Miután anyámat különös kegyetlenséggel
megöltem, őrizetbe vettek, és hét évig
tartó bűnvádi eljárás kezdődött
ellenem. Hét év múltán a Semmítőszék
elnöke, az esküdtek döntését támadva,
kijelentette, hogy ez a legaljasabb bűncselekmény,
amit valaha semmítés végett elébe
terjesztettek.
Védőm erre felpattant, s így szólt:
- Tisztelt Semmítőszék, egy bűnügy
aljassága vagy magasztossága felől csupán
más bűnügyekkel való összevetés
után dönthetünk. Ha az igen tisztelt Semmítőszék
ismerné védencem előző, nevezetesen
nagybátyja ellen elkövetett gyilkosságának
részleteit, meggyőződésem, hogy a
bűncselekményeként tárgyalt jelen
esetet kihágásnak minősítené
vissza, az áldozat iránt való fiúi
gyengédség körülményeinek mérlegelése
után, míg ellenben az említett előbbi
ügy valóban kimeríti a bűncselekmény
fogalmát. Ha nem tudnánk, hogy az említett
ügy tárgyalásvezető bírája
azon életbiztosítási egylet igazgatója
is volt egyben, melynek védencem kötvénytulajdonosa
lévén, az akasztásából folyó
kárösszeget fizetnie kellett volna, mondom, ha ez
a ténykörülmény nem állna világosan
előttünk, meg nem érthetnénk, hogyan
menthette fel védencemet. Ha a mélyen tisztelt
Semmítőszék jónak látja, szólítsa
fel szerencsétlen fiatalembert, hogy az említett
ügyéről, a mérlegelést megkönnyítendő,
tanú gyanánt tegyen esküvel vallomást.
- Tiltakozom, tisztelt Semmítőszék - mondta
a kerületi ügyész. - A tanú gyanánti
kihallgatás új bizonyítékként
volna becsatolandó az ügyiratok közé,
mely ügyiratok a hatodfolyamodású Semmítőszék
elé csupán felülvizsgálat végett
kerültek. A vádlottnak e vallomását
három éve, 1881 tavaszán kellett volna megtennie,
- Tiltakozása nem nélkülözi a törvényes
alapot - állapította meg az elnök -, érvénye
azonban csak a harmadfolyamodású bíróság
előtt lehetne. A Szék a tiltakozásnak nem
ad helyt.
- Óvással élek - jelentette be az ügyész.
- Hiába - intette le az elnök. - Emlékeztetem,
hogy az ügyet óvás végett írásban,
a szokásos föllebbezési úton a hetedfolyamodású
ítélőszékhez kellene áttennünk,
ezt azonban már hivatalbéli elődjének
is megtagadtam a jelen eljárás első évében.
Kérem a fogalmazó urat, hogy a vádlottat
eskesse meg.
Az esketési formaságok után megtettem vallomásomat,
melynek elhangzása után a Semmítőszék
elnöke megértette, hogy enyhítő körülményeket
sem kell keresnie, annyira mindennapos ez az ügy az előzőhöz
képest. Az esküdtszéket utasította,
hogy mentsen fel, ily módon a tárgyalás
berekesztése után emelt fővel hagyhattam
el a bíróságot. Vallomásom így
szólt:
1856-ban születtem a michiganbeli Kalamakee-ben. Tisztes
két szülőm közül egyet jó
egészségben tartott meg az ég, hogy még
soká egyengethesse életutamat. Családom
1867-ben Kaliforniába költözött, és
a Négerfő közelében telepedett meg,
ahol is apám magánvámirodát nyitott
az út mentén, és igen szép pénzt
megkeresett. Magába vonuló, komor ember volt, bár
fagyos kedélye fölengedett az évek múlásával,
s hogy hangos jókedvre nem derül néha, az
talán csak annak a szomorú alkalomnak tulajdonítható,
amely miatt e percben az igen tisztelt Semmítőszék
előtt állok.
Néhány évvel azután, hogy vámirodánkat
megnyitottuk, vándor igehirdető vetődött
be hozzánk, s mivel mást az éjszakai szállásért
cserébe adni nem tudott, oly erejű prédikációval
lepett meg minket, hogy - Istennek hála -, mindnyájan
megtértünk. Apám nyomban üzent is bátyjáért,
a tiszteletre méltó William Ridley-ért Stocktonba,
s amint megérkezett, átruházta rá
az irodát. Nem tartotta fenn magának sem a jogot,
sem a felszerelés tulajdonát - mindent átadott:
a winchester-karabélyt, a metszett csövű mordályt
és a liszteszsákból készült
kámzsákat. Ezután átköltöztünk
a Szellemkő vidékére, és megnyitottuk
Az égi nyenyereszóhoz címzett táncos
mulatónkat. A műsor minden éjjel fohásszal
kezdődött. Itt nyerte el Istenben boldogult anyám
kecses táncával "A Bókoló Rozmár"
kitüntető címét.
75 őszén Coyote-ba akartam ellátogatni.
A Szellemkőnél postakocsiba szálltam, és
Mahala felé indultam útnak négy útitársammal.
Mintegy három mérföldre a Négerfő
után banditák - kiknek személyében
William bátyámat és két fiát
ismertem fel - ütöttek rajta a kocsin. Minthogy a postaládában
semmit sem találtak, kiforgatták az utasokat. Szerényen
viseltem magamat, beálltam szépen egy sorba az
útitársaimmal, kezem magasra emeltem, és
zokszó nélkül engedtem át nekik negyven
dolláromat és aranyórámat - senki
nem gyaníthatta volna, hogy a támadókkal
vérségi kapcsolatban állok. Néhány
nappal később ellátogattam valamikori irodánkba
a Négerfőhöz, hogy negyven dolláromat
és órámat viszszakérjem; bátyám
s unokaöcséim azonban megesküdtek mindenre,
ami szent, hogy az ügyről most hallanak először,
sőt azzal gyanúsítottak, hogy a tisztességes
kereskedelmi verseny szabályait semmibe véve, mi
követtük volna el apámmal a területsértést.
William bátyám még azzal is megfenyegetett,
hogy ellenmulatót létesít a Szellemkőnél.
Mivel Az égi nyenyereszóhoz címzett intézmény
kezdte divatját múlni, nyomban láttam, hogy
nagybátyám könnyen valóra válthatja
fenyegetését, ezért megmondtam neki, ha
bevesz az üzletbe, és társas viszonyunkat
titokban tartja apám előtt, én szívesen
fátylat borítok a múltra. Nagybátyámnak
azonban nem kellett az én egyenes ajánlatom. Akkor
értettem meg, mennyivel jobban járna mindenki,
ha William bácsi nem volna a világon.
E közkívánatú cél érdekében
meg is tettem előkészületeimet, s megnyertem
hozzá jó szülőim beleegyezését.
Apám kijelentette, hogy büszke lesz rám, anyám
pedig azt ígérte, hogy imádkozni fog vállalkozásom
sikeréért, mivel vallása tiltja a bűnsegédi
bűnrészességet emberéletek kioltásában.
Helyzetem megerősítésére először
is felvételért folyamodtam az Orvlovagok hatalmas
rendjéhez, mely rendes közgyűlése után
befogadott a Szellemkövi Testvérületébe.
Próbaidőm lejártának napján
engedelmet kaptam, hogy a rend irataiba betekintvén, megismerhessem
rendtársaim nevét - mert a lovagok álarcosan
jelentek meg az avatás szertartásán. Gondolható,
milyen öröm fogott el, mikor a lista harmadik helyén
nagybátyám neve ötlött a szemembe! Vicekismestere
volt a rendnek! Soha nem álmodott lehetőségem
nyílott tehát, hogy tervezett gyilkosságomat
rangsértéssel és árulással
kössem össze. Jámbor anyám nyilván
a Gondviselés különös kegyelmének
nevezte volna ezt a csodálatos véletlent.
Ugyanebben az időben történt még valami,
ami végül is kicsordította boldog várakozásaim
telt poharát, olyannyira, hogy szinte nyakig ültem
az örömteli újságban. Három banditát,
mégpedig idegent, letartóztattak azért a
postakocsirablásért, melynek magam is áldozata
voltam. Bíróság elé állították
őket, s hiába fáradoztam, nem sikerült
az ellenük emelt vádat községünk
három tisztelt-becsült polgárára áthárítanom.
A három idegen banditát tárgyi bizonyítékok
alapján jogerősen elítélték.
Tisztább, céltalanabb rokonvér-ontásban,
gondoltam, senkinek nem lesz része.
Egyik reggel vállamra kaptam winchester-karabélyomat,
átsétáltam a Négerfőhöz,
és beállítottam nagybátyám
házába. Mary nénémtől tudakoltam,
itthon van-e az öreg, mert megölném. Néném
finom mosollyal fejezte ki kétkedését, s
csupán annyit felelt, hogy ez a szándék
már sok embert hozott ide, hanem elvinni mindet a halottaskocsi
vitte el. Nem nézi ki belőlem, fűzte hozzá,
hogy akár a légynek is ártani tudnék
- azért fölemeltem karabélyomat, s megsebesítettem
az egyik utcai járókelőt. Néném
erre is csak azt mondta, hogy ennyi még kitelik a jobb
családok sarjaitól, Bill Ridley azonban kemény
dió. Mégis útbaigazított, hogy a
patak túlsó partján találom meg,
a juhakolnál, majd sok szerencsét kívánt.
Mary néném azon ritka asszonyok közül
való volt, kiknek zsinórmértéke a
méltányosság.
Nagybátyám éppen birkát nyúzott
térden állva, mikor odaértem. Nem láttam
a keze ügyében sem puskát, sem pisztolyt,
ezért nem volt szívem lelőni. Odamentem
hozzá, szívélyesen üdvözöltem,
majd fejbe kólintottam a puskatussal. Kemény az
ütésem, úgyhogy William bátyám
előbb az oldalára fordult, aztán a hátára,
végűi kinyújtóztatta ujjait, és
megremegett. Mielőtt eszére tért volna,
kivettem kezéből a nyúzókést,
s elmetéltem az inait. Tudni való, ha a tendo Achilis-t
átmetsszük, a pácienst megfosztjuk lábának
használatától; a továbbiakban mintha
nem is lenne lába. Nos, épp ezért mindkét
térdinát átvágtam. Nem is békétlenkedett,
mikor feléledvén megismerte helyzetét, hanem
így szólt:
- Beadtál nekem, Samuel, de most már légy
nagylelkű. Mást nem is kérek tőled,
csak annyit, hogy vigyél haza, és végezz
velem enyéim körében.
Közöltem, hogy kérése teljesíthető,
ha az utat hajlandó liszteszsákban megtenni, a
fölösleges feltűnést és a szomszédok
megjegyzéseit kerülendő. Megegyeztünk,
s a csűrből hoztam is egy zsákot. Ez azonban
nem illett rá. Hosszában rövid volt, széltében
lötyögött, ilyenformán a térdét
fölhúztam a mellére, úgy tessékeltem
be a zsákba. Végül sikerült is a zsák
száját bekötnöm a feje fölött.
Súlyos ember volt, nehezen emeltem a vállamra,
és ingó léptekkel botorkáltam vele
az úton, míg aztán egy hintához értem,
melyet a tölgyfa ágára kötöttek
föl a játékos gyerkőcök. Letettem
a bácsikámat, s ráültem, hogy kipihenjem,
ami fáradalmat okozott, de a hintakötél láttán
egyszerre megindult a képzeletem. Húsz perc nem
telt bele, s William bátyámat a zsákban
vígan lógálta a szél.
Lecsomóztam ugyanis a kötelet a fáról,
egyik végével jó szorosan bekötöztem
a zsák száját, a másikat átvetettem
a faágon, és öt láb magasra felhúztam
a terhet. Akkor a másik végét is rábogoztam
a zsák szájára, s örömmel láttam,
hogy szép kerek gömböc módjára
hintál, és szárad ott fenn. Ő maga
talán nem is értette, milyen változások
estek a külvilággal való viszonylatában,
bár jóemlékezetére legyen mondva,
ha megérti, sem rabolt volna el drága időmből
egy percet sem hiú tiltakozásokkal.
William bátyám juhai közt volt egy kos, öklelőző
kedvéről messzi vidéken híres. Természetében
valami gyógyíthatatlan, fájdalmas sértettség
lappangott. Talán ifjúsága virágjában
érte kegyetlen csalódás, ami szarvval fordította
az életnek. Halvány színekkel ecsetelném
harciasságát, ha csupán annyit mondanék,
hogy felöklelt mindent, ami a szarva ügyébe
került. Nem, ő a világegyetem ellen támadott,
alább nem adta. A levegőben csatázott, akár
az angyalok, szél ellenében hasított, mint
a sirály, s körözve, zuhanórepüléssel
csapott le áldozatára. Röptében nyert
tömegereje pedig iszonyatossá nőtt. Megtörtént,
hogy busa fejével négyéves bikát
terített le egyetlen menetben. E busa fejnek kőfal
nem állhatott ellene, szálas fák dőltek
el rohama előtt, büszke lombjuk porig alázkodott.
E kérlelhetetlen szörnyeteg, e dühödött
istenátka, e szarvas ménkű éppen ott
heverészett a legközelibb fa árnya alatt.
Hatalom- s dicsőségről álmodott nyilván.
Én pedig azzal, hogy gazdáját az előbb
körülírt módon fölfüggesztettem,
tulajdonképpen őt szerettem volna a dicsőség
mezejére csalogatni.
Előkészületeim végeztével enyhe
lengőmozgásba hoztam az ingát, és
a szomszédos szikla védelmébe vonulva, hosszú
rikoltást eresztettem meg, melynek véghangját
a zsákból kiszüremlő, macskaacsarkodáshoz
hasonlatos zörej nyelte el. A szörnyű kos máris
talpon volt, és egyetlen pillantással átlátta
a harci helyzetet. Óvatosan közeledett, majd mintegy
húsz lépésre megállt a lengő
gömböctől, melynek izgató ingamozgását
láthatóan kihívásnak tekintette.
Egyszerre azt vettem észre, hogy leszegi hatalmas szarvát,
majd ködös tejfehér koscsík ívelt
fel arról a helyről, ahol a kos állt, s
közvetlen a gömböc alatt ért földet.
Onnan földöfött. Abban a pillanatban kemény
puffanást és velőtrázó sikolyt
hallottam, azzal nagybátyám nekilendült s
szállt, amennyire a kötél engedte, messze
a tartó ág fölébe. Fönn megállt
röptében, a kötél csikorogva feszült,
s már vágta is át röppályája
túlsó oldalára. A kos egy kupacban ért
földet; szőre, lába, szarva, minden összekuszálódott,
de mire ellenfele a háta mögé került,
már összeszedte magát, ügyesen lebukott
előle, és harciasan rázta busa fejét.
Aztán hátrált, s azon a tájon állt
meg, ahonnan az elébb nekiívelt; leszegte a szarvát,
mintha fohászt mormolna a győzelemért, s
újból nekilódult. Mint valami üstökös,
hosszú, rezgő farkat húzott maga után,
s becsapódása a legritkábban megfigyelhető
természeti jelenségekkel vetekedett. Pályája
azonban kissé jobbra tolódott az előzőhöz
képest, és türelmetlenségében
előbb döfött, mint ahogy lengő ellenfele
az inga holtpontját elérte volna. Nagybátyám
ezáltal vízszintes körökben kezdett el
keringeni. A körök sugara mintegy felét tette
a kötél hosszának, mely, ne feledjem, majd
húsz láb volt. Sikolyai a kör indításával
crescendo, zárultával diminuendo szóltak,
ilyenformán füllel jobban ellenőrizhettem
forgási sebességét. Úgy tetszett,
a kos még nem találta elevenjén. A zsákban
elfoglalt helyzete, valamint röppályájának
íve alteste hátlapját tette a kos ökleléseinek
célpontjául. Oly növényekhez hasonlatosan,
melyek gyökerüket mérges kőzetekbe eresztik,
nagybátyám a töve felől pusztult.
A kos nem húzódott vissza a második roham
után. A csata tüze felhevítette szívét,
elméje megrészegült a küzdelem gyönyörétől.
A dühös fenevad úgy járt, mint némely
ökölvívók, ha ellenfelüket kartávolságon
belül eresztik: a fölötte keringő gömböcöt
csak gyöngén vagy fél erővel sikerült
megböknie, vagy dolgavégezetlen esett vissza egy-egy
függélyes irányú döfés
után. Áldozatának körforgása
megszédítette, de ahogy a körök kisebbedtek,
s a földhöz mind közelebb íródtak,
a függélyes irányú döfések
hatékonyabbak, s a zsákból kicsalt sikolyok
élesebbek lettek - határtalan örömömre.
Hirtelen, mintha a kürtök fegyvernyugvóra szóltak
volna, a kos felfüggesztette az ellenségeskedést,
és elléptetett a csatapiacról. Úgy
dönthetett, hogy elege volt a háború rémségeiből,
ekevassá kovácsolja kardját, és a
béke művén munkálkodik. Gyönyörű
sasorrát ráncolva ballagott odább, itt-ott
fölharapott egy-egy fűcsomót, és elgondolkodón
kérődzött rajta. Lassan távolodott
a porondtól, negyed mérföldet is ment talán,
amíg megállt, háttal az ellenségnek,
s a lassú rágódás közben álomba
merült. Annyit azonban észrevettem, hogy időnként
visszanéz, mintha hirtelen közönyének
fele sem lenne igaz.
William bátyám sikolyai a hinta ringásával
elültek, már csak halk nyögéseket hallatott,
s közben-közben a nevemet mondta, önérzetet
nevelő, nagy tisztelettel. Sejtelme nem lehetett, mi történt
vele, s nyilván módfelett megrémült.
Minél titokzatosabb köntösbe burkolózik
a Halál, annál rémisztőbb, csakugyan.
A kötélen végigfutott az utolsó remegés,
s bácsikám petyhüdten lógott. Odamentem,
s már arra gondoltam, megadom neki a kegyelemdöfést,
mikor egyszerre pattogó patazajt hallottam. Lábam
alatt rengeni kezdett a föld, s amint a kos felé
tekintettem, csak azt vettem észre, hogy egy porgomoly
görög felém ijesztő gyorsasággal.
Harminc lábnyira megállt, és felszállt
belőle valami, amit először nagy fehér
madárnak néztem. Oly simán, oly kecsesen,
oly könnyedén röppent föl, hogy a bámulat
fogva tartott, s nem is észleltem rendkívüli
sebességét. Az a kép maradt meg bennem mind
a mai napig, hogy a kos - mert a kos volt, kétségtelenül
- méltóságosan emelkedik fölfelé,
valami titokzatos felhajtóerő szárnyán,
tenyerén, lépcsőin
nem tudom, csak
a gyönyörűségemre emlékszem, ahogy
figyeltem. Most nem volt bennem az a félelem, ami földi
rohama láttán elfogott. Szállt, szállt
a nemes vad, feje fölhúzott mellső lábai
közt, hátsó két lába mint az
úszó gémé, szállt az égnek
nyílröptében.
Ha a szép emlékezet nem csal, negyven vagy ötven
lábnyi magasban lehetett, mintegy pályája
delelőjén, amikor egy pillanatra megállt
- aztán hirtelen előrebillent, s tartásán
mit sem változtatva, elkezdte lesiklását.
Íve mind meredekebben hajlott lefelé, súlya
szinte érezhetően növekedett, aztán
egyszer csak elfüttyent a fejem fölött, akár
az ágyúgolyó, és hajszálpontosan
a feje búbján találta szegény nagybátyámat!
Oly borzalmas erejű volt az ütközés, hogy
szegénynek a nyaka eltört nyomban, de elpattant a
kötél is, szenvedéseitől megváltott
teste pedig zsákostul a földre bukván, péppé
törődött a rázuhanó balcsillag
súlya alatt. A merő rázkódás
akkora volt, hogy a Csontpók és a Füstöslyuk
fogadók közt minden óra megállt, és
a Környéken átutazó Davidson professzor,
a földrengéstan nagynevű szakértője,
megállapította, hogy a rezgések észak-délnyugati
irányban terjednek tova.
Nem szerénytelenség talán hozzáfűznöm
végezetül, hogy William bácsi meggyilkolása
művészi kegyetlenség tekintetében
párját ritkítja.