tartalom
Második rész

SZÜLETÉS, HALÁL, HÁZASSÁG



 
 
 

Tizenkettőt szólt a vasnyelvű éjfél.
Alunni, hívek; szellemóra ez.

Shakespeare
Szentivánéji álom
(Arany János fordítása)

1. A FÉNYÖLTÖNY

1.

    Az utcán párás és áporodott levegő fogadta Calt. A követelőző örökös, az ősz alig várta, hogy a nyár végre kiszenvedjen. Még a szellő is elcsigázottnak tűnt, és az állapota Calre is átragadt. Mire elérte a Rue Street környékét, a lába feldagadt a cipőjében és az agya koponyájában.
    Ráadásul - az igazságtalanságot sértéssel tetézendő nem találta azt az átkozott utcát. Az előző nap a madarakat figyelte, és nem az útvonalat, úgyhogy csak halvány elképzelései voltak az utca hollétéről. Cal nem akart órákig kóvályogni hasztalan, megkérdezte hát az egyik utcasarkon háborúsdit játszó gyerekektől, merre van a Rue Street. Magabiztosan útbaigazították. Vagy tudatlanság, vagy rosszakarat munkált a kölykökben, felvilágosításuk mindenesetre teljesen használhatatlannak bizonyult, és Cal megint csak kóválygott, egyre kétségbeesettebben, egyre zavarodottabban róva a köröket. Távollétével tündökölt mindenféle hatodik érzék - valamilyen ösztön, ami félreérthetetlenül megmutatta volna az utat álmai területére -; Cal hásztalan remélte, hogy esetleg a segítségére siet.
    A véletlen, a puszta véletlen műve volt hát, hogy egyszer csak ott állt a Rue Street sarkán, majd a háznál, ahol valamikor Mimi Laschenski lakott.

2.

    Suzanna jóformán egész délelőtt azon fáradozott, hogy teljesítse, amit megígért Chai doktornak: értesíti Charlie bácsit Torontóban. Eléggé nehézkesen ment a dolog. Egyrészt azért, mert a kis hotelben, ahol megszállt, öszszesen egy nyilvános telefon leledzett, és a többi vendég ugyanúgy igényt tartott rá, mint Suzanna. Másrészt azért, mert a család jó néhány ismerősét kellett körbetelefonálnia, míg végre talált valakit, aki tudta Charlie bácsi telefonszámát. Ezzel a délelőtt legnagyobb része el is ment. Amikor egy óra körül végre elérte Mimi egyetlen fiát, az a meglepetés leghalványabb jele nélkül fogadta a hírt. Eszébe sem jutott, hogy hagyja a munkát, és rohanjon az anyja halálos ágyához. Gyermeki szeretetéből mindössze egy udvarias kérésre futotta, miszerint Suzanna volna szíves felhívni őt megint, ha „újabb hír" van. Ezalatt feltehetőleg azt értette, telefonáljon majd, ha lehet postázni a koszorút. Ennyit erről.
    Miután befejezte a beszélgetést, Suzanna felhívta a kórházat. A beteg állapota nem változott. Tartja magát, ahogy az ügyeletes nővér mondta. Egy furcsa kép jelent meg Suzanna előtt: a hegymászó Mimi, amint egy sziklafalba kapaszkodik. A kórházban szükséges holmik felől érdeklődve a nővértől megtudta, hogy Miminek még egy szál hálóköntöse sincsen. A Mrs. Pumphrey által lefestett keselyűk azóta nyilván elvittek minden valamirevaló dolgot - többek között a fiókos szekrényt -, Suzanna mégis úgy határozott, odamegy a házhoz, hátha sikerül megmenteni valamit, ami nagyanyja utolsó óráit kényelmesebbé teheti.
    A hotel közelében talált egy kis olasz éttermet, ahol megebédelt, aztán a Rue Streetre hajtott.

3.

    A szállítómunkások behajtották a kaput, de nem volt bereteszelve. Cal kinyitotta, és belépett a kertbe.
    Ha valamiféle revelációra számított, csalódnia kellett. Nem volt itt semmi figyelemre méltó. Csak száraz tyúkhúr a kövek között és.szanaszét hajigált tárgyak, amit a munkások értéktelennek találtak. Még az árnyak is, ahelyett hogy titokzatos pompát rejtegetnének, hamuszínűek és hétköznapiak voltak.
    Cal a kert közepén állt - ott, ahol az ép elrnéjét megrengető rejtelmek elé tárultak -, és most először kételkedni, őszintén kételkedni kezdett abban, hogy tényleg történt valami az előző napon.
    „Talán benn a házban" - mondta magának. Benn talán van valamilyen hánykolódó roncs, amibe belekapaszkodhat, hogy ne süllyedjen el ebben a kételytengerben.
    Átgyalogolt azon a helyen, ahol a szőnyeg feküdt. A ház hátsó ajtaját a munkások nyitva hagyták, vagy fosztogatók törték fel. Mindenesetre félig tárva volt. Cal belépett a házba.
    Benn az árnyak legalább sűrűbbek voltak - helyet kínátak a meseszerűnek. Cal várta, hogy szeme hozzászokjon a sötétséghez. Tényleg csak huszonnégy óra telt el azóta, hogy itt járt? - merengett Cal, miközben szeme egyre jobban eligázodott a szomorú helyiségen. Tényleg tegnap történt, hogy belépett ebbe a házba, mert egy elszökött madarat keresett? Most ennél jóval többet kellene megtalálnia.
    Odaballagott a lépcsőhöz, közben az előző nap eseményeire utaló jeleket kutatta mindenütt. Minden egyes lépéssel tovább fakult benne a remény. Árnyak voltak ugyan, de nem rejtettek semmit. A házat kifosztották - a szőnyeggel együtt a csodákat is elvitték.
    A lépcső felénél megtorpant. Mi értelme továbbmenni? Nyilvánvaló volt, hogy elszalasztotta a lehetőséget. A látványt, amit megpillantott és elveszített, máshol kell keresnie. Merő makacsságból - ezt anyjától - örökölte mégis továbbment felfelé.
    A lépcső tetején olyan nehéz volta levegő, hogy a légzés komoly erőfeszítést követelt. Nyugtalanította ez a körülmény, és az, hogy betolakodónak érezte magát - hívatlanul ebben a sírban.
    Most már csak arról akart megbizonyosodni, hogy ez a ház semmiféle varázslatot nem rejteget, aztán végre elmehet.
Amikor odaért az utca felőli szoba ajtajához, valami megmozdult mögötte. Cal megfordult. A lépcső tetejére a munkások kihordtak nchány bútordarabot, aztán nyilván úgy döntöttek, nem érdemes tovább vesződni velük. Egy komód, néhány szék és asztal - ezek mögül jött a zaj. És jött még egyszer.
    Patkányok - nyugtázta Cal. Temérdek talp surranását vélte felfedezni. Élni és élni hagyni -gondolta; neki sincs több joga itt lenni, mint a patkányoknak. Sőt, talán kevesebb. Valószínűleg már nemzedékek óta ebben a házban élnek.
    Cal folytatta, amit elkezdett: kinyitotta az ajtót, és belépett a szobába. Az ablaküvegek mocskosak voltak, a piszkos csipkefüggönyök újabb akadályként tolakodtak a fény útjába. Egy felfordított szék volt a csupasz padlón, és három páratlan cipő egymás mellé helyezve, ki tudja, milyen megfontólásból, a kandallópárkányon. Ennyiből állt a berendezés.
    Álldogált egy pár percig, aztán ahogy az utcáról nevetést hallott, és úgy érezte, jót tenne egy kis erősítés, odament az ablakhoz, és elhúzta a függönyt. Nem tudhatta meg, kitől származik a nevetés, mert kénytelen volt abbahagyni a keresést: Még mielőtt az érzékszervei megerősítették volna, a gyomra megsúgta neki, hogy a háta mögött valaki belépett a szobába. Elengedte a függönyt, és megfórdult. Egy testes, középkorú, a ház sivárságához képest feltűnően jól öltözött férfi szegődött társául a félhomályban. Szürke zakóját mintha színjátszó szálakból szőtték volna. D.e ennél is feltűnőbb volt, ahogy mosolygott. Begyakorolt mosoly volt, mint egy színészé vagy egy hittérítőé. Mindenféleképpen egy olyan emberé, aki rajongókra vágyik.
    - Segíthetek? - kérdezte. Zengő és meleg hangja volt, de a férfi hirtelen megjelenése megdermesztette Calt.
    - Segíteni? - dadogta Cal.
    - Talán szeretné megvásárolni a házat? - kérdezte a férfi.
    - Vásárolni? Nem... én... én csak... tudja... nézelődöm.
    - Szép ez a ház - mondta az idegen. Mosolya olyan biztos volt, mint egy sebész kézfogása, és olyan steril is. - Járatos az ingatlanügyekben? - Ezt a mondatot is úgy mondta, mint az előzőeket: irónia vagy rosszindulat nélkül. Amikor Caltól nem kapott választ, a férfi így folytatta: - Kereskedő vagyok. A nevem Shadwell. - Vaskos ujjairól lehuzigálta a borjúbőr kesztyűt. - És az öné?
    - Cal Mooney. Vagyishogy Calhoun.
    A férfi Cal felé nyújtotta lecsupaszított kezét. Cal lépett kettőt - Shadwell tíz egész centivel volt magasabb Cal száznyolcvan centijénél-, és kezet fogtak. A férfi hűvös tenyere elárulta, hogy izzad, mint egy állat.
    A kézfogás után Shadwell barátunk kigombolta a zakóját, és kitárta, hogy elővegyen egy tollat a belső zsebéből. Ez a laza mozdulat egy pillanatra megmutatta a kereskedő öltözékének a belsejét, és a fény valamilyen játéka révén úgy tűnt, hogy a bélés ragyog, mintha tükörszálból szőtték volna.
    Shadwell hirtelen Cal arcába nézett. Hangja pihekönnyű volt, amikor megszólalt:
    - Lát valamit, ami tetszik?
    Cal nem bízott a férfiban. A mosolya vagy a borjúbőr kesztyű tette gyanússá? Bármelyik is, Cal minél előbb szeretett volna megszabadulni a társaságától.
    De a zakóban tényleg volt valami. Valami, ami rabul ejtette a fényt, és Cal szívverését egy kicsit meggyorsította.
    - Tessék -.hízelkedett Shadwell. - Nézze meg nyugodtan.
    A keze a zakójához siklott, és megint kitárta.
    - Mondja meg - búgta -, ha lát valami kedvére valót.
    Most teljesen szétnyitotta a zakót: megmutatta az egész bélést. Cal jól látta az imént. A bélés tényleg ragyogott.
    - Mint mondtam, kereskedő vagyok - magyarázta Shadwell. - Az aranyszabályom pedig az, hogy mindig magammal hordok néhány mintát a portékámból.
    Portéka. Cal forgatta a szót a fejében; tekintete még mindig a zakó belsejére szegeződött. Micsoda egy szó: portéka. És ott, a zakó bélésében, mintha testet öltött volna. Ékszer vagy mi az, ami ott csillog? Hamis drágakő, hiszen ilyen vakítóan csak a hamisítvány ragyog. Cal belehunyorgott a csillogásba, hogy valami értelmet csikarjon ki belőle; a kereskedő hangja közben egyre győzködte:
    - Mondja meg, mit szeretne, és máris az öné. Ennél tisztességesebb, ugye, nem is lehetek? Egy ilyen nagyszerű fiatalember nem igaz, hogy nem tud dönteni és választani. Öné az egész világ. Én tudom. A lába előtt hever. Vegye el, ami az öné. Ingyen van, díjtalan, nem kell fizetni érte. Csak mondja meg, mit lát, és már viheti is...
    „Ne nézd tovább - súgta valami Calnek -, ingyen semmit nem adnak! Mindennek ára van."
    A zakó redőiben megbújó csodák azonban annyira elkápráztatták, hogy akkor sem bírta volna elfordítani a tekintetét, ha az élete múlik ezen.
    - ...mondja meg - folytatta a kereskedő -, mit lát...
    Ó, ez bizony jó kérdés...
    - ...és az öné.
    Cal elfelejtett kincseket látott, amelyekért hajdanában odaadta volna az életét, és azt gondolta, ha egyszer megkaparintaná őket, soha semmi másra nem vágyna már. Vacak apróság volt majdnem mindegyik, de felébresztették benne a régi vágyakozást. Egy röntgenszemüveg, amit egy képregényújság hátsó borítóján hirdettek (Átláthatsz a falon! Kápráztasd el a barátaidat!), és Cal soha nem tudta megvenni. Most ott látta a bélésben: műanyag lencséje ragyogott, és felidézte az átvirrasztott októberi éjszakákat, mikor Cal egyfolytában azon töprengett, vajon hogyan működik a szemüveg.
És mi az ott mellette? Egy másik gyerekkori fétis. Egy fénykép, rajta egy nő tűsarkú cipőben, flitteres „alig bugyiban" és óriási mellekkel. Tőlük két házzal arrébb lakott az a fiú, aki állítólag a nagybátyja tárcájából csente el a képet. Cal azt hitte, belehal a sóvárgásba, annyira vágyott erre a képre. Most ott függött ez is, ez a szamárfüles emlék, Shadwell zakójának szikrázó fényözönében, és csak kérni kellett volna.
    De alighogy megjelent, már el is halványult, és új tárgyak vették át a csábító szerepét.
    - Mit lát, barátom?
    Kocsikulcsot, egy hőn áhított kocsi kulcsát. Egy díjnyertes galambot, számtalan verseny nyertesét, amit annyira irigyelt a gazdájától, hogy el akarta lopni...
    - ...csak mondja el, hogy mit lát. Mondja el, és máris az öné...
    Oly sok minden volt ott. Rengeteg tárgy, ami - egy óráig, egy napig - a világ közepének tűnt, és most egytől egyig ott sorakozott a kereskedő zakójának fantasztikus raktárában.
    De mindegyik elmenekült. Megjelent és rögtön köddé foszlott. Volt ott még valami, és az nem engedte, hogy Cal néhány másodpercnél hosszabb ideig nézze a kacatokat. De egyelőre nem látta, hogy mi az.
    Valahonnan a távolból hallotta, hogy Shadwell ismét megszólal, és azt is érezte, hogy a hangja megváltozott. Értetlenség és egy árnyalatnyi ingerültség volt a hangjában.
    - Szólaljon már meg, barátom. . . miért nem mondja el, hogy mit kíván?
    - Nem látom... igazán... jól.
    - Akkor nézze erősebben! Koncentráljon!
    Cal koncentrált. A képek jöttek és mentek. Csupa jelentéktelen holmi. De az aranybánya még mindig nem bukkant elő.
    - Nem próbálja elég erősen! - korholta a kereskedő. - Ha egy férfi igazán akar valamit, akkor teljesen rá kell állnia. Tisztán kell látnia, hogy mi az, amit akar.
    Cal megszívlelte ezt a bölcsességet, és újra megkétszerezte az erőfeszítéseit. Kihívásnak érezte, hogy a hamis ragyogáson túl megtalálja az igazi kincset. Különös érzés kísérte ezt az összpontosítást: nyugtalanság a mellkasában és a torkában, mintha énjének egy része le akarna válni, mintha a tekintete mentén kifelé igyekezne belőle. Be a zakóba.
    Tarkójában, a koponya és a gerinc közötti hídon a figyelmeztető hangok kitartóan mormoltak. Cal azonban elszánta magát, hogy nem hallgat az intő szóra. Minden, amit megpillantott a zakó bélésében, incselkedett csak vele, nem mutatkozott meg teljesen. Cal az illendőség szabályaival mit sem törődve; mereven bámult a zakóba, halántékán izzadságpatakok fakadtak.
Shadwell csábító monológja új erőre kapott. A cukormáz megrepedt és lepergett. Alatta a mag keserű volt, és sötét.
    - Gyerünk! - mondta. - Ne legyen már ilyen átkozottul gyenge! Lát valamit, amit akar. Anait nagyon akar, igaz? Gyerünk! Ki vele! Nyögje már ki! Mire vár? A végén még elszalasztja a lehetőséget.
    Élesedni kezdett egy kép...
    - Mondja el, mi az, és máris az öné!
    Szél csapott Cal arcába: ismét repült, és feltárult előtte Csodaország. Mezők és hegyek, folyók, tornyok - minden ott volt a kereskedő zakójának bélésében.
    A látványtól elállt a lélegzete. Shadwell villámgyorsan reagált.
    - Mi az, amit lát?
    Cal csak bámult, szótlanul.
    - Mit lát?
    Érzések zűrzavara rohanta meg Calt. A látványtól örömmámort érzett, ugyanakkor félelmet is, hogy vajon milyen árat kell majd (vagy talán máris) fizetnie ezért a leskelődésért. Shadwell veszélyes volt, minden mosolya és ígérete ellenére.
    - Mondja el... - nógatta a kereskedő.
    Cal próbálta visszatartani a választ. Nem akarta elárulni a titkát.
    - ..:hogy mit lát!
    Nagyon nehéz volt ellenállni Shadwell hangjának. Cal igyekezett megőrizni a némaságát, de a válasz az ajkai felé tolult ellenállhatatlanul.
    - Látom... (Ne mondd el! - figyelmeztette a poéta), látom... (Légy erős! Veszélyben vagy!), látom a...
    - A Fúgát.
    Egy női hang fejezte be a mondatot.
    - Ez biztos? - kérdezte Shadwell.
    - Holtbiztos: Nézd meg a szemét!
    Cal nevetségesnek és kiszolgáltatottnak érezte magát. Annyira elkápráztatta a zakóban egyre jobban kiteljesedő látvány, hogy képtelen volt arra nézni, ahol azok ott ketten róla tárgyaltak.
    - Ismeri - mondta a nő. Hangjában egy szikrányi melegség sem volt. Vagy tán emberség sem.
    - Tehát igazad volt - mondta Shadwell. - Itt volt a szőnyeg.
    - Természetesen:
    - Akkor jó - mondta Shadwell, és mint aki jól vcgezte dolgát, összegombolta a zakóját.
    Cal úgy érezte, itt a világ vége. Amikor hirtelen elhúzták előle Csodaországot - a Fúgát, ahogy a nő mondta -, olyan tehetetlennek érezte magát, mint egy csecsemő. Mindössze arra volt képes, hogy kiegyenesítse a derekát. Undorodva a nő felé fordította tekintetét.
    Szép - ez volt Cal első gondolata. Feketébe hajló sötét és bíborvörös színű ruhája szorosan a felsőtestére tapadt, megkötözte és elzárta telt idomait, így egyszerre volt tartózkodó és - az elzárás révén - kihívó. Arcvonásai ugyanilyen paradox hatást keltettek. Magasan, legalább öt centire ki volt borotválva a haja a homloka fölött, és egyáltalán nem volt szemöldöke, amitől az arca hátborzongatóan kifejezéstelen lett. A bőre viszont ragyogott, mintha beolajozták volna, és arca kétségtelenül érzéki volt. Nem csorbította szépségét - még ha ez volt is a cél - sem a leborotvált haj és szemöldök, sem az, hogy arcán nem volt smink, ami tompította volna vonásait. Szája túlságosan szoborszerű; a szeme - egyszer barna, a következő pillanatban aranyszínű - túlságosan is ékesszóló ahhoz, hogy elrejtse az érzéseit. Hogy milyen érzéseket, arról Calnek csak halvány elképzelései voltak. Mindenekelőtt türelmetlenséget, mintha a helyzet hányingert és haragot keltene benne; Cal szívesen vette volna, ha ez a harag nem szabadul el. Megvetés - minden bizonnyal Cal iránt - és ezzel együtt óriási figyelem az irányában, mintha a veléjéig látna, és most egy gondolattal igyekezne megdermeszteni azt.
    A hangja azonban teljesen egyértelmű volt: acél és acél.
    - Mikor történt? - szegezte Calnek a kérdést. - Mikor látta a Fúgát?
    Cal csak egy pillanatig bírta elviselni a tekintetét. A kandallópárkányra nézett, a háromlábú lény cipőire.
    - Fogalmam sincs, miről beszél - felelte.
    - Látta. És a zakóban újra látta. Semmi értelme, hogy tagadja.
    - Okosabban teszi, ha válaszol - tanácsolta Shadwell. Cal a kandallópárkányról az ajtóra nézett. Nyitva felejtették.
    - Menjenek maguk a pokolba! - mondta halkan.
    Nevetett Shadwell? Cal mintha nevetést hallott volna.
    - A szőnyeget akarjuk - mondta a nő.
    - Ugyanis a miénk - mondta Shadwell. - Jogos tehát az igényünk.
    - Úgyhogy, legyen szíves - a nő szája megvonaglott az udvariasságtól - ...mondja meg, hová tűnt a szőnyeg, és ezzel be is fejeztük az ügyet.
    - Ilyen egyszerűek a feltételeink-mondta a kereskedő. - Mondja meg, és már itt sem vagyunk.
    Értetlenséget itt hiába színlelnék, gondolta Cal, Tudták, hogy tudja, és az ellenkezőjéről úgysem sikerülne meggyőzni őket. Csapdába esett. De bármilyen veszélyesre fordultak is a dolgok, Cal örült a fordulatnak. Vallatói ugyanis megerősítették a megpillantott világ, a Fúga létezését. Bár szeretett volna minél előbb megszabadulni ettől a társaságtól, sietségét lehűtötte a vágy, hogy eljátszadozzon velük, hátha megtud valamit Csodaországról.
    - Talán tényleg láttam - mondta Cal.
    - Semmi talán! - vágta rá a nő.
    - Homályosan - folytatta Cal. - Emlékszem valamire, de nem tudom, mi volt az.
    - Nem tudja, hogy mi a Fúga? - kérdezte Shadwell.
    - Honnan tudná? -mondta a nő. - Véletlenül bukkant rá.
    - De akkor is látta - mondta Shadwell.
    - Sok Kakukk látja, de ez még nem jelenti azt, hogy felismeri. A fickó el van veszve; mint a többi is.
    Cal neheztelt ezért a lekezelő kijelentésért, de a nőnek tulajdonképpen igaza volt. Tényleg elveszett ember volt.
    - Amit látott, az nem tartozik magára - mondta a nő. - Mondja meg, hova tette a szőnyeget, aztán felejtse el, hogy valaha is látta.
    - Nincs nálam a szőnyeg - mondta Cal.
    A nő arca mintha elsötétült volna: a pupillája olyan volt, mint valami hold, ami alig bírja elhomályosítani az apokalipszis fényét.
A lépcső felől Cal megint hallotta a korábban patkányoknak tulajdonított surrogó hangokat. Hogy valóban patkányok voltak-e, ebben már nem volt olyan biztos.
    - Udvariasságom a végéhez közeledik - mondta a nő. - Maga tolvaj.
    - De hát... - kezdte volna Cal a tiltakozást.
    - Igenis tolvaj. Idejött, betört egy öregasszony házába, és meglátott valamit, amit nem lett volna szabad.
    - Ne vesztegessük az időnket! - mondta Shadwell.
    Cal már bánta, hogy az előbb játszadozni támadt kedve. EI kellett volna szaladnia, amíg volt némi esélye. Az ajtó túloldalán egyre erősödött a zaj.
    - Hallja? - kérdezte a nő. - Azok ott kinn a nővérem gyerekei. A fattyai.
    - Nagyon gonosz kölykök - tette hozzá Shadwell.
    Cal ebben nem kételkedett.
    - Még egyszer: a szőnyeget - mondta a nő.
    Cal még egyszer elismételte:
    - Nincs nálam. - Szavaiban most több volt a könyörgés, mint a tagadás.
    - Akkor majd kiszedjük magából, hogy hol van - mondta a nő.
    - Csak óvatosan, Immacolata! - mondta Shadwell. Meghallotta-e, vagy sem, a nő nem törődött a figyelmeztetéssel. Jobb keze mutató- és gyűrűsujját lassan a bal tenyeréhez dörzsölte, és erre a csendesnél is csendesebb hívószóra nővérének gyermekei berontottak a szobába.
 
 

II. HAJSZÁL HÍJA

1.

    Suzanna kevéssel három óra előtt érkezett a Rue Streetre, és először Mrs. Pumphreyhoz ment, hogy tájékoztassa őt nagyanyja állapotáról. Mrs. Pumphrey ragaszkodott hozzá, hogy Suzanna menjen be - meghívását nem lehetett visszautasítani. Teáztak és körülbelül tíz percig beszélgettek, főleg Mimiről. Violet Pumphrey rosszindulat nélkül beszélt a szomszédjáról, de a kép, amit róla festett, aligha nevezhető megnyerőnek.
    - Kikapcsolták nála a gázt még a villanyt már évekkel ezelőtt - mondta Violet. - Nem fizette a számlát. Mocsokban élt, úgy, ahogy mondom, és nem rajtam múlott, hogy nem voltunk jó szomszédok. Ha kérdeztem is az egészsége felől, mindig olyan durva volt. - Kicsit lehalkította a hangját. - Tudom, nem szép tőlem, hogy ezt mondom, de... énszerintem a nagyanyja meghibbant.
    Suzanna motyogott valami válaszfélét, de tudta, hogy a szomszédasszonyt nem érdekli.
    - Semmije se volt, csak a gyertyák, amivel világított. Se tévé, se hűtőszekrény. Csak a jó Isten a megmondhatója, hogy mit evett.
    - Nem tudja véletlenül, volt-e valakinek kulcsa a házhoz?
    - Jaj, dehogy volt, a nagyanyja nem adott senkinek! Több lakat volt azon a házon, mint égen a csillag. Tudja, senkiben se bízott meg. Senkiben.
    - Csak körül akartam nézni a házban.
    - Amióta elvitték őt, ki-be mászkáltak ott az emberek, biztosan minden nyitva van. Én magam is gondoltam rá, hogy benézek, de valahogy nem volt kedvemre. Vannak házak... amik nem egészen normálisak. Érti ugye, mire gondolok?
    Suzanna értette. A tizennyolcas számú ház küszöbén állva végül is örült azoknak a feladatoknak, amik késleltették az érkezését. A kórházban történtek alátámasztották a család gyanakvását. Mimi tényleg különbözött tőlük. Egyetlen érintéssel képes volt átadni az álmait Suzannának. És azok az ismeretlen erők, amelyekkel Mimi rendelkezett - vagy éppen fordítva: amelyek Mimivel rendelkeztek -, vajon nem háborgatják a házat is, ahol hosszú évekig lakott?
    Suzanna érezte, hogy a múlt szorítása egyre erősödik körülötte, csakhogy időközben a múlt is megváltozott. Most már nemcsak azért tétovázott a küszöbön, mert félt a gyerekkori szellemektől. Azért tétovázott, mert volt egy olyan érzése, hogy itt, a színpadon, amelyről azt hitte, réges-rég végleg elhagyta, itt, a házban dráma készülődik, és hogy Mimi valamilyen okból főszerepet osztott ki rá.
    Lenyomta a kilincset. Violet asszony tévedett: az ajtó zárva volt. Suzanna bekukucskált az ablakon. Az elülső szobában romhalmazt és piszkot látott. Az üresség furcsán megnyugtatónak tűnt. Lehet, hogy aggodalmai mégis alaptalanok? Megkerülte a házat. A hátsó ajtónál több szerencséje volt: nyitva találta azt is és a kerti kaput is.
    Belépett a házba. Ugyanazt látta, amit az elülső szobában: gyakorlatilag minden, ami Mimi Laschenski életére utalt - néhány gyertya és értéktelen tárgy kivételével -, eltűnt a házból. Suzanna maga is furcsállotta, amit érzett. Egyfelől elszomorodott, mert nyilvánvaló volt, hogy minden értékes holmit elhordtak a házból, és üres kézzel kell visszatérnie Mimihez. Másfelől tagadhatatlan megkönnyebbülés szállta meg az üres színpad láttán. Bár képzeletben visszaaggatta a falra a hiányzó képeket, és a bútorokat is a helyükre tette, mindez csak gondolatban történt. Semmi nem volt a házban, ami megbolygathatta volna életének nyugalmát és rendjét.
    A szalonon keresztül elindult a lépcsőfeljáró felé, útközben bekukkantott a kis nappali szobába. Most nem érezte, hogy a lépcső hegyként tornyosul elé, és nem is volt olyan ijesztően sötét. De mielőtt elindult volna fölfelé, mozgást hallott az emeletről.
    - Van ott valaki? ! - kiáltotta.

2.

    A szavak megzavarták Immacolatát a koncentrálásban.
    A hívásra érkező teremtmények, a fattyak megtorpantak, és várták az újabb utasításokat.
    Cal kihasználta a kínálkozó lehetőséget: futásnak eredt, és jókorát rúgott az útjában álló szörnyetegbe.
    A szörnynek nem volt teste. Négy karja gumós nyakából nőtt ki, az alatt pedig zacskók csüngtek egy csomóban, ami nyálkás volt, mint a máj és a tüdő. Cal rúgása talált, és az egyik zacskó kipukkant - pöcegödör bűze áradt belőle. A testvérekkel a nyomában Cal az ajtó felé vetette magát, de a megsebesített szörnyedvény szélsebesen üldözte; rákként oldalazott a karjain, és közben köpködött. Cal feje mellett a nyál a falra fröccsent, és a tapéta sisteregve felhólyagzott. Ez a váratlan fordulat megsokszorozta Cal sebességét. Egy szemvillanásnyi idő alatt elérte az ajtót.
    Shadwell próbálta útját állni, de az egyik ténfergő szörnyeteg a lába alá került, és mielőtt Shadwell visszanyerte volna egyensúlyát, Cal már kinn volt a szobából, és vágtatott lefelé a lépcsőn.
    A nő, aki az előbb kiáltott, a lépcső aljánál állt, és felfelé nézett. Olyan volt, mint a fényes nappal a halállal riogató éjszaka után. Hatalmas szürkéskék szemek; sápadt arcát sötét aranybarna hajfürtök foglalták keretbe; száján egy kérdés készülődött, de Cal veszett száguldása belefojtotta.
    - Meneküljön! - kiáltotta oda a nőnek, miközben a lépcsőn dübörgött lefelé.
    A nő csak állt tátott szájjal.
    - Az ajtót! - kiáltotta Cal. - Az Isten szerelmére, nyissa ki az ajtót!
    Cal nem nézett hátra, hogy követik-e a szörnyek, de hallotta, ahogy Shadwell elkiáltja magát a lépcső tetején:
    - Fogják meg, tolvaj!
    A nő előbb a kereskedőre nézett, aztán vissza Calre, végül a bejárati ajtöra.
    - Nyissa ki! - üvöltötte Cal, és a nő végre megmozdult. Vagy nem hitt Shadwellnek, vagy kedvelte a tolvajokat - bárhogy is volt: kitárta az ajtót. Beömlött a napfény, porszemek táncoltak a sugárnyalábban. Cal tiltakozó üvöltést hallott maga mögött, de a nő nem állt az útjába.
    - Meneküljön! - kiáltotta neki Cal, ahogy elviharzott mellette, és máris kinn volt az utcán.
    Néhány méterre volt az ajtótól, amikor megfordult, hogy megnézze, követi-e őt a szürke szemű nő, de az továbbra is ott állt a lépcsőfeljárónál.
    - Jöjjön már! - kiabált vissza Cal.
    A nő kinyitotta a száját, mintha mondani akarna valamit, de addigra Shadwell is leért a lépcsőn, és félretaszította őt az útból. Cal nem várhatott: csak néhány lépés előnye volt a kereskedővel szemben. Futott.

    A hátranyalt hajú férfi nem is próbálkozott a szabadtéri üldözéssel. A fiatalember vékony volt, mint egy agár, és kétszer olyan fürge; a luxusöltönyös hozzá képest lomha medvének számított. Suzannának ellenszenves volt az első perctől kezdve. Most a férfi feléje fordult, és megszólalt:
    - Mondja, ezt miért tette?
    Suzanna válaszra sem méltatta. Egyrészt, mert még mindig azzal volt elfoglalva, hogy valami értelmet csikarjon ki a látottakból; másrészt, mert figyelmét nem is a medve, hanem a társa - vagy a gazdája - kötötte le: a nő, aki követte őt lefelé a lépcsőn.
    Arca üres volt, mint egy halott gyermeké, de Suzanna soha nem látott még ilyen arcot, ami ennyire kíváncsivá tette volna.
    - El az útból! - mondta a nő, mikor leért a lépcsőn. Suzanna lába már mozdult is, amikor felülbírálta az engedelmességet, és éppen ellenkezőleg: egyenesen a nő útjába állt, elállta az utat az ajtóhoz. Közben testét elárasztotta az adrenalin, mintha egy sebes kamion elé lépett volna.
    A nő hirtelen megállt, és tekintete beleütközött Suzannába. Ahogy a nő szemébe nézett, Suzanna tudta, hogy az adrenalináradat jól volt időzítve: éppenhogy kikerülte a halált. A nő tekintete ölni tudott, erre megesküdött volna; ölt és ölni fog. De most nem ezt tette; most kíváncsian tanulmányozta Suzannát.
    - A barátja, igaz? - kérdezte a nő.
    Suzanna hallotta a szavakat, de abban egyáltalán nem volt biztos, hogy a nő szája megmozdult.
    Mögötte az ajtónál megszólalt a medve:
    - Rohadt tolvaj!
    Aztán erősen meglökte Suzanna vállát.
    - Nem hallotta, hogy kiabálok?!
    Suzanna a férfi felé akart fordulni, hogy megmondja neki, vigye el a kezét, de a nő még nem végzett Suzanna tanulmányozásával, és fogva tartotta a tekintetével.
    - De hallotta - mondta a nő. Ezúttal a szája is megmozdult, és Suzanna érezte, hogy a tekintete is enyhül. De a nő puszta közelsége miatt a teste remegett. Ágyékát és mellét mintha apró tüskékkel szurkálták volna.
    - Ki maga? - kérdezte a nő.
    - Hagyd, nem érdemes! - mondta a medve.
    - Tudni akarom, hogy kicsoda! És mit keres itt? - A tekintete egy rövid időre átcsúszott a férfira, aztán újra vissza Suzannára. A kíváncsiság árnyékában halál derengett.
    - Nincs itt semmi... - folytatta a férfi.
    A nő nem figyelt rá.
    - Gyere, menjünk... nem érdemes...
    A hangja olyan volt, mint amikor egy hisztérikát igyekeznek elcsalogatni a dühkitörés széléről, és Suzanna hálás volt ezért a köabelépésért.
    - ...itt nem szabad - mondta a férfi - ...megláthatnak...
    Egy hosszú, feszült perc után a nő alig észrevehetően bólintott - belátta a férfi igazát. Hirtelen mintha teljesen elvesztette volna Suzanna iránti érdeklődését, a lépcső felé fordult. A lépcső tetején, ahol Suzanna hajdanában borzalmakat sejtett, a homály nem volt egészen nyugalmas. Mintha testtelen alakfoszlányok mozogtak volna, de annyira elmosódtak, hogy Suzanna nem tudta, valóban látja vagy csak érzi jelenlétüket. Mérgező füstköd,gomolygott lefelé a lépcsőn. A nyitott ajtó felé közeledve az alakfoszlányok egyre jobban elmosódtak, és mire elérték a lépcső alján várakozó nőt, teljesen szétfoszlottak.
    A nő megfordult és elindult az ajtó felé. Hideg és büdös volt körülötte a levegő, mintha a kísértetek a nyaka köré tekeredtek volna, vagy a ruhája redőibe kapaszkodnának. Láthatatlanul közlekednek a napsütötte emberi világban, míg majd újra alakot öltenek.
    A férfi már kinn állt a járdán, a társa pedig - mielőtt az utcára lépett - még visszafordult. Suzanna felé. Nem mondott semmit - sem a szájával, sem másképp. A tekintete azonban eléggé kifejező volt: semmi örömet nem ígért.
    Suzanna elfordította a fejét. Hallotta a nő cipőjének kopogását a kövön. Amikor újra felnézett, a páros már eltűnt. Vett egy mély lélegzetet, és odament az ajtóhoz. Késő délután volt már, de a nap még melegen és fényesen sütött.
    Nem lepődött meg, amikor látta, hogy a nő és medvéje átmentek az utca túlsó, árnyékos oldalára.

3.

    Huszonnégy év nem kis idő egy ember életében. Arra mindenképpen elég, hogy az emberben kialakuljon egy elképzelés arról, hogyan is működik a világ. Néhány órával ezelőtt Suzanna még biztosra vette, hogy ez az elképzelés benne már kialakult.
    Természetesen akadtak jókora fehér foltok; voltak olyan dolgok, amiket nem egészen értett: rejtelmek, a fején belül és kívül is, amik még nem világosodtak meg. De mindez csak erősítette azt az elhatározását, hogy nem hajlándó átadni magát semmilyen érzelemnek vagy önámításnak, amely révén ezek a rejtelmek a hatalmukba keríthetnék - ez az eltökéltség vezérelte mind magánéletében, mind munkájában. Szerelmi kapcsolataiban a szenvedélyt mindig gyakorlatiassággal fékezte, elkerülve az érzelmi túlzásokat, amik tapasztalata szerint gyakran fajultak kegyetlenséggé vagy keserűséggé. Baráti kapcsolataiban is hasonlóképpen egyensúlyozott: a túlságosan bizalmas és a túlságosan tartózkodó között. Munkájában ugyanúgy. A köcsögök és fazekak formálását éppen a gyakorlat próbája tette vonzóvá; a művészet szeszélyeit a tárgy használhatóságának a követelménye fegyelmezte.
    Suzanna a világ legpompásabb korsója láttán ezt kérdezte volna: Ugye, nem folyik? És életének minden területén tulajdonképpen ugyanez volt az elvárása.
    Most azonban egy olyan probléma előtt állt, ami megkérdőjelezte az ilyen egyszerű választóvonalakat; ami kibillentette egyensúlyából; amitől rosszul lett és megzavarodott.
    Először az emlékek. Aztán Mimi, akiben alig volt már élet, és ennek ellenére képes volt átadni az álmait.
    És most a találkozás ezzel a nővel, akinek a tekintete halált ígért, és Suzanna mégis úgy érezte, új életet kapott tőle.
    Ez az utolsó paradox késztette Suzannát arra, hogy hagyja keresést, hagyja a házban készülődő drámát; becsapta az ajtót, és távozott. Ösztönösen a folyó felé indult. Ott, a napon ücsörögve, talán sikerül majd megfejteni a rejtélyt.
    A Merseyn nem voltak hajók, a levegő pedig olyan tiszta volt, hogy Suzanna jól látta a clwydi dombok fölött úszó halvány felhőket. Bensőjében azonban teljes volt a homály. Zavaros érzések kavarogtak Suzannában; aggasztóan ismerős volt mind, mintha évek óta ott várakoztak volna láthatatlanul, a pragmatizmus fátyla mögött. Mint visszhangok a hegyoldalban: várták a kiáltást, amire majd válaszolhatnak.
    Suzanna ma meghallotta ezt a kiáltást. Vagy inkább. szembetalálkozott vele, ugyanabban a szűk lépcsőfeljáróban, ahol annak idején a hatéves Suzanna állt, és reszketett a sötétségtől való félelmében. A két találkozás kibogozhatatlanul összefonódott, bár maga sem tudta; hogyan. Mindössze annyít tudott, hogy hirtelen ráébredt énjének egy olyan rejtett területére, ahová nem férkőzhetett be a felnőtt Suzanna rohanó és rutinszerű élete.
    A szenvedélyeket, amik ott hömpölyögtek azon a rejtett helyen, csak nagyon homályosan érezte - ahogy az ujjaival a ködöt érzi az ember. De idővel majd megismeri őket, megismeri a szenvedélyeket és a nyomukban járó cselekedeteket: ebben olyan biztos volt, mint még soha semmiben. Megismeri és - adja Isten - megszereti őket. Az övéi lesznek egészen.
 


III. ELADÓ MENNYORSZÁG

    - Mr. Mooney? Mr. Brendan Mooney?
    - Igen, én vagyok.
    - Nincs önnek véletlenül egy Calhoun nevű fia?
    - Mi köze hozzá? - kérdezett vissza Brendan. Aztán, még mielőtt a másik válaszolhatott volna: - Csak nem esett valami baja?
    Az ismeretlen megrázta a fejét, megragadta Brendan kezét, és jól megszorongatta.
    - Ön nagyon szerencsés ember, Mr. Mooney, ha nem veszi tolakodásnak.
    „Hazugság" - gondolta Brendan.
    - Mit akar? - kérdezte. - El akar adni valamit? - Kihúzta a kezét a férfi szorító markából. - Akármi legyen is az, nem kell.
    - Hogy én eladni? - kérdezte Shadwell. - Ugyan, ugyan. Azért jöttem, hogy megajándékozzam valamivel. A fia nagyon okos: az ön nevét adta meg - és íme, a számítógép választása szerint ön nyert egy...
    - Megmondtam, hogy nem kell! - szakította félbe Brendan, és megpróbálta becsukni az ajtót, de a férfi már áttette az egyik lábát a küszöbön.
    - Kérem - sóhajtott Brendan -, legyen szíves békén hagyni engem! Nem kell az ajándékuk. Semmi nem kell.
    - Bizony, ön rendkívüli ember - mondta a kereskedő, közben újra kitárta az ajtót. - Azt is mondhatnám, hogy páratlan. Valóban nincs ezen a világon semmi, amire szüksége volna? Ez igazán rendkívüli.
    A házból zene szűrődött ki: egy Puccini-válogatás lemeze szólt, amit Eileen kapott valamikor, sok évvel ezelőtt. Ő maga alig hallgatta, Brendan viszont - aki soha be nem tette a lábát egy operába, és erre még büszke is volt -, amióta Eileen meghalt, szinte betege lett a Pillungókisasszony szerelmi kettősének. Meghallgatta százszor is egymás után, és mindig könnybe lábadt a szeme. Most is csak arra vágyott, hogy visszamehessen, mielőtt véget ér a duett. De a kereskedő nem hagyta lerázni magát.
    - Brendan - folytatta. - Szólíthatom Brendannek?
    - Ne szólítson engem sehogy!
    A kereskedő kigombolta a zakóját.
    - Higgye el, Brendan, nagyon fontos dolgokat kell megbeszélnünk! Az ajándékot, többek között.
    A zakó bélése szikrázott; odavonzotta Brendan tekintetét. Soha életében nem látott még ehhez fogható szövetet.
    - Biztos, hogy semmire nincs szüksége? - kérdezte a kereskedő. - Egészen biztos?
    A szerelmi kettős fennkölt magasságokban szárnyalt, Csocso-szan és Pinkerton egyre fájdalmasabb vallomásokba hajszolták egymást. Brendan hallotta, de figyelme egyre inkább a zakóra összpontosult. És igen: látott ott valamit, amire szüksége volt.
    Shadwell Brendan szemét figyelte, és észrevette, hogy lángra lobban benne a vágyakozás. A módszer ismét bevált.
    - Tudom, hogy lát valamit, Mr. Mooney.
    - Igen - ismerte el halkan Brendan. Látott valamit, és a boldogság könnyűvé tette súlyos szívét.
    Eileen egyszer azt mondta neki (amikor még fiatalok voltak, és a halál csak azért került szóba, hogy egymás iránti szeretetüket kifejezzék): „Ha én halok meg előbb, Brendan, akkor majd megtalálom a módját, hogy elmondjam neked, milyen a Mennyország. Esküszöm, hogy elmondom." Brendan akkor csókokkal hallgattatta el, és azt mondta, ha Eileen meghal, akkor ő bele fog halni a szívfájdalomba.
    De Brendan még nem halt meg. Három hosszú, üres hónapot élt már Eileen halála óta, és közben többször eszébe jutott Eileen könnyelmű ígérete. És most, éppen, amikor már úgy érezte, hogy a kétségbeesés teljesen elpusztítja, megjelenik a küszöbön ez a mennyei küldönc. Kicsit furcsa, hogy éppen egy kereskedő alakját ölti magára, de a szeráfok nyilván tudják, hogy mit miért csinálnak.
    - Akarja, amit lát, Brendan? - kérdezte a látogató.
    - Ki maga? - suttogta Brendan rémülten.
    - A nevem Shadwell. - És ezt nekem hozta?
    - Természetesen. De ha elfogadja, Brendan, meg kell értenie, hogy a szolgálatért némi ellenszolgáltatás jár.
    Brendan nem vette le a szemét a zakóban lévő ajándékról.
    - Mondja, mi az, mindent megteszek - felelte.
    - Lehetséges, hogy a segítségét kérjük majd, és ön ezt nem tagadhatja meg.
    - Az angyaloknak is szükségük van segítségre?
    - Előfordul.
    - Akkor, természetesen - mondta Brendan - megtiszteltetésnek érzem, ha segíthetek.
    - Jól van. - A kereskedő mosolygott. - És most - egy kicsit kitárta a zakóját - vegye el, itt az ajándék.
    Brendan már réges-rég tudta, hogy milyen illata és tapintása lesz az Eileentól érkező levélnek. Nem csalódott. Pontosan olyan meleg volt, amilyennek elképzelte, és virágillat lengte körül. Kertben írta Eileen, semmi kétség; az Édenkertben.
    - Akkor tehát, Mr. Mooney, megállapodtunk, ugye?
    A szerelmi kettős véget ért, a ház elnémult Brendan mögött. A melléhez szorította a levelet, és még mindig rettegett, hogy az egész csak álom, és üres kézzel ébred majd fel.
    - Mindent megteszek - mondta, kétségbeesetten kapaszkodva az imént érkezett megváltásba.
    - Öröm és fény - hangzott a mosolygó válasz. - Egy okos embernek mindössze ennyire van szüksége, igaz? Öröm és fény.
    Brendan csak félig hallotta. Ujjaival a levelet simogatta. A saját nevét látta a borítékon, Eileen gondos betűivel.
    - Nos, Mr. Mooney - mondta a szeráf -, mondjon nekem valamit Calről.
    - Calről?
    - Elárulná, hogy hol van most?
    - Esküvőn van.
    - Esküvőn. Nocsak! Megtudhatnám a címet?
    - Igen. Természetesen.
    - Cal számára is tartogatunk valami apróságot. Szerencsés ember.
 


IV. MENYEGZŐ

1.

    Geraldine hosszú órákon keresztül magyarázta Calnek a Kellaway családfa ágait-bogait; igyekezett ellátni őt hasznos tudnivalókkal, hogy mire Teresa esküvője elérkezik, Cal pontosan tudja, ki kicsoda. Nem volt könnyű vállalkozás. A Kellaway-fa dúsan termett, Calnek pedig rossz volt a névmemóriája; egyáltalán nem volt hát meglepő, hogy a szombat estére egybegyűlt százharminc fős vendégsereg jó néhány tagja ismeretlen volt a számára. Ez nem nagyon izgatta Calt. Biztonságban érezte magát a népes gyülekezetben még akkor is, ha ismeretlen emberek között volt; az ital pedig - ami délután négy órától kezdve szabadon folyt - tovább enyhítette aggodalmait. Még akkor sem tiltakozott, amikor Geraldine beterelte őt egy kupac bájolgó nagynéni és nagybácsi közé, akik mindannyian megkérdezték tőle, mikor teszi Geraldine-t tisztességes asszonyává. Cal belement a játékba: mosolygott, elbájolt, megtett mindent, hogy épeszűnek látsszon.
    Nem mintha egy kis őrültség feltűnt volna ebben a szédítő hangulatban. Ahogy nőtt Teresa derékbősége, úgy fokozódtak apja ambíciói az esküvővel kapcsolatban. A szertartás nagyszabású volt, de az előírásoknak megfelelően egyszerre illedelmes is. Az azt követő vacsora azonban a kificamodott ízlés mintapéldájának bizonyult. A termet a földtől a mennyezetig papírszalagokkal és lampionokkal cicomázták fel, színes villanyégők kacskaringóztak a falakon és a terasz fáin. Az italmennyiség - sör, bor, röviditalok - egy kisebbfajta hadsereg leitatásához is elegendő lett volna. A kimeríthetetlen ételkészletből egyre újabb fogásokat hurcoltak az asztalokhoz az elgyötört felszolgálók, a vendégek pedig ültek, és hagyták teletömni magukat.
    Bár minden ajtó és ablak nyitva volt, a teremben hamarosan pokoli hőség lett - akadtak ugyanis olyan vendégek is, akik félretették gátlásaikat, és táncoltak a fülrepesztő country and western vagy rock and roll muzsikára. Ez utóbbi stílustól indíttatva néhány idősebb vendég komikus figurákat produkált; amit a körülöttük állók vadul megtapsoltak.
    A tömeg szélén, a teremből kivezető ajtónál, üres sörösdobozok között, ácsorgott a vőlegény öccse és két másik fickó - valamikor mindketten udvaroltak T'eresának -, valamint egy negyedik ifjú, akit csak azért fogadtak be maguk közé, mert volt cigarettája. A rendelkezésre álló lányanyagot vizsgálták. Eléggé szegényes volt a választék: a néhány ágyképes korú lány, akit felfedeztek, vagy foglalt volt, vagy olyannyira érdektelen, hogy minden közeledés a kétségbeesés nyilvánvaló jele lett volna.
    Az este folyamán csak Elroy, Teresa utolsó előtti fiúja fáradozásait koronázta csekélyke siker. A szertartás óta szemmel tartotta az egyik koszorúslányt, aki azóta két alkalommal is éppen akkor ment oda az italpulthoz, amikor Elroy is ott volt: elgondolkodtató egybeesés. Elroy az ajtónak dőlve nézte vágyai lányát a füstös helyiség túlsó felében.
    A teremben csökkentették a fényárt, és az ugrabugrálósról lassú, maszatos összekapaszkodósra váltott a tánc. „Most vagy soha!"-gondolta Elroy; odamegy a lányhoz. Felkéri táncolni, aztán egy vagy két zeneszám után kimennek egy kis friss levegőt szívni. Néhány páros már vissza is vonult a bokrok magányába, hogy ott maguk is megünnepeljék, amit az esküvők ünnepelnek. Nem a csinos csokrok és a fogadalmak hozták ide őket, hanem a kefélés lehetősége, és Elroy sem volt hülye, hogy ebből kimaradjon.
    Úgy gondolta, az lesz a legegyszerűbb, ha megkéri Calt, hogy mutassa be őt a lánynak - látta, hogy korábban beszélgettek. Átfurakodott a táncoló tömegen, odament Calhez.
    - Na, hogy érzed magad, cimbora?
    Cal zavaros tekintettel Elroyra nézett. Elroy arca kipirult az italtól.
    - Kösz, jól.
    - Nem nagyon csíptem a szertartást - mondta Elroy. - Azt hiszem, allergiás vagyok a templomokra. Megtennél nekem valamit?
    - Mit?
    - Be vagyok indulva.
    - Kire?
    - Az egyik koszorúslányra. Ott volt az italpultnál. Hosszú szőke haj.
    - Lorettára gondolsz? - kérdezte Cal. - Geraldine unokatestvére.
    Furcsa, de minél részegebb lett, annál jobban emlékezett a Kellaway családról kapott információkra.
    - Kurva jól néz ki! És egész este engem bámult.
    - Tényleg?
    - Arra gondoltam, hogy... bemutatnál neki?
    Cal Elroy epekedő szemeibe nézett.
    - Azt hiszem, elkéstél - mondta.
    - Miért?
    - Már kivitték...
    Mielőtt Elroy hangot adhatott volna idegességének, Cal egy kezet érzett a vállán. Megfordult. Norman állt mögötte, az örömapa.
    - Ráérsz egy pillanatra, Cal fiam? - kérdezte, közben Elroyra vetett egy pillantást.
    - Majd később megkereslek - mondta Elroy, és továbbállt, mielőtt Norman őt is elcsípte volna.
    - Jól érzed magad?
    - Igen, Mr. Kellaway.
    - Hagyd ezt a Mr. Kellaway-baromságot, Cal! Szólíts Normnak!
    Egy whiskys üveggel volt felszerelkezve, és nagylelkűségről tanúskodó mennyiséget töltött Cal söröspoharába. Aztán beleszívott a szivarjába.
    - No, halljam! - kezdte Norman. - Mennyit kell még várnom, hogy a másik kislányomon is túladhassak? Ne gondold, hogy sürgetlek, fiam. Nem. De terhes menyasszonyból egy is elég volt.
    Cal a pohárban lötyögtette egy kicsit a whiskyt, hátha súg valamit a poéta. Nem súgott.
    - Van számodra egy hely a gyárban - folytatta Norm, nem zavartatva magát Cal hallgatásától. - Szeretném, ha a kislányom jómódban élne. Te jó gyerek vagy, Cal. Az anyja nagyon kedvel, és én mindig megbízom az ítéletében. Úgyhogy gondold meg...
    Az üveget áttette szivarforgató jobb kezébe, és a másikkal benyúlt a zsebébe.
    A mozdulat, ha mégoly ártatlan is, borzongató emléket idézett fel Calben. Egy pillanatra ismét a Rue Streeten volt, és Shadwell zakójának elvarázsolt zugaiba bámult. De Kellawaynek egyszerűbb ajándékai voltak.
    - Vegyél egy szivart! - kínálta, aztán házigazdai teendőit folytatandó, továbbállt.

2.

    Elroy magához vett egy. doboz sört, és kiment a kertbe, hogy megkeresse Lorettát. A levegő sokkal hűvösebb volt, mint odabenn, és ahogy megcsapta, Elroy olyan rosszul érezte magát, mint egy bolha egy leprás alsónadrágjában. Eldobta a sört, és a kert sűrűje felé tartott, ahol nem látja senki, és jól kiokádhatja magát.
    A kábel és a színes égők a teremtől néhány méterre elfogytak, Elroy belevetette magát a jótékony sötétségbe. Hozzászokott a hányáshoz: szegényesnek minősült az olyan hét, amelynek során a gyomra nem lázadt fel valamiféle túladagolás következtében. Egy rododendronbokor fölött sikeresen eltávolította gyomra tartalmát, aztán gondolatait ismét a kedves Lorettára irányította.
    Nem messze Elroytól megmozdult egy levélárnyék vagy valami, amit eltakart. Elroy hiába meresztette a szemét, nem volt élég fény, így semmit nem látott. Hallott azonban egy sóhajt: egy női sóhajt.
    Egy páros rejtőzik a fal alatt, nyugtázta Elroy, és azt teszik, amit a sötétség leple alatt tenni illik. Lehet, hogy Loretta szoknyája fel-, bugyija lehúzva. A szíve majd megszakadt a gondolattól, de látni akarta.
    Nagyon halkan, néhány lépéssel közelebb ment. Második lépése közben valami az arcához dörgölődzött. Visszafojtott egy döbbent kiáltást, és a feje körül a levegőben matatott, hogy mi lehetett az. Valami nyálkás anyagra gondolt - hideg; nedves nyálkafoszlányokra -, csakhogy mozgott a teste körül, mintha valami nagyobbnak lenne a része.
    Egy szívdobbanásnyi idővel később érzését megerősítette az a tény, hogy az ismeretlen anyag, ami a lábához és a testéhez tapadt, lerántotta őt a földre. Kiáltott volna, ha a mocskos valami máris be nem tapasztja a száját. És ekkor - mintha mindez még nem lett volna elég képtelen - alhasa táján fagyosságot érzett. Nadrágját feltépték. Eszeveszetten tiltakozní kezdett, de az ellenállás reménytelen volt. Valami súly nehezedett a hasára és a csípőjére. Érezte, hogy férfiasságát valami csatornaszerűségbe terelik, ami akár hús is lehetetett volna, ha nem olyan hideg, mint egy hulla.
    A rémület könnyei elhomályosították a tekintetét, de annyit látott, hogy a lovaglóülésben rajta levő dolognak emberi alakja van. Az arcát nem látta, de a kedvére való méretes melleket igen, és bár a jelenet korántsem olyan volt, mint amilyennek Lorettával elképzelte, a vágya felizzott: testének kérdéses darabkája készségesen válaszolt a másik test fagyos ténykedéseire.
    Elroy egy kicsit felemelte a fejét, hogy jobban lássa azokat a pazar melleket, és közben egy másik alakot pillantott meg az első mögött. Ellentéte volt a rajta lovagló formás teremtménynek: egy piszkos, nyomorúságos nő; a lába között, a szája és a köldöke helyén lyukak tátongtak, de akkorák, hogy a túloldalról átlászottak rajtuk a csillagok.
    Elroy ismét tiltakozni kedzett, de csapkodása semmilyen hatással nem volt a hölgy ritmikus mozgására. A rémület ellenére Elroy érezte heréjébén az ismerős remegést.
    Fejében fél tucat kép tolongott, és irtózatos szépséggé kerekedett: a homályos körvonalú nő - színes villanyégők nyaklánca nővére mellei között - felemelte a szoknyáját, és lába között a száj Loretta szája volt, a nyelvével csapkodott. Elroy nem tudott ellenállni ennek a pornográfiának: heréi kiköpték terhüket. Az élvezet rövid volt, az azt követő fájdalom gyilkos.
    - Mi a fasz bajod van? - kérdezte valaki a sötétben. Beletelt egy percbe, míg Elroy felfogta, hogy segítségkiáltását meghallották. Kinyitotta a szemét. A fák körvonalait látta homályosan maga fölött, de semmi többet.
    Ismét kiabálni kezdett, mit sem törődve azzal, hogy saját mocskában fekszik, nadrágja a bokájáig lehúzva. Csak arról akart meggyőződni, hogy még az élők világában van...

3.

    Cal a pohár fenekén keresztül pillantotta meg a bajt, amikor felhajtotta Norman whiskyjének utolsó cseppjeit. Az ajtónál két nyomdász a Kellaway-gyárból - aznap este kidobólegényként dolgoztak - barátságos beszélgetést folytatott egy elegáns öltönyt viselő férfival. A férfi a termet pásztázta, közben nevetett. Shadwell volt az.
    A zakója össze volt gombolva. Úgy látszik, nem volt szüksége természetfölötti csábításokra; a kereskedő személyes vonzereje elegendő volt, hogy elnyerje a bebocsáttatást. Amikor Cal meglátta, éppen az egyik nyomdász vállát veregette, mintha gyerekkoruk óta puszipajtások lennének. Aztán Shadwell belépett a terembe.
    Cal nem tudta eldönteni, mi volna okosabb: ha nyugton marad, és reménykedik, hogy a tömeg elrejti őt, vagy ha megpróbál elmenekülni, és ezzel esetleg magára vonja az ellenség figyelmét. Ami azt illeti, nemigen volt választása. Kezét megfogta egy kéz, és ott állt mellette az egyik nagynéni, akinek Geraldine korábban bemutatta őt.
    - Na és - kezdte, a semmi apropóján -, járt Amerikában?
    - Nem - felelte Cal, és a púderes arcról a kereskedő felé nézett. Tökéletes magabiztossággal mozgott a teremben, mosolyokat osztogatott jobbra-balra; rajongó tekintetek kísérték lépteit. Volt, aki feléje nyújtotta a kezét, volt, aki itallal kínálta. Könnyedén bánt az ismeretlen emberekkel - mindenkihez volt egy mosollyal kísért szava. Szeme közben kitartóan kutatta üldözöttjét.
    Ahogy a távolság csökkent kettejük között, Cal tudta, hogy Shadwell pillanatokon belül felfedezi őt. Kiszabadította a kezét a nagynéni szorításából, és belevetette magát a tömeg sűrűjébe. A terem túlsó felében zsivaj támadt: behoztak a kertből valakit - Elroy volt az? -; ruhája csupa mocsok, az állkapcsa csüngött. Állapota senkit nem zavart igazán - minden mulatságon szerepelnek hivatásos részegek. Volt, aki nevetett, akadt néhány elítélő pillantás, de mindenki gyorsan visszazökkent a mulatozásba.
    Cal hátranézett. Hol van Shadwell? Még mindig az ajtó közelében? Nyomul előre, mint egy nagyravágyó politikus? Nem, onnan már elment. Cal idegesen pásztázta a termet. A lárma és a tánc nem lankadt, de az izzadó arcok mintha kissé görcsösen áhították volna a boldogságot; csak azért ropták, mert a tánc egy rövid időre kiszorította a külvilágot. A dáridóban kétségbeesés érződött, és Shadwell tudta, hogy ezt miképpen aknázhatja ki: fanyar kedélyeskedéssel és azt sugalmazva az embereknek, hogy ő az előkelőek és a nagyszerűek közül ereszkedett le ide.
    Calnek viszketett a bőre, hogy felpattanjon egy asztalra, és rárivalljon a mulatozókra: fejezzék be az ugrabugrálást; lássák be, milyen nevetséges a mulatozásuk, és milyen veszélyes ez a cápa, akit beeresztettek maguk közé.
    De ugyan mit tennének, ha elkiáltaná magát? Kuncognának és csendesen megbeszélnék, hogy Cal ereiben bolond vér folyik?
    Nem találna itt szövetségesekre. Ez Shadwell területe. A legokosabb az volna, ha lehajtaná a fejét, és az ajtó felé igyekezne. Aztán eltűnne, olyan messzire, amilyen meszszire csak lehet, és olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehet.
    Rögtön fel is kerekedett. Hálát adva Istennek a sötétségért, a táncolók között surrant, szemét le nem vette a sokszínű zakós férfiról.
    Kiabálást hallott maga mögött. Odanézett, és a nyüzsgő alakok között meglátta Elroyt; úgy dobálta magát, mint egy epilepsziás, és eszeveszetten üvöltött. Valaki orvosért kiáltott.
    Cal ismét az ajtó felé fordult, és egyszer csak ott állt mellette a cápa.
    - Calhoun - szólította meg Shadwell halkan és kedvesen: - Az édesapja mondta, hogy itt megtalálom.
    Cal nem reagált Shadwell szavaira - egyszerűen úgy tett, mintha nem hallotta volna. A kereskedő nyilván nem fog erőszakoskodni ebben a hatalmas tömegben, és a zakójától sem kell tartania, amíg nem néz rá a bélésre.
    - Hová megy? - kérdezte Shadwell, amikor Cal indulni készült. - Szeretnék egy szót váltani önnel!
    Cal csak ment tovább.
    - Segíthetnénk egymásnak...
    Valaki megkérdezte Caltől, hogy tudja-e, mi történt Elroyjal. Cal megrázta a fejét, és továbbnyomult az ajtó felé. Terve egyszerű volt. A legényekkel megkeresteti Geraldine apját, és kidobatja Shadwellt.
    - .. .mondja meg, hol van a szőnyeg - folytatta a kereskedő -, és én megígérem, hogy a nővérek soha nem bántják önt. - Engesztelően beszélt. - Semmi bajom nincs önnel - mondta. - Mindössze felvilágosítást kérek.
    - Mondtam már - kezdte Cal, bár tisztában volt vele, hogy szép szóval semmire sem megy. - Nem tudom, hova került a szőnyeg.
    Alig tíz méterre voltak az előtértől, és minden egyes lépéssel tovább apadt Shadwell udvariassága.
    - Ki fogják szárítani! - figyelmeztette Calt. - A nővérek. És én nem tudom majd megakadályozni, ha egyszer megkaparintják. Ők halottak, és a halottak nem ismernek önmérsékletet.
    - Halottak?
    - Ó, igen. Immacolata ölte meg őket, még amikor mindhárman az anyjuk méhében voltak. Saját köldökzsinórjukkal fojtotta meg őket.
    Igaz vagy sem, a kép borzalmas volt. És ennél is borzalmasabb volt a nővérek érintésének az emléke. Cal igyekezett mind a kettőt kiverni a fejéből, közben haladt tovább, Shadwell mellette. A megállapodásról már letett - csak a fenyegetések maradtak.
    - Ön is halott, Mooney, ha nem árulja el a titkot. A kisujjamat sem fogom megmozdítani, hogy segítsek...
    Cal most már elég közel volt, hogy a kidobólegényeknek odakiálthasson.
    Úgy is tett. Azok megszakították az ivászatot, és a hang irányába fordultak.
    - Mi a baj?
    - Ez a férfi - kezdte Cal, Shadwellre nézve.
    Illetve a hűlt helyére. A kereskedő eltűnt. Néhány másodperc elég volt, hogy odébbálljon és beleolvadjon a tömegbe. Távozása éppoly ügyes volt, mint érkezése.
    - Valami hézag van? - érdeklődött a testesebbik férfiú. Cal ránézett, keresgélte a szavakat. Aztán rájött, hogy úgysem tudná megmagyarázni.
    - Nem. .. - felelte -, semmi. Csak egy kis friss levegőre van szükségem.
    - Megártott a pia? - kérdezte a másik legény, és félreállt, hogy Calt kiengedje az ajtón.
    Hideg volt kinn a terem fülledt levegője után, de Cal nem bánta. Mélyeket lélegzett, próbálta kitisztítani a fejét. Ekkor megszólalt egy ismerős hang:
    - Haza akarsz menni?
    Geraldine volt az. Az ajtó közelében állt, egy kabátot terített a vállára.
    - Semmi baj - mondta Cal. - Hol van az apád?
    - Nem tudom. Mit akarsz tőle?
    - Van benn valaki, akinek nem volna szabad itt lennie - mondta Cal, és közben odament Geraldine-hez. Részeg tekintete most olyan pompásnak látta a lányt; mint még soha; szeme ragyogott, mint két sötét drágakő.
    - Menjünk egy kicsit arrébb, ott beszélgessünk - mondta Geraldine.
    - Az apáddal kell beszélnem! - erősködött Cal, de közben Geraldine már elfordult tőle. Halkan nevetett. Mielőtt Cal ellenkezhetett volna, Geraldine eltűnt a sarkon túl. A gyér utcai világításban alig látta a lány alakját, hallotta viszont a nevetését, Cal a hangot követte.
    - Hová mész? - kérdezte.
    Geraldine csak nevetett.
    Fejük fölött gyorsan haladtak a felhők, csillagok bukkantak ki közöttük, fényük azonban túl erőtlen volt ahhoz, hogy az utcát is megvilágítsák. Az egyik csillag fényénél Cal Geraldine-ra nézett, az feléje fordult, és egy sóhaj és egy szó közötti hangot hallatott.
    Alakját sűrű árnyak fonták körül, de lassan oszlani kezdtek, és Cal gyomra bukfencet vetett attól, amit látott. Geraldine arca valahogy elfolyt, vonásai, mint a forró viasz, szétcsorogtak. És az elillanó felszín alól egyszer csak előtűnt egy másik nő. Cal rögtön megismerte: leborotvált szemöldök, merev száj. Ki más lett volna, mint Immacolata?
    Cal el akart szaladni, de érezte, hogy a halántékához egy fegyver hideg csöve tapad, és megszólalt a kereskedő:
    - Ha megmukkansz, megbánod!
    Cal nem mukkant meg.
    Shadwell egy fekete Mercedes felé mutatott, ami a következő útkereszteződésnél állt.
    - Mozgás! - mondta.
    Mi mást tehetett volna: elindult. Hihetetlen, gondolta Cal, hogy mindez ugyanazon az utcán történik, amelynek minden egyes repedését úgy ismeri, mint a tenyerét.
    Betessékelték a kocsi hátuljába, amit az elülső ülésektől vastag üveg választott el. Az ajtót rácsukták. Semmit nem tehetett. Illetve nézhette, ahogy a kereskedő odaül a volánhoz, a nő pedig helyet foglal mellette.
    Cal aligha remélhette, hogy a mulatságon valakinek hiányozni fog, azt pedig még kevésbé, hogy a keresésére indulnának. Egyszerűen tudomásul veszik majd, hogy belefáradt a vigadozásba, és hazament. Az ellenség markába került, és teljesen ki volt szolgáltatva nekik.
    „Mit tenne most Bolond Mooney?" - töprengett Cal. A kérdés csak egy pillanatig háborgatta, és már tudta is a választ. Elővette az ünnepi szivart, amit Normantól kapott, hátradőlt a bőrülésen, és rágyújtott.
„Jól van - mondta a poéta -, élvezd, amíg van, mit élvezned. És amíg van benned szusz, amivel élvezheted."
 


V. GENNY MAMA KARJAIBAN

    A félelem és a szivarfüst elködösítette Cal agyát - nem tudta, hogy hol járnak. Amikor végre megálltak, a helyszínről csak a folyó erős szaga árulkodott. Illetve az apálykor előkerülő fekete sár szaga: a mocsokáradat, amitől gyerekkorában reftegett. Tízéves koráig mindig csak úgy mert végigsétálni az Otterspool Promenade-on, ha a folyó felől egy felnőtt fedezte.
    A kereskedő kiparancsolta őt a kocsiból. Cal szófogadóan kiszállt- nehéz lett volna nem szófogadónak lennie, amikor puskacső meredt a képébe. Shadwell rögtön kivette a szivart Cal szájából, eltaposta, aztán egy kapun keresztül egy fallal körülvett területre kísérte. Csak most vette észre, ahogy meglátta a háztartási hulladék kanyargó hegyeit, hogy hova is hozták: a városi szeméttelepre. Korábban parkot telepítettek ide, de néhány éve már nem jutott rá pénz, hogy füvet varázsoljanak a mocsok helyére. Maradt a mocsok. Bűze - a rothadó szerves anyag édeskés-savanykás bűze-még a folyó szagánál is erősebb volt.
    - Állj! - mondta Shadwell, amikor egy olyan helyre értek, ami semmiben sem különbözött a többitől.
    Cal a hang irányába nézett. Nagyon keveset látott, de úgy tűnt, hogy Shadwell eltette a fegyvert. Megragadva a pillanatot, Cal futásnak eredt - azt sem tudta, milyen irányba, egyszerűen csak menekülni próbált. Úgy négylépésnyire juthatott, amikor a lábába beleakadt valami, és akkorát esett, hogy a lélegzete is elállt. Feltápászkodni sem volt ideje, mert alakok rohanták meg mindenfelől: nyúlványok és gubancok összegabalyodott tömege, amelyek ném lehettek mások, mint a szellemgyerekek. Cal hálás volt a sötétségért: legalább nem látta a torzszülötteket. De érezte a nyúlványaikat; hallotta, ahogy fogaik csattognak a nyakánál.
    Úgy tűnt, nem akarják felfalni őt. Valamilyen jelre, amit Cal nem látott és nem hallott, támadásuk egyszerűen a megbilincselésre korlátozódott. Erősen szorították őt, gúzsba kötötték a testét, hogy az ízületei csikorogtak, közben pedig néhány méterrel arrébb egy szörnyű látvány bontakozott ki a szeme előtt.
    Immacolata egyik nővérét látta, ez biztos: egy meztelen nőt, akinek az alakja vibrált és füstölt, mintha a veleje égne, csakhogy mégsem lehetett a veleje, mivel egyáltalán nem voltak csontjai. Teste egy szürke gázoszlop volt, véres szövetfoszlányok szegélyezték, és a vjbrálásból egész anatómiai részletek bukkantak elő: csöpögő mellek; egy akkora has, mintha a nő hónapokkal túlhordta volna terhességét; egy elmosódó arc, amelyen a szemek összevarrott hasadékok voltak: Nyilván ez utóbbi magyarázta, hogy az alak bizonytalan lépésekkel közeledett, és hogy a füstölgő végtagok előrenyúltak testéből az előtte lévő terepet tapogatva: a kísértet vak volt.
    A fényben, amit a rémes anya kibocsátott magából, Cal meglátta a-gyerekeket. Testük kifordítva: kívül tekeregtek a belek, kívül fityegett a gyomor. Csöpögő és sípoló szervek, az egyiknek csöcsként lógott a hasán, a másiknak a fején billegett, mint egy kakastaréj - az anatómiai képtelenségek hihetetlen tárháza. De bármilyen torzak voltak, imádattal nézték Genny mamát - még pislogni sem mertek, nehogy elmulasszanak valamit. Az anyjuk volt, ők pedig szerető gyermekei.
    Az anya hirtelen sikoltozni kezdett. Cal ismét ránézett, guggolt, lábait széttárta, fejét hátravetette, és üvöltözött a fájdalomtól.
Mögötte most feltűnt egy másik kísértet, ugyanolyan meztelen, mint az első. Vagy ha lehet, még jobban meztelen, testről ugyanis aligha lehetett szó az ő esetében. Visszataszítóan fonnyadt volt, csöcsei mint üres zacskók csüngtek, az arca - csupa fogcsonk és szőr - behorpadt. Megfogta guggoló nővérét, akinek a sikoltozása már idegtépő magasságokban járt. Ahogy dagadt hasa már szinte kipukkadt, a lába közül valami izzó anyag bújt elő. Üdvrivalgás fogadta a jövevényt. A gyerekek extázisba estek. Cal is, már amennyire a borzadály ezt megengedte. Genny mama gyereket szült.
    Az üvöltést halkabb, szaggatott kiáltások követték, ahogy a gyerek elindult kifelé az élők világába. Inkább kiszaratott, mint megszületett: óriási, nyöszörgő ganajként pottyant ki az anyjából. Alig ért földet, amikor a fonnyadt bába máris munkához látott: odament a gyerekhez, hogy eltávolítsa testéről a fölösleges anyagfoszlányokat. Ahogy vajúdása véget ért, az anya testében kihunyt a tűz, felállt, és a gyereket nővére gondjaira bízta.
    Ismét feltűnt Shadwell. Lenézett Calre.
    - Látod - kérdezte szinte suttogva -, micsoda borzalmak várnak? Én figyelmeztettelek. Mondd meg, hol van a szőnyeg, és én megpróbálom elérni, hogy a gyerek ne nyúljon hozzád.
    - Nem tudom, hol van. Esküszöm, nem tudom.
    A bába elvonult. Shadwell - arcán színlelt sajnálattal - ugyanezt tette.
    A mocsokban néhány méterre Caltől a gyerek már fel is állt. Termetre akkora volt, mint egy csimpánz, külseje pedig - akárcsak a rokonoké - szétroncsolt sebesültre emlékeztetett. Egyes belső szervei áttüremkedtek a bőrön, felsőteste helyenként behorpadt, máshol meg bélriyúlványok dudorodtak ki rajta. Hasáról törpe végtagok csüngtek két sorban, lába között egyméteres herezacskó füstölgött, de hiányzott az a tartozék, amin keresztül rotyogó tartalma távozhatott volna.
    Alighogy világra jött a gyerek, rögtön tudta, mi a dolga: hogy megfélemlítsen.
    Az arcán még ott volt a magzatmáz, de ragacsos szeme megtalálta Calt, és kacsázva elindult felé.
    - Te jó isten...
    Cal a kereskedőt kereste, de hiába.
    - Megmondtam már - kiáltotta a sötétségbe -, nem tudom, hogy hol van az a kurva szőnyeg!
    Shadwell nem felelt. Cal tovább kiabált. Genny mama fattya már majdnem odaért hozzá.
    - Shadwell, az isten szerelmére, értse meg!
    Aztán megszólalt a gyerek:
    - Cal...
    Cal egy pillanatra abbahagyta a vergődést, és elképedve a gyerekre nézett.
    Megint megszólalt. Ugyanazt az egy szótagot mondta.
    - Cal...
    Ujjaival közben a fejét ellepő mocsokban turkált. Koponyája nem volt, de arca igen, és Cal felismerte benne a gyerek apját: Elroyt. Az ismerős vonások és a torzszülött - így, együtt -, ez volt a borzalmak teteje. Amint Elroy gyereke feléje nyúlt, Cal megint kiabálni kezdett, könyörgött Shadwellnek, hogy állítsa le a torzszülöttet.
    Nem jött válasz, csak a saját hangját hallotta: visszhangzott, aztán elhalt. A gyerek karja előrelódult, és hosszú ujjai Cal arcára csapódtak. Cal próbálta lerázni, de a gyerek közelebb húzódott, és ragacsos testével körbefonta őt. Minél jobban küzdött, annál erősebben szorította.
    A testvérek most eleresztették Calt; hagyták, hogy az újszülött tegye a dolgát. Alig néhány perce jött a világra, de elképesztő ereje volt; a hasán sorakozó csökevényes karok Cal bőrét szántották, szorításuk olyan erős volt, hogy Cal majdnem megfulladt. .
    Arcuk szinte összeért, és a gyerek újra megszólalt, de ezúttal nem az apja, hanem Immacolata hangján.
    - Áruld el! - követelte. - Áruld el a titkodat!
    - Én csak egy helyet láttam - mondta Cal, közben igyekezett valahogy kikerülni a szörny álláról csurgó nyálat. Nem sikerült. Az arcára csöppent, és égette, mint a forró zsír.
    - Tudod, hogy milyen helyet? - faggatta a varázslónő.
    - Nem... - felelte Cal. - Nem tudom...
    - De álmodtál róla, ugye? Sírtál érte...
    Igen, ez volt a válasz; természetesen álmodott róla. Ugyan ki nem álmodott még a Mennyországról?
    Cal gondolatai egy pillanatra átsiklottak a jelen gyötrelmeiről a múlt gyönyöreire. A Fúgára, amikor ott lebegett fölötte. Csodaország emléke megerősítette Calt; nem árulja el a titkot. A lelki szemei elé táruló szépséget meg kell védenie ettől a szennytől, aljas teremtőitől és bajnokaitól, akár az élete árán is. Bár fogalma sem volt a szőnyeg hollétéről, elhatározta, hogy inkább elpusztul, de hallgatni fog, mint a sír, nehogy valami olyasmit mondjon, ami esetleg Shadwell segítségére lehetne. És amíg él és mozog, minden erejével azon lesz, hogy ellenségeit megtévessze.
    Elroy gyereke mintha megérezte volna Cal elhatározását, karjait szorosabbra fonta körötte.
    - Elárulom! - üvöltötte az arcába Cal. - Mindent elmondok, amit tudni akartok!
    És már mondta is.
    Csak nem azt, amit hallani akartak. Hanem a Lime Street-i vonatok menetrendjét. Tizenegy éves korában kezdte el megtanulni a menetrendet. A tv-ben látott egy Emlékezet Embert, aki azzal bizonyította képességeit, hogy elsorolta találomra kiválasztott futballmérkőzések részleteit - csapatok összeállítását, eredményeket, góllövőket -, egészen az 1930-as évekig visszamenőleg. Teljesen haszontalan vállalkozás volt, de a hősies erőfeszítés óriási hatással volt Calre, és a következő néhány hetet azzal töltötte, hogy minden lehetséges információt rögzíteni próbált az agyában. Egyszer csak rádöbbent, hogy az ő magnum opusa ott jár-kel a kert aljában: a vonatok. Aznap el is kezdte a menetrend betanulását - a helyi járatokkal -, és becsvágya egyre nőtt, ahogy hibátlanul el tudta mondani az időpontokat. Évekig naprakészek voltak az információi: számon tartotta, ha valamilyen járatot töröltek, vagy megszüntettek egy megállót. Agya képtelen volt arra, hogy neveket társítson az arcokhoz, de ha kellett, még mindig ki tudta lökni magából ezeket a tökéletesen fölösleges információkat.
    Most éppen kellett. Manchester, Crewe, Stafford, Wolverhampton, Birmingham, Coventry, Cheltenham Spa, Reading, Bristol, Exeter, Salisbury, London, Colchester - a végállomások; minden indulási és érkezési idő: a megjegyzések, hogy melyik vonat közlekedik csak szombatonként, és mélyik nem közlekedik ünnepnapokon.
    Én vagyok Bolond Mooney, gondolta Cal - ahogy elővezette ezt a szóáradatot; tisztán, hangosan sorolta a járatokat, mintha egy gyengeelméjűhöz beszélne. A csel teljesen összezavarta a szörnyet. Csak bámult Calre, és képtelen volt felfogni, hogy foglya miért nem fél tőle.
    Unokaöccse száján keresztül Immacolata átkokat szórt Calre, és új fenyegetésekkel állt elő, de Cal szinte meg sem hallotta. A menetrendnek sajátos ritmusa volt, és magával ragadta Calt. A vadállat ölelése ismét szorosabb lett: nem sok kellett már hozzá, hogy összeroppantsa Cal csontjait. De az csak mondta tovább, minden új napnál nagy levegőt vett, és a nyelve már tudta a dolgát.
    „Ez költészet, édes fiam - mondta Bolond Mooney. - Soha nem hallottam ehhez foghatót. Színtiszta költészet."
    És lehet, hogy tényleg az volt. A költészet anyagává lettek a napversszakok, az órasorok, mert az egészet a halál képébe vágták.
    Cal szembeszállt ellenségeivel, és tudta: megölik, ha egyszer rájönnek, hogy hiába várnak tőle értelmes szavakat. De Csodaországba biztos bebocsátják a szellemeket is.
    Éppen a skóciai járatokat kezdte sorolni - Edinburgh, Glasgow, Perth, Inverness, Aberdeen és Dundee -, amikor a szeme sarkából megpillantotta Shadwellt. A kereskedő a fejét csóválta, aztán Immacolatánák mondott valamit - valami olyasmit, hogy meg kell kérdezni az öregasszonyt. Aztán megfordult, és eltűnt a sötétségben. Lemondtak a fogolyról. Már csak pillanatok kérdése lehet a kegyelemdöfés.
    Érezte, hogy lanyhul a szoritás. A szavalat egy pillanatra elbizonytalanodott - Cal várta a végzetes ütést. Nem jött. Ehelyett a lény lefejtette róla karjait, és követte Shadwellt; Calt otthagyta a földön fekve. Bár kiszabadult, Cal alig bírt moccanni. Összezúzott végtagjai merevek voltak a görcstől a hosszas szorongatás után.
    És most rádöbbent, hogy megpróbáltatásainak még nincs vége. Arcán megdermedt a veríték, amikor meglátta, hogy Elroy szörnyű gyermekének anyja feléje vonszolja magát. Cal nem tudott elmenekülni. Genny mama terpeszállásban megállt fölötte, lehajolt; és Cal fejét a mellei felé húzta. Izmai nem lélkesedtek ezért a mozdulatért, de a fájdalmat rögtön elfelejtette, ahogy a mellbimbó a szájához ért. Cal ösztönösen elfogadta. A mellből keserű folyadék csorgott le a torkán. Cal ki akarta köpni, de erőtlen teste még erre is képtelen volt. Érezte, hogy eszmélete elmenekül ez elől az utolsó borzadály elől. Egy álom homályosította el az iszonyatot.
    Sötétben feküdt egy illatos ágyon; altatódalt dúdolt egy női hang, ringató ritmusára pihekönnyű ujjak érintették a testét, hasán és lágyékán táncoltak. Hideg, de mindentudó ujjak voltak. Cal szívverése ki-kihagyott, zihálva lélegzett. Soha nem érzett ilyen végtelenül hízelgő simogatásokat. A zihálást kiáltások váltották fel, de az altatódal elnyomta - gyermeki ritmusával gúnyt űzött férfiasságából. Tehetetlen csecsemő volt, erekciója ellenére - vagy talán éppen amiatt. Az uj jak egyre erőszakosabbak, Cal kiáltásai egyre sürgetőbbek lettek.
    Hánykolódása egy pillanatra felrázta álmából, és látta, hogy még mindig a szellemnővér síri karjaiban van. Aztán újra a hatalmába kerítette a tompa szendergés, és olyan végtelen ürességbe érkezett, amely nemcsak a magját, hanem az altatódalt és az énekest is elnyelte; végül magát az álmot is.
    Amikor felébredt, egyedül volt és sírt. Sajgó inakkal kibogozta összegubancolódott tagjait, és felállt.
    Az órájára pillantott: kilenc perccel múlt két óra. Az utolsó éjszakai vonat már rég elment, az első vasárnap reggeli járat pedig csak órák múlva indul a Lime Streetről.
 


VI. BETEG LELKEK

1.

    Mimi néha felébredt, aztán újra elaludt. De a kettő között alig volt már különbség: az alvást elcsúfította a szomorúság és a szorongás; az ébrenlét tele volt félbehagyott gondolatokkal, amelyek álomszerű képtelenségszilánkokká fakultak. Egyik pillanatban egy síró kisgyereket látott a szoba sarkában, aztán bejött az éjszakás nővér, és megtörölte Mimi könnyes szemét: Egy másik pillanatban - mint egy piszkos ablakon át - egy ismerős helyet látott, amit elvesztett; fáradt csontjai szinte belefájdultak a vágyakozásba.
    Aztán jött egy újabb kép, és Mimi kimondhatatlanul remélte, hogy ez most tényleg csak álom. Nem álom volt.
    - Mimi? - szólt a sötét nő.
    A bénító roham a szemét is tönkretette, de annyira azért még látott, hogy megismerje a nőt, aki az ágya végében állt. Hosszú évekig őrizte a titkot egyedül, míg végül meglátogatta őt a Fúga egyik lakója. Csakhogy ez a találkozás korántsem volt örömteli - ezzel a nővel és halott nővéreivel semmiképpen sem.
    Immacolata varázslónő azért jött, hogy valóra váltsa ígéretét, amit a Fúga elrejtése előtt tett: azt az ígéretet, hogy ha nem uralkodhat a látólények fölött, elpusztítja őket. Arra hivatkozott, hogy ő Lilith egyenes ági leszármazottja a varázslat első korszakából, hatalma éppen ezért kétségbevonhatatlan. Kinevették az öntelt trónkövetelőt. A látólények nem tűrtek meg semmiféle uralkodót, és az örökösödéssel sem törődtek - ilyen volt a természetük. Immacolatát megszégyenítették, ezt pedig égy hozzá hasonló nő - aki olyan erővel rendelkezik, mint kevesek - nem felejti el egykönnyen. Most megtalálta az utolsó őrt, és akár vérontásra is képes volt, hogy a szőnyeget megszerezze.
    Sok-sok évvel ezelőtt a Tanács örökül hagyta Miminek az ótudomány néhány fogását, hogy az ilyen helyzetekben megvédhesse magát. Apró csodatettek voltak, semmi több; olyan fogások, amelyek megzavarták az ellenséget. Semmi végzetes. A komolyabb fogások elsajátítására már nem volt idő. De Mimi ezeknek a szerényebbeknek is nagyon örült: - csipetnyi biztonságérzetet nyújtottak a Kakukk Birodalomban, ahol szeretett Romója nélkül kellett élnie. Teltek az évek, de senki nem látogatta meg - sem azért, hogy közölje: vége a várakozásnak, és a szőnyeg előbújhat rejtekéből; sem azért, hogy erőszakkal megpróbálja elvenni a Fúgát. Az első évek izgatottsága, hogy a pusztulástól ő védheti meg a varázslatot, idővel fáradt figyelemmé kopott. Mimi lusta és feledékeny lett, mint mindannyian.
    Csak az utolsó időkben sikérült leráznia a Birodalomban töltött évek során rátelepedett tespedtséget; magányában rádöbbent, hogy egyre erőtlenebb, és eltompult szellemét igyekezett a sokáig féltve őrzött titokra irányítani. Gondolatai azonban minduntalan elcsavarogtak- ez volt az első jele a közelgő rohamnak, ami aztán megfosztotta cselekvőképességétől. Másfél napjába tellett, míg összehozta a Suzannának írt rövid levelet; azt a levelet, amiben megkockáztatta, hogy akaratlanul is többet mond a kelleténél, mert az idő egyre jobban sürgette, érezte a veszély közelségét.
    Nem tévedett. Immacolata valószínűleg megérezte azt a jelzést, amellyel Mimi a Birodalomban élő látólények segítségét kérte az utolsó pillanatokban. Így, utólag belegondolva, ez volt talán a legnagyobb hiba. Egy ilyen erős varázslónő, mint Immacolata, soha nem mulasztja el ezeket a segélykiáltásokat.
    Most itt állt Mimi mellett, mint egy kitagadott gyerek, aki a halálos ágynál jóvá akarjá tenni bűneit, hogy az örökségből végül neki is jusson. Az analógia ugyancsak illett erre a teremtésre.
    - Azt mondtam a nővérnek, hogy a lánya vagyok, és hogy beszélnünk kell. Négyszemközt.
    Mimi legszívesebben köpött volna az undortól, ha lett volna ereje és nyála.
    - Tudom, hogy meg fog halni, és azért jöttem, hogy elköszönjek, oly sok év után. Azt rnondták, hogy nem tud beszélni, nem kell hát arra várnom, hogy elmakogja a vallomását. Vannak más módszerek is. Tudjuk jól, hogy a gondolatokat hogyan lehet előhozni szavak nélkül, igaz?
    Kicsit közelebb lépett az ágyhoz.
    Mimi tudta, hogy a varázslónő igazat beszél: voltak olyan módszerek, amelyek segítségével egy testet - ha mégoly nyomorult és félholt is, mint az övé - kényszeríteni lehet, hogy elárulja titkait. És Immacolata ismerte ezeket a módszereket. Ő, a testvérgyilkos; ő, az örök szűz, aki érintetlensége révén olyan erőkkel rendelkezett, amelyeket a szerelmesek soha meg nem kaptak: ő ismerte a módszereket. Miminek valamilyen cselhez kell folyamodnia, különben mindennek vége.
    A szeme sarkából Mimi látta a Boszorkányt, a ráncos nővért: a fal mellett kuporgott, fogatlan pofája tátva. Magdalena, Immacolata másik nővére a széken ült, lábát szétvetette. Várták, hogy elkezdődjön a móka.
    Mimi kinyitotta a száját, mintha beszélni akarna.
    - Mondani akar valamit? - kérdezte Immacolata.
    Míg a varázslónő beszélt, Mimi minden maradék erejét összeszedve felfelé fordította bal tenyerét. A szeretetvonal és az életvonal közé egy jel volt festve hennával, és olyan sokszor erősítette már meg, hogy kitörölhetetlen foltot hagyott a bőrén: Ezt a jelet a Tanács egyik Babu tagja tanította meg neki néhány órával a nagy szövés előtt.
    Mimi már réges-rég elfelejtette - ha egyáltalán tudta valaha -, hogy mit jelent vagy mire való, de ez volt az a védőeszköz, amit jelen állapotában használni tudott.
    Ha a Lo törzstől tanult csodatetteket akarná véghezvinni, ahhoz mozognia kellene - lebénult teste erre képtelen volt; az Aia törzstől kapott zenei csodatetteket, mivel botfüle volt, rögtön el is felejtette. A Ye-me törzs tagjai - azok a látólények, akiknek a szövéshez volt kivételes tehetségük - nem adtak neki semmilyen csodatettet. Azokban az utolsó mozgalmas napokban teljesen elfoglalta őket a magnum opus: a szőnyeg, ami időtlen időkig elrejti majd szem elől a Fúgát.
    Még azt sem tudta igazán használni, amit attól a tanácsbéli Babutól tanult - hiába emlékezett a varázsigére, ha nem tudta kimondani. Ez a titokzatos jel maradt csak - alig több, mint egy paca tehetetlen kezén -, hogy megfékezze a varázslónőt.
    De nem történt semmi. A jel nem bocsátott ki semmilyen erőt, egy leheletnyit sem. Mimi megpróbált visszaemlékezni, hogy a Babu vajon adott-e valamilyen különleges utasítást, de csak az arcát tudta felidézni; a mosolyát; a fákat a feje mögött, ahogy ágaik között átszűrődik a napfény. Micsoda napok voltak azok! És milyen fiatal volt még. És az egész egy kalandnak tűnt csupán...
    Ez most nem kaland volt. A halál állt az izzadságszagú ágy mellett.
    És ekkor - talán az emlékezet hatására - tenyeréből dübörögve előtört a varázslat.
    Gömb alakban szakadt fel a jelből. Immacolata hátrahőkölt, ahogy egy búgó fényháló ereszkedett le az ágy köré, hogy megfékezze a gonoszságot.
    A varázslónő gyorsan válaszolt. Az oldószer - a fényes sötétségfolyam, ami törékeny testének vére volt - előszökött az orrlyukain. Ezt az erőt Mimi mindössze ötször vagy hatszor látta megnyilvánulni, csakis és kizárólag nők által. Ez a földöntúli eszköz állítólag képes volt minden élményt szertefoszlatni, aztán a gazdája akaratának megfelelően újra összerakni. Míg az ótudomány demokratikus volt, és a varázslatokhoz mindenki - nemtől, kortól vagy erkölcsi meggyőződéstől függetlenül - hozzáférhetett, az oldószerrel csak a kiválasztottak rendelkeztek. Követeléseivel és vízióival jó néhány kiválasztottat az öngyilkosságba hajszolt, de olyan erő volt - vagy talán annál is több: a test állapota -, amely nem ismert határokat.
    Elég volt néhány csepp: tüskéikkel elmetszették a Babu-varázslat hálóját, és Mimi teljesen kiszolgáltatott lett.
    Immacolata az öregasszonyt nézte: félt, hogy most vajon mi következik. A Tanács biztos adott az Őrnek egy olyan csodatettet, amit a végső esetben bevethet. Immacolata ezért javasolta Shadwellnek, hogy először más úton nyomozzanak: hogy elkerülje azt az összecsapást, ami akár halállal is végződhet. De a korábbi nyomok mind zsákutcába vezettek. A Rue Street-i házból eírabolták a kincset. Az egyetlen szemtanú, Mooney, bedilizett. Immacolata kénytelen volt idejönni és szembeszállni az Őrrel. Nem is Mimitől félt, hanem a védekezési módszerektől, amelyekkel a Tanács biztosan ellátta őt.
    - Folytassa... - mondta Immacolata - ...lássuk, mi a legutolsó.
    Az öregasszony csak feküdt, de szemében látszott, hogy mindenre el van készülve.
    - Nem érünk rá - mondta Immacolata. - Rajta, mutassa meg, ha vannak még csodatettei!
    Mimi csak feküdt, mintha kimeríthetetlen tartalékaiból merítené az erőt erre a gőgös mozdulatlanságra. Immacolata nem bírta tovább a várakozást. Az ágy felé lépett, remélve, hogy a vénasszony ettől majd végre előveszí utolsó eszközét, bármi legyen is az. De Mimi nem mozdult.
    Lehetséges, hogy félreértelmezte a jeleket? Lehetséges, hogy nem gőgös, hanem kétségbeesett ez a mozdulatlanság? Merje remélni, hogy az Őr valamilyen csoda folytán védtelen?
    Megérintette Mimi tenyerén a megkopott jelet. Kihalt belőle az erő, és az ágyon fekvő asszony semmi mást nem küldött Immacolata felé.
    Ha Immacolata eddig nem ismerte az örömöt, akkor most megismerte. Bármilyen valószínűtlennek is tűnt, az Őr védtelen volt. Nem rendelkezett semmilyen végzetes, pusztító csodatettel. Ha régebben volt is valamilyen hatalma, az idő elpusztította.
    - Ideje, hogy megszabaduljon a tehertől - mondta Immacolata, és egy cseppnyi kínzószert hullajtott a levegőbe Mimi reszkető feje fölött.

2.

    Az éjszakás nővér a faliórára pillantott. Harminc perc telt el azóta, hogy Mrs. Laschenskit és síró lányát magukra hagyta. Ha betartja az előírásokat, meg kellett volna mondania a látogatónak, hogy másnap jöjjön vissza, de egész éjszaka utazott, ráadásul nagy volt a valószínűsége, hogy a beteg nem éri meg a reggelt. A szigórú előírásokon enyhített az együttérzés, de félóránál többet nem adhatott.
    Ahogy elindult a folyosón, az öregasszony szobájából kiáltást hallott, és mintha feldöntötték volna a bútorokat. Pillanatok alatt az ajtónál termett. A kilincs nyirkos volt, és nem mozdult. Zörgött az ajtón, közben a benti lárma egyre erősödött.
    - Mi történik? ! - kérdezte.
    Benn a varázslónő az összeaszott testet nézte. Honnan veszi ez a nő az akaraterőt az ellenálláshoz? Hogyan tud szembeszegülni a vallatás tüskéivel, amit az oldószer a szájpadlásán keresztül egyenesen a gondolataiba fúrt?
    A Tanács jól választott, amikor Szőttesföld három Őrzőjének egyikéül őt jelölte ki. Még most is, amikor az oldószer agyának zárjait feszegette, még most is kitartott, és elszántan védekezett. Meg fog halni. Immacolata látta, hogy Mimi inkább a halált választja, de nem engedi, hogy a tüskék felfakasszák a titkát.
    Az ajtó másik oldalán a nővér egyre hangosabban és hisztérikusabban követelőzött.
    - Nyissák ki! Tessék azonnal kinyitni az ajtót!
    Az idő sürgetett. A nővér kiabálásával mit sem törődve Immacolata becsukta a szemét, és a múltban olyan emlékek után kutatott, amelyek reménye szerint elég hosszú ideig elfoglálják majd az öregasszony gondolatait, és az oldószer tüskéi közben elvégezhetik a dolgukat. Az egyik emléket hamar megtalálta: egy halottat tépett ki a Halandók Szentélyéből (a Birodalomban Immacolata számára ez volt az egyetlen kedves hely). A másik emlékkel nehezebben boldogult, mert csak egyszer vagy kétszer látta azt a férfit, akit a Fúga Mimitől elválasztott. Az oldószernek végül ezt is sikerült előkotornia; az illúzió elevenségét ékesen bizonyította Mimi arckifejezése, amikor meglátta, hogy elveszett szerelme feléje nyújtja rothadó kezét. Immacolata tudta, hogy most ő következik: belevájt az Őr kéregállományába, de mielőtt megtalálta volna a szőnyeget, Mimi - egy utolsó elképesztő erőfeszítéssel - egyik kezével megmarkolta a takarót, és a fantom felé dobta, lesújtva ezzel a varázslónő ámítására.
    Aztán legurult az ágyról, és holtan a földre zuhant. Immacolata felsikoltott a dühtől. A nővér berontott az ajtón.
    Amit a hatos számú szobában látott, azt soha senkinek el nem mondja, ha száz évig él is. Részint azért, mert félt, hogy kinevetnék; részint pedig azért, mert ha a szeme nem csalta meg, és az élők világában valóban léteznek olyan borzalmak, amit most Mimi Laschenski szobájában látott, akkor talán meg is jelennek, ha beszél róluk, és ő, a modern nő, nem tudná megfékezni sem imával, sem ésszel.
    Ráadásul, amint elé tárult a látvány - a meztelen nő és a halott férfi az ágy végénél -, rögtön el is tűnt, mintha nem is lett volna. A szobában csak a látogató maradt. „Nem... nem..." - ezt hajtogatta, és halott anyja a földön.
    - Szólok a doktornak - mondta a nővér. - Kérem, várjon meg itt.
    De mire visszaért, a szomorú nő már elbúcsúzott halottjától, és elment.

3.

    - Mi történt? - kérdezte Shadwell, amint elhagyták a kórházat.
    - Meghalt - mondta Immacolata. Már három kilométerre voltak a bejárattól; amikor újra megszólalt.
    Shadwell nagyon jól tudta, hogy okosabban teszi, ha nem sürgeti, úgyis elmondja majd magától, amit el akar mondani.
Pontosan így történt.
    - Teljesen védtelen volt, Shadwell, egyetlen nyomorult óvodás trükköt leszámítva.
    - Az hogy lehet?
    - Talán csak megöregedett - felelte Immacolata: - Elrohadt az agya.
    - És a többi Őr?
    - Ki tudja? Lehet, hogy meghaltak. Vagy szétszóródtak a Birodalomban. Senki nem segített neki. - A varázslónő arcán szokatlan kifejezés jelent meg: mosolygott. - Én meg óvatoskodtam, számítgattam, féltem, hogy nekem ront a csodatetteivel, és kikészít, közben teljesen védtelen volt. Teljesen. Egy szimpla haldokló asszony az ágyban.
    - Ha ő volt az utolsó, akkor most már senki nem állíthat meg bennünket, igaz? Senki nem védi meg tőlünk a Fúgát.
    - Ugy tűnik - felelte Immacolata, aztán újra szótlanságba süppedt. Elégedetten nézte, ahogy az alvó Birodalom elhalad az ablak előtt.
    Még mindig izgatta őt ez a szánalmas hely. Nem a tárgyi részletei, hanem a kiszámíthatatlansága. . Itt öregedtek meg a szőttes Őrzői. Ők, akik annyra szerették a Fúgát, hogy életüket is odaadták azért, hogy megvédjék. Végül belefáradtak a virrasztásba, és elsorvadt az emlék.
    A gyűlölet azonban nem felejt: a gyűlölet még akkor sem emlékszik, amikor a szeretet már mindent elfelejtett. Erre Immacolata volt az élő példa. Célja - hogy megtalálja a Fúgát, és összeroppantsa fénylő szívét - még mindig tisztán lebegett előtte, bár amióta kiűzte, már eltelt egy egész emberöltő.
    De az üldözésnek most már mindjárt vége. Megtalálják a Fúgát, és elárverezik. Kakukkok szórakoznak majd rajta, a Fúga népe pedig - a négy nagy Család - rabszolgasorsra vagy vándorbotra jut ebben a menthetetlen Birodalomban. Immacolata a várost nézte. Nyughatatlan fény fürösztötte a téglát és a betont, elriasztva az éjszaka esetleges varázsait, titkait.
    A látólények varázslata pusztulásra van ítélve egy ilyen világban. És mi marad belőlük, ha nem lesznek már csodatetteik? Elveszett emberek, akiket látomások kínoznak, de vágyaik megvalósítására nincsen erejük.
    Ők és ez a megfakult, elhagyatott város jól megértik majd egymást.
 


VII. A FIÓKOS SZEKRÉNY

1.

    Nyolc órával Mimi halála előtt Suzanna visszaérkezett a Rue Street-i házba. Esteledett és a borostyánsárga sugárnyalábok fényében az épület már nem is tűnt olyan sivárnak. De a világosság nem tartott sokáig, és amikor a nap egy másik félteke felé vette útját, Suzanna meggyújtotta a gyertyákat; a párkányokon és a polcokon akadt éppen elég, elődeik maradványaiban ácsorogtak. Sokkal erősebb és ragyogóbb volt a fényük, mint Suzanna hitte volna. Szobáról szobára járt, és mindenhová elkísérte az olvadó viasz illata. Most el tudta képzelni, hogy Mimi akár boldog is lehetett itt, ebben a burokban.
    Semmilyen jel nem utalt a mintára, amit nagyanyja mutatott neki. Nem találta sem a padlódeszkák erezetében, sem a tapéta rajzában. Bármi is volt az, eltűnt. Nem nagyon lelkesedett, hogy ezt kell majd közölnie Mimivel.
    Megtalálta viszont a lépcső tetejére kihurcolt bútorok mögött a fiókos szekrényt. Gyorsan szétrakodta az eléje dobált dolgokat, és óriási meglepetés érte, mikor letette a földre a gyertyát, és kinyitotta a szekrényt.
    A keselyűk, akik kifosztották az egész házat, a fiókos szekrény tartalmáról megfeledkeztek. Mimi összes holmija ott sorakozott a tartóvasakon; kabátok, bundák, báli ruhák - és valószínűlég egyik sem volt Mimin azóta, hogy Suzanna utoljára itt kotorászott ebben a kincstárban. Erről eszébe jutott, hogy utoljára miért is nyitotta ki a szekrényt. Leguggolt. Butaság, mondogatta magának. Úgy sincs már itt az ajándékom, közben pedig egészen biztosan tudta, hogy ott van.
    Nem csalatkozott. Az ajándék ott lapult a cipők és a selyempapír között, sima barna papírba csomagolva, és rá volt írva a neve.
    Kicsit megkésett, de nem veszett el.
    Remegett a keze. A fakult szalag csomója fél percig ellenállt, aztán sikerült kibogozni. Suzanna lefejtette a papírt.
Egy könyv. A kopott sarkairól ítélve nem új, de szép bőrkötése volt. Kinyitotta. Suzanna meglepődött, mert a könyv németül íródott. A címe az volt, hogy Geschichten der Geheimen Orte, amit bizonytalankodva úgy fordított, hogy A titkos helyek történetei. Erre a felületes német tudásra sem volt igazán szükség, mert az illusztrációk elárulták, hogy mit tart a kezében: egy mesekönyvet.
    Leült a lépcső tetején, mellette a gyertya, és végiglapozta a könyvet. A történetek természetesen ismerősek voltak: találkozott velük, ilyen vagy olyan formában, százszor is. Látta hollywoodi rajzfilmfeldolgozásukat, ismerte erotikus változatukat, és olvasta a róluk írt tudós értekezéseket és feminista kritikákat. De a mesék varázsát nem csorbította az üzleti vagy a tudományos érdek. Ahogy ott ült, feltámadt benne a gyermek, és ismét hallani akarta ezeket a történeteket, bár jól ismert minden egyes fordulatot, és az első sor után már a történet végét is tudta. Ez persze nem számított. Éppen az elkerülhetetlen szükségszerűségben rejlett a történetek ereje. Vannak olyan mesék, amiket soha nem lehet elégszer hallani.
    A tapasztalat sok mindenre megtanította - általában nem túl vidám dolgokra. Ezek a történetek azonban másfajta tanulságokkal szolgáltak. Azt eddig is tudta, hogy az alvás a halálhoz hasonlít, de hogy egy csókkal vissza lehet hozni valakit a halálból - ez másfajta tudás volt. Csak szeretnénk, ha így lenne, győzködte magát Suzanna. A való életben nincsenek csodák. A vadállat gyomrából nem sértetlenül kerülnek elő az áldozatok. A szegénylegényből nem lesz herceg, és a gonoszt nem győzi le az igaz szerelem. Ezeket a hiú ábrándokat mindig féken tartotta a fáradságos munkával önmagában felnevelt pragmatista.
    A történetek mégis megindították. Ezt nem tagadhatta. És olyan módon, ahogy csak az igaz dolgok képesek hatni az emberre. Nem az érzelgősség csalt könnyeket a szemébe. A történetek nem voltak szentimentálisak. Kemények voltak, sőt kegyetlenek. Suzanna most azért sírt, mert a mesék eszébe juttatták azt a belső életet, amit gyerekkorában olyan jól ismert; azt az életet, ahová elmenekült a gyerekkor fájdalmai és csalódásai elől, és így állt bosszút értük; azt az életet, amely nem volt sem ömlengö, sem tudatlan - a képzeletvilág riadt, szárnyaló életét, amiről lemondott, amikor vállalta a felnőttek életét.
    Ennél is többről volt szó: most, hogy újra találkozott a mesékkel, mitológiájuk sűrűjében olyan képekre bukkant, amelyek talán segítenek majd eligazodni a közelmúlt zűrzavarában.
    A liverpooli különös események összegabalyították meggyőződéseit. A könyv lapjain pedig egy örökké mozgó világot talált, amelyben a mindent átváltoztató és csodatévő varázslat uralkodott. Suzanna járt már ebben a világban, úgyhogy egyáltalán nem érezte idegennek, sőt: egészen otthonosan mozgott benne. Ha újra érezhetné a józanság iránti pimasz közömbösséget, és engedné, hogy ez vezesse őt az események labirintusában, akkor talán megértené azokat az erőket, amikről biztosan tudta, hogy hamarosan elszabadulnak körülötte.
    Ugyanakkor pragmatizmusához is ragaszkodott, hiszen olyan sokat köszönhet neki. Ez volt a fegyvere a veszteséggel és a bánattal szemben: hogy mindig hűvös maradt, racionális. Amikor meghaltak a szülei - akiket valamilyen hallgatólagos árulás még az utolsó percekben is visszatartott attól, hogy segítsenek egymáson -, a módszer még akkor is bevált: egyszerűen belemerült az apró gyakorlati dolgokba, amíg túl nem jutott a nehezén.
    Most a könyv intett, hívta őt a sok mesebeli szörny és boszorkányság, oda, ahol minden csupa titokzatosság, csupa változás, és ahol pragmatizmusa mit sem ér. Annyi , baj legyen. Hiába a sokéves okítás a veszteségről, a vereségről és a kompromisszumról, visszacsábult az erdőbe, ahol a hajadonok megszelídítették a sárkányokat. Suzanna volt az egyik hajadon.
    Átfutott három vagy négy mesét, aztán a könyv elejére lapozott, kereste az ajánlást. Rövid volt.
    Suzannának. Szeretettel M. L-től.
    Ugyanazon a lapon egy furcsa epigramma állt:

    Das, was man sich vorstellt, braucht man nie zu verlieren.

    Suzanna sokáig küszködött ezzel a mondattal, és gyanította, hogy berozsdult német tudásával még így sem találta meg a legszerencsésebb szavakat. Végül összehozott valamit, ami így hangzott: .

    Amit elképzelünk, arról soha nem szabad lemondani.

    Megjegyezte magának ezt a titokzatos bölcsességet, és visszatért a mesékhez. Elidőzött . az illusztrációknál, amelyek magukon viselték a fametszetek nyerseségét, de amikor alaposabban megnézte őket, hihetetlenül finom részleteket fedezett fel. Emberarcú halak fürkészték az eget egy tó tükörsima felszíne alól; két idegen sugdolózott egy lakomán, mondandójuk testet öltött a fejük fölött a levegőben; egy sűrű erdő közepében sápadt, várakozó arcok kandikáltak elő a fák közül. Teltek-múltak az órák, és amikor elejétől a végéig elolvasta a könyvet, Suzanna becsukta a szemét, hogy egy kicsit pihenjén. Elaludt.
    Amikor felébredt, észrevette, hogy az órája két óra után néhány perccel megállt. A kanóc egy viasztócsában pislákolt mellette, már majdnem kialudt. Felállt, és ide-oda bicegett egy darabig. Megvárta, amíg a zsibbadás tüskéi békén hagyják a lábát, aztán bement a hálószobába, hogy keressen egy másik gyertyát.
    Az ablakpárkányon talált egyet. Ahogy az ablaknál állt, észrevette, hogy valaki járkál a kertben. Szíve vadul kalapálni kezdett, de Suzanna meg sem moccant, nehogy magára vonj a a figyelmet. Az alak nem látszott a sötétben, amikor azonban elmozdult a kert sarkából, Suzanna a csillagok fényében megismerte a fiatalembert, aki előző nap is itt járt a házban.
    Elindult lefelé, útközben meggyújtotta a gyertyát. Beszélni akart a férfival: ki akarta faggatni menekülésének okairól és üldözőiről.
    Ahogy Suzanna kilépett az udvarra, a férfi felpattant a rejtekhelyén, és a hátsó kapu felé iramodott.
    - Várjon! - kiáltott utána. - Suzanna vagyok.
    A név keveset mondhatott a férfinak, ennek ellenére megállt.
    - Kicsoda? - kérdezte.
    - Tegnap találkoztunk. Rohant...
    „Ez a lány állt az előszobában - mondta magának Cal. - Ő nyitotta ki az ajtót."
    - Mi történt magával? - kérdezte Suzanna.
    Cal szörnyen nézett ki. Ruhája cafatokban lógott rajta, arca csupa mocsok és - bár ebben Suzanna nem volt biztos - mintha véres is lett volna.
    - Nem tudom - mondta Cal, hangja mint a csikorgó kavics. - Én már semmit sem tudok.
    - Jöjjön be!
    Cal nem mozdult.
    - Mióta van itt? - kérdezte Suzannától.
    - Órák óta.
    - És nincs senki a házban?
    - Most, hogy kijöttem, nincs.
    Amikor ezt kipuhatolta, Cal bement a lány után a hátsó ajtón. Suzanna meggyújtott még néhány gyertyát. A fényben gyanúja beigazolódott: A férfi tényleg véres volt, és bűzlött, mint a pöcegödör.
    - Van a házban víz? - kérdezte Cal.
    - Nem tudom, nézzük meg.
    Szerencséjük volt: a vízművek nem állította le a szolgáltatást. A konyhai csap hörgött, a csövek morogtak, de végül előbukkant a jéghideg víz. Cal lehajította a zakóját, és megmosta az arcát és a kezét.
    - Keresek egy törülközőt - mondta Suzanna. - Különben hogy hívják?
    - Cal.
    Suzanna kiment, hagyta őt mosakodni. Cal lerántotta magáról az inget, és a jéghideg vízzel leöblítette a mellét, a nyakát és a hátát. Még nem végzett, amikor Suzanna ismét megjelent - kezében egy párnahuzat.
    - Még ez áll legközelebb a törülközőhöz - mondta.
    Két széket hozott a földszinti elülső szobából, és meggyújtott egy pár gyertyát: Ültek és beszélgettek.
    - Miért jött vissza? - érdeklődött. - Tegnap is itt járt.
    - Láttam valamit - mondta Cal óvatosan. - És maga? Miért van itt?
    - Ez a nagyanyám háza. Kórházban van. Haldoklik. Azért jöttem vissza, hogy körülnézzek.
    - Az a két alak, aki tegnap itt volt, azok a nagyanyja ismerősei?
    - Kétlem. Mit akartak magától?
    Ingoványos terület, gondolta Cal. Hogyan mondja el az utóbbi néhány nap örömeit és félelmeit?
    - Ez bonyolult... - kezdte. - Ugyanis eléggé érthetetlen dolgok történnek velem mostanában.
    - Akkor már ketten vagyunk - mondta Suzanna.
    Cal a tenyerét nézegette, mint valami tenyérjós, aki a jövőt kutatja. Suzanna pedig Calt tanulmányozta: felsőtestét elborították a karcolások, mintha farkasokkal hadakozott volna.
    Amikor Cal felemelte a fejét, fakókék szeme elkapta Suzanna kutató tekintetét. Suzanna egy kissé elpirult.
    - Azt mondta, hogy látott itt valamit. El tudná mondani, hogy mit?
    Egyszerű kérdés volt, és Cal úgy érezte, nyugodtan válaszolhat. Ha nem hiszi el, az az ö baja, gondolta. De elhitte. Sőt, ahogy Cal a szőnyegről beszélt, a lány szeme kikerekedett és ragyogott.
    - Hát persze - mondta. - Egy szőnyeg. Hát persze.
    - Tud róla? - kérdezte Cal.
    Suzanna elmesélte, mi történt a kórházban: Elmesélte a mintát, amit Mimi próbált megmutatni neki.
    Calnek az összes eddigi kételye szertefoszlott - elmondott mindent. Onnantól kezdve, hogy elszökött a galamb. Hogy meglátta a Fúgát, Shadwellt és a zakóját, Immacolatát, a szellemgyereket, anyjukat és a bábát, az esküvőt és az azután történteket. Suzanna a maga ismereteivel egészítette ki az elbeszélést: mesélt Mimi életéről és a házról, az elreteszelt ajtókról, a beszegezett ablakokról, arról, hogy Mimi úgy élt ebben az erődben, mintha támadástól tartott volna.
    - Biztos érezte, hogy előbb vagy utóbb majd jön valaki a szőnyegért.
    - Nem a szőnyegért - mondta Cal. - A Fúgáért.
    Suzanna látta, hogy Cal elmereng, miközben kimondja a szót, és irigyelte őt, hogy látta azt a helyet: hegyeit, tavait, sűrű erdőit. Szerette volna megkérdezni, hogy a fák között voltak-e hajadonok, akik dalaikkal megszelídítették a sárkányokat. Ezt majd magának kell megtudnia.
    - Ezek szerint a szőnyeg csak egy bejárat valahová? - kérdezte Suzanna.
    - Nem tudom - felelte Cal.
    - Bárcsak megkérdezhetnénk Mimit! Ő talán...
    Mielőtt a mondat végére ért volna, Cal felpattant.
    - Úristen! - Most jutott eszébe, mit mondott Shadwell a szeméttelepen: hogy meg kell kérdezni az öregasszonyt.
    Mimire gondolt - ki másra? Miközben magára ráncigálta az ingét, elmondta Suzannának, hogy mit hallott.
    - Oda kell mennünk! - mondta Suzanna. - Jézusom! Miért nem gondolkodtam?!
    Cal izgatottsága Suzannára is átragadt. Elfújta a gyertyákat, és máris az ajtónál állt, megelőzve Calt.
    - A kórházban Mimi biztonságban van - mondta.
    - Senki nincs biztonságban - mondta Cal, és Suzanna tudta, hogy igaza van.
    A küszöbről visszafordult. Eltűnt a házban, aztán pillanatokon belül ismét megjelent, kezében egy kopott könyvvel.
    - Napló? - kérdezte Cal.
    - Térkép - felelte Suzanna.
 


VIII. HOVÁ VEZETNEK A SZÁLAK?

1.

    Mimi meghalt.
    Gyilkosai éjszaka érkeztek, és a bűntényt leplezendő sűrű füstfüggönyt hagytak maguk után.
    - Semmi titokzatos nincs a nagyanyja halálában - erősködött Chai doktor. - Rohamosan romlott az állapota.
    - Valaki járt nála tegnap éjjel.
    - Így van. A lánya.
    - Egy lánya volt, az anyám. Ő pedig két és fél éve halott.
    - Akárki volt is a látogató, nem bántalmazta Mrs. Laschenskit. A nagyanyja természetes halállal halt meg.
    Suzanna belátta, hogy nem sok értelme van a vitának. Ha megpróbálja elmagyarázni gyanúját, azzal csak zavart okoz. Mimi halála tovább bonyolította a helyzetet. A megfejtendő rejtélyeknek most az volt a leglényegesebb eleme, hogy mit tudott, vagy ki volt Mimi, hogy ellenségeinek meg kellett szabadulniuk tőle. És szerepéből vajon mekkora részt kell Suzannának átvállalnia? Egyik kérdésből rögtön következett a másik, és Mimi halálával mindkettő megválaszolatlan maradt. Illetve volt még valaki, aki felvilágosítással szolgálhatott: az a nő, aki rárontott Mimire, és a halálos ágyán megölte - Immacolata. De erre az összecsapásra Suzanna még korántsem volt felkészülve.
    Kijöttek a kórházból, sétáltak. Suzannát nagyon megrázta a hír.
    - Együnk valamit - javasolta Cal.
    Még csak hét óra volt, de találtak egy kávézót, ahol megreggelizhettek. Óriási adagokat rendeltek. A sonkás tojás, a pirítós és a kávé valamennyire helyrebillentette őket, bár az álmatlan éjszaka tartogatott még néhány benyújtandó számlát.
    - Felhívom a nagybátyámat Kanadában - mondta Suzanna. - El kell mondanom, hogy mi történt.
    - Mindent? - kérdezte Cal.
    - Dehogyis - felelte Suzanna. - Van, ami csak ránk tartozik.
    Cal ennek örült. Nemcsak azért, mert nem vette volna jó néven, ha a történteknek híre megy, hanem azért is, mert a közös titok bensőséges viszonyt teremtett kettőjük között. Soha nem találkozott még ilyen nagyszerű lánynyal. Suzannábart nem volt semmi mesterkéltség, nem játszotta meg magát. Egyetlen vallomásos éjszaka és a mostani szomorú reggel után Cal társra lelt ebben a rejtélyben, amely ijesztő közelségbe hozta ugyan a határt, Cal mégis boldogan vállalt mindent, ha Suzanna közelében lehetett.
    - Senki nem fogja megsiratni Mimit - mondta Suzanna. - Soha senki nem szerette.
    - Még maga sem?
    - Alig ismertem őt - felelte Suzanna, és elmondott egy-két dolgot Mimi életéből. - Kívülálló volt. És most már azt is tudjuk, hogy miért.
    - Ezzel vissza is érkeztünk a szőnyeghez. Meg kell találnunk a szállítómunkásokat.
    - Előbb aludjon egy keveset!
    - Nem. Most már jól vagyok. De valóban haza kell mennen. Hogy megetessem a galambokat.
    - Nem bírják ki maga nélkül néhány óráig?
    Cal összeráncolta a homlokát.
    - Nekik köszönhetem, hogy most itt vagyok.
    - Bocsánat. Nem bánja, ha magával tartok?
    - Sőt, örülök. Talán sikerül valamivel mosolyt csalnia az apám arcára.

2.

    Brendan arcára nem kellett mosolyt csalni: ragyogott az örömtől. Cal utoljára akkor látta őt ilyen boldognak, amikor Eileen még élt, és egészséges volt. Brendant mintha kicserélték volna. Önfeledten kacarászva üdvözölte őket.
    - Kávét, fiatalok? - kérdezte, és kivonult a konyhába. - Cal, most jut eszembe: Geraldine keresett.
    - Mit akart?
    - Visszahozott néhány könyvet, amit tőled kért kölcsön. Azt mondta, már nincs szüksége rájuk. - Abbahagyta a kávéfőzést, és Calre bámult. - Azt is mondta, hogy furcsán viselkedsz az utóbbi időben.
    - Volt kitől örökölnöm - mondta Cal, mire apja elvigyorodott. - Megyek, megnézem a madarakat.
    - Már megetettem őket. És kipucoltam a ketreceket.
    - Te tényleg jobban vagy.
    - Miért ne lennék? -mondta Brendan. - Vannak, akik törődnek velem.
    Cal bólintott, bár nem egészen értette, hogy míről beszél az apja. Aztán Suzannához fordult.
    - Megnézi a bajnokokat? - kérdezte, és már indultak is. Kellemes idő volt.
    - Valami nincs rendben az apámmal - mondta Cal, miközben a gazzal benőtt ösvényen mutatta az utat a galambházhoz. - Két nappal ezelőtt még úgy nézett ki, mint aki öngyilkosságra készül.
    - Lehet, hogy egyszerűen csak túljutott a nehezén - mondta Suzanna.
    - Lehet - felelte Cal, és kinyitotta a galambdúc ajtaját. Ekkor egy vonat dübörgött el a kert aljában, a föld beleremegett.
    - A kilenc huszonötös Penzace felé - mondta Cal, és bevezette Suzannát.
    - Nem zavarja a madarakat? - kérdezte. - Hogy ilyen közel vannak a sínek?
    - Már a tojásban hozzászoktak - mondta Cal, és ment tovább, hogy üdvözölje a galambokat.
    Suzanna nézte, ahogy beszél hozzájuk, ujjaival a dróthálót simogatva. Furcsa egy alak, ez kétségtelen, de Suzanna sem volt különb. Meglepődött, hogy milyen könnyedén kezelték az életükben hirtelen felbukkant képtelenségeket. Úgy érezte, egy küszöbön állnak, és abban a világban, ahová majd belépnek, talán jól is jön egy kis furcsaság.
    Cal hirtelen megfordult a ketrecnél.
    - Gilchrist - mondta széles vigyorral az arcán. - Ebben a pillanatban jutott az eszembe. Egy Gilchrist nevű fickóról beszéltek.
    - Kicsoda?
    - Amikor a kerítésen voltam. A szállítómunkások. Atyaisten, hát persze! Megláttam a madarakat, és megint előttem volt az egész. Én fenn voltam a kerítésen, ők pedig lenn arról beszélgettek, hogy a szőnyeget el kellene adni ennek a Gilchrist nevű valakinek.
    - Akkor ő a mi emberünk.
    Cal berohant a házba.
    - Sütemény sajnos nincs - mondta Brendan, miközben Cal a telefon felé igyekezett az előszobába. - Valami baj van?
    - Nem, semmi - mondta Suzanna.
    Brendan egy csésze kávét töltött Suzannának; Cal a telefonkönyvet lapozta lázasan.
    - Maga nem idevalósi, ugye? - kérdezte Brendan.
    - Londonban lakom.
    - Én sose szerettem Londont - jegyezte meg Brendan. - Annak a városnak nincsen lelke.
    - A Muswell Hillen van egy kis lakásom. Az biztosan tetszene. - Brendan tanácstalanul nézett rá, mire Suzanna még hozzátette: - Fazekaskodom.
    - Megvan - mondta Cal, kezében a telefonkönyvvel - K. W. Gilchrist, használtcikk-kereskedő.
    - Miről beszélsz? - kérdezte Brendan.
    - Felhívom.
    - Vasárnap van - mondta Suzanna:
    - Sokan vasárnap délelőtt is kinyitnak - felelte Cal, és visszament az előszobába.
    - Venni akarnak valamit? - kérdezte Brendan.
    - Tulajdonképpen igen - mondta Suzanna.
    Cal tárcsázta a számot. A vonal másik végén azonnal felvették a kagylót. Egy női hang szólt bele.
    - Gilchrist-üzlet.
    - Jó napot kívánok! - mondta Cal. - Mr. Gilchristtel szeretnék beszélni.
    Rövid csend után a nő így felelt: - Mr. Gilchrist meghalt.
    „Jézusom, Shadwell nagyon gyors volt! - gondolta Cal.
    De a nő folytatta:
    - Nyolc évvel ezelőtt. - Hangja olyan sivár volt, hogy a ,;pontos idő" ehhez képest csacsogás. - Milyen ügyben érdeklődik?
    - Egy szőnyeg ügyében - mondta Cal.
    - Szőnyeget akar vásárolni?
    - Nem. Nem egészen. Azt hiszem, hogy az üzletükbe szállítottak véletlenül egy szőnyeget.
    - Véletlenül?
    - Igen, véletlenül. És szeretném, ha visszaadnák, amilyen gyorsan csak lehet.
    - Attól tartok, hogy ezt Mr. Wilde-dal kell megbeszélnie.
    - Akkor legyen szíves adja Mr. Wilde-ot!
    - Elutazott a Wight-szigetre.
    - És mikor jön vissza?
    - Csütörtök reggel. Akkor keresse.
    - Biztosan van...
    Cal itt abbahagyta, mert a nő letette a kagylót.
    - A fene egye meg! - mondta. Amikor felnézett, Suzanna a konyhaajtóban állt. - Nem sikerült. - Sóhajtott. Most mit csinálunk?
    - Lopakodunk, mint a tolvajok az éjszakában - felelte csendesen Suzanna.

3.

    Amikor Cal és a nő elmentek, Brendan üldögélt egy kicsit, a kertet nézte. Hamarosan munkához kell látnia: Eileen a levélben megdorgálta, hogy elhanyagolja a kertet.
    A levélen tűnődve akaratlanul is eszébe jutott a kézbesítő, a mennyei Mr. Shadwell.
    Nem is gondolt bele, hogy mit csinál, csak felállt, az angyal névjegykártyájával a kezében odament a telefonhoz, és tárcsázta a számot. A találkozás emléke szinte teljesen elhamvadt az ajándék fényében, de arra emlékezett Brendan, hogy egyezséget kötöttek, és hogy az valamilyen módon Callel is összefügg.
    - Mr. Shadwell?
    - Ki beszél ott?
    - Brendan Mooney vagyok.
    - Ó, Brendan! Mennyire örülök, hogy hallom. Van. valami híre a számomra? Calről?
    - Egy üzletbe ment, ahol bútort árulnak meg...
    - Valóban? Akkor megkeressük, és boldoggá tesszük. Egyedül ment?
    - Nem. Egy nő volt vele. Egy kedves nő.
    - A nevét tudja?
    - Suzanna Parrish.
    - És az üzlet nevét?
    Brendannak rossz sejtelme támadt.
    - Mit akar Caltől?
    - Hisz mondtam már. Ajándékot kap.
    - Igen, tényleg. Ajándékot.
    - Amitől a lélegzete is eláll. Mi az üzlet neve, Brendan? Hiszen egyezséget kötöttünk, igaz? Valamit valamiért.
    Brendan benyúlt a zsebébe. A levél még meleg volt.
    Végtére is nincs abban semmi rossz, ha az ember angyalokkal egyezkedik. Abból nem származhat baj.
    Megnevezte az üzletet.
    - Csak egy szőnyeget akartak - mondta Brendan.
    A kagylót letették.
    - Ott van még? - kérdezte Brendan.
    De a mennyei küldönc már valószínűleg szárnyra kelt.
 


IX. AKI KAPJA, AZ MARJA

1.

    A Gilchrist Használtbútor-kereskedés valamikor mozi volt - még azokban az időkben, amikor a mozi fényűző szórakozásnak számított. Az álrokokó homlokzat és a tetőre biggyesztett valószínűtlen kupola révén az épület szórakoztató jellege megmaradt, fényűzésnek azonban már nyoma sem volt. Az üzlet közelében a Dock Road volt az egyetlen olyan utca, ahol még laktak emberek. A környék összes többi házát vagy bedeszkázták, vagy kiégett.
    Cal a Jamaica Street sarkáról nézte az elhanyagolt utcát, és azon töprengett, hogy a néhai Mr. Gilchrist vajon örülne-e, ha látná, hogy a neve egy ilyen elpusztult tákolmányon díszeleg. Itt biztosan nem virágzik a kereskedelem, hacsak nem olyan üzletkötésről van szó, amelynek kifejezetten használ a nyilvánosság hiánya.
    A bolt nyitvatartási ideje egy viharverte táblára volt kiírva, amelyben hajdanában a mozi ajánlotta az éppen aktuális szellemi táplálékot. Vasárnap nyitva kilenc harminctól tizenkettőig. Egy óra tizenöt perc volt. A szárnyas ajtó zárva, előtte - a homlokzat groteszk kiegészítéseként - egy hatalmas, lelakatolt vasrács éktelenkedett.
    - Hogy áll a betöréssel? - kérdezte Cal Suzannától.
    - Hadilábon - felelte Suzanna. - De gyorsan tanulok.
    Átmentek a Jamaica Street másik oldalára, hogy közelebbről is szemügyre vegyék az épületet. Nem nagyon kellett ártatlanságot színlelniük: nem volt kinek. Amióta megérkeztek, egyetlen járókelőt sem láttak az utcán, a forgalom pedig minimális volt.
    - Biztos van egy másik bejárat is - mondta Suzanna. - Maga kerüljön arra. Én majd erről az oldalról megyek.
    - Rendben. Hátul találkozunk.
    Elváltak. Cal az árnyékos oldalon, Suzanna pedig a tűző napfényben haladt. Furcsa, de úgy érezte, hogy felhőkre vágyik. A hőségtől csengett a füle, mintha valami távoli rádióállomásra lenne ráállítva, és különféle dallamok muzsikáltak a koponyájában.
Éppen ezeket hallgatta, amikor Cal felbukkant a ház sarkánál, és megzavarta a műélvezetet.
    - Megtaláltam, hol mehetünk be - mondta, és egy ajtóhoz vezette Suzannát, ami valamikor a mozi vészkijárata lehetett. Zárva volt ez is, de a lakat és a lánc is alaposan elrozsdásodott már. Cal egy fél téglával püfölni kezdte a lakatot. Téglaszilánkok pótyogtak szerteszét, de a lánc végül megadta magát. Cal a vállát az ajtónak vetette, és nyomta befelé. Csörömpölés hallatszott bentről, ahogy egy tükör és az ajtó előtt tornyosuló többi holmi felborult. Calnek azonban sikerült kierőszakolnia egy akkora rést, amin mind a ketten bepréselődhettek.

2.

    Benn különös purgatórium fogadta őket; amelyben berendezési tárgyak ezrei - karosszékek, szekrények, kicsi és nagy lámpák, függönyök, szőnyegek - várták porlepte nyomorúságban az Utolsó Ítéletet. A helyiség bűzlött a szúette dolgoktól, a rothadástól és egyszerűen az elhasználtságtól; a hajdanában szép daraboktól, amiket olyannyira megtépázott az idő, hogy gazdáik is inkább túladtak rajtuk.
    És áradt belőlük valami keserűbb, valami elevenebb is: a megöregedés szaga. Talán verejték szaga - egy rozzant ágy deszkáiból vagy egy lámpaernyőből, amely egész éjjel virrasztott tulajdonosa mellett, aki már nem látta meg a reggelt. Nem volt valami szívderítő hély.
    Cal és Suzanna ismét elváltak - a gyorsaság kedvéért.
    - Ha talál valami biztatót - mondta Cal -, kiáltson.
    Ezzel eltűnt a bútorhegyek mögött.
    Suzanna koponyájában a muzsika nem szűnt meg az után sem, hogy bejött a napról; sőt egyre hangosabb lett. Lehet, hogy a feladat nagyságától akart szétszakadni a feje - ettől a mesébe illő, képtelen kutatástól egy darabka varázslat után a pusztulás rengetegében.
    Ugyanaz villant át, bár más formában, Cal agyán is. Minél tovább kutatott, annál inkább kételkedett az emlékezetében. Talán nem is a Gilchrist nevet mondták; vagy az is lehet, hogy a munkások rájöttek: azért a kis pénzért, amit a szőnyegért kapnának, nem érdemes cipekedni.
    Cal kaparászó hangot hallott az egyik bútorhalom mögül.
    - Suzanna? - kérdezte. Nem jött válasz. A zaj máris elhalkult mögötte, de testében felgyülemlett az adrenalin, és meggyorsította Cal lépteit. Úgy öt méterre lehetett a következő cókmókhalomtól, amikor meglátta a feltekert szőnyeget: fél tucat ebédlőszék és egy komód alól kandikált ki. Itt egyik holmin sem volt árcédula, amiből arra lehetett k0vetkeztetni, hogy ezek új, még szortírozatlan szerzemények voltak.
    Letérdelt, és ráncigálni kezdte a szőnyeg szélét, hogy megnézze a mintáját. A szegély megrongálódott, szövése laza volt. Ahogy cibálta, Cal érezte, hogy elszakadnak a szálak. De a szeme csak megerősítette azt, amit a zsigerei már tudtak: hogy ezt a szőnyeget látta a Rue Streeten; ez az a szőnyeg, amit Mimi Laschenski élete végéig őrzött; ez a Fúga szőnyege.
    Felállt, és elkezdte lepakolni róla a székeket. Meg sem hallotta, hogy a háta mögött valaki közeledik felé.

3.

    Suzanna először egy árnyékot látott a földön. Felnézett.
    Egy arc jelent meg két szekrény között, és rögtön el is tűnt, mielőtt még Suzanna megszólíthatta volna.
    Mimi! Mimi volt az.
    Suzanna odament a szekrényhez. Sehol senki. Lehet, hogy megbolondult? Előbb az a zenebona a fejében, most meg hallucinációk...
    De ugyan minek jöttek ide, ha nem hisznek a csodákban? A kételyt elnyelte a hirtelen támadt remény, hogy a halottaknak talán sikerül felrepeszteni a láthatatlan világ burkát, és eljönnek az élők közé.
    Halkan megszólította a nagyanyját. És az válaszolt. Nem szavakkal, hanem levendulaillattal. Suzannától egy kicsit balra, egymásra pakolt teásládák folyosóján egy porlabda gurult, majd megállt. Suzanna elindult felé, illetve a labdát görgető szellő felé, és ahogy közeledett, az illat egyre erősebb lett.

4.

    - Azt hiszem, ez az én tulajdonom - mondta egy hang Cal háta mögött. Cal megfordult. Shadwell állt ott, zakója kigombolva.
    - Talán félre állna, Mooney, hogy magamhoz vegyem, ami engem illet.
    Cal végtelenül sajnálta, hogy semmilyen fegyvert nem hozott magával. Ha legalább egy kés lenne nála, most gondolkozás nélkül Shadwell fénylő szeme közé döfné, és hősnek érezné magát. De a dolog úgy állt, hogy a puszta keze volt az összes fegyvere. Kénytelen lesz beérni enynyivel.
    Elindult Shadwell felé, de az közben oldalra lépett. Valaki állt mögötte. Nyilván az egyik nővér. Vagy a fattyai.
    Cal ezt most mellékesnek találta, inkább felkapott egyet a szőnyegre hajigált székek közül. Mozdulata kisebbfajta lavinát indított el: székek zuhogtak elé. Egyiket a Shadwell helyén álló homályos alak felé hajította. Felemelt még egy széket, és az első után küldte, de a célpont addigra már elveszett a bútorlabirintusban. És vele együtt a kereskedő.
    Cal megfordult; izmai ropogtak az elszántságtól, hátát nekivetette a komódnak. Sikerült felborítania. Zuhanás közben a komód jó néhány dolgot magával sodort. Cal örült a dübörgésnek: Suzanna talán felfigyel rá. A szőnyeg felé nyúlt, hogy felemelje, ám ekkor valami megragadta őt hátulról. A zsákmány egy darabkája a kezében maradt, ahogy elrántották és átpenderítették a sarokba.
    Díszes keretű festmények és fényképek között állt meg - mind eldőlt és összetört. Egy percig mozdulatlanul feküdt az üvegszilánkok között, igyekezett visszanyerni a lélegzetét, de a látványtól, amit megpillantott, megint nem kapott levegőt.
    Az egyik fattyú közeledett felé a homályból.
    - Kelj fel! - förmedt rá.
    Cal nem mozdult, csak a fattyú arcába meredt. Ez nem Elroy gyereke volt, de ez a szörny is apja vonásait viselte. Ez a saját gyereke volt.
    Íme a megtestesült borzalom, amit a mocskos szeméttelepen hallott altatódal közben élt át. A nővérek kifacsarták a magját, és itt a következmény: ez a szörny, aki az ő vonásait viseli.
    Nem volt egy megnyerő hasonlóság. Meztelen teste teljesen szőrtelen, volt viszont rajta néhány félelmetes torzulás: egyik kezén a normálisnál kétszerte hosszabb ujjak, a másikon ujjak helyett csak dudorok. A lapockáiról alaktalan kitüremkedések nőttek ki, mint torz szárnyak paródiája talán azoknak a lényeknek, akiket álmában irigyelt. Mégis valahogy sokkal jobban hasonlított az apjára, mint a többi fattyú; önmagával szembesülve Cal elbizonytalanodott.
    A szörnyeteg ezt nyilván megérezte, és rögtön ki is használta. Calre vetette magát, hosszú ujjú kezével megragadta a torkát - érintésében egy szikrányi melegség sem volt -, száját Cal szájára tapasztotta, mintha a lélegzetét akarná kiszívni belőle.
Nyilvánvaló volt, hogy apagyilkosságra szánta el magát; szorítása nem enyhült. Cal az üvegszilánkok között matatott; bizonytalan kísérletet tett, hogy felvegyen egyet, de az agy és a kéz között az utasítás elveszett. A fegyver kihullott a kezéből.
    Abban a világban, ahol a lélegzet és a fény lakozik, és ahonnan Calt kitaszították, ott valahol Shadwell nevetett. Aztán a hang elhalt, és Cal a saját arcát bámulta, ami úgy bámult vissza rá, mint valami torzító tükörből. A szem, amelynek fakó színét mindig kedvelte; a száj, ami gyerekkorában zavarta, mert túlságosan lányosnak érezte, de most már tudott szigorú is lenni, ha az alkalom úgy kívánta, és - ahogy mások mondták - lenyűgözően tudott mosolyogni. A fülek, a nagy, elálló fülek, egy komédiás fülei egy olyan arcon, ami simulékonyságról árulkodott. . .
    Az emberek többsége valószínűleg ilyen triviális dolgokra gondolt, amikor távozik a világból. Cal esetében kétségtelenül ez történt.
    A füleire gondolt, miközben az ár megragadta és lefelé vonszolta.
 

X. AZ OLDÓSZER

Amikor kilépett a mozi előcsarnokába, Suzanna rögtön tudta, hogy hibát követ el. Még nem lett volna késő viszszafordulni, a lába azonban nem tűrt ellentmondást: csak Mimi hangjának engedelmeskedett, és vitte őt az ajtó felé.
    Az előcsarnok sötétebb volt, mint az üzlet többi része, de Suzanna látta nagyanyja elmosódó alakját a bedeszkázott jegypénztár mellett.
    - Mimi? - szólította meg Suzanna, bár a józan ész tiltakozott.
    - Itt vagyok - mondta az öreg hölgy, és karjait kitárta Suzanna felé.
    Ez a mozdulat is hiba volt - ezúttal az ellenség hibázott. Az érzelmek fizikai kinyilvánítása sosem volt Mimi erőssége, és Suzanna nem hitte, hogy halála után nagyanyja megváltoztatná a szokásait.
    - Nem Mimi vagy - mondta.
    - Tudom, meglepődsz, hogy most itt látsz - felelte az önjelölt szellem. Hangja pihekönnyű volt. - De nem kell félned semmitől.
    - Ki vagy?
    - Hiszen tudod, hogy ki vagyok - hangzott a válasz. Suzanna nem várta meg a további csábító szavakat, hanem elindult visszafelé. Körülbelül három méterre lehetett a kijárat, most mégis kilométereknek tűnt a távolság. Suzanna próbált megtenni egy lépést ezen a hosszú úton, de a mozgás a fejében hirtelen süketítő méreteket öltött.
    A jelenésnek esze ágában sem volt, hogy elengedje Suzannát. Összecsapásra törekedett, és fölösleges erőfeszítés lett volna ezzel szembeszegülni. Suzanna újra felé fordult hát, és ránézett.
    Az álarc olvadni kezdett, pedig az előbukkanó szemekben jég volt, nem tűz. Suzanna felismerte az arcot, és furcsán megmámorosodott, bár korántsem volt még felkészülve, hogy haragjával szembeszálljon. Mimi alakja végleg szertefoszlott, és a helyén ott állt Immacolata.
    - A nővérem... - mondta Immacolata, szavaira táncolt körötte a levegő -, a nővérem, a Boszorkány ötlete volt. Azt mondta, Mimit látja a maga arcában. Igaza volt, ugye? Maga Mimi gyereke.
    - Az unokája vagyok - motyogta Suzanna.
    - A gyereke - mondta Immacola határozottan.
    Suzanna a nő arckifejezését tanulmányozta - megigézte őt a mesterien leplezett bánat. Immacolata arca megrándult.
    - Hogy merészel sajnálni engem? - kérdezte, mintha kiolvasta volna Suzanna gondolatait. A szavakkal együtt valami felszökött az arcáról.
    Túl gyorsan jött, Suzanna nem láthatta, hogy mi az. Csak annyi ideje maradt, hogy sistergő útjából félreugorjon. A fal megremegett a háta mögött, ahogy az a valami hozzácsapódott. A következő pillanatban az arc még több fényt sugárzott felé.
    Suzanna nem félt. A produkció csak fokozta mámorát. Ahogy az arcából áradó fény feléje tartott, ösztöne, a józan ész fölébe kerekedett. Kinyújtotta a kezét, mintha meg akarná markolni a fényt.
    Olyan volt, mintha jéghideg vízbe nyúlt volna. Egy zuhatagba, amelyben hemzsegnek a halak, és hihetetlen sebességgel úsznak az árral szembe; úsznak és közben szaporodnak. Összeszorította az öklét, belemarkolt a nyüzsgő áradatba, és rántott egyet rajta.
    A mozdulatnak három következménye volt: Immacolata felsikoltott, Suzanna fejében megszűnt a lárma, és végül mindaz, amit a kezében érzett - a fagy, a fájdalom és a halraj - hirtelen belé költözött. A teste volt a zuhatag. De nem a hús és vér teste, hanem egy másféle: egy sokkal inkább szellemi, mint anyagi test, amely ősibb volt az anyagnál, ősibb a szellemnél is. Ez a test nem tudott magáról, és Immacolata támadása most felrázta álmából.
    Suzanna még soha nem érezte magát ilyen teljesnek. Ennek az érzésnek az ellenében minden más cél - a boldogságra, az örömre, a hatalomra való törekvés -, minden elhalványult.
    Ismét Immacolatára nézett, de új szeme most nem az ellenséget látta benne, hanem egy nőt. Akit ugyanaz a zuhatag gyötör, ami Suzanna ereiben folyt. Egy eltorzult és meggyötört nőt, akivel - furcsa módon - rokonságot érzett.
    - Ez elég nagy butaság volt - mondta a varázslónő.
    - Tényleg? - kérdezte Suzanna. Ő más véleményen volt.
    - Jobban jár, ha nem talál rá. Jobban jár, ha nem ismeri meg az oldószert.
    - Az oldószert?
    - Eztán többet tud majd, mint amire vágyna, és többet érez annál, amit valaha is érezni akart. - Volt valami a hangjában, ami közel járt a sajnálathoz. - Így kezdődik a bánat - mondta. - És soha nem ér véget. Nekem elhiheti. Kakukként kellett volna élnie és meghalnia.
    - Mimi úgy halt meg? - kérdezte Suzanna. A jéghideg szemek felvillantak.
    - Ő tudta, hogy milyen kockázatot vállal. A látólények vére volt az ereiben, és az mindig szabadon árad. Magában is van abból a vérből, a nyomorult nagyanyja révén.
    - Látólények? - Sok volt az új szó. - Ők a Fúga népe?
    - Halott nép - hangzott a válasz. - Ne reméljen tőlük magyarázatot. Pillanatokon belül porrá lesznek. Mint minden ebben a bűzös Birodalomban. Mocsok és középszerűség - ez a jövő. Erről mi gondoskodunk. Maga egyedül van, ahogy a nagyanyja is egyedül volt.
    Ez a mi eszébe juttatta a kereskedőt és a zakója hatalmát.
    - Shadwell is látólény? - kérdezte Suzanna.
    - Hogy ő? - Immacolata valószínűleg abszurdnak találta ezt a feltételezést. - Nem. Minden hatalmát tőlem kapta ajándékba.
    - Miért? - kérdezte Suzanna. Nem nagyon értette Immacolatát, de az .most kiderült, hogy ő és Shadwell nem valami ideális páros.
    - Ő tanította meg nekem - mondta a varázslónő, közben az arcához emelte a kezét - . . ő tanította meg nekem a mutatványt. Amikor isrnét előbukkant az arca, Immacolata mosolygott, szinte melegen. - Erre szükség lehet.
    - És cserébe a szeretője lett?
    Különös hang szakadt ki Immacolatából, amely akár nevetés is lehetett volna, de nem az volt.
    - A szerelmet Magdalenára hagyom, kicsikém. Kiolthatatlan az étvágya. Kérdezze meg Mooneyt...
    Cal. Teljesen megfeledkezett róla.
    - . . . talán van még benne annyi élet, hogy elmondhatja.
    Suzanna az ajtóra pillantott.
    - Tessék - mondta Immacolata - ...menjen, keresse meg. Én nem állok az útjába.
    A fényesség, az oldószér megsúgta Suzannának, hogy a varázslónő igazat mond. Az a zuhatag most már mindkettejük része volt. Összekapcsolta őket, de hogy milyen módon, azt Suzanna még nem sejthette.
    - A csatát elvesztette, kicsikém - mondta Immacolata, ahogy Suzanna az ajtó felé tartott. - Miközben kíváncsiskodott, mi megkaparintottuk a Fúgát.
    Suzanna visszament az üzletbe, és most úgy érezte, fél. Nem maga miatt, hanem Cal miatt. A nevét kiáltotta a homályba.
    - Késő... - mondta a nő mögötte.
    - Cal!
    Nem jött válasz. Suzanna keresni kezdte Calt; időnként a nevét kiáltotta, és egyre nőtt az aggodalma. Az üzlet olyan volt, mint egy labirintus: Suzanna mindig ugyanott kötött ki.
    Csillogó üvegszilánkokat pillantott meg, és egy kicsit távolabb ott feküdt Cal. Suzanna így messziről is érezte, milyen mélységes a mozdulatlan test némasága.
    „Túlságosan sebezhető - mondta az oldószer a testében. - Ilyenek ezek a Kakukkok."
    Suzanna visszautasította ezt a gondolatot. Idegennek érezte.
    - Ne halj meg!
    Ezt valóban ő gondolta. És ki is mondta, ahogy térdre ereszkedett Cal mellett; a mélységes csendet kérlelte.
    - Könyörgöm, ne halj meg!
    Nem merte megérinteni Calt; félt, hogy a legroszszabbról kell megbizonyosodnia, ugyanakkor tökéletesen tisztában volt vele, hogy csak ő segíthet rajta. Látta az arcát: szeme csukva, szájából véres nyál szivárgott. Ösztönösen a feje felé nyúlt, mintha simogatással életre kelthetné, de pragmatizmusa még nem hagyta el teljesen, úgyhogy simogatás helyett megnézte Cal nyakán a pulzusát. Gyenge volt.
    Így kezdődik a bánat, mondta Immacolata alig néhány perce. Amikor ezt megjósolta, vajon tudta, hogy Cal a halál közelében jár?
    Természetesen tudta. Tudta és örült, hogy ez majd bánatot okoz Suzannának. Azt akarta, hogy az oldószer miatt érzett örömbe azonnal keserűség vegyüljön; azt akarta, hogy testvérek legyenek a szomorúságban.
    Suzanna ezen egy kicsit elmerengett, aztán gondolatai újra visszatértek Calhez. Most vette csak észre, hogy keze időközben elmozdult Cal nyakáról - a fejét simogatta. Miért tette ezt? Nem alvó gyerek. Megsebesült, sokkal határozottabb segítségre van szüksége. Miközben így korholta magát, Suzanna érezte, hogy gyülekezik testében az oldószer; a beleiben, a tüdejében, a szívében készülődik, és - minden tudatos irányítás nélkül - a kezébe áramlik, Cal felé. Ez idáig nem törődött Cal bajával; ilyenek ezek a Kakukkok - csak ennyire tellett tőle. De Suzanna haragja vagy talán szomorúsága megszelídítette. Érezte, hogy az oldószer a tenyerébe, tenyeréből pedig Cal fejébe sugározza az erőt, hogy felébressze és meggyógyítsa őt.
    Rendkívüli érzés volt, és újdonsága ellenére Suzanna hihetetlenül könnyedén boldogult az oldószerrel. Amikor az utolsó pillanatban mintha megtorpant volna, Suzanna csak taszított rajta egyet, és az erő engedelmeskedett, átáramlott Calbe. Suzanna rájött, hogy ő irányítja az oldószert. A felismerés okozta izgalmát azonban rögtön követte a veszteség miatt érzett fájdalom, ahogy Cal teste elnyelte az erőt.
    Cal mohón szívta magába a gyógyítást. Suzanna ízületei rángatóztak, ahogy az oldószer távozott testéből; és koponyájában az az idegen dal, mint egy tucat sziréna, visítani kezdett. Próbálta elvenni kezét Cal fejéről, de izmai nem engedelmeskedtek. Úgy tűnt, hatalmába kerítette az oldószer. Suzanna az imént elhamarkodottan ítélkezett: az irányítás egyáltalán nem volt könnyű. Az oldószer megfontoltan áramlott, és nem tűrt noszogatást.
    Suzanna már majdnem elájult, amikor az oldószer úgy határozott, jóból is megárt a sok, és eleresztette Suzanna kezét. Az áradás hirtelen megállt. Suzanna az arcához emelte remegő kezét, ujjain érezte Cal illatát. A visítás a fejében fokozatosan elült. Lassan kezdett magához térni.
    - Jól van? - kérdezte Cal.
    Suzanna leeresztette a kezét, és Calre nézett. Cal már felült, és most kíváncsian tapogatta véres száját.
    - Igen, azt hiszem - mondta Suzanna. - És maga?
    - Mindjárt én is - felelte Cal. - Nem tudom, mi történt... - Ahogy a szavak távolodtak, az emlékek visszatértek, és riadt tekintet suhant át az arcán.
    - A szőnyeg...
    Talpra ugrott, forgolódott.
    - ...a kezemben volt. Jézusom, itt volt a kezemben!
    - És elvették - mondta Suzanna.
    Suzanna azt hitte, Cal rögtön sírva fakadt, de eltorzult arcán nem elkeseredés, hanem düh jelent meg.
    - A rohadék Shadwell! - kiáltotta Cal, és egy komód tetejéről lesöpört egy kupac asztali lámpát. - Megölöm! Esküszöm!
    Még mindig szédült a feje, de Suzanna felállt. Meglátott valamit a lábuknál heverő üvegtörmelék között. Lehajolt, széttúrta a szilánkokat, és a szőnyeg egy darabkáját kotorta elő. Felvette.
    - Nem vitték el az egészet - mondta, és megmutatta Calnek, mit talált.
    A harag leolvadt Cal arcáról. Szinte áhítattal vette kézbe a szőnyegdarabkát, nézegette. Különböző motívumokat látott, de nem tudta, mit ábrázolnak.
    Suzanna Calt figyelte. Olyan gyengéden tartotta a darabkát, mintha félne, hogy fájdalmat okoz. Hangosan szipogott, aztán megtörölte az orrát a kezével.
    - Rohadék Shadwell - mondta ismét, de most halkan, dermedten.
    - Most mit teszünk? -tűnődött Suzanna fennhangon.
    Cal Suzannára nézett. Könnyes volt a szeme.
    - Eltűnünk innen - mondta. - Megnézzük, mit mond az ég.
    - Tessék?
    Cal halványan elmosolyodott.
    - Elnézést - mondta. - Ez nyilván Bolond Mooney volt.

következő rész