Felemás idő ígérkezett, opálos napsugárzás. A zizegő szélben ezüsthasukkal kifordultak a levelek.
– Das ist gut – mondta a gondnok –, ah, alles ist gut… – Két kiálló szemfogát alsó ajkán felejtette. Futkosott a hamutartókkal az asztalokhoz.
A magyarok reggelinél is rágyújtanak. És teleszórják a csészét hamuval.
Az üdülők csak nevettek rajta.
– Neki minden jó – dünnyögte Babiczky Babiczkynénak. – De a fürdés mára alma. Milyenek a csónakok?
– Szépek. Van sárga és zöld. Láttam egy hattyút is. Fekete hattyú, piros csőrrel.
Babiczky jóízűen megette a lágy tojást. Háromszor ivott a teából.
Vékony fiú volt, gyerekarccal. Első nap, rövidnadrágban a szakácsné letegezte, azóta sötét öltönyt viselt és nagy, lapos karórát a csuklóján. Széles, súlyos jegygyűrűjét gyakran megforgatta.
Babiczkyné feltűzte a műhajat, és ibolyakölnit locsolt feszes farmerjára.
– Halak nincsenek? – kérdezte Babiczky.
– De – válaszolta Babiczkyné –, aranyhalak. Ekkorák. Egészen kasák.
A többiek összenéztek.
Ábrányi Mara megigazította brokátköntöse hajtókáját, a bordó folt élesen szétvált az orra alatt.
– Aranyos – mondta, doktor Hajtó Elemér vállalati jogtanácsoshoz hajolt –, kicsit idegesítő, de aranyos.
– Talán tizennyolc sincs – mondta a jogtanácsos, és nézte Babiczkynét.
– Érettségi nélkül, mindenesetre.
– Hogy a fiú már mérnök, hihetetlen…
– Jámborak. Nekünk tulajdonképpen…
– Nekünk aztán mindegy.
Rágcsálták a kenyérhajat.
– De azért megválogathatnák, jobban…
– Mit vár? – kérdezte doktor Hajtó Elemér, és félholdra nyírt körmeit rátámasztotta a műanyag abroszra. – Mit vár egy ilyen csoportos úttól, Mara kedves?
– A műemlékek – mondta gyorsan a nő – meg az orgonaszó a Tamás-templomban… ez az, ami megéri.
Babiczkyné tegnap rálépett Bach sírjára. Valahogy megbotlott a vaskarikában, amíg Kapussy Zdenkó, a filozófiai tudományok doktora fordította a feliratokat. Babiczky meg felment a karzatra, hiába írták oda, hogy „verboten”, persze, lezavarta valami egyházhatósági személy.
A csoportnak is kellemetlen az ilyen. A Goethe-házban meg átbújt a kötélen, Babiczkyné hívta vissza, tisztán hallották, hogy ezt mondja:
– Kutyu… gyere ki onnan… hallod, Kutyu… De Kutyu addig nem jött, amíg meg nem tapintotta a bársonyszék fejtartóját.
– Édes – mondta Ábrányi Mara –, ebben a sötét ancúgban.
– Vedd fel mégis a tréningnacit – javasolta Babiczkyné –, ennek a csónakban kikopik a feneke. Az órádat is tedd le. Megbugázzák a parton.
Babiczky a súlyos órát büszkén a füléhez emelte.
– Pontos – mondta áhítattal.
– Mit gondolsz? – kérdezte Babiczkyné, és ette a kockacukrot. Illik-e bikiniben… kilátszik a hasam. De egy lasztexért hétszázhatvanat kérnek, van pofájuk, ráadásul csípi a bőrt, mint a nyavalya…
– És biztos, hogy hattyú volt?
– Megismerem. Az élővilágkönyvben egy egész oldal.
Babiczky apás mozdulattal simogatta Babiczkyné lapockáját. Babiczkyné két hónapja végezte a közgazdasági technikumot, állást még sehol sem vállalt. Babiczky viszont – huszonhárom évesen! – már zsebében hordta a vállalati papírt, szeptember egytől „üzemszervezési segédelőadó”. Nem lehet rögtön mérnöki státus. „Először a tapasztalat, fiatal barátom” – mondta a személyzetis. – „Tartsa nyitva a szemét.”
– Minden roppant fontos, amit látunk – oktatta Babiczkynét. Rengeteg történelmi emlék, Cicu.
– Három kis hattyú is van, Kutyu. De azok fehérek.
Csókolózásba bonyolódtak, valahogy. Közben már hallották, hogy csobban körülöttük az evező, Babiczky több hattyút is látott, összedörzsölték a puha szárnyaikat.
– Ah, alles ist gut – mondta a gondnok, s kényszeredett mosollyal közéjük tette a bejelentőt. – Ah, die Junge…
– Vigyázz! – Babiczkyné eltolta. – Ezek komoly emberek!
– Nekem is van diplomám! Azért még szerethetem a vizet!
A békaember-fölszerelését is leviszi. Az első nyári keresetéből vette, öt esztendeje.
– Este bedobjuk a diólikőrt – mondta Cicu –, mindenki kap egy kupicával.
A szakácsné megjelent az ajtóban. Kezét karba tette. Nyolc óra harminc, a reggeli véget ért.
– Máskor ne késsetek – súgta nekik Mara –, ezek precízek. A házirend, az házirend…
– Mi vagyunk az üdülők – mondta Kutyu, s babrált valamit a karórán. – Elemi szabadságjogok…
– Befoltosodtál – Mara elkapta Babiczkyné arcát, rántott rajta, a fény felé. – Miért nem használsz fényvédő krémet, a te bőröddel…?
– Te látod a foltokat? – kérdezte Cicu a manzárdszobában, s butuskán a tükörbe meredt.
Kutyu kipakolta az uszonyokat meg a búvárszemüveget.
– Te majd úszol, én meg a víz alatt megfoglak… Nem tudom, elég tiszta-e a víz… lehet-e benne tájékozódni… – töprengve ült az ágy szélén.
– Ugye, kölcsönadod?
Kutyu megengedte, hogy Cicu felpróbálja. Nagyokat lépett a leffenő bőrlebenyben, de hamar abbahagyta.
– Romantikus ez a manzárd – mondta fulladozva. – Csak talán melegebb…
– Megreked a levegő – magyarázta a fiú. – De különben örülhetünk. A kilátás innen a legszebb.
Lábujjhegyen elérték az ablakot, Kutyu felemelte Cicut.
– Mit látsz?
– Erdőség. Hatalmas erdőség a tavak körül. Lenyűgöző – bizonygatta. – Lenyűgöző, igazán.
– Ezt a pénzt megérte – mondta a fiú –, emlék, egy életre.
Kicsit töprengett, aztán átváltott rövidnadrágra. A hóna alatt vitte az uszonyokat, keresztül a hallon. Babiczkyné követte, bikiniben, a rövid frottírköpenyt a vállára vetve.
A nap csak derengett, vonultak alatta egyre tömöttebben a fátylak.
Hajtó Elemér egyedül ült a nagyfotelban, s kevergette a pakli kártyát, tévetegen. Bizalomgerjesztő volt a rücskös pulóverben, rövidre nyírt ősz hajával.
– Nincs túl meleg – mondta atyaian –, a fürdést nem ajánlom.
– Én már a Dunában is fürödtem, télen – mondta Babiczky, és összébb rántotta az övét a kempingnadrágon.
– Jaj, az csuda hecc volt…! – Babiczkyné lejjebb engedte a köntöst a hátán, vakarózott. – Különben tisztára hámlok.
Doktor Hajtó Elemér kiterítette a kártyát maga elé, az üvegasztalra, legyezőformában, föléhajolt, szomorúan, tanácstalanul.
– Ulti – mondta aztán a távolodó fiúnak –, szép játék. Ha látod, küldd ide a professzor urat.
– Melyik az?
– Tudod – súgta Cicu –, az a nagy dumás, a templomban…
Már a fák alatt jártak, amikor kinyúlt Mara a nyugágyból, és elkapta Babiczkyné csüngő frottírköpenyét.
– Megígértem, hogy bekenlek! Valódi emulziós krém, te kis csacsi…
Meg is hatódott, egy pillanatra, amíg paskolta a szeplős hátat. „Lehetne ekkora az enyém is, ha szülök. De amíg így megnő, úristen, mibe került volna, és minek, hogy aztán egy ilyen mitugrász nyomogassa?”
Babiczky visszament a hallajtóig, az uszonyokkal. Kapussy professzor már szemben ült Hajtóval. Szikrázóan fehér puplinselyem inge ujját kissé felhúzta, nem nyúlt a kártyához, a makk ászt figyelte, ahogy guggol, és tartja a kezét a tűz fölé.
– Jöhetne Laci bácsi – mondta megrovóan.
– Mindig kéreti magát – felelte doktor Hajtó –, azt hiszi, nem forog a lap nála nélkül.
Babiczky közelebb lépett, leeresztette az uszonyokat egy székre.
– Nincs választék. Rá vagyunk szorulva.
– Ulti? – kérdezte Babiczky. Lefogta ádámcsutkáját az ujjával.
Ránéztek. A professzor tünődő szeretettel.
– Mert ultizni tudok… – Babiczky az ablakon át látta, hogy Cicu odahúzza Mara mellé a rosszabbik nyugágyat.
– Ultizni…?
Kicsit hallgattak, Laci bácsi sehol.
– Hát nézd, fiam… – mondta hirtelen doktor Hajtó, és előbbre csúszott a széken. – Ha a professzor úr…
Kapussy intett, finoman. Kitette bőrtárcáját az asztalra.
Babiczky aprópénzét markában szorította.
– A pénz nem akadály – mondta, és odaborította a forintosokat középre.
– Útban lesz! – A professzor félretolta.
– Ulti – szögezte le még egyszer doktor Hajtó gyanakodva –, tízfilléres alapon, éppen csak…
– Lehetek én a hívó? – kérdezte Babiczky, és nem mert az asztalra könyökölni.
„Milyen nagyszerű – gondolta boldogan –, hogy apával annyit ultiztunk a barackfa alatt… emlékszem minden szabályra.”
Leosztották a lapot. Babiczky pirosat hívott, négy adura. A talonból beugrott a piros hetes is.
– Negyven és ulti – rikoltotta –, passz.
Ránéztek, mosolyogva.
– Coki, coki – mondta Hajtó. Fölvette a két zöldet, amit Babiczky ledobott. – Nem oda Buda!
Cicu beszólt az ajtón.
– Kutyu… megint süt. Ilyenkor jönnek ki a hattyúk a vízre…
Mara megfogta a csuklóját, kivitte, erélyesen.
– Hagyd… ne mássz folyton a nyakára. Nem kell, hogy észrevegye, milyen fontos neked. A szerelemben ez az első: meg kell tanulni hanyagolni – laza mozdulatot tett, mintha pölyhöt eresztene a szélbe –, hanyagolni, így, tudod…?
– Én hívtam – mondta Babiczky –, miért tetszett fölvenni?
– Ultizunk, nem? – kérdezte doktor Hajtó, és úgy tett, mintha össze akarná csukni a lapot. Ő is ultit mondott, zöldből. A fölösleget letette.
Kapussy megrezzent, álmatagon, egyenként fölszedegette a kártyáit.
Babiczky meglengette a piros ászt. Dr. Hajtó lefogta a könyökét.
– A professzor úr…
– Hát akkor… – mondta Kapussy vontatott orrhangon.
– Tudtam – szisszentett Hajtó –, nem nyugszik bele.
Kapussy beszúrta a két lapot a többi közé.
– Negyven száz ulti… makk…
„A szabály – gondolta Babiczky. – A szabály nem változhat. Mi ez?”
– De hiszen öt makk nálam van – mondta keservesen. – Hogy lehet akkor…?
Mindketten letették a lapot, hangos surranással.
– Fiam – mondta Kapussy –, amit maga játszik, nem máriás az?
– Nem – kiáltotta Babiczky. Elmagyarázta, szabatosan, mint a gépszerkezetet az utolsó szigorlaton.
– Ja, ahá! – mondta doktor Hajtó.
– Végeredményben azt is lehet ultinak nevezni – Kapussy megnyugtatóan közelebb hajolt. – Ez olyan, mint a tangó. Négyszöglépés az alap. De hol van az még a tánctól? Kombinációk… száz meg száz figura… Azt hiszem – fordult Hajtó felé –, így lehet érzékeltetni a legszemléletesebben…
– A te meghatározásaid, professzor úr…!
Visszavették a fiútól a lapot.
– Hol ez a Laci bácsi?
– Csónakázásra az idő egész kellemes – mondta Babiczky. Felhúzta karóráját. Fordított egyet a jegygyűrűn is. – Kár ilyenkor tespedni a szobában.
– Biztosan az ingét mossa… kérlek, egy inget hozott, és minden reggel kimossa. Omega porszívót akar hazavinni, arra kell neki a hely a kufferban…
– Az ilyesmit nem szeretem – mondta a professzor –, ez a habzsolás mindig lehangolt. Mennyire tipikus, egy bizonyos szellemi szinten…
Babiczkyt Mara visszahessegette.
– Maga menjen csak okulni. Mesélem a kicsinek az egyiptomi körutazást, ott aztán lehet áradozni, hogy kultúrtörténet, nem ez a pár vacak várrom…
– Az ám, az uszonyaim. Azok a drága uszonyok.
Laci bácsi már leseperte őket a földre. Tenyerébe lehelt, s mintha vajból lenne, úgy nyúlt a paklihoz. Öreg sportembernek látszott szürke dróthajával, egészséges bőrével.
– Van, aki a dologtalanságtól sül le – magyarázta –, nekem, elvtársak, ez a munkaszínem. Az udvaron veszem át a nyers árut, télen-nyáron az udvaron. Ebbe beletanulni három diploma se elég.
Babiczky a szék alá tolta az uszonyokat. Aztán leült. Nézte a repülő lapokat.
– Kibicnek kuss ám – mondta Laci bácsi.
Babiczky fölemelkedett.
Kapussy nyerte a partit.
Megvárta, amíg eléje tolják a forintokat, aztán intett a fiúnak.
– Ülj csak le szépen. Egyszer el kell kezdeni.
Doktor Hajtó belekapcsolódott:
– …nem boszorkányság. Figyelj, fiam.
– Talán, ha el tetszene magyarázni a szabályt… A speciális szabályzatot.
– Ez rablóulti – mondta Kapussy szomorúan –, és megközelítik-e a szavak a jelentéseket… Helyettesítheti-e az elmélet az empíriát?
– Szöveg ne legyen kártya közben – mondta Laci bácsi –, ez nem vicc.
Babiczky Kapussy mellé húzódott, az engedte, hogy betekintsen a lapjába. Néha rábökött egy-egy figurára.
– Betli – mondta az ötödik játszmánál, s Babiczky látta a kezében a három királyt. Betli, három királlyal? És letesz két hetest…?
Laci bácsi kémlelte Kapussyt. A szeme kicsire összeszaladt.
– Hohó, professzor úr – morogta végül –, ebbe bele… ebbe beleköpünk…
Beemelte a két hetest magához.
Kapussy hosszú, intelligens orra alatt a bőr gúnyosan megremegett.
Laci bácsi káromkodott és fizetett. Törölgette izzadó nyakát.
– Utolérhetetlen – mondta Hajtó, és egymásra ejtette a forintokat amit a professzor úr… vele együtt, biztos győzelem.
–Érted már? – kérdezte Kapussy.
Laci bácsi felugrott, elment egy pohár sörre.
– De hát itt bármit lehet mondani? – Babiczky hitetlenkedve nézett a férfiakra. – Bármit, a laptól függetlenül?
– Rablóulti – mondta Hajtó –, ez a lényege!
– Itt nincs reménytelen helyzet… látom, hogy a parti eleve vesztett. Kombinálok. Úgy mondok valamit, hogy a partner azt higgye, amit leteszek, az neki jó… érted? És felveszi…
– Mint a Laci bácsi…
– Laci bácsi kitűnő kártyás különben – jegyezte meg Hajtó –, csak hamar beugrik, az a baja. Bejön a csőbe.
– De ha lapjánál marad, a legvacakabb lapot is megjátssza – mondta Kapussy –, ami igaz, az igaz. Működik nála valami ösztönös ősi észjárás… Ez az, amit kifejtettem a közelmúltban. A pallérozás ronthat is néha, ez a Laci bácsi, például, így természetes.
– Ha nem lenne, ki kéne találni – bólogatott Hajtó. – No, kapiskálod már valamicskét?
Babiczky kitekintett az ablakon. Cicu és Mara éppen távolodtak, Cicu átcserélte a bikinijét egy idegen lurex fürdőruhára.
– …és rendesen nem lehet? – kérdezte. – Úgy, ahogy hozza a szerencse?
– Lehet – mondta doktor Hajtó. – Csak úgy unalmas. – Kicsit magába roskadt, felső ajka ráesett az alsóra.
– …a szabályokon belül, tiszta logikával, miért nem elég?
– Az érzelmi motívumok – mondta erre Kapussy. – Színezik a játékot. Ez adja a zamatot. Elhitetni azt, ami nincs, az ember alapvető védelmi állása… Képesség, amelyet ápolni kell…
– És a hívó… sose? Szóval, olyan eset nincs, hogy durchmars, tényleg?
– De. Hogyne – mondta doktor Hajtó –, előfordul az is.
– Olyankor aztán felborul minden – Kapussy közelhajolt Babiczkyhez, mintha titkot közölne. – Az a legnagyobb blöff, öcsém.
– De ez ritka – Hajtó sóvárogva a lapok közé merítette keze fejét –, ugye, professzor úr?
A professzor megsimogatta Babiczky hátát.
– …Hát tanulj, fiam.
– Most besöpröm a gubát – kiáltotta Laci bácsi. – Engem ez a sok süket duma nem hat meg, uraim vagy elvtársak… a kártyának ez az értelme: a forintocska…
Kapussy és Hajtó elnézően megmosolyogták.
Délig Kapussy nyerte a legtöbbet, Hajtó épp a pénzénél maradt.
Laci bácsi dühöngött.
– Csak nem veszi komolyan a kártyát?
– Hát hogy a kutya valagába ne venném komolyan? Megzavart, hogy közbe folyton szövegelnek. Tanulja meg mindenki magától. Engem se okítottak, csak zsupsz, a közepébe… egyhavi borravalóm ment rá, tanonc koromban.
– Tulajdonképpen – Babiczky felállt, szédült, korgott a gyomra. – Délután már úgysem érek rá…
– Délután te is megpróbálod már – mondta Kapussy határozottan –, persze nem pénzben. Mert veled pénzben játszani, egyelőre közönséges rablás.
– Egy-két partit – csatlakozott Hajtó –, próbaként.
Laci bácsi morgott valamit, megtörölte a nyakát, elrohant, köszönés nélkül.
– Nem számít – legyintett Kapussy –, kettőkor már itt topog újra. De hogy a hangulat el ne romoljon, azt javaslom, Elemér, délután hadd nyerjen a kisöreg is… Ha már a húszasát megszerzi, könnyebben kezelhető.
Babiczky a szék alatt hagyta az uszonyokat. Ebéd előtt kiállt a teraszra. Kereste Babiczkynét.
De csak a nap sütött, hirtelen, gyönyörűen átvilágította a zöldet.
„Azért megtisztelő – gondolta –, hogy így foglalkoznak velem. Ha hülyeség is az egész, mégis megtisztelő.”
Cicu Marával esett be az ajtón, a fején fürdősapka, gumilepkékkel. Futólag megcsókolta Babiczkyt.
– Mit szólsz, ez a sapka? Belgiumi, de nálunk is kapni, háromszáznyolcvan az illatszerben… Nem valami praktikus, most is azt mondom, de azért állati klassz, nem? És ez a napfény, nahát, kipróbálom, lehet-e ebben a lurexben is úszni, Mara adta kölcsön, rám erőszakolta, nem utasíthatom vissza…
– Maga csak verje a blattot – lépett oda Mara –, a férfiak úgyis csak erre jók. Délután beviszem a kislányt a városba kocsival. Garantáltan női szakasz.
– A hattyúk ilyen melegben úgyis alszanak – mondta Babiczkyné.
Kapussy belépett, elfoglalta Babiczkyné helyét, véletlenül.
– Oppardon…
– Gyere, hagyd őket – Mara elhúzta Cicut –, mind ilyenek. Udvariasság, külszín az egész. Arra mennek, hogy kihasználjanak. Ebben nincs kivétel, nekem elhiheted. A hasuk meg a… – súgott valamit. Cicu szégyellősen felkuncogott.
– Jaj, piskótatekercs! – mondta aztán örvendezve. – Azt adnak a vacsorához!
– Fogalmuk sincs, milyen az igazi édesség. A bajoroknál létezik egy különlegesség, hosszú pálcán hozzák, leöntik rummal, meggyújtják…
– És ég?
– Az aztán íz! Az aztán aroma!
Elemér becsúsztatott egy széket Kapussy és Babiczky közé.
– Ha már ilyen jól összejöttünk…
– Mert veled érdemes foglalkozni – mondta Kapussy –, nem szeretem a romlott fiatalembereket. Te elég okos vagy, fiam, hogy megértsed: a kártya csak játék… El ne felejtsd… Fiatalasszony, kölcsönvettük a férjecskéjét, ugye, nem haragszik?
– Az önzés – súgta Mara –, ez a legfőbb ösztönük. Csak élünk, szenvedünk mellettük, és mire kinyílik a szemünk, késő… három férjem volt, kicsikém. Háromszor dobtak át a palánkon.
Babiczky nyugtalanul nézett utánuk. Pedig Babiczkyné integetett is a kocsi hátsó ablakán.
Huszonnyolc fokot mutatott a hallban a hőmérő.
– Árnyékban…! Hallatlan, ezek a hirtelen változások, professzor úr!
Babiczky ijedten vette kézbe a lapot. Nincs ennek értelme semmi. A víz alatt, az uszonyokkal, nem érdekesebb?
– Így nem játék – mondta Laci bácsi, amikor nyert, és Babiczky nem fizette a tétet.
– A vendégem vagy – mondta Kapussy szigorúan, és odapöckölte a forintokat Laci bácsinak.
Doktor Hajtó lehajtotta a fejét, szunyókált, egészen gyerekarca lett.
– Ilyenkor a legjobb neki – mondta Kapussy, és halkan repítette a lapokat –, szegény paragrafuskukac. Erre gyűjt egész évben. Ha látnád, hogy bámulja a múzeumokat…
– De hát mi baja?
– Semmi. Ez a baja: a semmi – Kapussy nagy nullát rajzolt a levegőbe, s átlökte rajta a kártyapaklit. – Van, aki erre születik, hogy cipeljen egy zsákot, amit sose tud megtölteni.
– Juj, de sajnálom – mondta Laci bácsi, és bekanalazta a forintokat. – No, professzor úr, jobb lesz a doktor urat felkölteni. Ilyen partnerrel, oda az ing és gatya…
Kapussy órájára pillantott. Ötig hadd nyerjen az öreg. A pénz nem számít. És ez derék fiú. Talán apja sincs, aki beavassa.
– Most próbálkozz a pirossal. Gondolkozz… – Kacsintott. – Na…
Babiczky végképp elkedvetlenkedett. Süt a nap. Egész nyáron nem sütött így.
– Negyven száz ulti – mondta mérgesen, találomra. Ezt az egyet, aztán köszön és elmegy. Beugrik busszal a városba. Megkeresi Cicut. Ilyenkor minden rendes ember a homokban hever.
Laci bácsi beleszólt.
– Az anyátok úristenit… – ordította, amikor a két lapot felfedte magának – hát már te is…? Alighogy kibújtok a tojásból?
– Jó! – kiáltotta Kapussy. – Fiam, most már rajta vagy a sínen…
Hajtó horkantott, a feje lejjebb esett.
Kapussy tököt hívott.
Babiczky beszívta alsó ajkát, és elvette tőle. Éppen betlihez! Letette a két ászt. Laci bácsi izzadt, kémlelte az arcát. Már nyúlt is utána, Babiczky diadalmas vigyort színlelt, azután elfojtotta, mert így tökéletes.
– Nem – mondta Laci bácsi, és jobbra-balra ingatta kövér mutatóujját –, nem, fiatalúr… nem lesz itt marokba röhögés… Csináld csak a betlit, a lapocskáiddal…
Babiczky fölényesen söpört, a tökéletes sorozattal.
– De hiszen az arcán… – dadogta Laci bácsi. – Alig bújt ki a tojásból…
– Az arcot nézni tilos – mondta Kapussy, és elégedetten nevetett. – Laci bácsi, ahhoz pszichológia is kell!
– Pénzben! – Babiczky hirtelen kirámolta apróját az asztalra. – Ha már megtisztelnek.
Hajtó felriadt.
– Beszállok – lihegte űzötten. – Beszállok újra, gyerekek…
– Aludj – mondta Kapussy. – Ez a fiú… ebben van fantázia.
Fürkészve nézte a fiú átfényesedett szemét.
– Persze, csak játék. Ugyanolyan játék, mint a szerelem. Ezt el ne felejtsd. Ha komolyan veszed, a nő is kifoszt… kártya és nő, rokon fogalom…
Babiczky kigombolta az inget a hasán. Hajtó leeresztette a redőnyt. Kizárták a napot, felkattintották a villanyt.
Babiczky izgatottságot színlelt, dobolt az asztalon.
„Ez most blöff – gondolta –, de úgy teszek, mintha el akarnám titkolni. Kapussy azt hiszi, keresztüllát rajtam, azt hiszi, csak színlelem a blöfföt… igen, ez a visszájának a visszája, a fejlettebb fokozat…”
Nyert. Kapussy fizetett.
Laci bácsi oldalba lökte:
– Jól van, öcsém. Nekem is hoztál a házhoz.
A gondnok beszaladt, aggódva figyelte, nem tapossák-e a csikkeket a szőnyegbe.
– Herr Professor… bitte schön…
– Még itt se hagynak békén – sóhajtott a professzor. – Lélegezni se tudnak nélkülem. Elemér, vedd át a lapomat.
– Ilyenkor boldog – mondta doktor Hajtó álmosan. – Ez az életeleme. Látni kellett volna, amikor a múzeumban folyékonyan fordította a szakszöveget! Azt a büszkeséget, azt a diadalt! Valami elektromos agykisülés, nyilván, ez helyettesíti a potenciát.
Megint Babiczky nyert.
– Nem tudok odafigyelni – sóhajtotta Elemér –, mintha kikapcsolt volna mára… mindig ugyanazok a vadászok. Át kéne a kanasztára térni.
Bágyadtan nyújtotta a visszatérő professzornak a lapot. Felállt, előpiszkálta a szék alól az uszonyokat, beleerőszakolta a lábát.
– Érdekes… – mondta reménykedve.
– Egy francia idézet miatt interurbán…! – Kapussy könnyedén osztott – pedig a titkárnő három nyelvet tudjon, minimum…
– Az isten verje meg – Laci bácsi felordított –, hát még a kártyában is a nadrágosok…?
Elrohant, sörért.
– Micsoda alak! – Babiczky diszkréten megköszörülte a torkát. – Csodálom a türelmét, professzor uram.
– Agyonlőtte magát a húszéves fia – mondta Hajtó. Lerúgta az uszonyokat, tapogatta cipőjén a friss horzsolást. – A tisztiiskolán. Pedig már minden vizsgáját letette, éppen avatás előtt.
– Miért?
– Nincs miért. Megebédelt, elmesélt egy faviccet, azután bement a szobájába, és puff.
– Vétetlen baleset – mondta Babiczky.
– Lehet – bólintott Hajtó –, minden lehet. Most nekem osszatok. Csak vacsoráig kell elverni az időt.
Babiczky elmélázott a fiún, ahogy fekszik a kövön és nincs utána levél, sem magyarázat.
A partit elveszítette, csúnyán.
– Mellre szívni nem szabad – mondta Kapussy –, sem pedig elolvadni az érzelmekben. Azt rögtön kihasználják. Lecsapnak, paccs, és vége.
– Most jön az évszázad partija – kiáltotta Laci bácsi, a sarkában egy pillanatra beömlött a fény.
– Akad kivétel is – mondta doktor Hajtó. Keresztülfeküdt az oldalkanapén. – A négylevelű lóhere. Minden ezredik.
Babiczky csapta a lapokat. Úszott körülötte a szöveg és a füst.
– Kamel – hallotta –, az egyetlen cigaretta.
Vitte hétből az ötöt.
– Abendessen – hívta őket a gondnok, könyörgő, kisfiús hangon. – Abendessen, ach so…
– Talán a vacsora – Hajtó felállt, arcán mély vonalakban a kerevet plüssrózsája. – Talán valami különleges.
Hadd menjen, hagyták.
„Cicu – gondolta Babiczky futólag, s látta maga előtt, őt, akit reggel, de nem egészen ugyanazt. – Ugyan, merre járhat…”
Fütyülni kezdte, felületesen, mint egy slágerszöveget:
– Ugyan merre járhat, ugyan mit csinálhat…
– Büszke vagyok rád – mondta Kapussy, többször is –, hiába, az én szisztémám, csalhatatlan…
– A Purcel testvéreket is sorra vertem… már huszonnégyben… A Purcel testvérek… De ilyen dög melegben és ennyi dumával!
– Játszhatunk márkában is – javasolta Babiczky. Márkában! Ha mernének. Az öreg szivarok. Az öreg bölcsek.
– Nagyon tanulékony a mai fiatalság – mosolygott Kapussy, és a hús a szája alatt kétoldalt kissé lefelé szaladt. – De tíz óra: záróra.
– Én még bírom – mondta Babiczky, és karját a hatalmas órával az asztalra fektette.
Hallgatták a ketyegést.
– Holnap folytatjuk – Laci bácsi szétverte a füstöt, összeszedte maradék forintjait.
– Hacsak a program… – mondta Kapussy megfontoltan –, hacsak a program nem változik… Örülök, hogy nyertél.
Babiczky várt még, nem ment velük.
Lazította a csuklóját. Érezte a kártyazsírt az ujjhegyein.
Éberebb volt, mint valaha.
A gondnok tízkor benézett, nem vette észre az öblös fotelban, a világítást kikapcsolta.
Babiczky az ablakhoz lépett, felhúzta a redőnyt.
Teljesen felhőtlen, csillagos ég esett a szemére. Nagy, alacsony csillagokkal.
„Ragyognak – gondolta a fiú –, ragyognak és égnek valahol. Vagy talán nem is égnek már. Talán már egyáltalán nincsenek.”
Orrához emelte tapadós ujjait.
A félhomályban – mint egy ókori lelet – penészes zölden feküdt a békauszony.
Babiczkyné belé botlott, odébb lökte, s kezét Babiczky vállára ejtette, könnyedén.
– No, Kutyu. Kiművelted magad?
– A hattyúk – mondta Babiczky tétován.
– A hattyúkat majd megnézzük az állatkertben – Babiczkyné távolodott, tenyerét hullámzó csípőjére szorította. – Különben is, a hattyúk büdösek.
1970