Kereszténynek lenni – itt és most
(Másutt és mindenkoron)
Hangoztatni akkor kell valamit, ha annak kockázata van. Ámbár pusztán hangoztatni akkor sem
elég – szó és tett legalább valamelyes harmóniája ellenséges körülmények között is alapfeltétele a
hitelességnek. Ha pedig hirtelen szabaddá válik – sőt, fájdalom, talán divattá is – a keresztény
istenhit, akkor bizony csínján kell bánni a szóval. Beszélni, nyilatkozni bármit lehet, de ez lassan
semmit sem számít, ha a megcselekvésben nincs rá fedezet. Könnyebb a Bibliát idézni, mint élni
szerinte. Persze, sosem volt másképp, ne áltassuk magunkat. Nem jutott volna oda a világ, ahová
jutott: mű-mennyországi vagy éppen infernális állapotokba, ha gyakoroltuk volna az igazságot. A
történelmi botrányokat a csupán szónokló igazság gyengesége tette megtörténhetővé.
Nem fogtuk meg a halálba-hajtottak kezét; nem álltunk melléjük a menetbe.
Önként nem vállaltuk a börtönt, a hazugság ellenében. Keresztények – tömegünkben – nem tettük
ezt; a példát ráhagytuk néhány példa-emberünkre.
Az őskeresztények még személyükkel fizettek – mi már csak képviselőink által. Helyetteseket
állítottunk az együtt-halásra, a velük-szenvedésre, a következetes igehirdetésre.
Most aztán itt az ideje – talán ocsúdva, talán szégyenkezve – eredendő jussunkat, a másként-cselekvést személyes tulajdonunkba végre visszavenni.
Aki csak a tilalmakat tartja be, hiába engedelmes az isteni tiltásnak, még nem keresztény, ne
higgye. Az lehet a félelem passzivitása – legtöbbször önös óvatosság. Ami biztosabban minősít: a
szüntelen felszólítás, a sürgető, énünkben fogant parancs, valamit megtenni. Ez a szabadságunk. S
éppen ebben vagyunk még kezdők, bizonytalanok.
Az élő Isten egykor betöltötte az első keresztények érzőlelkét. S korunkban zajlik az élő Isten
gondolati honfoglalása. S amit tudunk, az kötelez.
Nem mondom: ne beszéljünk. Azt mondom inkább: már a szemünk állásából, a fejforgásunkból,
a leghétköznapibb gesztusainkból is kitessék: mi az, amivel és ami szerint élünk, s mi az, amivel és ami
szerint nem.
S ehhez semmi köze a szenvelgő pillantásnak, a fennen-hordott főnek, az édeskedő kegyességnek,
hanem ennek köze van a figyelmes tekintethez, az odahajló nyaktartáshoz, a feltűnés nélkül odanyújtott
egy pohár vízhez.
Itt és most (és persze mindenütt és kétezerben is)
|
– de rövid úton adjunk valamit
|
|
ne az egész ország terhét akarjuk a vállunkra venni „általában”
|
|
– miközben a szomszédunk éhen hal, nagyon is konkrétan
|
|
ne a csoportot ítéljük meg
|
|
– hanem az egyes ember önvalójára nézzünk
|
|
ne halasszuk holnapra, ami ma aktuális
|
|
– viszont a holnap gondját ne ráncigáljuk át a mai napra
|
|
ne engedjük, hogy a leértékelt pénz fölülértékelődjön bennünk
|
|
– mégis, a mások nyomora nagyon is fájjon
|
|
ne imádjunk és ne gyűlölködjünk a politikában sem
|
|
– bárha szükséges a világos választásunk
|
|
ne áhítozzuk a különféle bosszúkat, elégtételeket
|
|
– ámbár a gyilkost határozottan le kell fognunk
|
|
|
– hanem csöndben kövessük azt
|
|
|
– elég, ha nem uralkodhat gonosz rajtunk
|
|
|
|
|
– de azonképp bárgyú eufóriába sem
|
|
|
– merjük megvallani a kísértő szomorúságot
|
|
|
– ha az öröm olykor ránk talál mégis
|
|
ne féljünk a „magyar” szótól
|
|
– de el se koptassuk méltóságát úton-útfélen
|
|
ne fosszuk meg rangjától nemzetünket
|
|
– csak éppen az Isten országa fölé ne helyezzük.
|
|
Tanuljunk szeretni: ha már nem-szeretni egymást minden különleges oktatás nélkül is ennyire
megtanultunk.