BOROSTYÁN-NAP AZ ÜLÉSTEREMBEN

Az öreg Jack összekotorta a parazsat egy keménypapír lemezzel, és egyenletesen elterítette a szén hamvasodó kupoláján. Amikor a vékony parázsréteg elborította a kupolát, arca a sötétségbe veszett, amint azonban nekidőlt, hogy újraélessze a tüzet, görbedt árnyéka lassan a szemközti falra rajzolódott, és arca is megjelent a fényben. Ez az arc öreg volt, nagyon csontos és nagyon szőrös. Nedves kék szemekkel pislogott a tűzbe, nedves szája néha elnyílt, és egy-két gépies rángásra rándult, ahogy becsukta. Mikor a parázs lángra lobbant, a keménypapír lemezt a falhoz támasztotta, sóhajtott és megszólalt: - Na, így már jobb, Mr. O'Connor.

Mr. O'Connor fakó hajú fiatalember, arcán számtalan kelés és pörsenés duzzanata látszott. Éppen cigarettát sodort, formás hengerré pödörve a dohányt, a megszólításra töprengőn félbeszakította kézimunkáját. Aztán, újra csak töprengőn, tovább pödörte a dohányt, és egy pillanatnyi tűnődés után határozottan végignyalta a papírt.

- Szólt arról Mr. Tierney, hogy mikor jön vissza? - kérdezte rekedt fejhangon.

- Nem szólt.

Mr. O'Connor szájába dugta a cigarettát, és zsebeiben kezdett kotorászni. Egy csomag vékony kartonlapot húzott elő.

- Hozok én tüzet - ajánlotta az öreg.

- Ne fáradjon, ez is megteszi - hárította el Mr. O'Connor. Kiválasztott egy kartonlapot, és elolvasta a rányomtatott szöveget:

HELYHATÓSÁGI VÁLASZTÁS
ROYAL EXCHANGE KÖRZET

Mr. Richard J. Tierney, Sz. T. Ő. tisztelettel kéri önt, hogy szavazatával és tekintélye
latbavetésével támogassa a Royal Exchange körzet közelgő helyhatósági választásán.

Tierney ügyvivője felfogadta és azzal bízta meg Mr. O'Connort, hogy a kerület egy részét házalja végig szavazókért, minthogy azonban az idő zordra fordult, és cipőjébe befolyt a víz, Mr. O'Connor a nap tetemes részét a Wicklow Streeten töltötte, a bizottság termében üldögélvén az öreg gondnokkal, Jackkel a tűz mellett. Így üldögéltek Mr. O'Connor és az öreg, amíg csak a rövid napot el nem nyelte a sötétség. Október hatodika volt, nedves és szomorú a kinti világ.

Mr. O'Connor letépett egy csíkot az egyik kartonlapról, és meggyújtotta vele cigarettáját. A lángban egy tompafényű borostyánlevél villant meg kabátja hajtókáján. Az öreg figyelmesen megnézte, aztán felvette a keménypapír lemezt, és megfontoltan a tüzet kezdte élesztgetni, míg társa füstfelhő mögé rejtőzött.

- Na igen - folytatta -, soha nem tudja az ember, mire neveli a gyerekeit. Ezt is kigondolta volna, hogy ilyen lesz! Elküldtem az Ír Keresztény Testvérekhez, megtettem, amit csak ember tehet a fiáért, de ez csak koslat kocsmáról kocsmára. Mindent megpróbáltam, hogy tisztességes ember legyen belőle.

Csüggedten a helyére tette a keménypapír lemezt.

- Csak ne lennék ilyen öreg, más nótát fújnék. Megpörgetném a pálcát a hátán, és verném, ahogy csak bírom - mint régen. Az anyja, tudja, ő még kényezteti, ezzel, azzal...

- Pontosan ez rontja el a gyereket - mondta Mr. O'Connor.

- Az biztos - helyeselt az öreg. - Köszönetet nem nagyon kap tőlük az ember, csak pimaszságot. Mindig nekem ront, ha látja, hogy van bennem egy kicsi. Hova jut a világ, ha a gyerekek így bánnak a szülőapjukkal?

- Hány éves? - kérdezte Mr. O'Connor.

- Tizenkilenc.

- Miért nem adja oda valahová?

- Hát nem azt csinálom a kótyagos disznóval, amióta csak kimaradt az iskolából? "Én el nem tartalak" - mondtam neki. "Keress magadnak valami állást." De az már biztos, valahányszor munkához jut, még rosszabb; mindenét elissza.

Mr. O'Connor együttérzőn rázta a fejét, az öreg hallgatásba dermedt, és a tűzbe bámult. Valaki kinyitotta az ajtót és bekiáltott:

- Halló! Mi van itt, szabadkőműves-gyűlés?

- Ki az? - kérdezte az öreg.

- Mi az ördögöt műveltek ott a sötétben? - kérdezte a hang.

- Te vagy az, Hynes? - érdeklődött Mr. O'Connor.

- Igen. Mi az ördögöt csináltok ott a sötétben? - firtatta Hynes, és a tűz fényköre felé közeledett.

Magas, karcsú fiatalember lépett a fénybe, csillogó barna bajuszú. A közelgő eső hírnökei, apró cseppek csillogtak kalapja karimáján, kiskabátjának gallérja fel volt gyűrve.

- Na hát, Mat - szólt Mr. O'Connorhoz -, van valami eredmény?

Mr. O'Connor a fejét rázta. Az öreg elment a kandalló mellől, egy darabig botorkált a szobában, majd két gyertyával tért vissza. Egyiket a másik után a lángokba lökte, aztán felállította az asztalra. Sivár, mezítelen szobára hullt a gyertyák lángja, és elszürkültek a tűz derűs színei is. Tarlott falak körös-körül, csak egy választási felhívás kiáltozott az egyiken. A szoba közepén kis asztal, rajta papírhalom. Mr. Hynes a kandallópárkányra támaszkodva mondta:

- Kifizetett már?

- Még nem - válaszolta Mr. O'Connor. - Isten irgalmában bízok, hogy nem hagy bennünket cserben ma este.

Mr. Hynes nevetett:

- Sose félj! Ki fog fizetni.

- Én is azt hiszem, ha nem akar magának rossz reklámot csinálni - mondta Mr. O'Connor.

- Mi a véleménye, Jack? - szólt Hynes gúnyosan az öreghez.

Az öreg visszatért a helyére a tűzhöz.

- Sietni nem fog, de pénze van. Nem úgy, mint a másik hóhányónak.

- Miféle másik hóhányónak? - kérdezte Mr. Hynes.

- Colgannak - felelte dühösen az öreg.

- Mert Colgan munkásember, azért mondja ezt? Mi különbség van egy rendes, becsületes kőműves és egy kocsmáros között, mi? Nincs talán a munkásembernek legalább annyi joga, mint akárki másnak, hogy bekerüljön a Testületbe - igen, és igazabb joga, mint azoknak a nagyjainknak, akik minden jöttment előtt alázattal görnyedeznek, ha tőlük a hírnév kulcsát remélik? Nem így van, Mat? - fordult Mr. Hynes Mr. O'Connorhoz.

- Azt hiszem, igazad van - vélte Mr. O'Connor.

- Egy ember, aki egyszerűen becsületes ember, minden csinnadratta nélkül. Azért indul, hogy képviselje a dolgozó osztályokat. Ez a fickó, akiért ti handabandáztok, csak a megrendelésekért csinálja az egészet.

- A dolgozó osztályokat persze hogy képviselni kell - szólt közbe az öreg.

- A munkásember - mondta Mr. Hynes - több rúgást kap, mint félpennyt. Pedig a munka az, ami mindent létrehoz. A munkásember nem vadászik zsíros állásokra fiainak, unokaöccseinek, rokonainak. A munkásember nem tiporná mocsokba Dublin becsületét csak azért, hogy kedvét keresse egy német uralkodónak.

- Hogy volt ez? - kérdezte az öreg.

- Hát nem tudjátok, hogy ezek üdvözlő szózattal akarják fogadni Edward királyt, ha jövőre idejön? Miért kell nekünk hajbókolni egy idegen király előtt?

- A mi emberünk nem fogja megszavazni a szózatot - mondta Mr. O'Connor. - A Nemzeti Párt listáján indul.

- Nem-e? - kérdezte Mr. Hynes. - Majd elválik, megszavazza-e vagy sem. Ismerem én őt. Nem Trükkös Tierney?

- Istenemre! Igazad lehet, Joe - mondta Mr. O'Connor. - Azért én mindenképpen azt remélem, hogy csak beállít a dohánnyal.

Mind a hárman elhallgattak. Az öreg további parazsak kotrásához látott. Mr. Hynes levette kalapját, lerázta róla a csöppeket, és lehajtotta kabátgallérját, miáltal láthatóvá lett a hajtókán egy borostyánlevél.

- Ha ez az ember élne - mutatott Mr. Hynes a levélre - egy szó sem esnék most holmi üdvözlő szózatokról.

- Az biztos - mondta Mr. O'Connor.

- Isten nyugtassa őket - szólt közbe az öreg. - Azért csak akkor volt igazi élet.

A szobára ismét csend borult. Aztán kicsapódott az ajtó, és egy emberke fontoskodott be, lármás orrcimpákkal, hidegtől halálravált fülekkel. A tűz felé közeledett, közben oly vad szorgalommal dörzsölte kezeit, mintha szikrát remélt volna csiholni belőlük.

- Nincs pénz, gyerekek - közölte.

- Üljön ide, Mr. Henchy - ajánlotta fel székét az öreg.

Kurtán bólintott Mr. Hyness felé, aztán letelepedett a székre, amelyről az öreg felállt.

- Az Aungier utcában dolgoztál? - kérdezte Mr. O'Connortól.

- Igen - felelte Mr. O'Connor, és zsebeit kezdte dúlni a listáért.

- Grimest meglátogattad?

- Meg.

- Na és? Hogy állsz vele?

- Nem ígért semmit. Azt mondta: "Eszem ágában sincs megmondani, kire szavazok." De úgy gondolom, vele nem lesz baj.

- És miért gondolod úgy?

- Megkérdezett, kik a jelöltek; és én felsoroltam. Említettem Burke atya nevét. Helyén lesz, ha üt az óra.

Mr. Henchy orrcimpái zajos működésbe jöttek, és a tűz fölött irtózatos gyorsasággal dörzsölni kezdte kezeit. Aztán megszólalt:

- Az Isten szerelmére, Jack, hozz egy kis szenet. Biztosan van még ott valamennyi.

Az öreg kiment.

- Ez így nem megy - rázta a fejét Mr. Henchy. - Szóltam a kis cipőpucolónak, de azt felelte: "Ó igen, Mr. Henchy, amikor úgy látom majd, hogy hibátlanul megy a munka, biztos lehet, nem feledkezem meg magáról". A piszkos kis cigány! De miért is lenne más?

- Na, mit mondtam, Mat? - diadalmaskodott Mr. Hynes. - Trükkös Tierney.

- Épp olyan ravasz, mint a híre - mondta Mr. Henchy. - Nem semmiért vannak neki azok a kis disznó szemei. A fene enné meg! Ahelyett, hogy fizetne mint egy úr, egyre csak kotkodácsol: "Igen, igen, Mr. Henchy, de meg kell beszélnem Mr. Fanninggel... Máris nagyon sokat költöttem erre." Nyomorult kis krampusz! Azt hiszem, elfelejti azt az időt, amikor vén, töpörödött papája adok-veszek ócskás volt a Mary's Lane-en.

- Igaz ez? - kérdezte Mr. O'Connor.

- Uramisten, persze - csodálkozott Mr. Henchy. - Most hallod először? Vasárnap reggelenként, mikor a kocsmák még zárva voltak, az urak szépen elsétáltak hozzá nadrágot vagy mellényt venni. De a Trükkös vén töpörödött papája mindig tartott egy trükkös fekete flaskát valahol az egyik zugolyban, úgy ám. Érted most már? Erről van szó. Hát ilyen helyen látta meg először a napvilágot.

Az öreg megtért néhány széngörönggyel, és rátette a tűzre.

- Szép kis születési bizonyítvány - mondta Mr. O'Connor. - Úgy képzeli, hogy mi dolgozunk, ő meg nem szurkolja le a szurkolni valót?

- Mit tehetek! - folytatta Mr. Henchy. - Szinte várom, hogy egyszer hazaérve a végrehajtó üdvözöl az előszobámban.

Mr. Hynes nevetett. Vállának egy lökésével ellódította magát a kandallópárkányról és távozni készült.

- Minden rendbe jön, ha Eddy őfelsége megérkezik - mondta. - Nos, fiúk, én e pillanattal távoztam. A mielőbbi viszontlátásra. Pá-pá.

Lassan kiment a szobából.

Sem Mr. Henchy, sem az öreg nem szólt, de épp amikor az ajtó becsukódott, Mr. O'Connor, aki kedveszegetten bámult a tűzbe, hirtelen utánakiáltott:

- Viszlát, Joe.

Mr. Henchy várt néhány pillanatig, aztán fejével az ajtó irányába intett.

- Mond csak - szólt át a tűz fölött -, mi hozta ide barátunkat? Miben sántikál?

- Szegény Joe - Mr. O'Connor cigarettája végét a tűzbe dobta. - tengődik ő is, mint mi többiek.

Mr. Henchy orrcimpái felélénkültek, és olyan hitelest köpött a kályhába, hogy a tűz sistergő tiltakozást hallatva majdnem elaludt.

- Ha az én személyes és pártatlan véleményemre vagy kíváncsi - Mr. Henchy elemében volt -, én azt hiszem, hogy Hynes a másik tábor embere. Colgan spionja, ha megkérdeznél. Eridj át hozzájuk tapogatózni, és tudd meg, hogy állnak. Rád nem fognak gyanakodni. Értesz engem?

- Ugyan, Joe szegény ördög, de becsületes.

- Az apja tisztességes, becsületes ember volt - engedett Mr. Henchy. - Szegény öreg Larry Hynes! Nem egy tisztességes cselekedet fűződik a nevéhez. De én bizony attól tartok, hogy barátunk nem az a makulátlan jellem. Nagyon értem, ha valaki bajjal küszködik, de azt nem, ha semmirekellő. Egy szikrányi férfiasság sem szorult belé?

- Láthatja rajtam, hogy nem nagyon örülök neki, ha jön - mondta az öreg. - Végezze a maga dolgát, ne vizslasson itt körülöttünk.

- Nem tudom - mondta Mr. O'Connor kétkedően, és cigarettapapírt meg dohányt vett elő. - Én azt hiszem, Joe Hynes egyenes ember. Amellett, hogy a tollat is ügyesen forgatja. Emlékszel, mit írt egyszer...?

- Ezek az összeesküvők és forradalmárkodók kicsit túl okosok, ha éppen tudni akarod a véleményem - vélte Mr. Henchy. - Tudod, mi az én személyes és pártatlan véleményem ezekről a kis pasasokról? Azt hiszem, jó részük a Vár zsoldjában áll.

- Ki tudja - tűnődött az öreg.

- Biztos adataim vannak. A Vár bérencei. Nem mondom, hogy Hynes... Nem, a fenébe is, ő azért egy árnyalattal több azoknál. De van itt egy bizonyos úriember, egy kancsal... tudjátok, ki az a hazánkfia, akire célzok?

Mr. O'Connor bólintott.

- Itt van nektek Sirr polgármester egyenes leszármazottja, ha parancsoljátok. Ő a nagy hazafi szíve-vére! Eladja hazánkat egy félgarasért - igen -, és roggyant térdére hullva ad hálát a Mindenható Krisztusnak, hogy egy országgal áldotta meg, amit eladhat.

Kopogtak az ajtón.

- Tessék - szólt ki Mr. Henchy.

Az ajtó nyílásában megjelent valaki, aki egyaránt hasonlított egy szerencsétlen egyházi férfiúra és egy szerencsétlen színészre. Kurta törzse feszesre gombolt fekete öltönyben szorongott. Gallérja lehetett éppen egyházi is, világi is, mert nyűtt ferencjózsefjének hajtókáját felgyűrte a nyaka köré. Gombjai megcsillantak a gyertyafényben, mert a selyemhuzatot lemarta róluk az idő. A fekete ruha és a kemény fekete filckalap között esőcseppektől csillogott az arca, nyirkos, kerek sajtok képét idézve, és az egész kerekség sárga volt, kivéve két vörös foltot kétoldalt, ami a járomcsontokat jelezte. Tespedt szája hirtelen lecsüggedt, valami kiábrándultság kifejezésében, ugyanakkor roppant csillogó kék szeme tágra nyílt a meglepetés és gyönyör kifejezésében.

- Ó, Keon atya - ugrott fel székéről Mr. Henchy -, maga az? Fáradjon be.

- Nem, nem, nem, nem! - mondta Keon atya gyorsan és ajkával csücsörítve, mintha gyerekhez szólna.

- Nem jön be egy kicsit megpihenni?

- Nem, nem, nem! - mondta Keon atya gyengéd, megbocsájtó, bársonyos hangon. - A világért se zavartassák magukat miattam. Mr. Fanningot keresem csupán...

- Mr. Fanning a Fekete Sas környékén található - adta meg a felvilágosítást Mr. Henchy. - De nem jönne be egy pillanatra?

- Nem, nem, köszönöm szépen. Csak éppen egy kis elintéznivalóm lenne vele. Igazán nagyon köszönöm.

Visszahúzódott az ajtónyílásból, és Mr. Henchy felragadva az egyik gyertyát az ajtóba rohant, hogy megvilágítsa neki a lépcsőt.

- Ó, ne fáradjon, könyörgöm.

- Szó sincs róla, de a lépcső rettenetesen sötét.

- Dehogy, dehogy... egészen jól látok... Nagyon, nagyon köszönöm...

- Meg tetszett találni az utat?

- Megvan, igen. Köszönöm... igen köszönöm.

Mr. Henchy visszatért a gyertyával, és az asztalra tette. Leült megint a tűz mellé. Pár pillanatig csend volt.

- Mondd csak, John - szólalt meg Mr. O'Connor, cigarettára gyújtva egy másik kartonlappal.

- Hm?

- Ki ez tulajdonképpen?

- Kérdezz könnyebbet.

- Fanning is meg ő is csupa ködös bizonytalanság számomra. Sűrűn látni őket együtt Kavanagh-nál. Pap ez egyáltalán?

- Mmmigen, azt hiszem... Gondolom, afféle fekete bárány. Hála az Úrnak! Nem sok van belőlük, de van egypár... Valami szerencsétlen fickó lehet...

- Kíváncsi lennék, hogyan dobja ez össze a mindennapit - tűnődött Mr. O'Connor.

- Ez a másik rejtély.

- Nem tartozik semmiféle kápolnához, parókiához vagy intézményhez vagy...

- Nem. Azt hiszem, szabad úszó. Isten bocsássa meg nekem - tette hozzá -, azt gondoltam, ő lesz a tucat üveg sör...

- Ami az ivást illeti, semmiféle lehetőség nincs?

- Magam is kiszáradtam - mondta az öreg.

- Háromszor is kértem azt a kis cipőpucolót - panaszolta Mr. Henchy - küldene egy tucat üveg sört. Most megint kértem, de ott a pulton könyökölve ingujjasan, Cowley képviselő úrral merültek mélységes aljasságokba.

- Miért nem szóltál neki megint? - kérdezte Mr. O'Connor.

- Nem fújhattam a nótám ott, mint egy papagáj, míg ő Cowley képviselő úrral beszél. Végül elkaptam a pillantását, akkor rákezdtem: "Amiatt a kis ügy miatt szeretnék magával beszélni..." "Minden rendben, Mr. H." - mondta. Lefogadom, hogy az a nyavalyás kis hüvelykmatyi elfelejtette az egészet.

- Valamire nagyon készülődnek arrafelé - mondta Mr. O'Connor gondterhelten. - Tegnap láttam a Suffolk utca sarkán hármójukat, nagyon el voltak merülve valamiben...

- Azt hiszem, tudom, mire megy a játék. Ha manapság polgármester akarsz lenni, némi pénzajándékokkal kell meglepned a városatyákat. Akkor aztán biztos lehetsz a polgármesterségedben. Úristen! Magam is komolyan arra kezdek gondolni, hogy lehetnék városatya. Mit gondolsz, megfelelnék?

Mr. O'Connor nevetett.

- Ami a pénzajándékokat illeti...

- Kikocsizni a Mansion House kapuján talpig hermelinben, ezzel az öreg Jackkel a hátam mögött, rizsporos parókában - na?

- Tégy meg engem magántitkárodnak, John.

- Jól van. Keon atyát meg kinevezem magánkáplánommá. Ki is van a parti.

- Hitemre, Mr. Henchy - mondta az öreg -, finomabban tudná csinálni, mint sokan ezek közül. Valamelyik nap beszélgettem a vén Keegannel, a portással. "Na és hogy vagy megelégedve az új gazdáddal, Pat?" - kérdeztem tőle. "Mostanában nincs nagy vendégeskedés nálatok!" "Vendégeskedés?" - felelte. "A mosogatórongy szagán él ez!" És tudjátok, mit mondott még? Istenemre mondom, máig sem hiszem el neki.

- Mit? - kérdezte Mr. Henchy és Mr. O'Connor egyszerre.

- Azt mondta: "Mit szólnál, ha Dublin polgármestere fél kiló karajért szalajt az ebédjéhez? Ez a nagy élet?" "Ajaj! Ajaj" - mondom én. "Fél kiló karaj, a Mansion House-ban", mondta. - "Ajaj" - mondom én -, "hogy miféle emberek vannak mostanában!"

Az elmélkedést e ponton kopogás szakította félbe, és egy fiú dugta be a fejét az ajtón.

- Mi az? - kérdezte az öreg.

- A Fekete Sasból - válaszolta a fiú oldalvást bepréselődve, és egy kosarat helyezett a padlóra, összeütődő üvegek sokat ígérő lármájával.

Az öreg segített a fiúnak kirakni az asztalra a kosár tartalmát, és számba vette a küldeményt. A fiú a karjára fűzte az üres kosarat és megkérdezte:

- Üvegek?

- Miféle üvegek? - tudakolta az öreg.

- Előbb kiisszuk, nem? - kérdezte Mr. Henchy.

- Azt mondták, kérdezzem meg, van-e üveg.

- Holnap kérdezd meg - felelte az öreg.

- Ide figyelj, fiú! - mondta Mr. Henchy. - Át ugornál ide O'Farrellhez, és kölcsönkérnél egy dugóhúzót Mr. Henchynek? Mondd meg, hogy egy pillanatra csak. A kosarat itt hagyhatod.

A fiú kifordult a szobából, és Mr. Henchy vidoran dörzsölgette a kezét:

- Na, mégsem olyan átkozottul gonosz, mint gondoltuk. Állta a szavát.

- Nincs poharunk - állapította meg az öreg.

- Sose búsuljon - nyugtatta meg Mr. Henchy -, sok jó ember ivott már üvegből mielőttünk.

- Így is jobb, mint sehogy - vélte Mr. O'Connor.

- Nem lenne ő rossz fiú - bizonygatta Mr. Henchy -, csak Fanning van rá olyan borzasztó hatással. Tulajdonképpen jót akar, az ő szánalmas módján.

A fiú visszajött a dugóhúzóval. Az öreg kinyitott három palackot, és éppen a dugóhúzót adta vissza a fiúnak, amikor Mr. Henchy megszólalt:

- Nem innál egyet, fiú?

- Ha lenne olyan kedves...

Az öreg morogva nyitott ki még egy palackot, és a fiúnak nyújtotta.

- Hány éves vagy? - kérdezte.

- Tizenhét - felelte a fiú.

Minthogy az öreg nem szólt többet, a fiú fölvette az üveget:

- A legmélyebb tisztelettel Mr. Henchy egészségére! - Azzal kiitta. Visszatette az üveget, és megtörölte száját az inge ujjával. Aztán felvette a dugóhúzót, és féloldalvást kipréselődött a szobából, valamiféle morgások közepette, amely köszönésféle lehetett.

- Így kezdődik - jegyezte meg az öreg.

- Kis tűn kezdi, ökrön végzi - kommentálta Mr. Henchy.

Az öreg kiosztotta a három üveget, és mind a hárman egyszerre emelték a szájukhoz. Miután ittak, mindegyikük a kandalló párkányára tette az üvegét, hogy kéznél legyen, és mély sóhajjal adtak kifejezést megelégedettségüknek.

- Igen, ezért a napért nagyon megdolgoztam - törte meg a csendet Mr. Henchy.

- Ne mondd!

- De bizony. Egy-két dolgot biztosra elintéztem neki a Dawson utcában, már mint Crofton és én. Tudjátok, Crofton (persze azért nagyon tisztességes fickó) nem sokat ér kortesnek. Nincs egy szava se senkihez. Csak áll és bámul, míg én gyúrom a népet.

Két ember lépett be a szobába. Egyikük irtózatosan kövér volt, és szövetruhája állandóan abban a veszélyben forgott, hogy lecsúszik minden irányban lejtős alakjáról. Roppant arca feltűnően hasonlított egy tinó pofájához, azzal a kék barom-szemével és deresedő bajuszával. A másik sokkal fiatalabb és karcsúbb volt, arca keskeny, simára borotvált. Hihetetlen magas duplagallért és széles peremű keménykalapot viselt.

- Halló, Crofton - üdvözölte Mr. Henchy a kövért - farkast emlegetnek...

- Honnan jött a tütü? - kérdezte a fiatal. - Megtojta a tyúk az aranytojásokat?

- Persze, mi mást vesz észre Lyons először, mint az itókát - nevetett Mr. O'Connor.

- Így korteskedtek hát, nyavalyásak - mondta Mr. Lyons -, míg mi Croftonnal esőben-szélben hajszoljuk a szavazókat.

- Hogy a fene egyen meg - ripakodott rá Mr. Henchy -, öt perc alatt több szavazatot hajtok fel, mint ti ketten egy hétig.

- Nyisson ki két palackot, Jack - rendelkezett Mr. O'Connor.

- Hogyan, mikor nincs dugóhúzó?

- Várjatok csak, várjatok csak! - ugrott fel Mr. Henchy fürgén. - Nem ismeritek ezt a trükköt?

Felkapott két palackot az asztalról, a tűzhöz vitte, és a láng fölé a rácsra tette. Aztán leült a tűz mellé, és meghúzta a palackját. Mr. Lyons az asztal végére telepedett, tarkójára lökte a keménykalapot, és lóbálni kezdte a lábát.

- Melyik lesz az enyém? - érdeklődött.

- Ez itt, kölyök - felelte Mr. Henchy.

Mr. Crofton ráfolyt egy ládára, és meredt szemekkel bűvölte a másik palackot. Hallgatott, két okból is. Hallgatott először azért - és ez már önmagában elégséges lett volna -, mert nem volt semmi mondanivalója; hallgatott másodszor azért, mert lenézte a társaságot. Eredetileg a konzervatív Wilkinsnek lett volna a kortese, de mikor a Konzervatív Párt visszahívta jelöltjét, és két gonosz közül a kisebbnek látszót választva a Nemzeti Párt jelöltjeit támogatta szavazataival, Mr. Crofton Mr. Tierney szolgálatába állt.

Pár percen belül egy bocsánatkérő "pukk" kíséretében Mr. Lyons palackjából kirepült a dugó, Mr. Lyons talpra ugrott, lekapta palackját a rácsról, és visszatért támaszpontjára.

- Éppen most mesélem, Crofton - folytatta Mr. Henchy -, hogy ma azért megdolgoztunk egy-két szavazót.

- Kiket? - kérdezte Mr. Lyons.

- Egynek megszereztem Parkest, megszereztem egy másiknak Atkinsont, és megszereztem a Dawsson utcában Wardot. Csuda öreg fickó - igazi régi úr, vén konzervatív! "De nem Nemzeti Párt-i az ön jelöltje?" - kérdezte. "Az én jelöltem tekintélyes férfi", feleltem. "Mindent szívügyének tekint, ami csak hazánk jobblétére szolgál. Azonkívül magas adók fizetője, a belvárosban óriási házak tulajdonosa, többek között három üzletházé, és így nemde elsőrendű érdeke, hogy az adót ne emeljék? Tekintélyes és városszerte tisztelt polgártársunk, mondtam tovább, a Szegény Törvény őre, és semmiféle párthoz nem tartozik, legyen az jó vagy rossz, vagy közömbös." Látjátok, így kell velük beszélni.

- Na és mi van az üdvözlő szózattal - érdeklődött Mr. Lyons, miután ivott, és lenyalta a száját.

- Figyelj ide. Mire van égetően szüksége ennek az országnak? - kérdezte Mr. Henchy. - Tőkére, mint ahogy ezt az öreg Wardnak is elmagyaráztam. A király idejövetele hatalmas pénzfolyam előtt fogja megnyitni a zsilipeket. Ömlik az áldás Dublin polgáraira. Nézzétek meg lenn a rakparton a gyárakat. Állnak! Nézzétek meg, mi pénz áll itt az országban, ha csak a hagyományos iparunkat vesszük is, a malmokat, a hajóépítő-üzemeket. Tőke, az kell nekünk.

- De idefigyelj, John - vitatkozott Mr. O'Connor. - Miért kell nekünk Edwardot, Anglia királyát üdvözlő szózattal fogadni? Nem Parnell maga...

- Parnell meghalt - állapította meg Mr. Henchy. - Most elmondom, hogyan látom én a dolgokat. Adva van ez a fickó, aki - miután vén mamája addig tartotta távol az uralkodástól, míg beleőszült - végre trónra került. Világfi, és jóindulattal van irányunkban. Ha engem kérdeznél, szerintem rém rendes fickó, és nem csinál semmi marhaságot. Na már most azt mondja magában: "A mamának eszébe sem jutott, hogy meglátogassa ezeket a veszett íreket. Krisztus nevére mondom, magam megyek el, majd én megnézem, kik ezek." És sértsünk meg egy embert, aki baráti látogatásra jön el hozzánk? Mi? Nem igaz, Crofton?

Mr. Crofton bólintott.

- De azért mégiscsak - érvelt Mr. Lyons - Edward király életében vannak...

- Borítsunk fátylat a múltra - mondta Mr. Henchy. - Én az embert csodálom benne. Éppen olyan közönséges tökfilkó, mint te vagy én, ő is szereti a mindennapi pohár whiskyket, valószínűleg a női bájak iránt sem érzéketlen, és kitűnő sportember is. A fene egye meg, miért éppen mi írek ne bánhatnánk vele tisztességesen?

- Mindez nagyon szép - így Mr. Lyons. - De nézzük csak meg ezt a Parnell-ügyet.

- Az Isten szent nevére, hát hogy kerül ez a kettő egymás mellé?

- Arra gondolok, hogy nekünk is megvannak a magunk eszményei. Miért üdvözöljünk szózattal mi egy ilyen embert? Gondolod, hogy azután, amit tett, Parnell alkalmas volt rá, hogy a vezetőnk legyen? Akkor miért viselnénk el egy VII. Edwardtól?

- Ma van a Parnell-évforduló - vetette közbe Mr. O'Connor -, és ne kavarjuk fel a sötét emlékeket. Most, hogy halott, és eltávozott közülünk, mindnyájan mély tisztelettel övezzük. Még a konzervatívok is - tette hozzá Mr. Crofton felé fordulva.

Pukk! Mr. Crofton üvegéből kiröppent a mindeddig vonakodó dugó. Mr. Crofton felkelt, és a tűzhöz lépett; amint zsákmányával visszatért, mély hangon nyilatkozott:

- A képviselőház konzervatív szárnya tiszteli, mert úriember volt.

- Nagyon igazad van, Crofton! - mondta Mr. Henchy vadul. - Ő volt az egyetlen, aki ezt a marakodó bandát kordában tudta tartani. "Kuss, kuvasz! Nem ülsz le, átkozott!" Így kezelte őket. Gyere be, Joe! Gyere! - kiáltott ki, megpillantva Mr. Hynest az ajtóban.

Mr. Hynes megfontoltan bejött.

- Nyisson ki egy másik palackot, Jack - rendelkezett Mr. Henchy. - Persze, elfelejtettem, hogy nincs dugóhúzó. Dobjon ide egyet, majd a láng fölé teszem.

Az öreg átnyújtott neki egy palackot, és Mr. Hynes a rácsra tette.

- Ülj le, Joe - udvariaskodott Mr. O'Connor -, éppen a Főnökről beszélgetünk.

- Igen, igen! - mondta Mr. Henchy.

Mr. Hynes az asztal szélére ült, Mr. Lyons mellé, de nem szólt egy szót sem.

- Akadt közöttünk valaki mégis - folytatta Mr. Henchy -, aki nem hagyta el őt. Istenemre, rólad van szó, Joe! Nem, te ember vagy, megmaradtál mellette!

- Joe - szólt közbe hirtelen Mr. O'Connor - mutasd meg, amit akkor írtál. Emlékszel? Nálad van?

- Persze! - mondta Mr. Henchy. - Mutasd meg. Nem hallottad még, Crofton? Ezt hallgasd meg. Valami tüneményes.

- Gyerünk - sürgette Mr. O'Connor. - Ki vele, Joe.

Mr. Hynes úgy látszik, nem értette mindjárt, mire célozgatnak a többiek, de egy kis gondolkodás után megszólalt:

- Igen, az az... igaz, most már idejét múlta.

- Ki vele, ember! - heveskedett Mr. O'Connor.

- Csitt! Csitt - csillapította Mr. Henchy. - Na, Joe!

Mr. Hynes habozott. Aztán a csendben levette kalapját, az asztalra tette és felállt. Úgy tűnt, elpróbálja gondolatban. Meglehetősen hosszú szünet után elkezdte:

Egy-két torokköszörülés után szavalni kezdett:

Mr. Hyness leült az asztalra. Mikor szavalatát befejezte, csend következett, aztán kitörő tapsvihar: még Mr. Lyons is tapsolt. Az ünneplés eltartott egy kis ideig. Mikor minden elcsendesült, a hallgatók némán szájukhoz emelték palackjaikat.

Pukk! Mr. Hynes üvegéből röppent ki a dugó, de Mr. Hynes pirultan, födetlen fővel csak ült az asztalon. Úgy látszott, a kínálást sem hallja.

- Joe, öreg fiú! - mondta Mr. O'Connor, cigarettapapírt halászva zsebében, és igyekezett visszanyelni érzéseit.

- Na, mit szólsz ehhez, Crofton - kiabált Mr. Henchy - nem nagyszerű? Mi?

Mr. Crofton elismerte, hogy igen kitűnő írásmű.

ANYA

Mr. Holohan, az Eire Abu Szövetség segédtitkárja hetek óta nyargalászott Dublin utcáin, mocskos irományokkal degeszre tömött zsebekkel, a hangversenysorozat érdekében. Fáradhatatlanul rótta útjait, holott egyik lába béna volt; nem is hívták másképpen baráti körökben, csak Hoppsza Holohannak. Nyargalt és érvelt, órák hosszáig utcasarkokon írta jegyzeteit egyre mocskosabb papírokra, és végül Mrs. Kearney elintézett mindent.

Miss Devlint az emberi rosszindulat hajszolta bele a Mrs. Kearneységbe. Előkelő zárdában nevelkedett, franciát és zenét tanult. Hűvös és hajthatatlan természetével alig lelt barátot az iskolában. Mikor a férjhezadandók sorába lépett, föltűnt a dublini családoknál, ahol elefántcsonttornyos modorát és zongoraművészetét riadt ámulat fogadta. Csak ült a társaságban, és várt az udvarlóra, aki merészen áttörné hibátlanságának dermesztő gyűrűjét, és ragyogó élet lehetőségeit rakná a lábai elé. De körülötte a fiatalemberek annyira mindennapiak voltak, hogy érdemesnek sem tartotta bátorítani őket, és romantikus vágyait titokban habzsolt keleti édességgel csitította. Amikor azonban közeledni kezdett a veszedelmes időhöz, és barátnői már-már szabad folyást engedtek nyelvüknek, befogta a szájukat azzal, hogy férjhez ment Mr. Kearneyhez, aki tisztes cipészmesterséget űzött az Ormond rakparton.

Igaz, sokkal öregebb volt nála, és ha beszélt, Mr. Kearney kizárólag komolyan beszélt, lengő barna szakállának egy meghatározatlan pontján adva hangot gondolatainak. Egy évi házasélet után Mrs. Kearney úgy találta, hogy az effajta férfi szívósabb lesz, mint holmi tüzes romantikusok, de vágyait azért nem dobta el. Mr. Kearney józan életű volt, takarékos és istenfélő; minden első pénteken az oltárhoz járult, gyakran nejével, még gyakrabban egyedül. Ez semmiképp sem jelentette Mrs. Kearney hitének lanyhulását, vagy azt, hogy rossz feleség lett volna. Lehettek akárhol látogatóban, ha nejének szemöldei hajszálnyit is rándultak, Mr. Kearney már állt, búcsúra készen; de ha őt látogatta meg a gyakori köhögés, neje már sietett meleg takarókkal korhadt lába köré, már sietett forró puncsokkal érdes torka segítségére. Másrészről mint atya, Mr. Kearney minden atyák példaképe lehetett volna. Fáradhatatlan szívóssággal hordott be hetente kis pénzeket egy spóregyletbe, azzal a nagyon apai törekvéssel, hogy mindkét lánya 100-100 font hozománnyal állhasson a világ elé, ha elérik huszonnegyedik évüket. Idősebbik lányát, Kathleent előkelő zárdába küldte, ahol franciát tanult és zenét, és később az Akadémián is fizette a tandíjat.

Mrs. Kearney minden év július havában alkalmat talált, hogy valamelyik barátnőjének odavetve megjegyezze:

- Drága férjem megint elvisz minket néhány hétre Skerriesbe.

Néha Howth, néha Greystones került Skerries helyére.

Mikor az Ír Mozgalom szalonképessé lett, Mrs. Kearney döntő lépésre szánta el magát lánya nevéből, és ír nevelőt hozott a házhoz. Ettől kedve Kathleen és húga ír levelezőlapokkal lepték meg barátnőiket, és a barátnők is ír levelezőlapokkal lepték meg Kathleent és húgát. Bizonyos vasárnapokon, amikor Mr. Kearney családja körében megjelent az ideiglenes templomban, mise után kis csoport verődött össze rendszeresen a Székesegyház utca sarkán, mind a Kearney család barátai, egyek vagy a zenében, vagy az ír lelkesültségben, és amikor a pletykaadta lehetőségeket a legapróbb morzsákig megőrölték, egyetemleges kézrázásokkal - a sok egymást keresztező kéz újabb alkalmat adott a nevetésre - és ír istenhozzádokkal tértek haza. Miss Kathleen Kearney neve hamarosan ismertté vált városszerte. A hír szertehordta, milyen ügyes zongorista, milyen csinos lány, és ami a legfőbb, milyen lelkes híve az ír anyanyelvű mozgalomnak. A dolgoknak ilyetén állása mély megelégedettséggel töltötte el Mrs. Kearneyt. Meg sem lepődött tehát, amikor egy napon Mr. Holohan megjelent náluk, és előállt azzal az ajánlattal, hogy a Szövetség, amely négy előadásból álló nagyszabású hangverseny-sorozattal kívánja szolgálni az Ír Mozgalmat, szívesen látná Miss Kathleent a dobogón.

Mr. Holohant a szalonba vezették, itt zajlott a szíves vendéglátás, amelyet egy ezüst süteményes tál és egy üveg bor ragyogott be ígézetesen. Mrs. Kearney szívvel-lélekkel csatlakozott a vállalkozáshoz, tanácsolt, lebeszélt; és mindezek gyümölcseként szerződést írt alá, amelynek értelmében a négy előadásból álló nagyszabású hangversenysorozat estéin Miss Kathleen mint zongorakísérő közreműködik, és ezért nyolc guinea tiszteletdíjban részesül.

Minthogy Mr. Holohan noviciusi avatatlanságában kínnal őrlődött olyasféle kényes ügyek malomkövei között, mint meghívók megfogalmazása, a műsorszámok sorrendjének megállapítása, és Mrs. Kearney segített neki. Volt hozzá érzéke. Tudta, kik azok a művészek, akiket csupa nagybetűvel kell kiírni, s kiket lehet apróval. Azt is tudta, hogy az első tenor rossz néven venné, ha Mr. Meade humoros száma után kellene föllépnie. Hogy a közönség érdeklődése az állandó felcsigázottság állapotában maradjon, a kétséges műsorszámokat belopta a régi kedvencek számai közé. Mr. Holohan naponta járult elé, hogy tanácsait némely pontokat illetően meghallgassa. Tanácsa, türelme, kimeríthetetlen volt - és a szíves vendéglátás sem szegényedett. A borosüveg mindig előkerült, bátorító szózatokkal:

- Tessék, Mr. Holohan, lásson hozzá!

És míg Mr. Holohan hozzálátott, másféle biztatások is elhangzottak:

- Ne féljen, Mr. Holohan! Jut is, marad is, Mr. Holohan!

Minden olajozottan gördült. Mrs. Kearney valami hajnalpiros csodát vett Miss Kathleen ruhájának keblére Brown Thomasnál. Nem fillérekért, igaz, de vannak esetek, amikor nem lehet garasoskodni. Vett a záró előadásra vagy egy tucat két schillinges belépőt, ezeket szétküldte a ház azon barátainak, akikről gyanította, hogy megjelenésük csak ez esetben várható. Semmiről meg nem feledkezett, és hála neki, minden elintézendő elintéztetett.

A hangversenyt szerda-csütörtök-péntek- és szombatra tervezték. Szerda este, amikor Mrs. Kearney lánya kíséretében megjelent az Antient Koncertteremben, a dolgok állása távolról sem nyerte meg tetszését. Néhány fiatalember álldogált az előcsarnokban, kabátjukon világoskék jelvénnyel, tétlenül. Egyikük sem öltözött az alkalomhoz illően. Ahogy lánya karján elvonul mellettük, és egy gyors oldalpillantással felmérte a nézőteret, kielégítő feleletet kapott a rendezők tétlenségére. Egy pillanatra remény gyulladt föl benne, hátha eltévesztette az időpontot. De nem, húsz perc múlva nyolc.

A színpad mögötti öltözőben bemutatták neki Mr. Fitzpatrickot, a Szövetség titkárát. Mrs. Kearney rámosolygott, és kezet rázott vele. Mr. Fitzpatrick alacsony emberke volt, holdsápadt, üres arcú. Mrs. Kearney megjegyezte magának, hogy Mr. Fitzpatrick barna puhakalapja hanyagul féloldalra van csapva, és beszédmodora közönséges. Kezében műsort tartott, és míg beszélgettek, az egyik sarkát szórakozottan nedves péppé rágcsálta. Mr. Holohan percenként felbukkant, hozta a friss híreket a pénztár állásáról, aztán eltűnt. A művészek idegesen beszélgettek, a tükrökbe pillantgattak, kottáikat ki-be hajtogatták. Amikor már fél kilenc felé járt az idő, a nézőtéren lézengő néhány ember kezdte kinyilvánítani vágyát, hogy szórakoztatásuk kezdődjék meg. Mr. Fitzpatrick betolta üres mosolyát az öltözőbe:

- Hölgyeim és uraim! úgy vélem, itt az idő, nyissuk meg a murit.

Az utolsó szót Mrs. Kearney gyors, megvető szemmeresztéssel jutalmazta, majd lányához fordult:

- Készen vagy, drágám?

Mihelyt alkalom adódott, félrevonta Mr. Holohant, és megkérdezte tőle, mit jelentsen ez. Mr. Holohan sem tudta, mit jelentsen ez. A Bizottság mindenesetre bakot lőtt a négy koncerttel: négy az nagyon sok.

- Na és a művészek! - mondta Mrs. Kearney. - Persze megteszik a tőlük telhetőt, de mi telhetik tőlük, amikor rosszak?

Mr. Holohan is azon a véleményen volt, hogy a művészek nem jók, de a Bizottság úgy döntött, hogy az első három hangverseny lesz amilyen lesz, a talentumokat a szombat esti előadáson vetik be. Mrs. Kearney nem szólt ugyan egy szót sem, de ahogy a közepesnél közepesebb műsorszámok lassan fölmorzsolták a gyér hallgatóságot, úgy vetett egyre torlódóbb hullámokat lelkifurdalása, amiért költségekbe verte magát ennek a hangversenynek a sikere érdekében. Volt itt valami, ami egyáltalán nem tetszett neki, és Mr. Fitzpatrick üres mosolya hallatlanul ingerelte. Mégis, hallgatott. Röviddel tíz előtt a hangverseny kimúlt, és mindenki hazamenekült.

Csütörtök este jobban megtelt a terem, de Mrs. Kearney az első pillantásra megállapította, hogy a nézőtér tele van szórva papírhulladékkal. A hallgatóság méltatlanul viselkedett, mintha a hangverseny csupán divatbemutatóra lenne jó ürügy. Mr. Fitzpatrick kitűnően szórakozott, boldog tudatlanságban afelől, hogy Mrs. Kearney epés megjegyzésekkel kíséri megnyilvánulásait. A függönysarokban állt, és időnként a nézőtérre dugva fejét összenevetett két barátjával, akik az erkély egyik sarokpáholyában ültek. Az est folyamán Mrs. Kearney megtudta, hogy a pénteki előadás elmarad, és hogy a Bizottság eget-földet megmozgat a szombati táblás ház biztosítása érdekében. Mikor ezt meghallotta, azonnal előkaparta Mr. Holohant. Galléron ragadta, amint éppen kifelé bicegett volna, sietősen egy pohár limonádéval, valamelyik ifjú hölgy szolgálatában, és megkérdezte tőle, igaz-e. Igaz volt.

- Ez természetesen nem érinti szerződésünket - mondta Mrs. Kearney. - A szerződés továbbra is a négy hangversenyre érvényes.

Mr. Holohan nagyon sietett; azt a tanácsot adta, talán Mr. Fitzpatrickkal kellene beszélnie. Mrs. Kearney anyai szíve most már riadót dobolt. Kiszólította Mr. Fitzpatrickot a függöny mögötti vackából, és előadta, hogy lánya négy hangversenyre szerződött, természetes tehát, hogy a szerződés pontjai szerint azt az összeget kapja, amiben eredetileg megállapodtak, függetlenül attól, hogy a Szövetség négy koncertet ad-e, vagy sem. Mr. Fitzpatrick mérsékelt érdeklődéssel hallgatott, és képtelennek látszott a bonyolult feladvány megoldására, majd kijelentette, hogy az ügyet a Bizottság elé kell vinni. Mrs. Kearney arcán kigyúlt a harag két piros szemaforja, és alig tudta visszagyűrni a kérdést:

- És ki az a Bizottság, könyörgöm?

De úrihölgy volt, hallgatott.

Péntek reggel gyerek-osztagok lepték el Dublin jelentősebb utcáit, hónuk alatt röplapok tömegével. Az összes esti lap feltűnő helyen adta tudtul a zenekedvelő közönségnek, hogy igazi csemegében a következő este részesülhet. Mrs. Kearney, némiképp visszanyerte lelki egyensúlyát, szükségesnek látta azonban, hogy gyanújának egy részét férjével megossza.

Mr. Kearney figyelmesen meghallgatta, és úgy vélekedett, hogy talán jó lenne, ha szombat este ő is velük tartana. Az asszony beleegyezett. Tisztelte férjét, körülbelül úgy, mint a Postahivatalt: mint valamit, ami nagy, biztos és elmozdíthatatlan: és noha tisztában volt képességeinek szűk, nagyon szűk határaival, az eszményi férfiúság gyarló földi megtestesülését látta benne. Örült, hogy velük tart. Újra átgondolta terveit.

A nagy hangverseny napja elérkezett. Mrs. Kearney férje és lánya társaságában jó háromnegyed órával a koncert kezdése előtt az Antient Hangversenyterembe érkezett. Vigasztalanul esett az eső. Lánya ruháit férje gondjaira bízva, Mrs. Kearney nekivágott az épületnek, hogy Mr. Holohant vagy Mr. Fitzpatrickot előkerítse. Egyiküket sem találta. Sorra járta a rendezőket, látták-e valamelyik titkárt a teremben, és hosszas kínlódás után, az egyik rendező előhurcolt egy nyúlszerű kis nőt, Miss Beirne-t, akinek Mrs. Kearney elmagyarázta, hogy a titkárokkal szeretne beszélni. Minden percben várja őket, és talán addig is tehetne valamit - így Miss Beirne. Mrs. Kearney belebámult öreges arcába, amelyen kétségbeesett remény és lelkesedés vonaglott, és legyintett:

- Nem, köszönöm, nem!

A nyúlszerű nő remélte, hogy telt ház lesz. Addig nézte a könyörtelen esőt, amíg az ázott utca mélabúja letörölte gyötrődő arcáról a reményt és a lelkesedést, és röpke sóhajra fakadt.

- Igen, mi mindent megtettünk, de mindnyájan Isten kezében vagyunk.

Mrs. Kearney visszamenekült az öltözőbe.

A művészek gyülekeztek. A basszus és a második tenor már befutott. A basszus, Mr. Duggan, gyér bajuszos, karcsú fiatalember volt. Apja portáskodott egy belvárosi hivatalban, ő pedig kisfiú korában a kongó előcsarnokban edzette basszusra a hangját. Ebből a szerény környezetből küzdötte fel magát az elsőrendű művészek sorába. Nagyoperában tűnt föl. Egyik este beteg lett az az operai művész a Queen Színházban, aki a Maritanában a király szerepét játszotta. Mr. Duggan beugrott. Hatalmas viharzással énekelte szerepét, és a karzat meleg ünnepléssel jutalmazta; sajnálatos módon azonban a jó benyomást lerombolta azzal, hogy egyszer-kétszer szórakozottan a kesztyűjébe törölte orrát. Nagyon szerény volt, és hallgatag. Olyan lágyan lehelte a kéremeket, hogy azok szinte észrevétlen rebbentek tova, és hangja érdekében tejnél erősebb italt soha nem ivott.

Mr. Bell, a második tenor, egy szőke hajú emberke, évente újraedzett hangszálakkal indult rohamra a Feis Ceoil versenydíjaiért. Negyedik próbálkozásán bronzérmével jutalmazták. Rettenetesen ideges volt és rettenetesen féltékeny más tenorokra: ideges féltékenységét áradó szívélyességgel álcázta. Kedvenc játékai közé tartozott mindenkinek tudomására hozni, hogy milyen istenítélet is számára egy koncert. Most is, amint megpillantotta Mr. Duggant, átment hozzá.

- Maga is?

- Én is - felelte Duggan.

Mr. Bell ránevetett sorstársára és kezet nyújtott:

- Csapjon bele!

Mrs. Kearney ment el mellettük, a függönysarok felé igyekezett, szemlét tartani a nézőtér fölött. A széksorok egymás után teltek meg, és kellemes zsibongás kerengett a teremben. Visszament, és félrehúzta férjét. Beszélgetésük tárgya Kathleen lehetett, aki egyik hazafias barátnőjével, Miss Healyvel, az alttal csevegett, mert gyakran pillantottak arrafelé. Sápadt, ismeretlen nő vonult át a szobán, magányosan. Valaki megjegyezte, hogy ez Madame Glynn, a szoprán.

- Elképesztő, kiket elő nem ásnak - jegyezte meg Kathleen Miss Healynek. - Életemben sem hallottam a nevét.

Miss Healy jót derült ezen. Ebben a pillanatban Mr. Holohan bicegett be az öltözőbe és a lányok azonnal lecsaptak rá, hogy ki az idegen hölgy. Mr. Holohan megerősítette, hogy valóban Madam Glynn, Londonból. Madam Glynn bevette magát a szoba egyik szögletébe, és kottatekercsét keblére szorítva riadtan kapkodta tekintetét ide-oda. Fakó ruháját az árnyék jótékonyan beborította, de kulcscsontjai alatt a kis sótartókat annál gonoszabbul emelte ki. A zaj a teremből egyre hangosabban áradt. Az első tenor és a bariton együtt érkeztek. Mindketten jól öltözöttek, jól ápoltak és magabiztosak voltak, és a jómód illatát hozták a társaságba.

Mrs. Kearney elébük vezette lányát, és igyekezett elbűvölő társalgást kezdeményezni a majdani jó viszony biztos alapjait megteremtendő. Miközben kínosan udvariaskodtak, szeme megakadt Mr. Holohanon, aki bicegve keringett zegzugos pályáján az öltöző és a nézőtér között. A lehető legudvariasabban elnézést kért, és a gyanútlan segédtitkár nyomába rugaszkodott.

- Mr. Holohan, egy pillanatra, beszélni szeretnék önnel.

Félrevonultak a folyosó egy nyugalmas szegletébe. Mrs. Kearney feltette a kérdést, mikor szándékozzák lánya járandóságát kifizetni. Mr. Holohan kifejtette, hogy ez Mr. Fitzpatrick kizárólagos hatásköre. Mrs. Kearney kijelentette, hogy neki semmi köze Fitzpartickhoz. Az ő lánya aláírt egy szerződést nyolc guineáról, és örömmel venné, ha ezt most tüstént kiegyenlítenék. Mr. Holohan újólag csak arra hivatkozott, hogy ez nem az ő dolga.

- Miért ne lenne a maga dolga? - kérdezte Mrs. Kearney. - Nem maga hozta a szerződést? Különben is, ha nem a maga dolga, akkor az én dolgom, és én elhatároztam, hogy utánajárok.

- Talán Mr. Fitzpatrickkal kellene megbeszélnie - ajánlotta Mr. Holohan révetegen.

- Semmi közöm Mr. Fitzpatrickhoz - válaszolta Mrs. Kearney. - A szerződés a kezemben van, és feltételeinek teljesítéséhez ragaszkodom.

Szederjes arccal tért vissza az öltözőbe. A szoba élénk volt. Két télikabátos férfi szállta meg a kandallót, kedélyes csevegésbe mélyedve Miss Healyvel és a baritonnal. Az újonnan jöttek közül az egyik a Freeman embere, a másik Mr. O'Madden Burke volt. A Freeman embere azért jött, hogy bejelentse: nincs módjában részt venni a hangversenyen, mert riportra megy a Mansion House-ba, ahol egy amerikai prédikátor tart felolvasást. Az anyagot adják le a szerkesztőségbe, majd lesz rá gondja, hogy lejöjjön. Fakó hajú férfi volt ez a Freemantól, hangja behízelgő, modora kiművelt. Kialudt szivart tartott ujjai között, és hideg szivarbűz terjengett körülötte. Szó sincs róla, egy pillanatig sem marad tovább, mert a hangverseny, a művészet meglehetősen untatja, de azért maradt, a kandallópárkányra dőlve. Miss Healy előtte állt, és beszélt és kacagott. A Freeman embere ahhoz már elég tapasztalt róka volt, hogy gyanítsa Miss Healy tüntető kedvességének rúgóit, mégis fiatalosan kiaknázta a pillanat lehetőségét. A lány meleg teste, illata bőrének rózsállása érzékeit bizsergette. Tudta, könnyű bódulatban, hogy a szeme előtt hullámzó mellek most csak őt akarják kápráztatni ringó játékukkal, hogy a kacaj, az illat, az igéző tekintet neki szánt hűbéri ajándék. Mikor már nem maradhatott tovább, sajnálkozva búcsút vett a lánytól.

- Mr. O'Madden Burke fogja megírni a tudósítást - magyarázta Mr. Holohannak -, én meg majd lehozatom.

- Nagyon köszönöm, Mr. Hendrick - köszönte Mr. Holohan. - Le fogja hozatni, értem. Mielőtt azonban elbúcsúzna tőlünk, nem parancsol egy kis itókát?

- Nem bánom.

Nekivágtak egy folyosó szeszélyes kanyargóinak, sötét lépcsőn botladoztak föl, majd egy félreeső kis szobába léptek. Az egyik rendező éppen palackokat nyitott néhány úriembernek, köztük O'Madden Burke-nak, akit ösztönei vezéreltek ide. Deres, öregedő úr volt már Mr. O'Madden Burke. Szálas termetét megejtő eleganciával egyensúlyozta tekintélyes selyemernyőjén, csakúgy, mint törékeny pénzügyeit egy morális esernyőn, ami dús zengésű kelta neve volt. Széltében-hosszában nagy tekintélynek örvendett.

Mialatt Mr. Holohan a Freeman emberét mulattatta, Mrs. Kearney olyan felhevülten társalgott férjével, hogy több ízben inteni kellett, halkítsa le a hangját. A többiek elcsigázottan beszélgettek. Mr. Bell, az első szám készen állott, kottáját szorongatta, de a zongorakíséret részéről az igyekezet leghalványabb jele sem mutatkozott. Nyilvánvaló, hogy valami közbejött. Mr. Kearney szakállát simogatva nyílegyenesen bámult maga elé, Mrs. Kearney fojtott indulattal sugdosott Kathleen fülébe. A nézőtérről bátorító taps és lábdobogás hallatszott. Az első tenor, a bariton és Miss Healy megőrizték nyugalmukat, de Mr. Bell idegeit cafatokra szaggatta az a gondolat, hogy a közönség netán azt hiszi, őmiatta áll a műsor.

Mr. Holohan és Mr. O'Madden Burke lépett a szobába. Mr. Holohan egy pillanat alatt megértette, miről van szó. Mrs. Kearneyhez lépett és rendkívül komoly hangon beszélni kezdett vele. A nézőtéren egyre erősödött a lárma. Mr. Holohan nagyon vörös lett és nagyon izgatott. Epikus áradását Mrs. Kearney pattogó szavai szakították félbe:

- Szó sem lehet róla. Addig nincs kezdés, míg a nyolc fontját meg nem kapja.

Mr. Holohan kétségbeesetten mutatott a nézőtérre, ahonnan taps és lábdobogás hangzott. Mr. Kearneyhez és Miss Kathleenhez föllebbezett. De Mr. Kearney továbbra is szakálla simogatásának szentelte minden figyelmét, Miss Kathleen pedig vadonatúj cipőjének orrával arabeszkeket rajzolt a padlóra: ő igazán nem tehet róla. Mrs. Kearney megismételte:

- Pénz nélkül nincs kezdés.

Rövid, de heves vita után Mr. Holohan rohanva elbicegett. Az öltözőre fagyos némaság borult. Amikor a feszült csend már-már kínossá fajult, Miss Healy a baritonhoz fordult:

- Látta Mrs. Pat Campbellt a héten?

A bariton nem látta, de úgy értesült, hogy a szóban forgó hölgy kitűnő egészségnek örvend. A társalgás ezzel le is zárult. Az első tenor a derekán fityegő aranylánc szemeit kezdte számolgatni lesütött szemmel, és találomra egy-egy dallamot zümmögött, hatását vizsgálgatva a szájüreg különböző nyílásfoka esetén. Időnként mindenki Mrs. Kearneyre pillantott.

A nézőtéri lárma már ordítássá növekedett, amikor Mr. Fitzpatrick robbant be a szobába, mögötte a levegő után kapkodó Mr. Holohannal. A taps és lábdobaj hosszú füttyökbe fúlt a nézőtéren. Mr. Fitzpatrick kezében bankjegyek lobogtak, mint harci zászlók. Négyet Mrs. Kearney tenyerébe számolt azzal, hogy a többit majd szünet után. Mrs. Kearney rászólt:

- Négy shillinggel kevesebb.

De Miss Kathleen már felfogta ruhája alját:

- Tessék, Mr. Bell.

Az első szám remegett, mint a rezgőnyárfa.

Az énekes és kísérője megjelent a dobogón. A teremben elült a zaj. Pár pillanatnyi csönd után fölcsendült a zongora.

A hangverseny első része elsöprő sikert aratott, kivéve Madam Glynn számát. A szerencsétlen hölgy a Killarneyt énekelte, testtelen, fuldokló hangon, a kiejtés és hanglejtés mindama ódivatú mesterkéltségével, amelyről azt hitte, eleganciát kölcsönöz majd előadásának. Mintha egy ódon színházi kelléktárból támadt volna életre, és az olcsóbb helyek közönsége gúnnyal visszhangozta sírós sikoltozásait. Az első tenor és az alt azonban letaglózta a hallgatóságot. Miss Kathleen válogatott ír dalokat adott elő, amit nagylelkű taps fogadott. Az első rész vérforraló hazafias balladával zárult, egy ifjú hölgy előadásában, tőrőlmetszett dilettáns pózokkal. Tomboló siker, a hallgatóság kielégítetten vonult ki szünetre.

Közben az öltöző nyüzsgött, mint egy felbolydult méhkaptár. Mr. Holohan, Mr. Fitzpartick, két rendező, Miss Beirne, a bariton, a basszus és Mr. O'Madden Burke az egyik sarokba gyűltek. Mr. O'Madden Burke kijelentette, hogy ehhez fogható botrányos jelenetnek még nem volt szemtanúja, holott volt már egynéhánynak. Hozzátette még, hogy ezek után Miss Kathleen zenei karrierjének Dublinban befellegzett. A baritonról megkérdezték, mondja meg, mi a véleménye Mrs. Kearney viselkedéséről. A kérdés úgy látszott, nincs ínyére. Fizessék meg a pénzét, és hagyják őt békében, mint ahogy ő is békében kíván maradni mindenkivel. Mindenesetre azt megjegyezte, ha másra nem is, a művészekre tekintettel lehetett volna Mrs. Kearney. A rendezők és a titkárok vörösre vitatkozták a fülüket, mitévők legyenek, ha az első rész véget ér.

- Én Miss Beirne-nel értek egyet - mondta Mr. O'Madden Burke. - Egy vasat se neki.

A másik sarokban Mrs. Kearney rendezte sorait: férje, Mr. Bell, Miss Healy és a fiatal hölgy, a hazafias ballada előadója gyülekezett köréje. Mrs. Kearney kijelentette, hogy a Bizottság botrányosan viselkedett, és hogy ez a hála költséget és fáradságot nem kímélő munkájáért.

Azt hitték persze, hogy mivel egy tapasztalatlan lánnyal állnak szemben, úgy gázolhatnak a jogaiba, ahogy nekik tetszik. De azért van ő itt, az édesanyja, hogy megmutassa: óriási tévedésben vannak. Bezzeg, ha férfi lenne, nem merészelnének így viselkedni vele. De majd gondja lesz rá, hogy lánya jogai ne szenvedhessenek csorbát: amíg ő itt van, nem fognak gúnyt űzni belőle. Ha kell, egész Dublint fellármázza, de a pénzt kifizetteti velük az utolsó fityingig. Természetesen végtelenül fájlalja a dolgot, a művészek miatt. De mi mást tehetett volna? A második tenorhoz fordult, aki szerint valóban méltatlanul jártak el. Mrs. Kearney ezután Miss Healyt kérdezte meg. Miss Healy legszívesebben a másik csoporthoz csatlakozott volna, de itt sem akarta fölégetni maga mögött a hidat, mert Kathleenek jó barátnője volt, és gyakran vendégeskedett Kearneyéknél.

Mikor a műsor első része véget ért, Mr. Holohan és Mr. Fitzpatrick átjött hozzá, és közölték vele álláspontjukat: a még fennálló négy guinea tartozást csak a Bizottság keddi ülése után fizetik ki, az esetben pedig, ha lánya nem lép fel a műsor második felében, azt a Bizottság szerződésszegésnek tekint, és minden további fizetéstől elzárkózik.

- Nem ismerek el semmiféle Bizottságot - vágott vissza Mrs. Kearney mérgesen. - Lányomnak szerződése van. Vagy leszámolnak a kezébe négy font nyolc shillinget, vagy a lábát se teszi a színpadra.

- Mrs. Kearney viselkedése mindenkit mélységesen megdöbbent - jelentette ki Mr. Holohan. - Soha nem hittem volna, hogy így bánhat velünk.

- Na és maguk, maguk bánhatnak így velem? - kérdezte Mrs. Kearney.

Arcát elöntötték a harag színei, és pár pillanatig úgy látszott, tettlegességre vetemedik.

- A jogaimat követelem - szólt.

- Némi méltányosságot igazán elvárhatnánk öntől - érvelt Mr. Holohan.

- Méltányosságot, igazán? És mikor megkérdeztem mikor szíveskednek kifizetni lányom járandóságát, kaptam én maguktól tisztességes választ?

Fejét fölvetette, és eltúlzott pökhendiséget imitált:

- Beszéljen a titkárral. Ez nem az én dolgom. Tudja, én felette állok az ilyen csip-csup ügyeknek.

- Azt hittem, úrihölggyel van dolgom - mondta Mr. Holohan, és felháborodottan otthagyta.

Ezek után Mrs. Kearney viselkedését mindenfelől elítélték, és a Bizottság döntése általános helyesléssel találkozott. Mrs. Kearney csak állt az ajtónál, elfulladt dühében, lányával és férjével vitatkozva, gesztikulálva. Várt addig, míg a második rész meg nem kezdődik, hátha meggondolják magukat a titkárok. De Miss Healy készségesen belement, hogy egy-két számot még kísér. Mrs. Kearneynek félre kellett állnia, hogy a zongorista és kísérője kiléphessenek a színpadra. Egy pillanatig dermedten állt, mint egy haragos kőbálvány, és amikor a kezdő dallamok megütötték a fülét, fölkapta lánya kabátját, és rászólt a férjére:

- Hozass kocsit.

Mr. Kearney tüstént kimenekült. Mrs. Kearney beburkolta lányát a kabátba, és utána eredt. Félig kinn volt már, amikor megállt, s Mr. Holohan arcába meredt:

- Még nem végeztem magával.

- De én végeztem magával - felelte Mr. Holohan.

Kathleen szelíden követte anyját. Mr. Holohan fel-alá rohangált a szobában, hogy lehűtse kedélyét, mert úgy érezte, rögtön lángra lobban.

- Ez aztán úrinő! - kiabálta. - Ó, ez aztán egy úrinő!

- A lehető leghelyesebben járt el, Holohan - jegyezte meg Mr. O'Madden Burke, és elismerően nekidőlt esernyőjének.

KEGYELEM

Az a két úriember, aki épp akkor a mosdóban tartózkodott, megpróbálta felsegíteni, de ernyedt teste minduntalan visszanyaklott. Összekuporodva feküdt a lépcső alján, ahová lezuhant. Végre sikerült megfordítani. Kalapja pár yardnyira elgurult, ruhájára szenny és sár mocskolódott a padlóról, ahol feküdt, arccal lefelé. Szeme csukva volt, hörgő hangon lélegzett. A vér vékony patakban csörgedezett szája sarkából.

A két úriember egy csapos segítségével fölemelte, fölvitette a lépcsőn, és lefektette a söntés padlójára. Két perc múlva embergyűrű vette körül. A söntés vezetője mindenkit megszólított, hogy ki ez a férfi, és ki van itt vele. Senki sem tudta, csak az egyik csapos emlékezett, hogy ő szolgálta ki az urat egy fél rummal.

- Egyedül volt? - kérdezte a vezető.

- Nem, kérem. Még két másik úriember volt vele.

- Azok hol vannak?

Senki sem tudta; egy hang megszólalt:

- Miért nem hagyják levegőhöz jutni, látják, hogy eszméletlen.

A bámészkodók gyűrűje szétnyílt, majd rugalmasan újra összezárult. A férfi feje köré sötét glóriává alvadt a vér a mozaikpadlón. Az üzletvezető megriadva a sápadt, hamuszínű arc láttán, rendőrért küldött.

Nyakkendőjét megoldották, inggallérját kigombolták. Egy pillanatra kinyitotta a szemét, sóhajtott, majd lezárta újra. Az egyik úriember, aki segítette felhozni a lépcsőn, a viseltes kalapot szorongatta a kezében. Az üzletvezető ismételten megkérdezte, van-e valaki, aki ismeri a sérült férfit, vagy van-e, aki tudja, hogy barátai hová lettek. A söntés ajtaja kinyílt, és egy irdatlan rendőr lépett be. A tömeg, amely az utcán jövet innen is, onnan is a nyomába szegődött, feltorladt az ajtónál, és az ablak előtt tusázott a látványért.

Az üzletvezető azonnal mesélni kezdte, amit tudott. A fiatal rendőr mozdulatlan arccal figyelt. Megfontoltan előbb jobbról balra, aztán az üzletvezetőről a padlón fekvő férfi felé ingatta a fejét, mintha attól félne, hogy valami csalásnak eshet áldozatul. Aztán lehúzta kesztyűjét, belső zsebéből előhúzott egy kis jegyzetkönyvet, megnyalta ceruzája hegyét, és íráshoz készülődött:

- Ki ez a férfi? Hogy hívják és hol lakik?

Egy sportruhás fiatalember söpört utat magának az álldogálók gyűrűjébe. Azonnal letérdelt a sérült férfi mellé, és vizet kért. A rendőr is szolgálatkészen letérdelt. A fiatalember lemosta a vért a férfi szájáról, és brandyért kiáltott. A rendőr addig ismételte hivatalos hangon a rendelkezést, míg csak a pincér futva oda nem érkezett az üveggel. A brandyt beerőszakolták a férfi fogai közé. Pár másodperc múlva kinyitotta a szemét és körülpillantott. Az arcok karéjára nézett, aztán megértve mindent kínlódva talpra próbált állni.

- Hogy érzi magát? - kérdezte a sportruhás fiatalember.

- Hemmi baj - nyögte a sérült férfi, és megint megpróbált fölállni.

Talpra segítették. Az üzletvezető kórházat emlegetett, az álldogálók tanácsokat adtak. Az ütött-kopott kürtőkalapot feltették a fejére. A rendőr megkérdezte: - Hol lakik?

A férfi felelet helyett a bajuszát kezdte pödörni. Világot vetett balesete körülményeire: nem történt semmi, csak egy jelentéktelen baleset az egész. Nehezen forgó nyelvvel beszélt.

- Hol lakik? - ismételte a rendőr.

A férfi azt felelte, hogy hívjanak kocsit. Míg e pont fölött megindult a vita, nyurga, agilis úriember tűnt elő a bár egy távoli sarkából, ártatlan arccal, hosszú, sárga ulsterban. Alighogy megpillantotta a látványt, felkiáltott:

- Hahó, Tom, öreg fiú! Mi van veled?

- Hemmi baj - válaszolt a férfi.

Az újonnan jött szemügyre vette a szánalmas figurát, aztán a rendőrhöz fordult:

- A többit már bízza rám. Én majd hazaviszem.

A rendőr sisakjához emelte kezét:

- Természetesen, Mr. Power.

- Nincs semmi baj, Tom - mondta Mr. Power, és a férfi hóna alá nyúlt. - Csontod nem törött, igaz? Tudsz járni?

A sportruhás fiatalember a másik oldalon segített, és a tömeg kettévált.

- Hogy sikerült belemásznod ebbe a maszatba? - kérdezte Mr. Power.

- Az úr lezuhant a lépcsőn - magyarázta a fiatalember.

- Véghelenül leköhelez - mondta nehezen forgó nyelvvel a sérült férfi.

- Ó, kérem, semmi, semmi.

- Hem innánk egy kihit?...

- Most nem. Most nem.

Aztán elhagyták a söntést, és a tömeg is kiszóródott az utcára. Az üzletvezető a lépcsőhöz vezette a rendőrt, vizsgálná meg talán a baleset színhelyét. Egyetértettek abban, hogy az úriember valószínűleg megbotlott. A vendégek visszatértek a pulthoz, az egyik csapos pedig nekiállt, hogy eltüntesse a vér nyomait a padlóról.

Mikor a Grafton utcába értek, Mr. Power füttyentett egy útszélen veszteglő bérkocsisnak. A sérült férfi a birtokában levő összes képessége latba vetésével újra kezdte:

- Véghelenül leköhelezett, uham. Hemélem, még látjuk egymáht. Nevem Kernan.

Az ütés és a fellépő fájdalmak némiképp kijózanították.

- Említésre sem érdemes - felelte a fiatalember. Kezet fogtak. Mr. Kernant feltolták a kocsira, és míg Mr. Power utasításokat adott a kocsisnak, ő is legmélyebb hálájáról biztosította a fiatalembert, és sajnálkozott, hogy e pillanatban nincs módjában vendégül látnia egy féldecire.

- Majd egyszer - mondta a fiatalember.

A kocsi a Westmoreland utca felé ügetett. A Hajózási Hivatal órája éppen fél tizet mutatott, mikor alatta elhaladtak. A folyótorkolat felől metsző szél csapdosta arcukat. Mr. Kernan magába roskadtan üldögélt. A barátja megkérte, mondaná el, mint történt a baleset.

- Nem emlékhem - felelte: - Fáh a nyelvem.

- Mutasd!

A kocsi mélyén odahajolt, és belebámult Mr. Kernan szájába, de semmit sem látott. Sercentett egy szál gyufát, és árnyékot tartva tenyerével a lángnak, ismét szemügyre vette az üreget, amelyet Mr. Kernan engedelmesen eléje tárt. A kocsi hintáló ütemére az égő gyufa előre-hátra imbolygott a nyitott száj előtt. Az alsó fogsorra és az ínyre alvadt vér feketült, és mintha hiányzott volna a nyelvből egy darabka. A gyufa elaludt.

- Ronda - állapította meg Mr. Power.

- Hemmi baj - mondta Mr. Kernan, és becsukva száját, mocskolt kabátjának gallérját a nyaka köré gyűrte.

Mr. Kernan régivágású kereskedelmi utazó volt; mélységesen hitt hivatásának méltóságában. Soha nem látták a belvárosban kürtőkalap és kamásni nélkül. E két ruházati cikk áldó birtokában, szokta mondani, a férfi bízvást megállhat az élet viharaiban. Az ő külön Napóleonjának, a nagy Blackwhite-nak hagyományait vitte tovább; gyakorta idézte emlékét, viselkedésében éppúgy, mint legendás történeteiben. A modern üzleti módszerek úgy-ahogy megkímélték, kijelölve számára egy szűk irodahelyiséget a Crowe utcában, amelynek ablakredőnyén cégének neve és címe volt olvasható: London. E. C. Ebben a kis irodában kis hadsereg sorakozott a kandallópárkányon tompa fényű bádogdobozokból, és az ablak mellett, az asztalon négy vagy öt porcelán csésze állt, félig tele valami sötét folyadékkal. E csészékből ízlelte Mr. Kernan a teákat. Egy bivalykortyot felhajtott, megáztatta benne szájpadlását, aztán nyílegyenesen a kandallórácsra köpte. Akkor szünetet tartott és megbírálta.

A nála jóval fiatalabb Mr. Power a dublini Várban székelő Ír Királyi Rendőrség alkalmazottja volt. Társadalmi emelkedésének íve keresztezte barátja hanyatlásának ívét. E hanyatlást azonban mérsékelte az a tény, hogy ama barátai, akik sikerének ragyogó csúcsain is ismerték Mr. Kernant, mint jellemet még mindig igen nagyra értékelték. Mr. Power egyike volt ezen barátoknak. Az a hír járta, hogy megmagyarázhatatlan adósságai vannak; nagyvonalú fiatalember volt.

A Glasnevinbe vezető út egy alacsony háza előtt a kocsi megállt, Mr. Kernan végre hazajutott. Felesége ágyba dugta, míg Mr. Power helyet foglalt a konyhában, és a gyerekeket szórakoztatta elmés kérdéseivel, hogy hová járnak iskolába és pillanatnyilag mit olvasnak. A gyerekek - két lány és egy fiú - tudván, hogy apjuk tehetetlen, anyjuk meg nincs közöttük, durva tréfákat eresztettek meg a rovására. Modoruk, beszédstílusuk megdöbbentette Mr. Powert, homloka gondterhelten elborult. Kis idő múlva Mrs. Kernan belépett a konyhába:

- Borzasztó! Egyszer úgyis ez viszi a sírba, az már szentigaz. Péntek óta folyvást iszik.

Mr. Power magyarázkodni kezdett, hogy ő igazán nem tehet róla, hogy ő csupán a legvégső pillanatban ért a színre, a legmerőbb véletlenségből. Mrs. Kernannak eszébe jutottak Mr. Power hasznos szolgálatai a házi háborúk alkalmával, valamint a számtalan apró, de éppen kapóra jött kölcsön - így szólt tehát:

- Ne is említse, Mr. Power. Tudom, hogy igazán barátja, nem úgy, mint akikkel elkujtorog. Ezek csak addig barátai, míg éreznek annyi pénzt a zsebében, amennyi távol tudja tartani feleségétől meg családjától. Szép kis barátok! Csak azt szeretném tudni, kikkel csavargott ma este?

Mr. Power megrázta a fejét, de nem szólt.

- Sajnos - folytatta az asszony -, hogy nincs a háznál semmi, amivel megkínálhatnám. De ha vár egy picit, átszalajtok ide a Fogartyhoz, a sarokra.

Mr. Power felemelkedett.

- Vártuk, hogy majd csak hazajön a pénzzel. Úgy látszik, az soha eszébe se jut, hogy családja is van.

- Nyugodjon meg, Mrs. Kernan - szólt Mr. Power -, új életet fogunk vele kezdetni. Megbeszélem Martinnal. Ha valaki, hát ő rábeszéli. Valamelyik este feljövünk, akkor majd részletesen rátérünk a dologra.

Az asszony az ajtóig kísérte. A kocsis föl-alá dobogott a járdán, és csapkodott a karjával, hogy fölmelegedjék.

- Nagyon szépen köszönöm, hogy hazahozta - szólt utána az asszony.

- Igazán semmiség volt.

Föllépett a kocsira. Amikor elindult, biztatón az asszony felé lengette a kalapját:

- Tetőtől talpig új embert faragunk belőle. Jó éjszakát!

Mrs. Kernan kétkedő pillantása kísérte a kocsit még akkor is, amikor már tovatűnt. Aztán bement a házba, és kiürítette férje zsebeit. Mrs. Kernan praktikus asszony volt, középkorú és tetterős. Nemrég ünnepelte ezüstlakodalmát, és ez alkalommal felújította férjével a bensőséges viszonyt egy keringő szédületében, amelyet Mr. Power zongorakíséretére táncoltak. A mátkaság napjaiban Mr. Kernan hódító volt és udvarias: Mrs. Kernan még ma is a templomajtóhoz rohan, ha esküvőről értesül, és újraéledő gyönyörűséggel emlékszik arra a pillanatra, amikor a sandymounti Star of the Sea-templomból kilépett egy kiegyensúlyozott lelkivilágú és jól táplált úriember karjára dőlve, aki nem mindennapi eleganciával viselte frakkját és levendulakék nadrágját, s utolérhetetlen gráciával egyensúlyozott egy kürtőkalapot a másik karján. Háromheti házasélet után már belefáradt a feleség sorsába, és később, mikor elviselhetetlen tehernek kezdte érezni, anya lett. Az anyai szerep nem sújtotta kibírhatatlan nehézségekkel, és huszonöt évig óvatosan kormányozta a ház életét. A két idősebb fiú már kievezett a családi kör öbléből: az egyik Glasgow-ban kötött ki egy textilüzletben, a másik egy teakereskedőnél lett tisztviselő Belfastban. A család iránti ragaszkodásuk rendszeres levélírásban és alkalmi pénzküldeményekben nyilvánult meg. A többi gyerek még iskolába járt.

Mr. Kernan másnap levelet küldött a hivatalba, és ágyban maradt. Az asszony erőlevessel és fűszeres zsörtölődéssel táplálta. Férje gyakori mértéktelenkedését úgy fogta fel, mint az éghajlat következményeinek egyikét, kötelességtudóan ápolta, és valahányszor csak megbetegedett, mindig diktálta belé az ételt. Akadnak rosszabb férjek is. Mióta a gyerekek felnőttek, soha nem gorombáskodott vele, és tudta, hogy bármilyen kis rendelésért képes megjárni a Thomas utcát oda-vissza.

Az esemény utáni második estén megjelentek a barátok. Fölvezette őket a betegszobába, és a kandalló köré telepítette őket. Sajátságos illatok sűrűsödtek itt. Mr. Kernan nyelvét napközben alattomos fájdalmak marták, ingerelték, de mindez most némiképp elnyugodott. A beteg párnákkal körültámogatva ült az ágyban, puffadt arcán pír, mint hamu alatt a parázs. Elnézést kért barátaitól a szobában uralkodó rendetlenség miatt, és egy kissé büszkén nézett rájuk, a harcból megtért veterán büszkeségével.

Nézte őket, boldog tudatlanságban afelől, hogy áldozata lesz egy összeesküvésnek, amibe Mr. Cunningham, Mr. Power és Mr. M'Coy épp az imént avatták bele a feleségét. Az ötlet Mr. Power agyából pattant elő, de megvalósítását Mr. Cunninghamre bízták. Mr. Kernan protestáns ősök ivadéka volt, de házasságkötésekor megtért a katolikus egyház egyedül üdvözítő aklába, mely aklot húsz éve gondosan el is került. Sőt, hacsak tehette, szívesen csípett egyet a katolicizmuson.

Alkalmasabb embert keresve sem találhattak volna e feladat megoldásához, mint Mr. Cunninghamet, Mr. Power korosabb kollégáját. Nem volt az ő családi élete sem valami boldog. Az emberek mély együttérzéssel tekintettek rá, mert mindenki tudta, hogy az a nőszemély, akit feleségül vett, gyógyíthatatlan iszákosság szomorú roncsa jobb társaságok számára elfogadhatatlan. Hat ízben rendezte be Mr. Cunningham a családi fészket, és felesége hat ízben zálogosított el mindent, a legutolsó bútordarabig.

Sajátos tisztelet övezte a szerencsétlen Martin Cunninghamet. Derék, okos ember volt, befolyásos és intelligens. Borotvaéles emberismeretét, természetes ravaszságát, mely haszonnal edződött a rendőrségi ügyekkel való sokrétű kapcsolatokban, az általános filozófia vizeiben való rövid megmártózások enyhítették. Mindig jólértesült volt. Barátai fejet hajtottak véleménye előtt, és megállapították, hogy arca Shakespeare-éhez hasonlít.

Mikor az összeesküvést Mrs. Kernan elé tárták, az asszony így szólt:

- Mindent önre bízok, Mr. Cunningham.

Negyedszázadnyi házasélet után nem sok illúziója maradt. A vallás tulajdonképpen egyfajta megszokás volt a számára, és élt a gyanúperrel, hogy a férje korában levő férfi már aligha esik át gyökeres változáson halála előtt. Valami azt súgta neki, hogy férje rászolgált a balesetre, és szívesen közölte volna az urakkal, hogy felőle Mr. Kernan háromszor ekkorát is leharaphatott volna a nyelvéből. De nem akart kárörvendőnek látszani. Mr. Cunningham mégis alkalmas ember, és a vallás csak vallás. Az ötletnek lehet némi haszna, ártani viszont semmi esetre sem árthatnak vele. Hiedelmeiben nem volt semmi különleges. Állhatatosan hitt a Szent Szívben, minthogy a katolikus hitben ezt látta a leghasznosabb tanításnak mind között, és a legnagyobb mértékben egyetértett a szentségekkel. Hitét és konyháját szoros kötelékek kapcsolták együvé, és adott esetben legalább úgy hitt volna holmi hazajáró lelkekben, mint a Szentlélekben.

Az urak a balesetet kezdték tárgyalni. Mr. Cunningham indított azzal, hogy ő tanúja volt valaha egy hasonló esetnek. Egy hetvenéves férfi epileptikus rohamában leharapott egy darabot a nyelvéből, de a nyelv később kinőtt, oly hiánytalanul, hogy nyoma sem maradt a harapásnak.

- Jó, de én nem vagyok hetvenéves - jegyezte meg a nagybeteg.

- Isten ments! - tiltakozott Mr. Cunningham.

- Fáj még? - kérdezte Mr. M'Coy.

Mr. M'Coy egy időben mint tenor némi hírnévvel dicsekedhetett. Felesége, aki szoprán volt, még most is adott zongoraórákat gyerekeknek, mérsékelt áron. Mr. M'Coy léte a legkevésbé sem példázta a két pont közötti legrövidebb távolságot, és elég rövid időközönként kényszerült arra, hogy találékonyságából éljen meg. Volt tisztviselő a Midland Vasutaknál, hirdetésszerző az Irish Times, a Freeman's Journal című lapoknál, jutalékos alapon helyi ügynök egy szenes cégnél, hírszerző magánnyomozónál, tisztviselő az alsheriff irodájában, most legutóbb pedig a városi halottkém titkára lett. Mr. Kernan esete tehát hivatalból is érdekelte.

- Fáj? Nem túlságosan - felelte Mr. Kernan. - Csak rettenetesen undorító. Mindig mintha hányni kellene.

- Ez a tütü - véleményezte Mr. Cunningham szilárdan.

- Nem - mondta Mr. Kernan. - Azt hiszem, meghűltem a kocsin. Valami állandóan a torkomba gyűlik. Slejm vagy...

- Nyálka - mondta Mr. M'Coy.

- Állandóan mintha lentről tódulna a torkomba; hányingerrel jár.

- Igen, igen - erősítette Mr. M'Coy -, a tüdőlebeny az.

Mr. Cunninghamre és Mr. Powerra nézett ugyanakkor, némileg kihívóan. Mr. Cunningham sietve bólintott, Mr. Power pedig így szólt:

- Hát igen, minden jó, ha a vége jó.

- Nagyon hálás vagyok neked, öregfiú - szólt a nagybeteg.

Mr. Power legyintett.

- Az a két alak, aki velem volt...

- Kikkel voltál? - kérdezte Mr. Cunningham.

- Volt ott egy pasas. Nem tudom a nevét. Na, a fene egye meg, hogy is hívták? Alacsony pasi, szalmasárga hajú...

- Na és ki még?

- Harford.

- Hm - szólt Mr. Cunningham.

Valahányszor ez a súlyos megjegyzés elhagyta Mr. Cunningham ajkát, mindenki elhallgatott. Ilyenkor tudták, hogy a szónok jólértesültségének titkos forrásaiból merít. Ilyenkor ez az egyetlen árva szótag morális jelentést hordozott. Mr. Harford időnként kis különítményt toborzott, amelynek élén, vasárnapokon röviddel tizenkettő után, kivonult a városból azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy rajtaütésszerűén megtelepedjen a külterület valamelyik kocsmájában, ahol a különítmény tagjai - joggal - bona fide utazóknak adták ki magukat. Ám a bajtársiasság addig sohasem terjedt, hogy származását elnézzék. Pályáját sötét pénzügyletekkel kezdte: készpénzt kölcsönzött munkásembereknek, uzsorakamatra. Később társa lett egy nagyon kurta, de nagyon vastag úriembernek, bizonyos Mr. Goldbergnek, a Liffey Loan Bankben. Ámbár a zsidó erkölcsi normákon túl soha nem merészkedett, katolikus testvérei, valahányszor személyesen vagy megbízottja által sanyargatást szenvedtek tőle függő ügyeik miatt, keserűen csak mint ír zsidót, mint analfabétát emlegették, és idióta gyermekében az uzsoráskodás isteni helytelenítését látták. Máskor jó oldalairól is megemlékeztek.

- Azon tűnődöm, hová lehettek - mondta Mr. Kernan. Nem bánta volna, ha az eset részletei homályban maradnak. Nem bánta volna azt sem, ha barátai elhinnék, hogy valami végzetes véletlen szakította el Mr. Harfordtól. Barátai viszont nagyon jól ismerték Mr. Harford ittas szokásait, épp ezért hallgattak. Mr. Power megismételte korábbi bölcsességét:

- Minden jó, ha a vége jó.

Mr. Kernan azonnal témát változtatott.

- Az volt egy rendes fickó, az az orvosnövendék. Ha ő nem lett volna...

- Na igen, ha ő nem lett volna - mondta Mr. Power.

- Hajszálon múlott, hogy egy hetet nem kaptál, megváltás kizárva.

- Igen, igen - próbált emlékezni Mr. Kernan.

- Most már arra is emlékszem, hogy volt ott egy rendőr is. Rendes fickónak látszott. Hogy is volt tulajdonképpen?

- Úgy volt, hogy botrányosan ittas voltál - mondta Mr. Cunningham komoran.

- Ügyészi megrovás - mondta Mr. Kernan ugyanolyan komoran.

- Remélem, elintézted a rendőrt, Jack - szólt közbe Mr. M'Coy.

Mr. Power nem szívesen hallotta keresztnevét Mr. M'Coytól. Nem mintha gőgös lett volna, de nem tudta elfelejteni, hogy a közelmúltban Mr. M'Coy valósággal feldúlta Dublint bőröndök és utazótáskák után, hogy Mrs. M'Coy teljesíthesse állítólagos vidéki turnéját. Nemcsak azt vette zokon, hogy felültették, de hogy olyan ostoba trükkel ültették fel, az fájt neki mérhetetlenül. Éppen azért úgy válaszolt, mintha Mr. Kernan kérdezte volna.

Az elbeszélés mélységesen felháborította Mr. Kernant. Állampolgári méltóságára rendkívül kényes volt. Polgártársaival a kölcsönös megbecsülés alapján óhajtott élni, és visszautasított minden gyalázatot, ami holmi vidéki tuskók részéről érhette.

- Hát ezért fizetjük az adót? - kérdezte. - Hogy kövérre hizlaljuk és ruházzuk ezeket a bugrisokat... mert nem mások.

Mr. Cunningham nevetett. Csak a hivatalos időben volt rendőrtisztviselő.

- Miért lennének mások, Tom? - kérdezte. Zsíros tájszólással vezényelt:

- Hatvanötös! Kapja el a káposztáját!

Általános nevetés. Mr. M'Coy, aki bármi áron hajlandó volt a társalgásban részt venni, úgy tett, mintha soha nem hallotta volna a történetet. Mr. Cunningham elmesélte.

- Állítólag - úgy mondják, tudjátok -, hogy abban a kaszárnyában történt, ahová ezeket a nagy darab, tenyeres-talpas parasztokat, ezeket a bugrisokat kiképzésre összeterelik. Az őrmester sorba állítja őket, szembe a fallal, feltartott kezükben a tányérjuk.

Groteszk mozdulatokkal kísérte a történetet.

- Na szóval, itt az ebédidő. Előtte van, az őrmesternek persze, egy baromi nagy tál káposzta az asztalon és egy baromi nagy merőkanál, akár egy lapát, a kezében. Kimer egy kupaccal, keresztülvágja a szobán, és a szerencsétlen állatoknak a tányérjukkal kell elkapni a repülő káposztát. Hatvanötös, kapja el a káposztáját!

Általános nevetés újólag: de Mr. Kernan mintha egy kicsit méltatlankodna még mindig. Fenyegetődzött, hogy levelet ír az újságoknak.

- Ideszabadulnak ezek az átkozott tahók - mondta -, és azt hiszik, hogy a nép nyakára ülhetnek. Neked igazán nem kell bemutatni őket, Martin.

Mr. Cunningham intett, hogy neki ugyan nem.

- Ez épp olyan, mint minden egyéb a világon - mondta. - Találsz köztük jót is, rosszat is.

- Igen - szólt Mr. Kernan megbékülten -, az ember talál jót is közöttük, az biztos.

- Az embernek lehetőleg ne legyen dolga velük - mondta Mr. M'Coy. - Ez az én véleményem.

Mrs. Kernan lépett a szobába, és egy tálcát tett az asztalra.

- Tessék, uraim.

Mr. Power készségesen felpattant, és felajánlotta székét a hölgynek. Mrs. Kernan nem fogadta el mondván, hogy vasal lent a földszinten és Mr. Cunninghammel összenézve Mr. Power háta mögött, kifelé indult. Férje utána szólt:

- Nekem nem hoztál semmit, nyuszikám?

- Ó, te! Hát egy pofon nem kéne? - vágta rá Mrs. Kernan csípősen. Mr. Kernan felkiáltott: - Igazán nem hoztál semmit szegény kis férjecskédnek?

Olyan mulatságos arccal és hangon mondta, hogy a söröspalackok szétosztása általános vidámság közepette zajlott le.

Az urak ittak, letették a poharukat az asztalra és hallgattak. Aztán Mr. Cunningham Mr. Powerhez fordult, és mellékesen megjegyezte:

- Azt mondod, szerda estére, Jack?

- Igen, szerdán.

- Rendben.

- M'Auleynél találkozhatunk - ajánlotta Mr. M'Coy.

- Ez lesz a legalkalmasabb mindnyájunknak.

- De vigyázzunk, semmi esetre se késsen egyikünk se - mondta Mr. Power komolyan -, mert egész biztos, hogy dugig lesz.

- Fél hétkor bízvást találkozhatunk -, mondta Mr. M'Coy.

- Rendben - egyezett bele Mr. Cunningham. Rövid szünet. Mr. Kernan várt, hátha beavatják barátai a bizalmukba. Aztán megkérdezte: - Merről fúj a szél?

- Ó, semmi - felelte Mr. Cunningham. - Egy jelentéktelen kis ügyről van szó, amit szerdán akarunk kezdeni.

- Opera, talán? - kérdezte Mr. Kernan.

- Nem, nem - mondta Mr. Cunningham kitérően. - Egy kis... mondhatni szellemi, lelki ügy.

- Ügy. - Mr. Kernan nem értette.

Megint csend volt. Aztán Mr. Power megtörte, mintegy mellékesen megjegyezve:

- Az igazat megvallva, Tom, lelkigyakorlatra készülődünk.

- Igen, erről van szó - mondta Mr. Cunningham - Jack, én és M'Coy itten - mind a hárman tisztába akarjuk tenni a gyereket.

Bizonyos robusztus közvetlenséggel mondta ki a metaforát, és saját hangjától megbátorodva nyargalt a cél felé:

- És kiegészíthetjük még azzal is, tudod, hogy csinos kis csirkefogóságok száradnak a lelkünkön, mindnyájunkén, egytől egyig. Állítom, hogy egytől egyig - tette hozzá nyers emberszeretettel, és Mr. Power felé fordulva. - Ismerjétek csak be!

- Én bevallom - mondta Mr. M'Coy.

- Ezért hát együtt is tesszük tisztába a gyereket - vonta le a következtetést Mr. Cunningham.

Most mintha valami isteni szikra gyúlt volna ki agyában, hirtelen a nagybeteghez fordult:

- Tudod-e, Tom, mi ötlött fel hirtelen bennem? Nem csatlakoznál hozzánk? Teljes lenne a négyes fogat.

- Kitűnő gondolat - lelkesedett Mr. Power. - Mi négyen együtt.

Mr. Kernan hallgatott. Noha az ajánlat tulajdonképpeni értelmét alig ragadta meg, annyit megértett, hogy bizonyos lelki közbenjárók az ő érdekében törik magukat, és azt gondolta, méltósága megköveteli: mutatkozzék nyakasnak. Jó időre visszavonult a beszélgetéstől, de higgadt szembenállással figyelte, hogyan vitatják barátai a jezsuiták érdemét.

- Nehogy azt higgyétek, hogy rossz véleménnyel vagyok a jezsuitákról, isten ments - avatkozott be jó sokára. - Végre is igen nagy képzettségű rendről van szó. Sőt, meg vagyok győződve a jóakaratukról is.

- Az egyház legtekintélyesebb szerzetesrendje - lelkesedett Mr. Cunningham. - A rend feje rangban közvetlenül a pápa után következik.

- Vitán felül áll - állapította meg Mr. M'Coy. - Ha az ember valamivel igazán le akar számolni, nemcsak körülnyalogatni, akkor jezsuitához menjen. Elmondok egy esetet, tekintettel...

- A jezsuita rend kitűnő férfiak testülete - szögezte le Mr. Power.

- Hallatlanul érdekes dolog a jezsuita renddel kapcsolatban - mesélte Mr. Cunningham -, hogy az egyháznak összes többi rendjét előbb-utóbb megreformálták, a jezsuita rend viszont soha nem szorult reformálásra, soha meg nem rendült.

- Igazán? - kérdezte Mr. M'Coy.

- Ez tény - jelentette ki Mr. Cunningham. - Ez történelem

- Csak meg kell nézni a templomaikat - mondta Mr. Power. - Meg kell csak nézni a kongregációikat.

- A jezsuiták táplálják lelki vigasszal a felsőbb osztályokat - vetette bele magát Mr. M'Coy.

- Természetesen - helyeselt Mr. Power.

- Igen - szólt közbe Mr. Kernan. - Ezért rokonszenvezek én velük bizonyos fokig. A világi papok közül sokan tudatlanok, beképzeltek...

- Azok is mind jó emberek - tiltakozott Mr. Cunningham -, mindegyik a maga módján. Az ír papság szerte a világon nagy tiszteletnek örvend.

- Az biztos - mondta Mr. Kernan.

- Nem úgy, mint sok helyütt a kontinensen - zárkózott föl Mr. M'Coy -, ahol méltatlan a papság e nevezetre.

- Nagyon valószínű, hogy igazad van - enyhült meg Mr. Kernan.

- Persze hogy igazam van - mondta Mr. Cunningham.

- Elhiheted, hogy nemhiába éltem mind ez ideig a nagyvilágban; megtapasztaltam én azt minden oldaláról, és elmondhatom, valamicskét értek az ember jellemének megítéléséhez.

Az urak újra ittak, egymás példáját követve. Mr. Kernan mintha mérlegelne gondolatban valamit. Meg volt hatva. Igen nagyra tartotta Mr. Cunninghamet, úgy is, mint az emberek jellemének bíráját, és úgy is, mint az emberi arcok kitűnő olvasóját. Részletek iránt érdeklődött.

- Pusztán csak egy icipici lelkigyakorlatról van szó - mondta Mr. Cunningham. - Purdon atya tartja. Kizárólag üzletembereknek.

- Nem lesz nagyon szigorú hozzánk, hidd el, Tom - mondta Mr. Power rábeszélően.

- Purdon atya? Purdon atya? - tűnődött a nagybeteg.

- Egész biztos, hogy ismered - erősítette Mr. Cunningham szilárdan. - Angyali víg fiú! Nagyvilági férfi, akárcsak mi.

- Aha... igen. Azt hiszem, ismerem. Meglehetősen vörös képű, jó hosszú.

- Na az, az.

- És mondd csak, Martin... jól prédikál?

- Tudod... Nem kifejezetten istentiszteletről van itten szó. Inkább amolyan barátságos beszélgetésféle, a józan ész alapján, tudod.

Mr. Kernan mérlegelte az ajánlatot. Mr. M'Coy megszólalt:

- Tom Burke atya, az micsoda legény volt!

- Tom Burke atya, persze. - Mr. Cunningham hajlandó volt egy kis kerülőre. - Született szónok volt. Hallottad őt, Tom?

- Hogy hallottam-e! - mondta a nagybeteg bosszúsan. - Meghiszem! Meghallgattam...

- És mégis azt mondják, nem sokat ért teológusnak - gondolkozott el Mr. Cunningham.

- És igaz? - kérdezte Mr. M'Coy.

- Na persze azért semmi baj nincs vele, csak némely prédikációjában - ahogy mondják - nem nagyon tartotta magát a hittételekhez.

- Ó!... Ragyogó ember volt! - lelkesült Mr. M'Coy.

- Meghallgattam egyszer - folytatta Mr. Kernan. - Arra már nem emlékszem, mi volt előadásának a tárgya. Ott álltunk Croftonnal hátul az... izé... a nézőtéren, tudod ott...

- A középhajóban - segítette ki Mr. Cunningham.

- Igen! Hátul, az ajtó mellett. Már el is felejtettem... Igen, a pápáról beszélt, a néhai pápáról. Jól emlékszem. Szavamra, nagyszerű volt. És a hangja! Istenem, na és a hangja! A Vatikán foglya, igen, így titulálta. Jól emlékszem, mikor kijöttünk, Crofton azt mondta...

- De nem református? Crofton nem református? - kérdezte Mr. Power.

- Persze hogy az - folytatta Mr. Kernan -, és hozzátehetem, bitang egy becsületes református. Utána beugrottunk Butlerhez egy pohárkára - hitemre, ha tudni akarjátok a szent igazat, őszintén meg voltam hatódva -, hát akkor csak, emlékszem minden szavára, megszólal a Crofton: "Kernan - mondta -, ha más-más oltárnál imádkozunk is - így mondta Crofton -, a mi hitünk bizony csak ugyanegy." Szíven ütött, hogy milyen találóan szólt.

- Van benne jó adag igazság - helyeselt Mr. Power. - Egész tömegével gyűltek a templomba a reformátusok, ahol Tom atya prédikált.

- Nincs közöttünk nagy különbség - vélte Mr. M'Coy.

- Mindkét részről hisszük a...

Egy pillanatig habozott.

- ...a Megváltót. Csak ők nem hiszik a pápát és az Isten Anyját.

- De természetesen - mondta Mr. Cunningham nyugodtan és hathatósan - a mi hitünk a régi, az ősi hit.

- Semmi kétség - mondta Mr. Kernan melegen. Mrs. Kernan jött be a hálószobaajtón és bejelentette:

- Vendéged van.

- Mr. Fogarty.

- Csak tessék, csak tessék!

Sápadt tojásdad arcra hullt a fény. Szőke bajusz csüggeteg ívének mása kunkorult két kellemes meglepetésben forgó szem fölé. Mr. Fogarty tisztes szatócsként őrölte napjait a Glasnevin úton. Belvárosi kocsmája tönkrement, miután anyagi helyzete arra kényszerítette, hogy másodosztályú szállítóktól vásároljon. Megnyitotta hát üzletét a Glasnevin úton, és azzal hízelgett magának, hogy modorával majd csak meghódítja a kerület háziasszonyait. Megkülönböztetett kellemmel hurcolta önmagát szerte a világban, bókolt a kisgyermekeknek, és rendelkezett a kifogástalan beszédmodor adományával. Némi műveltséggel is dicsekedhetett.

Mr. Fogarty természetesen ajándékot hozott, egy fél pint extra whiskyt. Udvariasan érdeklődött Mr. Kernan állapota iránt, az asztalra helyezte ajándékát, és egyenrangú félként helyet foglalt a társaságban. Mr. Kernan örült az ajándéknak, annál is inkább, mert volt Mr. Fogartynál valami kis rendezetlen tartozása, így szólt hát:

- Nem csalódtam benned, öregfiú. Légy szíves, Jack, bontsd föl a palackot.

Mr. Power ismét közreműködött. A poharak kiürültek, és öt adag whisky illatozott a sörök helyett bennük. A lanyha beszélgetés felfrissült. Mr. Fogarty, csöpp helyet foglalva el székén, roppantul érdeklődött.

- XIII. Leó pápa - mondta Mr. Cunningham - korának messzefénylő fáklyája volt. Nem tudom, tudjátok-e, hogy az ő hatalmas eszméje volt a latin és a görög egyház egyesítése. Ezt tűzte ki élete céljául.

- Sokfelől hallottam, hogy Európa egyik legnagyobb elméje volt - mondta Mr. Power. - Természetesen eltekintve attól, hogy ő ült a pápai székben.

- Valóban az egyik - gondolkozott el Mr. Cunningham -, ha nem a legnagyobb. Nem tudom, tudjátok-e, hogy mint pápának, ez volt a jelszava: Luxot a Luxra - Fényt a Fényre.

- Nem, nem - szólt mohón Mr. Fogarty. - E ponton, úgy hiszem, tévedsz. Helyesen így hangzik a mottó: Lux in Tenebris - Fényt az Éjbe.

- Nana - javított Mr. M'Coy. - Tenebrae.

- Már megbocsássatok - mondta határozottan Mr. Cunningham -, de így hangzott: Luxot a Luxra - Fényt a Fényre. És elődjének, IX. Piusnak a mottója: Crux a Cruxon - azaz Kereszt a Kereszten, hogy megláttassam a két pápa között a különbséget.

Helyeseltek. Mr. Cunningham folytatta:

- Nem tudom, tudjátok-e, hogy Leó pápa nagy tudós volt és költő.

- Erélyes arcéle volt - gondolkozott el Mr. Kernan.

- Igen - mélázott Mr. Cunningham -, latin versekben jeleskedett.

- Valóban? - kérdezte Mr. Fogarty.

Mr. M'Coy elégedetten beleszürcsölt whiskyjébe, és duplázott jelentőséggel rázta fejét:

- Én mondom nektek, nem tréfadolog ez.

- Ezt nem tanultuk - követte Mr. M'Coy példáját Mr. Power -, mikor a vasárnapi iskolába jártunk.

- Micsoda emberek jártak valaha rég az egypennys iskolába, egy nagydarab tőzeggel a hónuk alatt - bölcselkedett Mr. Kernan. - A régi rendszer volt a legjobb: egyszerű, becsületes nevelés, nem ez a modern hókuszpókusz.

- Tökéletesen igazad van - mondta Mr. Power.

- Semmi fölösleges - visszhangzott Mr. Fogarty. Előkelően ejtette ki a szót, és méltósággal ivott.

- Emlékszem - folytatta Mr. Cunningham -, hogy olvastam Leó pápától egy költeményt a fényképezés feltalálására. Természetesen latinul.

- A fényképezésre! - kiáltott fel Mr. Kernan.

- Igen - mondta Mr. Cunningham.

Ő is megízlelte italát.

- Na, gondoljátok csak el - gondolta el Mr. M'Coy -, hát nem csoda a fénykép, ha mélyen belegondolsz?

- Na igen - mondta Mr. Power - nagy szellemeknek szemük van a csodákra.

- Amint a költő mondja: Egy testvér a lángész az őrülettel - idézte Mr. Fogarty.

Mr. Kernan láthatóan viaskodott lelkében. Kétségbeesetten kapkodott a protestáns teológia után, hogy bizonyos tüskés problémák megoldására segítséget találjon, és végül Mr. Cunninghamhez intézte szavait:

- Mondd csak, Martin. Nem volt a pápák között... természetesen nem a jelenlegire, de még csak nem is az elődeire gondolok, hanem a régiekre, akik... hogy durván szóljak... kaphatók voltak némi bitangságra?

Csend lett. Mr. Cunningham törte meg:

- Persze, voltak rosszfélék is. De a meglepő az: soha egyetlen pápa, a legveszekedettebb részeges, a leg... az utolsó csepp véréig bitang, soha nem hirdetett hamis tanokat, ha ex cathedra szólott. Hát nem megdöbbentő ez?

- De - mondta Mr. Kernan.

- Igen, mert ha ex cathedra szól a pápa - magyarázta Mr. Fogarty -, akkor csalhatatlan.

- Úgy van - mondta Mr. Cunningham.

- Igen, persze. Hallottam a pápa csalhatatlanságáról. Emlékszem, fiatalabb voltam... vagy hogy is...?

Mr. Fogarty félbeszakította. Felkapta az üveget, és körülkínálta a többieknek. Mr. M'Coy látva, hogy úgysem jut mindenkinek, szabadkozott, hogy még az elsőt sem itta meg. Szabadkozását a többiek ellenvetések közepette elfogadták. A poharakba ömlő whisky halk zenéje igen kellemes közjátékul szolgált.

- Mit akartál mondani, Tom? - kérdezte Mr. M'Coy.

- Pápai csalhatatlanság - mondta Mr. Cunningham -, ezzel függ össze az egyház történetének egyik legjelentősebb eseménye.

- Hogy is volt, Martin? - kérdezte Mr. Power. Mr. Cunningham két tömzsi ujját a levegőbe bökte.

- Nem tudom, tudjátok-e, hogy a püspökök, érsekek és bíborosok szent gyülekezetében volt két férfiú, akik a pápai határozat ellen szegültek, míg a többi melléállt. E kettő kivételével az egész konklávé egy akaraton volt. De ők nem! Nem és nem és nem!

- He! - szólt Mr. M'Coy.

- Egy német bíboros szegült ellene, valami Dolling nevezetű... vagy nem is tudom, Dowling... talán...

- Hogy Dowling nem volt német, az olyan biztos, mint a kétszerkettő - nevetett Mr. Power.

- Nahát, akárminek is hívták, ez a nagy német bíboros volt az egyik; a másik pedig John MacHale.

- Micsoda? - kiáltott fel Mr. Kernan. - Csak nem John of Tuam?

- Egészen biztos vagy ebben? - kérdezte Mr. Fogarty kétkedőn. - Én úgy tudtam, valami olasz vagy amerikai, vagy mi.

- Az a férfi pedig - ismételte Mr. Cunningham - John of Tuam volt.

Ivott; a többi urak követték vezérletét. Aztán összefoglalta:

- Ott voltak tehát püspökök, érsekek és bíbornokok a világ minden tájáról, és ezek ketten körömszakadtukig harcoltak, míg végül a pápa maga állt fel, és hirdette ki csalhatatlanságát, mint az egyház egyik fődogmáját, ex cathedra. Ebben a szent pillanatban John MacHale, aki eddig csak érvelt és érvelt és bizonyított és vitatkozott és ellene szegült, most felugrott, és oroszláni hangon kiáltotta: Credo!

- Hiszek! - tolmácsolt Mr. Fogarty.

- Credo! - kiáltotta oroszlánt hangon Mr. Cunningham. - Ez mutatja, micsoda hite volt ennek az embernek, ennek a John of Tuamnek. Mikor a pápa megszólalt, azonnal engedelmeskedett.

- És mit szólt ehhez Dowling? - kérdezte Mr. M'Coy.

- A német bíboros nem engedett. Később elhagyta egyházunkat.

Mr. Cunningham szavaira felsötétlett hallgatóinak lelki szeme előtt az egyház irdatlan épületének képe. Mély, érdes hangjára, amint a hit és az alázat szavait zengette, a gerincük borsózott. Mikor Mrs. Kernan belépett, kezeit törölgetve, egy ünnepélyes gyülekezetet talált a szobában. Nem zavarta meg a csendet, csak ráhajolt az ágy támlájára.

- Láttam egyszer John MacHale-t - mondta Mr. Kernan -, és nem felejtem el, míg élek.

Feleségéhez fordult bizonyításért.

- Ugye, emlegettem egypárszor?

Mrs. Kernan bólintott.

- Akkor volt, amikor leleplezték Sir John Gray emlékművét. Egmond Dwyer Gray tartotta a beszédet, locsogott és locsogott, és ott állt ez az ütött-kopott öreglegény, és csak nézett bozontos, busa szemöldöke alól.

Mr. Kernan összevonta szemöldökét, és mint dühödt bivaly, leszegett fejjel meredt feleségére.

- Jóságos Isten! - kiáltott, és felöltötte valódi arcát. - Emberszemet még olyat nem láttam. Mintha azt mondta volna: tökéletesen a vesédbe látok, öregem. Olyan volt a szeme, mint a karvalyé.

- A Grayek mind semmirekellők voltak - mondta Mr. Power.

Megint hallgattak. Mr. Power kitörő vidámsággal fordult Mrs. Kernanhoz:

- Íme, Mrs. Kernan, azon fáradozunk, hogy férjéből glóriás, jámbor, istenfélő, jó katolikust eszkábáljunk.

Kiterjesztette karját a társaság felé, mintegy ölelőn:

- Lelkigyakorlatra készülünk mindahányan, bevallani bűneinket, és Isten látja, nagy szükségünk van erre.

- Felőlem - mosolygott idegesen Mr. Kernan. Mrs. Kernan jobbnak látta, ha némiképp palástolja megelégedettségét:

- Sajnálom a szerencsétlen papot, aki majd kénytelen lesz meghallgatni, amit maguk mesélnek.

Mr. Kernan arca elsötétült.

- Ha nem tetszik neki - mondta nyersen -, akkor... tehet egy szívességet. Én azért elmondom az én kis bánatos mesémet. Nem vagyok én olyan rossz gyerek.

Mr. Cunningham azonnal közbelépett.

- Mindnyájan együtt megtagadjuk az ördögöt és annak pompáját és csábításait.

- Távozz tőlem, sátán! - Mr. Fogarty nevetve kapkodta egyikről a másikra tekintetét.

Mr. Power nem szólt semmit. Látta, hogy kicsúszott a kezéből a vezénylet. De arcán öröm csillámlott.

- Mindössze az lesz a teendő - mondta Mr. Cunningham -, hogy felállunk égő gyertyákkal kezünkben, és megújítjuk a keresztségben tett fogadalmunkat.

- Tényleg, el ne felejtsd a gyertyát, Tom - szólt közbe Mr. M'Coy -, akármit is határozol.

- Micsoda? - kérdezte Mr. Kernan. - Gyertyával kell felállnom?

- Na igen - mondta Mr. Cunningham.

- Nem, egye meg a fene az egészet - mondta Mr. Kernan józanul. - Mindennek van határa. Tisztességgel megteszem a kötelességemet. Ezt a lelkigyakorlat-ügyet meg a gyónást és... mindent, ami kell. De gyertyát... nem! Egye meg az egészet a fene, gyertyáról szó sem lehet!

Nevetséges elszántsággal rázta a fejét.

- Figyelj ide - mondta a felesége.

- A gyertyáról szó sem lehet - mondta Mr. Kernan, annak tudatában, hogy megnyilatkozása nem maradt hatás nélkül hallgatóságában, és folytatta a fejrázást. - Filléres csodákat nem játszunk.

Mindnyájan szívélyesen hahotáztak.

- Na, nézzék ezt a szép kis katolikust! - mondta a felesége.

- Nincs gyertya! - hajtogatta Mr. Kernan megátalkodottan. - Ki van zárva!

A Gardiner utcai jezsuita templom kereszthajója csaknem megtelt, de az urak még mindig jöttek az oldalajtókon, és egy világi testvér vezetésével lábujjhegyen mászkáltak a padsorok között, mígnem valami ülőalkalmatosságra leltek. Kiöltöztek a nap tiszteletére, és illedelmesek voltak. A templomi lámpák fénye fekete ruhák és fehér gallérok gyülekezetét világította meg, melyet itt-ott tweedszövetek tettek változatossá, tompa fényű zöld márványoszlopok és komor drapériák. Az urak a padokban ültek, biztonságba helyezett kalapok között, és térdükön könnyedén felhúzták a nadrágot. Nyugalmasan hátradőltek, szertartásosan bámulták a piros fény távoli pislákját a főoltár előtt.

A szószékhez közel, egy padban ült Mr. Cunningham és Mr. Kernan. A mögöttük levő padban Mr. M'Coy egyedül; mögötte pedig Mr. Power és Mr. Fogarty. Mr. M'Coy hiába próbált helyet szorítani a többiek mellett, és amikor a társaság így ötszögesen megtelepedett, ugyancsak hiába próbálkozott csintalan megjegyzésekkel. Látván a sikertelenséget, tovább nem is folytatta. Lassan átragadt rá az illedelmes hangulat, sőt a vallásos buzgalom is. Mr. Cunningham suttogva felhívta Mr. Kernan figyelmét Mr. Harfordra, a pénzkölcsönzőre, aki valamivel odább ült, és Mr. Fanningre, aki a képviselőket és polgármestereket szállította a városnak, amint közvetlen a szószék alatt ájtatoskodott, az újonnan választott árvaszéki ülnök mellett. Jobbra tőlük az öreg Michael Grimes ült, három zálogház tulajdonosa, Dan Hogan unokaöccsével, aki most pályázta meg a városi díjnokságot. Elöl, távolabb ült Mr. Hendrick, a Freeman's Journal főtudósítója, és a szerencsétlen öreg O'Carrol, Mr. Kernan régi barátja, aki valamikor jelentős alakja volt a kereskedelmi világnak. Az ismerős arcok láttán felbátorulva, Mr. Kernanban eluralgott az otthoniasság érzése. Kalapja, amelyet felesége adott vissza az életnek, térdén feküdt. Megrángatta kézelőjét az egyik kezével, s a másikkal könnyedén, férfiasan markolta kalapja karimáját.

Egy tagbaszakadt alak karingben utat tört magának a szószék felé. Ugyanakkor a gyülekezet felbolydult, zsebkendők lobogtak elő, nagy elővigyázattal ezekre térdeltek. Mr. Kernan követte az általános példát. Már a szószéken magaslott a pap termetének háromnegyede, masszív vörös arcának királyi ékével már megjelent a korlát mögött.

Purdon atya letérdelt, a fény vörös pislákja felé fordult, és arcát két kezébe temetve imádkozott. Némi szünet után felemelte arcát és fölemelkedett. A gyülekezet is fölemelkedett, és betelepedett újra a padokba. Mr. Kernan visszaállította kalapjának előbbi helyzetét a térdén, és várakozó arcát a papra függesztette. A pap széles, begyakorlott mozdulattal visszahajtotta ingujja bő száját, és tekintete lassan végigsiklott az arcok sokaságán. Aztán megszólalt:

Purdon atya messze zengő biztonsággal fejtegette a textust. Az egész szentírásban, mondta, talán ezt a részt a legnehezebb kielégítően megfejteni. A felületes szemlélő talán úgy ítélné, hogy a nevezett rész eltér mind ama mély értelmű erkölcsi intelmektől, amelyeket Jézus Krisztus oly sok helyütt kinyilatkoztatott. De, elmondhatja a híveknek, számára ez a passzus mintha több lenne, mintha különösképp alkalmas vezérlő kalauz lenne azok számára, akik az e világi anyagiasság szellemében szeretnék e rövid életet irányítani. Ez a passzus az üzletemberek, a társadalmi emberek számára adatott. Jézus Krisztus, emberi természetünk gyarló mivoltának isteni értője, tudván, hogy nem mindenki érez elhivatottságot a vallásos életre, hogy az emberiség nagy-nagy sokasága kényszeríttetik a világi életre, és bizonyos mértékig a világért való életre: nekik szánta hát e mondatból fénylő tanács igéjét, azok visszataszító példáját állítván eléjük, akik a mammon imádásában megfeledkeznek szorgalmatosan munkálni örök életük kertjét.

Elmondta híveinek azt is, hogy nem valami rettentő, túlzott kívánalmak érdekében van itt velük ez estén; mint világi ember az embertársaihoz, úgy kíván szólni hozzájuk. Jött, hogy üzletemberekkel beszéljen, és az üzlet nyelvén fog beszélni velük. Ha megengedhető ez a metafora, mondta, tekintsék úgy őt, mint lelki életük könyvvizsgálóját; azt kívánja híveitől, járuljanak elé egyenként és egymás után, nyissák fel előtte könyveiket, lelki életük számlakönyvét, és vizsgálják felül együtt, vajon egyezik-e a lelkiismeretükkel.

Jézus Krisztus nem engesztelhetetlen munkaadó. Megérti kis hibáinkat, megérti esendő természetünk gyengeségeit, megérti az élet csábításait. Megejthet, és mindannyiunkat meg is ejt a kísértés; elbukhatunk; és időről időre el is bukunk mindannyian. Csupán egyet kér, mondta, egyetlen dolgot híveitől. És ez: álljanak Isten elé egyenesen, férfiasan. Ha számláik minden ponton egyeznek, mondják:

- Számláimat átvizsgáltam, és rendben találtam azokat. De ha, történetesen, valahol eltérés mutatkozik, valljuk be az igazságot egyenesen, férfiasan:

- Könyveim átvizsgálása után ezt meg ezt hibásnak találtam. De Isten kegyelmével ezt meg ezt helyrehozom, hogy aktív mérleggel állhassak szent színe elé.

A HOLTAK

Lily, a házmesterlány majd elhagyta a lábát siettében. Még be sem vezette az egyik urat a földszinti iroda mögötti kamrácskába, még le sem segítette róla a télikabátot, az asztmás csengő máris újra hördült, és futnia kellett a kongó hallon át az ajtóhoz, beereszteni az újonnan érkezőt. Még szerencse, hogy a hölgyekkel nem neki kellett vesződnie, hanem Kate kisasszony és Júlia kisasszony gondolt velük a női öltözővé dúlt emeleti fürdőszobában. Ott volt a két kisasszony; pletykáltak, vihogtak, fontoskodtak, egymás sarkát taposva futkároztak a lépcsőhöz, és a korláton át kiabálva faggatták Lilyt, hogy ki jött.

A Morkan kisasszonyok évi bálja mindig esemény volt Dublinban. Akik csak ismerték őket, ez alkalommal mind megjelentek: családtagok, régi barátok, Júlia kórusának tagjai, Kate növendékei közül azok, akik már nagyok voltak hozzá, sőt Mary Jane egy-két tanítványa is. Emberemlékezet óta fényes sikerrel zárult a bál minden évben, amióta bátyjuk, Pat halála után Kate és Júlia elhagyta a Stoney Batter-i házat, és magukhoz vették egyetlen unokahúgukat, Mary Jane-t az Usher's Island-i komor házba, amelynek emeleti részét a földszintén lakó gabonakereskedőtől, Mr. Fulhamtól bérelték. Úgy megvolt ennek már jó harminc esztendeje, mint egy napja. Mary Jane, aki akkor kurtaszoknyás kisleányka volt, ma a háztartás fő támasza, mert ő a Haddington úti templom orgonistája. Mióta elvégezte az akadémiát, évente egy-egy gyerekhangversenyt ad az Antient Koncertterem felső helyiségében. A Kingstown-Dalkey vasútvonal mentén lakó jobb családok közül sokan küldték hozzá gyerekeiket zenét tanulni. Amennyire koruktól tellett, nagynénjei is megtették a magukét. Júlia már galambősz volt, mégis mindig ő énekelte az első szopránt az Ádám-Éva-templomban, és Kate a hátsó szobában, a vén pianinón adott zongoraleckéket gyerekeknek kezdő fokon, mert ahhoz már gyenge volt, hogy eljárjon hazulról. Lily, a házmesterlány látta el a szobalányi teendőket. Szerényen, de jól éltek; asztalukra mindenből a legfinomabb került: vesepecsenye, három shillinges tea, elsőrendű palackozott barnasör. S minthogy Lily is a legritkábban hibázott a rábízottak teljesítésében, nagyon jól megfért három úrnőjével. Kicsit ideges természetűek, de hát istenem. Hanem egyetlen dolgot ki nem állhatták: ha valaki visszafeleselt nekik.

Ma este persze megvolt minden okuk, hogy idegesek legyenek. Már tíz óra is elmúlt, és Gabriel meg a felesége még mindig sehol. Különben is iszonyúan féltek attól, hogy Freddy Malins részegen talál betoppanni. A világért sem szerették volna, ha Mary Jane tanítványai ilyen állapotban látnák; és ilyenkor milyen nehéz bánni vele. Freddy Malins mindig későn szokott jönni, de mi tartóztatja Gabrielt, azt végképp nem értették, ezért szuszogtak minden két percben a lépcsőkorláthoz, és szólongatták Lilyt, hogy megjött-e már Gabriel vagy Freddy.

- Jaj, Mr. Conroy - üdvözölte Lily Gabrielt, mikor ajtót nyitott -, a kisasszonyok már azt hitték, soha nem ér ide. Jó estét, Mrs. Conroy.

- Igazán lekötelező - felelte Gabriel -, de azt mindig elfelejtik, hogy nejemnek, íme, három halálos órába került, míg felöltözik.

Megállt, a lábtörlőn, és a havat kotorta kalucsnijáról, míg Lily a lépcsőfeljáróhoz kísérte a feleségét.

- Kate kisasszony, megjött Mrs. Conroy.

A kisasszonyok letipegtek a sötét lépcsőn. Mind a ketten megcsókolták Gabriel feleségét; aztán nekiestek, hogy elevenen kellene megégetni, és vele jött-e Gabriel.

- Itt vagyok, Kate néni - épen és sértetlenül. Tessék csak felmenni. Én is megyek azonnal - szólt ki Gabriel a sötétből.

Élénken folytatta kalucsnija tisztogatását, miután a három nő nevetgélve elindult a női öltözőbe. Télikabátja vállán és kalucsnija orrán kis kúpok fehérlettek könnyű hópihékből, és amint a fagyos-merev gomblyukakon csikorogva csúsztak át a gombok, jó szagú, hideg levegő áradt a kabát öbleiből, ráncaiból.

- Megint esik a hó, Mr. Conroy? - kérdezte Lily. Előtte ment a kamrácskába, hogy lesegítse róla a télikabátot. Gabriel elmosolyodott, és a lányra pillantott. Milyen furcsán mondta ki a nevét! Vézna kamaszlány volt Lily, sápadt képű, szalmahajú. A kamra gázlángjánál még sápadtabbnak tűnt az arca. Gyermekkora óta ismerte a lányt Gabriel, a legalsó lépcsőfokon szokott üldögélni, rongybabáját babusgatva.

- Igen, Lily - felelte -, és azt hiszem, el sem áll az éjjel. - Felnézett a kamra mennyezetére, amely remegett a csoszogástól és a lábdobogástól, egy pillanatra a zongorára figyelt, aztán a lányra nézett, aki az asztal végénél télikabátját hajtogatta össze gondosan.

- Mondd csak, Lily - kérdezte barátságos hangon -, jársz még iskolába?

- Jaj, dehogy, kérem. Az idén egyszer és mindenkorra végeztem vele.

- Hát akkor - mondta Gabriel vígan -, azt hiszem, egy szép napon mehetünk is az esküvődre, mi?

A lány a válla fölött visszapillantott, és hangjából keserűség csordult, amikor válaszolt:

- A mai férfiak csak hízelegni tudnak, azt is akkor, ha kinéznek az emberből valamit.

Gabriel megérezte, hogy bakot lőtt. Elpirult, és földre sütött szemmel rugdosta le kalucsniját, aztán nagy igyekezettel csapkodni kezdte sáljával fekete cúgoscipőjét. Jól megtermett, izmos férfi volt Gabriel. Sima arcán a pirosság feltorlott homlokáig, ahol elmosódó halvány foltokra foszlott; idegesen villogó, aranykeretes szemüveg védte gyönge, nyugtalan szemét. Középen elválasztott, sima fekete haját hosszú ívben kefélte hátra a füle mögé, ahol kissé felkunkorodott, az árok alatt, amelyet a kalap nyomott bele.

Mikor tükörfényesre csapkodta cúgoscipőjét, felegyenesedett, és feszesre rántotta mellényét vaskos törzsén. Aztán gyorsan elővett egy pénzdarabot.

- Kedves Lily - mondta és a lány kezébe nyomta. - Majdnem elfeledtem, hogy karácsony van... Izé... tessék egy kis...

A feljárat felé menekült.

- Jaj, ne tessék, uram! - kiáltott fel a lány, és utána eredt. - Igazán, nem fogadhatom el.

- Karácsony van! Karácsony van! - hadarta Gabriel félig már ügetve, és gyámoltalan kézmozdulatokkal tiltakozva.

A lány, mivel látta, hogy Gabriel elérte a lépcsőt, utána szólt:

- Hát akkor köszönöm, uram.

A társalgóból szoknyasuhogás és lábak csoszogása szűrődött át az ajtón. Gabriel kint várakozott, míg abbahagyják bent a táncot. A lány váratlan és keserű kitörése még idegeiben rezgett, és kínos érzéseit azzal próbálta elűzni, hogy kézelőjét igazgatta, nyakkendőjén babrált. Aztán mellénye zsebéből előhúzott egy papírszeletkét, amelyre beszédének főbb pontjait jegyezte fel, és belepillantott. Még habozott, vajon idézzen-e Robert Browningtól, mert nem volt benne biztos, hogy meg tudják-e emészteni hallgatói. Jobb lenne talán, ha Shakespeare-től vagy a Melódiákból idézne, ezeket biztosan felismernék. A férfisarkak durva csattogása és a csoszogás eszébe juttatta, hogy ezek és az ő kultúrszintje között reménytelenül mély szakadék sötétlik. Csak nevetségessé teszi magát, ha olyan versből idéz, amit nem tudnak megérteni. Még arra gondolnának, hogy műveltségét fitogtatja. Éppúgy pórul járna velük, mint az előbb a lánnyal, a kamrában. Nem talált rá a megfelelő hangra. Az egész beszéde elejétől végig hamis, reménytelenül rossz.

Nagynénjei és felesége épp most jöttek ki a női öltözőből. Ez a két töpörödött, egyszerűen öltözött öregasszony: a nagynénjei. Júlia néni a magasabb, egy-két centivel. Fülére fésült sima haja szürke, és szürke valamivel sötétebb árnyalatban a nagy, petyhüdt arca is. Bár termetre erős, és meredt-egyenesen tartja magát, mindig nyitott szája, fáradt szeme azt a benyomást kelti, mintha nem tudná, hol van és mit akar. Kate néni élénkebb. Arca csupa redő és szarkaláb, mint egy összeaszott piros alma, mégis egészségesebb, mint nővéréé, haja pedig, amelyet ugyanolyan ódivatúan fésült, mint Júlia néni, még mit sem vesztett érett gesztenyeszínéből.

Szíves csókokkal üdvözölték Gabrielt. Ő volt a kedvenc unokaöcs, fia elhalt nővérüknek, Ellennek, akit T. J. Conroy, a Hajózási Bizottmány tagja vett volt nőül.

- Épp most mondja Gretta, hogy nem akarsz ma éjjel visszakocsizni Monkstownba, Gabriel - mondta Kate néni.

- Nem - fordult Gabriel a feleségéhez -, nem volt elegünk az effajta utazásokból tavaly? Nem emlékszik Kate néni, milyen náthás lett utána Gretta? Egész úton csörömpölt a kocsiablak, és Merriontól kezdve besüvített a keleti szél. Nagyon jó volt, mondhatom! Gretta irtózatosan meg is fázott.

Kate néni minden szónál bólintott egy szigorút.

- Tökéletesen igazad van, tökéletesen - helyeselt.

- Az ember sohasem lehet eléggé óvatos.

- De Gretta... - mondta Gabriel - Gretta még ennek a hónak is nekivágna, ha hagynánk.

Mrs. Conroy nevetett:

- Ugyan ne hallgasson rá, Kate néni. Az már valami borzasztó, amit velünk művel. Tom szemeit zöldernyős éjjeli lámpával óvja, reggelente súlyzóztatja, Évába meg tömi a zabkását. Szerencsétlen gyerek! Még a látványától is irtózik pedig!... Ja, és hogy most mit adott rám, azt soha ki nem találnák!

Csilingelő kacagásra fakadt, és férjére pillantott, aki csodáló, boldog szemmel bámulta ruháját, arcát, haját. A két néni is szívből nevetett, mert Gabriel aggályos gondoskodása állandóan tréfák céltáblája volt a családban.

- Kalucsnit! - mondta Mrs. Conroy. - Ez a legújabb! Legyen akár csak egy csöppnyi harmat, már felhúzatja velem. Ma este is fel akarta vetetni, de nem álltam kötélnek. Azt hiszem, legközelebb már egy búváröltönyre kerül sor.

Gabriel idegesen nevetett, és bizonytalanul tapogatta nyakkendőjét, míg Kate néni oly igen élvezte a tréfát, hogy csaknem megduplázódott nevettében. Júlia néni arcáról csakhamar lehervadt a mosoly, és bánatos szemeit unokaöccse arcára emelte. Rövid hallgatás után megkérdezte:

- De hát mi a csuda az a kalucsni, Gabriel?

- Kalucsni, de Júlia! - kiáltott fel Kate néni. - Édes Istenem, hát nem tudod, mi az a kalucsni? Tudod, az az, amit az ember felhúz... a cipőjére húzza fel az ember, ugye Gretta?

- Igen - felelte Mrs. Conroy -, gumírozott vászonból van. Mindkettőnknek van most egy pár belőle! Gabriel azt mondja, a kontinensen mindenki hordja.

- Ja, a kontinensen - mormogta Júlia néni, és elgondolkodóan bólintott.

Gabriel összevonta szemöldökét, és hangjában fojtott harag remegett, amikor megszólalt:

- Igazán nincs benne semmi rendkívüli, csak Gretta nevet rajta mindig, mert azt mondja, hogy pacsnira kalucsnit.

- Hanem mondd csak, Gabriel - kérdezte Kate néni, fürgén elevezve veszélytelenebb vizek felé -, a szobának természetesen utánanéztél. Gretta említette...

- Igen, a szoba rendben van - felelte Gabriel. - A Greshamban vettem ki egyet.

- Minden bizonnyal a lehető legokosabban tetted - vélekedett Kate néni. - Hát a gyerekek, Gretta, nem aggódsz miattuk?

- Ó, csak egy éjszakáról van szó - válaszolt Mrs. Conroy. - Különben is Bessie vigyáz rájuk.

- Minden bizonnyal - vélte Kate néni újból. - Milyen jó lehet, ha van az ember körül egy ilyen lány, akiben meg lehet bízni! Itt van ez a mi Lilynk, isten bizony nem tudom, mi ütött belé. Mintha nem is ugyanaz lenne, aki korábban volt.

Gabriel szeretett volna többet is hallani erről a tárgyról, de Kate néni ámuló pillantása húga után meredt, aki, mint egy alvajáró, elindult lefelé a lépcsőn, nyakát nyújtogatva a korláton át.

- Most mondd - jegyezte meg Kate néni majdnem ingerülten -, hová megy Júlia! Júlia! Júlia! Hová a csudába mész!

Júlia feleútról visszafordult, és mikor hozzájuk ért, nyájasan közölte:

- Megjött Freddy.

Ebben a pillanatban bentről a zongora végső futamai és a taps jelezték, hogy a keringő véget ért. A társalgó ajtaja kicsapódott, és néhányan kijöttek. Kate izgatottan félrehúzta Gabrielt, és fülébe sugdosott:

- Ugorj le, Gabriel, légy olyan jó, és nézz utána, mi van vele; de fel ne engedd, ha be van állítva.

Gabriel a lépcsőhöz lépett, és a korláton át lefülelt. Két ember hangját hallotta, amint a kamrácskában beszélgettek. Kis idő múlva felismerte Freddy Malins hangját a nevetéséről. Tüntető zajjal vonult le a lépcsőn.

- Nagy könnyebbség számunkra - mondta Kate néni Mrs. Conroynak -, hogy Gabriel itt van. Mindig mintha kő esne le a szívemről, ha ő megjön... Júlia, Miss Daly és Miss Power biztosan megszomjaztak, légy szíves, gondoskodj frissítőkről. Köszönjük a keringőt, Miss Daly. Gyönyörű volt.

Egy magas, aszott arcú férfi lépett ki, füstös arcán tüskés szürke bajusszal, karján partnerével.

- Mi is megszomjaztunk, Miss Morkan.

- Júlia, gondoskodj Miss Furlongról és Mr. Browne-ról is.

- Testestől-lelkestől a hölgyeké vagyok - bókolt Mr. Browne, és addig csücsörítette ajkát, míg bajusza felmeredt, mint a sündisznó tüskéje, és a ráncok külön-külön mosolyra keltek az arcán. - Mindjárt azt is elmondom, miért szeretnek engem annyira...

Nem fejezte be a mondatot, hanem amikor Kate néni hallótávolságon kívül került, rögtön magával vonta a hölgyeket a hátsó szobába. A szoba közepét két összetolt négyszögletes asztal foglalta el, amelyeken Júlia néni és a házmester épp a nagy asztalterítőt igazgatták. A tálalón tál-, tányér- és pohár-hegyek, kés-, villa- és kanáldombok magasodtak. A csemegék és édességek a pianínóból átalakított másik tálalón sorakoztak. A sarokban állt még egy kisebb tálaló, mellette két fiatalember angolkeserűt ivott.

Mr. Browne közelebb vezette védenceit, és tréfából meghívta őket forró, édes és erős puncsra. Minthogy azonban a hölgyek erőset soha nem ittak, és nincs is szándékukban inni, három üveg limonádét nyitott nekik. Aztán megkérte az egyik fiatalembert, hogy adjon egy kis helyet, és megragadva a palackot, jó adag whiskyt öntött magának. A fiatalemberek szeme tisztelettel kimeredt, amikor a próbakortyot szájába döntötte.

- Istenemre mondom - jegyezte meg mosolyogva -, az orvos is ezt rendelte.

Az aszott arc még szélesebb mosolyra ráncosodott, és a három hölgy nevetésének muzsikáló visszhangja jutalmazta tréfáját. A hölgyek a derekukat riszálták, idegbajosan rángatták vállukat. A legbátrabb meg is szólalt:

- Nana, Mr. Browne, annyi biztos, hogy orvos ilyesmit nem rendel a betegeknek.

Mr. Browne egy újabb korty whisky után megjátszott kancsalsággal válaszolt:

- Én, hölgyeim, én tisztelettel adózom ama híres Mrs. Cassidynek, aki állítólag azt mondta: "Bizony, Mary Grimes, ha nem akarom bevenni, vetesd csak be velem, mert érzem, hogy szükségem van rá."

Mindezt megjátszott, durva dublini akcentussal mondta, és egy kicsit túl bizalmasan hajolt feléjük kigyúlt arcával, úgyhogy a két nő ösztönösen elhallgatott. A csendet Miss Furlong, Mary Jane tanítványa törte meg azzal, hogy megkérdezte Miss Dalytől, mi annak az édes keringőnek a címe, amit az imént játszott. Mr. Browne látva, hogy nemigen törődnek vele, a két ifjú felé fordult, akiktől több figyelmet remélhetett.

Egyszerűen öltözött, pirospozsgás fiatal nő lépett a szobába, izgatottan tapsolt és kiabált:

- Négyes! Négyes!

Kate néni közvetlenül a sarkában tipegett, ő is kiabált:

- Két urat és három hölgyet, Mary Jane!

- Milyen szerencse, itt van Mr. Bergin és Mr. Kerrigan - lelkendezett Mary Jane. - Mr. Kerrigan, felkérné Miss Powert? Miss Furlong, engedje meg, hogy partnert ajánljak önnek, Mr. Bergin személyében... Éppen ki is vagyunk!

- Három hölgy kell, Mary Jane - figyelmeztette Kate néni. A fiatal urak a hölgyek elé léptek, meghajoltak, hogy tartanák szerencséjüknek, Mary Jane pedig Miss Dalyhez fordult:

- Miss Daly, ha megkérhetném... Igazán borzasztó kedves öntől, hogy a két utolsó tánchoz játszott, de látja, milyen szűkében vagyunk hölgyeknek ma este...

- A legnagyobb örömmel, Miss Morkan.

- De nagyon édes partnert tartogatunk ám önnek: Mr. Bartell D'Arcyt, a tenoristát. Megkértem, hogy énekeljen később. Egész Dublin érte rajong.

- Kellemes orgánum, igen kellemes - jegyezte meg Kate néni.

Mivel a zongora másodszor is belekezdett az előjátékba, Mary Jane gyorsan kivezette a szobából toborzottjait. Alig csukódott be mögöttük az ajtó, Júlia néni maga mögé pillantgatva megjelent.

- Mi baj van, Júlia? - kérdezte Kate néni idegesen. - Ki az?

Júlia, aki egy szalvéta-csimborasszót cipelt karjában, nővére felé fordult, mintha a kérdést feleslegesnek erezné, s odavetve megjegyezte:

- Csak Freddy és Gabriel.

Valóban, közvetlenül mögötte Gabriel bukkant fel, Freddy Malinst kalauzolva a lépcső buktatóin. Az utóbbi negyven év körüli fiatalember volt, Gabriel-féle termetű. Lecsüngő vállai fölött szalonnás, sápadt arc himbálódzott, de virágzón piroslottak orrának széles szárnyai és fülén a lebegő, húsos cimpák. Érdes arcvonásai voltak, Tömpe orra, kerek, csapott homloka, duzzadt, előreugró ajka. Nehéz pilláival, dúlt ritkás hajával mintha mindig álmos lenne. Még mindig azon a történeten nevetett valószínűtlenül magas hangon, amit Gabrielnek mesélt a lépcsőn felfelé, és bal öklének bütykeivel bal szemét dörzsölte elragadtatottan.

- Jó estét, Freddy - üdvözölte Kate néni.

Freddy Malins azzal a talmi könnyedséggel üdvözölte a Morkan kisasszonyokat, amellyel a hangjában szüntelen ott vibráló elfogódottságot szerette volna elleplezni. Aztán mikor észrevette a tálaló mellől feléje vigyorgó Mr. Browne-t, meglehetősen rogyadozó térdekkel átszelte a szobát, és nekikezdett, hogy tompított hangon elismételje a történetet, amit az imént Gabrielnek mesélt.

- Nincs is olyan rossz állapotban, ugye? - kérdezte Kate néni Gabrieltől.

Gabriel felrántotta komorló szemöldökét, ahogy sietve válaszolt:

- Ó, nem, alig lehet észrevenni.

- Na mondd, hát nem egy rettenetes ember! Pedig szegény anyja még fogadalmat is tétetett vele Szilveszter éjjelén. Hanem gyere, Gabriel, nézzünk be a társalgóba.

Az ajtóból Kate néni még visszafordult, és szigorú szemöldökkel, felemelt mutatóujjal, figyelmeztetően Mr. Browne felé intett. Mr. Browne megértőn bólintott, és amikor Kate néni és Gabriel mögött becsukódott az ajtó, Freddy Malins felé fordult:

- No most, Freddykém, teletöltöm neked ezt a poharat finom limonádéval, ez majd rendbe hoz bennünket.

Freddy Malins, aki épp a csattanónál tartott, türelmetlen kézmozdulattal hárította el az ajánlatot, de Mr. Browne ellentmondást nem tűrő hangon figyelmeztette, hogy hozza elöl rendbe a ruháját, aztán teletöltött egy poharat limonádéval, és átnyújtotta neki. Freddy Malins bal kézzel gépiesen átvette a poharat, jobb kezével meg ugyancsak gépiesen nekilátott, hogy megigazítsa a ruháját. Mr. Browne arca még egyszer olyan ráncos lett a jókedvtől, amikor magának egy jó pohár whiskyt töltött. Freddy Malinsból rekedt, sipító nevetés robbant ki, mielőtt sikerült volna a csattanót elnyögnie, és túlcsorduló, meg sem ízlelt italát félretéve, bal öklének bütykeivel elkezdte dörzsölni bal szemét, gépiesen ismételgetve a történet utolsó pár szó-roncsát, már amennyire nevetőgörcsben vonagló szájától kitellett.

Gabriel figyelme szerteszét barangolt, míg Mary Jane akadémiai vizsgadarabjával örvendeztette meg az elnémult társalgót. Bárhogy szerette is a muzsikát, az elhangzó zenedarab sivatagában nem talált egyetlen melódiára sem, amely megpihentette volna zaklatott fülét, és élt a gyanúperrel, hogy a többiek hasonlóképpen éreznek, bár éppen ők kérték Mary Jane-t, hogy játsszon valamit. A büféből jövet négy fiatalember állt meg az ajtóban a zongora hangjaira, majd néhány perc múlva párosával, feltűnés nélkül kiosontak. Az egyetlen, aki szemmel láthatóan élvezte a muzsikát, maga Mary Jane volt. Ujjai egymást űzve szökelltek a billentyűkön, a szüneteknél felkapta kezét a levegőbe, mint egy papnő pillanatnyi bűvöletben. Szorosan mellette állt Kate néni, a kottát lapozta.

Gabriel pillantása a zongora mögötti falra vándorolt, mert bántotta a fényesre vikszelt padló csillogása a súlyos csillár fényözönében. A Rómeó és Júlia erkélyjelenetének képe függött ott, mellette a Towerben megölt két ifjú herceg piros, kék és barna gyapjúfonalba szőtt szomorú sorsa; Júlia néni hajdani, kislánykori műve. Talán abban a régi-régi iskolában, ahová ők kislánykorukban jártak, egy évig is ezt tanították. Születésnapjára neki is hímzett édesanyja egy bíbor bársonymellényt, rókafejekkel, barna selyembéléssel és málnaszem-gombokkal. Különös, hogy anyjának nem voltak zenészi hajlamai, Kate néni mégis őt tartotta a Morkan-család legtehetségesebb tagjának. Ő is és Júlia is látható büszkeséggel emlegették komoly, nagyasszonyos nővérüket. Fényképe ott állt a nagy állótükör előtt. Nyitott könyv feküdt a térdén, Constantine-nek mutatott benne valamit, aki matrózruhában a lábánál hevert. Ő döntött két fia neve felől, mert a családi élet méltóságát mindenek fölé helyezte. Neki köszönhető, hogy Constantine most első káplán Balbrigganban, és neki köszönhető, hogy Gabriel maga is megszerezte diplomáját a Royal Universityn. Árnyék felhőzte be arcát, ahogy eszébe jutott, milyen dacosan ellenezte házasságát. A megvető szó, amit akkor használt, még most is felsajdult emlékeiben: úgy beszélt Grettáról, mint holmi falusi libáról, holott ez egyáltalán nem volt igaz. Később Gretta ápolta odaadón a hosszú betegsége alatt, a monkstowni komor házban.

Megérezte, hogy Mary Jane hamarosan végez, mert a kezdő tétel futamai súlyosodtak a társalgóra, és míg az utolsó akkordokra várt, Gabriel szívében elült a pillanatra fellobbant harag. A darab oktávok tremolójával ért véget, előbb a magas, végül a mély hangokon. Kitörő tapsvihar üdvözölte Mary Jane-t, amint kipirultan, reszkető kézzel összehajtotta kottáját, és kimenekült a szobából. A legélénkebben az ajtó felől csattogott a taps, ahol ismét ott állt a négy fiatalember, akik a büfébe vonultak a zene első hangjaira, de pontosan visszatértek az utolsókra.

Tánc következett. Miss Ivors lett Gabriel partnere. Beszédes, egyenes modorú ifjú hölgy volt Miss Ivors, arcán szeplők pöttyei, barna szeme kissé kidülledt. Nem viselt kivágott ruhát, és a gallérját összefogó nagy brosson ír jelkép és jelmondat állt.

Amikor elfoglalták helyüket, a lány kitört:

- Egy kellemetlen kis elintéznivalóm van magával.

- Velem? - csodálkozott Gabriel.

Miss Ivors komolyan bólintott.

- És mi az? - kérdezte Gabriel, megmosolyogva a lány vészjósló hangját.

- Kicsoda G. C.? - kérdezte vissza Miss Ivors ráemelve pillantását.

Gabriel elpirult, és kérdőn ráncolta volna homlokát, mint aki mit sem tud, de a lány nyersen rászólt: - Ó, az ártatlan bárányka! Rájöttem ám, hogy maga ír a Daily Expressbe. Most aztán szégyellheti magát!

- Miért kellene szégyellni magam? - kérdezte Gabriel pislogva, és mosolyogni próbált.

- Hát akkor majd szégyellem én magam maga helyett is - mondta Miss Ivors kertelés nélkül. - Ez aztán szép dolog. Ilyen egy újságnak írni. Nem hittem volna, hogy maga is nyugatbrit.

Gabriel arcán zavar tükröződött. Tény és való, minden szerdán ír a Daily Express irodalmi rovatába, tizenöt shillinget kap érte. De ettől még nem lett senki nyugatbrit. Csaknem nagyobb örömmel fogadta a kritikára átadott könyveket, mint azt a rongyos csekket. Szerette ujjai között érezni a borítólapot, szerette forgatni a frissen nyomott könyvek jó szagú lapjait. Majd minden áldott nap, mikor a tanítást abbahagyta a kollégiumban, végigjárta a rakparti könyvárusokat; Hickeyt a Batchelor's Walkon, Webbet vagy Masseyt az Aston rakparton, O'Clohisseyt a közben. Nem tudta hogy kivédeni a lány támadását. Azt akarta mondani, hogy az irodalom fölötte áll minden politikának. De sok éve már, hogy őszinte barátság fűzte őket össze, pályájuk párhuzamosan ívelt az egyetemen, és most is mind a ketten tanítanak: nem szúrhatja ki a szemét egy fellengzős frázissal. Csak pislogott, csak mosolyogni próbált, jámboran morogva, hogy nem lát abban semmi politikát, ha könyvkritikát ír.

Mikor megint egymás mellé kerültek, még mindig zavart és szórakozott volt. Miss Ivors rögtön megfogta kezét meleg szorítással, és lágy, barátságos hangon engesztelte:

- Na persze, csak tréfáltam. Vigyázzon, keresztlépés jön.

Mikor újra együvé kerültek, és a lány az egyetemi kérdésről kezdett beszélni, Gabriel megkönnyebbült. Egy barátnője mutatta meg neki a Browning-kötetről írt kritikát, így találta ki a titkot, de a kritika mérhetetlenül tetszett neki. Váratlanul megszorította Gabriel karját:

- Mondja, Mr. Conroy, nem lenne kedve lerándulni nyáron az Aran-szigetekre? Mi egy egész hónapot szeretnénk lenn tölteni. Ragyogó ott a nyári tenger. El kellene jönnie, Mr. Clancy is jön, Mr. Kilkelly is, és Kathleen Kearney. Grettának is jót tenne, ha eljönne. Ő Connachtba való, nem?

- A családja - felelte Gabriel röviden.

- De maga eljön, ugye? - kérdezte Miss Ivors, és meleg kezét Gabriel karjára tette.

- A helyzet az - felelte Gabriel -, hogy már elintéztem, hogy...

- Mit intézett?

- Nos, én minden évben biciklitúrára indulok barátaimmal, és így...

- De hová?

- Hát rendszerint Franciaországba, Belgiumba, néha Németországba - mondta Gabriel zavartan.

- De miért megy Franciaországba meg Belgiumba, ahelyett, hogy saját hazájában nézne szét?

- Hát hogy elevenen tartsam a nyelvtudásomat, és a változatosság kedvéért is.

- Nincs magának anyanyelve, amit elevenen kéne tartani, nagyon elevenen... az ír?

- Ha már itt tartunk, megmondhatom magának; nekem az ír nem anyanyelvem.

A szomszédos párok már felfigyeltek a keresztkérdésekre. Gabriel idegesen pislogott jobbra-balra, és megpróbálta jó kedéllyel átvészelni a megpróbáltatást, bár a pirosság már homlokára szökött.

- Nincs talán hazája, megnézni száz csodáját - folytatta Miss Ivors -, népe, amit nem ismer, itthoni tájak, amelyekről semmit sem tud?

- Az igazat megvallva - vágott vissza váratlanul Gabriel -, torkig vagyok szép hazámmal, torkig!

- Miért?

Kettőt léptek, Gabriel még mindig nem válaszolt.

- Na látja, erre nem tud felelni - mondta Miss Ivors melegen.

Gabriel nagy igyekezettel vetette magát a táncba, hogy kínlódását leplezze. Kerülte a lány szemét, keserű, vádló pillantását. Mikor a tánc végén megint egymás mellett lépegettek, meglepetve érezte meleg, erélyes szorítását a karján. Szigorú szemöldökei alól incselkedve nézett rá a lány, míg csak el nem mosolyodott. Mielőtt elváltak volna, lábhegyre állt, és fülébe súgta:

- Nyugatbrit!

A tánc véget ért. Gabriel a szoba egy elhagyatott sarkába vonult, ahol Freddy Malins édesanyja ült magányosan. Fehér hajú öregasszony volt, erőtlen, bár magas. Hangja elfogódottan csengett, akár a fiáé, kicsit dadogott is. Már tudta, hogy Freddy megjött, és azt is, hogy kis híján józan. Gabriel érdeklődött, milyen volt az átkelés. Glasgow-ban élt az öregasszony, férjes lányánál, és évente egyszer látogatott át Dublinba. Nyájasan elmesélte Gabrielnek, milyen kellemes volt, és milyen figyelmesen bánt vele a kapitány. Beszélt a meseszép házról is, ahol leányával él Glasgowban, és felemlegette mind a barátokat, akik hozzájuk el-eljárogatnak. Míg az asszony nyelve botladozott, Gabriel igyekezett kitépni agyából a kellemetlen közjáték emlékét Miss Ivorsszal. Világos, hogy a lány, vagy asszony, vagy akármi legyen is, megszállott, de elvégre mindennek megvan a maga ideje. Talán az ő válasza is durva volt egy kicsit. De akkor sincs joga, hogy nyugatbritnek nevezze annyi ember füle hallatára, még tréfából sem. Nyilván nevetségessé szerette volna tenni, azért nyaggatta, azért bámult rá azzal a nyúlszemével.

Feleségét pillantotta meg, aki a táncoló párok között tört utat magának; hozzá igyekezett. A füléhez hajolt:

- Gabriel, Kate néni azt szeretné, ha szokás szerint te szeletelnéd fel a libát. Miss Daly a sonkát tálalja majd, én a pudingot.

- Jól van - felelte Gabriel.

- Mihelyt ez a keringő véget ér, Kate néni átküldi a fiatalságot a másik szobába, hogy magunkra maradjunk a vacsora előkészületeihez.

- Táncoltál? - kérdezte Gabriel.

- Táncoltam, hogyne. Nem láttál? Min kaptatok hajba Molly Ivorsszal?

- Szó sincs hajbakapásról. Miért? Mondott neked ilyesmit?

- Valami hasonlót. Rá akarom beszélni ezt a Mr. D'Arcyt, hogy énekeljen. Azt hiszem, rettenetesen beképzelt.

- Nem veszekedtünk - mondta Gabriel rosszkedvűen. - Csak rá akart venni, hogy nézzek szét Nyugat-Írországban, de én nem álltam kötélnek.

Felesége izgatottan megragadta kezét, és ugrált örömében.

- Jaj, Gabriel, menjünk velük - könyörgött. - Úgy szeretném újra látni Galwayt.

- Te elmehetsz, ha annyira akarsz - felelte Gabriel hidegen.

Az asszony rámeredt egy pillanatra, aztán Mrs. Malins felé fordult:

- Na tessék, ez ám egy aranyos férj, Mrs. Malins.

Az asszony eltűnt a táncolók között, és Mrs. Malins figyelembe sem véve, hogy félbeszakították, csak mondta tovább a magáét Gabrielnek arról, hogy milyen csodás a táj Skóciában, milyen szépek a városok. Veje minden évben a tavakhoz viszi nyaralni őket, halászni szoktak ott. Veje ragyogó horgász. Egyszer fogott egy mesés, nagy halat, a szállodában sütötték meg vacsorára nekik.

Gabriel alig hallotta, mit mesél az öregasszony. Most, hogy a vacsora vészesen közelgett, gondolatait megint a beszéd és az idézet töltötte el. Mikor meglátta Freddy Malinst, hogy feléjük tart, üdvözölni anyját, Gabriel átadta székét, és az ablakmélyedésbe vonult. A szoba már kiürült, a hátsó helyiségből tányérok és kések csörömpölése hangzott. Akik még itt maradtak, kifáradva a táncban, kis csoportokba verődve halkan beszélgettek. Gabriel forró, remegő tenyerét a hűs ablaktáblára nyomta. Milyen hideg lehet odakinn! Milyen szép lenne egyedül sétálni, először a hideg leheletű folyó partján, aztán a parkban! Hótól fehér a tar faág most, fehér sapka borítja a Wellington-emlékművet is. Mennyivel jobb lenne ott kinn, mint az ünnepi asztalnál!

Átfutotta beszéde vázlatát: ír vendégszeretet, szomorú emlékek, a három grácia, Párizs, a Browning-idézet. Felidézte kritikájának egy mondatát: "Az ember mintha döbbenetes, agytépő zenét hallana." Miss Ivors dicsérte a méltatást. Komolyan gondolta vajon? Valódi élet lappang-e a propagandista felszín alatt? Mindeddig soha meg nem bántották egymást. Elcsüggesztette az a gondolat, hogy az ünnepi asztalnál ott ül majd a lány is, és nézi őt kötekedő, bíráló szemével, míg beszél. Talán még azt sem bánná, ha belesülne a beszédbe. Egy ötlete támadt, és ez felbátorította. Kate és Júlia nénire célozva, ezt mondja majd:

"Hölgyeim és uraim, annak a nemzedéknek, amely már hanyatlóban van itt, lehetnek hibái; én magam mégis úgy hiszem, olyan kiváló tulajdonságok hordozói voltak, mint a vendégszeretet, víg kedély, emberiesség - amelyek a felnövő, nagyon szigorú és túl okos nemzedék tagjaiból láthatóan hiányzanak." Nagyon jó: ez megadja Miss Ivorsnak.

Mit törődött Gabriel azzal, hogy nagynénjei csak tudatlan öregasszonyok?

Zsivaj kelt a szobában, és elragadta figyelmét. Mr. Browne tűnt fel az ajtóban, lovagiasan gardírozva Júlia nénit, aki lehajtott fővel dőlt a karjára és mosolygott. Szaggatott taps-sortűz kísérte egész a zongoráig, és amint Mary Jane elhelyezkedett a széken, Júlia néni, most már nem mosolyogva, félig a közönség felé fordult, hogy hangja minél jobban uralhassa a szobát. A tapsvihar lassan elült. Gabriel felismerte az előjátékot. Az volt, az a régi nótája Júlia néninek - a Menyegzői tánc. Hangja - átható, tiszta tónus - kecses szárnyalással kapta el a futamot, amely megszépítette a dalt, és habár túl gyorsan énekelt, nem kente el még a legapróbb díszítő-hangokat sem. Aki nem nézett az énekes arcába, sebes, biztonságos repülés mámora tépte magával. Gabriel a többiekkel együtt tapsolt az ének végén, és tapsorkán kavargott a sötétben is, az ünnepi asztal felöl. Olyan őszinte elragadtatást tolmácsoltak a láthatatlan tenyerek, hogy Júlia néni arcát halvány pír öntötte el, ahogy lehajolt, hogy a kottatartóba visszategye a vén, bőrkötésű nótáskönyvet, amelyen nevének kezdőbetűi álltak. Freddy Malins, hogy jobban halljon, fejét oldalra hajtva figyelt, és még mindig tapsolt, amikor a többiek már rég abbahagyták, és lelkesen magyarázott anyjának, aki lassú, méltóságos bólingatásokkal jelezte egyetértését. Végül, mikor már nem tapsolhatott tovább, váratlanul felugrott, és átrohant a szobán Júlia nénihez, két kézzel ragadta meg kezét, és rázta, hangtalanul rázta, mert az elfogódottság megbénította nyelvét.

- Épp most mondtam édesanyámnak - szólalt meg végre -, ilyen szépen még soha nem hallottam magát énekelni, soha. Nem, soha ilyen szép nem volt a hangja, mint ma este itt. Igen! Elhiszi nekem? Mert igaz. Becsület istenemre, így igaz. Soha ilyen tiszta, üde nem volt a hangja, és ilyen... ilyen lágy és üde, nem, soha.

Júlia néni szélesen mosolygott, és bókokról motyogott valamit, miközben kiszabadította kezét Freddy markaiból. Mr. Browne nyitott tenyérrel Júlia nénire mutatott; és egy kikiáltó modorában, aki páratlan csodát mutat be hallgatóinak, a körülállókhoz fordult:

- Íme, Miss Morkan, legújabb fölfedezésem. - Nagyon jót nevetett saját tréfáján, de Freddy Malins rászólt:

- Csak vigyázzon a fölfedezésekkel, Browne. Mert annyit mondhatok, fele ilyen jól sem hallottam őt énekelni, amióta ide járok. Ez a színtiszta igazság.

- De még én sem - helyeselt Mr. Browne. - Azt hiszem, óriásit fejlődött a hangja.

Júlia néni megrántotta a vállát, és jámbor büszkeséggel megjegyezte:

- Harminc évvel ezelőtt nem volt éppen rossz a hangom, szó se róla.

- Én sokszor mondtam már Júliának - szólt közbe sokat jelentőn Kate néni -, hogy ebbe a kórusba csak belepazarolja a tehetségét. De ne adj Isten, hogy hallgatna rám.

A többiekhez fordult, mintha józan eszükhöz fellebbezne egy kölyök konoksága ellen, míg Júlia néni maga elé bámult, emlékek halvány mosolyával az arcán.

- Nem - folytatta Kate néni -, dehogy hallgatna ő akárki szavára vagy tanácsára, csak dolgozik, mint egy rabszolga, éjjel-nappal a kórusban, éjjel-nappal. Karácsony szent napján reggel hat óta! És miért?

- Hát mi másért, ha nem Isten dicsőségére? - perdült hátra mosolyogva a zongoraszéken Mary Jane.

Kate néni dühösen fordult unokahúgához:

- Nem kell nekem magyarázni, tudom én, mit kell tenni az Isten dicsőségére, de azt hiszem, egyáltalán nem szép a pápától, hogy kirakja a kórusokból a nőket, akik egész életüket odaáldozták, és hebrencs kis kamaszokat tol az élre. Én elhiszem, hogy ha a pápa ezt csinálja, egyházunk üdvéért teszi. De se helyesnek nem tartom, se igazságosnak, Mary Jane.

Fokozatosan lovalta magát az indulatba, mert fájó pont volt ez életében, és folytatta volna, ha Mary Jane közbe nem lép, észrevéve a köréjük gyülekező táncosokat:

- Ugyan, ugyan, Kate néni, még meg találja botránkoztatni Mr. Browne-t itt, aki más meggyőződést vall.

Mr. Browne elvigyorodott a vallására tett célzás hallatán. Kate néni pedig sietve feléje fordult, és így szólt:

- Arról igazán szó sincs, mintha kétségbe vonnám a pápa igazát. Én csak egy buta öregasszony vagyok, és nem is mernék még kételkedni se. De hol itt a mindennapi életben nélkülözhetetlen udvariasság, hol a hála? És ha én lennék Júlia helyében, bizony megmondanám én annak a Healy atyának, meg én, egyenesen a szemébe...

- Azonkívül - folytatta Mary Jane a magáét - mindahányan biztosan éhesek vagyunk már, és ha az ember éhes, könnyen dühbe gurul.

- És ha az ember szomjas - vigyorgott Mr. Browne -, akkor is.

- Jobb, ha most az asztalhoz ülünk - mondta Mary Jane -, és a vitát azutánra hagyjuk.

A társalgó előtt, a lépcsőfordulóban Gabriel Júlia nénire és feleségére akadt, akik Miss Ivorst próbálták rábeszélni, hogy maradjon itt vacsorára. Miss Ivors már a hajára tűzte kalapját, kabátját épp most gombolta be, és nem akart maradni. Egyáltalán nem éhes, és máris túl soká maradt.

- Csak tíz percig maradj még, Molly - mondta Mrs. Conroy. - Tíz perc igazán nem számít.

- Pár finom falat vár magára - mondta Mary Jane - a hosszú tánc után.

- De igazán nem maradhatok - makacskodott Miss Ivors.

- Most már tudom, nem érezte jól magát minálunk - mondta Mary Jane elkeseredetten.

- Higgyék el, soha jobban - biztosította őket Miss Ivors -, de most már igazán rohannom kell.

- De hogy mész haza? - kérdezte Mrs. Conroy.

- Pár lépés itt a rakparton - felelte Miss Ivors.

Gabriel habozott egy pillanatig, aztán közbeszólt.

- Ha megengedné, Miss Ivors, ha tényleg mennie kell már, hazakísérném.

De Miss Ivors kitépte magát közülük.

- Hallani sem akarok erről - kiáltotta. - Az isten szerelmére, menjenek már vacsorázni, és hagyjanak engem az utamra. Higgyék már el, hogy tudok magamra vigyázni.

- Na, muris egy nő vagy te, Molly - mondta Mrs. Conroy szívélyesen.

- Beannacht libh - kiáltotta Miss Ivors nevetve, és leszaladt a lépcsőn.

Mary Jane utána bámult, zavartan, rosszkedvűen; Mrs. Conroy meg áthajolt a lépcsőkorláton, és a hallajtó felé figyelt. Gabriel azt kérdezte magától, nem ő volt-e az oka a lány pánikszerű távozásának. Nem, egyáltalán nem látszott rajta rosszkedv: nevetett, amikor elrohant. Gabriel bambán meredt a lépcsőre.

Ebben a pillanatban Kate néni csoszogott elő az ebédlőből, kezét tördelve, elkeseredetten.

- Hol van Gabriel? - kiáltotta. - Hol az ördögben van Gabriel? Mindenki ott vár, vacsorára készen, és nincs, aki felszeletelné a libát.

- Itt vagyok, Kate néni! - kiáltotta Gabriel hirtelen támadt lelkesedéssel. - Terelje elém, ahány csak van, s én máris szeletelem!

Az asztal egyik végén pácolt borjúszegy és egy barnára pirított, kövér liba illatozott, szemben vele fodros papírágyon gömbölyű sonka bőre dagadt a zsinegek árkai közt, behintve barna fahéjjal és friss petrezselyemmel, a csánkja tiszta papír selymébe csavarva. Közöttük két sor tál jó szagú útja húzódott: két sárgapirosan remegő zselé-kupola, két tálcán fehér vaníliakrém-palota, dzsem pirosló tava körülöttük, egy halványzöld, falevél alakú tálon bíbor domb mazsolából, mellette friss mandulahalmok, szmirnai fügék arányló négyszögei, egy tálban tejszín, tetején mogyoró, áttetsző üvegtálca, tele csokoládészeletekkel, arany- és ezüstpapírba csomagolt cukorkákkal, magas üvegtálcán harsányzöld zeller. Narancs és kaliforniai alma roppant piramisa alatt egy gyümölcsöstál roskadozott az asztal közepén, mellette kétoldalt két ódivatú, metszett üvegpalackban portói és sűrű sherry őrködött. Hatalmas sárga tálban várt a puding a lezárt pianínón, mögötte három osztagban felsorakoztatva palackozott barna sör, malátasör és ásványvíz, egyenruhájuk színe szerint: az első kettő fekete, barna illetve piros címkékkel, a harmadik, kisebb osztag fehér, átlós zöld csíkokkal.

Gabriel bátran az asztalfőhöz állt, megvizsgálta kése élét, és villáját keményen a libába döfte. Nem zavarta semmi most, mert szakértője volt a felszeletelésnek, azonkívül semmit sem szeretett annyira, mint egy jól megrakott asztal főhelyén ülni.

- Miss Furlong, mit adhatok magának? - kérdezte Gabriel. - Szárnyat, vagy a mellehúsából?

- A mellből kérnék, de csak egy pici szeletkét.

- És magának, Miss Higgins?

- Ó, amit csak akar, Mr. Conroy.

Miközben Gabriel és Miss Daly a sült libás, a sonkás és a pácolt borjúszegyes tálakat kicserélték, Lily sorra járta a vendégeket egy fehér szalvétával letakart, nagy tál forró krumplipürével. Ez Mary Jane ötlete volt, mint ahogy azt is ő javasolta, hogy almaszószt adjanak a sült liba mellé, Kate néni viszont kijelentette, hogy ha eddig jó volt a sima sült liba, talán ezután is megfelel nekik, és csak azt kívánja, soha rosszabb ne kerüljön az asztalukra. A tanítványait maga Mary Jane szolgálta ki, és ügyelt arra, hogy ők kapják a legjobb falatokat. Kate és Júlia néni a palackokat bontották fel, és hozták az asztalhoz. Barnasört és malátasört az uraknak, ásványvizet a hölgyeknek. Nagy lárma és nevetés zajgott az asztal körül, csörömpöltek a kések, a villák, pukkantak a dugók, csengtek a poharak. Gabriel másodszor is hozzálátott, hogy kiszolgálja a vendégeket, bár ő maga még egy harapást sem evett. Mindenki hangos tiltakozásba tört ki, és végül úgy egyeztek meg, hogy Gabriel lemossa torkát egy jó adag barnasörrel, mert a szeletelés kemény munkája közben beszáradt a nyelve. Mary Jane nyugodtan letelepedett a vacsorája mellé, de Kate és Júlia néni egyre ott csoszogtak az asztal körül, egymás sarkát taposva, összevissza ütközve végtelen útjukon, oly parancsokat osztogatva egymásnak, amelyeket egyikük sem méltatott figyelemre. Mr. Browne könyörögve kérte őket, üljenek le végre enni, Gabriel is erősködött, de ők csak rótták útjukat, és azt felelték, van még idő elég, míg végül Freddy Malins megragadta Kate nénit, és általános kacagás közepette belenyomta a székbe.

Mikor már mindenki tányérja tömve volt, Gabriel mosolyogva kijelentette:

- Na kérem, ha valaki még kér abból, amit a közönséges népek tölteléknek hívnak, az most szóljon.

Kórusban kérték, hogy lásson végre már a vacsorájához, és Lily előhozta a krumplit, amit neki tettek félre.

- Rendben van - mondta Gabriel, és újra meghúzta poharát étvágygerjesztőnek. - Hölgyeim és uraim, pár percre szíveskedjenek hát megfeledkezni létezésemről.

Nekilátott vacsorájának, bele sem szólt a társalgásba, amely, mihelyt Lily elhordta a tányérokat és az evőeszközöket, az asztal körül élénken megindult. A beszélgetés a Royal Színházban vendégszereplő operatársulat körül forgott. Mr. Bartell D'Arcy, a barna képű, ifjú tenorista, aki a legdivatosabb nyakkendőket és bajuszt hordta Dublinban, a szóló alt dicséretére hosszú tirádára fakadt, de Miss Furlongnak az volt a véleménye, hogy a hölgy játékstílusa igen-igen közönséges. Freddy Malins közbevetette, hogy énekelt egyszer a Gaiety Színházban egy varieté második felében egy néger törzsfőnök, és elmondhatja, soha életében nem hallott olyan csodálatos tenorhangot.

- Hallotta őt énekelni? - kérdezte Mr. Bartell D'Arcytól, át az asztalon.

- Nem - felelte Mr. Bartell D'Arcy, hangsúlyozott könnyedséggel.

- Azért - magyarázta Freddy Malins -, mert kíváncsi lennék a véleményére. Szerintem nagyszerű hangja volt.

- Ez Freddyre vall, megtalálni a valóban értékes dolgokat - jelentette ki a társaságnak Mr. Browne cinkoskodva.

- Miért ne lehetne jó hangja? - kérdezte Freddy Malins élesen. - Talán azért, mert fekete a bőre?

Senki sem válaszolt; Mary Jane visszaterelte a beszélgetést a hagyományos opera kérdéseire. Kapott egyszer egy szabadjegyet a Mignonra egyik tanítványától. Nagyon szép volt persze, csak hát őt szegény Georgina Burnsre emlékeztette. Mr. Browne még távolabbi múltakba kalandozott vissza, régi olasz társaságokat emlegetett, akik annak idején Dublinban jártak - Tietjens, Ilma de Murzka, Campanini, a nagy Trebelli, Giuglini, Ravelli, Aramburo. Abban az időben, tette hozzá, volt valami, amit dalkultúrának lehetett nevezni Dublinban. Elmondta azt is, estéről estére hogy tömve volt a régi Royal Színház kakasülője, egyik este egy olasz tenoristát hogy újráztak meg ötször, hogy énekelte el ötször az olasz tenorista az Ó, harctéren hullni vágyom el-t, és mindannyiszor hogy vágta ki a magas C-t, az erkély lelkes ifjú tapsolói hogy rohanták meg-egy egy híres primadonna kocsiját, hogy fogták ki előle a lovakat, és húzták a kocsit a városon át a szállodáig. Miért nem játsszák soha mostanában a régi nagy operákat, kérdezte, a Dinorah-t, a Lucrezia Borgia-t? Mert nincs művész, aki énekelni tudná: azért.

- Persze - szólt közbe Mr. Bartell D'Arcy - merem állítani, ma is akadnak olyan jó énekesek, mint akkor.

- Hol vannak? - kérdezte Mr. Browne kihívón.

- Londonban, Párizsban, Milánóban - felelte Mr. Bartell D'Arcy lelkesen -, nem kétséges, hogy Caruso van olyan jó, mint bárki azok közül, akiket ön említett.

- Meglehet - mondta Mr. Browne. - Mégis, meg kell mondanom önnek, én erősen kétlem.

- Jaj, bármit megadnék, ha Carusót énekelni hallanám - mondta Mary Jane.

- Részemről - jegyezte meg Kate néni, egy csonton csipegetve - csak egy tenorista létezett. Már úgy értem, aki nekem tetszett. De azt hiszem, egyikőjük sem ismeri már a nevét.

- Ki az a szerencsés, Miss Morkan? - kérdezte Mr. Bartell D'Arcy udvariasan.

- A neve - emlékezett vissza Kate néni -, Parkinson volt a neve. Akkor hallottam őt énekelni, amikor még virágkorát élte. Azt hiszem, neki volt a legtisztább tenorhangja, amivel emberi torkot valaha is megáldott az ég.

- Különös - mondta Mr. Bartell D'Arcy -, még a nevét sem hallottam soha.

- Igen, igen - állította Mr. Browne is -, Miss Morkannak tökéletesen igaza van. Még én is hallottam emlegetni az öreg Parkinsont, mert őt magát én már nem hallhattam.

- Csodálatos, tiszta, megejtő, lágy angol tenor volt - lelkesedett Kate néni.

Miután Gabriel végzett, a pudingot áttelepítették az asztalra. Újra felcsörömpöltek a kanalak és a villák. Gabriel felesége egy-egy kanálnyi pudingot tett mindenkinek, és a tele tányérokat kézről kézre adatta az asztal hosszán. Fele útjukon Mary Jane tartotta fel, és málna- meg narancsízzel, vaníliakrémmel és dzsemmel körítette. A puding Júlia néni készítménye volt, az asztal minden tájáról zengett a dicséret. Ő maga megjegyezte, hogy nem sikerült elég barnára.

- Miss Morkan, remélem, az én barnaságom megfelel önnek - jegyezte meg Mr. Browne -, mert hiszen tudja, én aztán barna vagyok, mindenestől.

Az urak, kivéve Gabrielt, mind megkóstolták a pudingot, leróva bókjaikat Júlia néninek. Gabriel soha nem evett édességet, neki tették félre a zellert. Freddy Malins is kivett egy szál zellert, és azt ette a pudinghoz. Hallotta, hogy a zeller jót tesz a vérnek, és épp most orvosi felügyelet alatt állt. Mrs. Malins, aki az egész vacsora alatt hallgatott, most megjegyezte, hogy a fia a Mount Melleraybe utazik fel jövő héten. Az egész asztal tüstént Mount Mellerayről kezdett beszélni: milyen üde ott fenn a levegő, milyen vendégszeretők a szerzetesek, és hogy soha egy árva pennyt még nem kértek vendégeiktől.

- Csak nem azt akarják mondani - hitetlenkedett Mr. Browne -, hogy ha egy pasas csak úgy meggondolja magát, és felmegy oda, mintha szállodába menne, él egy darabig a nyakukon, utána csak úgy odább állhat fizetés nélkül?

- Általában adományt szokás otthagyni, mikor az ember eljön - mondta Mary Jane.

- Bárcsak a mi egyházunknak is lennének ilyen intézményei - jegyezte meg Mr. Browne őszinte lelkesedéssel.

Megütközve vette tudomásul, hogy a szerzetesek ott némaságban élnek, hajnalban kettőkor kelnek, és a koporsójukban alszanak. Megkérdezte, mire való ez.

- Ezt írja elő rendük szabályzata - magyarázta Kate néni tömören.

- Értem, de miért? - kérdezte Mr. Browne.

Kate néni megismételte, hogy ez a szabály és kész. Mr. Browne láthatólag még mindig nem értette. Freddy Malins megmagyarázta, amennyire tőle telt, hogy a szerzetesek a nagyvilág bűneit akarják jóvátenni ezzel. A magyarázat nem lehetett elég világos, mert Mr. Browne vigyorogva megjegyezte:

- Ez a gondolat fölöttébb tetszik nekem, csak azt nem értem, miért nem jó nekik a kényelmes, sodronyos ágy?

- A koporsó - mondta Mary Jane - azért van, hogy mindig emlékeztesse őket a halálra.

A gyászos témát mihamar elejtették, és a beállott csendben hallani lehetett, amint Mrs. Malins a szomszédjának suttogta: nagyon-nagyon jó emberek ők, a szerzetesek, nagyon-nagyon jámborak.

A mazsola, a mandula, a füge és a narancs, a csokoládé és az édesség körbejárt az asztalon, és Júlia néni felszólította a vendégsereget, lássanak hozzá a portóihoz vagy a sherryhez, ki mit szeret. Mr. Bartell D'Arcy először egyikből sem kért, de szomszédja oldalba bökte, és valamit a fülébe súgott, mire megengedte, hogy poharát teletöltsék. Ahogy teltek a poharak, a beszélgetés lassacskán megszakadt. A csendet csak a pohárba csorduló bor zenéje és a nyugtalan széknyikorgás törte meg. Valaki köhentett, valaki finoman az asztalra koppintott, csendre intve a társaságot. Csend lett. Gabriel hátratolta székét és felállt.

A kopogtatás bátorítóan felerősödött, aztán végképp elült. Gabriel az asztalterítőre tapasztotta remegő tenyerét, és idegesen mosolygott a társaságra. A feléje forduló arcokról a csillárra kapta tekintetét. Keringőt játszottak a másik szobában, és áthallatszott a szoknyák suhogása a társalgó ajtaján. Kint, a rakparton, emberek állnak a hóban, nézik a fénylő ablakokat, hallgatják a keringő dallamát. Kristálytiszta kint a levegő. Távolabb, a park fái hó alatt roskadoznak. A Wellington-emlékmű szikrázó hósapkába bújt, ide csillan fénye nyugatról - át a Fifteen Acres fehér takaróján.

Belevágott:

- Hölgyeim és uraim! Ezen az estén is, mint évek során át mindannyiszor, osztályrészemül jutott, hogy egy nagyon megtisztelő feladatnak tegyek eleget, egy feladatnak, amely, attól tartok, szerény képességeimet, mint szónokét, lebírhatatlan nehézségek elé állítja.

- Dehogy, dehogy! - szólt közbe Mr. Browne.

- Mindazonáltal legyen szabad önöket arra kérnem ez estén - jóindulatukba ajánlva gyarló képességeimet -, hadd vegyem igénybe néhány percre figyelmüket, míg megpróbálom szavakba önteni érzéseimet, melyek ez alkalommal megrohantak.

- Hölgyeim és uraim, nem először gyűltünk össze itt ma, e vendégszerető falak közé, a dús asztal köré, nem először vagyunk élvezői - helyesebben áldozatai - bizonyos hölgyek vendégszeretetének. - Karjával a levegőbe kaszált, és szünetet tartott. Mindenki Júlia nénire, Kate nénire és Mary Jane-re nevetett vagy mosolygott, akik rózsaszínre váltak gyönyörűségükben. Gabriel bátrabban folytatta:

- A tűnő évekkel egyre csak szilárdul bennem az az érzés, hogy nincs még egy olyan hagyomány hazánkban, amely annyi dicsőséget hozott volna, és amelyet oly féltékenyen őriznénk, mint a vendégszeretet ősi hagyománya. Olyan hagyomány ez, amely, tapasztalatom szerint (és nem egy országot bejártam) párját ritkítja a modem nemzetek között. Mondhatná valaki azt is talán, hogy gyöngeség ez inkább, kár vele dicsekedni. Szívem szerint azt felelném erre, királyi gyöngeség ez, és olyan, hogy azt kívánom, soká éljen és viruljon itt közöttünk. De egyet bizton mondhatok: amíg ez egyetlen tető ója a fönt említett drága hölgyeket - és leghőbb óhajom, hogy sok-sok hosszú évig ója még -, az ősi, meleg szívű, udvarias ír hazaszeretet, melyet őseink bíztak reánk, és amelyet épen kell átadnunk utódainknak, még él közöttünk.

Szívből jövő, helyeslő mormogás kelt az asztalok körül. Gabriel agyán átsuhant, hogy Miss Ivors elment, és milyen udvariatlanul ment el - és magabiztosan folytatta:

- Hölgyeim és uraim! Egy új nemzedék nő soraink közé, új eszmék, új elvek fűtik. Ez a nemzedék komolyan veszi elveit, lelkesedik értük, ez a nemzedék - még ha rossz utakon tévelyeg is, szilárdan hiszem, hogy alapjában véve őszinte nemzedék. De, hölgyeim és uraim, szkeptikus, és ha szabad ezzel a kifejezéssel élnem, agytépő korban élünk: és néha attól rettegek, hogy ebből az új, okos, jobban mondva, és ez áll, túl okos nemzedékből kihal a humánum, a vendégszeretet, a megbocsátó jó kedély, amely egy szebb kornak volt a része. Ahogy ma este itt a múlt nagy énekeseit hallottam fölemlegetni, be kell vallanom, az jutott eszembe, hogy a szűkülő korlátok korában élünk. Abban a korban, és ezt ne tekintsük túlzásnak, tág terek várták az embert: és ha el is múlt visszahozhatatlanul, legalább reméljük azt, hogy a maihoz hasonló összejöveteleken, mikor büszke és hő ragaszkodással beszélünk róla, mindig újra éled, és elhunyt nagyjai emlékét, kiknek hírét-nevét nem fogja a világ halni hagyni, még mindig ápoljuk szíveinkben.

- Halljuk, halljuk - lelkesedett Mr. Browne.

- De - folytatta Gabriel lágyabban rezgetve hangját - ilyen összejöveteleken, mint most a mienk, mindig elménkbe tolakodnak szomorúbb gondolatok is: a múlt, az ifjúság emlékei, a változásoké, hiányzó arcoké, akiket valaha szerettünk. Életünk ösvényén sok-sok ilyen szomorú emlék áll utunkba, ha minduntalan megállnánk eltűnődni rajtuk, elhagyna erőnk, nem tudnánk derekasan helytállni az életben, a munkában. Pedig mindannyiunkat vár a kötelesség, várnak a gyengéd kötelékek, amelyek megkövetelik, és jogosan követelik meg a szívós igyekvést.

- Éppen ezért nem időzöm hosszasan a múltnál. Nem azért gyűltünk ma össze, hogy borús elmélkedéssel töltsük időnket, hanem a hétköznapok taposómalmából, a rohanásból és a tolongásból menekültünk ide egy röpke pillanatra. A jó barátság szellemében, mint barátok vagyunk ma itt, és mint kollégák, bizonyos fokig a camaraderie igaz szellemében is; és mint vendégek - hogy találóan szóljak - Dublin zenei világának Három Gráciájánál.

Taps és nevetés tört ki az asztal körül a nyílt célzásra. Júlia néni hiába kérte meg egymás után szomszédjait, hogy mondják, miket beszélt Gabriel.

- Azt mondja, hogy mi vagyunk a Három Grácia - mondta Mary Jane.

Júlia néni ugyan nem értette, de mosolyogva felnézett Gabrielre, aki az előbbi modorban folytatta:

- Hölgyeim és uraim! Nincs szándékomban átvenni ma este azt a szerepet, amelyet Párisz játszott valaha, egy más alkalommal. Nincs szándékomban választani közöttük. Ez a feladat számomra gyűlöletes lenne, és gyarló erőmet meg is haladná. Mert amint sorba nézem őket, légyen szemem előtt akár fő vendéglátó asszonyunk, akinek jó szíve, túl jó szíve immár szóbeszéd tárgya mindazok körében, akik őt ismerik; akár húga, akinek ma esti éneke reveláció volt, csoda - úgy látszik, örök ifjúsággal áldatott meg -, és végül, de nem utolsósorban, ha tehetséges, vidám, szorgos kezű legifjabb háziasszonyunkat tekintem, uraim, nem tudom, melyiküknek nyújtanám az almát.

Gabriel nagynénjeire pillantott, és amikor meglátta Júlia néni szélesen mosolygó arcát, és a könnyeket, amelyek Kate néni szemét elfutották, sietett befejezni mondókáját. Gálánsan a magasba lendítette borospoharát, és miközben az egész társaság várakozásteljesen poharat fogott, emelt hangon megszólalt:

- Mindhármójukat köszöntse ez az áldomás. Igyunk egészségükre, jólétükre, hosszú életükre, boldogságukra és boldogulásukra, tartsák még sok-sok évig azt a büszke, önerejükkel kivívott helyet, amelyet hivatásukban betöltenek, élvezzék még nagyon sokáig azt a tiszteletet és ragaszkodást, amely irántuk a szívünkben él.

A vendégsereg felállt, a poharak magasba lendültek. Mindenki a három hölgy felé fordult, akik ülve maradtak, és Mr. Browne vezetésével felcsendült a dal:

Kate néni zsebkendőjébe temette arcát, és még Júlia néni is meghatódott. Freddy Malins pudingos villájával verte az ütemet, az éneklők egymáshoz hajoltak, mint tanácskozó tagok valami énekes konferencián, és lendületesen daloltak:

Aztán újra vendéglátóik felé fordultak:

A felharsanó üdvrivalgást átvették a társalgóban szórakozó vendégek is, ütemesen újra meg újra felcsapott a lárma, Freddy Malins vezénylőtiszti minőségben verte az asztalt villája nyelével.

A csípős, hajnali szél belopódzott a hallba, ahol álltak. Kate néni meg is jegyezte:

- Valaki csukja már be az ajtót. Mrs. Malins még halálra fázik.

- Browne van odakint, Kate néni - felelte Mary Jane.

- Mindig, mindenütt Browne - mondta Kate néni fojtott hangon.

Mary Jane nevetett nénje óvatosságán.

- Csupa előzékenység ma ez az ember.

- Szépen idetelepedett szent karácsony estéjén is - fűzte hozzá Kate néni az előbbi hangon -, hat ökör nem mozdította volna el. Jókedvűen nevetett saját magán, aztán sietve hozzátette:

- Hívd be gyorsan, Mary Jane, és csukd be az ajtót. Az isten szerelmére, remélem, nem hallotta meg.

Ebben a pillanatban kinyílt a hallajtó, és Mr. Browne jelent meg a küszöbön olyan nevetéssel, hogy attól lehetett tartani, a szíve szakad bele. Hosszú, zöld télikabát volt rajta, hamis asztrakán gallérral és kézelővel, fején lapos szőrmesapka. Kimutatott a hófedte rakpartra, ahonnan éles, hosszú fütty hangja hasított be a nyitott ajtón.

- Freddy ide csődíti Dublin összes fiákerét - mondta. Gabriel bukkant elő az iroda mögötti kamrácskából, nagykabátját rángatta magára, és körülpillantva a hallban, megkérdezte:

- Gretta nincs még idelenn?

- Most szedegeti a holmiját - válaszolta Kate néni.

- Ki zongorázik odafönt? - kérdezte Gabriel.

- Senki. Már mindenki elment.

- Dehogyis, Kate néni - szólt közbe Mary Jane. - Mr. Bartell D'Arcy meg Miss O'Callaghan még nem ment el.

- Valaki a zongorával bolondozik - mondta Gabriel. Mary Jane Gabrielre és Mr. Browne-ra pillantott, és fázósan összerázkódott. - Szinte fázom, ha erre a két bebugyolált úrra nézek. Még elgondolni is rémes, milyen útjuk lesz hazafelé.

- E pillanatban jobbat elképzelni se tudnék - mondta Mr. Browne rettenthetetlenül -, mint egy csuda jó sétát kint a szabadban, vagy ami még jobb, vágtató szánon ülni, egy jól futó ló gyeplőjével a kezemben.

- Valaha nekünk is volt egy szép lovunk, azzal szoktunk hazajárni - mondta Júlia néni szomorúan.

- Az örökemlékű Johnny - mondta nevetve Mary Jane.

Kate néni és Gabriel is nevetett.

- Na és mi volt abban a Johnnyban olyan csodálatos? - kérdezte Mr. Browne.

- Néhai nagyapánk, a rég elsiratott Patrick Morkan ugyanis - magyarázta Gabriel -, akit utolsó éveiben másként, mint öregúr, nem is szólítottak, csirizfőző volt.

- De Gabriel - mondta Kate néni nevetve -, hiszen keményítőmalma volt.

- Csiriz vagy keményítő - folytatta Gabriel -, egyre megy. Szóval, az öregúrnak volt egy Johnny nevű lova. Ez a Johnny volt az öregúr energiatelepe, körbe-körbe trappolva a járgány rúdja előtt, ez tartotta üzemben a malmot. Minden nagyon jól ment, de most jön a tragikus eset a Johnnyval. Egy szép napon az öregúr fejébe vette, hogy ezzel a kiválósággal vonul ki egy katonai díszszemlére a parkba.

- Az Úr kegyelme legyen vele haló poraiban - szólt Kate néni kegyesen.

- Ámen - hagyta helyben Gabriel. - Az öregúr tehát, amint már említettem, felöltötte legszebb keménygallérját, fejébe nyomta legszebb csúcsos kalapját, befogta Johnnyt, és nagy pompásan kihajtott ősei kastélyából, amely a Back Lane-en volt, ha jól tudom.

Mindenki nevetett, még Mrs. Malins is, Gabriel előadásán. Kate néni közbeszólt.

- Ugyan, Gabriel, hisz nem is a Back Lane-en lakott, csak a malma volt ott.

- Kihajtott hát elődei hajlékából - folytatta Gabriel - ama Johnnyval. Gyönyörűen ment is volna minden, ha Johnny meg nem látja Vili őfelsége szobrát: már most vagy beleszeretett abba a lóba, amin Vili őfelsége ült, vagy azt hitte, hogy a malomban van megint, mert váratlanul ügetni kezdett a szobor körül, körbe-körbe.

Gabriel körbejárt a hallban kalucsnijával, a többiek nevetése közepette.

- Csak ügetett a ló körbe-körbe - mesélte Gabriel -, az öregúr meg, ragyogó, öntelt öregúr, nagyon méltatlankodott: "Na, mi lesz, kérem? Gyerünk, gyerünk, kérem, Johnny! Johnny! Micsoda méltatlan viselkedés ez? Nem értem ezt a lovat!"

Gabriel meséjét és mozdulatait fel-felzúduló nevetés kísérte, ahogy eljátszotta az esetet. Egyszerre kopogás visszhangzott a hallban. Mary Jane az ajtóhoz szaladt és kinyitotta. Freddy Malins lépett be, tarkójára lökött kalappal, fázósan felhúzott vállal, szuszogva és gőzölögve a szokatlan testgyakorlattól. - Csak egy kocsit tudtam keríteni - közölte.

- Semmi baj, biztosan találunk még egyet a rakparton - mondta Gabriel.

- Persze - helyeselt Kate néni - jobb, ha Mrs. Malins nem vár sokáig itt a huzatban.

Fia és Mr. Browne karjára támaszkodva Mrs. Malins szerencsésen lejutott a lépcsőn, és némi mesterkedés árán sikerült felvonszolni a kocsira. Freddy Malins felkapaszkodott melléje, és jó ideig foglalatoskodott körülötte, Mr. Browne meg tanácsokkal segédkezett. Végre kényelembe helyezkedett az anyja, és Freddy Malins felszólította Mr. Browne-t, hogy szálljon ő is be. Hosszú, zavaros beszélgetés után Mr. Browne fellépett a kocsira. A kocsis beburkolózott pokrócába, és hátrahajolt a címért. A zűrzavar nőttön-nőtt. A szerencsétlen kocsis ide-oda kapkodta a fejét a kocsi két ablaka között: az egyikből Freddy Malins feje állt ki, és árasztotta el utasításokkal, a másikból Mr. Browne-é, aki homlokegyenest az ellenkezőjét mondta. Hol szálljon ki útközben Mr. Browne, ezt kellett volna eldönteni; Júlia néni, Kate néni és Mary Jane a küszöbről vettek részt a vitában, egymásnak ellentmondó, egymást cáfoló tanácsokkal, fuldokolva a nevetéstől.

Ami Freddy Malinst illeti, ő már megszólalni sem bírt, annyira nevetett. Ki-be kapkodta fejét az ablakon pillanatonként, mindannyiszor kockára téve kalapját, és közvetítette anyjának a vita állását, míg végre Mr. Browne túlordítva a nevetés lármáját, a megzavarodott kocsisra süvöltött:

- Tudja, hol van a Trinity College?

- Tudom, kérem.

- Hát akkor irány a Trinity College kapuja, majd ott megmondjuk, merre hajtson tovább. Érti?

- Igenis, kérem.

- A Trinity College-hez, sebesen, mint a madár.

- Igenis, kérem.

Csattant az ostor, és a kocsi elzörgött a rakpart mentén, nevetés és istenhozzádok kíséretében.

Gabriel nem ment ki az ajtóba a többiekkel. A hall egyik sötét sarkából bámult fel a lépcsőn. Az első kanyarban egy nő állt, árnyékban. Arcát nem látta, csak szoknyájának téglavörös és halvány arany csíkjait, amelyek az árnyékban fehér-feketéknek látszottak. A felesége volt. A korlátra dőlve hallgatott valamit. Az asszony mozdulatlan némasága különösnek tűnt Gabriel előtt, és ő is hegyezte fülét, hátha elkap valami hangot. De alig hallott valamit, kivéve a nevetés és vita lármáját a kapulépcső felől, néhány zongoraakkordot és egy éneklő férfihang el-elúszó dallamfoszlányát.

Némán állt a homályban, és megpróbálta elkapni a dallamot, amit a férfi énekelt, közben a feleségét bámulta. Báj és titok áradt a tartásából, mintha valaminek a szimbóluma lenne. Feltette magának a kérdést, minek a szimbóluma lehet egy mozdulatlan asszony, lépcsőkorlátra dőlve, árnyékban, amint távoli zenére figyel. Ha festő lenne, ebben a helyzetben festené meg. A sötét háttérben kék filckalapja élesen elválna hajának bronzvörösétől, szoknyáján a sötét csíkok ugyancsak élesen elválnának a világosabbaktól. Távoli zene, ez lenne a kép címe, ha festő lenne.

A hallajtó csattant; Júlia néni, Kate néni és Mary Jane jöttek be, még mindig nevetve.

- Hát nem szörnyű alak ez a Freddy? - mondta Mary Jane.

- Igazán szörnyű alak.

Gabriel némán felmutatott a lépcsőre, arrafelé, ahol a felesége állt. Most, hogy a hallajtó becsukódott, tisztábban lehetett hallani a zongorát és a dalt. Gabriel figyelmeztetően feléjük intett, hogy maradjanak csendben. A dal mintha ősi ír hangszerelésű lett volna, és az énekes, úgy tűnt, nehézkesen ejti a szavakat, és a dallamban sem biztos. A távolság és az énekes rekedtsége panaszossá nyújtana a hangot, elmosta a dal ritmusát és a bánattól zokogó szavakat:

- Ó - kiáltott fel Mary Jane -, Mr. Bartell D'Arcy énekel, pedig hiába könyörögtünk neki egész éjszaka. Megkérem, hogy énekeljen, mielőtt elmegy.

- Jaj, beszéld rá, Mary Jane - mondta Kate néni. Mary Jane félretolta őket, és a lépcső felé iramodott, de mielőtt még elérte volna, az énekes elhallgatott, és a zongora fedele hirtelen lecsapódott.

- Milyen kár! - kiáltott fel. - Jön már lefelé, ugye, Gretta?

Gabriel hallotta a felesége igenlő válaszát, és látta, hogy elindul lefelé. Pár lépcsőfokkal mögötte ott jött Mr. Bartell D'Arcy, Miss O'Callaghan társaságában.

- Jaj, Mr. D'Arcy - kiáltotta Mary Jane -, tudja-e, mennyire nem szép magától, hogy csak így abbahagyja, amikor itt mi mindannyian elragadtatva hallgatjuk!

- Mr. D'Arcy társaságában voltam egész éjjel - mondta Miss O'Catlaghan -, különben Mrs. Conroy is velünk volt, és nekünk elmondotta, hogy nem énekelhet, mert borzasztóan meghűlt valahol.

- Jaj, Mr. D'Arcy - mondta Kate néni -, most füllentett egy nagyot.

- Nem hallja, hogy olyan rekedt vagyok, mint egy varjú? - válaszolta Mr. D'Arcy gorombán.

Besietett a kamrácskába, és magára öltötte télikabátját. A többiek megrökönyödve durva szavára, nem tudtak hirtelen mit felelni. Kate néni összeráncolta szemöldökét, és jelt adott a többieknek, hogy ne bolygassák tovább a témát. Mr. D'Arcy a torkát bugyolálta gondosan és mogorván.

- Az időtől van - mondta Júlia néni kis szünet után.

- Igen, mindnyájan meg vagyunk hűlve - tette hozzá Kate néni készségesen -, egytől egyig.

- Azt mondják - mondta Mary Jane - harminc éve nem esett ennyi hó, és ma reggel olvastam az újságban, hogy szerte az országban havazik.

- Én szeretem a havat - mondta Júlia néni szomorúan.

- Akárcsak én - helyeselt Miss O'Callaghan. - Nem is karácsony a karácsony, ha nem fehér.

- Szegény Mr. D'Arcy biztosan nem rajong a hóért - mondta Kate néni mosolyogva.

Mr. D'Arcy kijött a kamrácskából, fülig pólyált nyakkal, állig begombolkozva, és bűnbánó hangon elmondta meghűlésének szomorú történetét. Mindenkitől kapott tanácsot, mindenki mélyen sajnálkozott; és lelkendezve ösztökélték, nagyon vigyázzon a torkára az éjszakai levegőben. Gabriel feleségét figyelte, aki nem kapcsolódott bele a beszélgetésbe. Közvetlenül a poros lámpaernyő alatt állt; a gáz lángja csengve szikrázott dús, bronzvörös haján, pár napja látta, kibontva a kandallónál szárogatta. Még mindig az előbbi hangulatban volt, és úgy látszott, fogalma sincs arról, ami körülötte történik. Végre feléjük fordult, és Gabriel észrevette, hogy arca izzik, szeme csillog. Áradó öröm öntötte el hirtelen szíve táját.

- Mr. D'Arcy - hallotta felesége hangját -, mi a címe annak a dalnak, amit az előbb énekelt?

- Az aughrimi leány - felelte Mr. D'Arcy -, de nem emlékszem rá egész pontosan. Miért? Ismeri talán?

- Az aughrimi leány - ismételte -, nem emlékeztem a címére.

- Tündéri dallam - mondta Mary Jane - igazán sajnálom, hogy nem énekelhetett ma este.

- Ugyan, Mary Jane - szólt rá Kate néni -, ne bosszantsd Mr. D'Arcyt. Nem engedem bosszantani.

Amikor látta, hogy mindnyájan felkészültek a távozásra, az ajtóhoz terelte őket, és elköszöntek egymástól:

- Hát akkor jó éjszakát, Kate néni, és köszönjük a szép estét.

- Jó éjszakát, Gabriel, jó éjszakát, Gretta!

- Jó éjszakát, Kate néni, és nagyon köszönjük. Jó éjszakát, Júlia néni.

- No nézd csak, jó éjszakát, Gretta, nem is láttalak.

- Jó éjszakát, Mr. D'Arcy. Jó éjszakát, Miss O'Callaghan.

- Jó éjszakát, Miss Morkan.

- Még egyszer jó éjszakát.

- Jó éjszakát, mindenkinek. Jó utat.

- Jó éjszakát. Jó éjszakát.

Sötét volt még a hajnal. Álmos, sárga fénysugár nyújtózott a házak fölé, a folyó fölé: az ég mintha leszállni készülődne. Latyak fénylett az úton. A hó csíkokban, foltokban ült meg a tetőkön, a rakparti járdán, a korlátokon. A lámpák még rőten lobogtak a barna hajnalban, túl a folyón fenyegetően meredt a súlyos égbe a Four Courts palotája.

Előtte ment az asszony Mr. D'Arcyval. Cipője, barna csomagban a hóna alatt, szoknyáját felhúzta kicsit, hogy le ne érjen a sárba. Már nem volt olyan titkot sejtető báj a tartásában, de Gabriel szeme még izzott a boldogságtól. Ereiben zubogva száguldott a vér, gyújtó gondolatok torlódtak mámoros agyában.

Előtte ment az asszony, sudáran, a lépte könnyű, mint a fény; vágy rohanta meg, hogy zajtalanul mögéje lopóddzon, és két vállát átfogva ölelőn, bolondos-édes szavakat suttogjon a fülébe. Olyan törékenynek látta most az asszonyt, hogy szerette volna, ha valamit lebírva megvédhetné, és utána kettesben valahol... Kettejük titkos élete, mint gyémántcsillagokkal ékes nyári ég, borult emlékei fölé. Egy halványrózsaszín boríték reggel a kávéscsészéje mellett, amelyet álmodozva becéz a keze. A borostyán közt madárzsivaj, a függöny napsütötte bársonya remegőn csillámlik a padlón: boldogságában még enni sem tud. A zsúfolt peronon állnak, és ő egy jegyet csúsztat a meleg, illatos tenyérkébe, a kesztyűje alá. Állnak a téli hidegben, egy rácsos ablakra bámulva, amely mögött üveget fúj a dörgő kohó mellett egy ember. Csikorgó hideg van. Arcukat egymás mellé szorítva néznek befelé, az ifjú asszony arcáról illat száll a hideg levegőben, és hirtelen nem tudja, miért, csak bekiabál az embernek, a kohó mellett:

- Meleg a tűz, uram?

De a kohó zajától nem hallotta az ember, így a legjobb. Még valami gorombaságot mondott volna, és elrontotta volna a hangulatot.

Meghitt boldogság hullámai áradtak szívéből, meleg özönét lüktetve röpítette teste minden tája felé a vér. Mint csillagok bágyadt sugara, tört és gyengéd fénnyel ragyogták be emlékeit kettejük közös életének boldog percei, amelyekről senki, de senki nem tud, és nem is fog majd soha. Ezeket a perceket szerette volna most visszaidézni az asszonynak, hogy feledje hosszú házaséletük unalmas éveit, és csak a mámoros pillanatok éljenek emlékében. Mert az évek, úgy érezte most, nem ölték még meg lelkeiket. A gyerekek, az ő irodalmi ambíciói, az asszony háztartási gondjai nem fojtották még teljesen el a gyengéd tüzet a szívükben. Hogy is mondta az egyik levélben, amelyet akkortájt írt az asszonynak? "Miért van az, hogy ezeket a szavakat szárazaknak és hűvöseknek találom? Azért talán, mert nincs szó, mely méltó nevednek."

Mint távoli zene dallamárja, úgy törtek elő a múltból a régi szavak. Egyedül szeretett volna már lenni az asszonnyal. Ha elmennek a többiek, ha magukban lesznek majd a szobában, fent a szállodában, lágyan suttogja majd a nevét:

"Gretta!"

Lehet, hogy meg se hallja rögtön: épp akkor vetkőzik. Akkor valamit, valami lázasat zenget meg a hangja az asszonyban. Feléje fordul majd...

A Winetavern utca sarkán fogtak végre egy bérkocsit. Felderült nyikorgó lármájára, mert ez megmenti majd a beszélgetéstől. Az asszony az ablakon át kifelé bámult, fáradtnak látszott. A többiek is alig beszéltek, egy-egy épületre vagy utcára hívták fel egymás figyelmét. A ló kedvetlen vonszolta terhét, unott, zörgő dobozát maga mögött, és Gabriel egy kocsiban ült ismét az asszonnyal, száguldó kocsiban, hogy hajójukat elérjék, vágtattak mézesheteik elébe.

Mikor a kocsi az O'Connel-hídon haladt át, Miss O'Callaghan megjegyezte:

- Azt mondják, aki átmegy az O'Connel-hídon, mindig találkozik egy fehér lóval.

- Ezúttal egy fehér emberrel találkoztunk - mondotta Gabriel.

- Hol van? - kérdezte Mr. Bartell D'Arcy.

Gabriel az emlékműre mutatott, amelyen hófoltok fehérlettek. Aztán ismerősen odaintett a néma szobornak.

- Jó éjszakát, Dani - szólt derűsen.

Mikor a kocsi a szálló elé ért, Gabriel kiugrott, és Mr. Bartell D'Arcy szabadkozása ellenére kifizette a kocsist. Egy shilling borravalóval toldotta meg a bért. A kocsis tisztelgett:

- Boldog új évet kívánok, uram!

- Magának is - mondta Gabriel barátságosan.

Egy pillanatig a karjában tartotta az asszonyt, amikor kisegítette a kocsiból, és a járdaszélen állva elköszönt a többiektől. Könnyedén dőlt a karjára, mint pár órával ezelőtt, amikor táncolt vele. Boldog és büszke volt akkor is, hogy az övé, büszke gyengéd bájára, asszonyi varázsára. De most, a régi emlékek tüzében, az első mozdulatra, a zengő, különös, illatos asszonyi test első érintésére végigremegett rajta a vágy. Magához szorította a karját, és ahogy álltak a szálloda ajtajában, a csend sátra alatt, úgy érezte, megmenekültek az élet, a kötelesség robotjától, megmenekültek a család, a barátok elől, és vad, lobogó szívvel új kalandokba rohannak.

A hallban egy öregember szunyókált hatalmas, mély öblű székben. Gyertyát gyújtott a portánál, és ment előttük a lépcsőn. Némán lépkedtek utána a vastag szőnyegekkel borított lépcsőfokokon. Puhán, tompán dobbant a léptük. Az asszony a portás mögött lépkedett, lehajtott fejjel, törékeny válla előregörnyedt, mintha terhet cipelne, szoknyája feszült a testén. Gabriel karjai ölelésre rándultak az asszony csípője felé, remegve a vágyban, hogy némán magához szorítsa; mind a tíz körmével a tenyerét marcangolta, hogy féken tartsa teste vad fellobbanását. A portás megállt, az olvadó gyertyát igazgatta a tálcán. Egy lépcsőfokkal mögötte ők is megálltak. A csendben Gabriel hallotta az olvadó viaszcseppek koppanását a fémen, és saját szívének dörömbölését a bordáin.

A portás végigvezette őket egy folyosón, és kinyitotta az egyik szoba ajtaját. Aztán letette a gyertyát egy pipereasztalkára, és megkérdezte, mikorra óhajtják, hogy felébressze őket.

- Nyolckor - mondta Gabriel.

A portás a villanykapcsolóra mutatott, és valami mentegetőzést motyogott, de Gabriel röviden elvágta szavát:

- Nincs szükségünk fényre. Elég világosságot kapunk az utcáról. És kérem - tette hozzá a gyertyára mutatva -, elvihetné magával ezt a bájos iparcikket is, ha lenne olyan jó.

A portás megint magához vette a gyertyát, elgondolkodva ugyan, mert meglepte ez az eredeti ötlet. Aztán jó éjszakát motyogott és kiment. Gabriel bezárta az ajtót.

Az utcalámpa kísérteties világa hosszú fénycsíkot vetett az ablaktól az ajtóig a padlóra. Gabriel a díványra dobta kabátját és kalapját, aztán az ablakhoz sietett. Lenézett az utcára, hogy szenvedélye elülne talán egy kicsit. Aztán visszafordult, és a szekrényhez dőlt, háttal a fénynek. Az asszony már levette kalapját, kabátját is levetette; most ott állt az állótükör előtt, blúzát kapcsolta ki éppen. Gabriel várt még pár pillanatig, nézte, aztán megszólalt:

- Gretta!

Az asszony lassan elfordult a tükörtől, és a fénysugárban feléje indult. Arca olyan komor volt, olyan fáradt, hogy Gabriel ajkáról lehervadtak a szavak. Nem, még nem jött el az a pillanat.

- Fáradtnak látszol - mondta.

- Az is vagyok egy picit - felelte az asszony.

- Nem érzed rosszul magad?

- Nem. Fáradt vagyok: ez az egész.

Elment mellette az ablakhoz, ott megállt, kinézett. Gabriel megint elhallgatott, és mert attól félt, hogy félszegsége ismét hatalmába keríti, kitört:

- Az ám, Gretta!

- Mi az?

- Ismered azt a szerencsétlen flótást, azt a Malinst? - hadarta sebesen.

- Igen. Mi van vele?

- No, a szerencsétlen, derék fickó különben - folytatta Gabriel hamis hangon -, visszaadta azt az egy aranyat, amit valamikor kölcsönadtam neki, és igazában le is mondtam róla. Kár, hogy nem tud elszakadni attól a Browne-tól, mert tulajdonképpen egészen rendes ember.

Remegett most már a bosszúságtól. Miért látszik az asszony olyan szórakozottnak? Már nem tudta, hogyan kezdhetné. Az asszony is bosszús talán valamiért? Csak feléje fordulna hát, csak önszántából odajönne hozzá! Magáévá tenni így, esztelen durvaság lenne. Nem, először lobogást akart látni a szemében. Fölé akart kerekedni az asszony különös hangulatának.

- Mikor adtad kölcsön neki azt a fontot? - kérdezte kis szünet után.

Gabriel kínlódva gyűrte magába a kitörni kívánkozó szennyes szavakat az italtól elhülyült Malinsról és az egy fontjáról. Lelkét szerette volna ordítva kitárni az asszonynak, testét a testéhez szorítani, leteperni. De csak azt mondta:

- Karácsonykor, igen, mikor azt a kis levelezőlap-bódéját megnyitotta a Henry utcában.

A düh és a vágy úgy megbénította, hogy észre sem vette, mikor eljött az ablaktól. Egy pillanatra megállt előtte az asszony, arcába nézett, különös pillantással. Aztán váratlanul lábhegyre állt, pihekönnyű kezét vállára tette és megcsókolta.

- Gabriel, te olyan nagyvonalú vagy - mondta.

Gabriel, gyönyörben remegve váratlan csókjától és különös szavaitól, hajára tette a kezét, és alig érintve a mosástól még puha, csillogó fürtöket, simogatni kezdte. Szíve csordultig telt boldogsággal. Önszántából mégis ide jött hozzá, és éppen akkor, amikor erre vágyott. Talán gondolatai együtt rohantak az övéivel. Talán megérezte benne a fellobogó vágyat, és az odaadás ösztöne idehozta a karjaiba. Most, hogy olyan könnyen megkapta, amire vágyott, azon tűnődött, miért volt olyan habozó az előbb.

Két tenyerébe fogta az arcát. Aztán egyik kezét sebesen a derekára csúsztatta, közelebb húzta magához a testét, és lágyan suttogta:

- Gretta drágám, mire gondolsz?

Nem válaszolt, és nem is simult teljes megadással a karjába. Újra megkérdezte, lágyan:

- Mondd, mire, Gretta? Azt hiszem, tudom, mi bánt. Na, tudom?

Nem válaszolt azonnal. Aztán kitörő könnyek között zokogta:

- Arra a dalra, Az aughrimi leányra.

Kitépte magát a karjaiból, és az ágyhoz rohant, és támlájára borulva karjaiba temette arcát. Gabriel sóbálvánnyá meredt egy pillanatra a meglepetéstől, aztán utána ment. Amikor a nagy állótükör előtt elhaladt, tetőtől talpig meglátta magát: a széles, duzzadó ingmellet, az arcot, amelytől mindig zavarba jött, ha a tükörből visszanézett rá, villogó, aranykeretes szemüvegét. Pár lépésre az ágytól megállt és megszólalt:

- Mi van azzal a dallal? Miért ríkatott meg?

Az asszony felemelte fejét, és gyerekesen a keze fejével törölgette le könnyeit. Részvevőbb volt a hangja, mint ahogy szerette volna, mikor újra megkérdezte:

- Miért, Gretta?

- Arra gondolok, aki réges-régen ezt a dalt énekelni szokta.

- És az ki volt? - kérdezte Gabriel mosolyogva.

- Valaki, akit akkor ismertem, mikor a nagymamánál laktam, Galwayban.

A mosoly lehervadt Gabriel arcáról. Sötét harag gyűlt megint a lelke mélyén, és a kéj sötét lángja lobbant fel dühödten ereiben.

- Valaki, akit szerettél? - kérdezte ironikusan.

- Valaki, aki majdnem gyerek volt még akkor - felelte. - Michael Furey volt a neve. Ő szokta énekelni ezt a nótát, Az aughrimi leányt. Nagyon vézna fiú volt.

Gabriel hallgatott. Nem akarta, hogy azt higgye az asszony, mintha érdekelné őt a vézna fiú.

- Mintha most is látnám - folytatta kis idő múlva az asszony. - Istenem, milyen szeme volt: nagy sötét szeme! És milyen lélek lobogott benne... lélek!

- Ó, igen. Szeretted?

- Együtt szoktam sétálni vele, mikor Galwayban voltam.

Egy gondolat suhant át Gabriel agyán.

- Talán ezért akartál Galwayba menni azzal az Ivors lánnyal? - kérdezte hidegen.

Az asszony fölnézett rá, és meglepetten kérdezte:

- Miért?

Pillantása zavarba hozta Gabrielt. Megrántotta a vállát:

- Én honnan tudjam? Talán, hogy találkozz vele.

Az asszony elkapta róla pillantását, elnézett a fénysugár nyomán az ablakig, némán.

- Már nem él. Halott - mondta elnyújtva a szót. - Tizenhét éves volt, mikor meghalt. Nem borzasztó dolog meghalni ilyen fiatalon?

- Miféle volt? - kérdezte Gabriel még mindig ironikusan.

- A gázgyárban dolgozott - felelte.

Gabriel iróniája megsemmisült, őt magát megalázta, összetörte ez a felidézett halotti árny, ez a gázgyári fiú: míg őt túlcsorduló boldogsággal, gyengédséggel, örömmel és vággyal töltötték el a kettejük titkos életének emlékei, addig az asszony azzal a másikkal hasonlítgatta őt össze magában. Önnön valójának szégyenteljes tudata rohanta meg. Látta magát: nevetséges figura, mint madárijesztő ugrál a nénjei körül, ideges jóindulatú, érzelgő, ostobáknak szónokol, s egekig magasztalja saját földhözragadt vágyait - az a szánnivaló bolond, akinek a képét az előbb a tükörben pillantotta meg. Ösztönösen még jobban elfordult a fénytől, nehogy az asszony meglássa szégyenét, amely a homlokán lángolt.

Megpróbálta hideg, kérdő tónusban folytatni a beszélgetést, de hangja, amikor megszólalt, jellegtelen volt és alázatos.

- Egész biztosan szeretted ezt a Michael Fureyt, Gretta.

- Nagyon jóban voltunk mi akkor - felelte. Hangja fátyolozott volt, szomorú. Gabriel érezte, hogy hiú próbálkozás arrafelé terelni a beszélgetést, amerre ő szerette volna, cirógatni kezdte az egyik kezét, és ő is szomorúan mondta:

- És miben halt meg olyan fiatalon, Gretta? Tüdővész?

- Azt hiszem, értem halt meg - felelte.

Bizonytalan rémület ragadta meg Gabriel torkát a feleletre, mintha épp a remélt győzelem órájában valami tapinthatatlan, bosszúálló lény rohanna rá, egy ismeretlen, más világból. A józan ész erőfeszítésével lerázta magáról a félelmet, és tovább simogatta az asszony kezét. Nem kérdezősködött tovább, mert érezte, hogy úgyis meg fog tudni mindent. Az asszony keze meleg volt, nedves: nem felelt az ő kezének érintésére, mégis tovább simogatta, mint ahogy simogatta az első levelet azon a tavaszi reggelen.

- Azon a télen történt - folytatta az asszony -, a tél elején, amikor el kellett jönni nagymamától, fel ide, a zárdába. Betegen feküdt akkor szobájában, ott Galwayban, ki sem jöhetett a szabad levegőre, és rokonait, akik Oughterardban laktak, már értesítették. Nem sok ideje van hátra, úgy hírlett, vagy legalábbis nem nagyon sok. Igazában sohasem tudtam.

Kis szünetet tartott és felsóhajtott.

- Szegény fiú. Nagyon szeretett és olyan finom lelkű volt. Együtt szoktunk sétálni, mint ahogy az faluhelyen szokás. Éneket szeretett volna tanulni, de betegsége nem engedte. Nagyon jó hangja volt, szegény Michael Furey.

- Na és aztán? - kérdezte Gabriel.

- És amikor letelt az időm, és el kellett jönnöm Galwayból, fel, ide a zárdába, szegény fiú nagyon rosszul volt már, és nem engedték meg, hogy meglátogassam, csak egy levelet írhattam neki, amelyben elmondtam, hogy Dublinba készülődöm, de nyáron újra visszajövök, és remélem, akkor már jobban lesz.

Szünetet tartott, mert hangja nagyon remegett, aztán folytatta:

- Elutazásom előtti estén, a Nun-szigeten, nagymama házában, éppen összepakoltam, mikor meghallottam, hogy valaki kaviccsal dobálja az ablakot. Az ablak olyan nedves volt, hogy nem láttam át rajta, lerohantam hát, és hátul kilopództam a kertbe; ott volt szegény fiú, ott vacogott a kert sarkában.

- És nem küldted haza? - kérdezte Gabriel.

- Könyörögtem neki, hogy menjen haza rögtön, és azt is megmondtam neki, hogy halálra hűl itt a hideg esőben. De azt felelte, nem akar tovább élni. Még most is mintha látnám, mintha most is látnám a szemét! A kerítés sarkában állt egy fa alatt.

- És hazament? - kérdezte Gabriel.

- Igen, hazament. És alig voltam egy hétig a zárdában, meghalt, és eltemették Oughterardban, ahonnan a családja származott. Ó, az a nap, az a szörnyű nap, amikor meghallottam, hogy nem él, hogy halott!

Zokogás fojtogatta, érzelmei annyira erőt vettek rajta, hogy az ágyra vetette magát, és arcát a párnákba temetve zokogott, zokogott. Gabriel még fogta a kezét egy pillanatig, gyámoltalanul, aztán, mert szégyellt volna gyászába beavatkozni, finoman elengedte, és lábujjhegyen az ablakhoz sietett.

Az asszony mélyen aludt. Gabriel jó néhány perce már a könyökére támaszkodva nézte kócos haját, félig nyílt száját, és hallgatta mély lélegzését. Már nem haragudott rá. Hát volt egy nagy kaland az életében: egy férfi érte halt meg. Alig fájt már neki, hogy ha arra gondolt, milyen nevetséges szerepet játszott ő, a férje ennek az asszonynak, aki most itt fekszik mellette, mély álomba hullva. Úgy nézte most, mintha soha férj és feleség nem lettek volna. Kíváncsi pillantása hosszan nyugodott a haján meg az arcán: és amikor arra gondolt, milyen lehetett akkor, első lányságának üde szépségében, különös, részvevő szánalom szorította össze szívét. Még magának sem akarta bevallani, hogy már nem szép az asszony arca, csak annyit tudott, hogy ez már nem ugyanaz az arc, amiért egykor Michael Furey bátran halni indult.

Talán nem mondta el az egész történetet. A székre esett a pillantása, amelyen az asszony ruhái hevertek. Az alsószoknyáról egy szalag a padlóra lógott. Egyik cipője szárával lefelé feküdt, a puha bőr szétterült a padlón, a párja mellette hevert. Csodálkozott szenvedélyes viharzásán, amely pár órával ezelőtt még a lelkét dúlta. Hol is kezdődött? Igen ott, az ünnepi vacsoránál, ostoba szónoklatánál, a bornál, a táncnál és a buta vicceknél, amikor a hallban elköszöntek egymástól, a magányos séta gyönyörénél a hófedte folyóparton. Szegény Júlia néni! Ő is hamarosan árnyék lesz, árnyék az árnyékok között ott, ahol Patrick Morkan lovagol a Johnnyn. Egy pillanatra, mikor a Menyegzői táncot énekelte, már kiült arcára a halotti álca. Hamarosan, talán nagyon is hamarosan ugyanabban a társalgóban, ahol tegnap este táncolt, ott fog majd ülni gyászfeketében, kürtőkalapja a térdén, a redőnyök leeresztve, a sötét szobában Kate néni üldögél mellette, zokog, fújja az orrát, és elmeséli, hogyan halt meg Júlia. Ő meg majd szavakat keres, amelyekkel esetleg megvigasztalná, és nem talál mást, csupa sántító, értéktelen frázisokat. Igen, igen: hamarosan így lesz.

Fázott a válla: a szoba kihűlt. Óvatosan kinyújtózkodott a takaró alatt, és felesége mellé húzódott. Igen, árnyakká válnak, egymás után mind-mind árnyakká válnak. Jobb bátran betörni abba a másik világba, valami szenvedély szent lobogásával, mint elhervadni, elszáradni rútul az évek súlya alatt. Arra gondolt, hogy ez az asszony, aki most itt fekszik mellette a közös takaró alatt, hogy megőrizte hosszú-hosszú évekig szívébe zárva kedvesének lobogó szemeit, amikor azt mondta, hogy nem akar tovább élni.

Nagylelkű könnyek öntötték el Gabriel szemét. Asszony iránt még soha nem érzett így, soha, de tudta, hogy ez a szerelem, annak kell lenni. Még sűrűbben gyűlt szemébe a könny, és a félhomályban látni vélte egy lobogó szemű fiatalember elmosódó árnyát, csepegő fa alatt. Mérhetetlen birodalom felé hullott a lelke, ahol a holtak nagy sokasága lakik. Tudta, látta, elfogadni mégsem akarta konok, erőszakos, lebegő létüket. Saját személyisége is kezdett belemosódni egy szürke, érzékfölötti világba: maga ez a szilárd világ is itt körülötte, amelyen egykor ezek a halottak éltek és tenyésztek, lassan oszlik, apad, megsemmisül.

Néhány puha koppanást hallott az ablaktáblán: arrafelé fordult. Megint esett a hó. Félálmában látta a puha pihéket, hulltak az ezüst pihék, a sötét pihék, puhán a lámpafény felé. Itt az ideje, hogy elinduljon nagy útjára nyugat felé. Igen, az újságok igazat írtak: általános havazás Írországban. Hull a hó a sötétbe burkolt központi síkságon, hull a hó mindenütt, a tar dombokon, lágyan hull a hó a Bog of Allenre, és távol nyugatabbra, lágyan hull a hó a komoran zajló Shannon habjaiba. Hull a hó, a magányos temetőre hull a hó, ahol Michael Furey holtan fekszik a földben. Vastag fúvásokban megtelepszik a dőlt kereszteken, a besüppedt sírhalmokon, a kis temetőkapu rácsán, a meztelen töviseken. Lelke lankadt ájulatba ringott, hullott, ahogy hullott a hó, át a világűrön, kábán, hullott, mint a halott hull a sírba, és mint a sírra a hó, amely hullik, hullik, és betemet elevenet, holtat.

FÜGGELÉK

Az alábbi levelet, amely egy novelláskötet történetét beszéli el, két éve küldtem el az Egyesült Királyság sajtójának. Tudomásom szerint két újság közölte: a Sinn Fein (Dublin) és a Northern Whig (Belfast).

"Tisztelt uram, kérem, szíveskedjék helyt adni lapjában ennek a levélnek, amely világot vet az irodalmi alkotás némely körülményére a mai Angliában és Írországban.

Csaknem hat évvel ezelőtt Mr. Grant Richards londoni kiadó szerződést kötött velem Dublini emberek című novellagyűjteményem kiadásáról. Mintegy tíz hónappal később levélben felszólított, hogy hagyjak ki egy novellát, és bekezdéseket töröljek néhány másikból, amelyeket állítása szerint a nyomdász nem volt hajlandó kinyomtatni. Mindkét kérést megtagadtam, s ezzel több mint háromhónapos levelezés kezdődött Mr. Grant Richards és énköztem. Felkerestem egy nemzetközi jogászt Rómában (akkoriban ott éltem), aki azt tanácsolta, egyezzek bele a húzásokba. Ismét megtagadtam, a kéziratot a kiadó visszaküldte, megszegve saját, szerződésben foglalt ígéretét, aminek írott bizonyítéka ma is birtokomban van.

Hat hónappal később Mr. Honé írt nekem Marseille-ből, elkérve a kéziratot a Maunsel és Tsa dublini kiadóvállalat számára. A kérést teljesítettem, és körülbelül egy év múlva, 1909 júliusában a Maunsel és Tsa szerződést kötött velem arról, hogy a könyvet legkésőbb 1910. szeptember 1-éig megjelenteti. 1909 decemberében a Maunsel és Tsa igazgatója arra kért, változtassak meg egy részletet a Borostyán-nap az ülésteremben című novellában, amelyben VII. Edwardról is szó esik. Noha egyáltalán nem értettem egyet, egy-két kifejezést megváltoztattam. A Maunsel és Tsa egyre tovább halasztotta a megjelenés időpontját, és a végén azt kérték, vagy hagyjam el az egész passzust, vagy változtassam meg radikálisan. Mindkettőt megtagadtam, rámutatva, hogy a londoni Mr. Grant Richards nem emelt kifogást e passzus ellen VII. Edward életében, nem értem tehát, miért emel kifogást egy ír kiadó, amikor VII. Edward már a történelmi múltba távozott. Azt javasoltam, megváltoztatom vagy törlöm a kérdéses passzust, amennyiben bevezető, magyarázó jegyzetet csatolhatok a szöveghez, de a Maunsel és Tsa ezt nem fogadta el. Mr. Hone (aki a kezdet kezdetén maga kereste velem a kapcsolatot) elhárított minden felelősséget az ügyben, mondván, semmiféle kapcsolatban nem áll a céggel. Kikértem egy dublini ügyvéd tanácsát, aki azt javasolta, végezzem el a kért törlést, mivel - minthogy nem élek az Egyesült Királyságban - csak 100 font illeték befizetésével perelhetném be a Maunsel és Tsát szerződésszegésért, és még ha be is fizetném a 100 fontot, semmiképp sem számíthatnék kedvező ítéletre egy dublini bíróság részéről, amennyiben a szóban forgó szövegrész bármily kis mértékben is sértő lehet a néhai királyra nézve. Ekkor levelet írtam a jelenlegi királynak, V. Györgynek, mellékelve a kérdéses novella kefelevonatát, megjelölve az illető passzust, s arra kértem, kegyeskedjék közölni velem, hogy véleménye szerint el kell-e távolítani ezen a passzust (amelyben a beszélő saját társadalmi osztályának nyelvén tesz néhány utalást), mint atyja emlékének megsértését. Őfelsége személyi titkára az alábbi választ küldte:

Buckingham Palace

A személyi titkár azt az utasítást kapta, hogy jelezze Mr. James Joyce levelének vételét, továbbá, hogy informálja őt, miszerint Őfelsége rangjával nem összeegyeztethető, hogy ilyen kérdésekben véleményt nyilvánítson. A mellékleteket ezennel visszaszármaztatjuk.

1911. augusztus 11.

Íme a kérdéses szövegrész:

- De idefigyelj, John - vitatkozott Mr. O'Connor. - Miért kell nekünk Edwardot, Anglia királyát üdvözlő szózattal fogadni? Nem Parnell maga...

- Parnell meghalt - állapította meg Mr. Henchy. - Most elmondom, hogyan látom én a dolgokat. Adva van ez a fickó, aki - miután vén mamája addig tartotta távol az uralkodástól, míg beleőszült - végre trónra került. Világfi, és jóindulattal van irányunkban. Ha engem kérdeznél, szerintem rém rendes fickó, és nem csinál semmi marhaságot. Na már most azt mondja magában: "A mamának eszébe sem jutott, hogy meglátogassa ezeket a veszett íreket. Krisztus nevére mondom, magam megyek el, majd én megnézem, kik ezek." És sértsünk meg egy embert, aki baráti látogatásra jön el hozzánk? Mi? Nem igaz, Crofton?

Mr. Crofton bólintott.

- De azért mégiscsak - érvelt Mr. Lyons - Edward király életében vannak...

- Borítsunk fátylat a múltra - mondta Mr. Henchy. - Én az embert csodálom benne. Éppen olyan közönséges tökfilkó, mint te vagy én, ő is szereti a mindennapi pohár whiskyket, valószínűleg a női bájak iránt sem érzéketlen, és kitűnő sportember is. A fene egye meg, miért éppen mi írek ne bánhatnánk vele tisztességesen?

- Mindez nagyon szép - így Mr. Lyons. - De nézzük csak meg ezt a Parnell-ügyet.

- Az Isten szent nevére, hát hogy kerül ez a kettő egymás mellé?

- Arra gondolok, hogy nekünk is megvannak a magunk eszményei. Miért üdvözöljünk szózattal mi egy ilyen embert? Gondolod, hogy azután, amit tett, Parnell alkalmas volt rá, hogy a vezetőnk legyen? Akkor miért viselnénk el egy VII. Edwardtól?

Ezt a könyvet hét évvel ezelőtt írtam, és belátva, hogy jogaim védelmét senkitől sem remélhetem, ezennel nyilvánosan engedélyt adok a Maunsel és Tsának, hogy ezt a novellát megjelentessék, olyan változtatásokkal és törlésekkel, amit csak jónak látnak; egyben kifejezve reményemet, hogy ami megjelenik, emlékeztet arra az írásra, amelybe nem kevés időt és munkát fektettem, ír kiadóvállalatként viselkedésüket majd az ír nagyközönség fogja megítélni. Íróként csak tiltakozni tudok a jogi, társadalmi és szokásrend ellen, amely erre a lépésre kényszerített. Odaadó híve

James Joyce"

***

Kilenc hónapot vártam e levél közreadása után. Ekkor Írországba utaztam, és tárgyalásokat kezdtem a Maunsel és Tsával. Azt kérték, hagyjam ki a Találkozás című novellát, néhány passzust a Két úrfiakból, a Koszt és kvártélyból és a Sajnálatos esetből, és végig az egész könyvben változtassam meg az éttermek, a cukrászdák, a vasútállomások, a kocsmák, a mosodák, a bárok és egyéb nyilvános helyek neveit. Hat héten keresztül nap nap után érveltem álláspontjuk ellen, és két ügyvéd tanácsát is kikértem, akik, miután biztosítottak róla, hogy a kiadóvállalat részéről valóban szerződésszegés történt, mindketten visszautasították, hogy képviseljenek az ügyben, vagy hogy nevük az üggyel bármilyen összefüggésben kapcsolatba kerüljön. Ezek után kétségbeesésemben beleegyeztem valamennyi változtatásba, azzal a feltétellel, hogy a könyv késedelem nélkül megjelenik, és a későbbi kiadásokban (ha ilyenre sor kerül) helyreállítható lesz az eredeti szöveg. Ekkor a Maunsel és Tsa azt kérte, hogy fizessek be a bankjukba 1000 font letéti biztosítékot, vagy szerezzek két kezeslevelet egyenként 500 fontról. Mindkettőt megtagadtam, mire levélben közölték, hogy a könyvet sem változatlan, sem megváltoztatott formában nem adják ki, és amennyiben nem teszek ajánlatot a könyv kinyomtatása miatt felmerült költségeik fedezésére, be fognak perelni, hogy ezen költségeket visszaszerezzék. Én felajánlottam, hogy kifizetem az első kiadás - ezer példány - nyomdai költségeinek hatvan százalékát, amennyiben a kiadást a rendelkezésemre bocsátják. Ezt az ajánlatot elfogadták, és megszerveztem, hogy Dublinban fivérem végezze a kiadás és terjesztés munkáját. Az szerződés aláírására és az összeg kifizetésére kitűzött napon a kiadó részéről közölték velem, hogy az egyezség kútba esett, mert a nyomdász nem hajlandó átadni a példányokat. Ekkor elmentem a nyomdászhoz. A művezető azt mondta, hogy a nyomdász úgy határozott, lemond minden követeléséről a neki járó pénzt illetően. Megkérdeztem, hajlandó lenne-e a nyomdász átadni a teljes kiadást egy londoni vagy európai cég, illetve a bátyám vagy magam számára, amennyiben minden költségét kifizetem. Azt felelte, a példányok nem hagyhatják el a nyomdát, a nyomólemezeket már szétverték, és másnap a teljes kiadást, mind az ezer példányt el fogják égetni. Másnap elhagytam Írországot, magammal hozva a könyv egyetlen példányát, amit a kiadótól szereztem.

James Joyce