Kereszténynek lenni – itt és most

(Másutt és mindenkoron)

Hangoztatni akkor kell valamit, ha annak kockázata van. Ámbár pusztán hangoztatni akkor sem elég – szó és tett legalább valamelyes harmóniája ellenséges körülmények között is alapfeltétele a hitelességnek. Ha pedig hirtelen szabaddá válik – sőt, fájdalom, talán divattá is – a keresztény istenhit, akkor bizony csínján kell bánni a szóval. Beszélni, nyilatkozni bármit lehet, de ez lassan semmit sem számít, ha a megcselekvésben nincs rá fedezet. Könnyebb a Bibliát idézni, mint élni szerinte. Persze, sosem volt másképp, ne áltassuk magunkat. Nem jutott volna oda a világ, ahová jutott: mű-mennyországi vagy éppen infernális állapotokba, ha gyakoroltuk volna az igazságot. A történelmi botrányokat a csupán szónokló igazság gyengesége tette megtörténhetővé.

Nem fogtuk meg a halálba-hajtottak kezét; nem álltunk melléjük a menetbe.

Önként nem vállaltuk a börtönt, a hazugság ellenében. Keresztények – tömegünkben – nem tettük ezt; a példát ráhagytuk néhány példa-emberünkre.

Az őskeresztények még személyükkel fizettek – mi már csak képviselőink által. Helyetteseket állítottunk az együtt-halásra, a velük-szenvedésre, a következetes igehirdetésre.

Most aztán itt az ideje – talán ocsúdva, talán szégyenkezve – eredendő jussunkat, a másként-cselekvést személyes tulajdonunkba végre visszavenni.

Aki csak a tilalmakat tartja be, hiába engedelmes az isteni tiltásnak, még nem keresztény, ne higgye. Az lehet a félelem passzivitása – legtöbbször önös óvatosság. Ami biztosabban minősít: a szüntelen felszólítás, a sürgető, énünkben fogant parancs, valamit megtenni. Ez a szabadságunk. S éppen ebben vagyunk még kezdők, bizonytalanok.

Az élő Isten egykor betöltötte az első keresztények érzőlelkét. S korunkban zajlik az élő Isten gondolati honfoglalása. S amit tudunk, az kötelez.

Nem mondom: ne beszéljünk. Azt mondom inkább: már a szemünk állásából, a fejforgásunkból, a leghétköznapibb gesztusainkból is kitessék: mi az, amivel és ami szerint élünk, s mi az, amivel és ami szerint nem.

S ehhez semmi köze a szenvelgő pillantásnak, a fennen-hordott főnek, az édeskedő kegyességnek, hanem ennek köze van a figyelmes tekintethez, az odahajló nyaktartáshoz, a feltűnés nélkül odanyújtott egy pohár vízhez.

Itt és most (és persze mindenütt és kétezerben is)

 

ne prédikáljunk hosszan

– de rövid úton adjunk valamit

ne az egész ország terhét akarjuk a vállunkra venni „általában”

– miközben a szomszédunk éhen hal, nagyon is konkrétan

ne a csoportot ítéljük meg

– hanem az egyes ember önvalójára nézzünk

ne halasszuk holnapra, ami ma aktuális

– viszont a holnap gondját ne ráncigáljuk át a mai napra

ne engedjük, hogy a leértékelt pénz fölülértékelődjön bennünk

– mégis, a mások nyomora nagyon is fájjon

ne imádjunk és ne gyűlölködjünk a politikában sem

– bárha szükséges a világos választásunk

ne áhítozzuk a különféle bosszúkat, elégtételeket

– ámbár a gyilkost határozottan le kell fognunk

ne diktáljuk a törvényt

– hanem csöndben kövessük azt

ne törjünk uralomra

– elég, ha nem uralkodhat gonosz rajtunk

ne erőszakoljuk

– csak kérjük a világot.

ne essünk kétségbe

– de azonképp bárgyú eufóriába sem

ne tagadjuk

– merjük megvallani a kísértő szomorúságot

ne szomorkodjunk tovább

– ha az öröm olykor ránk talál mégis

ne féljünk a „magyar” szótól

– de el se koptassuk méltóságát úton-útfélen

ne fosszuk meg rangjától nemzetünket

– csak éppen az Isten országa fölé ne helyezzük.

 

Tanuljunk szeretni: ha már nem-szeretni egymást minden különleges oktatás nélkül is ennyire megtanultunk.

 

(1991)