Újra itthon – Erdély után

1990 szeptember huszonegyedikén indultunk el (Ugrin Aranka, Nagy Gáspár és én) az RMDSZ és a Kriterion Alapítvány meghívására – Zágonba, Sepsiszentgyörgyre, Csíkszeredára és Székelyudvarhelyre. Zágonban Mikes Kelemen-ünnepségekre vártak, másutt irodalmi találkozókra. Az Írószövetség frissen választott elnökeként ez az első, határon túli utam. Az alkalom ünnepi: a négy hely közül háromban negyven év után először beszélhet magyarországi magyar író a közönséghez nyilvánosan. Kányádi Sándor Kolozsvártól Szeredáig útikalauzunk, tarisznyájából ki nem fogy a kincses beszéd. Azután kézről kézre adnak minket: írók, költők, ismeretlen és jól ismert barátaink.

Zágonban – szeptember végén! – hétágra süt a nap. Harmincfokos meleg van. Csoda. Tíz órakor fölzúgnak a harangok, kezdődik az ökumenikus istentisztelet. A református, katolikus, evangélikus és ortodox pap (az utóbbi románul) a feladatos emberekről szól, a helyben-maradásról és a megbocsátásról. Isten igéje közel van – a felhangzó versekkel nem polemizál. Hömpölyög az ének – a szemek könnyesek. Majd kétezer ember a téren; a kicsiny falucska összegyűjtötte a háromszékieket és az azon túliakat. Többek között én is beszélek. „Elnökként”, mégsem hivatalból. Mikes háromszáz éve született, 21 éves korában kényszerült bujdosásra, s még ötven esztendeig élt idegen kenyéren. Ti ma élők, itt élők – ha nem kell, ne tegyétek! Ne fussatok. Ne öljétek meg a reményt.

Hatalmas tömeg. Fiatalok, öregek, középkorúak. Kétkeziek és értelmiségiek. Férfiak és nők. Nincs megosztottság. A táj lágyan tart minket a tenyerén. Egy kicsit szédülök: délután fél öt s még mindig nem ettünk. Visszük a koszorút Mikes jelképes sírjához. A nemzetiszín szalag nem tüntetően széles, tán csak nem tépik le holnap. Azután nagy lakoma: magyar és román lánykák, ki-ki a maga viseletében, szívesen kínálnak. Az asztalon minden van, lám, a szegények bőkezűsége, a híres vendégszeretet leleményei! Kocsonya, hús, kolbász, pogácsa és valódi kürtőskalács.

Napnyugtakor – még mindig aranyló fényben – a hegyoldalról még egyszer megnézzük Zágont és a környező vidéket. Gyönyörű és nyugodt.

Huszonharmadikán zsúfolásig telik Sepsiszentgyörgyön a Kék terem. Alig tudunk a fal mellett szorongók közt az asztalunkig eljutni. Fölolvasunk, beszélünk, azután megint fölolvasunk. Végül énekelünk. „Nem szoktam, nem szoktam kalickában hálni…” A fiatalok megadják a hangot – a dallam és a szöveg megtölti az óriási termet. Jönnek a könyvekkel – az innen-onnan átcsempészett könyvekkel, a Tőzsér Józsefék szervezte akció nyomán legálisan átkerült kötetekkel… csak álmélkodom. Lehet, hogy ez igaz? Hogy itt ennyi olvasónk van? Dörzsölöm az aláírásoktól sajgó csuklómat és boldog vagyok.

A lakásunkban nincs víz. Időnként még hideg víz sem. Az idő hirtelen elhűvösült. A huszonötös körtének penészszíne van. Az üzletek üresek. Nincsen semmi, de semmi. Egyik napról a másikra, küszködve folyik a mindennapi élet. Csak a lelkek lobogóak és színesek.

Csíkszeredán sincs másképp. Itt át kellett vonulnunk a nagyszínházba, hogy mindenki beférjen. Eleinte elfogódottak vagyunk, mintha nem hinnénk, hogy mindezt szabad. Csíkszereda főprefektusa jelen van – csakúgy, mint a polgármester Szentgyörgyön és Udvarhelyen. Lázasan és őszintén mesélnek. Mit tagadjam? Szegény Sudár Annám közöttük életre kelt.

Farkaslakán rövid tisztelgés Tamási Áron sírjánál. Korondon cserép-vásár.

Az utolsó este Székelyudvarhelyen; fényképek, versikék, emlékül a találkozó után, s hosszasan folynak a magánbeszélgetések.

Némi izgalom (visszafelé is) a határ előtt; semmi valós okunk nincs ugyan rá, mégis, a régi félszek kísértenek. Látjuk magunkat a szétszedett kocsi mellett, tortúrának kitéve. Semmi ilyen nem történik. A „papír”, a pecsét segít, soron kívül, szinte percek alatt suhanunk át onnan – ide.

Még útközben, de már Magyarországon ellenállhatatlan jókedv tör ránk; a becsülettel végzett munka tudata, s a szeretet, amit kaptunk, betölti a lelkünket.

– Mennyire együtt vannak! – mondogatjuk. – S milyen méltósággal sikerült megőrizniük magukat! Az általános szegénységben kikezdhetetlen értékeik, közös értékeik felragyognak. A fáradtság csak Budapest előtt ér utol, a „forgás” után, gondoljuk, mégiscsak jól esik majd az otthoni, csendes éjszaka. Huszonhetedike késő este van.

Belépek a lakásajtón, a csomag még a kezemben. Mesélném az élményeket. Mosakodnék. Ennék, innék valamit. De a családom felhalmozódott, ideges üzenetekkel fogad. Csöng a telefon – éjfél utánig, megállás nélkül. Botrány, botrány, botrány. De igen, de nem, de igen, de nem.

A szám íze megkeseredik. Itthon vagyok hát, a szabad hazában. Hirtelen indulatomban Erdélyt egy percre megirigylem, s majdhogynem a régi, egyértelműen rosszat is visszasírom: 1986–87 telét, amikor a Szövetség valóban szövetség volt, a szilárd fehér mező a támadó fekete ellen.

Itt most minden lépés fájdalmas és veszedelmes. A társak prédául odalöknek. A politika azonnal kisajátítja a morális döntéseket. A jóakarat keveset számít. A félremagyarázhatatlan szavakat is félre lehet magyarázni. S a megmagyarázhatatlant is ki lehet magyarázni. Nincs mérték. Nincsen csönd, csak lárma. Nincsen pont, csak vessző, vessző, vessző… Nincs nyugalom, csak gyorsulás és a gőz sistergése.

Ez most a hazám. A példa-nemzet, ahova az erdélyi magyarság – az összes többi kiszakítottal együtt – igazodva-bizakodva tekintene: milyen is hát végre szabadnak lenni?

Kit a mennybe… Kit a pokolba… Az Isten szerelmére, hát tisztítótűz nincsen?!

 

(1990 ősz)