Korbács

Negyedik rész

CSODAORSZÁG – BÁRMI ÁRON?

Caveat Emptor
(Óvakodjon a vásárló)

Latin mondás

I. MEGVÁSÁROLT VÁSÁRLÓK

    A legfontosabb lecke, amit Shadwell kereskedőként megtanult, az volt, hogy ha a birtokában van valami, amire valaki nagyon vágyik, akkor az a valaki ugyanúgy az ő birtokában van.
    A hercegek sem voltak kivételek. Shadwell hívására összegyűlt most mind; eljöttek a hercegek vagy modern megfelelőik: a régi pénz és az új, az arisztokrácia és a befutottak. Bizalmatlanul fürkészték egymást, és türelmetlenül várták, mint a gyerekek, hogy végre megpillanthassák a kincset, amiért mindjárt harcba szállnak.
    Paul van Niekerk, aki arról volt híres, hogy - a Vatikánt leszámítva - övé a világ leghíresebb erotikus gyűjteménye; Marguerite Pierce, aki tizenkilenc éves zsenge hajadonként Európa egyik legnagyobb vagyonát örökölte szülei halála után; Beauclerc Norris, a hamburgerkirály, akinek a cége kisebb államokat tudhatott a magáénak; az olajmágnás Alexander A., aki ugyan a halálos ágyán feküdt egy washingtoni kórházban, de elküldte régi társát, egy riőt, aki csak Mrs. A. néven mutatkozott be; Michael Rahimzadeh, akinek meglehetősen bizonytalan eredetű volt a vagyona, az előző tulajdonosok pedig - furcsa módon - mind hirtelen meghaltak; Leon Devereaux, aki lóhalálában érkezett Johannesburgból, zsebeit aranypor bélelte; és végül egy magát meg nem nevező egyén, akinek arcával egész sebészcsapat játszadozott, és akinek a tekintete elképesztő életútról árulkodott.
    Ők voltak a hetek.

    A délután közepe táján kezdtek megérkezni Shearman házába, ami saját telkén állt, a Thurstaston Common szélén. Fél hétre mindannyian ott voltak. Shadwell a tökéletes házigazda szerepét alakította - elhalmozta őket itallal és üres fecsegéssel -, közben el-elhintett néhány megjegyzést a közelgő eseményre vonatkozóan.
    Sok-sok évbe és alakoskodásba tellett, míg sikerült megközelítenie a hatalmasokat; rengeteg csalafintaságot kellett bevetnie, hogy rnegtudja, melyikük álmodozik a varázslatosról. Amikor rákényszerült, a zakóját használta, hogy kicsalja a potentátok szolgálóiból az összes információt. Sokszor kárba veszett a csábítás, a szolgálók semmit nem tudtak mondani; gazdájukon nem fedezték fel, hogy az egy elveszett világot siratna. De minden istentagadóra jutott legalább egy, aki hitt, aki hajlamos volt elveszett gyerekkori álmok után búslakodni, vagy elhamarkodott vallomást tenni arról, hogy a Mennyország kutatása számára csak könnyeket és aranyat hozott.
    A hívők körét aztán Shadwell leszűkítette azokra, akiknek a gazdagsága gyakorlatilag felbecsülhetetlenül nagy volt. Végül, ismét a zakó fortélyaihoz folyamodva, az alattvalókon keresztül elérte a kiválasztott vásárlókat.
    Könnyebben boldogult, mint hitte volna. Úgy vette észre, hogy a Fúgáról régóta beszélnek mind a legmagasabb, mind a legalacsonyabb körökben; olyan elképzelhetetlen történetek forogtak közszájon, amiket a hetek többsége a legapróbb részletekig ismert. Shadwell pedig - hála Immacolatának - elég sokat tudott Szőttesföldről, és sikerült meggyőznie kiválasztottait, hogy tőle hamarosan megvásárolhatják a varázslatos helyet. A leszűkített körből egyvalaki azt mondta, hogy az árveréshez neki bizony semmi köze nem lesz, mert az ilyen erőket nem lehet eladni és megvásárolni, és hogy Shadwell megfizet még a kapzsiságáért: Egy másik kiválasztott időközben meghalt. De a többiek mind megjelentek, pénzük reszketve várta, hogy az eladóhoz vándorolhasson.
    - Hölgyeim és uraim! - kezdte Shadwell. - Azt hiszem, itt az ideje, hogy megtekintsük a szóban forgó tárgyat.
    Shadwell a nyáj élére állt, és elvezette őket abba az első emeleti szobába, ahol kiterítették a szőnyeget. A függönyök össze voltak húzva, egyetlen fénysugár hullott a szőttesre, ami majdnem teljesen beterítette a szobát.
    Shadwell szíve egy kicsit szaporábban vert, ahogy figyelte ügyfeleit. Ez a döntő pillanat: amikor a vevő először megpillantja a portékát - ezen múlik minden üzlet. Később a beszéd esetleg még gyúrhatja az árat, de a legravaszabb szó sem versenyezhet az árura vetett első pillantással. Ezen fordul meg minden. Shadwell tudta, hogy bármilyen titokzatos a mintája, a szőttes nem látszik többnek, mint egy közönséges szőnyeg. Az ügyfél képzelőerejére van szükség, amit a vágyakozásnak kell táplálnia, hogy meglássa a szőnyegben rejtőző geográfiát.
    Ahogy a hetek arcát kutatta, Shadwell már tudta, hogy áldozatokkal járó fáradozása nem volt hiába. Igaz, némelyikük eléggé taktikus volt ahhoz, hogy megpróbálja palástolni lelkesedését, de el voltak bűvölve mind egy szálig.
    - Ez az - mondta Devereaux, szokásos szigorúságába most rettegés vegyült - ...nem hittem volna, hogy...
    - Hogy létezik? ! - vágott közbe Rahimzadeh.
    - Ó, pedig igazán létezik - mondta Norris. Leguggolt, és a szőnyeget simogatta.
    - Vigyázzon! - mondta Shadwell. - Illékony.
    - Az mit jelent?
    - A Fúga meg akar mutatkozni - felelte Shadwell. - Készenlétben van és várakozik.
    - Igen - mondta Mrs. A. - Én érzem. - Lerítt róla, hogy nem nagyon élvezi ezt az érzést. - Alexander azt mondta, hogy olyan lesz, mint egy közönséges szőnyeg, és azt hiszem, tényleg olyan. De... nem is tudom... valahogy mégis más.
    - Mozog - mondta a felvarrt arcú férfi.
    Norris felállt.
    - Hol?
    - Középen.
    Minden szem a Gyűrű bonyolult mintájára szegeződött. Valóban látszott valami nagyon enyhe örvénylés. Ezt Shadwell sem vette észre idáig. Most még jobban kívánta, hogy végre bonyolódjon le az űzlet, és legyen vége örökre. Ideje eladni a szőnyeget.
    - Van valakinek kérdése?
    - Honnan tudhatjuk biztosan, hogy ez a szőnyeg - kérdezte Marguerite Pierce.
    - Sehonnan - felelte Shadwell. Sejtette, hogy ezt meg fogják kérdezni, és felkészült a válasszal. - Vagy érzi a zsigereiben, hogy ott benn rejlik a Fúga, vagy akár el is mehet. Az ajtó nyitva áll. Kérem. Ön dönt:
    A nő néhány másodpercig hallgatott. Aztán megszólalt:
    - Maradok.
    - Kérem - mondta Shadwell. - Kezdhetjük?

II. NE HAZUDJON!

    A helyiség, ahol a kihallgatás folyt, hideg és meglehetősen barátságtalan volt, és nem is igyekezett másnak látszani. Nem úgy a Suzannával szemben ülő férfi. Hobart ironikus udvariasaággal faggatta Suzannát, de fafejűségét így sem tudta palástolni. A kihallgatás egy órája alatt egyszer sem emelte fel a hangját, és végtelen türelemmel ismételte el ugyanazokat a kérdéseket.
    - Mi a neve a szervezetének?
    - Nem vagyok tagja semmilyen szervezetnek - mondta Suzanna immár századszor.
    - Nagyon nagy bajban van - mondta Hobart. - Ugye, tisztában van ezzel?
    - Követelem, hogy ügyvédet fogadhassak.
    - Nem lesz ügyvéd.
    - Jogaim vannak! - erősködött Suzanna.
    - A jogait eljátszotta a Lord Streeten - mondta Hobart. - Na! Kérem a társai nevét.
    - Nincsenek társaim, értse már meg!
    Suzanna próbálta nyugalomra inteni magát, de az adrenalin egyre gyűlt benne. Ezt Hobart is tudta. Gyíkszemeit egy pillanatra sem vette le Suzannáról. Mereven bámulta őt, újra és újra feltette a kérdéseket, addig nyúzta Suzannát, hogy már majdnem sikított.
    - Hát a nigger? -kérdezte Hobart. - Ő is ugyanannak a szervezetnek a tagja.
    - Nem. Ő nem tud semmit.
    - Tehát elismeri, hogy a szervezet létezik.
    - Nem ezt mondtam.
    - De akkor is elismerte.
    - Félremagyarázza a szavaimat.
    Aztán ismét az a savanyú jólneveltség:
    - Akkor, kérem szépen... magyarázza el maga.
    - Nincs mit mondanom.
    - Tanúink vannak, akik bizonyítják, hogy maga és a nigger...
    - Ne nevezze niggernek!
    - Hogy maga és a nigger voltak a zavargás középpontjában. Honnan kapják a vegyi fegyvereket?
    - Ne röhögtessen! - mondta Suzanna. - Ez egyszerűen nevetséges.
    Suzanna érezte, hogy az arcába szökik a vér, és rögtön sírva fakad. A fenébe is, nem szerzi meg neki azt az örömöt, hogy sír előtte.
    Hobart nyilván megérezte Suzanna elhatározását, mert feladta a kérdések eddigi vonalát, és egy másikkal próbálkozott.
    - Beszéljen a kódról!
    Suzanna teljesen elképedt.
    - Milyen kódról?
    Hobart elővette kabátja zsebéből Mimi könyvét, és letette az asztalra kettejük közé. Széles kezét tulajdonosi mozdulattal ráhelyezte.
    - Ez mit jelent? - kérdezte.
    - Ez egy könyv...
    - Ne nézzen hülyének!
    „Nem nézlek - gondolta Suzanna. - Veszélyes vagy. Félek tőled." Hangosan ezt mondta:
    - De hát ez tényleg egy mesekönyv.
    Hobart kinyitotta, lapozgatta.
    - Tud németül?
    - Egy kicsit. Ezt a könyvet ajándékba kaptam. A nagyanyámtól.
    Hobart helyenként megállt a lapozásban, az illusztrációkat nézegette. Az egyik képnél - egy sárkányt ábrázolt, tekergő teste ragyogott a sötét erdőben - elidőzött.
    - Remélem, belátja, hogy minél többet hazudozik, annál rosszabb lesz a helyzete.
    Suzanna nem méltatta válaszra a fenyegetést.
    - Most pedig szépen szétszaggatom a maga kis könyvecskéjét...
    - Kérem, ne tegye...
    Suzanna tudta, hogy aggodalma Hobart számára a vétkességéről tanúskodik, de tehetetlennek érezte magát.
    - Kitépem minden egyes lapját - mondta Hobart. - És apró fecnikre szabdalom, ha úgy tartja a kedvem.
    - Nincs benne semmi - győzködte Suzanna. - Ez csak egy könyv. És az enyém.
    - Tárgyi bizonyíték - javította ki Hobart. - Valamit jelent.
    - ..mesék...
    - És tudni akarom, hogy mit.
    Suzanna lehajtotta a fejét, hogy Hobart ne gyönyörködhessen a fájdalmában.
    Hobart felállt.
    - Várjon itt, legyen szíves! - mondta, mintha Suzanna mást is tehetett volna. - Váltanék egy-két szót a nigger cimborájával. A két legjobb emberem vette kezelésbe - itt egy rövid hatásszünetet tartott -, és biztos vagyok benne, hogy mostanra már rászánta magát egy részletes beszámolóra. Nemsokára visszajövök.
    Suzanna könyörögni akart, hogy higgyen neki, de inkább gyorsan a szájára tapasztotta a kezét. Úgysem ért volna el semmit.
    Hobart megkocogtatta az ajtót. Nem volt bereteszelve. Kilépett a folyosóra, az ajtó bezárult mögötte.
    Suzanna az asztalnál ült még egy kis ideig. Próbálta kibogarászni, vajon mi lehet ez az érzés, ami mintha beszűkítette volna a légcsövét és a látását, amitől elállt a lélegzete, és nem látott semmit, csak Hobart szemét. Soha nem érzett még ilyesmit.
Hamarosan rájött, hogy ez az érzés a gyűlölet.

III. OLY TÁVOL, OLY KÖZEL

    A visszhangok, amikről Cammell beszélt, még mindig tiszták és erősek voltak, amikor estefelé Cal és utasai megérkeztek a Rue Streetre. Apolline feladata volt, hogy az atlaszból kitépett lapokat - mint a kártyákat - szétterítve az emeleti szoba csupasz padlódeszkáin kiszámítsa, hogy hol van most a szőnyeg.
    Cal iskolázatlan szemeivel úgy látta, hogy Apolline módszere kísértetiesen hasonlít arra, ahogyan anyja tippelt a győztes lóra a derbyn az évi rendes fogadás alkalmával: becsukta a szemét, és egy gombostűvel rábökött az egyik névre. Cal reménykedett, hogy Apolline nagyobb sikerrel jár majd - Eileen Mooney ugyanis egyetlenegyszer sem találta el a nyertest.
    Tevékenységének úgy a felénél a révületbe esett Apolline hatalmasat köpött a földre. Ebből aztán kisebb szóváltás kerekedett, Freddy ugyanis tett egy csípős megjegyzést, mire Apolline szeme felpattant.
    - Befogná azt a mocskos száját? ! - kérdezte. - Ez egy irgalmatlanul nehéz munka.
    - Én a maga helyében nem használnék kerge körtét! mondta Freddy. - Megbízhatatlan.
    - Akarja esetleg folytatni helyettem? - kérdezte Apolline sértődötten.
    - Tudja, hogy én ehhez nem értek.
    - Akkor fogja be a pofáját! - rivallt rá Apolline. - És hagyjon engem békén, jó? Indulás! - Apolline felállt, és az ajtó felé tuszkolta Freddyt. - Indulás! Kifelé! Mindenki.
    Kimentek a lépcsőre, ahol Freddy folytatta a panaszkodást.
    - Ez a nő lusta. Liliának ehhez soha nem kellett a gyümölcs.
    - Lilia rendkívüli nő volt - mondta Nimrod, aki a lépcső tetején ült, még mindig ugyanabban a rongyos ingben. - Hadd csinálja, ahogy ő tudja. Nem buta.
    Freddy Calnél keresctt vigasztalást.
    - Én nem tartozom ezekhez. Ez egy óriási tévedés. Én nem vagyok tolvaj.
    - Miért, mi a foglalkozása?
    - Borbély vagyok. És maga?
    - Én egy biztosítótársaságnál dolgozom. - Furcsa volt most erre gondolnia; az íróasztalra, a mellette tornyosuló igénybejelentő lapokra, a firkálásokra az itatóspapíron. Egészen másfajta világ volt az.
    Nyílt a hálószoba ajtaja. Megjelent Apolline, kezében az atlaszból kitépett egyik lap.
    - Nos? - érdeklődött Freddy.
    Apolline odaadta a lapot Calnek.
    - Megtaláltam.

    A visszhangnyomok a Mersey túlsó partjára vezették őket, át Birkenheaden, Irby Hillen, Thurstaston Common területére. Cal soha nem járt erre, és meglepődött, hogy Liverpooltól alig egy ugrásra máris itt a vidék.
    Sorra végighajtottak az utcákon, Cal mellett ült Apolline, és csukott szemmel koncentrált. Egyszer csak megszólalt:
    - Itt van. Itt álljon meg.
    Cal leállította a kocsit az út szélén. A hatalmas házban, ami előtt megálltak, sötétség volt, bár a feljárón jó néhány lenyűgöző járműt láttak. Kiszálltak, átmásztak a kerítésen, és elindultak a ház felé.
    - Ez az - mondta Apolline. - Szinte érzem a szőttes szagát.
    Cal és Freddy kétszer körbejárták az épületet, valami bejutási alkalmatosságot kerestek. A második körben találtak is egy ablakot, ami egy felnőttnek kicsi volt ugyan, de Nimrod bőven befért rajta.
    - Halkan, nagyon halkan! - okította Cal Nimrodot, ahogy felemelte őt az ablakhoz. - A bejárati ajtónál leszünk.
    - Mi legyen a taktikánk? - érdeklődött Cammell.
    - Bemegyünk. Megszerezzük a szőnyeget! Lelépünk - mondta Cal.
    Tompa puffanás hallatszott, ahogy Nimrod leugrott vagy leesett az ablakpárkányról. Vártak egy kicsit. Más zajt nem hallottak, visszamentek hát a ház elé, és a sötétben várakoztak. Eltelt egy perc, el még egy, aztán még egy. Végül kinyílt az ajtö, és ott állt Nimrod, arca ragyogott az örömtől.
    - Eltévedtem - suttogta.
    Belopództak. Az alsó és a fölső szint is sötét volt, de nagyon mozgalmas volt ez a sötétség. A levegő idegesen vibrált, mintha a por képtelen volna nyugton maradni.
    - Szerintem ez a ház üres - mondta Freddy, és elindult a lépcső felé.
    - Tévedés - suttogta Cal. Nagyon is jól tudta, hogy mitől olyan fagyos a levegő.
    Freddy nem figyelt rá. Már a második vagy harmadik lépcsőfoknál tartott. Cal agyán átvillant, hogy Freddy szeleburdi közönye a veszély iránt, ami valószínűleg a Chariot Streeten tanúsított gyávaságát volt hivatott kompenzálni, még bajt hozhat mindannyiukra. De közben Apolline is elindult felfelé a lépcsőn, a földszint felderítése Calre és Nimrodra maradt:
    Botorkálásuk a homályos helyiségekben egy közelharc-kiképzéshez hasonlított, amivel Nimrod, lévén jóval kisebb, könnyebben megbirkózott.
    - Pollnak igaza van - suttogta Nimrod, ahogy szobáról szobára haladtak. - A szőttes itt van. Érzem.
    Cal is érezte, és a Fúga közelsége megsokszorozta bátorságát. Ezúttal nem egyedül kellett szembeszállnia Shadwell-lel. Szövetségesei voltak, nekik is megvolt a maguk ereje, és a rajtaütésszerű támadás is az ő esélyeiket növelte. Egy kis szerencsével talán sikerül megkaparintani a kereskedő zsákmányát.
    Ekkor egy kiáltás hallatszott a fölső szintről. Freddy hangja volt, fájdalmában kiáltott fel. A következő pillanatban pedig m,ár hzllották, hogy Freddy teste lefelé bukfencezik a lépcsőn. Két perc sem telt el, és az első menetnek már vége volt.
    Nimrod rögtön elindult visszafelé, nem törődött az esetleges következményekkel. Cal is ment utána, de a sötétben nekiütközött egy asztalnak, sarka a lágyékába fúródott. A hereit fogva éppen próbált felegyenesedni, amikor meghallotta Immacolata hangját. Mintha mindenhol ő suttogott volna, mintha egyenesen a falakból szólna.
    - Látólények...
    A következő pillanatban jéghideg levegő csapott Cal arcába. Ismerte ezt a savanyú bűzt, ismerte a szeméttelepen töltött éjszaka óta. A romlás szaga volt - a nővérek romlottságának szaga. Komor fény kísérte, ami megvilágította a szobát.
    Nimrod eltűnt; már az előszobában volt, ahonnan a fény szűrődött be. Cal hallotta, hogy Nimrod felkiált. A fény megremegett, a kiáltás elhalt. A levegő még fagyosabb lett, ahogy a nővérek közeledtek az újabb áldozat után kutatva. El kell bújni, mégpedig gyorsan; a megvilágított folyosóra meredve Cal hátrálni kezdett az egyetlen lehetséges kijárat felé.
    A konyhába érkezett, de itt semmiféle búvóhelyet nem talált. A lágyéka még mindig sajgott. Odabotorkált a hátsó ajtóhoz. Gondosan bezárták, a kulcsot is kivették a zárból. Cal félelme egyre nőtt, hátranézett a konyha bejárata felé. A vak Magdalena éppen ekkor érkezett a szomszédos helyiségbe, lengett a feje, ahogy emberi testmeleg után nyomozott a levegőben. Cal már szinte érezte az ujjait a torkán, az ajkait a száján.
    Kétségbeesetten újra végigpásztázta a konyhát. Tekintete megakadt a hűtőszekrényen: odament, és kinyitotta az ajtaját.
Sarkvidéki hideg hömpölygött ki rajta. Amennyire csak lehetett, kitárta az ajtót, és megmártózott a jéghideg levegőben.
Magdalena a konyha küszöbéhez ért, melléből szivárgott a mérgező tej. Az ajtóban lebegett, mintha nem tudná eldönteni, hogy érez-e a közelben életet, vagy sem.
    Cal meg sem moccant. Némán fohászkodott, hogy a hideg levegő hatástalanítsa a testmeleget. Úgy érezte, rögtön megfagy, húgytól feszülő hólyagja majd szétrepedt. Magdalena sem mozdult, csak rátette a kezét dagadt hasára, és simogatta éppen aktuális magzatát.
    A szomszéd szobából a Boszorkány reszelős hangja hallatszott.
    - Testvér... - suttogta, és feléjük tartott. Cal tudta, hogy mindennek vége, ha ez a másik is bejön a konyhába. Magdalena most elindult, rettenetes feje Cal felé fordult. Cal visszafojtotta a lélegzetét.
    A kísértet alig két méterre volt tőle, feje egyre csak himbálódzott nyálkás szellemnyakán. A keserű tejcseppek Cal felé úsztak és az arcába csaptak. Magdalena nyilván érzett valamit, de a hideg levegő megzavarta őt. Cal megfeszítette állkapcsa izmait, hogy ne vacogjon a foga, és könyörületért fohászkodott.
    A Boszorkány árnyéka bevetődött a nyitott ajtón.
    - Testvér! - szólt újra. - Egyedül vagyunk?
    Magdalena feje előreúszott, nyaka képtelenül hosszúra nyúlt és elvékonyodott, vak arca ott lebegett Caltől harminc centire. Calnek minden erejét össze kellett szednie, hogy ne rohanjon el.
    Aztán, mint aki feladta a nyomozást, Magdalena az ajtó felé fordult.
    - Teljesen egyedül - mondta, és elindult a nővére felé. Egyre távolodott, de Cal mindvégig rettegett, hogy esetleg meggondolja magát, és megint keresni kezdi őt. Magdalena azonban nem fordult vissza. Nővérével együtt más munka után néztek.
    Cal egy egész percet várt, amíg foszforeszkálásuk legutolsó szikrája is eltűnt. Aztán, levegő után kapkodva, eljött a hűtőszekrény ajtajától.
    Kiáltásokat hallott az emeletről. Beleborzadt a gondolatba, hogy miféle játék folyik itt. Ráadásul megint egyedül volt.

IV. TÖRVÉNYSÉRTÉS

    Suzanna biztos volt benne, hogy Jerichau hangját hallotta. A tiltakozó kiáltás felrántotta őt a homályos mélyből, ahová Hobart távozása után süllyedt. Egy szempillantás alatt az ajtónál termett, és dörömbölni kezdett.
    - Mit csinálnak?! - kiabálta Suzanna.
    Az ajtó másik oldalán álló őr nem felelt; Suzanna csak Jerichau újabb szívszaggató kiáltását hallotta. Mit csinálnak vele?
    Suzanna Angliában élt egész életében, és - mivel csak távolról ismerte a törvényt - viszonylag egészséges állatnak tartotta a hazáját. Most, az állat gyomrában rájött, hogy beteg, nagyon beteg.
    Megint dörömbölni kezdett az ajtón, megint nem kapott választ. A tehetetlenségtől sírva fakadt, a könnyek marták az orrát és a szemét. Az ajtónak vetette a hátát, és kezével próbálta elfojtani a zokogást, de nem tudta megnyugtatni magát.
    Nem akarta, hogy az őr fültanúja legyen bánatának, elindult hát a cella másik végébe, de útközben döbbenten megtorpant. Észrevette, hogy a kezére hullott könnycseppek egyáltalán nem úgy néznek ki, mint a könnycseppek. Ezüstszínűek voltak, és ahogy nézte, apró ragyogó gömbökké változtak. Mimi könyvében volt egy ilyen történet: az élő könnyeket hullató asszonyról. Csakhogy ez most nem mese volt. Amit látott, valahogy valóságosabbnak tűnt, mint a betonfalak körülötte; valóságosabb volt a fájdalomnál is, ami a szemébe csalta a könnyeket.
    Az oldószer cseppjei hullottak a szeméből. Amióta Calt életre keltette a bútorüzletben, az oldószer nyugalomban volt, és az események olyan sebesen követték egymást, hogy Suzanna nem is gondolt rá. Most ismét érezte a zuhatagot - mámorhullám száguldott végig a testén.
    Valamelyik cellában megint felkiáltott Jerichau, és válaszul a vakítóan fényes oldószer csordulásig töltötte Suzanna törékeny testét.
    Képtelen volt megfékezni magát, Suzanna felsikoltott, és a fényzuhatag árvízzé változott, szeméből, orrából és a lába közül tört elő. Suzanna a székre pillantott, amin Hobart ült, mire az hirtelen a szemközti falnak vágódott, a betonon zörgetett, mintha rémülten menekülne Suzanna elől. A széket követte az asztal, és forgácsokra zúzta magát.
    Az ajtó másik oldaláról Suzanna megrökönyödött hangokat hallott, de nem törődött velük. Tudata az árban és az ár által létezett, látása addig terjedt, amíg az oldószer elért; és tágra nyílt szemmel onnan nézett vissza magára, mosolya folyót fakasztott. Szétáradó új önmaga tajtékozva a mennyezetig szökött, és onnan tekintett le.
    A háta mögött a zárban fordult a kulcs. Botokkal jönnek, gondolta Suzanna. Ezek félnek tőlem. És minden okuk megvan rá. Ellenségek vagyunk.
    Megfordult. Az ajtóban álló őr szánalmasan törékenynek látszott, bakancsa és gombjai egy gyenge ember álma az erőről. Szájtátva bámulta a cellát - a pozdorjává zúzott bútordarabokat, a falakon táncoló fényt. Aztán elindult felé az oldószer.
Elindult Suzanna is, ahogy az oldószer eltakarította az útjából az őrt. Tudatának egy része mögötte haladt, az őr kezéből kitépte a gumibotot, és darabokra szaggatta. Lényének más részei Suzanna előtt hullámzottak, kanyarogtak, átsiklottak az ajtók alatt, Jerichau nevét kiáltozták...

    A férfi gyanúsított kihallgatása csalódást okozott Hobartnak. Az illető vagy gyengeelméjű volt, vagy átkozottul jó színész: az egyik pillanatban kérdésekkel válaszolt Hobart kérdéseire, a másik pillanatban talányokban beszélt. Hobart kétségbeesett, hogy semmi értelmeset nem tud kicsikarni a fogolyból, ezért két legjobb embere, Laverick és Boyce gondjaira bízta a további vallatást - a gyanúsított így rendkívül rövid idő alatt ki fogja köpni az igazságot, és azzal együtt a fogait.
    Hobart visszavonult az irodájába, és a kódokat tartalmazó könyvet tanulmányozta elmélyülten, amikor lentről meghallotta a rombolás zajait. Aztán Patterson, aki a női gyanúsítottat őrizte, ordítani kezdett.
    Hobart rohant lefelé a lépcsőn, hogy megnézze, mi történt, amikor hirtelen úgy érezte; hogy szétreped a hólyagja, ha nem üríti ki azonnal; a fájdalom egyre jobban kínozta. Nem volt hajlandó időt vesztegetni most a vizelésre, de mire leért a lépcsőn, már szinte kétrét görnyedt a fájdalomtól.
    Patterson a sarokban ült a folyosón, arcát a kezébe temette. A cella ajtaja nyitva volt.
    - Állj fel, hallod? ! - mordult rá Hobart, de az őr csak zokogott, mint egy gyerek. Hobart hagyta, nem zavarta tovább.

    Mielőtt felpattant a cella ajtaja, Boyce észrevette, hogy a gyanúsított arckifejezése megváltozik; a szíve belesajdult, amikor meglátta, hogy hiába minden igyekezete, a fogoly nem retteg, hanem mosolyog. Boyce éppen azon volt, hogy elküldi a széles mosolyt a túlvilágra, amikor a cella másik végében megszólalt Laverick, aki éppen cigarettaszünetet tartott. „Jézus Krisztus!" - mondta, és a következő pillanatban...
    Hogy mi történt a következő pillanatban?
    Először is recsegni kezdett az ajtó, mintha földrengés készülődne a másik oldalán. Aztán Laverick kiejtette a kezéből a cigarettát, és felállt, Boyce pedig, aki hirtelen szörnyű hányingert érzett, a gyanúsított felé nyúlt, hogy majd vele fedezze magát, ha beszabadul az ajtón dörömbőlő valami.
    Elkésett. Az ajtó kitárult, fény áradt be rajta, és Boyce annyira elgyengült, hogy majdnem összeesett. Egy másodperccel később valami megragadta őt, és pörgette, pörgette körbe-körbe. Szorításából nem lehetett kiszabadulni. Boyce teljesen tehetetlen volt, csak kiabálni tudott, ahogy a hűvös erő teste minden nyílásán ömlött befelé. Aztán éppoly hirtelen, ahogy megragadta, a valami eleresztette őt - Boyce elterült a földön. Ekkor az ajtón belépett egy nő, akit meztelennek látott, pedig mintha ruha lett volna rajta. Laverick is meglátta, és valamit kiabált, de a zúgás Boyce fejében - mintha egy folyó öblögetné a koponyáját - elnyomta a hangját. A nő annyira megrémítette, hogy talán csak álmában félt ennyire. Agya kétségbeesetten kutatott valami védekezési mód, valami ősi életösztön után. Boyce érezte, hogy gyorsan tennie kell valamit, mert rögtön elveszíti az eszméletét.
    Suzanna egyetlen pillantást vetett csak a kínzókra; őt Jerichau érdekelte. Arca csupa seb volt, és feldagadt a sok ütéstől, de mosolygott, amikor meglátta megmentőjét.
    - Gyorsan - mondta Suzanna, és Jerichau felé nyújtotta a kezét.
    Jerichau felállt, de nem indult el Suzanna felé. „Ő is fél tőlem - gondolta Suzanna. - Vagy legalábbis tiszteli a hatalmamat."
    - Sietnünk kell!
    Jerichau bólintott. Suzanna kilépett a folyosóra - bízott benne, hogy Jerichau követi. A néhány perc alatt, amióta az oldószer ismét áradt a testében, sikerült valamelyest irányítania a mozgását - ahogy egy menyasszony is megtanulja, hogy mi a teendő a hosszú uszállyal. Amikor kilépett a cellából, Suzanna megparancsolta az energiafolyamnak, hogy kövesse, és az úgy is tett.
Suzanna örült ennek az engedelmességnek, mert a folyosó másik végén feltűnt Hobart. Önbizalma ugyan megrendült egy pillanatra, de amikor Hobart meglátta őt - vagy ki tudja, mit látott -, megtorpant. Valószínűleg nem hitt a szemének, ugyanis erősen rázni kezdte a fejét. Suzanna visszanyerte az önbizalmát, és lassan közeledett Hobart felé. Feje fölött vadul táncoltak a fények. A betonfalak csikorogtak, ahogy hozzájuk ért, mintha egy kis erőfeszítéssel képes lenne széthasítani őket. Amikor erre gondolt, Suzanna felnevetett. Hobartnak ez már túl sok volt. Megfordult, és eltűnt a,lépcsőn.
    Menekülésük közben már nem kellett leküzdeniük semmilyen akadályt. Felmentek a lépcsőn, áthaladtak a hirtelen kiürült irodán. Amikor Suzanna megjelent, papírhalmok röppentek a levegőbe, és óriás konfettikként hullottak le körülötte. (Összeházasodtam magammal - mondta egy hang az agyában.) Aztán kilépett a sötét utcára - Jerichau tisztelettudó távolságban mögötte. Nem köszönte meg Suzanna segítségét. Csak ennyit mondott:
    - Maga meg tudja találni a szőnyeget.
    - Nem tudom, hogy kell.
    - Engedje, hogy az oldószer megmutassa - mondta Jerichau.
    Suzanna nem nagyon értette a magyarázatot, amíg Jerichau feléje nem nyújtotta a tenyerét.
    - Soha senkiben nem láttam ilyen erősnek az oldószert. Maga meg tudja találni a Fúgát. A Fúga és én...
    Nem kellett befejeznie a mondatot, Suzanna már értette, mit akar mondani. Jerichau és a szőnyeg ugyanabból az anyagból vétettek; a szőttes volt a szövött, és vice versa. Suzanna megfogta Jerichau kezét. A hátuk mögött az épületben megszólaltak a riasztócsengők, de Suzanna tudta, hogy most nem fogják követni őt. Most még nem.
    Jerichau arca görcsbe rándult a szenvedéstől. Suzanna érintésében egy szikrányi gyöngédség sem volt. Erővonalak gyülekeztek és tekeregtek a fejében, képek jelentek meg: egy ház, egy szoba. És igen: a szőnyeg, ott feküdt teljes pompájában, mohó szemek falták a látványt. Az erővonalak megcsavarodtak, újabb képek követelték Suzanna figyelmét. Az ott vértócsa a földön? És Cal gázol át rajta?
    Ekkor Suzanna elengedte Jerichaut, aki ökölbe szorította a kezét.
    - Mit lát? - kérdezte.
    Mielőtt Suzanna válaszolhatott volna, az udvaron egy járőrautó állt meg csikorgó fékekkel. A riasztócsengő figyelmeztetését meghallva, a vezető melletti ülésről kiszállt valaki, és megállásra szólította fel a menekülőket. Elindult feléjük, de az oldószer láthatatlan hulláma elkapta és kipenderítette őt az utcára. A vezetö is kiugrott a kocsiból, a tégla és vakolat szilárd menedéke felé vetette magát, az üresen maradt kocsit szinte felkínálta a menekülőknek.
    - A könyv - mondta Suzanna, amikor odaült a volánhoz. - Hobartnál maradt a könyv.
    - Nincs időnk visszamenni - mondta Jerichau.
    Könnyű volt ezt mondani. Suzannának fájt, ha arra gondolt, hogy Mimi ajándékát Hobart bitorolja. De amíg megtalálná őt, és visszaszerezné a könyvet, lehet, hogy elveszítenék a szőnyeget: Kénytelen volt belenyugodni, hogy a mesekönyv egyelőre Hobartnál marad.
    Bármilyen furcsa is, Suzanna úgy érezte, hogy nehezen találna még egy ilyen tulajdonost, akinél ennyire biztonságban tudná a könyvet.

    Hobart bement a vécébe, és megszabadította terhétől a hólyagját, mielőtt még a nadrágjába eresztett volna. Aztán elindult, hogy felmérje a káoszt, ami csatatérré változtatta rendezett főhadiszállását.
    Megtudta, hogy a gyanúsítottak elmenekültek egy járőrautóban. Ez utóbbi részlet némi vigaszt jelentett: a járművet így könnyű lesz megtalálni. A probléma nem is annyira a szökevények megtalálása volt, hanem ártalmatlanításuk. A nő hallucinációkat tud előidézni; vajon milyen képességekről tesz még majd tanúbizonyságot, ha egyszer sarokba szórítják? Hobart ezen és még egy tucat más dolgon töprengett, miközben elindult, hogy megkeresse Lavericket és Boyce-t.
    A cella ajtajában néhány ember álldogált, szemmel láthatóan vonakodtak belépni. Lemészárolta őket, gondolta Hobart, és határozottan örült, hogy hirtelen sokkal magasabb lett a tét. De amikor az ajtóhoz ért, nem vér-, hanem ürülékszagot érzett.
Laverick és Boyce meztelenre vetkőztek, és tetőtől talpig bekenték magukat beleik produktumával. Mint az állatok, négykézláb másztak a földön, arcukon a széles vigyor végtelen elégedettségről árulkodott.
    - Jézusom! - mondta Hobart.
    Mesterének hangjára Laverick felemelte a fejét, és nyelvét igyekezett valami magyarázat előállítására bírni. Hasztalan erőlködött, szája nem engedelmeskedett. Laverick bemászott az egyik sarokba, és eltakarta a fejét.
    - Öblítsék le őket - mondta Hobart az egyik rendőrnek. - Nem szabad, hogy így menjenek haza.
    - Mi történt, felügyelő úr? - kérdezte a rendőr.
    - Még nem tudom - felelte Hobart.
    A cellából, ahol a nőt tartották fogva, előjött Patterson. Arca maszatos volt a sírástól. Ő tudta, hogy mi történt, és magyarázni kezdett.
    - A nőt megszállta valamilyen erő - mondta. - Kinyitottam az ajtót, és a falon voltak a bútorok.
    - Fogja be a száját, és ne hisztériázzon! - förmedt rá Hobart.
    - Esküszöm, felügyelő úr - erősködött Patterson. - Esküszöm, hogy így volt. És akkor az a fény...
    - Nem, Patterson! Nem látott semmit! - Hobart hirtelen hátrafordult, és a többi bámészkodóra ordított. - Ha bármelyikük elköp ebből az egészből valamit, velem gyűlik meg a baja! Megértették?
    Az egybegyűltek néma bólogatással válaszoltak.
    - És azok? - kérdezte valaki, és a cella felé nézett.
    - Már megmondtam. Súrolják le, és vigyék haza őket.
    - De hát olyanok, mint a gyerekek - mondta egy másik.
    - Mi közöm hozzá? Nem az én gyerekeim - mondta Hobart, és elindult felfelé, hogy az irodájában végre nyugodtan nézegethesse a mesekönyv képeit.

V. A KÜSZÖBÖN

    - Mi ez a lárma? - kérdezte Van Niekerk.
    Shadwell elővette begyakorolt mosolyát. Bár idegesítette, hogy az árverést megzavarták, a dolog ugyanakkor kapóra is jött, mert tovább szította a vevők mohóságát.
    - Megkísérelték ellopni a szőnyeget - felelte.
    - Kicsoda? - kérdezte Mrs. A.
    Shadwell a szőnyeg szegélyére mutatott.
    - Mint láthatják, innen hiányzik egy darab. Igaz, hogy jelentéktelen a szakadás, de a csomók Fúga-lakókat rejtettek. - Beszéd közben figyelte a vevők arcát. Teljesen elkápráztatta őket a történet. Kétségbeesetten várták; hogy álmaik végre bizonyságot nyerjenek.
    - És eljöttek ide? - kérdezte Norris.
    - Igen, ez történt.
    - Nézzük meg őket! - követelte a hamburgerkirály -, ha itt vannak, nézzük meg őket!
    Shadwell kivárt, és csak aztán válaszolt: - Egyet talán megmutathatunk.
    Felkészült erre a kérésre, és Immacolatával már megbeszélték, melyik Fúga-lakót mutatják majd meg. Shadwell kinyitotta az ajtót, és betotyogott a Boszorkány karjaiból kiszabadult Nimrod. Nem tudni, mire számítottak a vevők, de az biztos, hogy nem erre a meztelen gyerekre.
    - Mi ez? ! - fortyant fel Rahimzadeh. - Maga bolondnak néz minket?
    Nimrod a szőttesről az elképedt arcokra nézett. Szíves örömest felvilágosította volna a körülötte állókat, de Immacolata letapasztotta a nyelvét, úgyhogy nyikkanni sem tudott.
    - Ez itt egy látólény - jelentette be Shadwell.
    - De hisz ez egy gyerek - mondta Marguerite Pierce, hangjában némi gyengédséggel. - Egy szegény kisgyerek.
    Nimrod a nőre nézett. Csinos, dús keblű teremtés, állapította meg.
    - Nem gyerek - mondta Immacolata. Észrevétlenül surrant be a szobába, és most mindenki feléje fordult. Mindenki, kivéve Marguerite Pierce-t, aki továbbra is Nimrodon nyugtatta a tekintetét. - Bizonyos látólények alakváltoztatók.
    - Ez is? - kérdezte Van Niekerk.
    - Igen.
    - Miféle szarral akar beetetni minket, Shadwell?! - méltatlankodott Norris. - Én ezt nem...
    - Pofa be! - förmedt rá Shadwell.
    Norris döbbenten elhallgatott. Sok marhahúst ledaráltak már azóta, hogy utoljára valaki így beszélt vele.
    - Immacolata hatástalanítani tudja ezt a csodatettet - mondta Shadwell, úgy lebegtetve a szót, mint valami szerelmi vallomást.
    Nimrod észrevette, hogy a varázslónő összecsippenti a hüvelyk- és a gyűrűsujját, és ez, valamint egy mély lélegzetvétel könnyedén feloldja az alakváltoztatás bűverejét. Nimrod testét borzongás rándította össze, de egyáltalán nem bánta; elege volt már a bababőrből. Érezte, hogy remeg a térde, és orral a szőnyegre bukott. Hallotta, hogy ijedten suttognak körülötte, egyre hangosabban és döbbentebben, ahogy a szemük láttára történt a csoda.
    Immacolata kíméletlenül folytatta az anatómiai mutatványt. Nimrod hunyorogva tűrte, hogy teste átalakul. Újjászületésének egyetlen édes mozzanata az volt, amikor érezte, hogy heréi újra leszállnak. Miután férfiassága helyreállt, kezdetét vette egy másik növekedés: bizsergett a bőre, ahogy a hasán és hátán szőr serkent. Végül az ártatlanság függönye mögül előbukkant az arca, és Nimrod - heréstül és mindenestül - újra önmaga volt.
    Shadwell a szőnyegen fekvő teremtésre nézett - bőre halványan kéklett, szeme aranyszínű volt -, aztán a vevőkre. Ez a bemutató valószínűleg megkétszerezi majd a szőnyegért ajánlott összegeket. Az eleven testtel varázslat történt; az egész sokkal valóságosabb és káprázatosabb volt, mint amire Shadwell számított.
    - Belátom, igaza volt - mondta Norris fakó hangon. - Halljuk a számokat!
    Shadwell is így gondolta.
    - Legyen szíves eltávolítani a vendégünket - szólt Immacolatának, de mielőtt az moccanni tudott volna, Nimrod Marguerite Pierce lábainál termett, és csókokkal borította el a bokáját.
    Ez az izgatott, ám néma esdeklés megtette a magáét. A nő kinyújtotta a kezét, és beletúrt Nimrod sűrű hajába.
    - Hagyja őt itt velem! - kérte Immacolatát.
    - Miért ne? -mondta Shadwell. -Hadd nézelődjön...
    A varázslónő valamit motyogott tiltakozásképpen.
    - Ebből semmi baj nem lehet - mondta Shadwell. - Elbírok vele. - Immacolata távozott. - És most... - mondta a kereskedő - talán folytassuk a licitálást.

    Félúton a konyha és a lépcső között Calnek eszébe jutott, hogy rnegint nincs nála semmilyen fegyver. Gyorsan visszament a konyhába, és addig kotorászott a fiókokban, míg talált egy széles pengéjű kést. Bár kételkedett benne, hogy a nővérek kísértetteste fogékony lenne egy csupasz pengére, a kés súlya némi biztonságérzettel töltötte el.
    Ahogy elindult felfelé, a lépcsőn sarka megcsúszott a vérben, és merő véletlen volt, hogy estében sikerült elkapnia a korlátot, és nem zuhant le. Halkan átkozta magát ügyetlenségéért, és lassabban folytatta útját. Az emeletről most nem látszott a nővérek világító teste, de Cal tudta, hogy ott vannak valahol a közelben. Bármennyire félt is, elhatározása szilárd volt: vállal mindenféle borzalmat, és megtalálja a módját, hogy megölje Shadwellt. Ha a puszta kezével kell kitekerni a nyakát, akkor is megöli azt a gazembert. A kereskedő műve, hogy apjának megszakad a szíve a bánattól - ezért a tettéért az életével fog fizetni.
    A lépcső tetején zajt hallott, illetve zajokat: hangosan vitatkozó emberek hangját. Hallgatódzott egy ideig. Nem is vitatkoztak, hanem licitáltak. Shadwell hangját jól meg lehetett különböztetni, ő irányította a versengést.
    A lárma leple alatt Cal a lépcső tetejéről a legközelebbi ajtóhoz surrant. Óvatosan kinyitotta, és belépett rajta. A kis helyiség üres volt, de a másik ajtó félig nyitva állt, és a szomszéd szobából világosság szűrődött be. Az ajtót nyitva hagyta maga mögött, arra az esetre, ha netán gyorsan kellene visszavonulnia. Odalopakodott a szemközti ajtóhoz, és bekukucskált a résen.
    Freddyt és Apolline-t látta a földön, Nimrodnak híre-hamva sem volt. Az árnyakat fürkészte, hogy nem rejtenek-e fattyakat, és amikor nem látott egyet sem, Cal belökte az ajtót.
    A licitek még mindig röpködtek, és a lárma elnyomta Cal lépteinek a zaját, ahogy odament a foglyokhoz. Mozdulatlanul feküdtek, szájukat a nővérek teletömték testük foszlányaival, szemük csukva. Cal most rájött, hogy Freddy vérét látta a lépcsőn; vele sokkal gonoszabbul bántak el a nővérek, arcát felszántották az ujjaikkal. De a legsúlyosabb seb Freddy bordái között tátongott: saját ollójával szúrták agyon. Az olló még mindig ott volt a testében.
    Cal kitisztította Freddy felpeckelt száját; az anyag, mintha kukacokkal lenne tele, mozgott Cal kezében. A sérült egy sóhajjal hálálta meg Cal segítségét, de eszméletlenül feküdt tovább. Apolline-on ugyanígy segített, ő azonban több életjelt mutatott: nyöszörgött, mintha lassan magához térne.
    A licitálók egyre hangosabban kiabáltak a szomszéd szobában, a zajból kiderült, hogy jókora vevősereg gyűlt egybe. Hiú remény, hogy Shadwell népes táborát le tudná győzni egy szál maga, gondolta Cal.
    Freddy megmozdult.
    Kinyitotta a szemét, de nagyon halványan pislákolt benne az élet.
    Cal... - erőlködött Freddy, de csak az ajka mozgott, hang nem jött ki a torkán. Cal közelebb hajolt, karját Freddy jéghideg, reszkető teste köré fonta.
    - Itt vagyok, Freddy - mondta. Freddy ismét megpróbált beszélni:
    - ...majdnem...
    Cal szorosabban ölelte Freddyt, mintha így vissza tudná tartani a testéből kifelé csordogáló életet. Ha száz keze van, akkor sem sikerült volna: Freddy már elindult egy jobb világ felé. Ezt Cal is tudta, de mégis kimondta:
    - Ne menj el!
    Freddy alig láthatóan megrázta a fejét.
    - ...majdnem... - mondta megint - ...majdnem...
    Két szótagnál többre nem futotta az erejéből. Most már a teste sem reszketett.
    - Freddy...
    Cal a férfi szájához tette az uj jait, de már nem lélegzett. Miközben a kifejezéstelen arcot nézte, Apolline megfogta a kezét. Ő is hideg volt. Felnézett a mennyezetre, Cal követte a tekintetét.
    Immacolata feküdt a fejük fölött, lefelé bámult Calre. Egész idő alatt ott lebegett, sütkérezett Cal bánatában és tehetetlenségében.
    Cal rémülten felkiáltott, Immacolata pedig máris lecsapott rá, sötéten zuhant lefelé. Ez egyszer jó szolgálatot tett Cal ügyetlensége. Mielőtt Immacolata karmai elérték volna, Cal az érintéstől való félelmében hihetetlen sebességgel hátravetette magát. Az ajtó kinyílt mögötte, és Cal bezuhant a szomszéd szobába.
    - Mi történik itt?
    Ezt Shadwell kérdezte. Cal az árverés kellős közepébe vetette magát. A kereskedő ott állt az egyik falnál, és még vagy fél tucat férfi és nő volt a szobában, kiöltözve, mintha a Ritzben lennének. Immacolata nyilván nem fog gyilkolni ilyen előkelő társaságban, gondolta Cal. A közvetlen életveszély tehát elmúlt, legalábbis átmenetileg.
    Cal ekkor lenézett a földre, és majdnem elájult az örömtől.
    A szőnyegen feküdt, a szálak mocorogtak a tenyere alatt. Ezért érezte olyan hirtelen és képtelenül biztonságban magát? Mintha minden, ami eddig történt, csak próbára akarta volna tenni őt, és most ez az édes viszontlátás a jutalom...
    - Vigyék már ki innen - mondta az egyik vevő.
    Shadwell elindult Cal felé.
    - Távozzon. Mr. Mooney - mondta a kereskedő. - Nekünk itt dolgunk van.
    Nekem is, gondolta Cal. Kivette a zsebéből a kést, és Shadwellnek rontott. Immacolata felsikoltott a háta mögött - Calnek csak néhány másodperc állt a rendelkezésére. Shadwell felé döfött, de testes volta ellenére az könnyedén félreugrott.
    A vevők felől mozgolódást észlelt, és ezt a rémületnek tudta be, de amikor odanézett, Cal látta, hogy kezükbe vették a dolgokat, és folytatták a licitálást.
    Szórakoztató volt, de Calnek most nemigen akadt ideje, hogy megtapsolja, Shadwell ugyánis kitárta a zakóját. Vakítóan fénylett a bélés.
    - Lát valamit, ami tetszik? - kérdezte.
    Közben Cal felé lépett, zakójával elvakította, és kiütötte a kezéből a kést. Most, hogy támadóját lefegyverezte, Shadwell kevésbé finom módszerekhez folyamodott: térdét Cal lágyékába süllyesztette, amitől az nyögve összerogyott. Néhány percig, amíg a hányinger nem enyhült, mozdulni sem tudott. A fény és a rosszullét fátylán át látta, hogy Immacolata még mindig ott várja őt az ajtóban, mögötte a nővérek. Ennyit Cal támadásáról. Most megint fegyvertelen volt, és egyedül...
    De nem, nem volt egyedül. Egyáltalán nem.
    Hiszen egy egész világ volt alatta, egy alvó világ. A szőttesben számtalan csoda rejtőzik, csak fel kellene ébreszteni őket.
    De hogyan? Vannak, egészen biztosan vannak olyan csodatettek, amelyekkel szendergéséből fel lehet rázni a Fúgát, de Cal egyet sem ismert. Csak annyit tehetett, hogy a szőnyegre tette a tenyerét, és suttogott:
    - Ébredj fel...
    Ámította csak magát, vagy valóban mozgolódni kezdtek a csomók? Cal úgy érezte, hogy ki akarnak szabadulni a teremtmények - mint az alvók, akik tudják, hogy felkelt a nap, és le akarják rázni az álom bilincseit, de nincs elég erejük, hogy megmozduljanak.
    A szeme sarkából Cal most megpillantott egy meztelen alakot, aki az egyik vevő lábánál kucorgott. Kétségtelen, hogy látólény volt, de Cal nem ismerte. Legalábbis ebben a formájában nem.
    De a szeme...
    „Nimrod?" - motyogta magában.
    A teremtmény is látta Calt, és biztonságos vackából a szőnyeg széléhez mászott. Nem vették észre. Shadwell már visszatért a vevők közé - igyekezett elkerülni, hogy az árverés vérfürdővé fajuljon. Calről teljesen elfeledkezett.
    - Nimrod? - kérdezte Cal.
    Nimrod bólintott, közben a torkára mutatott.
    - Nem tud beszélni? A rohadt életbe!
    Cal az ajtó felé pillantott. Immacolata még mindig ott várta. Türelmes volt, mint egy dögkeselyű.
    - A szőnyeg. . . - suttogta Cal. - Fel kell ébresztenünk.
    Nimrod kifejezéstelen arccal bámult vissza rá.
    - Nem érti, hogy mit mondok?
    Mielőtt Nimrod valamilyen jellel válaszolhatott volna, Shadwell, akinek közben sikerült megnyugtatni a vevőket, bejelentette:
    - Folytatjuk az árverést.
    Aztán Immacolatához fordult:
    - Távolítsa el a bérgyilkost!
    Cal tudta, hogy csak másodpercek vannak hátra az életéből: a varázslónő ezúttal nem kegyelmez. Kétségbeesetten pásztázta a szobát valamilyen menekülési lehetőség után kutatva. Több ablak is volt, mindegyiken súlyos függönyök. Talán ha elérné az egyiket, kiugorhatna. Inkább halálra zúzza magát, mint hogy Immacolata ölje meg.
    Útban Cal felé, Immacolata egyszer csak megtorpant. Tekintete elúszott Calről: Shadwell felé fordult, és csak ennyit mondott:
    - ...oldószer...
    A szomszédos szobát, ahol Freddy és Apolline feküdt, hirtelen fény árasztotta el. A szőnyegre is beszűrődött, és színei mintha megélénkültek volna.
    Aztán egy dühös sikoly - a Boszorkány hangja - hallatszott, amit újabb fényáradat követett.
    Az események ismét megvadították a vevőket. Egyikük odament az ajtóhoz - néző vagy menekülő minőségben -, hátrahőkölt, a szeme elé kapta a kezét, és üvöltött, hogy megvakult. Senki nem sietett a segítségére. A társaság meghúzódott a szoba túlsó felében, miközben emitt elszabadult a pokol.
    Egy alak jelent meg az ajtóban, körötte ragyogó vonalak spirálja. Megváltozott ugyan, de Cal rögtön felismerte.
    Suzanna volt az. Két karján, mintha az erei szikráznának, tűzijáték táncolt, és az ujjaiból zuhogott alá; hasán és mellén szaladgált, és a lába közül tört elő, hogy lángra lobbantsa a levegőt.
    Beletelt egy kis időbe, míg Calnek sikerült valami köszönésfélét mormolni Suzanna felé, és addigra megérkeztek az üldöző kísértetnővérek is. Az ellenfelek alaposan megtépázták egymást. Az oldószer megnyilatkozása sem fedte el Suzanna nyakán és testén a vérző sebeket, és a nővéreken is látszott az összecsapás nyoma, bár fájdalmat valószínűleg nem éreztek.
    Elgyengültek-e vagy sem, mindenesetre megtorpantak, amikor Immacolata felemelte a kezét, jelezve, hogy most ő következik.
    - Már vártuk - mondta Immacolata. - Elkésett.
    - Öld meg! - mondta Shadwell.
    Cal Suzanna arcát figyelte. Bármennyire is igyekezett, nem tudta leplezni kimerültségét.
    Suzanna talán megérezte Cal tekintetét, a szemébe nézett. Aztán a kezére, ami még mindig a szőttesen nyugodott. „Kiolvasta a gondolataimat? - töprengett Cal. Megértette, hogy a talpa alatt nyugszik minden maradék esély?"
    Tekintetük ismét találkozott, és Cal látta, hogy Suzanna megértette.
    Ujjai alatt bizsergett a szőttes, mintha enyhe áramütés érte volna. Cal nem vette el a kezét, hanem hagyta, hogy az energia használja őt, ahogy akarja. Cal most egy folyamatnak volt az egyik eleme: az erőkörnek, ami Suzanna lábából indult, és a szőnyegen keresztül Cal kezében folytatódott; kezéből a szemébe érkezett, és egymásba kulcsolódó tekintetük vonala mentén visszajutott Suzannához.
    - Állítsd meg őket... - mondta Shadwell, aki megérezhette ezt a csalafintaságot, de ahogy Immacolata elindult Cal felé, megszólalt az egyik vevő:
    - A kés...
    Cal nem szakította meg egybefonódó tekintetük vonalát, de a kés valahogy beúszott kettejük közé, mintha gondolataik tüze lökte volna a mágasba.
    Suzanna sem értette jobban, mint Cal, hogy miért és miként történik mindez, de homályosan ő is érezte az erőkört, ami rajta, az oldószeren, a szőnyegen, Calen, a tekintetük vonalán fut keresztül, és a testében zárul. Bármi történjen is, csak másodpercek álltak a rendelkezésére, hogy beteljesítse a csodát, mielőtt Immacolata odaér Calhez, és megbontja a kört.
    A kés most pörögni kezdett, minden egyes fordulattal egyre sebesebben. Cal olyan telítettséget érzett a heréiben, hogy már szinte fájt. És - ami még jobban aggasztotta - úgy érezte, hogy kiválik a saját testéből, mintha kirángatnák belőle, a szemén keresztül, hogy tekintete és Suzannáé a késen találkozzanak, ami most már olyan sebesen forgott, hogy ezüstgömbnek látszott.
    És ekkor a kés hirtelen lehullott a levegőből, mint egy meglőtt madár. Cal követte a zuhanását: a kés tompa puffanással leesett, és hegye belefúródott a szőnyeg közepébe.
    Ebben a pillanatban a szőnyeg minden szála hullámzani kezdett, mintha a kés elvágta volna a fonalat, ami az egészet összetartotta. És ahogy az a fonál elszakadt, a szőttes megelevenedett.

    A világ vége volt ez, és világok kezdete.
    Először egy örvénylő felhő emelkedett ki a Gyűrű közepéből, és a mennyezet felé tört. Ahogy odacsapódott,
széles repedések nyíltak a mennyezeten, és vakolatlavina zúdult a fejekre. Egy pillanatra felvillant Cal agyában, hogy amit Suzannával kiszabadítottak, az most már kikerült a hatáskörükből. De ekkor elkezdődtek a csodák, és az aggodalmak feledésbe merültek.
    A felhőben villám látszott, fénye a falakon és a padlón ívelt. A csomók, ahogy felpattantak, a szőnyeg egyik széléről a másikig csúszkáltak. A szálak egyre magasabbra nőttek, mint nyár közepén a gabona, és nyújtózásuk közben színeket öltöttek. A látvány nagyon hasonlított arra, amit néhány éjszakával korábban Cal és Suzanna álmában látott, csak most százszor annyi nagyratörő szál ágaskodott, sokasodott a szobában.
    A növekedés nyomása levetette Calt a szőnyegről, ahogy a szálak kiszabadultak börtönükből, és ezernyi alak magvait szórták szerteszét. Voltak társaiknál sokkal fürgébb szálak, amelyek pillanatok alatt a mennyezetig nőttek. Voltak, amelyek inkább az ablak felé nyomultak, színnyalábokat húztak maguk után, ahogy széttörték az üveget, és kiözönlöttek az éjszákába.
Amerre a szem ellátott, mindenütt ismeretlen és különleges látvány tárult elé. A formák robbanása eleinte túl zavaros volt, és képtelenség volt valamit is felfedezni bennük, de alighogy a levegőt elárasztotta a színtenger, a szálakban kezdtek kidomborodni az apróbb részletek, és már meg lehetett különböztetni a növényt a kőtől, a követ a fától, a fát a testtől. Az egyik hullámzó szál átszakította a tetőt, és a porzuhatag parányi hajtásokat fakasztott az egyre fogyatkozó szőttes talajából. Egy másik szál kacskaringós, kékesszürke ködösvényeket terített a szobába; a harmadik és a negyedik szál összefonódott, és kötelékükből szentjánosbogarak pattantak ki, röptükben fénypalástot terítettek a szálak szülte madarakra és vadállatokra.
    A Fúga pillanatok alatt betöltötte a szobát; növekedése olyan sebes volt, hogy Shearman háza szűknek bizonyult. Ahogy helyet kerestek maguknak, a szálak deszkákat téptek ki, gerendákat feszítettek szét. A tégla és vakolat sem állíthatta meg őket. Amit nem tudtak megkerülni, annak nekirohantak; aminek nekirohantak, azt egyszerűen félrehajították.
    Cal nem szándékozott megvárni, míg maguk alá temetik a romok. Az elképesztő szülési fájdalmakba a ház nyilván hamarosan belehal. Suzannát kereste a káprázatos látványosságok közepette, de már nem állt ott, ahol korábban látta. A vevők is menekültek; ijedtükben marták egymást, mint a kóbor kutyák.
    Cal feltápászkodott, és elindult az ajtó felé, de két lépést sem tett még, amikor meglátta a közeledő Shadwellt.
    - Gazember! - rikácsolta a kereskedő. - Kotnyeleskedő gazember!
    Benyúlt a zsebébe, előrántott egy pisztolyt, és Calre fogta.
    - Senki nem állhat az utamba, Mooney! - ordította, aztán lőtt.
    Amikor meghúzta a ravaszt, valaki ráugrott, és féirelökte Shadwellt. A golyó messze elkerülte a célpontot.
    Nimrod volt a megmentő. Feldúlt képpel rohant Cal felé, és minden oka megvolt rá. A ház rogyadozni kezdett, recsegve-ropogva megadta magát. A Fúga már az alapokat feszegette, és eltökélt szándéka volt, hogy felborítja a házat.
    Nimrod megragadta Cal karját, és az ablak felé ráncigálta. Illetve a tátongó fal felé, a zsendülő szőttes ugyanis minden ablakot kitépett a helyéről. A Fúga feltartóztathatatlanul burjánzott a romokon túl is, újabb és újabb csodákkal népesítette be az éjszakát.
    Nimrod hátrapillantott.
    - Kiugrunk? - kérdezte Cal.
    Nimrod elvigyorodott, és még erősebberi szorította Cal karját. Cal is hátranézett, és látta, hogy Shadwell megtalálta a pisztolyát, és célba veszi őket.
    - Vigyázzon! - kiáltotta Cal.
    Nimrod arca felragyogott, kezét Cal tarkójára szorította, és lenyomta a fejét. Egy másodperccel később Cal megértette, hogy miért: színhullám tört elő a szőttesből, és Nimrod mindkettejüket beletaszította. Az ár kisodorta őket az ablakon, és egy félelmetes pillanatig a levegőben lógtak. Aztán a fényesség mintha megszilárdult volna, és a hátára vette őket, mint valami fényhullámlovasokat.
    De nem tartott sokáig az utazás. Néhány másodperc múlva a fényparipa levetette őket a hátáról, és eltűnt az éjszakában, útközben állat- és növénygyerekeket szült.
    Szédelegve, de vidáman Cal felállt, és örömmel hallotta, hogy Nimrod elrikkantja magát:
    - Hé!
    - Tud beszélni?
    - Úgy tűnik-mondta Nimrod, és fülig ért a szája. - Itt már nem ér el...
    - Immacolata.
    - Pontosan. Feloldotta a csodatettet, hogy elkápráztassa a Kakukkokat. És tényleg káprázatos voltam. Látta azt a kék ruhás nőt?
    - Futólag.
    - Rögtön belém esett - mondta Nimrod. - Azt hiszem, meg kellene keresnem őt. Szüksége lesz némi gyöngédségre, ahogy elnézem itt a dolgokat. - Nem is vesztegette tovább az időt: rögtön visszafordult, és elindult a ház felé, amit már csak nagy jóindulattal lehetett „háznak" nevezni. Ahogy a fény- és porzivatarban távolodott, Cal észrevette, hogy Nimrodnak farka van.
    Nagy fiú, tud vigyázni magára, gondolta Cal, de voltak, akik miatt aggódott. Például Suzanna. Vagy Apolline, akit abban a kis előtérben látott utoljára, ahol Freddy mellett feküdt. A hangzavarban és a romok között Cal is elindult a ház felé, hogy megkeresse a többieket.
    Olyan volt, mintha egy színfolyóban úszott volna, szemben az árral. Későn eszmélő szálak kúsztak és dagadoztak körülötte, némelyik nekiütközött. Az élő testhez sokkal kedvesebbek voltak, mint a téglához. Érintésük nem okozott fájdalmat, sőt erőt adott. Cal teste bizsergett, mintha jéghideg zuhany alól lépett volna ki, fülében dallam duruzsolt.
    Az ellenség nyomtalanul eltűnt. Cal remélte, hogy a ház maga alá temette Shadwellt, de ismerve a gonoszok szerencséjét, ezt kevéssé tartotta valószínűnek. Néhány vevőt látott csak - a fényben bóklásztak. Nem segítettek egymásnak, egyedül haladtak előre. A földre meredtek, rettegve, hogy megnyílik alattuk, vagy vakon botladoztak, kezükkel rejtve könnyeiket.
    Cal körülbelül harminc méterre lehetett a háztól, amikor a Gyűrű hatalmas felhője villámokat köpködve szétfeszítette a falakat, és megkönnyebbülten elnyújtózkodott a szabadban.
    Cal még látta, hogy az egyik vevőt elnyeli a felhő, aztán sarkon fordult, és futásnak eredt.
    Egy porhullám nagyot taszított rajta, és ragyogó fényrostok röpködtek körülötte, mint selyemszalagok a szélviharban. Újabb hullám jött - ez tégladarabokat, bútorokat sodort -, és ledöntötte Calt a lábáról. Aztán a feje tetejére fordította, és a szédítő légi tornában Cal már azt sem tudta, melyik a föld és melyik az ég.
    Nem próbált ellenállni - ha egyáltalán szóba jöhetett az ellenállás -, hanem a száguldó vonatra bízta magát, vigye, ahova akarja.