Élő férj özvegye

Hervadj, rózsa, hervadj, mert az enyém nem vagy.
Míg az enyim voltál, piros rózsa voltál.

Népdal.

Eközben a nádközti vízúton, a sziget Tisza felőli oldalán egy csónak közelgett a magány felé s benne két férfi, és ez utósó és legnagyobb csapás Góliáth fejére.

Amint a sziget partjához értek, a sűrű bozótból két lövés fogadta az érkezőket, s egyikök karján sebet kapott, a másik visszalőtt, s a bokorból emberkívüli ordítás tört elő, nehéz halálos vergődéstől követve.

– Ez meghalt – szólt a férfi. – Vérzel? – kérdé társához fordulva.

– Nem nagyon – felele emez –, majd bekötöm sebemet nadálylevéllel, az elállítja a vért.

– Maradj itt a csónaknál! – szólt az előbbi, s köpenye alul egy széles, rövid római kardot vonva elő, a sziget belseje felé tartott.

A parton maradt a másik csónakot, mely Góliáth tulajdona volt, csáklyájával keresztüllyukasztotta, s távol a parttól elmeríté. Amaz pedig haladt befelé, a ház elébe érve, annak ajtaját betaszítá s belépett.

A bilincsétől megszabadított szelindek dühösen rohant neki, s fogát csattogtatva támadta meg a férfit annak vállára ugorva.

A férfi egy gladiátori csapással szelte le a dühös állat fejét, mely hosszában végignyújtózkodott az udvaron.

Benyitott a szobába.

Keresztülment két-három szobán; mindenütt mély, nesztelen hallgatás, sehol egy hang, mely emberi lélek jelenlétét elárulná.

Hallgatózva nyitott be a negyedikbe, ez volt a nő hálószobája.

A feltépett szőnyegeken át teljes fénnyel világíta be a hold, s tejvilága éles árnyékokban szaggatá meg a szoba sötétjét.

Ott a szoba közepén állt egy nőalak merev egyenesen, mint szobor, karjai keblén egymásra fektetve, fehér ruhában, fehér arcát a hold süti, vonásai hidegek, kedélytelenek. Mozdulatlan áll, keble alig piheg, szemei merően néznek ki a holdvilágos éjbe.

Hallgat a környék, falevél sem mozog. Alszik az egész természet, csak az ember lelke él, bánkódik vagy örül. Csillagok hullanak le az égről.

A hölgy márványhidegen áll a szoba közepén.

Leander hozzálép; halkan, lábhegyen lép mellé, gyöngéden megfogja a hölgy kezét, s fejét vállára hajtva, hízelgő édes hangon szól:

– Szerelmem!

A hölgy összerezzen, rátekint, ijedt öröm vissz-sugárzik egy percre arcán, azután halántékaihoz kap, a vér szét akarja szakítni minden ereit. Keble elszorul. Hullámzó kéjsikoltással veti magát Leander keblére, s karjait annak nyaka körül fűzi, szemei túlvilági tűzzel sugárzanak az ifjú arcára. Levonja fejét a magáéhoz; arcán lázas pirosság gyullad ki. Égető, őrült csókkal tapad az ifjú ajkaihoz. Akkor megtörnek szemei, arca elsápad, ajkai elhalnak, karjai lebomlanak az ifjú nyakáról, s eszméletlenül, ájultan hanyatlik annak ölébe, hosszú fekete haja a földet söpri.

– Enyém vagy – szólt elégülten Leander –, ha törve is, de az enyém – s a hölgyet karjaiba emelve, kisietett vele a magános lakból.

A hölgy feje bágyadtan feküdt izmos vállán. Keble mozdulatlan volt.

Úgy tetszék, mintha bús szellem vinné ölében halott kedvesét holdvilág sütötte hófellegek között; a szellem siet, erősen szíja ajkához a hideg homlokot, a kedves fehér ruhája utána lebeg.

Amint a házajtón ki akart lépni, egy nehézkes fekete tömegbe botlott, mely a küszöbön feküdt összegörnyedve; a halálra sebesült fekete hurcolta ide magát, s ott adta ki lelkét.

Leander átlépte a halottat, s sietett csónakához. Társa, a cigány ott várta evezőre tett kezekkel. Beléfektette a csónakba kedvesét, betakarta meleg köpenyével, s a kormányt kezébe ragadá.

Sikoltva közelge ekkor valaki a sziget belsejéből.

– Az istenért, nagyságos uram, ne hagyjanak itt magamra!

A nőcseléd volt. Leander felvette őt a csónakba, gondjára bízta úrnőjét, s a csónakot eltaszítva a parttól, tovaevezett.

Amint a nád közti út egyik kanyarulatánál ismét közel fordultak a szigethez, rémjajgatást hallának abban.

Ez Góliáth hangja volt. De alig emberi.

Amint visszatére a szigetre megölt gyermekével, sietett szobáiba a szerencsétlen apa remélve, hogy ott fogja nejében találni a fájdalmas vigasztalást, s előre képzelé, mint fogja neki oly fájdalmasan elmondani, hogy akitől úgy iszonyodott, kisgyermeke halva van.

Amint belépe szobáiba, úgy tetszék, mintha kriptába lépett volna, mintha az a szél, mely tán kísértő lélek szárnyának csapása, halottszagot csapott volna arcához.

Átfutott a másik, harmadik szobába; sehol egy lelket nem talált.

Feldúlt, összekeresett minden szobát, kiáltá nejét, cselédjeit; sírt, rimánykodott.

A visszhang felelt elhagyott, nesztelen szobáiban.

Odafutott neje hálókamarájába; letépte annak ágyáról a függönyöket, felszórta a párnákat, gyermekét, a halottat visszafektette a bölcsőbe, egy széken ott feküdtek hölgye ruhái, azokat átölelte, szívéhez szorongatá, összecsókolta.

Érzé, hogy azok is üresek; ki viselni szokta őket, nincs jelen.

Ekkor jutott eszébe a csavargó átka:

– Magad lész ember nem látogatott tanyádon: ott fogsz élni és meghalni egyedül!

Rettenetesen kezdett előtte világosodni a dolog; felszökött, előre futott, midőn hirtelen megbotlott valamiben.

Egy széles római kard volt az. Felkapta; a kard lapjára betűk voltak edzve, világosan olvashatá a hold fényénél e nevet: Szilárdy Leander.

Iszonyúan ki volt előtte magyarázva minden. Kirohant ordítva, eszelősen.

– Utána! – kiálta a küszöbön alvó feketének, s szilajon rázta azt gallérjánál, nem vette észre, hogy halott; azután sikoltozva futotta körül a szigetet.

Csónakot nem talált, nem mehetett sehova.

Felkiáltozott az égre, verte magát a földhöz, futott a sziget egyik végétől a másikig.

Az őrülés tűzsarkantyúját érezé lelkében.

*

Leander pedig szerencsésen túlpartra jutott kedvesével.

Amint a hölgy ismét föleszmélt, egész lényében határtalan változás ment végbe; nem az a vad tekintet volt már arcán, mely ezelőtt; kellemes hajnalpír ömlött el azon.

Felveté szemeit, melyben az őrültség égető tüze szelíd szerelem melegévé hamvadt, s első tekintete első szerelmese karjai közt találta magát; ugyanazon bizalmas mosoly az ajkakon, azon szelíd poézis az egész arckifejezésben, mely ezelőtt két évvel.

– Mi történt velem? – kérdé széttekintve. Érzé, hogy a legboldogabb helyen, kedvese keblén van; de nem tudta, hogy honnét és mint jött e találkozás, nem emlékezék az elmúlt 15 hónapra életéből.

A váratlan öröm hatása visszaadta lelke tisztaságát.

Nem volt őrült többé. Csak szerelmes.

Hanem tizenöt hónapi életére, fájdalmaira, gyermekére, férjére nem tudott visszaemlékezni többé.

Csak mint álom, melyet a felébredéskor elfelejtünk, s mely néha homoním esetek feltűntével meg-megrémlik agyunkban, lebbent fel olykor lelkében a magános ház, a jerikói rózsák az ablak előtt, a kis piros bölcső, a halvány arcú férfi, a fekete szolga s a körér nőcseléd, kit Leander célszerűnek tartott előtte soha meg nem mutatni.

Ők boldogak voltak.

Hát Góliáth? A holt gyermek apja? Az élő nő özvegy férje?


VisszaKezdőlapElőre