Illyés Gyula arca1
Itt állunk a hévízi őszidőben, Marosits István Illyés Gyula-szobra előtt. A szobrok nyugodtak és
türelmesek – a fejre galamb száll majd, fázósan topog vékony lábaival, tollászkodik. S bár az anyag
már mindent eltűr, a formába rántott szépség mégis diadalmas. A szobrásznak is volt választása, Illyés
Gyula melyik arcát formázza meg: a korait, a későbbit vagy a halál előtti törtet. A művész jól választott:
egyiket sem és mégis mindegyiket – mert most ez itt előttünk, a mi időtlen Illyés Gyulánk. A
gondolkodó, ahogy szüntelenül kritikus tükrébe néz, s ebben a vizsgálódásban társul fogad. A kérdező
és válaszadó Illyés Gyula szobra. A szenvedést nem titkoló, de azzal nem is hivalkodó férfi arcvonásai.
A szomorú, de nem kétségbeesett költő.
Bizonyára sokat sétált erre. Átlépte a róla elnevezett iskola küszöbét, megsimogatott néhány konok
kis gyermekfejet. Talán éppen itt, ünnepségünk helyén is meg-megállt néha. Szerette ezt a tájat, szerette
Hévíz csöndjét, megemlékezett Hévízről, és most a város emlékezik meg róla. Arcát – bízom ebben
– minden magyar ember felirat nélkül is felismeri. Jönnek azonban unatkozó külhoniak is, s meglehet,
megkérdezik: ez a szépen megmunkált fej, ez a bronzfej ugyan kicsoda? Egy nagy magyar költő – elég-e és pontos-e az egyszerű felelet? S lehet-e néhány mondatba az Illyés Gyula jelenséget belesűríteni?
Hiszen közben – a portré hitelesítéséül – el kellene mesélnünk az elmúlt ötven esztendő baljós
történelmét, a politika és az irodalom harcát, a személyes kockázatvállalást, az országból kiszakított
magyarság keserveit, a lelki és testi bajokkal küszködő pszichikum és fizikum sokszor leírhatatlan
gyötrelmeit. A híres Napló csak jelzést ad – gyanítom, csupán a jéghegy csúcsa.
Igazában s egyedül csak Flóra asszony tudja, milyen rémekkel viaskodott, mennyit szenvedett az az
Illyés Gyula, aki a nyilvánosság elé lépve kristálytiszta mondatokban, összeszedett nyugalommal
fogalmazott: mennyire uralkodott magán, holott a róla igazságtalanul nyilatkozók még a minimális
önkontrollról is elfelejtkeztek.
Akik személyesen ismertük őt, melegségét, gyermeki mosolyát is ismertük. Örülök, hogy ezt a
szemérmes, visszafogott, belső derűt a bronz is visszaadja. Ízes szavát nem halljuk többé, ajkairól nem,
verseiből beszél ki az ő prózában, élőszóban is gazdag nyelvezete, éltetője, az áldott magyar nyelv.
Élete, magatartása példa volt arra, hogy az „európai” jelző nincs ellentétben a magyarral – hiszen Illyés
Gyula minden sikerét, tapasztalatát ide hozta vissza, minden, joggal viselt ékes koszorúját alázattal a
„fölnevelő édesanya” lába elé tette.
Aki maradandót alkot, annak mondandója – mint a kései visszhang – át- meg áthangzik jövendő
korokba. Csak a tiszavirág-aktualitások hervadnak el a változó helyzetekkel. Most, amikor szobrot
avatunk, a hatalmas életműből ragadjunk ki néhány intelmet: mai fülnek sem haszontalan. Egy szörnyű
háború után, reménnyel és aggodalommal telve, ezt írta Illyés Gyula:
„Rajtunk fordul meg, lesz-e újra ország, |
lesz-e otthona ennek az anyának, |
aki kezünkbe adta mindenét, |
utolsó fillérként végső bizalmát. |
Mirajtunk fordul most meg, lehet-e |
olyan magyarság, hogy szennybe ne fojtsák. |
A nemzet velünk tette fel a sorsát |
s duplán vesztünk, ha nem nyerünk vele. |
Nem örvendve hát, hanem szívszorongva |
iskolásokként álljunk a padokba.” |
|
Ezek a sorok több mint negyvenöt esztendő előtt születtek, az új Nemzetgyűléshez, s most, 1991-ben, az új Országgyűlés is megszívlelheti. Ha élne Illyés Gyula, ma is hasonlót üzenne. Vigyázzatok
– bizonyára ezt mondaná –, még egyszer nem szabad elrontani! Most nem hivatkozhatunk idegen
hatalomra – az történik, amit mi akarunk – s ezért talán még nagyobb a felelősség. Hiányzik Illyés
Gyula megfontoltsága, irodalmi életünkből is hiányzik. Baj, hogy messze hangzó szavát nem emelheti
fel többé a határainkon kívül rekedt magyarokért, nemzetközi tekintélyét nem használhatja a jelen
furcsa idejében, amikor látnunk kell, a társadalmi rendszerváltás nem hozza magával mindenütt
egyértelműen és azonnal a kisebbségbe szorult nemzetiségek sorsának rendezését. Nem tudjuk
megkérdezni, mit tegyünk és mit ne tegyünk a sűrűsödő gondok között – hát kiolvassuk műveiből,
hogyan volna jó, gyűlölség és önhittség nélkül, rosszindulat és fensőbbségi tudat nélkül ebben a kis
országban együtt élni. Hiszen, ne feledjük, ez a költő a Kháron ladikján szerzője is,
aki öregkori bölcsességében oly megbocsátóan beszélt az emberi gyengeségről, aki idejekorán felmérte:
a nekünk szabott végességet szebben kellene betölteni – egymás iránt megértőbben, magasabb
eszményeket és célokat követve.
Nála komolyabb írót – ha a mesterségről vagy a választott ügyről volt szó – aligha ismerhettünk.
S mégis: lényéből, akárcsak ebből a szoborportréból – szerencsére kimaradt a gőg, a kiváltságosság
képzete és az igény a hódolatra: természetes ember volt, bohókás tengerészsapkájával a fején is
jelenség, szeretetre méltó, anélkül hogy provokálta volna a szeretetet. Ellenségei is tisztelték, de ami
fontosabb: a kétkezi munkában megfáradtak sem tartottak tőle. Egyszerű nagyszerűség, ez az, ami a
legnehezebb. Látszatra könnyedén emelni az óriás terheket, mintha csak játszanánk, pedig az élet s
halál mezsgyéjén egyensúlyozzuk azt a valamit, amit feladatnak neveznek, s mi kinek-kinek alkatára
szabott.
Az ünneplők tekintete hamarosan megcirógatja ezt az arcot: egy szenvedő lélek elhagyott edényét,
egy nagy költő bronzba-hívott emlékképét.
Vigasztaló, kesernyés szavait hallom:
„Játszunk, – így száll énekünk fel. |
szavainkkal és életünkkel, |
mert, jaj, csak az vagyunk, aminek látszunk. |
Legyetek értelemmel hát irántunk, |
mert nincs vállalkozóbb s bizakodóbb |
a rosszat nem szántszándékkal csináljuk, |
|