– Hova mész, Edelényi? –így kérdezte, pedig már nem voltak osztálytársak, ő a második évben kimaradt. – Hová mész, Edelényi?
– Éppen most dobtam egy állati krapekot – mondta Edelényi –, pedig ilyen a deltája! – Mutatta az utcáról a háromszöget a levegőben. – És te mit csinálsz, Surek? Hogy vagy mindig? – Edelényi szerette a választékos fordulatokat.
– Frankón – felelte Surek. Az utcaseprő felnézett rá a narancssárga mellényben. – Perecet árulok az Állatkertnél.
Edelényi tudta, mi az illendőség. Kétperces eszmecsere. – Mit szólsz a Dangerekhez?
– Ühüm – bólogatott Surek, azután hátrarándult, mintha hívnák. – Szia.
Becsukta az ablakot, egyesületi tréningnadrág volt a kezében, azt húzkodta végig egyenletes mozdulatokkal a fekete bútorok felületén.
– Sztori! – mondta Edelényi, és a füstöt elegánsan a mennyezet felé fújta. – Emlékeztek a Surekre?
Kücsük emlékezett. Kücsük mindenre emlékszik, még arra is, melyik kesztyűje lyukadt ki először Babucinak. Határozottan állította, hogy a jobb, ezért haragudtak is rá, teljesen mindegy, mi a sorrend, a végeredmény, az a lényeg.
– Perecet árul az Állatkertben…
Alig nevettek rajta, sőt Murmur sóhajtott is, sajnálkozva. Sütkéreztek kissé fensőbbségük tudatában.
– Selejt mindig akad. Hiába – közölte fontoskodva Babuci. – Az anyag bosszúja.
– Ne filozofálj – szólt rá Kücsük, ahogy az apjától hallotta. – Nem szeretem, ha a nők filozofálnak.
– Különben itt lakik a sarkon. Az első emeleten.
– Tudom. Láttam néha az üveg mögött.
– De most lekiabált. Képzeld.
– A Surek?
– A Surek.
Igyekeztek megfogalmazni, miért olyan ronda. Hiszen külön-külön mindene szabályos.
– A lába, legalább, mint a Tempáké… nem vicc.
– És nem csorog rajta a háj sem.
Murmur összehúzta szemöldökét, pendített egyet a gitáron. Feje alá gyűrte a díványpárnát, tudományos pózban.
– Mi tisztában vagyunk a lélektan alapelemeivel. Végül is az összhatás…
– Nincs hely az arcán – mondta Babuci. Elégedetten, lazán két ujját a hajába mártotta. – Így tudnám megfogalmazni, gyerekek.
Surek hátrafogta a rongyot, miután letörölte a keretet, és pillantását a tükörbe engedte.
– Nagy a szád. Meg a szemed. Meg az orrod is, igen. – Neki mondták, valamikor, még az elején. Mostanában csak ismételte magának, rendszeresen.
– De attól, még, kislányom, tárt kapukkal…
– Más legalább okos – mondta az anyja a gangon a nyugalmazott polgári iskolai tanárnőnek –, tessék elhinni, aggódom…
– Majd kialakul – felelte a nyugdíjas polgári iskolai igazgatónő. – Nem szabad… Nagy kincs az élet.
A pereces két fillért ígért minden eladott perec után.
– És akkor még havi fix ezer – intett az apja –, ha már fuccs a gimnáziumnak…
– Más irányú az érdeklődése – védte az anyja –, nem húzhatunk mindenkit egy kaptafára.
Porosak a fák az Állatkert előtt.
Leállította a négykerekű tolókocsit, félrelibbentette a fehér gézfátyolt a perecekről, kinyitotta összecsukható, csíkos rolóvászon székét, ráült. A fülébe bőgött egy-két táskarádió vagy valamelyik ismeretlen állat a kőkerítés mögül.
Találgatta. Ez a Tom Jones. Vagy mégsem. Ez meg az elefánt. Esetleg az oroszlán. A hangjukról megkülönböztetni. Ezt nem tanították annak idején az iskolában.
Gyerekek jöttek, csoportosan, nyújtogatták a nyakukat a perec felé, de a tanítónő nem engedte, hogy megálljanak, siettek, indult a villamos. Arra sétált a kalauz, szigorúan ránézett, megtapogatta a pereceket.
– És ezt maguk eladják?
Délután elment az ablak alatt Murmur, mintegy véletlenül, feltekintett, nem kellett kiáltani neki:
– Szia, Surek. Hallom, árulod a perecet.
Nem volt ebben semmi sértő, sőt, Surek úgy vélte, burkolt irigység.
– Naponta százat adok el.
Murmur füttyentett, udvariasan, ment tovább hanyagul, ő utánaszólt:
– Vasárnap többet is.
Vasárnapra kisütött a nap. – Kiabálj – biztatta Keveházi bácsi, délben, a röpellenőrzéskor. – Kiabálni csak tudsz? Friss perecet tessék…
– Friss perecet tessék… – Olyan volt, mint egy kijelentő mondat, személytelen. Hamar abbahagyta.
– Mit csinálsz, ha nem vesznek fel gyógyszerésznek? – töprengett Babuci, és finoman arrébb tolta Kücsük kezét. – Inkább ezen törd a fejed!
– Addig még! Addig még sok víz lefolyik! És a vegyi szakmák. Abban is van fantázia.
– Utálom, hogy így lefeküsztök a reáltárgyak előtt. Tőletek elpusztulhat a humán kultúra.
– Megnézzük a Sureket?
Arra hömpölyögtek, Surek nem volt az ablakban, másnap már nem lehetett kihagyni, és tényleg, ott könyökölt.
– Mit csinálsz, Surek?
– Mit csinál, napozik?
– Lemenjek? – kérdezte Surek, és kapargatta az ablakpárkányt. – Negyed órát talán ki tudnék szorítani.
– Á – mondta Murmur félig röhögve, de tulajdonképpen ijedten. – Most éppen megyünk.
– Hova?
– Makepiece Thackeray! – Edelényi megbillentette térdével Kücsüköt, rosszallóan.
– Micsoda? – Surek tölcsért formált a kezéből. A füle egészen olyan lett, mint a régi magazinokban a fonográf tölcsére.
Most már csak mutogattak, jelbeszéddel, egyre távolodva.
Szemerkélt az eső. Surek ráhúzta a perecekre a nejlonlepedőt és ernyőt nyitott a feje fölé. Divatos, virágos ernyőt, a nedvességtől élesen kiszíneződő virágokkal.
„A temetőnek van ilyen kerítése – gondolta. – Gondolnom kell valamire. Valami értelmes dologra.” Surrogott felette a selyem.
– Surek – kiáltotta másnap Kücsük, és feldobott egy kavicsot –, bújj elő. Mit szólsz a relativitáshoz?
A többiek vihogtak a kapu alatt. Babuci kellemesen borzongott. – Azért ez embertelen – suttogta.
Surek könyökölt.
– Nem hallom jól.
– Rossz az akusztika.
– Mi volt a fején? – kérdezte később Edelényi, Murmur vállán állva. Kereste az angol–magyart a legfelső polcon.
– Szalag. Szalag volt, esküszöm…
– Fakó haján, mint halott lepke, lógatja szárnyát a szalag…
– József Attila!
– Rájött. Rájött a fiúka – mondta Babuci fintorítva. – József Attila isteni. Persze, nem az a József Attila.
– Á – Edelényi levágta az angol–magyart, szállt belőle a por –, unom a négyzetgyököt meg a jambust. Ti nem tudjátok, milyen egy valódi krapek.
– Ez sztriptízből akar élni, fogadok…
– Nem ez a kérdés – mondta Edelényi fölényesen –, hogy abból fogok-e élni. Hanem hogy meg tudnék-e élni belőle… – Hirtelen csavarmozdulattal, tárulkozóan állt előttük. – A képesség…
– A hús – biggyesztett Babuci –, a hús nem minden.
Az eső lemosta a fákról a port. Kifényesedtek a levelek. Friss volt Surek haján a hullámcsattal odaerősített csipkepárta.
– Napozz legalább – tanácsolta az anyja –, a napfény vitamin.
– Én ábrándozni szoktam – mondta a nyugalmazott polgári iskolai igazgatónő –, ábrándozz, ha nem tudsz mit kezdeni az időddel.
Még egyetlenegy sem akadt. Soha, egyetlenegy sem.
– Ma megint társalogtunk – mondta Edelényi, a tánc szünetében. – Tudjátok, kivel.
– Megígértük, hogy abbahagyjuk – Babuci a legmagasabb bárszéken ült, szalmaszállal itta a kólát.
– Becsületszavamra, véletlen… Ugye, Murmur? Azt hiszem, lesett ránk. Nem fogunk két sarkot kerülni miatta. Különben nem szalag van a hajában. Olyan izé, mint a közérteseknek.
– Szegélycsipke, mint a régi stelázsin… – mondta Babuci, egészen fölélénkült. – Ragyogó… ez a kép, ragyogó!
– „Fáradt vagy, Surek?” „Nem, nem vagyok fáradt, tiszta munka, csak rendezem az emlékeimet…”
– A Surek! Rendezi az emlékeit!
– Csak egyszer jött el az iskolabulira. Edit néni kilenckor megszánta, betette a ruhatárba.
– Meg kéne nézni. Talán még most is ott van, és bíborpárnába szúrja a gombostűket… – mondta Babuci, és mint mindig, megbocsátották neki, hogy csúnya.
„Sietni kell. Fél kettőkor jön erre Edelényi. Fél kettőre haza kell érni – gondolta Surek. – A kapuban kellene állni, vállra vetett enciánkék pelerinben.”
De Edelényi csak három órakor jött. Az anyja hagyta, hadd ácsorogjon az ablaknál.
– Talán van valakije – mondta a férfinak a konyhában.
– Az utcaseprő, a narancssárga mellényben – válaszolta a férfi. – Ráér… – tette hozzá engesztelően.
– Te Surek – kiáltotta Babuci –, beszerveztem újra a deltásat. Majd egyszer elhozom erre, jó?
Surek megvárta, amíg az utcaseprő elfordul.
– Ma egyszerre megevett húsz perecet. Majdnem belebetegedett… Egy méter kilencven… Odajön, néz és eszi a perecet… titok, Edelényi!
Fújt a szél, elvitte a gézfátyolt, tíz métert kellett utánaszaladni, egy csukott kocsi megállt, kosztot hozott az állatoknak. A férfi, szürke kezeslábasban, felemelte a terítőt, tartotta jobb kézzel, lebegett a szélben, mint a patyolat, ez is egy vers. Keveházi megszidta, a tisztító drága.
– Legalább beírattam volna szövőnőnek – kesergett az anyja –, de ha nincs hozzá kedve, kényszerítsem?
– Ej, itt viszont ismerkedhet.
– De kikkel, apa? Kikkel?
Az apja nagyon halkan felelt valamit.
– Milyen apa vagy? – kérdezte az anyja felháborodottan. – Te már azt se bánnád?
Azok meg nevettek.
– Így mondta: titok… Edelényi, titok…
– Ne ugrassátok… Nem méltó partner. – Kücsük fontoskodva megpörgette a logarlécet.
– És mindig ugyanaz. Hol a poén?
Szombaton föllendült a forgalom, Surek eladott nyolc kosár perecet. Délben kijöttek a kőkapun az állatetetők, de azok nem vesznek perecet, soha. Vidám fiúk, kicsit piszkosak, a szomszédos presszóba mennek virsliért, hónuk alatt viszik a Kinizsit visszafelé.
A perecet a majmok eszik. Meg a hattyúk a városligeti tóban. Mert minden hattyú csúf kiskacsa volt. De csak nagyon kevés kiskacsa válik hattyúvá.
„Ártatlan vagyok – gondolta Surek –, nem tehetek róla.”
– Legalább ábrándozz – mondta a nyugalmazott polgári iskolai igazgatónő –, azt nem tiltja meg senki – és visszament kaktuszai közé, „Dél-Amerikába”.
– Azért én mégis a technikában bízom. Ott nincs mellébeszéd – jelentette ki Kücsük. – Persze, nekem mindegy.
– Adjatok egy valódi gitárt, és meghódítom a világot! – Murmur leült a földre, nyakát hátrafeszítette. Csukott szemmel énekelni kezdett, arcán a legmélyebb szenvedés külső nyomaival.
Kücsük és Edelényi már messziről látták Surek fejét az ablakban. Be akartak fordulni egy sarokkal előbb, de Surek metszően utánuk kiáltott:
– Fiúk… halló, fiúk!
– Ez már engem is fiúnak néz? – nevetett Edelényi, inkább bosszúsan.
– Sietünk, Surek, sietünk…
– Nem bánom, mondjátok el a többieknek is: mind kijönnek. Irtó muris. Az állatápolók. Eszik a perecet, ropogtatják. Pedig nem szeretik.
– De azért eszik, Surek?
– Hogy ott lehessenek. Tudjátok… tudjátok ezt ti, hogy van…
– Óriási! És az akrobaták, a cirkuszból? A légtornászok? Azok nem jönnek ki?
– Nincs már cirkusz – mondta Surek diadalmasan. – Hogy jöhetnének?
– Ja, nincs! Hát ha nincs, az más. Nagy vagy, Surek!
– Babuci, ne rontsd el. Ő akarja. Direkt vár minket. Ezt a dumát nem lehet kihagyni. Hallgasd meg magad is, ha nem hiszed – Edelényi megsimogatta Babuci karját, tudott ő lányoknak is udvarolni.
Igaza volt Keveházi bácsinak. Napsütésben kincsesbánya. Még sorba is állnak. – Nem akarsz perecet? – kérdezik az anyák, a gyerekek rendszerint nem akarnak, de az anyák rájuk erőszakolják, mert a fagylalt, bár jó, de hidegebb. És a perecet össze lehet törni és utánanézni, ahogy úszik a vízen, egyre, messzebb úszik, aztán elmerül.
– Vajas.
– Sós.
– Vajas.
– Sós.
Az egyik ápoló kijött az egyik kapun, kicsiny állatot vezetett vasláncon, kicsi vadállatot, az állatka határozottan arra nézett, de az ápoló bevonszolta a másik kapun.
– Látod – mondta egy anya oktatóan –, a kutyushoz viszik. A kutyus szoptatja.
Sureknek megfájdult a melle.
„Talán lázam is van – gondolta hazafelé –, ez a sok időváltozás.”
Nem kért ebédet. Odavitte a sámlit az ablakhoz, arra állt, hogy jobban kihajolhasson.
– Úristen, ez a hülye még kipotyog!
– Legyünk túl rajta – mondta Babuci –, talán még segítünk is, ki tudja?
– Szia, Surek!
– Mind itt vagytok? – kérdezte Surek. – Edelényi elmesélte?
– Csak az ápolókat – mondta Kücsük. – A többit nem.
– A többit nem? – kérdezte Surek, bizonytalanul. Felsorakoztak a járda szélén, csak Murmur ugrált a csatornarácson, hadonászott a gitárral.
– Halljuk, hercegnő!
– Az állatok – mondta Surek halkan –, ma már azok is kijöttek. Hiszen olyan közel van.
– Kik jöttek ki? Hangosabban!
– Az állatok! – kiáltotta Surek. Kapaszkodott a párkányba. – Kijöttek és odaültek. Körbe. Olyan aranyosak.
Murmur hóna alá kapta a gitárt, mintha szerenádot adna.
– Az oroszlán is?
– Az oroszlán is. Egyelőre lánccal. És ette a perecemet.
Babuci sírva fakadt, de a többiek elragadtatottan összekapaszkodtak. Kacarásztak tántorogva.
– Nahát, Surek. A Sureknek humora van… Nahát, Surek. Klassz vagy.
Surek becsukta az ablakot, mind a két táblát. Fogta a kilincset és nézte őket, mint a hangtalan képernyőn a hepiendet.
„Nem hiszik el. Legalább elhitték volna – gondolta. – Mi lehet még hátra?”
1970