Vas Istvánt temetjük1

Nemrég még nyolcvanadik születésnapját köszöntötte az ország. Nemrég még közöttünk volt; nemcsak szellemében, de a szó szoros értelmében: fizikailag is. Amikor fiatalabbak, erősebbek is nehezen mozdultak, Vas Istvánt megtaláltuk. Ott ült a teremben az írók választott testületének tanácskozásain, megszokott helyén, az oszlopok mellett, balra. A fejét kissé oldalra hajtotta, speciálisan megkötött, elmaradhatatlan nyakkendője fáradt hullámban a mellére bukott. Ritkán szólt, de mindig fontosat, mindig elfogultság nélkül, és mindig valaki másnak az érdekében. „Ne állj föl” – mondtuk neki, de ő, botjára támaszkodva mégis fölemelkedett, ragaszkodott ehhez a mozdulathoz, úgy beszélt. Tisztelte a többieket és őt magát is megkülönböztetett, ritkán ily egységes tisztelet övezte.

Vas István jelenség volt; nagy költő. Fogadkozások és árulások tanúja, világégés megszenvedője. Hamis ideológiáknak soha be nem ugrott, talmi ügyek prófétája sem kívánt soha lenni. Tündökletes bájjal és szelíd bátorsággal kerülte el bármily fajta klikkesedés csapdáit, nem szerepelt, nem hordott maszkot; egyszerűen csak élt, önmagát halálig súlyosítva, s ezáltal költészetét is egyre magasabb régiókba emelve.

Nincs értő és érző ember, akit költészete ne szólíthatna meg: egy kivételes személyiség vállalta benne a sorsközösséget minden szenvedővel, minden kiszolgáltatott emberi lénnyel, aki léte értelmét kutatja. Önmagával szembeni kíméletlen őszintesége, az önismeret tökélye vonzotta verseihez, prózájához a híveket. Életművét a valamit mondani, de nem ám akárhogy szándéka hatja át. Élni segítenek ezek a versek, elviselni azt, amit kell, és lázadni az ellen, ami ellen érdemes – ám a beavatott művész egyszeri, ismételhetetlen hangján. Értelem és érzelem nála kézen fogva járnak; ha elfárad az egyik, a másik megtámasztja. Heroikus küzdelme: az értelem erejével közelíteni a megérthetetlent. A fölforrósodott szívvel melengetni a már-már jéggé fagyott világegyetemet. Itt, a változó közegben vetni el a magot – de ott, az örökkévalóság szférájában aratni. Csak a magas fejlettségű individuum tud olyan bölcs és alázatos lenni, mint Ő volt, amikor alkotásról esett szó:

 

„Van úgy, hogy a tengeralatti álmon
Mint kábelen, titkos hír suttog át –
E jelenéseket nem én csinálom:
Valami más mutatja meg magát.”

 

Ezt a költészetet áthatja a közeli dolgok, a kicsiség szeretete: a tájé, a városoké, az utcáké; s ezzel harmóniában a fenségesen nagy iránti devóció: az Isten és a halál faggatása. Egyrészről az ihlető szerelem nyugtalan ragyogása – másrészről a jézusi jelenlét mozdíthatatlan nyugalma. Nemes emelkedettség zengő pátosz nélkül, szilárd hit csökött bigottság nélkül, csöndes fájdalom szüntelen sebmutogatás nélkül, és a táborok feletti magányosság: ez volt Vas István, és ez, a jövőbe hatóan, költészete. Most, hogy búcsúzunk, valami bizonyosság sugárzik felénk, a távozó akaratából. Nem optimizmus, ennél több: bizonyosság, ami a sok cudarság között sem hagyta el:

 

„Csak mosolyogj akárhogy vicsorognál
Csak meg ne állj a játékasztaloknál
Meg ne lásd kezükben a hamis kártyát
Meg ne lásd mekkora téttel játsszák
Hamis pénzzel mennyit kifizetnek
Elfordulj nem szabad észrevenned
Állj meg egy szóra ezzel meg azzal
Ne lássák van ami megvigasztal
Tétován totyogva vegyülj ezekkel
Gyanút ne fogjanak hová igyekszel
Csak meg ne lássák mi van a szemedben
Csak meg ne sejtsék mit tartasz kezedben
Próbáld a lépést ahogy a többi
Készülj csak készülj van hova szökni.”

 

Vas István, a készülődő, még kérdéseiben, kéréseiben is úgy fogalmaz, hogy arra csak igennel felelhetnek az égi hatalmak:

 

„Istenek, ti annyiszor pörbefogottak!
...
Ti fényes szívűek, akiket megtaláltam,
Ugye, tudjátok, hogy a tietek vagyok,
S ugye, elkülditek a követet, a kisérőt,
Költők és tolvajok és titkok istenét,
Minden furfangok atyját, ugye, elkülditek,
Hogy síkos utamon engem is elkisérjen,
Velem próbálja ki a fortélyok javát,
Ugye, ott lesz velem, ha formát kell cserélnem,
Ha majd az egyikből a másikba lépek át?”

 

Igen, igen. Nem volt ez vigasztalan halál. Nem céltalan enyészet ez. Hanem adventi halál. A várakozás szent, feszült idejében esett távozás, köpenycsere; már nem halogatható költözés. A szeretett lény, a megtartó erejű festőasszony, Szántó Piroska kezét fogva. Neki szól, hozzá szól, át a síron Vas István – a társnak, a biológiai létben most magára-hagyottnak:

 

„A malomnak nincsen köve,
Mégis lisztet jár, mégis gyöngyöt jár.
Huss hát! föl a fehérlő képtelenbe,
Ahol madarak szállnak szárnyak nélkül,
Elszállni lopva, ez való nekünk,
A hatalmas, utolsó kalandba.
...
És te meg én? S ha egyikünk lehull?
Mégis madarak szállnak szárnyak nélkül.”

 

Piroska képein a csontok alakot öltenek, ölelkeznek és kirügyeznek. Nincs más vigasza sem neki, sem a még a sorban várakozóknak: csak a bizonyosság. A Vas István adta példa. Az adventi halál gyermekien bizakodó pillanata:

 

„Készülhet a pokol, bennem, ha nem alattam:
Én tudom, hogy a jobb részem halhatatlan,
S minden bomláson és átváltozáson át
Viszi magával ezt az éjszakát
Kések, csövek közé, kínokba, csillagokba –
És elfogyott az éj, a bor, a cigaretta.”

 

Nincs más vigasz, csak a rendíthetetlen felismerés. A vallomás a szülőföldnek, a hazának:

 

„Tudom, valahogy, valahol majd beszámíttatik,
Hogy itt éltem és egyszer sem akartam élni máshol, csak itt.”

 

Vas István most – hite szerint – éppen karácsonyi lélek, újszülött egy másik birodalomban. Már megtalálta a pontos szót, amire annyira vágyott, s amit magyar nyelven, mesterfokon annyiszor körülírt költészetében:

 

„Csak egy pontos szóra van immár szükségem,
Azt az egyetlen szót adassék megérnem,
És hogy amit jelöl, értsem, ne csak lássam:
Hiszek a végső felvilágosodásban.”

 

Csatlakozunk. És reméljük megérni, egy kissé mohón, már itt is: e honi és földi világban.