Ágnes ravatalánál1

Nagy költőt, kivételes embert búcsúztattunk. A magyar líra fejedelemasszonyát, Nemes Nagy Ágnest. Rendhagyó jelenség volt, ezért az emlékező is elhagyja az emlékezés szokásos múltból-jelenbe vezető időrendiségét. Elindulunk az úton visszafelé, meglehet a távozó lélek törvényeit követve.

Egy asszonyt látunk, csontsoványan, faragott márványarccal. Egy már-már gyermekcsontozatú, kiszolgáltatott testet és a briliáns-koponyát, ahogy az utolsó percig védekezik. Materiális hiányát a zavaros irodalmi közegben már régóta éreztük; csupán üzeneteit vettük, a józan, az aranyhidat építő tanácsokat. De még meg tudtuk kérdezni őt és még módunkban volt kérdezni róla, Balázstól, Alaine-től, Pankától: hogyan is bírja a fizikai kínt, s talán még a fizikai kínnál is iszonyúbb metafizikai szorongást? Ezentúl azonban szellemi hiányával is szembe kell néznünk. Eseményként – mint eddig – új műveire sehol, soha többé rá nem lapozhatunk. Szegényedtek a folyóiratok, s a könyvespolcokon űr marad. A veszteséggel szemben mégis uralkodik Ágnes diadala: úgy ment el, hogy amire jött, bevégezte, maradéktalanul. Egy tökéletes életmű, amit hátrahagyott. Nem pazarolta el a talentumot, el sem is ásta, föl sem is váltotta apróra. Csak hozzátett ahhoz, amit kapott. Nincs a pályáján szégyenfolt, de még művészi tévedés sem. Kevesen vannak így. S akit ennyi tanítvány, ennyi fiatal követ, az is ritka. Minket – írókat és jól olvasókat – nem hamis kegyeletérzés, hanem hála és devóció tölt el, ha Rá gondolunk. Rá, aki az emberi szolidaritás annyi példáját adta, anélkül, hogy később „fölszámította” volna.

Talán öt esztendeje – egy magánbeszélgetésben – Ágnes azt mondta, kesernyés mosollyal, mintegy megbékélve: „mintha több lezárt életet éltem volna ebben az egy életben, s most visszatekintek mindegyikre, külön-külön”.

A legfiatalabb generáció a győzedelmes, példaerejű Ágnes asszonyt ismeri. Aki tehetsége teljében s a politikai béklyóktól fokozatosan megszabadulva létrehozta páratlan szépségű esszéi sorát: a 64 hattyút, Babitsról A hegyi költőt, a tananyagként nélkülözhetetlen A szőke bikkfák verselemzéseit, a Szó és szótlanság gyűjteményes kötetét. Hogy milyen volt beszélgetőpartnernek, a mindennapi realitások iránt is érzékeny, sohasem nagyképű „nyilatkozónak” – a Látkép gesztenyefával című kötete őrzi meg. Ő – a nagy költő – az utolsó tizenöt évben irigylésre méltóan feszes, bölcs prózát írt. Az egyetemen verstani előadásaiért rajongtak. Mindent tudott a versről, de ami alapvető: a vers is mindent tudott róla. Korábbi férje, majd küzdő- és szellemi társa Lengyel Balázs, az ötvenéves összetartozás mély ismeretével így ír költészetéről: „a tárgyi valóság, a látvány olyan elemi erejű hatásáról van Nemes Nagy Ágnesnél szó, ami speciális költők között is ritkaság. Olyasféle ösztöneiből keletkezett, de intellektusát is átható élmény van mögötte, amely elfogadhatatlannak tartja létfeltételeinknek élettelen tárgyra és eleven világra való szétbontását, s a világot (beleértve a teljes mikro- és makrokozmoszt) egységnek tekinti. Érzékletessége Rilkéével rokon, nem leíró fokú: egy lét-tapasztalatait szüntelenül feldolgozó, erkölcs, filozófiai vagy akár metafizikus gondjaival szünet nélkül bajlódó elme fogadja be a puszta látványt, és a saját tudattartalmaival felgazdagítva láttatja Az ő szenzualitása (tehát) nem látványfokú, hanem látomásfokú.” Álljon itt három kötetcím, semmi elemzés, csak az élmény idézése: A lovak és az angyalok, Között és az 1986-os gyűjtemény: A Föld emlékei.

Költészetét – élete utolsó évtizedében – már meg sem próbálja senki kikezdeni. Legendája – s vele az Újhold íróié – megalapozott. Elegáns, immár tizenkét kötetnyi Újhold-évkönyv bizonyítja az Ő és szerkesztőtársai igényességét, szigorúságát; s maga az Újhold friss működése azzal a reménnyel vigasztal, hogy talán vannak még irodalmi műhelyek, ahol az esztétikai mérce és a babitsi értelemben gyakorolt morál az ítéletmester, s nem a fondorlatok s nem a kicsinyes érdekek.

Akit a fiatalabbak ismernek és szeretnek: a győztes, öregségbenyugvó Ágnes asszony, aki győzelmét talán sohasem hitte el igazán – a korábbi kitaszítási kísérletek után –, de önértékét, súlyát és méltóságát megadatott ismernie:

 

„Egy fában lakom.
„Egy fában lakom.Lombja évszaktalan,
az égig ér, a dadogásig,
és látom zsúfolódni zárva-termő
gyümölcseit.”

 

Az én korosztályom azonban az idő múlásával birkózó, szomorú Ágnessel is találkozott, akit akkor még úgy ismertek el, hogy közben mégsem igazán, s aki a hatvanas évek és a hetvenes évek álságos légkörében ezt az „adom is – veszem is” állapotot mélyen megszenvedte. Menedéket verseinek a hűségesek, a Vigilia és a Jelenkor adtak és a befogadók szíve. Magányos volt – barátok között is az. A lényében élt ez a magány, amelyik még Istent is a maga igényére alkotott:

 

„Amikor én istent faragtam,
kemény köveket válogattam.
Keményebbeket, mint a testem,
hogy ha vigasztal, elhihessem.”

 

Valami súly, valami erő, valami birkózás és vállalt elveszettség – ez a középső életszakasz.

 

„Szobrokat vittem a hajón,
hatalmas arcuk névtelen.
Szobrokat vittem a hajón,
hogy álljanak a szigeten.
Az orr s a fül porca között
kilencvenfokos volt a szög,
különben rajtuk semmi jel.
Szobrokat vittem a hajón,
és így süllyedtem el.”

 

Mert ami ez előtt volt, kegyetlen: a teljesedő Újhold betiltása. Nemes Nagy Ágnes írásai (és persze a sorstársaké is) tilosak. A költő iskolában tanít, majd műfordításokból él, s ebben szerencséje, hogy ez nemcsak kényszer, de ambíció is számára. Ezt is remekmű-szinten műveli. Egyébként ez a rettegés és az undor birodalma.

 

„Nincs mód a tettre. Vágyam: gondolat,
s a gondolattól visszaránt a kín,
hisz romlást csíráz minden pillanat,
s mint virágról, szirmonként hullanak
rólam eszméim, hajam, ujjaim.
Leprás virág. Nem születtem betegnek,
de ízenként kikezd a rothadás.”

 

Az idő mindezidáig, visszafelé, bizony, sötétségbe vezetett. De ugrik a kép. Már látjuk is az ifjú, gyönyörű Ágnest, ahogy a fotók tanúsítják, karcsún, vállig érő szőke sörénnyel – a világszépet, a csuda-okosat és a férfi-bátorságút. Ő az alakuló Újhold élesztője, a 45 után még szabadságában reménykedő irodalom egyik fényessége, vele és körülötte – csak példázatul – Ottlik Géza, Lengyel Balázs, Mándy Iván, Szabó Magda, Lakatos István, Rába György… Mindük egy külön történet. Ez a „tavaszi” Ágnes már akkor is költői és emberi tekintély: a háborúban üldözötteket mentett s Lengyel Balázzsal együtt bujkálásra kényszerült. Egyetemista korában írt verseit méltatta Szerb Antal, a gimnáziumban, a híres Baár-Madasban Áprily Lajos biztatta őt, a budapesti lánykát, akinek az apja a messzi szatmárugocsai Halmiból származott; s ez az a pont, ahol az időszalag elszakad – de egy korai verse ezt a „tudatalatti” elszármazást testvériesíti a megsejtett beérkezéssel.

 

„S a kettős, egymást tükröző világban
megindulok, mint földmérő az égen,
s pontos barázdán igazítva lábam,
a nyíri tájat csillagokba lépem.”

 

Végül is ez a sokat szenvedett, de büszke, olykor zárkózott élet egymásravetülő, egymást átvilágító szakaszaival monumentális tablóképben, egységben találkozik. Nemes Nagy Ágnes színről színre tudja, mi igaz, és ami igaz, hol és hogyan az.

 

Mert érvényes a tárgyszerű bánata:

 

„Ez volt az asztal. Lapja, lába.
Ez volt a drót. Ez volt a lámpa.
Pohár is volt mellette. Itt van.
Ez volt a víz. És ebből ittam.
Elmegyek. A padlólapot
ujjal érintgetném, ha tudnám.
Alacsony léghuzat, az utcán
húzódom. Nem vagyok.”

 

De érvényes a transzcendens sóvárgás is:

 

„Valamit mégis kéne tennem,
valamit a gyötrelem ellen.
Egy istent kellene csinálnom,
ki üljön fent és látva lásson.”

 

Talán sikerült ez Ágnes, Néked. S akkor mi itt nemcsak magunkban beszéltünk Rólad, hanem hozzád is szólhattunk.