Élt egyszer – nem is olyan régen – három ember, a tér ugyanazon kivetített pontján, itt, Magyarországon. S bár egymástól nagyjában függetlenül, mégis ugyanoda jutottak. A létezés tövének közvetlen közelébe – s kegyelmi tudásuk formája szerint szolgáltak onnan hiteles híradással. Várkonyi Nándor, Hamvas Béla és Kodolányi János. A születésük ideje is szinte egybeesik: a nyolcszázkilencvenes évek legvégére, s e világból való kivonulásuk dátuma is csaknem azonos. (A kilencszázhatvanas évek vége, a hetvenes évek eleje.) Három ember, dicsőségben, siker nélkül. S közülük Kodolányi János rövid sikere a teljes sikertelenségnél is félrevezetőbb. Őt mindig „mellészerették”, „mellékoszorúzták”, sztorit habzsoltak ott, ahol ő pedig leírta a szellem szerint valós történteket. Kodolányi Jánost, akinek sírjánál most összegyűltünk, nem ismertem személyesen. Talán nem baj. A hús-vér találkozások veszélyesek. Mert a magunk gyúrta bálványnál nincs szebb; a valóság viszont ritkán árnyéktalan. A fenséges kínlódó gyakran maga is kínt okoz, a rajongók pedig könyörtelenek; elcsámcsognak az emberi esendőn, az ellentmondásokat felnagyítják, a pillanatnyi benyomást emelik örökérvényűre, s így akarva-akaratlan még a tanítást is lefokozzák. Élettanúnak lenni, kitüntetett barátságban, választott testvérségben vagy fogadott gyermekként – ó az más. Mit nem adnék érte. De erről már lekéstem. A továbbgondolás és megtartás a tisztem – most is, itt is, ez alkalommal.
Az út, a Kodolányi által megtett, magasba ívelő szellemi út állomásait idézzük: korai műveiben naturalista; írói anyagát az Ormánság parasztnépe között töltött sűrű, vad élményei adják: de ez a naturalizmus költészettel és erkölcsi ítélettel már akkor is felülemelkedik a sáron. A harmincas évek vége felé már a nagyobb összefüggéseket keresi, ekkor jelennek meg legnépszerűbb könyvei; a történelembe helyezett A vas fiai, a Boldog Margit, a Julianus barát. A negyvenes évek elején a háborúba sodródás esztendeiben világosan lát; a szárszói konferencián, 1943 augusztusában olyan szavakat szól, amelyek már jelzik későbbi műveinek filozófiáját s amelyek ma is aktuálisak:
„A szavak inflációjának idején mérhetetlen tömegű szót zúdítanak ránk. A szavak e kábító, harsogó tengerében sodortatjuk magunkat. Történelmünkben süvít a végzet, minden napunk, minden korszakunk egy-egy kicsikart haladék. S ezt a haladékot kell örökkévalósággá nyújtanunk. Mi nem hazudhatunk magunknak. De azt sem engedhetjük meg, hogy nekünk hazudjanak. Szemünket éjjel-nappal, jóban-rosszban magunkon és az örökkévalóságon kell tartanunk. Ha nem követelünk magunknak örökkévalóságot, elveszítjük a mát is.” Akarattya, a lélekérlelődés tája az új gondolkodás kerete lesz – a magányosság vállalása s egyúttal a kételyé, kell-e az őfajta látás a hangosan csörtető Európának?
Mintha erre felelne az 1945 utáni világ: a vádaskodások, az elhagyatottság kora. A barátok elfelejtik, gyanúba hozzák. Így ír erről Naplójában:
„Megpróbáltam magyarázatot találni arra a tragikomikus helyzetre, amiben politikai szempontból vagyok. Egész sor olyan titkos szolgálatot tettem, amiért a németek is, a nyilasok is tárgyalás nélkül golyót röpíthettek volna a fejembe. Mióta írok, sohasem szűntem meg a német tájékozódás ellen agitálni. Könyveim terjesztését megtiltották, akadályozták színdarabom, filmem miatt súlyos bajba kerültem. De hát amit titkon kellett tennem, arról a most hivalkodók nem tudhatnak. Amit nyíltan tettem, elfelejtik vagy meghamisítják. Akik minden rendszert és kormányt kiszolgálnak, most ítélkeznek fölöttem, s el akarnak tiltani az írástól.”
Bosszút állni? Az az „óember” válasza; ő pedig már az Újtestamentum embereként válaszol, szinte teljes reménytelenség, publikációs csönd, visszhangtalanság erőt próbáló hosszú éveiben. S érkezik a betegség is, újra és újra támad, más és más formában. „Nehéz ember” – mondják róla. Igaz, könyörtelen és olykor udvariatlan is a magyar nyelv védelmében; „Mégis csak az lesz az igazság – írja 1952-ben Szabó Lőrincnek –, hogy mihelyt az ember nem érzi s nem érti a nyelv Logoszát, vagyis logikáját, fölbomlik, széthull a nyelv, és a gondolkodásban, az érzésekben is bekövetkezik a szakadás, az anarchia, a zűrzavar. És átveszi a hazugság a maga ordító birodalmát.”
Hétköznapi ésszel megmagyarázhatatlan, miért fordultak annyian ellene – ugyanakkor rajongókat is vonzott.
A magyarázatot – s erre ma sincs jobb – ő maga kísérli meg; Várkonyi Nándorhoz, az igaz baráthoz 1951-ben írott levelében: „a magnetizmus nemcsak vonz, hanem taszít is. Ennek oka az, hogy mindenki védelmezi a maga személyiségét s inkább a lelki üdvösségét áldozná föl, mint személyisége királyi fenségének koronájából a kövecskét.”
Mert ez idő tájt Kodolányi János már tudja, s tündöklő művekkel is hitelesíti, hogy a jövő embere „a személyes Én-jét újra kitágító, a teljes Kozmoszt megragadó új embertípus.” Készen van a Vízöntő (Vízözön), az Új ég, új föld, az Én vagyok, az Égő csipkebokor pedig készülődik. Eljött a befelé fordulás ideje, s ahogy az lenni szokott, nem egy kritikusa szerette volna visszaterelni őt korábbi prózájának világába. Szerencsére nem sikerült. A triász – Hamvas, Várkonyi és Kodolányi – tudásában megrendíthetetlen. Hirdetik: volt Éden. És elvesztegettük. Mi volt ez? Az elveszett Paradicsom, mondja Várkonyi. Aranykor, mondja Hamvas. A Vízözön világa előtti világ, mondja Kodolányi. Nem röstellik: egy kinyilatkoztatást ismételnek. Mentik, ami menthető: a létkatasztrófa fekete dobozát. Az ember, a bukás, a zuhanás előtt, akkor harmóniában élt Istennel, a világgal és önmagával. Halhatatlan lény volt, tehát tökéletes. És most – nézzünk körül a világban – az ember ön- és közveszélyes. Ma is az. A Vízöntő népei élnek és ölnek a Földön, úgy ahogy Kodolányi megírta – a körülöttünk vagy tőlünk távolabbra zajló „történelmi események” mozgatórugói ugyanazok – minden behelyettesíthető ebbe a nagy regénybe. Kodolányi azt mesélte el, milyen az, amikor a gőgjében az Istentől „függetlenült” történelem önállósdit játszik – a logikátlanságok, következetlenségek, árulások, hiú reménykedések, fogadkozások és közáltatások, a vérfürdők, összességében a jó iránti tehetetlenség mindenkori világát meséli el. A világot, amely fenyegetett állapotát utolsó percig nem veszi komolyan. Mint ma is. Igaz, a Vízöntő vörös „jele” most nem az égbolt felől közelít. A baljós zümmögés most egy nagyon is földi pokolgép ketyegésére váltott. Mi már nem szorulunk külső vízáradatra. A „tűzözön” sokkal hatékonyabb. A potenciális üdvtörténet során először történik meg, aminek tán csak nem szabad megtörténnie, hogy az ember időt és fáradságot nem kímélve, saját eszével, a tulajdon két kezével állítja elő azt, amivel a saját korát elpusztíthatja. (Megrepesztettük az ózon-pajzsot, magunkra szabadítottuk az atomot.)
Kodolányi Gilgamese még kétharmad-rész Isten, s ezért képes arra, hogy a választóvízen az új világ magvait átvigye. Bennünk – a kor embereiben – azonban már nem lehet az „isteni részt” pengeéllel kihasítani: az – a Golgota óta – a vérünkkel keveredett össze. Mi is úton vagyunk, nagyon is emberi úton, nagyon is tövises úton. De Kodolányi János eljutott a „Vagyok, aki vagyok” nyilatkozó hegyistenétől a mélybe szállt Megváltóig – az „Én vagyok” gyönyörűséges bimbójáig az emberi lényben. A „Megjelenés” óta át nem hárítható a személyes felelősség, de azóta megkérdőjelezhetetlen a visszajutás lehetősége is egyben. S Kodolányi ezt hirdeti. Isten reklámembere Ő, ha ez nem hangzik túl frivolul. Áll az általa megismert dús tárház előtt, s a másutt már annyiszor bebóvlizott emberiséget ékesen, zengzetesen tereli beljebb. S nagy baj az, ha a népség csak bámulja ezt a fényes kirakatot – ha egyáltalán leáll előtte – de úgy tetszik, ide még mindig nincs érvényes valutája.
Bizony, nemcsak a leírónak, hanem az olvasónak is van feladata. Mindennek vége, ha a szövegek csak elkápráztatnak, szórakoztatnak, de nem érintenek meg és nem mozgósítanak.
Ez az örökség, s ezt kell végre megértenünk. Kodolányi Júlia írja szép Apám c. könyvében, hogy Kodolányi János a 70. születésnapjára, 1969-ben a hivatalosságtól egy cigarettásdobozt kapott. Ez volt élete egész munkásságának egyetlen hazai kitüntetése.
Boldogság számomra, hogy a külső elégtételhez legalább halála után hozzájárulhattunk. 1990-ben Kodolányi Jánost az Írószövetség javaslatára posztumusz Kossuth-díjjal tüntették ki. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a közgondolkodásban, a prózatörténetben nem kell még sokat tenni, hogy igazi helyét kijelölhessük. Meg kell találnunk és folytatnunk kell azt az orfikus hagyományt, ami belső erejével képes a próza megújítására és átviszi a harmadik évezredbe az irodalmat.
Kodolányi János már betegségében magnószalagra mondta üzenetét. Hallgassuk. Nekünk szól. Az örökkévalóságba tartó mindenkori jelennek:
„Meg kell értenie az embernek, hogy nem véletlen, hová születik, hol él, hová tartozik, milyen nyelven beszél, mit hisz, mire teszi föl az életét, mit tagad és mit nem vall a magáénak, mit ölel magához, és mit utasít el magától. És nem véletlen, milyen sors az, amit az embernek végig kell küzdenie, vállalnia kell, meg kell hajolni előtte, és tudomásul kell vennie, akármennyire zúgolódik is gyenge óráiban, és bárhogy szeretne tőle néha-néha megszabadulni.”
Nincs többé ezen a szinten ellentét. Ember, nemzet, világ – összebékülnek a végre jól fölfogott fogalmak.