A korai és az utolsó

Önarckép 1946 január
A távozó 1990 január

A korai verset Nemes Nagy Ágnes a kötetébe nem vette fel. Talán igaza volt: még nem vers ez, inkább odavetett széljegyzet, rögzítés szándékából, a valóság margójára.

 

„Mohó vagyok. Vad vagyok.
Önmagamban rab vagyok.
Rémület és gyűlölet
feszíti a bőrömet.
Csinos vagyok, szép vagyok.
Hosszúlábú, ép vagyok.”

 

Dallamos, egyszerű mondóka. Bizonyos fokig utánérzés; így a „rémület” és a „gyűlölet” sem egészen hihető – ha a záró két sor nem volna ott:

 

„Mosolyomból – mézzel tele –
kilóg, pléhből, létem nyele.”

 

Viszolyogtató önkegyetlenség; de ez a kép már belénk ragad. Ez már költészet. Egy látszólag versbe nem illő szó, a „pléh”, szétveri a harmóniát. A pléh hajlítható, talmi és főleg: rideg.

Fiatal nőtől – aki egyébként külső ragyogásával nagyon is tisztában van – szokatlan vallomás; leértékelése létének elborzaszt, de még mindig szimpatikusabb, mint az ájult önbecézés vagy a hamis hősszerep. A csakazértis-meghökkentés ifjonti vágya ez, s szerencsére grandiózus tévedés. Ha van valami anyagszerű ebben a kiteljesedő költői létben, akkor a kulcsszó inkább az üveg lehet. Áttetsző, törékeny, s a naptól csak ritkán felhevített, aranybarnába játszó füstüveg. Amit ha ír, mindig eltávolít az arca elől – de amit magánviszonyaiban csaknem mindig közé és a másik személy közé emel. Ha mégis bezúzzák a hűvös üveg-önvédelmét, hát csúnyán megsebzik a szilánkok. Mert ez az Ágnes-lény sokkal sebezhetőbb, mint a szobor-látszat. És sokkal büszkébb, minthogy a látszatot odaadja. Persze, vonzóak és méltóságosak ezek az üvegmaszkok. Nem takarnak teljesen; a sejtelmes átderengés az, ami varázslatos. Ami születik, nem születik „maszk által homályosan”: tiszta, pengeéles, a kontúrok nincsenek elmaszatolva. És a szülemény, a mű árulkodik. Fegyelmezetten viselt, infernális szenvedésről. Oldhatatlan magányról. A mindannyiunkat elborító metafizikai szorongásról. Végső tudatlanságunk kínzó, egyre világosabb tudatáról. Még arról is, amiről Ágnes nem szólt soha. S a műremekké formált, kibocsátott élmény ismeretében sokszor úgy tetszik, már nem is fontos, ami végül ott maradt az üvegmaszk alatt. Mert valószínűleg semmi sem maradt ott. Csak a cserepek. Mert valószínűleg ő maga volt az, akinek sikerült a maszkot összetörni s az utolsó percben átmenteni az esszenciát. S utána: már nem számít a súlyos ár, csak a birtoklás. Ha megérkeztünk, az útkövek akár egymásra is romolhatnak.

Erről a pillanatról nem lehet – nem is szabad – verselgetve beszélni. Talán csak egyetlen, utolsó versben. Amit elemezni bűn. Sőt, szentségtörés.

 

„Hogy visszanézett, nem volt arca már.
Hogy visszanézett.
Akikben itt lakott, a maszkok,
földdé mosódtak zöldek és a kékek,
szétkent kupacban arcok, homlokok,
hogy utoljára visszanézett.
S amikor hátat fordított,
két szárnya
röntgennel átvilágított
tüdőszárny, olyan ezüst –
és szét-szétnyílott – centiméteres
kis repülési szándék – s összezárul
kilélegezve.
És láttam én,
láttam akkor, hogy az enyém,
nem másé, sajna, az enyém,
két vállam közül távozott,
akár az átvilágított,
s maszk nem takarta már, hogy visszanézett.”
… úgy legyen.