Tagadjam le? Finnyáskodjak? Én bizony Budapestet mindig szerettem. Ami nem jelenti azt, hogy a vidéki-falusi életet nem élveztem, ha módom volt rá. Az érzések párhuzamosan is létezhetnek, nem kell az egyiket a másik ellen kijátszani.
Már harminc éve a Dohány utcában lakom. Nem a vágyam, hanem a szükségszerűség hozott ide családostul, egy szűk józsefvárosi lakásból, előnyös, aránylag olcsó cserével. A ház maga nem tipikusan Dohány utcai; világos, szabálytalan körfolyosója van, márványlépcsők s mindössze kétemeletes, persze, a kapu ki-kidől, és a fordulóknál mállik a vakolat. De az ajtók előtt, a cirkalmazott vaskorlát tövében ládikák és virágok. Megszoktam. Minden közel van: orvos, közért, színház. Ez a Dohány utcának a körúthoz közeli, a Keleti pályaudvar felé eső szakasza. Itt nem volt gettó; nincs annyira benne a kövekben a szomorúság és a szégyen, mint feljebb, ahol szüntelenül sír az emlék. Tavasszal néha a Hársfa utcából illatot hoz a szél – a halott hársfák illatoznak. A sarkon az Állami Biztosító működött: vastag, fantáziátlan, langypiros neonbetűkkel évtizedeken át biztatott: vagyunk! De maga az iroda nem intézett semmit, valami adminisztrációs „kirendeltség” volt csupán; a tájékozódásban egy állandó pont. 89-ben elegáns Galéria nyílott a helyén, örültem. Hetente betértem, a képeket nézegetni, gyönyörködni. De hamarosan elmentek innen – valahova a Belvárosba. Most a Gerson and Gerson (authorized dealer) motorszalon van a helyén, ismét piros, de izgatottan piros, agresszív neonfénnyel. A kirakatában robusztus gépszörnyek – előtte többnyire szegezett bőrbe öltözött fiatalok ácsorognak. Pest változása az „én utcám” környékén kézzel fogható. A szigorúan őrzött MSZMP-székházból a szocdem-botrányok székhelye lett, a tejcsárda bezárt, egy szenespincében peep-show villog, a kínaiak üzletet nyitottak, az olcsó áruk boltját felszámolták, a Meinlnél drágán árusítanak, egyáltalán: alig ismerek rá a városomra. Minden változik: a nemrég flancossá varázsolt illatszerbolt újra szétverve: most már hifi-center. A könyvesboltból bankfiók lett – de meglehet, holnapra ismét valami más. A körutunk? Kleider-Bauer körút. Az áruházak: labirintusok, barlangokkal. Az önkiszolgáló: McDonald s, Pizza Hut, Hot pot. A virsli helyett: hamburger. A pattogatott kukorica: popcorn. Nem tetszik. Ha a régebbi Budapest unalmas volt és mesterségesen elszürkített, hát ez most vásárian közönséges és másképpen uniformizált. Így aztán a lelkemben három Budapest él: a gyermekkoromé, a végképp elpusztult nyolcadik kerületi környék, a szódáslovak, trafikok, szatócsüzletek, kismozik világa (ma toronyházakkal a helyén) – a felnőtt koromé, az ötvenhatban belőtt albérlettel és a sötét bérlakással, a bebetonozott előírtság városa, amivel mégis egybenőttem, satnya zöldjeit, fény-világította tűzfalait, vakablakait, lichthófjait úgy-ahogy belelkesítettem – s úgy tetszik, öregkoromra majd ez marad: a kiszámíthatatlan, mégis gyarapodó Budapest, ahol minden „new, newer, newest” – csak éppen az emberi boldogtalanság a régi.
Talán Budára kellett volna „átküzdenem” magam. Ahogy tanácsolták annyian. De a budai életforma – a „távol a város zajától” nem csábított eléggé. Tavasztól őszig a mértékkel szükséges elvonulásérzetet a nyaralónk megadta. Nekem kell az íráshoz a négy fal zártsága, még a troli surranása és az aszfaltfúró sikoltása is: súlyt kapok a valóságtól, hogy túlságosan el ne szálljak. Könyveimben az emberkék ritkán mozognak budapesti „zöldövezeti” környezetben, de a vidéki közegben gyakran. Ha nem bérházban vagy lakótelepi ketrecben, hát saját, falusi családi házban élik meg a lényeget tekintve ugyanazt: az élet megoldatlanságát, s félek, olykor jelenkori megoldhatatlanságát is.
Mondják: Budapest piszkos. Ez azt jelenti, mi mocskoljuk be. Mondják: Budapest levegője szennyes. Mi tesszük azzá. Mondják: Budapest elveszti jellegét. De hiszen mi vesszük el tőle! Ha Budapestet szidjuk, magunkat szidjuk, akik itt megtelepedtünk vagy beleszülettünk, és nincs szívünk cserbenhagyni.
Ha nem Budapesten, hát hol élnél szívesebben? Ott, ahova sorsom leküld, ott, ahol gondok között kell az életemben vállalt feladatot megoldanom – nem vonz sem a nyárspolgári idill, sem a tétlen luxus-kényelem, de a nyomorhoz sem vagyok elég bátor. Nem kívánkozom a hideg, ésszerű északra, nem a mechanizált-neurotikus Nyugatra, nem a szentimentális-indulatos vagy éppen álomba-lustult Keletre; a vérbő, harc-szító Déltől is tartózkodom. Ez a közép-helyzet, ami Magyarországé és Budapesté, ez az enyém. A szintézis lehetősége érdekel: minden irányból kiszűrni a jót, s a minden irányból érkező rosszat megakasztani. Valami új minőségben létezni, ami egyszerre városi és vidéki, magyar és európai; európai, de a teljes Föld-tudat birtokában.
És végső soron: a világban megvalósuló ember kozmikus lény, a mindenség az otthona. Így vallom, itt és most, Budapesten, ezerkilencszáz-kilencvennégy megborzolt tavaszán. Ezért a felismerésért vagyok felelős, és ebben van a reményem is.
(1994)