Koltó műkincsei nagybecsűek a műértőre nézve; gazdája kedves nekem, a régi jó barátnak, de a magyarra és az irodalmárra nézve legnevezetesebb Koltó mint Petőfi legboldogabb napjainak fészke.
Vázlatos rajzomon az a kinyitott redőnyű ablak jelöli azt a szobát, melyben ő múzsájával és feleségével legédesebb napjait élte. Akkor még vadszőlő futotta be körüs-körül ezeket a falakat egész a tetőig. A háziúr bujdosása alatt vetkőztették le a falakat is, akik ellenségei minden költészetnek.
Ugyanabba a szobába szállásolt be engem is a közős jó barát; ott aludtam én is abban az alkovenben, mely Petőfi szentélye volt egykor. A hosszú, mély szobának háttere altató árnyék, míg elöl két szöglet-ablak vet kettős vliágot az asztalra, melynél a költő ábrándjai fény-alakját megörökíté. A falakon fegyverek; Teleki Sándor valamennyi kardja, miket különböző országok hadseregében viselt és művészi képek: az alcoven-bolthajtás élén Delamonica ecsetjéből Teleki Sándor genialis tréfás torzképe. Az egyik ablakból a máramarosi havasokra látni, hol a fernezelyi völgyből felszáll az ércolvasztók füstje, s a hegy lábánál Felsőbánya kettős tornya ragyog.
Petőfi két ízben volt itt egymás után házassága előtt. A barátság, a vendégszeretet, s a politikai izgalom köté őt le e vidékhez.
Koltó körül őserdők terülnek, gyönyörűn művelve (fájuk a legszebb dongáknak használtatik fel). Nagy-Bánya felé regényes hegyláncolat, megannyi dombordad hegy egy tömör csoporttá egymás fölé rakva. A hegyeket szelíd gesztenyeerdők fedik, s ez erdőknek már medve és vadkan a lakója, történeti múltja Dénes nádor elzüllött fiának: Pintye Gligor rabló-név alatt ismeretes kalandhősnek szikla-emlékeit mutogatja. Ez volt kedvenc mulatóhelye Petőfinek. A nagybányaiak most is a bálványozásig menő szeretettel emlékeznek a költőről, ki sokáig mulatott közöttük s minden ereklyéjét híven őrzik.
A koltói múzeum sok levelét tartogatja a költőnek, miket Teleki Sándorhoz írt Pestről, s aztán Bernát Gazsihoz Koltóról (miket az agg humorista végrendeletében Telekinek hagyományozott) , s e levelek némelyike éles világot vet a költő akkori élményeire, miket egyes részletekkel én is ki tudok egészíteni: emlékszem a levelek keletkeztének okára, s mihelyt Teleki Sándor barátom azon szeretetreméltó ígéretét beváltja, hogy a Petőfi-adatokat saját jegyzéseivel megvilágítva, megküldi nekem, igen érdekes járulékot fogok a Petőfi-életíróknak nyújthatni azokban.
Márpedig, hogy Teleki Sándor mennyire teljesíteni szokta azt, amit barátainak megígér, azt egy intermezzóval bebizonyítom. A Petőfi-szobában áll egy kályha, melynek tetőzetén meglepett a genialis compositió. A majolica-mű alján a phönix lángot gyújt szárnyaival s a tetején jegesmedve mászik elő a barlangból kifűtve. A nekem nagyon megtetszett művet lerajzoltam albumomba; Teleki Sándor rajtakapott: soh se vesződjél vele, mondá: elküldöm én neked azt a tetőzetet. Azt hittem, hogy tréfál, hisz a vendége kedvéért csak nem szedi szét az ember a kályháját, ha még olyan szívesen látja is. Dehogynem szedi szét! Mire hazaértem, már itt volt a majolica párkánymű. Most dolgozószobám kandallóját díszíti.
Addig is, míg a leggenialisabb toll után közölhetném a Petőfire vonatkozó legérdekesebb epizódokat, csupán emlékül feljegyzem azoknak vázlatait.
Legelső idejövetelével megragadta Petőfit a baráti rokonszenv, a gyönyörű táj és a politikai izgalmas élet, ahogy ezt minden levele tanúsítja.
Ez a három hét, amit itt töltöttem, testvérek között is megér három mennyországot. Azt írta hozzám egy levelében Nagy-Bányáról. Egy más barátjához Nagy-Bányára írt levelében azt mondja: minthogy megírtam, hogy ott legyek eltemetve, ahol születtem, az alföldi rónán, ha úgy találnék elhalni, hogy oda nem vihetnének, hozzatok akkor ide: itt temessetek el.
A politikai mozgalmak közepett egy küzdelmes vármegyegyűlés előtt a szathmári casinóban Teleki Sándor kértére mondott Petőfi egy toasztot, mely leírhatatlan lelkesedésre ragadt mindenkit. Később egy hírre kapott költeménye vált e toasztból.
Egy más költeményt is hagyott itt, aminek a tárgya egy szegény cigány legény népballadai története.
A cigány kocsis volt egy falusi uzsorásnál, kit egyszer valamelyik adósa, akit exequálni készült, agyon akart lőni. A hű cseléd odavetette magát gazdája elé, s a lövést saját mellével fogta fel. Nem halt bele, kigyógyult. Mikor a kórházból kikerült, felkereste gazdáját, akinek életét megmenté, hogy szolgálatát folytassa. A szívtelen uzsorás azt mondta neki, hogy ő beteges embert nem fogadhat házához ingyenélőnek, s elkergette magától. Hol talált volna aztán a szegény cigány másutt menedéket, mint Teleki Sándornál? Az befogadta őt fölösleges lovásznak. Ez a legény tanította Petőfit lovagolni. Véletlen baleset következtében a cigány legénynek régi sebe kiújult s belehalt. Petőfi nagyon szerette a fiút, s balsorsáról egy szép románcot írt, s ezt otthagyta Koltón. Ez a románc Petőfi kiadatlan költeményei közé tartozik.
Ez időben Petőfi költői lelkesedése sokszor fellobbant a cigányokért. Azok közé tartozott a szép Pila Anikó is, akinek lángoló fekete szemeiről, piciny kezeiről és lábairól sokat beszélhetnének azok a lepkék, melyek egy este a koltói ház szeglet ablakából alászállongtak.
Petőfi sajátszerű heves jellem volt: büszke és sértékeny, igazi népembere a magánál kisebbek előtt, fidelis cimbora azok közt, kiket a barátság vele egyarányúvá tett, azok gúnyolhatták még verseit is, de hajthatatlan kevély satrapa volt mindenki irányában, akiről azt gyanította, hogy magát nálánál jobbnak tartja. Egy levélben Teleki Sándorhoz azt írja: ön az egyetlen mágnás, akit a világon tisztelek.
Járt ő már akkor Erdődre is, s költő szelleme már akkor meghódította részére a környék egyik legszebb és szellemdúsabb leányának rokonszenvét.
S tudott hű lenni hozzá.
Jelen utazásom alatt Szathmárban ugyanazon úri család szíves vendégszeretetét élveztem én is, melynek házánál Petőfi jegybenjárása első évében gyakran szívesen látott vendég volt.
Ez úri családnak két leánya volt; Lilla és Berta.
Ó*i Lilla (K Ágostonné, még most is kedves, szeretetreméltó hölgy, fiatal nagyanya) akkor ünnepelt szépség, derült kedély, művelt lélek, gyakran tartott Petőfivel költői versenyt, versekben beszéltek együtt, Szathmár vidékén ez megszokott társalgási tréfa. Az urak egymás közt versekben leveleznek, adomáikat versekben örökítik meg, áldomásaikat versekben mondják el; s Petőfi kitűnő volt a rögtönzésben, O*i Lilla a tárgy feladásában.
Berta ellenben még alig tizennégy éves, ábrándos, szelíd, szőke szépség, a gyermek naivság vonásaival arcán: valódi kis angyal volt akkor. (E naiv vonások még most is emlékeztetnek a hajdani eszményi alakra).
Petőfi ezt mondá e szőke angyalnak:
Ha Júliámat oly nagyon nem szeretném, önnek a lábaihoz borulnék, hogy imádjam.
Engem bizony ne imádjon, mondá neki a szőke gyermek, mert én nekem maga úgyse kellene, hanem ha maga olyan nagy költő, hát írjon nekem egy verset, de mindjárt: hadd látom, hogy csinálja?
Petőfi rögtön írószereket adatott magának, s csak arra kérte a szép felszólítót, hogy ülj ön ott előtte, amíg költeményét megírja, hogy arcáról gyújthassa meg költői föllángolását. S aztán úgy írta meg e költeményét, mint egy arcképfestő, az előtte ülő mintáról:
Szép mulatság téged néznem
Szőke kis lány
A két kedves hölgy így mondta el nekem e szép epizódot Petőfi életéből, mikor harminc év után szerencsés voltam vendégük lehetni. Mind a kéziratot, mind a tollat, mely azt megírta, mind ez idő óta ereklyéül őrzik.
Ugyanazzal a tollal írta meg Petőfi Tompának és nekem a meghívást, hogy legyünk násznagyai, Júliával való egybekelésénél.
S néhány hét múlva már össze volt tépve a rózsalánc.
Petőfi azt írta nekem:
Nem veszem el már, mert megtudtam, hogy egy német katonatiszt gróf udvarolt neki! Német, katonatiszt és gróf! Háromszoros ellenség!
Pedig csak azt beszélték neki, hogy udvarolt, s lehet, hogy az is csak mendemonda volt. Kisvárosban elég valakivel egy fordulót táncolni a bálban, már kész a pletyka.
De őneki az is elviselhetetlen volt. Egész tündérvára összeomlott.
E korszakra emlékeztetnek ez időben írt költeményeinek egyes részletei; a lemondás:
Most már egyéb sincs hátra,
Mint őt felejteni,
Ki innen, ki szívemből
Emlékem kincsei!
Majd a könnyűvérűséget hazudó dacolás:
Mi most nekem
A szerelem?
Rózsafán ki madár fészek,
S ha földúlja a fergeteg,
Odább szállok, mást építek.
S utóbb az önvallomás, mikor Júliát kiengeszteli:
Könnyelműség szárnyát
Vállaimra vettem,
És a csapodárság
Pillangója lettem.
E pillangó hajnalka-virága volt a Pila Anikó.
Lelke bálványát meg nem tagadta volna a szőke angyalért; hanem amikor azt a bálványt detronálta, akkor odaültette helyébe a puszták szülöttét, a rongyos sátor leányát, a kóbor cigányvajda princessét.
Az idő múlt aztán, a szív felejtett; egy napon ismét vendégül állt Petőfi a koltói kastélyhoz. Szívesen látott, üdvözölt jó barát, mint azelőtt. De kedve nem volt; látszott, hogy valami nehéz feladaton töri a fejét.
Estenden mégiscsak előadta a baját Teleki Sándornak:
Valamit szeretnék tőled kérni: de az igen nagy dolog.
Ami emberileg lehető, teljesítem.
Én házasodom. Nőmet nem tudom hová vinni. Utazásra pénzünk nincs; engedd meg, hogy mézesheteinket itt tölthessük Koltón.
A legnagyobb örömmel.
Még ez nem minden. Tovább is megy a kívánságom. Arra kérlek, hogy azalatt te tűnj el a házadtól, hadd legyünk mi itt egyedül.
Az is meglesz.
Még többet is kérek. Küldj el ettől a háztól minden cselédet, hogy ne maradjon itt velünk egy élő lélek se.
A Pila Anikót is?
Azt legelőbb!
És Teleki Sándor rögtön intézkedett, hogy minden cselédje elköltözzék a kastélyból ki ide, ki amoda; a gazdatiszt lett megbízva, hogy az érkezendő vendégek ételéről s felszolgáltatásáról gondoskodjék, míg itt lesznek; ő maga átadta Petőfinek a kulcsokat, s elment Kolozsvárra ő is.
Pila Anikó pedig Petőfi Sándortól kilenc szép új máriás húszast kapott, s azzal vette a vádorbotot és ment a nagy világnak. A koltói ház szögletablakából pedig széttépett papírrongyok lepkéi szállongtak szét a levegőbe kiszórva. Ezek azok a lepkék, amik a szép cigányleányról tudnának beszélni, ha valaki összeszedte volna őket!
Harminc esztendeje bizony már ennek
Fa sem maradt már meg azokból, amiknek kérgébe a költő és ifjú szép neje neveik előbetűit vésték a koltói parkban. A szőlőlugas is elveszett, mely forró sóhajtásaiktól rezgett egykor. Új ültetés van a helyén.
Hanem a cigányleány még most is él, s őrzi a fájó emléket lelkében.
Teleki felkerestette őt s én beszéltem vele. Azaz, hogy én csak hallgattam, hogy mit beszél. Egy kedves barátom, a megye főorvosa kérdezé az árvát testi betegsége felől. Azt mondta a leány, hogy itt fáj nagyon a bal oldalon valami. Azt talán a cigányleánynál is szívnek hívják. Panaszolta, mikor Teleki Sándor kérdezte, hogy éli világát? Hogy sok rossz időt megért, kivált amíg a nagyságos úr nem volt a hazában: de most már jobb idő jár, mióta hazajött; ő jó úr, nem hagyja elveszni a régi cselédjét; segíti, ha nagy az ínség.
Nem régen is, szegény Anikó más kóbor atyafiak miatt a csendbiztos elé került, megtudta ezt Teleki, csak e szót mondá a csendbiztosnak: Petőfié volt s rögtön szabadon bocsátották Anikót. Egy sugára ennek a csillagnak olyan varázzsal bír e földön, hogy rabokat kiszabadít!
Én is adtam szegény Anikónak három forintot, s írtam róla egy verset, biz az csak bankópénz volt, nem fényes húszas; s csak az én versem, nem Petőfié de hát az ember olyan pénzzel törleszti a maga és barátjai tartozásait, amilyen van.
Mikor Petőfiről kérdezték, hogy emlékszik-e még rá? sietett ki a gyertyavilágról a sötétbe. Azt mondják, sokszor elkóborol oda Segesvárhoz, ahol hír szerint, a költő nyugszik.