NNCL946-42Ev1.0
Madárfejűek Társasága


François de

LA ROCHEFOUCAULD

Maximák


HELIKON KIADÓ
FORDÍTOTTA
ÉS AZ UTÓSZÓT ÍRTA
SZÁVAI JÁNOS





TARTALOM


Maximák / 1-504

Posztumusz maximák / 505-562

Kihagyott maximák / 563-641

La Rochefoucauld és a Maximák
(Szávai János)






1

Amit erénynek tartunk, az gyakorta különféle tetteknek és érdekeknek a véletlen által, vagy a mi iparkodásunk nyomán létrejövő elegye. Vagyis a férfiak nem mindig bátorságból vitézek, s a nők sem mindig erényességből erényesek.


2

A hiúság a hízelgés legnagyobb mestere.


3

Bármily sok fölfedezést tettünk is a hiúság birodalmában, mindig maradnak fölfedezetlen területek.


4

A hiúság ravaszabb, mint a világ legravaszabb embere.


5

Hogy szenvedélyünk meddig tart ki, az éppúgy nem tőlünk függ, mint hogy meddig fogunk élni.


6

A szenvedély gyakran megbolondítja a legfurfangosabb embert is, de éppoly gyakran okossá teszi az ostobát.


7

A nagy és ragyogó tetteket a politikusok úgy állítják be, mint nagy rátörő szándékok eredményét, holott e tettek mögött többnyire a természet és a szenvedélyek állanak, így Augustus és Antonius háborúját azzal magyarázzák, hogy mindketten világuralomra törtek, pedig lehet, hogy csak a féltékenység volt mindennek az oka.


8

A szenvedély az egyetlen szónok, akinek mindig sikerül meggyőznie. Olyan, mint a természet tévedhetetlenül érvényesülő törvényei: a legegyszerűbb ember, ha van benne szenvedély, sokkal meggyőzőbb lehet, mint az az ékesszóló, akiből hiányzik a szenvedély.


9

A szenvedélyekben mindig van valami igazságtalan és önérdekű, emiatt veszélyes követni őket, s amikor a legértelmesebbnek látszanak, épp akkor kell a legjobban óvakodnunk tőlük.


10

Az emberi szívben szüntelen váltják egymást a szenvedélyek nemzedékei, vagyis ha az egyik eltűnik, majd mindig a helyébe lép mindjárt egy másik.


11

A szenvedélyek sokszor hívják elő ellentétüket: a fukarság gyakorta pazarlássá válik, a pazarlás fukarsággá, sokszor gyengeségből vagyunk határozottak, s félénkségből merészek.


12

Bármennyire is igyekszünk alázatosságnak és becsületességnek álcázni, az álcák mögül mindig kisejlik a szenvedély.


13

Hiúságunknak jobban fáj, ha ízlésünket vonják kétségbe, mintha a véleményünket ítélik meg.


14

A legtöbb ember nemcsak hogy elfeledi a jótetteket és a hántásokat, hanem egyenesen meggyűlöli azt, aki lekötelezte, viszont elfelejti gyűlölni azt, aki bántotta. A jótettek megjutalmazását s a rosszak megbosszulását oly nyűgnek tekinti, amelynek nem hajlandó alávetni magát.


15

Az uralkodók jóindulata nagyon gyakran csak politika, a nép rokonszenvét kívánják megnyerni vele.


16

Ez a jóindulat, melyet erénynek gondolnak, hol a hiúságból, hol a lustaságból, hol meg a félelemből táplálkozik, legtöbbször mind a háromból egyszerre.


17

A boldog emberek azért mértékletesek, mert jó sorsuk jó kedéllyel áldotta meg őket.


18

A mértékletesség: félelem a megvetéstől és irigységtől, amely azoknak jut, akik megrészegülnek a boldogságtól, a mértékletesség: lelkünk erejének hiú fitogtatása. S végül, azok mértékletessége – akik szerencséjük csúcsára értek: vágy, hogy szerencséjüknél is nagyobbnak látsszanak.


19

Annyi erőnk mindig van, hogy a más baját elviseljük.


20

A bölcsek állhatatossága: képesség lelkük háborgásának eltitkolására.


21

A fővesztésre ítéltek néha olyan állhatatosságot és halálmegvető bátorságot mutatnak, amely tulajdonképpen nem más, mint rettegés a halál gondolatától, vagyis állhatatosságuk és halálmegvetésük: egy második szemkendő, mely elméjüket fedi el.


22

A filozófia játszva diadalmaskodik a múlt és a jövő bajain, a jelen bajai viszont játszva diadalmaskodnak a filozófián.


23

Kevesen ismerik a halált; elfogadásában többnyire nem a lelki erő, hanem az ostobaság és a hagyomány segít, a legtöbb ember csak azért hal meg, mert nem lehet nem meghalnia.


24

Amikor egy nagy ember sorozatos kudarcai nyomán feladja a harcot, akkor egyszerre kiviláglik, hogy naggyá nem lelkének ereje, hanem féktelen becsvágya tette, és hogy a hősök, hiúságukat nem tekintve, épp olyanok, mint minden más ember.


25

A jószerencsével élni, a balszerencsében kitartani – az elsőhöz sokkal több erő kell, mint a másodikhoz.


26

A halál olyan, mint a nap: nem tudunk szembenézni vele.


27

Szenvedélyeinkkel, gyakran még a legbűnösebbekkel is, szívesen dicsekszünk, de van egy szenvedélyünk, az irigység, mely oly félénk és szégyenlős, hogy sohasem merjük bevallani.


28

A féltékenység, ha úgy vesszük, igaz és érthető indulat, hiszen nem kíván mást, mint megőrizni, ami a miénk, vagy amiről azt hisszük, hogy a miénk; az irigység viszont puszta düh, mely nem képes elviselni, hogy másnak is legyen valamije.


29

Rossz tetteinkért sokkal kevésbé üldöznek s gyűlölnek bennünket, mint jó tulajdonságainkért.


30

Erőnk több van, mint akaratunk, s gyakran csak azért ítélünk lehetetlennek egy-egy dolgot, hogy saját magunk előtt fölmentsük magunkat.


31

Ha nem lennének hibáink, aligha lelnénk oly nagy élvezetet a mások hibáinak leleplezésében.


32

A féltékenységet a kétely táplálja, de mihelyt a kétely bizonyossággá lesz, vagy dühvé változik, vagy önmagától elmúlik.


33

A gőg mindig kárpótolja magát, s még akkor sem veszít semmit, ha a hiúságról lemond.


34

Aligha bosszankodnánk a mások gőgösségén, ha mi magunk nem volnánk gőgösek.


35

Minden emberben egyformán sok a gőg, különbség inkább csak abban mutatkozik, ahogyan ez a gőg megjelenik és láthatóvá válik.


36

A természet roppant bölcsen látta el testünket szervekkel, hogy boldogok lehessünk, majd mellé adta még a gőgöt is, hogy megkíméljen hibáink felismerésétől.


37

Ha szemrehányást teszünk valakinek, mert hibázott, akkor nem annyira a jóság, mint inkább a gőg szól belőlünk, s kifogásaink korántsem a másik jó útra terelését, hanem inkább a magunk tökéletességének fitogtatását célozzák.


38

Amikor ígérünk, reményeink irányítanak, amikor ígéreteink beváltásáról van szó, akkor viszont a félelem.


39

Az érdek nagyon sok nyelven beszél és nagyon sok alakban nyilvánul meg, olykor még az önzetlenség alakjában is.


40

Az érdek egyeseket elvakít, másokat viszont megvilágosít.


41

Aki apró-cseprő ügyekben merül el, az előbb-utóbb képtelenné válik nagy tettek véghezvitelére.


42

Nincs elegendő erőnk ahhoz, hogy mindenben az eszünkre hallgassunk.


43

Az ember sokszor hiszi, hogy vezére magának, holott mások vezérlik, s míg értelme egy bizonyos célre törekszik, a szíve közben máshová vonzza.


44

Lelki erő és lelki gyengeség: e kifejezések pontatlanok, mert igazából a test különféle szerveinek jó vagy rossz működését jelentik.


45

Kedélyünk hullámzásai még a szerencse forgandóságánál is furcsábbak.


46

A filozófusoknak az élethez való ragaszkodása vagy az élet iránti közönye nem más, mint hiúságuk mértéke, amelyről éppoly fölösleges volna vitatkozni, mint a stílus vagy a színek szépségéről.


47

Amit a véletlentől kapunk, azt majd mindig a magunk érdemének tudjuk.


48

Az igazi öröm mindig a megközelítés, nem pedig a dolog maga, s boldoggá az tesz, amit szeretünk, nem pedig az, amit a többiek szeretni valónak ítélnek.


49

Az ember sohasem olyan boldog, de nem is olyan boldogtalan, mint hinné.


50

Mindazok, akik kiválónak gondolják magukat, szívesen játsszák a szerencsétlent, csak hogy meggyőzzék a többieket és egyúttal önmagukat is: valóban méltók a szerencse kegyére.


51

Mi sem tépázhatja meg jobban önbecsülésünket, mint ha rájövünk, hogy már nem tartjuk jónak azt, amit nemrég még jónak tartottunk.


52

Hiába látszik úgy, hogy vannak nálunk szerencsésebbek és vannak szerencsétlenebbek, igazából a jó és a rossz úgy oszlik meg, hogy valahol kiegyenlítik egymást.


53

Bármily adakozó a természet, egymagában aligha, inkább csak a szerencsével együtt képes hősöket teremteni.


54

A gazdagság megvetése: a filozófusok titkolt vágya, hogy épp azon javak lebecsülésével álljanak bosszút a szerencsén, amelyektől az megfosztotta őket; olyan titok, amely megmentheti őket a szegénység megaláztatásaitól; kerülő út, amelyen elérhetik azt a megbecsülést, amit másképp csak a gazdagság adhatna meg.


55

A kegyencek iránti gyűlölet: a kegyek imádata. A kegyekben részesülők iránti megvetés elmulasztja a kegyek iránt hiába áhítozók bosszúságát, és ha már a mások becsülésétől nem foszthatjuk meg, legalább mi nem becsüljük le őket.


56

Ha be akarunk kerülni a társaságba, mindent megteszünk, hogy úgy lássák, mintha már régóta benne volnánk.


57

Sokan dicsekszenek nagy tetteikkel, noha a nagy tettek mögött többnyire pusztán a véletlen, nem pedig valamely nagy szándék rejlik.


58

Úgy látszik, minden tettünket jó vagy rossz csillagzat alatt visszük véghez, s csillagzatunktól függ, hogy azután megrónak vagy megdicsérnek-e érte.


59

Nincs oly szerencséden esemény, melyből az ügyes ember hasznot ne húzna, nincs oly szerencsés esemény, amit az ügyetlen a maga hátrányára ne fordítana.


60

A szerencse mindig a szerencséshez szegődik.


61

Az ember boldogsága vagy balsorsa nemcsak szerencséjének, hanem kedélyének és természetének is függvénye.


62

Az őszinteség: szívünk megnyitása. Roppant kevés az őszinte ember, s akit annak látunk, többnyire az is csak színleli, hogy a mások bizalmát megnyerje.


63

Viszolygásunk a hazugságtól: gyakorta alig észrevehető törekvés arra, hogy megnyilvánulásainknak súlyt adjunk, hogy minden szavunknak igazi hitelt szerezzünk.


64

Az igazság sohasem tehet annyi jót, mint amennyi bajt az igazság látszata okoz.


65

Az óvatosságot rengetegen magasztalják, holott a legcsekélyebb véletlennel szemben sem nyújthat biztonságot.


66

Aki ügyes, rangsorolja, s ennek megfelelően intézi ügyeit. Mohóságunk azonban gyakorta megzavarja a rendet, egyszerre szaladunk százfelé, s oly fontosnak látjuk a jelentéktelent, hogy miatta képesek vagyunk elszalasztani a fontosat.


67

Ami a józanság az észnek, ugyanaz az illendőség a testnek.


68

Nehéz a szerelmet meghatározni: annyit mondhatunk róla, hogy a lélekben: hatalomvágy, az értelemben: rokonszenv, a testben pedig: rejtett és kényes vágy annak birtoklására, amit a maga rejtélyességében szeretünk.


69

Ha van tiszta szerelem, amely más szenvedélyektől mentes, az a szerelem a szívünk legmélyén lakik, s mi magunk sem tudunk róla.


70

Nincs álca, mely sokáig leplezhetné a szerelmet, nincs álca, mely sokáig színlelhetné a nem létező szerelmet.


71

Nincs ember, aki ne szégyellne, hogy szeretett, amikor már nem szeret.


72

Ha hatásainak java részét nézzük, a szerelem inkább a gyűlöletre, mint a barátságra hasonlít.


73

Vannak nők, akiket sohasem szerettek, de olyan, akit csak egyszer szerettek, aligha akad.


74

Szerelem csak egyféle van, de az egyetlen szerelemnek ezernyi változata.


75

A szerelem, akár a tűz, csak folytonos mozgásban létezhet, s amikor már nem remél, de nem is fél, akkor egyszerre kihuny.


76

Az igazi szerelem olyan, akár a szellemjárás: mindenki beszél róla, de csak nagyon kevesen látták.


77

A szerelem elnevezést egy sereg olyan dologra alkalmazzuk, amelyeknek aligha van több köze a szerelemhez, mint a dózsénak a Velencében történtekhez.


78

Az igazság szeretete a legtöbb emberben nem más, mint rettegés az igazságtalanságtól.


79

Aki nem bízik önmagában, annak legjobb fegyvere a hallgatás.


80

Barátságainkban azért is vagyunk oly állhatatlanok, mert amilyen könnyű megismerni egy elmét, éppoly nehéz megismerni egy lelket.


81

Szeretni csak önmagunkból kiindulva tudunk, és ha barátainkat jobban szeretjük önmagunknál, még mindig csak a magunk ízlését és hajlamát követjük, még akkor is, ha a barátság csak ezen az egyetlenegy módon lehet igaz és tökéletes.


82

Ha ellenségeinkkel ki akarunk békülni, csak azért tesszük, hogy saját helyzetünkön javítsunk, mert elegünk van már a háborúskodásból, s attól félünk, hogy hirtelen rosszra fordulnak a dolgok.


83

Amit általában barátságnak neveznek, az nem más, mint egyfajta szövetség, az érdekek kölcsönös védelme s kölcsönös szívességek; a barátság olyan kapcsolat, amelyből hiúságunk mindig nyerni kíván valamit.


84

Barátainkban kételkedni: nagyobb szégyen, mint csalódni bennük.


85

Gyakorta meggyőzzük magunkat, hogy szeretjük a nálunk hatalmasabbakat, holott barátságunk kizárólag az érdeken alapul. Nem azért barátkozunk, mert nekik jót akarunk, hanem csak azért, mert magunknak akarunk jót.


86

Bizalmatlanságunk: a mások csalfaságának az igazolása.


87

Ha nem csapnák be folyton egymást, aligha tudnának az emberek egymás társaságában élni.


88

Önzésünk aszerint növeli vagy csökkenti barátaink jó tulajdonságait, ahogyan meg vagyunk elégedve velük, s érdemeiket is aszerint ítéljük meg, ahogyan velünk viselkednek.


89

Mindenki panaszkodik az emlékezetére, az ítélőerejére viszont senki sem panaszkodik.


90

Hibáink a mindennapi életben sokszor nagyobb hasznunkra vannak, mint jó tulajdonságaink.


91

Ha leküzdhetetlen akadályok tornyosulnak előtte, a legnagyobb becsvágy sem látszik becsvágynak.


92

Ha felvilágosítunk valakit, hogy kevesebbet ér, mint gondolná, azzal éppoly rossz szolgálatot teszünk néki, mint tettek annak idején az athéni bolondnak, akit felvilágosítottak, hogy nem az övé a kikötőbe befutó valamennyi hajó.


93

Az öregek, amikor már rossz példával nem tudnak elöl járni, szeretnek, a maguk vigaszára, jó tanácsokkal szolgálni.


94

Aki méltatlan rá, azt a nagy név nem hogy fölemelné, hanem inkább lealacsonyítja.


95

A rendkívüli érdem jele, hogyha még legádázabb irigyei is kénytelenek dicsérni.


96

Akad háládatlan ember, aki kevésbé vétkes hálátlanságában, mint az, aki jót tett vele.


97

Tévedtek a régiek, amikor azt gondolták, hogy az értelem s az ítélőképesség két különböző dolog. Az ítélőképesség nem egyéb, mint a szellem fényének ereje; ez a fény a dolgok mélyére hatol, mindent megvilágít, amit meg kell világítani, s észreveszi még az észrevehetetlent is. El kell ismernünk tehát, hogy mindazt, amit az ítélőerőnek szoktunk tulajdonítani, igazából a szellem világa teremti meg.


98

A saját szívéről mindig mindenki kész jót mondani, a saját eszéről viszont senki.


99

A szellem udvariassága: ha gondolataink tisztességesek és becsületesek.


100

A szellem illedelmessége: ha hízelkedésünket kellemes formában adjuk elő.


101

Gyakran megesik, hogy egyes dolgok annyira kész formában jelennek meg előttünk, amilyen késszé a legnagyobb erőfeszítéssel sem tudtuk volna formálni őket.


102

Az ész a szívvel szemben mindig alulmarad.


103

Akik jól ismerik a saját eszüket, aligha ismerik jól a szívüket.


104

Minden embernek s minden ügynek megvan a maga távlata: némelyiket, hogy jól megítélhessük, közelről kell látnunk, másokat viszont csak úgy ítélhetünk meg, ha messziről vesszük szemügyre.


105

Nem az az okos ember, aki véletlenül akadt rá a jó megoldásra, hanem az, aki tudja, hol találhat rá, majd rá is talál, s aztán fel is használja.


106

Akkor ismerünk valamit igazán, ha minden részletét ismerjük, és mert ezek száma szinte végtelen, ismereteink mindig felületesek és tökéletlenek.


107

Ha azt mondjuk, nincsen bennünk semmi hiúság, tulajdonképpen az is hiúság.


108

Az ész aligha képes sokáig a szív szerepét játszani.


109

A fiatalok, heves vérűek lévén, gyakran változtatják felfogásukat, az öregek viszont megszokásból nagyon ragaszkodnak a magukéihoz.


110

Semmit sem adunk oly szívesen, mint jó tanácsot.


111

Minél jobban szeretjük szeretőnket, annál közelebb állunk ahhoz, hogy meggyűlöljük.


112

Ahogy öregszünk, szellemünk gyarlóságai, akár arcunk hibái, egyre feltűnőbbé válnak.


113

Vannak jó házasságok, de boldog házasságok nincsenek.


114

Ha ellenségeink túljárnak az eszünkön, vagy ha barátaink elárulnak, vigasztalhatatlanok vagyunk, ha viszont saját magunkat csapjuk be, és saját magunkat áruljuk el, annak még örülni is tudunk.


115

Saját magunkat becsapni úgy, hogy észre se vegyük, éppoly könnyű, mint amilyen nehéz másokat becsapni úgy, hogy észre se vegyék.


116

Mi sem őszintétlenebb, mint mikor tanácsot kérünk vagy adunk: aki tanácsot ad, úgy tesz, mintha mély tisztelettel volna barátja nézetei iránt, holott csak a maga nézeteit kívánja elfogadtatni, a maga viselkedését jóváhagyatni; aki tanácsot ad, az heves és önzetlen buzgalommal fizet az iránta mutatott bizalomért, holott tanácsaival legtöbbnyire csak a maga érdekeit, a saját maga dicsőségét hajszolja.


117

Nincs agyafúrtabb ravaszság, mint amikor úgy teszünk, mintha beleesnénk a nekünk állított csapdába, viszont sohasem csalattatunk meg oly könnyen, mint amikor azt hisszük, hogy mi csapunk be másokat.


118

Ha eltökéljük, hogy sohasem csapunk be senkit, akkor annak tesszük ki magunkat, hogy bennünket fognak folyvást becsapni.


119

Annyira hozzászoktunk, hogy mások előtt álarcot öltsunk, hogy végül már saját magunk előtt is álarcban jelenünk meg.


120

Az árulás oka sokszor nem is annyira az árulás szándéka, mint inkább a gyengeség.


121

Az ember gyakran csak azért cselekszik jót, hogy utána büntetlenül tehessen rosszat.


122

Ha képesek vagyunk ellenállni szenvedélyeinknek, azt nem annyira a lelki erőnk, hanem inkább szenvedélyünk gyengesége magyarázza.


123

Ha nem hízelegnénk önmagunknak, ritkán örülhetnénk bárminek is.


124

A legügyesebb emberek egy életen át úgy tesznek, mintha megvetnék a ravaszkodást, holott amikor alkalom kínálkozik rá és ha fontos érdekükről van szó, akkor alaposan élnek vele.


125

A folytonos ügyeskedés a kicsinyesség bélyegét viseli magán, s aki folyton azon ügyeskedik, hogy valamit elleplezzen, az előbb-utóbb másutt fogja elárulni magát.


126

A folytonos ravaszkodás és árulás: az ügyesség hiányát jelzi.


127

Ha azt hisszük, mindig ravaszabbak vagyunk, mint a többiek, akkor biztosak lehetünk abban, hogy előbb-utóbb túljárnak az eszünkön.


128

A túlságos ügyesség: álokosság, az igazi okosság: kipróbált ügyesség.


129

Ha nem akarjuk, hogy egy ügyeskedő túljárjon az eszünkön, olykor a rossz modor is megteszi.


130

A gyengeség az egyedüli hiba, amelyen nem lehet javítani.


131

Az olyan nőnek, aki csak a testi szerelemnek él, alighanem a legkisebb hibája, hogy a testi szerelemnek él.


132

Könnyebb okosnak lenni mások helyett, mint okosnak lenni saját magunkért.


133

Az a jó másolat, amelyikből a rossz eredeti nevetségessége is kitűnik.


134

Jó tulajdonságaink miatt sohasem válhatunk oly nevetségessé, mint színlelt jó tulajdonságaink miatt.


135

Önmagunktól olykor éppúgy különbözünk, mint másoktól.


136

Vannak emberek, akik, ha nem hallanak a szerelemről, sohasem lettek volna szerelmesek.


137

Keveset szólunk, ha csak meg nem szólaltat a hiúság.


138

Inkább mondunk önmagunkról akár rosszat is, mint hogy semmit se mondjunk.


139

Ha csak kevés ember képes értelmesen és kellemesen társalogni, annak bizonyosan az az oka, hogy alig van olyan, aki ne csak a maga mondandójára figyelne ahelyett, hogy a másiknak felelne minél pontosabban. A legügyesebbek és legszívesebbek is beérik azzal, hogy figyelmes arcot öltsenek, de a szemükön és egész magatartásukon látszik, nem figyelnek oda, alig várják már, hogy folytathassák beszédüket s nem veszik észre, hogy ha tetszeni akarnak a másiknak, ha meg akarják győzni, akkor aligha választhatnak rosszabb módszert, mint az önmaguk előtti tetszelgést, hiszen egy beszélgetést épp az tesz érdekessé, ha meghallgatjuk a másikat és felelünk is neki.


140

A szellemes ember hamar zavarba jönne, ha nem vennék körül ostobák.


141

Gyakran dicsekszünk azzal, hogy sohasem unatkozunk, és annyira gőgösek vagyunk, hogy semmiképp sem vélnénk magunkat rossz társaságnak.


142

A nagy elméket az jellemzi, hogy kevés szóval is sokat mondanak, a kisszerűeket viszont az, hogy sokat beszélnek, és semmit sem mondanak.


143

Ha eltúlozzuk mások jó tulajdonságait, azt inkább a magunk érzéseinek túlbecsüléséből, mintsem a mások megbecsüléséből tesszük, s igazából csak azért dicsérünk, mert mi magunk dicséretre vágyunk.


144

Dicsérni nem nagyon szeretünk, s érdek nélkül soha senkit nem is dicsérünk. A dicséret ügyes, finom, álcázott hízelkedés, amely másképp elégíti ki a dicsérőt, és másként a dicsértet; a megdicsért érdemei jutalmaként fogadja, a dicsérő viszont saját méltányosságát és ítélőképességét kívánja bizonyítani vele.


145

Gyakran osztogatunk mérgezett dicséreteket; ezek, visszájukra fordulva, oly hibáit fedik fel a dicsértnek, amiket másképpen nem mertünk volna szóba hozni.


146

Legtöbbször csak azért dicsérünk, hogy bennünket is dicsérjenek.


147

Kevés ember eléggé bölcs ahhoz, hogy a mérgezett dicséretnél többre becsülje a hasznos kritikát.


148

Akad megrovás, amely dicséret, akad dicséret, amely megrovás.


149

A dicséret visszautasítása: felhívás újabb dicséretre.


150

A dicséret iránti vágyunk erényeinket táplálja, így a szellem, az érték, a szépség dicsérete erősíti a szellemet, az értéket, a szépséget.


151

Nehezebb dolog kivédeni, hogy más uralkodjék rajtunk, mint nekünk uralkodnunk másokon.


152

Ha nem hízelegnénk folyton önmagunknak, nem lehetne ártalmunkra a mások hízelkedése.


153

Tehetségünket a természettől nyerjük, de szerencse nélkül nem sokra megyünk vele.


154

Hibáink kijavításában eszünknél sokkal nagyobb hasznunkra lehet a szerencse.


155

Vannak érdemes és mégis visszataszító emberek, s vannak tökéletlenek, akik mégis rendkívül vonzóak.


156

Vannak emberek, akiknek minden érdemük, hogy ostobaságokat mondanak s cselekednek, és akik épp ettől hasznosak; ám ha felhagynának ezzel, mindent elrontanának.


157

A nagy emberek dicsőségét legjobban úgy tudjuk megítélni, ha megnézzük, milyen módon jutottak el a dicsőséghez.


158

A hízelkedés: hamis pénz, melynek egyesegyedül hiúságunk kölcsönöz értéket.


159

Nem elég, ha jó tulajdonságokkal bírunk, tudnunk kell azt is, hogyan bánjunk velük.


160

Bármily ragyogó is egy tett, nagynak csak akkor mondhatjuk, ha jelentős célt szolgál.


161

Ha azt kívánjuk, hogy valóban hatásos legyen, a tettnek és a szándéknak összhangban kell állnia.


162

A középszer, ügyesen tálalva, hamar levesz a lábáról, s gyakorta több dicsőséget hoz, mint a valódi érdem.


163

Számos cselekedet nevetségesnek látszik, holott rejtett oka igencsak bölcs és megalapozott.


164

Könnyebb a vágyott tisztséghez méltónak lenni, mint ahhoz, amelyet valóban gyakorlunk.


165

Érdemeinkkel kivívjuk a jobb emberek megbecsülését, sikereinkkel kivívjuk a nagyközönségét.


166

A világ többre becsüli az érdem látszatát, mint az érdemet magát.


167

A fukarság inkább ellentéte az ésszerűségnek, mint a bőkezűség.


168

A reménység, bármily csalóka is, legalább kellemes úton vezet el az élet végéig.


169

Bár kötelességünknek sokszor csak lustaságból és félénkségből teszünk eleget, a dicsőséget mégis erényünk tudhatja magáénak.


170

Nehéz megítélni, hogy egy-egy rendes, őszinte, tisztességes cselekedet mögött a becsületesség vagy csak az ügyesség húzódik-e meg.


171

Az erény úgy vész el az érdekben, ahogyan a folyó elvész a tengerben.


172

Ha az unalom különféle hatásait jól megvizsgálnánk, rájönnénk, hogy az unalom még az érdeknél is gyakoribb oka a kötelességmulasztásnak.


173

Többféle kíváncsiság van: az egyik, mely arra sarkall, hogy tanuljuk meg, ami számunkra hasznos, az érdekből táplálkozik; a másik, mely főképp azt szeretné tudni, amit mások tudnak, a gőgből.


174

Jobban járunk, ha az eszünket arra használjuk, hogy elviseljük a bennünket ért bajokat, mint hogy azon töprengjünk, miféle bajok is érhetnek.


175

Az állhatatosság a szerelemben: igazából örök állhatatlanság, hiszen szívünk folyton válogat a szeretett szenély tulajdonságai közt, hol az egyiket, hol meg a másikat választva, vagyis állhatatosságunk nem más, mint megállapodott, egyetlen személyhez kötődő állhatatlanság.


176

Kétféle állhatatosság létezik a szerelemben: az egyik, ha a szeretett lényben mindig újabb és újabb szeretnivalót találunk, a másik – ha becsületbeli kérdésnek tekintjük, hogy állhatatosak maradjunk.


177

A kitartás se megrovást, se dicséretet nem érdemel, hiszen nem több, mint ízlésünk és érzékeink folytonossága, amely meg nem szakítható, de nem is megtanulható.


178

Új ismeretségek iránti vágyunk nem annyira a régiek meguntából vagy a változatosság örömeiből fakad, mint inkább abból a félelmünkből, hogy akik nagyon jól ismernek, nem csodálnak már eléggé, s abból a reményből, hogy akik nem ismernek elég jól, még jobban fognak majd csodálni.


179

Néha csak azért panaszkodunk a barátainkra, hogy előre igazoljuk nemtörődömségünkét.


180

Megbánásunk: nem annyira sajnálkozás helytelen tettünk felett, mint inkább félelem tettünk következményeitől.


181

Van következetlenség, amelynek oka értelmünk könnyelműsége vagy gyöngesége, következménye pedig minden idegen vélemény elfogadása: s van egy másikfajta, bocsánatosabb következetlenség, amely a világ utálatából táplálkozik.


182

Az erényekben éppúgy jelen való a bűn is, mint ahogyan az orvosságban a méreg: a kettőt az óvatosság adagolja s keveri össze, hogy azután eredményesen használhassa fel az élet nehéz pillanataiban.


183

El kell ismernünk az erény javára, hogy nincs szörnyűbb nyomorúság, mint az, amelybe a bűn taszítja az embert.


184

Hibáinkat csak azért valljuk meg, hogy őszinteségünkkel helyrehozzuk azt a kárt, amelyet hibánkkal a mások rólunk alkotott véleményében okoztunk.


185

Nemcsak a jónak, a rossznak is megvannak a maga hősei.


186

A bűnösöket nem mindig vetik meg, megvetik viszont, akiből hiányzik mindenféle erény.


187

Az erény neve éppannyi szolgálatot tehet az érdeknek, mint a bűnök.


188

A lélek egészsége éppoly ingatag, akár a testé; és ha látszólag mentesek vagyunk is minden szenvedélytől, azért pusztításai veszélyének éppúgy ki vagyunk téve, mint az egészséges ember a váratlan betegségnek.


189

Úgy látszik, a természet mindenki számára megszabja már születésekor, hogy bűnei és erényei meddig terjedhetnek.


190

Nagy hibái csak nagy embernek lehetnek.


191

Azt mondhatnánk, hogy a bűnök úgy várnak bennünket életünk útján, mint megannyi vendéglátó, akiknek mindegyikénél sorban meg kell szállnunk; s alig hinném, hogy a tapasztalat, ha kétszer tehetnénk meg ugyanazt az utat, segítségünkre volna a bűnök megkerülésében.


192

Amikor már elhagynak bennünket bűneink, szeretnénk magunkkal elhitetni, hogy mi hagytuk el őket.


193

Akárcsak a test, a lélek betegségeiben is gyakori a visszaesés; amit gyógyulásnak hittünk, az gyakorta csak szünet, vagy a baj (természetének) megváltozása.


194

A lélek hibái olyanok, mint a sebek a testen: gyógyítsuk bármily gondosan, a forradás mégsem tűnik el, és a seb bármely pillanatban felszakadhat.


195

Sokszor csak azért nem adjuk át magunkat egyetlen rossz szenvedélynek, mert több van belőle.


196

Ha nem tud róla senki más, hajlamosak vagyunk megfeledkezni hibáinkról.


197

Vannak emberek, akikről soha nem tudnánk rosszat képzelni, ha rajta nem kapnánk őket, de olyan egy sincs, akin, ha rajtakapjuk, csodálkoznunk kellene.


198

Ha magasztalunk egyeseket, főként azért tesszük, hogy mások dicsőségét csorbítsuk. Condé meg Turenne sem kapna annyi dicséretet, ha nem ócsárolni akarnák egyiket is, másikat is.


199

Ha nagyon vágyunk arra, hogy ügyesnek látsszunk, aligha leszünk ügyesek.


200

Ha nem szegődne mellé a hiúság, az erény aligha jutna messzire.


201

Alaposan téved, aki azt hiszi, hogy meg tud lenni önmagában is, hogy nincsen szüksége senkire; de még nagyobbat téved az, aki úgy gondolja, hogy őnélküle nem lehetnek meg a többiek.


202

Az áltisztességes ember titkolja hibáit mások, sőt önmaga előtt is; a valódi tisztességes ember pontosan ismeri és be is vallja őket.


203

A valóban tisztességes ember semmit sem vesz zokon.


204

A nők szigorúsága: cicoma és festék, hogy még jobban kiemeljék szépségüket.


205

A nők tisztessége gyakorta nem más, mint ragaszkodás jó hírükhöz és nyugalmukhoz.


206

Az igazán tisztességes ember sohasem húzódozik más tisztességes emberek társaságától.


207

Az őrület az élet minden pillanatában a nyomunkban jár. Ha bölcsnek látunk valakit, csak azért látjuk annak, mert őrültsége teljes összhangban áll életkorával és sorsa alakulásával.


208

Vannak ostoba emberek, akik jól ismerik magukat és ügyesen élnek ostobaságukkal.


209

Akiben nincs semmi bolondság, az nem is olyan bölcs, mint hinné.


210

Ahogy öregszünk, egyre bolondabbak és egyre bölcsebbek leszünk.


211

Vannak emberek, akik olyanok, mint a divatos dalok, melyeket nem sok ideig dalolunk.


212

A legtöbb ember csak a pillanatnyi sikerei vagy a szerencséje szerint ítéli meg embertársait.


213

Dicsőségvágy, félelem a szégyentől, a meggazdagodás reménye, vágy a kényelmesebb és kellemesebb életre, mások lealacsonyításának szándéka – legtöbbnyire ez rejlik az oly híres bátorság mögött.


214

Az egyszerű katonák bátorsága nem más, mint az a veszélyes hivatás, amelyet megélhetésükként választottak.


215

Az igazi bátorság és a gyávaság: két olyan szélsőség, ameddig ritkán jutunk el. A kettő közti térség roppant tág, és helyt ad mindenféle bátorságnak, a bátorságok közt pedig nem kisebb a különbség, mint az emberi arcok és természetek között. Vannak emberek, akik szívesen vesznek részt egy induló akcióban, de ha az soká tart, akkor ellankadnak s végül teljesen elkedvetlenednek; vannak, akik megelégszenek azzal, ha a becsületnek eleget tettek, azután viszont már semmit sem csinálnak. Vannak, akik nem mindig képesek leküzdeni a félelmüket, másokat olykor iszonyú rettegés fog el, megint mások csak azért indulnak rohamra, mert nem mernek ott maradni az őrhelyükön. Vannak, akik, kisebb veszélyeken edzve, bátran szembeszállnak a nagyobbakkal. Vannak, akik karddal bátrak, de a puskától félnek, mások kiállnak a puskagolyók elé, tartanak viszont a kardvívástól. De ez a sokféle bátorság mind megegyezik abban, hogy mivel az éjszaka növeli a félelmet, s elrejti a jót és a rosszat, óvatosságra szólít fel. Van aztán egy másik, még általánosabb óvatosság, mert aligha találni olyan embert, aki, ha bizonyos volna abban, hogy épen tér vissza, mindent megtenne, amit csak abban a helyzetben megtehet, nyilvánvaló tehát, hogy a halálfélelem némileg csorbítja a bátorságot.


216

Az igazi bátorság: ha tanú nélkül is megtesszük, amit mások szeme láttára megtennénk.


217

A rettenthetetlenség: a lélek rendkívüli ereje, melynek segítségével fölülemelkedik azon a zavarodottságon, ziláltságon, izgatottságon, mely a nagy veszélyek láttán támadhatna benne; a hősök ezen erő révén őrzik meg nyugalmukat és józan ítélőképességüket a legváratlanabb és legszörnyűbb veszélyek pillanatában is.


218

A képmutatás: a bűn tisztelgése az erény előtt.


219

Háborúban a legtöbb ember épp annyira bátor, hogy a becsület követelményének eleget tegyen; annyit azonban, amennyi a meghirdetett cél diadalához szükséges, már nagyon kevesen hajlandók kockáztatni.


220

Hiúság, szégyenkezés s legfőképpen a vérmérséklet – többnyire ebből áll a férfi bátorsága és ebből a nő erényessége.


221

Az emberek féltik az életüket, és dicsőségre vágynak; innen, hogy a bátrak több ügyességgel s furfanggal kerülik ki a halált, mint amennyi ügyességgel és furfanggal a pereskedők javaik megőrzésén dolgoznak.


222

Nincs ember, aki ne mutatná már élete legelső korszakában, hol rejlik testének s szellemének legsebezhetőbb pontja.


223

A hála olyan, mint a kereskedők jóhiszeműsége: fenntartja az érintkezést, hiszen nem azért fizetünk, mert illik kiegyenlíteni tartozásunkat, hanem azért, hogy később majd könnyebben találjunk új hitelezőket.


224

Nern mindenki nevezheti hálásnak magát, aki eleget tesz a hála kötelességének.


225

Ha jót tettünk, s nem azt kapjuk viszonzásként, amit vártunk, annak csak az az oka, hogy a jótevő gőgje és a megajándékozottak sehogysem képesek egyetértésre jutni a jótett árát illetően.


226

Ha túl gyorsan próbáljuk tartozásunkat leróni, az már-már a hálátlanság egy fajtája.


227

A boldog emberek szinte sohasem változnak, mindig azt hiszik, hogy igazuk van, holott balfogásaikat többnyire a szerencse igazítja helyre.


228

A büszkeség nem akar tartozni, a hiúság nem akar fizetni.


229

Ha sok jót kaptunk valakitől, viseljük el azt is, ha rosszat tesz nekünk.


230

Mi sem oly ragadós, mint a példa, és nincs olyan jó vagy rossz cselekedetünk, amely ne lelne utánzókra. A jó tetteket versengésből utánozzuk, a rosszakat viszont engedve természetünk romlottságának, melyet addig féken tartott a szégyen, de most a példa felszabadított.


231

Nincs nagyobb bolondság, mint ha az ember egyedül akar okos lenni.


232

Bárhogyan is magyarázzuk bánatunkat, legtöbbnyire csak az érdek és a hiúság rejlik mögötte.


233

A bánatban mindig sok a képmutatás, így például annak ürügyén, hogy egy nekünk drága személy elvesztését siratjuk, igazából saját magunkat siratjuk; sajnáljuk a rólunk való jó véleményét, megsiratjuk javaink, örömeink, megbecsülésünk veszteségeit: vagyis a holtakért hullatott könnyek igazából mindig az élőket siratják. Azért mondom ezt képmutatásnak, mert az ilyenfajta bánatok esetében mindig saját magunkat csapjuk be. Van aztán másféle, kevésbé ártatlan, mert másokra is kiterjedő képmutatás: azoknak a bánata, akik a gyönyörű és halhatatlan fájdalom dicsőségére vágynak; a mindent megemésztő idő hiába mulasztotta el valóban volt bánatukat, ők makacsul tovább sírnak, panaszkodnak, sóhajtoznak, teljes gyászt öltenek, s minden tettükkel igyekeznek meggyőzni a világot, hogy keserveiknek csak életükkel együtt szakadhat vége. Ez a szomorú és fárasztó önáltatás leginkább a becsvágyó nőkben él; mivel a dicsőséghez vezető utak zárva maradtak előttük, vigasztalhatatlan bánatuk mutogatásával próbálnak híressé válni. Van aztán még egy fajta bánat, melyből bőven árad a könny, és amelynek forrása könnyen el is apad: ilyenkor azért sír az ember, hogy tudják, milyen gyengéd szívű, ilyenkor azért sír, hogy sajnálják, ilyenkor azért sír, hogy megsirassák, ilyenkor azért sír, nehogy szégyenben maradjon, mert nem sírt.


234

Legtöbbnyire büszkeségből, s nem annyira értetlenségből utasítjuk vissza oly makacsul a leginkább elfogadott véleményeket; a győzelmes párt első sorai már foglaltak, a hátsókból viszont nem kérünk.


235

Barátaink kegyvesztésén nem sokáig szoktunk bánkódni, különösen ha alkalmunk nyílik arra, hogy irántuk érzett gyengédségünket kimutathassuk.


236

Úgy látszik, mintha az önzés áldozatul esnék a jóságnak s megfeledkezne önmagáról, amikor a mások javáért tevékenykedünk: holott ezzel csak a legbiztosabb utat választja, hogy célba érjen. Ilyenkor látszólag adunk, igazából azonban uzsorakamatra kölcsönzünk, finom és ravasz eszközökkel mindenkit megnyerünk magunknak.


237

Akiben nincs annyi erő, hogy rossz legyen, az igazán jó aligha lehet; minden másfajta jóság legtöbbnyire csak lustaság vagy az akarat hiánya.


238

Az emberek nagy részével kevésbé veszélyes rosszat tenni, mint túl sok jót.


239

Büszkeségünknek mi sem hízeleghet jobban, mint a nagy emberek bizalma, amelyet mindig a magunk érdemének tudunk be, és sohasem gondolunk arra, hogy e bizalom leginkább hiúságukból vagy titoktartásuk gyengeségéből táplálkozik.


240

A szépségtől elválasztott kellemességről azt mondhatnánk, hogy szimmetria, melynek szabályai ismeretlenek, láthatatlan kapcsolat az egyes vonások, az egyes vonások és a színek, illetve a vonások és a személy egész megjelenése között.


241

A kacérság: a nők alaptermészete, amellyel azonban nem minden nő él, néhányukat visszatartja a félelem vagy a meggondolás.


242

Gyakran vagyunk terhére másoknak, mikor azt hisszük, hogy sohasem lehetünk a terhükre.


243

Nem sok dolog van, mely önmagában lehetetlen; legtöbbször nem is az eszközök hiányoznak, hanem a siker eléréséhez szükséges elszántság.


244

Az ügyességek ügyessége: ha mindig tudjuk a dolgok árát.


245

Nagyon nagy ügyesség, ha valaki titkolni tudja, hogy mennyire ügyes.


246

Amit nagylelkűségnek látunk: sokszor csak álcázott becsvágy, mely könnyen lemond a kis célokról a nagyobb célok érdekében.


247

Az emberek legtöbbjénél látható hűség: az önzés mesterkedése a bizalom elnyeréséért, eszköz, amelynek segítségével a többiek fölé emelkedhetünk s a legfontosabb dolgok birtokosává válhatunk.


248

A nemeslelkűség mindent megvet, csak hogy mindent megkaphasson.


249

Hanghordozásunk, tekintetünk, egész megjelenésünk éppoly ékesszóló, mint szavaink megválasztása.


250

Az igazi ékesszólás: ha mindent kimondunk, amit ki kell mondani, és csak azt mondjuk ki, amit ki kell mondani.


251

Vannak emberek, akiknek még a hibáik is előnyükre válnak, s vannak olyanok, akik számára a legjobb tulajdonságok is hátrányosak.


252

Az ízlés változása éppolyan gyakori, mint amilyen ritka a hajlamok változása.


253

Az érdeknek az erény éppoly alkalmas eszköze, mint a bűn.


254

Az alázatosság: gyakran csak tettetett behódolás, melynek célja a mások alávetése; a gőg mesterkedése, mely megalázkodik, hogy fölemelkedhessek, és noha ezer alakban jelenik meg, sohasem rejtőzködőbb s megtévesztőbb, mint amikor épp az alázatosság álcáját ölti magára.


255

Minden érzelemnek megvan a maga hangszíne, megvannak a maga gesztusai, megvan az arckifejezése, és ez a hol jó, hol rossz, hol kellemes, hol pedig kellemetlen viszony teszi, hogy van aki tetszik, van aki nem tetszik a többieknek.


256

Ki-ki a maga mesterségében: mindannyian igyekszünk felölteni az illő ábrázatot és külsőt, hogy a többiek annak lássanak, akinek szeretnénk látszani, vagyis elmondható, hogy az egész világ – megannyi álarc.


257

A komolyság: a test titkolózása, amely a szellem gyengeségeinek eltitkolására szolgál.


258

A jó ízlés inkább az ítélőerő, mintsem az értelem adománya.


259

A szerelem örömét az adja, hogy szerethetünk, és boldoggá inkább a magunk szenvedélye tesz, s nem az, amit mi ébresztettünk a másikban.


260

Az udvariasság: vágy arra, hogy velünk is udvariasak legyenek, és hogy udvariasnak tartsanak.


261

Az a nevelés, amit a legtöbb fiatal kap: felhívás önzésük megkettőzésére.


262

Nincs szenvedély, amelyben az önszeretet oly erőteljesen vezérelne, mint a szerelemben: mindig könnyebben áldozzuk fel a másik nyugalmát, mint a saját magunkét.


263

Amit bőkezűségnek mondunk, az legtöbbnyire: az ajándékozás hiúsága, amit voltaképp sokkal jobban szeretünk, mint az ajándékozást magát.


264

A szánalom nagyon gyakran: saját bajaink előérzete a mások bajaiban, lehetséges nehézségeink okos előrelátása. Többnyire csak azért segítünk másokon, hogy rábírjuk őket, hasonló esetben ők is segítsenek nekünk, vagyis a nékik tett szolgálatok igazából olyan javak, amiket saját magunknak előlegezünk.


265

A csökönyösség a szűklátókörűségből táplálkozik; nehezen tudjuk elhinni azt, amit nem látunk.


266

Tévedés volna azt hinni, hogy csak a leghevesebb szenvedélyek, mint a becsvágy és a szerelem, képesek diadalmaskodni a többi szenvedély felett. A lustaság, bármily lanyha is, gyakran mindegyiknél erősebb, előbb-utóbb minden célt s minden cselekedetet maga alá gyűr, s azután apránként szétrombolja és elemészti a szenvedélyeket meg az erényeket.


267

Ha a rosszat hamar elhisszük anélkül, hogy előbb alaposabban megvizsgáltuk volna, annak leginkább gőgösségünk és lustaságunk az oka; mindenáron bűnöst keresünk, s így arra, hogy a bűnt előbb megvizsgáljuk, nem marad időnk.


268

A legkisebb ügyekben sem fogadjuk el, hogy megítéljenek, ugyanakkor azt kívánjuk, hogy hírnevünk és dicsőségünk olyan emberek ítéletétől függjön, akik féltékenységük, érdeklődésük, vagy korlátoltságuk folytán velünk teljesen ellentétesek; és csak azért vagyunk képesek a legkülönfélébb módokon kockára tenni nyugalmunkat és életünket, hogy ők a javunkra ítéljenek.


269

Nincs ember, akiben volna annyi okosság, hogy felmérje, mennyi rosszat képes tenni.


270

A megbecsülés, amit már elnyertünk: biztosítéka annak, amit még eztán szeretnénk elnyerni.


271

Az ifjúság folytonos részegség; az értelem láza.


272

Mi sem lehetne kiábrándítóbb, mint amikor jelentős érdemeket szerzett emberek apró-cseprő ügyekkel szeretnék újra bizonyítani a maguk kiválóságát.


273

Akadnak a világban nagyrabecsült emberek, akiknek nincs más érdemük, mint a mindennapi érintkezésben hasznos gyarlóságaik.


274

Az újdonság varázsa olyan a szerelemben, mint a hamvasság a gyümölcsön: múló fény, mely hamar eltűnik s már nem tér vissza soha.


275

A természetes jóságot, mely szívesen dicsekszik érzékenységével, sokszor a legkisebb érdek képes elhallgattatni.


276

A középszerű szenvedélyt mérsékli, a nagy szenvedélyt viszont éleszti a távollét, akár a szél, mely a gyertyát eloltja, ám fellobbantja a tüzet.


277

A nők sokszor hiszik, hogy szerelmesek, mikor még nem is azok: szenvedélynek hiszik mindazt, ami csak kacérság, az évődéseket, a széptevéssel járó izgalmakat, a szerelem örömének természetes vágyát, no meg a visszautasítás fáradságát.


278

Azért elégedetlenek oly gyakran az emberek közbenjáróikkal, mert ezek majd mindig elhanyagolják barátaik érdekeit, magát a közbenjárást tekintik becsületbeli ügyüknek és csakis annak a sikerével törődnek.


279

Ha eltúlozzuk, barátaink irántunk érzett szeretetét, azt többnyire nem hálából tesszük, hanem azért, hogy fogalmat adjunk a magunk érdeméről.


280

A társaságba újonnan érkezőket gyakran csak azért illetik dicsérettel, mert titokban irigylik azokat, akik már kivívták benne a helyüket.


281

A büszkeség, mely oly gyakran sugalmazója irigységünknek, gyakran szolgálja irigységünk mérséklését is.


282

Van álcázott hamisság, mely oly pontosan adja vissza az igazságot, hogy alaposan tévednénk, ha nem hagynánk becsapni magunkat általa.


283

A jó tanácsok hasznosításához olykor legalább annyi ész kell, mint saját magunk kormányzásához.


284

Akad rossz ember, aki nem is volna olyan veszélyes, ha semmiféle jóság sem volna benne.


285

A nemeslelkűséget már elnevezése elég jól meghatározza, de mondhatnánk úgy is: a nemeslelkűség a büszkeség józan esze és a legnemesebb út a dicséretek learatásához.


286

Akiből egyszer már kiábrándultunk, azt lehetetlen újból megszeretnünk.


287

Ha egyazon ügyben több megoldást is találunk, akkor az nem annyira értelmünk termékenységét jelzi, mint inkább tisztánlátásunk hiányát. Amit képzeletünk elénk tár, azt értelmünk mind megvizsgálja, de arra már képtelen, hogy rögtön kiválassza a legjobbat.


288

Vannak ügyek és vannak betegségek, amelyeknek az orvosság csak árt, és az az igazi okosság, ha tudjuk, hogy mikor veszélyes az orvosság használata.


289

Semmihez sem kell annyi furfang, mint a tettetett egyszerűséghez.


290

Természetünkben mindig több hiba van, mint észjárásunkban.


291

A sikernek éppúgy megvan a maga ideje, mint a gyümölcsök érésének.


292

Az emberi természet olyan, mint a legtöbb épület: több oldalról is megtekinthető, innen kellemes látványt nyújt, amonnan nagyon is kellemetlent.


293

A mértékletesség nem küzdhet meg a becsvággyal és nem is gyűrheti maga alá, a kettő ugyanis sohasem találkozik. A mértékletesség a lélek lankadása és lustasága, míg a becsvágy a lélek tettvágya és lobogása.


294

Mindig szeretjük azokat, akik bennünket csodálnak, de nem mindig szeretjük azokat, akiket mi csodálunk.


295

Aligha ismerjük minden vágyunkat.


296

Nehéz szeretnünk azokat, akiket nem becsülünk, de nem kevésbé nehéz szeretnünk azokat, akiket magunknál sokkal többre becsülünk.


297

Testünk nedvei rendezett és szabályozott körforgást végeznek, amely észrevétlenül alakítja s formálja akaratunkat; az áramok egyesülnek, és lassan uralmuk alá hajtanak, s így anélkül, hogy tudnánk róla, minden cselekedetünkben jelentős részt vállalnak.


298

A legtöbb ember hálája: titkolt vágy, hogy még nagyobb jótéteményekben részesüljön.


299

A kisebb tartozásoknak majd mindenki örömmel tesz eleget, sokan vannak, akik még a közepeseket is boldogan teljesítik, de alig van ember, aki nagy tartozásért ne fizetne hálátlansággal.


300

Van bolondság, mely úgy terjed, akár a ragályos betegség.


301

Sokan megvetik a földi javakat, ám adni csak kevesen képesek.


302

Csak kis ügyekben merjük megkockáztatni, hogy ne higgyünk a látszatoknak.


303

Bármennyi jót mondanak is rólunk, újat aligha hallhatunk.


304

Legtöbbször megbocsátunk azoknak, akik untatnak bennünket, akiket viszont mi untatunk, azoknak nemigen tudunk megbocsátani.


305

Az érdek, melyet bűneinkért vádolni szoktak, gyakran érdemelne dicséretet jó tetteinkért.


306

Nemigen találkozunk hálátlanokkal, amíg képesek vagyunk jót tenni.


307

Magunk előtt büszkélkedni: tisztességes, mások előtt dicsekedni: nevetséges.


308

Erénnyé tették meg a mérsékletet, csak hogy féken tartsák a nagy emberek becsvágyát, a középszerűeket pedig megvigasztalják sikertelenségükért és el nem ismertségükért.


309

Vannak ostobaságra született emberek, akik nemcsak a maguk választásából követnek el ostobaságokat, hanem azért is, mert a sors rákényszeríti őket.


310

Az ember néha olyan helyzetbe kerül az életben, ahonnét csak némi bolondság árán képes kivágni magát.


311

Ha egyes embereket sohasem látunk nevetségesnek, akkor bizonyosan nem jól figyeltük meg őket.


312

A szeretők, bármennyit vannak is együtt, sohasem unatkoznak, mert folyton csak önmagukról beszélnek.


313

Miképpen lehetséges, hogy arra, ami mivelünk történt, pontosan, minden részletében emlékezünk, viszont képtelenek vagyunk visszaemlékezni arra, hogy ugyanazt hányszor mondtuk el már ugyanannak a személynek?


314

Önmagunkról oly roppant élvezettel szoktunk beszélni, hogy joggal tarthatunk attól: az élvezetből hallgatóinknak semmi sem marad.


315

Ha barátaink előtt nem merjük feltárni a lelkünket, annak nem annyira az irántuk érzett bizalmatlanságunk, hanem inkább a saját magunk iránti bizalmatlanságunk az oka.


316

Gyenge ember nem lehet őszinte.


317

Hálátlan embert lekötelezni – ez még nem olyan nagy csapás; becstelen ember lekötelezettjének lenni viszont elviselhetetlen.


318

Az őrültség olykor gyógyítható, a fonák észjáráson viszont lehetetlen segíteni.


319

Barátaink és jótevőink iránti érzéseinket aligha őrizhetjük meg sokáig, ha túl gyakran emlegetjük hibáikat.


320

Ha nem létező erényeikért magasztaljuk a fejedelmeket, akkor tulajdonképpen büntetlenül szidalmazzuk őket.


321

Hamarabb szeretjük meg, aki gyűlöl bennünket, mint azt, aki jobban szeret, mint mi szeretnénk.


322

Csak azok félnek attól hogy megvetik őket, akiket valóban meg lehet vetni.


323

Bölcsességünk, akárcsak vagyonunk, a szerencse függvénye.


324

A féltékenységben a szerelemnél több az önszeretet.


325

Ha bajba jutunk, s értelmünktől nemigen kaphatunk vigaszt, a gyengeség azért előbb-utóbb vigaszt nyújt.


326

A nevetségesség a gyalázatnál is jobban meggyaláz.


327

Kisebb hibáinkat azért valljuk be oly szívesen, hogy azt higgyék, nincsenek nagyobb hibáink.


328

Az irigység még a gyűlöletnél is kibékíthetetlenebb.


329

Olykor azt hisszük, gyűlöljük a hízelkedést, holott csak a hízelkedés módját gyűlöljük.


330

Ameddig szeretünk, mindig megbocsátunk.


331

Aki boldog, annak nehezebb hűnek maradnia szeretőjéhez, mint annak, akivel a szeretője rosszul bánik.


332

A nőknek sejtelmük sincs a saját kacérságukról.


333

A nők csak azzal szemben igazán elutasítóak, akitől amúgy is viszolyognak.


334

A nők nehezebben képesek úrrá lenni a kacérságukon, mint szenvedélyükön.


335

A szerelemben majd mindig erősebb a gyanakvásnál az ámítás.


336

Van olyan szerelem, melynek végletessége még a féltékenységet is elhallgattatja.


337

Akadnak jó tulajdonságok, amelyek olyanok, mint az érzékek: akiből hiányoznak, sem felfogni, sem megérteni nem tudja őket.


338

Amikor túl erősen gyűlölünk, méltatlanabbá válunk még annál is, akit gyűlölünk.


339

Örömünk és bánatunk mértékét egyedül hiúságunk szabja meg.


340

A nők többsége nem arra használja az eszét, hogy okosabb, hanem arra, hogy még bolondabb legyen.


341

A fiatalkori szenvedélyek éppúgy nem akadályai az üdvözülésnek, mint az öregkor langyossága.


342

Szülőföldünk hanghordozása ott él nemcsak beszédünkben, de szellemünkben és szívünkben is.


343

Nagy ember csak az lehet, aki képes üstökön ragadni szerencséjét.


344

A legtöbb embernek, akár a növényeknek, nem egy olyan tulajdonsága van, amelyet a véletlen tesz láthatóvá.


345

Alkalom kell ahhoz, hogy bennünket megismerjenek, s még inkább ahhoz, hogy saját magunkat megismerhessük.


346

Ha vérmérséklete másképp parancsolja, aligha lehet rend egy nő lelkében s szívében.


347

Józan eszűnek jószerivel csak azokat tartjuk, akik a mi véleményünkön vannak.


348

Amikor szeretünk, gyakran abban is kétkedünk, amiben a legjobban hiszünk.


349

A szerelem legnagyobb csodája, hogy a kacérságból is kigyógyít.


350

Ha be akar csapni valaki, leginkább azért haragszunk rá, mert nálunk okosabbnak hiszi magát.


351

Szakítani akkor a legnehezebb, ha már nem szeretjük egymást.


352

Azok társaságában, akikkel nem volna szabad unatkozni, majd mindig unatkozunk.


353

Tisztességes ember lehet őrült módjára szerelmes, de nem lehet szerelmes úgy, mint egy ostoba.


354

Vannak gyarlóságok, amelyek ügyesen tálalva szebben mutatnak, mint akármely erény.


355

Ha elveszítünk valakit, megesik, hogy bár sajnáljuk, ám cseppet sem bánkódunk; máskor viszont erősen bánkódunk, ám semmiféle sajnálatot sem érzünk.


356

Jó szívvel csak azokat szoktuk dicsérni, akik csodálnak bennünket.


357

A kicsinyes ember sokszor apróságokon bántódik meg, a tág látókörű viszont mindent észrevesz, de nem sértődik meg soha.


358

A keresztény erények igazi próbája az alázatosság: ha nem vagyunk alázatosak, minden gyarlóságunk megmarad, és a gőg legföljebb elleplezi őket mások előtt, de gyakran saját magunk előtt is.


359

A hűtlenségnek ki kellene oltania a szerelmet, s épp akkor nem volna szabad féltékenynek lennünk, amikor megvan rá az okunk; féltékenységünkre ugyanis csak azok méltók, akikre nincs miért féltékenykednünk.


360

Ha megcsalnak bennünket, hamarabb támad rossz hírünk, mint ha mi csalunk meg másokat.


361

A féltékenység együtt születik a szerelemmel, de nem mindig múlik el vele együtt.


362

A legtöbb nő nem azért siratja el halott szeretőjét, mert annyira szerette, hanem inkább azért, hogy bebizonyítsa: méltó arra, hogy szeressék.


363

A bennünket ért bántások sokszor kevésbé fájdalmasak, mint amikor mi bántjuk saját magunkat.


364

Azt többnyire tudjuk, hogy nem illik túl sokat beszélni a feleségünkről, de azt már nagyon kevesen tudjuk, hogy még kevésbé illendő beszélni önmagunkról.


365

Akadnak természettől adott jó tulajdonságaink, amelyek rosszakká válnak, és vannak tanultak, amelyek sohasem lesznek tökéletesek – így például javainkkal s hitelünkkel értelmünk hivatott gazdálkodni, míg a jóság és a bátorság a természet adománya kell legyen.


366

Kételkedjünk bármennyire beszélgető társunk őszinteségében, mégis mindig azt hisszük, hogy hozzánk őszintébb, mint másokhoz.


367

Kevés az olyan tisztességes nő, aki ne unná tisztességét.


368

A legtöbb tisztességes nő: elásott kincs, amely csak azért van biztonságban, mert senki sem kutat utána.


369

Erőfeszítéseink, hogy ne szeressünk, gyakran fájdalmasabbak, mint a szerelem keservei.


370

A gyáva ember sohasem tudhatja, meddig terjed a félelme.


371

Majd mindig a szerelmes hibája, hogy nem veszi észre, ha már nem szeretik.


372

A legtöbb fiatal azt hiszi, hogy természetes, amikor csak udvariatlan és goromba.


373

Vannak könnyek, amelyekkel, miután másokat becsaptunk, becsapjuk saját magunkat is.


374

Alaposan tévedünk, ha azt hisszük, hogy szerelméért szeretjük szeretőnket.


375

A középszerű szellem többnyire elítél mindent, ami képességeit meghaladja.


376

Az irigységet az igazi barátság, a kacérságot az igazi szerelem képes elmulasztani.


377

A mélyenszántó gondolkodásnak nem az a hibája, ha nem hatol el a céljáig, hanem az, ha túlhalad rajta.


378

Tanácsot adhatunk, de hasznosításába már nincsen beleszólásunk.


379

Érdemeink hanyatlásával ízlésünk is hanyatlásnak indul.


380

A véletlen úgy tárja fel hol erényeinket, hol meg vétkeinket, ahogyan a fény világítja meg a különböző tárgyakat.


381

Ha erővel vesszük rá magunkat, hogy hűségesek maradjunk ahhoz, akit szeretünk, az a hűtlenségnél semmivel sem különb.


382

Tetteink olyanok, mint a sorvégi rímek: mindenki azzal rímelted őket, ami néki tetszik.


383

Őszinteségünk nagyrészt abból áll, hogy szívesen beszélünk magunkról és hogy hajlandók vagyunk feltárni nekünk kedvező szempontból gyarlóságainkat.


384

Csak azon volna szabad csodálkoznunk, hogy még tudunk csodálkozni.


385

Aki túlságosan szeret, annak éppoly nehéz a kedvére tenni, mint annak, aki már alig szeret.


386

A legtöbbet épp azok tévednek, akik képtelenek elviselni, hogy tévedjenek.


387

Az ostoba ember ahhoz is ostoba, hogy jóságos legyen.


388

A hiúság, ha nem is fordít a visszájára minden erényt, legalábbis mindet megingatja.


389

Azért érezzük olyan elviselhetetlennek a mások hiúságát, mert sérti a mienket.


390

Hamarabb mondunk le érdekünkről, mint az ízlésünkről.


391

A szerencsét többnyire csak azok tartják vaknak, akiknek sohasem jár a kedvében.


392

A véletlent ugyanúgy kell kezelnünk, mint egészségünket; örüljünk neki, ha kedvünkben jár, legyünk türelemmel, ha ellenünk fordul, s komoly orvosságot csak akkor használjunk, amikor végleg nem tehetünk másképp.


393

Katonaként olykor feledtetni tudja a polgár, honnan származik, az udvarban viszont soha.


394

Egyvalakinek túljárhatunk az eszén, de mindenkién aligha.


395

Olykor kevésbé fáj, ha megcsal, akit szeretünk, mint ha ki kellene ábrándulnunk belőle.


396

Ha nem választunk magunknak másodikat, sokáig kitartunk első szeretőnk mellett.


397

Aligha mernénk azt állítani, hogy nekünk semmiféle hibánk, ellenségeinknek viszont egyetlenegy jó tulajdonsága nincsen; igazából azonban nem járunk messze attól, hogy így gondoljuk.


398

Valamennyi hibánk közül a lustaságot valljuk be a legkönnyebben: elhitetjük magunkkal, hogy megfér a legbékésebb erényekkel, s így nem árt a többi erénynek, csak éppen felfüggeszti működésüket.


399

Van egyfajta emelkedettség, melynek semmi köze a ranghoz; olyasfajta magatartás ez, mely megkülönböztet a többiektől s láthatólag nagy tettekre predesztinál; érték, melyet észrevétlenül adunk önmagunknak; e tulajdonságunkkal szerezzük meg a többiek tiszteletét, és e tulajdonságunk az, amely inkább föléjük emel, mint a születés, a méltóság vagy akár a legnagyobb érdem.


400

Van olyan tehetség, mely nem jár emelkedettséggel, de emelkedettség, tehetség nélkül aligha létezhet.


401

Az emelkedettség olyan a tehetségnek, mint a szép nőnek a ruha.


402

Ami a széptevésből a leginkább hiányzik, az a szerelem.


403

A véletlen olykor úgy hozza, hogy hibáink révén emelkedünk; viszont akadnak kényelmetlen emberek, akiknek megbecsülését épp az jelenti, hogy megvásárolják távozásukat.


404

Úgy látszik, a természet olyanfajta tehetséggel és ügyességgel is megáldott bennünket, amelyről sejtelmünk sincs; ezeket csak a szenvedélyek hivatottak láthatóvá tenni, s ekkor olyan határozott és biztos ítélőképességgel is felruháznak bennünket, amilyenre a művészet sem volna képes.


405

Akárhány évet éltünk is meg, minden új életkorba új és tapasztalatlan emberként érkezünk.


406

A kacér nők csak azért féltékenyek a szeretőjükre, mert titkolni akarják, más nőkre mennyire irigyek.


407

Nem sok híja, hogy azokat, akik ravaszkodásainknak felülnek, éppoly nevetségesnek lássuk, mint önmagunkat látjuk, amikor mások ravaszkodásának felülünk.


408

Azok az öregek, akik régen kedves emberek voltak, úgy válhatnak leginkább nevetségessé, ha megfeledkeznek róla, hogy többé már nem azok.


409

Sokszor szégyellnünk kellene akár legkiválóbb tetteinket is, ha összes indítékunkba beleláthatna a világ.


410

A barátság legnagyobb próbája nem az, ha a magunk hibáit tárjuk fel barátainknak, hanem: ha neki tárjuk fel az övéit.


411

Bármely gyarlóságunk megbocsáthatóbb, mint az a mód, ahogyan gyarlóságainkat rejtegetni próbáljuk.


412

Bármily szégyenbe hoztuk is magunkat, mindig van módunk arra, hogy jó hírünket visszaszerezzük.


413

Nem tetszhet sokáig az az ember, akinek mindig egyformán jár az esze.


414

A bolondok és az ostobák mindig a hangulatuk szerint ítélkeznek.


415

Eszünket néha arra használjuk, hogy merész módon kövessünk el ostobaságokat.


416

A korral növekvő elevenség: már-már bolondság.


417

A szerelemből az kerül ki gyógyultabban, aki elsőnek gyógyul ki belőle.


418

A fiatal nőknek, ha nem akarnak kacérnak látszani, s az öregedő férfiaknak, ha nem akarnak nevetségessé válni, sohasem szabad úgy beszélniük a szerelemről, mintha részük lehetne benne.


419

Ha tehetségünknél kisebb feladatot kapunk, esetleg nagyobbnak látszunk, viszont mily kicsinynek fogunk látszani, ha nálunknál nagyobb feladat elé kerülünk.


420

Sokszor hisszük, hogy kitartóak vagyunk a bajban, holott csak elcsüggedünk és elviseljük, de nem merünk szembenézni vele; mint az olyan gyáva, aki inkább megöleti magát, csak mert fél védekezni.


421

A beszélgetést minden szellemességnél jobban élteti a bizalom.


422

Minden szenvedélyünk terem gyarlóságokat, de oly nevetségeseket, mint a szerelem, egyik sem.


423

Kevesen képesek szépen megöregedni.


424

Szívesen dicsekszünk olyan gyarlóságokkal, melyek épp ellentétesek meglévő hibáinkkal; így ha gyengék vagyunk, szívesen mondjuk csökönyösnek magunkat.


425

Az éleselméjűség olyan, mintha jóstehetséggel bírnánk, és ez értelmünk bármely más erényénél jobban hízeleg hiúságunknak.


426

Az újdonság varázsa és a hosszú megszokás, bármily ellentétesek is, egyformán akadályoznak abban, hogy barátaink hibáit meglássuk.


427

Legtöbb barátunk megutáltatja velünk a barátságot, a legtöbb hívő meggyűlölteti velünk a hitet.


428

Barátainknak könnyen megbocsátjuk azokat a vétkeket, amelyek bennünket nem érintenek.


429

Egy nő, aki szeret, a legapróbb hűtlenségnél is könnyebben bocsátja meg, akár a legnagyobb tapintatlanságot.


430

A szerelem végén – akárcsak az életút végén már nem az örömöknek, hanem csak a bajoknak élünk.


431

A legkevésbé természetesek akkor vagyunk, ha mindenáron természetesnek akarunk látszani.


432

Ha tiszta szívből dicsérünk egy jó tettet, úgy teszünk, mintha nekünk is részünk volna benne.


433

A velünk született jó tulajdonságok legbiztosabb jele, ha irigység nélkül születtünk.


434

Ha barátunk becsapott, baráti megnyilvánulásait csakis közönnyel fogadhatjuk, viszont ha bajba kerül, nem maradhatunk közönyösek.


435

A világot a véletlen s az emberek jó vagy rossz kedve igazgatja.


436

Könnyebb általánosságban megismerni az embert, mint egyetlen embert jól megismerni.


437

Ha meg akarunk ítélni egy embert, akkor ne jó tulajdonságait, hanem tetteit tekintsük.


438

Hálánkat néha oly lelkesen fejezzük ki, hogy avval nemcsak a nekünk tett szívességeket viszonozzuk, hanem elérjük, hogy már a barátaink tartozzanak nekünk.


439

Ha pontosan tudnánk, mit kívánunk, akkor aligha kívánnánk oly sóvárogva bármit is.


440

A legtöbb nő azért nemigen képes barátságot kötni, mert aki már átélt egy szerelmet, annak a barátság mindig ízetlen.


441

A barátságban, éppúgy, mint a szerelemben, gyakorta nem az tesz boldoggá, amiről tudunk, hanem amiről nem tudunk.


442

Gyengéinket, amelyeken nem tudunk úrrá lenni, szívesen láttatjuk erénynek.


443

Legféktelenebb szenvedélyeink is csillapulnak olykor, csak a hiúság nem ismer pihenést.


444

Az öreg bolond mindig bolondabb, mint a fiatal.


445

A gyengeség inkább ellentétes az erénnyel, mint a bűn.


446

A szégyent és a féltékenységet az teszi oly fájdalmassá, hogy elviselésében nem lehet segítségünkre a hiúság.


447

Az illem valamennyi törvény közül a legjelentéktelenebb, s mégis a legtöbbre becsült.


448

A józan észjárású ember inkább aláveti magát a korlátoltnak, semmint hogy irányítani próbálja.


449

Ha ránk köszön a szerencse, és anélkül, hogy reméltük volna, vagy minden átmenet nélkül, egyszerre emel bennünket nagyon magas polcra, akkor szinte lehetetlen ott megmaradnunk s a magas helyhez méltóan viselkednünk.


450

Azzal, hogy más gyengéinket sikerül leküzdenünk, gőgünk többnyire tovább erősödik.


451

Nincs elviselhetetlenebb ostoba, mint a szellemes.


452

Nincs ember, aki kevesebbre becsülné saját jó tulajdonságait, mint az általa legtöbbre becsült ember legjobb tulajdonságait.


453

Fontos ügyekben nem érdemes kedvező körülmények megteremtésén fáradoznunk, inkább az adódó alkalmakat igyekezzünk kihasználni.


454

Aligha van helyzet, amelyben ne volna érdemes lemondanunk a rólunk elhangzó jóról, ha ezzel elérjük, hogy a rossz se hangozzék el.


455

Bármennyire bizonytalan ítéletű is a világ, gyakrabban elismerő a hamis értékkel, mint amennyiszer igazságtalan az igaziakkal szemben.


456

Az ostoba ember olykor lehet szellemes, helyes ítéletű viszont sohasem.


457

Jobban járnánk, ha olyannak mutatnánk magunkat, amilyenek vagyunk, ahelyett hogy olyannak igyekeznénk látszani, amilyenek nem vagyunk.


458

Ellenségeink rólunk alkotott ítéletekkel közelebb járnak az igazsághoz, mint mi a magunkéval.


459

A szerelem gyógyítására többféle orvosságot is használnak, ám egyik sem csalhatatlan.


460

Aligha vagyunk tisztában vele, hogy mi mindenre bír rá bennünket a szenvedély.


461

Az öregség: zsarnok, aki a halálbüntetés terhe mellett tilt el bennünket a fiatalság minden örömétől.


462

Ugyanaz a gőgünk, amely megveti mindazokat a gyengéket, melyektől mentesnek hisszük magunkat, lenézi azokat a jó tulajdonságokat is, amelyekkel nem rendelkezünk.


463

Ha ellenségünket bajában megszánjuk, azt sokszor inkább gőgből, mint jóságból tesszük: együttérzésünket kifejezve legelőbb azt akarjuk érzékeltetni, hogy mennyivel fölötte állunk.


464

A túlságosan jót éppúgy nem vagyunk képesek érzékelni, mint a túlságosan rosszat.


465

Bárcsak az ártatlanság is kapna annyi védelmet, mint a bűn.


466

A féktelen szenvedélyek közül a nőkhöz a szerelem illik legkevésbé rosszul.


467

A hiúság jóval több hozzánk méltatlan cselekedetre vesz rá bennünket, mint az értelem.


468

Vannak rossz tulajdonságok, amelyek nagy tehetséget teremnek.


469

Amit csakis az értelmünk kíván, azt sohasem kívánjuk igazán.


470

Jó tulajdonságaink éppoly bizonytalanok s kétségesek, mint a rosszak, hiszen a jók is, meg a rosszak is az alkalom függvényei.


471

A nők, amikor először szerelmesek, még a szeretőjüket, később már inkább a szerelmet szeretik.


472

A gőgnek, mint minden szenvedélynek, megvannak a maga furcsaságai: szégyelljük féltékenységünket bevallani, arra viszont büszkék vagyunk, hogy féltékenyek voltunk, és hogy képesek vagyunk a féltékenységre.


473

Bármily ritka is az igazi szerelem, még mindig nem olyan ritka, mint az igazi barátság.


474

Ritka az olyan nő, akinek a jósága tovább tart a szépségénél.


475

Bizalmunk alapja legtöbbnyire, hogy erősen vágyunk arra, hogy sajnáljanak vagy csodáljanak.


476

Irigységünk mindig hosszabb életű, mint azok boldogsága, akiket irigylünk.


477

Állhatatosságunk, amellyel a szerelemnek ellenállunk, olykor még hevesebbé és tartósabbá teszi szerelmünket; a gyenge lelkűekből, akik folyvást új szenvedélyre gyúlnak, épp ez az állhatatosság hiányzik.


478

A képzelet sohasem volna képes oly sok ellentétes hajlamot kitalálni, mint amennyi a legtermészetesebb módon él mindannyiunk szívében.


479

Valódi szelídségre csak a nagyon határozott emberek képesek, akik szelídnek látszanak, azok többnyire gyengék, s gyengeségük hamar keserűségbe fordul át.


480

A félénkség olyan gyarlóság, amelyre sohasem szabad figyelmeztetnünk azokat, akiket ki akarunk gyógyítani belőle.


481

Nincs ritkább, mint az igazi jóság; még azok is, akik jóságosnak teszik magukat, legtöbbször csak szívélyeskedők, vagy egyszerűen gyengék.


482

Szellemünk lustaságból és megszokásból ragaszkodik ahhoz, ami könnyű vagy kellemes; ez a megszokásunk határokat szab ismereteinknek, és még soha senki nem vette a fáradságot, hogy olyan messzire terjessze ki szelleme határait, amennyire tehetné.


483

Rosszat mondani többnyire nem is rossz szándékból, hanem inkább hiúságból szoktunk.


484

Amikor szívünkben ott élnek még az elmúlt szenvedély emlékei, könnyebben lobbanunk új szenvedélyre, mint akkor, amikor már teljesen kigyógyultunk belőle.


485

Azok, akikben éltek szenvedélyek, egész életükön át boldogok, és boldogtalanok, hogy kigyógyultak belőle.


486

Érdek nélkül cselekvő embert még mindig hamarabb találunk, mint olyat, akiben nincs semmi irigység.


487

Értelmünk mindig lustább a testünknél.


488

Kedélyünk nyugalma vagy háborgása nem annyira az élet fontos eseményeinek függvénye, mint inkább annak, hogy a mindennapok jelentéktelen apróságait kellemesnek vagy kellemetlennek érezzük-e.


489

Bármily gonoszak is az emberek, sohasem merészelnének az erény nyílt ellenségeként fellépni, ezért ha üldözni akarják, úgy tesznek, mintha az erény hamis erény vagy éppenséggel bűn volna.


490

A szerelem gyakran változik át becsvággyá, a becsvágyból a szerelembe azonban nincs visszatérés.


491

A végletes fukarság majd mindig tévedés, nincs még egy szenvedély, amelyik gyakrabban tévesztené el céljait, és amelyen a jelennek, a jövő kárára, ily nagy hatalma volna.


492

A fukarság gyakorta céljával ellentétes hatású: rengeteg ember van, aki bizonytalan s távoli reményekért minden vagyonát föláldozza, mások viszont a jövendő nagy hasznáról mondanak le a jelen kicsinyes érdekei miatt.


493

Úgy látszik, az ember kevesli gyarlóságait, sőt furcsa szokásokat véve föl, még szaporítja is számukat, s azután oly gonddal ápolja valamennyit, hogy szokásai lassan természetes gyarlósággá válnak, olyanná, amelyen úrrá lenni már nem áll hatalmában.


494

Az emberek jobban ismerik gyengéiket, mintsem gondolnánk: ez abból tetszik ki, hogy amikor a saját viselkedésükről beszélnek, sohasem tévednek, hiúságuk, mely máskor elvakítja, ilyenkor megvilágosítja, s olyannyira tisztánlátóvá teszi őket, hogy eltitkolják vagy elhallgatják mindazt, ami elítélendő volna.


495

A társasági életbe bekerülő fiatalok jobb, ha szégyenlősek vagy meggondolatlanok; a tudatosság és magabiztosság hamar szemtelenséggé fajul.


496

Ha csak az egyik fél volna a hibás, a veszekedések sem tartanának soká.


497

Mit sem ér, ha valaki fiatal, de nem szép; mit sem ér, ha valaki szép, de nem fiatal.


498

Vannak emberek, akik oly könnyűek és üresek, hogy hiányoznak belőlük nemcsak a jó tulajdonságok, de az igazi gyengeségek is.


499

A nők első kalandját többnyire csak a második után kezdik számon tartani.


500

Vannak emberek, akik annyira elteltek önmagukkal, hogy amikor szerelmesek, akkor sem a szeretett lénnyel, hanem kizárólag a maguk szenvedélyével foglalkoznak.


501

A szerelem, bármennyire is kellemes, inkább megnyilvánulásaiban, mint önmagában kedves.


502

A korlátoltság, ha becsületessséggel párosul, még mindig elviselhetőbb mint az álnoksággal szövetkező szellemesség.


503

A féltékenység, amely minden baj közül a legfájdalmasabb, épp azokban nem kelt semmiféle szánalmat, akik az okozói.


504

Eddig a látszólagos erények hamisságáról szóltunk, mondanunk kell tehát valamit a halálmegvetés hamisságáról is, arról a halálmegvető bátorságról, amelyet a pogányok, állításuk szerint, a saját erejükből merítenek, anélkül hogy ismernék egy jobb élet reményét. Különbség van a halál gondolatának folytonos elviselése és megvetése közt, az első eléggé mindennapos, a másik viszont, azt hiszem, sohasem őszinte. Igaz, minden lehetőt leírtak, hogy meggyőzzenek arról: a halál nem rossz, és a leggyengébbektől a hősökig ezernyi ember híres példája támasztja alá ezt a felfogást, amelyet azonban, úgy gondolom, egyetlen józan ítéletű ember sem hitt el soha, épp a mások és a magunk meggyőzésére fordított fáradság bizonyítja, hogy aligha könnyű feladatról van szó. Megvethetjük az élet ezernyi megnyilvánulását, de aligha lehet igazunk, ha megvetjük a halált, így azok, akik maguk választják a halált, bizonyosan nem tekintik semmiségnek, és ha más úton közeleg, mint amit ők választottak, éppúgy meglepődnek, mint a többiek.

Végtelen számú a bátor ember, de bátorságuk korántsem egyforma, aminek az az oka, hogy képzeletükben a halál nem egyformán jelenik meg, az egyik pillanatban inkább jelen van, mint egy másikban, ezért megtörténik, hogy amit megvetettek, amíg nem ismerték, rettegik, mihelyt megismerik. Ha nem akarjuk elhinni, hogy a halál minden bajok legnagyobbika, akkor nem szabad minden részletében végiggondolnunk. A legfurfangosabbak és a legbátrabbak azok, akik a legtisztességesebb ürügyet találják meg ahhoz, hogy ne kelljen rágondolniok, hiszen mindazok, akik olyannak látják, mint amilyen, iszonyatos dolognak tudják.

A halál kikerülhetetlensége tette oly kitartóvá a filozófusokat, úgy gondolták, menjünk jó szívvel oda, ahová egyszer mindenképp el kell jutnunk; és minthogy örök életre semmiképpen sem számíthattak, minden lehetőt megtettek, hogy megörökítsék hírüket, hogy megmentsék a hajótörésből azt, amiért senki sem kezeskedhetik. Érjük be azzal, a külvilág kedvéért, hogy nem mondjuk el saját magunknak mindazt, amit gondolunk, s hogy inkább bízunk a kedélyünkben, mint azokban a szegényes okoskodásokban, amelyek elhitetnék velünk, hogy közönyösen mehetünk a halálba. Vannak gyógymódok, amelyeket nem kell elutasítanunk – így a méltó halál dicsősége, azután a remény, hogy bánkódni fognak utánunk, továbbá a vágy, hogy jó emléket hagyjunk magunk után, a bizonyosság, hogy nem leszünk többé kitéve a véletlen szeszélyeinek, de ezeket a gyógymódokat sem szabad csalhatatlannak hinnünk. Csak annyira képesek megnyugtatni, amennyire a legegyszerűbb sövény lehet megnyugtató a háborúban azoknak, akik közelítenek a csatatérhez; a távolból még azt hihetjük, fedezéket fog nyújtani, ahogy viszont közelebb érünk, látjuk, nem sokat remélhetünk tőle.

Önámítás azt hinnünk, hogy a halál közelről is ugyanolyan, mint amilyennek a távolból hittük, és hogy lelkünkben, mely csupa gyengeség, lesz annyi erő, hogy ne kelljen szenvednünk minden megpróbáltatások legnagyobbikától. Saját hiúságunkat sem ismerjük eléggé, ha azt hisszük, segíthet semmibe vennünk azt, ami szükségképpen meg fogja semmisíteni, s az értelem, amelytől oly sokat remélünk, túlságosan gyenge lesz e helyzetben, semhogy meggyőzhetne arról, amire vágyunk; sőt épp az értelem árul el bennünket a leggyakrabban, mert ahelyett, hogy halálmegvetésre biztatna, inkább feltárja előttünk a halál szörnyűségét és iszonyatát, s legfeljebb annyit hajlandó tanácsolni, hogy fordítsuk el tekintetünket, figyeljünk másra.

Cato és Brutus nevezetes módon tette, nemrégiben pedig egy lakáj táncra perdült a kivégzőhelyen, ahol utóbb kerékbe törték. Ha tehát az okok különböznek is, mindig ugyanahhoz az eredményhez vezetnek, s akármily jelentős a különbség a nagy emberek és a közönséges emberek közt, a halált, ezerszer láthattuk, mind egyformán fogadják, avval az egyedüli különbséggel, hogy a nagy emberek halálmegvetése: a dicsőség iránti vágy, amely egy pillanatra elvakítja őket, míg a közönséges emberek ostobaságukban nem mérik fel bajuk igazi nagyságát, s ekként képesek másra gondolni.



POSZTUMUSZ MAXIMÁK


505

Isten különböző tehetséggel áldotta meg az embereket, mint ahogyan különböző fákat ültetett el a természetben, Egyszóval minden tehetségnek, mint ahogyan minden fának is, vannak sajátos tulajdonságai és gyümölcsei. Vagyis, ahogyan a világ legremekebb körtefája sem tudja megteremni akár a legközönségesebb almát sem, úgy nem képes adott esetben a legnagyobb tehetség olyanra, amire egy közepes tehetség esetleg képes. Ezért oly nevetséges, ha valaki, akiben nincsen rá képesség, szentenciákat próbál fogalmazni, amint hiába várjuk, hogy tulipánok keljenek ki egy olyan virágágyásból, ahová nem ültettünk tulipánhagymákat.


506

Megszámlálhatatlanok a hiúság változatai.


507

Mindannyian szeretünk szebbet mutatni, mint amilyenek vagyunk.


508

Akik túl sokat emlegetik előkelőségüket, aligha gondolnak eleget előkelőségük eredetére.


509

Az eredendő bűn büntetéseként Isten megengedte az embernek, hogy hiúságát istenné tegye, ezért aztán nincs pillanata életünknek, amikor ne gyötörne bennünket a hiúság.


510

A hiúság lelke: az érdek, vagyis ahogyan a lelkétől megfosztott test elveszíti képességét a látásra, a hallásra, a tudásra, az érzésre, a mozgásra, ugyanúgy, ha lehet így mondani, az érdektől megfosztott hiúság sem lát, nem hall, nem érez, nem is mozdul. Ekként lehetséges, hogy az az ember, aki a maga érdekében képes körüljárni a földet, egyszerre megbénul, amikor a mások érdekeiről van szó, ekként lehetséges, hogy amikor dolgainkról beszámolunk, hallgatóink hirtelen elalusznak vagy lélekben messze távolodnak; ekként lehetséges, hogy amikor beszédünkbe beleszövünk valami reájuk vonatkozót, hirtelen föltámadnak; így figyelhetjük meg beszélgetés vagy tárgyalás közben, hogyan távolodik el s hogyan támad fel egyetlen pillanat alatt egy és ugyanazon ember aszerint, hogy saját érdeke közelít vagy távolodik-e tőle.


511

Halandók módjára félünk mindentől, de úgy vágyunk mindenre, mintha halhatatlanok volnánk.


512

A lustaságot mintha maga az ördög tette volna számos erény szomszédjává.


513

Könnyen elhisszük, hogy a másiknak sok a hibája, mert mindig szívesen elhisszük, amire vágyunk.


514

A féltékenység legjobb gyógymódja, ha megbizonyosodunk arról, amitől annyira féltünk, ezzel ugyanis vége az életnek vagy vége a szerelemnek. Keserű orvosság, de még mindig szelídebb, mint a kétség és a gyanú.


515

A remény és a félelem elválaszthatatlanok; nincsen félelem remény nélkül, sem pedig reménység félelem nélkül.


516

Nem szabad megsértődnünk, ha mások eltitkolják előlünk az igazságot, hiszen mi magunk is gyakran eltitkoljuk saját magunk előtt.


517

Az erények hamisságát bizonygató szentenciákat sokszor azért nem vagyunk képesek elfogadni, mert azt hisszük, hogy a mi erényeink valódi erények.


518

A hatalmasok iránti hódolat: a hiúság másik arca.


519

A jó vége mindig rossz, a rossz vége mindig jó.


520

A filozófusok csak azért ítélik el a gazdagságot, mert úgy gondolják, hogy rosszra használjuk. Csak mirajtunk áll, hogy büntetlenül jussunk hozzá s így is éljünk vele; hogy ne a bűnt táplálja és szaporítsa, hanem, ahogyan a fa táplálja a tüzet, az erények érdekében működjék, s ezáltal szebbé és ragyogóbbá tegye azokat.


521

Romlásunk nemcsak ellenségeinket, barátainkat is boldoggá teszi.


522

Minthogy a világ legboldogabb embere az, aki nagyon kevéssel beéri, a nagyok és becsvágyók e tekintetben roppant nyomorultak, hiszen ahhoz, hogy boldogok legyenek, a világ minden kincsét meg kellene szerezniük.


523

Az ember nem olyannak teremtetett, mint amilyen; meggyőző bizonyítéka ennek, hogy minél értelmesebb, annál jobban szégyelli magában érzéseinek s hajlamainak különösségét, aljasságát és romlottságát.


524

Az emberi szívet bevilágító gondolatokat mindig azok vitatják a legjobban, akik félnek, hogy valaki belelát a szívükbe.


525

A szeretett lénynek majd mindig nagyobb hatalma van rajtunk, mint saját magunknak.


526

Hamar megszóljuk a mások gyengéit, arra viszont ritkán veszünk erőt, hogy a magunk gyengéit kijavítsuk.


527

Az ember oly nyomorult, hogy bár semmi sem annyira fontos számára, mint szenvedélyei kielégítése, mégis folyton szenvedélyei zsarnokságára panaszkodik; képtelen elviselni szilajságukat, de ugyanakkor igájukból szabadulni sem képes, viszolyog tőlük, de viszolyog a gyógymódjaiktól is, nem hajlandó beletörődni sem a betegség kellemetlenségébe, sem pedig a gyógyulás hosszadalmasságába.


528

Ami öröm és bánat bennünket ér, azt sohasem valódi mértéke, hanem inkább a saját érzékenységünk mértéke szerint érezzük át.


529

A furfangosság: nagyon szegényes ügyesség.


530

Dicsérni leginkább azért szoktunk, hogy hasznot húzhassunk belőle.


531

A szenvedélyek tulajdonképpen a hiúság különféle megnyilvánulásai.


532

Olykor annyira unatkozunk, hogy unalmunkról is megfeledkezünk.


533

Legtöbbször csak azért dicsérünk vagy szapulunk, mert illik dicsérni vagy szapulni.


534

Sokan vágynak jámborságra, alázatos viszont senki sem akar lenni.


535

A testi munka megóv a lelki bajoktól, ettől boldogok a szegények.


536

Az igazi gyötrelmek azok, amikről senki sem tud, a többit megenyhíti a hiúság.


537

Az alázatosság: oltár, amelyen Isten áldozatainkat várja.


538

A bölcsnek igen kevés kell a boldogsághoz, a bolond ellenben semmivel sem éri be, ezért, hogy majd minden ember oly nyomorult.


539

Nem is azért küszködünk leginkább, hogy boldogok legyünk, hanem azért, hogy boldognak lássanak.


540

Könnyebb kioltani az első vágyat, mint kielégíteni a megannyi utána következőt.


541

A bölcsesség az a léleknek, ami az egészség a testnek.


542

Minthogy a földi hatalmasságoktól sem a testünknek egészséget, sem pedig a lelkünknek nyugalmat nem kaphatunk, mindent túl drágán fizetünk meg, amit tőlük kapunk.


543

Mielőtt nagyon megkívánnánk valamit, jobb ha megnézzük, mennyire tette boldoggá birtokosát.


544

Minden javunk közül legtöbbet ér az igazi barát, mégis utoljára jut eszünkbe, ha gazdagságra vágyunk.


545

A szerető csak akkor látja meg kedvese hibáit, ha már elmúlt a varázslat.


546

Az óvatosság s a szerelem nem való egymáshoz; ahogyan nő a szerelem, úgy foszlik semmivé az óvatosság.


547

A férjnek olykor kellemes, ha a feleség féltékeny, hisz folyvást arról esik szó, akit szeret.


548

Mily sajnálatra méltó az a nő, akiben együtt él erény és szerelem!


549

A bölcs előbb találja meg számítását a kívülmaradásban, mint a győzelemben.


550

Fontosabb az embereket tanulmányoznunk, mint a könyveket.


551

A boldogság és a baj rendszerint ahhoz szegődik, aki már boldog vagy aki már bajban van.


552

A tisztességes nő: elrejtett kincs, aki megtalálja, jobb, ha nem dicsekszik vele.


553

Ha nagyon szeretünk, nehezen vesszük észre, hogy már nem szeretnek.


554

Saját magunkat csak azért szóljuk meg, mert dicséretre vágyunk.


555

Többnyire rettentően unatkozunk azok társaságában, akiket untatunk.


556

Talán sohasem olyan nehéz helyesen szólni, mint amikor szégyen a hallgatás.


557

Mi sem oly természetes és mi sem oly csalóka, mint azt hinni: szeretnek.


558

Szívesebben találkozunk azzal, akivel jót tettünk, mint azzal, aki velünk tett jót.


559

Valódi érzéseinket eltitkolni sokkalta nehezebb, mint olyat színlelni, amit nem is érzünk.


560

Az újrakezdett barátság több figyelmet igényel, mint az olyan, mely nem szakadt meg soha.


561

Az az ember, akinek senki sem tetszik, jóval szerencsétlenebb, mint az, aki nem tetszik senkinek.


562

A nők pokla: az öregség.



KIHAGYOTT MAXIMÁK


563

A hiúság: önmagunknak és minden dolognak saját érdekünket szolgáló szeretete, mely önmaguk bálványozójává teszi az embereket, s amely ráadásul mások zsarnokává is tenné, ha a sors módot adna rá. A hiúság saját magán kívül sohasem időzik, külső tárgyakon épp csak meg-megáll, hogy mint a méh a virágon, kiszívja belőle, ami az övé. Mi sem oly féktelen, mint a vágyai, oly rejtélyes, mint a céljai, oly ügyes, mint a viselkedése, engedményei észrevehetetlenek, változásai valóságos metamorfózisok, finomságai túltesznek a vegytanon. Mélységeibe, feneketlen szakadékaiba a legélesebb tekintet sem hatol le, ott lenn ezer és ezer tervet forral, ott lenn sokszor önmaga számára is láthatatlan, ott lenn, tudtán kívül, sok-sok szeretetet és gyűlöletet táplál és nevel, amelyek közül némelyik oly szörnyűségessé válik, hogy amikor világra hozza, ő maga sem ismeri meg, vagy talán nem hajlandó beismerni. A hiúságot elborító sötétségből erednek önmagáról alkotott nevetséges nézetei, onnan saját magával kapcsolatos tévedései, tudatlansága, gorombasága, sületlenségei, onnan, hogy érzéseit halottnak hiszi, amikor csak alszanak, hogy amikor megtorpan, azt hiszi, nincs már semmi kedve tovább rohanni, hogy mihelyt jóllakott, úgy érzi, semmire sincs már étvágya. De az a sűrű sötétség, mely elrejti önmaga elől, nem akadályozza meg abban, hogy ne lássa, mi van kívüle: e tekintetben a szemünkre emlékeztet, mely mindent fölfedez, csak épp a bensőnket nem látja. Mert így van: legfontosabb érdekei terén és legfontosabb ügyeiben, ahol kívánalmainak erőszakossága a teljes figyelmet leköti, mindent lát, mindent megérez, mindent meghall, mindent elképzel, mindent megsejt, mindenbe belelát, mindent kitalál, úgy hogy már-már azt hisszük: mindegyik kívánsága valóságos és csak neki kijáró csoda. Mi sem lehetne oly bensőséges és erős, mint vonzódásai, melyeket hiába is próbál elszakítani, amikor nagy veszélyek leselkednek reá, másfelől viszont olykor pillanatok alatt s a legkisebb erőfeszítés nélkül megteszi, amit addig nem tudott megtenni hosszú évek alatt – amiből nagy valószínűséggel következtethetünk arra, hogy vágya önmagából fakad, s nem tárgyának szépsége és kiválósága ébreszti fel, hogy ízlése az az érték, mely megemeli s egyúttal az a cicoma, mely megszépíti, hogy mindig önmaga után fut, s amikor a néki kedves dolgokat követi, mindig önmaga kedvére cselekszik.

A hiúság csupa ellentmondás: egyszerre parancsoló és engedelmes, őszinte s titkolózó, könyörületes és kegyetlen, félénk és merész. Hajlamai, a mozgását irányító vérmérsékletek különbözőségét követve, egymástól különbözőek, hol a gazdagság vonzza, hol meg az élvezetek, életkorunknak, szerencsénk forgandóságának, tapasztalatainknak megfelelően változik, de teljesen mindegy neki, hogy egyféle-e vagy többféle, mert ha kell, előbb szétágazik, majd újból egyesül, tetszése szerint. A hiúság csapodár, a külső okok okozta változásai mellett rengeteg változása indul ki önmagából, csapodár csapodárságból, könnyelműségből, szerelemből, az újdonság vágyából, beletörődésből és utálatból. A hiúság szeszélyes, néha azt vesszük észre, hogy teljes lendülettel, erejét nem kímélve törekszik olyan dolgokra, amelyek előnytelenek, sőt károsak számára, de mégis csinálja, mert úgy akarta. A hiúság furcsa, olykor teljesen jelentéktelen tevékenységben merül el, olykor örömét leli a legérdektelenebb dolgokban, s nem viszolyog az aljasságoktól sem.

A hiúság ott van az élet minden rétegében és minden pillanatában, mindenütt megél és mindenből megél, még a semmiből is, alkalmazkodik mindenhez s elviseli a hiányt, összefér még azokkal is, akik hadakoznak ellene, átlátja szándékaikat, s ami a legcsodálatosabb, velük együtt gyűlöli magát, esküszik önmaga ellen s dolgozik a maga vesztén, mert kizárólag az fontos számára, hogy létezzen, s még saját ellensége is hajlandó lenni, csak létezhessék.

Nem szabad csodálkoznunk tehát, ha néha a legteljesebb önmegtartóztatásba menekül, s evvel önmaga elpusztítására szövetkezik, mert amikor az egyik oldalon elpusztítja magát, akkor a másik oldalon növekszik, amikor azt hisszük, hogy feladja élvezeteit, igazából csak felfüggeszti vagy megváltoztatja azokat, és amikor vereséget szenved s már úgy látszik, hogy vége, akkor egyszer csak azt látjuk, hogy a vereségben diadalmaskodik. Ilyen hát a hiúság: egész élete folytonos, megállíthatatlan mozgás, melyet leginkább a tenger képével szemléltethetünk: az egymást váltó hullámhegyek és hullámvölgyek híven fejezik ki gondolatainak és örök mozgásának egymásra torlódó pillanatait.


564

Szenvedélyeink: a vér melegének és hűvösségének különböző fokozatai.


565

Ha jó dolgunkban mértéket tartunk, csak azért tesszük, mert félünk a túlzásokat követő szégyentől, vagy attól, hogy elveszítjük mind, amink van.


566

Az önuralom ugyanolyan, mint a mértékletesség: szeretnénk többet enni, de félünk attól, hogy elcsapjuk a hasunkat.


567

Szívesen észrevesszük másokban azt a hibát, amit mások észrevesznek mibennünk.


568

A gőgösség, mikor már megelégelte saját mesterkedéseit és színeváltozásait, és mire már egymaga eljátszotta az emberi színjáték valamennyi szerepét, egyszerre megmutatja természetes arcát, a büszkeségét, vagyis elmondható, hogy a büszkeség: a gőg megnyílása és vallomása.


569

A kis dolgokban tehetséges ember képessége épp az ellenkezője a nagy dolgokban tehetséges emberének.


570

Már az is boldogság, ha tudjuk, mennyire vagyunk boldogtalanok.


571

Ha önmagunkban nem találunk nyugalmat, fölösleges a nyugalmat másutt keresnünk.


572

Az ember sohasem annyira szerencsétlen, mint hinné, és sohasem olyan boldog, mint remélné.


573

Boldogtalanságunkban sokszor az vigasztal a legjobban, hogy boldogtalannak láttathatjuk magunkat.


574

Ha szerencsénkért magunk felelhetnénk, akkor felelni tudnánk azért is, hogy miképp élünk a szerencsénkkel.


575

Hogyan felelhetnénk azért, amit majd a jövőben akarunk, ha még azt sem tudjuk pontosan, amit a jelenben akarunk.


576

A szerelem olyan a szerelmes lelkének, mint más ember testének a lélek.


577

Minthogy az ember sohasem szabadon dönti el, hogy mikor kezd szeretni vagy mikor nem szeret már, a szerelmes férfinak aligha áll jogában panaszkodni szerelmese állhatatlanságára, sem a szerelmes nőnek a szeretett férfi könnyelműségére.


578

Az igazságosság nem más, mint félelem attól, hogy elveszik tőlünk, ami a miénk, innen a mások érdekeinek megbecsülése és tisztelete; innen aggályos figyelmünk, nehogy őket kár érje. Ez a félelem teszi, hogy a legtöbb ember beéri a születése és a jó sorsa folytán néki jutott javakkal, mert ha nem félne, akkor folyvást a mások javaira vadászna.


579

A mértékletes bírák igazságszeretete: saját emelkedettségük imádata.


580

Az igazságtalanságot nem azért ítéljük el, mert viszolygunk tőle, hanem azért, mert hátrányos helyzetbe hozhat bennünket.


581

Amikor már kezd elegünk lenni a szerelemből, szinte örülünk szeretőnk hűtlenségének: végre mi is megszabadulhatunk hűségünktől.


582

Ha barátaink boldogságának megörülünk, annak nem természetes jóságunk, sem pedig irántuk érzett barátságunk a magyarázata, hanem inkább önzésünk, mely abba a reménybe ringat, hogy talán bennünket is hasonló szerencse ér, vagy mi is hasznot húzhatunk a másik szerencséjéből.


583

Legjobb barátaink balsorsa soha nincs egészen kedvünk ellenére.


584

Miként várhatnánk, hogy megőrizzék a titkunkat, amikor mi magunk sem vagyunk képesek megőrizni.


585

Az elvakultság a gőg legveszélyesebb hatása, mert tovább táplálja s erősíti a gőgöt magát, s lehetetlenné teszi azon gyógymódok felismerését, amelyek könnyíthetnének bajainkon és segíthetnének gyarlóságainkon.


586

Aki már másoktól semmi értelmes dolgot nem remél, abból kiveszett az értelem.


587

Senki sem képes a többieket annyira sürgetni, mint a lusta; amikor saját lustaságával már betelt, szeretne szorgosnak látszani.


588

Legalább annyi okunk van haragudni azokra, akik megmutatják nekünk, milyenek vagyunk, mint a hajdani athéni bolondnak arra az orvosra, aki felvilágosította, hogy nem gazdag.


589

A filozófusok, köztük legelőbb Seneca, tanításaikkal aligha vetettek gátat a bűnnek, inkább a gőg épülését szolgálták.


590

Mibennünk sem elég erős a barátság, ha nem vesszük észre barátaink elhidegülését.


591

A bölcsek roppant okosak az olyan ügyekben, amelyek nem érintik őket, sokkal kevésbé okosak viszont, ha a saját fontos ügyeikről van szó.


592

A furfangos bolondság a legfurfangosabb okosságból táplálkozik.


593

A mértékletesség: vagy az egészség szeretete, vagy képtelenségünk a nagyevésre.


594

Az emberi tehetség minden fajtájának, akárcsak a fáknak, van saját jellege s megvannak a határai.


595

Soha olyan hamar el nem felejtünk valamit, mint amikor elegünk lesz abból, hogy beszéljünk róla.


596

A dicséretet visszautasító szerénység igazából erős vágy, hogy még szebb dicséreteket kapjunk.


597

A bűnök megszólását éppúgy az érdek szabályozza, mint az erények dicséretét.


598

Ha dicsérnek bennünket, akkor legalább igyekszünk az erény szellemében cselekedni.


599

Az értelem, a szépség, az ének dicsérete csak tovább tökéletesíti s erősíti mindegyikét, a dicsérettől jobbak lesznek, mint önmagukban lettek volna.


600

A hiúság mindig eléri, hogy aki éppen hízeleg nekünk, ne lehessen a leghízelgőbb minden hízelgő között.


601

A harag különféle megnyilvánulásai közt nemigen teszünk különbséget, holott létezik könnyű, szinte ártatlan harag, amely természetünk hevességéből táplálkozik, és létezik bűnös harag is, amely tulajdonképpen a gőg dühe.


602

Nem azt nevezném nagy léleknek, akiben több az erény és kevesebb a szenvedély, mint a többiekben, hanem azt, akinek nagyobbra tekintők a szándékai.


603

Az uralkodók úgy formálják az embereket, ahogyan a pénzt veretik: megjelölik, hogy mennyit ér, így kénytelenek vagyunk az árfolyamuk, nem pedig valódi értékük szerint elfogadni őket.


604

A természettől való durvaság kevesebb embert tesz kegyetlenné, mint a hiúság.


605

Erényeinkről ugyanazt mondhatnánk, mint amit az olasz költő mond a nők tisztességéről, mely legtöbbnyire nem más, mint a tisztességesnek látszás művészete.


606

Amit a világ erénynek mond, az többnyire nem más, mint szenvedélyeink teremtette fantom, akinek becsületes nevet adunk, csak hogy büntetlenül tehessük, amit tenni akarunk.


607

Olyannyira elfoglaltak vagyunk önmagunk iránt, hogy gyakran erénynek hisszük azon gyarlóságainkat, melyeket erénynek álcáz a hiúság.


608

Vannak bűnök, amelyek ragyogásuk, gyakoriságuk és túlzásaik folytán ártatlanná, sőt dicsőségessé lesznek; innen hogy a nyilvános lopást ügyességnek, a jogtalan területszerzést hódításnak mondhatják.


609

Gyengéinket csak hiúságból szoktuk bevallani.


610

Az ember jósága és rosszasága sohasem szélsőségeiben mutakozik meg.


611

Akik képtelenek nagy bűnök elkövetésére, azok nem könnyen gyanúsítanak ilyennel másokat.


612

A temetések pompája inkább az élők hiúságát, mintsem a holtak tiszteletét szolgálja.


613

Bármely bizonytalannak és változékonynak látszik is a világ, azért mégiscsak felismerhetők benne bizonyos rejtett összefüggések és egy olyan rendszer, melyet a Gondviselés igazgat, s amely megjelöli minden dolog helyét és további sorsát.


614

Az összeesküvők bátorsága: vakmerőség, a harc veszélyeiben való helytálláshoz viszont a rendes bátorság is megteszi.


615

Azok, akik egy győzelmes csata okát akarnák meghatározni, úgy kell tegyenek, mint a költő, aki az ég leányához fohászkodik, mert a győzelem nem földi eredetű. Számtalan cselekedetből tevődik ugyanis össze, olyanokból, amelyek nem a győzelmet, hanem inkább a cselekvők saját érdekeit szolgálják, így lehetséges, hogy a maga dicsőségén és felemelkedésén fáradozó katona igazából a köz javát szolgálja.


616

Nem felelhet bátorságáért, aki még sohasem forgott veszélyben.


617

Hálánknak könnyebben szabunk határt, mint reményeinknek és vágyainknak.


618

Az utánzás sohasem szerencsés, vannak dolgok, amelyek eredeti formájukban elbűvölök, utánzatként viszont roppant visszatetszők.


619

Barátaink elvesztését többnyire nem azért sajnáljuk, mert oly nagyra becsültük őket, hanem mert szükségünk volna még rájuk s különösen rólunk alkotott jó véleményükre.


620

Roppant nehéz megkülönböztetni az általános és mindenkire kiterjedő jóságot a furfangos ravaszságtól.


621

Ahhoz, hogy mindig jók legyünk, arra is szükség volna, hogy a többiek azt higgyék, nem árthatnak nekünk büntetlenül.


622

Aki túlságosan bízik abban, hogy mindig tetszeni fog, az sokszor épp emiatt nem fog tetszeni.


623

Nehezen hisszük el azt, amit nem látunk.


624

Mások iránti bizalmunk legnagyobbrészt a saját magunkba vetett bizalmunkból fakad.


625

Az általános fordulatok az emberi észjárást éppúgy megváltoztatják, mint a világ sorát.


626

A tökéletesség és a szépség alapja és meghatározója: az igazság. Egy-egy jelenség, bármiféle természetű is legyen, csak akkor lehet szép és tökéletes, ha valóban az, ami, és ha minden tekintetben olyan, amilyennek kell lennie.


627

Van olyan szépség, amely sokkal vonzóbb tökéletlenségében, mint teljes befejezettségében.


628

A nagylelkűség: a gőg nemes erőfeszítése, amellyel önmaga urává teszi az embert, csakhogy azután mindennek az ura lehessen.


629

A fényűzés és a túlzott udvariasság: az állam hanyatlásának biztos előjele, ilyenkor ugyanis a kizárólag saját érdekeikkel törődő emberek teljesen elfordulnak a köz javától.


630

Szenvedélyeink közül a lustaságról tudunk a legkevesebbet, a lustaságról, mely valamennyi közül a leghevesebb és a leggonoszabb, bár erőszakossága szinte észrevehetetlen, s a károk, melyeket okoz, nemigen láthatók. Ha figyelmesen vizsgáljuk működését, észrevesszük, hogy bármikor képes úrrá lenni érzéseinken, érdekeinken és örömeinken; a lustaság az az apró hal, mely megállítja akár a legnagyobb hajót, szélcsend, mely a nagy ügyekre veszélyesebb, mint bármely sziklazátony vagy a legnagyobb vihar.

A lustaság nyugalma: titkolt boldogsága a léleknek, mely egyszerre felfüggeszti legfontosabb működéseit, feladja legkonokabb elhatározásait; ha igazán meg akarjuk világítani ezt a szenvedélyünket, akkor azt mondhatjuk, hogy a lustaság: a lélek mennyei boldogsága, mely minden veszteségén megvigasztalja, és felér számára minden kinccsel.


631

A különféle cselekedetekből, melyeket a véletlen összehoz, gyakran számos erény születik.


632

Szeretjük kitalálni a mások gondolatait, de nem szeretjük, ha mások kitalálják a mi gondolatainkat.


633

Ha túlzott megtartóztatással ügyelünk egészségünkre, az maga a legkellemetlenebb betegség.


634

Könnyebb szerelembe esni, ha még nem szeretünk, mint megszabadulni szerelmünktől, amikor szeretünk.


635

A legtöbb nő inkább gyengeségből, mintsem szerelemből enged; innét, hogy a merész férfiak általában több sikerrel járnak, mint a többiek, még ha nem is méltóbbak szeretetre.


636

A legbiztosabb módja, hogy ő szeressen: ha nem szeretjük szerelmesünket.


637

Ama kölcsönös őszinteség, melyet a szerelmesek elvárnak egymástól, hogy mindjárt megtudhassák, ha a másik már nem szereti őket, igazából nem arra szolgál, hogy időben megtudják, már nem szeretik őket, hanem arra, hogy biztosak lehessenek: míg az ellenkezőjét nem mondják, szeretik őket.


638

A szerelemhez legpontosabban illő hasonlat a lázé, hiszen egyik fölött sincsen hatalmunk – sem a hevességét, sem a tartósságát illetően.


639

A kevésbé ügyesek legnagyobb ügyessége, ha követni tudják az ügyesek viselkedését.


640

Valahányszor másnak tesszük a szépet, attól félünk, hogy összeakadunk szerelmünkkel.


641

Ha van erőnk bevallani, elnézőbben tekinthetünk saját hibáinkra.



LA ROCHEFOUCAULD
ÉS A MAXIMÁK

A Maximak és erkölcsi szentenciák első kiadása – névtelen s a szerző engedélye nélküli, tehát tulajdonképpen kalózkiadása – 1664ben jelent meg Hágában. Francois de La Rochefoucauld, a haditetteiről, intrikáiról, lázongásáról, nőügyeiről ismert nagyúr ekkor kénytelen nyíltan is a színre lépni: 1665-ben közreadja, immár a maga neve alatt, maximáinak első, 317 darabot tartalmazó gyűjteményét. Ötvenhárom éves akkor, Párizsban él, szalonokba jár, köszvény kínozza, szoros kapcsolatban áll Madame de Lafayette-tel (aki nemsokára híressé válik a La Rochefoucauld közreműködésével írott Clèves hercegnő című regényével). A Maximák sikere óriási, 1666-ban következik a második, némileg módosított kiadás (302 maximával), amelyet azután 1671-ben követ a harmadik (341 maxima), 1675-ben a negyedik (413 maximával) és 1678-ban az ötödik (ebben már 504 a maximák száma). Az a sikeres író, aki évről évre csiszolja, tökéletesíti, rostálja és kiegészíti maximáinak híres gyűjteményét, megteremtve így a francia klasszika egyik legjellegzetesebb alapművét, tulajdonképpen a második La Rochefoucauld. S ez a második La Rochefoucauld egészen más, mint az első, a fiatal herceg, mert ha a második La Rochefoucauld a klasszicizmus mindent formába rendező embere, akkor az első viszont a feszültségek, az éles ellentmondások, a konfliktusok, a bravúrok, sokszor a nyers erőszak képviselője.

A Párizsban 1613-ban született Francois de La Rochefoucauld (egyébként a hatodik François családjában) a francia főnemesség tipikus alakja. Még nincsen tizenöt éves, amikor megnősül, tizenhat évesen részt vesz egy itáliai hadjáratban, a nevét viselő ezred egyik tisztjeként. Fiai születnek, harcol a spanyolok ellen, szabadszájúsága miatt 1635-ben kitiltják a királyi udvarból. Ugyanabban az évben kezdődik kapcsolata a nála tizenhárom évvel idősebb Chevreuse hercegnővel.

Két évvel később újra kegyvesztett, sőt egy hétre a Bastille foglya. Lányai születnek, harcol a hadseregben, így elnyeri a mindenható Richelieu bocsánatát. Nem az udvart választja azonban, inkább vidéken él, egy ideig lovakkal és kutyákkal kereskedik. XIII. Lajos 1643-ban bekövetkezett halála után bizonytalan időszak következik. La Rochefoucauld, aki ekkoriban kezd hosszú és viharos viszonyt a nála jóval fiatalabb Longueville hercegnővel, hol a régensként uralkodó anyakirálynő híveivel, hol az udvar ellen intrikáló arisztokratákkal tart. Megkapja 1646-ban Poitou-tartomány kormányzói tisztét, de ez sem akadályozza meg abban, hogy két évvel később a Fronde arisztokrata pártütőihöz ne csatlakozzék. Négy évig tartó csatározások következnek ezután, a frontok, a szövetségek gyakori fölbomlásával s újraformálódásával, gyakori pálfordulásokkal. 1651-ben La Rochefoucauld egy főpap meggyilkoltatásán fáradozik, nem sokkal rá részt vesz XIV. Lajos nagykorúsítási ceremóniáján, egy évvel később viszont már a királyiak ellen harcolva sebesül meg súlyosan. A Párizsba ünnepélyesen bevonuló király őt is amnesztiában részesíti, de még el kell telnie néhány évnek – ezalatt a birtokain él –, míg visszanyeri az uralkodói kegyeket, vagyis beilleszkedik az új és alaposan megszilárdult rendbe. 1659-ben, ez életében a fordulat éve, negyvenhatodik évében jár.

Írt addig is, ahogyan arisztokrata voltához illett. Szonettet Krisztina svéd királynőhöz, portrét önmagáról (egy 1658-ban megjelent portrégyűjteménybe), a kor divatjának megfelelően az eseményekről részletesen számot adó emlékiratot, sok-sok levelet, de legfőképpen szentenciákat, aforizmákat vagy más szóval maximákat. Ebben a szalonműfajban, ebben a kisműfajban senki sem múlhatta felül La Rochefoucauld-t. Mindaz, amit a világban megélt, mindaz, amit a világról, önmagáról és környezetéről, ember és világ kapcsolatáról gondolt, ezekben a rövid, meghökkentő, majd mindig paradoxális szövegekben fogalmazódik meg. De miféle világ is La Rochefoucauld maximáinak világa? Mondhatnánk azt, hogy Francois de La Rochefoucauld az ellen-Descartes, hiszen az Értekezés a módszerről (1637) meggyőződésével szemben, Descartes-nak a gondolkodás végtelen lehetőségeit hirdető optimizmusával szemben, a Maximák szerzője nemcsak a világ állandóságát és leküzdhetetlen álságát, hanem teljes reménytelenségét is hirdeti. Vagy mondhatjuk azt, hogy La Rochefoucauld az ellen-Pascal, hiszen a Gondolatok végtelenre nyitottságával szemben, az ember jelentéktelenségét, de egyúttal páratlan nagyságát is hirdető pascali felfogással szemben a Maximák világa pontosan körülhatárolt, alacsony boltozatú, tökéletesen zárt. Ugyanakkor azonban La Rochefoucauld rokona is Descartes-nak, Pascalnak, mint ahogyan rokona a Don Juan és a Misanthrope Molière-jének, az Andromache Racine-jának, az Ars poetica Boileau-jának. Valamennyien annak a korszaknak az írói, mely máig ható érvénnyel igyekszik újragondolni az emberi lényeget, s ami ahhoz nélkülözhetetlenül szükséges: ember és társadalom, ember és természet, ember és Isten kapcsolatát.

A La Rochefoucauld életében bekövetkezett fordulat: hercegünk átvonulása a csatatérről a szalonba, pontosan egybeesik a kor nagy fordulatával, a kiegyensúlyozott, átlátható, a formák primátusát hirdető és érvényesítő civilizáció választásával. Versailles nemcsak a ma is látható pompázatos királyi palota- és kertegyüttes, hanem mindenekelőtt minta. Az új világból, s így az új világ művészetéből s irodalmából is, fokozatosan el kell tűnnie mindennek, ami diszharmonikus, durva, nyíltan erőszakos. Ezt a világot látja, ezen a civilizált világon ámul el 1664-ben, vagyis éppen a Maximák megjelenésének évében, a Párizsba érkező Bethlen Miklós, aki a francia fővárosban jártában mindenütt La Rochefoucauld életének fontos szereplőivel találkozik. Bethlen aztán hazamegy, hogy mindjárt egy rettentő eseménynek, Zrínyi halálának lehessen tanúja. De még hátralévő ötven éve sem más, mint "tragoediák" alig-alig megszakadó sorozata. Világa, mely lassan, de könyörtelenül fölmorzsolja, ugyanolyan lényegű világ, mint amelytől La Rochefoucauld-nak, akár kedvére, akár kedve ellenére, búcsúznia kell. A civilizáció választása, amely az 1650-es évek során válik véglegessé, a magyar főúr-politikus-író számára: elérhetetlen vágykép.

La Rochefoucauld számára viszont bosszantó, legyőzhetetlen, s épp ezért elfogadhatatlan valóság. A Maximák írója nem a barbárságot megfékező intézmények előnyeire figyel, hanem inkább azt kutatja makacs szenvedéllyel, hogy mi rejlik az intézmények, a szokások, a gesztusok, a szavak, az érzelmek mögött. A látszat és a lényeg összefüggése, már a görög filozófia óta, mindig is fontos témája volt a legkülönfélébb gondolatrendszereknek. De talán senki sem vizsgálta ezt a kapcsolatot olyan szenvedéllyel, sem pedig annyi elfogultsággal, mint Francpis de La Rochefoucauld. A descartes-i módszer nála arra szolgál, hogy minden szembeszökő jelenséget szemügyre vegyen, elemeire bontson, hogy a látható ok-okozati láncot széttépje s helyébe állítsa a hite szerint valódit.

Így kerül szóba számos emberi szenvedély, legelsősorban persze a szerelem, aztán a hatalmi viszonyok kérdése, a tehetség, a barátság, a mértékletesség, s a végső kérdés: a halál. Tulajdonképpen ugyanarról szól tehát, mint kortársai, csak éppen mást mond, s másként mondja. Provokatív módon, szemtelenül, tiszteletlenül szegül szembe az elfogadottal, a kényelmessel, a megszokottal. S La Rochefoucauld titka alighanem épp ebben a tiszteletlenségben rejlik: arra kényszerít ugyanis – mint minden jelentős író –, hogy elolvasása után másként lássuk a világot s önmagunkat is. Gépiessé váló felfogásunknak pedig nem árt az effajta önismeret. Mert azzal, hogy kiüti kezünkből a megszokott fogódzókat, La Rochefoucauld gondolkodásra kényszerít. És ha a követendő felfogást nem is mindig itt, a maximákban lelhetjük meg (mindennapjainkhoz alighanem több biztatást találunk ma a nagy kortársnál, Blaise Pascalnál), La Rochefoucauld egyetlen pillanatra sem engedi felednünk, hogy mindig mindent újra át kell vizsgálnunk s gondolnunk, és hogy sohasem elégedhetünk meg avval a szinttel, ahová addig a valóság és az igazság keresésében eljutottunk.


*

Kazinczy Ferenc óta, aki németből ültetett át magyarra La Rochefoucauld-szövegeket, a Maximáknak, több részleges vagy teljes magyar fordítása készült; ezek közül a legtöbb kiadást Benedek Marcell 1923-as munkája érte meg.

Jelen fordításunk, amelynek alapja a Pléiade-Gallimard 1957-es kiadása (Louis Martin-Chauffier és Jean Marchand munkája), tartalmazza egyrészt az 1678-as kiadásban megjelent 504 maximát, másodrészt a La Rochefoucauld halála után közreadott maximákat (további ötvennyolc maxima, számozás szerint 505-től 562-ig), harmadrészt pedig az első négy kiadásból kihagyott további hetvennyolc maximát (számozás szerint 563-tól 641-ig).




Kiadta a Helikon Kiadó. Felelős vezető Molnár Magda igazgató. Készült a Kner Nyomdában, Gyomaendrődön, 1990-ben (262). Felelős vezető Balog Miklós vezérigazgató. Hungarian translation © Szávai János, 1990. Felelős szerkesztő Adamik Lajos. A tipográfia és a kötésterv Kováts Imre munkája. Művészeti vezető Szántó Tibor. Megjelent 6,32 A/5 ív terjedelemben, Helikon ofszet papíron, HE 282 / ISBN 963 208 025 4