Ismétlések kora

A „dics elborult”. Nehéz ma erről írni. Fáradtságot, csömört, a hiábavalóság érzetét legyőzni. Amikor csaknem mindig, csaknem mindenki megelégszik a dolgok politikai olvasatával; sőt, a többség szinte igényli, hogy a bűnbakot kizárólag a politikai színtéren keresse. Gondolkodásom irányultsága ezt nekem nem engedi meg. Még ha szükségszerűen érintem is a politikai szférát, testestül-lelkestül beleveszni nem kívánok. Írói alkatom is tiltakozik. Az albatroszmadár röhejes látvány, a fedélzeten bukdácsolva. S még szerencsés, ha a matrózok agyon nem verik. (Napjainkban nem egy néhai „szárnyas lény” tetemét veti ki a víz – lassan, sorjában.) De így, alacsonyrepülésben, a recsegő-ropogó hajótestre nagyon is nagy figyelemmel, azért sok minden kitetszik. A kormányos vette át az uralmat; a kapitányra nem hallgat senki, mintha más nyelven beszélne, meg sem is látják, vagy egyszerűen keresztülnéznek rajta. Az ügyeletes kormányosnak nem kell a magasabb parancs, megy a saját orra után, mintha az lenne a cél. A hangulat változó; rumosztáskor kifejezetten vidám.

Elhagyom a képi világot. Mert meglehet, a lefestett ördög a valódinál mindig feketébb. Egyenes szólással: rossz volt, ami volt, és az se lett jó, ami lett. Az a baj, hogy ami elavult, egyúttal nem évült el. A „dics” pillanatokra felfénylett az időfolyam csomópontján, a kairoszban. Azután elkezdődött egy újabb hosszú aion, mintha mi sem történt volna, csaknem ugyanúgy. A remény ez a csaknem. Ami mégis más, azt kéne óvni, majd a harmadik évezredben megszülető, talán bölcsebb emberiség számára átmenteni.

A puha diktatúrát – még ha olykor „kegyes” is volt hozzám – viszolyogva vészeltem át. Nem hittem, hogy még életemben véget ér. Az aprómunkára, a matéria átlelkesítésére rendezkedtem be; fontosnak tartottam, hogy az egyesek által lenézett, mások által pedig éppen felmagasztalt anyagnak a szellemi természetét kibontsam. Ez a tevékenység elfoglalt, s bizonyos „feladat-tudatot” ébresztett működésemet illetően. A rendszert elsősorban nem felszíni jelenségeiben támadtam, hanem filozófiai alapjában igyekeztem „megrendíteni” – jogos indulattal, de nagy adag naivitással. A hatalom megtűrt, nem üldözött. Veszélyesebb volt számára a politikában megnyilvánuló közvetlen ellenzékiség; hiszen hasonló fogalmi szókészlettel dolgozott, ezt értette.

Túlságosan személyes vagyok? De ha már szólni kell, inkább a vallomás, mint a kinyilatkoztatás. Előbb a megszenvedett tapasztalás, s csak aztán a már egyéni szenvedélytől mentes általánosítások.

A puha diktatúra behatárolt létezésében valahogy kézzelfogható lett a szellemi hiány. Tapinthatóan érezhető volt, ha itt-ott, kisebb csoportokban, irodalom ürügyén, összejöttek. Saját szellemi ügyemet képviselhetőként éltem meg, közös szomjúságként a saját szomjamat. A „nemcsak kenyérrel él az ember” mintha belső igénnyé erősödött volna. A súllyal telített Ige és a könnyű, üres szólam megkülönböztethetően elvált egymástól. A „szegény Magyarország, édes hazám” jelentésteli indulatot hordozott, mert alig-kimondható volt, hangoztatása egzisztenciális kockázattal járt. Az eszme „bujdosáskor” mindig tisztább, mint amikor hatalomra jut – mert ilyenkor óhatatlanul elszabadulnak a túlzások is, s ezek aztán a legnemesebb eszmét is képesek negativitásba fordítani. Bár azt nem tudtam, megérem-e, de azt biztosan tudtam, ha változik a rendszer, annak valódi szellemi alapokra kéne támaszkodnia – és valóban újnak kéne lennie. Nemcsak ímmel-ámmal megismételni mindenestül, ami letűnt, s nemcsak utánozni azt a „Nyugatot”, amiből maguk a Nyugat legjobbjai is kiábrándultak már. Ki szereti a kifulladt, hamis szocializmusfélét? De ki képes szeretni – bűntudat nélkül – a vadkapitalizmust? Amikor aztán mégis rés nyílt a hazai beton-szerkezeten, 1986 után, teljes lelkesedéssel vállaltam, hogy képességem szerint segítsem lebontani azt. De bontani nem elég – tudtam –, ezzel párhuzamosan el kell kezdeni építkezni is. Teli voltam reménységgel: talán a gyakorlatban is megvalósítható mindaz, amit néhányan olyan szépen elgondoltunk. A közérzetem felfrissült, élveztem környezetemben, az irodalomban s a közéletben a pezsgő aktivitást, az „együtt vagyunk” örömét. 1989–90 fordulóján még abban is hittem, hogy a politika és a morál kivételesen nem jár külön úton, hogy meg lehet csinálni. A Magyar Írószövetség elnökeként, csapdahelyzeteket kerülgetve, fokozatosan tapasztaltam meg: sok minden változhat, de az embert mozgató démoni erők nem változnak; nem sikerül, megint nem sikerül a „jó-akaratnak” legyőzni a rosszat-akarókat. Ráadásul mindenki azt hirdeti (olykor hiszi is), hogy kizárólag az ő akarata az egyedül üdvözítő; a legnemtelenebb indulat is ártatlan álorcát ölt. A morális indíték gyengeségnek, politikai dilettantizmusnak minősül: a „más” iránti empátia egyesek szemében majdnem árulásnak tetszik. Az árnyalt fogalmazás, a tárgyilagosság magányba taszít. A politika beleette magát a magánviszonyokba is, a kelleténél mélyebben. Barátokból lettek ellenfelek. Nyíltan hirdethető: „hála” pedig nincsen. Elveszett az önmérséklet: sokan úgy vélik, hogy mindent szabad, amit lehet. A görcsös hatalomvágytól hajtva hangadóvá tolja föl magát kétféle szélsőség, miközben csöndesen izmosodik a lapuló „nevető harmadik”. Súlyos szavak és szent fogalmak devalválódnak hiteltelen emberek ajkán – Isten, haza, magyarság, zavaros agyú csoportok kötőszó helyett használják, mint a lumpenfiatalság a trágár igéket. Az uszítóknak aztán mindez kapóra jön: nincs különbségtétel. Mindegy már nekik, ki mondja, s milyen tartalommal. Kész az ítélet. A hit államilag kényszerített dajkamese, a nemzeti érzület primitív visszamaradottság! Az „ügyek” naponta termelődnek, s hogy mi az igazság, az nem számít. Az igazság nem fontos. A csapatérdek a fontos. Az egyik szélsőség agresszíven el akarja játszatni azt, ami ötven évvel ezelőtt is rossz volt már. A másik szélsőség mohón abszolutizálja kevesek komisz butaságát, szinte bebeszéli: az egész ilyen. Gyűlölet kontra gyűlölet – s akik középen állnak, nem elég erősek a dolgoknak időben fölébe menni.

Úgy tetszik, amíg az egypárthatalom megfojtotta a szabadságot, a többpártrendszer, a „demokrácia” a kutyák martalékául dobja. S közben nő egyrészt a kiszolgáltatott szegénység, másrészt a kihívó gazdagság. Az író nincs otthon a jelenben, a távoli jövőt áhítozza. A merőben új és a tisztán nem sikerült. A minőségi ugrás nem ment végbe.

Az emberiség – s benne a magyarság – már régóta csak ismétel. A tévedéseket ismétli. S az isteni kegyelem számunkra az, hogy nem borult a földünk vérbe; nálunk legalább nem ölik egymást az „önálló nemzetért”, az „üdvözítő elvért”. Nálunk csak a lélek marja a lelket, a szó vesz erőszakot a szón. Nálunk a létbizonytalanság nem a puszta létet fenyegeti, hanem „csak” a lét elviselhetőségét kérdőjelezi meg.

Az eszmét nem sikerült fölemelnünk, megtisztítanunk, dúsítanunk az aktuális szellemi üzenettel. Leragadtunk valamiféle csúfocska kiskapitalizmusban, hagytunk zavaros „magyarkodó” szólamokat zászlóként lengetni, de sajnos, hagytuk gyalázni azt is, ami szent és sérthetetlen. A nyitott bicskát gyakran meghagytuk a kezekben, miközben egy-egy őszinte véleményt eltiportunk. S megértük azt is, hogy éppen a tolerancia nevében lehetett itt úgy „ördögigazában” intoleránsnak lenni.

Most élünk, amiben élünk. Amit csináltunk magunknak. Van, aki azt hiszi: valamiféle langyszocializmust erőltetnek újra. Én nem hiszem ezt. „A garnitúra” tanult. A teljes eszmenélküliség köszöntött be. A pénz egyeduralma, az anyag diktatúrája. Ebben az ismétlés és az utánzás is, mert nincs ez másként világszerte. Csak talán nem mindenütt egyforma nyersen. Ehhez fogunk „felzárkózni”. Arra tartunk, amerre a világ. De még nem vagyunk a szakadék szélén. Van még idő a felismerésre. Itt kotlunk a lelkes Glóbusz közepén: szenvedély-bolondította, de szenvedés-edzette nép. Talán egykor példanemzet lehetünk még: hogyan kell a gyökereket fel nem tépve a vertikálisba is belenőni: s milyen az egymással osztozó önként vállalt testvériség.

A remény abban az útban van, ami még meg sem épült. Azt is nekünk magunknak kell – magunkból – megépítenünk. De ehhez jó tudni: ami felé igyekszünk több, mint a látható matéria. A küldetés nem azonos különböző gőzös mániákkal, gőgös kivagyisággal, zagyva áltudománnyal. A küldetés az (minden nemzet küldetése), hogy először megkülönböztethetően, saját arccal fölépüljön, s csak aztán – már a teljes érettség fokán – fűződjön minden többivel össze. A lét iránya nem az uniformizálódás, hanem a kiteljesedés.

A nemzettudatot nem szégyellni kell, hanem a maga rangján működtetni. Nem emberségünk helyett, nem vallott Istenünk fölött. A gazdasági érdek szerepét sem megtagadni kell, csupán a maga helyére tenni: eszköz az, s nem létezésünk célja.

A felelősség többé nem a beszorító nemzetközi helyzeté. Nem is a szabad akaratot odaajándékozó Istenségé.

A felelősség teljes súlyával a személyi lélekre esett; s ez egyben megtiszteltetés. Rajtunk múlik – külön-külön és együtt – mit jelent majd 2000 után magyarnak és embernek lenni.

 

(1995)