Mi történt – mi történik?

A „puha diktatúra” értékválságát nemcsak alkotóként, de ennek előtte s vele párhuzamosan befogadóként és közvetítőként is – mint olvasó és mint tanár – megéltem.

Ami történt az értékekkel, előbb durván, majd álcázva történt.

A hivatalos „hangadók” (a kritikusok, egyetemi emberek egy része, az irodalmi műhelyek vezetőinek többsége, a párt-cenzorok, kultúrpolitikusok széles köre) megpróbálták a személyiség erejét és színességéhez való jogát eleinte teljesen letagadtatni és kiirtani, alávetni a kiagyalt kollektív „párt-igazságnak”, majd később ravaszul még igenelték is az egyén belső küzdelmének ábrázolhatóságát – feltéve, ha a küzdelem a rendszer javára dől el végül.

Eleinte erőszakosan, piszkos és hosszú körömmel levakarták a céltáblákról Isten képét,

majd, mint a hülyegyereknek, elnézték, ha valaki mégis elbíbelődik az újrafestéssel; nincs jelentősége, hadd szórakozzon, különben is, a „humanizmus” címszó alá be lehet az ilyen műveket gyűrni.

Eleinte szocialista realizmust hirdettek, majd (nagyvonalúan!) csak ennek elsőbbségét, magasabbrendűségét a többi irányzat felett.

Eleinte mindenki ellenség volt, aki nem azonosult tökéletesen, de ezt legalább a működésben azonnal tetten lehetett érni.

Aztán meghirdették, hogy aki nem ellenség, az már barát is. Ez részben buta tévedés, részben nem is gondolták komolyan. Az így kiugratott nyulat bármikor célba lehetett venni.

A nemzeti érzés – hacsak nem a „szocialista Magyarország” csontváz-árnyát akarták fölhúsosítani vele – csököttségnek számított.

A kiszakított milliók sorsát előbb „megoldottnak” deklarálták,

majd következett a cinkos szemhunyorítás és a krokodilkönnyek: a „hiába, csak nekik árthatunk vele” bűnös halogatása.

„Szabadok vagytok” – eleinte ezt ordították a fülünkbe, majd később csönd lett ugyan – de a „rabság” szót nem mondhatta ki senki.

A marxizmus egyedül üdvözítő – nincs más igaz eszme, rajta kívül, ezt sulykolták a köztudatba,

aztán egy további ferdítés-csavarintás (amit korrekciónak szántak): csak az emberek rontják el, de „maga az eszme szép!” (Holott éppen fordítva: hogy ki lehetett bírni, az éppen azoknak az embereknek köszönhető, akik saját emberségüket összetévesztették a csak részleteiben ismert kényszereszmével, és próbáltak úgy-ahogy, a többieknek segíteni. Ez ma az úgynevezett „becsületes kiskommunisták” tragédiája!)

A tárgyilagosság, s esetenként a kétségbeesés az első szakaszban egyértelmű árulásnak minősíttetett, az így megnyilvánuló író (és nem-író) egykettőre „az imperialisták ügynöke” lett,

majd csupán pesszimistának, emberellenesnek bélyegezték a fájdalom-szülte „sötét” irodalmat.

A kétely nélküli magabiztosság, a sommás ítéletkészség volt talán a legőrjítőbb: a rámutatás mozdulata, amely eleinte egyúttal a megsemmisítést is jelentette,

majd később a fekete bárányt (önkényes kijelöléssel) pusztán „kegyelmesen” kitaszította.

A Rákosi-korszakban csak tiltás és támogatás volt. A tiltás a vakmerőnek akár halált is hozhatott – a támogatott pedig egy csapásra elit-életbe csöppent.

A Kádár-korszak tiltása merőben más jellegű: nem az alkotó életét, „csak” egzisztenciáját veszélyezteti, a tekintélyt „lejáratással” célozza meg; a támogatás pedig előnyöket, elsősorban „sérthetetlenséget” biztosít a kegyeltnek.

Az új kitaláció: a megtűrtek köre. Megkockáztatom, hogy kijelentsem: a megtűrttel mindent lehetett. Szabad préda, mert alkotói sorsa nem olyan látványos, mint a betiltottaké. A külföld figyelmét nem kelti fel, nincs „kárpótlása” a nyugati világban, ami vele történik, az az irodalmi életben és az olvasói-gondolkodói közegben nem szenzáció. A „tűrtekről” beszéltek a legkevesebbet. A „támogatott” sajtóját megszervezték, a „tiltott” jó híre viszont részben az erős szájhagyomány, részben a becsempészett külhoni és a valahogy mégis „becsúsztatott” hazai méltatások útján keletkezett. (S az is megtörtént, hogy egy-egy „védenc” érinthetetlenségét is – bravúros cselekkel – kikezdték.)

A hatvanas évektől tekintve a máig, mégsem igazságos az a kategorikus osztályozás, miszerint minden, ami tiltott volt, remekmű, s minden, amit ezért-azért támogattak, fércmunka; a tűrt pedig langyos. Hiszen a kultúrpolitika – a maga mércéjéhez képest is – olykor tévedett: „átengedett” műveket, mert igazában jelentésüket nem értette meg, s „befagyasztott” írókat, olykor nem is műveik, hanem elsősorban nyílt közléseik, megcselekvéseik „nyersesége” miatt. S ne feledkezzünk el a politika természetéről: az örökös színlelésről. Amikor is „politikai megfontolásból” támogattak, például Kossuth-díjjal, olyan alkotót, aki soha hamis szóval ezt a kelet-európai képződményt nem dicsérgette, s a marxi ideológiával még csak nem is kacérkodott. De szükség volt a nevére a listán, vele lehetett bizonygatni, nálunk már semmiféle diszkrimináció nincsen! Ezért olyan keserű sok írónk szájaíze mostanság, ha a régebbi kitüntetéseire gondol, mert jól tudja, amit kapott, nem tisztán az értékei miatt kapta (pedig azok alapján is érdemes volt rá), hanem azért, hogy az „egyensúlyt” szolgálja. Itt az volt a legrafináltabb politikai szempont, ami a külső szemlélőnek éppen hogy „politika-felettinek” látszott. S így kerülhetett egymás mellé, kitüntetett helyre az érdemes és érdemtelen.

58 után, a „tombolás” után lassan-lassan egy-egy tiltott író, ügyesen lavírozva, szívós „munkával” a hatalom támogatottjai közé fúrta magát; más frissen érkező pedig – következetességével, manipulálhatatlanságával, rövid „próbatámogatás” után a kedvezményezettségből hamarosan kibillent.

Abszolút érték az, amit az idő és a helyzetváltozás sem tud érvényteleníteni. S ezért nem ismerek olyan értéket, ami – ha valaha sikerült írásban rögzíteni – véglegesen elveszhet. Az elmúlt 30–35 esztendő termése azon méretik (akár akkor, saját idejében jelent meg, vagy most, pótlólagosan), hogy a következő ötven év élve hagyja-e, vagy csendesen elsorvasztja? Csak az írót lehetett halálig gyötörni, a mű nem veszett el. S itt jegyzem meg: az író fennmaradására nem a hangos támadás a legveszélyesebb; hanem ha megpróbálják meg-nem-történtté tenni, észre nem venni a jelenség fontosságát. Ezt a módszert legkivált egyes „tűrtek” szerencsés-szerencsétlen képviselőivel szemben gyakorolták előszeretettel.

Az igazi, a jóvá-nem-tehető és megmérhetetlen veszteség az, ami érték félelemből, reménytelenségből, elgyöngülésből egyáltalán nem született meg. S ezt csak ki-ki maga tudja, ha lelke mélyére néz.

A kísérlet azonban – a szabadság, a nemzet, a spirituális létezés értékeinek lefokozására – vitathatatlanul élénken zajlott; semmivel sem igazolható. A végre talán megnyugvó irodalmi közgondolkodásnak az a felelősségteljes feladata, hogy előítélet nélkül megnézze: hol szükséges visszamenőleg értékelés-módosítás – immár nem politikai érdekek, hanem az esztétika és a tisztesség törvényeinek vezérletével. Nem igaz a mechanikus ítélet. A díj birtoklása vagy a díjazatlanság általánosságban nem lehet mérce: nem minden földíjazott kitűnő író – de minden díj-nélküli sem az. Ennek a fordítottja is ebből következik: egyaránt akad nagy érték az „elismertek” és az „el nem ismertek” között. S bár van még mit helyrehozni a már eltávozottak köréből is, de a posztumuszok elsősorban az adományozó lelkiismeretét nyugtatják meg. Ne várjunk, amíg az élőkből halottak lesznek! S ne irányzatok szerint minősítsünk: hiszen minden irányzatnak van aljnövényzete és lombkoronája. S van irodalom, igenis van, amelyik biztonsággal nem „besorolható”. Az eddigiekben „nem kívánatos” posztmodern, neoavantgárd stb. kifejezési formák teljes szabadságukban mutassák meg magukat – s aminek aztán ebben az akadálytalan „fölmutatásban” is megmarad a varázsa, az már nem efemer, az időtálló és valódi. Hiszen mindannak, ami tilos, sajátos vonzása van – hiteles válogatás csak ott lehetséges, ahol az egész, romlatlan kínálat ki van a polcra téve – s rám bízzák, mit szeretek jobban.

Egyébként divat mindig volt és lesz is, gyanítom. De a „divatos” szerzők – még ha nem is ők tehetnek róla – saját maguk sínylik meg a szüntelen tömjént, a kizárólagos reklámot. Aki divatos, azzal elegánsabb és kényelmesebb foglalkozni – s a sznobok túllihegése aztán a mélyre rejtett, de valódi értéket is képes az olvasótól elidegeníteni. Végső soron nem jól jár az az író, akire – akár kárpótlásképpen a sok éves félre-nyomottságért – mindennemű dologban hivatkoznak, s akit a legkülönfélébb, számára távoli témájú vitákba is belevonnak. A divatba hozott univerzális tekintélynek látszik ott is, ahol esetleg egy másik jobban otthon volna. Nem egészséges még az az irodalmi élet, ahol bizonyos nevek – egy bizonyos, kétségtelen érték teremtőinek nevei – sztereotip felsorolásban, rés nélkül hangzanak el – mert akarva-akaratlan is azt sugallják: nincs másfajta, másképpen megszólaló érték, csak az övék, egyedül. S a „túlértékelés” érzete ezért léphet fel: mert az egyébként megalapozott magas minősítés kizárólagos – nem bővíti, hanem szűkíti az irodalom életterét.

Ami pedig a határon túli magyar írók integrálódását illeti: nem vagyok felhőtlenül derűlátó. Soha ilyen szent buzgalom, elszánás nem volt még bennünk, mint ma, annyi reménytelen kísérlet, a gátak omlása után – és soha nem tapasztaltuk ilyen magától értetődő kínálkozását a kiszorítottaknak és kinnszorultaknak. Mégis. Lesz-e helyük? Lesz-e helyünk, mi magunknak, amit meg tudunk és meg kell osztanunk nyelvtestvéreinkkel, hely, amit nem a bóvli ural? Lesz-e energia, amely az emberi érdeklődést az anyagi gondok és a napi politika fölé emeli: kérdés; kérdések. A kétely azonban nem ment fel az erőfeszítés alól. A diktatúra – megtapasztaltuk – könyörtelen és szabályoz. De a piac is! Ki kell mondani: szép szabadságunk mellékterméke, a csúf szabadosság is itt van; s azok, akik oly sokáig nem éltek a szabadság gyakorlatában, nem csoda, ha a kettőt átmenetileg összetévesztik.

Ha – szerencsére! – nem felső parancs jelöli ki, mit szabad az írásban és mit nem, a személy felelőssége (ami soha félre nem dobható!) még fokozottabb. A „belső hangra” a külső szabadság állapotában is figyelni kell – talán még érzékenyebben, mint gúzsba kötve.

Ez a „belső hang” egyébként – bármennyire szokás is teljes körű ócsárlása közelmúltunk irodalmának – eddig sem volt néma. S erre legyünk büszkék; hogy mindenek ellenére igenis születtek itt érvényes művek, a kényszerzubbonyt repesztgető művek, magot-hó-alatt rejtő művek; az szégyellje magát, akié a szégyen (a moccanatlan belenyugvás vagy a zsoldosok szégyene), az legyen megszeppenve, aki hagyta magát becsapni. Ki-ki az önvizsgálatot megtartsa! Itt-ott tévedett-e? „Árnyalása” művészi erény volt-e vagy szimpla megalkuvás a „helyzetekkel”?

De amire lehet, arra legyünk büszkék. Ha „illegálisan” vagy ha „legális úton” sikerült is – a két „vonulat” csak erősíti egymást. És ne feledjük azokat a kivételes irodalom-kritikusokat sem, akiknek volt erejük a sodrásnak ellenállni, s volt tehetségük arra, hogy még az „olyan” körülmények között is az értékek mellett szóljanak.

Úgy tetszik, a pálmáról most levették a terhet. Vigyázzunk a következő harminc évre. A valami mellett cselekvés sem könnyebb, mint a valami ellen. Sőt. A művészi megfogalmazás nehezebb, a gondolkodás pedig ellustulhat, az érzelmek túlforrhatnak vagy felhígulhatnak.

Mert ami itt a legnagyobb mértékben tönkrement – s ennek egyik negatív eredménye a befogadók alacsony igénye is! – az a világról, nemzetünkről, az emberi egzisztenciáról való szakrális gondolkodás képessége és szándéka. S amikor azt mondom, „szakrális”, nem valamiféle elérzékenyültségre vagy dogmák sorozatára gondolok, hanem a megkísérelt rálátásra, az örök keresésére a szüntelenül változóban. Mindarra, ami nem erőszakosan kiemel az emberi sorsból, hanem valóban képes megemelni az életet.

Lázas aránytévesztés helyett jöjjön az arányérzék higgadtsága – s bármily nemzedéki vita helyett a szellemi tények „csereforgalma”.

 

(1991)