A tizenkettedik fülklipszet vette ezen a napon. Narancssárga volt, kis arany gömb a közepén, dupla fürtben szaladt le a fűzött gyöngy, sem túl kicsi, sem túl nagy, és séta közben kellemesen zizegett. Már éjszaka álmodott róla, megálmodta, ahogy bemegy a boltba, és a tenyerébe teszik. Narancssárga táska és narancssárga cipő, a fűzöld ruhán narancssárga gombok, együtt az egész: tökéletes.
– Tökéletesen hülye vagy – mondta az anyja.
Valamennyi fülklipsz külön dobozban, a dobozokon géppel írott címkék: l. kis fehér 2. piros virág 3. Kleopátra-lógó 4. arany 5. opárt 6. zöld hengeres 7. hosszú csillogó 8. szív, markazit 9. sárga, karikás 10. valódi 11. kék csillag. És most: 12. …Hosszan töprengett. Fürtös narancs. Elég találó, bár teljesen értelmetlen, ugyanakkor.
Két hónap telt el az érettségi óta és még két hónap szeptember elsejéig. Akkor áll be a Vendéglátóipari Vállalat tizenhatos egységéhez mint cukrász szakmunkás.
– Kezdhetnél addig is valamit – mondogatta az anyja. – Csak folydogáltok ide-oda a világban, éppen, amelyik edénybe töltenek.
– Ne légy irodalmi – mondta Erzsi, s ahogy összekulcsolta kezét, kövér karjába nyomódtak a vasperecek. – Csak irodalmi ne légy. Mimóza irodalmat tanított, mégsem volt irodalmi soha.
Mimózát eredetileg Hurkacöveknek nevezték, mert egyenesen járt, feltartott fejjel, mindig. De aztán leolvadt róla ez a név. Harmadnap megállt a katedra előtt, meggörnyedt egyszeriben, nézte Kertész hajában a gyöngyház-ráfot, Kertész odakapott, idegesen. „Tanárnő, levegyem?” „Mit?” – kérdezte Hurkacövek, azután megelevenedett az arca. – „Nem, dehogy.” Kiragyogott a szeme, sétálni kezdett a padok között, energikusan. Másnap a lépcsőn jött felfelé, csengetés után, ő meg Kosirek a tanáriba mentek krétáért, már egy emelettel feljebb látták, hogy lehajtott fejjel fontolgatja, minden lépcsőfok előtt, érdemes-e feljebb lépni. Köszöntek neki, hangosan, hirtelen átváltott, mosolygott, utánalestek, erőteljesen csapdosta lábát a kőhöz, akkor mondták először: Mimóza, bár sejtették, hogy a mimóza tökéletlenebb: egyszerűen megfagy a hidegben, de nem ismeri a tágulás-szűkülés, didergés és sugárzás titkos képességeit.
– Minek ez a rengeteg fülbevaló? Vegyél egy kis szőnyeget a szobádba inkább, százezer csomósat. Arra gyűjts. Az örökké érték marad.
– Nem az a baj, hogy az ember gyűjtöget. Hanem az, hogy nem érzi közben, milyen hiábavaló…
– Ezt is a drága Mimózád…?
Erzsi elrendezgette a klipszeit. Nem válaszolt, elfáradt, maradék erejét arra tartogatta, hogy kikeresse a lasztexnadrághoz legjobban illő pulóvert. Bár az új narancssárga fülbevalót jobban kedvelte, a Kleopátra-lógót választotta mégis. Nem olyan feltűnő, munkahelyen.
A városligeti benzinkútnál dolgozott már nyolc napja. Hétszázat ígértek, havi szerződésre. Amíg Lajos bácsi töltögette a benzint, ő előugrott, kezében a rongydarabbal, és megtisztította az autók első ablakát. Mosolygott hozzá, ügyelt, hogy a klipszek muzsikáljanak a levegőben. Ingyen szolgáltatás, csupa figyelmességből. De így is összejön a napi hatvan-hetven forint. Erzsi pontosan tudta már, mit vesz belőle: sötétkék zsugorított bőrből kosztümöt, katonás váll-lappal, ezüst lakkcsizmát, és egy egészen fehér, tisztaselyem kendőt, amit majd lazán csomóra köt a nyakán, és amit lobogtatni lehet, kifelé, a vonatablakon, ha egyszer elutazna. Meg kisestélyit, a harmadikat, olyan „bébizuhatagot”, színházba.
– Erzsi! A tömzsi lábadhoz! – oktatta az anyja. – Miért csinálsz magadból bohócot?
Anya órákig áll a tükör előtt, gombolgatja ki-be az új műszőrme bundáját, hátrál, majd ismét előbbre lép, kezét eltartja a testétől, mintha vízben haladna, ár ellen.
– Szerintem az öltözködést akkor kell abbahagyni, amikor már csak pótlék.
– Öreg vagyok már – mondta Mimóza. –Megöregedtem. Fene tudja, hogyan, lányok. – Bólogatott hozzá, mókásan csücsörítve. Szép haja volt, gyakran járt fodrászhoz, cipőit-ruháit is gyakran cserélte. Ha dicsérték, legyintett: – Marhaság. De a mechanizmus is fenntartja az életet.
– A legfontosabb, hogy ne válogasson – mondta Lajos bácsi, még az első napon. – Trabant vagy Opel, egyformán ugorjon. Az ablakpucolás benne foglaltatik a benzinárban.
Lajos bácsi rövidnadrágot viselt, hosszú, kék köpennyel. Ezen eleinte halálra röhögte magát, de Lajos bácsi nem volt olyan edzett, mint a tanárok.
– Mit vihog, maga kis hülye?
Egyik oldalon a „kis hülye” – másik oldalon a műbőr kosztüm plusz lakkcsizma.
– Ez az egyenlőség bizonyos mértékig mindig fennáll – mondta anya, aki néha azért beszélt okosat is –, s jobb az elején megszokni. A sértődés, önérzet luxus. Megengedhető, de csak havi négyezren felül. Nekem elhiheted. Tapasztalt róka vagyok.
– Hercegnő – kiáltotta Lajos bácsi már messziről. – Várja a munkaeszköze. Hehe.
Erzsi a benzinkút mögé osont, be a fakunyhóba. Úgy tette le a táskáját, hogy kintről is láthassa, ha valaki belenyúl.
Kiválasztott egy aránylag tiszta rongyot. Eleinte hányingert kapott az állandó benzinszagtól, de már megszokta. Izgalmas munka, állni a járda szélén és lesni a közeledő autókat. Messziről „saccolni”, külföldi vagy magyar. És ad-e?
– Csodálatosak a fülönfüggői – mondta Lajos bácsi. Könnyedén hintáztatta szőrös lábát a gumicsövön. – Nem húzzák le a cimpáját?
Erzsi biggyesztett, és megvetően végigmérte.
– Lehetne barátságosabb is. Elijeszti a kuncsaftokat ezzel a pofával.
– Legyen nyugodt. Majd vigyorgok, ha ideérnek.
– Hej, maguk fiatalok. Mit meg nem tennének néhány rongyos forintért, maguk fiatalok… – bólogatott Lajos bácsi, és hátraszólt a dadogósnak: – Fogd a söprűt, Dedőke, szaporán.
Befutott a piros, új típusú Wartburg. Egész család pöffeszkedett benne, valamennyien kövérek, még a gyerekek is, az ablak zsíros, maszatos, volt rajta mit törölgetni. A volánnál az asszony ült, édesen Erzsire mosolygott, mielőtt továbbhajtott. Lajos bácsi megnézte a pénzt a markában, nyelvével bosszúsan kitolta alsóajkán a húst.
– Van képük… – mondta Erzsi.
– Nem azért vagyunk itt – vágott közbe Lajos bácsi –, utálom ezt a szemléletet.
– Miért? Maga miért van itt? – kérdezte.
– Az ember ott van, ahová helyezik. És igyekszik becsülettel végezni.
– Ahá. Ez nem jutott eszembe – mondta Erzsi. Mégiscsak jobb lett volna a narancssárga klipsz, a Kleopátra csípte a fülét. – Majd becsületesen fogom keverni a krémet, hordozni a tízkilós platnikat, szeptember egytől. Becsületesen, ha nem is élvezettel.
Anya ötlete volt ez az egész cukrászság. „Ezen a vonalon egyre kevesebb a szakember. Különben is, a te képességeiddel…” – és sóhajtott hozzá, lemondóan.
Renault 10, szilvakék kocsi jött. Erzsi megfigyelte, hogy a Renault és Opel kocsikat csaknem mindig magányos férfi vezeti. Úgy látszik, akinek családja van, mindent azokba töm, és nem jut ilyen drága kocsira. Ámbár az Ipari Kiállításon Mimóza azt mondta: „Minél nagyobb a kocsi, annál magányosabb az ember.” Kár, hogy nem fejtette ki részletesen, kérdezték tőle, de Mimóza elfáradt, és leült sült kolbászt enni a lacikonyhában.
Erzsi buzgón fényesítette az ablakokat.
– Szabad a hátsót is…?
Magyar. A kézelőgombja arany. Nyakkendőt visel, és kesztyűt. A régi filmszínészeknek volt ilyen oldalt választott, enyhén hullámos haja, a nagymamától örökölt Új Idők-ben.
Ennek nem kell gitár, hogy észrevegyék.
– Nincs kedve kocsikázni? – ha ezt mondaná! Letenné a rongyot. Anya ámuldozna. „Miért nem áll veled szóba egy jobb fiú?” – úgyis ezen siránkozik.
Megcsörgette a Kleopátrát, bár izzott a füle.
– Tönkremegy a kezem – mondta bizalmasan. A fiatalember mosolygott, kinyújtott az ablakon egy összesodort tízest, alig nézett utána, majdnem a földre esett.
– Maguknak mindegy – jegyezte meg Lajos bácsi. – A kocsi a fő. Dedőke, eredj, hozz egy doboz Fecskét.
Dedőke elloholt.
– Azt hiszik, nincs más érték az életben. – A homlokára ütött. – Pedig itt is kell legyen valami. – Közelebb húzódott Erzsihez, óvatosan megveregette az oldalát. – Nem minden a himi-humi.
Erzsi féltette a lasztexnadrágját.
– Nana – mondta, mintha gyereket csitítana.
– Mert mi öregebbek is tudunk ám azért egyet s mást, nem vagyunk olyan elpuhultak, mint a fiatalúr a kocsiban. – Jelentőségteljesen bajuszára tette kezét, szemöldöke ugrált.
A kis Trabant csikorogva fékezett, utasai másodpercenként nézték az órát, az ablakpucolást nyersen elhessegették, a kétforintost Erzsi röptében kapta el.
– Törjétek ki a nyakatokat – kiáltotta, de csak úgy, diákszokásból, mindjárt meg is bánta. „Nem, nem, ingyen sem kellene kocsi.” Anya szövege. Érdekes, hogy eltanulja. Jobban, mint amivel egyetért.
„A marhaságokon több a ragasztóanyag.” Mimóza. Mimóza cseles mondatai. Kinek segítenek a cseles mondatok? Mimózának biztosan.
Csak ne égne annyira a fülcimpája. Holnap meglazíttatja a csatot.
Még két kocsi érkezett, mintha összebeszéltek volna, egyik se adott borravalót.
Dedőke meghozta a cigarettát, Lajos bácsi megkínálta Erzsit is, gavallérosan.
– Egy-kettő nem árt. Csak ne füstöljön folyton, mint egy kémény. Nem értem ezeket a mai nőket!
Erzsi rágyújtott, már nyúlt a füléhez, hogy letépje a klipszet, de azután mégsem. Az autósok szeretik a szépet, jobban kinyitják a bukszát a csilingelésre.
– Addig vonzó a száj, amíg üde és illatos. – Lajos bácsi megcsípte Erzsi arcát, azután két ujját összeérintette a levegőben, Erzsi mellbimbója felett. – Jaj, hogy oda ne nyúljak.
– Szálljon le rólam – mondta durván Erzsi. – Keressen más alanyt magának.
– No, nézd – Lajos bácsi egyszerre tegezésre váltott, ijesztő lett és felnőttes –, te kis szemtelen. Viccelődök, tréfálkozok, te meg így kinyitod a csipádat? Hát mit képzelsz te? A lányom lehetnél…
Erzsi bámult, és kínjában nevetni kezdett.
– Nevetni, azt igen, mint a fakutya. A fiúkkal heheréssz, ne a munkahelyeden.
Erzsi leült az összehajtogatható székre. A lasztexet sem kellett volna felvenni, nem ereszti át az izzadságot. Belenyomogatta saruja sarkát az olvadó aszfaltba.
Nem, leszedem ezt a vacakot – határozta el, mert a fájás már a tarkóját bénította.
– Jó, hogy malomkövet nem aggatnak magukra – jegyezte meg Lajos bácsi, fel-alá sétálva. – Ízlés, az nincs.
Nem lehetett levenni. Estére meg fog dagadni a füle. Pedig meg akarta mutatni a narancssárgát Galileinek. Galilei sportoló, öttusázó, állítólag, bár unalmas folyton az a zöld tréringfelső a piszkosdrapp betűkkel.
– Galilei fizikus volt – mondta neki fölényesen –, honnan szedted ezt a nevet?
– Mert sokat eszem – nevetett a fiú. – Galilei szeretett enni.
Talán nincsenek is igazi férfiak. Az igazi férfiak talán nem is törődnek a nőkkel, csak ülnek a kocsijukban, és fényesítik a nikkeleket.
Mert mindenki mond valamit, de csupa vessző, sehol egy pont.
„Csak emlékkönyvek ne legyetek soha. Ne hagyjátok, hogy minden jöttment belétek firkálja a marhaságait.” Ó, ezek a mondatok. Mimóza világi mondatai.
Nem baj. Színes zsinórt fűz majd a zsugorított bőrmellény gomblyukába.
Végre egy kocsi. Egyenes hajú nő, egyedül a kis Steyer Puchban, csak színésznő lehet, azoknak lóg így a hajuk, és azok hordják a sötét szemüveget.
Erzsi bekémlelt az ablakon, szenvedő arcot vágott, hátha feltűnik, kinyúl majd a nő a kocsiból, szelíden két keze közé veszi a fejét, hosszan elnézegeti, és sóhajt: „Milyen érdekes, kifejező arc. Micsoda csodálatos mimika! Így kezdtem én is, valamikor.”
Négy nyolcvanat kapott, négy egyforintost és négy húszfillérest.
Valamelyik nap arra gondolt, lent felejti a lába fejét az úttesten, és egy kocsi rákanyarodik.
Dedőke kirohant. Izgatottsága vonzotta Lajos bácsit.
– Fö-főnök úr, te-tele-fon…
– Kicsoda?
– Nö-nő…
Lajos bácsi végigsimított olajos köpenyén, bevonult peckesen. Erzsi harsogva elnevette magát, Lajoskát folyton nők keresik. Ezt az öreg, csúnya krapekot. Békítésnek is szánta, feloldásnak, minek a harag?
– Szenzációs… hát ez a Lajos bácsi…! – Elkapta a visítás, olyan régen nyerített már, az iskolában kórusban szokták, szinte abbahagyhatatlanul.
Lajos bácsi hebegett valamit a telefonba, azután letette a kagylót. Sápadt lett az arca, egész teste remegett. Ercsi hátrább ugrott, a hang egy nyikkanással belefulladt.
– A feleségem… hogy magyarázzam meg neki? Hogy mersz te röhögni?
– Vicceltem – mondta Erzsi, és igyekezett mosolyban hagyni a száját.
Lajos bácsi visszafordult, fél kézzel kiemelte a bódéból Erzsi táskáját. Odavágta a földre.
– Te kis senki. Eredj innen a francba.
– Nem. Ehhez magának nincs joga – mondta Erzsi. Szedegette a francia szemöldökceruza darabkáit.
– Beküldöm a jelentést. Majd a központban eldöntik. Ott jelentkezz. – Lajos bácsi leroskadt a székre, legyezte magát a köpenye aljával. – Én megpróbáltam veled.
Dedőke söpörni kezdett, sebesen.
– Dedő, fogd csak azt a rongyot. Te is le tudod törölni az ablakot. No, mire vár, Erzsébet?
A Rózsák teréig kibírta. Gondolatban végigszámolta a klipszeit, a nyolcas számúba belekapaszkodott, maga elé képzelte erősen: szív, markazit, szív, markazit.
A téren aztán, a napraforgók mögött, a hirtelen sötétedésben a padon, sírni kezdett.
A bőrruha. A csillogó csizma. Dörzsölgette a fülét.
Nincs mit tenni.
Csikorgott a kavics a talpa alatt. Hát csak egy kis senki, tényleg?
Nem tudott megnyugodni. Hiába idézte fel a fülbevalóit. Egyre újabb és újabb sérelemre bukkant – az egyik még negyedik elemiből.
Megijedt. „Össze kell szednem magam – bizonygatta –, nem olyan nagy dolog. Haza kell mennem. Csak sikerülne gondolnom valamire.” De csak közmondásokig jutott, anya szemrehányásaival keveredve.
Az nem lehet. Az nem lehet, hogy nincs gyógyszer, csak a kanyaróra.
Mimóza. Mimóza a katedrán, kék hímzett blúzban, öt szál dupla szegfűvel a kezében. Meghajtja a fejét, a festék kicsit lekopott a hajtöveknél, mintha lilás köd szállna a választékból a magas konty fölé. „Ha majd nagyon nehéz lesz. Ha majd egyszer nagyon nehéz…”
Ó, Mimóza. Hát persze. Ő mondta, akkor.
Sasadiné Bernáth Jolán déli postával kapta a lapot. Épp csak kidugta érte tenyerét az ajtón, a postás ne lássa a szemét. Letette a frizsider tetejére, fáradtan az előszobába ment, majd onnan a kisebbik szobába, felszedett egy tollpihét Jucóka tanulóasztaláról, vitte a konyhába, a szemétbe tette, a tollpihe kiszállt, újra felvette, újra a ládába dobta, és rányomta a fedőt. Kezét hosszan tartotta a fedőlapon, mintha attól félne, kiugrik valami a rozsda alól. Aztán összesöpörte a morzsákat a műanyag asztalon, a morzsákat a vízvezetékkagylóba szórta. Hirtelen élénken a szobába szaladt, a könyvekhez, keresett, keresett, de ujjai a középső polcon elakadtak.
Homlokát ráncolta, így állt egy darabig, teljesen mozdulatlanul, megadva magát.
Amikor újra a konyhába ment, felemelte a lapot a frizsiderről – a fényes ciklámenekkel –, fordított rajta, átfutotta gépiesen.
„Üdvözletemet küldöm Aligáról. Hálás tanítványa: Z. Erzsi. Ui.: Azzal az utolsó mondattal M. néninek valóban igaza volt!!”
Mimóza visszahelyezte a lapot, képpel felfelé, a kredenchez lépett, nyitogatta-csukogatta a mágneses zárakat. Z. Erzsi. Z. Erzsi. Nem emlékezett. És az az utolsó mondat. Sóváran kívánta azt a mondatot. De nem jutott eszébe, hiába.
Így arra gondolt legalább, hogy a forró alumíniumhoz kitalálták a bakelitfogót, végre.
1970