomon, s elindultam feléje. Aztán egyszerre csak megtorpantam. Hiszen ez nem lehet az igazi Gombóc! Gombóc ott maradt a sivatagban Mőmő bácsival! Biztosan ide is elkísért a délibáb, amivel a sivatagban már találkoztam!
Letettem a törülközőmet, hogy el ne riasszam, s szomorúan bámultam a délibáb-Gombócot és délibáb-anyukáját. Tudtam, hogy hamarosan eltűnnek a levegőben.
Aztán csak vártam, vártam, de a délibáb nem akart elröppenni. Gombóc ott állt az anyukája oldalán, majd egyszerre csak elindult felém. Tett néhány lépést, és ugrándozni kezdett. Éppen úgy, mint a sivatagban.
Valami azonban fúrni kezdte az oldalam. Hiszen a sivatagban, a délibábban, minden a feje tetején állt. Itt meg Gombóc is és anyukája is a lábaikon állnak, sőt még Gombóc nyöszörgését és szipákolását is hallom!
„Nem fogsz ki rajtam, délibáb! - gondoltam gyanakodva. - Nem fog kinevetni sem Dordzsi, sem nagyapó!” Ezzel gyorsan a fejemre álltam, úgy, ahogy az óvodában a tornateremben szoktuk. Azt hittem, hogy most majd történik valami csoda, s talán közelebb jön hozzám ez a csodaszép délibáb.
Hiába álltam azonban a fejemen, nem történt semmi. Kicsit furcsán, igaz, de egyre csak ott láttam Gombócot és az anyukáját, ahol az előbb, eszük ágában sem volt eltűnni a levegőben.
Ekkor bukfenceztem egyet, s talpra ugrottam. Aztán akkorát kiáltottam, hogy a hegyek is bizonyára meghökkentek, s talán még a sapkájukat is megbillentették ijedtükben.
- Dordzsi! Dordzsi! Itt van Gombóc! Gombóc utánunk jött!
S meg sem vártam, amíg a jurtából kirontó Dordzsi a nyomomba szegődik, futottam Gombóc és az anyukája felé.
Amikor Gombóc meglátta, hogy feléjük futok, visszabújt az anyukája mellé, s aggodalmasan dugta felém rózsaszínű orrát. Beleszimatolt a levegőbe, mintha meg akart volna szagolni.
Akkorra már Dordzsi is odaért, s gyanakodva szemlélte Gombócot, aki még mindig az anyukája mellett állt, s két kis púpja izgett-mozgott, mintha félne valamitől,
- Mitől félsz. Gombóc! Gyere ide gyorsan! kiabáltam, s már éppen hozzá akartam ugrani, hogy átöleljem a nyakát, amikor Dordzsi megfogta a kezem,
- Állj meg, Bimba - mondta, - Ez nem a mi Gombócunk! Erre megtorpantam.
- Nem a mi Gombócunk? Hát kinek a Gombóca? Gombóc csak egy van... És ha jól tudom, a mi játszópajtásunk!
- Ez egy másik Gombóc - mondta Dordzsi. - Emlékszel a mi Gombócunk homlokára?
- Emlékszem hát! - bólogatott, - Volt rajta egy fehér folt... Olyan, mint egy csillag!
- Akkor nézd csak meg ennek a Gombócnak a homlokát - mutatott a kis fehér tevecsikóra Dordzsi.
S amikor jobban odanéztem, egyszerre legörbült a szám széle, s majdhogynem elpityeredtem. Hiszen ennek a Gombócnak is volt éppen csillag a homlokán, csak nem fehér, mint a miénken, hanem fekete!
- Tényleg... Nem a mi Gombócunk... - mondtam. - De hát akkor kinek a Gombóca?
Egyszerre csak megmozdult valami, nem messze tőlünk, a patak partján. Eddig nem vettük észre, mert nagyon figyeltük Gombócot, azonkívül a kisfiú, aki felállt a parton, magas fűben feküdt, úgyhogy még a feje búbja sem látszott ki belőle. Sárga kaftánt hordott, s éppen akkora volt, mint én. Odaballagott hozzánk, ránk nézett, aztán Gombócra mutatott.
- Én hoztam nektek... Nagyapátok, Sagdar apó mondta, hogy menynyire búsultok sivatagi játszópajtásotok után... Hát nekünk meg éppen volt egy ilyen fehér tevecsikónk... Pár napja született. Gondoltam, elhozom errefelé... Barátkozzatok csak össze!
- Téged hogy hívnak?- kérdeztem a kisfiútól, és egyre csak a fekete csillagos Gombócot nézegettem.
- Engem Csolónak - mondta a kisfiú, és újra barátságosan ránk mosolygott. - És ha nem tudnátok, az unokatestvéretek vagyok...
- Unokatestvér? Az meg micsoda? - kérdeztem csodálkozva fél szemmel, ahogy Dordzsi felé pislantottam, láttam, hogy összehúzza a szemöldökét, amit olyankor szokott, ha valami olyasmit mondok vagy kérdezek, amit ő már tud, s szerinte nekem is tudnom illenék. Csak hát én még óvodás vagyok, és nem tudhatok mindent, amit ő!
- Tényleg nem tudod, hogy mi az az unokatestvér? - kérdezte Csoló csodálkozva.
Láttam, hogy Dordzsi elpirul, és közbe akar szólni. Biztosan attól tartott, hogy új ismerősünk kinevet bennünket.
- Tényleg nem tudom! - mondtam bátran.
A kisfiú azonban nem nevetett ki, hanem komolyan rám nézett, és magyarázni kezdett:
- A te anyukádnak van két testvére, akik itt laknak a hegyek alján... Csak nagyon ritkán utaznak oda messzire, ahol ti laktok, Ulánbátorba. Egyikük Dordzshand, az én anyukám... Az én anyukám és a te anyukád testvérek. Ezért mi unokatestvérek vagyunk... A testvérek gyerekei unokatestvérek... Érted már?
Hát persze hogy megértettem. Gombóc eközben újra közelebb merészkedett hozzánk, és néhány lépésről egyre csak a levegőbe szimatolgatott.
- Hát neki mi a neve? - kérdeztem Csolót.
- Még nem neveztük el - vonta vállát az unokatestvérem. - Tudjátok, errefelé annyi a teve, hogy nincs mindegyiknek külön neve... Bár igaz, hogy a fehér teve ritkaság, s megérdemli, hogy szép nevet adjanak neki!
- Akkor hát... tulajdonképpen... elnevezhetnénk Gombócnak is - mondtam óvatosan, mert nem tudtam, hogy frissiben szerzett unokatestvérem mit szól majd hozzá.
Csolónak azonban láthatóan tetszett az ötlet.
- Hát persze - mondta. - Ha akarjátok, legyen Gombóc... S meglátjátok, ez is lesz olyan okos és kedves, mint amilyet a sivatagban hagytatok! Gombóc! Legyen hát a neved Gombóc! - kiáltotta a tevecsikó felé.
Az azonban meg sem moccant, csak állt, és rózsaszínű orrával a levegőt szimatolta.
Ekkor visszaemlékeztem arra, hogy hogyan adtunk nevet a sivatagi Gombócnak.
Közelebb mentem hozzá, és magamra mutattam.
- Én Bimba vagyok... Érted? Bimba! Te meg Gombóc... Én Bimba, te Gombóc...
Aztán hátat fordítottam neki, s két lépést tettem a jurta felé. Majd visszafordultam és rámosolyogtam.
- Gombóc! - szóltam neki. - Gyere ide, Gombóc! Gombóc az anyukájára nézett, lábai remegni kezdtek, s látszott rajta, hogy legszívesebben odafutna hozzánk.
Az anyukája azonban csak állt mozdulatlanul, s bennünket nézett. Én, meg egyre csak ezt ismételgettem:
- Gombóc! Gyere ide, Gombóc!
Akkor a teveanyuka megmozdult, megbiccentette a fejét, és legelni kezdett. Majd horkantott egyet.
Erre Gombóc megiramodott ugrott néhányat a zöld füvön, odafutott hozzám, és simogatásra nyújtotta apró, fehér púpocskáit...
Mi meg megfogtuk egymás kezét, kort csináltunk, mint az óvodában, s énekelni kezdtünk egy dalt, amit Csoló is ismert. Gombóc meg csak ott álldogált a kör közepén, s látszott rajta, hogy nagyon-nagyon jól érzi magát.
Amikor később nagyapó megérkezett a faluból, már igazi jó barátok voltunk mind a négyen, ott játszottunk a jurta mögött, s Gombóc ugrándozott körülöttünk.
- Éppen ideje ebédelni - mondta nagyapó, és magához intett bennünket. - Lemegyünk a faluba valamennyien. Csoló anyukája finom ebédet főzött a tiszteletetekre...
S amikor a falu felé ballagtunk, Gombóc már úgy hozzánk tartozott, mintha mindig is a barátunk lett volna.

III. AZ ÓRIÁSOK KONYHÁJÁBAN

Egyik reggel nagyapó korán felkellett bennünket. Akkor már barátunk volt a falu összes gyereke, s kiderült, Csolón kívül még másik három unokatestvérünk is van. Sokat játszottunk együtt a falu jurtái között, s a játékban természetesen nem maradt el Gombóc sem. Ott ugrándozott naphosszat körülöttünk, csak ha megéhezett, akkor futott vissza az anyukájához.
Hát, amint mondtam, ezen a reggelen nagyapó korán felkelteti bennünket.
- Jó reggelt, gyerekek! - kiáltotta, s megcsiklandozta a takaró alól kilátszó talpunkat.
Nevetve ugrottunk ki az ágyból, és a jurtaládához futottunk, amelynek a tetején már ott állt a reggeli, az elmaradhatatlan tejes teával. Nagyapó azonban ezen a reggelen figyelmeztetően felemelte a mutatóujját.
- Csak óvatosan a Teával, gyerekek mondta, és elmosolyodott a bajusza alatt. - Ma a hegyi óriások látnak vendégül bennünket. Ha most teleisszátok magatokat teával, nem tudjátok majd megenni, amit főztek... Én meg szégyellhetem magam, hogy jóllakott vendégekkel hoztam a vendégszerető óriások asztalához...
Sok mindent akartam kérdezni, de Dordzsi megelőzött,
- Nincsenek is óriások! - biggyesztette le a száját. -Az iskolában tanultuk, hogy sem óriások, sem pedig törpék nincsenek!
Erre nagyapó ismét csak elmosolyodott,
- Hát, majd meglátjuk - mondta, azzal kinyitotta a jurtaládát, és elővett belőle három tarisznyát; egy nagyobbat és két kisebbet. Aztán még egy kicsit kotorászott a láda fenekén, s előszedett néhány tojást. A tojásokat szépen elosztotta háromfelé, mindegyik tarisznyába tett belőle, majd felénk nyújtotta a kis batyut.
- Akasszátok csak a nyakatokba - mondta. - Nem illik üres kézzel vendégségbe menni.
Míg a nyakunkba akasztottuk a tarisznyákat, én lopva Dordzsira pillantottam. Láttam rajta, hogy erősen gondolkodik. Tudtam, azon töri a fejét, hogy kinek higgyen; az iskolának-e, vagy nagyapónak? Vannak-e igazából óriások, vagy nincsenek? Szólni azonban nem szólt semmit,
A jurtaajtónál Csoló várt bennünket - Álmosan ásított, és a patak felé mutatott.
- Itt van Gombóc is... Észrevette, hogy hozzátok jövök, és addig-addig nyöszörgőit, amíg elhoztam magammal... Úgy látszik, nagyon szeretne velünk jönni.
Nagyapó aggodalmasan felnézett a hegyekre, majd Gombócra pislantott.
- Hát, nem bánom - mondta végül. - Majd ha elfárad, pihenünk egy kicsit - Elvégre Gombócot is vendégül láthatják az óriások!
Gyorsan megmostuk az arcunkat a patakban, s meg sem kellett törülköznünk: szinte azon nyomban felszántotta a már kora reggel melegen tűző nap.
- Akkor hát indulás, gyerekek! - adta ki a jelszót nagyapó, s elindult egy keskeny csapáson, amely a hegyek közé vezetett.
Amikor már felfelé kapaszkodtunk az egyre meredekebbe váló ösvényen, odalopakodtam Csoló mellé, s halkan, hogy se Dordzsi, se nagyapó ne hallja, odasúgtam neki:
- Hé, Csoló! Nem tudod véletlenül, merre megyünk? Csoló csodálkozva nézett rám.
- Hogyhogy merre? Hát a hegyekbe megyünk kirándulni... Nagyapó nem mondta?
- Dehogynem mondta. Csakhogy mást is mondott... Hogy is hívják azt a helyet, ahova megyünk?
- Az óriások konyhájának - mondta Csoló komolyan.
- És te... te már jártál ott? - kérdeztem visszafojtott lélegzettel. Tehát nagyapónak van igaza, nem Dordzsi iskolájának... Mégiscsak vannak óriások!
- Még nem jártam arrafelé - felelte Csoló, és egyáltalán nem látszott rajta, hogy félne. - De az iskolások gyakran kirándulnak oda... Hé, Gombóc! Gyere csak gyorsan utánunk!
Gombóc bizony el-elmarad mögöttünk, és viháncolva szagolgatja az ösvény melletti virágokat. Amikor aztán meghallotta Csoló kiáltását, mellénk szökkent, és figyelmesen felénk fordította az orrát.
Csoló komoly arcot vágott, és szigorúan megfenyegette az ujjával.
- Ha elmaradozol tőlünk, Gombóc, akkor hazaküldelek! Néni is tudod, hogy mennyi veszély leselkedik errefelé egy kis magadfajta tevecsikóra... Ugrándozzál inkább csak előttünk!
Gombóc, úgy látszik, megértette Csoló szidását, mert lehorgasztotta a fejét, és ránk sandított. Én erre nagyon megsajnáltam, és megsimogattam a púpjait.
- Jól van, jól, Gombóc... Csak viselkedj rendesen! Ne maradj el tőlünk, akkor nem lesz semmi baj...
Úgy tűnt, a korholás fogott Gombócon, mert attól kezdve ott baktatott nagyapó mögött, s le nem tért volna az ösvényről.
Még az út mentén tarkálló virágok felé is csak messziről nyújtogatta az orrát.
Ahogy felfelé kapaszkodtunk az ösvényen, egyre hűvösebb lett, s egyre jobban elfáradtunk. Egyszerre csak valami nagyot katlant a fülemben.
- Kattog a fülem, Dordzsi - fordultam bátyámhoz -, éppen úgy, mint a repülőgépen...
- Az enyém is - csodálkozott Csoló, - És mintha el is dugult volna... Gombóc meg csak odafutott hozzánk, s ijedten rázogatta elálló, hófehér fülét, amiből azonnal kitaláltuk, hogy neki is alighanem baja lehet a két kis fehér lapátocskával.
- Errefelé már ritkább a levegő mondta lihegve nagyapó, és előremutatott. - Még néhány perc az egész... Aztán ott vagyunk az óriások konyhájában!
Erre aztán igyekeztem odasomfordálni nagyapó mellé, hogy közel legyek hozzá, ha az óriások elé érünk. Ki tudhatja végül is, hogyan fogadnak majd bennünket?
Hirtelen fehérré változott a levegő, mint az ulánbátori állomáson, amikor a mozdony kiengedi a gőzét. Fehér pamacsok gomolyogtak felém valahonnét messziről, ahova a fehérségtől nem lehetett ellátni. Nagyapó akkor megállt, és előremutatott.
- Az már az óriások konyhája... Alighanem fortyog a vizük...
Láttam, hogy Dordzsi is megszeppen, s legszívesebben belekapaszkodna nagyapó ruhájába. Egy úttörő azonban nem lehet gyáva, így hát Dordzsi visszahúzta nagyapó felé nyújtott kezét, s csak nagyokat nyelt. Alighanem sikerült is lenyelnie a gyávaságot.
Egyszerre csak vége lett az útnak, s a magasból szellő csapott a keskeny völgyre, amely előttünk feküdt. A völgy közepén három forrás gőzölgött, bugyborékolta ki magából a forró vizet. A víz keskeny kis patakocskává változott, és csörgedezve tűnt el a bogyókkal teli bokrok között.
Furcsa, keserű szag csapolt felénk, s Gombóc is elfintorította az orrát, és a farkincáját fordította a források felé.
- Az óriások konyhája - mondta nagyapó, és egészen közel ment a forrásokhoz, - Gyertek ide ti is bátran... Csak vigyázzatok, bele ne nyúljatok vagy bele ne essetek a vízbe... És vigyázzatok Gombócra is!
Óvatosan a források mellé kapaszkodtunk, és tisztes távolságban leültünk a zöld fűre. A források csak zubogtak, bugyborékoltak, mintha valaki a föld alatt melegítené őket,
- Aztán mondd csak, nagyapó, hol vannak az óriások? - kérdeztem. Nagyapó elmosolyodott, és felfelé mutatott a levegőbe.
- Nézzetek csak fel! Ott vannak mind a hárman... Mindegyik óriásnak van egy forrása!
Kicsit megszeppenve néztünk felfelé, s három hatalmas sziklacsúcsot pillantottunk meg, amint méltóságteljesen emelkedtek szinte egészen az égig.
Dordzsi láthatóan megkönnyebbült, és barátságosan megsimogatta Gombóc oldalát.
- Látod, Gombóc, éti meg már azt hittem, hogy valódi óriások élnek itt fenn a hegyekben...
Ezen aztán jót nevettünk, s barátságosan integettünk a hegycsúcsóriások felé.
- Vegyétek csak elő a tojásokat, gyerekek - szólt akkor nagyapó, és a maga táskájából Csoló kezébe nyomott két tojást. - Figyeljétek csak, hogyan csinálom...
Ezzel felemelkedett, oldalra lépett a bokrok közé, s kisvártatva négy óriási lapulevéllel tért vissza.
Ez lesz a tojásfőző - mondta, és kiosztotta a leveleket. Aztán megfogta a magáét, a zsebébe nyúlt, s négy egyforma hosszúságúra vágott szíjat húzott ki belőle, majd Csolóhoz fordult.
- Ott a bokrok között találsz száraz ágakat... Hozzál négy hosszabbat belőlük!
Csoló a bokrok közé ugrott, s máris a kezében volt négy ág.
Akkor nagyapó beletett két tojást a lapulevélbe, összehajtogatta, s legfelül összekötötte, A két tojás úgy elrejtőzött a levél belsejében, mintha csak zsákba bújt volna.
Végül nagyapó hurkot formált a szíjból, s beleakasztotta a bot végét. Majd megemelte a tojásos zsákot, s az egészet belelógatta a vízbe.
- Csináljátok ti is utánam! - buzdított bennünket.
Erre mind a hárman nekiláttunk, s néhány szempillantás múlva főztük is már a tojásokat az óriások konyháján, csak Gombóc téblábolt szomorúan mögöttünk, mivel neki nem jutott lapulevél.
Amikor készek lettünk a főzéssel, nagyapó kihúzta lapulevél-zsákját a vízből, és mi is a mienket. Aztán olyan főt tojás-lakomát csaptunk, hogy még az óriások is irigykedve néztek ránk.
Visszafelé ballagtunk már, amikor odasündörögtem nagyapó mellé.
- Mondd csak, nagyapó, hogyan lehetséges, hogy ilyen forró víz jön ki a földből? Ki melegíti odalenn? Nagyapó megveregette a vállam.
- Tudod, a Föld belsejében nagyon meleg van, kisfiam. Minél mélyebbre megyünk, annál melegebb. Ez a forrás onnan tör fel, ahol a kövek olyan forróak, hogy felmelegítik a vizet... Úgy is hívják őket, hogy hőforrások. Olvastam az újságban, hogy jövőre fürdőt építenek ide, a források mellé... Mert azt mondják, hogy ez a meleg víz sokféle betegséget meggyógyít.
Harsány kiáltást hallottunk a völgy felől, s láttuk, hogy a barátaink integetnek odalentről. Mi is meglengettük a kezünket, aztán Gombóccal együtt futásnak eredtünk a völgy felé, hogy minél előbb elmesélhessük lakománkat.

IV. NAGYSZAKÁLLÚ KECSKEAPÓ

Ezen a délutánon nagyapó bement a faluba, hogy ezt-azt vásároljon a mozgóboltban. Igyekeznie kellett, hogy elérje, mert ez olyan bolt, amelyik elunja magát, ha nincsenek vásárlói, s hipp-hopp, máris továbbáll.
Korábban már meséltem nektek, hogy a pásztorok, főleg nyáridőben, nem sokáig laknak egy helyen. Legeltetik állataikat, a bárányokat, lovakat és teheneket, aztán ha a nyájak, a ménesek és a csordák már minden füvet lelegeltek, továbbhajtják őket. A pásztorok felszedik a jurtáikat, szétszerelik, kocsira rakják, s akkor állítják fel ismét, amikor újabb, friss legelőt találtak állataik számára.
Az ilyen vándor falvakban a boltok is vándorolnak. Minden héten kétszer-háromszor megjelenik egy hatalmas teherautó, amelynek az oldalára nagybetűkkel ez van felírva: VEGYESBOLT.
Nos hát, nagyapó lement a faluba, hogy vásároljon ezt-azt a boltban. Mi pedig a jurta körül játszottunk. Gombóc természetesen ott ugrándozott körülöttünk, s egyre a hegyek felé nézegetett, mintha újra el akarna látogatni az óriások konyhájába, ahol a tojást főztük. A hegycsúcsok között most sűrű, fekete felhők gomolyogtak, mintha csak az óriások megharagudtak volna, hogy hívatlanul meglátogattuk a konyhájukat.
Egyszerre csak Csoló abbahagyta a játékot, és felnézett a hegycsúcsokra. Én azonnal tudtam, hogy lát valami érdekeset, és tüstént meg is kérdeztem tőle:
- Mit látsz, Csoló? Csak nem az óriások kergetik a felhőket odafenn?
Csoló egy darabig pislogott, aztán felfelé mutatott, a csúcsok közé:
- Ott, messze... Nem látod?
Nyitott tenyeremet a szemöldököm fölé emeltem, ahogy a sivatagban láttam Mőmő bácsitól. A nap így már nem sütött a szemembe, az igaz, de én mégsem láttam semmit.
- Mit kellene látnom? - kérdeztem, és bármennyire is erőltettem a szemem, nem sikerült megpillantanom semmit.
Akkor már Dordzsi is ott állt mellettünk, és felfelé bámult a hegyek közé. Sőt Gombóc is ott lopakodott és hunyorgott az erős napfényben, mivel neki nem volt keze, hogy árnyékot vessen vele a szeme fölé.
Csoló akkor leeresztette a kezét, és ránk nézett.
- Igazán nem látjátok? Pedig éppen bennünket néz!
Én akkor egy kicsit megijedtem, mert még mindig azt hittem, hogy valamilyen mesebeli óriás leskelődik a hegyek közül.
Már éppen arra gondoltam, hogy beszaladok a jurtába a füzetemért, és gyorsan belerajzolom a hegyek csúcsai mögött leselkedő óriást, aztán mégsem mentem érte, mivel eszembe jutott, hogy Dólma néni az óvodában úgysem hinné el. Hiszen ő szokta mondogatni, hogy óriások csak a mesében vannak.
- Nagyszakállú Kecskeapó! - rikkantott Csoló, és barátságosan integetni kezdett. - Ott lakik a hegycsúcsok között... Néha aztán lejjebb merészkedik, mint most is... Nem is lehet olyan messze tőlünk... Csak nem látjátok, mert éppen olyan a színe, mint a sziklának... Hogy a vadászok ne vegyék egykönnyen észre. - Látjátok?
Dordzsi is meg én is újra ki meresztettük a szemünket, és csodák csodájára csakugyan megpillantottuk Nagyszakállú Kecskeapót, Ott állt egy hatalmas sziklatömb tetején, mintha csak egy szobrász mintázta volna meg köböl vagy bronzból. Fejét a levegőbe emelte, két óriási szarva az égre meredt, szakállát ide-oda lengette a hegyek között fúvó szellő.
- Juj, de félelmetes! - mondtam, és megborzongtam. Gombóc is meg-rázkódott. és egészen odabújt hozzám.
- Pedig nagyon kedves állat - mondta Csoló. - Nem bánt senkit... a falubeli gyerekek is szeretik. - Aztán két ujját a szájába vette, s óriásit füttyentett.
Szállt, repült Csoló füttyentése; átszállt a zöld legelő felett, felült a szellő hátára, s meg sem állt Nagyszakállú Kecskeapó füléig. A vadkecske akkor felkapta a fejét, és felénk nézett. Farkával megcsapkodta az oldalát, s megbillentette többször is a fejét. Mintha csak hívott volna bennünket. Csoló abbahagyta a fütyülést, és felénk fordult.
- Nagyszakállú Kecskeapót valami baj érte... Még sohasem láttam ilyen szomorúnak.
- Honnan tudod, hogy szomorú? - kérdeztem Csolót. - Hiszen ilyen messziről alig lehet látni!
- Biztos, hogy szomorú! Nem láttátok, hogyan intett nekünk a fejével?
Erre aztán nem tudtunk mit mondani. Tényleg láttuk, hogy Nagyszakállú Kecskeapó hívott bennünket. Még Gombóc is felfigyelt rá, bár őt jobban érdekelték a virágokon zümmögő méhecskék, mint Kecskeapó.
- De hát mi történhetett vele? - kérdezte tanácstalanul Dordzsi.
- Nem tudom... - mormogta Csoló. - Talán meg kellene nézni...
- De hiszen nagyapó meghagyta, hogy ne menjünk messzire... Kecskeapó pedig messze van... - mondtam, és bár nagyon sajnáltam a szomorú Kecskeapót, mégsem szerettem volna megszegni nagyapó tilalmát.
- Eh! - mondta Csoló, és kihúzta magát. - Nincs is olyan nagyon messze... Nagyapó meg még csak éppen az előbb indult el... Mire megvásárolja a boltban, amire szüksége van, mi is visszajövünk, hátha nagy bajban van a Kecskeapó...
Lopva Dordzsira pillantottam, s láttam rajta, hogy erősen gondolkozik a dolgon. Aztán csak ennyit mondott:
- Hát akkor gyerünk gyorsan!
Csoló meg Dordzsi rám pislantottak, mintha nekem kellett volna kimondanom az utolsó szót. Én nagyot sóhajtottam, és mivel nem akartam gyávábbnak látszani náluk, bólintottam.
- Persze hogy megyünk... Hátha valóban bajban van Kecskeapó!
Ezzel el is indultunk a hegyek felé. Gombóc ijedten és kelletlenül ballagott mögöttünk, majd megállt a patak partján, és nyekeregni kezdett. Olyan bánatosan, mintha éhes lenne.
- Mi az, Gombóc, csak nem félsz? kérdezte Dordzsi, és én megéreztem a hangján, hogy legalább annyira fél, mint Gombóc. Nagyapó nélkül, egyedül a hegyek között. Nem mindennapi kalandnak ígérkezett, az már biztos!
Végül is Gombóc is velünk jött, igaz, nagyon kelletlenül, s készen rá, hogy azonnal elfusson, ha valami váratlan dolog történne velünk.
Szerencsére azonban semmi ilyesmi nem történt, amikor felfelé kapaszkodtunk a hegyoldalon. Nagyszakállú Kecskeapó ott állt a sziklaszirt tetején, és a jövetelünket figyelte.
Egyszerre csak sötét árnyék vetődött fölénk. Gombóc rémülten nyihogni kezdett, és a fűre lapult. Akkor az árnyék ellibbent a fejünk felől, majd újra visszatért.
Óvatosan az égre pillantottam, és annyira megijedtem, hogy majdnem Gombóc mellé lapultam. Óriási, nagy csőrű madár lebegett felettünk, kiterjesztett szárnyával talán még egy jurtát is be tudott volna takarni. Legalábbis én így láttam a földről.
- Saskeselyű! - mondta Csoló, és óvatosan felpillantott a madárra. - Az embert nem meri megtámadni...
Éppen idejében szólt, mert én már majdnem futásnak eredtem, hogy Gombóccal a hátam mögött meg sem álljak nagyapó jurtájáig.
A madár néhány kört írt le felettünk, majd elrepült arrafelé, amerre Nagyszakállú Kecskeapó állt a sziklacsúcs tetején. Aztán ott kezdett körözni Kecskeapó felett.
Csoló megállt, és felfelé mutatott.
- Alighanem valami baj történt... Talán valamelyik kiskecske leesett a szikláról, és a sas el akarja ragadni... Kecskeapó meg ott őrködik felette. Gyerünk, hátha tudunk neki segíteni!
Egyszerre csak apró bokrok közé érkeztünk, amelyek sűrűn bontották a hegyoldalt. A sasmadár egyre ott körözött felettünk, s ahogy beljebb merészkedtünk a bokrok közé, vijjogni kezdett. Gombócnak felborzolódtak a fehér pihék a hálán, és úgy elkezdett remegni, mint a nyárfalevél.
Csoló lehajolt, és a kezébe fogott egy száraz ágat.
- Kapjatok fel ti is egyet-egyet! - kiáltotta, és botját a sasmadár felé emelte. - Hess innét! Ne merd bántani Kecskeapó családját!
A madár egyre vijjogott, de látszott rajta, hogy megijedt Csoló botjától. Amikor aztán mi is a kezünkbe kaptunk egyet-egyet, magasabbra emelkedett, és bosszúsan csattogtatta a csőrét.
Egyszerre csak Dordzsi hangosat kiáltott: - Oda nézzetek! - s a bokrok közé mutatott.
Abban a pillanatban én is megpillantottam a kiskecskét, Nagyszakállú Kecskeapó unokáját, amint ott feküdt a bokrok között, lába beleakadt a bokrok közét borító futónövényekbe, és nem tudta kiszabadítani.
- Leesett a kis buta a szikláról - mondta Csoló, és a sasmadár felé lendítette a botját. - Hess innen! Ma nem eszel kiskecskét, te gonosz!
A kiskecske, amikor meglátott bennünket, megijedt, és rángatni kezdte a lábát, hogy kiszabadítsa a futónövények közül. Azok azonban olyan erősen csavarodtak rá, hogy alig tudott mozdulni tőlük,
Nagyon megsajnáltuk szegényt, még szerencse, hogy idejében érkeztünk. Ha egy kicsit is később jövünk, Nagyszakállú Kecskeapó unokáját alighanem elvitte volna a sas...
Odatérdeltünk mindhárman a kiskecske mellé, sőt még Gombóc is hozzádugta az orrát, és megszagolgatta.
Dordzsi és Csoló ügyes mozdulatokkal kiszabadította a lábát, én meg közben a hátát és az oldalát simogattam, hogy ne teljen annyira.
- Ne félj kiskecske - mondtam neki, - Hiszen nem akarunk mi bántani... Kiszabadítunk, és máris mehetsz vissza nagyapóhoz. - De aztán vigyázz: legközelebb óvatosan ugrándozzál a sziklákon...
A kiskecske lehajtotta a fejét, és mintha bólintott volna. Úgy látszott, megértette, amit mondtam neki.
Csoló végre eltépte az utolsó kúszónövényt is, és a kiskecske kiszabadult. Lassan felállt, megrázta magát, s hálásan ránk nézett. Aztán csak ennyit mondott:
- Mek, mek, mek... - s két-három ugrással fenn termett a szikla tetején, nagypapája mellett.
Nagyszakállú Kecskeapó megszaglászta a kiskecskét, majd felénk lengette a szakállát.
- Mek, mek, mek - mondta ő is, ami kecskenyelven természetesen annyit tesz, hogy: „Köszönjük szépen, gyerekek!” Ekkor Dordzsi is és én is visszaemlékeztünk az ulánbátori repülőtérre, ahol kis bankákat mentettünk meg attól, hogy egy leszálló repülőgép elgázolja őket.
A dühös saskeselyű egyre ott vijjogott felettünk, és nem is mertük elhajítani a botjainkat egészen addig, ameddig csak vissza nem érkeztünk a. patak partjára. Nem szóltunk egy szót sem, de mindannyian igazi hősnek tartottuk magunkat. Mégis a legbátrabb vitéznek Gombóc érezhette magát, hiszen olyan bátran kergette a lepkéket a virágok között, mintha csak saskeselyű lett volna valamennyi,

V. A FORRADALOM ÜNNEPE ÉS A NYÍLLÖVŐVERSENY

Néhány nappal azután, hogy megmentettük Nagyszakállú Kecskeapó unokáját a saskeselyűtől, nagyapó így szólt hozzánk:
- Reggeli után besétálunk a faluba, gyerekek... Ma nagy ünnep van odalenn.
Ekkor azonnal eszembe jutott amit még tegnap láttam. Amint a patak partján játszadoztam Gombóccal, valami szokatlan zajra lettem figyelmes. Ahogy aztán felszaladtam az egyik kis dombocska tetejére, észrevettem, hogy teherautók igyekeznek a falu felé, telis-tele ünneplő ruhába öltözött emberekkel. A tarka ruhás bácsik és nénik vígan énekeltek az autók tetején, ameddig csak el nem takarták őket a faluszéli fák. Az autók vezetőfülkéje felett zászlókat lengetelt a szél. s az utasok kezében is kisebb zászlókat láttam.
- Milyen ünnep van a faluban, nagyapó? - kérdeztem, amíg a teát szürcsölgettem.
- Ma van Mongólia legnagyobb ünnepe - mondta nagyapó. - Majd tanulni fogsz róla az iskolában... Minden évben július l1-én ünneplőbe öltözik az egész ország. Ma van a forradalom évfordulója.
A forradalomról már hallottam valamit, apu is mesélt róla és az óvodában Dólma néni is, de azért hátha nagyapó is tud mondani róla valami érdekeset.
- Mikor volt az a forradalom, nagyapó? - tudakozódtam.
- Hát bizony, Bimba, az már nagyon régen... Te még meg sem születtél, és az apukád is talán akkora lehetett, mint most te...
- És ki harcolt a forradalomban? - kérdeztem, és visszagondoltam rá, hogy én bizony már láttam forradalmat a televízióban. Sok-sok katona futott egymás után, és puskákból meg ágyúkból lőttek... Aztán a néni a televízióban azt mondta, hogy mi győztünk ebben a forradalomban.
Nagyapó megsimogatta a fejem.
- Tudod, Bimba - mondta -, a forradalom előtt Mongólia nagyon szegény ország volt. Gazdag kánok uralkodtak a szegény nép felett. A kánoknak volt bőségesen enni- és innivalójuk, kincstáraik tele voltak arannyal meg mindenféle drágakővel, a szegény pásztornép pedig éhezett, mert a kán katonái mindenüket elvették. Még a gyerekeknek sem jutott ennivaló...
- A gyerekeknek sem? - kérdeztem csodálkozva, és ha nem nagyapó mondta volna, talán el sem hittem volna, hogy valaha is volt a világon egy olyan ország, ahol a gyerekeknek nem jutott ennivaló.
- Még nekik sem - bólintott nagyapó, - Azután egyetlen iskola sem volt az egész országban...
Ezen aztán már valóban nevetni kellett.
- Nem tévedsz te, nagyapó? - kuncogtam. - Egy egész ország iskola nélkül? Talán csak te nem tudtál róluk, nagyapó? Nagyapó azonban szomorúan megcsóválta a fejét.
- Nem tévedek, kisunokám... Egyetlenegy iskola sem volt Mongóliában a forradalom előtt... Óvoda meg bölcsödé mégúgy sem... Egyetlenegy sem. A szegény pásztorok gyerekei nem is tanulhattak meg írni és olvasni... Ott kellett dolgozniuk a gazdag kánok állatai mellett... Ők legeltették a gazdagok lovait és bárányait. Ha meg lázadozni mertek, a gazdagok katonái egykettőre elfogták őket, és börtönbe csukták... Úgy bizony!
- Én aztán nem engedtem volna, az biztos! - mondtam mérgesen, és el sem tudtam képzelni azokat a régi gyerekeket, akik sem írni, sem olvasni nem tudtak, és csak úgy hagyták magukat börtönbe zárni. Én bizony nem hagytam volna!
- Csakhogy a kánok katonáinak volt fegyverük, a szegényeknek pedig nem. így aztán a katonák voltak az erősebbek. Egészen addig...
- Meddig? - vágtam közbe izgatottan.
- Amíg csak a szegények össze nem fogtak... Elhatározták, hogy véget vetnek a gazdag kánok uralmának. Elveszik a fegyvert a kánok katonáitól, és olyan országot teremtenek, ahol mindenkinek jut elég ennivaló, ahol nincsenek többé gazdagok és szegények, ahol minden gyerek járhat iskolába és óvodába. Úgy bizony, kisunokám!
- És elkergették a kánokat és a katonákat?
- El bizony - mondta büszkén nagyapó. - Volt egy derék katona, akit úgy hívtak, hogy Szühebátor Gyerekkorában ö is pásztor volt, s szenvedett eleget a gazdagok gonoszságától. Ö aztán forradalmi hadsereget szervezett a szegény pásztorokból, s harcba hívta őket a gazdagok ellen. Éppen egy nyári napon, július 11-én... Ezt ünnepeljük ma lenn a faluban.
Ekkor Dordzsi bejött a jurtába, és én jónak láttam befejezni a beszélgetést. Most már mindent tudtam, amit akartam.
Lefelé ballagtunk a falu felé, amikor nagyapó így szólt hozzánk:
- Aztán tudjátok-e, gyerekek, hogy miről nevezetes ez az ünnep, a nádam?
- Hát arról, hogy mindenki a forradalomra gondol... - mondtam.
- Ez igaz - bólintott nagyapó. - Hát még?
- A versenyekről - mondta Dordzsi, és egyre a falu felé figyelt, ahonnan hangos zeneszó hallatszott.
- Aztán meg tudjátok-e mondani, hogy miféle versenyeket rendeznek ilyenkor? - kérdezte nagyapó, és felemelte a kezét, hogy az ujjával számolja, hány versenyt mondunk.
Dordzsi már éppen kinyitotta a száját, hogy elkezdje sorolni őket, amikor közbevágtam.
- Először is nyíllövőverseny - mondtam, és láttam, hogy nagyapó felemeli az egyik ujját aztán birkózó verseny és végül lóverseny!
- Ki nem tudja, hogy hány verseny van ilyenkor? - legyintett Dordzsi.
A falu jurtái közül egy csapat gyerek vágtatott felénk. Valamennyiük előtt ott ügetett Gombóc; farkát az ég felé tartotta, füle meg úgy lebegett, mint két kis madárszárny.
A gyerekek hangos kiáltozással fogtak közre bennünket. Gombóc pedig boldogan hozzánk dörzsölte az orrát.
- Éppen jókor érkeztetek mondta Csoló, és a falu melletti rétre mutatott. - Most kezdődik a nyíllövés...
Nagyapónak ugyancsak igyekeznie kellett, ha nem akart lemaradni mögöttünk, így aztán, hipp-hopp, hamarosan a rét mellett termettünk.
A réten már minden készen állt a nyíllövőversenyre; felállították a kör alakú céltáblákat, közepükön fekete körrel. Aki oda beletalál, az nyeri a versenyt.
A versenyzők valamennyien szép selyemruhába voltak öltözve, fejükön nagy karimájú kalappal.
- Hogy ne süssön a szemükbe a nap, és jobban tudjanak célozni - súgta Csoló.
Egy hosszú asztal mellett néhány bácsi ült; ők voltak a versenybíróság. Egyikük hirtelen felemelkedett, és meglengette a kezében tartott tarka kendőt.
- Most kezdődik a verseny - súgta ismét Csoló izgatottan. Ekkor az egyik bácsi kilépett a versenyzők közül, levette válláról az íját, ráhelyezett egy vesszőt, amelyet övére akasztott tegezéből veti elő, kifeszítette, célzott, majd kilőtte a vesszőt. Szállt, repült a nyílvessző, s egyszerre csak, nagyot koppanva, éppen a céltábla kellős közepébe, a fekete körbe fúródott.
Lett ám erre nagy öröm mindenfelé! A bácsi, aki a vesszőt lőtte, táncolni kezdett örömében, s hangosan dalra fakadt. A versenybíróság is felemelkedett az asztal mögül, és ők is belekapcsolódtak az éneklésbe.
- Mindenkinek énekelnie is kell kérdeztem Csolót aki már nem először ünnepelte a forradalmat.
- Csak aki beletalál a közepébe - mondta. Az ő tiszteletére dalolnak a többiek is... Aztán odavisznek hozzá egy csésze kumiszt.
- Kumiszt?
- Azt bizony... Tejből készül, és nagyon finom. Gyerekeknek is szabad inni belőle... Majd holnap megnézzük, hogyan csinálják! Ekkor a bácsik közül odajött valaki hozzánk, és így szólt:
- Na, gyerekek, ki próbálja meg eltalálni a céltáblát? A gyerekek mosolyogtak, de nem mert senki jelentkezni. A szemem sarkából jól láttam, hogy Dordzsi jelentkezni akar, ezért gyorsan odaálltam a bácsi elé.
- Én megpróbálnám... A bácsi nevetve nézett rám.
- Megpróbálnád? Hát akkor gyere velem... - S ezzel odavezetett a többi bácsi közé.
- Itt egy új versenyző! - mutatott rám a bácsi, majd a kezembe nyomott egy íjat: jóval kisebbel, mint amiből a felnőtt bácsik lőttek. - Hát akkor rajta!
Kicsit kifeszítettem az íjat, célba véltem a táblát, s láttam, hogy Dordzsinak piros lesz az arca. Biztosan nagyon szégyellte magát, hogy majd mellélövök, és mindenki kineveti a kistestvérét.
De én vidáman arra gondoltam, hogy fog itt mindenki csodálkozni.
Ezzel eleresztenem a vesszőt. Az pedig pontosan beleállt a fekete pont kellős közepébe.
Egyszerre csak csend lett, nagy csend. Aztán felállt egy bácsi a versenybíróságtól, és énekelni kezdett. Majd többen is folytatták, végül már mindenki énekelt. Nekem énekelték - én leltem a bajnok.
Még tartott a dalolás, amikor felvettem a földről egy újabb vesszői, és azt is pontosan belelőttem a fekete pontba.
Ekkor a bácsik a csodálkozástól már énekelni sem tudtak. Csak Dordzsi és Csoló tapsolt hangosan, meg a többi gyerek. Gombóc meg olyan vadul ugrándozott, mintha csak lepkékre vadászott volna.
- Éljen a győztes! Éljen a győztes! - kiáltották az ünneplőbe öltözött bácsik és nénik, s aki csak tehette, kezet fogott velem, vagy megsimogatta a fejem Nagyapó megajándékozott egy óriási csokoládéval, s amíg minden gyerek tört egy darabot belőle, a fülemhez hajolt.
- Hol tanultál meg ilyen jól nyilazni, Bimba? Én el nem hiszem, hogy most láttál először íjat és nyílvesszőket!
Óvatosan körülnéztem, s amikor láttam, hogy a gyerekek még mindig el vannak foglalva a csokoládéval, nagyapó fülébe suttogtam:
- Az óvodában is szoktunk nyilazni... Csak ott olyan tapadós gumikorong van a vesszők végén... És ott is én vagyok a bajnok!
Aztán összenevettünk nagyapóval, és elindultunk, hogy megnézzük a birkózókat.

VI. BIRKÓZÁS ÉS LÓVERSENY A JAVÁBÓL!

Amikor a birkózáshoz érkeztünk, éppen befejeződött a nyíllövőverseny, így hát azok a gyerekek is utánunk futottak, akik eddig a nyilazókat figyelték. A birkózás azonban talán még a nyíllövésnél is érdekesebbnek ígérkezett.
A zöld mező közepén már ott álltak a falu és a szomszéd települések legerősebb emberei, hogy megmérkőzzenek az Altaj hegység bajnokának címéért. Hajlítgatták a lábukat, tapogatták az izmaikat, s igen komoly arcot váglak, ahogy jövendő bajnokokhoz illik.
Hát még a ruhájuk, az volt ám csodaszép!
Mindegyikük ragyogó, színes selyemből készült nadrágocskát viselt, alig nagyobbat, mint egy fürdőnadrág. Efelett pedig ugyancsak színes selyemből varrott mellénykét. Végül kunkori orrú, vastag talpú csizmába volt bújtatva a lábuk, hogy jobban meg tudjanak kapaszkodni a talajon.
- Aztán tudjátok-e, gyerekek, hogy ki a győztese egy mérkőzésnek? - kérdezte nagyapó.
Mivel én már láttam birkózó versenyt a televízióban, csak mosolyogtam nagyapó kérdésén, és hagytam, hadd válaszoljon Dordzsi.
-Hát az, aki két vállra fekteti a másikat - mondta fölényesen a testvérem.
A falubeli gyerekek erre csak összenéztek, és kuncogtak. Dordzsi a füle tövéig elvörösödött, és sértődötten kérdezte:
- Miért, talán nem?
Láttam, hogy nagyapó válaszolni akar, de Csoló megelőzte.
- Nem bizony! - mondta - Ez egészen másfajta birkózás, mint a televízióban... De figyeljük csak!
Éppen ebben a pillanatban lépett az első pár a gyepre. Megálltak egymással szemben, meghajoltak, majd behajlították a lábukat, kiterjesztették a karjukat, s úgy ugrándoztak egymás körül, mint a sasmadarak.
Dordzsinak is és nekem is tátva maradt a szánk a csodálkozástól.
- Ez a híres sastánc! - súgta Csoló. - Így üdvözlik egymást a versenyzők...
A birkózók pedig csak kerülgették egymást, és táncolták a sastáncot. Ekkor odalépett hozzájuk egy idősebb, szakállas bácsi, és én tudtam, hogy ö a bíró. Kezében színes selyemből készített süveget tartott. Ezzel adott jelet a mérkőzés megkezdésére.
- Az győz, aki a másikat a földre tudja rántani - mondta Csoló, - Itt nem szükséges két vállra fektetni, mint abban a fajta birkózásban, amit a televízióban láttál...
A versenyzők megragadták egymást, és igyekeztek földre rántani a másikat. Közben nagyokat nyögtek, és úgy kidagadtak karjukon az izmok, hogy olyan vastagoknak látszottak, mint azok a kötelek, amelyekkel a legvadabb tevéket kötik ki.
- Jaj de szeretnék én is ilyen erős lenni! - mondta vágyakozva Dordzsi.
- Én már tanulok birkózni az úttörőházban - dicsekedett Csoló. - Talán jövőre már én is részt veszek az ünnepségen...
Ebben a pillanatban az egyik birkózó nagyot rikkantott, megfeszítette minden erejét, és földre rántotta a másikat.
Lett is nagy üdvrivalgás a nézők között. Integettek, kiáltoztak, és valaki még dalra is fakadt.
A bíró bácsi akkor felemelte a kezében tartott selyemsüveget, és a győztes fejére tette.
- Ez a jutalma a győzelemért - súgta Csoló, és tapsolt örömében, mert a győztes bácsi éppen a szomszédos jurtában lakott, és jól ismerte Csolót
- Nézd csak, Bimba - mondta nagyapó, és a birkózókra mutatott - Most következik a győztes tánca!
Újra ellátottam a számat a csodálkozástól, mert nem mindennapi látvány következett. A vesztes birkózó, akit a másik a földre rántott, szégyenlősen összekuporodott, lehajtotta a fejét, míg a másik kiterjesztene két karját, s - fején a nyertesnek kijáró sapkával - táncba kezdett, a sasmadár táncát utánozva,
A nézőközönség pedig hangosan tapsolt; éltette a győztest, és vigasztalta a vesztest.
Amikor vége lett az első pár birkózásának, újabb és újabb párok léptek a gyepre.
Hirtelen odafutott hozzánk egy falubeli gyerek.
- Tessék csak jönni gyorsan! - kiáltotta nagyapónak - És ti is, gyerekek... Azonnal megérkeznek a versenyzők...
Ismét futásnak eredtünk, nyomunkban nagyapóval és Gombóccal. A falutól nem messze, egy kis bokros üget széléről indították a versenyzőket, és ide is kellett visszaérkezniük,
- Kik indulnak a lóversenyen, nagyapó? - kérdezte Dordzsi, amikor messziről halk dobogást hozott felénk az enyhe szellő. Nagyapó helyett azonban Csoló válaszolt:
- Csak gyerekek... Minden környékbeli iskolából indul öt-öt gyerek... és a legjobb lovakat lovagolják. Csak úgy, nyereg nélkül. Tavaly én is versenyeztem - tette hozzá büszkén. - Az idén azonban éppen akkor lettem beteg, amikor kiválasztották az iskolánk csapatát... De talán jövőre!
Ebben a pillanatban feltűntek az első lovasok. Aki legelöl vágtatott, szép, foltos-tarka, szürke lovat lovagolt, varkocsa lobogott a levegőben, s hallottam, hogy nagyokat rikkant.
Amikor aztán közelebb érkezett, Csoló akkorát kiáltott, hogy szinte Megijedtem:
- Hajrá, Ceceg! Hiszen ez a testvérem, Ceceg!
Valamennyien biztatni kezdtük Ceceget, aki egyre közelebb ért, s végül is elsőnek vágtatott át a célon.
Odafutottunk hozzá, és összevissza ölelgettük. Dordzsi is és én is jól ismertük Csoló húgát, Ceceget, s csak azt nem értettem, hogy hogyan indulhat az iskolások között, amikor Ceceg még csak óvodás, akárcsak én.
- Az óvodások külön indultak - mondta Csoló nagy büszkén. - Most figyeljetek... Most jönnek az iskolások...
Messziről újra felhangzott a dobogás, s én kimeresztettem a szemem, hogy megpillanthassam az első lovast, de Dordzsi megzavarta figyelésemet.
- Ide figyelj, Bimba! - mondta izgatottan. - Gombóc megint elkeveredett valahol...
Nyugtalanul nézegetett jobbra-balra, s én is követtem a példáját. Hiába méregettük azonban a szemünket akármerre, nem láttuk Gombócot sehol.
- Hiszen Gombóc itthon van a faluban - próbáltam megnyugtatni Dordzsit. - Hátha hazafutott az anyukájához...
Dordzsi megvakarta a feje búbját, és nagyot nyelt. Láttam rajta, hogy nagyon zavarja Gombóc eltűnése, és legszívesebben otthagyná a versenyt, hogy a rakoncátlan tevecsikó után nézzen.
A lódobogás eközben megerősödött, s a falut szegélyező bokros liget mögül kifordult az első lovas.
Egy bácsi rózsaszínű selyemszalagot kötött egy levert fadúcra, a szalag végét pedig egy másik dúchoz kötötte.
A rózsaszín szalag szépen megfeszült, s hívogatóan csillogott a napfényben!
- Mit csinál az a bácsi? - kérdeztem nagyapót.
- Hát ott a cél - mondta nagyapó. - Aki a szalagot elsőként szakítja át az nyeri a versenyt... Nem láttad, hogy Ceceg is elszakított egyet?
- Én bizony nem láttam, nagyapó - feleltem. - Csak Ceceget figyeltem a ló hátán... A szalagot meg nem is vettem észre...
- Hát akkor most figyeld! - mondta nagyapó izgatottan. - Lássuk csak: ki szakítja át elsőnek?
Ebben a pillanatban az első versenyző már-már elhagyta a liget bokrait, s gyorsan közeledett. Varkocsa lobogott a szélben, s ő is hangosakat rikkantott, mint az előbb Ceceg.
Ekkor azonban váratlan dolog történt. A bokrok közül kiugrott egy kis fehér gombolyag, két apró púppal a hátán, és a lovasok elé vágott. Füle úgy röpködött a levegőben, mint két kis madárszárny. Farkincáját az égnek emelte, s olyan sebesen vágtatott a cél felé, hogy nem volt lovas, aki utolérje.
Azt hittük először, hogy rosszul látunk. Aztán Dordzsi nagyot kiáltott;
- Gombóc! Ott van Gombóc!
És valóban őt volt. Előrenyújtotta a nyakát, s úgy vágtatott a cél felé, mint a leggyorsabb lovak.
A nézőközönség előbb nem jutott szóhoz a csodálkozástól, aztán amikor felismerték a hófehér tevecsikót, mindenki nagy nevetésben tört ki, és biztatni kezdték;
- Hajrá, Gombóc! Gyerünk, Gombóc!
A pajkos tevecsikó pedig, mintha csak megértette volna a biztatást, még gyorsabb ügetésbe fogott. Púpocskái jobbra-balra billegtek, füle pedig mint apró zászló úszott a szélben.
Aztán hipp-hopp, Gombóc egy utolsó, hatalmas ugrással elszakította a célszalagot.
Hangos kiáltozással futottunk Gombóchoz, aki büszkén álldogált az elszakított szalag mellett, s az orrával megpiszkálta a rózsaszínű pántlikát, biztosan azért, hogy megpróbálja, nem lehetne-e megenni.
Dordzsi és Csoló megveregették a púpocskáit, de azért a szidás sem maradt el.
- Nem szégyelled magad, Gombóc?! - fenyegette meg Csoló. Megzavarni a versenyt?
Gombóc lehajtotta a fejét, és bűntudattal pislogott ránk. Persze azért látszott rajta, hogy örül a győzelmének.
Az igazi győzteseket már javában ünnepelte a közönség, Ceceg is, aki az óvodások versenyét nyerte, és egy iskolásfiú is, szép, ezüstből készült serleget kapott, amelynek az oldalára egy bácsi ott a helyszínen rávéste a győztesek nevét.
- Hát Gombóc meg merre van?
Gombóc, ahogy meghallotta, hogy öt keresik, behúzta a fülét, és elbújt mögöttünk. Csak a hátunk mögül nyújtogatta kíváncsian a nyakát, hogy vajon mit akarhat tőle az az ismeretlen bácsi,
A vésnök bácsi akkor előveti a zsebéből egy szép nagy, kerek ezüstlapot, amely rózsaszínű szalagra volt fűzve.
- Nézzetek csak ide - mutatta.
Dordzsi a kezébe vette az érmet, s vígan felkiáltott:
- Hiszen itt van rajta Gombóc! Nézzétek csak, gyerekek!
Az érem közepén valóban ott díszelgett Gombóc; alatta a következő felirat:
„A teveverseny egyetlen indulójának és győztesének; Gombócnak.”
S valamennyien jobbra-balra dőltünk a nevetéstől, amikor a vésnök bácsi Gombóc nyakába akasztotta a győztesnek járó érmet.

VII. GOMBÓC ÉS A SZÁRÍTOTT TÚRÓ

Ezen a reggelen aztán igazán volt mit csinálnom. Mivel nem akartam, hogy bárki is zavarjon, csendben kisompolyogtam a patakocska partjára, és leheveredtem a selymes fűre. Körülöttem ezernyi méhecske zümmögött a virágokon, közöttük lepkék kergetőztek: Gombóc még aludt lenn a faluban, így aztán nem volt, aki megkergesse őket.
Ölembe vettem füzetemet és a színes ceruzáimat, s törni kezdtem a fejem, hogy mit is rajzoljak bele a füzetbe.
Először is belerajzoltam az óriások konyháját, amint ott ülünk a források partján, és főzzük a tojásokat. Aztán Gombócot, amint beleszimatol a meleg vízbe, és elfintorítja az orrát. Azután lerajzoltam a nyíllövőversenyt és azt, amint éppen a fekete pont kellős közepébe találok a nyílvesszőmmel. De lerajzoltam Gombócot is, amint megnyerte az egyszemélyes teve versenyt, és ahogy az a bácsi a nyakába akasztotta az első helyezettnek járó díjat.
Éppen kész lettem, amikor a falu felöl harsány kiáltozást, nyihogást hallottam. Fel sem kellett néznem, tudtam, hogy Gombóc és Csoló igyekszik a jurta felé.
- Dordzsi merre van? - kérdezte a sietéstől kifulladva Csoló.
- Benn a jurtában - mondtam.
Ebben a pillanatban Dordzsi kidugta a fejét az ajtón, s amikor meglátta, hogy Csoló és Gombóc megérkeztek, kiszaladt a rétre, és futott, ahogy csak bírt.
- Ma hova megyünk kirándulni? - kérdezte Csolót, és bukfencezett egyet a zöld réten.
- Ma sehova - Anyukám azt kéri, hogy segítsünk neki. Ma túrót szárit. Vigyázni kell a kiteregetett túróra! Értitek?
Összenéztünk Dordzsival. Szólni egyikünk sem mert; nem akartuk, hogy Csoló butának tartson bennünket. Hogyhogy szárítani a túrót? A túrót megvesszük a boltban, betesszük a hűtőszekrénybe, aztán ha megéhezünk, megesszük. Szárítani meg minek? Hiszen éppen akkor rossz a túró, ha megszárad és kemény!
Csolóék jurtája körül már nagy volt a sürgés-forgás, amikor odaérkeztünk. Tejet öntöttek nagy dézsákba, s hatalmas fakanalakkal kavargatták őket; a gyerekek meg ott futkostak a dézsák között, s ha a felnőtteknek valami dolga akadt, nagy lelkesedéssel fogták meg a kanalak nyelét,
Csoló anyukája örömmel fogadott bennünket.
- Szeretitek a túrót és a tejből készített finomságokat, gyerekek? - kérdezte tőlünk.
- Szeretjük bizony - mondta Dordzsi, és én is bólintottam. Hiszen tényleg szeretjük a túrót is és a sajtot is, csak azt nem tudtuk elképzelni, hogy ezekből a tejes kondérokból hogyan jön ki a túró?
Ekkor Csoló anyukája gyanút foghatott, mert hozzám fordult, és megkérdezte tőlem;
- Aztán mondd csak, Bimba, tudod-e, hogy honnan vesszük a tejet?
- Mi a boltból! - mondtam büszkén.
A gyerekek körülöttem kuncogni kezdtek, s én nem értettem, hogy miért. Igenis, mi a boltból vesszük a tejet!
- Na és a boltba honnan kerül a tej? - kérdezte az anyuka kíváncsian.
„Nem tetszik kifogni rajtam, Ulánbajir néni - gondoltam nagy ravaszul.”
- Hát alighanem a tejgyárból... Egyszer meg is akartuk látogatni a tejgyárat az óvodával, csak aztán valamiért mégsem mentünk... Pedig ott van a tejgyár nem messze az óvodától!
Csoló anyukája akkor hangosan felnevetett, és megsimogatta a fejem.
- Persze, honnan is tudnád - mondta. - Pedig, akárcsak régen, most is a tehenek adják a tejet... Most is éppen úgy megfejik őket, mint régen, legfeljebb géppel, és nem kézzel... A gépet meg úgy hívják, hogy fejőgép...
- És a kisborjak? - kérdeztem, és nagyon megsajnáltam őket, hogy az emberek elisszák előlük a finom tejecskéit.
- Marad azoknak is elég - felelte Csoló anyukája. - Csak annyit fejnek ki, amennyi nem kell a borjaknak. Meg aztán a kisborjak nem is szopnak nagyon sokáig... Jobban szeretik a friss, zöld füvet... De azért is hívtalak benneteket ide, hogy jól nézzetek meg mindent. Ilyet a városban úgysem láthattok! Ezzel tapsolt néhányat a tenyerével.
- Hát akkor, gyerekek, kezdődhet az altaji túrógyártás!
Csoló anyukája egy lapos fával elsimította a zsákból kiöntött, folyékony valamit, ami olyasféle volt, mint a kenősajt.
- Tudjátok, gyerekek - magyarázta -, a tejből ki kell választani a zsírt és a tejfölt. Ezt pedig úgy csináljuk, hogy köpüljük a tejet... A köpülés annyit jelent, hogy egy fadézsába öntjük, s egy hosszú bottal, a köpülőfával addig rázzuk, kevergetjük, amíg a tej föle és a zsírja külön nem válik. Ezt aztán leszűrjük, zsákba tesszük, felaprítjuk, aztán a napon megszárítjuk... Majd meglátjátok, hogy milyen finom lesz! Mars innen. Gombóc! Legelj csak füvet, az való neked!
Amikor Csoló anyukája szép egyenletesre kente a zsákok tartalmát, bement a jurtába, kihozott még egy sátorlapot, és azt is a fűre terítette.
- Most pedig szétvagdaljuk a túrót, így ni! - Ezzel mindegyikünknek adott egy kést, és megmutatta, hogyan kell. Szép vékony csíkokat vágott le a túrólapból, majd amit levágott, a másik sátorlapra tette, vigyázva, hogy a levágott csíkok ne érjenek össze. Éppen olyanok voltak így, mint a csokoládészeletek, csak nem barnák, hanem fehérek...
Amikor az összes túrót felszeleteltük, Csoló anyukája felegyenesedett megropogtatta a derekát, aztán így szólt;
- Most jön a legnehezebb feladat, gyerekek... Ezért is kértem, hogy segítsetek nekem... Addig kell őrizni a túrót, amíg meg nem szárad. Ha itt hagynánk őrizetlenül, egykettőre megennék az egészet a madarak, így meg, ha ti itt vagytok, nem leselkedik rá veszély. Talán csak Gombóc. Öt meg tartsátok féken, és zavarjátok el a madarakat. Nekem még sok dolgom van az állatok körül. Mire délutánra visszajövök, meg is szárad a túró... Hát akkor viszontlátásra, gyerekek!
Csoló anyukája elment a többi felnőttel, mi pedig egyedül maradtunk.
Egy darabig még ott tébláboltunk a száradó túró mellett, aztán meguntuk. Elhatároztuk, hogy őrt állítunk a sátorlap mellé, mi pedig elmegyünk messzebbre játszani...
Csodák csodájára azonban senki sem akart őr lenni. Végül is Csoló ráparancsolt a húgára, Cecegre, hogy őrködjön egy kicsit, amíg mi játszunk. Láttam, hogy Cecegnek nem nagyon tetszik a dolog, de hát végül mégiscsak elvállalta az őrséget. Mi pedig játszottunk a jurta mögött.
Egyszerre csak eszembe jutott, hogy szegény Gombóc mekkora szemeket meresztett a túróra, és hogy milyen örömmel evett volna belőle. Ha megszárad, úgysem tudja elrágni, hiszen még a füvet is alig tudja elnyámmogni...
Gombóc mintha csak megsejtette volna, hogy miről gondolkozom, odafutott hozzám, és megnyalta a kezem.
- Gyere, Gombóc, kapsz egy kis túrót - súgtam neki, és észrevétlenül odalopakodtunk a sátorlaphoz. Ceceg éppen a babáját öltöztette, így aztán gyorsan elcsentem Gombócnak két túrócsíkot. Gombóc szempillantás alatt befalta mind a kettőt, s vágyakozva nézett rám.
- Többet nem szabad, Gombóc - mondtam, és szomorú szívvel vissza lopakodtunk a többiekhez. Játszás közben nagyon gyorsan múlt az idő. és egy szerre csak azt vettük észre, hogy Csoló anyukája már vissza is jött, és a túrócsíkokat szemléli, összeráncolta a szemöldökét, megcsóválta a fejét, de aztán nem szólt semmit
- Én egy kicsit megijedtem, mert biztos voltam benne, hogy azt hiányolja, amit Gombócnak adtam...
Uzsonnára aztán jól belakmároztunk a finom altaji túróból, s Ulánbajir néni Gombócot is megkínálta. Gombóc azonban, csodák csodájára csak elfintorította az orrát, és elinalt az anyukája felé. De mintha ma gömbölyűbb lett volna a pocakja, mint máskor...
Ebéd után aztán nem bírtam tovább a titkomat, és bevallottam a fiúknak;
- Csak azt nem értem, hogy Gombóc miért nem kért a túróból... Hiszen nem is száradt meg annyira... És amikor adtam neki délelőtt kettőt... titokban... azt megette.
Dordzsinak erre elpirult a füle.
- Én is adtam neki kettőt, és azt is megette.
- Amit én adtam, azt is megette - mondta Csoló is.
Kiderült, hogy titokban valamennyien sorban megvendégeltük a ravasz tevecsikót, így aztán nevetve néztünk utána, ahogy anyukája felé futott, tele pocakkal, s valóban olyan volt, mint egy óriási Gombóc.

VIII. AZ ÓRIÁSOK FÜRDŐSZOBÁJÁBAN

Éppen Gombócra vártam a patak partján, amikor nagyapó kijött a jurtából, nagyot nyújtózott, ásított, és az eget kezdte kémlelni.
- Mit csinálunk ma, nagyapó? - kérdeztem.
- Elmegyünk kirándulni - felelte nagyapó, és felmutatott a hegyek csúcsára. - Felmegyünk oda, ni! Ma alighanem ellátogatunk az óriások fürdőszobájába - Mit szóltok hozzá, gyerekek?
Én nagyot kiáltottam örömömben, és bukfencet vetettem a fűben, Dordzsi pedig eltűnt a jurta belsejében, és egy-két szempillantás alatt magára kapkodta a ruháit.
Nagyapó előkészítette tarisznyáinkat, aztán a csak nemrégen felkelt nap felé nézett.
- Hm... Nem tudom, hol késhetnek... Hiszen már itt kellene lenniük!
- Hurrá! Hurrá! - kiáltottuk Dordzsival, mert kitaláltuk, hogy nagyapó Csolót és Gombócot is meghívta a kirándulásra. S csakugyan. Alighogy a nap egy picikét feljebb kapaszkodott az égi létrán, a falu felől hangos nyihogás hallatszott. Oda sem kellett néznünk, úgyis tudtuk, hogy Gombóc ugrándozik a zöld mezőben, kajla füle lobogott a szélben, nyomában pedig Csoló szedi a lábát. Kezdődhet hát a régen várt kirándulás!
Mára hegyoldalban kapaszkodtunk felfelé, amikor eszembe jutott valami, amit nagyapó korábban mondott. Ezért aztán gyorsan meg is kérdeztem tőle;
- Mit is mondtál az előbb, nagyapó? Hova megyünk ma kirándulni? Nagyapó hamiskásan elmosolyodott.
- Hát, ha jól emlékszem, azt mondtam, hogy ellátogatunk az óriások fürdőszobájába.
Óvatosan felpislantottam a három magas hegycsúcsra, az óriásokra. Éppen felhő úszott el az arcuk előtt, ezért aztán nem láthattam, vajon tetszik-e nekik az ötlet, hogy ismét meglátogatjuk őket. Ez a fürdőszobadolog azért még mindig fúrta az oldalamat...
-Nagyapó - kérdeztem -, honnan tudod, hogy az óriásoknak van fürdőszobájuk?
Nagyapó megtörölte a homlokát, és egy szusszanásnyi időre megpihentünk.
- Már miért ne lenne? - csodálkozott rám. - Ha konyhájuk van, fürdőszobájuk is lehet, nem?
Erre aztán nem tudtunk mit mondani - Még Csoló is gondterhelten ráncolta a homlokát, pedig ő már sok mindent tudott az óriásokról, hiszen itt nőtt fel a lábuknál. A fürdőszobájukról azonban, úgy látszik, még ő sem hallott semmit.
Egyedül Gombóc nem törődött az óriásokkal. Egyre csak ott turkált az orrával az ösvény szélénél, s nagyokat ugrott ijedtében, ha egy lódarázs dühös zümmögéssel az orra felé repült. Ilyenkor mögénk bújt, és bölcsen megvárta, amíg elmúlik a veszély.
Egyszerre csak Gombóc hangosat nyikkantott, és ismét bedugta az orrát a sövény menti fűcsomók közé.
- Gyere onnan, Gombóc, mert megcsíp a lódarázs! - figyelmeztette Gombócot Csoló.
A tevecsikó azonban Ügyet sem vetett rá; benyújtotta a nyakát a bokrok közé, és szinte azonnal hangos csámcsogás verte fel a környéket.
Mondanom sem kell, hogy mind a hárman ott tolongtunk a pajkos tevecsikó mögött, és lestük, hogy mit talált. S csodák csodájára, az egész hegyoldalt, amerre csak a szemünk ellátott, mindenütt piros gombolyagok borították. A gombolyagok közül pedig csoda finom illat kerekedett felénk.
Nagyapó a piros gömböcökre mutatott.
- Ökörszem - mondta -, azaz szamóca... Igazán finom csemege. Megtölthetitek a bendőtöket, és a tarisznyába is tehettek belőle...
Így hát letelepedtünk az ösvény szélére, és lakomázni kezdtünk. Nem emlékszem, hogy valaha is ettem volna ilyen finomat az életemben. Talán még a tojás sem esett ilyen jól az óriások konyhájában...
Egyszerre aztán, valahol a közelünkben, megreccsent egy ág, s valami nagy koppanással Csoló orrára vágódott. Csoló felpattant, és szinte ugyanabban a pillanatban hasra is esett. Beleakadhatott a lába egy gyökérbe, és az ránthatta a földre.
- Valaki orrba dobott - panaszkodott Csoló, és az orrára mutatott. S valóban, egészen az orra tövénél piros folt látszott; egy fenyőtoboz nyoma. Én éppen egy hatalmas ökörszemet találtam, s a számba dugtam, amikor Gombóc ijedten ugrott egyet, s farkát a hátulsó lábai közé csapta. A magasról hullott fenyőtoboz Gombóc púpját érte.
Ekkor már én is komolyan megijedtem.
- Ne menjünk tovább, nagyapó! - mondtam, és éreztem, hogy remegni kezd a lábam. - Dobálnak az óriások! Nagyapó azonban nem ijedt meg.
- Inkább a törpék - mondta nyugodtan, és bekapott néhány szamócát. - Nézzetek csak fel a fára...
Hiába emeltük azonban fel a fejünket, nem láttunk semmit.
- Arra a nagy ágra - mutatta nagyapó az ujjával. Szemünkkel követtük az ujja irányát, a egyszerre csak megpillantottuk a mókusokat, amint az ágon ültek, és bennünket figyeltek. Apamókus, anyamókus és három csemetéjük. Izgatottan mozgatták a farkukat, s gömbölyű gombszemüket egy pillanatra sem vették le rólunk.
- Mit akarnak tőlünk, nagyapó? - kérdeztem, és egyszerre elszállt a félelmem.
- Alighanem azt, hogy most már álljunk tovább... Féltik tőlünk a csemegéjüket. Nem elég, hogy a mackók dézsmálják, még mi is idejövünk, és elesszük előlük...
- Mackók? - kérdezte Csoló ijedten. - Hát medvék is járnak erre?
- De járnak ám! - felelte nagyapó. - Éppen azért jobban is tesszük, hogyha gyorsan szedjük a sátorfánkat. Vár bennünket az óriások fürdőszobája.
Így hát folytattuk az utunkat felfelé. Csak akkor pihentünk meg néha-néha, amikor a tevecsikó elmaradt mögöttünk. Mert bizony a jóllakott Gombócnak nem volt ínyére a hegy mászás.
Egyszer aztán, egy nagyobb kanyarulat után, úgy látszik, végleg elhatározta, hogy nem jön tovább. Lehevert egy bokor árnyékába, behunyta a szemét, s nagy ravaszul úgy tett, mintha aludna.
Nagyapó gondterhelten összehúzta a szemöldökét, és azt latolgatta, hogy itt merjük-e hagyni egyedül Gombócot. Mi lesz vele, ha valóban erre találna kóborolni egy medve?
Csoló nem szólt semmit, csak letépett egy fűszálat, s piszkálni kezdte vele Gombóc orrát. A ravasz tevecsikó még mindig behunyva tartotta a szeméi, de akkorákat fintorított az orrával, hogy majd megszakadtunk nevettünkben. Még nagyapó is egy fának támaszkodott, és harsogva hahotázott.
Végre Gombóc nem bírta tovább a csiklandozást, felpattant, és egy akkorát tüsszentett, hogy majd legurultunk valamennyien a hegyoldalról. Aztán ránk nézett szemrehányóan, és megadóan bandukolni kezdett előttünk.
- Ne félj, Gombóc, nem tart már sokáig! - biztatta nagyapó a lusta tevecsikót. - Ez az utolsó kaptató!
Néhány perc múlva aztán olyan látványban volt részünk, amilyenben még soha. Csoló is és Dordzsi is eltátotta száját a gyönyörűségtől, s még Gombóc is elfelejtette, hogy korábban megsértődött. Izgatottan nyihogott mellettünk, és örömében a púpjait billegette.
Éppen az orrunk előtt, néhány lépésnyi távolságban gyönyörű, tiszta vizű tó csillogott a napfényben, körülötte pedig sötétzöld ruhás fenyőfák susogtatták tűleveleiket. A fák néha-néha meghajoltak, hogy gyönyörködjenek tükörképükben, ami ott látszott a tó vizében.
- Tengerszem - mondta nagyapó, és letelepedett a víz partjára. - Az óriások fürdőszobája!
- Az óriások fürdőszobája - suttogtuk megilletődötten valamennyien.
Én akkor felpislantottam az óriásokra, hogy megnézzem, vajon mit szólnak a látogatásunkhoz. A felhők közben elúsztak a hegycsúcsok elől, s az óriások arca napfényben ragyogott. Fehér kucsmájuk félrebillent, mintha csak üdvözöltek volna bennünket. Úgy látszik, tetszett nekik, hogy megcsodáljuk a fürdőszobájukat.
- Tudjátok, hogy hogyan keletkeznek az ilyen hegyi tavak, gyerekek? - kérdezte nagyapó.
Csak összenéztünk, és nem válaszoltunk. Még Dordzsi sem tudta, pedig ő már iskolás.
- Hát tűzhányót lattatok-e már? - kérdezte nagyapó. Mindhárman bólintottunk.
- Én a televízióban mondta Csoló.
- Mi is - tettem hozzá sietve.
- Akkor azt is tudjátok, hogy a tűzhányónak a tetején van egy nagy lyuk ahonnan kiömlik a lángoló...
- Láva - vágtam közbe.
- Úgy van, Bimba - helyeseit nagyapó. - A tűzhányóból kiömlik a forró láva... S ha már kiömlött, és a tűzhányó nem tör ki többé, a hegy tetején ott marad egy nagy üres teknő... Olyan, mint a tölcsér teteje... Ebben a tölcsérben aztán összegyűlik a víz, mondjuk, beleömlik egy hegyi patak, és máris kész a hegyi tó... Add csak ide a füzetedet, Bimba!
Előkerestem a füzetemet, és odaadtam nagyapónak. Ö pedig belerajzolta a hegyi tavat.
S az egész valóban úgy nézett ki, mint egy óriási tölcsér, amelynek eltömődött a szára, és a láva nem tudott kijönni többé a föld alól a felszínre. A tölcsér teknőjében pedig ott csillogott a hegyi tó.
- Ez a hegy is tűzhányó volt valamikor? - kérdezte Dordzsi megilletődve.
Az bizony - mondta nagyapó. De már sok-sok ezer éve kihűlt, és nem is tör ki többé. A tétjén lévő mélyedésbe meg, amit úgy hívnak, hogy kráter, berendezték az óriások a fürdőszobájukat... Beköltöztették a hegyi tavat!
Csodálkozva és tisztelettel bámultuk a vizet, amíg csak nagyapó ki néni adta a jelszót:
- Előszedhetitek a fürdőruhátokat... A víz széle ilyenkor már melegebb szokott lenni... Csak aztán óvatosan... és pár lépésnél ne menjetek beljebb, mert arra már nagyon mély...
Hangos kiáltozással mártottuk meg magunkat a vízben. S bár a napsugarak is velünk együtt fürödtek, mégis hideg volt, mintha csak jég úszott volna a közepén. Hamarosan ki is másztunk, és sokáig süttettük magunkat a nappal.
Nagyapó közben jóízűen aludt egy bokor árnyékos tövében, Gombóc pedig értetlenül csóválta a farkát, és nem győzött csodálkozni rajtunk, hogy miért másztunk bele egy ekkora, óriási vízbe, amikor nem is volt muszáj.

IX. TALÁLKOZÁS AZ ŐS-GOMBÓCCAL

Alaposan megéheztünk a fürdésben és a napozásban, így aztán hamarosan előkerültek a tarisznyák, és ebédhez láttunk. Nagyapó mindenre gondolt; meg Gombócnak is hozott egy nagy üveg tejet, s az üveg szájára gumicumit húzott. A rakoncátlan tevecsikó ott ugrándozott körülöttünk, s nagy cuppogás közben megitta az összes tejet. Aztán, mint aki jól végezte dolgát, ismét leheveredett egy bokor árnyékába, és behunyta a szemét Gyorsan előkaptam a füzetemet és a színes ceruzáimat, s lerajzoltam, amint Dordzsi cumiztatja Gombócot. Legszívesebben magamat tettem volna Dordzsi helyére, de hát még rajzban is mindig igazat kell mondani. Az igazság pedig az volt, hogy Dordzsi cumiztatja, mert ezen a napon őrajta volt a sor. Nem tudom, említettem-e már, hogy Gombóc cumiztatásának szigorú rendje volt: egyik nap Dordzsi, a másikon pedig én etettem a rakoncátlan tevecsikót. Csoló nem vett részt Gombóc táplálásában, hiszen falusi gyerek volt, s neki nem volt újdonság egy mindig éhes kis állat.
Gondosan kiszíneztem a rajzot, s amikorra készen lettem, nagyapó is befejezte a csomagolást, Dordzsi kiöblítette Gombóc cumisüvegét a tengerszemben, Csoló pedig leszedte a bokrok ágaira akasztott fürdőruhánkat. Csak Gombóc nem csinált semmit; behunyt szemmel hevert a bokor alján, s csak a lábait mozdította meg néha-néha. Biztosan arról álmodott, hogy a pusztán csatangol, virágok között, a nagy szárnyú, tarka lepkék pedig csúfondárosan csalogatják maguk után.
Amikor készen lettünk, várakozóan nagyapóra néztünk. Gondoltuk, hogy valami meglepetést még tartogat a számunkra, hiszen nagyon korán volt még ahhoz, hogy hazafelé vegyük utunkat, Nagyapó akkor így szólt Csolóhoz:
- Elhoztad az elemlámpát, Csoló?
- Elhoztam, nagyapó - mondta Csoló, és tarisznyájára ütött, Dordzsi is meg én is eltátottuk a szánkat a meglepetéstől. Elemlámpa világos nappal ? Csak nem akar nagyapó este vagy éjszaka is a hegyekben maradni velünk? Hát aludni hol fogunk? És ha jönnek a medvék vagy a farkasok ?
Nagyapó akkor a tó melletti, hegynek felfelé vezető ösvényre mutatott.
- Azon megyünk tovább, gyerekek. Csak egy kis kitartás, és valami nagyon érdekeset fogtok látni! He, Gombóc! Ébresztő, te lustaság.
Elindultunk, szorosan nagyapó nyomában. Gombóc leghátul baktatott, megadva magát sorsának.
Én Csoló mellé lopakodtam, és úgy, hogy nagyapó ne hallja, megkérdeztem tőle:
- Miért kellett elhozni az elemlámpát, Csoló? Csak nem maradunk éjszakára az erdőben ? Csoló megrázta a fejét.
- Biztosan nem... Éjszaka nagyon hideg van, és nincs jurtánk... Nagyapó kitalált valamit. Csak tudnám, hogy mit!
Ettől aztán nem lettem okosabb. Beletörődtem hát, hogy kivárom a végét, mit tervezett nagyapó ma délutánra.
Nagyapó egyszer csak megállt, kicsit félrehúzódott az ösvényen, s megvárta, míg a kelletlenül bandukoló Gombóc melléje ér. Megsimogatta a tevecsikó nyakát, aztán így szólt:
- No, Gombóc, hamarosan találkozunk az őseiddel... Köszönj szépen nekik...
Ezzel a sor legvégén folytatta az útját.
Mind a hárman egymásra néztünk. Gombóc találkozni fog az őseivel? Hát ez meg mi? Talán nem is jól értettük, amit nagyapó Gombócnak mondott...
Egyszerre csak nagyapó előreszólt:
- Nemsokára egy tisztásra érünk... Ott aztán véget is ér az ösvény. S valóban, alighogy kimondta, máris felbukkant előttünk a tisztás, ahol megállapodtunk, és lecsüccsentünk a fűre. S izgatottan vártuk, hogy nagyapó megszólaljon. És nagyapó meg is szólalt:
- Tudjátok-e, gyerekek, hogy sok-sok ezer évvel ezelőtt kik éltek a Földön?
Mind a hárman gondolkozni kezdtünk, s nekem eszembe jutott a sivatagban az ősállat, amit a régész bácsik kiástak.
- Ősállatok - mondtam. - ősgyíkok meg mindenféle mások...
- És őstigrisek - tette hozzá Csoló.
- Úgy van - bólintott helyeslően nagyapó. - Na és emberek nem éltek?
- Biztosan éltek - mondtam habozva. - Ha ősállatok voltak, akkor biztosan ősemberek is voltak.
- Bizony voltak, kisunokám - dicsért meg nagyapó, és megsimogatta a fejem, - Ezen a vidéken is, az Altaj hegységében, éltek ősemberek... És azt tudjátok-e, hogy mit csináltak ezek az ősemberek? Hogyan éltek, és hol laktak?
Sajnos, ezekre a kérdésekre nem tudtam válaszolni... Az óvodában nem tanultuk, apukám pedig még nem mesélt róluk. Láttam, hogy Csoló is összeráncolja a szemöldökét, és csendben marad. Neki sem mesélhetett még senki az ősemberekről.
Dordzsi azonban sok mindent tudott.
Persze, neki könnyű, mert iskolás, s egyszer a tanító néni elvitte az egész osztályt a múzeumba, és töviről hegyire elmagyarázott mindent az ősemberekről.
- Az ősemberek állatokra vadásztak, és ha sikerült elejteni őket, lenyúzták a bőrüket, és ruhát készítettek belőle maguknak... Hogy ne fázzanak télen.
- Nos, és hol laktak? - kérdezte nagyapó,
- Hát... alighanem barlangokban - felelte tétovázva Dordzsi.
- Úgy bizony - helyesek nagyapó. - Barlangokban laktak. Ha tüzet gyújtottak benne, nem fáztak télen sem, ezenkívül a barlang védelmet nyújtott a vadállatok ellen is... s az ősemberek szépen ki is díszítették lakóhelyüket.
- Kidíszítették? - kérdeztem csodálkozva.
- Kifestették a barlang falát - mondta nagyapó. - Mert az ősemberek is tudtak festeni, méghozzá nagyon szépen... Nem láttatok még olyan könyvet, amelyben barlang falára festett képek voltak?
Megráztuk a fejünket.
- Sebaj - mondta nagyapó. - Most megnézhetitek a valóságban. Éppen a fejünk feleit van az ősemberek barlangja.
Izgatottan felkaptuk a fejünket, és felfele néztünk a feleltünk magasodó domboldalra. És pontosan a fejünk felett valóban egy barlang bejárata, látszott. Mellette mindenféle bokrok nőttek, s félig-meddig eltakarták a nyílást.
- Az ősemberek idejében is ilyen lehetett - mondta nagyapó. - Ha bokrok voltak a bejárat előtt, az ellenség vagy a vadállatok nehezebben tudtak rájuk bukkanni...
- Hű, de okosak voltak az ősemberek! mondta Csoló csodálkozva.
- Bizony okosak - helyeselt nagyapó, és elkezdett felkapaszkodni a meredek domboldalon, mi pedig uzsgyi, utána! S már a fele utat is megtehettük a barlang szája felé, amikor méltatlankodó nyöszörgés ütötte meg a fülünket. Hátrafordultunk, s láttuk ám, hogy Gombóc a két hátulsó lábán ül, és sértődötten mozgatja lapátfülét. Látszott rajta, hogy szeretne velünk jönni, csak éppen apró kis patáival nem tud megkapaszkodni a meredek domboldalban.
Gyorsan elhatároztuk hát, hogy mentő expedíciót szervezünk Gombócnak. Visszamásztunk hozzá mind a hárman; én átöleltem a nyakát, és húztam felfele, Csoló meg Dordzsi hátulról tolták. Így ni, ahogy a képen látjátok.
Hamarosan fel is érkeztünk aztán a barlang bejárata mellé. Nagyapó elkérte Csolótól a zseblámpát, és bevilágított a sötétbe. Hosszú, egyenes út vezetett valahová a messzeségbe, talán egészen a hegy gyomráig.
Nekem kicsit remegni kérdett a lábain, és láttam, hogy Dordzsit és Csolót is félelem környékezi. Gombóc meg egyenesen nyüszítésbe fogott, és felágaskodtak a fehér szőrpihék a púpján.
Nagyapó úgy tett, mintha nem venné észre, hogy félünk, és megindult a barlang belsejébe. Én még mindig átölelve tartottam Gombóc nyakát, Dordzsi és Csoló pedig hátulról tolták. A kemény munkában aztán megfeledkeztünk a félelmünkről.
Egyszerre csak nagyapó a falra világított a zseblámpával. S még a lélegzetünk is elállt a meglepetéstől. Egy egész falu volt odarajzolva; sok sok ember, amint éppen költözködnek valahova. Nagy, kétkerekű kocsikon emberek ültek, a kocsik elé pedig tevék voltak fogva. Éppen úgy utaztak, mint mi a sivatagban.
Ahogy nagyapó tovább villantotta a fényt, újabb embereket láttunk, amint kilőtték nyílvesszőiket az előlük menekülő állatok után. Sőt egyikük még dárdát is dobott feléjük. Az állatok meg futottak, amerre a szemük látott.
Egyszerre csak nagyot kiáltottam: Oda nézzetek, ott van Gombóc!
S valóban, a falról Gombóc nézett ránk. Egy kis fehér tevecsikó volt odafestve, olyan szépen, mintha csak élő lenne. Szinte vártuk, hogy lelép a falról, és barátkozni kezd velünk.
Gombócnak a meglepetéstől elállt a lélegzete.
Előbb csak nyihogni kezdett, majd örömteli ugrándozásba fogott, talán hogy azt a másikat lecsalogassa a falról.
- Ez egy ős-Gombóc - suttogta Dordzsi.
Az ős-Gombóc pedig mintha csak megértette volna, hogy róla beszélünk, ránk mosolygott.
Sokáig nézelődtünk még a barlangban, aztán amikor fázni kezdtünk, abbahagytuk a szemlélődést.
Hazafelé menet pedig nagyokat hallgattunk, és én tudtam, hogy valamennyien az ős-Gombócot sajnáljuk, amiért mindörökre ott kell maradnia abban a sötét barlangban. Szomorúan lógattuk a fejünket, csak Gombóc nézett hátra szinte minden lépés után kíváncsian, hogy nem fut-e utána ős-testvérkéje.

X. VÉGE A NYÁRNAK

Olyan gyorsan elrepült a nyár, hogy alig vettük észre. Talán csak az tűnt fel, hogy Gombóc egyszer csak abbahagyta a szopást, és bősz legelészésbe kezdett. Aztán az is furcsának látszott, hogy a tevecsikó, aki kezdetben csak akkora volt, hogy le kellett hajolnunk, ha meg akartuk simogatni, a fejünkre nőtt. Még mindig szívesen eljátszadozott ugyan velünk, de gyakran egész délutánokra eltűnt, hogy a többi tevegyerekkel hancúrozzon a pusztán.
Azután egyszerre csak megjelentek az első sárga levelek a fákon. A napocskának is sárga udvara támadt, s a puszta is sárga színt öltött. A hegyek hósipkája megnövekedett, s az égen vándormadarak repültek dél felé.
Azon a délelőttön nagyapó bement a faluba, hogy ügyes-bajos dolgait intézze. Amikor visszajött, mintha kicsit szomorkás lett volna a szeme. Matatott valamit a jurtában, aztán hozzánk fordult.
- Megérkezett hát az arany ősz, gyerekek - mondta.
- Arany ősz? - kérdeztük csodálkozva.
- Erre mifelénk, az Altaj hegységben, így hívják... Hiszen csupa-csupa arany minden; a fák, a bokrok, a puszta. Megérkezett bizony az arany ősz!
A nyitott ajtón keresztül kilestünk a pusztára, ahol, mintha csak nagyapónak helyeselnének, búsan bólogattak a sárga fűszálak.
Nagyapó így folytatta:
- Az arany ősszel együtt egy távirat is érkezett Ulánbátorból.
- Megjött apa és anya? - kérdeztük egyszerre Dordzsival.
- Meg bizony - mondta nagyapó. - Hazajöttek Magyarországról. S az is benne áll a táviratban, hogy holnapután várnak benneteket az ulánbátori repülőtéren... Vége hát a nyárnak, gyerekek!
Egyszerre voltunk szomorúak is és boldogok is. Szomorúak, mert el kell búcsúznunk nagyapótól, Gombóctól, Csolótól, a gyerekektől és a hósipkás óriásoktól, s boldogok, mert viszontláthatjuk apát és anyát, ulánbátori barátainkat, s én ráadásul még iskolába is megyek...
Aztán elérkezett a búcsú pillanata. Feladtuk csomagjainkat a repülőgépre, s elköszöntünk nagyapótól és a gyerekektől. Szinte a falu összes gyereke kikísért bennünket, s egyszerre tele lett a zsebünk a sokféle ajándékkal, amit búcsúzóul kaptunk tőlük. Szarvasagancs nyelű kés, tüzililiom gumója, színes kavicsok kucorogtak zsebünk mélyén.
S a gyerekek között ott állt Gombóc, fülét lehorgasztva, gömbölyű gombszemével nézett bennünket.
- Viszontlátásra, Gombóc! - kiáltottuk, amikor a repülőgép motorjai beindultak, s megsimogattuk a rakoncátlan tevecsikó púpocskáit- Gombóc megnyalta a kezünket, s látszott rajta, hogy igazán szomorú.
Aztán egyszerre csak felkapta a fejét, s a puszta felé pislogott, ahol tevecsorda bukkant fel a láthatáron. S a pajkos tevecsikó még nyihogott egyet felénk, talán elköszönt tőlünk, majd megfordult, és uzsgyi, elvágtatott a tevék után. Ebből aztán megértettük, hogy Gombóc is felnőtt, s inkább keresi már a hozzá hasonló tevék társaságát, mint az emberekét.
- Gyertek el jövő nyáron is! - kiáltották valamennyien, s ezzel be is szálltunk. A repülőgép felemelkedett, s mi meg sem álltunk Ulánbátorig.
Apa és anya a repülőtéren vártak bennünket. Elmondták, hogy egy-két év múlva ismét Magyarországra utaznak, s akkor már bennünket is magukkal visznek. Mondanom sem kell. nagyon örültünk a jó hírnek.
Néhány nap múlva pedig megkezdődött az iskola. Előtte persze még bementem az óvodába, s odaadtam Dólma néninek a füzetemet, amibe nyári kalandjaimat rajzoltam.
S képzeljétek csak el, az első órán, amit már egy új néni, a tanító néni tartott, a nevemen szólított. Én felálltam, ahogy illik, s akkor a tanító néni átadott egy szép, nagy mesekönyvet, s mivel még akkor nem ismertem a betűket, felolvasta, hogy mi van beleírva. Hát ez volt: „Dólma nénitől Bimbának, aki a legszebb rajzokat készítette a nyáron.”
Én persze nagyon büszke voltam rá, de csak rövid ideig, mert megkezdődön a tanítás, és mindenre nagyon oda kellett figyelnem. Erről azonban majd máskor mesélek nektek.