Nem tudni pontosan, miért az öreg Mrs. Hartmant szemelte ki a két férfi. Talán a kora és a gyengesége miatt. Talán a nagyméretű válltáska vonzotta őket, amit olyan védelmezőn szorított magához, vagy az a tény, hogy egy háztömb múlva letér a forgalmas főútvonalról, és egy csendes, kihalt mellékutcában folytatja útját.
     Bármilyen kombinációk vagy ezek együttesen is befolyásolhatták őket. Mindenesetre meglátták, és azt hitték, hogy könnyű préda. Mögé kerültek, aztán különváltak, közrefogták. A bal oldali elgáncsolta, ugyanakkor a jobb oldali elvágta a válltáska szíját, és megpróbálta elvenni tőle. De az ősz hajú öregasszony nem tárta szét a karját, hogy felfogja az esést, ahogy a rablók várták, hanem mindkét kezével megragadta a táskát és erősen szorította. A járdára esett, az öreg csont csattanása hallatszott, de még mindig fogta a táskát.
     Az egyik férfi a kezére csavarta a vállszíj lógó végét, és megpróbálta kirántani a táskát, míg a másik szögletes orrú csizmájával belerúgott az öregasszonyba. Az nem kiáltott segítségért, nem sikított. Csak a lábak csoszogása és a férfiak szuszogása hallatszott, mialatt arra próbálták rákényszeríteni Mrs. Hartmant, hogy engedje el a táskát. A férfiak elszántak voltak, mindenáron meg akarták szerezni a táskát. Minden egyes rántást jó néhány rúgás kísért, hogy engedjen a fogás; de az öregasszony összeszorított szája és az eszeveszett szorítás arról tanúskodott, hogy ő is ugyanilyen elszánt volt, semmiképpen nem akarta odaadni.
     De sajnos az öregasszony egyetlen férfival sem vehette fel a versenyt, nemhogy kettővel. A fájdalomtól meg a kimerültségtől másodpercek alatt elvesztette az eszméletét. A férfiak kitépték a táskát ernyedt ujjai közül, és elfutottak, otthagyták elnyúlva a járdán.
     Senki nem látta a támadást és a rablást. Majdnem tizenöt perc telt el, mire Mrs. Hartrnant felfedezte egy másik járókelő. A rendőrség és a mentők egyszerre értek oda, de akkorra a két férfi már árkon-bokron túl járt.
     Az öregasszony visszanyerte néhány percre az eszméletét, mikor egy hordágyon a mentőautóhoz vitték. Fájdalommal teli szemét a közelben álló egyenruhás rendőrre emelte, aki őt nézte.
     - A pénzem - mondta olyan halkan, hogy a férfi alig hallotta. - Ellopták a táskám és benne az összes pénzem.
     - Mennyit loptak el, asszonyom? - kérdezte a rendőr.
     Egy percig hallgatott, aztán sikerült válaszolnia:
     - Harmincháromezer dollárt - majd ismét elveszítette az eszméletét.
     Nem tudott túl sokat mondani, de ez elég volt ahhoz, hogy a viszonylag jelentéktelen rablótámadást - ahogy az ilyesmit kezelni szokták - a jelentős bűntény rangjára emelje. Négy nyomozót küldtek a kórház baleseti osztályára, hogy kéznél legyenek, ha majd az öregasszony újra beszélni tud. Hasonló számú újságíró és tévériporter szállta meg a kórházat.
     Mikor kigurították a kezelőből, Mrs. Hartman úgy nézett ki, mint valami múmia. Mindkét karja és egyik lába gipszben, feje bebugyolálva. De eszméleténél volt, és válaszolni tudott néhány további kérdésre. Csak Kendris detektívőrmester, egy tagbaszakadt, negyvenes férfi beszélhetett vele. A riportereknek be kellett érniük azzal, amit hallottak, és a fényképekkel, amiket készítettek.
     - Mrs. Hartman, hall engem? - kérdezte Kendris.
     - Igen - felelte halkan a nő.
     - Azt mondta a rablás helyszínén a rendőrnek, hogy harmincháromezer dollárt raboltak el magától. Igaz ez?
     - Igen…
     - Mért volt magánál ennyi készpénz? Mrs. Hartman habozott, mintha keresné a megfelelő szavakat. Aztán bevallotta:
     - Én… én egy bolond öregasszony vagyok. Néha elmegy a józan eszem. Egyszer egy évben, néha kétszer, kiveszem az összes megtakarított pénzem a bankból. Pár napig otthon tartom a pénzt, hogy nézhessem, hogy megérinthessem, aztán visszaviszem a bankba. De most - elcsuklott a hangja mind elveszett.
     - Felismerte a rablókat?
     - Ketten voltak, de még soha nem láttam őket. S nem biztos, hogy felismerném őket, ha még egyszer látnám. Minden olyan nagyon gyorsan történt.
     Ekkor hatni kezdett az orvos által beadott nyugtató, és a nő elaludt.
     - Ha kérdezni akar még valamit, Kendris őrmester - mondta a nővér -, jöjjön vissza holnap.
     A következő délután Kendris úgy rontott be a kórházba, mint egy dühöngő medve, de nem sikerült beszélnie Mrs. Hartmannal. Egész nap aludt, és az orvos nem engedte, hogy felébressze.
     Másnap Kendris megint visszajött. Már némileg megnyugodott, de látszott, hogy még mindig mérges. Mrs. Hartmant feltámasztották az ágyban, és egy főiskolás korú önkéntes ápolónő olvasott fel neki az újságból. Kendris megkérte a lányt, hogy kint várakozzon, míg ő Mrs. Hartmannal beszél.
     - Oké - mondta, mikor egyedül maradtak -, mért hazudott nekem?
     - Én… én nem értem, mire céloz.
     - Ki vele! Nagyon jól tudja, miről beszélek - a képzeletbeli harmincháromezer dollárjáról! Az egész rablás benne volt a lapokban, a televízióban, és amikor elmentem a bankba megkérdezni, hogy feljegyezték-e a bankjegyek számát, megtudtam, hogy soha nem is volt bankszámlája. Csak olyankor látják, mint tegnap is, amikor beváltja a szociális segély csekkjét. Miért hazudott?
     A sebesült asszony ökle kinyílt, majd becsukódott, aztán tehetetlenül tárta szét a karját.
     - Nem akartam, hogy a rablók megússzák. Azt akartam, hogy megfizessenek azért, amit velem tettek.
     - Nem kellett volna hazudnia - erősködött Kendris. - Hát nem tudja, hogy ugyanolyan keményen dolgoztunk volna, ugyanúgy mindent megtettünk volna, hogy visszaszerezzük a nyugdíját, mint ahogy a nagy összeg érdekében tettük?
     A nő nem válaszolt rögtön, így Kendrisnek volt ideje átgondolni, hogy milyen nevetséges dolgot mondott. Amíg azt hitték, hogy harmincháromezer dollárt loptak el, négy detektívet állítottak rá az ügyre, és riporterek tudósítottak minden lépésükről; most viszont ő maradt egyedül, ő is csak addig, amíg vissza nem megy az irodájába, és jelentését el nem teszi a felderítetlen bűnügyek közé. Végül volt benne annyi jóérzés, hogy elszégyellje magát.
     - Ó, nem úgy értettem! Biztos vagyok benne, hogy a rendőrség az összeg nagyságától függetlenül minden tőle telhetőt megtesz - mondta Mrs. Hartman, de Kendris fülében tompán csengtek a szavak.
     Még inkább elszégyellte magát, hogy ez az összevert asszony jobban törődik az ő érzéseivel, mint ő az öregasszonyéval.
     - Nézze - mondta, rövidre fogva a beszélgetést -, felejtsük el az egészet. - Elindult az ajtó felé. - Ha bármit megtudunk, értesítjük - mondta, és kiment a szobából.
     A fiatal önkéntes ápolónő visszajött. Felvette az újságot, amit akkor tett félre, amikor Kendris megérkezett, és leült az ágy szélére.
     - Olvassak még önnek? - kérdezte.
     - Igen, kérem - felelte Mrs. Hartman. Olvassa fel még egyszer azt a gyilkosságot. - De már négyszer elolvastam - tiltakozott a lány.
     - Tudom, de kérem, olvassa fel még egyszer.
     A lány a torkát köszörülte, és nekikezdett: "Tegnap éjjel tíz óra körül kiszállt a rendőrség a Seventh Avenue 895. házának egyik lakásába, és a nappali padlóján késpárbaj következtében halva találta William White-ot és Jesse Boltot, akik közösen bérelték a lakást. A szomszédok szerint a két férfi egész nap vitatkozott és verekedett, mindketten azt állították, hogy a másik el rejtett egy meghatározatlan nagyságú pénzösszeget. A késelés, melynek során megölték egymást, az egész napos veszekedés betetőzése volt. Mindketten büntetett előéletűek. A rendőrség folytatja a nyomozást."
     Mrs. Hartman összezúzott ajka mosolyra húzódott.
     - Kérem, olvassa fel még egyszer mondta kedvesen.