Mozi nincs már. Csak filmek vannak, filmszínházakban. Valamikor – gyermekkoromban – a mozi egyszerre jelentette a helyet, ahova megyünk, s a sztorit, amit a vásznon látunk. Nyolcéves voltam, amikor elkezdtem moziba járni és tizenkettő, amikor az ostrom ezt a fontos „élettevékenységemet” beszüntette. Gyerekfilmeket nem néztem, mivel egyedül nem engedtek volna el, s így anyám ízlése szabta meg, hova tudom elcsalogatni. Anyámtól – akit nagyon nehéz volt hazulról kimozdítani – úgy kellett egy-egy alkalmat kikönyörögni. „Nekem már nem tudnak újat mutogatni” – ezt mondogatta, sóhajtozva. Szinte úgy kellett elvonszolni a jegypénztárig. Semmi sem tetszett igazán neki, biggyesztett, valószínűleg a pénzt is sajnálta, de hát a kedvemért csak-csak rászánta magát. Nekem viszont a mozi a nap központját jelentette – sőt, az egész hetemet meghatározta. Ha szerdára kaptam ígéretet, már hétfőn ezzel álmodtam. S ha valamiért kútba esett a terv, alig sikerült megvigasztalni.
Majdnem mindegy volt, mit játszanak – de azért a vígjátékoknál a „szomorú” filmeket jobban szerettem. Persze, ebben az időben ilyen nemigen akadt. A háború szörnyűségeinek ellensúlyozására szolgált a mozi, a sztár-kultusszal együtt. A sztárok beköltöztek a képzeletembe. Némelyik történetet – tükör előtt – „utánjátszottam”.
Magányos gyermekként a mozi volt az, ami kimozdította túlságosan szorosra zárt életemet. Játszópajtást nem engedtek a közelembe, csupa féltésből (bepiszkol, megver, kicsúfol), az olvasásba pedig – már második elemitől – szinte belebódultam. Úgy kellett a könyvet a kezemből étkezésnél, elalvásnál kitépni. Az iskolán kívül talán utcára se léphettem volna, ha a mozi nincsen. Azt az iskolában sem volt szabad elárulnom, miféle könyveket olvasok, s hogy anyám sokszor a „16 éven felülieknek” szóló előadásra is becsempész – némi aprópénzt csúsztatva a jegyszedő néni zsebébe.
„Koraérett kislány” – sokszor hallottam, s ma már tudom, ez majdnem azt jelentette: koravén.
Négy mozi közt választhattam, ami aránylag közel, gyalog is megközelíthető volt: a Józsefvárosi, az Otthon, az Uránia és Csaba (a későbbi Vörösmarty). Az általános atmoszféra maradt meg bennem, s – egy-két kivételtől eltekintve – nem az egyes filmek emléke. A várakozás az előcsarnokban, a csengetés, a bevonulás, a hirdetések, a híradó, a kísérőfilm – a szünet (a perecessel) s utána a nagyfilm, végre!
Most látom csak, ahogy felelevenítik a régi magyar (és nem magyar) filmeket, mennyi vacakot is néztem lelkesedve! Könnyű azt mondani, hogy persze, idővel minden elavul, hiszen a technika tökéletlen, a színészi modor patetikus volt, a történet pedig limonádé – mégsem így igaz egészen. Mert – nem szégyellem – ami akkor valóban nyomot hagyott a lelkemben, ma is kedves nekem. A Krisztina királynő, az Emberek a havason, a Mire megvirrad. S az a Stan és Pan-jelenet, aminek a végén a „kövér” meghal, s angyalszárnyon repül fel. Zokogtam. „Ez nem mulatságos, ez nem mulatságos” – ezt ismételgettem. Krisztina királynő magányossága – ahogy szerelmet, trónt elveszítve áll a hajó fedélzetén, áll, áll, s megy vele a semmibe a hajó – napokig tartó traumát okozott. Az Emberek a havason-ban a magára maradt kicsi fiúcskát sirattam meg. A Mire megvirrad-ból a záróképre emlékszem: a pirkadat besüt a padlásszobába, a fénynyaláb a padlón heverő Jean Gabin testére esik. Bármit adtak is azonban, a körítés, a környezet vonzott, a hirdetések: „Ki kopog? Áldás vagyok mert áldás a házban az Áldás kávépótló” – „Matracába? Epeda. Vigyázat! Utánozzák.” A Nap, ahogy megáll a látóhatáron és csücsörítve közli: „Nem nyugszom le Pluma-paplan nélkül.”
Az a középkorú, egy kissé recsegő hangú férfiú, aki a Petőfi-szobornál szózatot intéz a fiához, beleborzongtam, ahogy mondta: „mert ha a Keleti Rém átlépi a határt, nincs többé föltámadás”.
Háborús propagandától átitatott mozivilág. Hazugság és igazság kevercse. Mégis. A szünetben valamiféle spricniből illatosították a levegőt. A közönség csendben volt a vetítés alatt – pedig hát sem a józsefvárosi, sem az Otthon nem volt drága premiermozi.
Később már nem találtam a mozihoz igazándiban vissza. Fiatal lánykoromban az élet és a fennmaradásért való küzdelem fontosabb lett. Az udvarlóimmal inkább sétáltunk a Szigeten és a Gellérthegyen. Az ötvenes évek filmjei egyébként sem érdekeltek.
Íróvá-érésem idején, a hatvanas-hetvenes évek furcsa módon, minden elfoglaltságom közepette ismét közelebb vittek a mozihoz. Akkor már nem voltam kritikátlan „habzsoló” – az író a „nézői” szempontjaimban is megnyilatkozott. A varázs elveszett, de a szakmai érdeklődés megmaradt.
Már akkoriban is divat volt a magyar filmet szidni, elkezdte térhódítását a „nyugati” kommersz a „keleti” okítgató, népnevelő unalom mellett.
Nekem azonban ma is meggyőződésem, hogy a magyar film legjobbjai a világversenyben is jók voltak; sokat mondtak el az akkori magyar valóságról s általában az ember morális állapotáról sajátos képi megfogalmazásuk segítségével és a témaválasztással. Ezek érvényes alkotásként a jelenben is élvezhetők. Példát nem említek: minden felsorolásból kifelejtődik, óhatatlanul, néhány arra érdemes. Talán nem túlzás, ha azt állítom, a film becsületét ez időben nem az amerikanizált szuperfilmek mentették meg, hanem a sínylődő-gyötrődő, kelet-európainak nevezett közép-európai népek néhány megszállott tehetsége; a lengyeleknél, a cseheknél és nem utolsósorban nálunk. S persze Tarkovszkij, akinél a formateremtés egy új „tartalmassággal” is párosult. S a látomásos olaszok: Antonioni, Pasolini, Fellini.
Ha rászánta az ember az időt: találhatott nagy filmeket. Azután történt valami, amit nehéz definiálni. Mert nem elsősorban a filmmel történt, hanem velünk. Körülöttünk.
Egyre kevesebbet jártunk (járunk) moziba. A nyolcvanas évek végére az értő közönség elapadt. S a jó film is elveszett a sok rossz között. Unos-untig ismételtük már, leírtuk százszor: horror, erőszakkal párosult szex – s mindez futószalagon. A plakátokról a „kis pisze szőke” meztelen keblekkel pisztolyt szegez rád: így kényszerít, gyere! A plakátbetűkből piros festék-vér csöpög. Sokk-hatásra törekszenek, de már sokk-hatás sincs; ilyen töményen már ez sem érdekes. S akkor még nem beszéltünk a blődliről: minél hülyébb, annál sikeresebb. Verseny folyik, ki tud nyakatekertebb film-címet kitalálni. „Ellenhatásként” pedig néhány ál-művészfilm, a zavar, a szürkeség, az érdektelen semmi tupírozása.
Szegény új magyar film: heroikus erőfeszítés a talpon maradásra. Végre szabadon, de pénz nélkül. Szponzorkutatás. S milyen nehéz maradandó filmet csinálni ma, amikor minden napról-napra változik! Hogy ne bóvli legyen, de ne is kusza ön-élvezkedés. S ha sikerül: hogyan lehet bekerülni a köztudatba? Föl lehet-e kelteni még egyszer azt a hangulatot, amit a régi sláger sugall: „Hallod-e Rozika te, gyerünk a moziba be, mert az valami csuda”. Bele kell-e nyugodnia a rendezőnek, hogy néhány kritika után a filmje eltűnik, s gyakran még a barátok sem nézik meg?
Ezért kezdtem mondandómat azzal: mozi már nincsen. Könnyű mindent megmagyarázni a tévével, a hajszával, a „papucs-pongyola”-kényelemmel. Nem pusztán erről van szó.
Olvastam egy érdekes tanulmányt. Douglas Gomery, a Maryland Egyetem kommunikációval foglalkozó tanára írta arról, mi is történt Hollywoddal? Ő arra a következtetésre jut, hogy a tömeg azért tűnt el a nézőterekről, mert átalakult a társadalom. Az emberek kiköltöztek az elővárosokba, s divattá vált a többgyermekes családmodell. A mozik pedig maradtak a zsúfolt városban, ahol viszont lehetetlenné vált a parkolás. Ezért találták ki az autós mozit – helybe vitték a filmet. (Erre nálunk is van kísérlet!) Ami számunkra még újdonság: az országúti csomópontok közelében elhelyezett, az elővárosi bevásárlóközponttal kombinált, névtelen, többtermes, úgynevezett „multiplex”-mozi, ami Amerikában állítólag nagyszerűen bevált. Nem ajánlanám. Így végképp véletlenszerű, mi az, amire – némi lyukas idő birtokában – csak úgy beesik a nézőnek titulált ténfergő. Gomery bizonygatja, hogy a filmek közönsége soha nem volt nagyobb, mint manapság. Hiszen – s ez a végső érve – a videóval akárki saját otthona „mozisa” lehet. Egyszerűen arról van szó, hogy a rajongók most már másutt élvezik a legújabb produktumokat.
De szabad-e a videózást egyenértékűnek tekinteni a „mozizással”? Némi vállvonogatással: miért ne, hiszen a film ugyanaz.
Az én válaszom: nem. Még a kényelmi szempont sem indokolja a behelyettesítést egészen. A videofilmért is el kell menni a boltba vagy a kölcsönzőbe, találomra kikapni valamit, s aztán vissza is kell vinni vagy csereberélni azt. Csak a család nézi, s közben semmi, a mindennapokból kizökkentő élményhatás nem éri ezt a szűk kört, csak a szokott „televíziós-érzet”. Mindenki rágcsál, kommentál, percekre kikapcsol. Megszűnik a látvány legelemibb tisztelete. Hiányzik a rákészülés, a tudatos választás, s a különböző karakterek, a több száz ismeretlen által teremtődő nyájas moziaura.
Douglas Gomery visszafordíthatatlannak ítéli ezt a változást, hogy a film átköltözött a videóba. Pedig csak a rendező mondhatná el a legszakszerűbben, milyen más eleve videóra dolgozni, vagy reménykedni – a szó átvitt értelmében is – a szélesebb vászonban. Hiszen még az egyébként csalóka sikert sem lehet lemérni, ha a mű csak a videoszalagon létezik.
Mi hát akkor a jövő? Mit tegyünk? Mozi-csináló és mozi-néző, egymástól gondosan elszigetelődve, pénztelenül? S ugyanakkor kitéve az újabb és újabb, brutálisnál brutálisabb akciókat ígérő plakátszövegek agresszivitásának?
A mozi „csodakorszaka” valóban elmúlt. De ha mást és másképpen kínálna (szerényen és mégis önérzetesen) mint a televízió és a videó-készlet, ha csak ott és sehol máshol föl nem lelhető ajánlattal lepne meg, igenis bemennénk. Ha több lélekberagadó, később is fölidézhető, személyesen is megszólító alkotás születne, ha híre kelne, hogy ezt bizony nem szabad elmulasztani mert ad valamit; elkísér.
Az ilyen film valószínűleg nem címkézhető: „közönségfilm” – „művészfilm”. A kategóriák gyanússá váltak, nem bízunk a definíciókban. Szeretnivaló és rádöbbentő filmeket várunk, várok. Amiben mindenki azt csinálja, amihez ért: az író megírja, a rendező képbe és koncepcióba ülteti, az operatőr egyedi látvánnyá komponálja. A színész pedig nem motyogva, de nem is hamis teatralitással megéli – előéli nekünk azt, amit aztán nekünk átélni érdemes.
De ez nem elég. A környezetteremtés már rajtunk, befogadókon is múlik.
Gyermekkorom kis mozijában nem volt fényűzés. Aranyozásra is csak az Urániában emlékszem. De volt „személyzet”. S ennek a személyzetnek valamiféle tekintélye. A jegyszedőnek nem kellett rettegnie attól, hogy ha rászól a rendetlenkedőkre, meg is verhetik. Nem is volt ilyenre szükség: a közönség csendben figyelt; nevetett, sírt – de nem beszélt. Szemetelni tilos – s ezt mindenki komolyan vette. Két előadás közt fölfrissítették a termet, az illatosító permetezett. Ha némi mozgás volt is, az inkább az első sorokban, ahol a kamaszok ültek. A zsöllye és az előkelő hangzású „fenntartott hely” mintegy garanciát adott, hogy teljes zavartalanságban élvezhetjük a filmet. Még a zacskózörgetőket is lepisszegték.
Ma a páholyban is ott ülnek a hőbörgők. A mindenen röhögők, a mindent hangosan véleményező neveletlen buták. Minél jobb a film, annál nehezebb elviselni őket – mert a művészi teljesítmény megszégyenítése a legfájdalmasabb. Nincsenek többségben; de hangerejük, viselkedésük uralja a mozi légkörét. Rájuk szólni reménytelen: sikerként értékelik és még jobban rázendítenek. A padlót egyetlen előadás alatt elborítja a rágógumi, a pattogatott kukorica, a csokoládépapír. A mozivezetés tehetetlen. Mindenki úgy mulat a pénzéért, ahogy akar.
A közös szórakozásból közös félelem lett. Nem válogathatom meg a szomszédomat, aki – talán éppen elragadtatásom pillanatában – arcomba köpi a szotyolamagot.
Lehet a film színes, a szélesebbnél szélesebb vásznú, térhatású, sőt még szagos is, hívhatják a mozit filmszínháznak, a lényegen nem változtat. A mozi-élmény devalválódott. Mentsük, ami menthető.
Emlékezetes filmeket kérek – s legalább egy-két olyan helyet óhajtok (naiv óhaj?), ahol kötelező a viselkedési normákat betartani. Mert a demokrácia nem a barbárság menlevele. S a művészi szabadság a látomás szabadsága – de nem lázálmok és rémálmok kivitelezésére biztat.
(1993)