A korai és az utolsó
Önarckép 1946 január
A távozó 1990 január
A korai verset Nemes Nagy Ágnes a kötetébe nem vette fel. Talán igaza volt: még nem vers ez, inkább
odavetett széljegyzet, rögzítés szándékából, a valóság margójára.
„Mohó vagyok. Vad vagyok. |
|
Csinos vagyok, szép vagyok. |
|
|
Dallamos, egyszerű mondóka. Bizonyos fokig utánérzés; így a „rémület” és a „gyűlölet” sem
egészen hihető – ha a záró két sor nem volna ott:
„Mosolyomból – mézzel tele – |
kilóg, pléhből, létem nyele.” |
|
Viszolyogtató önkegyetlenség; de ez a kép már belénk ragad. Ez már költészet. Egy látszólag
versbe nem illő szó, a „pléh”, szétveri a harmóniát. A pléh hajlítható, talmi és főleg: rideg.
Fiatal nőtől – aki egyébként külső ragyogásával nagyon is tisztában van – szokatlan vallomás;
leértékelése létének elborzaszt, de még mindig szimpatikusabb, mint az ájult önbecézés vagy a hamis
hősszerep. A csakazértis-meghökkentés ifjonti vágya ez, s szerencsére grandiózus tévedés. Ha van
valami anyagszerű ebben a kiteljesedő költői létben, akkor a kulcsszó inkább az üveg
lehet. Áttetsző, törékeny, s a naptól csak ritkán felhevített, aranybarnába játszó füstüveg. Amit ha ír, mindig eltávolít az arca elől – de amit magánviszonyaiban csaknem mindig közé
és a másik személy közé emel. Ha mégis bezúzzák a hűvös üveg-önvédelmét, hát csúnyán megsebzik
a szilánkok. Mert ez az Ágnes-lény sokkal sebezhetőbb, mint a szobor-látszat. És sokkal büszkébb,
minthogy a látszatot odaadja. Persze, vonzóak és méltóságosak ezek az üvegmaszkok. Nem takarnak
teljesen; a sejtelmes átderengés az, ami varázslatos. Ami születik, nem születik „maszk által
homályosan”: tiszta, pengeéles, a kontúrok nincsenek elmaszatolva. És a szülemény, a mű árulkodik.
Fegyelmezetten viselt, infernális szenvedésről. Oldhatatlan magányról. A mindannyiunkat elborító
metafizikai szorongásról. Végső tudatlanságunk kínzó, egyre világosabb tudatáról. Még arról is, amiről
Ágnes nem szólt soha. S a műremekké formált, kibocsátott élmény ismeretében sokszor úgy tetszik,
már nem is fontos, ami végül ott maradt az üvegmaszk alatt. Mert valószínűleg semmi sem maradt ott.
Csak a cserepek. Mert valószínűleg ő maga volt az, akinek sikerült a maszkot összetörni s az utolsó
percben átmenteni az esszenciát. S utána: már nem számít a súlyos ár, csak a birtoklás. Ha
megérkeztünk, az útkövek akár egymásra is romolhatnak.
Erről a pillanatról nem lehet – nem is szabad – verselgetve beszélni. Talán csak egyetlen, utolsó versben. Amit elemezni bűn. Sőt, szentségtörés.
„Hogy visszanézett, nem volt arca már. |
Akikben itt lakott, a maszkok, |
földdé mosódtak zöldek és a kékek, |
szétkent kupacban arcok, homlokok, |
hogy utoljára visszanézett. |
|
S amikor hátat fordított, |
tüdőszárny, olyan ezüst – |
és szét-szétnyílott – centiméteres |
kis repülési szándék – s összezárul |
|
láttam akkor, hogy az enyém, |
nem másé, sajna, az enyém, |
két vállam közül távozott, |
s maszk nem takarta már, hogy visszanézett.” |
|
|