BAKLÖVÉSEK
Beteljesült jóslatok
A következő kétszáz év
Egyedül vagyunk?
Kérdés
Baklövés
Prionok
Az új ember
Mágusok és sarlatánok
Hochstaplerek
Világmindenség
Agy és illumináció
A Föld pusztulása
Teremtés pusztítás által
Kezdet és vég

ÚJ FRONTOK
Információs sáskajárás
Cave internetum!
Honnan a hiba?
Genetika
A gének zenéje
A tökéletes sportoló
Biogenetikai remények
Biogenetikai ütközetek
Mesterséges intelligencia

POLITIKAI SAKKJÁTSZMÁK

Aggodalmak

Amerikától Európáig mindenki Putyin politikai szándékain töri a fejét, mégsem tudhatunk semmi közelebbit róluk. A tényleges információkat vagy legalább a következtetéseket nála gyakran egymásnak ellentmondó sejtések, legföljebb életrajzának egyes történetei helyettesítik, amelyekben a KGB-beli régi barátokra és munkatársakra hivatkoznak. Meglehetősen tanácstalanul hajtogatják: de hát nincs sem gazdasági, sem politikai programja! Igen, de magáénak tudhatja a választás(oka)t, és az oroszok egységes rokonszenvét. Amitől engem megint csak nyugtalanság fog el.

Néha azt hallani - magam félig mítosznak vélem -, hogy a szovjet birodalom alkonyán két irányzat létezett a KGB-n belül: az egyik inkább liberális, és az enyhülésre, de legalábbis egyezkedésre hajlandó, Andropov környezetében, és egy másik, sokkal merevebb. Putyin állítólag az enyhébb szárnyból jön. Igencsak hirtelen támadt népszerűségét Groznij és Csecsenföld romjain szerezte. Számára a háború volt a startállás a politikai pályán. A parancs, hogy pusztítsák el „a csecsen terroristákat ", a berepülések a csecsen főváros romjai közé, a vadászpilóta-sisak felvétele, majd levétele - bizony, sokat segítettek neki kezdetben.

Az oroszok jelentős része ugyanis már hosszú ideje azzal a tudattal kompenzálta a személyi szabadság és a magabiztos jólét hiányát, hogy egy birodalom részeként él.

Putyin felemelkedése nemcsak a hírhedt csecsenföldi népirtással járt együtt, hanem azzal a rendelettel is, amely érinthetetlenné tette Jelcint és családját, mindazzal együtt, amit sikerült bekebelezniük, asszimilálniuk és kivinniük Oroszországból. Nem túl kellemes start ez, és nem gerjeszt túl sok bizodalmat a szemlélőben. Ráadásul ismerjük a Német Demokratikus Köztársaságban végzett KGB-rezidensi munkáját is; igen érdekes hely volt ez akkoriban, ahol mindent meg lehetett tanulni, csak azt nem, mi a demokrácia.

Az olyan józan emberek, mint Madeleine Albright asszony, azt mondják: először lássuk, mit csinál Putyin. Egészen enyhe szavakat használ, amelyek nem is a legrosszabb irányt jelzik. Mások számára az elfogadásához elég a tény, hogy szembehelyezkedett Zjuganovval, vagyis az úgynevezett autentikus kommunistákkal. Meglehetős éleslátásról tanúskodnak Clinton nyilatkozatai: értésünkre adta, hogy jobb és hasznosabb lenne a világnak, ha Putyin a demokrácia és a Nyugathoz közeledés felé mozdítaná Oroszországot, ugyanakkor eközben nem mutatott túl nagy lelkesedést az orosz politikus iránt. De Clinton a mandátuma végén jár. Abban a helyzetben, amikor a hivatalban lévő elnököt csak hónapok választják el hivatala bizonyosan való elhagyásától, politikáját mindenképpen ingadozás és bizonytalanság jellemzi. Az oroszországi változások kontextusában ez nem túl szerencsés.

Mit gondol Putyin a gazdaság ügyeiről? Merem állítani: semmit sem gondol, ugyanis fogalma sincs arról, mit tegyen ezen a területen. Titokzatossága a tudatlanság csöndje, és nem pedig a ravaszul ugrani készülő tigris csele. Oroszország helyzete - a politika és a gazdaság összefonódására gondolok -, mint mindenki tudja, nem túl rózsás. A teljes nemzeti jövedelem az utolsó szovjet évekhez képest (pedig azok sem voltak valami fényesek) több mint harminc százalékot esett. A férfiak átlagéletkora alig 58 év, és az oroszok lélekszáma már 150 millió alá csökkent.

Az orosz plutokraták csoportja, akik nem teljesen legálisan szerezték meg az orosz gazdaság komoly hasznot hajtó ágazatainak nagy részét, egyszeriben elkezdtek félelmet érezni, hasonlót ahhoz, amit Frankenstein doktor érzett (emlékeztetnék arra, hogy - noha sokan így gondolják - ő nem a szörnyű élőhalott, hanem a doktor, aki felélesztette). Egyikük-másikuk nyilvánvalóan attól kezdett félni, hogy az új vezetés alatt vagyona majd megfogyatkozik.

Annak elaltatásával, ami Csecsenföldön parázslik - szakadatlanul, mint az a tőzegláp, amely bűzös füstjével egész Moszkvát elárasztotta -, Oroszország még jó ideig el lesz foglalva. Vannak, akik állítják, hogy a polgárháború akár évekig eltarthat. Ma, a világ szeme előtt, nehezebb eltüntetni egy népet, mint a sztálini években. Suttyomban kell csinálni. De elszakadási tendenciák mutatkoznak más területeken is: a kaukázusi régiók iszlám-muzulmán népessége a sűrűn betelepített orosz lakosság ellenére is nagy kedvet érez a függetlenedéshez, és a centrumnak minden bizonnyal óriási erőfeszítéseket kell tennie ezen folyamatok megállítása érdekében.

Ehhez jön még a nem túl világos szándék, hogy mindent megszerezzen a megalapozott birodalom számára, amit csak sikerül. Még senki sem mondta ki világosan, hogy Oroszország újra birtokba akarná venni mondjuk Ukrajnát, ez mégis nagy lépés volna a hazánkat fenyegető veszély növekedése felé.

Hallom, hogy az egyik posztszovjet hadi-tengeralattjáróról transzkontinentális rakétát lőttek ki Putyin tiszteletére, természetesen atomfej nélkül. Egy ilyen gesztus számunkra is szimbolikus jelentőségű. Akármelyik mérvadó lap hasábjain jelennek meg, bármennyire szeretném, szavaim még akkor is gyengék és minden reális eredmény nélkül valók volnának ahhoz, hogy társadalmunkban kiiktassák a meggyőződést, amely szerint Lengyelország legszörnyűbb kártevői a rég megölt zsidók szellemei... Sokkal inkább azzal kellene foglalkoznunk, ami keleti határainknál történik, hiszen nem véletlenül hívják „keleti falnak"; mindig ez jelentette azt a helyet, amin túl nincs tovább, csak a fejünket verhetjük a falba.

A szomszédját nem változtathatja meg az ember, és Lengyelország sajnos két vulkán között fekszik: egy német, nyugatról, és egy orosz, keletről. Az orosz vulkán csöndesen fortyog, a német vulkán szerencsére kialudt, a krátere halott, ugyanakkor már a németektől sem várhatunk olyasféle különleges privilégiumot, mint amiben a Kohl-érában volt részünk. Sőt, ellenkezőleg, nagy készséget mutatnak arra, hogy észre se vegyenek minket. Ez a készség már-már Rapallót* juttatja eszünkbe, ugyan egyelőre még pusztán in potentia, de a német politikusok Moszkvára állított antennáit nehéz nem észrevenni. A szociáldemokrata Schröder mintha szívesen kiszeretne Lengyelországból, és erősebben hajlik beleszeretni Oroszországba.

* A genovai konferenciával párhuzamosan született meg 1922-ben a Rapallói (béke- és kereskedelmi) Egyezmény, melyben a németek elismerték a Szovjetuniót, amely cserében engedélyezte saját területén a titkos német fegyverfejlesztést és -gyártást.

Világosan látjuk tehát a különbséget aközött, amit a politikusok és az ő nevükben beszélők mondanak, vagyis mindazok, akik számára nyilvánvalóan sok múlik Oroszország lekenyerezésén és dédelgetésén, és aközött, ahogy a német sajtó beszél; itt sokkal enyhébb, de egyértelmű aggodalom érezhető. Hiszen Putyin szinte egyik napról a másikra vált a KGB egyik szürke hivatalnokából elnökké, és az a tény, hogy a választásokon a kommunistákkal szemben lépett föl, önmagában még nem jelent semmit. Amikor pedig szerte a világmédiában, de különösen a nyugateurópaiban, Putyin és a Nyugat kapcsolatának témájában kutakodnak, az a benyomása támad az embernek, mintha Oroszország meglehetősen széles fronton Németországgal lenne határos, és olyasmi, mint Lengyelország, még csak nem is létezne. Ez pedig nem túl kedvező helyzet egy negyvenmilliós állam számára. Persze nem időszerű Molotov szavaira emlékeztetnünk a versailles-i szerződés torzszüleményéről, hiszen egyelőre semmiféle veszély nem fenyeget, ugyanakkor mégis léteznek nyomásgyakorló eszközök, amelyekhez Oroszország folyamodhat, és semmi sem mutat arra, hogy Putyin a velünk való tárgyalás és együttműködés különösebb híve lenne, hacsak nem a gazdaság területén.

A földarabolt lengyel politikai osztálynak ma nem az a feladata, hogy alkalmat keressen emlékeztetni az oroszokat az általuk ért sérelmeinkre, bár ezeket a bűnöket sem szabad feledni. A politikai jövőnket a lehető legrosszabb stratégiai forgatókönyv szerint kell mérlegelnünk. A gyönyörű időjárás nem kíván tőlünk különösebb elő készületeket, mégis támadhatnak viharok. Óvatosan kell cselekednünk, folytatnunk a gazdasági együttműködést, de egyúttal lehetőség szerint függetlenedni is, mindenekelőtt az energiahordozók beszerzése terén, élén a gázzal.

Tudom, meredeken hangzik, de hadd fejezzem ki személyes meggyőződésemet: noha azok kezdeményezése, akik a Novaja Polsa* folyóiratot alapították, köztük a főszerkesztő, Jerzy Pomianowski nemes erőfeszítései, igen értékesek és tiszteletre méltóak, ez az újság mégis az orosz szellemi elit azon részéhez szól, amelyiknek éppolyan mikroszkopikus mértékű hatása van a politikai helyzetre, mint a lengyel alkotó elitnek.

Az immár putyini Oroszország a „terroristák" fölötti győzelmet ünnepli, hiába zavarják folyamatosan a még mindig harcoló csecsen partizánok. A központban nem szeretik Lengyelországot, mert szimpatizálni merünk a csecsenekkel. Az olyan ösztönös reakciókat, mint a Czeslaw Milosz, Wislawa Szymborska** és mások által 1999 decemberében közzétett, a csecsen háború befejezésére szólító felhívást, nálunk fajsúlyos politikai kezdeményezésként értékelték.

* Új Lengyelország, 1999 óta működő havilap, amely a Lengyelországban élő orosz nemzetiségűeknek íródik.

** Czeslaw Milosz (1911-2004) író, költő; Wislawa Szymborska (1923) költő. Mindketten irodalmi Nobel-díjasok (1980, illetve 1996).

Én viszont úgy vélem, rég elmúlt az a kor, amikor az ilyen nyilatkozatoknak bármilyen jelentőségük volt. Zárójelben teszem hozzá, az ország élvonalához tartozó értelmiségiek-művészek Olechowski elnöki jelöléséért indított reklámkampány-kísérletét szintén tévedésnek tartom; mentálisan ez legalább a hetvenes évekig tartó visszaesés, amikor még volt valami politikai súlya az ilyenfajta deklarációknak. A Csecsenföld ügyében történt felhívást persze magam is kötelességemnek éreztem aláírni, de telefonon megmondtam Milosznak, hogy meggyőződésem szerint ez az akció pehelykönnyű súllyal esik latba. A kimondott szó cenzurális-politikai szabályokkal szembeni mágikus erejébe vetett hit korszaka visszafordíthatatlanul lezárult.

Az összes olyan országban, amely a szovjet protektorátus, illetve gyarmati befolyás alól megszabadult, tapasztalható az akarat, hogy világosan elhatárolódjanak a múlttól. Nemcsak Lengyelországban hallani olyan hangokat, hogy mindent fehéren izzó vassal kell szétégetni, ami a kommunizmushoz kötődik. Másfelől azonban tudjuk, hogy Nyugat-Európában továbbra is legális kommunista mozgalmak működnek, tehát van valamiféle támogatottságuk. Az orosz Dumában a kommunisták valóban elveszítették abszolút többségüket, de továbbra is fennáll egy erős kommunista frakció.

Másképp beszélni és másképp cselekedni a politikában normális, sőt, sajnos, szabályos dolog. A belpolitikai erőfeszítéseket ma nem Kwasniewski megbuktatásába kellene fektetni, kiváltképp, hogy a lengyelek több mint hetven százaléka újra meg akarja őt választani. Tartok tőle, hogy én is rá fogok szavazni, mert nem látok jobb jelöltet, és minden hibája és hátránya ellenére talán könnyebb lesz - Lengyelország és érdekei nevében természetesen - tárgyalnia nemcsak Putyinnal, de azzal a stábbal is, amelyet most állít fel; nyilvánvaló, hogy a KGB hátországából kiválogatott emberekből állítja majd össze. Nem gondolom, hogy Kwasniewski csodatévő varázsló volna, aki majd meghatja Putyin alatt az oroszokat, de úgy vélem, ha valaki tehet itt valamit, az sokkal inkább ő, mint bárki más.

Annak fényében, amit Putyin Jelcintől örökölt, a közeljövőben nincs okunk a félelemre. Semmi rosszat nem tehetnek ellenünk ebben a pillanatban, de a tendencia egészségtelennek tűnik. Nehéz azt hinni, hogy Oroszország kedvezni fog nekünk. Számos személyes barátom él ott, ezért nem kellemes ezt mondanom, annál is inkább, hogy nagyra becsülöm az orosz kultúrát és tudományt, de ők csak fogaskerekek egy hatalmas gépezetben. Ez a gépezet valóban erősen szétesett, de megerősödésére, egyesülésére és összeszerveződésére Putyin gárdája fokozatosan törekedni fog, néha brutális módon is.

Nyugaton határozottan látszik az akarat, hogy támogassák és segítsék Oroszországot. A teljes kaukázusi nép elpusztításánál sokkal szörnyűbbet kellene tennie ahhoz, hogy elálljanak ettől a szándéktól. De vannak más területek is: nem tudjuk, lesznek-e, és ha igen, milyenek a putyini Oroszország kapcsolatai a kommunista Kínával. A helyzet tehát több szinten is bizonytalan. Csúnyán hangzik, de az oroszországi káosz sokkal hasznosabb volt számunkra, mint a hatékonyabb kormányzási kísérletek ebben az országban.

Keleten nem valamiféle különleges posztkommunista formáció alakul, sokkal inkább késő cári utánérzést figyelhetünk meg. Nincs itt az ideje egy antikommunista hajtóvadászat térnyerésének, ami egyáltalán nem azt jelenti, hogy imádnunk kellene a kommunizmust vagy a posztkommunizmust. Az a legfontosabb, ami Lengyelországnak jó, nem pedig az, hogy mi a jó az AWSnek vagy az SLD-nek.* Sajnos egyet kell értenem Karol Modzelewskivel,** aki nemrég azt mondta, hogy az AWS orientációja tulajdonképpen történelmi gyökerű: előre hajtanak, miközben hátranéznek.

* Akcja Wyborcza Solidarnosé - Szolidaritás Választási Akció. 1996-ban, a Szolidaritásból és egyéb jobboldali pártokból létrejött pártszövetség. 2001-ben több pártra oszlott. Sojusz Lewicy Demokratycznej - Demokratikus Baloldali Szövetség. A Lengyel Egyesült Munkáspárt jogutódja.

** Történész (1937), az antikommunista ellenállás vezető alakja volt a Szolidaritás idején.

Nem kell tartanunk szuverenitásunk hirtelen és kényszerű változásától, de az sem elég, ha teljes erővel az Észak-atlanti Szövetséghez való tartozásunkat hangsúlyozzuk. Nem arra szólítok, hogy mindenki vegye le a falról az alabárdot, kardot és buzogányt, de nem szabad szemet hunynunk a nyugtalanító tények fölött sem.

2000

Tartalom

A szférák harca

Aggodalommal töltött el az Egyesült Államok új elnökének bejelentése, hogy a rakétavédelmi program korábban elhanyagolt ötletét mindenképpen muszáj életbe léptetni. Olyan lépésről van ugyanis szó, amely azokhoz a nagy technológiai fejlődési állomásokhoz hasonlít, ahonnan egy bizonyos lépcsőfoktól már nincs visszaút. Donald Rumsfeld védelmi miniszter a müncheni konferencián azt mondta a NATO meglehetősen szkeptikus képviselőinek, hogy a ballisztikus védelmi rendszer kiépítése az amerikaiak erkölcsi kötelessége, itt ugyanis az alkotmányos államfői felelősségről van szó. Az ügy egyelőre a retorika szintjén áll, hiszen eddig semmilyen anyagi forrást nem bocsátottak rendelkezésükre, és a kutatásokat háborús játékokon tesztelik.

A Heraldban olvastam egy ilyen játékról, amely „a háborús tevékenység külső térben", azaz egyszerűbben szólva, a Kozmoszban, témájával foglalkozott. Kétszázötven szakértő vett részt benne. Négy napon át a két fél, a Pirosak és a Kékek egy háború kellős közepén találták magukat. A Pirosak egy adott pillanatban nem-nukleáris töltetekkel megkísérelték elpusztítani a másik fél katonai berendezéseit egyszerre Hawaiin és Alaszkában, hogy ily módon megbéklyózzák a rakétavédelmet.

Azután informatikai támadásba kezdtek az összes amerikai számítógép ellen.

Ami a részleteket illeti, a szakemberek nem voltak bőbeszédűek, de néhány következtetést így is engedtek levonni. Egy jövőbeni védelmi támadásban és az ellenfelet sújtó megelőző csapások során óriási szerepet játszanának az olyan, egyelőre szimulált fegyverek, mint a rakéták elleni takarás vagy a műhold elleni lézerek, valamint a kozmikus ingajáratok és más járművek. Hegstrom úr, aki a játék igazgatója volt, hozzátette, hogy a szóban forgó helyzet legkorábban 2017-ben állhat elő, amikor megvalósul mindaz, amire már most felkészülünk; ez tehát a következő elnököt érinti, nem Busht, még akkor sem, ha két mandátumát is kitölti.

A fentieket olvasva A kudarc című regényemért nyúltam,* amelyben körülbelül a következőről van szó: Ha egy konfliktusban a két fél egyensúlyba kerül, akkor valamelyik fél csapdát próbál állítani. Előkozmikus fázisú csapdának lehet tekinteni azt az állapotot, amelyben mindkét fél képes lokalizálni és elpusztítani az ellenség eszközeit. Eme fázis végén mind a bolygó légkörén elhelyezett globális hatótávolságú ballisztikus töltetek pusztulásra vannak ítélve, mind az összes mozgó kilövőállás szárazföldön, sőt a vízi eszközökön is.

* Magyar kiadása: Budapest, Magyar Könyvklub, 1995.

Egy ilyen kölcsönös fenyegetés által felállt egyensúlyban a legérzékenyebb gyújtópont az a kapocs lesz, amely a fürkésző és kutató műholdak közti űrbe kerül, vagyis a távoli összekötőrendszer, és természetesen kulcsfontosságúvá válik a műholdak és a sorompók, valamint a harci eszközök közötti kapcsolat is. Azért, hogy ez a rendszer is elkerülje a meglepetésszerűen érkező csapást, amely megszakítja vagy eltakarja, egy újabb rendszert állítanak fel, amely eggyel magasabb pályán mozog. Szóval a szférák harcával van dolgunk, amely kezd egyre inkább kiterjedni. Minél több műhold van valamelyik oldalon, annál érzékenyebbé válik a pusztításra a kapcsolat a földi osztagokkal. A földi osztagok pedig igyekeznek kibújni a fenyegetés alól. Ahogy a tengeri szigetek elsüllyeszthetetlen erődök voltak a hagyományos háborúk korában, úgy lesz a legközelebbi égitest, azaz a Hold talán elpusztíthatatlan bázisává annak az oldalnak, amely először katonai erővel elfoglalja. Mivel Hold csak egy van, mindkét oldal megpróbál majd elsőként berendezkedni rajta. Ha az ellenfél megszerzi a kapcsolat megszakításának képességét, az egyetlen stratégiailag optimális reakció saját fegyvereink megosztása a Kozmoszban növekvő harci autonómiában. Olyan helyzet alakul ki, amelyben az összes vezérkar belátja a centralizált hadvezéri működés hiábavalóságát. Az egyensúly egyre ingatagabb: ha valaha frontális konfliktusra kerül sor a műholdak között, amelyeket elvakítanak vagy eltakarnak, akkor, mint egy lángnyelv a pusztai tűzvészben, a veszély átkerül magára a bolygóra is. Itt az úgynevezett tüköreffektus működik: mindenki azt teszi a másikkal, ami neki kellemetlen, megszakítva a kapcsolatot, és cserében ugyanazt kapja. A ballisztikus töltetek célzóképességének és erejének fokozására irányuló törekvések után a kapcsolat lefedésére irányuló törekvések következnek. Először csak a pusztító eszközök felhalmozása volt, és csak a használatuk jelentett fenyegetést. A második lépcső a kapcsolati, avagy információs háború. A kapcsolat megszakításáért folytatott háborúk valóságosak, még akkor sem vonnak maguk után sem pusztulást, sem véres áldozatokat. Itt vagyunk tehát a bolygó fő erői összecsapásának küszöbén, a következő fázis pedig a Kozmosz militarizálása. A legfontosabb kulcskérdés: ebből a versenyfutásból bizonyos idő után már nem lehet kiszállni. Reálisan nézve: már Clinton elnök idején is végeztek kísérleteket a rakétavédelemmel, kettő kudarcba fulladt, a harmadik ugyan sikerült, de csak látszólag. Egyelőre sem a technikai eszközök, sem a projektet megvalósító tervek, sem a pénz nincs meg hozzá: ez még nem kardcsörgetés, inkább csak a lábos megzörgetése a kanállal. A szakemberek már Reagan elnöksége alatt is reménytelennek vélték nagy számú további rakéták kilövését rakéták segítségével. A legutóbbi időben azt is mondogatják, hogy az amerikaiak gigantikus földi lézerrel rendelkeznek. A probléma csak az, hogy a Föld felszínén a működését akadályozzák az elnyelő atmoszférák. Objektív stratégiai szükségletként egyre sürgetőbbé válik a lézertovábbító műholdak Föld körüli pályára állítása. Állandó orbitális állomásról 36 000 kilométer távolságban elég jól lehet vizsgálni az úgynevezett boost-fázist: a rakétaindítást, amikor a kilövősugár a legnagyobb. A lézertalálat ekkor lehetséges, érinthet több, egyidejűleg induló rakétát is. A rakéták mennyisége azonban, amelyekkel 2017-re olyan országok is rendelkezhetnek, mint Kína vagy Észak-Korea, valójában felmérhetetlen. Hiszen lehetséges ellenfeleik sem fognak ölbe tett kézzel ülni és várni az amerikaiak jóindulatára. Ráadásul a harcászati fejeket imitálni is lehet, és ebben az esetben a megtámadott csak akkor képes meghatározni, hogy műfegyverekről van-e szó, ha rájuk lő. Ily módon gyorsan elhasználja védekezési potenciálját. A költségek, amelyeket a regényemben írt csapdák hatástalanítása emészt fel, tetemesek. Szó sincs itt arról, hogy ellenfelünk, legyen bár vélt vagy valós, úgy viselkedne, mint a pókerjátékos, akinek nem kell bankot robbantania, mert bármikor felállhat az asztaltól. Itt nem lehet fel állni az asztaltól, elkerülhetetlenül bekövetkezik az erők túlzott eszkalációja, amire igen nehéz fékezőleg hatni. Egyáltalán nem tudjuk, hogyan lehetne visszalépni, ha már pályára állítottuk a műholdakat. Elméletileg persze lehetséges a világ erőrendszerének megváltozása, ellenforradalom Kínában és így tovább, de ez sem politikailag, sem harcászatilag nem felmérhető. Mind az elnök, mind a tiszteletreméltó öregúr Rumsfeld, a gyönyörű lady Condoleezza Rice, illetve Powell tábornok egyöntetűen azt hangoztatják, hogy az ötlet kiváló. Az egyetlen józan hang, amire ez idáig bukkantam, egy amerikai Herald-olvasóé volt: a szerkesztőséghez írott levelében a tervet nonszensznek tartja, melynek hatásai fordítottan arányosak a sok száz beleölt dollármilliárddal, és ha az egész hiábavalónak bizonyul majd, az elég rémisztő lesz. Valaki ugyanakkor rosszmájúan azt írta, képzeljünk el egy urat, aki beutazik az Egyesült Államokba, a bőröndjében néhány tucat vírusmintával. Egyáltalán nem kell rakétákkal lőnie a Capitoliumot, elég, ha a mintákat beereszti a washingtoni vízellátórendszerbe. A szférák háborújából le kell szállnunk a földre. Az USA úgynevezett védelmi stratégiai kezdeményezésének megvalósítását, különféle változatait már számtalanszor analizálták amerikai tudományos és szakfolyóiratokban. Az összes kísérlet és projekt e koncepció hiábavalóságát mutatta ki.

Az egyetlen értelmes dolog, ami az egész megvalósításból kisülhet, az USA lehetséges ellenfeleinek belekényszerítése a műhold-rakétahatalom öngyilkos licitjében való részvételre. Hasonló licit egyszer már meghozta az eredményét a Szovjetunió haditeljesítményének legyengülése formájában, és így hozzájárult annak bukásához. Ugyanakkor egy ilyen verseny felújulása hallatlanul költséges az összes ellenfél számára, és a „míg a kövér lesoványodik, a sovány éhen döglik" szólás megvalósulása beláthatatlanul veszélyes elrendezéshez vezetné a világot. Ezért a Rumsfeld által idézett alkotmányos kötelességeknél ez esetben sokkal fontosabbnak tűnik az alábbi maxima: Impossibilium nulla obligatio.

2002

* A szerződés megkötésekor lehetetlen szolgáltatást vagy feltételt tartalmazó szerződés semmis (latin jogelv).

Tartalom

Szörnyű lecke

Azt mondják a szakemberek, hogy egy ilyen műveletet rendkívül aprólékosan ki kell dolgozni logisztikai szempontból, és több hónapon át elő kell készíteni. Mivel az Egyesült Államok területén található fegyvereket kell használni, nem lenne képes lefolytatni olyasvalaki, aki az utolsó pillanatban érkezik. Az, hogy egy kivétellel minden ilyen hibátlanul működött, csakis a rendkívül elasztikus forgatókönyvek pontos kidolgozásának köszönhető. Meghatározott célokat jelöltek ki: a Pentagon mint katonai központ, a World Trade Center mint gazdasági központ, amelyben nem is annyira az ikertornyok elérhetetlenek, mint a különféle szakértők és az adatok, végül pedig a Fehér Ház - az elnök székhelye. Éppen csak, hogy az utolsó pillanatban nem teljesült be a céljuk.

Az Isten előtt ártatlan lelkeken kívül minden gépen volt néhány eltérítő, az öngyilkosság fanatikus rajongói, akik közül legalább egyet az Egyesült Államokban képeztek ki, pontosan az ilyen gépek vezetésére. Speciálisan azokat a lehetőség szerint hosszú távú belföldi járatokat választották, amelyek egyúttal a legnagyobb üzemanyagtöltettel rendelkeznek. Az égő benzin lángjai elborították a World Trade Center tornyait, amitől hallatlanul felforrósodott az acélváz, és mindkét épület összeomlott, és károsodtak a szomszédos házak is. Romba dőlt a Pentagon egy része; Donald Rumsfeld védelmi miniszter, aki az épületben tartózkodott, de éppen egy másik szárnyban, szerencsésen megmenekült.

Az utasokat és a kiszolgáló személyzetet arra képezik ki, hogy gépeltérítés esetén ne próbáljanak védekezni, hátha tárgyalásra kerül sor. Minden bizonnyal így történt azon a három repülőgépen is, amely véghez vitte gyilkos feladatát. A negyedik gépen azonban valakinek sikerült mobiltelefonon kapcsolatot teremtenie a feleségével: azt mondta neki, hogy eltérítették őket, és nem tudják, hová repülnek, mire azt a választ kapta, hogy két másik gép a manhattani felhőkarcolókba ütközött. Ebben a pillanatban megszakadt a beszélgetés, és a repülő mégsem ért célba, tehát a Fehér Ház fölé. Feltételezhető, hogy a férfinak sikerült közölnie a hírt az utastársakkal, és azok, tudván, hogy úgyis halál a sorsuk, harcolni kezdtek a gépeltérítőkkel. Az eredeti verzió, miszerint a gépet lelőtték volna, hamisnak bizonyult; sokkal valószínűbb, hogy a fedélzeten dúló harc miatt zuhant le, bár, hogy pontosan mi történt, sajnos nem fogjuk megtudni.

A közvetlen károk tetemesek; a közvetett hatást, a világpiaci gazdasági visszhangot egyelőre nehéz kiszámítani, de a nemzetközi pénz- és bankvilág igyekszik a minimumra csökkenteni.

A NATO tagjai a washingtoni szerződés ötödik paragrafusára emlékeztettek, amely kimondja, hogy egy tagállam ellen irányuló támadást az összes tagállam ellen irányuló támadásnak kell tekinteni; Bush elnök már korábban kijelentette, Powell tábornok pedig megerősítette, hogy nem terrorista akcióról van szó, hanem háborús természetű cselekményről, ez tehát egyszerűen casus belli. Csak egy dolog maradt homályos idáig: nevezetesen, hogy ki ellen is folyna ez a háború.

Szakértők - akikhez persze nem tartozom! - állítják, hogy egy ilyen művelet stabil hátteret és jókora vagyont igényelt, illetve valószínűleg másik országban tervezték meg, és nem egy amerikai pincében. A tervezést nagy gondossággal végezték, főleg ami az akciók egyidejű végrehajtásának megszervezését illeti. Minél jobb ismerője valaki a terrorizmusnak, vagy éppen a repülésnek, annál nagyobb elismerést - nehéz volna tiszteletről beszélni - kelt benne az egész terv gyilkos precizitása. Egyáltalán nem könnyű repülőgéppel beletalálni a toronyház megfelelő pontjába. A palesztinok egyszemélyes öngyilkos merényletei teljesen más lapra tartoznak, szinte teljesen tanulatlan amatőrök művei. Ritkán fordul elő, hogy egy ilyen alaposan megtervezett, ekkora horderejű akció ilyen tökéletesen sikerül. Elég felidézni egy másik történelmi epizódot, a szövetségesek normandiai invázióját; végül legyőzte a német ellenállást, közben azonban számos hiba történt. Itt minden az óramű pontosságával működött, csakhogy itt olaj helyett vérrel kenték a fogaskerekeket.

A Pentagon különleges védelemmel rendelkezett a bombatámadásokkal szemben, és volt saját légvédelme is, de nem kapott utasítást arra, mit tegyen, ha amerikai lakosokkal telezsúfolt polgári repülőgép közeledik felé. Az ötlet pokolian ravasz volt, és a károkozás maximalizálása érdekében olyan szlalomokat építettek bele, amelyekkel kihasználhatták az amerikai rendszer gyengeségeit. A terroristák fegyverzete néhány plasztik késből állt, az összes többit, cinikusan fogalmazva, maguk az amerikaiak szolgáltatták: a repülőgépeket, az üzemanyagot és a célpontokat. Talán maguk az ördögök segítettek a terroristáknak! A Sátán sugallta az ötletet! Helyesen mondta valaki: a gonosz birodalma tényleg szétesett egy kicsit, de a gonosz megmaradt. A fő gyanúsított, azaz Oszama bin Laden bejelentette, hogy gratulál a sikeres akcióhoz, de maga nem vett részt benne. Ennek ellenére Szaud Arábia csütörtökön megvonta tőle állampolgárságát, amelyet eddig birtokolt. A tálibok azt mondták, csak abban az esetben adják ki őt az amerikaiaknak, ha bizonyítékot kapnak arra, hogy bűnös a merényletben. A Kabulban élő, kevésbé magabiztos arab diplomaták és az ENSZ misszió tagjai villámgyorsan elrepültek a városból, félve az amerikai válaszcsapástól. Vajon bekövetkezik az ellencsapás? És kire fogják mérni? A terroristák bázisai akkoriban elhagyatottak voltak, mindenki kiköltözött belőlük. Nem tudom, mi történik bin Ladennal, de a tálibok, akik védelmet nyújtottak neki, már korábban is szörnyű dolgokat követtek el, tehát rászolgáltak néhány alaposabb csapásra. Egyelőre középtávú rakétákat állítanak a nagyobb amerikai egységek telephelyére a keleti partokon. Arról, hogy használni is fogják-e, még nem tudunk. A gaztett további visszhangja tart és tartani fog, és nem csak a részvétnyilvánításra, gyászmisékre és az Amerikával való együttérzés kifejezésére korlátozódik. Azt mondják, az arabokat, akik több millióan laknak az Egyesült Államokban, eddig is meglehetősen sűrűn bombázták telefonos fenyegetésekkel, de most még nagyobb kellemetlenségekre számíthatnak. Nem a hatalom oldaláról - hiszen senki sem űzi az amerikai arabokat szögesdrótok közé, ahogy azt a második világháborúban az amerikai japánokkal tették -, hanem a többi hétköznapi lakos részéről. A harmincötezres muzulmán közösség Ausztriában máris kinyilvánította lojalitását a hatalom felé, hogy senki se vádolhassa őket a fanatikus iszlamisták iránti szimpátiával. A képek, amelyeket a televízióban láttunk - a Jeruzsálem és Hebron utcáin táncoló palesztinok, akik örvendeznek a New Yorkból érkező hírek hallatán -, nem keltettek szimpátiát. És habár azok, akik táncoltak, teljességgel ártatlanok, az amerikaiak nem fogják őket túlzottan megszeretni. A tragikus helyzetben némiképp humoros kép - Arafat, amint vért ad (feltételezem, az amerikaiak a lefolyóba öntik majd) - mit sem változtat azon a tényen, hogy az akció nem jár haszonnal a palesztinok számára, sem rövidebb, sem hosszabb távon. Különösképp nyertes viszont Ariel Saron. Amerika eddig folyamatosan dorgálta, kritizálva a szélsőséges palesztin szervezetek vezetőinek likvidálására irányuló törekvéseit. Most, hogy a terroristák megpróbálták elérni az amerikai elnököt, ez biztosan megváltozik: amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten, bár Isten nevének említése talán itt nem helyénvaló. Az izraelieknek most többet engednek majd, stratégiai helyzetük jelentősen javult a rémisztő New York-i felhő árnyékában. Vajon várhatunk további, hasonlóan látványos terrorcselekményeket? Nem hiszem, hogy lehetséges volna ilyen hatásfokú és kiterjedésű merényletsorozatot elkövetni, ha van olyan szervezet, amely igyekszik eltitkolni létezését. Titkosított híreket küldeni valakinek feltörhetetlen titkosírással csak egyszer lehet. A művelet megismétlése azonos volna a küldési hely felfedésével. Ezenkívül egy hívatlan terroristának már nem lesz olyan könnyű feljutnia egy repülőre az Államokban, ezért ugyanazt tenni egyidejűleg több repülőtéren szinte lehetetlennek bizonyul.

Ez idáig csak az izraeli légitársaság, az El Al alkalmazott rendkívüli biztonsági intézkedéseket, az utasokat szinte kívül-belül átvizsgálták; most már az Egyesült Államokban is hasonló szigorítások ígérkeznek a légtér újbóli megnyitása után.

Nem hiszem tehát, hogy ez valami nagyobb dolog kezdete volna; inkább azon erőfeszítések kulminációja, amelyekkel megpróbálták lerombolni az egyetlen hatalmas amerikai impérium mítoszát. Ez a cél megvalósult: pont Amerika szívébe talált, ami eddig senkinek sem sikerült, hiszen még Pearl Harbour is csak a távoli periférián található. Putyin hivatalosan mélyen együtt érzett az amerikaiakkal, de úgy hiszem, a Kremlben azért csendben eljártak egy rövid kozáktáncot.

Bush vissza akart térni a Monroe-doktrínához, de nem sikerült. Igazán jó külpolitikai szakértő nincs a környezetében; Cheney talán a legjobb, de túl sokat betegeskedik, Powell talán, hiszen megfontolt ember, bár nála nagyobb hatalommal bír a kevésbé felelősségteljes Rice kisasszony. Az intelligencia önmagában nem elég; szükségeltetik értelem is. Veszélyes dolog elszakadni a földtől: lézerekről és szputnyikokról álmodoznak, miközben a halálos fenyegetés sokkal, de sokkal mélyebben rejtőzik. Hiszen továbbra is hallani: építsünk rakétaelhárító pajzsot, de az ostobákat el sem kell vetni, kikelnek maguktól is. Az amerikaiak amúgy egyáltalán nem is számoltak öngyilkos terroristák lehetőségével. Szerényen meg kell jegyeznem, hogy nem minden államnak telik arra, hogy öngyilkosokat küldjön harcba. Meg kell teremtődjék a vallási vagy ideológiai fanatizmus alapja: egyenesen a paradicsomba! Azt írják egyesek, hogy a készülődő merényletről pár hete már tudhatók voltak bizonyos adatok a titkosszolgálatoknál, de följebb nem jutottak. Hogy igaz-e - nem tudom, de így vagy úgy, ez a támadás szörnyű lecke volt, amely megmutatta a Bush-adminisztrációnak, mely eközben az eget kémlelte, hová is helyezhetné a rakétaellenes pajzsot, hogy néha bizony korábban kell leszállnia a földre.

2001

Tartalom

Elmélkedések silva reruma CXIV

Kezembe került egy amerikai negyedévi magazin, a Foreign Affairs tavaly áprilisi száma. Miután alaposan átlapoztam, megértettem, milyen mértékben változott meg világunk a szeptember 11-i New York-i támadás után. Tekintélyes a vita az USA-ban arról, hogy felderítő rendszere - tehát az FBI és a CIA - mely osztályai tévedtek, amikor figyelmen kívül hagyták a világ különféle részeiből érkező, meglehetősen nagyszámú figyelmeztetést az al-Kaida támadása előtt. Az amerikai kolosszus elleni úgynevezett aszimmetrikus támadás sikere mindenekelőtt a megtámadott gigantikus méreteiből fakadt. Hatalmas informatikai emésztőszervein irtózatos mennyiségű információ áramlik be, amelyet meg kell szűrni, átválogatni, végül pedig értékelni, mielőtt a bürokratikus csatornákon keresztül eljutnak az adminisztratív vezetéshez, melynek csúcsán Bush elnök áll. A figyelmen kívül hagyott, tehát lebecsült fenyegetés a merénylet előttről ma - akárcsak a kirakós játék - fenyegető egésszé áll össze. Azelőtt senki sem volt képes egy halomba gyűjteni, mert így épül fel az USA polgárainak dollármilliárdjait fölemésztő bürokratikus gépezet. Beérkeztek a fenyegetések, felgyűltek, és elárasztották eme moloch különféle szintjeit. Bush jelenlegi ötlete, hogy egy minisztériummá gyúrják össze az FBI-t és a CIA-t, egy új minisztériumban vagy az Államok védelmi minisztériumában, egy újabb Bábel-torony építéséhez hasonlítható. Ez a helyzet egy olyan kívülálló megfigyelő számára, mint amilyen én vagyok, egyre inkább tragikomikus színben tűnik fel. Miközben egy évvel ezelőtt egy külpolitikai ügyekkel foglalkozó szakfolyóiratban még azon törték a fejüket a bölcsek, hogy mit lehetne kezdeni az USA megnövekedett hatalmával a Szovjetunió széthullása után, és különféle cselekvési irányokat jelöltek ki, az élet beláthatatlan módon írta át az események forgatókönyvét. Néhány tucat arab terrorista mikroszkopikus baktériumcsoportok szerepét öltötte, melyek Góliátot is képesek súlyosan megsebesíteni.

Az amerikai sajtó hasábjain különös terminológiai párbajok folynak, melyek a precedens nélküli vitákból fakadnak. Arról van szó, hogy az elnök adminisztrációja a terroristagyanús és a terrorizmuson kapott embereket úgynevezett „ellenséges harcosokként" kezeli. A kritikusfalka kezdte darabokra cincálni az újra előásott terminust, és azt hirdették, hogy ellenséges harcosokról csak akkor lehet beszélni, ha egy konkrét állam fegyveres érdekeit képviselik. Csakhogy a nemzetközi jog értelmében az USA által elkapott al-Kaida tagok vagy tagsággal gyanúsított személyek nem képviselnek senkit, hiszen egyetlen állam sem áll mögöttük. A kritikusok kórusa tehát egyenesen az alkotmány megerőszakolásával vádolja az amerikai vezetést. Azért, hogy az ilyesféle kritikát elnyomják és eltussolják, az elnök környezete a legkisebb fenyegetés bolhájából is eszeveszett elefántot igyekszik csinálni. A felháborodást és az alkotmány megsértésére vonatkozó szemrehányásokat az USA többféleképpen igyekszik ellentételezni. Ott van például a fickó, aki állítólag azt mondta valakinek, hogy úgynevezett piszkos bombákat akar felrobbantani amerikai területen, azaz egy hagyományos töltetet radioaktív borítással látnak el, és így a merénylő szinte atombombával rendelkezik. A helyzet annál is inkább különös, mivel nem tudni, hogy Oszama bin Laden és csoportja valóban készül-e újabb aszimmetrikus gaztettre, és ennek eredményeképp nehéz kitalálni, mi az igazság és mi illúzió a New York-i terrortámadás utáni áthatolhatatlan információs ködben. A reagani csillagháborús terv feltámasztását érintő tavalyi polémiák elsorvadt vénségeknek tűnnek, amelyekhez Bush elnök mégis hű marad, hiszen egyetlen tanácsadójának sem jutott eszébe bölcsebb a rakétaellenes pajzsnál, amely szerény véleményem szerint ma fabatkát sem ér. Pár szóban össze lehetne foglalni: a bolygó első számú hatalmát fájdalmas marás érte, és egyszerűen nem tudja, hogyan védekezzen az újabb csípések ellen. Épp ezért az elnöki adminisztráció a rettegő társadalmat tovább rémíti, hogy elterelje a figyelmet az alkotmánysértésekről és az alkotmány által garantált elemi állampolgári szabadságjogok korlátozásáról. Még rövidebben azt mondhatnánk, hogy lehetetlen anélkül rántottát sütni, hogy föl ne törnénk a tojásokat, és itt ráadásul az a bökkenő, hogy a tojás nemcsak záp, de mérgező is lehet.

2002

Tartalom

Mérleg

Lengyelország a hitleri Harmadik Birodalom ellen harcoló koalícióhoz tartozott. Amint a szövetségesek (tehát mi is) győzelemre jutottak a németekkel szemben, rettenetes háborús költségvetésünk lett, ráadásul külön a győztes közösségtől. Elveszítettük a háború előtti Lengyelország területének több mint felét, országunk lakosságának húsz százaléka elpusztult, fővárosunkat felégették és a földig rombolták. Csehszlovákiában, amelyet elfoglaltak a németek és protektorátusként kezelték, a háború végéig működtek a felsőoktatási intézmények. Bennünket Hitler rabszolgasorsra ítélt, és konzekvensen törekedett a lengyel értelmiség kiirtására, megfosztva minket a közép- és felsőfokú oktatástól. Ezekért a gigantikus veszteségekért Sztálin utasítására megkaptuk az Odrával és a Nysával határos ősi piasti földeket, illetve Kelet-Poroszország területét. A győztesek közé tartozó országként olyan veszteségeket szenvedtünk, amelyeket tulajdonképpen lehetetlenség pótolni. Ezért a német publikációk jelenlegi karrierje, melyek a Vörös Hadsereg által elfoglalt területekről menekülő németek véres rettenetét ecsetelik, bevallom, engem nem különösebben hatott meg. Wladyslaw Bartoszewski* a Spiegel című hetilap német exodusnak szentelt különszámában megjelent interjújában megjegyezte, hogy ha - miután űzött, kiirtott és romba döntött minket a Harmadik Birodalom és a Szovjetunió - a csapás után még mindig képesek lennénk sajnálni a németeket, valóban a szentek népe volnánk. A második világháború után ugyanezen a romhalmazon az ottani politikusok még mindig a németek iránti sajnálatot gerjesztik, kihasználva a katasztrófák, az üldöztetés, a rablások, a kisajátítás és az erőszak keserűségét. Ezenfelül továbbra is aktuális a szudétanémetek ügye, akiket szintén kiutasítottak a cseh földről, és a kiűzöttek köreiben a múlt azóta sem volt képes enyhíteni a fájdalmat. Habár a Spiegel imént említett különszáma nem hallgatja el sem a lengyel, sem a cseh háborús veszteségeket, már pusztán a népek vándorlásával, táborokba vagy gázkamrákba küldésével kapcsolatos adatok összeállítása is deformálja a történeti panorámát. Talán valaki rideg kegyetlenséggel vádolhat amiatt, hogy nem ejtettem és nem ejtek könnyet azok reményei fölött, akik szétverték országunkat, és benyomulva Keletre, Oroszország hatalmas területei közé, megbéklyóztak minket.

* Író, történész, diplomata (1922). A második világháborúban az auschwitzi koncentrációs tábor politikai foglya; a rendszerváltás után két ízben Lengyelország külügyminisztere.

Több millió emberi életet ítéltek pusztulásra, és a könyvelői szándék annak felmérésére, hogy melyik fél részesült nagyobb megaláztatásban, szenvedésben és kínzatásban, nem tűnik túlzottan igazságosnak számomra. Az összes csapás fölemlegetése, amelyeket a németek mértek Európára, csak azért, hogy felsorolják azokat a veszteségeket, amelyekben a szövetségesek ellencsapása nyomán részesültek, szerintem olyan, mint ha a pun háborúk felnagyított történetével dicsekednének. Értem a pragmatikus okait az összes olyan szerencsétlenség leírásának, részletes bemutatásának és illusztrálásának, amelyeket a németek a saját fejükre zúdítottak, de az áldozatok millióinak könyveléshez hasonlító méricskélését nemcsak hiábavalónak, hanem gyatra erkölcsisége miatt egyenesen károsnak is tartom.

Éppen hogy arra volna szükség, hogy a huszonegyedik század küszöbén felhívjuk a figyelmet azokra a teljesen új veszélyekre és fenyegetésekre, amelyek az egész Nyugatot érinthetik, mivel Európa mintha még mindig nem lenne tisztában azzal a rémálommal, amit tavaly szeptember 11-én az Egyesült Államok polgárai átéltek. A szakszerű munkák, amelyekhez a szélesebb közönség csak részben férhet hozzá, arról értesítenek bennünket, hogy már folynak a kutatások és a kísérletek annak érdekében, hogy létrehozzák az atomfegyverek negyedik generációját. Nemigen lehet ezt vázlatosan bemutatni hiátus, amely a hagyományos robbanóeszközök és a fegyverekben vagy atomerőművekben raktározott ballisztikai atomerő között létezett, nivellálódni fog. Az új nukleáris lövegek kisebbek lesznek, és ezért kicsúsznak a békeszerződések hatálya alól. Egy szakértő képes már egy csipetnyi deutériumot és tercizmot felrobbantani - ezzel alighanem eltörlődik az eddig fenntartott különbség a konvencionális és a nukleáris pusztítóerők között. A negyedik generációs atomfegyverek alkalmazásáról a katonai központok egyelőre hallgatnak. Mégis érdemesebb több figyelmet szentelni rájuk, mint a múlt szerencsétlenségeire, amelyeket a német háborús támadás indított el Európában.

2002

Tartalom

Világszínház

Folyik a játék Oroszország és a Nyugat között, de Putyin elnök mintha megtorpant volna. Oroszország egy atomrakéta-csatalóból gebévé változott, és az orosz vezérkar ambíciói szerint újra fel kellene építenie birodalmi státusát, az elnök szerint viszont, aki józan embernek bizonyult, a legfontosabb a gazdaság és a közeledés a Nyugathoz, különösen Amerikához. Egyúttal azonban azokról a kolosszális bevételekről sem akar lemaradni, amelyeket a Szovjetunió régi klienseitől maradt kapcsolatai hoznak, például Irán vagy Irak, amelyek mostanában igencsak szálkák az amerikaiak szemében. Bush elnök továbbra is gyengeséget mutat: nem mondom, hogy intellektuális, inkább politikai gyengeséget. Makacs törekvése Irak megtámadására több okból is veszélyes. Először is, az összes környező állam aggodalmaskodik, az Irakkal szomszédosak csakúgy, mint Nyugat-Európa. Ez utóbbi esetben ugyanis nemcsak üzleti érdekeiről van szó, hanem a nagyszámú muzulmán lakosságról. Másodszor, még ha az Egyesült Államok egymagában kezdené is meg a támadást, és amerikai vérrel öntözve az iraki földet végül nyerne, akkor sem tudhatnánk, mi történik majd. Izrael például, amelyet Bush apja az előző Öböl-háború idején könyörögve kérlelt, hogy maradjon nyugton, miközben Szaddam rakétái záporoztak rá, most olyan kijelentéseket tett, hogy ha bármilyen módon megtámadnák - azonnal tűzzel válaszol. Mi lenne ezután a palesztin-izraeli konfliktus folytatása? Úgy gondolom, megoldhatatlan konfliktussal állunk szemben; mindig előkerül egy „bomber", aki magával együtt levegőbe röpít egy autóbuszt vagy kávéházat, és a nehéz tárgyalások árán kieszközölt megegyezés romba dől.

Annyi egymást keresztező tényezővel van dolgunk, hogy a jövőt átláthatatlan köd fedi el előlünk. A szovjetek bukása utáni nyugodt unalomhoz fűzött reményeink egyáltalán nem teljesedtek be, és Francis Fukuyama, aki felkészített bennünket erre az unalomra, a futurológus módszereihez híven egyáltalán nem vette tekintetbe saját jóslatainak hamisságát; furcsa amnéziás képességgel megáldva újabbnál újabb cikkeket közöl a Foreign Affairsben.

Éppen tart a Föld-csúcs Johannesburgban; felhívtak Moszkvából, hogy mondjam meg, mit fogadnak majd el szerintem ezen a csúcson az államok vezetői, és mi valósul meg mindabból. Azt feleltem: nem vagyok mindentudó, de feltételezem, hogy különféle érdekes és csodálatos megoldásokat fogadnak majd el, amelyekből persze nem lesz semmi. A nehézségek ugyanis több tényezőből állnak.

A németek, akik Trittin miniszter vezetése alatt azt ígérgették, hogy bezárják az összes atomerőművüket, most halkan arról kezdtek pusmogni, hogy talán mégsem így lesz. Kiderült, hogy elég, ha a Föld éves hőmérséklete csak másfél Celsius-fokkal megemelkedik, rögtön olyan atmoszferikus zavar keletkezik, olyan hurrikánok, olyan esőzések és akkora árvizek, hogy muszáj lesz tenni valamit az üvegházi gázok kiáramlásával kapcsolatban. Az összes mese az ártalmatlan energiaforrásokról, amelyek nem hagynak maguk után veszélyes hulladékokat és semmit sem bocsátanak ki az atmoszférába, puszta álmodozásnak bizonyult. A szélerőművek egész erdeje csak hozzávetőleg másfél százalékát lenne képes fedezni a világ energiaszükségletének. Gyerekkorom óta beszélnek az óceáni áramlatok erejének felhasználásáról, de azóta sem történt ezzel kapcsolatban semmi, és az olyan telepek elmélete, amelyek átalakítanák a napenergiát, talán a Szaharában megállja a helyét, de a mérsékelt égövben, ahol Európa található, nem mennénk vele semmire. Az egész világot fenyegeti az édesvíz hiánya is. Elméletileg lehetséges sótlanítani a tengervizet, de ez költséges, és ma semmi sem kifizetődő, ami költséges. A szovjet-szocialista rendszerben nem vették figyelembe a költségeket, mi pedig úgy hittük, ha százezres példányban nyomtatják ki a Prust, akkor minden rendben van. Ma mindent pénzre váltunk, és úgy látszik, a kultúra nem kifizetődő. Makacsul ragaszkodom ahhoz az észrevételemhez, hogy Lengyelországban marginalizálódik a kultúra azáltal, hogy egy szintre helyezünk mindenféle hip-hop-ot, rapet és hasonló vad félresiklásokat a magas kultúrával. Utóbbi kihunyó gyertyacsonkká válik, miközben a gyertya lángját az előbbi szörnyű üvöltözés alkotja.

Nehéz manapság Lengyelországról beszélni, mert ha nem lett volna a pápai látogatás, a világszínház erkélyéről szinte észrevehetetlenek lennénk. Az oroszok a fejünk fölött tárgyalgatnak Amerikával és a Nyugattal. Ha valaki a lehető legnagyobb ostobaságot akarja kitalálni Lengyelország számára - az az Európai Unióba lépés helyett a Kelethez, vagyis Lukasenkóhoz való közeledés volna. Lukasenko ugyanis iszonyatosan feldühödött, miután Putyin elutasította, és - ahogy az elemzők mondják - innen eredt a pápa meghívása Belorussziába. A dolognak politikai-instrumentális jellege van, legalábbis nehéz elképzelni Lukasenkót a jámbor hívő szerepében. Sokkal inkább azt szeretné bebizonyítani a világnak, hogy szuverén politikus. Lengyelországi zarándokútján a Szentatya olyan ember benyomását keltette, akiben a lélek erős, de a test már nem az. Többet adott magából, mint ami lehetségesnek tűnt. A pápának valóban melengethette a szívét, hogy találkozhatott honfitársaival, és valóban fájhatott neki az elutazás. Ezek nem csak udvarias szavak voltak. Sokféle sajtóban - a németben, franciában és az amerikaiban - viszontláttam a beszédeinek, illetve annak a lényegét, ami az embereknek lecsapódott belőle. Kevés kihágás történt, részegeket sem lehetett látni, és ekkora tömeghez képest - két és fél millió ember - nem sok fatális baleset történt a Blonián*. Így is gondoltam - ha a pápai szentmisére ellátogató emberek legalább nyolcvan százaléka minden nap olyan nemes lenne, mint a Blonián volt, akkor egészen más lenne az életünk.

Mégsem szabad azt várni, hogy a pápa kijelölje nekünk a gazdaság, az ökonómia és társaik fejlődését. Ő nem ezért van! Az emberek mégis a liberalizmus egyöntetű elutasítását, teljes mértékű elvetését várják tőle - persze inkább az erkölcsi liberalizmusét, azt hiszem. Mire volt jó a „Tűnj innen!" kiáltás a Püspöki Palotába tartó Kwasniewski felé? Olyan ember ő, amilyen - akkor is a Szentatya vendége.

* Háromszögletű, közel ötvenhektáros rét a krakkói óváros közelében. Itt tartják a pápa nagymiséit.

Hál' istennek elkerült bennünket az árvíz, amely végigsöpört Ausztrián, Csehországon és Németországon. Nagy figyelemmel kísértem ezeket az eseményeket. Ahogy a szakértők mondják, a volt NDK újjáépítését és fejlődését vagy tíz, de lehet, hogy tizenöt évvel visszavetette. Több mint egymilliárd eurót kell majd befektetni az elöntött területek infrastruktúrájának újjáépítésébe, és az emberek sorsa, akik szinte mindenüket elvesztették, ma kérdésessé vált. A nagy biztosítócégek kijelentették, hogy persze, természetesen szívesen biztosítanak mindenkit, csak nem az árvíz fenyegette területeken. Ebből áll a kapitalizmus - az elszámolás nincs tekintettel semmire. Paradox módon az árvíz segített Schrödernek, aki már kissé vesztésre állt Stoiberral szemben. Mindketten kijelentették, hogy tilos az árvizet politikai célokra használni, aztán persze mindketten használták is. Nálunk hiányoznak azok a tekintélyek és komoly politikusok, akik globálisan látják a közügyeket. Sokféle újságot olvasok, lengyelt és külföldit vegyesen, és úgy vélem, fel kellene állnia egy szervnek - talán a summis auspiciis például az ENSZ-től? -, amely etnocentrikus torzulásoktól mentesen képes volna rávilágítani a globális helyzetre a johannesburgi konferencián. A legtöbb globális belátásról éppen az amerikaiak tanúskodnak komolyabb lapjaikban, bár a hangsúly náluk is a belügyeken van. Ezek közül is kiemelkednek a különféle botrányok. Habár a tény, hogy ismerősök és ismeretlenek is lopnak, nem hatalmaz fel arra, hogy magam is lopásra adjam a fejem, mégis, ha azt látom, hogy a külföldi politikusok éppen olyan etikátlanul cselekszenek, mint a mieink, akkor egy kicsit megnyugszom. Láthatóan nem süllyedtünk a morális-etikai mélypontra, csak olyan furcsa korban élünk, amelyben mindenki elkövethet különféle disznóságokat.

A pápalátogatás idején egyszer egy benzinkútnál várakozva észrevettem egy újságárust. Olvastam, hogy minden erotikus és pornográf újságot el kell takarni; nézem, és ott állnak halomban, ráadásul mindegyik lengyel. Mintha több Lengyelország lenne: van a Lengyelország, aki eljött találkozni a pápával, és van az a másik Lengyelország, gyilkol, nőket erőszakol, rabol és hasonló szörnyű dolgokat tesz. Elszánt híve vagyok a halálbüntetésnek azokra a suhancokra, akik megerőszakoltak egy gyereklányt, a társát pedig kis híján agyonverték. Ezek valóban a gonosz virágai, a szabadság szörnyű gyümölcsei.

2002

Tartalom

Történelemlecke

Most, hogy valóságos békeroham uralja a világot, amikor egyre többen vannak az Irak elleni támadás ellenzői, és milliós tömegek vesznek részt a tüntetésekben, érdemes megfordítani az időt, mint egy forgószínpadon, és megnézni, mi is történt, amikor a németek megrohamozták Lengyelországot.

A támadást Hitler kezdetben lassú, majd egyre rohamosabb léptei előzték meg, ezekkel a versailles-i szerződés záradékát próbálta meg ellehetetleníteni, amely erősen korlátozta Németország fegyverkezését. Hosszú évekkel a háború után olvastam, hogy még a versailles-i szerződésben demilitarizált övezetnek minősített Rajna-menti terület újbóli felfegyverzése előtt titkos német-szovjet egyezményt kötöttek, és ennek értelmében a németeknek lehetővé tették a Szovjetunión belüli katonai területeken a fegyverkísérleteket, páncélos egységekkel is. Németország pedig ki is használta a lehetőséget, hogy a vezérkari térképre különféle részletek is rákerüljenek, amelyek ismerete sokat segített a szovjet hadjárat során.

Lengyelország egy hónap leforgása alatt két megszálló uralma alá került, de szövetségeseinket, mármint Angliát és Franciaországot, csak a Németország elleni támadásra kötelezte az egyezmény. És valóban ezt is tették, bár mégis egyfajta mértékletességgel cselekedtek, ugyanis igazi harcra először csak a drőle de guerre-nél került sor, azaz annál a furcsa háborúnál, amely alatt a franciák csendben gubbasztottak a Maginot-vonal mögött. A szövetségesek mégis hadjáratra készültek, ami mélyreható változásokhoz vezetett az erővonalak elhelyezkedésében Európában, és nem csak a kontinens területén. Az anglo-amerikai erőfeszítések a kezdeti katasztrófák ellenére elérték, hogy a német erők több háborús hadszíntérre aprózódjanak szét, még Afrikában is. Ha ez nem jött volna létre, ha például Angliában olyan mozgalom állt volna fel, amely manapság no war jelszóval igyekszik megbuktatni Blair kormányát, és hatásosan működött volna, akkor Amerika nem döntött volna úgy, hogy háborúba lép, eközben pedig azok az erők, amelyekkel Németország Keleten rendelkezett, ugyanekkora mértékben fölerősödtek volna. A szovjet erők pedig komoly veszteséget szenvedtek volna - nem lett volna a lend-lease szerződés, az amerikai élelmiszercsomagok vagy a Vörös Hadsereg számára létfontosságú híradástechnikai eszközök tömege. Az oroszok elvesztették volna a háborút Sztálingrádnál, és a németek elvágták volna őket a gabonakészleteiktől. Hitler terveinek megfelelően Moszkva elfoglalása után bekövetkezett volna a német seregek megtelepedése az Ural vonalán.

A további „mi lett volna, ha"-játék már igazán nehéz; nem tudjuk, vajon a német fölénnyel szemben a nyugati államok passzívak maradtak volna-e. Lehet, hogy ekkora szupremáciát és Németország kontinentális uralmát látva az Egyesült Államok végül belépett volna, és 1945-ben vagy '46-ban az első atombombák Németországra hullanak, nem pedig Japánra. De ez már tiszta hipotézis, amiben nem vagyok jó. Egy azonban világos számomra: mi, lengyelek tovább maradtunk volna német megszállás alatt, ami számunkra egyenesen katasztrófát jelentett volna. A szovjetek szétverése számunkra csak kisebb aggodalmat jelentene, de a ki tudja meddig tartó német uralom maga a rémálom volna.

A negyvenes években szerencsére nem próbálták sokezres tüntetésekkel megakadályozni Angliát abban, hogy háborúba lépjen a németek ellen. Ma viszont a békemozgalom jelentős tényezővé lépett elő a politika színterén, öngerjesztő hajtóerőre tett szert, és támogatóinak száma lavinagyorsasággal növekszik. Néha egészen őrült alakot ölt - hétszázötven ausztrál hölgy meztelenül a földre fekszik, hogy testükkel a no war szavakat alakítsák ki. Az eredmények így is komolyak: Ausztria például lezárja a légterét az amerikaiak előtt és megtagadja minden katonai transzport átengedését. Amennyire Franciaország Chirac személyé ben primitív módon ledorongolt bennünket Amerika-párti szerepvállalásunk miatt, miközben maga sem zárta ki egyértelműen az esetleges csatlakozást az Irak elleni háborúhoz, és amennyire mellé állt az Egyesült Nemzetek gyűlése, olyan kategorikusan határolódik el Schröder a háborútól. Az amerikaiak már azt fontolgatják, hogy áttelepítik katonai bázisaikat Németországból Lengyelországba és Romániába. És ezt az egészet az Irak elleni támadással szembeni ellenkezés szerény esete indította el. A Spiegel öt fejezetben jelentette meg egy Conolly nevű szerző (alighanem az USA elnökének egyik tanácsadója lehetett az illető) beszámolóját, aki Szaddám manővereit és trükkjeit írja le, valamint hallatlan ravaszságát, amellyel megnehezítette, sőt, ellehetetlenítette az ENSZ megfigyelőinek munkáját. Az iraki támadás hívei arra hivatkoznak, hogy nehéz arra számítani, hogy bármit is találjanak az ellenőrök egy ekkora országban, és hogy Szaddám ideiglenesen le is állíthatja a fegyverkezést, és amint az ellenőrök távoznak, folytatja tovább. Jellemző azonban, hogy a béke mellett állást foglalók mozgalma fel sem teszi a kérdést, mennyire áll szándékában Szaddámnak nukleáris fegyverek beszerzése. Az összes államban, amelyben félig vagy nem diktatórikus módokon kormányoznak, a legfontosabb tényező napjainkban a közvélemény-kutatások eredménye. Ezek alapján szerkesztik a televízióban, sajtóban, rádióban vagy az interneten közvetített tartalmakat. Bármennyire is kudarcra ítélt és elátkozott az egyesült államokbeli Irak-ellenes mozgalom, és még ha ki is derülne, hogy az ellenőrök mégis találtak valamit, képletesen szólva, füstölgő pisztolyokat, mindez semmin sem változtat: a békemozgalom már önálló dinamikával rendelkezik, és egyre nehezebb megállítani.

Ez a helyzet alaposan megnehezíti Bush és adminisztrációja életét. Nem tudom megmondani, hogyan lehet kimászni ebből a helyzetből, csak annyit tudok, hogy a múlt század negyvenes éveiben a helyzet gyökeresen eltérő volt: a kormányok kormányoztak, az ellenzék a parlamentáris demokráciákban természetesen létezett, de ez nem jelentette azt, hogy Chamberlain hangja döntő volt Churchill hangjával szemben, a társadalom senkinek sem kérdezte a véleményét, és felsőbb szinteken a békemozgalom nem volt jelentékeny tényező. Érdemes hát felidézni ezt a történelemleckét. Hiszen nem véletlenül mondják, hogy historia est magistra uitx...

2003

* a történelem az élet tanítómestere (latin; Cicero: A köztársaságról)

Tartalom

SZAVAK ÁRADATÁBAN

A posztmodern örömei

Kezdhetem a közepén, a végén vagy akárhol máshol, végül is ebből áll a modernség, nem? Különben is, talán már eszébe jutott valakinek, hogy végy egy kis Tizianót, keverd össze Velazquezzel, löttyints hozzá egy kis Bosch-t, szórd meg egy kis dinsztelt Vermeerrel, és máris kész a posztmodern hiperkonceptualizmus. Régi bilik, egy hosszú-hosszú távíróoszlopra erősítve egy talapzaton, mint egy zenegép, amelynek hajtókarára egy bagolyfészket tűztek. Nagyon modern. Szeletekre vágott autógumikülső, rózsákkal és rózsafüzérrel feldíszítve. Merész, de talán már nem érdemes annyira erőlködni, mert vajon nem lenne-e valószínű, hogy valaki már réges-régen kitalálta? Nem feltételezem, hogy mondjuk egy másik pasas, legyen mondjuk Mel vagy valami ilyesmi, a Tűzföld közelében megírta volna a Béke a földönt* spanyolul, teljesen függetlenül Lemtől.

* Legutóbbi magyar kiadása: Budapest, Möbius, 2003. Nemere István fordítása.

Ilyen messzire még gondolatban sem merészkednék. Másfelől viszont azt látom, hogy rendkívül nehéz ma olyan gondolatra, fogalompácra, vagy csak kifejezésre, színekre, igazgyöngyre bukkanni, amely nem akaratlan ismétlése egy azonos szekvenciának, amelyet valaki valahol a világban művészi módon egyszer már megalkotott. Általában úgy van, hogy mindent, ami érdekes, szép, mulattató, összefüggő, logikailag értelmes, kolorisztikailag ízléses, narratíve lenyűgöző és fabuláját tekintve eredeti, már valahol réges-rég megírt és kiadott valaki, úgyhogy most nincs más kiút, amikor az alkotói ihlet nyomása őrülten fölerősödik, mint érdektelenül félrebeszélni, untatni, undorodni, dekonstruálni, logikátlanul hablatyolni, sarat fröcskölni, tetvészkedni, defabularizálni és ocsmány ponyvákat piedesztálra emelni. Zosia B. mondta egyszer egy bizonyos könyvről: „Remekmű, csak nem lehet elolvasni." Remek! Micsoda találó megjegyzés, mennyire aktuális! Én meg nyomtatott papírhegyekkel vettem körbe magamat, posztkommunista mohóságtól vezérelve, mert tiltott volt minden, a tudományos, a hard pornó, az albumok, az IH Tribune, a Welt, a Monde, a New Scientist, a Science et Vie, a Priroda, Znamja, a Novij Mir, az Ogonyok, az Argumenti i Fakti, az Economist, bár talán ezen a ponton megőrültem, mert az olvasatlan halmokat egyszer majd ki is kell dobni, pedig itt vagyok én, aki eddig minden tudásdarabkát, amit csak be lehetett szerezni az MPiK-ben,* az utolsó morzsáig falánkan magamba szívtam, most meg tonnákban jön a felesleg.

*„Zene, Sajtó, Könyv": országos lengyel bolthálózat.

A lengyel sajtó szinte teljesen olvashatatlan, a hazai tévé ugyanilyen süket, a távoli visszhangok egy harmadik személyen keresztül jutnak el hozzám, hiszen beleestem a műholdas televízióba. Tisztára, mint McLuhannál: Medium is the message! A közvetítő maga az üzenet. Vagy utószínezett, netán színtelen retrót adnak, koronázásokat és háborúkat, az első és második világháború a kedvenc témájuk. Vagy filmsorozatokat: szalonélet, dinasztiák (én már az előzetesnél, a főcímnél émelygek - nem bírom). Vagy az a nyomorult, akit ha megfőznek vagy éppen kést szorítanak a gégéjéhez, netán bedugják egy páncélszekrénybe és bezárják, akkor egész teste bezöldül (Incredible Hulk), két és fél, akár három méter magas lesz, mint régi rongyot, úgy tépi szét az acélt, miközben üvölt, mezítláb átgázol a szétzúzott falakon és épületeken, miután közeli felvételen láthatjuk, hogy kifogástalan flanelinge foszlányokra szakad duzzadó izmain. Kár azért az ingért, nem tudom, honnan vesz majd újat magának. Vagy azt, hogy vajon sikerül-e a bűvésznek, és képes lesz zsebkendővé változtatni a bilincseket. Tetejébe esténként mindenki agyonlő mindenkit, véres hullák zuhannak ide-oda, keresztbevágva reklámokkal, a reklámok egyszerűen elbűvölők, pálmák, délvidék, tündéri leányzók csókolóznak csodás fiúkkal, és egyből bepakolják a szélesen mosolygó (száj)nyílásba a tésztát, a levest galuskával, Coca-Colát, fogkrémet, paradicsomot, marcipánt, hűtőgépet, önmagától billenő fejű villanyborotvát vagy eredeti papírtörülközőt. Aztán újra röpködnek a hullák, lövöldöznek a gengszterek, vagy éppen a manapság divatos női gyilkosok, kegyelem és bugyi nélkül. Csak éppen könyvet, és egyáltalán semmi nyomtatottat nem reklámoznak. Utazási irodákat, bankokat és bankokat, hitelkártyákat és kölcsönöket - azokat csőstül. Rengeteg van, ez már szinte modern kollázs, de azért a hulláké a túlerő. Külön sorozat egy doktorral, egyetlen orvos sem ilyen negédes a valóságban, mint ez a színész. A happy end meghalt, ki tudja mikor, gyönyörű lányok, asszonyok, rákos betegek (casus inoperabilis, röv. in. op.), lassan haldokolnak, az orvos asszisztál hozzá, zene, virágdíszes sírhely, ilyen doktor mellett még haldokolni is kellemes lehet, ágyak, operációk, folyadék a függő palackból, mármint infúzióból, gyógyeszközök, és a végén megint csak egy hulla. A visszatérő feszültség a hullával valahogy mindig erősen működik. Meg a science fiction. Az emberformájú és a rajzos Star Trek: mindenki színes blúzokban, amiket mosni se kell soha (és nem is mosnak soha), senkinek sem kell vécére mennie (minthogy nem is mennek soha), gombokat nyomogatnak, és különféle rettenetes tűzhányó szörnyek támadnak rájuk, de nem lesz belőle semmi, a rendező nem engedi, hiszen neki is élnie kell, és szüksége van állandó bevételre, és ez megnyugtat, vagy amikor például Knight Rider, az ondolált szépfiú fegyver nélkül elintézi a gengsztereket, a kocsit meg, amellyel beszélget, ilyen-olyan üzemmódba váltogatja. Ja, és negyven program, ott van a sok Híradó (ARD, ZDF, Sat3, ORF stb.), és mindegyikben ugyanaz, száguldozó autók plusz karambolharmonikák (tizenkét-tizenhat összegyűrt autó), és autódarabkák, tapsözön, vízözön, tájfun, mindenkit csak nyakmagasságig mutatnak, és megint csak hullák, merthogy az IRA, merthogy a baszkok, merthogy bombák, meg Izrael, meg arabok, meg Bush elnök, meg Jelcin, meg ruszkik, akik élelmiszer nélkül utálják a túl nagy szabadságot.

Most meg hirtelen észreveszem, hogy elfelejtettem kiszórni a magokat a teraszra a madaraknak, úgyhogy minél gyorsabban megteszem, aztán visszaülök a sok izgalomhoz. Derrida. Megvettem a Grammatológiát németül, beletört a bicskám. Bevezetés Derridába. Feladtam. Destruktív dekonstrukció és posztstrukturalista posztmodernizmus. Előbb harapok a nyelvembe. Az istennek sem bírok semmit felfogni belőle, közben meg mindenki az Encounterban meg a New York Times Review of Booksban erről huhog! „Destruk, de Man, Paul". Meg a premodern. Szuper. Meg Susan Sontag. Úgyhogy megint nekifutok, de nem, pedig most lendületből, sőt, hévvel teszem. Mennyivel könnyebb lenne felmászni az üveghegyre, ahol az akadémia tagja, egy bölcs öregúr a fülembe súgva felvilágosítana: D. hibbant! Csak így, egyszerűen. Logorrhea fertőzött meg mindenkit, az amerikaiakkal az élen. Aha! Szexizmus, he or she, she or he, Isten mint nő, Jézus mint nő, legfeljebb a Szűzanya. Nesze neked! Szörnyen untatnak a papok a vasárnapi hírekben. Hál' istennek, angolul: egy kukkot sem értek. Illusztráció nélkül. Nagy néha, de tényleg ritkán, gyönyörű képsor egy múzeumból, Egyiptomban, a kultúra legtöbbször osztrák kiadásban, mert ott illik, mert muszáj. Egészében véve elég fárasztó az egész. Nem sürget semmi, nem vagyok kényszerítve semmire, egész jó kedvemben vagyok, másfelől viszont a New Scientist, a Scientific American, a Priroda halmai, erre már elhagy az erőm, és leülök, felvillan a képernyő, és jönnek a friss hullák, mert megint harc van, vagy (most, amikor írom) olimpia, és arra gondolok, ó, Uram, hogy nem ugrik ki a száguldó korcsolyázók gerincéből a felső tízes, hiszen annyira egymás mellett tartják csúszás közben, másoknak meg mennyire pokolian sok múlik azon, hogy a korong betaláljon a kapuba, vagy a teniszütőbe, ami végül is meglehetősen értelmes dolog, mert van, akinek egy egész leélt élet után azt vésik fel a temetés után, hogy nesze, Nobel (halottaknak nem adnak), viszont egy jó ütésért vagy egy találó rúgásért - három-, négyszer ennyi jár. Könynyebb elkapálózni a milliókig, mint írni: írni egyáltalán nem érdemes. Az összeírt és a könyvtárakat elárasztó könyv-, papírözön láttán most különösen a józan észbe kell kapaszkodni. Az egyetlen etikailag helyes dolog, tett, jó cselekedet egy író esetében a véna visszatartása, megfékezése, magyarán, az írás abbahagyása. Se fölöslegesen okoskodni, se, isten ments, szövevényesen mesterkélt történeteket szövögetni. A narrációt szeletekre vágni, majd belőlük valami magasabb, modern hablatyot összeeszkábálni. Nem és nem! Isten óvjon ettől, vagy legalábbis a közönség, bár megvédi ő magát, azzal, hogy kizárólag csupa sületlenséget olvas. Csakhogy senkinek sem szabad megtiltani, hogy doktorokról és ápolónőkről, vagy a Szerelem Kertjéről (hogy a ménkű csapjon belé!), vagy a paleovietnami konyháról (láb, bernaise-szószban, mindegy, kié), a milliárdosokról, erőszakról és a többiről, Maryna csodálatosan felöltöztetett és virágokkal telehintett hátsójáról írjon. Így van ez. Eltakarni, de azért értésére adni mindenkinek. Röviden, illusztrálva, vagy még jobb, ha kazettán, csendben. Orgazmus-nyögések lemezen. Fúj, még cédén is, az már pornó. Nem kell nekünk, legfeljebb az RTL Plus, a férfimagazin szombaton, de én jobb szeretek ebben az időben aludni.

JÓ ÉJSZAKÁT!

1992

Tartalom

Elmélkedések silva reruma XCII

Különféle kiadásban viszonylag nagy mennyiségben kapok fiatal lengyel költészetet és prózát. Véleményemet a modern költészet mai állapotáról sosem rejtegettem, de nem is igyekeztem kritikusa lenni, mert az, ami a hagyománytisztelőt különösen sérti bennem, mégpedig a szinte definitív szakítás a vers klasszikus formájával, amelyet a rímek és a ritmus kettősfogata határoz meg, igen ritkán képes megkapaszkodni a lelkemben és az emlékezetemben. Ettől függetlenül megmaradnak bennem versek, amelyek mégis az utóbbi időkben keletkeztek, például Ewa Lipska* művei. Kissé metaforikus felfogásban a vers, ahogy én szeretném érteni, rendelkezik szemantikai tartalommal, amely általában annyira el van ködösítve, hogy a többértelműség csak elvétve válik szoros szövetté, amelyet nem lehet figyelmen kívül hagyni. Mivel azonban csöppet sem vagyok szakértő a romantikus-klasszicista költészet határain túl eső poézisben, semmi jogom ahhoz, hogy tekintélyként lépjek fel. Csak annyit mondhatok, hogy sajnálatomra rengeteg fiatalember költői szövege olybá tűnik nekem, mintha cserélhető alkatrészekből állna, illetve, ha egyáltalán meg is jelenik rajtuk az individuum pecsétje, akkor is csak igen homályosan. Az én szememben ez nem erénye ennek a költészetnek, de ahogy már mondtam, a minősítő ítéletek meghozatala nem az én dolgom.

* Lengyel költőnő (1945), az ún. '68-as nemzedék tagja.

Ugyanakkor kicsit másképp, talán teljesen másképp áll a dolog a prózával. Nemegyszer az a benyomásom, hogy a fiatal prózaíró úgy viszonyul a nyelvhez, mint egy karateversenyző az ellenfeléhez. Végeredményben inkább oximoronszerű, hiszen egyszerre lírai és nyers, körültekintően kigondolt és hanyag, világos és sötét nyelven ír. Ami igen gyakran azt jelenti, hogy a történetmesélő prózát, amely rendelkezik egy fejlődő szállal, azzal teszik különlegessé, hogy szétzilálják a leírásokkal, olyannyira, hogy (ismervén jó néhány, skizofrének által alkotott írást) meg vagyok győződve arról, hogy bármelyik pszichiáter hajlamos lenne ezeket a műveket egy abnormális szerzőnek tulajdonítani. Inkább kétségbeesett és hasztalan kísérletek ezek arra, hogy egyfajta szerzői pecsétként a narráció banalitásán túl eredetinek hassanak. Az erősen összekuszált szövegek eleve nem számíthatnak olvasótáborra, hiszen, nem tudom, szerencse ez vagy éppen sajnálatra méltó, de a szépirodalom olvasására fogékony személyek többsége nem rajong az akrobata-csodabogár stílusért. Természetemhez tartozó jóindulatomnál fogva nem bántom a teljesen különálló ízlést, amellyel a nem deskriptív, nem feltétlenül kimagaslóan profi szövegeket imádó szakember, például Henryk Bereza* rendelkezik. Mégis, az írás megfelelő befogadhatóságának lényegét vagy inkább kritériumait semmibe veszik, hiszen a fiatal alkotó igen gyakran nem egyedül tevékenykedik, hanem csoportban, amely számára egyszerre támasza és keltetője a potenciális ellentmondásoknak. Egyszóval, sokukat olvashatatlannak tartom éppen a szövegek mögött rejtőző szerzői szándék miatt, hogy képzeletbeli vagy formális szörnyszülött elolvasására kényszerítsen. Elég egyszerűnek, sőt triviálisnak tűnik nekem a dolog: az, akinek nincs meg az élmények sokféleségéből táplálkozó személyes háttéranyaga, és emiatt kizárólag saját, gyakran a magányos képzelőerő által terhelt produktivitására van kárhoztatva, olyan helyzetbe kerül, amelyből igen nehéz sikeresen kiindulni. Egy mindenki által ismert szörnyeteg, mégpedig Sztálin, a következőképp felelt az írók kérdésére: „Mit írjatok? - Hát az igazságot!" Egy olyan nehéz tapasztalatokkal rendelkező ember, mint például Kapuscinski,** óriási, feldolgozásra váró nyersanyaggal rendelkezik, de rögtön hozzá kell tenni, hogy igen kevés ember képes az olvasó által is fogyasztható desztillátummá alakítani. Egyszóval,

* Kritikus, szerkesztő (1926), a kortárs lengyel irodalom szakértője.

** Ryszard Kapuscinski (1932), író, riporter.

Szépirodalmi igényű riportkötetei közül több magyarul is megjelent. kicsit olyan ez, mint amit Gombrowicz írt a naplójában: az írás, még annál is, aki tanúja, vagy inkább szinte áldozata egy népirtásnak, nem ad garanciát az írói karrierre pusztán a különleges sors folytán. Senkinek sem kell se túl sokat, se túl keveset átélnie ahhoz, hogy eredményes írói tevékenységet folytasson. A nyelv az egyetlen eszköz, amelyet föl kell dolgozni és megkonstruálni a megismételhetetlent, azaz a nyelv csak kifordított lesz, általában pusztán limerickeket és bökverseket szülhet olyanoktól, akik szónoki akrobatikával próbálják leplezni a fennkölt tartalom hiányát. Világszerte sok ezer, ki tudja, talán több tízezer, prózairodalommal próbálkozó ember dolgozik manapság, így hát nem kevés szerepet játszhat a számtalan említett író pályára állításában az ismeretségi rendszerek kedvező együttállása, tehát a véletlen. Mivel a nyelven túli célokra irányított értelmek összes kategorikus lemondási kísérlete nem hozott többet, mint egy rövid tűzijáték-villanást, olvasóként tartom magam ahhoz a szabályhoz, hogy a prózának ki kell indulnia valahonnan, végig kell mennie egy úton, és eljutni egy végpontig, nem csak úgy, hogy egyszer vége szakad. Ettől lehet akár sétatempójú, futó, madárröptű, de mindig a játékról van benne szó, szinte törvényszerűen konfliktusok játékáról, amely elméleti értelemben vagy zéró, vagy nem zéró értékű lehet, de mindenképpen emberek között játszódik. Ami azt jelenti, hogy mindig valamilyen mikro- vagy makroszociológiai formában játszódik, és az, aki az ellenfelét, azaz az embert a „természettel" vagy a „kozmosszal" helyettesíti, lényegében kilép az irodalmi játékok színteréről, vállalva az ilyen kilépés minden kockázatát.

Természetesen a föntebb elmondottakat egészében véve néhány szóban össze lehet foglalni: hogy írhassunk, olyan tartalommal vagy tartalmakkal kell rendelkeznünk, amelyeket még nem rágtak le csontig és nem dolgoztak föl ezerszer eddigi irodalomtörténetünk során. A többször eljátszott jelenségek persze eredményezhetnek valami váratlant, de ez már tényleg a vak tyúk esete. Én a magam részéről minden hozzám látogató fiatal embert szóban vagy írásban arra buzdítok, hogy lépjen arra az irodalmi útra, amely eleinte szűkös ösvénynek tűnik, de tudom, hogy igen intenzíven átélhető és aktív szenvedélyről van szó, akárcsak egy nehezebb szikla megmászásakor.

2002

Tartalom

Elmélkedések silva reruma XCIII

Időről időre felébredek éjszakánként. Időről időre egy ilyen ébredés együtt jár az áramszolgáltatás kimaradásával a környék egész területén. Épp a közelmúltban, amikor egy ilyen egybeesés során az áramhiány miatti sötétben tapogatózva a könyvespolcra nyúltam, amely az ágyam mellett található, akaratlanul a fejemre rántottam egy síkos borítójú vastag könyvet. Amikor visszajött az áram és vele együtt a fény, rájöttem, hogy a véletlen a német UHU magazin évek óta ottfelejtett példányával ajándékozott meg. Ez a magazin a húszas évektől kezdve jelent meg Németországban, az a példány pedig, amelyik rám esett a polcról, már háború utáni; mindenféle szövegek, interjúk, fényképek, karikatúrák és reklámok voltak ebben a havilapban, a gyermekkorom idejéből. A húszas évek és a harmincasok eleje a 2000-es év perspektívájából, tehát majd' hetven év távolságából, úgy hatott rám, mintha valami őskori archeológiai ásatással találtam volna szemben magamat. Minden, ami e magazin első példányainak megjelenése óta végbement, tehát a második világháború, a német megszállás, Lengyelország hitleri-sztálini felosztása, a ránk kényszerített teljesen eltérő, de Lengyelország szovjet protektora általi fatális, kegyetlen népirtáshoz hasonlítható rendszerek, az ország Nyugatra tolása, a népvándorlásnak is nevezhető kitoloncolás, a tengernyi vér, téglaporrá rombolt európai városok meg a fővárosunk, mindez egyben, természetesen, éppen annyira megjósolhatatlan, mint amennyire elképzelhetetlen volt a szerkesztőség és az UHU (a fülesbagoly német neve) összes munkatársa számára. Hitler már megjelent a fotográfiákon, de inkább csak mint nevetséges figura, akit jól ki lehetett karikírozni. A reklámok többsége egyedülálló változatosságot és átalakulást mutat ahhoz képest, amekkorát fordult a múlt század történelme után. A német magazinban minden olyan ártatlannak tűnik, és egyúttal annyira idegennek a mai érzékenység számára, hogy már szinte hihetetlen. Az UHU egész tartalmával azt bizonygatja, hogy semmi rettenetes, semmi iszonyatos, semmi hihetetlen nem fog történni az elkövetkezendő években. Abban a számban, amely a kezembe került, még egy interjú is olvasható Thomas Mann-nal, aki szinte egyedül időtálló módon beszél lebilincselő stílusában írói módszereiről, miközben a fényképről néz ránk. Egyvalami azonban megdöbbentett, amit nem is vártam volna: a meztelenség dicsőítése, bár még elég bátortalanul, ízlését és stílusát tekintve tőlünk idegenül. A korábban, a húszas években elhunyt Hedy Lamar, mint az első filmcsillag, meztelenül lép fel, szerényen takargatva melleit és ölét. Tartásában csakúgy, mint szinte az összes rég elfeledett képen, sőt elfeledett emberekben, pózokban, a ruha formájában, Istenem, még a frizurájukban is, a kisminkelt női ajkak vonalában, mintha a régmúlt idők titkait fednék fel. Az ajkak állítólagos természetessége, az arcok átlagossága, a járművek, házak és városi terek mind múlandóságukat mutatják, mintha öntudatlanul a mindent felzabáló elmúlás kiemelésére utalnának. Szó szerint megdöbbentem a közöttem, a mai és az akkori idő közti hatalmas távolság láttán. Természetesen úgy tűnhet, hogy a leggyorsabban és a leginkább visszafordíthatatlanul a technológia olyan termékei keletkeznek és tűnnek el, mint az autók vagy a repülőgépek, ehhez talán már hozzászokott az ember, ahhoz viszont nem, hogy a mosolyok, a gesztusok, a testtartások a nagy világégések után, amelyek végigpusztítottak Európán, Ázsia jó részén, most úgy jelennek meg előttünk, mint kísértetek, az idő reménytelenül és visszavonhatatlanul elmúlt ártatlanságába dermedve - hogy az egész akkori világ semmivé hullott, különös élmény volt számomra az éj közepén, a visszatérő fény mellett. Annak, aki ennyire alapvető ártatlansággal szembesül, mint az UHU, valahogy rögvest kézzelfoghatónak, sőt, nyilvánvalónak tűnik a történelem könyörtelen menete, épp a feledés miatt, amelyet semmi nem tud megállítani. Az a Hitler, aki kis bajuszkájával térdet hajt a Birodalom miniszterei előtt, a filmszínésznők, akiknek a nevére már senki sem emlékszik, archaikus mozdulatlanságukban mintha azt hirdetnék, amiről abban az időben fogalma sem volt senkinek, és jóslatként egy őrült öntudatlanul álmodott rémlátomásának véltek volna, miközben az idő túlpartjáról nézve a már nem létező idő azt látszik mondani, de csak nekünk, a mában, hogy az emberi életekben, utakban és látványosságokban semmi sem állhat meg; mindez természetesen egyből emlékezetünkbe idézi a távol-keleti mondást, mely szerint az élet csupán egy fehér ló szökkenése egy árok felett. Természetesen közhely, de mégsem közhelyesek az emlékezetben fölhalmozott élmények, amelyekkel visszapillanthatunk az elvesztett múltba. Tanácstalanul lapozgattam az UHU-t, míg a végén el kellett ismernem, hogy a legokosabb, ha minél hamarabb visszateszem a polcra, hiszen minden megmaradt benne, hűen tartósítva a fotográfiákban és a nyomtatásban, mégis megtépázva, eltiporva az idő rohama által. Emlékszem még a detektorokra azokból az időkből, az aprócska kristályszerkezetekre a „kezdetleges" rádiókból. A rádióállomás adása, mivel még nem volt külön erősítő, a fülhallgatókból áradt. Emlékszem az egyik autóra, egy Mercedesre, amellyel később Hitler járt, csak az a modell az UHU reklámjában egy limuzin volt, a Führer pedig nyitott autóval közlekedett, állva, kinyújtott karral integetve az éljenző német tömegek felé. Még mielőtt visszadugtam a magazint a többi könyv közé, belepillantottam a tartalomjegyzékbe, és azzal áltattam magam, hogy hiszen szándékosan a háború után készített magazint tartok a kezemben - talán a szerkesztők fejében kigyulladt a fény, hogy összegyűjtik az elmúlt éra azon ügyeit és jelenségeit, amelyek méltó értékről, sőt, szerénységről tanúskodhatnak. Ez az egész persze triviális szembesülés a múlttal, és talán említésre sem érdemes, de a múlt töredékeinek szemrevételezése, mintha csak valami időgéppel láthatóvá tennénk az akkori világot, sejtetni engedi, milyen rettenetesen gyorsan mozognak a történelem láthatatlan gépezetei, és hogy mi is egyre gyorsuló tempóban haladunk vagy inkább kerülünk bele egy teljességgel beláthatatlan és talán elképzelhetetlen jövőbe.

2000

Tartalom

Elmélkedések silva reruma XCIV

A Frankfurti Könyvvásár elé

Illene, hogy egy rövid eszmefuttatással előzzem meg a közelgő Frankfurti Könyvvásárt. Kicsit szégyellem, de először az jut eszembe, amit egy német dáma írt, aki tízegynehány évvel ezelőtt meglátogatta a vásárt, és úgy nyilatkozott, hogy egy rakás papírral teletömött vécékagylóra emlékezteti. A kijelentés kegyetlenségében, sajnos, azért egy csipetnyi igazság is rejlik. Egyszer régen magam is vendége voltam a vásárnak, de meglepő gyorsan sikerült elszöknöm onnan. A tömeges könyvkínálat nemcsak a fűzött nyomtatásban való kiadásra, hanem az elektronikus dokumentum szférájába átemelésre érdemes dolgokat is elém öntötte, hiszen az információs áradat miatt, akár akarjuk, akár nem, ennek is meg kell történnie. Minden árvíz a víztömegek hatalmas méretéből következik, és ebben az özönben lehetetlenség elválasztani a jó vizet a rossztól. Ugyanakkor a számtalan fajtájú irodalmat, amelynek soknyelvű tömege egyszerre rázuhant Frankfurtra, természetesen csak egyes esetenként próbálhatjuk meg értékelni. Szerettem volna megismerkedni azon új könyvek címeivel, amelyek az általam hozzáférhető nyelvterületekről érkeztek, ezért kipuskáztam magamnak az elmúlt nyár bestsellereinek listáját Németországból, Franciaországból, az Egyesült Államokból, Oroszországból, és persze Lengyelországból. Az volt a szándékom, hogy kiválogassak és összehozzak egy bizonyos mennyiséget ezekből az annyira kelendő könyvekből. Miután átnéztem a megküldött katalógusokat, egyfajta szorongás vett rajtam erőt. A szépirodalomban nem találtam semmit, amit el szerettem volna olvasni magáért az olvasás öröméért, és nem a kritikus kötelességéből, ami végtére is nem vagyok. Megdöbbentett például Rowling kisasszony könyveinek ellentmondásos sikere, aki egy Harry Potter nevű fiúcskáról ír, aki varázslatos képességekre tett szert. Ez a jelenség is jellemző tünete korunknak, különösen, hogy nemcsak a gyermekek tömege igyekezett minél gyorsabban megismerkedni a fiúcska csodálatos hatalmával, hanem - mint olvastam - a felnőtt olvasók is kedvüket lelik a mesékben. úgy tűnik tehát, hogy egy mű sikere attól a távolságtól függ, amely a fabuláját elválasztja a való világtól, ahol élünk, és amely mintha egyre kevésbé tetszene nekünk. Rövidebben fogalmazva ezt nevezzük a valóságtól való menekülésnek, azaz eszképizmusnak. Ez az eszképizmus nemcsak a könyvek közé furakodik be, hanem mindenütt jelen van. Az amerikai multimédiás konszernek egyre több, felnőtt embereknek való tartalmat gyártanak, egyre több technikai eszközt befektetve egyre sztereotípabb fabulákba. Az utóbbi időben azt próbálják bemagyarázni nekünk, hogy a csillagközi civilizációk küldöttei kizárólag a népirtás elektronikus úton tökéletesített formáival foglalatoskodnak. Még a földi felfedezők sem bukkanhatnak másra a Világmindenségben, mint lézerfogakkal fölfegyverzett szörnyekre és rémekre, és a technikailag kifinomult, tartalmában gyilkos erőfeszítések összegzéseképpen a tömegkultúra egyre radikálisabban pánkozmikus háborúkra redukált képét kapjuk, ami többnyire a szokásos csihipuhiban végződik. Alapjában véve úgy áll a dolog, hogy vagy a mágiába mint a hétköznapok alól fölmentő területre kell menekülni a földi valóságból, vagy „felnőttebb" irány felé illik indulni - a gyakran vérrel fűszerezett szex felé.

A szépirodalom mellett vezető helyet foglalnak el a bestsellerlistákon az ún. tényirodalommal (Sachliteratur) foglalkozó könyvek. Két szélsőség között hánykolódunk tehát, amelyek teljes terepét, természetesen, nem voltam képes bejárni. Kritikus véleményem talán annak eredménye, hogy nem ismerkedtem meg reprezentatív mintával a kortárs irodalomból, egyszerűen csak azzal a rakás címmel volt dolgom, amelyek a leginkább tetszettek a széles, ezért nem feltétlenül igényes közönségnek. Talán van abban is valami, de kell tennem egy kijózanító megjegyzést, miszerint a legutolsó általam olvasott könyv, amely igen kompetensen mutatja be a megismerés elemeit a matematika területén, kétszáz példányban jelent meg Krakkóban, és egész biztosan nem került volna a kezembe, ha a szerző nem küldi el nekem. Ismét idekívánkozik tehát a következtetés, hogy minden, ami bármiféle szellemi erőfeszítést követel, vagy legalább befogadói aktivitást, gyengén fogy, ellentétben a bűnügyi és varázslós bóvlival. Valószínűleg az emberiség hatmilliárdot meghaladó létszámának a mellékhatása, hogy felgyorsult az olvasói ízlések differencializálódása a különféle nyelvterületeken, amit egyszerűen abból látok, hogy az összes amerikai katalógusban sem a szerzők, sem a címek nem mondanak túl sokat nekem. Ami az európai irodalmi piacot illeti, mennyiségi túltermelés uralkodik rajta, valamint minőségi hiány, amihez különös módon a reklám is hozzájárul. Eddig sehol nem láttam, sem képernyőn, sem újságban, olyan hirdetést, amely valamely újdonságot, ami most pattant ki egy író fejéből, úgy reklámozott volna, mint „a második legjobb dolgot a világon". Minden termék, így a könyv is, elsőrendű, és mind egyaránt meggyőzően van reklámozva. Ilyen helyzetben az adott könyv sikeréről a hatásos reklámkampány dönt, esetleg a jó név, vagy egyszerűen a véletlen.

A kommercializáció hatásait a népszerű-tudományos irodalom sem kerülhette el, amelynek összeállítását minden héten közli az angol New Scientist hetilap. És abban minden a legjobb és a legtökéletesebb. Ily módon a potenciális olvasó engedelmes báránnyá változik, akinek nem egy példányban mutatnak teljesen levetkőzött csodás lányokat, hanem rögtön páros vagy hármas osztagokban. Az exponált bájak ekkora túltermeléséből valószínűleg szélről az elsőt választja, hogy alkalomszerűen tompítsa érzéki vágyát, amely az olvasói sóvárgás területére vonatkoztatva egyszerűen azt jelenti, hogy mivel a kiadók ezrei által kínált áruk mindegyike elsőrendű, a választás csakis sorsszerű lehet. A komercializálódás nyomása olyan módon kontrollálja a társadalmi érzelmeket, hogy mindennek, amit frissen gyártottak, valahogy automatikusan a legjobbnak kell lennie. Nemcsak az autónak, nemcsak a hűtőgépnek, nemcsak a mobiltelefonnak vagy a számítógépnek, de ugyanúgy egy 2000-ben kiadott regénynek, már csak azon tény miatt is, hogy ebben az évben adták ki, jobbnak kell lennie egy három évvel korábbi regénynél...

Nehéz nem hozzátenni, hogy ez a hánykolódás a már gyermekkorunktól fenyegető gondok alóli fölszabadításra szolgáló ártatlan varázslat, illetve a szerelmes történetekből, szörnyekből, földön kívüli eredetű rokonokból, azaz csillagközi tántikból meg bácsikákból újragyúrt szélsőségek között, valamint az összes számítógép, a vérontások és a gyilkosságra vezető motívumok együttese, amelyek mind a közös anyagi nevezőre vezetnek (hajtóvadászat a kokain, a briliánsok, Kara Musztafa és a török indiánok kincse után), hogy mindez együtt az új évezred globalizálódó civilizációjának folyamatosan terjedő pestisét alkotja. Talán sokaknak azok közül, akik szavaimat olvassák, túlzó dohogásnak tűnik, és a kortárs alkotások, azaz a rímek és a ritmus jármától megszabadított költészet, meg az ódivatú fenségtől megfosztott próza indokolatlan bírálatának, de nehéz volna saját tapasztalataim ellentéteként leírnom a kortárs írói teljesítmény földrajzát. Nekem ugyanis, bármennyire értelmetlennek és igen ósdinak is tűnik, tetszenek Arthur Schnitzler, Herman Melville, Joseph Conrad művei, még mindig tetszenek olyan könyvek, mint a szélhámos Krull története, aki Thomas Mann hőse volt, vagy a múlt századi hatalmas francia sagák, sőt, gyalázat, még Shakespeare drámái is. Ha pedig verseskötetért nyúlok, akkor szívesebben Morgenstern akasztófahumorához fordulok. És bevallom szégyenletes gyengeségemet, hogy olyan lektűröket szeretnék, amelyektől megható örömöket várhatok. Talán csak saját irodalmi elmaradottságomat ismertem be, de, ahogy mondják, de gustibus non est disputandum. *

* az ízlésről nem lehet vitatkozni (latin)

Megértem a körülményeket, amelyek az irodalmárokat a zsúfolt könyvpiacon való nyomakodásra kényszerítik, és nem áll szándékomban magamat példaként állítani, mint olyan szerzőt, aki tizenkét évvel ezelőtt, ahogy mondani szokás, „letette a lantot", mert elismerte, hogy elég, azaz, satis est. Ez az én személyes döntésem volt, és egyáltalán nem próbálom bárki másra hárítani. Nehéz persze elképzelni, hogy minden írással foglalatoskodó ember összebeszélne és a definitív hallgatás csendjébe zárkózna. Nyilvánvaló azonban a tény, hogy minél több az új könyv, annál több mű esik áldozatul az általános feledésnek. Olyan kár ez, amelyet sajnos semmilyen könyvvásár sem tud ellensúlyozni. Eo modo dixi et salvavi animam meam.

2000

* Ily módon szóltam, és megtettem lelkiismereti kötelességem. (latin)

Tartalom

Elmélkedések silva reruma C

Egy ismert tudós készített egy cikket, amelyet kortárs kiválóságok idézeteinek halmából eszkábált össze, olyanokéból, mint Derrida, Lacan, Paul de Man és sokan mások. Az idézeteket öszszetapasztotta némi verbális kötőanyaggal, mely éppannyira értelmetlen volt, mint a kitételek tartalma. Azután elküldte ezt a vegyesvágottat egy magas intellektuális nívójával büszkélkedő folyóiratba, ahol menten leközölték. Csak ezután fedte föl, milyen indíték vezette. Erről az esetről, amely nota bene nem volt egyedülálló, Maciej Bronski (Wojciech Skalmowski) számolt be a párizsi Kultura egyik számában.* Csapás volt ez arra a szélesen elterjedt zavaros hablatyra nézve, amit posztmodernnek hívnak.

* Emigráns lengyel írók Párizsban megjelenő folyóirata, amely meghatározó szereppel bírt a 20. század második fe lének irodalmában. Főszerkesztője, Jerzy Giedroyc halálával 2000-ben megszűnt.

Az eset nemcsak alapos tanulmányozásra adhat okot, de kis rosszindulattal számos emberi viselkedésfajtára ki lehetne terjeszteni, amelyek túlnyúlnak a világ intellektuális elitjétől összeszedett idézetek területén. Általában véve ahogy időnként a Hold is ködfelhőbe burkolózik, úgy a szigorúan tudományos diszciplínákat is mindenféle fantáziálás lengi körül. Tulajdonképpen nem is lenne ebben semmi különös, ha nem volna a balgaság rendkívül makacs kitartása az emberi viselkedésformák teljes területén, ahol továbbra is javíthatatlan és egyúttal konok hívei vannak. Hadd soroljak föl csak néhány ilyen szemölcsöt, amelyek folyton kínozzák az embereket. Itt van az UFO, azaz az azonosítatlan repülő tárgyak. Aztán vannak még természetgyógyászaink, akik jelentős megbecsültségnek örvendenek, annak ellenére, hogy minimális terápiás hatást érnek el, itt van az úgynevezett parapszichológiai jelenségek óriási területe, no meg a clairvoyance, a gondolatolvasás, a PK (pszichokinézis), azaz anyagi változások véghezvitele kizárólag gondolatok segítségével, itt van a varászvessző, és itt vannak a kevésbé káros, ámde az adott területek rajongói által nem kevésbé kedvelt praktikák, mint például a számmisztikai bolondériák, például következtetések levonása a piramisok arányaiból, és ha most nem fejezném be, még hosszú ideig lehetne folytatni a listát. Nem teljesen mellékes az az észrevétel sem, hogy a rettenetesen szaporodó televíziócsatornák számára látványosságokat gyártó producerek is igen szívesen szövik rendkívüli történeteiket, boszorkányokkal, a jövő, sőt a múlt jövevényeivel, kísértetekkel, szellemekkel és különösen szörnyekkel, rémekkel operálva, akiket az ódon angol várkastélyok sötétjéből az egész kozmoszba kiköltöztettek. Mivel nincs módomban semmilyen vizsgálatot végezni arra vonatkozólag, hogy a tévénézők hagyják-e befolyásolni magukat, komolyan veszik-e ezeket a hókuszpókuszokat, átkokat, titokzatos erőket, síron túli jelenségeket, és ha igen, milyen mértékben, az egyetlen jelenség, amire hivatkozhatom, a jóravaló fiúcska, Harry Potter. Az ő történetét mesélő könyvek elképesztő népszerűsége újfajta elméleti okoskodásra késztette a szellemileg általában igen magas kritériumokat alkalmazó irodalmi kritikát. Véleményem szerint az egész oka, a mindenféle bűbájé, varázslaté, mágiáé, babonáé, még a legprimitívebbeké is, hogy például tilos elmenni a létra alatt, és hogy rossz következményt jósol, ha egy fekete macska keresztezi utunkat vagy ha péntek tizenharmadikára ébredünk - nos, mindez együtt a szinte minden embertársunk tudatalattijának mélyén lakozó ellenkezés a megfeleléssel, azaz a helytállással, azon kemény tények tudomásulvételével szemben, amelyeken létünk alapul. Ezek a makacsul mellettünk maradó ostobaságok igen szívósak. Mennyi nehézséget vállalnak magukra a tudósok azzal, hogy például felismerjék a szellemi kommunikáció borzasztóan kusza arkánumát, amelyet nem csak nyelvekre lehet lefordítani! Milyen könnyű azt gondolni, hogy a telepátia valami telefonhoz hasonló dolog. Minek pénzt kiadni és komoly műtéteknek alávetni magunkat, ha a természetgyógyász varázsol valamit, annak ellenére, hogy egy kézen meg tudjuk számolni az általa kigyógyított betegeket? Minek arról regélni, hogy lehetetlen gondolattal hatni a tárgyakra úgy, hogy például egy téglakupacból magától felépüljön a házunk? Nem lenne jobb, ha mondjuk az ún. poltergeist megcsinálná helyettünk? Az emberek tömegei továbbra is ragaszkodnak a teljesen hamis javallatokhoz, a terápiákhoz, a jóslatokhoz, amelyeket tízezer alkalommal maradéktalanul megcáfoltak. Egész tömegek készek továbbra is hinni a titokzatos könnyűségükkel kísértő legkülönfélébb őrültségekben és valószínűtlenségekben, az olyan, Aszszíriáig, Egyiptomig, Babilonig és az ősi sámánkodás-félék kezdetéig nyúló, új szavak ruhájába öltöztetett módszerekig, mint például a pszichotronika. Még ott is, ahol az emberiség szellemi erőfeszítései a csúcsra értek, a matematikában, a fizikában, a hermeneutikában, milyen kellemes a rendkívüli trónbitorló bálványokat ünnepelni, akik igen könnyen gyűjtenek maguknak tapsvihart, tiszteletet és hű apologétákat. Az a benyomásom, hogy mindannyian ilyenek vagyunk, és éppen ezért uralkodik ma a világon akkora igény a varázslóiskolára, amelyekben Harry Potter gyermeki könnyedséggel szerez diplomát természetfölötti hatalmakból, miközben a szerző, aki megalkotta, dollármilliókra tesz szert.

2001

Tartalom

Elmélkedések silva reruma CI

A művészeti szakértők lelkében eleddig rejtegetett felháborodás a különféle újságoknál publikált cikksorozatok formájában látszik előbújni, amelyek mindent összevetve egy nehéztüzérségi naszád díszsortüzének felelnek meg. A támadások, vádak és a felháborodott tiltakozások célpontjai az úgynevezett kortárs művészeti alkotások, amelyeket Lengyelországban is kiállítottak. Különféle nyilvánosan exponált ürítkezés, szexuális érintkezés szakrális tárgyakkal, dobozok a művészek konzervált végtermékével, azaz merdedel, ami annyit tesz, szarral, vagy éppen jóval ártatlanabb, bár teleköpködött köpőcsészék, egyszóval dühöt, undort, ellenszenvet keltő tárgyak, hogy lehetőleg enyhe hidegrázásban részesítsék a látogatót - a könnyen elérhető galériák megteltek az ilyesféle művészettel, melyek visszhangját végre rettenetes szitkok formájában kezdik hallatni a kritikusok. Megdöbbentő, milyen sokáig volt képes a számos metropoliszban kiállított esztétikai élményeket fogyasztó közönség szótlanul elsétálni a képzőművészek kővé vált hullaházra vagy éppen féregrágta tuskókra emlékeztető kiállítási tárgyai mellett. Csakis egy igen naiv ember gondolhatja, hogy a vizeleten, a spermával üvegre ragasztott szőrszálakon, vagy éppen a hatalmas mennyiségű ürüléken túl már nem várhatunk még többet a modern képzőművészettől. Nincs ennél nagyobb naivitás, kedves Olvasóm! Nemrég egy új kiállításról olvastam, amely valahol, talán éppen Párizsban, még tovább lépett. Mérsékelten ötletes újdonsága anynyiban állt, hogy a padlón, a mennyezeten, a falakon kívül semmit sem lehetett látni a termekben, mivel tökéletesen üresek voltak. Az ilyen művészet, amelyet ott elénk tártak, oda vezet, hogy a művészettel találkozni vágyó látogatót teljességgel megfosztják attól, hogy meglássa, amire az adott művész biztatni akarja, hiszen az üres falak és mennyezetek világos sivárságában mindent kiállíthat magának, amire éppen csak kedve szottyan.

Nem szabad azonban úgy ítélnünk, ártatlan töprengésbe merülve, hogy ily módon a posztmodern a végső határáig érkezett. A következő egy valóban üres terem lesz, amely mégis úgy látszik majd, mintha egyfajta térbeli folytatással rendelkezne. Szó szerint megnyílik majd a művészileg elmaszkírozott padló, és kiderül, hogy a harmincadik évszázad összes esztétikai ínyence megfelelő magasságból bezuhan egy hatalmas gép spiráljába vagy inkább tüskéi közé, amelyek tulajdonképpen egy gigantikus húsdaráló alkatrészei. Miután megfelelő ideig eltart az emberi törzseket széttépő mulatság, a többi ember, aki még nem esett bele, jóllakottságig gyönyörködhet és kuncoghat a véres csonkok szivárványán, ahogy fokozatosan mindent feldarál a ragadozó fogaskerekek tánca. Nem zárhatom ki a reinkarnációs emberevés kialakulását sem, mint a szuperposztmodernizmust. Különben, a szabadosság szakadéka éppen a teljesen közönséges, szívtelenül szorongató modernizmus kérdésében tárult fel, amelynek kapuját a filozófiában Derrida méltóságos úr nyitotta ki előttünk.

Korunk paradoxosa, hogy a felgyorsított tudás kolosszális készletéből végre megtanulhatjuk, amit már réges-régen megálmodtam, hogy a türelmes evolúciós technológiához, azaz mindenféle élet okozójához az évmilliárdok alatt egyúttal az ostobaság és a primitivizmus iszonyatos arzenálja társul, a művészetek olimpiájára pályázók nem kis örömére. A prózai irodalomnak szentelt szavak területén szintén itt a modernizmus, amely egyúttal ügyes menekülés a nehezen megszokható újdonságoktól, a varázslóiskolákkal foglalkozó számos angol nyelvű kötet és az ifjú növendék alakjában.

Az eleddig tökéletesen ismeretlen és hallatlan szabadság kora jött el az új évezred küszöbén, amelyben valószínűleg nemcsak azt lehet megtenni a felebarátoddal, ami nem jó neki, de el is lehet fogyasztani, nyersen vagy megsütve, miközben teljes ártatlanságot élvezünk, hiszen mindenki csak virtuálisan lakomázik majd. Ezekről a virtualitásokról pedig majd a sajtóból értesülünk, amely szintén virtuális lesz. Mivel már a régi anatómiából és patológiából is ismerjük az úgynevezett bélcsavarodás jelenségét, minden virtuális tünet elmerülhet a következő szint virtualitásában, tehát ez a folyamat csak tovább és tovább folytatódik, Cantor többszörözésről alkotott elméleti paradoxonának megfelelően a végtelenségig, egészen a megszámlálhatatlan befejezetlenségig. A kevés szerencsések, akikhez én is tartozom, nem érik meg a posztmodernizáció hiperszuper átmeneti idejét, amely az összes Cranachot, Vermeert, meg a többi butaságot elveti majd. Az effajta mene tekel ufarszin* első jele már megjelent előttünk, és az általánosan ismert kolosszális sziklahasadék, amelyben az ezerötszáz éves Buddha állt, romba dőlt a posztmodernizmust dicsőítő tálibok robbanóanyagai felett. A történelem sajátossága, hogy folyamatosan halad előre, és nem lehet megállítani. Ami engem illet, én a Hieronymus Bosch-megállónál leszálltam a posztmodernizmus vonatáról, és engem innen semmi nem mozdíthat el.

2001

* megmérettettél és könnyűnek találtattál (Dan 5,25; ógörög)

Tartalom

Elmélkedések silva reruma CILI

Egy Kaiser nevű német irodalomkritikus a Spiegel című hetilapnak adott interjújában mondott néhány egyszerű mondatot, amelyek igen mélyen elgondolkodtattak. Nem olyan ismert alak ő, mint Reich-Ranicki, de azért igen bölcs ember. Emlékezetből idézem a szavait: nem állít kevesebbet, mint azt, hogy hamarosan bekövetkezik az ún. magas kultúra (Hochkultur) bukása, mégpedig egyetemes szinten. Egyfelől banálisnak tűnhet ez a kijelentés, ugyanakkor mégis nagyon találó. Számos, az ún. globalizáció folyamatát működtető tényezőt sorol fel, amelyek mind hozzájárulnak a szellemi világ ellaposításához, amelybe mind a kulturális termékek alkotói, mind pedig a befogadók beletartoznak, és ennek eredményeként minden alkotás színvonala, különösen a képzőművészetieké és az irodalmiaké, süllyedni fog az idő előrehaladtával. Hatalmas és jól ismert szerepet játszik ebben a szellemi passzivitást erősítő ikonikus, azaz vizuális-képszerű médium, illetve a befogadók lustasága, akik tekintetükkel odaszegezik magukat a tévéképernyők elé. Ezt az érvelést az információelmélet egyes tételeit felhasználva is elő lehet adni, hiszen azon információ mennyisége, amelyet a televízió képernyőjén át kapunk, minden pillanatban nagyobb és gyorsabban beépülő lehet, mint bármely párhuzamosan olvasott szövegben. De egy ilyen elméleti okoskodás bizonyára nem kielégítő, először is azért, mert a képernyő képekkel táplál bennünket, ugyanakkor tulajdonképpen teljességgel alkalmatlan arra, hogy olyan szellemi eredetű tartalmakat közvetítsen, amilyenekkel a jó irodalom rendelkezik, tehát olyannal, ami szemantikailag többrétegű, és ennek köszönhetően nem korlátozódik pusztán egysíkú közvetítésre. A képek ugyanis nem alkalmasak arra, hogy táplálják és elmélyítsék a szellemi formájú befogadást. Mindazonáltal az egyetemes - mondhatni, mindenre kiterjedő - felgyorsulás korunkban azt eredményezi, hogy mind a befogadásnak, mind a tartalmak közvetítésének fel kell gyorsulnia. Ez persze magától értetődő: talán nem éppen azért tűntek el a szépirodalmi körforgásból a Buddenbrook- vagy a Thibault-féle nagy családi sagák, mert a lassú, szemantikus digressziókkal tűzdelt narrációs irányzat kiment a divatból? A mai alkotónak a gépfegyver sebességével kell kifejeznie magát. Az egész talán a mérhetetlen ökonómiai-technikai felgyorsulás idején kezdődött, éppen az USA-ban, és ezért pont ott bélyegezték először dagályosnak és nehézkesnek Thomas Mann prózáját. Ez a már-már expressz sebességű felgyorsulás viszont éppen hogy elveszi a hagyományosan terjengős narrációtól a különféle áthallásokat és felhangokat. Képletesebben szólva olyan ez, mintha egy tomboló tűzvészt kellene leírnunk, amely minden természeti képződményt és emberi vagyontárgyat elpusztít, tehát valódi kataklizmának mondható, amellyel szemben nehéz volna bármiféle színes reflexív, fennkölt elmélkedésre ragadtatnunk magunkat. Inkább azt kell kiáltani: „Tűz van!", és a többit a befogadó képzeletére bízni. Mégis, mind az említett, mind a nem említett elemek olyan hatást gyakorolnak a nagy kulturális termelésre a világon, hogy a kínálat és a kereslet kettőse felgyorsul és egyúttal kibővül, viszont kárára van az információs többléptékűségnek és a narratív mélységnek.

Efféle gondolatok jártak a fejemben, miközben a krakkói Dekady Literackie* márciusi-áprilisi számát lapozgattam, amely főleg a kortárs francia irodalommal foglalkozik, szükségképpen csak részletekben és töredékekben bemutatva a kortárs szerzők könyveit. Mivel annyira el vagyok halmozva aktuális természettudományos olvasmányokkal, hogy a Dekady ezen példányának tüzetes áttanulmányozására nem marad időm, ezért - mint mondtam - éppen csak átlapoztam. A benyomásaim annyira kuszák és homályosak, hogy talán egyedül a képletes hasonlat adja viszsza őket: olyan voltam, mint egy szegény menzalátogató, akinek véletlenül megadatott, hogy bedugja az orrát egy csodaszép nagyvilági étterem nyitva maradt ajtaján.

* Irodalmi Évtizedek folyóirat.

Csakhogy még mielőtt sikerült volna igazából kipróbálnom valamit, becsukódott az ajtó, ezért a kiadós jóllakottságnak csak az érzésében osztozhatom az olvasókkal. Szavakkal nehezen leírható módon üti szíven a francia konyhájába látogatót az érzés, hogy a kortárs alkotók odaát különösen nehéz helyzetben lehetnek, hiszen egyszerre nyomja őket a művészi és irodalmi múlt láthatatlan, ámde mindenhol jelenlevő súlya, amely egészen addig tart, amíg az adott író át nem kerül a holtak nemzedékébe.

Bocsássák meg nekem a primitív megjegyzést, de Lengyelországban annyira szétaprózódott az intellektuális környezet, mintha ősi kulturális építményünknek nem is volna középpontja, mintha a fiatalok számára mindez nem létezne, és ez a teljes nemzeti irodalomtörténeti amnézia azt eredményezi, hogy valóban egész írói generációk nőnek fel úgy, hogy közben viszont sokkal inkább gombaméretűeknek tűnnek, mintsem égbe nyúló fenyőóriásoknak. Nemcsak hogy igen kevéssé tápláló és az elmúlt évtizedek vérétől nem áthatott tartalmat kapunk, de az ország negyvenmilliós lakosságához viszonyítva igen kevesen is vagyunk olyanok, akik teljes erőbedobással az írásra koncentrálhatnak. Ezt a számbeli csökkenést már egyszerűen abból is látni, hogy annyi helyen ismétlődnek a különféle ügyesebb publicisták, irodalmárok, kritikusok nevei, hogy alighogy alakítanak egy új lapot, máris a régről ismert arcokkal találkozunk benne. Intellektuális hajléktalanok vagyunk. Bizonyára ideidézhetnék egy egész sornyi érvet, melyek megmagyarázhatnák a dolgok ilyetén állását, kezdve mondjuk a két szörnyű, a német és a szovjet megszállással, amelyek tönkretettek bennünket, hiszen megsemmisítették a véleményformáló nemzeti elitet. Mindez maga volt a vízözön, valóban ennek túlélői vagyunk, a történelmi szükségszerűségből adódóan egy kupacnyi töredék, nem több. Erre persze sokan mondhatják, hogy igaz, hogy kevesebb lett azok száma, akik megütnek valamifajta színvonalat, cserében viszont nagyobb lett a szabadság, és megnőtt a leírható tér nagysága, és persze hiányzik a franciákra jellemző hagyomány nyomása is. Ez talán részben igaz is, de az országos szegénység érzése a Dekady Literackie-féle transzfúzió miatt megmaradt.

Végül észrevehetnénk azt is, hogy a szerény kínálattal párhuzamosan a kereslet sem kiemelkedő minálunk, ezt a könyvkiadók tudják a legjobban, akik sokat beszélnek az olvasói piac elsekélyesedéséről. Erősen kétlem azt is, hogy a szellemi ínyencek számára alkotó francia szerzők a mi globalizálódó korunkban is hatalmas példányszámra számíthatnának. Triviálisak, sőt sekélyesek, de nem „ócskavas" marad utánunk, mint azt Borowski írta, hanem főleg szemét.

2001

Tartalom

Végletes idiotizmus

Hosszú időn át korlátoznom kellett az olvasással töltött időt, most azonban - hála a medicina fejlődésének - visszanyertem a látásomat, de azt tanácsolták, hogy az olvasást időnként tévénézéssel váltsam föl. A televízió fokozódó kretenizációjáról már többször szót ejtettem ezeken a hasábokon, de nemrég láttam a műholdvevőn át egy amerikai filmet, a címe Az utolsó dinoszaurusz, amely ismét visszatérített ehhez a témához. Véletlenül persze már többször beletekinthettem a sorozatok különféle butaságainak esszenciájába, de ezzel a dinoszaurusszal tényleg betelt a pohár. A történet rászolgál egy kis összefoglalóra.

Hófehér köpenyes tudósok gyűlnek össze a villogó kijelzőkkel teli laboratóriumban, és egy víz alatti rakétában végrehajtandó antarktiszi kutatóexpedíciót terveznek. A legénységet egy idősebb, harcsabajszú úr vezeti, aki a dinoszauruszszal való találkozásra várva becsületszavát adja a professzornak, hogy a fenevadnak semmi baja nem esik. Parancsnoksága alatt utazik velük: egy néger, egy közepesen jóképű barna férfi, meg egy csábító szőkeség (hiszen egyetlen amerikai film sem lehet meg szőke nő nélkül). Járgányuk valahol a Déli-sark környékén bukkan elő a jégtáblák közül, ahol - minden gyerek tudja - tágas térítői sivatag terjeszkedik, és tömegesen repkednek a pteroszauruszok. A szőkeség lefilmezi az összes bokrot meg a repülő gyíkféle lábnyomát, aki persze rögvest elő is kerül a sűrűből. Az expedíció vezetője, megfeledkezve esküjéről, rálő, de aztán elveszíti a fegyvert, a szőkeség beleesik egy pocsolyába, aztán a fekete is, a dühösnek látszó Tyrannosaurus Rex pedig közeleg feléjük a két lábán, mivel több nincs neki. Ráadásul a meglepő módon forró szavannán egyszer csak csapatnyi, szinte teljesen meztelen australopithecus, azaz előember tűnik fel, hoszszú fekete parókában, valami istentelen módon kisminkelve. Ezen a ponton az a benyomásom támadt, hogy az egész forgatókönyvet is az egyik ilyen australopithecus írta, a többiek meg segítettek neki a forgatásnál. Az expedíció elmenekül, de aztán visszatérnek. A vezető, mivel elfogyott a robbanóanyag, egy római katapult-félét fabrikál azzal a barlanggal szemben, ahonnan a tirannoszaurusz fog felbukkanni. Az amerikai bázissal fennálló kapcsolaton kívül minden elromlik. Pitekantrópuszok támadják meg az expedíciót, de a főnök összeeszkábál egy mordályt, és nagy füstfelhővel odapörköl a majomembereknek, mivel azt találta ki az okos rendező. A majomemberek eliszkolnak, újra felveszik a kapcsolatot a bázissal, a katapult pedig nem találja el a tirannoszauruszt. A szőke nő meg a barna hajú férfi elhajóznak, a forgatókönyvíró ötletes megoldása folytán viszont a bajszos vezető, aki tönkretette az expedíciót, büntetésből a dzsungelben marad egy majomembernővel összezárva. Nem hittem saját, megjavított szememnek, és végignéztem ezt a bődületes ostobaságot, majd úgy döntöttem, minden tőlem telhetőt megteszek annak érdekében, hogy a hülyeség giccses masszája, szőkeségekkel, barna hősökkel együtt ne ingassa tovább olvadozó hitemet a jól ismert mondásban: „Ember, ez büszkén hangzik."

A legfurcsább az, hogy ezerszer kevésbé kretén ötletekkel rogyásig el lehet engem árasztani. Ezúttal azonban már ki voltam okítva arról, hogy akármilyen cselekedet filmes motivációja végül a kábítószer-csempészetre, a fegyverrel védett széfek feltörésére, a politikai elit ismeretlen, de jelentős alakjai, avagy nem létező országok elleni támadásra, esetleg hangtompítóval felszerelt pisztollyal véghezvitt közönséges gyilkosságra lyukad ki, netán valami teljesen hihetetlen indokra, vagy teljesen ok nélkül, persze a filmes kassza magától értetődő pénzéhségét leszámítva. Ha pedig hozzávesszük ehhez az egészhez azt a módot, ahogy a hülyeség csimborasszóját tálalják nekünk, azaz a reklámblokkot, mindenki könynyen meg tudja mutatni, kinek hol okoztak daganatot az agyában ezek a hirdetések.

Főleg a majonézek, a valódi galuskával gazdagított levesek, pudingok, amelyeket szinte kegytárgyakként hordoznak körbe a táncikáló nagymamák, a nagy öreg mackók, miközben egy tekercs vécépapírért harcolnak, avagy a csábos fiatal hölgy, aki arcjátékkal adja értésünkre, hogy minden alkalommal, amikor ezt a vécépapírt használja, szinte orgazmushoz közeli állapotba jut, beteljesítik végre a varázst, amit a legmodernebb technológiával közvetített legidiótább műholdas műsorok tálalnak nekünk az új évezredben. Különben meg inkább temessenek a föld alá, mint hogy megint arról kelljen mesélnem, mit csinál Superman, vagy a barátja, Pókember. Kezdem sejteni, hogy a zöld marslakók tényleg léteznek és hogy addig fogják hülyíteni az emberiséget, amíg az nem hagyja magát megenni - akár nyersen is.

2001

Tartalom

A művészet bukása

Különös dolognak tűnik, hogy mintha elpusztulni látszana az állandó sorozat, amellyel egymás után masíroztak évszázadokon át a művészetek paradigmái. Igen általánosan úgy vélik a tudósok, hogy a dekadencia korában élünk, mely hanyatlásba dönti a régen magasra értékelt képességeket és ízlésformákat. Egyre mélyebbre merülünk az egyre erősebben bűzlő szeméthalmokban, amelyeknek egyetemessége olyannyira könyörtelen, mintha valami olyan erő állna mögöttük, amely elismerésre kényszerít mindazzal szemben, amit festenek, szobrászkodnak, elbeszélnek vagy éppen ocsmány rongyokból művészetet tettető emberek elénk tesznek. Ehhez vegyük hozzá a szexet, a vért, a hulladarabokat, a romokat és az értelmetlenségeket hirdető kifejezéseket. A képzőművészet területén nincs, szó szerint nincs olyan disznóság, olyan ocsmányság, olyan undorító hányadék, amit ne raktak volna ki egy kiállításon, ne reprodukáltak volna, ne gyönyörködtek volna benne, ha nem is maguktól, de tettetve a kissé kritikus csodálatot. Nem állíthatom, hogy az emberi ocsmányságot, gyalázatot, torzságot vagy kínzást ne népszerűsítették volna az elmúlt évszázadokban. Az ilyen bemutatók sugalmazásában azonban lénye géből adódóan benne rejlett az emberiség ártalma, ahogy Goya híres képein, amelyeket a háború kegyetlenségei lemeztelenítésének szentelt. Eddig azonban soha nem mutatták nekünk a művészek ennyire kifejezetten és ennyire makacsul az emberi gyalázatosságot csak azért, hogy sokkot váltsanak ki. Tessék csak mérlegelni, hogy amennyire a viktoriánus kor igyekezett minél szorgalmasabban elfedni az emberi test meztelenségét és rejtegetni saját gyarlóságát, olyanynyira nincsen, egyáltalán nincs ma fékező erő, semmilyen határ, amit a művész betarthatna vagy legalább figyelembe vehetne, mielőtt a közönség elé lép a művével.

Rendkívül nehéz elképzelni, hogy e téren radikálisan megváltozzék a helyzet, amely oly mértékben szégyentelen, hogy benne a szerves élet összes patologikus formája megszépül és koncentrált gondolatra képesen demonstrálja magát nekünk. A mocsok licitjének olyan mértékéig jutottunk, hogy a turpizmus minden változata szakértőket és piedesztált szerez. Brueghel, miközben csúf alakokat vázolt a nyomataira, képes volt kifejezni a kétségbeesett fájdalmát az emberi egzisztencia botránya miatt. Ma pedig már nemhogy a gyönyörű meztelen hajadonok értékesek, hanem öregasszonyok reumától kicsavart fonnyadt teste is, ezt látni most a megfelelő lapokon, a gyönyörűen elkészített kiadványokban.

Mindazonáltal mégis elgondolkodtató az ellenállás hatványozott hiánya, bármely olyan erőfeszítésé, amely ezt a csak méreteiben hatalmas nihilista trendet visszafordítani törekedne. Felháborodni, kiszeretni az átélt undorból, megtagadni a nagyközönség előtti kiállítást egyszerűen nem illik, sőt, mintha egyenesen lehetetlen volna. Bevallom őszintén, nem értem sem az ilyen ocsmányságokat, sem a mélységesen hiábavaló vitákat a készítőikkel, és rejtőzködni kényszerülök azzal a meggyőződésemmel, hogy a további fejlődés, vagyis inkább süllyedés a csatorna mélyére, annak érdekében, hogy újabb, még ismeretlen és nem megmutatott végtermékeket találjanak, nemcsak közönnyel tölt el, de el is fordít ettől a fajta művészettől. Ez már a meztelen király köpönyegének meséje. Számomra csak az esztétika haldoklása, kutatóút a semmibe. Hozzám tehát érthető okokból a szavakkal kifejezett művészet áll a legközelebb. A huszadik század végén azonban itt is kezdtek meglátszani a széthullás jelei. Nem hinném, hogy Musil véletlenül hagyta volna ránk A tulajdonságok nélküli embert töredékekben és foszlányokban. Amikor tavaly elfáradtam Thomas Pynchon Gravity Rainbow-jának angol nyelvű olvasmányától, elővettem a lengyel változatot, és végül abban merültem el végleg. Szakadozottságával, furcsaságával, a keveredéssel mint kompozíciós elvvel, amely nem kis megbecsülésnek örvend, eltántorított engem magától.

A Spiegel legutóbbi számában Marcel Reich Ranicki Musilt vette célba, és sárba taposta legismertebb művét. A német irodalomkritika pápáját azután utolérte a lengyel levéltárakban följegyzett állambiztonsági múltja. Ez persze nem ásta alá a megsemmisítő recenziót, amely azt a benyomást kelti, hogy a rovott múltú kritikus egy vacak, hiszen befejezetlen irodalmi alkotásra vetette rá magát. Az irodalomban szavak áradatában élünk, és egyre nehezebb mindebből kihalászni egy olyan szöveget, amely többet jelentene a szerző törekvésénél a múzsák panteonjára, mely utóbbi viszont mindinkább egy eldugult nagyvárosi klozetra emlékeztet engem.

2002

Tartalom

A Solaris állomás

Steven Soderbergh Solaris-remake-jének, azaz -utánzatának premierje után, mivel először Tarkovszkij vitte filmre a Solarist, alkalmam volt jelentős számú, az amerikai sajtóban már megjelent kritikával megismerkedni. Az interpretációk és az értékelések szórása hatalmas mértékű volt. Az amerikaiaknak megvan az a gyermeki szokásuk, hogy jegyeket adnak - A, B, C és így tovább -, szóval, van aki „A"-t adott, de a legtöbb a „B", meg egy kevés „C".

Néhány recenzió, például a New York Timesé, azt hirdeti, hogy ez egy love story, szerelem a Kozmoszban. Magáról a filmről, amelyet nem láttam és a forgatókönyvíróját sem ismerem, semmit sem mondhatok azon kívül, ami a recenziókból kitűnik, akár a vízbe tekintő arc tükröződik a felszínén, nem teljesen élesen. Az én meggyőződésem és az én tudásom szerint ez a könyv nem a Földön kívüli térben tartózkodó emberek erotikus problémáiról szól... Nem tudok semmi okosat mondani a keletkezésének témájában - egyszer csak kijött belőlem, minden előzetes terv nélkül, és a befejezéssel sem volt különösebb problémám. Hiszen mégiscsak nagyjából negyven évvel ezelőtt írtam, ezért meglehetősen objektív és erősen hűvös viszonyt alakítottam ki vele szemben. Képes vagyok párhuzamot találni a sorsával a világ írásművészetének más régióiban is. Gondolhatnék például Melville regényére, a Moby Dickre, amely látszólag csak egy bálnavadászhajó életét meséli el, illetve Ahab kapitány fatálisan végződő harcát a fehér bálnával. A kritika kezdetben értelmetlennek és félresikerültnek titulálta, folyton nekiszegezve, hogy ki a csudát érdekel valami bálna, akit a kapitány bizonyára rántott hússá és zsírral teli hordókká szeretne átalakítani. A kritikusok csak hosszas vizsgálat után fedezték fel, hogy a Moby Dickben egyáltalán nem a bálnazsírról vagy szigonyokról van szó, hanem sokkal mélyebb szimbolikus rétegekről, és Melville művét a könyvtárakban a „Tengeri kalandok" feliratú polcról áthelyezték egészen máshová.

Ha a Solaris a férfi és nő közti szerelmes érzések tárgykörét boncolgatná, mindegy most, hogy a Kozmoszban vagy a Földön, nem az volna a címe, ami! Az Amerikában élő magyar irodalomtudós, Csicsery-Rónay István a következő címet adta a recenziójának: „Az idegen könyv." Abszolút beletalált - a Solarisban arra tettem kísérletet, hogy bemutassam a nehézségeit annak, amikor valaki a Kozmoszban egy másik teremtménnyel vagy lénnyel találkozik, egy olyan létformával, amely nem emberi, de még csak nem is ember formájú.*

* Legutóbbi magyarkiadása: Solaris. Budapest, Magvető, 2004. Murányi Beatrix fordítása.

A science fiction szinte mindig azt feltételezte, hogy ha valaki Más, akivel találkozunk, egyfajta játékot folytat, annak szabályait előbb vagy utóbb megértjük; különben úgyis általában a harc szabályairól van szó. Én azonban megpróbáltam minden olyan ösvényt fallal elzárni, amely annak a Lénynek az emberré válásához vezetne, ami a solarisi óceán, hogy kiderüljön, a vele való kapcsolatot nem lehet emberközi módon megvalósítani, de egyúttal mégis végbemegy valami furcsa módon. A módszer, amit ebben a regényben alkalmaztam, hogy világossá tegyem, az volt, hogy megmutattam annak a kíváncsiságnak az eredményét, amelyet a Solaris bolygót száz éve kutató emberek érdeklődése vált ki a felszínét takaró óceánban.

Nem lehet azt mondani róla, hogy gondolkodó, sem azt, hogy nem gondolkodó óceán volna, mindenesetre aktív teremtmény, akinek vannak bizonyos szándékai, végrehajt bizonyos szándékos cselekedeteket, képes olyasmire, aminek semmi köze az emberi cselekvések teljes szférájához. Amikor végre felhívta a figyelmet az aprócska hangyákra, amelyek a felszíne alatt hánykolódnak, meglehetősen radikálisan tette. Átjárta a nyelvi kommunikáció felszínes, manírokkal és konvenciókkal terhelt módozatait, és valahogy a maga módján betört a Solaris állomás embereinek elméjébe, hogy mindenkiben megtalálja azt, ami a legmélyében rejtőzik; legyen az büntetendő bűncselekmény vagy különösen tragikus és az emlékek közt mélyen elfojtott esemény, rejtett vagy szégyenletes vágy. Néha azt sem lehet megtudni, mit fedezett fel, csak azt tudjuk, hogy minden esetben képes volt véghez vinni az inkarnációt és megőrjíteni azt a lényt, akihez az adott titok kapcsolódott. Az óceán tevékenysége az egyik tudóst egészen odáig hajszolja, hogy teljesen kivetkőzik magából és öngyilkos lesz, a többiek elszigetelődnek egymástól, és amikor a hősöm, Kris Kelvin elrepül az állomásra, először az is igen nehezére esik, hogy felfogja, mi történik valójában. Mindenki elrejtőzött, de a folyosón összetalálkozik az egyik fantommal: egy tagbaszakadt néger asszony nádszoknyában, akivel annak a bizonyos öngyilkosnak, Gibariannak volt valami afférja a régmúltban - azt nem tudjuk, hogy mi.

Kelvin saját felelőtlensége és gondatlan viselkedése miatt egyszer elmulasztotta megakadályozni a régi barátnője, egy fiatal lány, Harey öngyilkosságát. A Földön azután eltemettette, és a lány valahogy eltemetődött a feledésben is - de most éppen ő jelenik meg előtte a Solaris óceánjának ereje által. Az óceán a maga módján igen makacs: a lényektől, akik valahogy az állomás lakóinak lelkiismeret-furdalásává váltak, nem lehet megszabadulni, még ha kilövik őket a Kozmoszba, akkor is visszatérnek... Kelvin még óriási kísérleteket is tesz arra, hogy megölje Hareyt, később azonban tudomásul veszi a jelenlétét, és megpróbálja ismét felölteni azt a szerepet, amit a Földön egyszer s mindenkorra le kellett vetnie - a szerelmes férfi szerepét. Soderbergh rendezőként és forgatókönyvíróként meghagyta a fabuláris keretet, de mégis kivágott mindent belőle, ami a Solaris-bolygó látványával kapcsolatos, a látványt, ami nagyon fontos volt nekem. Hogy miért fontos? A Solaris gömbje nem egyszerűen egy zselével leöntött golyó: van bizonyos saját létmódja és saját aktivitása, még ha nem is emberi. Nem épít és nem is alkot semmit, amit lefordíthatnánk a mi nyelvünkre és fordításban megmagyarázhatnánk. Ezért a leírást itt a vizsgálatnak kell felváltania - ami eleve lehetetlen! - az óceán természetének megismerése érdekében. Innen a szimmetriádok, aszimmetriádok és mimoidák, furcsa alkotmányok, ál-épületek, amelyeket az emberek képtelenek megérteni, kizárólag matematikai pontossággal leírhatják, és éppen erre szolgál az Állomás belsejében felhalmozott hatalmas könyvtár, a gyümölcse száz év fáradozásnak, mely arra irányult, hogy mindent, ami embertelen vagy emberfeletti, és amit nem lehet sem a nyelv, sem semmi más segítségével emberivé tenni, valahogy feltűzzék az emberi tudomány fóliánsaira.

Az egyik recenzens azt írta, hogy inkább Tarkovszkij Solarisát nézné meg még egyszer. Mások arra hívják fel a figyelmet, hogy ezzel nagy pénzeket nem fog keresni a producer, és nem lesz tülekedés a kasszánál, mert a film a science fiction kísérletezőbb vonalához tartozik, itt ugyanis senki nem öl meg senkit, és csillagháború sem zajlik, mint ahogy űrbéli vámpírok vagy Terminátort játszó Schwarzeneggerek sincsenek benne. Amerikában minden filmes termék a percepciós atmoszférába érkezik, tele van konkretizált és már meghatározott elvárásokkal. Éppen ezért elgondolkodtatott, hogy bár a könyv nagyon régi - közel fél évszázad manapság nagyon sok -, mégis akadt valaki, aki meg akarta kockáztatni, annak ellenére, hogy a fabula a fentebb említett elvárásokat nem váltotta be. Aztán talán megijedt egy kicsit - de ez már puszta spekuláció.

A könyv romantikus-tragikus módon végződik, a lány maga akar megsemmisülni, mert nem akar eszköz lenni, amelynek segítségével azt, akit valóban szeret, ismeretlen erők vizsgálgatják; megsemmisülése Kelvin tudta nélkül megy végbe, az állomás egy másik lakójának segítségével. A filmnek állítólag másféle, optimista vége van, és a végén az óceán boldogan ragyog. Ha tényleg így van, az meghajlás volna az amerikai gondolkodás science fictiont érintő sztereotípiái előtt. Erősen bevésett és bebetonozott nyomvonalak ezek, amelyekről nem lehet letérni: a történetnek vagy happy enddel, vagy kozmikus katasztrófával kell végződnie. Talán emiatt van a kritikusok visszafogott elkeseredése, akik azt remélték, hogy az óceán által teremtett lány egyszer csak fúriává változik, rémmé vagy boszorkánnyá, és felfalja a hőst, vagy férgek másznak elő belőle, vagy valami más szörnyedmény.

A Solarist a jövő évi berlini filmfesztiválra nevezték, és nálunk csak azután fogják bemutatni. A lengyel forgalmazók már megkapták a kópiákat, engem azonban nem éget a vágy, hogy megnézzem. A hír, hogy Steven Soderbergh az én regényemet filmesíti meg (noha senki sem tudta, milyen lesz), hatalmas érdeklődést váltott ki a különféle kiadók körében. Egyik szerződést írom most alá a másik után: Németországban ráharapott a Solarisra a Bertelsmann, jelentkeztek a dánok, norvégok, sőt, még a koreaiak is, meg egy arab kiadó, talán Szíriából. Néhányan még bátrabbak, és más köteteimhez is hozzányúlnak; ez mind azonban csak mellékhatás, melynek magához a regényhez semmi köze.

Ismétlem, nekem mint szerzőnek egyszerűen az volt a fontos, hogy megalkossam annak a találkozásnak a képét, amikor az emberek olyasvalamivel találkoznak, ami létezik, sőt, valami hatalmas módon, de egyúttal semmilyen emberi fogalomra vagy képzeletre nem lehet leegyszerűsíteni. Ezért az a címe a könyvnek, hogy Solaris, és nem pedig Szerelem a világűrben.

2002

Tartalom

Az óceán felszíne alatt

A Solaris amerikai premierje után

Még egyszer visszatérek a Solarishoz; Steven Soderbergh azt nyilatkozta a Newsweekben, hogy reméli, hogy Lem nem kap szívrohamot, ha megnézi a filmet. A lengyel forgalmazók küldenek majd egy kópiát kazettán, és Soderbergh állítólag utána Krakkóba akar utazni. Egyelőre azonban olyan fizikai állapotban leledzem, hogy egy ilyen látogatás lehetetlen volna, mindenesetre igyekszem javítani rajta.

Elvonatkoztatva attól, hogy Soderbergh műve értékes-e, avagy sem, a mazóviai óceánba csöppent, nem pedig a solarisiba - olyan kritika óceánjába, amely azt sem igazán tudja, hogy egy kalapot lát-e vagy talán egy virágvázát, esetleg egy éjjeliedényt. Azokra a régi évekre emlékeztet ez, amikor megjelent a Solaris német fordítása: mélyreható freudi egzegézisek jelentek meg, amelyek tökéletes ostobaságnak tűntek a számomra. Ha az ember ennyire sokat fordított könyvet ír, nehéz egyforma olvasókat találni.

Mégis úgy vélem, nem érdemes olyan műbe fogni, amelyből hiányzik a problematikus jelleg. Tulajdonképpen a Solaris is egy nagy képzelgés, de a problematika, amely a fabula és a solarisi óceán felszíne alatt rejlik, már nem képzelgés. Könyvem - persze közvetve - arra a meglehetősen általános meggyőződésre ad választ, hogy a Kozmoszban vagy léteznek más, technológiailag magasan fejlett civilizációk, akik felveszik velünk a kapcsolatot, vagy egyáltalán nincs senki. Kicsit olyan ez, mintha a Földön csak csimpánzokat és embereket látnánk, és nem vennénk észre a termeszvárakat, a hangyabolyokat, meg az összes társas életet élő rovart, esetleg mondjuk az intelligens delfineket. Egy olyan lényt képzeltem el, amely nem egybeolvadó organizmusok együttese, és megvan a saját külön gondja. Hogyan néz ki? Embertelenül! Próbálják teológiai módon megmagyarázni, de ezt csak az emberek teszik, az óceán nem válaszol. És pont itt van a kutya elásva! Racionalistának gondolom magam, ezért arra a kérdésre, hogy miért így van valami a könyvemben, és miért nem másképp, csak azt válaszolhatom: nem ok nélkül. Például a fantomok elpusztíthatatlanságának is megvan a maga oka: az a lényeg, hogy ne redukáljuk őket az emberi faj egyszerű másolatára, mert akkor nem jön létre a narráció rendje. Nem tudjuk, hogy az óceán előre megfontoltan cselekszik-e, rosszindulatból, vagy csak egyszerűen kikutatja azt, ami a legmaradandóbban és a legerősebben rögzült az állomáson tartózkodó négy főhős tudatalattijában vagy emlékezetében. Hiszen tudjuk, a traumatikus emlékek tartósak, ugyanakkor erősen elfojtottak.

Hogyan is néznek ki valójában a hőseinket kínzó jelenések? Erre semmit sem tudok felelni azon felül, ami a könyvben található, mert többet én sem tudok!

Sartoriusban, aki szörnyen merev és hivatalos pasas, valahol belül valószínűleg egy kisgyerek lakik. Hogy ő molesztálta-e a gyereket, vagy más szomorú emlékek kötik össze vele, nem tudni, mindenesetre nagyon fél attól, hogy előhozza magából ezt a lényt. Hasonló szégyent éreznek a többiek is, Gibrarian még öngyilkosságot is elkövet emiatt; a kövér fekete nőt viszont, aki kiváltotta ezt a hirtelen reakciót Gibrarianban, az amerikaiak, tekintettel a political correctnessre, teljesen kihagyták a filmből. Arról pedig, hogy ki gyötri Snautot - fogalmam sincs! Mindössze egy jelenet van a regényben, amelyben egy szekrényben rejtőző alak kezét szorongatja - és kész.

A főhős, Kelvin, aki mindezt egyes szám első személyben elmeséli, azonban olyan emlékekkel rendelkezik, amelyek se nem pedofilok, vagy más értelemben perverzek, se nem gyilkosak. Nem lehetett sem Hasfelmetsző Jack, sem tolvaj, sem csaló - akkor az egész történet nem állna össze. Ezért találtam ki Kelvin és Harey románcát, amely tragikusan végződött, mégpedig, ahogy ő gondolja, az ő hibájából. Így rakódik le az emlékei közt, és ezért idézi meg Hareyt az óceán.

Nem a neme miatt idéztem fel, és nem arról a kapcsolatról van szó, amit Kevin folytatott volna vele a Solaris állomáson, hanem annak a történetnek az emlékéről, amelynek a Földön par excellence tragikusan kellett végződnie, és amelynek emléke Kelvinnel maradt. A szexualitás eluralkodását kultúránkban mániákus jelenségnek tartom. Ugyanakkor az Egyesült Államokban számos kritikus éppen a szex kategóriáival véleményezte a Solarist, rengeteget beszéltek - ez különösen megdöbbentett - a főszereplő meztelen fenekéről. Maga Soderbergh valahova Kubrick Űrodüsszeiája és Bertolucci Az utolsó tangó Párizsbanja közé helyezte saját filmjét. A másodikat egyébként soha nem láttam... De érkeztek már más filmes ajánlatok, többek között A legyőzhetetlennel kapcsolatban. Szívesen beleegyezem a képernyőre alkalmazásába, például éppen azért, mert abban egy szó sincs univerzumban szövődő szerelmekről, pusztán csak egy űrhajóról, amely keresi azt a másik űrhajót, amelyik eltűnt. A fiam figyelmeztet: igen nehéz lesz megmenteni A legyőzhetetlent a nőktől. Abba viszont abszolúte nem egyezem bele, hogy a hajó legénységéhez bármiféle nőt csatoljanak.

A legyőzhetetlenben olyan problémakör jelenik meg, amelyet az automaták „nekroevolúciója", azaz „halott evolúciója" problémájának neveztem, amelyek az egyszerű és legalapvetőbb formák felé törekednek, és ezáltal szinte elpusztíthatatlan kvázi-organizmusokat hoznak létre. Erre hallom, hogy Michael Crichton írt egy bestseller-kötetet Támadnak a nanorobotok címmel. És ugyanazokról a nanorobotokról van szó, mint A legyőzhetetlenben, csak éppen harmincöt év késéssel. Amerikában mégis lehetetlennek vélték, hogy valami vadember a Tátra sziklái között képes volt írni olyasmit, ami konkurenciája lehetne az ottani science fictionnek.

Itt tépelődtem a Solaris és A legyőzhetetlen fölött, annak ellenére, hogy általában azt az elvet vallom, hogy a szerzőnek lakatot kellene tartania a száján. A való világ azonban, amely körbevesz bennünket, annyira rosszindulatú és nyugtalanítóan formátlan, és oly hiábavalóan próbálja megvilágítani saját jövőjét, hogy erről a témáról ma többet inkább nem beszélek.

2002

Tartalom

Energetikai dilemmák

A Temelín-ügy margójára

Nagy visszhangot váltott ki legutóbb a csehországi Temelínben az atomerőmű ügye; az atomenergia osztrák ellenzői a tervezett megnyitás ellen tiltakozva lezárták a cseh-osztrák-határátkelőt, és arra próbálták biztatni a németeket is, hogy kövessék a példájukat.

Magáról Temelínről vajmi keveset mondhatok: sem az erőmű technikai, sem a fizikai paramétereit nem ismerem, azt sem tudom, milyen a tervezett ereje, és milyen korszerűsítéseket és biztonsági intézkedéseket vezettek be benne. Azt viszont tudom, hogy jelenleg léteznek sokkal biztonságosabb reaktorok azoknál, amelyeket régebben építettek. Csernobilt meg sem kell említeni, az amerikai szakértők csodálkozását nem is annyira maga a katasztrófa vívta ki, mint inkább az a tény, hogy ilyen későn került rá sor.

Természetesen tisztában vagyok az atom jelentette fenyegetéssel. A németek, akik a zöldek befolyása alatt úgy döntöttek, hogy felhagynak a hasadóanyag-energia használatával, most próbálják ugyanezt a rettegést beoltani a franciákba, akik valahogy kevésbé félnek, hiszen energiaszükségletük felét atomerőművekből fedezik. Azt, hogy hagyják-e magukat megfertőzni a franciák - nem tudhatjuk; mindenesetre a technológiai fejlődésben állandó helye van a szorongás pszichológiai eszköztárának. Jól tudjuk, kezdetben minden technológia különféle félelmeket, sőt haragot keltett. Ebben az esetben a haragnak annyi létjogosultsága van, hogy mindenki tudja, milyenek egy baleset eredményei. Mellesleg, olvastam valahol, hogy amikor a Szovjetunióban beindították az első önfenntartó uránhasadási láncreakciót, Lavrentyij Berija be akart menni abba a helyiségbe, ahol ez a folyamat végbement. Nem tudom, miért tartották vissza, később úgyis befejezte pályafutását - csak éppen másképp és sajnos később.

Visszatérve az ügyhöz: két problémáról van itt szó, és ezt a kettősséget határozottan ki kell emelnem. Egyfelől itt van azon atomreaktorok biztonságfoka, ahol az energia forrása az urán235, illetve különösen az a mód, ahogyan eljutnak az energetikai profitig. A mérnöki tudomány ütközik itt élesen az atomfizikával. Többféle megoldást alkalmaznak; már léteznek - nem tudom, milyen mértékig megvalósítva, annyi mindenesetre bizonyos, hogy igen költségesek - olyan reaktorok tervei, amelyekben a reakció ún. „felfutása", azaz az atommag széthullásának felgyorsulása során automatikusan leállítják magukat. A bökkenő csak az, hogy tulajdonképpen nincs olyan anyag - legyen az rendkívüli módon tartós, vagy rendelkezzék titánbevonattal -, amely tökéletesen ellenálló maradna a radioaktivitás magasfeszültségével szemben. Kísérleti, avagy laboratóriumi körülmények között tesztelhetünk különféle fémeket vagy ötvözeteket, de olyan eredményeket elérni tisztán számítógépes szimuláció által, amelyek 99 százalékban sikerülnek - nem igazán jön össze. Azokról a dolgokról beszélek, amelyeket még nem lehet tisztán fizikai-matematikai módon kiszámolni. Ettől függetlenül a reaktorok biztonsági foka minden bizonnyal emelkedik.

A második probléma, amelyet egy kvázi-frankeinsteini legenda övez, az úgynevezett melt down, vagyis annak eshetősége, hogy a reaktor bázisa teljesen megolvad és a mag szétesik. Ilyen azonban mostanáig nem történt meg, és az újabb megoldásoknak hála ezt a bizonyos „kínai szindrómát" egyre kevésbé tartják valószínűnek.

Természetesen amikor Csernobilban bekövetkezett az első robbanás, milliónyi egység curie került a levegőbe, amit nem lehet megakadályozni. Nemrég olvastam egy cikket, amely bemutatta az iszonyatos károsodások hatalmas mennyiségét, amelyek akkoriban a katasztrófa sújtotta területen megjelentek. Amikor a radioaktív felhő Moszkva felé indult, állítólag ezüstnitráttal szórták be, hogy a halált hozó eső Belorussziára hulljon. Hogy mindez igaz-e - nem tudni, mindenesetre a sugárzás miatt kialakult daganatos betegségek száma jelentősen megnőtt azon a környéken. A halál útvonalát, amely egyébként legalább egy évszázadon át vezet, mivel ennyi ideig tart egyes radioaktív izotópok lebomlása, erősen a légáramlatok befolyásolták. Egy igazi katasztrófa esetén - ezt világosan ki kell mondanunk - mi, emberek, tehetetlenek vagyunk. Legfeljebb minimalizálni lehet a bekövetkezés valószínűségét, ez történik manapság. Mégis, minél több biztonsági intézkedést építenek be a projektbe, annál többe kerül a megvalósítása, ami persze ismét a termelt elektromos energia árának emelkedésében tükröződik. A biztonsági és a költségtényező mindig kart karba öltve járnak.

Ugyanakkor, amint egyszer Az utolsó előtti pillanat* című beszélgetéssorozat egyik részében már elmondtam, nem igaz, hogy az óriási szélmalmok, amelyeket az atomenergia ellenzői olyan nagy hévvel propagálnak, olcsóbbak lennének. A hatalmas, száz méterre is magasodó konstrukciókról beszélek - a németek Spargelnak, azaz spárgának hívják -, amelyek betontonnák százait emésztik fel, elcsúfítják a tájat, és lapátjaik halálos veszélyt jelentenek a vándormadarak számára. Végeredményben pedig kétszer olyan drága áramot kapunk, mint a hagyományos, szénnel vagy gázolajjal fűtött hőerőművekben előállított energiából. És persze állandó korlát a szélerősség, amelyre ezeket a szélmalmokat beállítják, mert amikor az üvegházhatás hatására elérkeznek a rendkívüli erejű hurrikánok - Európában legutóbb 256 kilométer óránként! -, a következményeket nehéz megjósolni.

* Swiat na krawgdzi. Krakkó, Literackie, 2000.

A nukleáris reaktorok a dúsított urán hasadásából származó energián kívül termelnek, mint tudható, hulladékot, radioaktív anyagot is, amelyet valahol biztonságosan el kell raktározni, mégpedig évszázadokra. A hulladék tárolása igen nehéz ügy. A szegényebb országok mindig hajlandók pénzkereset fejében átvenni, mégis nehéz volna a legjobbnak mondani ezt a megoldást. Végleges megoldás egyelőre nem létezik, pedig elég kétségbeesetten keresik. Személyes meggyőződésem, amely mostanáig teljesen utópisztikusnak tűnhetett, mindig is a következő volt: egyszer majd kialakulnak viszonylag olcsó módszerei annak, hogy nagyobb tölteteket küldjünk ki a Kozmoszba és megjelennek az ún. szeméttároló-állomások. A Kozmosz pedig, mint potenciális szemetes, annyira tágas, hogy mindent elnyel.

A franciák speciális „Castor"- vonatokkal szállították a hulladékukat Németországon keresztül, amire a zöldek szinte a paranoiás rémület támadásaival reagáltak; a vége az lett, hogy minden ilyen transzportot egy hatalmas rendőrségi különítmény véd. Van ebben valami őrültség, de hát az emberek általában véve is őrültek, a Castor esete tehát nem igazán kivételes. Elég volt ugyanis kétszáz méterrel arrébb menni a vasúti sínektől, hogy teljességgel megbizonyosodjunk afelől, hogy semmi sem fenyeget bennünket. A potenciális veszélyek, amelyeket a hulladékok átszállítása jelent, tulajdonképpen még mind semmik ahhoz képest, ami a Kola-félszigettől északra történik, ahol a tengerben hajótemetőt csinálnak jó néhány posztszovjet atom-tengeralattjárónak. Az oroszok egyre szélesebb felségvízi területi sávokat kívánnak maguknak, céljuk azonban nem ezen időzített bombák semlegesítése és bebiztosítása, hanem az, hogy újabb fúrásokat végezhessenek, a self területe alatt ugyanis számos földgáz- és kőolajlelőhely található. E terv, illetve a radioaktív temetők további sorsa nemcsak maguktól az oroszoktól, hanem mások együttműködésétől és befektetési szándékától is függ. A japánok mindig kedvüket lelték ebben, ők azonban mindenekelőtt a szovjetek által elvett Dél-Kurill-szigeteket szeretnék visszaszerezni. Mindig is csodálattal töltött el az a kitartó ellenállás, amelyet az oroszok tanúsítottak az igényük iránt.

A hadi nuklearizáció veszélyei ebben a pillanatban mérsékeltebbek, ugyanis - ami elég szomorúan hangzik - a bioreaktorok formájában új perspektívák tűntek fel ezen a területen, amelyek képesek biológiai, parazitologiai, bakteriális és ki tudja még milyen mérgeket létrehozni. Már léteznek olyan intézetek, amelyekben szintetikus kromoszómákat vagy szintetikus vírusokat képesek létrehozni, ami természetesen szintén nagyon veszélyes. A norvégok jelentős távolságból észlelték a Kurszk robbanását a tenger fenekén, de nyilvánosan azt állítani, hogy egy nagyobb és jól őrzött orosz pincében szörnyű bakteriális mérgeket kotyvasztanak - lehetetlen.

A hagyományos áramfejlesztő erőművek is sok radioaktív mellékterméket termelnek, ott is megtalálhatjuk a teljes Mengyelejev-táblát - Az utolsó előtti pillanatban erről részletesen is beszélek. Mégis igen kevesen vannak, akik ezt is megemlítik. Visszatérve a pszichológiai tényezőhöz: az autóbalesetek áldozatainak száma Amerikában a vietnami háború idején nagyobb volt, mint a háború során elesett amerikai katonák száma abban az időben, mégsem harcolt senki a motorizáció ellen, viszont mindenki a háború ellen volt. A technológia „rossz adományait" könnyebben viseljük, merthogy a másik oldalon hasznunk is származik belőle. Mindig van elég erőnk, hogy elviseljünk egy idegen betegséget, például a fehérvérűséget.

Vannak azonban nehezen érthető jelenségek. Németországban folytatott vizsgálatokban kimutatták, hogy kis mértékben, de megemelkedik a leukémiás megbetegedések száma azok között, akik a meglehetősen nagy számú atomerőművek valamelyikének körsugarában élnek. Másfelől viszont az alapos vizsgálatok sem mutattak radioaktivitást ezeken a területeken. Arról pedig, hogy magától a félelemtől leukémiát lehet kapni, eddig senki sem hallott.

Mikroszkopikus élőlények, apró kis hangyák vagyunk mindannyian, akik egy hatalmas bolygó felszínén élünk. Ráadásul a Föld, vagyis konkrétabban a kontinensek felszíne folyamatos mozgásban van, és ez csak az egyik azon okok közül, amelyek miatt nem igazán tudjuk használni a geotermikus energiák gigantikus készleteit, feltételezve még azt is, hogy sikerülne olyan hihetetlenül mélyre a kéreg alá levezetni a csöveket és azok nem olvadnának el egyből. Persze a kontinensek mozgása igen lassú, és egy nemzedék élete alatt meg sem érezhető. Egész Európában mi most egy úgynevezett fennoskandiai pajzson ülünk, amely különösen aszeizmikus, vannak sokkal magasabb fokú szeizmikus veszélyben lévő területek, például Japán szigetei.

Az uránenergia mégis a végéhez közeledik. Nem egy potenciális baleset szörnyű hatásai miatt, hanem azon okból, hogy kezdenek kimerülni az uránkészletek. A magam részéről a továbbiakban nagy reményt látok az úgynevezett „hideg fúzióban". Ha nem is úgy, ahogy Pons és Fleischman szerették volna - egy pohár vízben (ez különben szubjektív módon igazolt volt, bár nem sikerült), de a dolog továbbra is ígéretesnek tűnik.

Mostanában újfajta magnetikus csapdákról beszélnek a plazmában; de ez a plazma iszonyatosan instabil és nem szereti, ha mágneses mezők nyomása alá kerül, és bármilyen érintés azt eredményezi, hogy mindenféle korlát, amit ellene szerkesztünk, elolvad. A másik lehetőség egyesek szerint a trícium, mások szerint a deutérium alkalmazása, a magbéli változások ciklusát az ún. müonok (a müon egy apró részecske) keletkezése befolyásolja, amelyek szétbomlanak, és nagyobb energiát bocsátanak ki, mint amennyit befektettek ebbe a folyamatba. Egyelőre csak laboratóriumi körülmények között sikerült, mikroszkopikus szinten, és mindenki szökdécsel az örömtől, ha valaki megkapja a Nobelt, de egyelőre még nem született terv e felfedezés gyakorlati kihasználására, csak homályos elképzelések vannak. Az ember pedig olyan lény, aki a jövőből él; ha nincs jövő, egyáltalán nincs semmi. Ezért úgy gondolom, a harmadik évezred horizontján a fúzió megvalósíthatóvá válik. Remek lenne, hiszen mérhetetlenül kevés radioaktivitást termel; néhányan azt mondják, szinte semmit.

Végezetül térjünk vissza a mai naphoz! Csehország éppen olyan szuverén állam, mint Ausztria, és a nemzetközi jog szempontjából nézve semmi lehetőség nincs arra, hogy bármilyen külső utasítást alkalmazzanak vele szemben. A határátkelők blokádja jókora kellemetlenséget okozhat, de a már felépített erőmű leszerelésére aligha sarkallja őket. A cseheknek jogukban áll beindítani Temelínt, az osztrákoknak pedig jogukban áll lezárni a határátkelőt. Nem létezik olyan nemzet és állam feletti instancia, amely mindezt megakadályozhatná. Az egyetlen hatalom, amely kontinensről kontinensre átívelhet, a nagytőke, ezt pedig kizárólag a kalkuláció és a haszon érdekli.

2000

Tartalom

A véres sár esete

A rendkívüli jelenségek szociológiája alig, tudomásom szerint igen kevéssé foglalkozott a következő esettel: amikor egy embercsoport, legyen az egységes etnikai vagy vallási szempontból, vagy éppen felülről meghatározott címmel járó funkciója miatt, kikerül a törvény hatálya és oltalma alól, célzott támadások érik, sőt, néha életére is törnek. Pedig ez a legkülönfélébb helyeken és körülmények között megtörténik.

Nem a középkori inkvizíció katarok és albigensek elleni ténykedésére gondolok itt például, hiszen azokat felülről irányították, egyaránt a bracchium Ecclesi. és a bracchium sxcularx felől;* én a spontán cselekedetekről beszélek. Mindenféle nemzetiségű és foglalkozású ember, aki általában a társadalom alacsonyabb rétegeiből származik (bár ez sem törvényszerű), hajlamos a lehető legszélsőségesebb, akár gyilkos cselekedetekre is, ha magáénak érezheti a hatalom és a törvény legalábbis passzív beleegyezését.

* egyházi bíráskodás és világi bíráskodás (latin)

Ez a fatális általánosítás érintheti a lengyel kezektől elkövetett mészárlást Jedwabnéban, vagy más eseteket is. Mint Karel Capek történeteinek hűséges olvasója, naiv elképzelésem volt a csehekről - úgy hittem, kivétel nélkül kedves, jóravaló és kulturált emberek. Erre most azt olvasom, hogy amikor megbukott a Harmadik Birodalom, a csehek olyan kegyetlenül bántak az úgynevezett szudétanémetekkel, akik időtlen idők óta Cseh- és Morvaországban éltek, hogy még a „pogrom" szó használata sem volna túl erős.

Tomasz Strzembosz professzor úr néhány nappal ezelőtt megjelentetett a Rzeczpospolitában* egy cikket a következő főcímmel: „A zsidó lakosság, köztük is különösen a fiatalok és a városi szegényréteg, tömegesen vettek részt a szovjet hadsereg üdvözlésében. Fegyverrel a kézben vezették be az új rendet." Bőségesen idézi azokat a nyilatkozatokat, amelyek arról tanúskodnak, milyen szörnyű esemény volt a lengyelek számára az oroszok bejövetelének napja a keleti határon, mivel nagyon sok embert, például a lengyel adminisztráció tagjait azokon a földeken zsidó feljelentések alapján Keletre deportáltak. És akármennyire is leszögezi a bevezetőben, hogy semmi sem igazolhatja a polgári lakosság bármely csoportjának legyilkolását, cikkének sugalmazott üzenete mégis legalább részlegesen, burkoltan azokat mentegeti, akik a németek passzív, de megengedő beleegyezésével később legyilkolták a zsidó lakosságot.

* Köztársaság, vezető lengyel napilap.

Azt gondolhatnánk, hogy Strzembosz professzor felfedezett valamit, amiről eddig fogalmunk sem volt. Nem így van. Nemrég felütöttem a híres lembergi matematikaprofesszor, Hugo Steinhaus emlékezéseit, aki pontosan leírta a szovjetek belépésének szomorú következményeit Lembergben és Galíciában, azaz az úgynevezett első szovjet megszállást. Steinhaus beszámolóját képtelen vagyok megfelelően alátámasztani, hiszen én tizennyolc éves tacskóként voltam Lembergben, ő pedig az egyetemi professzor egyértelműen helyesebb nézőpontjából, minden illúzió nélkül figyelhette a szovjetek által elkövetett borzalmakat. Steinhaus nevesítve leírja a borzasztó és aljasságában elrettentő eseteket. Nem kíméli a zsidókat sem, említ például olyanokat, akik Sztálin nevét dativusban „sztalinovi" helyett szándékosan „sztalinu"-nak írták, mert oroszul így helyes, vagy ott van a primitív szovjet tintanyaló, akihez valami papírosért kellett menni, őt pedig „zsidó molojec"-nek* hívta. Mindazonáltal azt is olvasni nála, ahogy Mickiewicz lembergi szobránál, közvetlenül a szovjetek bevonulása után, a nemzeti ifjúság egyik képviselője elmagyarázta, hogy hirtelen megváltoztak a nézetei. Azt, hogy megmenekült-e ezzel a deportálástól - nem tudni.

*Molojec: fiatal katona, siheder (ukrán-belorusz).

Mindenképpen zavarba esik egy kissé az ember, sőt, valamelyest fel is háborodik, de nem lehet mindent az egyik vagy a másik oldalra hárítani. Strzembosz professzor cikke, sajnos, elfogult, Steinhaus azonban világosan kimutatta azt a szegregációs kulcsot, amelyet a szovjetek használtak. Rengeteg zsidót is elszállítottak a szovjet hatóságok: az úgynevezett áttelepülőket, de kereskedőket és más „osztályidegen elemeket is". Paradox módon nem látták szívesen a régi kommunistákat sem, mert a szovjet hatóságok attól féltek, ha már valaki Lengyelországban is ennyire népszerűtlen eszméknek hódolt, az most majd nem lesz hajlandó a megfelelő viaszos hajlékonyságot és simulékonyságot mutatni az iránt, amit parancsolnak neki.

Az akkori időkből számos adatot és részletet ma már lehetetlen újjáalkotni. A magam részéről úgy vélem, hogy - mint azt megírtam - az olyan végletesen szomorú esetekre, amilyenekről például Stryjkowski írt A nagy rémületben,* fátylat kell borítani, nem is annyira a feledését, mint inkább az irgalomét. Nem szabad csizmástól rontani az ítélkezés kényes terepére, hogy ki kollaborált többet és ki kevésbé.

* Julian Stryjkowski (1905-1956), zsidó származású lengyel író.

Hozzá kell tenni a következő paradoxont is: a szovjetek által elszállított zsidók, már ha túlélték, az életüket köszönhették a sztálini deportálásnak, hiszen azokat, akik Lembergben és környékén maradtak, a németek bevonulása után mind egy szálig kiirtották. Hiszen elég volt zsidónak lenni ahhoz, hogy az embert megöljék a németek. Elég volt szudétanémetnek lenni ahhoz, hogy 1945-ben különféle megaláztatásokban vagy éppen halálban legyen része az embernek a csehek kezétől. Ilyen esetekben a jog sem kötelez, senki nem áll semmilyen bíróság elé, egyszerűen megvernek, felgyújtanak, erőszakolnak, rabolnak és gyilkolnak. Ez a jelenség arról tanúskodik, menynyire fontos az emberek számára a törvény védőhálója és az egyének feletti tekintély.

Később aztán igen nehéz kiegyenlíteni ezeket a véres számlákat. A véletlen úgy hozta, hogy amikor Strzembosz professzor cikke megjelent, én éppen - nem jókedvemből, hanem kötelességből - épp egy könyv olvasásába fogtam, amely már régóta ott hevert nálam, de nem volt erőm fellapozni: Recht, nicht Rache, azaz Törvény, nem bosszú, Simon Wiesenthaltól. Elolvasása után enyhe kétségbeeséssel vegyes csodálkozással vettem tudomásul, hogy a náci gyilkosok felkutatása, aminek Wiesenthal az életét szentelte, teljesen terméketlen maradt. Amikor megtalált egy gyilkost, Argentína vagy éppen egy másik dél-amerikai ország nem adta ki, a bíróságok pedig még Ausztriában is felmentő ítéleteket hoztak. Ez a felettébb szorgalmas és kockázatos munka tehát igen szerény eredményeket hozott. Azok az emberek, akiket nem védett meg a törvény hálója, sajnos az előbb említett igazságszolgáltatás áldozataivá válnak, tekintet nélkül arra, hogy éppen a spiclik által zsarolt zsidó menekültek voltak a gettóból - a Honi Hadsereg jelentéseiben 30 000 ilyenről tudnak csak Kis-Lengyelország területén, ez tehát nem volt egyedi jelenség -, avagy szudétanémetek, akiket közeli ismerőseik, sőt szomszédaik űztek ki a házaikból, netán éppen koszovói muzulmánok, akikre rátámadtak a szerbek. Egyféle gyilkos vakmerőséggel van dolgunk, amely teljesen független attól, mit szabad, s mit nem. Közeli ismerőseim szájából hallottam olyan véleményt, amelyet talán teljes mértékben nem osztok, mégis meg tudom érteni: ha például úgy alakulna, hogy az összes science fiction-szerző, vagy éppen az összes szakállas ember hirtelen valami felfoghatatlan módon törvényen kívül találná magát, egész életünk veszélybe kerülne. Amikor egyszer a feleségemmel, még Tito idején, Jugoszláviába utaztunk, és nem voltunk tisztában a szerbek, horvátok és szlovének közti különbséggel, eszünkbe sem jutott, hogy miközben körbejártunk az országban, olyan nációk határait lépjük át, akik megváltozott körülmények között képesek akár egymás torkának is ugrani. Minden olyan ismerősnek, sőt, barátságosnak tűnt. Hiszen olyan sok vegyes házasság volt - aztán hirtelen kiderült, hogy mégis vannak áthatolhatatlan különbségek, amelyek miatt végül a tömegsírok keletkeznek. Nem merném ezt teljes egészében az Európából érkező hódítók és az ausztrál aboriginalok vagy az indiánok viszonyára vonatkoztatni, de ott is valami hasonló történhetett. Különféle kultúrák összeütközése, főleg a régebbi korokban, mindig is véresen végződött. Az idő haladtával mindez szerencsére változik, továbbra is történnek azonban olyan esetek, amikor mindenki rettenetes mocsárba süllyed: innen a cím, A véres sár esete. Nem túl mélyen kifejtett okokból a szörnyűségek jelentős része, amely főleg a második világháború idején, de nem feltétlenül csak abban az időben mentek végbe lengyel és orosz területeken, de az Európa semleges államai és a Harmadik Birodalom közötti kollaboráció is csak most kerül felszínre. Amikor annyi év után ilyen adatokat bányásznak elő, nem könnyű igazságos ítéletet hozni, nehéz és kockázatos dolog ugyanis a történelemben rögzült tömeges jelenségek fölött pálcát törni, mivel a normák és a kritériumok állandóan változnak. Mindenesetre kifehéríteni a múltat biztosan nem szabad.

2001

Tartalom

Vissza az atomhoz

Nemrég olvastam, hogy az Egyesült Államokban bekövetkezett az általam is várt fordulat az energetikai trendek területén. Az évek óta működő atomerőmű-együttesek, amelyeknek már régóta a szemétdombra kellett volna jutniuk és szinte filléreket értek, hirtelen igen magasan jegyzettek lettek. Az egyik legnagyobb atomenergia-centrum Vermont államban, amely már huszonhét éve működik, éppen bezárt volna, amikor megjelent egy befektető, aki kész volt átvenni és újra beindítani, ráadásul igen korrekt áron.

Ráadásul mindez abban pillanatban történik, amikor az amerikai atomenergia mintha már éppen visszaszorulóban lett volna, főleg, hogy Európából kezdett áthallatszani a zöldek vad óbégatása. Attól az időtől fogva, amikor 1979-ben bekövetkezett a baleset az amerikai erőműben a pennsylvaniai Three Miles Islanden - igaz, nem volt túl veszélyes és gyorsan úrrá lettek rajta -, és főleg a csernobili katasztrófa után, amelynek lassan a tizenötödik évfordulóját éljük, az általános rémület a nukleáris energiától lelassította a tervezőmunkát ezen a területen; a szakértők hiába emelik ki helyesen, hogy még nem jött el az értelmes alternatíva ideje, és az új technológiai megoldások segítségével majd minimalizálni lehet a kockázatot és hihetetlen módon megnövelhető a reaktorok balesetmentessége. Amikor néhány nappal ezelőtt Lengyelországon áthaladt a vonat a csehországi Temelín reaktorának üzemanyagával, úgy adtak hírt róla, mintha legalábbis pestissel fertőzött szerelvényről lenne szó - az egész művelet veszélytelen volt, mégis irracionális félelmek kísérték.

Mi okozhatta hát az említett fordulatot? Először is, a gázárak hirtelen emelkedése. Másodszor, az egyre határozottabb energetikai hiányjelenségek. Két évvel ezelőtt a felvásárlók száz dollárt fizettek egy megawatt energiáért, most majd' a nyolcszorosát. 1990-ben a legtöbb újonnan tervezett nagyobb energia-átalakítónak a gáz volt a legfőbb üzemanyaga. Az atomerőművek ma az Egyesült Államokban az energia mintegy húsz százalékát állítják elő - ami nem kevés. Eddig úgy vélték, hogy a tulajdonosok nem fogják megújítani a licencszerződést, és lemondanak róla a hagyományos, gázzal működő erőművek javára - de a helyzet most mégis megváltozott. A pénz dönt mindenben, és bizonyos értelemben még a biztonság miatti félelmek felett is áll.

Az atomenergia-ipar feltámasztása jó ürügyet szolgáltatott az új Bush-adminisztráció energetikai politikája fölötti vitákra. Ez az adminisztráció azt állítja, hogy a nemzeti energetika egyik alappilléréül a nukleáris erőforrásoknak kell szolgálniuk.

Az úgynevezett Union of Concerned Scientist kritikusai - nem is tudom, hogyan fordíthatnám, az „érintett" nem hangzik valami jól, az „érdekelt" pedig túl kevés - azon félelmeiket fejezik ki, hogy az amerikai atomkészletek előrehaladott kora és a megfelelő szolgáltatók beszerzése alkotják a működés leggyengébb láncszemét. A megoldást az automatizáció jelenthetné, de azt már tudjuk, hogy balesetmentes technológiák nem léteznek. Mégis, a Three Mile Islanden történt eset óta egyetlen komolyabb baleset sem történt az Egyesült Államokban. Az adagolás és az irányítás új, korszerű feltételei biztosabbá teszik a régi berendezéseket, és megkönnyítik az újak gyártását is.

Mindez nem elhanyagolható jelentőségű Európa számára, amely az elmúlt évtizedekben ezeken a területeken csakis kudarcokat tapasztalt. Először ott volt az ausztriai Zwentendorf. De mortuis nil nisi bene,* ám a néhai kancellár, Bruno Kreisky kicsit szamár módjára cselekedett: amikor befejeződött az atomerőmű építése és szinte már kulcsra készen állt, népszavazást kezdeményezett, amelyben a szavazók ötvenhat százaléka nemet mondott; így aztán végül milliárdokat pazaroltak el.

* holtakról vagy jót, vagy semmit (latin)

Ma a zöldek által leginkább támadott országok Svédország, Németország; de Franciaországban, ahol az atomerőművek az energiaforrások jelentős részét képezik, valahogy senki sem hal meg a rémülettől. Mindazonáltal, amikor Németországon áthalad egy francia nukleáris hulladékot szállító vonat, a harcos helyi ifjúság óriási örömöt talál a vágányok eltorlaszolásában, a viaduktok lezárásában és más látványos tevékenységekben, amelyeket - zárójelben teszem hozzá - a televízió is imád. Ha már leírtam, fenn is tartom az állításomat, hogy az ilyen tevékenység teljesen értelmetlen: még ha fel is tesszük, hogy egy ilyen vonat veszélyezteti a környezetünket, hát akkor a megállítása még nagyobb veszélybe sodorhatja az adott vidéket. Személy szerint úgy vélem, hogy Lengyelország számára sincs más megoldás, mint felújítani a Zarnowiecban található erőművet, bár másfelől nem nagyon hiszek a sikerében. Hiszen évek óta beszélnek a sztrádaépítésről - mégsem csináltak egyet sem, úgyhogy az atomerőművekkel lehet, hogy még rosszabb lesz.

Az atomenergiára áttérés fokozza az elméleti oldalhoz fűződő érdeklődést is. A jövőben továbbra is tökéletesítik majd a gyártás és a biztonsági rendszerek technológiáját. Bush kormánya alapvető módon akarja korlátozni a gyártók felelősségét egy nukleáris vészhelyzet esetén; az atomenergia-források ügyei Amerikában ugyanis szövetségi, nem pedig állami törvények hatálya alá tartoznak. Itt kell óvatosan megjegyeznünk, hogy az atomenergiához való visszatérés és annak felépítése csökkenti az égéstermékek kijutását az atmoszférába. (Az utolsó előtti pillanat című könyvemben leírtam, milyen szörnyű mennyiségben bocsátanak ki a hagyományos fűtőerőművek különféle mérgező és káros anyagokat.) Ez pedig a kiotói konferencián a klímaváltozás és az úgynevezett üvegházhatás ügyében vállalt szabályozás felé törekvést jelenti, amely ellen Amerika eddig hevesen tiltakozott. Stanislaw Lem híres mondása, mely szerint minél inkább felmelegszik a klíma, annál hidegebb lesz, a maga módján sajnos beigazolódni látszik. Az ablakon túl hallatlan felmelegedést látunk: a vegetáció időbeosztása vagy egy hónapot késett idén, ez pedig árvízhullámmal fenyeget.

Természetesen nincs megoldva a kimerített nukleáris anyagok különféle veszélyeket rejtő és folyamatos tüntetésekre okot adó eltárolásának ügye sem. A putyini Oroszország, amelynek hatalmas, gyakorlatilag lakatlan területei vannak, viszont annál inkább kell neki a pénz, jelentős mennyiségű radioaktív hulladék fogadására mutat hajlandóságot. Amerikában felmerült az ötlet, hogy a Bush-kormányzat ebben az évben dolgozzon ki egy politikailag megfelelő tervet, amely hosszabb távú megoldásokat is tartalmaz. Szóba került mostanában a Nevadai-hegység, mindenki mellette van, csak a nevadaiak nem örülnek túlságosan... Már írtam, hogy a legjobb atomtemető a Kozmosz lenne: sajnos egyelőre még túl sokba kerül egy kilogramm bármiféle anyag kijuttatása a Kozmoszba. Évek óta mondogatják, hogy valamikor majd tiszta energiát nyerünk a termonukleáris energiából, akár a csillagokban. Ez talán nem egy bomlott elme álma, talán még az évszázad első felében sikerül legyőzni a technikai nehézségeket, és akkor a hulladék problémája már nem lesz olyan égető többé. Már nálunk is láttam az első reklámhirdetéseket, amelyek arra biztatják a háztulajdonosokat, hogy építsenek napenergiát elnyelő berendezéseket a házuk tetejére. Télen ugyan nem fűti ki a házat, de nyáron például már képes lehet meleg vizet biztosítani. A berendezés működése viszont nagyban függ a felhőzettől és más egyéb dolgoktól. Legutóbb például olvastam egy cikket, amely mélyen megdöbbentett azzal, hogy mi csupán egy vékonyka héjon élünk, mely alatt folyékony láva örvénylik. Az ott raktározott energiát azonban nem tudjuk felhasználni, hiszen amint nyolc-tizenkét kilométernél mélyebb lyukat fúrunk a Földbe, minden, amit ledugunk, rögvest elolvad. Úgyhogy átszáguldunk a Kozmoszon, miközben egy porral teli tartályon ülünk, és néhány ágacskát keresgélünk, hogy kis tüzet csiholhassunk, amelynél megmelegedhetünk. Úgy tűnik, senki sem készített még globális számvetést, és nem próbálta pontosan meghatározni, hogy az atomenergiával szembeni ellenállás hány százalékban a média által gerjesztett társadalmi pánik eredménye, és mennyiben ered a lehetséges valós veszélyekből. De ez érvényes más területekre is. Sokat hallunk mostanában az „elektromágneses szmogról" is. Egyesek azt állítják, hogy rendkívül veszélyes és nincs egészségtelenebb a mobiltelefonok használatánál, vagy, ne adj' isten, a magasfeszültségű vezetékek alá építkezésnél. Mások szerint az úgynevezett mobilok önmagukban semmilyen negatív hatással nem rendelkeznek, csak a fülhallgató használatával kell csínján bánni. Olaszországban legutóbb a Vatikáni Rádió kapcsán tört ki a botrány, amely, mivel nem voltak távolabbi közvetítőállomásai, nagyobb erővel sugárzott, mint amelyet az egyébként igen szigorú olasz törvények megengednek; az állomás vezetése azóta beleegyezett az adásórák számának csökkentésébe.

Az általános konklúzió a következő: egyre több ember lesz a Földön, a zsúfoltság csak nő, és ezzel párhuzamosan nőnek az energiaszükségletek is. Tekintet nélkül arra, hogy milyen fajta energiát használunk, folyékony szénhidrátot vagy gázneműt, vagy éppen nukleáris energiát, mindenhol lesznek problémák. Az ilyen gondoktól csak a tevegelő beduinok szabadok: nincs áramuk, van helyette egy púp előttük, egy púp mögöttük, és több nem is kell nekik.

2001

Tartalom

Globális globalizáció

Az úgynevezett globalizáció számos különféle folyamatot jelent együttesen. Nem keveset írtak már gazdasági, informatikai, társadalmi hatásairól, mely utóbbi olyan méreteket öltött, hogy már szinte népvándorlásról lehet beszélni. Különösen Nyugat-Európa - a világ leggazdagabb államainak térsége - viselkedik igazi mágnesként, magához vonzva a Harmadik Világból, azaz a nyomor országaiból érkező tömegeket. Ennek a nyomornak szimbolikus jele az a nemrég napvilágot látott tény, hogy minden tizenkettedik másodpercben éhen hal egy gyermek. Vannak azonban a globalizációnak olyan hatásai is, amelyekre, annak ellenére, hogy számtalan jele volt korábban, senki sem gondolt. Az elmúlt évszázadban Ausztráliában rendkívüli módon elszaporodtak a nyulak, és hogy elpusztítsák a járványt - bevezettek egyfajta vírust, amely a kis állatok óriási tömegének pusztulását okozta. Ezután azonban, ahogy az a természetben lenni szokott, mutáció következett be, és megjelentek olyan nyulak, amelyek ellenállóak voltak az epizootiára. A globalizáció folyamata a legkülönfélébb növény- és állatfajták keveredését és átköltözését eredményezte azokról a helyekről, ahol időtlen idők óta őshonosak voltak, egészen új helyekre, ahol veszélyes, váratlan károkozóként tűntek fel. Így például a mérges barna fakígyó átkerült Ausztráliából és Indonéziából Guamra, és tovább terjed a Csendes-óceán térségében, gyakran a repülőket használva közlekedési eszközként. A csúszómászók ugyanis bemásznak az alváz, a kerekek rejtett zugaiba. Azt az apró testű ragadozót például, akit Kipling elbeszéléseiből Riki Tiki Tévi néven ismerünk, beköltöztették Nyugat-Indiába, hogy pusztítsa el a szaporodó patkányokat, csakhogy később sajnos áldozatul estek neki a különféle városi madárfajok, mókusok és hüllők is. Az egyik hangyafaj, amelytől hemzseg Ázsia, közvetett módon a Karácsony-szigetek esőerdeit teszi tönkre, mivel elpusztítja azokat a szárazföldi rákokat, amelyeknek óriási és fontos szerepük van a helyi ökológiai körforgásban. Az utóbbi tizennyolc hónapban ezek a hangyák hárommillió rákot öltek meg. A globalizáció növények és állatok vándorlását teszi lehetővé, amelynek eredményeképpen elkerülnek azokból az országokból, ahol a fauna és a flóra normális részét képezik, és azzal, hogy olyan helyre kerülnek, ahol eddig nem léteztek - a pusztító járvány új válfajait képviselik. Gazok, különféle paraziták, melyek új élőhelyre kerültek, mert vagy szándékosan csempészték át őket emberek, vagy maguktól kerültek fel a hajókra, konténerekre, repülőgépekre. Jó pár évvel ezelőtt, ha jól emlékszem, láttam egy képet egy hatalmas pókról, akkora volt, mint egy emberi kéz, amelyet véletlenül szállítottak egy lengyel banánérlelőbe. A Svájcban székelő Természetvédők Világszervezete azt állítja, hogy az új fajok expanziója rövidesen az egyik legnagyobb veszélyt jelentheti a természet egyensúlyára azáltal, hogy felborítja az úgynevezett táplálékláncot. A szervezet élén álló tudósok úgy tartják, hogy nem valamiféle Marsról érkező idegenek inváziójával kell harcolnunk, hanem a saját bolygónkról érkezőkkel. Kiszámolták például, hogy a hívatlan vendégek által okozott ökonómiai veszteségek évente több száz milliárd dollárt emésztenek fel. Új jelenség ez, amely nemcsak az egyetemes ökológiára korlátozódik, de szorosan kapcsolódik a közegészségügyhöz és a globális kereskedelemhez is. Nehéz eredményes módszereket találni ahhoz, hogy megfékezzünk egy ilyen inváziót, mivel a jelenségek igazi távlatait nem ismerve nem tűnnek túlzottan fontosnak, ennek viszont az lesz az eredménye, hogy a mai hekatomba árát az utánunk következő nemzedékek fogják megfizetni. Hosszú évszázadokon át egymástól óceánokkal és hegyláncokkal elszigetelve fejlődtek a helyi fajok, de a tömeges turizmus és a kereskedelem robbanásszerű felfutása a vámellenőrzés gyengeségével és a megfelelő karantén hiányával párosulva az idegen fajok hirtelen elterjedéséhez vezet. Csak az Egyesült Államokba körülbelül húszszázaléknyi új, régebben nem ismert, ma viszont súlyosan kártékony faj érkezett. Ezek az organizmusok nemcsak belépnek az új területre, de gyakran uralkodóvá is válnak a környéken, mert nagyobbak vagy agresszívabbak a helyi fajoknál, és semmilyen ragadozó nem állítja meg a szaporodásukat. Végezetül pedig tegyük hozzá, hogy az a marhavész, amely Nagy-Britanniában pusztított, az idegen invázió klasszikus példája, hiszen egy ázsiai eredetű vírus okozta, amellyel szemben a helyi fajták védtelenek voltak.

2001

Tartalom

A Nagy Testvér árnyékában

Szeretnék ma visszatérni a Nagy Testvér ügyéhez, bár mindeddig egy percet sem láttam ebből a műsorból; mégis azon gondolkodtam, milyen módon jöhetett létre. Hiszen végül is nem úgy megy, hogy csak úgy begyűjtenek meghatározott számú ellenkező nemű járókelőt az utcáról és berakják őket egy bezárt házba.

Ez nem begyűjtés, a Nagy Testvérbe egyenesen tömegek jelentkeznek, és közöttük végzik az első szelekciót. Nem tudom, milyen kritériumokat alkalmaznak eközben - de biztosan nem némák, süketek és nyomorékok között válogatnak. Az egyik hölgy, a program résztvevője, akinek a fotóját vagy negyvenszer közölték a Tűsarok* címlapján, nagytestvéres pofikájával annyira felidegesített, hogy az egész újság a kukában végezte. Abból, amit eddig olvastam, világosan látszott, hogy nincs semmi mondanivalója. Talán az abszolút átlagosság lencsevégre kapása a lényeg? Még az sem lenne ennyire szörnyű. Állítólag a következő lépcső az úgynevezett Amazonok, ahol a két nem képviselői flörtölnek egymással, és csak a jó ízlésre való tekintettel nem mutatják a várhatóan erotikus finálét. Igen erkölcstelennek tartom, az exhibicionizmus és a felforgatás keverékének.

* A legnagyobb példányszámú napilap, a Gazeta Wyborcza női melléklete.

A második szelekció a Nagy Testvérnél már anonim, és milliós nézőszám előtt megy végbe, és azok befektetése, akik részt vesznek benne, két zloty és néhány groszy fejenként, ennyi a telefonos kapcsolás díja. A nézők tehát egymás után száműzik a játékosokat, aki pedig utoljára marad, elnyeri a fődíjat, amely nagy érték, persze csak töredéke annak, amit a televízió keresett. Egyfajta interaktív televízió ez: nézőként tehetek valamit azokkal, akik idegesítenek a képernyőn.

Más probléma, ami a Nagy Testvér aktuális sorozatának vége után történik. Bűnözők, akik a legszörnyűbb gyilkosságokra és nemi erőszakra vetemedtek, már a börtönben ülve gyakran érthetetlen okból számos ajánlatot kapnak, még házasságit is. Ebben mindig is az átlagos emberi elmék aberrációra való szörnyű hajlamát láttam. Láttam beszélgetéseket azokkal, akik a vége előtt kiestek a Nagy Testvérből. Ezek az emberek, bár nem kerestek félmilliót, kifejezték elragadtatottságukat az iránt, hogy felismerték és örömmel üdvözölték őket az utcán vagy a boltban. Arra a kérdésre viszont, hogy mit tudnak és a nagy kaland után mit remélnek, mindig az a válasz jött: várok az ajánlatra. Hogy sörreklámról van-e szó, vagy éppen fehérneműéről - nem tudom, hiszen nem mindenki passzol egy fehérneműreklámhoz. Jellemző azonban, hogy más válasz nem létezett: senki sem dicsekedett legalább bűvészi kéztrükkökkel. Véleményem szerint ez az anonim tömegtársadalom anomáliája: az egyén óriási küzdelme, hogy legalább rövid időre kiemelkedjen a névtelenségből. A kiválasztottak többsége azonban hamar elfelejtődik és ismét eltűnik az embertömegben.

Sobolewski úr nagyon helyesen írta a Wyborczában, hogy számára kevésbé felháborító a hétköznapi meztelenség, akár pornografikusan értve, mint az ilyen fajta kitárulkozás, különösen, hogy a nagytestvéri látványosságokat az úgynevezett magas nézettség idején mutatják. Számomra is egyszerűen méltatlannak tűnik a dolog. Azt hiszem, a megboldogult Witold Gombrowiczot nem kevésbé ütné szíven a dolog, hiszen az emberközi kapcsolatok igen intim szférájának megzavarásáról van szó. A Nagy Testvér persze csak eredménye annak, ami a tömegkultúrában történik: Harry Potter különféle példányainak tömeges kiadása, mindenféle bóvli inváziója. Ideszámítom a Polityka ötletét is - hogy Pilch elkezd egy regényt, és az olvasók folytatják.* Amikor a gimnázium alsóbb osztályába jártam, egy keskeny papírszalagra ráírtunk egy mondatot, aztán a papírt behajtva letakartuk, és valaki más írta le a következőt, ez azonban mégis gyermekded játék volt.

* Online regény - a népszerű hetilap, és publicistája, Jerzy Pilch (1952), pályázatot hirdettek: egy Pilch által megkezdett történet folytatását kellett megírnia az olvasónak.

Az általános elismerés, amelynek a Nagy Testvér a televíziónézők körében örvend, nem érv az ilyesféle látványosságok létezésére. Az olyan országokban, mint Franciaország és Németország, részleges elismerés kísérte, de egyúttal jelentékeny elutasítás is. Nálunk azonban éppen a kritikus vélemények hiányát tapasztalom. Amikor lengyel rendezők kisebb csoportja tiltakozott a Nagy Testvér- vagy az Amazonok-féle műsorok ellen, rögtön olyan vélemények keltek lábra, hogy, brutálisan szólva, menteni akarják a saját széküket vagy éppen bevételeiket. Ez a szemrehányás is nonszensznek tűnik. Abból, amit hallottam, úgy tűnik, az ilyen műsorok először is unalmasak és ízléstelenek. Segítségükkel az abszolút hétköznapiságot emelik az irányadó elit szintjére. Annak a társadalomnak, amely még nem esett át a teljes gleichstaltoláson* és nivellizáción (Witkacy terminusa**), el kell ezt vetnie. A televízió ebben az esetben negatív társadalmi szerepet játszik, pedig közben rengeteg jót is tehetne.

* erőszakos egyformává tétel (német)

** Stanislaw Ignacy Witkiewicz (1885-1939, művésznevén Witkacy), író, filozófus, képzőművész; katasztrofista nézeteit az első világháború utáni kiüresedett Európáról Az ősz búcsúja (Pécs, Jelenkor, 2002) című regényében ábrázolta.

Nem vagyok holmi megkeseredett vénasszony a fotelban; egyáltalán nem kesergek, egyszerűen csak nagyon nem találom rendjén valónak, hogy valaki ilyen hiábavaló és fölösleges módon vesztegeti az emberi élet felbecsülhetetlenül értékes idejét. És éppen amiatt, hogy ilyen erős a Nagy Testvér nyomában való koslatás, hogy egyre feltűnnek a kistestvérek, hangosan tiltakozni kell a birkatempó ellen. Ezt pedig nem szabad a cenzúrával azonosítani. Ha valaki egy fogadás közben két pofára kezdi tömni magába a szendvicseket és az ételeket, aztán telepakolja a zsebeit is, nem fenyegeti semmilyen büntetés, csak éppen neveletlen tuskónak tartja mindenki. Ilyesmit ugyanis nem szokás, éppen úgy, ahogy nem szokás mosatlan és mocskos ingben járni.

Szégyellem magam, hogy a társadalom a Nagy Testvért akarja nézni. Nemhogy akarja, de kifejezetten sóvárog utána, hiába tudja, hogy semmilyen akciódús történetet nem kap. Egyre terjed a magas kultúra devalválódása a művészet minden válfajában. Egyfajtajárvány ez, kórság, amely lassacskán mindent elborít. Kellemes meglepetés a hír, hogy állítólag semmilyen Nagy Testvér nem vetette meg a lábát Amerikában: sem Kanadában, sem az Egyesült Államokban. Aggódom viszont, hogy feltűnően hallgatnak azok, akik legtöbbször allergikusan reagálnak a vallási szimbólumok általuk helytelennek ítélt használata miatt. Kicsit úgy reagálnak, mint Pavlov kutyája a kenyérdarabra: ami a tabuként tisztelt szimbólumok területén kívül esik, az iránt teljes mértékben közömbösek.

Természetesen tisztában vagyok vele, hogy sem az én szavam, sem a másik ötezer ember véleménye nem számít, akik úgy gondolkoznak, mint én; az uralkodó trend nem változik. Mégis úgy gondolom, hogy az utolsó intézmények egyikének, amely még megőrizte a tekintélyét, azaz az Egyháznak valamiképpen ki kellene alakítani a viszonyát ezekhez a problémákhoz. Nem kellene, hogy továbbhaladjunk abba az irányba, ahová a Nagy Testvér mutat. Fáj, hogy társadalmunk ilyen lelkesen fogyasztja. A producerek és a műsorszolgáltatók persze roppant elégedettek...

2001

Tartalom

Elmélkedések silva reruma CV

Ma olvastam, hogy a Nagy Testvér következő játékára a két nem képviselői közül összesen százhúszezren jelentkeztek. Ezzel egy időben a Przekrójban* olvasható egy levélváltás egy itthon élő és egy Egyesült Államokba emigrált honfitársunk között. A kérdés-felelet-váltás egyértelműen rámutat, hogy a lengyel politikai elit nagymértékben extravagáns, neveletlen, műveletlen, az álszent vallásosság és a hétköznapi paranoia közti sávban mozgó személyekből áll. A remény csíráját ültetheti el az olvasó lelkében, hogy elitünk, valamint elszánt karrieristáink elhitványosodásának nyomorúságos körtánca csak eme lapocska szerzőjének elméjében tört föl Lengyelország társadalmi csúcsaira. Ezt az utolsó reményt azonban beárnyékolja, hogy a szövegben a lehető legvalósabb nevén szólítja a szalmabáb-delírium képviselőit.

* Keresztmetszet, nagy múltú közéleti-kulturális hetilap.

Tulajdonképpen nem tudom, mit lehetne tenni ebben a furcsa társadalomban, amely egyszerre van kitéve az ikonoszféra hatalmas nyomásának, feldarabolva és összehegesztve internetes esetekkel és más ostobaságokkal, miközben költségvetése állítólag az összeomlás szélén áll, és ugyanakkor mindenekelőtt annyira hallatlanul nem hasonlít ahhoz a lengyel társadalomhoz, amelyikre én emlékszem a fiatalkoromból, hogy, igazából hihetetlennek tűnik, hogy ilyen rövid évtizedek alatt ilyen rendkívüli módon megváltozott a valahogy még mindig szarmata identitás. Különféle tanult személyek vezetik le nekünk rendszerint terjedelmes értekezésekben a dolgok pszichoszociológiai állását, és a magasröptű elmélkedéseket olvasónak néha az a furcsa benyomása támad, hogy rémálmot lát, amelyet csak pillanatokra szakítanak meg a régről ismert ébrenlét rövid szakaszai. Másként szólva, én legalábbis a gimnáziumi éveim pillanatképeiben találom meg a másik Lengyelországot. Tulajdonképpen gyakran ilyen érzéssel ébredek vissza egy országba, egy forgásban agyonhajszolt körhintába, amelyet apró földrengések hajtanak tovább. Mintha minden olyan lenne, mint egy rendes államban: vannak hatóságok, városok, utak, folyók, autósorok, milliomosok listái, különféle hivatalnokok, bankárok, tolvajok, rendőrség, de ez az egész mégis valahogy rosszul rímel a társas élet hétköznapjaira. Mindenféle hurrikánok tombolnak itt, politikaiak is, árvizek, nyomor, a kultúra perifériái, a hihetetlen híreket hozó újságok, a magunk módjára gyártott filmek és látványosságok, amelyeket nehéz exportálni, éretlen, rosszul, hiszen alacsony példányszámban jelen levő irodalom,* a nemzeti értékek tolvajai, a tigrist üldöző, de állatorvost találó rendőrség, rövid és tárgyilagos jelentések arról, hogy nincs értelme a biztonsági szervekhez fordulni segítségért, egyszóval, ha egyáltalán lehet annyira merésznek lenni, hogy egyetlen szóban kifejezzük, olyan kulimászban élünk, amely kegyetlenül emlékeztet Konstanty Ildefons Galczyúski híres versének zárószakaszára:**

* Rosszul jelen levő irodalom - kezdetben egy antológia címe volt, majd a kommunista Lengyelországban tiltott irodalmi nyilvánosság elnevezése lett.

* * Konstanty Ildefons Galczynski (1905-1953), költő, drámaíró. Játékos, neoavantgárd költészetéről és bohém élet módjáról ismert. Paradicsomos makréla, paradicsomos makréla! (paradicsomos makréla, paradicsomos makréla) Lengyelország kellett, hát itt van, la! (paradicsomos makréla, pisztráng) Tehát ez az egész miskulancia a maga csomós, mócsingos részeivel nehezen emészthető, főleg, hogy nagy adagokban kapjuk, ráadásul abban a pillanatban, amikor ezt írom, az újságban olyan pártok garmadájának terjedelmes, választás előtti felhívásait látom, amelyeknek nevük van, de programok helyett igazából csak jelszavakat hangoztatnak, és miután képtelen vagyok bármi módon összegezni, mivel is készülnek olyan nagy elánnal a képviselőválasztásokra, kaleidoszkópszerű forgatagban látom az emlékezetben mélyen berögzült, megváltoztathatatlanul makacs, történelmünkön végighúzódó széthúzás szálait, amely már többször felborította államunk bárkájának békés horgonyzását, és bugyborékolva lehúzta a mélybe, egészen a fenékig.

Végül is mondhatnánk, hogy az egész csak az én kellő objektivizmust nélkülöző vénemberes dohogásom. Az ilyen gondolat minden bizonnyal megnyugtat egy időre, de azt a leghatározottabban érzem, hogy a nekünk mutatott politikai panoptikumnak én nem tudok nyugodt nézője lenni. Az elmúlt évszázad összes viszontagsága után állítólag most végre elnyertük a szabadságot, de cserében elvesztettük az ártatlanságunkat.

Sic transit gloria mundi.*

2001

* Így múlik el a világ dicsősége. (latin; Plinius)

Tartalom

A demokrácia mohósága

A Rzeczpospolita szombati mellékletében Ryszard Legutko alaposan átgondolt cikket jelentetett meg arról, hogy közeleg minden olyan, szerkezetükből eredően különösen a demokráciákban általános kulturális különbség megszűnése, amelyek régen meghatározták a társadalom hierarchiájának rétegzettségét. Leegyszerűsítve a dolgot, azt lehetne mondani, hogy a demokrácia, amely a polgári szabadságjogok garanciája mellett eredetileg a népfelséget hivatott közvetve biztosítani a vezetők általános megválasztásával, lassanként felborul, és kikezdi az eddig önmaga erejével biztosított szabadságát.

A hatalmas eltérések, amelyek aközött feszülnek, ami manapság és ami fél évszázaddal ezelőtt történt, az alábbi különbségtételre sarkallhatnak minket: a második világháború alatt a közvetítés mediális eszközei, amit köznapian a negyedik hatalmi ágnak nevezünk, rendszerint szakértőktől érkező információkat tettek közzé, mégpedig főleg katonai szakértőktől. Szó sem lehetett akkor arról, hogy a médiában kimondott vélemények képesek lettek volna például befolyásolni a stratégiát és a szövetségesek háborús taktikáját, csakis azért, mert a szövetségesek demokraták voltak.

Lehetetlen volt, hogy a médiában, teszem azt, olyan óhajok jelenjenek meg, hogy kitalálják az egyesült anglo-amerikai erők nyugat-európai inváziójának lehetséges helyét vagy idejét. A vezérkarok által kitervelt hadi lépések titkosítása a lehetséges siker egyik garanciája volt, eme titkosság médián keresztüli megsértése pedig mindenfajta politikai vagy katonai kiszivárogtatás szerzőjére igen rossz hatással járt. Szó sem lehetett arról, hogy a hitleri Németország ellen irányuló légi csapások és támadások módszereit és célját az újságok stratégái határozták volna meg. Nekem úgy tűnik, ha az a - mellesleg nem csak az USA-ban dúló - csendes háború, amely az információ után sóvárgó médiák és a hadicselekmények titkosságát védeni igyekvő anglo-amerikai vezérkar között folyik, már a második világháború idején elkezdődött volna, akkor az európai invázió valószínűleg kudarccal zárult volna, vagy legalábbis katasztrófával a szövetségesek oldalán. Arra célzok itt, hogy érdekellentét következik be a média információéhsége és a háborús cselekedetek irányítói között. Egyaránt nyilvánvaló ez az afgán háborús színjáték egész területén és az USA-ban vagy Nyugat-Európában. Mivel az USA alkotmánya garantálja a szólásszabadságot, Bush elnök adminisztrációja annak érdekében, hogy megőrizze a műveletek titkosságát és korlátozza a terroristaveszély nyilvánossá tételét, arra kényszerül, hogy a nagyobb közvélemény-formálóknál mértéktartásért könyörögjön az ellenséges forrásokból származó nyilatkozatok, például bin Laden lázító üzenetei közzétételével kapcsolatban. A halálos kockázat, amit a riporterek teljes tudatossággal vállalnak, amikor belopóznak a tálibok által ellenőrzött területekre, mutatja, mennyire megváltozott a helyzet mindenféle szempontból az elmúlt ötven év során.

Legutko professzor a Rzeczpospolitában a társadalmak elközönségesedéséről ír, ami már-már teljes lesüllyedést eredményez, és ez mérhetetlenül megnehezíti egy mintaalkotó elit kibontakozását, mivel a modern demokrácia hajlamos olyan életterületeket is kisajátítani, amelyek korábban függetlenek voltak tőle. Miközben az Egyesült Államok Angliával az ENSZ védőpajzsa alatt erős heterogén szövetséget épít, amelynek célja, hogy valamiképpen elvágja az afganisztáni terroristaközpontok utánpótlását a védelmet nyújtó tálibok elűzésével, a médiában, a CNN-től kezdve a bulvárlapokig és pletykaújságokig, a nehezen vagy rosszul ellenőrizhető információk igazi áradatára találunk, amelyeket aztán még a jobban informált olvasók számára sem könnyű helyreigazítani. A médiák üzleti mohósága odáig vezetett, hogy az öngyilkos terroristák rettenetes népirtó támadását New Yorkban az egyik ínyenc „remekműnek" merészelte nevezni, mintha csak valami happening lett volna. Ez a lépés most még általános felháborodással járt, a beavatkozás, mindenekelőtt a teljességgel ártatlan afganisztáni lakosság életét veszélyeztető bombázások azonnali befejezését követelő demonstrációk viszont teljesen normális dolgok. Főleg az Amerikán kívüli, de nem feltétlenül arab véleményekből érezhető ki a rejtett, halk és meglehetősen aljas elégedettség, hogy bolygónk legnagyobb hatalmai ilyen rettenetesen és, úgy tűnhet, ilyen könnyen megsebesíthetők.

Meg vagyok győződve arról, hogy ha valamelyik brit zsurnaliszta annak idején megpróbálta volna közzétenni az invázió helyszínét és időpontját a sajtóban, bíróság előtt kellett volna felelnie harcoló hazája érdekeinek elárulásáért. Akkoriban rengeteget cikkeztek azokról a köztiszteletben álló egyetemi professzorokról, akik leültek a földre az amerikai bázisok előtt Nyugat-Németországban, hogy betöltsék a bolsevikok által „hasznos idiótáknak" nevezett szerepkört. Legújabb osztaguk most Afganisztán lakosainak sanyarú sorsát gyászolja és utcai demonstrációkban követeli a háborús cselekedetek azonnali leállítását, legalábbis addig, amíg a menekültek és a nyomorgók nem részesülnek megfelelő védelemben. Az érzékeny gondoskodás rohamai furcsa kontrasztot alkotnak emlékezetemben a második világháborús évekkel, amikor az auschwitzihoz hasonló táborok lakói szövetséges bombázásokért imádkoztak, sajnos, hiába.

Nekem úgy tűnik, hogy mindig ott él a legnagyobb demokrácia, ahol a legkevésbé van rá szükség. A társadalmi tekintetben káros tevékenységek korlátozóit nem lehet kizárólag állami kényszerrel érvényre juttatni. Ezeket a korlátokat belsővé kell tenni, és a belsővé tétel a polgári állam feladata. Legutko professzor azzal a figyelmeztetéssel zárja cikkét, hogy minden, ami korunkban elit akar lenni, éppen hogy elefántcsonttoronyba kerül, amit én inkább katakombának neveznék. A tömegkultúra mindenféle elértéktelenedése, az általa terjesztett írások vagy filmek menekülése a rohamosan nuklearizálódó világ veszélyei elől azt eredményezi, hogy a túlzott mértékben széteső és elbutított demokrácia éppen a fordítottjává válik. Egy negyven évvel ezelőtt kiadott könyvemben azt írtam, hogy a társadalmaknak szakértői enklávét kell felállítaniuk, ami azt jelenti, hogy nem minden állampolgár beszélhet szabadon arról, ami idegen a műveltségétől. Nem lehet népszavazást kiírni abban a kérdésben, hogy a laparotómiát a Trendenleburg-módszerrel kell-e végezni, vagy másképp. Nem lehet abban a zöld pártban bízni, amelyik megállítja a nukleáris hulladékokat szállító vonatokat, egyszerűen azért, mert maguk sem tudják, mit cselekszenek: az ilyen vonat vagy nem sugároz radioaktívan, és akkor nincs értelme megállítani, vagy igen, akkor viszont éppen hogy az egyetlen értelmes dolog, ha a lehető leggyorsabb átvonulást biztosítjuk neki minél zavartalanabb útvonalon.

A közösségi tevékenységek ohlokratikus esztelenségével van tehát dolgunk. Ez pedig egyáltalán nem azt jelenti, hogy az amerikaiak által indított hadicselekmények tökéletesen találóak, megfelelőek és tévedhetetlenek voltak. Szeptember 11-e után hosszú hetekig néztem a német sajtóklub vasárnapi tévévitáit, és persze semmit sem tudtam meg belőlük, mert az újságírók igen ritkán tartoznak a döntéshozók és a legjobban értesült megfigyelők körébe. Az olyan emberek számára, akik előtt természetes, hogy az adott kulturális termékek értékkülönbsége mellett nőttek fel, kétségkívül fájdalmas helyzetnek tűnik, hogy Hamlet mint termék többé-kevésbé ugyanannyit ér, mint Harry Potter. Mégis, a magas kultúra termékeinek marginalizációja olyan jelenség, amelyből végérvényesen ki lehet gyógyulni. Rosszabb viszont, hogy a mi kis elitellenes, széteső társadalmi környezetünkben a globalizáció egyre határozottabban a sötét oldalát mutatja - a változások árama által beláthatatlan jövő felé hajtott emberi tömegeket, amelyeket egyre kevésbé tudunk uralni.

Az újszerű társadalmak nagymértékű ellaposodása, a készség, hogy lesüllyedjenek és ezzel elpusztítsák a kultúra korábbi hierarchiáját, erősen afelé mutat, hogy egyre több államban otthonra lel. Egy szupermarketben álldogálva, a televíziók egész utcája előtt, akaratlanul is tanúja lettem az országos sugárzású Nagy Testvér részleteinek. Az egyik lány éppen mosogatott a mosogatótálca fölött, miközben mögötte egy férfi különféle kézmozdulatokat végzett. Olyan helyzet volt ez, amelyben úgy éreztem magamat, mint egy Marsról érkezett jövevény, akit hirtelen egy tökéletesen idegen kultúra kínjai közé vetettek. Teljességgel felfoghatatlanok számomra azok az okok, amelyek miatt a legátlagosabb egyének banális cselekedetei tévénézők milliós tömegét szögezték a képernyők elé. A befogadói ízlések fokozódó gleichstaltolásával szemben úgyszólván teljesen tehetetlen vagyok. Legutko professzor diagnózisa kétségtelenül találó, nehéz azonban kimutatni és néven nevezni azt a sokféle okot, amelyek miatt a társadalmi nivellálódás folyton a minél primitívebb dolgokat reklámozza, azt, ami minél triviálisabb, ami egyszerűen hányaveti, a problémák és az aktív átélést megnehezítő voltuk miatt vonzó ügyek világa helyett. Az újszerű információátadási technikák óriási tömege, élén a televízióval és az internettel, nem hagy kétséget efelől, csak azt nem tudom, vajon ez-e a végső érv.

Az USA most annak az óhajának adott hangot, hogy a német Bundeswehr kisebb része ne harcoló alakulattal legyen a segítségére a tálibok ellen folytatott harcban. Ugyan a német kancellár már korábban is többször elismételte, hogy a NATO ötödik paragrafusában foglalták értelmében minden tagország, így tehát Németország is köteles az Amerikával való szövetséges együttműködésre, a dolog itt nem fejeződött be, hiszen még a német parlament beleegyezését is meg kell szereznie. A Bundestag néhány pártfrakciója tiltakozott az amerikaiak német támogatása ellen, mivel az amerikaiak egyelőre nem járnak túl sok sikerrel Afganisztánban. Ha az effajta politikai megoldás lehetséges lett volna abban a pillanatban, amikor a németek megtámadták Lengyelországot 1939 szeptemberében, talán Anglia nem üzent volna hadat a németeknek a rá nézve kötelező, Lengyelországgal kötött szerződés ellenére, és ki tudja, hogyan fejlődött volna tovább ebben a szituációban az események iránya. Úgy néz ki, hogy a pacta sunt servanda* szabálya lassan érvényét veszti. A törvények rendszere, amelyeket egy demokratikus államban alkalmazni lehet, különösen a nemzetközi kötelezettségek betartása, erodálódni látszik. Közeledünk - nekem úgy tűnik - egy olyan világ felé, amelyben minden lehetségessé válik, amelyben hadüzenet nélkül is lehet háborút folytatni, a szerződéseket pedig vagy betartani, vagy nem, egy olyan világban, amelyben mindenki azt teheti, ami éppen tetszik neki, hasznosan vagy éppen szövetségeseinek kárára is. Az, aki rosszabb, nyer, aki pedig jobb, veszít.

* a szerződéseket mindenkinek be kell tartani (latin)

Nehéz másképp megítélni az USA Afganisztánban folytatott tálibellenes akcióját, mint szükségszerűségből elkövetett lépést, hiszen a gyilkosan professzionális terrortámadás választ követelt. Kétségkívül viccesen festene, ha erre a támadásra válaszul az amerikai demarché egy bin Laden elleni letartóztatási paranccsal ellátott rendőrszázadot küldene. Úgy vélem, hogy sem a tálibok kormányának azonnali elűzése, sem egy új kormány felállítása Afganisztánban nem oldja meg a világszerte rejtőzködő terrorszervezetek problémáját. Idáig is rengeteget írtak és beszéltek a globalizáció gyászos oldalairól, ámde a terrorizmus csak most villantotta ki agyarait, amelyekkel annál pimaszabbul és vérszomjasabban készül a zsákmányra, minél nagyobb, a demokratikus rendszerrel járó szabadsággal dicsekedhet egy állam, amely éppen saját ellenségeinek melegágya. Nem vagyok biztos abban, hogy sikerült rátapintanom a korunk veszélyességét okozó tényezőkre, ahol a legközönségesebb közönségesség éltető táptalajául szolgál a legundorítóbb agresszió növekedésének. Ahogy a vihar elektromos energiáját földelő villanypásztorok segítségével próbáljuk áramtalanítani, a terroristaviharokat is megkísérlik rendszerint néhány alapvető indokra visszavezetni, mégpedig a Harmadik Világ éhező szegényrétegére, illetve az Izrael és Palesztina közt dúló közel-keleti konfliktusra. Tartok tőle, hogy a pontosabb vizsgálatok indokok sokkal szélesebb skáláját mutatnák ki, amelyek közt lopva még mindig szaporodnak a nuklearizáció és a bioterrorizmus démonai. Sajnos számos futurognosztikus vízióm beteljesedett, sőt, még szörnyűbb sötét színben tűntek fel, hiszen az emberi elme új eszközöket alkot, amelyek éppen őellene fordulnak és egyúttal civilizációnk egészét fenyegetik.

2001

Tartalom

A professzionalizmus csapdája

A legutóbbi időkig úgy tűnt, hogy a balos, mindenesetre semmiképpen sem klerikális Przeglod* iránya tulajdonképpen egyáltalán nem esik messze az én meggyőződésemtől. Mégis, miután elolvastam a lapban Piotr Gadzinowski cikkét, amely A moralisták pokla címet kapta, megváltoztattam a véleményemet. Azt írja benne a szerző, hogy ha Kaucz ügyész** teljesítményét a professzionalizmus szempontjából értékeljük, tehát az alapján, hogy a kötelességét teljesítette-e, akkor akár példaként is állíthatjuk, még akkor is, ha a nyolcvanas években Labuda asszonyt vagy Wladyslaw Frasyniukot vádolta.*** Kicsit olyan ez, mint a hóhér esete, aki csak a neki kiszabott fejlevágást teljesíti, és nem vonható felelősségre a posztjáért holmi rendszerváltás miatt.

* Szemle, kulturális-közéleti hetilap.

** Andrzej Kaucz - ügyész, kezdetben gazdasági, majd politikai bűnesetekkel foglalkozott a diktatúra idején, Frasyniukot például 10 év börtönbüntetésre ítélte. A rendszer váltás után továbbra is hivatalban maradt, sőt, 2001-ben kis ideig főügyészhelyettes is volt.

*** Wladyslaw Frasyniuk - a demokratikus ellenállás fontos szereplője, a Szolidaritás egykori vezetője. A nyolcvanas években többször meghurcolták, háromszor ült börtönben. Jelenleg egy liberális párt tagja. Barbara Labuda - Frasyniukkal együtt fontos közéleti szereplő, a Szolidaritás egyik tagja. Jelenleg a köztársasági elnök hivatalát vezeti.

Mint látható, a professzionalizmust értékelik. Ha az efféle okoskodás lépcsőin haladunk, arra a meggyőződésre jutunk, hogy ha a Harmadik Birodalomban a később nürnberginek nevezett rendeletek lettek volna kötelező érvényűek, akkor mindenkit, aki azokat lelkiismeretesen végrehajtotta, most kiváló szakembernek kellene nyilvánítanunk. Ezután pedig gyorsan fel kellene támasztani az összes úriembert, akit a nemzetközi bírói testület ítélete alapján a háború után felakasztottak, sőt, talán még ellátmányt is biztosíthatnánk nekik. Ha az értékelés fő kritériumának a funkcionális szakszerűséget vesszük, senki sem volt jobb szakember azoknál az uraknál, akik a ciklongázt előállították és leeresztették a sorompókat, hogy zsidók millióit küldjék gázkamrába. Eichmann például kiváló szakember volt, von dem Bach-Zelewski tábornok szintúgy, hiszen nemcsak eltiporta a varsói felkelést, de a várost is porig rombolta, valamint megölt negyedmillió varsóit - kolosszális teljesítmény.

Egyáltalán nem viccelek; ez az idézett cikk lényege, noha szerzője természetesen nem abból az állításból indul ki, hogy a professzionalizmus per se érték volna, és megváltozott államszervezeti körülmények közt nem illethetné szemrehányás vagy erkölcsi vád. A Przeglod e számában olvasható többi szövegből közvetve az is kiderül, hogy az a tény, hogy Piwnik miniszter asszony igencsak közönyösen tért napirendre Kaucz ügyész múltja fölött, tulajdonképpen jogos. Ebben a felfogásban az erkölcsiség csak délibáb, pillanatnyi káprázat csupán, egyfajta álom, amelyből majd felébredünk, hogy rájöjjünk, csakis a cselekedetek szakszerűsége számít. Ez nem meggyőző érvelés, inkább szofisztikált hazugság. Egy pillanatra eltérek a témától, de csak látszólag. A kultúra nem olyan fogalom, amely kizárólag könyveket, színházi előadásokat, dalokat és táncokat foglal magában. Az én felfogásomban a kultúra az emberiség elválaszthatatlan attribútumát képezi, amely, mint őskultúra, többé-kevésbé 30-40 000 évvel ezelőtt keletkezett, amikor először kezdték temetni a halottakat, és sírjukra olyan tárgyakat helyeztek, amelyek jó szolgálatot tehettek nekik a túlvilágon. A vallásos típusú hitvilágban gyökerező erkölcsiség igénye megvan a Homo sapiensnél, és ahogy most próbálom - hangsúlyozom: próbálom - magyarázni, még genetikusan is létezett az emberben. A protokultúra őselemeit sokkal alacsonyabb fokon is megtalálhatjuk, például a csimpánzoknál, mégis van egy fontos különbség. Nem csoportba szerveződve az orángután vagy a csimpánz talán eléldegél, de az emberi közösségen kívül felnövő gyermek nem fog megtanulni beszélni és képességei kárba vesznek. Kultúrán kívül az ember nem létezhet.

A kultúrák lehetnek inkább represszívek vagy inkább permisszívek. A Nyugat nyilvánvalóan az egyre kevésbé korlátozott permisszivitásra törekszik. Száz évvel ezelőtt még egyszerűen elképzelhetetlen volt legalizálni a homoszexuális kapcsolatokat, vagy megengedni az eutanáziát, ahogy néhány országban manapság teszik. Néhány ilyen változás összekapcsolódik az emberi szervezet struktúrája megismerésének fejlődésével. Az is nyilvánvaló, hogy a kultúrát nem örökli az ember. Azonban az emberi viselkedés relativizálása oly módon, hogy a felettes normákat és utasításokat egy létező hatalom adta, és csak egy konkrét államszervezet kereteiben volt elvi létjogosultsága, ezen a szervezeten kívül pedig elvesztik jelentőségüket - szélesre tárja a kaput a különféle veszélyek előtt. Mivel csak a tevékenység szakszerűsége számít - ha már lúd, legyen kövér! Ha finom lesz, azt jelenti, hogy kiváló a szakács, és a legkisebb indokunk sincs, amely miatt szemrehányással illethetnénk. Ha valaki jól gázosított, gyilkolt vagy mészárolt, vagy éppen gépeket térített el, mert erre utasította a felettese, aki lehetett éppen egy vallási vezető is, mint az a félszemű mulla - azt ezzel az érveléssel kiválóan igazolhatjuk. A szeptember 11-i, Amerika elleni támadást éppen ezért hajtották végre kiválóan. Ha leválasztjuk a morális értékelés posztulátumáról, el kell ismernünk, hogy az arab öngyilkosok szakszerűen és professzionális módon cselekedtek - jobb nem is lehetett volna! Tényleg nem áll szándékomban ironizálni, mert ezek nem azok a dolgok, amelyeken nevetni lehet. Nem kell feltétlenül valamelyik hitvallás szakértőjének lenni ahhoz, hogy úgy gondoljuk, néhány viselkedésmintának vannak, ahogy a fizikában mondják, változatlan karakterei a kultúránkban, hogy értékelésük nem lehet a rendszertől függő fluktuáció áldozata. Természetesen léteznek olyan foglalkozások, amelyek értékelésében a moralitásnak abszolúte nincs jelentősége. El tudom fogadni, hogy például a fogorvosi a hitleri Németországban - nem azokra gondolok, akik a hullák fogai közül rángatták ki az aranytöméseket -, csakúgy, mint a Szovjetunióban, morálisan közömbös foglalkozás volt. Az ügyész viszont... egyből Wyszynski jutott eszembe, persze nem a miénk, hanem a szovjet.* Vagy Rudenko, aki Nürnbergben próbálta megvádolni a németeket a lengyel tisztek elleni katyúi gyilkossággal.** A szörnyű szovjet hadigépezet szakszerű segítői és előmozdítói kisebb erkölcsi tiszteletre szolgálnak rá, mint azok, akik primitív módon otrombán cselekedtek.

* Andrej Visinszkij (1883-1954), szovjet főügyész, majd külügyminiszter; elméletéért, mely szerint a beismerő vallomás perdöntő bizonyíték lehet, Sztálin-díjat kapott.

* Stefan Wyszynski (1901-1981), lengyel bíboros-prímás, a kommunista hatalommal szemben álló katolikus államférfi. Az ötvenes években bebörtönözték, a hatvanas-hetvenes években jelentős szerepet játszott a pártállam elleni küzdelemben.

** Szovjet főügyész (1899-1981), számos lengyelellenes per szereplője.

Ha egy államban a büntető törvénykönyv előírja a halálbüntetést, akkor az a hóhér, aki a halálos ítéletet végrehajtja, a külső megfigyelők szempontjából erkölcstelen tettet hajt végre? Ezt nem tudom. Számomra azonban semmi kétség afelől, hogy az ügyész, aki oly nagy hévvel vádolta Labuda asszonyt vagy Frasyniukot, mivel felülről kapta az utasítást, hogy szigorúnak kellett lennie - teljesen más eset. Hallom: képzett jogász volt, semmi mást nem tehetett, muszáj volt vádolnia. Talán muszáj is volt - de ebben az esetben nem kellett volna a szabad Lengyelországban a főügyész helyettesének lennie. Ha pedig kiderül, hogy nincs senki más erre a posztra, akkor is inkább maradjon betöltetlen. Professzionalizmusból jeles, de viselkedésből elégtelen - így értékelem én, minden metafizikai vagy transzcendens szankcióra felhívás nélkül.

Megfelelően kell értenünk a Mazowiecki-féle „vastag vonalat"*. Ez nem azt jelenti, hogy mindent elfelejtünk; semmiről sem szabad elfeledkeznünk, és nem szabad mindent hagynunk. Ez annyit jelent, hogy újrakezdjük. És a moralitást szolgalelkűségként kezelni veszélyes dolog, különösen, hogy a történet számos bonyolult kanyart vesz és számos bukfencet hány, miközben az embereket különféle próbáknak vetik alá.

* Az első szabadon választott lengyel kormányfő, Tadeusz Mazowiecki 1989-es parlamenti expozéjában egy vonalat húzva elhatárolódott a pártállami múlt kormányainak örökségétől, és egyúttal ellehetetlenítette számos kommunista tisztségviselő felelősségre vonását.

Amikor a megszállás idején egy német üzemben dolgoztam, szándékosan rosszul javítottam a kocsikat, ez hazafias cselekedet volt. Ma ilyen cselekedet más értékelést kaphat. Természetesen tevékenységeink értékelése sokban függ azoktól a feltételektől, amelyekben egzisztálunk vagy vegetálunk. A feltételek sűrű erdeje mögött, amelyen fejszével sem lehet utat vágni, nem könnyű határozottan azt mondani: íme, minden, ami világos és igaz, az egyik oldalra kerül, és minden, ami pedig sötét és borús - a másikra. Mégsem úgy van, hogy mindenki saját véleményétől vezérelve cselekedhet, a felső parancsokra hivatkozva, és értékelésének egyetlen kritériuma a szakszerűség maradna.

2001

Tartalom

Elmélkedések silva reruma CVIII

A harmadik évezred elején élünk, amely annyira nyomorúságos, hogy gondolkodóba ejt azzal a hitünkkel kapcsolatban, hogy a moralitás alapvető kánonjának megfelelő szellemű emberi erények kinevelésének fennáll-e még a lehetősége. Azt hiszem, nem tévedek, ha az emberi élet utóbbi években egyre növekvő devalválódását veszem észre. Amikor egy cseh férfi elrettentésül, politikai tiltakozásként, felgyújtotta magát, ezt a tragikus esetet inkább kivételesként értékeltük. Jelenleg, ha a tényszerűen vesszük, tulajdonképpen nincs olcsóbb az emberi életnél. Az önkéntes öngyilkosok támadását, akik úgy akartak a levegőbe repülni, hogy közben minél több más embert is megöljenek, a média annyira közönséges eseményként tálalja, hogy kommentár nélkül, csak az áldozatok számát jelentik. Többé-kevésbé megszokással, sőt olyan közömbösséggel, mint amellyel a tudomány beszél a nap mint nap kihaló fajok képviselőiről, amelyeket folyamatosan növekvő civilizációnk elüldözött környezetvédelmi odúikból. Ebben a kontextusban, legalábbis számomra, eléggé hátborzongatóan hangzik, amikor a rettenetes népirtásokat az abortuszhoz, avagy a fogamzásgátláshoz hasonlítják. Teljesen biztos, hogy a megtermékenyített emberi sejteknek, tehát a zigótáknak azért, hogy elindulhassanak embrionális fejlődési útjukon, le kell telepedniük a női anyaméh belső felületén, egyúttal viszont azt is tudjuk, hogy a zigóták negyven százalékát a nők szervezete nem valamely inger, hanem a szeretkezés teljesen normális eredményeként kiveti. Így tehát az öngyilkosság mint tömegpusztító fegyver valami szinte teljesen normális dolog lesz, különösen a sokféle vallási parancs leple alatt. úgy tűnhet, minden történés, amiért égi bosszút kellene kiáltani, mindennapjaink közhelye lesz. Néha az a benyomásom, hogy a monoteizmusok talaján termett magas kultúrákat teljes összeomlás fenyegeti, és - éppen ellentétes módon - a teljes elszakadás a valóságtól. Még hallani magányos siránkozásokat a magas kultúra bukása fölött, de mindezek, lényegében véve, teljesen tehetetlen hangok a szükségszerű konzekvenciák kemény világában. Írásművészetem kései fázisában nem egy alkalommal vádoltak pesszimizmussal, azt azért mégsem gondoltam volna, hogy egyszer majd a következő szavak tolulnak a számra: az emberiség egy óriási istálló, amely folyamatosan szaporodó kopasz majmokból áll, akiket a gyorsabb társaik látnak el borotvával. És már nem egyetlen lepecsételt korsóból robban ki a démon, hanem, ha tartjuk magunkat Seherezádé meséjének metaforájához, a halált rejtő edények már hihetetlen mennyiségben elszaporodtak szerte a földgolyó minden sarkában. Hiszen a sok fenyegetésről, amelyek egyelőre kordában vannak tartva, naponta olvasunk az újságban, hallunk a rádióban, beszélnek a televízióban, mégis, mint egyfajta narkózis, ellep minket a közöny. Egyúttal jól tudjuk, hogy a hol rejtett, hol megtalált gyilkos erőket már nem vagyunk képesek sem tartósan uralni, sem bármilyen módon semlegesíteni, hiszen ha egyszer felfedeztük, többé nem lehet elrejteni. Olyan országban élünk, amelyben a kereszténység abroncsa tart össze minket. Nemrég olvastam egy ügyesen levezetett párbeszédet papok és ateisták között, amely igencsak megdöbbentett. Éspedig nem azért, mert egyesek megvallották hitüket, mások pedig nem rendelkeztek vele. Elképesztett, hogy az összes vitázó számára egyesegyedül csak egyetlen hitvallás, egyetlen felekezet létezne, avagy éppen ennek az egységnek a hiánya. Ráadásul éppen akkor történt ez, amikor a számunkra valami gyilkos idegen monoteizmustól való félelmünk testet öltött. Amikor Tomasz Fialkowskival, a szerkesztőmmel Az utolsó előtti pillanat címet adtuk a könyvünknek, fogalmam sem volt arról, milyen taszító és gyilkos mögöttes jelentéstartalom kerül ebbe a címbe, és hogy be fog teljesülni a mene tekel ufarszin. Ami nem azt jelenti, hogy megjósoltam volna, akár akaratlanul is a világ végét, hiszen az agónia még hosszú évszázadokig eltarthat. Mégis azt mondtam, Norwid kérdését figyelembe véve: „Vajon fel lehet-e udvariasan ébreszteni az alvót?"

2001

Tartalom

A tömeg pszichológiája

Jó régen, még valamikor 1895 táján, a francia tudós, Gustave Le Bon megjelentetett egy könyvet A tömeg pszichológiája címmel. Ebben mutatta be, mégpedig elsőként, az egyedek emberi tömegben való felolvadásának a történelemben változatlanul ismétlődő sajátos jelenségét. Főleg a francia forradalomból vett példákon keresztül bemutatta, milyen módon keletkeznek az emberi közösség csordarohamai, milyen rendkívüli mértékben kerekedik felül bennük az érzelem az értelem felett, mennyire elkerülhetetlenül alakul át szinte bárki, tekintet nélkül a képzettségére és származására, a közös mozgás atomjává, amely egyaránt képes a pusztításra és az eszmények felé törekvésre is. Le Bon ugyanis gazdag tényanyagra támaszkodva meggyőzően bebizonyította, hogy a mozgásba lendült tömegek rendszerint destruktívan, pusztítón és hirtelen működnek. Az egyes személyiségekre jellemző fékek mintha elszabadulnának a szenvedély viharában, amely látszólag maradéktalanul megszabadítja a tömegembert a tetteiért vállalt személyes felelősségtől, hiszen általa névtelen részecskévé válik. A francia pszichológus foglalkozott azoknak a körülményeknek a leírásával is, amelyek között a tömegek vezetői tiszteletre, presztízsre és dicsőségre tesznek szert. Kimutatta és kiemelte, hogy egy ilyen vezető valahogy saját magát ruházza fel tekintéllyel, amikor potenciális hívei felé egyszerű és kategorikus módon fordul, elvárásaikra alapozva és elsősorban a hallgatók negatív érzelmeinek húrját pengetve. Az ilyen vezető nem a logikus okoskodás eszközeivel érvel, nem mutat fel konkrét bizonyítékokat azok ellen, akiket megbélyegez, vádjait pedig dörgedelmesen, brutálisan, befeketítve vezeti elő, kijelenti, hogy konkrét adatai vannak, amelyek ellenfele bűnös tevékenységeit igazolják, ezenfelül pedig csak úgy szórja a jelszavakat és az ígéreteket, azt hajtogatva, milyen csodálatosan meg lesznek jutalmazva mindazok, aki őt követik.

Le Bon a tömegek vezetőinek két kategóriáját különböztette meg. Egyrészről apostolokat látott, vallásilag ihletett idealistákat, kiváló szónokokat; másodszor pedig kisebb kaliberű alakokat, akik az arrogancia retorikáját használják, a szüntelenül erősítő ismétléseket, túlzásokat, rágalmakat, amelyek segítségével mobilizálják és az általuk kívánt irányba terelik a dühöt vagy az irigységet hizlalják. Az utóbbi fajta vezetők történetileg jóval törékenyebbek, valahogy átmenetibbek, hiszen sokszor megtörtént a történelem folyamán, hogy éppen olyan gyorsan képesek voltak presztízst és bizalmat kelteni, mint amilyen gyorsan elveszíteni, hogy aztán végleg eltűnjenek a politikai színtérről.

Le Bon munkája az elsők között próbálta meghatározni azt a szerepet, amelyet bizonyos körülmények mellett a hatalomhoz jutó tömegek játszanak. A tömeg hatalmát ma is ochlokráciának hívjuk. Paradox, mégis valóságos módon megközelítheti a rövid győztes fenséget, amely erkölcsileg átlagon felüli, de ugyanúgy vezethet gyilkos tomboláshoz is. Az emberi tömegek ily módon az anarchia és a rabszolgaság szélsőségei között mozognak. A francia pszichológus azt állította, hogy a mérsékelt, jó akaratú vezetőket a tömeg nem veszi figyelembe, mivel gyengének tartja őket. Könnyen esik azonban a zsarnokok csapdájába, akikhez sokáig hű marad és tisztelettel övezi emléküket. Ahogy így tömörítem, igen lakonikusan, Le Bon munkáját, amelyre német fordításban tettem szert, nem hagyhatom ki a Walther Moede professzor által írt bevezetőt. A tudós azzal a bekezdéssel zárta A tömeg pszichológiája aktualitásáról szóló hosszadalmas fejtegetését, hogy bebizonyította, hogy Le Bon pesszimista vélekedése a tömegekben szunnyadó változékonyságról és gyengeségről végleg elavult. Németországban felülírta az új korszak, amely a legerősebb bizonyítékát adja annak, hogy létezhet olyan tömegmozgalom, amely a legnemesebb értékekkel bíró nemzeten alapszik, és élére a saját történelmi küldetéséért felelős Führer áll, aki megtestesíti a fajok, a vér és az anyaföld változhatatlan hatal mát. Nem hinném, hogy véletlen volna a dátum, amit az előszó szerzője a szöveg alá írt: 1938 nyara Berlinben.

A fényes jövőtől elragadtatottan, mely felé a Führer vezeti Németországot, a fekete humor igazi példáját alkotja, hiszen az emberi tömegek alantasságát leleplezni szándékozó könyvet előszavának írója éppen annak a katasztrófának az előszobájában kritizálta, amelyben Hitler Harmadik Birodalma felforgatta Európát és Eurázsia egy részét. Nem tudom, érdemes-e hozzátenni, hogy Le Bon könyve mindmáig aktuális maradt és a benne megmutatott vezetői primitivizmus, amely üres szavakkal képes fellobbantani az emberi reményeket, továbbra is nem elhanyagolható szerepet játszhat egész nemzetek tévútra térítésében.

2002

Tartalom

Szemben az elemekkel

A legutóbbi könyvemnek a Szempillantás címet adtam.* A Kockázatos elméletek cím, amellyel a német kiadó látta el, éppen annak az eszmének a félreértéséről tanúskodik, amelyről a lengyel kiadás szól, hiszen én mindenekelőtt éppen a földi civilizáció megdöbbentő rövidségéről akartam szólni. Ha a kőkorszaktól számítjuk, tehát valamivel egy évezrednél többnek, a történelem egésze, amely nekünk hatalmas mélységnek tűnik, a geológiai idő óráján mindössze egy másodperc töredékének bizonyul. Mindezt annak a hatalmas árvíznek a kontextusában mondom, ami elöntötte Csehországot, Ausztriát és Németországot. Ezúttal a geológia szempontjából szeretném vizsgálni a hatalmas víztömeget. A földi klíma felmelegedéséért és az ezáltal okozott atmoszferikus örvényekért a felelősség részben az embert terheli, aki a technológia révén üvegházi gázok formájában juttatja a levegőbe hulladékait. Mégis, ha évmilliók távlatából szemléljük a földi ügyeket, be kell látni, hogy keletkezése óta számtalanszor érték a Földet elemi katasztrófák. Csak az esetleges vélet len okozta, hogy az emberi élet és az emberi faj szintjén a Föld történelme szinte állandónak és stabilnak tűnik. Az általunk is jól ismert jégkorszakok mellett bolygónkat éppúgy látogatták kozmikus meteorcsapások, mint vulkanikus és szeizmikus kitörések által nagy erővel befolyásolt korszakok, mi pedig általában nem vagyunk tisztában planétaotthonunk viharos múltjával.

* Magyarul Szempillantás. Az emberi civilizáció perspektívái. Budapest, Typotex, 2002. Körner Gábor fordítása.

Ha pedig csak a földtörténet utolsó szakaszát, az úgynevezett holocént vesszük górcső alá, rögzíthetünk olyan tényezőket, amelyek enyhítették az elemek támadását. Bolygónk felszínének hetven százalékát óceánok fedik, párolgásuk is a fokozódó - légtérbeli vagy vulkanikus alapú - felmelegedés miatt fölerősödik, és a levegőtömegek felettünk, amelyek az utóbbi évszázadok során meglehetősen stabilak voltak, most erős zavarba kerültek. A kontinenseket zöld takaróval fedő erdők mindig is elnyelték az esőzésből származó vízmennyiséget, de civilizációnk kivágta őket. Az egyre szaporodó emberi társadalmak tömegükben egyre inkább sáskarajhoz hasonlítanak. Különbség viszont, hogy ezek a rovarok, akik milliárdos méretekben elszaporodnak, majd kipusztítják a zöld területeket, később saját túlszaporodásuk miatt elpusztulnak. Az emberek pedig, akik korábban elvonultak az árterületekről, ezt nem tehetik meg. Habár természetesen együtt kell éreznünk cseh és német szomszédainkkal, egyúttal azzal is tisztában kell lennünk, hogy az ember nemcsak technikai tevékenységével, de magával a szaporodással is kihívás elé állította a Természetet, és elősegítette ezen veszélyek felszabadítását. Az összes nagyváros, különösen Európában, folyópartra épült. A vízparti területek hiánya vezetett a nagy folyószabályozásokhoz és a víztározók építéséhez. Most azonban az Elba még a rekordnak számító 1880-as drezdai vízszintjét is felülmúlta egy méterrel. Fölbukkant egy olyan jelenség, amelyet nem szívesen veszünk tudomásul, mégpedig az, hogy minden gátunkkal, atomenergiánkkal, műholdunkkal, legnehezebb földi berendezéseinkkel együtt is könnyedén az elemek játékszerévé válhatunk, és ezt nem tudjuk megelőzni. Az utóbbi években Észak-Amerikát sújtó katasztrófák éppúgy, mint az ázsiai és európai árvizek a számos hirtelen és erőszakos változás eredményei, amelyeknek nem tudunk ellenállni. Minden egyes újabb vízszintemelkedés, ami véletlennek tűnik, tulajdonképpen arról tanúskodik, hogy olyan csapásokkal sújtottuk az egész bioszférát és különösen az atmoszférát, amelyek hatalmas kárt okoznak eddigi homeosztázisában. Abban a pillanatban, amikor ezeket a szavakat írom, Németországban és Ausztriában ötmillió ember küzd a víztömeggel, saját kezükkel hordva a homokkal teli zsákokat a töltésre. A házuktól, minden vagyonuktól megfosztott milliók kétségbeesett, kapkodó erőfeszítése annál is inkább kétségek közé taszít, mert a tudósoknak és meteorológusoknak nyíltan el kellett ismerniük, hogy minden prognosztizáló mérőeszköz, amelyet használtak, elavultnak bizonyult a katasztrófák új korszaka idején. Az időjárás alakulása, főleg a hirtelen és globális változások előrejelzése, egyre nehezebbé vált, és meghaladja a számítógépes meteorológiai előrejelzések lehetőségeit. Az elhatalmasodó atmoszferikus zavarok és a fokozódó összekuszálódás trendje miatt egyre kevésbé számíthatnak a nyugalmas békeidők viszszatérésére. Sajnos minden jel arra mutat, hogy a technológiai hulladékok kihatása a klímára meglehetősen szerény. Az amerikaiaknak tehát sokban igazuk van akkor, amikor nem akarnak beleegyezni az állítólagos üvegházi hatásokat kiváltó gázok kibocsátásának radikális korlátozásába.

2002

Tartalom

Kellemetlen hírek

Nem tudom, miért, de valahogy egyre inkább szabályszerű, hogy állandóan a kellemetlen hírek hírnöke vagyok.

Ezúttal sem lesz másképp: nagy hatást tett ugyanis rám két cikk, amelyeket a Foreign Affairs november-decemberi számában olvastam.

Az első arról a módról beszél, amellyel az AIDS vírusos járványa terjed, valamint egy igen komoly intézmény, név szerint az Egészségügyi Világszervezet által összeállított prognózisról ebben a kérdésben. E prognózisok szerint az új évszázad első negyedében különösen súlyos csapásban részesülnek Ázsia országai, amelyekhez itt Oroszországot is hozzáértik. Külön kezelték a leginkább sűrű népességű országokat, mindenekelőtt Indiát és Kínát. A kínai helyzet nem túl rózsás, elvégre több mint egymilliárd-háromszázmillió lakosa van, ezért ha az AIDS-szel kapcsolatos halálozások száma a négyszeresére emelkedne és a gyilkos kór hatványozottan terjedne, még akkor is, az abszolút számok szintjén, csak a lakosság egy százalékának törtrészét alkotná. Kína népességének növekedése lassul, de ezt nem állíthatja meg. Esetében ugyanis létezik egy másik probléma is: körülbelül százmillió hímnemű kínainak semmi esélye arra, hogy legitime nati* utódokat szerezzen, és ez az egyenetlenség a kínaiak azon rettenetes szokásából ered, hogy meddővé teszik a nőnemű gyermekeket. Indiában szintén nem túl rózsás a helyzet, de a legrosszabb a helyzet Oroszországban, amelynek nemcsak szegényes a szaporulata, hanem meredeken növekvő a halandósági aránya is - lassan lehetségessé válik, hogy a férfiak átlagéletkora egészen ötvenig csökkenjen. Az előrejelzések szerint 2025-ben Oroszország alig 140 millió lakost számlál majd: népességileg egyszerűen összeomlik.

* törvényesen született (latin)

A cikk második részét nem is annyira a Kína, India vagy Oroszország rettenetes egészségi állapotával kapcsolatos szerencsétlenségeknek szentelik, hanem a világ iparára és közgazdaságára gyakorolt hatásaiknak. Ezek a hatások pedig jelentősek az összes említett országban, de különösen Oroszországban, ahol a HIV-vírus valóságos csapás a munkaerő számára, mindenekelőtt a férfi lakosságra, mégpedig abban az életkorban, amikor a legnagyobb a termelőerejük. Az oroszok mind a mai napig igen kevéssé igazodnak el az AIDS veszélyei között. A vírus elleni küzdelemre évi hatmillió dollárt költenek; Amerikában ez az összeg hétmilliárdra rúg, ezért az Egyesült Államokban és Európában is sikeresen megfékezték a kórt.

Amikor a nyolcvanas évek elején úgynevezett visiting fellow voltam a nyugat-berlini Institute for Advanced Studiesban, megismerkedtem doktor Michael Kochhal, aki Németországban született, de Svédországban él. Elláttam a legfrissebb anyagokkal az AIDS-járvány témájában, és fejlődéseinek prognózisaival, amelyeknek akkoriban igen kevesen adtak hitelt, mivel 2000-re több tucat milliárd halottat feltételeztek. Pesszimista voltam, ugyanis az akkor kapott adatok alapján meg voltam győződve arról, hogy a HIV-vírus esetében szó sem lehet arról, hogy afféle védőoltást alkossanak, mint az influenza ellen, tekintettel főleg sajátos labilitására: egyetlen „szeropozitív" ember vérében ugyanannak a vírusnak akár száz különféle változata is előfordulhat. Nehéz olyan védőoltást elképzelni, amely olyan sokféleségről és elasztikusságról árulkodna, hogy megfékezhesse az összes változatot. A HIV rendkívül ördögi módon képes még a dezoxiribonukleinsavak láncszemeinek természetes tagjaihoz is hasonulni.

Hány alkalommal hallottam már az optimista ujjongást, hogy hamarosan találnak olyan orvosságot, amely radikálisan megszünteti a járványt! Az úgynevezett koktélpartin ugyanúgy fejeződött be akkor is az este, mint azóta mindig - pedig már eltelt húsz év -: rengeteg orvosságot kell bevenni egyszerre. Mindegyikük, ahogy ez általában az orvosságokkal lenni szokott, rendelkezik valamiféle mellékhatással, de a legrosszabb a költség. Éves szinten ez egy emberre értve tizenhatezer dollárra rúg, ami kizárja ennek a terápiának az alkalmazását a szegény országokban, például Afrikában, ahol az emberek rendszerint kettő és öt dollár közötti napi bevételből tartják fenn magukat. Léteznek olyan gyengén ható gyógyszerkeverékek, amelyek nem megállítják, hanem csak lelassítják a vírus fejlődését - de ezek is hatszáz dollárba kerülnek évente; a fenti összeget azonban lehetetlen tovább csökkenteni.

Ha pedig a fenyegetés útjáról van szó, a szexuális érintkezés ma már egyáltalán nem a legfontosabb ezek közül: az első helyet a tömeges kábítószer-fogyasztás és a közös tűhasználat foglalja el. Csak ezután jönnek a homo- és heteroszexuális kapcsolatok, és persze az alacsony fokú higiénia, főleg a szegényebb országok kórházaiban. Nehéz volna pontos és hiteles statisztikákat felállítani, mégpedig két okból: az olyan országokban, ahol volt vagy még mindig fennáll kommunista rezsim, mint mondjuk Kínában, a hatalom hajlamos minden, az AIDS terjedésére vonatkozó információt eltitkolni és a szőnyeg alá söpörni, mivel rontja a róluk kialakított képet, az olyan országokban viszont, mint India (amely mellesleg megelőzte Kínát a népességszaporulat tekintetében), egyszerűen mélyre nyúló káosz és rettenetes társadalmi megosztottság uralkodik.

Oroszországban a totalitarizmus nehéz kérge és a szovjet pszeudopuritanizmus alatt a járvány hulláma kisebb maradhatott; a helyzet azonban jelentősen rosszabbodott, amióta az oroszok, igaz, csak mikroszkopikus szinten, de megízlelték a szabadságot, a kábítószereket tekintve is.

Olyan következményekkel jár ez, hogy nem igazán tudható, mi történik majd, de az biztos, hogy semmi jó. A járvány ipari-gazdasági, de még politikai következményei új évszázadunk első negyedében tulajdonképpen felfoghatatlanok. Még helyi összeomlásokra is lehet számítani; valójában ugyanis nincs valamifajta kritikus küszöb, amelynél bekövetkezik az összeomlás, de a betegek folyamatosan növekvő száma kikezdi a Harmadik Világ országaiban amúgy is hiányos egészségügyi ellátást, és közvetlen befolyást gyakorol a közgazdaság általános állapotára is.

Az AIDS kórja ma globális szerencsétlenség, a globalizáció szomorú velejárója. A társadalmi reakciók pedig, különösen a tömegmédiában, anynyira megváltoztak, hogy mindenki hozzájuk szokott. Egy kicsit olyan ez, mint - szörnyű ezt mondani - a terroristatámadások Izraelben. Amikor az öngyilkos terroristák első alkalommal röpítették magukat levegőbe egy autóbuszban az utasok tömegével együtt, az eset általános sokkot váltott ki. Ma a hasonló értesüléseket mindenki szinte normális dolognak tartja. Vagy ami még rosszabb, nem hinném, hogy eljött már a vége minden lehetséges katasztrófának az egészségügy területén, és hogy a HIV volt az utolsó ennyire veszélyes vírus. Nem olyan dolog ez, ami ne háborítaná fel az emberi történelem távlatából szemlélődő elmét, csak azért, mert személyesen éppen nem a fenyegetés közvetlen közelében él. A második cikk, amit legutóbb olvastam, azokról a tudósokról számol be, akik az olyan bányászott energiaforrások, mint a benzin, a gázolaj vagy a szén, korszakából keresik az átmenetet a következő fokozatba. Meglehetősen megvetően kezelik a németek, sőt a svédek duzzadó optimista reményeit, akik már úgy hitték, hogy minden atomerőművet le lehet majd állítani, mert a problémát hamarosan megoldják a szélmalmok, a napenergia és az úgynevezett biomassza. Épp mikor ezt a cikket olvastam, a média, mintegy mementóként, egy felborult több tízemeletes szélmalomkolosszus képét mutatta Észak-Németországból. A gigantikus oszlop, mely több mint tíz méter átmérőjű lemezre támaszkodott, egy hurrikán egyetlen hatalmas lökésétől borult föl. Nemigen számíthatunk tehát az üzemanyagok iránti szükségleteink azonnali csillapítására. Szemben pedig, mint mindig, először is a költségek állnak. Visszatérve azonban az AIDS-hez, az általános civilizációs trend a következőképp alakul: elközömbösödés az egyes emberi halál iránt, hiszen nagyon sokan vagyunk, a társadalmi érzékenység világméretű tompulása a tragikus jelenségek esetében, és hátat fordítás azon országok felé, amelyekben a katasztrófák halálos ereje és ártó hatása a legnagyobb. Engem mindenesetre eléggé elszomorít, mivel én is egy vagyok az olyan őrültek közül, akik túllátnak személyes életük határain. Az új század pedig, amely olyan szépen kezdődött - szabad Lengyelország és így tovább -, nem igyekszik a megoldással.

2002

Tartalom

BAKLÖVÉSEK

Beteljesült jóslatok

1. Talán eljött az ideje, hogy mérleget vonjak afölött, amit idáig végeztem — nem is pusztán a fizika, és még csak nem is a kvázi-tudományos szépirodalom műfajában, hanem sokkal inkább a megismerő-prognosztizáló fikció területén. A jóslatok helyessége ugyanis önmagában még nem juttat a Parnasszusra, viszont az esztétikailag kifogásolható csomagolásban is ott rejtőzhet az innováció kemény magja, amely megváltoztathatja a világot. Hadd szóljak tehát néhány szót arról, mi mindent sikerült előre megjövendölnöm!

2. Úgy cselekedtem, mint a magányos vándor, aki egy ismeretlen kontinens határára lépve próbál megismerkedni a jövő kommunikációs ösvényeivel, a sivatagok és úttalan utak bejárásának lehetőségével, és fejben már meg is tervezi az egészen a horizontig nyúló hatalmas, embertelen vadon bejárásának útjait. Az én esetemben ez a fogalmi horizont. A jövőbe irányuló gondolat ugyanis olyasmi, mint a távolba meredő tekintet: észrevehet homályos, fölfoghatatlan formákat, de nem tudhatja, hogy sziklák csak, netán egész hegyek, vagy éppen alacsonyan szálló fellegek. Ez a meglehetősen sántító hasonlat arra azért megfelel, hogy rámutasson, mennyivel könnyebb egy nagyobb egész homályos kontúrjait felismerni, mint élesen megkülönböztetni egy távoli terület rajzolatát. A futurológia kudarcai is abból származtak, hogy mindig a temporis futuri pontos forgatókönyvét akarta megszerezni, méghozzá minél részletesebb módon: azt állította, hogy a politikában ez meg az következhet be, és hogy ami ma ismeretlen, az holnapután valósággá válhat. Én igazából csak ösztönösen, de éreztem, hogy lehetetlen előre megjósolni a kisebb-nagyobb politikai fordulatokat, ezért sohasem tévedtem a valós politika terepére (persze azért is, mert úgy írtam, hogy a létező szocializmus cenzorainak éber figyelme alól szerencsésen kerüljek ki). Herman Kahn éppúgy, mint ma Huntington vagy Fukuyama, voltaképpen vérbeli vadászkopók,akik úgyakarják kikutatni a jövőt, mintha annak a planétának a megfeketedett felszínére kellene felvésniük, amely — egy sima, fekete gömb — a lembergi gimnáziumom földrajzszertárában állt. Merthogy minél aprólékosabb a jóslat, annál könnyebb kérlelhetetlenül megcáfolni. Ki olvassa ma Kahn vaskos köteteit? Pedig ő „mindent" húsz évre előre elrendezett, csak éppen a szovjetek bevonulását nem vette figyelembe.

3. Az összes prognózisgyártó egészen addig önjelölt zseni, amíg olvasni nem kezdik, és idézgetni a tanszékeken, mert akkor egyből profivá válik, akár annak ellenére is, ha teljes egészében téved.

Én viszont csak amatőr voltam, a jövő idő turistája, mesélés közben jósoltam, nem építettem bábeli tornyot, legföljebb sebtében kitalált vadkempinges kirándulást tettem az olyan alapvető tudományok terepén, mint például az asztrofizika. És mivel gyakran előbújtattam belőle a groteszk formát és tartalmat, így valahogy akaratlanul is védelmeztem tanácsadóimat az ellen, hogy nevetségessé tegyék önmagukat. Nem azt mondtam, hogy ez és ez lesz, csak különféle modelljeit vázoltam fel mindannak, ami (az én véleményem szerint) lehetséges, még akkor is, ha viccnek tűnt, vagy igen utópisztikusan hangzott az egész.

4. A politológusoknak, a béke megvalósítása szakértőinek munkáit (főleg papíron) mindig is úgy kezeltem, mint az asztrológusok horoszkópjait: átlapoztam őket. Igyekeztem viszont lehetőség szerint minél mélyebben elmélyülni a természettudományok eredményeiben, ami részben szenvedélyemmé, sőt, mára rémálmommá vált. Nem végeztem extrapolációt: mindig azt hangoztattam, hogy a tej nem a tehén által megemésztett fű mint változó közelítő megbecslése, noha fű nélkül tej sem lenne. Különben magam sem tudom, honnan jöttek a különféle sejtéseim és ötleteim. Véletlenszerűen fölsorolok néhányat, amelyekben első voltam, azaz — nagyképűen szólva — megjósoltam őket.

5. Megértettem, hogy annak a lendületnek az eredményeként, amelyet a tudomány, főként a 20. század második felétől kezdve fölvett, mi, mint a civilizálatlan Természet utolsó relikviái, ki vagyunk szolgáltatva a technoinváziónak. Azaz kialakul a biotechnológia. Ezért a Summa theologiae című munkámat azzal az állítással fejeztem be, hogy nyelveinket FILOZÓFUSOK teremtik, a FILOZÓFUSOKAT viszont a gének biológiai nyelve hozza létre, ezért azt is érdemes megtanulni, még ha annyira nehéz is. És úgy néz ki, kezdtük megtanulni ezt a nyelvet, először még csak mint a gének mérnöki tudományát, amely benyomult a termesztett növények és az állatok világába, egészen addig, amíg végül el nem jut a szexualitást nélkülöző reprodukció szférájába, amit klónozásnak nevezünk. Az USA-ban már kijelentették, hogy ez a szaporodási mód, amely akár emberek keletkezését is lehetővé teszi, az alkotmányban egyszer s mindenkorra rögzítve van, tehát minden ember szabad önrendelkezésére bízzák, a politikának tehát nincs belépése erre a területre. Hiszen amikor a klónozásról írtam, még nyoma sem volt, büntetlenül kalandozhattam (vonatkozik ez különösen Ijon Tichy XXI. utazására). Azt hiszem, a homo artefactus* attól függetlenül is létrejön, hogy tetszik-e nekünk, avagy sem. Az írás nem abból áll, hogy a fejünkből és a világból csakis az érdemes és értékes dolgokat válogatjuk ki. Ezért bizonyosnak vettem a biotechnológiai fordulatot, és amennyire csak tudtam, igyekeztem kimeríteni ezt a témát.

* a mesterségesen előállított ember (latin)

6. Megesett, hogy olyan költői ötletek indíttatásától vezérelve publikáltam, amelyeket magam sem vennék komolyan. Ijon Tichy XVIII. utazásában egy tökéletesen eszement támadást intéztem a mindenség ellen. Hősöm, a tudós, bizonyos Egykő (Einstein neve lefordítva), kijelentette, hogy a Kozmosz kizárólag a semmi fluktuációja, amit a virtuális részecskék vagy mezonok tesznek lehetővé, de mivel annyira hatalmas, annak a fluktuációnak is hatalmasnak kell lennie, amelyik létrehozta. Elmúlt néhány évtized, és íme, a kozmológusoktól azt lehet olvasni, hogy ha a Kozmosz energiája és anyaga összeadva NULLÁT ad ki, akkor ettől a Kozmosz minden pillanatban visszahullhat a Nemlétbe, amelyből létrejött. Így tehát a Kozmosz HITELRE létezik, és talán nincs is (topologikusan értve) határa. A mindenség tehát egyetlen szörnyű ILLÚZIÓ volna, egy illegális kölcsön, fedezet nélkül. A kozmológiai hipotézisek harca egyébként a mai napig is folyik, és hogy miként történt valójában a kozmogónia, empirikus módszerekkel talán sosem fogjuk megérteni, és talán nem is tudjuk meg. Lehet, hogy egyszer majd sikerül birtokolni a kozmoszteremtés technológiáját: ha egy másik hősöm (Donda professzor) megírja a tervezett művét Inquiry into the Technology of Cosmoproduction címmel. Ebben a történetben az információ szuperkoncentrációja eredményeként egy „kiskozmosz" jön létre. Lehet, hogy ez már teljesen abszurdan hangzik, de hát Hawking is bevezette a kvantumfizikába a baby universes, azaz a gyermek világegyetemek fogalmát! Ez azt jelenti - igen általánosan fogalmazva -, hogy a különféle konstrukciók lehetségesen kitalálható tere minden emberi fő számára korlátozott (de ennek ellenére létezik a többszörözés matematikai elmélete az összes végtelenségével és megszámlálhatatlanságával, meg a többi, sajnos igen kellemetlen paradoxonnal) - tehát egymástól függetlenül ismételjük magunkat.

7. Sok minden változott az evolúcióelmélet területén is. Először is, a Legyőzhetetlen című regényemben leírt automaták halott evolúciója, amelyben az apróságok legyőzik a megarobotok nemzetségét, már megtalálta valós életbeli mását, mégpedig az úgynevezett Darwin-chip, a nekroevolúció csírája formájában, amelyről a New Scientist egyik legutóbbi számában olvastam. Hasonló rehabilitációt ért meg a teleportáció is, amelyet logikai vizsgálatnak vetettem alá a Párbeszédek című kötetem első fejezetében, melyet 1953-54-ben írtam, de csak az ötvenhatos enyhülés idején adták ki. Nem tudtam eleget csodálkozni, hogy rá se bagózott senki akkoriban otthon: csak mostanában, tőlem teljesen függetlenül írkálnak az angliai és németországi atomrekreáció paradoxonairól. A Gólem XIV című kötetemben* a természetes evolúciót „tévelygő hibának" neveztem, mivel ha az öröklési szaporodás pontatlanságai nem jelentek volna meg, akkor a Földön semmi sem létezett volna, az amőbákon kívül, hiszen éppen e hibák miatt keletkeztek a békák (mostanában éppen kezdenek kihalni), fák, zsiráfok, elefántok, majmok, végül pedig mi magunk. Az evolúciót manapság a „gének táncának" nevezik (legalábbis a vezető amerikai evolucionisták, mint Stephen Jay Gould vagy Brian Goodwin), azaz egyáltalán nem valamely egyre jobban fejlődő folyamatként írják le. Erről szintén írtam egyszer egy esszét Biológia és értékek címmel, de erre aztán az utolsó kutya sem figyelt fel.

* Dialogi. Krakkó, Wydawnictwo Literackie, 1957.

8. Ehelyett arról, hogy a fantomatikát, amelyről éppen harminchat éve írtam a Summa theologie című munkámban, mostanság virtuális valóságként ismerjük, néhány honfitársunk már hallott, de a határon túl csak ott kerül szóba, ahol lefordították a Summát (mivel beskatulyáztak a science fiction szerény állományába, nem számíthattam a könyv USA-béli kiadására, holott ennek semmi köze nem volt az SF-hez, tehát lehetséges befogadása Európa néhány országára korlátozódhatott). ‑

* Krakkó, Wydawnictwo Literackie, 1973. Magyarul részletek a Képzelt nagyság című kötetben. Bp. Poligráf, 1998.

Inkább az a furcsa, hogy ez a könyv egyáltalán idáig eléldegélt, azaz arról beszél az olvasóknak, ami van, volt, és még előfordulhat. Kolakowski talán hiába gúnyolta ki 1964-ben a Twórczoáeban.

9. Az információ fegyverként való használatáról már írtam A digitális edukáció második fagytalanítása kapcsán. Abban ugyanis pontosan „a lőfegyverek vagy nukleáris fegyverek nélküli háborúról van szó, ahol „az információért, és csakis informatikai úton (»híresztelésekkel«) bombáznak"".

10. Úgyszintén felbukkant „a szétszórt intelligencia" néven - a hangyabolyokban és termeszvárakban különösen - a rovarszerű „nekroszféra", amit közönségesen „fekete felhőnek" neveznek a Legyőzhetetlenben.

11. Jelenleg két fő irányzat létezik a természettudományi csapások területén: a biológiában egy támadás a „recombinant DNA", a nukleotidák spirálja ellen, azaz a molekuláris kémiai nyelv „hadüzenete", roham a teremtőerő ellen, amely bennünket is újjáalakít az újabb generációk során; nemrég pedig megkezdődött a „transzgenitális ugrások" korszaka, amely előbb vagy utóbb el fog jutni az ember terápiás, rekompozíciós, végül neokompozíciós autoevolúciójáig. Lehetséges használatáról és kihasználásáról, a rossz szép kezdetéről és a fatális végről írtam az Ijon Tichy XXI. utazásában, amikor az egész terület kizárólag az én képzeletem fluktuációja volt. Egy pillanatra sem feltételezve, hogy a gének szép új világa még az én életemben kitárja a kapuit, és megmutatja az eredeti szakadékot, amelybe a kedvünkre változtatgatott élet vezethet, még olyan rosszindulatúan, szabadon, gúnnyal írhattam, ahogy ma az első beteljesedések korában talán nem mernék.

12. A második hipotézisalkotó csapást a fizikusok és kozmológusok a Világegyetemre irányították. Az utóbbi évek bővelkedtek az egymással feleselő hipotézisekben (amelyeket a komputerszimulációs modelleken kívül máshogy nem lehet kimutatni, mint a mega- és a mikrovilág interpretációja és reinterpretációja által); ebből a kavarodásból egy olyan kvantumszerű Kozmosz képe bontakozik ki, amely felbukkan a Nemlétből, amiről, bár csak a megkísértett elme törvényszerűségei alapján, már régen írtam.

13. A Kozmosz minden dolgok közül a lehető legnagyobb, tehát az utóbbi időben az asztrofizikusok vélekedése szerint kezdett apokaliptikus katasztrófával fenyegetni, meteor, aszteroida vagy üstökös becsapódásának formájában, amelynek egész civilizációnkkal együtt áldozataivá válunk, és nem a tévében vagy moziban nézzük biztonságos székeinkből. A tűzvészeket, hurrikánkataklizmákat, földindulásokat imádja nézni a közönség, így hát a legnagyobb filmgyárak sem spórolnak a milliókkal, ha ilyen nagy látványosságokról van szó. Én azonban nem tudok eléggé undorodni ezektől a szörnyűségektől, amelyeket oly lenyűgözve habzsolnak a nézők, egyúttal persze, alkalomadtán, tele is tömve a kasszát. Nem lelek élvezetet ezekben a látványosságokban, ezért nehéz volna az én könyveimben a science fiction által annyira kedvelt „szörnyű világvégék" nyomaira bukkanni. Talán nincsenek illúzióim, de hiányzik belőlem a mindent romba döntő, a szárazföldet tomboló tűzfolyammal elöntő vagy többméteres vulkánkitörésekkel fenyegető kataklizmák iránti rajongás képessége is, pedig tudom, hogy a Földet – évmilliókkal az ember megjelenése előtt – egymás után sújtották az ilyen csapások (amelyek az élő organizmusok kilencven százalékát elpusztították), melyek a közeli kozmosz vak, felvillanó szupernóva csillagai nyomában érkeztek. E téma, a pusztulás eme szférája fölött elsiklottam, és ezzel elhallgattam az anyagi csapásoknak legalábbis egy részét, amelyeknek az emberiség valójában mindig is ki van téve. A katasztrofisták különben, ahogy egymásra licitálnak a jósolt pusztulás és rombolás mértékével, amúgy is előkelő helyet foglalnak el a 20. század tudományos és kevésbé tudományos fantasztikus irodalmában.

14. A szépirodalom általában csak az egyénre, vagy egy viszonylag kis embercsoportra, és az ő nagy történelmi pillanatokban föllépő, sorssal való konfrontációjukra vagy éppen összhangjukra korlátozza a látókörét, a nagy történelmi irányzatok, társadalmi mozgalmak és harcok leginkább a hátteret alkotják. Én, aki felismertem az egymást követő társadalmi formációk változékonyságát és törékenységét (a háború előtti nyomorgó Lengyelországtól a szovjet okkupáció, majd a német, aztán megint szovjet megszállás fázisán át a Népi Lengyelországig és a protektorátus alóli fölszabadulásig), az egyéni lelki problémákat nem vettem figyelembe, és igyekeztem inkább arra koncentrálni, ami technologicus genius temporisként* formálja vagy sajátítja ki az emberi sorsokat. Tudom, hogy e döntésnek köszönhetően (amelyet igazából nem tudatosan hoztam meg) olyan messzire szakadtam az irodalom humanisztikus egységétől, hogy hibrid keresztezéseket alkottam, amelyek gyümölcse nem kapott kizárólagos létjogosultságot a szépirodalomban, mert a bemutatott történetet a folyamatos fejlődés górcsöve alá vetettem. Így tehát olyan kelt tésztát gyúrtam, amelynek igazi megkelése csak a jövőben hoz eredményt: mint egy időzítővel ellátott bomba. Különben meg csak annyit mondhatok: Feci, quod potui, faciant meliora potentes. **

1998

* technológiai korszellemként (latin)

** Megtettem, amit tudtam, legjobb képességeim szerint cselekedve. (latin)

Tartalom

A következő kétszáz év

Érdekes, ugyanakkor, amennyire tudom, nemigen feltárt terület lenne a szándékosan fantasztikus művek (SF) összehasonlító vizsgálata a jövőt előre látni igyekvő szövegekkel. A történelem iránya gyakran változik olyan mértékig, hogy a fantázia valósággá válik, és fordítva: az, aminek a jövő valóságát kellene leírnia, fantáziává változik.

Herman Kahn könyve, az 1976-ban megjelent The Next 200 Years, a Hudson Intézet tudósainak bábáskodása alatt született; amikor legutóbb átlapoztam, igazi mintapéldányát láttam az olyan, a jövőt feszegető írásoknak, amelyeket, az elkövetkezendő századokat méregetve, elsüllyesztettek a fantasy fiction nemfabuláris válfajában. Hál' istennek a Népi Lengyelország idejében nem volt alkalmam megismerkedni ezzel a fajtával, mivel már a szakértők száma is, akik a szerzőt támogatták, elvette volna a bátorságomat, hogy nekifogjak a Summa technologie-nak, a kiváló szakértők körének teljes hiányában. A The Next 200 Years szövegében számos félresiklás található, amelyek mint prognózisok nem váltak be. A könyv nem árasztott és nem sugárzott prométheuszi optimizmust, és ez biztosította világméretű népszerűségét és kelendőségét. Ma olyan benyomást kelt, mint valamifajta különös, elhúzódó álom, amelyben létezik a Szovjetunió, és globális bevételeivel még az USA-ra is ráver, kiválóan működik a Német Demokratikus Köztársaság, amely Kahnnál az egészen hatalmas államok sorába kapaszkodik fel; könyvében számos eredményt fedez fel az élet legkülönbözőbb területeiről, mint például a kimerült ásványi üzemanyagok pótlását új anyagokkal, mégsem ez a régi futurológiai iskola fő tévedése. A kapcsolati hálókról, az életfolyamatok plagizálásáról, a klónozásról, a nanotechnológiáról, a genomikáról, avagy a technika beavatkozásáról az emberi szervezetekbe, mindezekről egyetlen árva szó sincs benne. Zárójelben mondva, én, aki hajlamos vagyok az anekdotázásra, hozzáteszem, hogy a nevezett kötet szerzője készített egy terjedelmes tervet Franciaország jövőjének lehetőségeiről, de mivel a franciák semmi hajlandóságot sem mutattak arra, hogy megvegyék, érdeklődésének középpontjába Japánt helyezte át. Feltételezem, hogy találatainak aránya mindkét esetben hasonlóan elenyésző lehetett.

A negyedszázaddal korábban összeírt seregnyi könyv ismeretéből leszűrt tanulság pedig részemről többé-kevésbé úgy hangzana, hogy az emberiség munkáját, amely általában véve állandó, hasznos és - rövidebben fogalmazva - mindenki javára való volt, fel kell jegyezni, viszont mindent, ami a jövő idő operaszerű harmóniájában némi nyikorgást jelenthet, figyelmen kívül kell hagyni, vagy legalábbis félszavakkal megemlítve a szöveg szélére száműzni, és egyúttal homályosan felvetni a jövőbeni kiváló ellenszer sejtelmét. A prométheuszi lánggal égő prognózisoknak rövid életűnek kell lenniük, de a szerzők számára persze jól kifizetődőknek. Különben is, tény az marad, ami a civilizáció történetéből lassan leülepszik, mert az emberi elvárások sajátsága éppen az ingadozó szélsőségesség. Azok, akik abban leltek élvezetet, hogy kortársaikat dühadagokkal látták el, régebben más szókészletet használtak, mivel más tematikus szférában mozogtak, mint a minket rémisztgető mai szakértőink. Legutóbb például nagy divat lett a földi világ végéről szóló vélekedések szaporítása. A katasztrofizmus legmodernebb hulláma már maga alá temette az amerikai televíziót is. A katasztrofikus látomásokról általánosságban véve azt mondhatjuk, hogy a hajviselethez és a ruházathoz - különösen a nőihez - hasonlóan a divat határozza meg őket. A jósolók egyik fele úgy gondolja, hogy a világméretű óceán elsüllyed majd a szárazföld alá, és ezáltal elveszejt bennünket a szárazság. Mások szerint a kihunyó Nap vörös óriássá válik, mely felforralja az összes óceánt, az élet pedig hamuvá válik. A klímafelmelegedést tekintve a tegnap katasztrofistáit, akik szerényen úgy vélték, hogy közelítünk az eljövendő jégkorszak felé, már kitaszították a világégést hirdetők első soraiból. A legújabb elemek azok a jóslatok lettek (nem akarom azt mondani, hogy ígéretek), amelyek többfokozatú világégést prognosztizálnak, mégpedig a meteorbecsapódások hatására, amelyek azt művelik majd velünk, amit a hírhedt üstökösmeteor tett a dinoszauruszokkal. Az összes effajta halálhozó és népirtó szörnyűség nem pusztán verbális úton jut el hozzánk, mivel a kitörések, eljegesedések, planetáris kollíziók, egyszóval, az összes lehetséges kataklizma, amely a pusztulásunkat okozhatja, kiválóan láthatóvá tehető a számítógépes animáció segítségével is. Az egyes embereket érintő gyilkosságok már túl gyenge effektusnak tűnnek. Néhány ilyen látványosság megnézése után, melyeket a szünetben a tudósok előadásokkal támasztanak alá, biztosítva a közönséget, hogy valós, komoly eshetőséggel van dolga, nem pedig tündérmesékkel, az ember akarata ellenére is csodálkozni kezd, hogy eddig miért nem esett semmi az égből a közelébe vagy a feje tetejére. A különféle katasztrófákat oly valósághűen utánzó imitációkat gyártók száma nyilvánvalóan növekszik. Igaz, sokkal valószínűbb a vonatkarambol, a földrengés, az éhínség vagy a háború, de az Apokalipszis lovasait már annyira megszoktuk, hogy a szükségletlista csúcsára inkább az új szörnyűségek kerülnek. Ily módon fordul a garantáltan tudományos komolyságú prognózis mesévé, és ezzel párhuzamosan az, ami tegnap még utópisztikus mesebeszédnek tűnt, hamarosan hétköznapi valóságunkká válik. Ezt a futurológiai körhintát én már jó előre azzal a kijózanító megjegyzéssel láttam el, hogy túlnyomórészt (bár nem mindig) éppúgy elkerülnek bennünket a genotechnikus paradicsomok, mint a Természet pokoli csapásai. Az elmondottakból az következik, hogy előrelátónak és óvatosnak kell lennünk a nem túl belátható jövőt illetően, hiszen a megismerő alaposság jutalma a távolralátás, a kétes szavatosságú prognózisok után viszont szívrohammal fizet az ember.

2000

Tartalom

Egyedül vagyunk?

Kihívott felelni, mármint legalábbis tréfából, Michal Komar nemrég a Tygodnik* egyik számában, amikor nekem szegezte a kérdést, miért nem hiszek a háromlábú zöld emberkék létezésében. Levélben is kaptam néhány kérdést ebben az ügyben. Egyúttal néhány olyan személyes megérzésem is valósággá vált, amely még a Szempillantás előtt hasított belém, most meg új paradigmának látszik azon a területen, amely az élet felbukkanásának gyakoriságát kutatja a Kozmoszban, különösen a földi élet esélyeit illetően.

* Tygodnik Powszechny („Egyetemes Hetilap"), katolikus értelmiségi folyóirat.

Az American Scientist új számában rátaláltam két könyvre, amelyek tézisei hozzám is közel állnak. Peter D. Ward és Don Brownee az első alkotói, ez a Why Complex Life is Uncommon in the Universe („Miért szokatlan a komplex élet az univerzumban") címet viseli, és a következőt állítják benne: hallatlanul hosszú azoknak a feltételeknek a listája, amelyeknek teljesülniük kell ahhoz, hogy valamely bolygón nemcsak hogy létrejöjjön élet, de még virágozzon is. Először is, ez nem más, mint az adott bolygó ökoszférában való elhelyezkedésének a kérdése - mi pont ebben ülünk, de a Mars például már e feltétel határain túl található. Ezután - erről már írtam - hasznos lehet a közeli szomszédságban egy nagyobb bolygó, mint a Jupiter, azaz Iovis, amely afféle porszívóként elkapkodja a kozmikus térben repkedő, életet pusztító anyagdarabkák jelentős tömegét, vagy megváltoztatja a pályájukat, aminek hála nem csapódnak be a Földbe. Természetesen nagyon fontos az elhelyezkedés a spirális galaktika megfelelő pontján, hogy a szupernova-robbanáshoz hasonló kozmikus katasztrófák, az extrém erősségű sugárzás, illetve a hőség ne okozzanak végzetes bajt. Ráadásul az összes ilyen feltételnek nemcsak kezdetben kellene teljesülnie, hanem elég sokáig fennállnia ahhoz, hogy másfelől azt a hamis, és civilizációnk kurta élettartamából következő, benyomást vonhassuk le, hogy ez így van és mindörökké így is lesz.

Rengeteg bolygó van a Naprendszerben, de csak az egyetlen Földön laknak élőlények. Amikor a Föld kivált a protoplanetáris körből, a Nap sokkal kisebb radiációs energiát adott, mint most; emez csak utána melegedett fel. De az akkori atmoszféra, noha valóban nem kedvezett az életnek, hiszen nem volt benne oxigén, egyáltalán nem volt rossz melegcsapdának; ebben az értelemben a mai üveg- vagy melegházhatásra emlékeztetett. Aztán eljött egy kor, amely elég sokáig tartott, többé-kevésbé félmilliárd éven át, és nagyon erősen bombázott bennünket az említett protoplanetáris gyűrű darabkáival. A Földön ennek a bombázásnak a nyomai a biológiai-geológiai folyamatoknak hála eltűntek, de a földfelszín eredeti állapotának „fényképét" ma megfigyelhetjük a Holdon.

Van azonban néhány titok, amelyet nem tudunk feloldani. Mindenfajta élet csakis két szerves vegyületnek köszönhetően működik: a nukleotidáknak (ezek a nukleinsavak származékai), amelyek négyes számban aminosavak szintézisét okozzák, azaz egyszerűen fehérjét alkotnak, valamint éppen maguknak a fehérjéknek. És itt jelenik meg a tyúk és a tojás klasszikus problémája: éppúgy kellettek nukleotidák, mint proteinek. Ha van kocsink, ahhoz kell ló is. Svante Arrhenius régi elmélete, amely szerint az élet csírái a Kozmoszból érkeztek, semmit sem magyaráz meg nekünk, viszont valamiképp az éttermi módszerre emlékeztet: ezt a barátom fizeti. Ha ugyanis feltételezzük, hogy a Kozmoszban mindenképp anyagi egységesség uralkodik, az ilyen csírák keletkezésének így vagy úgy, de hasonlónak kellene lennie. Az egyetlen óriási szervezetet feltételező Gaia-koncepció mostanában igen népszerű elmélete számomra meglehetősen romantikus idealizációnak tűnik. Haladjunk azonban tovább! Tudjuk, hogy először három hatalmas taxonomikus fajta keletkezett: baktériumok, Eukarioták és Archeák. Tudjuk, hogy az eukariotikus sejt - van magja és hártya zárja körbe - többé-kevésbé egymilliárd év alatt alakult ki. Az egysejtű szervezetektől a többsejtűekig tartó ugrás számos következő, hallatlanul nehéz és valódi fejlődési fokozatot követel. Már Gibbs is észrevette, hogy a sztochasztikus és probabilisztikus folyamatok utólagos újjáalkotása, amelyek után egyetlen nyom sem maradt, mindenféle spekulációra nyitott terület. Elő lehet állni különféle elméletekkel, de egyiket sem áll módunkban igazolni, vagy legalább részlegesen meghazudtolni. A legbiztosabb bizonyíték azonban arra, hogy az evolúció valóban végbement, mi magunk vagyunk, valamint a teljes élővilág létezése. Az itt idézett amerikai szerzők egyfajta szaldót vagy összegzést végeznek. Most már tudható, hogy - erről már írtam a Szempillantásban - a földgolyó teljes átváltozása egy hatalmas jéggömbbé 2,4 milliárd évvel ezelőtt ment végbe. A Föld rendkívül közel került ahhoz a határhoz, amelyen túl teljesen megfagyott volna, és túl hideg lenne bármely életformához. Akkor azonban, ahogy ma gondolják, először is megnőtt a napenergia inszolációs energiája, utána pedig eljött a meglehetősen erős szeizmikus aktivitás korszaka. Nem tudjuk, hogy a földgolyónak volt-e ugyanilyen tengelyelhajlása, mint most az ekliptika felé, avagy nem - mindenesetre a jégpáncél mindkét oldala megrepedt és kezdett hátraszorulni a sarkok felé. A szárazföldi részek akkoriban egyetlen hatalmas földi tömeget alkottak: egyesek Pangeának nevezték, mások másképpen, megjelenik néhány ellentmondás, mint mindig a szakértők között. Aztán az élet kissé tovább cammogott, egészen a hatszázmillió évvel ezelőtti, úgynevezett kambriumi explózióig. Akkoriban ugyanis egy hasznos felmelegedés történt, és a feltételek ilyetén javulása lehetővé tette, hogy megdöbbentő tempóban megszülessenek azok a rendek, amelyek mind a mai napig megvannak. Mégis, az a tény, hogy hárommilliárd évnek kellett eltelnie az élet keletkezésétől fogva, hogy többsejtű szervezetek formáját öltse, azt jelenti, hogy az állati élet kialakulása sokkal nehezebb és — ha szabad így mondanom — méltóbb probléma, mint a nem-állati élet eredeti kialakulása. Egy bölcs ember, Freeman Dyson, valamint munkatársai arra a következtetésre jutottak, hogy legalább háromszáz gén kell ahhoz, hogy az élet legapróbb morzsáját megalkothassuk. Vannak egyszerűbb egyedek, mégpedig a vírusok, de őket nehéz volna élőnek nevezni, hiszen semmilyen anyagi változatuk sincs. Elektromikroszkóp alatt egy ilyen vírus úgy néz ki, mint egy háromlábú asztal, van egy fehérjeburka és a fejét a baktérium belsejébe dugja. Eközben az enzimetikus csoportja mintha éppen a fordítottját kezdené a baktériumanyag belső változásának oly módon, hogy onnantól fogva csak utánzó vírusokat alkot, egészen addig, amíg be nem következik a szétesése, és vírusok százai röppennek ki a külvilágba. Kezdetben úgy vélték, hogy amíg a vírus nincs kiiktatva, addig Brown mozgástörvényeinek megfelelően cselekszik, mint a vízbe szórt por. Ámde nem — kiderült, hogy a baktérium az átváltozás közben olyan végterméket termel, amelytől körülötte egy gyengülő feszültségű mezőféle alakul ki. A vírus olyan érzékeny módon van berendezve, hogy megközelíti a baktériumot, de csak a belsejében kezd dolgozni. A vírusok nem voltak képesek megakadályozni a legegyszerűbb sejti élet keletkezését, hiszen akkor nem tudtak volna kin élősködni. A jelentős nézetkülönbség azt mutatja, milyen mértékben lehet véletlenszerűnek nevezni a Kozmoszból felénk érkező csapássorozatot. Kétszázötvenmillió évvel ezelőtt olyan életpusztító genocídium ment végbe, amelynek eredményeként az összes akkori élő organizmus 90 százaléka elpusztult. Az élet azonban dacosnak bizonyult, és kialakult egyfajta hatalmas gyűjtőterület, hogy azután hatvanmillió évvel ezelőtt, ahogy azt Spielberg rendezőnek és Jurassic Park című filmjének köszönhetően mindannyian jól tudjuk, megkezdődhessen a dinoszauruszok kipusztulása. Ma már bizonyosnak veszik, hogy a dinoszauruszok, már mielőtt repülni kezdtek volna, bizonyos formában tollas bundákkal rendelkeztek, és a madarak lettek mai utódaik. Ez azonban mellékszál. Ward és Brownee mintha újjáalkották volna Paul Drake híres egyenletét, amellyel az intelligens élet keletkezési lehetőségének matematikai potenciálját határozza meg; ezeket rendkívüli mennyiségű akadály erősíti a magasabb szervezettségű élőlények felé vezető úton. A másik az American Scientistben talált könyvek közül (Iris Fry: The Emergence of Life on Earth: A History and Scientific Overview, „Az élet megjelenése a Földön: történet és tudományos áttekintés"") mindenekelőtt az evolúció biológiai oldalával foglalkozik. Ma már nem úgy tekintünk az evolúcióra, mint egy futó folyamatra — amely talán kicsit hullámos vonalú —, és a legegyszerűbbtől a leginkább bonyolult felé halad, mint például a mi agyunk. Inkább úgy véljük, hogy szeszélyes és kanyargós kacskaringók útján ment végbe. Ezen vitatkoznak ma az úgynevezett szaltacionisták a punktualistákkal. Ebben részletesen elmélyedni nem igazán érdemes: tömören arról van szó, hogy a változások ugrásszerűen, avagy apró, pontszerűen növekvő lépésekkel mennek-e végbe.

Az evolúció kegyetlen feltételeit a vonat metaforájával lehetne érzékeltetni: képzeljük el, hogy valakinek menet közben kell átalakítania mozdonnyá egy hajtányt, mégpedig úgy, hogy közben nem állhat meg sehol és minden műveletet mozgás közben kell elvégeznie. Hiszen minden átmeneti formának is életképesnek kellett lennie, különben megszakadt volna az evolúciós folyamat.

Innen származik tehát az evolúció számos vakvágánya, amelyekről különböző hőfokú lelkesedéssel szoktak beszélni. Nekünk a különféle Spielbergek már elárulták a dinoszauruszok rendkívüli attraktivitását, de lehetne jó pár más példát is találni. A Homo neanderthalensis sapiens legalább harmincezer éven át együtt élt a Homo sapiens sapiens-szel, és fogalmunk sincs arról, miért halt ki. Nem kereszteződött a Homo sapiens-szel, hiszen a köztük lévő különbségek nagyobbak voltak, mint a ló és a szamár között, holott mindenki tudja, hogy kettejük párosodásából csakis meddő öszvér születhet. Egyúttal azonban azt állítják, hogy a neandervölgyi ember valamilyen számunkra megmagyarázhatatlan módon hitt a síron túli életben, ellátta a sírokat civilizációja termékeivel. Százhatvanezer ével ezelőtt már létezett szükséglet a túlvilág iránt! Több évszázadon keresztül az emergencia, azaz a fajok megjelenése, nem volt vitás kérdés, hiszen kötötte a meggyőződés a spontán generációról, azaz a kreacionizmus. Legutóbb a kreacionisták elkezdték ismét fölemelni a fejüket, különösen az Egyesült Államokban, és igyekeznek mindenbe beleütni az orrukat, ahol csak titkot orrontanak. Amint aztán az empíria képes megoldani ezeket a titkokat — továbbállnak. Volt egyszer egy Gosse nevű paleontológus, aki azt állította, hogy az Úr, amikor megteremtette a Földet, szándékosan elásott benne mindenféle furcsa csontot is. Nekem egy olyan Isten képe, aki mindenféle trükköket varázsolna elénk, eléggé ízléstelennek tűnik - ami természetesen semmiféle tudományos ellenvetést nem tartalmaz az úriember tézisei ellen, csupán csak a józan paraszti ész nézete.

A Föld atmoszférája és annak kémiai összetétele kezdetben nagyon kevéssé felelt meg az olyan életnek, mint a miénk ma, amely alapvetően az oxigén és a víz jelenlétére támaszkodik. Víznek már kellett lennie, hiszen ez az az oldat, amelyben a kémiai molekulák a lehető legszabadabban és a legfurcsább módokon kapcsolódhatnak össze; oxigén azonban nem volt. Hogyan keletkeztek a ciánbaktériumok, nem tudjuk, mint ahogy azt sem, milyen csodás módon jöttek létre a fotoszintetikus sejtek, a fotoszintetizáló algák, amelyek képesek közvetlenül, ahogy bölcs Gólemem mondta, a Nap sugárzó energiájának hulladékát saját testük anyagává alakítani. Ami számunkra nélkülözhetetlen - tehát éppen az oxigén -, eme legprimitívebb szervezetek hulladéka. Olyan sokáig töltötték föl vele az atmoszférát, amíg végül létrejöhetett az oxigénnel táplált élet.

Az életfolyamatokat redukálhatjuk egy összetett módon történő hideg égési folyamatra; hideg, mivel nincs messze a víz megfagyásának hőmérsékletétől, viszont nagyon messze áll a csillagok tűzvészétől. Ennek az égésnek a folyamán végtermékként olyan szabad gyökök keletkeznek, amelyek kémiailag igen aktívak és pusztítják a szervezetet, amely ezáltal visszafordíthatatlan változásokat szenved. A földi élet tehát úgy jár, mint egy hegyi kaptatón az oxigénhiány és a túltengés között; az oxigén hiánya lehetetlenné teszi az életét, a túltengése pedig előrébb hozza a végét. Ezért azok, akik úgy vélik, hogy földi feltételek között el lehet jutni az időleges halhatatlanságig, nagyot tévednek: ez csak mesebeszéd, amit a közönségszenzációra éhes önjelölt science-writerek kalapálnak össze. Természetesen fel lehet javítani bizonyos szervek működését, lehet szívet vagy vesét cserélni, ki lehet törölni egy rakás betegséget hozó gént, de nem lehet átalakítani a teljes hajszálérrendszert, amely az agyunkat táplálja.

Már fel is bukkant egy - nevezzük így - tudós, aki még a Scientific American, tehát egy valódi tudományos rangra pályázó lap hasábjain is megjelent. Levágta egy rézuszmajom fejét, majd átültette egy másik rézuszmajom testére, és ezután az új rézusz még nyolc napig élt. A tudós büszkén kijelentette, hogy ez hatalmas eredmény, amely azt bizonyítja, hogy mindent át lehet ültetni vagy helyezni. Attól eltekintve, hogy igen nehéz lenne egy embernek másik fejet szerezni, ez a kapu meglehetősen véres kísérletek felé tárulna fel. Vannak állítólag olyanok is, akik suttyomban emberklónozásra készülődnek. Három okból: először azért, mert nem szabad, másodszor - mivel mindenki ellene van, harmadszor - mert óriási szenzáció. Ez antiracionális és antietikus elem, amely éppúgy bármelyik hitvallás szemszögéből, mint a világi humanizmuséból tekintve rémületes, de a civilizációnkban megvalósulhat, mivel a kereskedelmi értékek viszik benne a prímet. Arról pedig, hogy ezek járnak elöl, mindenki a maga szemével meggyőződhetett Krakkóban a minap, aki látta - én szerencsére csak képeken! -, mi történt, amikor megnyitották az új Tesco szupermarketet, amiben persze semmi új nincs. Olyan jelenségek ezek, amelyek jellemzőek a tömegpszichológiára, de igen csúnya bizonyítványt állítanak ki az emberi fajról. Összegzésképpen azt lehetne mondani: a földi civilizáció olyan hosszú, olyan bonyolult és a véletlen tényezők hangsúlyos jelenléte melletti folyamat eredményeként jött létre, hogy megismétlődésének esélye elenyésző mértékű. Innen az új paradigma, amely szerint egyedül vagyunk. Mivel egyedül vagyunk, nemhogy kevés, hanem éppen megnövekedett felelősség hárul ránk. Nem tudunk kikanyarodni előle, azt mondván, hogy mások majd valahogy jobban elrendezik. Egyáltalán nincsenek mások - legalábbis ez a feltételezés tűnik a leginkább valószínűnek.

2000

Tartalom

Kérdés

A tudomány fejlődéséről írni nem különösebben nehéz dolog, feltéve, hogy egyetlen olyan komoly tudományos periodika, mint az American Scientist, a New Scientist vagy Science et Vie, netán az orosz Prirody szemléjére korlátozzuk magunkat. A tudományos fronton zajló események történeti bemutatásának nehézségei aztán geometrikusan növekednek, ha megnöveljük az előfizetett újságok számát. Ez nem egyszerűen az úgynevezett Buridan-féle szamár esete, amelyik éhen halt két vályú közt, melyek közül az egyik ocsúval, a másik szénával volt teli. Csak éppen az a baj, hogy ilyen vályúkból, vagy inkább újabbnál újabb tudományos felfedezéssel teli mélységes kutakból, amelyek gyakran gyökeresen ellentmondanak egymásnak, sajnos rengeteg van. A New Scientist 2000. november 7-i számából megtudtam, hogy a gyógyszerpiacra dobott orvosságok többsége semmit sem ér egy bizonyos mézhez képest, amely tökéletes ellenszer minden megbetegedésre. Hogy a legújabb részecskegyorsító, amely éppen építés alatt van, rendkívül furcsa részecskéket is létrehozhat, melyek fokozatosan felzabálják a bolygónkat. Hogy az Északi-sark jégmezőinek felolvadása, vagyis az atmoszféra felmelegedésének egyik tünete miatt a vízterületek megnövekedése paradox módon éppen Közép-Európában, ráadásul éppen Lengyelországban okozhat hőmérséklet-süllyedést. Hogy kezd felbomlani az egyensúly, amely kizárja az atomfegyverek használatát a nemzetközi konfliktusokban, mivel az Egyesült Államokban éppen olyan nukleáris töltetek gyártásán folyik a munka, amelyek egyfajta atomdugóhúzót képezve befúródnak a Föld héjába, és ott fölkutatják az ellenség rejtett bunkereit (az egyik szakértő szerint ezáltal pont a fennálló rend ellen tesznek, mások szerint viszont nehéz volna ennél nemesebb vagy hasznosabb dolgot kitalálni). Az említett hetilap hetedik oldalán azt olvashatjuk, hogy immunrendszerünk ellenálló sejtjei, amelyek szervezetünk pajzsát és alapját alkotják, képesek bizonyos vírusok hatása alatt tulajdon halálos ellenségünkké válni. A tizenegyedik lapon rendkívül ígéretes információ olvasható az összes autótulajdonos számára: ausztrál mérnökök által feltalált különleges szűrőféléről van szó, amely képes a kipufogógázt ártalmatlan vegyületté alakítani, sőt, amennyiben hőmérsékletét ötezer fok fölé emelik, gyémántot lehet alakítani belőle. Az elképzelés, hogy az autók kipufogócsövein drágakövek potyognak ki, az első pillanatban elég csábítónak tűnik. A paleontológusok azt állítják, hogy úgy százmillió évvel ezelőtt Dél-Amerika területén olyan, úgynevezett argentinoszauruszok sétálgattak, amelyek súlya akár a száz tonnát is elérhette. Miért sétáltak régen a szárazföldön száztonnás teremtmények, miközben ma, bármennyire is elhízott, egyetlen elefánt sem nyom többet hét tonnánál? Bizony, oldalról oldalra adatik meg nekem a tudás a kisebb-nagyobb szenzációs felfedezésekről. A tudósok láthatóvá teszik számunkra a disznók belső szerveit, amelyek már az orvosi fejlődés küszöbén állva arra várnak, hogy az ember belső szerveivé válhassanak, úgyhogy lassan már előre is tartózkodnunk kell ezen állatok féktelen fogyasztásától. Tovább rémisztenek bennünket a világhálón, azaz az interneten halmozódó, növekvő, tornyosuló, dagadozó szerverek (bár itt kell megemlítenünk az apró reményt, amelyet az úgynevezett genetikus algoritmusok jelentenek a hálóbeli gyűjtőkben felhalmozódó informatikai Himalájában). Sajnos ez nem minden. Ezeket a megjegyzéseket november 13-án, egy pénteki napon írom, talán ezért van, hogy a következő cikkben az úgynevezett radiációs dozimetria területének angol szakértői a Nap elleni szűrők mellékhatásaival fenyegetnek, amelyek, igaz, valóban megvédenek bennünket az ultraibolya sugarak káros hatásaitól, de közben sokkal károsabb csapásban részesítik a szervezetünket. Végzetes híreket kapunk a sötét kozmikus anyag témájában, és semmi jót nem ígérnek nekünk a kutatók Napunk állapotának kérdésében sem, amely bármelyik pillanatban kialudhat. Egyszóval, ha valaki még a világ vége előtt olvashatja ezeket a szavakat, az érezze magát nagyon szerencsésnek! Az a nyugtalanító benyomásom, hogy a tudósok, arányosan a növekvő számú emberiséggel, egyre nagyobb számban olyan koncepciókat kieszelve próbálják mindenáron magukra irányítani a reflektorfényt, amelyek az olcsó science fictionnel határosak, és mindezeket a fontosnak mondott tudományos vizsgálódás alá kívánják vetni. Az egyik bölcs, akinek a nevét udvariasságból nem említem, azt írja, hogy a hatalmas dinoszauruszok, lévén, növényevők, naponta több tonna növényt el kellett fogyasszanak, és mindez a beleikben megerjedve valódi metánszélviharokat keltett: éppen ezek a gázok csináltak lyukat a Föld atmoszferikus burkában. Nem tudom, ki és hogyan, sem azt, hogy miért tanította meg a kutyákat arra, hogy szeretetük jeléül csóválják a farkukat. Amint megtudom a választ erre a kínzó kérdésre, azonnal értesítem a kedves Olvasókat.

péntek, 2000. november 13.

Tartalom

Baklövés

Ismét divatba jött a jövendőmondás! Pedig részletekbe menő prognózisok készítése egyszerűen lehetetlenség. A dolgok jövőbeni állásának aprólékos konkretizációjára irányuló kísérletekben számtalan jóslat találkozott össze, melyeket még a 20. század második felében gyártottak. Nem azért mondom mindezt, hogy magamat védjem, hanem mert mára a futurológia összes olyan katasztrófáját ismerjük, amikor próbált túllépni az általánosításon.

Először a régebbi időkbe nyúlok vissza. 1895-ben az angliai Királyi Társaság elnöke, Lord Kelvin kijelentette: „A levegőnél nehezebb repülő gépek lehetetlenségek."

A 20. század elején a Francia Akadémia figyelmeztetett arra a környezeti katasztrófára, amely elkerülhetetlenül be fog következni a lovas járművek elszaporodása, a párizsi lovas közlekedés túlfejlettsége miatt.

1903-ban Albert Michelson amerikai fizikus kijelentette, hogy a fizika összes fontos törvényét már felfedezték.

1929-ban Irving Fischer, a Yale Egyetem közgazdász professzora, azt nyilatkozta: „A tőzsdeakciók olyan szintre jutottak, amely garantálja a permanens állandóságot." Éppen valamivel a nagy világválság előtt tette ezt. 1957-ben Thomas Watson, az IBM elnöke leszögezte: „Azt hiszem, az egész világon legfeljebb öt komputerre van szükség."

Külön örömet okoz a tény, hogy 1899-ben Charles Duell, a Szövetségi Szabadalmi Hivatal vezetője azt javasolta, hogy zárják be a hivatalt, mert már mindent feltaláltak, amit csak fel lehetett találni. A jóslatok, amelyek hallatlan felfedezéseket, sőt, fordulatokat prognosztizálnak életünk számtalan területén, manapság olyan tömegessé, sőt, általánossá váltak, hogy nem lehet felütni egy újságot anélkül, hogy ne bukkannánk ilyenek sokaságára. Nemcsak érthető, de egyenesen nyilvánvaló, hogy ellen kell állnunk nekik, mert olyan mértékben zavarják össze a fejünkben a vizet, hogy halászhassanak benne. Igaz, hogy a klíma megváltozik, illetve felmelegedésen megy keresztül, és hogy mindez negatív eredménnyel jár, különösen a mérsékelt égöv és az olyan kontinensek számára, mint Európa, mivel az óceánok vizének felmelegedése olyan energiát termel, amely viharokat és orkánokat irányít a part menti szárazföldekre. Az is igaz, hogy növekszik a tudományos-technikai fejlődés felgyorsulása (még akkor is, ha földrajzilag igen egyenlőtlenül oszlik el világunkban), de mind az előbbiről, mind az utóbbiról írtam már mérhetetlenül régen, úgyhogy számomra mindez csak a káposzta újramelegítése. Előre láttam a technológiai tevékenységek benyomulását az emberi élet területeire is. Tiltakozom azonban azon prognózisok ellen, amelyek arról próbálnak biztosítani bennünket, hogy hamarosan véget vetünk minden daganatnak, így a rosszindulatúaknak is, hogy különféle társalgást és vitát lehet majd folytatni a mesterséges intelligenciával teletömött számítógépekkel, hogy a klónozás olyan emberi alkotórészek raktárát vetítheti előre, mint a vesék, a szív, vagy éppen a szem és a fül. A tudomány számos népszerűsítője, az optimizmus nagyítólencséjén át figyelve a legfrissebb laboratóriumi adatokat, azt hirdeti, hogy a béka anyasejtjéből már lehetséges békaszemet kitenyészteni, ami szerintük arra utal, hogy hamarosan szemet ültethetnek be a vakoknak. Az ásványi üzemanyagok végül, sajnos, kimerülnek, de már itt a jóslat, hogy úgynevezett üzemanyagsejtekkel helyettesíthetjük őket, melyekben az energia fő szolgáltatója a hidrogén lesz — ami végtére is elég agyament ötlet, hiszen a hidrogén tiszta formában nem létezik a Földön, és a vízből való kivonásához elektrolízis, tehát megfelelő mennyiségű elektromos áram befektetése szükségeltetik. Azoknak, akik ezekről a zseniális megoldásokról írnak, fel kellene idézniük a régi történetet az emberről, aki olyan sebesen körözött az asztal körül, amíg végül sikerült a saját fenekébe billentenie.

2000

Tartalom

Prionok

Mint tudjuk, a tehenek növényevők. Mivel azonban a növényi táplálék igen gazdag cellulózban, amelyet nem könnyű megemésztenie a szervezetnek, a tehenek emésztőrendszerét többkamrás bélrendszer jellemzi, amely funkciójának betöltéséhez ráadásul azt is megköveteli, hogy a már elfogyasztott növényi táplálékot a tehén újra meg újra megrágja. A legelőn ácsorgó tehenek ezért néznek ki úgy kérődzés közben, mintha szent nyugalom szállta volna meg őket. Az állattenyésztésből származó haszon maximalizálása iránti hajszában bevezették az elhullott egyedek technológiai feldolgozását, amelyeket úgynevezett csont-hús péppé alakítottak. Úgy tizenegy évvel ezelőtt Angliában már megfigyelték annak a betegségnek az első tüneteit, amelyet közönségesen kergemarhakórnak neveznek, angolul pedig Bovine Spongiform Encephalopthy-nak, ami annyit tesz, hogy a marhák szivacsos agyvelőgyulladást kaptak.

Nyilvánvaló, hogy a köznapi „kerge marha" elnevezést nem lehet szó szerint értelmezni, mivel a központi idegrendszer fokozódó károsodásának, amely a fertőzött állat halálával végződik, semmi köze a kergeséghez. Fölöttébb valószínűnek tűnik, hogy ez a halállal végződő tünetegyüttes a növényevők húsevővé átneveléséből következett, pontosabban fogalmazva, a döghúsból összeállított táplálékból, mivel az úgynevezett pép nem áll másból, mint technológiai úton felaprított hulladarabokból.

A kergemarhakórról, amely a marhahúst fogyasztó embereknél elvezethet a szintén halálos Creutzfeldt-Jakob-betegséghez, manapság rengeteget írnak, és általános értelemben azt mondhatjuk, hogy ezt a rettenetes hatást a növényevő kérődzők dögevő kannibalizmusra való átállítása okozta. Eme fatális betegség megjelenése előtt bizonyosnak vették azt az állítást, hogy a szaporodás csakis nukleotikus (genetikus) minták útján jöhet létre. Ezt a meggyőződést oszlatta szét a prionok, azaz a BSE kórokozóinak felfedezése. Egy bizonyos, úgynevezett harmadrendű fehérjestruktúráról van szó, amely egy, tudósok által még ma sem feltárt mechanizmus befolyása alatt prionná alakul, azaz nem lesz más, mint szintén fehérje, csak éppen megváltozott állapotú - kissé úgy, mintha egy tárgy és annak tükörképe volna. Az egyszer már létrejött prionok utánzataik valóságos lavináját indítják el, és azok főként az agyat pusztítják. Már igen csekély mennyiségű prion is képes tragikus kórtüneteket okozni, ha bejut az emberi vagy állati szervezetbe. A kezdeti meggyőződés, hogy képesek a járványt Anglia területén tartani, illuzórikusnak bizonyult. A marhahústól való rettegés átterjedt Európára is. Bár mostanáig nem sikerült bebizonyítani, mégis mindenki biztosra vette, hogy a BSE okozója a döghúsból származó pép. A huszadik század e pestisével folytatott harc költségeiről vagy a tenyésztők hatalmas veszteségeiről most semmit nem fogok mondani. Ugyanakkor az alábbi mementót hirdethetjük ki az egész váratlan tragédia fölött: A haszon utáni könyörtelen, gyilkos hajsza, amely fel akarta váltani a szarvasmarha-tenyésztés hagyományos módjait, veszélyes és váratlan gellert kapott. Ugyanis „pusztán" arról volt szó, hogy az ártatlan fűevőket saját fajuk fölaprított dögeinek fogyasztására kényszerítették. Mindenki ismeri a mondást, hogy Isten nem szapora, de igazságos. Nem keverném a fennálló helyzetbe Isten pánikreakcióját, mivelhogy elég azt mondani, hogy a megsértett Természet maga is képes rondasággal visszafizetni a rajta esett csúfságokért. Azt kívánnám magamban, hogy azok az emberek, akik pesszimizmussal és túlzott borúlátással vádolnak engem, irányítsák figyelmüket a tenyészállatok táplálásának területén tett, máig kifizetődőnek tartott portyák előre senki által nem kiszámítható eredményeire. És már a küszöbön várakoznak a biotechnológiai beavatkozások az emberi szervezetbe, melyek tökéletesítések egész sorát ígérik szervezetünkben. Nem nyugtat meg az üres humbug, amellyel szédítenek, hogy megnyugtassanak, hogy nem történhet semmi rossz. A medicina, az állatorvoslás és főleg a genetika a világ figyelmének középpontjába kell kerüljön.

P. S.: A legfrissebb, szakértők által megfogalmazott vélemények szerint szinte semmilyen eszközünk nincs a prionokkal szemben. Nem pusztítja el őket sem az alkohol, sem a fertőtlenítés, de még az ionizáló sugárzás sem, ráadásul az sem kerülheti el a prionokat, aki történetesen a vegetarianizmus mellett dönt, mivel a szarvasmarhák ürüléke (köznapi nevén a tehénlepény) megfertőzi a füvet a legelőn, a prionhordozó anyagok pedig megtalálhatók például a zselatinban, amelyből a gyógyszeres kapszulákat gyártják, a szappanban, sőt, még a ránctalanító krémekben is. A már említett Creutzfeldt—Jakob-betegségbe halt bele az a művész is, aki csupán ránctalanítót használt, pedig ez aztán tényleg igen messze van a tehénürüléktől.

2001

Tartalom

Az új ember

Ezen a helyen szeretném letenni a nagyesküt, hogy mindaz, amit most írok, a legcsekélyebb mértékben sem az én fantáziám szüleménye, hanem azon prognosztikus vélemények alapján közlöm, amelyeket egy komoly tudományos periodika, az amerikai Science magazin hasábjain publikáltak.

Az új századunk derekán élő ember jövőbeni felépítését és részletes testi berendezkedését vizsgálva a szerző a következő nézetét fejtette ki. Termetét tekintve a modern ember nem véletlenül állapodott meg a százhatvan és kétszázhúsz centiméter közötti tartományban. Azért van ez, mert élete jelentős részét két lábon, kiegyenesedett helyzetben tölti, és ezért sokkal inkább ki van téve a fejsérülés veszélyének, mint bármelyik négylábú. Tehát nyilvánvaló okokból, fajunk minél alacsonyabb egyedét vesszük, annál kisebb az elesés miatt föllépő kellemetlen konzekvenciák kockázata. Tekintettel erre, az ember további evolúcióját irányítva nem a zsiráffal kel versenyre magasság tekintetében, hanem igyekszik minél közelebb kerülni a földhöz. Azért, hogy még alacsonyabbra szállítsa testének súlypontját, ami természetesen nagyobb stabilitást eredményez, a gluteális és a combokat mozgató izmok meg fog-nak vastagodni. Ezzel párhuzamosan az ember nem fogja tudni térdben meghajlítani a lábait, mint most, hanem maguk a térdek fognak maguktól hátracsúszni, ahogy erről a Lokális vízió című könyvemben egyszer már írtam is.* További általános stabilitást biztosít majd a finoman görnyedt hát, másrészt a légcső a garattal együtt olyan mélyre kerül a mellkasban, hogy igen nehezen fog majd bármi is a torkán akadni. A prognózis szövege mellé egy anatómiailag illusztráló metszet is társul, amelyen a jövő embere hatalmas, izmos hátsó fertállyal rendelkezik. A szerző egyúttal azt is jelzi, hogy a légcső lesüllyedése a nyelőcsővel együtt rontja a verbális kontaktus lehetőségeit, és efölött egyébként hamar napirendre is tér; hogy a magam kommentárját is hozzátegyem a fecsegés rossz szokásáról szóló ismert mondással: „Beszélni ezüst, hallgatni arany."

* Wizja lokalna. Krakkó, Wydawnictwo Literackie, 1981.

Az ember jövőbeni anatómiájának kiötlője nem foglalkozik szellemi képességeink elhatalmasodásával, ezzel egy másik tudós rukkol elő. Az ő elmélete új és technikailag radikális. A jövő emberének lesz egy elektronikus készülék az alsójában, amely egy termosztáttal szabályozza a megfelelő testmeleg fenntartását. Az áramot ehhez egy kéttagú aggregátor szállítja, amely a cipő sarkaiban lesz majd elrejtve. Miközben járunk, mint a dugattyúk a hengerben, a sarkak úgy gyűjtik majd az energiát a miniatűr áramforrás-szerkezetekhez. A gatyától egy újabb vezeték megy majd tovább az ember orrán ülő szemüvegig, merthogy az egyik üveg televíziós monitor is lesz. Lehetségessé válik a hallás fölerősítése is a megfelelő füldugók beillesztésével. A legjobb tartozékok pedig az agyillesztékek lesznek, amelyek felerősítik az emlékezőkészséget, a számolási készséget, és, feltételezem, az általános intelligenciát is, noha ez utóbbi elhelyezkedésének kérdését a jóslat szerzője egyelőre nyitva hagyta, mintegy a jövőbeni agymérnökök számára. A két prognózis közül egyik sem keltett bennem különösebb lelkesedést, mégis idecitálom őket, mivel jó tudni, mit tartogatnak nekünk az egyetemi diplomával rendelkező futurológusok. A jövő embere, ahogy a Science hetilap színes metszetén megidézték, engem egy kurta lábú, hajlott hátú majomra emlékeztet, különösen nagy farral, ugye, hogy jó legyen a stabilitása. Talán akadnak majd hívei a homo sapiens-modell ilyesféle fizioanatómiai megoldásainak, én viszont nem tartozom közéjük.

Természetesen az idézett elméletek nyilvánvalóvá teszik, hogy az ennyire megerősödött, stabil, tökéletesített ember folyamatos kapcsolatban áll az internettel, vagyis inkább azzal a világméretű hálózattal, amely majd felváltja azt. Feltételezem, hogy valószínűleg gigabájtok egész folyama kell ahhoz, hogy ennek az ember formájú majomnak a fülébe sugdossa a gatyaelektronokat, de haladéktalanul hozzá kell tennem, hogy szövegem utolsó bekezdése már nem az amerikai folyóirat alapján készült, hanem saját kútfőből vezettem le logikailag, majd a bemutatott ismertetőhöz ragasztottam.

2001

Tartalom

Mágusok és sarlatánok

Az angol New Scientist című hetilapban van egy rubrika, amelyben a tudomány világának azon szereplői, akik kíváncsiak valamely jelenség magyarázatára, kérdéseket tesznek fel, a következő számban pedig már érkeznek is a szakértői válaszok. A számos probléma egyike az a kérdés volt, hogy a vajas pirítós miért mindig a vajas felére esik. A dilemma azonnal két táborra szakította a tudós koponyákat: voltak, aki azt állították, hogy a pirítós leesésének gyakorisága mindkét fél esetében ugyanaz. Merész koncepcióval álltak elő, és nem a fizikából, hanem a pszichológiából merítették, mert szerintük annak, aki el akarja fogyasztani, a pirítós vajas felével való földre érkezése több kellemetlenséget okoz, ezért maradnak meg az emlékezetben épp az efféle bosszantó esetek. Akadtak azonban olyan tudósok is, akik arra a tézisre hajlottak, hogy tényleg a vajas felet fenyegeti többször a leesés veszélye. A magam részéről sosem állt szándékomban e vita terepére lépni, de kész voltam egy egyszerű kísérletet javasolni. Szerezni kell száz megvajazott pirítóst, és asztallapnyi magasságból a padlóra ejteni. Ennek végrehajtására nem került sor, mivel minden bizonnyal értéktelen ócskaságnak vélik majd Nyugaton.

Mennyivel nagyobb súlyuk volt a szovjet tudomány állításainak, amelyek közül most négyet említek. Először: Trofim Liszenko azokban az időkben, amikor a genetika, azaz a gén mint az átörökítés hordozója már jól ismert volt, eme teória burzsoá hazugságát hirdette, mert úgy vélte, hogy az öröklést kemény külső hatásoknak kell alávetni, például addig rázni, amíg a tavaszi búza szeméből csíra nem lesz. A Sztálin szívélyes támogatását élvező liszenkizmus alkalmazási kísérleteinek hála a szovjet gazdaságpolitika veszteségei több milliárd rubel nagyságúra rúgtak.

Ezután Olga Lepesinyszka fölfedezte, hogy a nátrium-karbonáttal kevert vízből készített lábfürdő meghosszabbítja az életet. Sajnos a tudományos világ ezt a fontos tényt is teljesen figyelmen kívül hagyta.

A Sztálin által felkent tudósok seregének másik kandidátusa az a méltóság volt, aki feltalálta a radiátort. De nem olyat, amilyen a mi lakásainkban van, hanem olyat, ami valami furcsa, a tudományban eddig ismeretlen jelenség alapján működött, ugyanis nem volt szüksége a fölmelegített víz befolyatására, éppen fordítva, a vizet ő maga melegítette fel.

Az utolsó tudós, akiről érdemes ezen a helyen pár szót ejteni, a víz eddig ismeretlen állapotának feltárója volt a kapillárisokban, azaz a hajszálvékony üvegcsövekben. A szomszédos országok laboratóriumaiban egészen addig kutatták ezt a jelenséget, amíg ki nem derült, hogy a hidrológus által felfedezett különös állapot nem fakad másból, mint a hatalmas mocsokból, mely a műhelyében uralkodott. Az orosz tudomány persze már fel tud mutatni igazi, komoly eredményeket is, amelyeket az orosz Tudományos Akadémia által kiadott Priroda című lapban jelentetnek meg.

El kell ismerni, hogy a nyugati tudomány, főleg az utóbbi évtizedekben, szintén kénytelen foglalkozni a hamis felfedezői bejelentésekből való kimosakodással, olyasfélékre gondolok, mint az úgynevezett „hideg atomfúzió" egy pohár vízben. A bejelentések száma egyre nő, hisz a világon már csak emberek élnek, így tudósok, és köztük hírnévre ácsingózó személyek is.

Jó pár évtizeddel ezelőtt úgy tűnt, hogy az úgynevezett érzékfeletti jelenségek, mint a telepátia vagy a clairvoyance, már végérvényesen kimentek a divatból, de mostanában ismét tisztánlátókról és telepatákról olvasok, mert hatalmas az emberek hajlama a mágikus gondolkodásra, amelyet egyébként Rowling asszony varázslóiskolákról szóló óriási bestsellersikere is bizonyít. Ez idáig senki sem végzett olyan kísérletet, amelyben bármilyen paranormális jelenséget igazoltak volna. Negyven évvel ezelőtt egy nyilvános kísérletet javasoltam, amely abból állt volna, hogy gondosan lepecsételt üvegtartályok alá (amilyennel általában a sajtot szoktuk letakarni) egy hajszálnál is vékonyabb függőleges kvarchúrt feszítenek ki, amelynek végére egy apró tükörcserepet erősítenek. A fizikusok úgynevezett Einthoven-galvanométerként ismerik ezt a szerkezetet. Arra szolgál, hogy a rendkívül gyenge áramerősséget mérjük vele, és úgy működik, hogy egy fénysugár a tükörre irányítva visszaverődik és világos foltot vetít a fehér falra. Azt javasoltam tehát, hogy telekinetikus atléták egész hadosztálya, vagy inkább ezrede üljön le szemben a berendezéssel, és egyesült erővel kényszerítse a húron függő tükröcskét akár a legkisebb elhajlásra, amelyet a fény vándorútja bizonyítana a falon. Sajnos soha semmi nem jött létre ebből az ötletből, és a tudományos verifikáció más eszközeit sem váltották valóra soha.

2001

Tartalom

Hochstaplerek

Mindig is elgondolkodtatott, hogy az emberi alávalóság és álságosság milyen mértékben telepszik meg a természettudományok területén. Nem a jóhiszeműen publikált teóriákra és hipotézisekre gondolok, azaz a hétköznapi tévedésekre, amelyek felkorbácsolják a tudományos világ hangulatát. Inkább a sajátos, ravaszsággal és merészséggel teli ádázságra célzok, ahogy egész tömegnyi, tudósnak vélt ember egyszerűen hamisítással foglalkozik.

Abban az időben, amikor a planétánkat előszeretettel látogató földön kívüli lények létezéséről szóló találgatások különösen divatban voltak, számos olyan esettel találkoztunk, amelyek szándékos rosszhiszeműségről tettek tanúbizonyságot.

A hetvenes években mutatták be a tudományos szakértőknek a csillagokból érkező jövevény hulláját, amelyet végül nagy erőfeszítéssel egy kiáztatott és zöldre festett majomembrióként azonosítottak. Olyan idők voltak ezek, amikor a Föld felett látott Ismeretlen Repülő Objektumok, azaz ufók fényképeitől, sőt, kézzel készített rajzaitól hemzsegtek az újságok szerte a világon. A csillagokból érkező jövevények látogatásának elvakult híveivel annál nagyobb volt a gond, hogy egyre nehezebb lett megkülönböztetni a holdkórosokat, az őrülteket vagy éppen csak optikai illúziókat látókat, azaz azokat, akik maguk is hittek az ufók megfigyelésében, a cinikus csalóktól, akik az erre sóvárgók jóhiszeműségéből élnek. Ők ugyanis rengeteg erőfeszítést és mesterkedést fektettek azon képek és leírások elkészítésébe, amelyek elmondják, mi minden vár a Földre.

E mánia hatóköre hatalmas, nehezen felfogható, és egyáltalán nem az antropológusok körében fölmagasztalt, úgynevezett Piltdownban talált koponyával kezdődött, amelyet egy oszteológus kutató készített; erre a célra emberi koponyarészeket és alsó állkapcsot használva, mely utóbbi amúgy jóval öregebb volt a koponyánál, de munkájában olyan ügyes volt, hogy azok a nyomorult maradványok csak alapos vizsgálatok után veszítették el nekik tulajdonított hitelességüket.

Abszolút friss viszont, éppen a legújabb időkben tárták föl azt a remekművet, amely állítólag a mi állati ősképünk csontváza volna, és egyúttal evolúciós közvetítő a hüllők és a madarak között. Az alkalmazott módszer pedig a dinoszaurusz csontjainak összeillesztése volt egy fejletlen madár csontvázával.

Mindez egybefogva valóban gazdag gyűjteményt jelent, amely viszont pusztán — magukat tudós embernek kiadó — hétköznapi csalók létezéséről tanúskodik, akik mindenáron hírnévre és dicsőségre vágyakoznak. A fizika története, és különösen a biológiáé, számos esetet jegyez, amikor igen nehéz a jóhiszeműséget a rossz szándéktól megkülönböztetni. Ilyen például a német tudós, Pettenkoffer története, aki amikor megkapta a kolerabaktériumoktól hemzsegő oldattal teli kémcsövet a felfedezőktől, az egész tartalmát lenyelte, mivel úgy gondolta, hogy ezek a baktériumok, a vibrio cholerr* nem veszélyesek. És tényleg, nem történt vele semmi, hála annak, hogy éhgyomorra tette, és gyomorsava az összes kórokozót ártalmatlanította.

* a kolerát okozó baktérium (latin)

Egészen más volt viszont a Kammerer nevű biológus esete, aki hitt a szerzett tulajdonságok öröklődésének tanában, Lamarck elméletével megegyezően, Darwin ellenében. Pedig a szalamandrák, akiken a kísérleteit végezte, valóban úgy mutatták ki a következő nemzedékekben a foltos bőrt, mintha a korábbi generációtól örökölték volna a mintázatát. Később mégis cáfolták, mert állítólag az autentikus színelrendezés festettnek bizonyult és le lehetett mosni. Már nem emlékszem pontosan, mi is történt Kammererral, aki végül öngyilkos lett, de kiderült, hogy szerencsétlen nem is szándékozott csalni, hanem egy munkatársa retusálta titokban a szalamandrákat. Különösen nagy gondban vannak az archeológiai ásatások területén dolgozó kutatók, mivel nincs hiány a hamisítás kedvelőiből itt sem, akik a legkülönfélébb cserépdarabokból és elvásott vasholmiból kreálnak autentikus maradványokat, amelyek így ősi kultúrák bizonyítékaivá válnak. A csalás leleplezett eseteiről írok a természettudományok területén, pedig sokkal gyakrabban van dolgunk hamisítással a műalkotások világában. Annak idején nem kis vihart kavart egy bizonyos Van Maegeren, aki kiválóan hamisította Vermeer festői módszereit, és egy rakás hamisítványt adott el Göringnek, a háború után pedig emiatt jutott rács mögé. Remekül utánozta az ecsetvonások kiválóságát, amellyel Vermeer kitüntette magát, és ha saját nevével írta volna alá, minden bizonnyal nagyra becsült festővé válik. Ez év márciusának utolsó napjaiban olvastam, hogy Goya két híres képéről is kiderült, hogy hamisítványok. Az egyik közülük állítólag a híres portré az úgynevezett Kolosszusról - a bizonyítékok állítólag megingathatatlanok. Azt hiszem, lassan eljött az ideje, hogy kiadják a Hamisítás Nagyenciklopédiáját.

2001

Tartalom

Világmindenség

Különös, milyen ingatag talapzaton állnak jelenleg a legalapvetőbb állítások, mindenre vonatkozóan! Letűnt már az a kor, amelyben úgy vélték, hogy az egész Világmindenség a kozmikus tojásból kelt ki; ezen már régóta túl vagyunk.

Aztán jött egy olyan elmélet, amely szerint az Univerzum, az összes csillagkonstellációjával, spirális tejútjaival, bolygójával és a csillagközi matériával együtt, folyamatosan tágul. Ebben a kérdésben azonban két szemben álló teória létezett. Az egyik szerint — amelynek szerzői közé főleg az angol asztrofizikust, Fred Hoyle-t, illetve Hindus Narlikaart sorolják — tekintet nélkül arra, hogy a Mindenség tágul-e, avagy sem, állapota egységesen állandó, pontosan olyan, mint most. Másképp fogalmazva, a téridő évmilliókkal ezelőtt éppen úgy nézett ki, mint ma, és így is kell maradnia. Később azonban mégis a másik, az asztronómiai megfigyeléseken alapuló elmélet került fölénybe, amely szerint a Mindenség régebben teljesen másképp nézett ki, mint jelenleg, és időbeli változékonyságára bizonyíték a tény, hogy minél távolabb kerülnek tőlünk a tejutak és a csillagok, annál jobban vöröslik a fényük (spektrális képükben a hosszú hullámú fénycsík a vörös felé tolódik). Így tehát arra jutottak, hogyaz egész Kozmosz felpuffad, mint egy túlfújt luftballon, és ha ez a helyzet, akkor kellett lennie egy kezdetnek, amelytől minden tágulás elindult. Gyorsan kiderült azonban, hogy a téridőnek már igen zsenge korában valamilyen módon egységesnek kellett lennie, azaz egységesülnie kellett, ami annyiban különös, hogy a megengedhető legnagyobb fizikai gyorsaság, mégpedig a fénysebesség (másodpercenként 300 000 kilométer), ilyen általános homogenizációhoz nem lenne elégséges. Ebben az asztrofizikusok számára kedvezőtlen helyzetben találták ki az úgynevezett korai rövid fázist, egyúttal pedig a Világmindenség hirtelen terjedését, és így keletkezett az INFLÁCIÓS VILÁGMINDENSÉG modellje. Eszerint kezdetben elég titokzatos volt, nem került a NAGY BUMM (Big Bang) további retrospekciója alá. Innen kezdődhetett minden, ekkor keletkezett a sugárzó energia tűzforró levese, és csak amikor kissé lehűlt, keletkeztek az elemi részecskék, amelyekből az egész Univerzum fölépül. Ugyanakkor továbbra is meglehetősen kínzó a kérdés, hogy honnan is lett a Big Bang, és miközben egyesek azt állítják, hogy úgynevezett szingularitásból keletkezett, mások inkább azt, hogy a semmi hatalmas mértékű fluktuációja volt. Ráadásul nem lehet tudni, hogy a Mindenség egyenes-e, vagy sem. Az egyenes világmindenség folyamatosan és határtalanul tágul, az ellentettje pedig az a Mindenség volna, amely csak valamely határig tágul, hogy utána megkezdje az összeesést, rövidülést, többé-kevésbé, mint a luftballon, amelyből elszáll a levegő. Amikor azonban a kutatások kimutatták, hogy Univerzumunk egyenes, tehát euklideszi, egyre nyugtalanítóbbá vált a kérdés a kezdeti állapotáról. Ezt a témát mind a mai napig nem dolgozták fel, sőt, legutóbb egy új téridő-modell is fölbukkant.

Eszerint a mi csillagokkal benépesült Mindenségünk annak köszönhetően keletkezett, hogy két másik, belül teljesen üres, tehát csillagtalan mindenség összeütközött. A józan paraszti ész számára mindez legalábbis furcsának tűnik, de azt is el kell ismerni, hogy a mi paraszti eszünk sem képes olyan helyzetbe kerülni, amelyben 0 + 0 = 1. Mivel két üres kozmosz kollíziójának alapfeltétele a kvantummechanika, amely feje tetejére állítja a mi földi logikánkat, az asztrofizikusok többsége mérsékelt elégedettséggel üdvözölte az új modellt, amely az „összeütközéses" nevet kapta, mert jól egyezik a fizikában ma igen népszerű húrelmélettel az elementáris részecskékről. Ez számos dimenzió létezését feltételezi, és ha legalább röviden megpróbálnám kifejteni, az is külön könyvet tenne ki!

A történet tanulsága pediglen a következő: az asztrofizikusok saját matematikai konstrukcióikkal olyan mélységig hatolnak, ahová semmilyen kísérletnek nincs belépése. Ezek tehát annyiban ésszerű spekulációk, hogy más spekulációkra támaszkodnak, amelyek viszont megint más megfigyeléseken és számolásos tapasztalatokon alapulnak. Ha valaki mindenképpen szeretné, megjegyezhetné, hogy visszatértünk a kozmikus tojáshoz, amit ezúttal matematikából építettek. Mégsem merném azt állítani, hogy valóban ez volna a helyzet. Egyedül arra gondolok, hogy Világmindenségünk legújabb, „összeütközéses" keletkezési modellje nem lesz az utolsó.

2001

Tartalom

Agy és illumináció

Már Einstein is sejtette az erőt, mely a templomokba vonzza az embereket, imára készteti, szent táncok és különféle szertartások elvégzésére ösztönzi őket. Hasonló élmények érik az embert a magas hegyekben vagy a tengernél is. De mik is ezek? Isten jelenléte volna, a transzcendencia érintése, vagy az úgynevezett deja vu misztikus ekvivalense, egy elménk által gyártott trükk?

Ez a kérdés nyitja a New Scientist cikkét, amely Andrew Newberg, a Philadelphiában található Pennsylvania Egyetem neurofiziológiai szakértőjének kutatásaira hivatkozik. Newberget lenyűgözte a vallásos jelenségek biológiája. Elismeri, hogy mint tudós meglehetősen furcsa szerepbe került. Gyakran föltették neki a kérdést, hogy vallásos embernek tartja-e magát, vagy éppen cinikusnak, aki azt a célt tűzte ki maga elé, hogy megtudja, nincs Isten; most mégis eltekint ezektől a kategóriáktól.

Newberg a vallásos tapasztalatnak, tehát a különféle felekezetekben közös hitvallásnak megfelelő érzelmi reakciókat tanulmányozta. Az univerzummal való egység érzéséről van szó, amely annyira lenyűgözte Einsteint, valamint a csodálatról, amely a vallásos jelenségeket kíséri, és azt eredményezi, hogy ezek a pillanatok lesznek életünk legfontosabb momentumai. Kiválasztottak nyolc személyt, akik elmélyültek a buddhista meditáció gyakorlásában, és beleegyeztek agyuk kutatásába. A technikus bevezetett egy vékony csövecskét az ereikbe, majd pedig magányban és teljes nyugalomban átadták magukat a meditációnak, egy hozzájuk különösen közel álló vallási szimbólumra koncentrálva. Eközben a csövön keresztül a vizsgált személy vérkeringésébe radioaktív jelzőanyagot fecskendeztek. Ahogy összesűrűsödött az agyukban, a komputeres tomográfiának köszönhetően kimutatta a vérrel leginkább besűrűsödött helyeket, amelyek a legaktívabbak a meditáció alatt. Később a tudósok összehasonlították az aktivitás azon eredményeivel, amikor nem vallási élmények hatása alatt voltak. Nem keltett meglepetést, hogy a meditáció közbeni speciális aktivitást azok az agyterületek mutatják, amelyek a figyelem koncentrációjáért felelősek. Meghatározták azt is, hogy a bal agyfélteke felső lebenyének egy része különleges aktivitást mutatott. Kiderült, hogy arról a területről van szó, amelyben az öntudat és minden egyéb állapot közti különbségtétel születik. Részletesebben fogalmazva, a bal agyfélteke foglalkozik a testünk létezéséről való tudat megalkotásával, a jobb pedig inkább a kontextusra koncentrál, azaz a környezetre, amelyben tartózkodunk.

A meditáló alanyoknál fölerősödött a világból való kikapcsolódás érzése, amely elvágja őket a hangoktól és a vizuális jelektől, hogy megkönynyítse a kontaktus egyéb formáit - csak azt nem tudni, mivel. Ezt a kísérletet azután megismételték Ferences-rendi szerzetesek részvételével. A szerzetesek hangosan imádkoztak, így hát az ő figyelmük inkább a szavakra koncentrálódott, mint a szimbolikus képekre, ahogy a buddhisták esetében történt, és agyuk a beszédhez fűződő területek aktivitásában mutatott nagyobb aktivitást. A buddhistákhoz hasonlóan elkapcsolódtak a világ többi részétől. Az univerzummal való egység érzése azonban nem az egyetlen vallásos tapasztalatokra jellemző tevékenység. Van egy igen erős rejtett emocionális tartalom is. A csodálat és a tisztelet érzése, a megvilágosodásé, azaz az illuminatio, általában, ahogy kutatók mondják, a felső lebenytől távoli helyen születik, azon a helyen, amit emotional brainnek hívnak, tehát az emóciót feldolgozó agyterületnek. A limbikus rendszerről van szó, amely mindkét halántéklemez alatt helyezkedik el. Olyan különösen jelentős, affektív módon erős jelzésű tapasztalatok esetén működik, mint például amikor meglátjuk saját gyermekünk arcát. Intenzív vallási élmények közben a limbikus rendszer hallatlanul aktívvá válik. Ezért azoknak az embereknek, akik ilyen vallási élményekben részesülnek, nehézségeik támadnak a továbbításban. Verbálisan megfogalmazni csak a külső tartalmukat tudjuk, látási és érzéki alkotórészeit, amely nem sokban különbözik a mindennapi élményekétől, a legfontosabb része, a boldog harmónia érzete azonban közvetíthetetlen.

Hasonló ezekhez az állapotokhoz a különlegesen erős aura, amelyet a halántéki epilepsziában szenvedők éreznek. Dosztojevszkij beszélt „Isten érintéséről", amelyet röviddel a roham előtt szokott tapasztalni. Amikor azonban megjelenik az Alzheimer-kór, gyakran kíséri a vallás iránti érdeklődés fokozatos megszűnése; az ilyen betegeknél a limbikus rendszer elpusztul. A limbikus stimuláció gazdagsága segít megmagyarázni, miért támaszkodnak a különféle vallások mindenféle úgynevezett szertartásra - állítja Newberg. Szertartásos mozdulatok, ceremónia, zene - minden, ami különbözik a hétköznapi aktivitástól, segíti a vallási érzületek fölerősödését.

A kikapcsolódás érzése nagyon közel áll Isten jelenlétének személyes megtapasztalásához. Van egy tudós, akit Persingernek hívnak, ő úgy véli, hogy tulajdonképpen bárki találkozhat Istennel, csak fel kell vennie egy speciális sisakot, amellyel úgynevezett koponya általi stimulációt (transcranial stimulation) lehet létrehozni. A legátlagosabb emberek is képesek ekkor valóságon túli élményeket átélni. A legjobb eredményeket az egy mikrotesla körüli feszültségű gyenge mágneses mező nyújtja. Aktivizálja a halántéklebenyeket, és öt vizsgált személyből négy egy láthatatlan erő jelenlétét fogja érezni. Az egyének konkrét élménye a személyes hajlamtól és hittől függ. Ha valakinek például nemrég meghalt valakije, akit különösen szeretett, ő például az illető visszatértét tapasztalja. Persinger, aki azt a bizonyos sisakot kiagyalta, maga is átélte a működését, és állítja, hogy az élmény gazdagságát csökkentette a tény, hogy tudta, milyen módon működik az egész berendezés. Természetesen nehéz Preisinger látomásait összehasonlítani a vallásos emberek élményével, hasonló dolgokról van szó, de nem ugyanazokról. A londoni főrabbi szóvivője ezeket a hallucinogén narkotikumok élményéhez hasonlította. Ki kell emelni, hogy a limbikus rendszerünk igen régen fejlődött ki, és az agy legősibb evolúciós részéhez tartozik. Ennek köszönhetően vagyunk képesek olyan érzésekre, amelyekhez más élőlények nem elég fejlettek. Ami az agyban található, az természetesen nem Isten. Tapasztalataink interpretációja annak a hitnek a sajátosságaitól függ, amelyet az adott személy vall. Nem része a kísérletnek, de eredménye azon kultúra befolyásának, amelyben az adott szereplő nevelkedett. Csak annyit mondhatunk, hogy az evolúció során a biológia felfedezett valamit, ami a Mindenséghez való viszonyunkkal kapcsolatos. Vajon ez a bizonyíték arra, hogy egyek vagyunk Istennel vagy a Kozmosszal? Erre a kínzó kérdésre nincs egyértelmű válasz. Az Amerikai Ateisták New Jersey-i Társasága szóvivője azt mondta: nem, pusztán valamiféle agyi aktivitásról van szó. Egy vallásilag elkötelezett személy viszont azt állítja: természetes, hogy agyunk ilyen állapotokat is közvetít, hiszen így lett megalkotva, mivel Isten létezik. Az egyik szakértő az alábbi példát adta: Shakespeare szonettjeit is tekinthetjük a toll és a cellulóz egyfajta kombinációjának. De úgy is érthetjük, mint egy nagy szellem hangjának összpontosítását — és ez is igaz lesz. Léteznek különféle magyarázatok, amelyek közül a maga szintjén mindegyik igaz, együtt viszont nem adnak egyértelmű magyarázatot. Mi csak kísérleteket végzünk — magyarázza Newberg—, de az eredmény már az empíria határain túl mutat. Nemcsak a tudományra van szükségünk, hanem a jelenségek sokkal szubjektívebb, lelkibb megértésére is, hogy felfogjuk a valóság természetét. Az agy egy vevőkészülék, a tudomány ugyan kutathatja működésének szabályait — mégsem képes válaszolni arra a kérdésre, mit is vesz tulajdonképpen.

2001

Tartalom

A Föld pusztulása

Tisztelt Olvasók! Figyelmeztetem Önöket, hogy az alábbi projekt nem a science fiction műfajához tartozik, hanem a Scientific American magazin júniusi számában közölte egy Mark Garlick nevű angol asztronómus! Napunk, amely négymilliárd-hatszázmillió évvel ezelőtt alakult ki, egyúttal a protoplanetáris galaxis olyan, körötte keringő, belső bolygói keletkezését is meghatározta, mint például a Vénusz, a Föld vagy a Mars, illetve a külsőkét, köztük olyan óriásokkal, mint a Jupiter és a Szaturnusz. A fiatal Nap, miután rálépett a csillagok úgynevezett fejlődési főágára (Hertzsprung-Russell-diagram), lassan égni kezdett, belső magváltozások, mégpedig a hidrogén-hélium-szintézis, köznapi nyelven szólva, a termonukleáris fúzió közepette. A Nap jelenleg majdhogynem negyven százalékát szállítja annak, amit születése idején, az ősi korszakban termelt. Mi, emberek mint élőlények kozmikus léptékkel mérve hallatlanul rövid ideig élünk, civilizációnkkal együtt, és észre sem vesszük, hogy a Nap kiég, és - a csillagevolúció kozmikus törvényszerűségeinek értelmében - egyre forróbb, már majdnem égető lesz. Természetesen lehetetlen hőmérőt dugni a Naphoz, de az asztrofizikusok már biztosak abban, hogy körülbelül egymilliárd év múlva tíz százalékkal erősebben fogja a Nap körüli űrt hevíteni, így a Földet is. Az óceánok elpárolognak, és minden meghal, ami a szárazföldön él. A Kaliforniai Egyetemen tanító Donald Korycanski vezetése alatt különlegesen nagyszabású projektet alkottak, amely elvben megvalósítható, és megmentheti a Földet az élet elkerülhetetlen pusztulásától. Amikor egy kozmikus test megközelíti a bolygót, gravitációjának köszönhetően felgyorsul és eltávolodik, miközben, ráadásképpen, egyfajta kölcsönzött energiát nyer. Ennek köszönhetően a bolygónk éppen ugyanennyit veszít mozgási energiájából, és kissé eltávolodik a Naptól, azaz a korábbinál nagyobb pályán kezd keringeni. Korycanski csapata az amerikai Asztrofizika című folyóirat márciusi számában publikálta számításait, amelyek kimutatták, miként lehetne elkerülni a Föld Nap körüli pályaátmérőjének kiszélesedését: a Föld és a Mars közt keringő égitest planetoid sávjával, amely körülbelül száz kilométer hosszú és körülbelül tíz trillió (10¹⁶) tonnát nyom! Amikor egy ilyen objektum a bolygónk közelébe kerül, elszállás közben jó adag orbitális mozgási energiát vesz el, amelynek révén kissé eltávolodunk a Naptól. E test orbitális röppályájának (mely a Földtől kölcsönöz mozgási energiát) olyannyira célzottnak kell lennie, hogy a Föld körberepülése után a Jupiter vagy a Szaturnusz irányába lökődjön, ahol egy fordított folyamat jön létre. Azaz, amikor a test már elég messze kerül a Naptól, a rajta megfelelően elhelyezett hatalmas motorok segítségével pályára állítja egy mozgáskorrekció, és ezért a planetoida idővel visszatér a Földre. Korycanski csapata kiszámította, hogy annak érdekében, hogy a Föld ugyanolyan intenzitású napsugárzásban részesüljön, mint jelenleg, a felvázolt kozmikus manővert hatezer évenként meg kell ismételni, egészen addig, amíg csak szükségünk van a Nap sugárzására. Ezáltal hatmilliárd év múlva a Föld a Mars mai pályájának közelébe kerülne. Ez a forgatókönyv ugyan science fictionnek néz ki, de a számítások hihetők, a technológia, amelyen alapszik, elérhetővé válik néhány évtizeden belül. Ezzel kapcsolatban viszont négy újabb probléma merül föl.

Az úgynevezett „parittyaeffektus" eléréséhez használandó planetoida lehet, hogy ahelyett, hogy elkerülné, épp a Földbe csapódik, és egy ilyen kollízió nem lenne, mármint a „töltény" megfelelő mérete esetén, túlzottan kedvező számunkra. Másodszor, a Föld pályájának megváltozása előre nem kiszámítható módon megzavarhatja rendszerünk többi bolygójának mozgását, mivel több test úgynevezett többszörös kölcsönhatásába avatkozik. Harmadszor, a Föld a bemutatott művelet során valószínűleg elvesztené a holdját, amely meglehetősen kellemetlen hatással járna számunkra, hiszen a bolygónk körül keringő Hold stabilizál és véd minket, afféle kozmikus giroszkópként működik. Meg lehet menteni a Holdat, de ez további energiamennyiségek felhasználását igényelné. Végül pedig, az egyre hatalmasabb kitörések után a Nap először felpuffad, és átalakul úgynevezett vörös óriássá, majd összeesik, és hideg, sápadt csillagtörpévé alakul. Még ha ez a fatális esemény nem válik is rendszerünk végzetévé, akkor sem marad számunkra más, mint a kétségbeesett keresés a csillagok töménytelenségében egy újabb, fiatalabb Nap után.

2001

Tartalom

Teremtés pusztítás által

1982-ben, amikor az úgynevezett Institute for Advanced Studiesnál tartózkodtam Nyugat-Berlinben, többek közt megírtam A XXI. század könyvtára című esszékötetemet.* Most szeretnék visszatérni az egyik írásomhoz, amelynek a Das Kreative Vernichtungsprinzip. The World as Holocaust („A kreatív megsemmisítés-elv. A világ mint holokauszt") címet adtam. Ez akkoriban a Világmindenségről szólt, tekintettel az általános szabályra, amelyet az olyan rendszerek átrendeződése követ, mint a galaxisok és bennük a bolygórendszerek.

Az asztrofizikusok által összegyűjtött tudásra koncentráltam benne, amely nyilvánvaló ok-okozati kapcsolatot létesített a szupernóvák hatalmas csillagrobbanása és az általuk a Kozmosz óriási területén szétszórt darabok közt, ami nélkülözhetetlen először is a bolygók, majd pedig az élő szervezetek keletkezéséhez. A lehető legtömörebben, ez a szabály azt mondja ki, hogy az élet a csillagok hamvaiból áll fel.

* Biblioteka XXI wieku. Krakkó, Znak, 1986.

Az újabb részletes kutatások kimutatták, hogy az életet teremtő bolygók ezt a teremtő potenciált a széncsoport elemeinek, a hidrogénnek, az oxigénnek, a kénnek, a foszfornak, valamint a nehézfémvegyületek nyomainak köszönhetik, amiket egy afféle központi csillagból nyernek, mely ezeket a molekulákat felügyeli. Pontosabban és kicsit másképp fogalmazva azt lehetne mondani, hogy a Föld-típusú bolygók keletkezését lehetővé tevő csillagoknak éppen olyan, fémekben gazdag berendezkedésűnek kell lenniük, mint a mi Napunk. Ezek az úgynevezett második generációs csillagok, amelyek a robbanás által szétvetett első generációs csillagok korábban szétszóródott darabkáival teli térben jöttek létre.

Pont ezzel kapcsolatban húsz évvel ezelőtt is már azon töprengtem, hogy bevezessem a „teremtő holokauszt" elnevezést, mivel az életadó planetogenezist megelőzően sokkal korábbi csillagok gigantikus pusztulása következik be. Nagy általánosságban az akkori perspektívám, amely be akarta látni a csillagkatasztrófák kapcsolatait és következményeit az ősnapok katasztrófái és a körülöttük újjászülető napok tejútgyűrűi között, amelyekben a bolygók keletkeznek, ennél a pontnál megrekedt. Ugyanakkor a legutóbbi időkig nem voltak még ismertek az élet fejlődésének következő fázisait megteremtő tényezők.

A paleológusok és a paleontológusok munkájának köszönhetően megtudtuk, hogy az élet a prokarioták legegyszerűbb formájában alig pár száz millió évvel bolygónk kialakulása és felszínének megszilárdulása után jött létre. Az is tudható volt, hogy ezután úgy két és fél milliárd éven át kizárólag a legprimitívebb ősegysejtűek perpetuációja folyt, de az nem volt nyilvánvaló, hogy milyen módon, és hogy egyáltalán a Kozmosz már akkor is sújtotta-e bolygónkat a ránk hulló meteoritok jelentette hirtelen csapásokkal. A geológia nagyjából már meg tudta határozni a Föld legnagyobb ütközését azokkal a testekkel, amelyekből mindegyik felért egy zoocídiummal, azaz akár az óceánban, akár később, a szárazföldön élő fajok mérhetetlenül hirtelen és kegyetlen pusztulásával. Ilyen csapásokból, és különösen a nagyobb kaliberűekből, a Föld jó párat átélt, a legnagyobb még a Permben ment végbe, és megtörte az óceánok primitív organizmusainak hatalmát, viszont mind a mai napig ismeretlen annak az oka, amitől a kambriumban, tehát úgy félmilliárd évvel ezelőtt élő egészen új fajok úgynevezett nagy és majdhogynem egyidejű teremtése megtörtént. Csak nemrég kezdtek új kutatásokba, amelyek a Földre érkező ősi meteorcsapások nyomait szándékolják föltárni. Ami nem könnyű feladat, hiszen mind a geológiai tényezők, tehát az úgynevezett lemeztektonika, mind pedig az óceániak, vagyis az újabb jégkorszakok és az általuk okozott óceáni és atmoszferikus áramlatbeli változások, hatásosan elrejtették az ősi krátereket, amelyek a meteoritok bombázásai nyomán jöttek létre. Az újabb kutatás kiindulási pontként a Földbe és a holdjába érkező becsapódások gyakoriságának hasonlóságát fogadta el. Mivel a Holdon mind a szeizmikus mozgások, mind a víz és az atmoszféra hiányoznak, muzeális diaképként szolgál számunkra, amelyen megőrződtek a milliárd éves meteoritbombázások. A Föld és a Hold közti távolság asztronómiailag elenyésző, tehát feltételezhető, hogy a csapások gyakorisága, amelyek mindkét égitestet érték, hasonló volt a különféle korszakokban. A Holdat ért becsapódások korát a szelenológiának — egyrészt az amerikai asztronauták utazása során szerzett kőminták vizsgálatával, másrészt pedig az Ezüst Glóbusz fényképének analízise alapján — sikerült meghatároznia. Ahogy sejteni lehetett, a Hold viszonylag fiatal korában sokkal erőteljesebb meteorhullásnak volt kitéve, mint a mi korszakunkhoz közel álló korban, mivel a Naprendszerben fokozatosan valamiféle rend kezdett uralkodni, amelynek különösen a Jupiter, ez az asztronómusok szerint rendszerünk hatalmas szemétkosarának szerepét betöltő bolygó kedvezett. A szikladarabok, amelyek meteorként a Földbe vagy a Holdba csapódnak, a Földhöz és a Marshoz hasonló belső bolygók, illetve a Jupiter- és a Szaturnusz-féle nagy külső bolygók közt található aszteroidagyűrűből származnak. A Naprendszer peremén található egy úgynevezett Oorta-felhő, amely szintén szállított viszonylag kis mennyiségű üstökösszerű égitestet.

A csapások Holdon történt gyakoriságának meghatározása után hozzá lehetett látni ezek földi megfelelőinek vizsgálatához, egy speciális szeizmikus szolgálatnak köszönhetően. A hatalmas repedések, azaz a kontinensek héjának irányított ütközések segítségével, amelyeket direkt erre a feladatra beállított gépezetekkel idéztek elő, sikerült megtalálni a Föld felszínén azokat a már nem látható krátereket, amelyek a fiatalabb kőrétegződések alatt rejtőznek, legalább nyolcvan kilométeres mélységben. A bevezető kutatások sorozata után már fel tudták vázolni a bombázás gyakoriságát kimutató görbét a Földön és a Holdon egyaránt, majd ekkor kiderült, hogy a kozmikus térből érkező hatalmas csapások az élet tömeges pusztulásához vezettek, ami a létező fajok kilencvenkilenc százalékának pusztulását eredményezte. Egyúttal az asztronómiai értelemben rövid, hiszen csak néhány tízezer földi évet számláló szakasz után megkezdődött az olyan fajok egyetemes szétszóródásának korszaka, amelyek előtte nem is léteztek. Tehát úgy is fogalmazhatunk, hogy a planetáris élet összes katasztrófája után elkövetkezett annak megújulása, és egyúttal kénytelenek vagyunk észrevenni a pusztulás és a teremtés ok-okozati láncolatát, azaz a kozmikus holokausztot és a biológiai innovációt.

A képszerűség kedvéért ezeket a jelenségeket rendkívül leegyszerűsítve úgy képzelhetjük el, mint egy hatalmas kaleidoszkópot, amely térben nem mozdul el, és a benne található elemek csak akkor rendeződnek át hirtelen, amikor hatalmas ütésben részesül kívülről. Olybá tűnik ugyanis, hogy az élet csak azért tartott a prokarioták látszólagos egyszerűségének fázisában évmilliárdokig, mert semmi sem kényszerítette arra, hogy innovációs átalakításokat hajtson végre, és csak a mindenkori pusztulás nyitott újabb korszakot a fajalkotó speciációban. A lényeget tekintve, jelenleg láttam már két, évmilliárdos térben elhúzódó görbét, amelyekből az egyik változó sűrűséget mutat a Hold és a Föld meteorológiai csapásaiban, a másik pedig, szinte párhuzamosan az előbbivel, feltárja, hogy a bombázások nagy sűrűsödéseinek nyomában megindult az olyan élő organizmusok fejlődési szakasza, amelyeket korábban a Föld nem ismert. Ily módon a katasztrófák statisztikája, melyekből az utolsót a dinoszauruszok pusztulásaként ismerhetjük, kimutatja, ahogy a Kozmoszból érkező vak csapások eonokon keresztül arra kényszerítették a bioszférát, hogy új teremtő munkába fogjon. Röviden, egészen aforisztikus módon úgy lehetne mindezt összegezni, ha azt mondjuk, hogy létünket, illetve életünket köszönhetjük a Földön kívüli eredetű kataklizmáknak, amelyek kiirtották a megelőző korszakokban domináns fajokat. A bolygó tehát szörnyű színháznak tűnik, melyet arra kényszerítettek, hogy a rajta tomboló élet segítségével eljátssza a mindig újabb és újabb változatokat: a fejlődési korszakokban hatalmas számú, de kölcsönösen együtt vegetáló fajmennyiségek válnak lángok martalékává, majd új életformák megteremtődésének aktusa következik.

Az empirista erre azt mondja, hogy ezáltal az élet folyamatosan változó drámáinak statisztikáját kapjuk, ahol csak azért ölnek, hogy a maradványokból új formák keletkezzenek. A metafizikus a maga módján úgy értelmezhetné a pusztulások és születések évmilliárdjait, mint az összes holokauszt minden rosszát, személytelen vagy személyhez köthető tényezőjét a földi nemzedékek következő létaktusában. Sőt, ilyen megfontolás alapján a korszakos változások okozójában talán nem pusztán az örvénylő sorsú csillagközi anyagtöredékek vak statisztikáját láthatja, hanem valamely sátánt. El kell ismernünk, hogy a földi élet történetének effajta interpretációját sem lehet könnyedén lesöpörni az asztalról.

2002

Tartalom

Kezdet és vég

A múlt században, a futurológia kudarcai után az a mondás járta, hogy semmi sem változik annyira, mint a jövő. Manapság azonban kiderül, hogy ugyanez a szabály kötelező érvényű a múltra nézve is. Nem arra gondolok, amit az eljövendő évtizedek rejtenek, sem arra, ami fajunk historikus történetét alkotja. Ambícióink egészen addig emelkedtek, hogy megpróbáljuk a Mindenség születéséig mélyíteni tudásunkat, és egyúttal előre látni a teljes további sorsát.

A tizenötmilliárd évvel ezelőtti jelenségek föltárásának feladata nem könnyű, ezért is konkurálnak folyamatosan egymással a kezdetet célzó kozmogóniai hipotézisek. Legutóbb azonban a felfuvalkodott tudósok egészen addig merészkedtek, hogy meglehetősen fantazmagórikus koncepciót kezdtek gyártani arról, ami akkoriban történhetett. A mostani vízió azt sugallja, hogy a mindenségek többes számban, egymás után sorban következhetnek; noha azt például nemigen lehet tudni, milyen szuperidőben is zajlana le mindez, hiszen minden kozmosznak le kell élnie a saját korlátozott időtartalmát a felvillanástól a sötét semmiben való kihunyásig.

A mi Naprendszerünk történetét (különösen a Föld esetében) könnyebb a mindenség hatalmas tömegének részeként újjáalkotni. Tudjuk, hogy Napunk, mely fenntartja az életet a Földön, nukleárisan több milliárd évvel annak születése előtt gyulladt be. A Nap magbéli tűzgömbként hidrogént éget, és héliummá alakítja át. Legalább félmásfél milliárd évig fog még égni a Nap tűzhelye, és még százmillió évig fog melegíteni, olyannyira, hogy otthonként szolgáló bolygónk ez idő alatt körülbelül egy Celsius-fokkal melegebb lesz. Miután a Nap szinte az összes hidrogénjét héliummá változtatta, úgynevezett vörös óriássá dagad. Mielőtt azonban tüze elnyeli a legközelebbi bolygókat, mint a Merkúr és a Vénusz, a Föld átlaghőmérséklete eléri az ezernyolcszáz fokot. Ennek eredményeképpen fölforrnak és elpárolognak az óceánok. A belőlük keletkezett vízpára szétválik oxigénné és hidrogénné, amely eloszlik a kozmikus térben. Természetesen minden, ami él, sokkal korábban meghal. A földi civilizáció előtt tehát még sok millió évnyi létezés áll, már ha maga nem pusztítja el önmagát valamelyik öngyilkos háborús támadásban, melyeket oly szívesen követ el.

Azt mondhatnánk erre, hogy a Föld már teljesen élettelen állapota nem kell érdekeljen minket. A tudósok azonban nem állhatnak meg a kutatásban az élet kipusztulásának stádiumánál. A legújabb asztrofizikai típusú szimulációk szerint halott bolygónk további sorsát nem lehet egyértelműen meghatározni. A lényeg mindebben, hogy a Nap saját tömege révén sugárzik, és ettől gravitációjának nyomása gyengülni fog. Ha igen, a Föld - amelyet egyre gyengébben vonz majd magához a Nap - el fog távolodni tőle, és ezzel a Nap vörös óriásának felszínén kívülre kerülhet, még akkor is, ha átmérője háromszázmillió kilométerre nyúlik. Ebből ugyan nem sok örömünk származik, mivel a földagadt Nap által nem érintett földi életnek még így is el kell pusztulnia. Más szimulációk viszont éppen azt állítják, hogy a bolygó végső sorsa oda vezet, hogy spirális pályán belezuhan a vörös Napba, és végleg elpusztul. Az egymással versengő hipotézisek nem hozzák meg a glóbuszunk jövőbeni történetének leírását, de egyetlen pontban a legtöbben találkoznak: már hét-nyolcszázmillió év múlva kezdenek kipusztulni a növények, és ez maga után vonja az összes állati faj kihalását. Az élet közel négymilliárd év alatt fejlődött ki a Földön, az idő pedig, ameddig még vegetálhat, messze rövidebb. Nem kell túlzottan aggódnunk a földi létezés perspektívájának millióéves távlatai miatt, hiszen egzisztenciánk kínzó problémái már itt kumulálódnak a szemünk előtt. Annak a sorrendnek a meghatározása, amelyben a földi élet kipusztul, nem tűnik különösebben sürgős feladatnak, és biztonsággal kijelenthetjük, hogy amiként a létezés a baktériumok formájában született meg, melyek a legnehezebb feltételek közepette évmilliárdokig ki tudtak tartani, ugyanúgy a baktériumok alkothatják az élő organizmusok utolsó generációját is, amely mélyen a kiszáradt és fölperzselt föld felszíne alatt vegetál majd, míg végül őt is atomokra oszlatja a Nap tüze. A fenti leírás kvintesszenciája egyszerű: mindennek, aminek kezdete volt, vége is lesz.

2002

Tartalom

ÚJ FRONTOK

Információs sáskajárás

Amióta véget ért a hőség, reggelente ismét szótárral a térdemen üldögélek. A nagy Varsói szótár kétségtelenül elavult, de mégis olyan emlékmű, amely nélkül nehéz volna boldogulni. Az Állami Tudományos Kiadó új szótára, a függelékkel együtt, még a maga három kötetével sem képes felülmúlni az öreg kolosszust. Az új szótár készítésekor sok területen alkalmaztak szűréseket, vagy éppen egyenesen cenzúrát. Erkölcstelen kifejezések például már szinte egyáltalán nincsenek benne. A régebbi kötet engem arra tanított meg, milyen kevéssé is ismerem a lengyel nyelv hatalmas gazdagságát. Különben mindegyik szótárammal szemben van néhány kifogásom. A négykötetes lengyel-némettel és német-lengyellel például az a bökkenő, hogy úgy a Népi Lengyelországban kiadott kötet, mint a legújabb, szinte minden alkalommal, amikor meg akarom találni egy olyan lengyel kifejezés német megfelelőjét, amelynek értelmével tisztában vagyok ugyan, de pontos német megfelelőjét nem ismerem, válasz nélkül hagy. Például, hogy mi a nachvollziehen pontos megfelelője - arról továbbra sincs fogalmam. Körülírással, perifrázissal nagyjából meg lehet adni a jelentését, de azt is tudjuk, tömörség nélkül nincs pontosság. Már ezen az alacsony, lexikográfiai szinten is felmerül a fordítás dilemmája: hiába tud az ember folyékonyan két nyelvet, az még nem jelenti, hogy jó fordító is válik belőle - főleg nem műfordító.

A szótárak ügye - nekem legalábbis - az AI, vagyis a mesterséges intelligencia kérdését juttatta eszembe, ezen keresztül pedig - az agy titkait. Az évek múltával, olvasmányaim bővülésével, megannyi pszichiátriai avagy neurofiziológiai szakirodalomban való elmélyedés után (Freud ebben a kontextusban olyannak tűnik nekem, mint a mesemondó, aki az imént hallotta, hogy harangoznak, de sem azt nem tudja, miért, sem azt, hogy hol) egyre inkább fölerősödik bennem a meggyőződés az emberi agy furcsaságáról, anatómiai felépítésében csakúgy, mint működésében. Eme különös szerkezet mindkét tekintetben négy-kilencszázezer év örökségét hordozza azok után, hogy a hominidák törzséből megjelent a glóbuszon a modern ember, az egyetlen hominida, amely annyi másik kihalt faj között képes volt túlélni; és a különféle hipotézisek, melyeket csakis a paleontológiai leletek támasztanak alá, arra a kérdésre próbálnak választ adni, hogy miért éppen a mi fajunk élte túl a többit és hajtotta uralma alá a Földet. Avagy, egyszerűbben fogalmazva, az antropogenezis kanyargós útján épült ki a létharcban győztes agy, amely egyúttal ellát bennünket néhány nem különösebben dicsőséges szenvedéllyel, melyek annál veszélyesebben működnek, minél inkább növekszik a számunk ezen a bolygón. És ennek a fenyegetésnek csak katalizátora a rövid információs kisülés a városokban, államokban, kontinenseken és körülöttünk a kozmoszban, amelyek köré az Információs Sztráda milliárdnyi embere von gyűrűt.

A kezdet kezdetén még csak primitív számítógépek voltak, melyek magányosan dolgoztak, mint a (nekünk ma már őskövületnek számító) ENIAC. Aztán kezdtek összekapcsolódni; először egyetemi, banki hálózatokon keresztüli kapcsolatok jöttek létre, azután - közben már félszázadot ugrottam - kinőtt egy teljes hálózat, amelyet internetnek nevezünk, és ezzel együtt saját dicsőítő örömujjongása közepette megalakult az információs piac, az óriási tőkebefektetők területe, ezért hát a 21. század az informatika jegyében indult. Szkeptikus voltam, és az is maradtam, mert a prognózisaim, a szépirodalmi típusú SF-műveimben, valamint a diszkurzívabb írásokban sokszor meg is valósultak, de oly módon, hogy megvalósulásuk kegyetlen rémálomnak bizonyult: mindaz, aminek racionális vélekedés szerint a jót kellett volna elhoznia, és az emberi kívánságok beteljesülését, különösen egy jobb élet reményében, éppen a technoszabadosságra való áttérést szolgálta, a kommersz trivializációnak esett áldozatul, végeredményben pedig - az elbutulásnak a tömegkultúra maszlagjában. Az információ pont a züllés kiváló eszközének bizonyult. Egyenesen azt mondhatnám, hogy a genitalizálódó információ, amely még a tudományos számítógépes hálózatokban is pusztít, egyfajta járványnak tűnik, parazitizmusnak, amely az inaktív szakaszokkal (mint az állatoknál) nem zavartatott emberi szexualitás vágyakozásán élősködik. Hogy miért szexualizálódtunk ennyire, fogalmam sincs, csak azt tudom, hogy a szex, mivel mindkét nem esetében mind az agyba, mind a testbe beépült, manapság a technika segítségével fölerősítve ipari kitermelési területté vált. Különben, a kopuláció szféráján és annak perverz gazdagságán kívül, majdhogynem ugyanaz történt minden csodával, ami különösképp a 20. század második felében megjelent. A kibernetika, az atomenergia, a zöldmozgalmak, az űrrepülés (amely a legnyilvánvalóbb módon és teljesen nyíltan a hidegháborús idők fegyverkezésének mellékterméke). Ily módon tehát a Hold meghódítása is csak egy újabb politikai lépés volt, Clausewitz híres mondásának kicsit kozmikusabb változata, miszerint a háború csak a politika egyik válfaja. Minden, aminek az ember javát kellett volna szolgálnia, éppen hogy akadályává, mi több, béklyójává vált. És noha ebből a képből nekem az a meggyőződésem támadt, hogy a Minden és a Mindenki közti információs rövidzárlat elkerülhetetlen hanyatláshoz vezet, ezen érzéseim alátámasztásához egyelőre nem rendelkezem valós bizonyítékok egész hadosztályával, mégis érzem a kellemetlen következményeket. Az információ ismét felváltja a megismerést szolgáló híreket - csak éppen fordítva. Az érem hátoldala, amely nem lehet meg előlap nélkül, most az új típus hatalmas bűnözési lehetőségeit mutatja. Core wars. Computer Crime. Kihallgatások, kikémlelések, titkosírások, harc az információs támadások ellen, amelyeket kémeiken keresztül névtelen birodalmak indítanak, vagy amelyek a hackerek szenvedélyévé válnak. Maga az információ a szexen túl először egyfajta eszméletvesztést okozó, labirintusszerű kábítószerré válik a kódolók-kódfejtők számára, akik ettől egyszerűen paranoid őrültekké válnak. Igen, különösen attól félek, hogy ezek a csúfságok rákszerűen terjednek majd tovább, és betöltik az eljövendő kort. Persze nem vagyok az információs sáskajárásról, bitözönről, erőszakról, lopásról, csalásról, krízisekről és totális hamisításokról rikoltozó magányos sivatagi próféta. Észlelve a veszélyt, vagy éppen tanulva a károkon, egyre több intézmény és személy (természetes csakúgy, mint jogi) kezd védekezni, és titkosító zárak és kódolások helyett firewallok, azaz tűzfalszerű szűrőgátak egész garmadáját építi ki, amelyek lehetővé teszik a számunkra szükséges információk beáramlását a világhálóra, de feltartóztatják a védett tartalomba bejutni igyekvő információs tolvajkulcsokat. Így tehát a cold war fogalmát kezdi felváltani az information war fogalma. Talán egyre nehezebb lesz majd megkülönböztetni az ocsút a búzától, az igazat a hazugságtól, a tudást autentikusan gazdagító adatokat a falszifikátumoktól, főleg pedig kiszűrni az informatikai hulladékot. A virtuális könyvtárak, a virtuális áruházak virtuális labirintussá válnak. Nem tudom, miért, már most elrugaszkodva az összes elektronikus küszködés területéről, utánzásra és követésre méltó ideálnak bizonyul az információs szupersztráda és mellékágazatainak (cyberspace) fanatikusai számára a hermetikus borításba zárt ember, aki így képes más emberekkel kommunikálni a Háló közvetítésével, a kábeleken, az elektromos pókhálón keresztül, miközben talán ki sem mozdul a fotelból, egy helyben rögzülve kontinenseket látogathat, vásárolhat, eladhat, befektethet, megismerhet más embereket, beszélgetéseket folytathat, százezerféle különleges játékot vagy lottót játszhat, különféle élvezeti sokkokat kaphat a másnemű meztelenség láttán, végül pedig, ahogy valaha neveztem, teljes mértékben fantomatizálódhat. És az a rettenetes, rémes magány, érzékeink számunkra most még különös meghosszabbítása, a Hálóba bonyolódás a hatalomért, az exponenciális erőért, amely a mindenhol jelenlevőség egyfajta személyes szurrogátumát ígéri és az összes kívánság beteljesülését, állítólag — a Világháló szóvivői ezt nem mondják, de nekem akkor is így tűnik — boldogsággal tölti be az életünket.

Én viszont nem hiszek az emberi érzékek finom behálózásával történő boldogításban, mely megvásárolható, nemcsak azért, mert (ahogy az okosok mondják) ahhoz, hogy vehessünk, eladni is kell... és az, hogy miként fizessen az ember biztonságosan, még most sem teljesen tudható...

Amúgy persze lehet, hogy tévedek; soha nem hirdettem, hogy tévedhetetlen jós volnék, aki pontosan megmondja a jövőt, sőt, kijelentem, meglehetősen fukarul, de igyekeztem bevallani az elkövetett hibákat, a prognosztikus tévedéseket, a rövidlátást. A jövő állapotát illetően talán néha elvetettem a sulykot, talán most is túlzottan mély pesszimizmussal merültem a borúlátás sötétjébe...

1994

Tartalom

Cave internetum!*

* Cave canem! - Óvakodj a kutyától! Cave internetum! -Óvakodj az internettől! (latin)

Levelet kaptam Bécsből, melynek szerzői rábukkantak egy mondatra abban az interjúban, amit a Spiegelnek adtam az antianyag témájában. Akkor azt mondtam - talán kissé könnyelműen -, hogy sokkal kevésbé félek az antianyagtól, mint az internettől.

Ez kissé megbotránkoztatta őket, hiszen mostanság mindenki le van nyűgözve az internettől, és mindenki úgy gondolja, hogy már semmit sem kell tennünk, csak szörfölni a hálón erre-arra.

Megpróbáltam tehát - kicsit előre, a jövőbe menekülve - összegyűjteni a véleményemet alátámasztó érveket. Az internet számomra a tisztán technológiai természetű jelenségek közé tartozik, amelynek jó oldalát sok helyen hirdetik, és ettől sokkal inkább látható, mint a komor hátoldala. Modellként - persze igen primitív modellként - egy hatalmas vasúti pályaudvart képzelek el, ide-oda vezető vágányok hangyabolyával, váltókkal, fordítókkal és más berendezésekkel. Százával futnak ki belőle a vagonok. Azon gondolkodni, hogy kizárólag szénával vagy káposztás, netán borsós zsákokkal vannak tele, értelmetlennek tűnik; az a lényeg, hogy mit szállítanak és kihez szállítják. Ugyanis az internet a tisztán kommunikációs álmok beteljesülése, ami azonban a tartalmat illeti - a dolog bonyolultabbá válik.

A tudományos intézmények, az egyetemek, a nagyobb szerkesztőségek vagy a sajtóügynökségek minden bizonnyal sok hasznot húznak a Hálóból. De eredményesen csak akkor tudják használni, ha zárt körben tevékenykednek. Ha viszont - ahogy tervezik - megnyitjuk ezt a kört, és az internet hálójának semmiféle korlátozása nem lesz, semmiféle centrum vagy ellenőrzés (a „cenzúra" szót félek kimondani), akkor abban az esetben nemcsak holmi pornográfia fenyeget bennünket, hanem hatalmas terület nyílik a bűnözés előtt is. Hiszen mindenki, akinek csak van modeme, telefonja és számítógépe, bármelyik pillanatban bárkivel kapcsolatba léphet, és itt egyből bejönnek a képbe a különféle maffiák, camorrák és terroristák. A hálón keresztül lehetséges, és a specialisták már teszik is, titkos információkat vagy hitelkártyaszámokat lopni, egyszóval: nagyszabású csalásokat véghezvinni. Az adatok mindenféle ellenőrzés nélküli villámgyors továbbítása a világ egyik sarkából a másikba a tőzsdeárfolyamok megingását is okozhatja.

Én, sajnos, nem hiszem, hogy anima naturaliter christiana est,* a tapasztalat inkább arra tanít, hogy az ember embernek farkasa. Nagyon kívánnám magamnak, hogy ne történjen meg minden gát eltörlése, és valamiképp létezzen a háló kontrollja. Mindazonáltal a Németországban tett kísérletek arra, hogy egyes olyan tartalmakat kiiktassanak, mint a nemzetiszocializmus vagy a terrorizmus, elég erőtlennek bizonyultak. A háló önmagában nem értelmes rendszer, olyan, mint egy telefonhálózat; neki az a hír, hogy tíz atombomba hullott Japánra, ugyanolyan súlyú információ, mint az, hogy egy háziasszonynak megzápult egy tojás a hűtőjében.

* a lélek a természeténél fogva keresztény (latin)

Az internet lelkes híveinek legújabb nyilatkozataiban olvasom, hogy lehetségessé válik sebészeti beavatkozások elvégzése a távolból, akár az afrikai bozót sűrűjében is; a műtétet végzők a helyi orvosok lesznek, de az irányító — egy zseniális amerikai sebész, aki egy másik kontinensen ücsörög az irodájában. Ám itt mégis elveszítünk valamit — ha valaki például cukorbetegségben szenved és egy öreg, mindenben tapasztalt orvos látogatja meg, ő egyből megérzi az aceton enyhe illatát, amelyet a vér savtartalma gerjeszt. Az internet nem továbbít semmilyen szagot, és a rutinos, jó orvos intuitív tudása ebben az esetben szóba sem jöhet.

A többség egyébként az egészet játéknak vagy szórakozásnak véli — kellemes dolog összekapcsolódni az ismerősökkel, és elbeszélgetni anélkül, hogy felállnánk az asztaltól. Az internet ilyen módon egyfajta, ezerszeresére felnagyított mobiltelefonná válik, amely az egész földgolyót körülöleli. És itt jön be a következő kétség, banális, még ha nem is beszél róla senki: azért, hogy használhassuk a hálót, ismernünk kell a latin ábécét és az angol nyelvet. Egy japán, egy thaiföldi vagy egy olyan szláv, aki cirill betűket használ, sem írással, sem szóval nem léphet be az internetre; nem létezik semmilyen olyan fordítóberendezés, amely lefordíthatná.

Először is, barátom, alaposan meg kell tanulnod angolul! Így bekövetkezik majd a földi populáció kettéválása azokra, akik bírják ezt a nyelvet, és azokra, akik nem. Ez az anglicizáció széleskörűen terjed, és ez nem pusztán lingvisztikai szempontból aggaszt engem; a technológia elve a lényeg, amely egyeseket előnyben részesít, másokat viszont kizár a körből.

Aztán jönnek a tisztán technikai kérdések. Az egyes internetcímek értelmetlen számjegy- és betűsorokból állnak. Amíg néhány ezer címről van szó, ezek elférnek egy könyvben. Csakhogy ma már negyvenmillióról beszélnek — ez már nemhogy egy enciklopédia, de egy egész könyvtár. Évekkel ezelőtt a Lokális vízióban olyan gyógyszerészeket szerepeltettem, akik kimérték az információs utat, amelyet meg kell tennünk, hogy például megtudjuk, ki és hol végzett egy adott kísérletet vagy írt valamely könyvet. Mint a hatalmas gátak előtt, amelyek erőművek számára gyűjtik a vizet, szűrőket helyeznek el, amelyek védenek a gátszakadástól, úgy az internetet is védeni kell az információáradástól. Az állítás pedig, hogy az internet helyettesíthetné a könyvesboltokat, könyvtárakat, egyszerűen, a könyveket - végzetesnek hangzik. Kicsit úgy, mintha valaki távházasságot kötne a partnerével, aki a világ túlsó felén él. A könyv nem pusztán egy tárgy -az ember kézbe akarja venni, belelapozni, igen, pont úgy, ahogy éppen most teszem a Tűzzel-vassal háború előtti kiadásával.*

* Henryk Sienkiewicz (1846-1916), Nobel-díjas író regénye. Legutóbbi magyar kiadása: Budapest, Magyar Könyvklub, 2001.

Azt hiszem, hogy léteznek olyan veszélyek is, amelyekről egyelőre fogalmunk sincs. Amikor megjelent az első autó, még nem láttuk előre, mi minden következik majd be ennek hatására. Minden technológiának megvan a sötét oldala, amelyet előre lehetetlen látni. Természetesen nem akarom eltagadni az internet pozitív oldalait sem - azt ígérik, hogy részben még virtuális valóság is elérhető általa. Senki sem ír azonban róla koncentráltan és a vele kapcsolatos veszélyek összes kategóriáját összefogva. Nagyon tartok attól, hogy a fő hajtóerő, amely az internetet belülről hajtja, a nagytőke. A befektetők óriási hasznot remélnek, ezért próbálnak mindenkit azzal hitegetni, hogy amint rácsatlakoznak a hálóra, egy boldog időszak kezdődik az életükben. Én azonban számos fenyegetést látok; noha még nem bukkantam például politikai szférára, aminek itt is nagy jelentősége lehet. Így tehát - nem cave canem, hanem cave internetum, ez az én személyes meggyőződésem.

1996 Azokkal a veszélyekkel, amelyekkel az új technológia túl hirtelen elsajátítása jár, nekem egy másik téma is összekapcsolódik, amelyet félig - talán nem teljesen - mániákusan szeretnék újra felvetni. Az internetről van szó.

Helena Eilstein könyvét olvastam a minap — a hölgy ahhoz a filozófuskörhöz tartozott, akiket szétkergettek, amikor Kolakowskit elüldözték Lengyelországból: A homo sapiens és az értékek. Ebben többek közt a marxizmus bizonyos, fogalmazzunk finoman, hiányosságairól volt szó, amelyek abból eredtek, hogy az ember, akit Marx feltételezett, sohasem létezett. Sohasem volt semmiféle feudalizmusoktól és kapitalizmusoktól elidegenedett angyal, akit elég megfosztani minden vagyonától, főleg a magántulajdonától, hogy az angyali erények egész teljességét nyerje el. Ez a koncepció a szélsőséges utópia bélyegét hordozza magán, és amikor az utópiaelméletek találkoznak az emberrel, az mindig Prokrusztész módjára végződik; többé vagy kevésbé véres módon le kell vágni emberi testrészeket, hogy az egyén belepasszoljon ezekbe az elméletekbe.

Az internet esetében abban a tényben látom az analógiát, hogy ez helyettesíti — nem teljes egészében, de elég széles skálán — az információszerzés lehetőségének magántulajdonát. A könyvek például tökéletesen feleslegessé válnak! Elsőként a kiadók döbbentek meg, mert mindenfajta könyv veszélybe kerül — a szépirodalmi, a tudományos, a zenei, a művészeti stb. Persze, a tulajdon fogalma egyfajta amplifikáción és növekedésen ment keresztül korunkban — Picasso aláírásával bármely papírfecni, vagy Michelangelo egyetlen eredeti ecsetvonása egyből milliókat ér, miközben a legtökéletesebb másolatot, amelyet csak egy maroknyi szakértő képes megkülönböztetni az eredetitől, igen alacsonyra értékelnek. Az internet viszont szélsőséges elmozdulást mutat az ellenkező irányba, és mindazt, amit Marx a Kommunista Kiáltványban elképzelt, mint az emberek tulajdonának elvételét — avagy közönségesen fogalmazva: a rablást —, most igen könnyen véghez lehet vinni. Barátom, minek neked az enciklopédia, Mickiewicz Összes művei, vagy általában bármilyen könyv, elég csak odamenni a számítógéphez, bepötyögni a megfelelő címet, és az internet, amelyért havonta számlán fizetsz egy viszonylag szerény összeget, kiköp mindent a monitorra! A bibliofilok és a fehér hollók kutatói számára szóló élet örömeit, az egész Gutenberg-galaxist egyetlen támadással a pusztulásba és a megsemmisülésbe lehet taszítani. És ez a látomás számomra nem örömteli elragadtatást okoz, mint az internet szerelmeseinek, hanem éppen hogy dühöt ébreszt bennem. El sem tudom képzelni, hogy kedvenc költőjét olvassa az ember oly módon, hogy ágyban fekve, párnával a háta mögött odaállítja maga elé a számítógép képernyőjét. Az egész elméletről a Föld bármely helyével folytatott távoli kommunikációról, az eredeti jelenlétet elektronikus illúzióval való felváltásról nekem egy furcsán torz, nem is emberi, hanem inkább szörnyszülött gyermek jut eszembe, egy torzszülemény, akit a technológia szült. Ráadásul ezt a szörnyeteget éppen személyes varázsa és bája okán dicsőítik nekünk nagy hévvel. Hozzáteszem, hogy eddig nemigen hallottunk olyan nagy találmányokról és felfedezésekről, amelyek a kreatív elme interdiszciplináris megtermékenyüléséből az internet közvetítésével jöttek volna össze, pedig néhány éve már emberek és intézmények egész serege buzdít bennünket a hálóhoz való csatlakozásra. Persze erre mindig azt kapjuk válaszul: várj még hat évet, és meglátod! Bizalmatlanul fogadom a rosszabb aktuális valóság áldásos jövőjéről szóló jóslatokat: Hruscsov bizonygatta a népének, és kommunista főokosaink közvetítésével nekünk is, hogy a következő nemzedék már megéri a kommunizmust. Aztán valahogy mégsem érte meg. Az ilyen jóslatokat mégis szívesen hallgatják az emberek, ezért tartanak ki a földgolyón ma is olyan területek, ahol a kommunizmus eszméje tovább visszhangzik. Ha az emberek többé már nem hisznek a földi paradicsom megvalósításának lehetőségében, akkor közömbössé válnak, mert nem bírják kivárni, amíg Jozafát völgyében garanciát kapnak az egyesülésre a túlvilággal; most akarják a paradicsomot, gyorsan, lehetőleg azonnal és lehetőleg kevés költséggel. Miközben inkább fordítva van; a paradicsomot nem látni, a világ sokkal inkább a káoszban látszik elmerülni.

Jó pár évvel ezelőtt meghalt egy futurológus, Herman Kahn, akit az én béte noire-omnak* neveztek. Többek közt ő írta a The next 2000 years („A következő 2000 év"") című kötetet; meg kell említenem, hogy abból, amit írt, abszolúte sem - mi sem valósult meg... Rendkívüli képessége volt arra, hogy eltévessze a valóságot a futurológiai erőfeszítései során. Ez azonban mit sem zavarja az olyan intézményeket, mint a Rand Corporation**; az intézmények, mint tudható, nem halandók, mint az egyének, akik alapították, az intézményeknek nagyon is hosszú életük van, mivel a bürokrácia csontváza tartja fenn őket, és a kormányzati források és adományok továbbra is befolynak. A futurológusok egyszerűen árfolyamot váltanak, bár alig van, aki hitelt ad nekik, és az optimizmussal teli jövőképek egyre fogyatkoznak. Nagyon helyesen mondta valaki, hogy semmi sem változik olyan gyorsan, mint a jövő...

* örök ellenségemnek (francia)

** A legnagyobb amerikai tudományos társaságok egyike. 1948-ban alapították.

1996

Tartalom

Honnan a hiba?

Az International Herald Tribune 2000. október 30-i számában megjelent Selling Evolution in a Way Darwin Never Imagined („Az evolúció kiárusítása, ahogy Darwin sosem képzelte volna"") című cikkében Steven Pollack az ember által irányított evolúció különféle ipari termelési területekre való belépéséről tudósít. Az olyan amerikai konszernek, mint a Maxygen, a Diversa vagy az Applied Molecular Evolution, mind végrehajtják a baktériumok megfelelő mutációját, és olyan proteinek gyártására fogják őket, amelyek különféle végtermékek előállítására szolgálnak: a mosóportól az új zöldségfajtákon át a tökéletesített tenyészállatokig. Az egyik ilyen cég elnöke kijelentette: „You can do better than nature.""

„Utolérni és lehagyni a természetet"": ezt a jelszót fogalmaztam meg a harminchét évvel ezelőtt megírt könyvemben, a Summa technologie-ban, amely különféle jóslatok gyűjteményét tartalmazza a technológia fejlődését illetően. Az ott készített prognózisok egyike megjósolta, hogy az ember, vagyis a technológiai fejlődés közvetlen okozója, előbb vagy utóbb annak tárgyává lesz. Nekem úgy tűnt, hogy a homo sapiens — a természetes evolúció utolsó relikviája – elszenvedi a technológia betörését a szervezetébe, és talán az elméjébe is. Jelenleg is számos tény tanúskodik arról, hogy az említett invázió iránymutatói, amelyet az emberi faj autoevolúciójának neveztem, megvalósulnak, vegyük például a már szinte teljesen feldolgozott emberi géntérképet.

* „Jobbat csinálunk, mint a természet." (angol)

Prognosztikus igazságot ugyanakkor csak részleteiben sikerült elérnem. Mivel természetemnél fogva hajlamos vagyok az elméleti fejtegetésekre, a szóban forgó könyv képzeletbeli hőséből, a Konstruktorból, idealizált alakot csináltam, aki bizonyos értelemben elszakadt a valóságtól, amely nemes, megismerési motiváló tényezőkkel rendelkezik, és semmi köze a gazdasághoz és a pénzügyekhez. Ehelyütt ismerem el naivitásomat, mivel egyáltalán nem jutott eszembe, hogy az úgynevezett „megtermékenyítési projektek", azaz a genomikus eredmények gyakorlatilag piaci áruvá válnak. Az USA-ban például a felismert emberi gének töredékeit a megfelelő szabadalmat nyerő találmány hasonlatosságára használják, amelynek tulajdonosainak kizárólagos jogai vannak a termelés kihasználására. A józan bírálók azt mondják, hogy manapság új alakban tér vissza a rabszolgaság művelésére vonatkozó beleegyezés, mivel az öröklött anyag egyes kiolvasott és felfejtett töredékeiből össze lehet rakni az egészet, és ezt az egészet szabadalmaztatni is lehet. Így tehát, mivel már egyetlen normálisan világra jött embert sem lehet rabszolgának eladni, a génjeiben kódolt felépítésének pontos terve azért még más szerzett tulajdonává válhat. Tágas terepe nyílik tehát a különös és egyszersmind egyenesen rémületes lehetőségeknek, amelyek mind abból állnak, hogy egy magánszemély vagy valamely konzorcium szabadalmat szerez X asszony vagy Y úr „molekuláris rajzának" kizárólagos birtoklási jogára, s jogában áll majd a megszerzett információt, akár egy termelési licencet, eladni. A nem túl távoli jövőben a genetikus információ terepe is létrejöhet, megjelenhetnek dealerek és kereskedők, de éppúgy az érdekeltet kiszolgáló irodák, ahol éppen az is sikerülhet, hogy az ember megfelelő díj ellenében megrendelheti magának, azaz, köznapibban szólva, beszerezheti egy gyermek bioarchitektonikus tervét, annak minden pontos részletével.

Az általam előrelátott autoevolúció teljes piaci-kereskedelmi aspektusa így elkerülte a figyelmemet. Különben hadd tegyem hozzá, hogy ha ez nekem még a hatvanas években eszembe is jutott volna, meg sem mertem volna említeni a biotechnológiai eredmények kereskedelmi oldalát, mivel ez még számomra is minden mértéket felülmúlóan fantasztikusan hihetetlen volt. Ily módon vétkeztem az általánosan és – különösen napjainkban – kérlelhetetlenül uralkodó gazdasági törvények ellen, amelyek értelmében minden, amit a kínálat és kereslet szabályai határoznak meg, áruvá válhat.

2000

Tartalom

Genetika

Az az általános meggyőződés uralkodik manapság, hogy az emberi gének fölfejtése és leírása határtalan lehetőségeket nyit előttünk: képesek leszünk új, egyre tökéletesebb embereket tervezni. Egyúttal azonban azok a feladatok, amelyek előtt a mérnökök, avagy a jövő génjeinek kompozitorai állnak, akik tevékenységét az egyik írásomban „tenyésztési munkának"" neveztem, nemcsak rendkívül bonyolultak tudományos-technikai szempontból, de etikai értékelésnek és szabályoknak is meg kell felelniük.

Mindenki szeretne szép és értelmes gyereket magának. Ugyanakkor senki sem akar gyerek helyett tetszetős és digitális masinát, még akkor sem, ha százszorta intelligensebb és erősebb, mint a gyerek. Hiszen az autoevolúció programja egy csúszós lejtő, védőkorlát nélkül, amely a nonszenszek szakadékába vezet. Az első fázisban még szerény: az olyan, életképességet csökkentő gének kitörlésére törekszik, amelyek sebezhetőséget, örökletes fogyatékosságokat okozhatnak stb. Az így eszközölt javítások azonban nem képesek itt megállni, hiszen még a legegészségesebbek is megbetegedhetnek, és a legbölcsebbeket is eléri az időskori gyengeség. Az ilyen hiányosságok eltüntetéséért fizetett ár a szervezet evolúciós módon megőrzött felépítésének a természetes képtől való eltávolodását követeli. Az autoevolúciós tevékenységben itt viszont megjelenik a kopaszok paradoxona. Egyetlen hajszál kihullásától még nem következik be a kopaszság, és nem lehet megmondani, hány hajszálat kell kitépni ahhoz, bekövetkezzen. Egyetlen gén felcserélése egy másikra még nem alakítja át a gyereket idegen fajú lénnyé, de nem lehet rámutatni a pontos helyre, ahol egy új faj keletkezik. Ha a szervezeti funkciókat külön kezeljük, mindegyik javítása kívánatosnak tűnik: a szövetet a természetesnél jobban tápláló vér, nem roncsolódó idegek, ellenállóbb csontok, szem, amelyet nem fenyeget a megvakulás, nem kihulló fogak, nem megsüketülő fülek, és más testi makulátlanságok jellemzőinek ezreit kétségtelenül szívesen birtokolná az ember.

Csakhogy az egyik tökéletesítésnek a másikat is maga után kell vonnia. A megerősödött izmok hatalmasabb csontokat igényelnek, a gyorsabban dolgozó agy pedig élesebb emlékezőtehetséget; amikor a javítás következő szakasza ezt igényli, megnövekedjék a koponya térfogata, és ezzel alakja is, míg el nem jön az idő, amikor magát a fehérjeépítményt is egy sokkal egyetemesebbnek kell felváltania, akkor pedig a szervezet képességei ugrásszerűen megnövekednek. A nem fehérjealapú szervezet nem fél a forróságtól, a sugárzástól, az asztronautikus terheléstől; vérmentes rendszer, melyben az oxidáció közvetlenül az elektroncsere útján megy végbe a primitív vérkeringés közvetítése nélkül; amennyire kevésbé lesz sebezhető és halálos, olyannyira fog a faji átalakítás révén kilépni planetáris bölcsőjének rá-kényszerített korlátai közül.

A következő lépések végül egy talán harmonikusabban felépített lényhez vezethetnek, amely sokkal ellenállóbb a megpróbáltatásokkal és a sérülésekkel szemben, mint az ember, egy messze sokoldalúbb, értelmesebb, ravaszabb és kitartóbb élőlény, amely szinte már a halhatatlanság határán áll; a használt szervek és érzékek könynyű kicserélhetőségének köszönhetően olyan élőlény lesz, amely minden környezetben és minden, a mi számunkra gyilkos szituációban boldogul, amely nem fél majd a ráktól, az éhségtől, a nyomorékságtól, az öregkori gyengeségtől, mert egyáltalán nem fog megöregedni, és valóban tökéletesített lénnyé válik a javító technológiáknak köszönhetően, amely rengeteg öröklési változást tartalmaz az egész rendszer tekintetében — azzal az egyetlen fenntartással, hogy ez a lény éppannyira fog hasonlítani egy emberre, mint egy digitális masina egy traktorra.

Amíg ilyen hely, ilyen átléphetetlen határ nem létezik, minek is ez a sziszifuszi munka annyi nemzedéken át? Ha az adott nemzedék önmagát nem változtatja meg, hanem az utódaiban végez változtatásokat, akkor nem lenne egyszerűbb és jobb egyből hozzáfejleszteni a digitális masinát vagy egy egész számítóközpontot? Hiszen az optimalizáció elhelyezkedése az egymást követő generációkban közönséges álca, a faji öngyilkosság tranzakciója hitelre, így hát miért lenne az igazi önpusztítás hitelre jobb, mint az azonnali? Csak az, aki beleegyezik, hogy átalakítsák két lábon járó számítóközponttá (akár rakétaállványon is), kezdheti félelem és ellenvetések nélkül preparálni saját utódait, az ükunokák tökéletesítése érdekében. Aki engedélyét adja az autoevolúcióra, az beleegyezik saját fajának likvidálásába, és civilizációs örökségének minden szempontból idegen lények kezébe adásába is. Mivel esendők vagyunk, halandók, gondolatainkban és az időben korlátozva, ezért a perfekció hívei csak nélkülözzék a nehézséget, és egyetlen rohammal adoptálják a bolygó gondolkodótechnológiájának egészét! Mert különben miért kellene bennünket külön rendszeregységekkel helyettesíteni, hiszen még ügyesebb lesz a planetáris kristályagy, utódunk, örökösünk és követőnk!

2000

Tartalom

A gének zenéje

Mint mindenki tudja, Muszorgszkij komponálta az Éj a kopár hegyent, Ravel a Bolerót, Hacsaturján a Kardtáncot. Mindegyikük alapvetően ugyanazokat a hangjegyeket használta. Nem kelt általános megdöbbenést, hogy keletkezett pár dallam és mazurka Chopin kezétől, meg szimfóniák Beethoventől. Csodálatra méltó azonban a tény, hogy négy nukleotida, amely minden élőlény közös tulajdona kezdettől fogva, olyan különféle életformákat alkot, mint az élesztő és az ember. Én éppen azok csodálkozásán csodálkozom, akik csodálkoznak.

Most már csak harmincezer génünk van. Ez a szám hozzávetőleges a szakértők szerint; amikor a munka folytatódik, valószínűleg kiderül, hogy pár ezerrel több génünk van. Egy évvel ezelőtt még azt hitték, hogy nyolcvanezer van belőle, sőt, egyesek százhúszezerrről beszéltek.

Hogyan lehet, hogy harmincezer gén „hangjegye" elég volt ahhoz, hogy ezernyi és százezernyi különféle alkatrészt produkáljon? A gének adják meg a kezdetét bizonyos aminosavaknak, amelyek pontosan nem tudható módon kezdenek egymáshoz alakulni. Mintha egy katedrális vázlatos terve lenne előttünk, de az egyes téglák vagy kövek — nem úgy, mint az építészetben — külön képességgel rendelkeznek ahhoz, hogy olyan alakot vegyenek fel, amelyeket csakis hozzávetőleges, előzetes formában ismerünk. Különböző konfigurációkban és csoportokban ugyanazok a gének képesek a szervezet különféle tulajdonságait létrehozni. Ez nem rendes mérnöki munkának tűnik: elvégre házépítéskor senki sem rakja meg először a kéményt a második emelettel, és csak azután a többit — mi terv szerint és rendszerezetten építkezünk. Itt azonban olyan rendet kapunk, amely a kezdeti rendszertelenségből ered, hiszen maga is vakon bújt ki a káoszból. Azt állítják, hogy körülbelül negyven pontosan meghatározott gén van, amelyek az epilepszia, a süketség, a színvakság különféle változataiért, valamint az izmok disztrófiájának néhány változatáért felelősek. Az összes gén, amelyek expressziója csak a nemi és szaporodási érés utolsó fázisának befejező szakasza után jelenik meg, képtelen természetes módon eltűnni — a természetes szelekció már nem bír velük. Innen a különféle csúfságok, amelyeket, mint az optimista tudósok mondják, hamarosan eltüntetnek.

Az olyan gének, amelyek egyes-egyedül felelősek egy adott tulajdonságért a szervezetben, sajnos kisebbségben vannak; az esetek legtöbbjében, például ha az intelligenciáról van szó, nagy számban kell együttműködniük. Avagy pedig a környezettől függően működnek: a nature or nurture kérdésére, azaz, hogy természet vagy neveltetés, nincs egyértelmű válasz, mert olyan lenne ez, mintha azt kérdeznénk, mi a jobb, a leves vagy a levesbetét. Az egyik a másik nélkül mit sem ér, az emberi környezeten kívül felnőtt gyerekek nem tanulnak meg beszélni. Sokkal inkább szociális teremtmények vagyunk annál, mint ahogy gondolnánk.

Ami igazán különös, csak az, hogy vannak a baktériumokkal közös génjeink is; valószínűleg őseink néhány gyönyörű évmillión át ezekkel a baktériumokkal fertőződtek, majd azok valahogy belopóztak a génállományba. A zseniális, de félreismert Olaf Stapledon, a Last and First Men („Az utolsó és első ember") szerzője, régesrég azt írta — persze fantáziálásról van szó! —, hogy a Marsról érkező szörnyű járványok először szörnyű hekatombát okoztak a Földön, majd maradványaik belopóztak az emberi génállományba. A tanulság ebből pedig az, hogy nincs olyan furcsaság, amit ne lehetne megelőzőleg elképzelni.

Sokat írnak a génállományunk helyeiről is, amelyek afféle aprócska sivatagfélének tűnnek; mintha semmi sem lenne kódolva rajtuk; és hogy ezeknek a helyeknek van-e valamilyen jelentőségük a fejlődésünkben, azt csak akkor tudjuk meg, ha valaki vakmerő módon aprólékosan megpróbálja eltüntetni őket. Komolyabb probléma ez a nagynénik és nagybácsik klónozásánál, merész kísérletekről van szó, amelyek egyúttal kockázatosak is; nem árt, ha tartunk attól, hogy nem sikerülnek.

A „hallgatag" gének néhány szekvenciája az úgynevezett „szemétből" úgy tér vissza, mint a hangok szekvenciája a zenei művekben. Ott meghatározott akusztikai hanghatásról van szó: hogy itt miről van szó, azt nem tudni. Vannak tudósok, akik úgy vélik, hogy az ismétlődő gének valahogy támogatják az axonok kialakulását és megszaporodását, a különféle fehérjék szerteágazódását és szételágazását.

Azt is tudni lehet, hogy a fehér és a fekete vagy éppen sárga bőrűek közti különbség forrása szó szerint pár génen múlik. De döntő mértékben ugyanolyanok azok is, akik hírnévre éhesen a köztünk és a cigányok, vagy a szemiták meg az árják között lévő különbségről meséltek, ők bizony tudományos értelemben teljes bakot lőttek. Ezek felszíni jelenségek, amelyek körülbelül az utóbbi százhúszezer év távlatában alakultak ki: a pigment, amely sötétbronz avagy fekete színt ad a bőrnek, véd az ultraibolya sugarak ellen; a távol-keleti embereket pedig a hideg fenyegette, ezért lett az orruk lapos, amely kevésbé érzékeny a fagyra, az arccsontok felemelkedtek, így a szemnyílás szűkebb lett, aminek köszönhetően a szemgolyó jobban védve van a hidegtől.

Ha az embert összehasonlítjuk az olyan egyszerű organizmusokkal, mint a fonálférgek (ez egyfajta hernyó) vagy a légy, megdöbbenve vesszük észre, hogy milyen mákszemnyi genetikus innováció szükséges ahhoz, hogy az élő organizmusok legősibb formájából magasabb és összetettebb formák alakuljanak, egészen a gerincesekig. Mostanság divatos a szaltacionizmus, amely ugrásszerű fejlődésről beszél. Úgy tűnik, hogy bizonyos radikális faj-, osztály- vagy rendbeli változások olyan módon keletkeztek, hogy bizonyos génszekvenciák duplikálódtak, és ezzel megadták a fejlődés esélyét. A géncsoportok duplikálódása dönthetett a keringési rendszer fejlődéséről, ami kulcsfontosságú a gerincesek létezésében. A rovarokhoz az oxigén csak a légzőcsövecskéken keresztül érkezik, ők egyáltalán nem lélegeznek; ezért nem versenyezhetnek velünk méretben. A duplikáció következő sorozata adta meg a kezdetét a hormonok és a molekulák tömegének, aminek hála az emberi test egyes szövetei és sejtjei képesek kommunikálni egymással a szervezetben és mélyreható precizitással koordinálni tevékenységüket. És még egy ilyen ugrásnak köszönhetjük az idegrendszer fokozatos fejlődését.

A National Human Genome Research Institute igazgatója a következőt mondta: A géneket az élet könyvének nevezik, holott valójában három könyvről van szó. Először is: egy történelemkönyv, hiszen a saját történelméről szóló csomagot cipeli — mindent, aminek nem lehet halálosan káros kifejeződése, és nyugodtan költözhet nemzedékről nemzedékre. Másodszor: a gének valódi kézikönyvei és leltárjai azoknak az alkotórészeknek, amelyekből mi is állunk. Harmadszor: egy orvosi tankönyv, amely mélyebbre és tökéletesebbre nyúlik, mint az eddigiek, a molekuláris szint medicinája. Génállományunk tartalmazza a különféle betegségeket okozó gének másolatait is. Ezek afféle árnyékai azoknak a lehetőségeknek, amelyeket mindannyian magunkban hordozunk. Érdemes lenne eltörölni őket: a probléma csak az, hogy például a legnagyobb alkotók közül néhányan, mint Dosztojevszkij is, epilepsziában szenvedtek, vagy valamilyen más, hasonló betegségben, és egyáltalán nem tudni, hogy nem állt-e mindez kapcsolatban a zsenialitásukkal. De nem szeretnék expressz gyorsaságú eugenikus génsebész lenni - ez igen rizikós foglalkozás. A legnagyobb probléma azonban az, hogy ehhez embriogenetikus anyagon végzett kísérletek szükségeltetnek. A brit parlament elfogadta, hogy a blasztociták szintjén még szabadon lehessen kísérletezni, a Vatikán azonban úgy ítéli, soha. Egy dolog azonban biztosnak tűnik: az a pillanat, amikor Stephenson négy kerékre tette Watt gőzgépét és megépítette az első lokomotívot, a vasút visszafordíthatatlan fejlődésének kezdete volt. Abban a pillanatban, amikor felfejtik a génállományt, a további kutatásokat nem lehet majd megállítani -holott veszélyeket hordoznak magukban.

Elképesztően nagy azon intézetek száma, amelyek genetikai kutatásokkal foglalkoznak. Az amerikai szakfolyóirat, a Science, illetve az angol Nature azon vetélkedtek, ki hirdeti ki először a génállomány adatait. Ide is befurakodott a kellemetlen kereskedelmi tényező, amelyre korábban a tudománnyal kapcsolatban - naivan! - egyáltalán nem is gondoltam. Ebbe a területbe pedig milliárdos vagyonokat fektettek, elég csak a farmakogenetikát említeni.

A génállomány kutatásáról szóló publikációk legutóbbi áradata arra emlékeztet, ami a sportban történik a futószámok végén, azaz az úgynevezett véghajrá idején. A célszalag ebben az esetben a Nobel, és mindenki azért rohan, hogy megszerezze ezt a díjat. A Nobelt ugyanis nem lehet szaporítani, hogy mindenki elégedett lehessen. A tudósok még nem mondták ki az utolsó szót, így nem tudjuk, milyen szörnyű Frankensteinek indulnak most, hogy eljussanak a dicsőség csúcsára. Mindenesetre igazán érdekes korban élünk - a holdra szállás, az atomenergia felszabadítása után, és ama választások után, amelyeken Bush elnök nyerni tudott. Egyáltalán nem csodálkozom azon a szabályon, amely szerint az élőlények szerveződnek, azon viszont feltétlenül, hogy megértem ilyen furcsa időket.

2001

Tartalom

A tökéletes sportoló

A fenyegető és megrázó híreket pipettával adagolva kell közölni az olvasóval. Az International Herald Tribune 2001. január 26-i száma, amelyet Sport és genetika: hová tekintenek a genetikus mérnökök szalagcímmel láttak el, nem tartja be ezt a szabályt. A Human Genome Project megfejtette az örökítő anyagunkat, és ezzel fellibbentette a fátylat egy olyan korról, amelyben az emberek hosszabban élhetnek majd, és minden valószínűség szerint rendelkeznek azokkal az eszközökkel, amelyek számos területen tökéletesítik őket. A belga sebész, Rodge azt hirdeti, hogy a genetikus forradalom nemcsak új módon tesz egészségesebbé, de egyúttal rettenetes konzekvenciákkal is járhat. Rettenetesek azért, mert biotechnológiai tudásunk megszámlálhatatlan etikai problémát szül. Tehát olyan változások jönnek, amelyek új és mérhetetlen hatásokkal járnak a sport küzdőterén, mely felett a Nemzetközi Olimpiai Bizottság őrködik. Ahogy az említett újság munkatársa írja, az áttérés a farúdról az üvegszálra a magasugrás esetében, vagy a fáról a titánra a golfütőknél, semmi ahhoz az időhöz képest, amelyekben majd kimegy a divatból az összes, sportoláshoz használt, doppingolással kapcsolatos botrány. Jelenleg a terület erkölcsi problematikája elég világos. Le tudjuk leplezni azokat az atlétákat, akik tiltott szerek használatával próbálják meg feljavítani a teljesítményüket. Azok a fiatalemberek, akik kiváló teniszezők vagy atléták szeretnének lenni, olyan vizsgálatokra vannak kötelezve, amelyek hiábavalóvá teszik a részvételt mindazoknak, akik túllépnek a megengedett határon. De a jövőben mindenki kaphat majd egy olyan modifikált génekből álló oltást, hogy testi képességei komoly mértékben fejlődjenek. Effajta kísérleteket már sikerrel végeztek mandrillokon is.

A genetikus manipulációk kétségkívül nagy esélyt adnak nekünk az idáig gyógyíthatatlan betegségek legyőzésére, és ezáltal az emberi szenvedés enyhítésére. Ami pedig az atlétákat illeti, ők kevésbé lesznek kitéve a sérülések veszélyének, mivel csontjaik, ízületeik és izmaik megerősödnek (ezt már most is csinálják a porcok esetében). A távolabbi jövőben a szülők maguk választhatják és rakhatják össze utódaikat a mesterséges megtermékenyítéssel alkotott embriók közül, hogy különösen tehetséges (és persze díjazott) atléta váljék belőlük. Ha a sötét bőrű Venus Williams negyvenmillió dollárt tud keresni röpke öt év alatt, akkor vajon mennyivel többet kaphatna egy biotechnikai cégtől a genetikai kódjához való hozzáférés jogáért? Mi több, ha megjelenik a szuperatléták egy újabb ága, akik képesek lesznek egy csapásra semmivé tenni a régi módon harcoló emberek rekordjait, vajon fogja még a közönség követni, hogyan szórakoznak a sporttal a szuperemberek?

Egy biztos: a sportszervezetek nem lesznek képesek rá, hogy felismerjék a genetikailag tökéletesített sportolókat, mivel semmilyen vizelet-vagy vérvizsgálat nem mutatja ki a megnövekedett izomerőt vagy a megerősített ízületeket. Ahogy a szakértő mondja, az itt leírt jövő vár a sportra úgy tíz év múlva. Igaz, azután, hogy kiklónoztuk a jövő ideális sportolóját, még akkor is, ha mindez törvényesen meg lesz engedve, huszonöt évet kellene várnunk, hogy egy ilyen tökéletes egyed felnőjön. A megfelelően motivált szülők megrendelhetik majd a legjobb atlétikai (és pénzügyi) tehetségekkel rendelkező embriót. Sőt, arról is beszélnek, hogy a távolabbi jövőben két típusú elit sportoló jelenik majd meg: a természetesek és a genetikailag följavítottak, ami bizonyos értelemben megfelelhet majd a pehely- és a nehézsúly közti különbségnek. Rengeteg, idáig be nem teljesült dolgot tartalmaz a fenti cikk. De a sportfuturológiai víziók megnyugvással kecsegtető közhelyességét keresztülhúzza egy másik cikkecske, amely szintén a már említett lapban jelent meg. Eszerint egy orvos, akinek a nevét nota bene az újság nem közli, kijelentette, hogy embert szándékozik klónozni, és elhatározásával kapcsolatban már beszerezni készül a nélkülözhetetlen dolgokat, amelyek lehetővé teszik terve megvalósítását. Az a körülmény, hogy az USA területén tilos embert klónozni, nem különösképpen zavarja doktorunk álmát, mivel sem azt nem fedte fel, hol, sem azt, kinek a közreműködésével fogja valóra váltani szándékát. Sematikusan el is képzelhetjük az ilyen operáció két szakaszát: a női petesejtet in vitro* meg kell termékenyíteni, majd megtermékenyítve beültetni egy hölgy méhlepényébe, aki egészen a szülésig kihordja az embriót.

Remélem, hogy a doktor urat még azelőtt lecsukják, mielőtt megkezdi nyilvánosan bejelentett tevékenységét. Egyúttal viszont tartok tőle, hogy a kísértés, hogy klónozzák fajunk egy példányát, az idő haladtával mind csak nőni fog, és talán már az új évszázad első felében megjelennek olyan fiatalemberek, akik bejelentik, hogy klónozták őket. Annak eldöntése, hogy igazat állítanak vagy éppen hazudnak, valószínűleg nehéznek bizonyul majd.

2001

* üvegben (vagyis laboratóriumi körülmények között; latin)

Tartalom

Biogenetikai remények

Gyakran olvasom a tudomány igazi frontjáról érkező angolszász folyóiratokat, mint az amerikai Science, melyekben a különféle hipotézisek és kutatások lenyűgöző részletein kívül igen érdekes prognózisok is találhatók, amelyek egyáltalán nem olyanok, mintha a bűvészi cilinderből előrángatott nyúl módjára az ujjából szopta volna őket a szerző. Az előttünk álló huszonöt év során ugyanis az emberiség létszáma minden valószínűség szerint körülbelül két és fél milliárdnyival nő; azaz majdnem kilencmilliárdan leszünk. Ezzel párhuzamosan a fejlődő, úgynevezett Harmadik Világ élelmiszer-szükségletei 2025-ig megduplázódnak. Így pedig nemcsak a megművelhető területek, de egyszerűen az élelmiszernövények tömegei sem lesznek képesek követni a népességnövekedést.

A legújabb biogenetikai úton tökéletesített termelőnövények megnövelhetik az agrárium produktivitását. De például Brazíliában az ottani zöldek rengeteg modifikált ültetvényt elpusztítottak, arra hivatkozva, hogy ezek károsak az egészségre. Ez az állítás azonban, legalábbis egyelőre, egyáltalán nincs alátámasztva. Amilyen gyorsan felfedezték az emlősök klónozása során kialakuló, fatális következményeket hozó és az effajta kísérletektől elrettentő zavarokat, annyira nem történt semmi ilyesmi a modifikált paradicsomok vagy az új rizsfajták kifejlesztése terén. Pedig itt is álltak elő legalábbis paradox és jogilag igen nehezen megoldható helyzetek. Ha például egy genetikusan már megváltoztatott növényekkel beültetett termőföldről származó porszemeket sodor át a szél a szomszéd földre, ahol még ártatlan növények nőnek, akkor a cég, amely az előbbinek eladta a biogenetikus szabadalmakat, kártérítést követelhet, hiszen a földművelőnek tudnia kellett volna, hogy a szél fúj. Hasonló aggodalmak nemcsak az ezeket a növényeket fogyasztó személyek biztonságérzetére vannak befolyással.

A földi agrárkultúra legsúlyosabb és legnehezebben megoldható problémáinak egyike az édesvíz mennyisége. Az archeológusok például ma azt állítják, hogy a maja civilizáció bukásának oka is a hosszú évekig tartó szárazság volt. Vízből általában véve van nekünk bőven: a földgolyó 70 százalékát óceánok takarják, csakhogy az őket betöltő sós víz sem öntözésre, sem ivásra nem alkalmas.

A világ számos környékén már világosan láthatók a vízhiány első jelei. Számos folyót elapasztottak vagy megállítottak különféle tározók és vízgyűjtők segítségével, és az árterek 50 százaléka eltűnt. A talajvízgyűjtők túlzott kihasználása azt eredményezi, hogy a talajvíz szintje Mexikó, India, Kína, illetve Észak-Afrika egyes régióiban évente átlagosan egy métert süllyed. Hiába tudjuk, hogy a Szahara alatt hatalmas föld alatti édesvízgyűjtő található, ezt azért nem használják ki, mert ahhoz, hogy e vízhez hozzájussanak, túl komoly befektetéseket kellene eszközölni. Megdöbbentő a tény, hogy egyfontnyi selyemhez tizenhatezer fontnyi víz szükségeltetik.

A világ élelmiszerkészletének 40 százaléka mesterségesen öntözött termőföldeken termelődik. A nagyvárosok, valamint az ipar és a mezőgazdaság között egyre élesebb versengés folyik a vízért, ugyanakkor a mezőgazdaságnak ebben a rivalizálásban kisebb esélye van — tekintettel a költségekre. Most úgy tűnik, hogy a genetikus kontroll segítségével meg lehetne növelni egyes növények tűrőképességét szegényes öntözés esetén is, és olyan változatokat alkotni, amelyek fejlődését nem szakítja meg egy — persze nem túl hosszú — száraz időszak; ez igen hasznos volna.

Úgy tartják, hogy a Harmadik Világban a növénytermelés körülbelül 40 százaléka, itt, a fejlett világban pedig 20 százaléka különféle betegségek, élősködők és károkozók áldozatául esik. A veszteségek körülbelül egyharmadát baktériumok, vírusok és gombák okozzák, a maradékot pedig rovarok pusztítják el. A növények effajta tényezőkre kevésbé érzékennyé vagy érzéketlenné tétele az egész világ élelmiszerügyi helyzetén javíthatna. Röviden: az élelmiszerkínálat növekménye kisebb, mint a magas szaporulat miatt gyarapodó emberi populáció által létrehozott kereslete. A biogenetika, melynek fejlődését az állatok és különösen az emlősök klónozása területén súlyos aggodalmak kísérik, az agrárium területén mindenesetre sokkal barátságosabb arcot mutat.

2001

Tartalom

Biogenetikai ütközetek

Évtizedekkel ezelőtt megjelent könyvemben, az Ijon Tichy XXI. utazásában a megfordítható ontogenezisről, azaz a nemzési folyamat megtorpanásáról és hátrálásáról írtam, valamint a „retroembrioanalizációs technológiákról". „Eme technika mellékterméke — ez már szó szerinti idézet —a klónozás, azaz a szabadon választott sejtek fejlődésre ösztönzése a normális szervezetben, melyeket kiszedtek az élő testből, például az orrból, a bokából, a szájüreg hámrétegéből stb."

Ma már, és ez nem science fiction, arról beszélnek, hogy a már specializálódott sejteket visszajuttatják embrionális állapotba. Megjelent a devolúció fogalma; sikerült olyan csibéket kikeltetni, amelyeknek hegyes végű fogaik vannak, mint a dinoszauruszoknak — ők ugyanis egy korábbi fázis, a madarak ősei, alig ötvenmillió évvel korábbról...

A legnagyobb morális-etikai akadály a biogenetikai munkákban, amelyről sűrűn cikkezik az amerikai tudományos sajtó, és amellyel az egyházaktól a pápáig mindenki foglalkozik mostanában, még a Kongresszus is, az embrionális sejtekkel, blasztocitákkal vagy petesejtekkel való kísérletezés. Egyesek óriási reményeket fűznek ezekhez a kísérletekhez az Alzheimer-kór vagy a cukorbetegség gyógyításában, mások azonban az embriók előállítása, majd megölése ellen protestálnak. Én azonban úgy vélem, hogy ez esetben egyfajta átmeneti szakaszról van szó. Egész szervezetünk diploidális, tehát két teljes, egy anyai, illetve apai génből álló sejtekből épül fel. Ha elvesszük a gén összegének felét, és a sejteket fölfejlesztjük az embrionális állapotig, akkor az izomból vagy a bőrszövetből vissza lehet térni oda, ami többé-kevésbé a zigótának felel meg, melyből a szervezet keletkezett. A robotok még csak készülőben vannak, de a tudósok máris őrült tudásszomjjal dolgoznak. Ha a dolog sikerül, a természetes embrionális és a szomatológiai eredetű sejtek problémája jelentőségét veszti. Bekövetkezik a sejtek kiegyenlítődése, amelynek a mieink szaporodását is köszönhetjük.

Egyúttal talán több fény derülhet a boldogtalanság titkára, amely az olyan emlősök klónozását kísérő gondokból fakadt, mint például az egerek. Kiderült, hogy az úgynevezett génszemetek, a junk DNA lényegében — ez persze durva egyszerűsítés — valamiféle kapcsolóelemmé, nyomdai szedőmintává válnak, amelyek megfelelő sorba rendezik az egyes gének kifejeződéseit. A klónozás folyamán történő manipuláció során — ahogy a sejtmagok költöznek sejtről sejtre és így tovább — akaratlanul is károsodnak a hallatlanul finom mechanizmusok. Ha ezek a károsodások nem túl nagyok, az emlősök szervezete a fejlődés során megbirkózik velük — csak sajnos nem mindig. Az akadályok az emberklónozás útján továbbra is nagyok, és eme erőd ostroma számomra alapjában véve meglehetősen értelmetlennek tűnik már. Az én szövetemből származó klónozott ikertestvérem hetvenkilenc évvel fiatalabb lenne nálam, és éppen annyira nem lenne az én szó szerinti folytatásom, mint ahogy természetes gyermekeink sem azok.

A híres Celera Intézet, ahol megfejtették az emberi géneket, a következő fázisba lépett: mostanában összehasonlító vizsgálatot végeznek számos alany génjein, hogy kimutassák, hol találhatók azok a területek, amelyek az örökletes betegségek, avagy az efféle kórokra való hajlamok hordozói. Az allergiáról van szó például, amelytől a sejtek mintha saját szervezetüket falnák fel, mert nem képesek felismerni az azonosságukat. És ez csak egyetlen lépés a hatalmas biogenetikai sakktáblán, egy újabb a nemrégiben megnyitott csatamezőn. Akik a kutatásokat végzik, duzzadnak az optimizmustól, de egyúttal, mint mindig, figyelmeztető és pesszimista hangokat is hallani. Egy Chargaff nevű tudós már huszonöt évvel ezelőtt óvott a biogenetikai kísérletektől. Nekem azonban mindig is úgy tűnt, hogy sajnos elkerülhetetlenül elérkezik az ilyen kísérletek ideje. A rák vagy egyéb betegségek gyors és végleges leküzdésére vonatkozó ígéreteket viszont elhamarkodottnak tartom. Megvalósításuk még igen messze van, ehelyett az úgynevezett molekuláris farmakodinamika új típusairól beszélnek sokat, azaz molekuláris alapú gyógyszergyártásról, amelyet konkrét szervekhez fejlesztenek ki. Keskeny hatásterületű lesz, hogy az adott gyógyszer célzottjai csak a szívizom vagy éppen a vesék legyenek.

A genetika és a biológiai tervezés fejlődése hatványozott mértékben halad, ami lenyűgöz, de egyúttal problémákat is okoz: alighogy elolvasom az első cikket, egy hétre rá máris előrébb tartunk, az íróasztalon pedig halmokban állnak a ki sem nyitott újságok. A Science és a Nature pedig minden területről hozzák az új híreket. A vizsgált folyamatok magas fokú összetettségére tekintettel minden ilyen projektért néhány, netán néhány tucat ember felel. Mindenekelőtt jellegzetes, hogy nevük különböző származásról és hangzásról árulkodnak; Amerikából egyetlen hatalmas szivattyú lett, amely az egész világról beszippantja a tudósokat. A munka sebesen halad, és hatalmas összegeket fektetnek bele, és még ha az Egyesült Államok elnöke részben el is vágja a pénzforrásaikat, rögtön akadnak olyanok — nagy konzorciumok —, akik befektetnek a kutatásokba, legalábbis a szerintem elátkozott eljárásba, hogy szabadalmaztassák az emberi géntöredékeket.

Vajon lesznek emiatt emberi áldozatok? Attól tartok, szörnyen sok emberi áldozat lesz még a világon. És az én hangom úgyis csak olyan, mint az egér cincogása a kanapé alatt — a legkisebb jelentősége sincs.

2001

Tartalom

Mesterséges intelligencia

A mesterséges intelligencia megalkotására irányuló erőfeszítésekért lelkesedő csoportnyi szakértővel karöltve, Douglas Hofstadter írt egy majd' ötszáz oldalas könyvet, amelyet, lehetőségeimhez mérten, tüzetesen átlapoztam. Mivel tele van mélyreható fejtegetésekkel, amelyek természetesen a számítógépeket értelmi képességekkel felruházni szándékozó munkák kolosszális tömegének analízisén alapulnak, a dolgozat alaposan kifárasztott engem. Ezért, hogy rövidségre törekedjek, egyből az utolsó fejezetre lapoztam, arra számítva, hogy határozottan és egyúttal világosan bemutatja a gép felkutatásának esélyét. A vastagra hízott kötet kvintesszenciája ugyanis az egyelőre még távoli jövőt jósolja meg, amelyben az elektronszerű elemekből álló elme tulajdonképpen megkülönböztethetetlenné válik attól a hagyományos szervtől, amely a mi fejünkben van.

Eme sziszifuszi munka mellett, amely tulajdonképpen számos tudós munkájának kulminációja, el kell ismernem, hogy nekem már igen régóta, már vagy negyven éve világosnak látszott, milyen a mesterséges intelligenciához vezető út. Én ugyanis úgy véltem, a következő fejlődési fokok végül a lélek olyan mértékű szimulációjához fognak elvezetni a gépekben, amelyet egyre nehezebb lesz majd megkülönböztetni az emberi tapasztalattól. Kicsit másképp fogalmazva, hamarosan bekövetkezik az emberi és a szimulált elme összemosódása, a technológiánkban uralkodó általános tendenciának megfelelően, amely eltörli a különbséget aközött, ami mesterséges és ami természetes.

A számítógépeket akár gazdag szókinccsel, akár hatványozási szabályokkal teletáplálni ma már nem ütközik különösebb nehézségekbe. Szinte azonnal megjelentek az olyan szövegek közlésének kísérletei, amelyeket számítógépes programok gyártottak. A valóság azonban sokkal prózaibb. A számítógép képes formai szempontból helyes halandzsát kreálni, amelyből aztán a nyomtatványt tanulmányozó ember egyfajta, úgy-ahogy összeálló mondatokból épülő kupacot lát, valahogy úgy, ahogy a mazsolák helyezkednek el a kalácsban. Jellemző marad azonban erre a típusra az iránytalan pszeudonarráció, amely ingatagon és irányítatlanul halad, akár a részegek. Az efféle szövegek, amelyeket lelketlenül ledarál nekünk a számítógép, az ember pedig kiválogatja, semmilyen gondolati vezérfonállal vagy legalább fabuláris menettel nem rendelkeznek. Kicsivel jobb a helyzet a gépi rajzokkal, vagy éppen a zenetöredékekkel, esetleg a meglehetősen egyszerű matematikai bizonyításokkal, amelyek nem sikerülnek rosszul, hiszen természetüknél fogva logikus és mereven formalizált rend vezérli őket.

Mindazonáltal semmi nincs jelen ama jelenségek közül, amelyek meghatározzák mentális életerőnket, azaz a diskurzus célját, a gondolat irányát, jelentéstani világosságát, és amelyek mindenekelőtt képesek akarattal irányítani az összes ilyen mesterséges terméket. Nota bene jellemző, hogy már negyven évvel ezelőtt elindítottak egy olyan programot, amely sikerrel utánozta (még pszichiáterek előtt is) a tipikusan paranoiás gondolkodásmódot. Ez a gondolkodás ugyanis viszonylag korlátozott a saját felépítésében, amely a beteg elme monotematikus központjára jellemző.

Az első programok egyikét, amelyik az emberi beszélgetőtársat utánozta, Wiezenbaum professzor tervezte, név szerint Elizát, „aki" képes volt egészen tűrhetően becsapni több egyszerű beszélgetőpartnerét. Arról van szó, hogy ha valaki beszél hozzánk, hajlamosak vagyunk reflexszerűen embernek vélni. Ilyen alapon létrejöhet az úgynevezett Eliza-effektus, amely ahhoz vezet, hogy átírjuk, valamely talán nem is egészen fölfogható módon, értelmessé a tulajdonképpen értelmetlen frázisokat. Végül is mindenki, akinek bármiféle koherenciát nélkülöző, széteső, modern költői szövegekkel volt már dolga, melyeket nem lehet asszociációk útján egyértelművé tenni, tisztában van azzal, milyen fáradságos és terméketlen munkának bizonyul néha a megértésükért vállalt erőfeszítés. Így tehát — kissé paradox módon — az ember, aki nem hagyja a szöveget a maga egyenes útján haladni, most akaratán kívül olyan értelmet ad a kaotikus szókapcsolatoknak, amelyet talán egyáltalán nem is birtokolnak. A mechanikus alkotmányok azért egészíthetik ki befogadói elvárásainkat, mert folyamatosan él bennünk az öntudatlan meggyőződés az emberi szerzőségről. Ezért a szellemi termékek szimulációjának számtalan akadállyal tűzdelt problematikája nemcsak a kétségtelenül passzív gépekre vetül ki, hanem a mi aktív és szakadatlan erőfeszítéseinkre is annak érdekében, hogy megismerjük a világ minden, még a legapróbb töredékét is.

2002

Tartalom

Votum separatum

Ez a könyv nem tetszhet mindenkinek — akárcsak bármelyik, amely az aktuális „korszellemet" szedi ízekre, gyötri vagy kínos kérdéseket tesz föl neki. Ez a szöveghalmaz, amelyet Lem az utóbbi pár évben publikált, néhány határozott, tematikus ciklusba rendeződik, melyeket a szerző a politikának, a kultúrának, a tudománynak, az erkölcsnek és a civilizáció legújabb távlatainak szentelt. Rengeteg benne az egyszerű tájékoztatás, a beszámoló a világ tudományos folyóirataiból szerzett olvasmányélményekről, de túlsúlyba mégis valami más kerül: a szerző erőteljesen hangsúlyozott személyes emóciói és nézetei, az „akarom"-ok és „nem akarom"-ok, a „csodálom"-ok és a „nem szenvedhetem"-ek, amelyekkel sűrűn teletűzdelte az érintett témákat. Az ilyesfajta könyvek általában ellentétes véleményeket szülnek, ugyanis igen egyértelmű stílusban íródnak, és nem aprózzák el a jelenségek vizsgálatát, sőt, időnként igazságtalanok, nem hajlandók megérteni, avagy elfogadni a kultúra és az erkölcsök újabb áramlatait. A kritikára való hajlam mérhetetlenül megnöveli azt, ami korábban csodálatot ébresztett: a Minden fölfogásának ambícióját, a válaszadás szándékát a kortárs világ legfontosabb kérdéseinek többségére. Régebben a technológiai fejlődés távlatairól vagy a véletlen filozófiájáról szóló klasszikus esszéiben Lem válaszai az elérhetetlen jövőt tervezték - ma viszont közeli távlatokban vannak megfogalmazva, és ezért sok embert felháboríthatnak, akik azon speciális területek szakértőinek tartják magukat, amelyekkel kapcsolatban épp nyilatkozik.

A szerző egynémely saját ítélete - például a posztmodernről vagy Derrida filozófiájáról - sérthet néhányunkat a mérlegelés vagy a mély témák által megkövetelt analitikus pontosság hiánya miatt. De a saját problémáik számára több figyelmet vagy megértést követelő, ügyeiket ellentmondást nem tűrően „sokkal bonyolultabbnak" kikáltó szakértők által szétcincált könyv látványa nem kelt bennem lelkesedést. Lem gondolkodásában, mint mindig, a legérdekesebb az, ami a diszciplínák között történik, a legérdekesebb az általános szempont és annak fejlődése.

A Dilemmák szerzője az univerzális Ész, a morális törvényszerűségek, a hierarchizált és többféleképpen is rendezett kultúra által irányított világból érkezik hozzánk, egy olyan kultúrából, ahol az elit valami lényegi módon különbözött a tömegektől, a tömegek pedig - nolens volens - elfogadták az elitet, egy olyan kultúrából, amelyben létezett a sacrum szférája, és a tabu által még többé-kevésbé szigorúan őrzött övezetek,végül, egy olyan kultúrából, amelyben a fejlődést szabályozó legfelsőbb instancia az etika volt, mely elválasztotta mindazt, ami nemes, attól, ami alantas, undorító vagy elítélendő. Ilyen kultúrában a tudományos munka, a természetet irányító, korábban ismeretlen törvények föltárása és az új típusú lehetőségek megnyitása az ember előtt igen súlyos etikai dilemmákkal kísért tevékenység volt, elvégre egy új fölfedezés felkavarhatta az emberi univerzum morális rendjét. Lem egy ilyen kultúrában a „nehéz haladás" szószólója volt, és a (tudományos) igazság vég nélküli kutatása mellett foglalt állást, amelyet azonban szerinte egy mindenünnen erősített morális érzékenység kísér, egy etikus axiomatika, amely - noha alapvetően tetszőleges jellegű - egyúttal az összes kultúra gerincét képezi.

Mindezt figyelembe véve megértjük, honnan is ered a könyv szerzőjének keserű hangja, az allergikus reakció a posztmodern idők kultúrájára jellemző jelenségek többségére. Mindenekelőtt azért sérti mindez a szerzőt, mert lehetővé teszi a hierarchia lebomlását, a struktúrák erózióját, a sacrum vagy az intimitás bizonyos területeinek megsértése ellen védő pecsétek föltörését, ráadásul mára majdhogynem a teljes eltűnésig megenyhítette a tudományos tevékenységeket kísérő morális szigort, a politikusok vagy a közszféra más aktív szereplőinek viselkedését szabályozó kódexekről nem is beszélve.

Esszéiben Lem mégsem a jövőbe nyúló látnok vagy a lehetséges világok képeinek festője, hanem az itt és most eljövendő események kommentátora. Így tehát elemzi az USA vagy Oroszország kormányainak legújabb lépéseit, mérlegeli az Amerikát ért terroristatámadás rendkívül érdekes konzekvenciáit, kritikus ítéletet hirdet az irodalom és a képzőművészet legfrissebb alkotásai fölött, nem kímélve az irodalomelmélet vagy a filozófia divatos áramlatait, haraggal kommentálja, ahogy a tömegkultúra kutyaszintre süllyed, aminek legékesebb bizonyítékai a reality show-féle jelenségek, valamint hangot ad a tudomány legújabb eredményeiről alkotott véleményének - főleg a genetika térsége érdekli, mert az ottani fölfedezések állnak a legszorosabb kapcsolatban azzal, ami az ő alapkérdésének tűnik: az ember mint faj és az emberi kultúra evolúciójának kérdésével.

Mit ad ki végül a töredékes kommentársorozat a legújabb történésekről? Nem mást, mint az emberiség portréját egy nagy változás idején. Banálisan hangzik: mindig „változás" van - és mindig úgy tűnik nekünk, hogy amelyiket éppen éljük, az valamiképpen „különleges". Azonban a Lem által vázolt annyiban mégis jelentős, amennyiben tényleg a nemlétbe távozásról szól, annak a rendnek a végleges elpusztításáról, amelyben a Dilemmák szerzője nevelkedett, és amit valamiképpen állandónak hitt. Ebben az értelemben az író által szakadatlanul gúnyolt posztmodernizmus valahogy mégis gondolkodóba ejt és töprengésre késztet az esztétika és az erkölcsi megfelelőség mibenlétének törékenysége fölött. „A harmadik évezred elején élünk, amely annyira nyomorúságos, hogy gondolkodóba ejt azzal a hitünkkel kapcsolatban, hogy a moralitás alapvető kánonjának megfelelő szellemű emberi erények kinevelésének fennáll-e még a lehetősége" - írja a szerző az Elmélkedések silva reruma CVIII bevezetőjében. Igen ám, de vajon tényleg létezik ez az „alapvető kánon", avagy ez is széthullott a kivétel nélkül minden rendet sújtó kiterjedt erózió miatt?

A fiatal emberek számára a kor, amelyben élnek, szinte mindig valahogy elviselhetőnek tűnik, vagy legalábbis „normálisnak" - mivel benne nőttek fel. Vajon Lem panaszait úgy fogadják majd, mint a távozó nemzedék képviselőjének károgását? Az „öregek" panaszkodását azonban néha érdemes meghallgatni, különösen akkor, ha olyasvalakitől halljuk, aki korunkat valaha meglehetősen pontosan látta és tervezhette. Sokat tanulhatunk a részletes prognózisok megvalósulásából, amelyek a technológia, a civilizáció, a tudomány fejlődési irányát vetítették elő valami olyasmivel, amit a kultúra „általános tervének" lehetne nevezni, mivel egyesíti az anyagi szféra felfedezéseit és eredményeit az értékelések, hitvallások és erkölcsök rendszereivel. Ez utóbbiakat talán sikerülhetett is előre látni, de a látnok elméje elvetette őket, kivonta látómezejéből, hogy megőrizze alapvető optimizmusát, amely feltételezi, hogy utódainkkal majd legalább az elfogadott értékek alapján meg fogjuk érteni egymást - a kultúra evolúciós folyamatosságának nevében.

Ez az a fájó pont, a nemzedékek közti meg-nem-értés és el-nem-fogadás, amit ki kell emelnünk és meg kell vizsgálnunk, mert éppen ez minden valódi, alapvető változás jele, amely körülvesz bennünket nemcsak az anyagi világban, de a lélek területén is. Ezért, ismétlem, Lem esszéit nem az egyik vagy másik diszciplína vagy szakterület szempontjából kell olvasnunk, hanem mint a mai világrend határozottan univerzális tagadását olyasvalakitől, aki a mélységéig fölfogta az előző korszak talapzatául szolgáló világrendet.

Vajon - a könyv elolvasása után - megadjuk magunkat az író pesszimizmusának? Van Lem esszéinek egy mindennek ellenére optimista aspektusa. A politikai rendszer Európa e felén történt változása előtt a Dilemmák szerzője meglehetősen ritkán hallatta hangját aktuális témákban - minden bizonnyal azért, mert egy független publicista annak idején csak hiába mehetett fejjel az újságírói fél- vagy negyedigazságok falának, hiszen az igazi valóságba való belépést a hazugságok egész rendszere és a cenzurális előírások is tiltották. Ma legalább írhat és publikálhat, igaz, azzal a tudattal, hogy bár nem képes megváltoztatni adolgok folyását, legalább joga van kinyilvánítani saját votum separatumát,* és talán meghallgatják. Sőt, mi több: a világ, mely megjelenik előtte, nem egy hazug rendszer által épített művi dekoráció, hanem a tények és jelenségek gyűjteménye, mely - bár taszító hatást kelt - mégis igaz, és ezért érdemes vitatkozni vele. Ez a minimum, amit a szkeptikus és rosszmájú Cogito úrtól elvárhatunk.

Jerzy Jarzgbski

* különvéleményét (latin)

Tartalom

Kedves Olvasó!

Önre gondoltunk, amikor a könyv előkészítésén munkálkodtunk. Kapcsolatunkat szorosabbra fűzhetjük, ha belép a Typoklubba, ahonnan értesülhet új kiadványainkról, akcióinkról, programjainkról, és amelyet a www.typotex.hu címen érhet el. Honlapunkon megtalálhatja az egyes könyvekhez tartozó hibajegyzéket is, mert sajnos hibák olykor előfordulnak.

Témakör: tudományos esszé, közélet

ISBN 963 9548 45 6

Kiadja a Typotex Kiadó, az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja. Felelős kiadó: Votisky Zsuzsa

Szerkesztette és tördelte: Leiszter Attila Borítóterv: Tóth Norbert Terjedelem: 11,7 (A/5) ív Készült a Marosi Print Kft. nyomdájában Felelős vezető: Marosi Attila