Leslie L. Lawrence: Gyilkosság az olimpián

1.

John C. Lendvay a Santa Monica-i Santa Cecilia Egyetem kriminalisztikai tanszékének tanára levette a szemüvegét, megmasszírozta az orrát, aztán várakozóan nézett ránk.
Ezeknek a pénteki előadásoknak sajátos koreográfiája volt. A kriminalisztikai előadás után Lendvay – engedve rimánkodásunknak – rendszerint előadott egy-egy tanulságos történetet, amelynek természetesen ő volt a főszereplője, még azokban az időkben, amikor mint privát zsaru szerzett fényes hírnevet magának itt, a nyugati államokban.
Természetesen senki nem mozdult a helyéről, sőt néhány ismeretlen alak még be is oldalgott a folyosóról, ahol csendben kivárták, amíg vége szakad a különben nem túl érdekfeszítő kriminalisztikai előadásnak. Lendvay prof. ezen az órán a sporttal kapcsolatos bűnüldözésről beszélt, amely sajátos módon mindennapivá vált a tisztának és puritánnak tartott sportolók körében is.
Lendvay prof. előadása végeztével megsimogatta ősz, kefére nyírt haját, megvárta, míg elül a mocorgás, az újonnan jöttek is megtalálják a helyüket, aztán végigtekintve hallgatóságán, beszélni kezdett.

2.

Éppen délutáni sziesztámat töltöttem – kezdte – rossz szokásomhoz híven, lábaimat az asztalra rakva, fejemet a karosszék támláján nyugtatva, s a közelgő olimpiai esélyein töprengtem, amikor beröppent hozzám a nyitott ablakon át egy angyal. Igazi angyal volt, kétség sem férhetett hozzá. Két fehér szárnyával meghatóan csapkodott felettem, testéből tömjénillat áradt, mosolya maga volt a mennyország. Egészen átlátszó, alig térdig érő angyalruhácskát hordott, s ahogy felettem repkedett szende mosollyal az arcán, fülemig vörösödtem, és nem tudtam hova kapkodni a szemem. Néhány szépen sikerült kör után az asztalom előtti, kiárusításon vásárolt álperzsa szőnyegem közepén landolt. Meghajolt, és én újra csak elvörösödtem mint a lazac. Az angyali ruhácska alatt ugyanis olyan, igazán nem túlvilági gömbölyűségek domborodtak, hogy kezdtem fel szemmel kíváncsian szemrevételezni. Megpróbáltam felemelkedni, vagy legalább a lábamat lekapni az asztalról, de nem ment. Mintha tekintete az asztalhoz szegezett volna. Az angyalka még szelídebben, kedvesebben mosolygott, s szárnya alá dugta egyik kezét. Amikor visszahúzta, nem hittem a szememnek: csíkos szalagon kerek aranyérem csillogott benne.
– Üdv a győztesnek! – csilingelte csengettyűhangon, és felemelte a karját, mint a római légionáriusok. – Salve!
Nem tudtam hova lenni a meglepetéstől. Újra csak megpróbáltam levenni a lábam az asztalról, de most sem akart sikerülni. És szerencse, hogy nem sikerült. Az angyalka ugyanis szeretetteljes mosoly kíséretében texasi csizmám orrára akasztotta az érmet.
– Az ezer kilométeres gyaloglás győztesének – pihegte.
Elhűlve meredtem rá. Ő azonban tovább mosolygott, és újabb érmet húzott elő a szárnya alól.
– Te lettél az ezüstérmes is – mondta, és a másik érmet a másik csizmám orrára akasztotta. – Sőt a bronzérmes is...
Még csodálkoztam ugyan, de már büszkeség feszegette a mellem.... Uramisten, magam sem tudtam, hogy ekkora bajnok vagyok! Az ezer kilométeres gyaloglás első, második és harmadik helyezettje... Éppen meg akartam kérdezni, hogy ki lett a negyedik, amikor az angyalka ennivaló kis szájára tette az ujját.
– Pszt. Nem szabad. Elégedj meg ennyivel!
Megmozgatta a szárnyait, és én elkeseredetten láttam, hogy pillanatokon belül ismét a levegőbe emelkedik. Magam is meglepődtem, amikor kitört belőlem a rémült kiáltás.
– Ne!
Angyalka megtorpant, és abbahagyta a szárnylengetést.
– Mit akarsz, bajnok?
– Egy csókot.... Egyetlenegyet...
Elkomorodott, és már attól féltem, hogy nemcsak az ablakon repül ki, hanem az érmeimet is visszaveszi. Pufók kis arca durcásan megrándult, aztán összecsattantotta a szárnyait.
– Erre nincs megbízásom
– Nem baj – mondtam sietve. – Itt a földön megbízás nélkül is lehet csókolózni. – A bajnoknak különben is kijár egy csók.
Összeráncolta a homlokát, és gyanakodva nézett rám.
– Isten bizony?
Alighogy kiejtette a száján, elszörnyedve kapta tenyerét az arca elé.
– Jézus Istenem, mit is beszélek itt összevissza?... – Vissza kell mennem a mennybe...
– A csók jár a bajnoknak – figyelmeztettem. – Anélkül nem ér semmit az egész.
Sóhajtott, aztán vágyakozva nézett az ablakon át a kéklő ég felé.
– Hát jó. Essünk túl rajta! Majd beszámolok róla odafent. Egyébként nem értem, miért nem írták rá ezt is a kézbesítőlapra. Hogy akarod?
– Ülj ide az ölembe! – javasoltam.
Biccentett, és átcibálta szárnyait a fal és az íróasztalom között. Ki akartam nyújtani a kezem, hogy magamhoz húzzam, de mintha ólomból lett volna. Angyalka megállt mellettem, fölém hajolt, és én újra éreztem a testéből kiáradó kellemes illatot. Ajka a szám felé közeledett. Behunytam a szemem. Vártam, hogy történjék valami, de nem történt. Amikor türelmetlenül kinyitottam, angyalka rémült tekintetével találkozott a szemem.
– Jézusom! – sikította, miközben ördögfejű karórájára pislantott. – Már odafent kellene lennem, pedig még három érmet ki kell osztanom... Viszlát, bajnok!
Úgy felháborodtam, hogy végre sikerült lekapnom a lábam az asztalról.
– Árulás! – kiáltottam utána. – Panaszt fogok tenni illetékes helyen! Követelem a csókot! Követelem a csókot! A nagy felháborodástól felemelkedtem, és csodálkozva tapasztaltam, hogy én is tudok repülni. Néhány karcsapással ügyesen az ablak felé kormányoztam magam, készen rá, hogy utána eredjek. Már-már kirepültem volna az utcára, amikor elfogyott alólam a levegő. Hangos csattanással vágódtam a földre, magammal sodorva egy határidőnaplót, néhány dossziét és egy labdarúgót ábrázoló szobrocskát.
– Kérek egy csókot! – ordítottam. – Úgysem menekülhetsz, Angyalka!
Rúgtam kettőt a levegőbe, aztán felébredtem. A szőnyegen feküdtem, az asztalom előtt, s egy karfiolfülű, széles vállú hapsi hajolt fölém.

3.

Angyalka hangja olyan volt, mintha ezüstcsengettyűk csilingeltek volna, az övé mint a köcsögdudáé.
– Mr. Lendvay? – brummogta némiképpen megnyugodva, amikor észrevette, hogy kinyitom a szemem. Bólintottam, és felkönyököltem a szőnyegen.
– Az vagyok. Mit óhajt?
Gyanakodva nézett a szemembe.
– Maga narkós?
– Miért lennék az?
– Miért fekszik a szőnyegen? – kérdezett vissza, és megsimogatta a füleit. – He?
– Itt tudok a legjobban pihenni – mondtam. – Az utóbbi időben az a kényszerképzetem, hogy leesem az ágyról. A padlóról nem eshetek le, nem igaz?
Felhúzta az orrát, mintha gondolkozna a dolgon, azután megvonta a vállát.
– Felőlem ott alszik, ahol akar. Felkel, vagy feküdjek maga mellé?
– Inkább felkelek – mondtam gyorsan.
Feltápászkodtam, és bevackoltam magam a karosszékembe. Gyors pillantást vetettem az ablak felé, ahol Angyalka eltűnt, de nem láttam semmit, kivéve egy kondenzcsíkot a vakító kék égen. Az asztalra könyököltem, és mélyen a szemébe néztem.
– Mr... Izé...
– Lakes – mondta –, Charles Lakes.
Ezt a nevet hallottam már valahol.
– Ért az angyalokhoz? – kérdeztem, és felemeltem a földről a levert szobrot.
Megvakarta óriási, szőrös mancsával a fülét.
– A mikhez?
– Az angyalokhoz.
– Ja. Azokhoz nem. Csak a birkózókhoz. Miért kérdi?
– Nem tudja, az angyalok húznak kondenzcsíkot maguk után?
Böffent egyet, amit nevetésnek is vehettem, ha nagyon akartam.
– Vicces. Majd ha megtalálta a fickót, kiröhögöm magam.
– Milyen fickóról van szó? – kérdeztem, és vágyakozva néztem a faliszekrény álló whiskysüveg felé.
– Aki a kalapácsot dobta.
– Kalapácsot mondott?
– Mi a fenét mondtam volna, ha egyszer kalapács volt.
Olyan felháborodottan horkant fel, hogy kénytelen voltam békítgetni.
– Nyugalom, Mr. Lakes. Mit csinált a fickó a kalapáccsal?
– Mondom, hogy eldobta. Alig repült el néhány centire Williams füle mellett.
Nem voltam egészen biztos benne, hogy valóban felébredtem-e, vagy még mindig alszom, s most ez a fickó, aki feltehetően ördög, szintén átnyújt egy-két olimpiai érmet.
– Mit akartak azzal a kalapáccsal? Diót törni vele?
Átnyúlt az asztalon, és a karomra tette a tenyerét. Megpróbáltam elmozdítani, de most sem akart sikerülni. Naná, hogy álmodom!
– Az egy másik kalapács, Mr. Lendvay – mondta köcsögduda hangján, miközben a falipolc felé meregette a szemét.
– Nem kínálna meg egy lökettel?
Soha nem tettem még kérésnek gyorsabban eleget. Magamnak is és neki is töltöttem egy óriási adaggal. Ahogy az első korty leszaladt a torkomon, felébredtem. Legnagyobb meglepetésemre a fickó nem tűnt a semmibe, hanem nagy cuppogások közepette a whiskyt nyelte, olyan ábrázattal, mint az olimposzi istenek a nektárt. Ekkor ismertem csak fel, pedig már korábban is illett volna. Charles Lakes volt, az olimpiára készülő birkózóválogatott edzője.

4.

Amikor kiürültek a poharak, már tökéletesen magamnál voltam. Lekoppantottam az öklöm az asztalra, és elegánsan feléje intettem.
– Miről van szó egészen pontosan, Mr. Lakes?
– Andy Smith küldött. Azt mondta, maga néhány kemény ügyet megoldott már. Bár azt nem mondta, hogy dilis.
Nyeltem egyet. Lopva a lassan oszló kondenzcsíkra bámultam.
– Eeegen. Tehát?
– Bízhatok a diszkréciójában?
– Ez cégünk jelszava – mondtam gőgösen. – Siker és diszkréció.
– Akkor frankó – brummogta. – Nos, az a helyzet, hogy itt állunk az olimpia előtt. Két hét múlva utaznunk kell, és akkor jönnek nekem ezek a dolgok. A fiúknak nyugalom kell, nem balhé!
– Milyen balhé, Mr. Lakes? – kérdeztem türelmesen.
– Adna még egy whiskyt?
Adtam Magamnak is.
– Hát, arról van szó, hogy a Williams gyereket megfenyegették, hogy kinyírják, ha nem lép vissza.
Összeráncoltam a homlokom, és óriási erővel koncentráltam.
– Ki az a Williams?
– Hát, Jake Williams. Az esélyesünk szabadfogásban.
Jake Williams! Hogy az ördögbe nem jutott az eszembe?!
– Talán az elején kellene kezdenie – javasoltam.
– Hiszen ott vagyok, vagy mi a fene... Úgy volt, hogy megtörtént a válogatóverseny. Ketten kerültek a keretbe, Williams és Fitzgerald. Williams a menő, Fitzgerald a tartalék. Több versenyzőm nincs is ebben a súlycsoportban. A többi olyan kutyaütő, hogy még a szőnyeget se cipelhetnék egy olimpián. Érti?
– Eddig ragyogóan.
– Williams erre kap egy levelet. – Zsebébe nyúlt, és egy papírlapot ejtett elém az asztalra. – Olvassa, Mr. Lendvay!
Az egész levél háromsornyi volt csak. Géppel írták, vörös szalaggal. Talán azért, hogy a vörös szín a vért idézze az olvasó képzeletébe.
„Williams, te patkány – így a levél. – Ha nem lépsz vissza, meghalsz! Kegyelemért fogsz könyörögni, mint egy kutya. Lépj vissza, ha kedves az életed!”
Letettem a papírt, és elgondolkozva bámultam a levegőbe. Vajon mi az ördögöt akar jelenteni, hogy kegyelemért fog könyörögni, mint egy kutya. Miért épen kutya?
Pillanatokon belül választ kaptam rá. Lakes megmasszírozta a fülét, aztán folytatta.
– Williams csak röhögött amikor megkapta. Nem olyan fickó, aki megijed a saját árnyékától. Zsebre gyűrte, és tüstént
el is felejtette.
– Bocsánat, Mr. Lakes, hol találta Williams a levelet?
– A kocsijában. A lezárt kocsijában.
Hm. Nem jó jel. Ha valaki veszi a fáradságot, hogy kinyisson egy bezárt kocsit és elhelyezzen benne egy levelet, annak komolyak a szándékai. Sokéves tapasztalatom legalábbis ezt súgja.
– Ezután mi történt?
– Hát... Williams, azaz Jake edzett szorgalmasan tovább. Egy héttel ezelőtt aztán... az a rohadék megölte a kutyáját.
– Micsoda?!
– Jake-nek volt egy kutyája. Egy dobermann. Igazi véreb. És a fickó mégis megölte.
– Hogy a fenébe?...
– Nem fogja elhinni. Kicsavarta a nyakát. Egy vérebnek! Aztán felakasztotta egy bokorra, éppen a ház bejárata előtt. Fogja csak meg a karom!...
Mintha álomban cselekedtem volna. Átnyúltam az asztalon, és megmarkoltam a karját. Kemény volt, mint a betongerenda.
– Száz éve birkózom, és bokszoltam is eleget. És annyit mondok magának, hogy nem lenne merszem szabad kézzel nekimenni egy olyan kutyának. Az a fickó pedig megtette. Mit szól hozzá?
Mit szóltam volna. Látnom kellett volna a kutyát, a környezetet s a többi. Lehet, hogy megetették valamivel, s amikor a dobermann elkábult, akkor törték ki a nyakát.
– Williams mit csinált?
– Mit csinált volna? őrjöngött. Idegrohamot kapott. Éppen ez kellett nekem az olimpia előtt! Hiszen két hét múlva szőnyegre kell lépnie!
– Mi a helyzet a kalapáccsal?
– Az egy másik tészta, Mr. Lendvay. Az már az edzőtáborban történt. A Holiday-tónál. Volt már ott? Majd lesz. Szóval kimentünk futkosni a pályára a fiúkkal... az atlétikai pályára.
– Hány órakor? – böktem közbe.
– Hajnalban. Hét órakor. A harmat még nem száradt fel, ezért a futópályán szökdécseltünk. A fene egye meg, ha nem lett volna köd...
– Köd volt?
– Olyasféle. Csak egészen enyhe. Az egész csapat kint volt a pályán és... szökdécselt. Marha jó kedvük volt. Mindenki jó erőben érezte magát, még Williams is, mintha megfeledkezett volna a kutyájáról, pedig bolondult érte. Éppen a fiúhoz fordultam, hogy mondjak neki valamit, amikor megpillantottam egy... hapsit a köd mögött.
– Úgy érti, hogy valakit, aki nem tartozott magukhoz?
– Pontosan. Az a fickó nem tartozott hozzánk.
– Miért olyan biztos benne?
– Mert később megszámoltam őket. De előbb még szökdécseltünk néhányat..., aztán láttam, hogy a fickó forogni kezd.
– Mit csinál?
– Forog. Egyre gyorsabban forog. Gondolhatja, hogy berezeltem. Jézusmária, hiszen az a pasas egy kalapácsvető!
– Na és?
– Uramisten, maga nem ért semmit? Ott álltunk a futópályán, cirka ötven méterre a drótketrectől, amelyben a
kalapácsvető forgott. Egy-egy pillanatra előbukkant a köd mögül, aztán újra eltűnt. Jeges rémület tört rám, elhiheti. Nem voltam ugyanis biztos benne, hogy az a fickó lát-e bennünket. Mert ha nem, és elereszti a kalapácsot... Érti már?
Bár még sohasem volt a kezemben kalapács, el tudtam képzelni, mekkorát tud koppanni valakinek a fején.
– És?
– Ordítottam, mint a sakál. Azok egy darabig nem tudták, mi van velem, aztán menekülni kezdtek. Mindenki a feje fölé tartotta a kezét. Ez volt a szerencsénk...
– Eltalálták Williamst? – tört ki belőlem.
– Dehogyis. Williams megúszta. Engem talált el az a mocsok.
– Magát?!
Vigyorgott, vad, eszelős vigyorral. Aztán felállt és hátat fordított. Koponyájának egész hátulsó felét hatalmas ragtapasz borította.
– Szerencse, hogy olyan a fejem, mint az acél. Lecsúszott róla a kalapács. De Williamsét összezúzta volna, arra mérget vehet. Még jó, hogy az utolsó pillanatban eléje vetettem magam.
– Nem kapták el a fickót?
– Meglépett a zűrzavarban. A kalapácsot a szertárból lopta. Bárki könnyen hozzáférhetett. Ezután mutatta meg Jake a másik levelet.
– Hogyan? Kapott egy másodikat is?
– Kapott bizony – bólintott szomorúan. – Nem szólt róla, mert nem akart kiborítani. Attól is félt, hogy engedünk a zsarolásnak, és visszaléptetjük a saját, jól felfogott érdekében.
– Itt a levél?
– Itt hát.
„Te rohadék! – olvastam az ugyancsak vörös szalaggal gépelt sorokat. – A kutyád után te következel. Vigyázz a fejedre, Williams!”
Visszatettem eléje a levelet.
– Maga mint gondol, Mr. Lakes?
– Ha gondolnék valamit, megkeresném azt, akire gyanakszom, és szétverném a fejét. De hát kire gyanakodjak? Kinek fűződik érdeke ahhoz, hogy Jake ne induljon az olimpián?
– Fitzgeraldnak, például – mondtam.
– Ez igaz. Bár nemigen hiszem. Gennyes egy dolog ez az egész. És akkor még finom vagyok. Összetette a kezét, mintha imádkozna. – Mr. Lendvay, az istenre kérem, csináljon valamit! Két hét és itt az olimpia. Egy hét múlva utaznunk kell. Ha egy rendőrségi vizsgálatot veszek a nyakamba, mindent elveszíthetek. A zsaruk összevissza kérdezgetnek mindenkit, a fiúk idege gallyra megy, és a végén én leszek az oka, ha a versenyeken velünk törülgetik a szőnyeget az ellenfelek. A főnökségnek is az a véleménye, hogy szó sem lehet a rendőrségről. Csendben, szép nyugodtan el kell kapni a fickót, és ha elkapta, beleverjük a fejét a betonba.
– Elkapta?...
– Hát persze, Magára gondolt a vezetőség. Azt mondják, hogy ha maga nem bogozza ki az ügyet, akkor csak a jóisten képes rá. Ugye elvállalja? Elkapja a csirkefogót?
A lassan oszladozó kondenzcsíkra bámultam, és mélyet sóhajtottam.
– Elkapom. El én!

5.

Andy Smith, az olimpiai válogatott vezetője régi, jó ismerősöm volt. Még azokból a szép időkből, amikor a Statter fiúk árulták a „kokszot” az edzőtáborok környékén. S hogy végül rács mögé kerültek, abban nekem is jutott némi szerep.
Andy felpattant óriási íróasztal mögül, és úgy vetette magát a keblemre, hogy majd felborított. Vörös, szeplős arca őszinte örömben ázott.
– John! Úristen! De jó, hogy látlak, fiú! Csak te húzhatsz ki bennünket a bajból. Nesze, itt az igazolványod, a kitűződ, a repülőjegyed, a...
Úgy ért a szózuhatag, mint erőteljes gyomorszájütés a harmadik menet közepén. Erőtlenül felemeltem a kezem, de Andy keresztülverte próbálkozásomat.
– A zsaruknak természetesen egy rohadt szót sem! Úgy szerepelsz, mint pszichológus. Ezzel a marhasággal bárhova odatolhatod a képed – s a kitűzőre bökött.
– Hova oda? – kérdeztem gyanakodva.
– Hát bárhova. A csapaton belül természetesen.
– Lennél szíves közölni velem, hogy minek nekem repülőjegy?
Akkorára nyílt a szeme, mint két teáscsészealj.
– Hogyhogy minek? Hát repülni vele, ember!
– Hova a fenébe?
Angyali mosoly terült szét szeplőkkel dekorált képén.
– Hát az olimpiára. Gondoltad volna valaha, hogy egyszer olimpikon leszel?
A fejemhez akartam kapni, de gyorsan elém tolt egy nagy pohár whiskyt.
– A sikerünkre, ember!
Igazán nem tehettem meg, hogy ne igyak vele.

6.

Azzal kezdődött a dolog, hogy kaptam egy formaruhát. Szépnek szép volt, csak nem jött rám. A nadrág szára legalább húsz centivel hosszabb volt a szükségesnél, a kabát ujja nagyjából ennyivel rövidebb. Mintha részeg szabó csinálta volna. Az alacsony, fekete fickó, aki megpróbálta rám erőszakolni, tartott egy kis szünetet, aztán újult erővel esett nekem.
– Nem lenne egyszerűbb csináltatni egyet a méretemre? – kérdeztem, amikor azzal az ürüggyel, hogy megpróbálja begombolni a legfelső gombot, lassan, módszeresen megkísérelte kiszorítani belőlem a szuflát.
– Nincs már idő rá, Mr. Lendvay – nyögte sajnálkozva, és megragadta a nadrágszíjamat. – Fújja ki a levegőt!
Kifújtam. Pechemre. Többé aztán nem is tudtam magamba préselni egy grammot sem. Csak a jóisten a megmondhatója, hogy maradtam életben.
– Szegény Steve – fújtatott a pasas, miközben feljebb rángatta a nadrágszáramat. – Nem gondolta volna, hogy egy amatőr bújik a ruhájába.
Megállt volna bennem az ütő, ha már eddig is nem álldogált volna.
– Ki az a Steve? – kérdeztem rosszat sejtve.
– Hát Steve Barnard, a vitorlásversenyző – mondta, és belevörösödött a képe a nagy igyekezetbe. – Ne mondja, hogy még nem hallott róla!
– Hallottam. Mi történt vele?
– Rosszul vette a bóját. Kiesett a hajóból.
– És?
– Megfulladt.
– Jézus Mária! Csak nem azt akarja mondani...
Szomorúan bólintott.
– De azt, Mr. Lendvay. Ez az ő cucca volt. Ebben a formaruhában vitorlázott az idióta. Itt az eredménye, tessék! Összement a kabát ujja, a nadrágszár meg megnyúlt. Látja ezt a vágást a szár két oldalán?
Kezdtem egyre rosszabbul érezni magam.
– Látom – mondtam sötéten. – Azt hittem, ez az új divat.
– Egy francot – legyintett, és elégedetten hátba vert. – A hullaházban nem akart lejönni róla a nadrág. Az az eszelős öltöztető erre felvágta a szárát egy ollóval. Rá se rántson, Mr. Lendvay! Úgyis meleg országba megyünk, direkt jót tesz egy kis szellő a lábának.
Le akartam tépni magamról a ruhát, de bármennyire is igyekeztem, nem jött le rólam.

7.

Már a repülőgépen megkezdtem az ismerkedést. Előbb Jake Williams mellé telepedtem le, aki elmerülten szemlélte az ablak mellett futkosó felhőket. Én is néztem egy darabig őket, hátha felbukkan köztük Angyalka, de nem bukkant fel. Akkor emelte csak fel a fejét, amikor oldalába nyomtam a könyökömet.
– Beszélhetnék magával, Williams?
Gyanakodva állt meg szájában a rágógumi.
– Kicsoda maga?
– Pszichológus.
– Jézusom, de hát én teljesen normális vagyok! Nincs tudatküszöb-alattim, nincs Ödipusz-komplexusom, kényszerképzet is csak egy gyötör...
– Micsoda? – csaptam le rá.
– Hogy elkapok egyszer egy pszichológust egy repülőgépen, kinyitom a gép ajtaját és lehajítom a fickót néhány ezer láb magasból a földre. Mit szól hozzá?
Behunytam a szemem; úgy tettem mintha gondolkodnék.
– Ez annyit jelent, hogy gyerekkorában rajongott a lágy tojásért.
– Utáltam – mondta tömören.
– A pszichológia is tévedhet – tártam szét a karom. – Meglehetősen fiatal tudomány... Egyébként hogy is volt a kutyájával?
Fenyegetően s egyszersmind ijedten meredt rám.
– Honnan az ördögből?... Kitől tudja?
– Mr. Lakestól.
– Vagy úgy! Felakasztotta egy csirkefogó. Legyen nyugodt, én meg őt akasztom fel.
– Ha elkapja.
– Hát ez az. De elkapom. Erre mérget vehet!
– Szeretnék segíteni magának.
Összevonta busa szemöldökét, és megragadta a karom. Mintha satu szorította volna meg.
– Ember, nekem szörnyű gyanúm támadt. Maga mintha zsaru lenne.
– Téved. Pszichológus vagyok. Az a feladatom, hogy a legoptimálisabb lelki körülmények közé rázzam magát. Ez pedig – szerintem – csak úgy lehetséges, ha segítek elkapni a pasasát, hogy bedolgozhassa a betonba. Elismerően veregette meg a karom.
– Sosem hittem volna, hogy ennyi esze legyen egy pszichológusnak. Mi a véleménye, miszter? El tudjuk kapni?
– Ezért ültem maga mellé. Mr. Lakes mindent elmondott.
– A leveleket is?
– Azokat is. Továbbá említett egy merényletet, amikor is fejbe találták egy kalapáccsal.
– Így is volt. Nekem szánták a rohadékok. Csak tudnám ki volt. Bár van bizonyos elképzelésem...
– Éspedig?
Belenyúlt a zsebébe, és a szájába dobott egy rágógumit.
– Fitzgerald.
– A tartalékra gondol?
– Rá gondolok. Egyre inkább rá gondolok.
– Szabadna tudom, miért?
– Két oka is lenne rá, az egyik, hogy én vagyok a menő, ő csak tartalék, a másik, hogy így akar törleszteni Gloriáért.
– Ki az a Gloria? – kérdeztem meglepetten.
– A csajom. Hamarosan elveszem feleségül.
– Aha. Ha jól értem...
– Gloria Fitzgerald csaja volt. Aztán felbukkantam én, és Glory lepattant róla. Ennyi.
– Fitzgerald hogy viselte?
– Megpróbálta megfojtani. Ha nem jelenek meg végszóra, Glory már nincs a válogatottban.
– Miért, itt van?
– Hogyne lenne! Ő a menő kétszázon.
– Gloria Preston?
– Miért? Maga kire gondolt?
Éreztem, hogy egyre inkább belebonyolódok a dolgokba.
– Tehát, ha jól értettem, Gloria otthagyta Fitzgeraldot a maga kedvéért, erre ő elkapta és meg akarta fojtani. Ha maga nem terem ott, hát...
– De ott teremtem.
– Hm. És mi volt?
– Kurva nagy verekedés. Glory kéglijéből nem sok maradt, az igaz. De megérte. Én győztem ott is, miszter.
– Ezek szerint – töprengtem hangosan – Fitzgeraldnak minden oka megvan rá, hogy kinyírja magát.
– Helyes a következtetése – bólintott. – Minden oka megvan rá. És nekem is, hogy az első adandó alkalommal kinyomjam a szemét.

8.

Gloria Preston gyönyörű volt: mint egy fekete istennő. Hosszú, piros nyelvét kinyújtva éppen a körmét festegette, amikor odaléptem hozzá. A mellette ülő, nagydarab, súlylökő kinézetű lány készségesen elvonult egy szabad helyre, amikor elmondtam neki, hogy pszichológiai tesztet óhajtok készíteni Miss Prestonnal. Glory csak egy kicsit húzta vissza a nyelvét, és zavartalanul tovább festegetett. Mivel a pszichológusokat a sportolók általában őrültnek tartják, nem kellett köntörfalaznom; kérdezhettem tőle, amit akartam.
– Ha jól hallom, Miss. Preston, ön korábban Mr. Fitzgerald csaja... akarom mondani szoros kapcsolatok fűzték Mr. Fitzgeraldhoz.
– Így is lehet mondani – biccentett helybenhagyólag. – A lényeg az, hogy együtt éltünk.
– Meddig?
– Hát... vagy egy évig.
– Milyen volt Fitzgerald?
– Milyen minőségben érdekli? Mint szerető vagy mint birkózó?
Elpirultam, bár nem szokásom.
– Úgy értem, hogy milyen volt magához?
– Mint a férfiak általában. Ha jókedve volt, bármit kérhettem, ha megverték, vigasztalnom kellett mint egy gyereket. Ott sírdogált a vállamon.
– Szerette magát?
– Miért beszél múlt időben? Még most is szeret. Ha látná, milyen szemeket mereget rám...
– De maga már nem szereti?
– Nem én. Beleszerettem Williamsbe. Rájöttem, hogy ő az igazi.
– És kiadta az útját Fitzgeraldnak.
– Ahogy mondja.
– Ő pedig majdnem megfojtotta.
Megállt a kezében az ecset a csodálkozástól.
– Ó, hát ezt is tudja? Valóban meg akart ölni. Megesküdött, hogy engem is és Williamst is eltakarít az útból. Így mondta. Ő lesz az olimpiai bajnok, és a temetőben a síromra akasztja az érmét. A gatyáját meg Williams sírjára.
– Hm. képesnek tarja erre? Vagy csak handabandázik?
Ölébe ejtette a kezét, és mintha megfeledkezett volna a körmeiről.
– Képesnek... – mondta lassan –, Fitzgeraldot mindenre képesnek tartom. Olyan ember, aki nemigen tud veszíteni. Én pedig nagyon sokat jelentettem neki. És az olimpia is. De hát... egyedül ő tehet róla, hogy csak tartalék.
– Csak ő?
Ingerülten rántotta meg a vállát.
– Gondolom, az egészet az én nyakamba akarja varrni, mi?
Esküszöm, nem tehetek róla. Megmondtam neki, hogy búcsúzzunk el szépen...
Én is búcsúztam, és letelepedtem Fitzgerald mellé.

9.

James Fitzgerald szőke, vékony arcú férfi volt, s ha nem lettek volna jellegzetes karfiolfülei, senki nem nézte volna birkózónak. Búzavirágszínű szemeivel gyanakodva végigmért, amikor bemutatkoztam.
– Mit törődik maga velem? – kérdezte, és az ablak felé fordult. – A menőkkel törődjék! Én csak tartalék vagyok.
– De bármikor előreléphet – mondtam. – Egy előre nem látható esemény, mondjuk egy gyomorrontás, és máris ott lehet a placcon.
Akkorát sóhajtott, hogy megijedtem: légörvénybe kerül tőle a gép.
– Nincs nekem olyan szerencsém.
Közöltem vele, hogy beszéltem Williamsszel és Gloria Prestonnal. Értésére adtam, hogy mindent tudok a kapcsolatukról.
– Akkor meg mit akar tőlem?
– Érdekelne az az ügy maga és Gloria között. Kizárólag lélektani szempontból.
– Köpök a lélektani szempontokra. Tényleg szerettem azt a lányt. Aztán jött Williams, és elvitte tőlem. Ahogy az elvitte szót kiejtette, sejtette velem, hogy van valami mögötte, amire érdemes odafigyelni.
– Hogy érti azt, hogy elvitte?
– Williamsnek megvannak a piszkos kis módszerei. Tudja, mennyit kap a győztes? Ötvenezer dollárt. Williams megígérte Glóriának, hogy vesz neki egy házat, ha megnyeri az olimpiát.
– Ha megnyeri... Ezt különben maga is megígérhette volna.
– Csakhogy nekem semmi esélyem a részvételre. Az égvilágon semmi.
Bármennyire is törtem a fejem, nem értettem, hova akar kilyukadni. Amikor látta rajtam, hogy nem fogom az adását, bővebb magyarázatba kezdett.
– Ha sportpszichológus, akkor tudnia kell, hogy a győzelem vagy általában a jó szereplés két ember érdeme. A versenyzőé és az edzőé. Kettőjük harmóniája teremti meg a sikert. Ilyen harmónia van Williams és Lakes között. Lakes képes fanatizálni Williamst. Meg tudja sokszorozni az elszántságát: akár egyetlen szavával is.
– És mi a helyzet magával?
– Engem utál. Nincs köztünk lelki kapcsolat. Jó birkózónak tart, de ez minden. Ha lenne mögöttem valaki, soha nem jöhettem volna számításba. Így is komolytalan az egész. Csak akkor birkózhatnék, ha az utolsó pillanatban kiderül, hogy Willimas kénytelen visszalépni. Természetesen ehhez az olimpiai bizottság engedélyére lenne szükség. Egyszóval, csak azért vagyok a csapatban, mert Lakes ki akarja húzni ellenségei méregfogát. Néhányan azzal fúrják ugyanis, hogy bizonyos okokból Williamst favorizálja a többiek ellenében. Én vagyok a spanyolfal. Gloria tudta, hogy amíg Lakes az edző, én soha nem indulhatok az olimpián... Ott ülök ugyan a szőnyeg szélén, de a tartalékok keserű kenyerét eszem. Most és mindörökké, ámen!
– Tehát önnek az az egyetlen esélye... ha, mondjuk, megöli Williamst.
– Nem is rossz ötlet. Egyszer már majdnem megtettem.
– Amikor elvette magától Gloriát.
– Úgy van. Mindkettőjüket megfenyegettem, hogy megölöm.
– És szándékában is áll beváltani a fenyegetőzést?
Felnevetett, vidám, önfeledt nevetéssel.
– Ugyan, dehogy, Mr...
– Lendvay.
– Eszemben sincs. Az ember annyi mindent mond elkeseredésében, egy kiadós verekedés után. Ha mindenki megtenné, amit indulatában ordítozik, már régen kihalt volna az emberiség.
Ebben kétségtelenül volt valami.
– Fél a kutyáktól, Mr. Fitzgerald?
Felkapta a fejét, és gyanakodva nézett rám
– A kutyáktól? Hogy jön ez ide? Dehogy félek! Egy nagybátyám farmján nevelkedtem, aki kutyákat tenyésztet.
– Milyen kutyákat: – kérdeztem közömbösen.
– Dobermannokat. Csodálatosan tudott bánni velük. Szerencsére megtanultam én is. Nincs az a megveszekedett dobermann, aki meg ne szelídülne, ha a szeme közé nézek. Azután meg már azt csinálok vele, amit akarok. Hova megy? Nincs több kérdése?
– Köszönöm, Mr. Fitzgerald. Egyelőre nincs.

10.

Visszabillegtem a helyemre, hogy összegezzem magamban a hallottakat. Most volt csak időm rá, hogy szemrevételezzem a szomszédomat. A jelek szerint ő is birkózó volt, méghozzá alighanem magasabb súlycsoportban, mint Williams, bár csak néhány kiló lehetett közöttük a különbség. Alacsony, barna, meszticképű fickó volt. A felszállás után azonnal elaludt, így mind ez idáig nem is tudtam szót váltani vele.
Amikor lehuppantam mellé, bűntudatosan nyújtotta felém a kezét.
– Hopkins vagyok. Gary Hopkins.
– Stimmel – mondtam, és mutatóujjammal feléje böktem.
– Láttam már magát a televízióban.
– Valóban? Amikor a San Antonió-i versenyt közvetítették?
Lehorgasztotta a fejét, és kibámult az ablakon. Őszintén szólva, nem emlékeztem mérkőzése kimenetelére, csak rá.
– Alaposan helybenhagytak – mondta szomorúan. – Hosszú sérüléssorozat után akkor léptem először szőnyegre. Azért is vagyok csak tartalék. Pedig... alighanem ez életem utolsó olimpiája, amelyen még részt vehetnék.
– Ugyan már, Mr. Hopkins – vigasztaltam, –, hiszen ön fiatalember.
– Csak éppen a gerincem öreg. Rövidesen abba kell hagynom a játékot. Ez az orvosok parancsa. Egyelőre tartalék vagyok Pedro Alcala mögött.
– Nincs semmi esélye? ...
– Pedro bombaformában van. Biztos győztesnek látszik – megfordult és vidáman csippentett a szemével. – Azért ne gondolja, hogy annyira ki vagyok borulva. Elfogadom olyannak az életet, amilyen.
– Kérdezhetnék valamit a hm... tartalékok életéről? Pszichológiai szempontból érdekel – hazudtam.
– Hát persze – legyintett. – Csak tessék. Legalább gyorsabban megy az idő.
– Mr. Hopkins, milyen érzés tartaléknak lenni?
– Skizofrén – mondta. – Kívül nevet az ember, belül zokog.
– Ön melyik súlycsoportban... – indulna?
– 68 kilogrammban.
– Az csak eggyel van Williams súlycsoportja felett. Igaz?
– Aha.
– Ezek szerint jól ismeri Williamst?
– Nem én. Az edzőtáborban találkoztam vele először.
– Milyennek találja?
– Semmilyennek. Nem ismerem.
– Fitzgeraldot?
– Őt sem. Hallottam, hogy valami cirkusz volt köztük egy lány miatt.
– Ott volt azon a reggelen, amikor egy kalapáccsal fejbe dobták Mr. Lakest?
Óriásira kerekedett a szeme.
– Mr. Lakest? Ki mondta ezt a marhaságot magának? Hiszen Mr. Lakes ott sem volt a közelben. Én vetettem bele magam a
ködbe, hogy megpróbáljam elkapni a fickót. Csak hát olyan sűrű volt a kulimász, hogy az orrunkig sem láttunk.
Megállt bennem a levegő.
– Hát nem Mr. Lakest találta el a kalapács?
– Mondom, hogy nem! Lakes egyáltalán nem is láttam a közelben. És egyáltalán nem Mr. Lakes fejére esett a kalapács...
– Honnan tudja ezt ilyen jól?
Lopva körülnézett, és suttogóra fogta a hangját, mintha attól tartana, hogy valaki kihallgat bennünket.
– Mert az a kalapács ott pottyant le előttem két-három centiméternyire. Szinte súrolta az orrom. Mr. Lakes pedig nem volt közöttünk. Erre akár mérget is vehet!
Hátradőltem az ülésben, és eltátottam a számat. Végképp nem értettem semmit az egészből

11.

A megnyitóünnepség felejthetetlen emlékem marad, amíg élek. Én, mint a csapat vezető pszichológusa, természetesen ott integettem a többiekkel együtt a stadionban. Integettem, tapsoltam, és rövid időre még arról is megfeledkeztem, miért vagyok ott. Tettünk egy nagy kört a tábla- és a zászlóvivők nyomában, aztán a stadion zöld füvén gyülekeztünk, hogy meghallgassuk a nemzetközi olimpiai bizottság elnökének üdvözlő szavait s a főherceg rövid beszédét, aki a betegeskedő király helyett volt hivatott megnyitni a játékokat. Amikor az első léggömböcskék felröppentek, elhatároztam, véget vetek az örömmámornak. Elvégre azért küldtek ide, hogy dolgozzak és elkapjak egy csirkefogót, nem azért, hogy olimpikonként ünnepeltessem magam. ennek ellenére a szűnni nem akaró taps kifejezetten jólesett a májamnak. Az üdvözlő szavak alatt néhány bátortalan kísérletet tettem, hogy Gloria Preston mellé fúrjam magam. Egy-egy pillanatra felbukkant a tömegben kipirult és megilletődött arca, az integető és vidáman kiáltozó sportolók azonban eltakarták előlem. Most is annak az erős, súlylökő típusú lánynak a társaságában volt, aki olyan készségesen adta át a helyét a repülőgépen. Hiába használtam a könyökömet is udvarias szavaim mellé, csak nehezen tudtam átverekedni magam a tömegen. Az olimpiai eskü, a hivatalos ceremóniák után a rend gyorsan felbomlott; az egyes országok sportolói baráti karnevállá olvadtak össze. Előbb egy kannibáljelmezbe öltözött társaság közé keveredtem, akik lándzsát nyomtak a kezembe, és addig nem bocsátottak tovább, amíg el nem lejtettem velük a nagy vukabu táncot, amit közismerten lassú tűzön sütött misszionárius tiszteletére táncoltak még dédapáik. Alighogy kimenekültem közülük, és egy szőke óriás kezébe nyomtam a lándzsát, amikor vesztemre egy latin-amerikai tánccsoport fogott közre. Mire feleszméltem, már gitárral a nyakamban s széles sombreróval a fejemen vidám pacsangát jártam a stadion zöld gyepén. Egészen addig, amíg valaki jó erősen hátba nem vert.Már gyermekkoromban is utáltam, ha ijesztgettek, s ez az érzés az évek múltával csak fokozódott bennem. Kilöktem a sombrerót a szememből, és a gitárral lazán hátrafelé csaptam. Valami nagyot koppant, aztán felbőgött mögöttem Andy Smith felháborodott hangja.
– Megőrültél, John?
Bűntudatos mosollyal segítettem fel a földről, és a nyakába nyomtam a gitárt.
– Tessék, itt a fájdalomdíj!
Ahogy rám nézett, megéreztem belőle, hogy ideje abbahagyni a hülyéskedést. A jeges rémület, ami a szeméből áradt, kijózanított. A zöld gyepre hajítottam a sombrerót a gitár mellé.
– Mi történt, Andy?
Csak nyöszörögni tudott, mintha ő járta volna a vukabut a kannibálok dédunokáival.
– Nagy baj van, John... szörnyű nagy baj!
Megragadtam a kabátját és megráztam, mint ideges házvezetőnő a porrongyot.
– Beszélj, Andy! Mi történt?
– Williamst... az előbb... alighanem meggyilkolták, John!

12.

A mit sem sejtő vukabutáncosok alighanem azt hitték, hogy az ellenség tört rájuk a bozótból, amikor átvágtattam közöttük. Felháborodott kiáltozásuk még akkor is a nyomomban járt, amikor fújtatva és zihálva amellett a kis csoport mellett landoltam, amely körülfogott egy földön fekvő embert. Nem törődve vele, hogy illik-e egy sportpszichológushoz, félretaszigáltam őket, és a fekvő Williams fölé hajoltam.
A birkózónak nyitva volt a szeme, s amikor meglátott, enyhe mosoly röppent az ajkára. Látszott rajta, hogy felismer, s talán beszélni is elkezdett volna, ha szigorúan le nem intem.
– Egyetlen szót sem! Hol az orvos?
– Már elmentek érte – mondta valaki.
Mivel egyre többen gyűltek körénk, döntő lépésre szántam el magam. Bár a pár csepp vérből, amely a füvön csillogott, nem következtethettem sérülésének a mértékére, de jobbnak láttam, ha kimentem a tömegből, mielőtt összetapossák. Megfogtam egy bambán bámuló, tömzsi fickó könyökét.
– Dobd a vállamra, pajtás!
A pasas előbb ismeretlen madárnyelven tiltakozni próbált, s csak amikor maga is rájött, hogy a sebesült akkor lesz a legnagyobb veszélynek kitéve, ha a helyén marad, lehajolt és könnyedén, mintha csak egy zsák krumplit tenne fel egy biciklire, a hátamra hajította Williamst. Én pedig, mintha kétszemélyes tornabemutatónk is az ünnepi műsorhoz tartozna, elkezdtem vele futni a dísztribün felé.

13.

Soha nem hittem volna, hogy egy viszonylag alacsony súlycsoportba tartozó birkózó ilyen pokoli nehéz tud lenni. Szerencsére különösebb baj nélkül sikerült eljutnom vele az orvosi szobák egyikéig. Öt perc múlva ott szorongott körülöttünk mindenki, aki valamit is számított a csapatban. Andy Smithnek további öt percre volt szüksége, amíg megszabadított tőlük. Williams ekkor már egy boncolóasztalhoz hasonló ágyon feküdt; feje felett vakító lámpák szórták vadul a fényüket. Buttler doktornak minden erejére szüksége volt, hogy az ágyhoz szorítsa a menekülni igyekvő birkózót. Úgy döntöttem, hogy közbevetem magam. Odaültem az ágy szélére és Willimasre dörrentem.
– Eressze el magát! Itt a pszichológusa. Ha nem marad nyugton, tesztet készítünk!... Legalább háromszáz kérdésemre köteles válaszolni...
Williams visszazuhant a párnáira.
– Megadom magam. Csináljanak velem amit akarnak, csak ezt a pasast távolítsák el a közelemből. Az első menet Buttler doktoré volt. Megállapította, hogy Williams barátunkat hátba szúrták egy késsel, míg önfeledten a levegőben cikázó fehér galambokat bámulta. A merénylő szerencsére amatőrnek bizonyult: egy bordán elcsúszott a pengéje, csak húst ért, a nemesebb szerveket elkerülte. A vérveszteség minimális volt; Williams inkább az ijedtségtől, mintsem a szúrástól lett rosszul. Az áldozat felült az ágyon, és kezeit imára kulcsolva Andyre nézett.
– Mr. Smith! Ugye azért indulhatok?
Andy az orvosra nézett, aki széttárta a karját.
– Egyelőre pihenned kell, fiam, aztán majd meglátjuk. Az a gyanúm...
Hogy mi volt Andy Smith gyanúja, soha nem sikerült megtudnom. Az ajtó kivágódott, és Charles Lakes esett be rajta. Williams ágyához tántorgott, és közvetlenül az ágy előtt térdre vetette magát.
– Édes fiam... édes fiam..., mit csináltak veled?
Williams felemelkedett, mondani akart valamit, de Buttler doki határozottan közbevetette magát.
– Még csak ez hiányzik... Majd holnap! Ha azt akarják, hogy túltegye magát ezen a szarságon, békén kell hagyniuk!
Megértették? Pszichológuskám, vigye a fenébe Mr. Lakest! Kénytelen voltam engedelmeskedni szívélyes felszólításának.

14.

Lakes a keblemre borult, s ha le nem vakarom róla, összekönnyezi a formaruhámat. Akkora könnyeket sírt, mint egy krokodil, bár igaz ami igaz, soha nem láttam még krokodilt pityeregni. Jobb híján becipeltem a szobámba. Kerestem egy poharat, és öntöttem neki egy rendes adag whiskyt. Természetesen magamnak is. Amikor lenyelte, kímélet nélkül rátámadtam.
– Hogy is volt csak, Mr. Lakes, azzal a reggeli köddel, amikor a kalapács fejbe találta?
Remegő kézzel tette le a poharát az asztalra.
– Már egyszer elmondtam.
– Az igaz. Csakhogy hazudott. Hintába akart tenni, Mr. Lakes.
Felugrott, és azt hittem, nekem esik. Aztán megroggyantak a térdei, és kénytelen volt visszaülni a székére.
– Kaphatnék még egyet?
Kaphattunk. Megittuk, és várakozva néztünk egymásra. Amikor megszólalt, bűntudattól csepegett a hangja, minta az olvadó fagylalt.
– Hazudtam magának, Mr. Lendvay.
– Ezt tudom. Azt viszont nem, hogy miért.
– Mert nem akartam pánikot kelteni.
– Igazán?
– Nézze... Mivel azt mondtam, hogy egy kalapács talált fejbe... mindannyian megnyugodtak. Hiszen véletlen is lehetett, nem igaz? Nemegyszer megesett már ilyesmi az atlétikai pályák környékén. Ha viszont bevallom... Tétovázva megállt.
– Mit? – sürgettem.
– Leütöttek. Lecsaptak, mint a taxiórát.
– Hol?
– Hogyhogy hol? Hát üldözés közben!
– Konkrétabban?
– Nézze, én már akkor észrevettem azt a fickót, amikor a ketrecben forgott a kalapáccsal. Nyugtalanított ugyan, de nem gondoltam semmi komolyra. Ha jól emlékszem, oda is kiáltottam neki, hogy vigyázzon, mert tele van velünk a köd. Az az őrült meg elhajította a kalapácsát. Láttam, hogy egyenesen közénk száll. Mondanom sem kell, hogy piszokul begorombultam. Bár alig lehetett látni abban az átkozott kulimászban, utána rohantam. Azt még láttam, hogy a kalapács nem talált el senkit, csak egy nagy darabot kihasít a gyepből. Gondoltam, elcsípem a fickót, és megtanítom az illemre. Csakhogy mire a ketrechez értem, felszívódott. Éppen akkor tűnt el a kijáróban. Nem gondolhattam másra, minthogy az öltözőbe menekül. Gyerünk utána! Berohantam a folyosóra, aztán csak azt éreztem, hogy úton vagyok a föld felé. Valaki fejbe sózott egy kemény tárggyal. Szerencsére nem veszítettem el az eszméletemet, de amíg a földön a négylevelű lóherét szedegettem, megpucolt. Ezután visszatántorogtam a fiúkhoz. Úgy csináltam, mintha fejbe talált volna a kalapács. A fiúk megnyugodtak, hogy valami ártatlan marha volt az oka az egésznek. Értse meg, ha kitör a balhé, ugrottak a győzelmi esélyeink!...
Megértettem. Hogy a fenébe ne értettem volna meg?

15.

Másnap reggel kisétáltam az atlétikai pályára. A korai időpont ellenére néhányan már futottak: szorgalmasan rótták a köröket a műanyagon. Szemrevételeztem a helyzetet, aztán megkeresetem a felügyelőséget, és kértem egy kalapácsot. A szertáros, alacsony, lapos orrú emberke, fitymálóan végignézett elegáns formaruhámon, és megvakarta az orrát.
– Minek az magának? Most különben sem lehet dobálózni.
Elmagyaráztam, hogy pszichológus vagyok, és különleges kísérleteket folytatok. Leteszek a földre egy kalapácsot, mellé ültetek egy sportolót, és feljegyzem, mit érez.
Érdeklődve hallgatta, aztán elém rakta a műszert.
– Hát ha érdekli, elmondhatom magának, hogy én mit érzek. Átkozottul dühös vagyok, amikor nekem kell összeszednem az elkóborolt kalapácsokat, mert nehogy azt higgye, hogy a kalapácsvetők rendesebbek, mint a többi trehány csirkefogó...
Már a pályán jártam, de még mindig mondta a magáét. Megkerestem a drótkalickát, és beálltam a kalapáccsal. Megfogtam és megpróbáltam forogni vele. Egészen jól ment, de a kritikus pillanatban a lábam köré csavarodott az egész. Diszkréten négykézlábra álltam, és megpróbáltam kicsomagolni magam.
Egészen jó úton voltam már a szabadulás felé, mikor árnyék esett rám. Felnéztem: az a lány magasodott fölém, aki Gloria Preston mellett ült a gépen, s akit azóta is többször láttam vele. Igyekeztem mosolygósra fogni a dolgot.
– Hello – integettem szabad kezemmel – hogy van? Leguggolt mellém és érdeklődve nézte, mit csinálok.
– Tesztelek – válaszoltam ki nem mondott kérdésére. – Ez ugyanis egy pszichológiai teszt.
– Vagy úgy – mondta. – Már azt hittem dobni próbált, csak belekeveredett.
Kettőt rántottam magamon, és megszabadultam. Mindig tudtam, hogy bizonyos típusú nők igencsak jó hatással vannak rám. Ő pedig kifejezetten az a típus volt, akinek el tudtam viselni a hatását.
– Hogy van a barátnője? – kérdeztem.
– Gloriára gondol? Kösz, jól. Meg tudná mondani, mi történt Williamsszel?
– Semmi komoly – mondtam. – Egy kés megsértette a hátát.
– Kés?
– Feltehetően valamelyik mexikói volt a ludas. Késtáncot mutattak be vagy mi az ördögöt – hazudtam. – Abban az eszelős lökdösődésben alighanem nekiesett a késével Williamsnek. Egyébként kutya baja!
– Úgy érti, hogy birkózhat?
– Buttler doktor szerint igen. Szép, telt pofikája volt. És olyan kemény idomai, hogy a kalapács elbújhatott volna mellettük.
– És maga? – kérdeztem. – Maga mit csinál?
– Diszkoszt vetek. Zola Kriston vagyok.
Jézusom, a nagy Zola Kriston! Én meg csak úgy félvállról beszélgetek vele...
– És Charles Lakes hogy van? Az a csirkefogó...
Megütött a hangjából áradó szenvedély.
– Köszönöm, alighanem ő is jól. Miért kérdi?
– Összecsinálta magát, amikor Williams nem nyiffant ki, mi?
– Ezt nem értem...
– Nem csodálnám, ha ő nyomta volna azt a kést a hátába, nem a mexikóiak. Lakesnek minden oka megvolt rá, hogy kinyírja Williamst.
Éreztem, hogy egyre nehezebben kapok levegőt.
– Mit beszél?
Közel hajolt hozzám, nehogy a szél elvigye a hangját. Mit mondjak, nem volt ellenemre a közelsége.
– Gloriától tudom, hogy Lakes egészen el volt adósodva,
méghozzá igencsak veszélyes módon. Nem tudom, sejti-e, mire célzok?
– Az igazat megvallva...
– Valamilyen maffiának tartozott. Van belőlük elég. Uzsorakamatra vett fel pénzt tőlük, és amikor lejárt volna a határidő, nem tudott fizetni. Azok pedig nem tréfálnak.
– Hát nem, az már igaz.
– Lakes egészen kétségbe volt esve. Futott fűhöz-fához, végül is Williams segített rajta. Gloria balhézott is miatta, mert egészen másra kellett volna a pénz. Valami hétvégi házra, mit tudom én. De Williams Lakesnak adta a dohányt. És ha jól tudom, azóta sem kapta vissza.
– Hm. Biztos ebben?
– Azt hiszem, igen. Williams néhány napja is megpróbálta visszaszerezni, de Lakes csak hitegeti. Egyesek szerint hálából és bűntudatból futtatja Williamst.
Az ördögbe is – gondoltam –, ha ez igaz, egészen más megvilágításba helyezi a dolgokat.
– Hogy van Glória? – kérdeztem ismét.
– Ki van ütve. Meg van róla győződve, hogy Lakes ki akarja nyírni Williamst. Állítólag valaki látta is röviddel azelőtt Williams közelében, hogy belebökték azt a rohadt kést.
– Ki látta?
– Fitzgerald.
– Hm.
– Csak ne hümmögjön! Nem hisz nekem?
– Dehogynem. Mit gondol, Mr. Lakes milyen messzire tudná elhajítani ezt a kalapácsot?
Nem értette a dolgot. Előbb a kalapácsra nézett, aztán rám.
– Miért kérdi?
– Csak úgy.
– Hát... hatvan-hetven méterre biztosan.
Kiült az arcomra a megdöbbenés.
– Hogyan? Nem is sejtettem, hogy a birkózók ilyen jó kalapácsvetők...
– Mr. Lakes fiatal korában kalapácsvetőnek indult, csak később nyergelt át a birkózásra...
Neki kellett támasztanom a fejem a kalicka keretének, hogy állva tudjak maradni. Te jó isten, ki akar itt kinyírni kit?
Odasétált a kalapácshoz, felemelte és meglengette a levegőben.
– Vigyázzon egy kicsit!
– Nem szabad – lihegtem. – Megígértem a szertárosnak, hogy nem... A végén még eltalál valakit.
– Kit?
Gyorsan körbepillantottam. Az egész stadionban nem volt rajunk kívül már senki. A futók megunhatták a köröket, mert nyomtalanul felszívódtak.
Óvatosan bebújtam a háló mögé, és kiguvadt szemmel figyeltem, ahogy megforgatja a kalapácsot. Volt is mit figyelni rajta. Forgott néhányat, aztán a vasgolyó elszállt a kezéből. Szállt, repült: azt hittem, soha nem akar a földre zuhanni. Végül olyan messze hullott le, hogy csak a felröppenő fűcsomókat láttam.
– Mennyi? – kérdeztem megilletődötten.
– Hát... lehet vagy ötven méter.
– Maga... maga – nyögtem rekedten. – Miért?...
– Hogy miért tudok kalapácsot vetni? Istenem, hát megtanultam. Arra gondoltam, ha egyszer bevezetik a női kalapácsvetést, átnyergelek rá. Na, jön vagy marad?
Míg a kalapácsért sétáltunk, arra gondoltam, vajon ködben, ötven méter távolságból el tudna-e találni valakit, ha a barátnője megkérné rá?

16.

Mivel csak délutánra volt megbeszélve a randevúm Zolával – természetesen tesztelés ürügyével sikerült randevúra csábítanom –, elhatároztam, hogy járok egyet a szállás körül. Körbejártam az épületeket: némelyikből kellemes ebédszag áradt. Amikor aztán megéreztem a currys bab semmihez nem hasonlítható illatát is, csak óriási erőfeszítéssel tudtam visszatartani magam, hogy be ne rontsak a házikóba és meg ne hívassam magam ebédre. Végül is nagy sóhajtások közepette bevettem magam a park fái közé, hogy megkeressem a csapatunk számára kijelölt étkezdét. Néhány perces gyaloglás után két vigyorgó, tigrisbőrös bennszülött bukkant fel az orrom előtt. Meglepődve konstatáltam, hogy banánhéjból és elefántfűből font szoknyájuk alatt kávébarna, elegáns nadrágot viselnek.Amikor észrevettek, megtorpantak és összesúgtak. Leplezetlen érdeklődéssel bámulták a lábam. Követtem a pillantásukat, de semmi olyat nem láttam magamon, amiért érdemes lett volna sugdolózni. Hacsak a csülköm nem hasonlított hajdani misszionáriusok lábszárára. Sugdolóztak még egy kicsit, aztán mielőtt megpucolhattam volna, odajöttek hozzám. Egyikük kezében acélhegyű hajítódárda csillogott. Mégsem ő szólított meg, hanem a másik, akinek elefántagyarnyi oroszlánkarom fityegett a nyakában.
– Te vagy amerikai, miszter?
– Vagyok – mondtam, és az övébe szúrt, bizonyára elefántölő késre pislantottam.
– Akkor te vagy ismerős Párizsban? – kérdezte a lándzsás vigyorogva.
– Ismerős – biccentettem.
– Tiéd nadrágod szára párizsi divat? – csillogott a szeme az oroszlánkarmúnak. – Legújabb párizsi divat?
Olyan reménykedve nézett rám, hogy nem volt szívem kiábrándítani.
– Az – mondtam én is mosolyogva. – A legújabb párizsi divat.
Erre hozzám ugrott, és melegen megrázta a kezem. Már attól tartottam, meg is ölel.
– Isten óvja Amerikát! – kiáltotta, és megrázta a lándzsáját is.
Aztán legnagyobb elképedésemre egy közeli bokorhoz támasztotta a lándzsát, majd kihúzta társa övéből a kést. Lehajolt, és elkezdte felvágni vele kávébarna nadrágja szárát. Míg nagy sóhajtozás és feltörő boldog nyerítés közepette a nadrágukat szépítették, besüllyedtem a bokrok közé.

17.

Csak egy kanyart kellett volna megtennem, hogy elérjem az étterem bejáratát, de ezen a napon nem akarták az istenek, hogy idejében ebédeljek. Amikor ugyanis kiléptem a legutolsó bokor mögül, Fitzgeraldba botlottam: egészen pontosan egy padba, amelyen Fitzgerald ült. Karjait kitárva süttette magát a nappal, s csak akkor nyitotta ki a szemét, amikor vad csörtetéssel kimásztam a bokor mögül.
– Nini, a pszichológusunk! – mondta vidáman. – Teszteli a madarakat?
Annak ellenére, hogy a tartalékok kenyerét ette, és gyakorlatilag nem volt esélye, hogy előlépjen a versenyzők közé, nem látszott letörtnek. Magában nyilván már elrendezte a dolgokat.
– Ebédelni szeretnék – mondtam.
Órájára pislantott és feltápászkodott.
– Nem is gondoltam, hogy ennyire elment az idő. Talán egy kicsit el is szundítottam.
– Mr. Lakes újabb verzióval állt elő az elszabadult kalapáccsal kapcsolatban – mondtam, és feszülten figyeltem a képét.
Közönyösen megvonta a vállát.
– Mr. Lakes csak fontoskodik. Így fanatizálja Williamst. Azon sem csodálkoznék, ha ő maga bérelt volna fel valakit, hogy hajítsa közénk a vasat. Ha érdekli, egyszer majd elmesélek magának egy jó kis történetet Williams hiszékenységéről.
– A pénzre gondol, amit Lakesnak adott kölcsön?
Mintha meg sem hallotta volna a kérdésemet.
– Lakes egy trükkzsák. Annyira tele van trükkel, hogy szinte már kifolyik belőle. Megpróbálta bedumálni Williamsnek, hogy ellenfelei annyira tartanak tőle... Még attól sem riadnak vissza, hogy...
Az étterem bejáratára koncentráltam, amely felé egy egész csapat igen csinos, nyúlánk, skandináv lány igyekezett harsány kacagással. A legutolsó megfordult, és kacsintott egyet. Nem volt mese: egyenesen rám. Akkor riadtam csak fel, amikor eltűnt a forgóajtó mögött.
– Hogy? Hogy mondja?
Fitzgerald nem válaszolt.
Hátrafordultam: bár ne tettem volna. Fitzgerald a füvön feküdt, és már nem volt benne élet. Egy acélvégű hajítódárda ölte meg, amely a bal szemén behatolva keresztülfúrta a fejét. Öklendezve a fűre rogytam, és addig lihegtem, amíg a sebesen körbeforgó nap ismét meg nem állapodott az égen.

18.

Olimpiai küldöttségünk inkább szomorú gyászmenetre hasonlított, mint válogatott versenyzők vidám együttesére, akik ráadásul néhány óra múlva megkezdik a versenyeket. A szőke nyomozótiszt már harmadszor mondatta el velem a történteket, anélkül, hogy bármi is kijött volna belőle. A két fű- és banánhéjszoknyás sportoló bánatos szemeket meregetett ránk, és engedelmesen elismételték, hogyan fújta meg a dárdájukat valaki, amíg ők nadrágjuk szárán dolgoztak.A zsaru végül is elengedett, azzal a kikötéssel, hogy a helyi rendőrség engedélye nélkül nem hagyhatom el az olimpiai falu területét. Mondanom sem kell, hogy képtelen voltam lenyelni egyetlenegy falatot is: az egyedüli, amit magamba tudtam erőltetni, egy dupla whisky volt. Az elsőt még erőltettem, a második már önként jelentkezett. A harmadiktól pedig annyi bátorságot kaptam, hogy újra bemerészkedtem a bokrok közé. Fitzgerald holttestét már elvitték, csak néhány vérfoltos levél árulkodott a tragédiáról. Leroskadtam Fitzgerald árván hagyott padjára, és megpróbáltam gondolkozni.
Pokolian nehezen ment; kezdetben nem is jutottam egy tapodtat sem előre. Feltettem magamnak a kérdést, hogy ki akarhatja megölni Williamst? Jelölt több is akadt, elsőnek mindjárt a halott. Ha megöli nagy ellenfelét, bekerülhet a helyére a csapatba. Csakhogy maga az edző, Charles Lakes is a birkózó életére törhetett. Ha végez vele, nem kell visszafizetnie az adósságát... De elkövethette a merényletet akárki más is, akinek még nem ismerem az indítóokát... Ennek ellenére Williams még él, Fitzgerald viszont halott. Hm. Kinek állhatott érdekében, hogy eltegye Fitzgeraldot láb alól? Charles Lakesnek nem. Williamsnek azonban igen... Tegyük fel, hogy Fitzgerald meg akarja ölni Williamst, hiszen Williams elvette tőle Gloria Prestont. Merényletet követ el ellene: méghozzá kétszer is. Először megpróbálja a köd leple alatt eltalálni egy kalapáccsal, sikertelenül. Amikor aztán bemenekül az öltözőbe és észreveszi, hogy az edző, Lakes üldözőbe veszi, elrejtőzik, és egy kemény tárggyal jól fejbe vágja Lakest. Eddig oké. Ezután Fitzgerald a nyitóünnepségen belenyom egy kést... erre Williams... Itt aztán meg is akadtam. Williams nem ölhette meg Fitzgeraldot, hiszen kórházban fekszik. Tévékamera figyeli minden mozdulatát, s az ápolónő már azt is észreveszi, ha az egyik lábát kidugja a takaró alól. Williams tehát nem nyírhatta ki Fitzgeraldot. Akkor viszont ki?
Bár nagyon nem akartam, mégiscsak Glória Prestonra kellett gondolnom. Fitzgerald megfenyegette, hogy megfojtja... S bármennyire is cáfolta a birkózó fenyegetése komolyságát, okom volt feltételezni, hogy nemcsak a levegőbe beszélt. Tegyük fel, hogy Gloria azt gondolta: Fitzgerald nem nyugszik, amíg meg nem öli Williamst és talán őt is. Hogy megvédje szerelmét és önmagát is, szerez egy kalapácsot, és megpróbálja eltakarítani Fitzgeraldot az útból... Eszerint a kalapácsot nem Williamsnek szánták, nem is Charles Lakesnek, hanem Fitzgeraldnak. Csakhogy a merénylet nem sikerült... Miss Preston akkor eshetett igazán kétségbe, amikor Fitzgerald beleszúrt egy kést Williamsbe. Ha nem cselekszik villámgyorsan – gondolta –, Fitzgerald ismét lesújt... Követi Fitzgeraldot, meglesi, amikor egy padon szundikál a meglehetősen elhagyatott parkban, talán éppen azon töpreng, hogy kinyomja a szemét a körömollójával, amikor észreveszi a fűszoknyás pasasokat, amint egyikük odatámasztja dárdáját egy bokorhoz. Ellopja a dárdát, s bár engem is ott talál Fitzgerald mellett, nem zavartatja magát. Amíg én a skandináv lányokkal szemezek, megöli vele a férfit.
Hm. Logikus történet. Miss. Prestonnak indítóoka is van, méghozzá nem is akármilyen. Mégsem hittem igazán, hogy megtette volna, amivel gyanúsítottam.

19.

Gloria Preston maga volt az élő kétségbeesés.
– Jézusom! – nyögte, amikor meglátogattam a szobájában. – Elájultam, amikor meghallottam, mi történt Fitzgeralddal.
– Mintha egyszer azt mondta volna, hogy már nem szereti, kirúgta, erre ő meg akarta fojtani magát.
– Jézusom, át az ember annyi mindenfélét beszél össze-vissza! Hogy szorongatta a nyakamat, az tény, és az is, hogy összeverekedtek Williamsszel, de hát az az ember szeretett engem! Értem tette...
– Nem is tudtam, hogy még mindig gyengéd érzelmeket táplál iránta...
Felugrott a székéről, és kezét tördelve futkosni kezdett le-fel a szobában.
– Jézusom, maga nem ért semmit! Dehogy szerettem!... Csak egészen más dolog lekoptatni valakit, vagy hogy is mondjam, nem engedni be többé az ágyába, mint holtan látni... Soha, még akkor sem kívántam volna neki ilyen halált, ha megfojt.
– Miss. Preston, ért ön a kalapácsvetéshez?
Olyan váratlanul érte a kérdésem, hogy csak hápogni tudott.
– Mihez? Hogyan? Dehogy értek!... Hiszen én nő vagyok, ha nem vette volna észre! Az pedig kifejezetten férfisport.
– Eeegen. És a gerelyvetéshez?
– Életemben nem volt még gerely a kezemben. Én futó vagyok, nem hajító. Jézusom... én mindjárt rosszul leszek!
Diszkréten elhagytam a szobát.

20.

Annyi időm maradt csak, hogy futva elérjem azt a helyet, ahol Zolával kellett találkoznom. A lány komor képpel bámult maga elé, és csak akkor riadt fel gondolataiból, amikor egy csokor virággal lefékeztem előtte. Mosolyogni próbált, de nem igazán akart sikerülni neki.
– Borzalmas – suttogta. – Rettenetes. Higgye el, egy őrült garázdálkodik közöttünk! Előbb Williamst akarta eltenni láb alól. aztán azt a szerencsétlen Fitzgeraldot... Jézusom, én nem is tudok mire gondolni!...
– Ne gondoljon semmire – bátorítottam –, illetve rám gondoljon...
– Lehetőleg lefekvés után, este, mi? – mosolygott.
– Ha erősen koncentrál, megjelenik a képem a falon – ígértem.
– Majd megpróbálom – ígérte ő is.
Sétáltunk egy kicsit, aztán csoda tapintatosan rátértem a lényegre.
– Jól veti a kalapácsot – mondtam. – A gerelyhajításhoz is ért?
Hümmögött, aztán szép laza csuklómozdulattal belehajította a virágomat egy szeméttároló edénybe.
– Szóval erre kíváncsi? – kérdezte, és szembefordult velem. – S én ostoba tyúk még azt hittem, hogy a bájaimmal igéztem meg a főpszichológus urat. Nos, hát rendben van! Igen, egészen jól tudok bánni a gerellyel! És ha Gloria megkért volna rá, hogy nyírjam ki a fickót, mert meg akarja ölni, talán rá tudott volna venni, hogy dobjak bele egy gerelyt. Lehet, hogy én voltam, főpszichológus... csakhogy azt be is kell bizonyítnaia. Most pedig legyen szíves és menjen a fénébe!
Békítgetni próbáltam, de lehajolt a földre, és felvett egy karvastagságú faágat. Olyan elszánt arccal közeledett felém, hogy jobbnak láttam kereket oldani.

21.

Egy egész órát töltöttem azzal, hogy rátaláljak a skandináv lányokra. Norvég úszók voltak; vidámak és tettre készek. Csak nagy nehezen tudtam megértetni velük, hogy nem választani akarok közülük. Végül is felfogták, miről van szó, és szorosan körém telepedtek. Némiképpen zavart ugyan, hogy egyikük a fülemet simogatta, egy másik pedig a hátamat karmolászta, de hát mindig is tudtam, hogy a hivatásért néha áldozatokat kell hozni...
Néhány perc alatt kiderült, hogy éppen a mellett az asztal mellett ültek a társalgóban, amelynél a mi válogatott csapatunk. Határozottan emlékeztek Charles Lakesra, aki alighanem valamilyen mártást kért tőlük, Gloriára, sőt a mellette ülő Zolára is. Természetesen ők is hallottak a gyilkosságról, hiába, a rossz hír szárnyakon jár, nem látszott azonban rajuk, hogy mélyen érintette volna őket a dolog. Annak a szép szőkének, aki egyre intenzívebben foglalkozott a fülemmel, megígértem, hogy még az este beköszönte előtt visszatérek, és megtárgyaljuk a norvég úszóesélyeket, majd innen is kereket oldottam. Ha lányok szavai igazak – márpedig miért ne lennének azok! –, valamennyiüknek, akiket gyanúsítottam, megdönthetetlen alibije van.
Megfordult a fejemben az is, hogy még egyszer beszélnem kéne a két, ki tudja, milyen szigeteki fickóval, de annyi merszem már nem volt, hogy felkeressem őket a szálláshelyükön. Eléggé idegesen forgott a szemük, amikor közölték velük, hogy nem kaphatják vissza a dárdájukat, mert a rendőrség bűnjelként lefoglalta. Helyettük Charles Lakest kerestem fel. Az edző az összeomlás határán járt. magába roskadva ült egy karosszékben, vizes kendőt szorongatott a kezében, s időről időre megtörölgette vele a homlokát. Andy Smith ott szorgoskodott körülötte, és igyekezett lelket verni belé.
De hát mit tegyek, Andy? – hallottam siránkozó hangját. – Ha egyszer lőttek az aranyéremnek. Williams kész! Tuti nyerő lett volna!
Megfordult velem a világ. Úgy vágódtam a karosszékhez, hogy majd kiborítottam belőle.
– Mit beszél? – ordítottam. – Hogyhogy Williams kész? Megölték?
Andy a fejéhez kapott.
– Úristen, még te is!... Dehogyis ölték meg! Egyszerűen csak arról van szó, hogy nem versenyezhet. Most telefonáltak a kórházból. Súlyosabb a sérülése, mint gondoltuk. Az a rohadt kés elvágott egy izmot a hátán... Nem versenyezhet!
– És Fithgerald sincs – nyögte Lakes a vizes ruhát a homlokára csapva. – Nem marad más hátra, mint villámgyorsan bejelenteni... Végtére is akkreditáltattuk őt is... Cirka két kilóval lehet több, mint Williams plafonja, ezt akár két óra alatt is lefogyaszthatja, ha egyáltalán nehezebb. Meg kell kérdezni tőle... Este beszélek vele...
Kavarogtak körülöttem a mondatok, kavarogtak, egészen addig, amíg csak fel nem ordítottam.
– Williams tudja, hogy nem indulhat?
– Dehogy tudja – nyögte Lakes. – Még nem mertem megmondani neki. Különben is, nem sokkal ezelőtt telefonált a doktor... Nekem mondta el először. Williams azt hiszi, minden oké, és holnap reggel mehet mérlegelni. Helyette azonban...
– Hol van most? – ordítoztam tovább. – A szobájában? Akarom mondani, a kórházban?
– Alighanem a parkban – legyintett enerváltan Andy. – A doktor megengedte neki, hogy sétálgasson. Hiszen azon az elátkozott izmon kívül semmije nem beteg. Gary Hopkins ment vele... Azt hiszi a fickó, hogy ráér: még nem tudja, hogy ő fog birkózni Williams helyett!
Felugrottam és az ajtó felé iramodtam. Onnan ordítottam vissza, amikor már félig kint voltam a folyosón.
– Azonnal hívják a rendőrséget! Jöjjenek gyorsan, én addig megpróbálom megakadályozni!...
– Mit... az istenért, John... Mit? – Nyögte Andy Smith.
– Hogy Gary Hopkins megölje Jake Williamst!

22.

Újra átcsörtettem a bokrok között, aztán kifulladva és reményvesztetten egy fa törzséhez támaszkodtam. Hol a fenébe keressem őket ebben a dzsungelnak is beillő parkban? Éppen vissza akartam fordulni, amikor egy erős női alakot pillantottam meg Fitzgerald hajdani padján. Zola Kriston volt.
Odavágtattam hozzá, de mielőtt kinyithattam volna a számat, rám emelte a vastag botot, amit ki tudja miért tartott még mindig a keze ügyében.
– Maradjon ott, ahol van! Ha közelebb jön, fejbe vágom!
– Oké... itt maradok – lihegtem. – Nem látta véletlenül Williamst és?...
– Nem is tudom, miért állok szóba magával – mondta kidüllesztve trikóját. – Különben menjen csak a haverjai után, legalább megszabadulok magától. Ott sétáltak még az imént is...
Felemelte a kezét, és a pad mögé mutatott. Szinte ugyanebben a másodpercben éles, fájdalommal teli kiáltás szállt felénk a fák felől.
– Jézusom! – kiáltottam. – Hopkins megöli Jake Williamst!
Fejjel előre bevetettem magam a bokrok közé.

23.

Bár mestereim mindig is óvtak a meggondolatlan és hebehurgya cselekedetektől, most az egyszer nemigen totojázhattam. Bevetettem magam a bokrok közé, és lett a vesztem. Alighogy szétnyíltak előttem az ágak, valaki elgáncsolt, és a földre rántott. Esés közben csak annyit láttam, hogy egy vérző, mozdulatlan emberi test mellé zuhanok: alighanem Williams mellé.
Mire felocsúdtam, Gary Hopkins már a mellemen ült, és egy jókora tőrt szegezett a torkomnak.
– Mocsok zsaru – suttogta. – Azt hiszed, nem tudtam az első pillanattól kezdve, hogy ki vagy? Bűzlött rólad a zsaruszag! De most hulla leszel... én pedig olimpiai bajnok!
Felemelte a kezét, és elhúzta volna a kést a torkomon, ha egy hatalmas erő le nem repíti rólam. A kés felrepült a levegőbe, és besuhant a bokrok közé. Aztán valami ismét koppant, és feltűnt előttem néhány száz fekete és vörös karika között Zola Kriston felháborodott arca.
– Jól vagy? Adtam neki két akkorát, hogy egy hétig alulról táplálják az oxigénsátorban...
Lehunytam a szemem, mert éreztem, hogy elájulok.
– Most mit vagy annyira oda? – hallottam a hangját. – Átadom a fickót a zsaruknak, és kiszedem a szemétgyűjtőből a virágodat...
Elfeketedett előttem a világ.

24.

Másnap, a csapatértekezleten Andy úgy rázogatta a kezem, mintha új, ki nem mutatható anabolikus szteroidot találtam volna fel.
– Ha nem jössz rá, hogy mire megy ki a játék, megölte volna Williamst. Szerencsére túléli a dolgot. Kapott egy szúrást a másik mellé... De te, hogy az ördögbe jöttél rá, hogy Hopkins?...
– Sajnos, kicsit későn kapcsoltam, Andy. Korábban kellett volna. Mindenkire gyanakodtam, csak rá nem. Pedig nagyon is logikus volt, amit csinált. Mindenképpen indulni akart az olimpián. Először talán arra gondolt, hogy saját súlycsoportjának a jelöltjét öli meg. Sejtette azonban, hogy ebben az esetben elsősorban rá terelődne a gyanú. Ezért úgy döntött, hogy eggyel alacsonyabb súlycsoporttal próbálkozik. Tudta, hogy Williams a csapattag, és Fitzgerald a tartalék. Akik mögöttük vannak, annyira kutyaütők, hogy Lakes semmiképpen nem veszi számításba őket. Azt is tudta, hogy Williams és Fitzgerald között micsoda harc folyt Gloria Prestonért... Elhatározta, megöli Williamst is és Fitzgeraldot is. Elsőnek Williamst tervezte be, csakhogy a kalapácsa célt tévesztett... Hiszen nem volt szakember ezen a téren, bár mint kiderült, nem is volt egészen amatőr.
Egészen jól bánt a golyóval. Aztán még egyszer próbálkozott a nyitóünnepségen. Pechjére ekkor is megzavarta valaki, de a dolog mégis sikerült: úgy megsebezte Williamst, hogy az tényleg nem indulhatott volna. Csakhogy ő ezt nem tudta. Szívta a fogát, és mivel Williamst nemigen kaphatta volna el a kórházban, elkapta a tartalékot, Fitzgeraldot. Megölte, majd sétálni csalta Williamst.
– De te miből jöttél rá, John?
– Amikor Mr. Lakesszal megbeszéltétek a dolgot. Hogy nincs mese, az eggyel magasabb súlycsoport tartalékját kell lefogyasztani Williams és Fitzgerald helyére. Pontosan ez volt az, amire számított. Egy banánhéjon csúszott el: az orvos nem árulta el Williamsnek, hogy sehogy sem indulhat. Ha elárulta volna, és Williams elmondja neki, békén hagyta volna Williamst, és talán soha nem sikerült volna leleplezni... Lefogyaszt, és engedve az edző kérésének, „meghozta volna az áldozatot” a csapatért.
– Úristen! – nyögte Andy égnek emelt kézzel. – Van egy emberünk, aki képes gyilkolni is, csak hogy küzdhessen az olimpián, és azt is börtönbe kell csukatnunk! Eszerint ő írta a leveleket, és ő nyírta ki Williams kutyáját is...
– Ki más? Igyekezett Fitzgeraldra terelni a gyanút. Minél több a mellékszál, annál nehezebben jutnak el hozzá.
– Jézusom! – nyögte Lakes, és vizes törülközőt szorított a homlokára. – Itt a verseny a nyakamon, és van egy lyukas súlycsoportom... Nem lenne kedve beszállni, ember?

25.

Mondanom sem kell, hogy Zola Kriston olimpiai bajnokságot nyert – fejezte be elbeszélését Lendvay professzor. Összerakta papírjait és elmosolyodott. – Jövő pénteken találkozunk, hölgyeim és uraim. Akkor talán egy másik történettel szolgálhatok. Addig is kellemes hétvégét mindenkinek.
Csodálatunk és tiszteletünk jeléül addig kopogtunk a padokon, amíg csak el nem hagyta az előadótermet.

(Vége)