I.
Hogy milyen szép fiatal emberek voltunk akkor, amikor legelőször összetalálkoztunk, s milyen szép öreg emberek lettünk, most mikor utoljára találkozánk, arról jobb, ha nem beszélünk nagyon sokat. Harminc év időköz! Azalatt én írtam, ő meg csinálta a regényeket: s biz ebbe egy kicsit megkopott a fejünk kívülről. De merje valaki azt állítani, hogy a szívünk nem olyan meleg most is, mint akkor volt!
Ismerőseim között öt Teleki Sándor van, akik magukat a közéletben legidősb, idősb, ifjabb, legifjabb, legeslegifjabb előcímekkel készülnek megkülönböztetni (mindnyájan egy főúri család tagjai lévén) , s ezek közül a nagyobb részre, egyéb magas hivatásokon kívül, múlhatatlanul a kálvinista kurátor, koadjutorkurátor és főkurátor dignitásai várakoznak: egyedül az én legkedvesebb barátom a római katolikus közöttük. Aminek ismét igen regényes története van; ide illik hors doeuvre-nek.
Mária Terézia uralkodása alatt Sándornak egyik őse Kővárvidék egyik főkapitánya volt, s mint a többi Telekiek, református. Azon időben szerfelett elszaporodtak azon a vidéken a marhalopások, úgyhogy a főkapitány kénytelen volt a statáriumot kihirdetni a tolvajok ellen, keményen megrendelve, hogy akárkit tetten kapnak, ott ahol elérik, azonnal felakasszák. Egyszer aztán a perzekútoroknak elárulá egy kém, hogy egy faluban, a templomban vágják le a lopott tulkokat. A tetten kapott három férfi volt: a pópa, a dászkál és a harangozó, akik éppen akkor darabolták széjjel az orzott szarvasmarhát. A szolgabíró a főkapitány rendeletét betű szerinti értelemben vette: a pópát felakasztatta az oltárra, a dászkált a khorusra, a harangozót pedig a haranglábra. Ez persze flagrans templomfertőztetési tény volt, s lett belőle nagy harc, háború; a főkapitánynak a feje körül járt a veszély, amiből csak az által menekülhetett meg, hogy egy jóakaró intés következtében katolikussá lett. Dicső királynőnk buzgó katolika volt s a megtérők iránt mindig kegyelmet gyakorolt. Így lett ez a Teleki-ág római katolikussá. A megszentségtelenített templomot természetesen újra beszentelték, s a népkegyelet odafesteté a falára az istentelen szolgabírót, amint az ördögök tüzes vasvillákkal szurkálva kényszerítik a gyehenna égő szurokkatlanába alámerülni. Hála a haladó korszellemnek: mai nap már mind a pópák, mind a szolgabírák sokkal műveltebbek, hogysem ilyen legendára szolgáltatnának alkalmat. Az említett templomot nemrég árverezték el, ami szokás ezen a vidéken, ha egy új templomot építenek, a régit eladják, s azt Sándor vette meg fiúi kegyeletből s derék, vastag palánkjait ereklyéül új kastélyaverandájába és lépcsőtornácába építteté be. Most is van két ilyen ódon templom eladó a környéken: áruk ötven-hatvan forint között váltakozik.
Erős tanulmány volna egy biographia-írónak Teleki Sándor viselt dolgait megírni a continensen, ki együtt élt, mulatott és harcolt a földrész minden művelt és barbár nemzeteivel, tűrte a dicsőséget, s kereste a bajt, járt ágyútűzön, tengerviharos s hitelező csordán keresztül sértetlenül; jó barátja volt Victor Hugónak, a két Dumas-nak, Lisztnek, Petőfinek s századunk egyéb versíró, éneklő, muzsikáló, képfestő és szoborfaragó hírneveseinek, segített Garibaldinak országokat hódítani s más nagy embereknek légvárakat építeni; értekezett királyokkal és császárokkal Magyarország sorsa felől s lelkesedett földönfutókkal és poétákkal a népszabadságért; teleszedte mellét érdemrendekkel, azért, hogy azokat ne viselje, s bejárta egész Európát azért, hogy felfedezze, milyen szép kilátás van a koltói dombról a kis Buba szőke feje fölött átnézve? (Legkisebb leánykájának, Blankának a kényneve ez.)
Itt lakik most Teleki Sándor egész éven át, vagy Kolozsvárott, édesanyjánál, a hajdankori jó világbóli való nemes nők méltó példányképénél, kit most is gyermeki szeretete egész rajongásával övez körül. Mert nincsen tárgy, melyen kedélyünk keserűsége rozsdát ne hagyjon egyszer; még a hazára is mondunk néha, magunknak még jobban fájó gúnyt, de az anyára sohasem. Az felségesebb, mint a császár és szentségesebb, mint a pápa!
Meg is van fizetve a sorstól Sándornak a gyermeki szeretetért kedves gyermekeiben. Az, hogy a gyermekek szülőiket szeretik, mindennapi látvány; de ahogy ezek egymást szeretik, az valami ideális tünemény. Ha a Muszti (Sándor) nem eszik valamiből az asztalnál, akkor a Buba sem eszik. És valamennyi olyan engedelmes, mint egy jó katona. Nem kell azokra kiabálni soha. Az igaz, hogy áldott jó anyjuk van (első francia nő, kit szépen magyarul beszélni hallottam) aki, a többek között, még nem varratott gyermekei számára szabóval semmit, minden öltönyüket saját keze készíté, s valamennyinek dajkája, nevelőnője maga volt: magas műveltségű, szép lélek.
A koltói kastély európai fogalmakkal mérve is nevezetes egy hely. Múzeumot, mely engemet jobban érdekelt volna, mint ami van összegyűjtve, még nem futottam végig.
A legelső belépésnél meglepnek a nagybecsű olajfestmények, amikkel a termek falai tetőtől talpig fedve vannak. Bronzino, Saleruo Andrea, Guido Reni, Gerardo de la Nosse, Salvator Rosa, Artemisi, Gentileschi, Giordano Luca (üvegfestő), Pauji, Ribeyras, Solimene, Marko, Velasquez, Murillo, Tiepulo, Delamonica, Pagliano Palini és számtalan más nagy mesterek remekművei, miket Teleki Sándor széles e világon barangoltában hol zsibvásáron potom árért, hol drága pénzen összeszerzett; némelyik baráti ajándék a rnűvész sajátkezű felajánlásával. Amikhez méltó társul csatlakozik a nagyszerű aquarelle-gyűjtemény, azok között a költő Hugó Victornak több megragadó, többnyire zivataros, kísérteties tájakat ábrázoló, tussal és veressel festett képe, egy cicacsalád, a macska Rafaeltől. Régiségek, miknek értékét hajdani birtokosaik neve ezerszeresíti: költők művészek és fejedelmek emlékei, fegyverek emlékezetes harcokból, letört darabok nevezetes bitófákból, Garibaldi legelső mankója, melyen bicegett az aspremontei Köszönöm szépen után; gyűjtemények okiratokból, unicumokból, minek ára nincsen; fény képalbumok, a politikai és szellemi nagyság matadorainak arcképeivel, s ellátva emlékmondataikkal, s minden albumlap körül Hugó Victor glossázó festménykerete: mintha Rafael festményéhez Benvenuto Cellini vésett volna rámát! E műkincsek sorát kiegészítik az ókori majolicák, porcelánok, s amit még Pulszky is irigyel a koltói kastélytól: egy páratlan szépségű préselt bőrgyűjtemény (spanyol eredetű), amit Teleki fontszámra vett meg egy szatócs boltjában, ki abból éppen papucsokat készült szabni.
Ha híre futamodnék a világban, hogy minő systematice rendezett gyűjteménye lakik a koltói házban a világhírű ritkaságoknak, az képes volna egy angolt ruinálni, vagy (minthogy azok pénzért nem eladók) betörővé tenni.
Úgy látszik, hogy másokra is volt már ily hatása a műkedvelői szenvedélynek, s itt egy pillanatra ismét vissza kell térnem két szamosújvári hősre, akiket előbbi levelemben említettem.
Egy délben négy, úriasan öltözött férfi hajtott keresztül a nagybányai kövezeten, s ott egyik lovukról két patkó leesett. Kénytelenek voltak a kovács előtt megállani s a lovat újra megvasaltatni. Az egyik utazó, arcvonásairól felismerhetőleg, zsidó volt, s ez a jelleg rá nézve nagy baj okozója lett. Mert az a nap éppen szombatnap volt. A kovácsmester úgy okoskodott: Zsidó nem szokott szombaton utazni, ezt bizonyosan kergetik. S rögtön hírt adott Kakas uramnak, a pandúrhadnagynak, s maga visszatartá az utazókat addig, míg a pandúrok megérkeztek. Akkor aztán mind a négy utast, kik úgy el voltak látva mindennemű fegyverekkel, mintha csak betegápolóknak készülnének Szerbiába, lefegyverezték s elfogták. A főember, kire Kakas uram rögtön ráismert, volt a hírhedett Farkas Béni. Innen maradt fenn a Kakas fogta a Farkast. A rablókat rögtön bezárták, s a börtönajtó elé a derék bányászokat állították fel, azzal az utasítással, hogy ha a foglyok kinn maradt cinkosai feltalálnák gyújtani a várost, hogy főnökeiket a vésztűzben kiszabadítsák, hát csak lőjék mind a négyet agyon. Az elővigyázat használt, s ezalatt a négy foglyot legelőbb is a photograph elé állították és lefényképeztették. E fényképek egy példánya jutott az éppen ekkor Nagy-Bányán időző Teleki Sándornak is. (Nagy-Bánya Koltóhoz egyórányira fekszik.) Amint hazaért, az egész rablótörténetről nem szólt semmit, hanem az asztalnál előmutatja a hozott arcképet, s kérdezi, hogy mit gondolnak, ki ez az alak?
Hát egyszerre ráismertek mindannyian.
Ez az az úr!
Ez az a lengyel gróf!
Ez az a bácsi.
Micsoda úr? Lengyel gróf? Bácsi? kérdi Teleki elhüledezve. Akkor mondják el aztán neki, hogy tegnap este hajtatott be ide ez az úr: azt mondta, hogy ő lengyel gróf, egy ősi ékszert akart kijátszani egy menekült család felsegélésére, s miután megtudta, hogy a háziúr nincs itthon, kézen fogta a legkisebb Teleki fiúcskát, s azzal körülvezetteté magát a szobákban; megszemlélte a műremekeket; mondá, hogy azok iránt ő is nagy előszeretettel viseltetik, s miután mindent jól megvizsgált, megköszönte a szíves fogadást, megitta a borát s eltávozott.
Ez a lengyel bácsi volt az egyik elfogott rabló, nem ugyan a rettenetes Farkas Béni maga; csak a jámbor Krokmanlik, ki szintén nagyszámú rablógyilkosságot követett ugyan el, de legalább elég udvarias volt azokat bevallani.
Ez az útjuk a koltói kastélynak szólt volna, ha futtában meg nem csípi a Kakas a Farkast.