A pusztai élet azt kívánja, hogy korán feküdjünk, mert korán kel a nap. Pedig amit meg kell látni, az a napfelkölte a hortobágyi pusztán.
A legelső kakasszóra: éjfél után két órakor felébresztenek bennünket: reggeledik már!
A hortobágyi pusztán a legelső szürkületet úgy hívják, hogy hajnalpercenés.
A derült ég tele van még csillagokkal: ottan ragyog a kaszás csillag, az isten szemével. A csoportos fiastyúk, a lefelé forduló göncöl szekere. A csillagsereg között a fogytán levő hold ezüst sarlója világít; a keleti szemhatáron pedig már világosodik az ég.
A sápadt hold és a sápadt hajnal kettős derűjében minden emberalak valami tündéries megvilágítást nyer, minden alakot két árnyék követ keresztben. A síkságot még sötétség lepi. Nagy távolban csillámlik egy pásztortűz a mezőn.
A csárdában kész már kora hajnalban a jó meleg reggeli; mire az elkél, előállnak a fogatok.
Letérünk az országútról délirányba, s benne vagyunk az igazi pusztában, a zámi határban. A csárda, a mátai dombos liget, a Hortobágy fűzfái lassanként elmaradoznak mögöttünk, s félórai vágtatás után sík mezőkön át, sásos tocsogókat keresztülvágva, ott vagyunk hajnali három óra tájon a puszta közepén. Itt van az igazi puszta.
A végtelen messzeségben, amennyire szem lát, nincs egy halom, egy élő fa, egy karám, egy nádkúp, még egy kútgém sincs, mely irányt adhatna: nincs semmi más, mint fenn a még mindig csillagos ég, alant a sima bársonyzölddel bevont föld, amit egy vakondtúrás sem zavar meg. Az ember úgy érzi magát itt, mint a szélcsendes tenger közepén. Semmi élő állat, se távol, se közel; se repülő madár, se dongó bogár, se futó nyúl, se fonó ürge, se békászó gólya. A teljes hatalmú semmi uralkodik itten.
A végtelen kerek síkságon nem vezet egy ösvény, nem egy kocsinyom: aki itt járatlan, eltévedhet benne, mint egy őserdőben, körös-körül nem lát semmit, ami tájékozna, ami barangolásának előre vagy hátra irányt adna. Mikor köd van a pusztán, maguk az ittlakók is elbódulnak benne.
Órahosszat vágtató futamban eltart a felséges kép, s csak azután tűnik fel előttünk a szemhatáron valami sötét folt: az első ültetett erdő a zámi pusztán, melynek akácfái között rejtőzik a csikós karám, s ezzel egyidejűleg kezdenek kiemelkedni a föld hátáról egyes púpok: egy magasabb domb, három alacsonyabb; tatárhalmok a nép nyelvén, irtó csaták emlékei; ahol megbontják a domb zöld pázsitját, mindenütt csontok jönnek a napfényre. Egész helység volt itt hajdan. Most úgy hívják, hogy zámi puszta. A csonthalmokon kívül egy templom kőmaradványai beszélnek a rég elmúlt életről. Egy sárfalból készült karám, egy nádból készült vasaló, egy deszka szélfogó és egy csordakút a hajdani piac egész ékessége. A három kútgém, keresztbeálló gerendáival úgy tűnik föl a távolból, mint a valóságos Golgota.
Ami a puszta nevezetességét teszi, az a nagy gulya. Ezerötszáz tehén, idei borjúval, nagyszámú bikákkal egy tömegben.
Mikor megérkezünk, még alszik az egész tábor; nem a zöld mezőn hevernek: szeretika kényelmet, van egy feketére lehevert nagy szérű, ahova éjszakázni járnak. Még valamennyi fekszik: az ezernyi címeres nagy szarvak erdőként magasra emelve, csak a legvénebb bika, egy elefántnyi állat, fekete kormos fejével, púpotvető nyakával áll magasan a csorda között.
Napfelkölte előtt megtekintjük még a karámot, melynek belsejében szép sorban vannak felakasztva a bojtárok összegöngyölt bundái aztán meg a magyar Wertheim-kassza. Ez egy fiatal borjúnak a bőre, melynek mind a négy lába meg van hagyva körmöstül; a nyakán a nyílás, ami lakatra jár; ebben tartja a bojtár a maga kincseit- pipáját, dohányát, só-, paprikatartóját meg a szerződését. Pénz nincsen benne. Mire való volna a pénz itt a pusztán?
Ezalatt a talyigás, egy értelmes, okos beszédű legényke kék ingben, gatyában; az ing pirossal kihímezve tarkán megfőzi bográcsban a reggelire való tésztás-kását; legelőbb minket kínál meg vele: jóízű eledel; többet ér a kávénál meg a pálinkánál; aztán a bojtárok ülik körül a bográcsot, hozzálátva hosszú nyelű, gömbölyű cinkanalaikkal.
Most kél fel a nap!
Meleg reggel van, a lég ózonnal tele, a nap képe mint egy nagy tűzhalom tolakodik elő az égtől élesen elvált földhatár mögül. Fél első perc múlva a domborulat kicsúcsosodik, s a napkép gúla alakot vesz föl másik fél percben a nap ötszögletűvé lesz azután elhagyja a szemhatárt, s fél percig olyan lesz, mint egy fekvő tojás. Akkor elkezd alul összeszűkülni, felül domborulni, míg egy tökéletes gomba alakját veszi föl. Az ember kacagni szeretne rajta ha olyan fönséges tünemény nem volna. A gomba nyele lassanként összecsücsösödik, úgyhogy a napkép alul citromot utánoz, majd elmúlik az alsó csücske, de helyette a napkép felső részén támad összeszűkülés. S azalatt nincs semmi fénye, puszta szemmel lehet belenézni: mintha valami isten-rokon tündér csinálna játékot a felséges tűzgolyóval a halandók gyönyörködtetésére.
A hajnal délibábjának lehetne ezt nevezni.
A debreceni urak azt mondják, hogy ez rendes látvány itt a zámi pusztán.
De ez a tünemény maga megérdemelné, hogy a világ minden természettudósai ide vándoroljanak és ennek a titkát találgassák.
Egyszerre aztán véget vet az isteni színjátéknak az igazi nap, szerteszét lövellő fénymindenségével.
Eddig csak a pacsirták éneke zengett; de amint a fényes napsugár szétlövellt a pusztán, egyszerre felzendül a barmok zenéje. Egy tömegben feláll a tábornyi, szarvemelő sokaság, s a maga hangjával üdvözli a hajnalt, s indul a zöld mezőnek a kolompos vezetése mellett.
Ez aztán a kardal!