Ady egy kései versében nevezi perc-emberkéknek azokat, akik nem a korszellem, hanem éppen a valódi korszellemmel szemben működő korlidérc szolgálatában állnak. A minden korban más álarcban kísértő lidérc úgy tesz, mintha komoly volna és illetékes volna, ő volna az illetékes a világ dolgaiban. Hamis mértéket szab – indulatokat szabadít fel, nyugtalanságot kelt a szükségszerű nyugalom helyén, de elzsongít minden olyan területen, ahol pedig a nyugtalanságra megvan minden okunk. S mivel minden erő – a jó is, a rossz is – csak az emberen keresztül képes hatni: a kor lidérce vadássza és hamar megtalálja a maga eszközét: a pillanatnak élő, a felszínes eredményeknek ellenállni képtelen, matériába ragadt személyiséget.
Tévedés ne essék: a perc-emberke nem buta. Nagyon is okos. Logikai érzéke fejlett, nemcsak azt tudja, mitől döglik a légy, de azt is kikövetkezteti, mikor. A perc-emberke lelkes; az éppen uralmon lévő eszmerendszert vagy politikai módszert a meggyőződéses híveknél sokkal lármásabban szolgálja – mindaddig, amíg azt tartósnak látja, s a helyzeten az első hajszálrepedést észre nem veszi. Akkor azonban ügyesen lavírozni kezd – időben megy át a másik oldalra, hogy az új győztest erkölcsi alapon éltethesse. Mert a perc-emberke a látszatra nagyon kényes; rendkívül fontos számára a feje köré képzelt morális glória. Hiúsága nem bírná el, hogy nyíltan és szimplán karrieristának, köpönyegforgatónak nevezzék, ő igenis igényt tart arra, hogy éleslátását és indítóokainak feltétlen tisztaságát elismerjék. Nemcsak „kiábrándul”, de egyúttal felkínálkozik. A perc-emberke – amióta világ a világ – mindig learatta a maga kétes dicsőségét, s ideig-óráig sikerült is környezetét megtévesztenie. Ideig-óráig, mondom; mert egyszer aztán csak – az igazság rejtett működése folytán – valahogy kipottyan. A jelen – miután hosszan eltűrte szánalmas játszódását – elejti, s nevét a múltra tekintő kollektív emlékezet is eltörli vagy megbélyegzi.
A puha diktatúra számtalan ilyen figurát röptetett fel. Döntési joguk volt és minősítettek. Saját céljuk érdekében cselekedtek, amikor mások esendő életébe nyúltak. Saját sorsuk buktatóit akarták kicselezni, miközben mások sorsát – önkényes föl- vagy aláértékeléssel – csúnyán összebonyolították. A perc-emberke nem kötődik kizárólagosan ehhez vagy ahhoz a szakmához, és a legmagasabb hivatásba is befúrja magát. Bizonyára van egy olyan fajtája, amelyik önmagának is bedumálja, hogy amit csinál, azt érzései és gondolatai őszintén így diktálják – ennek a típusnak valószínűleg menetközben könnyebb, de nehezebb aztán a módosult szituációban újra becsapni a lelkét. Persze, sajnos, többnyire sikerül. Nem akarok annyira bántani, hogy neveket soroljak az ún. „művészkörökből”, mint ahogy bárki közülünk fel tudná sorolni saját szakmája perc-emberkéit, akik vígan dáridóztak, de arra éberen ügyeltek, hogy a nagy eufóriában még véletlenül se a saját poharaikat csapják a földhöz. A letűnt korszak ilyes lovagjai között bizony akadt fényes intellektus, különben tehetséges ember, de mindez semmit sem ér, ha a mindenáron való érvényesülés vágya átveszi az uralmat a jellem felett; mert a deformálódott jellem a személyiség alkotóerőit is átitatja és lassan, de biztosan eláztatja. Ha valójában nem volna tragikus, szinte mulatságos lenne fölmutatni, a bukott rendszer után hányan nyergeltek át és milyen ízléstelenül a nemzeti-demokratikus eszme szolgálatára. S most nem azokról beszélek, akikben katarzis ment végbe, s már akkor kiváltak a masszából, amikor annak még tényleges, komoly, egzisztenciális kockázata volt. Szerencsére akadtak ilyenek is; később aztán illúzióvesztetten láthattuk, éppen ezek lettek „leírva”, éppen ezek lettek a politika igazi vesztesei. S nem is arról a sajnos, kevés, saját tévedését, bűnét megvalló kortársunkról van szó, akinek volt lelkiereje odaállni az ország elé és kinyögni a nem könnyű mondatokat: „Bocsánatot kérek. Bocsánatot kérek mindazoktól, akiket talán akaratlanul is megnyomorítottam, korlátoztam, félrevezettem.” Nem ők a perc-emberkék! Sőt: még a téveszméikben megrögzöttek, a letűnt diktatúrát mániákusan visszasóvárgó, az új felé egy tapodtat sem moccanó, régi vágású kommunisták sem azok. Ők legalább következetesek; nem színlelnek mást, mint amiben hisznek, amibe belenőttek. Azonnal felismerhetők – s így, ha szükséges, ellenükben érvelni, védekezni is könnyebb.
A perc-emberke azonban annyit se szólt, hogy nyikk vagy pardon. Csak hipp-hopp, befészkelte magát, mindenekelőtt áradó stílusával, simulékonyságával, állandó hurráival az új hatalomba. Reménykedett abban, hogy mesterséges amnéziája – saját múltbeli közszereplését illetően – egy egész nép emlékezetére kiterjeszthető. Hőstetteket emlegetett ott, ahol pusztán ügyes vagy diplomatikus volt, sérelmeket hangoztatott, amelyek enyhe dorgálások voltak – s így jutottunk el oda, hogy hiteltelen emberek is képviselhettek (eltorzítva és lejáratva, szélsőségesen) egy egyébként létjogosult eszmét. Válogatósabbnak kellett volna lenni! Nem elég, ha egy ember használható – önértékét is mérni kell: sok függ attól, ki mondja, amit mond, és hogyan mondja.
És természetesen az ellenzékben is felbukkantak ám szép számmal a perc-emberkék; hiszen az ellenzéki szerep látványos alkalmat kínál a végletes exhibicionizmusra, a rafinált pecsenyesütögetésre, a későbbi érdemek gyűjtögetésére. Gyakran nem a legjobbak, hanem a legzaklatottabbak vívtak itt demagóg eszközökkel gusztustalan csatát. Most aztán – hogy megint ugrott egyet a politikai kaleidoszkóp – megint megindult az átszivárgás ezen a csendessé tompított szeptemberen. Az előrelátók már fél éve megalapozták az „átpártolást” a harsogó három színből a higított pirosra. Időben kapcsolódtak, időben fedezték fel a potenciális főnököket. Elveket, hiteket, barátokat ejtettek el, mintha sosem hordták volna a szívükre szorítva. Amit hétfőn hangoztattak, csütörtökre átértelmezték, s egy újabb hétfőn akár le is tagadják. Félek: a hatalom sosem elég finnyás. Gyakran mindegy, hogy ki, csak ne legyen különvéleménye, meggyőződésén egyik napról a másikra tudjon változtatni, de olyan ügyesen, hogy ez a változás ne kényszernek, hanem okos belátásnak tűnjék. Bár a képlékeny, manipulálható embernek nincs becsülete, az a csüggesztő, hogy a történet folyamán mégis ideig-óráig megbecsülik. Hivatallal, kitüntetéssel, pozícióval – s így a minőségi ember örömébe is üröm keveredik; mintha ugyanazon a helyen állna, emelt fejjel, szorosan egymás mellett érdemes és érdemtelen. Meg tudjuk-e vajon egyiket a másiktól halálpontosan különböztetni? Bizony, nem lesz más bírája ennek a mérce nélküli „Ki-kicsodának”, mint a nagyidő, amely ugyan akár egy perc alatt is gyökeresen fordíthat a világon, de arra sohasem a perc emberét, hanem mindig az örökkévalóságnak dolgozó embert választja segítségül.
„Élni kell! Élni kell” – kiáltotta az öreg kubikus a Talpalatnyi földben, kétségbeesetten, indokul és magyarázatul arra, miért alkuszik meg, miért hagyja cserben a társait. Részvétem, megértésem az övé. Aki a mindennapi kenyérért, a legelemibb életfeltételekért kénytelen volt valamit megtenni (vagy meg nem tenni!), az nem a percemberkék csapatát szaporította. Mert valahogy egyáltalán megélni: a lét magasabb törvénye. De másnál mindenáron jobban élni: a magasabb törvény megszegése.
(1994 ősz)