Tudósítások. A jelenkornak nevezett időnkből, néhány hónap eltéréssel. Ültünk a karosszékben, a tévé előtt és láttuk. Legalábbis látnunk kellett volna, nemcsak nézni.
Három élethelyzet. Kísérőszöveg nélkül is beszédes. Az első szín: valahol Ausztráliában. A nagyáruház kiárusítást hirdet: fillérekért mosógépet. Annak a hét vásárlónak, aki a többit megelőzve éri el a számokkal megjelölt, fehér inges, nyakkendős hét eladót. Villanások. Morajló, izgatott, egymáshoz préselődött embertömeg. Majd a várakozók hirtelen áttörnek a bejárati ajtón. Éles, hisztérikus, egybeolvadó visítás. A „szerzés” részegítő mámora. Egymást letaposva, öklözve gomolyog a massza, leverik a lábukról a táblákat tartó eladókat is. Adidas-cipők gáncsolják az Adidas-cipőket. Jól ápolt nők akaszkodnak egymás hajába. A kommentár szenvtelen, tárgyilagos: rosszul sikerült akció, sebesültek, egy halott. Ahol látszatra minden megvan, de semmi sem elég.
A második szín: valahol Oroszországban. Ritkás, vizes havat csap a szél a sorban állók arcába. Lapos cekkerek, topogás a nemezcsizmákban. Homlokba húzott kötött sapkák, csapzott, sállal leszorított kucsmák. Valami elkínzott nyugalom; inkább fásultság. A sor csigalassúsággal vánszorog. A boltbelső: csaknem üres pult, rajta az „eszmei árat” jelző cédulák. Az eladókon piszkos, gyűrött köpeny a nagykabátra cibálva. A kínálat: gúlába rakott konzerves üvegek, a deszkapolcon, egyforma mind. Nem tudjuk, mi van bennük. Valószínűleg lottyadt uborka. De lám: csontos húscafatokat is mérnek; barna papírba vágják, épphogy rádobják a mérlegre, s már kapják is le, mohó kezek nyúlnak érte. Holnap lesz tej és kenyér is, mondja az üzletvezető, és a sarokra krumplit is hoznak. Fegyelmezett nyomorgás. Néha egy-egy szidalom-áradat, de párhuzamosan a tehetetlenség. Vállvonogatás, araszolás a sorban.
Alig valami. Ki kell bírniuk.
A harmadik szín: valahol Szomáliában. Pompázó, izmos katonák. A dobhasú csontváz-kölykökkel éppen paroláznak. Kedélyesek, nevetgélnek. Azután diadalmasan kitűnnek a képből. Homok. Forróság. Óriás-koponyák, a nemi szerveket bőrlebeny fedi. Legyek, még a szemüregben is. El sem hessentik őket. Kollektív haldoklás. Mindegy már: ki volt nő és ki volt férfi, mint ahogy az is mindegy, gyermek vagy felnőtt hullik-e el éppen. A négy-ötéves halálra-szántat, akit látunk, a kép hosszan, közeliben kitartja. A gyerek rongydarabbal letakarva, összezsugorodva. Mellette az anyja kuporog. Az ölében fatál. Pépszerű fehérségbe mártja két ujját. Fellebbenti a rongypokrócot. Megkeresi a vélhető szájnyílást. Próbálkozik az etetéssel. Erőszakos. A gyerek azonban nem eszik már. Maradék erejével – ingerültség nélkül, de határozottan – a fejére húzza a takarót. Békén akar maradni: ez minden vágya.
Meg kell halnia. Semmijük sincsen, mégis, ebben a mozdulatban tartás van. A szenvedés nem tűri a közönséget. A kiszolgáltatottak csendesek. Sem lázongás, sem jajszó.
A dúskáló jólétnek – úgy látszik – nincs mértéke és méltósága.
A folyamatos nyomorállapot – úgy látszik – részben káros beletörődésre szoktat, részben hasznos türelemre.
Az éhhalál földjén – úgy látszik – néma áldozatok születnek, talán helyettünk és értünk. Előélnek egy szörnyű világlehetőséget.
S mintha mindez „nagyon messze” volna. Az országunkhoz képest. A lakóhelyünkhöz képest. A fotelünkhöz képest. S bár felháborodunk, sajnálkozunk, olykor megrendülünk, de úgy, mintha nem velünk is történne, ami történik.
Mintha nem ismernénk a reklámból a realitásba költözött férfit, aki „Mazda akar lenni”, a leányt, akit „a gond nem ééérdekel”.
Mintha egy-egy öregasszony kétrét-hajolva, kéregetve nem jönne velünk szembe.
Mintha senkinek se fájna, hogy bár már minden kapható, de kevés az, ami elérhető.
Amit csoportosan elkerültünk, személyünkben még érinthet. A példahordozók köztünk is vannak. Olyik-másik elrettentésül, esetleg okulásra. Vagy néhányan éppen követendőnek.
(1992)