Nemere István: Kijátszani az elmúlást! (Tvr-hét 1997/48) Az emberiség örök harcban áll a múló idővel. Legyen ár a legmagasabb technikai szinten, voltaképpen ez a harc soha nem ér véget. Az élet mindig túl rövid ahhoz képest, amennyi időt az ember magának kíván. Folyik tehát a küzdelem, és ebben a tudomány is részt vesz. A mindenben élen járó Kalifornia államban, Oakland városában van az Amerikai Kriogéniai Társaság egyik laboratóriuma, San Franciscóban pedig a székhelye. Százötven tagja között ismert ember, volt olimpiai bajnok és milliomos is akad bőven. Ez utóbbiakra nagy szükség is van, ugyanis a kriogéniai kísérlet bizony nem olcsó mulatság. A társaság tagjai és kutatói ugyanis úgy vélik: a fantasztikus regényekben annyiszor megénekelt hibernálást fel kell használni az orvostudományban, az űrkutatásban és az élet egyéb, ma még ismeretlen területén, hogy az emberiség ismét nagy lépést tegyen előre. A társaságnak van egy listája, amelyen sok ismert ember található. Ók ugyan még élnek, de már jelentkeztek, és nem is jelentéktelen összeget fizettek azért, hogy haláluk után különleges módon "tegyék el" őket a jövőnek! A kriogénia, a fagyasztás tudománya, vagy a kriobiológia, az alacsony hőmérsékletű élet tudománya rohamléptekkel fejlődik, bár nem sokat lehet hallani róla. Kutatói vallják, hogy a rák és más betegségek legyőzésére sokáig kell még várni; ők inkább azt a módszert tökéletesítik, amellyel a beteget lefagyaszthatják egészen addig, amíg az orvostudomány megoldja a kór gyógyítását. A névlistán szereplőket, ha meghalnak, az előre megkötött szerződés alapján nem a temetőbe viszik, hanem a Kriogéniai Társaság különlegesen felszerelt autójával egyenesen a laboratóriumba kerülnek. Itt a holttestet először lehűtik, majd különféle vegyszert injekcióznak belé. Vérét leengedik, és az ereket különleges folyadékkal töltik fel, amelyben többek között glicerin is van. Ez akadályozza majd meg, hogy a szöveteket rongálja, roncsolja a fagyasztás. Aztán szárazjégbe teszik és mínusz 198 fokra hűtik. A legvégén vékony alufólia lapokkal úgy becsavarják; akár annak idején az egyiptomiak a múmiát. Mellesleg ilyenkor a "páciens" valóban fémesen csillogó, merev múmiára emlékeztet. A testét henger alakú tartályba helyezik, és folyékony nitrogénben "úsztatják"... Hogy meddig? Hát éppen ez az! Állatkísérletet már végeztek, élő szervezeten is. A béka maga választ ki olyan folyadékot, amely testét akár több hónapra is "tárolja", életfunkciók nélkül. Az oaklandi laborban tengerimalac vérét is helyettesítették ilyen folyadékkal; és "bizonyos idő múlva" (hogy ez mennyi volt, nem árulták el) az állatot sikerült ismét életre kelteni. Természetesen a vér visszapumpálása és a test felmelegítése után. Az űrkutatásban - állítják a kutatók - nagy szerepe lehet a módszernek. Ha az űrhajósoknak nagyon messzire kell utazniuk, mondjuk több évtizedes útra, akkor hibernálni kell őket, majd önműködő berendezések élesztik fel a cél közelében. Ha viszont a távoli űrállomáson sebesül vagy betegszik meg az űrhajós, és ott nincs lehetőség a meggyógyítására, egyszerűen "lehűthető", és vagy hazaküldik ebben az állapotban, vagy így várja meg, amíg orvosi segítség érkezik. Arra az ellenvetésre, hogy az űrhajóst még élő emberként hibernálják, míg ma a hibernáltak előbb meghalnak és csak utána lesznek behűtve, a kriogénig kutatói nem esnek kétségbe. Meg vannak győződve arról, hogy hamarosan ez a "kis" akadály is legyőzhető, és a jövőben megtalálják azokat a módszereket, amelyekkel az egyszer már meghalt ember is feltámasztható. Abban viszont biztosan igazuk van, hogy az egyes emberi szerveket - az életmentő szervátültetésre gondolva - már ma is az ő módszereikkel hűthetik le. Egyelőre itt is csak néhány óráról van szó, de majd a tudomány megoldja a több éves, évtizedes, sőt esetleg évszázados hibernálási időtartamokat is - állítják.