A feladat

regény
 

Helyzetek

A jelenet már annyiszor ismétlődött, hogy Flórának nehezére esett a részvét. Már a részvét színlelésével is megelégedett volna, de most még az sem sikerült.

Pásztor Panni folyamatosan sírt, könnyei kopogtak az alumínium éthordó tetején, Béci pedig furulyázott, percenként váltogatva a fülsiketítően magas és csuszamlós dallamokat. Ők ketten jól megvoltak egymás mellett, a lakókonyha két sarkában; az asszony rá se hederített a furulyaszóra, a fiú pedig természetesnek találta a könnyeket, mindössze arra vigyázott, hogy Panni tálalás közben bele ne sírjon a tányérjába.

Flóra szerette meghatározni az embereket, legalább olyan megközelítő pontossággal, mint az évszázados, évezredes temetkezőhelyek föltárt csontmaradványait. Pannit az „aktív boldogtalanok” csoportjába sorolta. Panni úgy szenvedett, hogy közben mindig mozgott a keze, mindig csinált valamit. Beszélt is, rezzenéstelen hangon, de soha nem a panaszát darálta, hanem az aktuális napi gondokat sorolta, tulajdonképpen szűkszavúan, célszerűségre törve. Mintegy mellékesen csordult a sós víz, ahogyan a buggyanó lé köpi a födő köré a fölösleget.

Igaz, Pásztor Panni nem spekulált részvétre; Flórát saját közönye mégis sértette, nem volt elég cinikus vagy elég bölcs ahhoz, hogy – akár az izzadságot – a sírást is egyszerű kiválasztódásnak ítélje. A párbeszédet, a szegényes fordulatokat és a még szegényesebb eredményt előre tudta.

– Hallgass, Béci. Talán köszönnél – szólt a fiára.

– Köszönjek, vagy hallgassak? – Béci a térdéhez veregette a furulyát. A nyál leplattyant a kövezetre.

– Ez nem disznóól – mondta Flóra hangosabban, de meggyőződés nélkül.

– Nem kér répát a levesbe – Panni összefoglalta a helyzetet. Arcát időnként a vállához dörzsölte; flanellba burkolt válla, mint a tapper, beszívta a nedvességet. – A szószt cukorral azért meg fogja enni. A telefonokat a naptárba följegyeztem. A gázkonvektort közepesre állítottam… Politechnikából nem vitt fölszerelést, kapott egy második figyelmeztetőt. A szobáját teleszórta szotyolával, összeszedtem. Különben semmi újság, aranyom. Amíg meleg, addig fogyassza maga is.

Flóra kedvelte Panni főztjét. Néha ez volt az egyetlen ok, amiért délben hazaugrott. Panni a földszinten lakott, kapcsolata Flórával idővel egyre szorosabb, de egyre tisztázatlanabb lett. Flóra még emlékezett arra a Pannira, aki ugyanolyan türkiszzöld kardigánt viselt, mint ő, s aki ideköltözésekor segített összekötni a lépcsőn szétesett ágyneműbatyut. Jó alakú, csinos, vidám asszonyka – ezt gondolta róla, s a válás előtt néhányszor, a válás után pedig rendszeresen megkérte, nézzen rá a gyerekre. Ebből kerekedett a kosztolás, Panni lenn főzött, a saját lakásában, délben fönn termett az éthordóval, délutánonként aludt egy kicsikét. Állandó éjszakai műszakot vállalt a vegyigyárban, a kislánya nevelése miatt, aki nagy kurva lett ugyan azóta, de Panni most már így osztotta be az életét, leszoktatni az éjszakai munkáról nem lehetett. Egyáltalán: kerek képe beráncosodott, nyolc nagy ránc indult az arca közepéből, szokatlanul szabályosan, mint a kerék küllői. Alakja megfogyott, s csak leértékeléskor vásárolt magának egy-egy elölgombos kartonruhát, elálló szárú csizmát, spárgatalpú vászonszandált, fakult kötött kosztümöt.

– Finom – mondta Flóra, s nyomatékul bólogatott; gondolatai elkalandoztak, a bólogatást elfelejtette abbahagyni.

– Letörik a fejed – Béci megállította, mint az automata játékot, egyetlen szigorú ujjnyomással.

– Csak viccel – szólt közbe gyorsan Panni –, ilyenkor, közvetlen iskola után, ideges…

– Egy tizenöt éves nagy szamár már uralkodhatna magán – Flóra elment az asztaltól, állva kapta be az utolsó falatot. – …És szeretném tudni, mikor lesz a hiábavaló siránkozásnak vége? Mikor unja meg, az istenért?

Béci hátba vágta Pannit – ez volt a köszönöm –, s elvonult a furulyával. De két ajtón át is hallatszott a meg-megcsukló, makacs dallam.

– …mert azt már meg sem merem kérdezni, mit csinált megint az a hóhányó.

– …Ha egyszer beteg, aranyom. A gyomra kikészült, attól álmodja a szörnyeket. Az éjjel megint fölébredt, szétverte a vízcsapot. Muszáj neki ilyenkor törni.

– Hányszor hallottam ezt? Az efféléket? Hányszor? – Flóra kiabált. – És mit mondtam? Mi?! Mit mondtam?

– Nem lökhetem az utcára. Visszajön erővel. Bejelentett személy.

– Elváltak, nem? Jogilag semmi köze hozzá!

– Jogilag… – ismételte Panni. – Hagyjon ezzel, aranyom. Csak ezt ne papolja senki: jogilag. De nem téma. Hazajön, fáradt maga is. Elég teher lóg a nyakán. Csak sírni szabadjon. – Az órára nézett. – Tíz percet még… aztán elapad.

– A sírás nem segít.

– Rádiózom egy kicsit délután… valahogy nem vagyok álmos. De itt magánál, aranyom, mert a rádiómat…

– …szétverte. Szét a nyomorultja.

– Unalomból átpucolom a koponyát… Bécike be akarja vinni szemléltetésre.

– Dorottyát nem viszi sehova. Mozdíthatatlan. Megtiltom.

– Azért átfényezem… ha nem vagyok útban. Maga megint rohan.

– Előadás – mondta Flóra. – Félév, egyetemi meghívás. Nagyon szép anyag. Az Árpád-kori települések.

Habozott, elbúcsúzzon-e Bécitől.

– Menjen csak – mondta Panni –, nehogy összeugorjanak. Aztán maga sínyli meg.

Flóra száguldott; hosszú, nyújtott léptei messziről megkülönböztették. A kapualjban kiszedte a postaládából a három hivatalos levelet, beszórta széles táskájába. Nincs most fontosabb: fölállni a dobogóra.

 

…És csakugyan elunták a könnyek. Átmenet nélkül fölszáradt a szeme, a következő órácskának már örülni is tudott.

Pásztor Panni imádta a rádiót. A délutáni adás aranyat ér, ilyenkor hangzik el a legtöbb tudományos sorozat, van-e a földön kívül élet, orvosi tanácsok, jelentés a portugál helyzetről. Pannit érdekelték az események, s ilyenkor aránylag zavartalanul hallgathatta őket. Mert némi zavar így is volt: Bécike hamis furulyázása kényszerű szünetet teremtett, értékes szövegrészek vesztek el, de Pásztor Panni úgy vélte, az információk közötti hézagokat saját józan eszével is pótolhatja. Bonyolította a dolgot, hogy a meséket is imádta, s a mesejátékok élvezete közben is arra szorult, hogy a cselekményt itt-ott a maga képzeletével megtoldja. Így aztán néha-néha előfordult, hogy keveredett a kép lelke mozijában: az álmatlan Illepille királykisasszony hosszú egészségügyi sétát tett, este nyolc után nem evett, s friss zuhanyfürdő után került az ágyba; a politikai forrongások áttekinthetetlen mezőnyében pedig a jóságos Déli Tündér – mint a Vénus bolygó első követe – golyóálló szivárványgömbben leereszkedve, igazságot tett végleg.

Ő már megszokta Bécike csüggesztő furulyaszólóit. Flórika szenved tőle, hiába. Nagyobb nyugalmat érdemelne az az asszony, amikor sárosan, összefagyottan hazavetődik az ásatásból. Minek is kell neki lemásznia a gödörbe? Ilyen név, szaktekintély, neki már csak állnia kéne a szélén és dirigálni, de nem, ő lemászik. Persze az ember nem tudhatja pontosan, hogyan is van az az ásatás meg az a bizonyos feltárás. Itthon sem pihen, itt roskad a barom nagy íróasztala mellett, a szék sem elég magas, csak görbül a háta, itt roskad, és bámul előre, nem ám valamire, csak úgy. Idegesíti a legkisebb surrogás is, két mondatot ha leír egy óra alatt, s keres közben, folyton keresgél a könyvei között; amelyik alul van, azt biztosan felül keresi, s ilyenkor nagyon kedvesen azt mondogatja:

– Hülyülök, Pannika…

Pedig hát nem. Hülyék nem kapnak ilyen szép díjat. Csak a túlhajszoltság, ugye. Úgynevezett állandó stresszhatás. Már-már elmagyarázta Flórának, de aztán elröstellte magát. Okos nő, ismeri biztosan. Különben is, mindenkinek oka van arra, ahogyan él. A mesékben sem lehet csak úgy átültetni a szereplőket egyik történetből a másikba. Még ha az erdő ugyanaz is. Jancsi és Juliska hazatalál, de a gyámoltalan Hófehérkét megenné a vasorrú bába. De boldogság?… Azt csak Flórika hiszi, hogy boldog, így. Flórika makacs, de erős is, azt meg kell hagyni. Van szíve, a bajba rögtön beleéli magát, csak aztán az a sok véghezvihetetlen intelem…

Panni csak mellékesen vállalt egy-két különmunkát. Flórikánál a gyermekmegőrzést, főzésfélét. És kereskedelmi közreműködést a Hartwig ószeresnél. Némi hasonlóságot is érzett a két hely között. Hartwig azt mondja, abból él, hogy a régi holmikat eladja, régiségkereskedőnek titulálja magát, Flórika pedig előbányássza az antik dolgokat, követ, csontot, legutóbb egy fél települést; meseszerű hallgatni, amikor belemelegszik, és magyarázni kezd, igen, az elhalt népeket szinte látni… Hartwig viszont beavatja az üzleteibe, múltkor is vásárolt egy harminckilós bronzszobrot, ágaskodó meztelen nő, hosszú hajjal, mintha kígyók tekergőznének a feje búbjától a sarkáig; szép kidolgozás, a Bizományi tizenkétezret fizetett érte; ki tudja, Hartwig mennyiért vette; Flórika azt mondta az esetre, Hartwig úr élősködő tetű, és be kéne csukni. Ebben is van igazság, hiszen Hartwig egyheti haszna Panni félévi fizetése az üzemben.

Tulajdonképpen könnyű, tiszta munka az, odabenn. Jön a sok szappan, mint egy színes folyó, hullámzik a szalagon, be egyenest a gépbe; az embernek mi dolga marad? Jobb kézzel ráhúzza a csomagolóborítást a mozgóvillára, bal kézzel továbbcsúsztatja a kipottyanó készárut. Fehér köpenyben, elegánsan. Hát igen, a válla meg a csuklója megfájdul belé, a norma nyolcezer mozdulat, mindig egyformán, nyolcezerszer ugyanazt. Éjjeli műszakban a legnehezebb, egy és kettő között, vigyázni kell, a villa az ujjait be ne vigye magával. A mellékesre szüksége van, de nem csak ezért csinálja. Az ószeres néha természetben fizet, így egy-két darabhoz hozzájuthat, szereti maga körül a szépet. Flórikánál meg az a jó, jöhet-mehet bármikor, második otthona. Flórika nem háklis, nem csikkel, nem pötyögtet, ügyesen mos és takarít, ő maga! Bécike ugyan szereti a koszt; na, mit lehet tenni? A kis szoba a piszkos zoknik, festékpacnik, beszáradt teáscsészék birodalma.

Ha nincs férfi – meglátszik a házon. Egyszerűbb, lazább minden.

Csak még a fölösleges látogatókról kellene Flórikát leszoktatni. Mert csak csöngetnek, letottyannak a szép bársonykerevetre (Flórika az istennek sem védené vászonhuzattal), és beszélnek, beszélnek, se vége, se hossza, fut az értékes idő, aztán éjjel éghet a lámpa, szúrhat szegénynek a szeme. A férfiak is, egyik satnyább, mint a másik, remeg a cigaretta a nikotinos körmük között, teli vannak sérelemmel… Flórika meg trónol, bólogat, aprókat sóhajt, azok meg azt hiszik, őket sajnálja, még jobban belelendülnek, pedig fáradt csak, azért sóhajt.

Akárhogy csavargatta, ma pechje volt Panninak a rádióval. Beat, beat, üvöltés minden hullámhosszon, a beatet utálta, Ottília miatt. Rémes dolgokat művelt az a lány a magnóval, az egyszobás lakásban. Hogy az anyja éjjel dolgozik, arra fütyült. Azt tanácsolta, használjon füldugót. „Odakünn” így szokás; valamilyen magazinban olvasta.

Talán jobb is, hogy elment. Mindenki maga tudja, miért és merre. Talán mégsem igazi kurvaság, akármilyen öreg az a svéd. Végül is összeesküdtek, hivatalos irat van róla. S nem is disszidálás: csak követte a férjét, szabályos papírral. Hát az apácákra nem ütött, az biztos, hiába keresztelték Ottíliának. Pannit apácák tanították az első két elemiben – rajongott Ottília nővérért. Ottília jó volt, szelíd és csöndes. Mindenki sírt, amikor kép után elmesélte a szentek életét. Szent Margitot szerette legjobban. Királylány, és a súrolástól sebes a térde, a keze feje vörös és fölrepedezett. Önként alászállt – mondta róla Ottília nővér. De ez a lány még a nevét is kifigurázta, lerövidítette, Liára, azt hitte, így majd hasonlít a filmcsillagokhoz. A svédek meztelenül fürdenek. Ottília biztosan nem megy le a partra. Sonkacombját, szalagos hasikáját itthon is szégyellte, nem lehetett a kétrészest ráerőltetni.

Úgy belemerült a hangzavarba, miközben Stockholmot kereste, hogy a telefon tízet is csöngetett már, mire meghallotta.

– Nyughass – kiáltotta, kezéhez odacsippentette a flanellköpeny alját, a kagylót így emelte a füléhez.

– Doktor Suhajda Flóra lakása – mondta, egy kissé színdarabhangon – Nem… nem személyesen. Itt a megbízottja beszél. Nem értem. Tessék a nevet betűzni… – maga elé húzta az asztali naptárt – Iiigen… Kottlik Imre. Be van írva ma délután hattól hétig… Jó. Módosítom… csak hétre ér ide. Szerencséje, hogy üres a rubrika. Minden jót.

Letette a kagylót, áthúzta a hatost, a hetest nyomatékosan megvastagította. Flórika fölhatalmazta intézkedési jogkörrel, sürgős esetekben. Panni szeretett a fényes lapokra ezt-azt felelősségteljesen bejegyezni. Mindjárt jobb kedve lett. Összerámolta a konyhát, csak úgy, szívességből. Nincs kamra, nincs készlet, csak a maradék a tányérokon, szita alatt. Kétszáz literes hűtőszekrény, belső világítással – s a polcokon mindössze tíz deka vaj, négy tojás, valami zsír egy teflonserpenyőben és egy lapos tartóban tormakrém.

A mosogató horganyzott acélból – nem kopik, karcolhatatlan. A forró víz folyik a csapból, az edényt csak alá kell tartani, s már tiszta.

Ez ideális, Flórikánál. Tökéletes gépesítés, minimális nyersanyag. Attól még senki sem marad éhen, ha nem spekulál a nagy háborúra. Ottília bezzeg folyton majszolt valamit, nem csuda, ha húszéves korára olyan lett, mint egy zsírosbödön.

Panni nekidurálta magát, vitte a gyufaszálat, a finom vászondarabot Flórika szobájába. Ma megsuvickolja Dorottyát.

Nehezen barátkozott össze Dorottyával, sokat kellett Flórikának mesélnie róla. Most már nem félt tőle, inkább szánta. Mintha élne a csont, úgy beszélt hozzá, majdnem anyásan, majdnem gügyögve:

– Gyere, te szegény – kiemelte a koponyát a szekrény üveglapja mögül, a puha vászonnal óvatosan áttörölte, a gyufaszállal bepiszkált a fogak közé –, gyere, te szegény féreg – s mintha láthatatlan gyertya lángját fújná, kifújta a port a koponya szemüregéből. – Asszony voltál te is…

 

Csak egyetlen dolog a fontos, Flóra eldöntötte. Nem bíbelődött sokat a külsejével, nem érdekelték a saját erejéből szerzett, a normális létfenntartáson túli „látható javak”. Ő a képességére  volt hiú, arra a képességére, ami csak kevés kollégájának jutott: jól tájékozódott a gyakorlatban, s a földolgozásban is hibátlanul működött. A legcélravezetőbb föltárási módszereket alkalmazta, menet közben hisztéria nélkül, logikusan módosított, kombinációi újak voltak, és a kutatási terület eredményes vizsgálata többnyire igazolta is merészségét. Fizikai szervezete teherbíró maradt a legcifrább terepen is. Ugyanilyen biztos fölénnyel foglalta rendszerbe a talált jelenségeket, nagy elméleti készültséggel cáfolva vagy támogatva a korábban elterjedt szakmai véleményeket.

Eleinte megelégedett a dolgok törvényességének vizsgálatával, majd elérkezett ahhoz a ponthoz, ahol az ember átlép a törvény alkotóinak sorába. Tulajdonképpen erre volt a legbüszkébb, erre az apró, szerénynek látszó belső billenésre, amikor váltott a szellemi mutató, kiemelte őt a női létből, egy más minőségű, férfialkatra szabott világba helyezte. Kevés szabad idejét betöltötte az egyediség mámora, személyes sorsán nem töprengett, pontosabban: ezt a kivételességet érezte önnön sorsának; választott magánya illett ehhez. Megszokta, hogy pihenés helyett mások bajait hallgassa, nemcsak azért, mert a részvét és tanácsadás tovább erősítette saját rendíthetetlenségének tudatát, hanem mert furcsa módon törleszteni kívánt vele; vezekelni egyenes vonalú, eltökélt útjáért, amíg a többinek tévelygés, temérdek nyavalya, földi sikertelenség jutott.

Persze, azért nem kéne túlzásba vinnie. Az előadás kiveszi az energiáját – csak így érdemes, rádobni minden fát a tűzre –, olyan utána, mint az üres zsák, magába rogyna rögtön, már a folyosón, de hazáig még ki kell tartani; mindig akad egy-egy fiú vagy lány a csoportból, aki elkíséri, s kérdez, kérdez, néha még a kapu alá is bekiáltják elkésett kérdéseiket. Okosak. Veszedelmesen okosak. Amikor Flóra belép a terembe, minden izmuk megfeszül, támadásra készülnek, a kételkedés életformájuk, piszkálódásnak tetsző modoruk mindössze a kíváncsiság leplezése, és az újraösszerakás vágya dolgozik tekintélyt nem tisztelő, részekre bontó szópatronjaikban.

Alig van különbség a két nem között: a fiúk egy kissé lányosak, szeretnek a tincseikkel játszani, a szakállal jellegtelen átlagarcukat takarják – a lányok pedig kopott farmernadrágban, malaclopó köpönyegük alól kicsüngő tarisznyájukkal inkább hasonlítanak a mesék kolduló legénykéire, de nőre semmiképp.

Vajon mit tennének melléjük a sírba? Hol a férfi mellől a ló, az asszony mellől a kösöntyű, a legkedvesebb edény? Csak a csontjuk nem tagadja meg soha a nemüket, a medenceméretük, a biológiai rendeltetésük…

– Ne bámuljon – lökte oldalba egy fehér bajuszos bácsi a buszmegállóban. – Fölszáll vagy nem? Döntsön!

Szégyenkezve kapaszkodott föl a lépcsőn. Mostanában gyakran megesett, hogy a mindennapi teendők kellős közepén – hacsak azok nem munkája végzésével voltak szoros kapcsolatban – lelassult a mozgása, gondolatai és a külvilág által megkívánt egyszerű cselekvések aszinkronba kerültek. Ilyenkor öt percig tartotta a kávéspoharat a szája előtt, egyetlen korty nélkül, vagy az ellenkezője történt: a cselekvés értelmetlenül nyújtotta, ismételte önmagát, háromszor is elmosta ugyanazt a kést-villát a csap alatt.

– Ne bambulj, anyu – hallotta Béci hangját, ez a hang kedvesen szólt, képzeletben. Béci tud kedves is lenni, csak erőltetni tilos, kérni bármit. Ki kell várni, amíg magától megnyílik; este tizenegy után, például, mintha kicserélték volna, nem ugyanaz a gyerek. Rossz alvó szegény, talán fél is, néha mesél az álmairól, kegyetlen álmok. Ki tudja, honnan hozza, miféle tájról, de ott vannak az álmai a szobája falán. Arc nélküli férfi, keménykalapban, szék, amelynek nincsen lába, szőrös karom kerek női mellen. Ki tehet róla, hogy nem vették föl a képzőművészeti gimnáziumba? Ki tehet róla, hogy Béci már most is a nagy Bélát formázza? Elnyomott zseninek érzi magát, félévkor majdnem megbukott, ő, az általánosban még színkitűnő, ebben a közepes színvonalú gimnáziumban, dacból, puszta dacból. És a képek még szörnyűbbek azóta a falon. Pszichológushoz kéne vinni, ezen már nem enyhít Pásztor Panni együgyű szívjósága, birkatürelme sem. Az esti félórák sem enyhítenek, Béci közlékenységében még ijesztőbben tárulkozik föl a zűrzavar. Hiszen, ha tehetség volna, s ez a káosz a tehetség ára… ha valóban megtanulna ülni a lábatlan széken, akkor nincs mit szólni, csitt, panasz, viszi szegény a saját bőrét a vásárra. De ha csak úgy… mint az apja… csak úgy… azok az ormótlan agyagtömbök. Az a furulyázó kentaur, még mindig ott a helye az íróasztal alatt, kerek agyagfolt, igen, és mindehhez a furulya… „Kiegészítő művészet” – mondja Béci. Szerencse, hogy Béla közvetlen hatása alól idejében elkerült. Még idejében nyélbe ütötte a válást, úgy elment ez a munkás, gazdag öt év azóta, mint egy összefüggő pillanat, nincs vita, nincs szemrehányás, ha tetszik, éjjel egykor gyújt világot, vagy sétál hajnalig. Ezeket az előadásokat is meg kell csinálni, a konstrukció eszi az időt. A féléves sorozat különösen jól sikerült, egyáltalán, a tények csak úgy érdekesek, ha beszéltetni tudjuk őket, ha saját lényegüket halljuk ki belőlük. Nincs igazában halott csont, élettelen halom, tompa kő; közlendőjük van, átszólnak a mi korunkba, s nekünk többet kell róluk tudnunk, mint amennyit ők tudhattak saját lényegükről, ez paradoxon, de éppen a paradoxonok lassú szétbontásában van a ránk bízott föladat. Évmilliók között csúszkálva nevetséges a mi parányi botladozásunk, tünékeny élvezeteink hajszolása. Aki az időtlenség befelé nyíló ajtaját születésekor könnyelműen nyitva hagyja, s még halála előtt a kifelé nyílót is kitárja: elveszíti a szűkre szabott jelen biztonságát, s csak egy menedéke marad – minél messzebbre nézni vissza; minél messzebbre nézni előre.

„Egyszer elüt egy autó” – Flóra csodálkozott. Ott állt már az egyetem lépcsőjén, a lába egyenletesen szállította, s nem vette észre, hogy közben leszállt a buszról, megvárta a zöld jelzést, köszönt a portásnak, sőt, egy ajánlott könyvküldeményt is nyomtak a hóna alá.

Kezét az előadóterem kilincsére tette, örült a duruzsoló zajnak. Sokan vannak. Nem kötelező. Mégis.

A cipőjét harisnyás lábszárához dörzsölte, nehogy piszkosnak találja valaki.

– Miért? – így fogja kezdeni: – Kedves barátaim. Tudományunk egyik alapkérdése. A válasz csak megközelítő lehet, de a megközelítés már az eredmény maga.

 

…Kellemes volna lefeküdni a bolyhos szőnyegre, itt szundítani egy-két órát, de Bécike még azt hinné, nincs ki a négy kereke, különben is, nyekereg a furulya, s odalenn vízben ázik még a konyhakő.

Panni ült a fotelban, feje le-lecsuklott, alig tudta összekapni magát. Miért ez a különös fáradtság? Jön a tavasz? Vagy a gázkályha túlságosan meleg? A rádió is valamelyik idegen állomáson felejtődött, csak karattyolnak. Meg kéne tanulni németül, legalább annyit, hogy Ottília férjét megkérdezze, szereti-e a lányt, s hogy mi a kedvenc étele, egészséges-e, tud-e még gyermeket nemzeni, hiszen csodák vannak; Panni olvasott egy regényt, Liszt Ferencről – Liszt Ferenc hetvenegy éves volt már, és mégis! Szinte szó szerint tudná idézni: „…karjaiba legényes erő költözött, s… a vén oroszlánban megmozdult a hajdani vér”. De hát az muzsikus volt, zseni, Hans Dittel csak szimplán öreg. Ottília csak ötvenkilencet vallott be, de úgy megvan az hatvanöt, mint a pinty. Nem is igazi svéd, a keletnémetektől lógott át, vagy tíz éve. Idejött flancolni, pipit fogni magának. Ékszerész! Ez kell ezeknek a diliseknek, gyűrű, böhöm nagy fülbevaló. Az ékszerész is csak amolyan ószeresfajta, finomabb kivitelben, s vastagabb az erszénye. S milyen undok bibircsók van a bal pofáján, az orra tövében! Ebben talán hasonlít Liszt Ferenchez, annak is szemölcsök nőttek a képére… de aztán slussz, ennyi az egész.

„Negyvenkét éves vagyok – gondolta Panni –, de nem feküdnék mellé, nem én.”

Feri legalább csinos volt. Bájos. A báj ritka férfiban. A hosszú szempillája, ahogy verdes. Az epekedő pillantása. A dús szőke haja. Ha fájt is folyton a feje, jól állt neki a durcás arc, a fehér vizeskendő a halántékán, ápoltatta magát. Az öleléstől is félteni kellett, be ne görcsöljön, annyira érzékeny idegrendszerrel verte meg az Isten. A fix munkát is azért hagyta abba, pedig a szakmája nem rossz, festő-mázoló, de ha szédült a létrán… Most meg aztán évek óta ez a fekélyes gyomor, a felét ki is vágták. Szidhatja Flórika, de a tény, az tény: beteg. Az utcára a bíróság sem teszi. Ezért nyer meg minden föllebbezést, három éve.

Ottília utált itt élni. Utálta az apja természetét; „pióca”, így nevezte, éjjel ordít, jaj, de fáj, de reggel csak egy kicsit könnyebbedjen, lohol a térre snóblizni, a pénzt a lakattal zárt perselyből is kilopja…

Panni ezért vált el: hogy Ottíliának végre nyugalma legyen. Hátha továbbtanul, orvosnak, s akkor alapföltétel a csönd a szoba-konyhában, a fillért sem lehet tovább pazarolni, nem bír ő sem két főt a végtelenségig eltartani, egyedül. Elhamarkodott lépés volt, körültekintés nélkül. De hát ki sejthette, hogy csak cirkusz, a papírral törölheti minden illetékes a fenekét, ha nem tudják Ferit hova tenni. Leszázalékolták; ugyan miből fizessen albérletet a nyomorultja?

Azt vett volna az ékszerész! Egy odút, ahova kitelepíthetik az apjukat. Ne küldözgessenek maskararuhát meg rágógumit, nagy kegyesen.

Panni összerakta az üres éthordót, észre sem vette, hogy már hangosan dünnyög, mintha rózsafüzér-penitenciát mormolna, ahogy a kedvesnővérek tanították, annak idején.

– Panyóka néni, menjen már aludni – Béci előbújt a szobájából –, majd aztán, hamm, bekapja az ujját az a masina…

– Ízlett az ebéd?

– Holnap palacsintát ennék.

– Anyád nem állja a palacsintát.

– Neki mindegy, mit eszik. Úgyis csak belapátolja, amit elébe tesznek.

– Anyád nem akárki. Ne szólj róla tiszteletlen hangon! Türelmes hozzád, nagyon is.

– Csak egyszer megérném – Béci lenézett az asszonyra, egy fejjel már magasabb volt nála –, egyetlenegyszer, hogy valakire rosszat mond… Komolyan, néha kedvem támad tűt szúrni a karjába, Panyóka néni, talán ugrik egyet végre…

– Löktek engem már üvegcserépbe is, Béci. Véletlen volt, gyermekkoromban. Elviseltem, mindent elvisel az ember, többet, mint némely kényes állat.

– Csak vicceltem – mondta Béci –, a gyöngébbeket különben is ciki bántani.

– Hát akkor anyádat se piszkáld, ő sincs vasból. Sápadt, nem tetszik nekem.

– Harminckilenc fokos lázzal is szaladgált… nem kell őt félteni. Szívós, mint a teve. Különben nincs nekem balhém vele. Csak hagyjon lógva, abban a félórában, amit méltóztatik napközben rám pazarolni.

– Majd később megérted – Panni arra gondolt, holnap egy órával tovább tart a főzés, a palacsinta babramunka. – Ha majd neked is lesz gyereked, és nagy festő leszel…

– Nem fogok megnősülni – hadarta Béci; pattanásai, mint a veszélyt jelző stoplámpák, kigyúltak. – Nem akarok úgy járni, mint az apám. És nem lesz gyerekem. Nagy embernek ne legyen utódja. Az rendszerint már hülye.

– Megcsinálom azt a palacsintát – Panni nem vitatkozott. – Az apádat meg senki sem tiltja. Anyád sosem mocskolja. Egyszerűen nem illettek össze.

Béci szorosra zárta a száját, bánta már a közlékenységét.

Panni megelégedett a fordulattal, az előszobaajtót gondosan becsukta maga mögött. Folytatta a napot. Otthon fölszedte a szurtyogó ronggyal a maradék vizet a kőről, kimosott két inget Ferinek, átszidolozta a kagyló alakú ezüst gyümölcsöstálat, amit holnap Hartwig megbízásából a Bizományiba bead, evett egy-két falatot, ügyelt, maradjon Ferinek estére: este jobb az étvágya, délután rendbe hozza a levegő, a séta, fölvillanyozzák a dicső haverok. A vekkert beállította csörgőre, egy óra az út Rákosra, ha nyolc után fölkel, éppen elég.

Néha elkésett; a tévé okozta. Nyolckor kezdődik a főműsor, ha nem bírja megállni és bekapcsolja – vagy Feri terpeszkedik a képernyő előtt éppen –, úgy belefelejtkezik, hogy aztán loholhat… s még a villamoson is motoszkál az agyában, ugyan mi lett a történet vége. Néha eltalálta – Bécitől szokta másnap kérdezni –, az volt ám a diadal!

Elnyújtózott az ágyban. Szép álmot kért csak, mert szép álom után könnyebb az éjszaka, a nyolcezer szappan, nyolcezer hamvas női fejjel könnyebben szalad a szalag végére, ahol kicsi, játékos bukfenccel lebukik a mélybe.

 

…Minden jó volna, igen, ha nem jönne Kottlik Imre ma este még. Kár volt azt mondani neki, amikor véletlenül egymásba botlottak az aluljáróban, hogy ha valami problémája támad, csak szóljon… már-már sztereotip mondat, vigyázni kell, kigördül a száján, amikor nem is akarja, és el sem várja senki, éppen. A megszokás. Leánykorától megszokta, hogy erősebb legyen, mindig, minden helyzetben erősebb és bölcsebb. Sokan ki is használták a ritka lehetőséget: gátlás nélkül panaszkodni valakinek, aki aztán nem kér revánsot, nem panaszkodik vissza. Csak szereppé ne váljon. A meghallgatáshoz is szükséges energia. Úgy jó, ha közben beburkoljuk a másikat az érdeklődés meleg sugarával; bele kell szállni a partner bajába, legalább arra a félórára, s Flórának valóban megadta a sors az átlényegülés többletét. Már gyermekkorában, amikor Dorottyát kikaparták a kalácskai sírkertben, már akkor érezte, a nyers föld szaga és a szétvágott giliszták között, hogy a megszűnt életekhez is, minden öreg csonthoz is köze van, személyes köze. Ez a furcsa, elragadtatottság és tisztelet szülte szenvedély töltötte be, ha először érinthette ujjaival a tárulkozó anyagot. A falusiak – az ásóra támaszkodva – nevettek, milyen lágyan, gyöngéden simogatja szét a göröngyöt, mintha bölcső fölé hajolna, ébresztve egy ijedős kisdedet. Az időtlenség áhítatából, a beavatottsághoz hasonló megrendülésből származott minden; a szolgálatba állított ráció később, a szigorú, már-már akadékoskodó kronológiai rend, a szétfolyó idő lehető legpontosabb kezelése. Kapcsolata barátaival, futó ismerőseivel is hasonló volt. Ezért keresték a társaságát: mély együttérzést és okos, kemény tanácsot vártak – s kaptak is, egy helyütt.

Ólmos fáradtság csak az utóbbi hónapokban jelentkezett. Ok nélkül. Hiszen a tél fizikailag a legkönnyebb; a földolgozás, a rendszerezés, a továbbadás időszaka és előkészület. Az igazi „állóképesség” áprilistól kéne. Csak már tavasz lenne, indulás Csehimindszentre, Lapos-berek, föltételezett bronzkori temető. Csak addig be ne szántsák. Késik az engedély a próbaásatásra, a költségvetést pedig már előtte el kell indítani, az ásatási tervet menet közben készítgetni. Hamar bejött a tél, novemberben fagyott már, csak egy kicsit enyhüljön. A pénz, az mindig hercehurca, csökkentik a múzeumi költségvetést, pedig dúskálni eddig sem lehetett.

Flóra megrántotta télikabátja ormótlan szövetgombját. Figyelmeztette önmagát, a töprengést – mint ami később aktuális – visszaszorította. Klakk-klakk. Így működött az agya, szinte kazettáról kazettára, fegyelmezetten váltottak a sávok, csak amit megenged magának, a szalagon az szaladhat. Hiszen ma még Kottlik Imrét kell becsülettel ellátnia, s a hét végén zárják az Acta Archeologicá-t, az évi számot, sürgetik a munkáját: középkori magyar temetők és az európai temetkezési szokások; tulajdonképpen kész, de úgy lesz csak igazán nyugodt, ha mindjárt átteszi németbe, legföljebb simít rajta a nyelvi lektor. Fontos publikáció, Flórának megígérték: e tárgykörben megy majd nyár elején Tübingenbe. Megígérték, hadd legyen hálás, holott kintről hívják, egyenesen őt, nem pedig az osztályvezetőt, a kongresszusra. Szegény Savanya. Még mindig nem fogta föl, hogy a legjobb politika a szakmai tudás.

Órája körbecsúszott a csuklóján, a bőrszíj már szakadozott. Vásárolni kéne néhány apróságot, egy délelőtt, végigsétálni az utcán, a forgalomban, csak úgy… mint amikor még a jelmezkölcsönzőben dolgoztak Kottlikkal. Kottlik is akkor érettségizett, gyógyszerésznek készült, de nem vették föl abban az évben, gyorsan csinált hát magának egy gyakorlati filozófiát, amivel elviselhetővé tette a kudarcát: „Csak segédmunkásnak érdemes lenni ebben az országban” – ez volt a büszkén hangoztatott jelszava; fél évig bírta a raktárban, a molyirtó és a fakuló jelmezek között, azután mégis úgy döntött, fölad az elveiből, még egyszer megpróbálja. Most ő a vezető a Soltész utcai patikában. Lehiggadhatott; kopaszodik és ide-oda ugrál a szeme. Pedig egyidősek. Harmincöt év pedig férfi esetében semmi; Andriska Béla harmincnyolc, igaz, két éve látta utoljára, de akkor még nagyon fickós volt; az ostoba nők ezt szeretik, ezt a cukrosan heherésző fajtát, dilettáns optimizmust, farmergatyát az ereszkedő fenéken…

Kottlik ott ülhet már a fotelban. Arra sem marad ideje, hogy kezet mosson, átfésülje a haját. Kottlik Imi annak idején nagyon csapta neki a szelet, persze ízléstelenül… Mit akarhat? Semmi nem mutatta a hangjában, amikor telefonon fölkéredzkedett, hogy valami marhaságon járna az esze, hiszen Flóra már régen is kinevette átlátszó, primitív buzgalmát, nem most, amikor mégiscsak… önteltség nélkül, tárgyilagosan… mégiscsak fönn van már a tetőn.

De azért nem szükséges elhanyagoltan, csapzottan fogadni. Sőt. Ez is hozzátartozik. A harmonikus külső – tükrözi a lélek nyugalmát.

 

…Megúszta az estét. Feri jól eltekergett, hála istennek, nem ette haza a fene.

Panni zavartalanul készülhetett. Nem tudta megállni, figyelte közben a tévében a vetélkedőt. Hosszan mosakodott, a gyári zuhany, a reggel még messze. Ellenőrizte, hogy a fehér zokni, a lyukacsos, bokaszorítós cipő benne van-e a hálóban. Egyszer Feri még azt is eladta, harminc forintért. Panni megismerte az utcaseprő néni lábán, megismerte a jobb láb bütykénél kitaposott részről. De hát vétesse le vele? Öregasszony, alig bírja a vesszősöprűt, s az a borzasztó, világítósárga mellény, mintha leprás volna szegény. Hiába, a szappanok közt mégis kellemesebb. Az ember persze a jó szagtól is megundorodik, eleinte folyton irritálta az orrát a láthatatlanul szállongó szappanpor, gézt kötött az arca elé, hogy a kínzó tüsszentéseket elkerülje. Ma már föl sem veszi, csak képtelen pipereszappannal mosakodni, ennyi az egész. Különben is, a héten jobb a munka, az Amorette fut a szérián, jobban kézre áll a formája.

Csomagolt magának két zsemlét, turistaszalámit. Egy és kettő között érkezik az a szörnyű álmosság – a szivárványos tárgyak, a gép monoton csattogása –, minden csak sutyorog: aludj… Ottília nővér biztosan azt mondaná: ez az ördög, édes lányom, a kísértés… ébren kell maradni, szunyókálás nincs, a szalag nem bóbiskol, a masina sem mondja: pardon, csak lenyisszantja az ujjat, becsomagolja a kézfejet, szappan helyett. A munkavédelmis szövegelhet. Az álomra nincs védelem, csak az akaraterő, egyedül. S milyen remek érzés, amikor három felé fölélénkül az ember, határozott könnyebbedés, győzelem. Föltámad az étvágy, nevetnek, Klumperné fél óra szünetet enged, akkor ízlik az étel igazán, teát kínálnak körül, gondoskodásban nincs hiány; panaszra mi ok lehetne? Az éjszakai pótlékot nem oszthatják ingyen.

Egy kicsit elmélázott – holnap hazafelé tejet, lekvárt, tojást, cukrot vesz, Bécike palacsintát rendelt. Jó nézni, amikor olyat eszik, ami a fogára való. Az a csavargó lány tudott így két pofára, egészségesen zabálni. A modorukban is van némi hasonlóság, illetve volt, amíg…

Ez a kapcsolat, Flórikával, nagy szerencse. Majdnem barátnők, Flórika nem mászott az uborkafára, sem a diploma, sem az elismerés, sem az a roppant tudás nem tette olyanná, amilyen a bérelszámolóban a Putnoki kislány. Kifigyelték: ha reklamációval fölkeresik, megtörli az íróasztal csücskét, ahová a beszéd hevében a dolgozó lekönyököl, még az ablakot is kitárja, szellőztet, Klumper Böbe egyszer ki is nyitotta a nagy száját.

– Büdös a melós? – kérdezte; akkor meg Putnoki Katókát kellett sajnálni, elsápadt; azt mondta, ő nem bírja tovább, itt mindenki megsértődik, mindenkinek mázsás önérzete van, bezzeg az osztályvezetővel Klumperné sem kiabálna, pedig az megköveteli, hogy még a közvetlen munkatársai is háromszor kopogjanak az ajtaján. Friss levegőt akar szívni, utálja az émelyítő illatot, nincs ebben célzatosság.

Csak hát mégis rosszul esik. Ki érti ezt? Az igazgató is – amúgy lehet rá számítani, a fogadónapján akárki bejut a színe elé –, az igazgató is tud ám sebezni. Ha látogató érkezik, mindig leviszi az üzembe; a látogatók – a múltkor például a Sebő elvtárs, a Könnyűipariból – a legnyájasabbak. Érdekes, még sosem láttak rosszkedvű, mogorva látogatót, mintha testvérhúgai volnának a köpenyekben, úgy mosolygott ez is. A nagypofájú Klumper Böbe fölbátorodott, azt mondta, de szívesen megmosná ezzel a sikamlós szappannal a Sebő elvtárs hátát. Az igazgató betrottyolt, de Sebő vette a lapot, azt felelte, majd üzen, ha legközelebb szalma lesz. Bezzeg másnap a főművezető letolta Böskét, ott helyben, a műszak előtt, váltáskor, hogy mindenki hallhatta. Böbe bőgött, hogy kilép; akkor érezhette Gerebes, túllőtt a célon, neki is szóltak, mentegetőzött, s elkezdett kérdezősködni, mintha vallatna, hogy van a család, hogy vannak a gyerekek. Röpültek a vicces válaszok. Ha egyszer valóban összevissza kérdezett. Panni sem mondhatta: a gyerek férjhez ment, kérem, egy vén disznóhoz! Persze, hogy bólintott, minden rendben, Gerebes elvtárs, majd igyekszünk, rajtunk nem múlik, a zuhanyozó is szép, az öltöző is modern… Föllélegzett szegény, vihette az igazgatónak a drótot. Böskének még odakiáltott, hogy inkább fölajánlja a saját hátát, csutakolásra, csak legyen békesség. Böske csöndben maradt, persze, neki sem mindegy, hogy műszakvezető, vagy kapkodhat a szalagon, normában. Csak amikor már egymás között maradtak, köpte ki a dühét:

– Nem kellene nekem ez a girhes, sem az a pocakos góré, ha minden lökésért külön fizetne, akkor sem…

Volt nagy nevetség, hej, ez a Böske! Aranka szerencsére szabadságon volt, Aranka ugyanis együtt járt az igazgató lányával még az általánosba, aztán Aranka nem tanult tovább, az igazgató lánya meg közgazdász a központban. De Böske tart Arankától. Hátha véletlenül elkottyant valamit, butaságból, nem is rosszindulattal.

A brigádnaplót Panni vezette. Szeretett képeket ragasztani, Béci rajzolt is bele, mérsékelte a fantáziáját, űrhajót meg zászlót rajzolt. Zrínyi Ilona brigád. Zrínyi Ilona egyrészt hős volt, másrészt családanya. Ez a mostani látogatás is bekerült a naplóba, Panni így fogalmazta:

„Sebő elvtárs személyében a közvetlen, emberi problémák iránt is érdeklődő vezető típusát ismerhettük meg. Szeretettel várjuk máskor is.”

Panni megfésülködött, akárcsak Flóra, oldalt választva, lazán hordta a haját, néha ollóval egyenesre nyírta, fodrászhoz csak ünnepek előtt jutott. Megnézte még egyszer, nincs-e Ottíliától levél a ládában, előfordulhat egy expresszküldemény.

Már kattintotta volna a televízió gombját, amikor a játékvezető – premier plánban – szinte tőle kérdezte, a világító fénytáblára mutatva:

– AIGRAAN… tegyük sorba a betűket, hogy értelmes szót kapjunk!

– Niagara… – kiáltott Panni, előbb, mint a játékosok.

Maradék rosszkedve is eltűnt.

 

Bezárkózott a szobájába, szokása szerint, a gyerek. A kis szoba ajtaja az előszobára nyílik, a vendégek – a mellékhelyiséget keresve – mindig Béci kilincsét rángatják. Ki is szögelt egy rajzlapot, stilizált, rücskös, derékban karcsúsított krumplihoz hasonlító halálfejjel: „Vigyázat, nagyfeszültség!” A W. C.-benyílóra pedig festett egy férfit és egy nőt, a férfit hosszú hajjal, a nőt röviddel, tussal aláírta: nulla + nulla = o o.

Flóra nem szólt érte. Senkibe se tapossunk bele, a tizenöt éves is ember. Ő ebben a korban már pontosan tudta, mit akar, az apja, mégis mint egy félkegyelműt, úgy kezelte. „Földtúró akar lenni, ezzel a gyönge izomzattal… Nézheti, kap-e férjet egy nő, minden gyöngéd bájából kivetkőzve. Derékig gödörben!”

Az ajtón át kérdezte meg Bécitől, vacsorázott-e, s nincs-e szüksége holnapra, az iskolába, valamire? Béci visszakiáltotta, hogy fehér ing kéne, bemutató óra világnézetből, és a Duhaj Marci (aki egyúttal osztályfőnök is) azt hiszi, hogy az ing meg a világnézet összefügg, buta, mint a tök ez a Duhaj Marci.

Flóra gyorsan beáztatta az inget, ha Kottlik Imivel végez, kimossa. Talán több fehér lehetne a háznál, de Béci úgyis csak szökőévben viseli.

Ha szépen kérné, Panni vállalná a mosást, de kihasználni nincs szíve, fölülfizetni meg nem futja, ez a kis kandidátusi díj, ami egy éve hozzájött plusznak, el is megy a fűtésre. Korszerű fűtés, mindössze két szobában, abból is az egyik, Bécié, egérlyuk, mégis ötszáz forint havonta. Különben Panni nem cseléd, arra kényes. A főzés más. A bevásárlási pénzzel fillérre elszámol, inkább tesz hozzá, mint elvesz. Nincs a havi hatszázzal megfizetve, még akkor sem, ha beleszámítjuk, hogy egyúttal a tróger Ferit is ebből a kosztból eteti.

Flóra nem tagadta: talán még jobban rászorul Pannira – az élet kikerülhetetlen napi dolgaiban –, mint Panni őrá. Hiába igyekezett Pannit valahogy mellékesen kárpótolni, háláját kézzelfoghatóan is bizonyítani, Panni az ajándékot nem fogadta el, csak karácsonykor vagy a születésnapján, de ezt is szigorúan viszonozta. Flóra már nem mert neki értékesebb dolgot vásárolni, mert Panni – tudj’ isten, miből kuporgatva – legközelebb ugyanolyan drága holmival lepte meg. Az ószerestől, a piszok Hartwigtól elfogad Panni mindent. „Nem vagyok vele szorosabb érzelmi viszonyban” – így mondja.

Ugyan mit nyújthat Flóra neki? Hiábavaló tanácsokat. Ha egyszer a változtatáshoz nincs anyagi alapja. Meg talán némi illúziót. Hagyja, hogy elüldögéljen a dolgozószobában (dolgozószoba? mindenesszoba, ott is alszik). Rábízza az előjegyzési naptárt. És néha mesél Panninak. Panni nagyon értelmes, ha annak idején tovább tanul, magasabban volna, mint sok más taposó, fűrészpor fejű. Mit tehet róla szegény, hogy 1945-ben végezte a hatodik elemit? Az apja lábát amputálták, repesz érte; az anyjáról sosem beszél, csak annyit, hogy nem is ismerte. Tizenhat éves koráig a nyomorékot ápolta, utána postás lett, mint azelőtt az apja. Akkor meg összeszedte ezt a… Ferit.

Mesél hát Panninak. Kitűnő hallgatóság. A vértesszőlősi lelet például egészen lázba hozta. Le kellett neki rajzolni Sámuel nyakszirtcsontját. Amikor Flóra arról beszélt, hogy ez az egyik legrégibb európai lelet, a pekingi előemberrel egyidős, Panni kihúzta magát, s azt mondta, büszke a magyarságára, ilyenkor… Csak az idő végtelensége ijesztette, ötszázezer év és még ennél is több, visszafelé…

– A kezdet – nyaggatta Flórát, ült a fotelban, a fotel két karját nyomkodta, mintha föl akarna szállni a plüssliliomok alá rejtett titkos szerkezettel –, a kezdetet tessék meghatározni… Szédülök.

A naiv kívánság Flórát mindig meghatotta, de fölismerte jogosságát. Ez volt az a pont, ahol minden ősok mögött egy másik ősok rejtezett.

– Legalább a végét… Flórika, mi van a végén, és mikor? Hány százezer, hány millió év még? – faggatta Panni makacsul.

Mit is mondhatott volna? Csak megsimogatta Panni vállát, Panni oldalt hajtotta az arcát, s megszokott mozdulattal a kezéhez dörzsölgette.

Az eredet és a végcél összefüggnek. Az egyik homálya takarja a másikat is; a nyomok jelzések.

Mindkettőt ugyanaz a szívós kárpit fedi. Minden tenyérnyi leleplezés egyszerre hat hátra és előre. A tájékozódás a befogó – az emberre szabott szellemi befogó – kérdése. Panni jó érzékkel áll meg mindig a számára túlságosan magas küszöb előtt.

– Ne tessék haragudni, Flórika – mondta –, én félek ilyen messzire gondolni. Elkezd velem forogni a négy fal. Nekem még ma kell nyolcezer szappant becsomagolnom.

Még ma. A jelen kényszere. Még ma beszélgetni kell Kottlik Imivel, s utána az ing. Béci esti vallomása, majd a munka, éjszaka kettőig…

Még ma föl kell venni egy rendes itthoni ruhát, a frottírköpeny kifakult, kékből szürkére, szálait szétszedte a mosógép, mint a pókhálók, úgy libegnek körös-körül a cérnák.

Mindenesetre azt eldöntötte, hiába jön Kottlik Imi hat helyett hétre, enni nem ad neki. Nincs is mit. Panni főztje adagokra van osztva, vendégseregre nincs berendezkedve. Akik ide kérezkednek, nem a szabvány társasági dumapartira jönnek; kávé, sajtosropogós, egy korty ital, ez a maximum.

Hízni nem hízott tizenkilenc éves kora óta – ötvenkilenc kiló. Ha télen rámegy is valami, a szabadban leugrálja. Van úgy, hogy három napig nem eszik ebédet, nem jut hozzá a terepen, nem lehet a faluba szaladgálni, amikor éppen a legizgalmasabb.

Flóra elégedett volt, ha tükörbe nézett. A lehetőség maga megnyugtatta: ha akarja, egy csapásra kivirulhat még, az alap romlatlan, csak hát minek. Elég, ha az ember megtartja a higiénia és a mérsékelt ízlés követelményeit; ez is hozzátartozik a tekintélyhez.

Kottlik egy percet sem késett. Átnyújtott – még az előszobában – három szál, drótra feszített, piros szegfűt. Frissebb, legényesebb volt, mint az aluljáróban, a véletlen találkozáskor. Rövid autóskabátot viselt, pannofix bundaszegéllyel és siltes, dús prémsapkát.

Kezet csókolt, lassú ceremóniával, orrlyuka kitágult, s mint egy szelídített sárkány, meleget fújt Flóra kezére. Középső ujját Flóra ütőerére helyezte.

Flóra komikusnak találta a bizalmaskodásnak ezt az ósdi jelét, s már tudta, Kottlik Imi fogásai a tizenhat év eltelte után is éppoly filléresek maradtak.

– Nem sokat változtál, Imi – mondta nevetve, betuszkolta a férfit szobája ajtaján, még mielőtt Béci feliratait tüzetesen szemügyre venné. – Ugyanúgy csókoltad meg régen is a kezemet, csak éppen akkor még háromszor cuppantottál, s utána bemélyesztetted a tekintetedet a szemembe: ez még csak a prospektus, azt mondtad; angyali pofa voltál…

– Hát igen. Őrizzük a formát, amíg lehet. Rólad sem hinné, az ellenséged sem, hogy kérem, túl a harmincon…

– Harmincöt – Flóra leült, a fotelt Kottlikkal szembefordította, a fénykör a férfira esett, tisztázta a szituációt. – Pontosan harmincöt, mint te. De hát ez mindegy. – Az asztalkára mutatott; a miniszter kínálta így a régi magyar filmeken szivarral az elfogódott alattvalót. – Parancsolj. Ropogtass. Vagy talán kávét?

– Alvás előtt, istenasszony? Itallal se kínálj, nem tanácsos, zötyköl a szívem. – Körülnézett. – Szépen laksz… Egy kicsit szűk, de lakályos. Jobb, mint a mi kelenföldi kalitkánk. És mit kellett azért is talpalni, mamma mia… – felugrott, zakója hátul kissé visszagyűrődött. – Ezek az izék micsodák? – A kancsókat kerülgette.

– A… gyűjteményem. Csak részben eredeti darabok.

– Ja, igen. Az antikvitásban rejlik értékük, gondolom. A szegfűmet hova teszed?

Flóra aprót sóhajtott, kénytelen-kelletlen kimozdult a pózból, előkotort egy porcelán vázát az üveges polcról, kibukott a padlóra néhány jegyzetlap. Csak a koponya állt szilárdan a nagy összevisszaságban.

– Helyezd kényelembe magad – mondta Kottliknak, egy kicsit ingerülten –, hozok vizet.

Régen használta a porcelán vázát. Még az anyjától maradt, XVIII. századi kínai, érték ez is, csak valahogy nem illett a sok agyag és bronz mellé; a holland stílusú, puritán bútorvonalak is elütöttek tőle.

Flóra utálta a szegfűt – illetve megutálta. Minden hivatalos alkalomkor, múltkor a Móra Ferenc-díj osztásakor is piros szegfűt kapott. Lassabban hervad, már reggel meg lehet venni. Ennek a szegfűnek szaga sincs. Egyenvirág.

Béci aprókat sikkantott a furulyával. Ha figyelmezteti, egyszeribe föltámad a kedve, és éjfélig abba sem hagyja.

Kottlik – mintha otthon volna – az üveges szekrény előtt állt, és a koponyát vizsgálgatta.

– Ez meg hogy kerül lakásba?

– Asszonyfej a XIX. század utolsó negyedéből, gyermekkori emlék, amikor fölszámolták a kalácskai köztemetőt. Lehetne a nagyanyám is, de nem az. Különben Dorottya.

– Dorottya? – Kottlik zavartan visszaült. – Nézd, más nő kutyát tart, macskát… csodálom, hogy teljesen meg nem savanyodtál ilyen környezetben… Hogy még így egybe van a női mivoltod. – Pillantása végigsöpört Flórán, Flóra kiegyenesítette a hátát, némi fölénnyel. Lánykorában is illett az arcához a levendulakék.

– Ez a munkám. Ezzel kell megbirkóznom. De bökd már ki: miért kerestél?

– Durr bele… mintha nem jöhetne valami hangulat; múltkor ott az aluljáróban elnéztelek, volt benned valami hamvas, valami romlatlan…

– Imi, hagyd a szöveget!

– Miért? Szégyen az? Az a jó magyaros hév, pa-pam… egy villanás, az áramkör bekapcsol…

– Nem szükséges. Hidd el, nálam nem szükséges ez a már-már kötelező lélektani sóder… enélkül is segítek, ha tudok.

– Jó. Látom, percre beosztottál. Nem akarlak én elvonni a tudományos munkádtól; fantasztikus ez az eltökéltség, ahogy nő létedre haladsz a vonaladon; megjegyzem, taknyos korodban is ilyen voltál, kemény, pukkancs, hej, pedig de szerettelek volna gerincre fektetni…

– Ragaszkodsz ehhez a témához? – kérdezte Flóra, s maga sem tudta, miért, ő kezdte ropogtatni a sós rudacskát a foga között.

– Nem tagadom, én is kikupálódtam. Ha kell valami külföldi gyógyszer, speciális csillapító, csak szólj.

– Nem szedek gyógyszert.

– Altatót sem? Eleniumot sem? – Kottlik elismerő csodálkozással rázta a fejét. – Valóban csoda vagy… Marika már marokszámra szórja magába, pedig huszonnyolc éves csupán.

– Szóval, megnősültél? – Flóra igyekezett a kört szorosabbra húzni, társalgásra, ostoba fecsegésre nincs idő.

Kottlik rágyújtott, aprókat szippantott, a cigarettával inkább eljátszott.

– Hétéves leánygyermek apja vagyok… Hallom a zeneszót. Ki játszik?

– A fiam – mondta Flóra, s ezt a közlendőt egyszeriben nagyon fontosnak találta, izgatott lett, majdnem bőbeszédű.

– Most van a tizenötödik évében, festő akar lenni, de az idén nem sikerült neki a Képzőművészeti Szakközépiskola, a furulyát csak úgy mellékesen tanulja, idegesítő hallgatni, de gyakorlat teszi a mestert, különben rendkívül sokoldalú, jó eszű gyerek…

Kottlik bólogatott.

– A tehetségért meg kell szenvedni. Volt kitől örökölnie. Hej, de irigyeltem én azt az Andrist, aki téged akkor bekebelezett…

– Béla. Andriska Béla. Különben öt éve elváltunk.

– Nem is érdemes, Flóra. Művészemberrel nem szabad szorosabb kapcsolatot létesíteni. A bohém vér nem tagadja meg önmagát. De hát neked imponált, szobrász, jövendő hírnév, mifene… Csak jött, és állt a pult előtt, te meg átkönyököltél, úgy susmorogtatok. Emlékszem, másztam föl a raktárból, a feneked éppen felém nézett, szerettem volna belecsípni, de teli volt a két kezem huszárdolmánnyal, a fejemen három csákó… piszok módon kihasználtak. Ismerd el… – Kottlik Imre hirtelen nyugtalan lett, csaknem támadó, a tekintete ide-oda sétált a falon, s függve maradt a mennyezeten.

– Hagyjuk a régi ügyeket – mosolygott Flóra; biztonsága visszatért, jelentkezett a részvét végre. – Nyilván zaklatottan élsz ma is. Nagy a hajtás, de legalább azt csinálod, amit szeretsz… – rövid szünetet tartott, hangja még lágyabb lett, mint az orvosé, ha közeledik tapintása a fájdalmas ponthoz. – Vagy itt a baj? Belekeveredtél valamibe a munkahelyeden?

– Drága, édes Flóra – Kottlik átnyúlt, megérintette Flóra kezét –, jaj, hát nem kell tragédiára gyanakodni rögtön. Azt el tudom én magam is intézni, férfi vagyok, elvégre, a magam dolgaiban odavágok, és kész… Csak beszélgetni akartam veled, aki nő létedre mégis messzebbre látsz, okosabb, higgadtabb vagy. Tulajdonképpen csak afféle kis konzultáció, te régen is értettél az összegubancolódott lelki szálakhoz. Mert komolyan, néha azt gondolom, nem értem a nőket… én, aki a helyére tettem mindig mindent, harmincöt éves koromban kezdek kételkedni: ki a hülye, én vagy Marika?

– Szerelmi ügyekben nem vállalok bíróságot – Flórát egyre jobban borzolta a monoton furulyaszó, a hangja hidegedett. Ezt a vendéget mielőbb ki kéne tenni.

– Szerelmi ügy?! Ne nevettess! – Kottlik hátradőlt a széken, zakóját kikapcsolta, egy gomb hiányzott az ingéről, éppen a nadrágja fölött, a hasán. Nem viselt trikót, a fölösleges hús illetlenül tárulkozott. – Nyolcéves házasság! Az egyetemről szedtem ki, az első évről, jogász akart lenni, ezzel az idegrendszerrel, ezzel a mértéktelen szubjektivitással…

Béci furulyája végigsikoltott egy hamis futamot. Összerezzentek.

– Zongorázni is tanul – mondta Flóra gyorsan –, és kosarazik. Az angolt külön gyakorolja.

– Ez az! – Kottlik a görög harci jelenetet ábrázoló tálkában elnyomta a csikket, ujjai szórakozottan matattak tovább a hamuban. – Az alap! Ezen áll vagy bukik később minden. Jó érzés, ha az ember mindent megad a gyerekének. Van egy anya számára ennél fölemelőbb tudat? Pedig te egyedül neveled!

– A tied is megkap mindent, ebben biztos vagyok – mondta Flóra udvariasan; részvéte megint elillant, eléggé ellenszenvesnek találta Kottlikot.

– Anikába fantasztikus becsvágy szorult. Úgy kell a tanulásról lebeszélni, már a másodikos könyvet olvassa. Csak nagyon magára van hagyatva, semmi ellenőrzés, este persze kapkodás…

– Szegény Marika – Flóra örült, legalább az ismeretlen Marikát szánhatta.

– Nem emberi! Mit kerteljek? – Újra elővett egy cigarettát, sodorgatta, a papír fölszakadt, a dohánypor kibuggyant az oldalán. – Nem győzöm a dilibogyót hordani neki. De egyik sem használ; az egyik annyira földobja, hogy vibrál a gyomra, vagy mi, a másiktól kótyagos lesz, és napközben is leragad a szeme. Csak éppen azt a kedélyes, normális életvitelt nem képes produkálni, amire egy családnak szüksége van. Érted, mire célzok?

– Ez nem orvosság kérdése.

– Ez az! – Kottlik beljebb tűrte az ingét, a húsfolt átmenetileg eltűnt. – Így vélem én is. Van fogalmad róla, mit jelent szállítási csoportot vezetni a Mezőgépnél? Állandó exportra dolgozó vállalatnál? Harminckét ember a keze alatt, ebből tizenegy nő, csupa adminisztratív munkaerő, mind haza akar menni, mosni, főzni, daueroltatni, picsi-pacsi, közben az export nem állhat, állandó túlóra, üzemi ellenőrzés, a fizikai melósokkal valósággal birkózik… Még aznap reggel nem tudja, estére hazajut-e… igazságot tenni, külföldi partnerral tárgyalni, ráadásul alig bírja az angolt, éjjel járni haza azon a kietlen környéken… Való ez a női szervezetnek? Őszintén? Való?

– Szegény Marika. Pompás teremtés.

– Pompás teremtés, az. Ti nők, ti nők, de nehéz veletek. A gyereknek anyára van szüksége. Én nem pótolhatom. A patikám kétműszakos. Ügyeletre kijelölt. Jó, nem akar bezárkózni, megértem. Más nő is dolgozik, úgy tessék-lássék, öt-hat, maximum nyolc órát, de nem öli bele magát. Nem teszi tönkre az idegrendszerét… a nőiségét… a férjét, ugye.

Flóra alsó ajka gúnyosan rándult egyet.

– Kivételek vannak – mondta gyorsan Kottlik. – Aki független, teheti. Az észkombájnokat más mércével kell mérni.

Megszólalt a telefon. Flóra elnézést kért. Kottlik pajzánul hunyorgott.

– Ha bizalmas természetű, befogom a fülem.

Flóra intett: ugyan, mit marháskodik? Kottlik kinyújtózott a fotelban, lábát kényelmesen előrelökte.

Savanya Károly volt, a szokott telefonhangján, mintha álmában beszélne, halkan és töredezetten nyilatkozik.

Most a tervet sürgette.

– Hiszen még a próbaásatási engedélyt várjuk… hiszen tudja!

Savanya hosszas fejtegetésbe kezdett, homályos célzásokat tett a pénzügyi helyzetre, az Emlékbizottság szívesen orientálódna inkább másfelé, nagy a kockázat.

– A próbaásatáskor úgyis kiderül – mondta Flóra. – Nem értem!

– Előbbre kell látni… Takarékossági szempontok is vannak.

– Majd én megmondom, hol takarékoskodjanak… – Flóra energikusan egymásba csapott két, keze ügyében heverő könyvet. Por szállt a levegőbe, Kottlik megértően mosolygott ezen. – Maga nem takarékoskodik, Károly? Már tíz perce beszél, és nem tudom, mit akar konkrétan.

Savanya azt felelte, az indulat rossz tanácsadó, ő inkább csak tájékoztatni kívánta a nehézségekről, nehogy utólag szemrehányást kapjon, hogy nem pártolja eléggé az egyéni kezdeményezésen alapuló kutatómunkát. Flóra megértheti, nem újonc a szakmában, a kellő dokumentáció mindennek az alapja, itt jelentős összegek forognak kockán.

– Jó – mondta Flóra csüggedten. – Holnap úgyis találkozunk. Múzeumi napom van.

– Én is várom a tavaszt – fejezte be Savanya. – Tavasszal talán enyhül ez a meszesedés… a nyakcsigolyámban.

Szép álmokat kívánt, s átmenet nélkül letette a kagylót. Flóra ismerte ezt a szokását, nem lepődött meg. Savanya ötven percet is átbeszél, néha háromszor ismétli ugyanazt, aztán – mintha pisztolyt nyomnának az oldalába – egy nyikkanással megszakítja a vonalat.

– Azért a kötetlenség nagy előny – Kottlik megpróbált kibújni a lámpa fényköréből, de Flóra utánaigazította az ernyőt. – Jársz-kelsz, amikor akarsz, külső munkán legalább ott az egészséges levegő, de a patikában nincs pardon, hordják-viszik a nyavalyákat. Az ember örül, ha hazavergődik. És kérdezem én, mire? Őszintén? Mire?

– De Imre! Mit tehetek én?

– Ne hidd, hogy siránkozom… az nem az én műfajom, az tipikusan női műfaj. De most beütött a krach… hat év után először úgy maradt… na. Hat éve vállaltam a felelősséget, tegyük el, egyik kicsi, másik pici, nincs értelme. De most más a konstelláció.

– Szeretnél egy fiút, ugye? – kérdezte Flóra, anyásan.

Kottlik egy kissé előrehajolt. A húsfolt megint kibukott a hasán.

– Szeretnék. Hiába, öregszem. Egy fiút szeretnék. Bűn?

– Marika persze nem akarja…

Kottlik legyintett.

– Akkor egyszerű volna. De értsd meg, ő mindent akar. Szülni, exportrészleget vezetni, uszodába járni, tündökölni… mindent. De itt már nincs kecmec! Dönteni kell. Vagy a gyerek, vagy a főnökösdi. Bízom benne: annyira még nem őrjítették meg, hogy az egész családjával szemben idegeneket válasszon. Szóval, ebben segíts. Beszélj vele, téged ismeretlenül is tisztel. Anyja nincs, akitől tanácsot kérjen.

– Imre… olyan kínos. Hogyan avatkozzam bele?

– Egy órádba kerül. Finoman, szőrmentén. Eljössz hozzánk, és én tapintatosan magatokra hagylak, garantáltan női szakasz… Megteszed ezt egy régi havernak? – keserűre váltott, támadott, csaknem. – Vagy méltóságodon aluli?

Flóra gondolkodott. Ha mindkettőt ide hívja, megtakarítja az utazási időt. De ha ez a tűzről pattant Marika is ennyit beszél, s ilyen nehezen lehet belőle a lényeget kihámozni, éjfélkor is itt roskadnak majd. Célszerűbb mégis odamenni. Akkor áll föl, amikor akar – vendég.

– Imre, Imre – sóhajtott –, aztán csak tudjak segíteni…

– Biztos – Kottlik lelkesen megrohamozta Flóra kezét, most kedves, meleg és gyermekien hálás volt a kézcsók, a szeme riadtsága is engedett. – Te ne tudnál? Egy ilyen okos asszony… Véletlenül összefutottunk megint, azt füllentem, csak úgy összejövünk, társasélet, dumaparti. Ne félj, erre van ideje!

Flóra lapozott az előjegyzési naptárban.

– Várj csak… keresünk egy alkalmas estét, a jövő héten.

– Előbb, ha tolakodhatom… sürgős, érted! – Odasomfordált Flóra mögé; szörnyülködve nézte a teli naptárat. – Micsoda hajtás! Őszintén, meg van ez fizetve? És a randevúkat milyen színnel jegyzed?

Flóra keresett gyorsan egy aránylag nyugalmas dátumot, a csupa kék tintával telefirkált rubrikákban.

– Imi, te csak nem javulsz meg… Tizenhárom, szerda, este hét… írd ide a címet!

– Nyolckor, inkább… addigra valahogy lecsillapodnak a kedélyek, Anika már az ágyban trónol. Dehogy javulok meg, drága, én bizony még a koporsófödelet is föllököm, ha szép asszony kántálja a siratót.

Béci odakünn három éleset sípolt a furulyával.

– Éhes – mondta Flóra –, azt jelenti.

– Eredeti kölyök… Nem tartalak föl.

Megkönnyebbülten, majdnem táncolva készülődött.

– Meg fogod Marikát szeretni – mondta, már az ajtóban. – Van bennetek némi rokon vonás. Persze, ő csak úgy ösztönösen…

A folyosón először jobbra szaladt, aztán balra, amíg a lépcsőházat megtalálta. Puskacső elől menekülő nyúlhoz hasonlított a szürke prémsapkában.

„Micsoda káosz – gondolta Flóra –, de jól cselekedtem! Egek, de jól! Áldott szabadság!”

Csak ne volna olyan fáradt.

– Béci – szólt be a fiának –, sikerült megfájdítanod a fejemet. Melegítem az ételt. De most egyél, mert utána dolgoznom kell.

– A nagyasszony – biggyesztett Béci. – A nagyasszony dolgozik. Ez a kelekótya ürge ki volt? Fölpróbáltam az irháját, vehetsz ilyet nekem is.

– Majd megkeresed, hercegem. Nem fogom az ingyenélőket szaporítani.

– Mondd, hogy smucig vagy, ne körítsd.

– Mit képzelsz, telik? Miből tartanám fönn ezt a kócerájt? Csak festékre elpancsolsz néhány százast.

– A Murdokéknak telik, érdekes. Pedig apja-anyja segédmunkás.

– Az apját is, az anyját is észre téríteném egy gyöngéd pofonnal. Nélkülöznek, kuporgatnak, hogy földíszíthessék nyamvadt ivadékukat; aztán ki lesz az első, aki ha megöregszenek, beléjük rúg?

– Szónoki kérdéseid meghatnak.

– …nincs annyi pénzünk, Béci – mondta Flóra, hirtelen letottyadt a konyhaszékre, mint a kipukkadt léggömb. Elmélázott. – Fiacskám. Luxusra nem költhetek.

Béci hátba vágta.

– Húzd ki magad. Ne ülj görbén. Aztán jajgatsz, ha fáj a vállad.

 

…Két óra lesz tíz perc múlva. Ráfeküdni a szalagra, lágy ringatózás, de jó is volna… Klumperné vicceket mesél, így akarja élénkíteni a társaságot, bólogatni illik, nevetni.

Egy hónapja talán, hogy támlát is szereltettek a laticel párnás, magasított körszékre, mégiscsak kényelmesebb, a hátat nekidöntve; mégsem szabad a kísértésnek engedni, ahogy megérzi a test a támasztékot, még erősebb lesz az alvási kényszer.

– Mintha bárszéken ülnétek, fene a jó dolgotokat – ordibálja Böbe, örök nyüzsgésével tartja bennük a lelket; nem rossz teremtés. Persze dirigálva, ládák közt szaladgálva könnyebb ébren maradni, meg aztán Panni kifigyelte, bemegy az üvegkuckóba, „adminisztrálni” a műszakot, egy kicsit jegyezget, háttal az ajtónak, aztán a bal kezével aládúcolja a fejét, a jobb kezében élére állítja a tollat, s szunyókál egy-két órát, ebben a kényelmetlen pózban. Jól teszi, módja van rá, senkinek sem árt vele; méltatlan dolog áskálódni valaki ellen, csak azért, mert annak a sors véletlenül egy parányival többet juttatott.

Meg kéne tanulni nyitott szemmel aludni, mint a lovak. De ez sem megoldás. Közben a beidegzett mozdulat meg nem szaladhat, a ritmus sem lassulást, sem a hirtelen lódulást nem tűri, szép egyenletesen kell adogatni a színes papírkupolákat… szép egyenletesen…

Az űrhajósoknak kitaláltak egy ügyes szerkezetet. Távvezérlés, robotpilóta, vagy mi a szösz. Abban az irtózatos magasságban, ismeretlenségben, s megengedhetik maguknak, mégis… Nem is magasság, csak távolság, hiszen a Föld gömbölyű, bizony, most Amerikában süt a nap, Stockholmban nem olyan nagy az időeltolódás, ennek is utána kellene nézni, Ottília mit lát ilyenkor, világosságot vagy sötétet?…

Ha volna egy billentyű, valahol az agyban, hopp, lenyomná a szándék, édes álomba süppedne a test, a kéz meg szép szabályosan dolgozna tovább, de ez a zsongás, ez az átmenetiség, nagyon rossz, félelmetes, mintha meleg vizet eresztenének egy medencébe, alulról fölfelé, egyre emelkedne a finom langyosság, mégsem szabad belemerülni, megmártózni, sőt, ágaskodni kell, kiemelni a derekat, a nyakizmokkal kapaszkodni a perem fölé… a perem fölé… a hideg korlát… a hideg vasak…

Amorette… Amorette… Amorette…

– Panni – úszott a hang messziről –, Panni-Pancsa… hol marad a dal?

Sikerült. A kövön ült már, visszatért a ricsaj a fülébe. Persze, a dal. Nem is dal, inkább zümmögés. A vidámabb fajtából, ütemekre bontva.

 

Elmegyek én-ha meg-kérnek,
sze-rem-lei szerem-lei menyecs-kének…

 

A magyar katonák is énekeltek, a régi híradókban. Bárhová vitték őket, bárhonnan jöttek. A foglyok is énekeltek, földön ülve, hátrafeszített fejjel.

Segít a nóta. Jó, ha a láb is veri a taktust. Biztonságosabb.

Ica azt dúdolja: úúúúgy rohan az időőőő, elmúlik a nyááár… és az idő… könyörtelen vonatááán … fut minden továááább…

Nem szabad, Ica. Nem szabad. Nagyon lassú. Szomorú. Hiszen mindjárt reggel lesz. Semmi sem örök. Semmi. Ha Feri végre elköltözik, vagy nyer a lottón, és ő maga mehet el… akkor talán Ottília is visszajön… akkor pá, éjjeli műszak, derék volt, de elég volt.

Nem fogja senki az otthoni éjszakáját megzavarni, nyöszörögni, mászkálni, törni-zúzni, hiszen ez a munka megváltás, ahhoz képest, amit Feri produkál; hiába, nem bírja az éjfélt, beleharapnak a titokzatos fájdalmai, az orvos azt mondja, a felét csak szimulálja, de mindegy az, ha nem lehet rajta változtatni. Pénzkérdés, igen. Kell hogy előbb-utóbb történjék valami.

– Tornaszünet – Böbe kibújt a kuckóból, tapsolt. A szalag leállt. Tettek néhány csuklómozdulatot, arcukat először jobbról balra, majd balról jobbra fordították, mintha alázatosan várnák az elkerülhetetlen ütést. A kicsi kockákra osztott hatalmas ablak felé reménykedve néztek.

Télen még a hajnal sem köszön. De lesz tavasz is, nyár. Bebukik majd a pirkadat, lábhoz szalad a fény. Csak a reményt nem szabad föladni, a reményt sohasem.

 

…A holttest zsugorítása sem véletlen. Hogy a középkorban már nincs ilyen lelet, az sem véletlen. Egyáltalán, ami a születés és a halál körül játszódik, az mind misztérium. A tudatállapottal összefüggő rítus. Talán az embrionális forma – tehát a kezdet és a vég – stádiumát közelítették szándékosan. Ahogy jöttél, úgy távozz. Könnyebben átférsz a kapun. A matériával összekötött istenhit, vagy csak jelkép, primitív fordítása a vélt szellemi ténynek. Vagy korai anyagelvűség: a halál sem más, csak az alvás végleges valósága, a zsugorítással csak az alvás pózait utánozzák, fantázia nélkül, majdnem gépiesen. És ha félelem? Ha más birodalomba költözik a halott, ismeretlen törvények közé, vissza ne térhessen, bolygatni az élők dimenzióit? Akadályoztatás… egyszerű megkötözés…

Az élőket is megkötözzük. Persze ennek semmi köze… nem kéne engedni, hogy megzavartassanak a stúdiumok… Éjjel fél egy.

Flóra fél kettőnél sosem bírta tovább. De fél egykor még vágni szokott az agya, most pedig sürgős is. Szorít a határidő. Jövőre a kiadó is várja, a szerződést kockázatos módosítani, papírhiány; lesheti, mikor adnak aztán újra papírt erre a száraz szakmai témára. Az embereket nem érdekli, legföljebb népszerű formában; külön energia népszerűsíteni, megtűzdelni töltőszöveggel, így szeretik. Persze, az Akadémiai Kiadó rangosabb, de a példányszáma még kevesebb.

Az elejét már fordíthatná, az pihenés is, rutinmunka inkább.

Flóra lapozott a szótárban, az egyik oldalon teljesen indokolatlanul megragadt a szeme. Párosít, párosodik, párszor. Paaren, sich paaren, paarmal. Ő a pánt-ot kereste, Band, persze, Band.

Ez az idétlen Kottlik zavarta meg, nehéz az alacsony témából a szokott magasságra visszaváltani…

Mindenesetre, Kottlik nem úgy viselkedett, mintha fonnyadó kékharisnyával beszélne. Fogalma sincs a jámbornak, mit jelent valójában ez a munka, azért képzeli, még randevúkra is fecsérelheti az erejét. Időben kell a dolgokat fölismerni, ennyi az egész. Kinek mi való. Milyen életforma. Andriska Béla igazán jó férj volt – kispolgári felfogásban mindenképpen az. Nem ivott, nem költekezett, már-már unalmasan monogám alkatát sokan kifigurázták. Két évet várt még a válás után, Flórára várt, leste az alkalmat, taktikázott. Nagy kő esett le Flóra szívéről, amikor megkapta az esküvői kártyát: „Andriska Béla szobrászművész és Nagy Katalin általános iskolai zenepedagógus házasságra lépnek, sürgönycím: Nagy, Kőszeg, Váralja u. 4.” Két mackó ballagott a kartonon, kézen fogva. Vén szamarak. Még ifjúkorban is utálatos az ilyen nászkultusz, szirupos giccshepiend. Szobrászművész!

Hogy dilettáns, eleinte nem látszott. Bélával a jelmezkölcsönzőben ismerkedtek meg. Flóra is zöldfülű volt, szexuális tapasztalata nulla, vidéki nevelés meg az a néhány híg velejű kamasz, akik Kalácskán csapták neki a szelet… Béla szilveszteri jelmezért jött; ma már világos a képlet, már ez a szándéka is árulkodott, a választott jelmez pedig… Béla festőinget kért, amilyet a Bohémélet-ben viselnek, mell fölött húzva; bársony barettsapkát, csokornyakkendőt és palettát ecsettel. Flóra megjegyezte, a paletta akadályozni fogja a táncban, Béla hálás volt, erre nem gondolt, mondta, elragadta a szakmai hév. Tulajdonképpen szobrász, illetve annak készül, csak a főiskolára nem tud bejutni, idestova negyedik esztendeje. Flóra úgy érezte, közös a sorsuk, egyre inkább levette a lábáról Béla hízelgő tisztelete.

Alakítható, lágy fiú volt. Lehetett formálni, kényelmes, ha parírozik valaki, és hálás a legcsekélyebb kegyért. Jobban engedelmeskedett Béla lelki anyaga Flórának, mint ahogy neki, szegénynek valaha is a földi agyag.

Amikor Flóra ráébredt, hogy aki az egyetemről kiszorul, az nem mind üldözött zseni, már a felesége volt régen. Tűrhette, kerülgethette a sok piszkot, tudomásul vehette, hogy a férje szériában gyártott kerámiákat éget egy maszek dísztárgykészítő kemencéjében, s aligha viszi többre.

A legjellemzőbb az az ormótlan kentaur volt; itt ügyeskedte össze a szobában, elfért az akkor még gyér bútorzat közt; azt tervezte, jaj, az a Béla, hogy benevez vele egy pályázatra, ha játszótérre szobrot keresnek. A gyerekek szeretik az ilyet, mert lovagolni lehet a hátán, mégis többet fejez ki, különösen a fölső része, furulyával. Béci akkor kért először furulyát. Legalább húsz kiló lett a kentaur, Béla taxival vitte a főnök műhelyébe, de kicsi volt a kemence, visszahozta égetetlenül, lepattogott róla a máz, egy darabig kerülgették. Bezzeg, amikor szétváltak, Béla nem vitte magával. „Itt hagyom a fiamnak” – suttogta drámaian; itt hagyta azt a monstrumot, a kamrában fogyasztja a helyet, Flóra a fölmosórongyot teríti a törzsére száradni, Panni meg cseresznyepaprika-füzért akasztott az agyagfurulya végére, jobb, mintha szögön lógna, a levegő minden irányból átjárja a paprikát, nem penészedik.

Flóra elégedetlen volt. Furcsa szétszórtság; jelentéktelen apróságokra futott az agya. Tél, vitaminhiány. Szeretett volna elnyúlni egy széles, puha matracú ágyban, de olyan széles ágyban, ahol akár keresztbe is feküdhetne; kemény és keskeny ez a csukható-nyitható stílrekamié, mindenesetre így gazdaságos, hiszen nagy az íróasztal, a könyvespolc is csak fölfelé terjeszkedhet már. A múlt hónapban vásárolt Flóra egy kis házi létrát, gurulós lábon, a tetején posztóval bevont téglalap alakú ülőke, ha keres valamit a legfelső polcon, nincs gond, csak föl kell rá lépdelni, akár egy trónuslépcsőre. Le sem mászik a könyvvel rögtön, elüldögél ott a magasban, ábrándozik, elgondolja, honnan – hova. Lenéz a szobára, a rendetlenségre. Csak mostanában fordult elő, hogy ha hosszan bámult lefelé, összefolyt alatta a terep.

Alacsony vérnyomás – kevés a koffein. Eszébe jutott, hogy Kottlik miatt az esti kávét is elmulasztotta. Itt a magyarázat, ezért ólmos a feje. Idegesítette a csöpögés is, Béci mindig gondatlanul zárja el a fürdőszobában a csapot.

De nem a csap – a kimosott fehér ing csöpögött, a fogasról a kád zománcfenekére. Ha csuromvizesen szárad, fölösleges vasalni. Némely férfi persze kifogásolná, nincs a nyaka keményítve, de Béci ilyen példát nem lát, szerencsére.

A kivétel. Mindig erről fecsegnek. Ilyenről álmodoznak. Friss, erős férfi: rátekinteni jó, fölnézni rá érdemes. Tölgyfa. Oltalom.

De nincs kivétel. Semmi sem olyan káros, mint az irreális reménység.

A fölhasznált szakirodalom listáját holnap még egyszer ellenőrzi. Az utolsó fejezet zárása nem eléggé meggyőző. Talán túlságosan hosszú is, német fordításban a szöveg amúgy is megnyúlik. Savanyával délelőtt egy kis csatározás; de az ásatás ügyét Savanyától függetlenül is meg kell lódítani, följebb, személyesen.

Az asztalon lehet zűrzavar. De belül rend.

 

– Ha már odabent is piszkálnak – Panni új gumit fűzött Béci tornanadrágjába, mintha csen-csen-gyűrűt játszana, olyan szaporán mozgott a keze –; ha már odabent is kezdik a torzsalkodást, nem tudom, hova legyek…

Február 29-e, szökőnap volt, de az időjárás nem törődött vele. Egyenletesen, híg pelyhekkel havazott.

– Megáll az ész! – Flóra ímmel-ámmal kóstolgatta a rakott krumplit, már hetek óta elromlott az étvágya, amióta a Savanya-féle ellenakció folyik. – Miféle vezető az, aki soha, semmiért nem mer az asztalra csapni? Értem én, pontosan, mi van a huzavona mögött! Majd odaadják másnak, aki a Purczellernének rokonszenvesebb. Én nő vagyok, nem nyalhatom-falhatom a kezét, nem vehetek neki hóvirágot – „Sárika, a tavasz első hírnöke…”

– Ez szar egy gimnázium – mondta Béci, csoportosította tányérján a kolbászt, tojást, krumplit, külön-külön kis halomba. – Színvonal alatti banda… A Duhaj nem hagy békén, egyszerűen kipécéz, amióta leskicceltem azon a dög unalmas világnézeti órán, pedig értelmes emberi lény fölfogja a viccet: egyik oldalt az Atyaisten, glóriával, a másikon Duhaj, a lötyögő kámzsás pulóverében, s azon vitatkoznak, melyikük létezik… ez aztán mély filozófia!

– Majd beletörsz, Béci – Panni húzogatta a gumiszálat, tart-e. – Teljes igazság nincsen. Miért fáj az nekik, hogy Hartwigtól kaptam egy kis ezüstérmét? Madonna a gyermekkel, finom ötvösmunka… megdolgoztam érte. Nem ízlésesebb, mint az a tucatszámra viselt Nofertete- vagy Nefretete-fej… az a tevenyakú fáraónő? Hát föltűnő ez, aranyom?

Kibuktatta blúzából a láncon függő érmecskét, valóban szép volt, Flórának is tetszett.

– Magyarázza meg, Pannikám, hogy fölfogható anyaszimbólumnak is!

– Nem magyarázok semmit. Ha ilyen csip-csup dologért képesek egyáltalán a szájukat kitátani… szó szót követ, persze… Klumpár Böbe még a lányt is a képembe vágta: nevelés kérdése minden, persze hogy Nyugatra húz, ha az anyja imával altatja…

– Mit törődik a Klumpár Böskével? – Flóra bevette a C-vitamint, Polybét és Polyvitaplexet. Ezt javasolták; néha az utcán is elgyöngült, szivárványhidat látott a levegőben. – Oda se kell figyelni…

– Aranyom, maga is odafigyel… pedig az a Purczellerné a kisujja körmével sem vetélkedhet… mégis hallom napok óta!

– Én még este is. Purczellerné családtagként beköltözött – mondta Béci, és a maradék csupasz krumplit visszakotorta a lábasba.

– Ez nem disznóól!

– Újíts, anya!

– Teli van a szakma az ilyen Purczellernékkal. Régésznek indult, négy évvel fölöttem, úgy-ahogy lediplomázott, az persze nem tetszett neki, hogy nadrágba bújjon, a segéderőkkel veszekedjen, a széllel kicsípesse a pofikáját… No de, aki az évfolyamra benyomta, a férje, megszerezte neki a fölső helyecskét… Savanyát is ő tartja, naná, hogy Savanya lapít…

– Legalább csinos, Flórika?

– Oszloplába van.

– Nekem, ugye, nincs oszloplábam? – kérdezte Panni, s előretartotta a lábát, lábfejét kecses szögben leszorítva.

– Sőt… még karcsú a bokája! – Flóra ösztönös mozdulattal a Pannié mellé fektette saját, papucsos lábát, de rögtön elszégyellte magát, mintha parazsat ért volna, visszakapta. – Nem ez a lényeg! De ne adjanak neki ilyen fontos intézkedési hatáskört, ahol komoly szakmai dolgok fölött kell dönteni. Milliós költségvetésekkel játszadozik… megőrül attól, ha egy nő tehetséges. Zöldet szikrázik tőle a szeme. Engem különösen utál.

– Talán inkább irigyli, Flórika…

– Amikor a kandidátusi disszertációmat védtem, fölbujtotta az egyik opponensemet… nem ám ő maga, nyíltan… egy férfi háta mögül, mindig!

– De hiába. Mint a pinty, úgy lefőzte őket…

– Igen – mondta enyhültebben Flóra –, a kötélidegzetem. Meg a tények. De most pénzről van szó. Ha nem veszik be pótlólag a tervbe, oda a bronzkori temető… a téesz nem vár ítéletnapig. Ezt Purczellernénak is tudnia kell. Nekem most keresztülhúzzák, aztán egy-két hónap múlva megkapja valaki más. Ezek után ezt is el tudom képzelni. Hiszen még a próbaásatást is halogatják.

– Olyan rövid az élet, és mindig megkeserítik. Ha nem otthon, hát odabent. – Panni sóhajtott. – Mert hogy gyorsan lekopogjam, Feri egy hete egészen normális, a színe is egészségesebb. Tegnap Vimmel kimosta a lavórt mosakodás után. Tessék elképzelni!

– Nagy ügy! – Béci a zsákjába gyűrte a tornanadrágot. – A méltóságos fejedelem, Panyóka néni meg csak gürizik…

– Te is méltóságos fejedelem vagy. A vécét sem húzod le magad után, Béci-Babuci… Anyádnak kell megrángatnia a láncot. Tudja, Flórika, attól félek, kicsuknak a nyereségből… illetve kevesebbet számolnak el, mert a tudati fejlődést is bekalkulálják a jutalomba, aranykoszorús brigád vagyunk…

– Panni szívem. Én üzenem: nincs a maga tudatával semmi baj. Ki sem bírnám, ha buta volna vagy korlátolt… Csak más normák szerint vélekedik, oldottabban… ez tűnik föl.

– Nem rossz lányok, pedig. Csak a Böske szerelmes lett a művezetőbe, s ha az szabadságon van, és nem láthatja, hát kiborul, kötözködik. A művezető Mikulskira hasonlít, szerinte, a tévésorozatból. Ismeri, Flórika?

– Nem nézek tévét, tudja. Azt a kis minivizort Béci nyúzza.

– Igen, igen… szóval, ilyen gyerekes dolgai vannak Klumpernénak. Ötvenes, de még nem nőtt be a feje lágya. Pihenjen egy kicsit, aranyom…

Végeredményben pihenhetne, az anyag már az Acta Archeologicá-nál; milyen okos volt, hogy saját magát sürgette.

– Nem tudok én pihenni, Panni.

– Majd fordul egyet megint a kerék… alszanak rá odafönn, aztán majd meglátja… hányszor láttam én Flórikát ilyen medúzaállapotban, aztán mégiscsak úgy lett, hogy jó lett.

– Bemegyek holnapután az iskoládba. Hallod, Béci?… Ne tördeld a gyufát. Beszélek Duhajjal.

– Dolgosnak hívják. Dolgos Marcell. Nem fog előtted hasra esni, nem kultúrbuzi.

– Bízd rám. Úgysem voltam szülői értekezleten. Megpucolhatnád a szobádban az ablakot. Már ki sem látni rajta. Találtam egy szarvasbőrt, azzal élvezet.

– A nadrágom – mondta Béci sértetten –, a tiroli nadrágom, amit évekig nyúztam kisklambó koromban… persze, te kinevezted ablakpucoló rongynak.

– Miért? – kérdezte Flóra ingerülten; Panni szelíden jelezte a kezével, hagyja, ne hergelje magát, úgyis csillapodik a gyerek. – Miért? Mit kellett volna csinálnom vele?

– Más anyák elteszik. Sándoriéknál a szekrénybe van stószolva a Sándori Lacinak még a csecsemőholmija is… levendula közt őrzik, emlék!

Flóra elképedve bámult rá. Béci jellemétől idegen ez a szentimentális sirám.

– Nekem is van egy tincsem, tőled, selyempapírban, a lexikon lapjai között – mondta, majdnem védekezve –, de a lomokat nem szaporítom! Micsoda képtelen ötlet…

 

Az egyik ház olyan, mint a másik. Flóra hajnali és éjféli vonatok ablakából, még vagy már álmosan, többször is látta a kelenföldi lakótelepet, szürke ködbe olvadva, itt-ott világító foltokkal; egyhangúsága még a börtönök hozzáképzelt romantikáját sem tartalmazta, Flórát inkább kaszárnyahangulat szállta meg, a kerekek az állomás előtt lassítva utasítást zakatoltak: „Egy-két… egy-két… halljuk a leckét… egy-két…” Ez meg is felelt, pontosan, Flóra helyzetének, hiszen ő akár jött, akár ment, csak a munka formáit cserélte föl az utazással: asztaltól gödörig, gödörtől asztalig. De hát önkéntes huszárnak édes a mundér – nem is panaszolta soha.

Közelről éppolyan ijesztő, éppolyan sivár ez a tömb. Flóra már tíz perce kereste az M/36/b jelzésű házat, s közben még a szemeteskukáknak is megörült, az autóknak is; élet jele a Mars-béli tájon.

Az egyenfüggönyök citromszíne mögött más-más élességű, más-más színű lámpák égtek, vagy átütött a televízió ezüstkékje. Bosszantotta, hogy késik, annál később indulhat vissza Kottlikéktól. Purczeller Sárinál is van nagyobb kutya, holnap lesz a döntő csata. Kell a tények mellé egy kis lélektan is, simulékonyság, ami a döntő pontnál átvált kőkeményre, ha ezt megérzik, engedni kényszerülnek, vagy nyíltan színt vallani: ki irigyelte el a Lapos-berket, az ő bejelentése nyomán, ki akar könnyedén aratni? Könnyedén… legalább három hónap, ha sokáig halogatják, beleszaladhat az őszbe. Isten háta mögötti terep, egy bokor nem sok, de annyi sem véd, rohadt parlag, teli tarackkal, végszükségben próbálkozik vele a téesz, hepehupa, traktor is alig viszi, de igaza volt annak az agronómusnak, aki kutat akart, és egy urnaperemre bukkant helyette. Neki szólt, őt kereste, Suhajda Flórát, hallotta a rádióban beszélni egy kerekasztalvitán, amikor a berlini tanácskozásról visszajött. „Mi vidékiek, tartsunk össze – ezt mondta az agronómus –, hiszen hallottam, kalácskai születésű tetszik lenni…” Jelentették hivatalosan is. Miért kapná más? Vagy miért hagynák veszni?

– Kit keresel, kisanyám, mint a bolygó hollandi? – kérdezte egy suhancszerű alak, váratlanul.

Flóra közelebb lépett az utcai lámpához, fejét fölszegte.

– Jó, hogy találkozunk, fiatalember… az M/36/b épületet…

A fiú megzavarodott. Mégsem csaj, turbánt visel és nagykabátot, március elején. Udvarias lett, a kapuig kalauzolta Flórát, s még azt is megfigyelte, a lépcsőn fölmegy-e.

Kottlik hangja hideg volt legutóbb a telefonban. Bizonyára megsértődött, hogy Flóra kétszer is változtatni kényszerült a dátumon. Azt makogta, egyik diploma annyi, mint a másik, a többi csak szerencse.

– Furdal a lelkiismeret – mondta Kottlik, a szokásos kézcsókkal. Bordó brokátköntösben fogadta, a zsinórövet nőiesen összeszorította a derekán. – Eléd kellett volna mennem, de azt hittem, kocsival jössz.

– Nincs kocsim.

– Na de taxi… Mari nagyon vár már. Anika sem alszik, izgatott, meséltem neki, milyen érdekes dolgok vannak a szobádban…

Szűk kis ketrec. De tiszta. Szinte ingerlően friss a fal, az ajtó. A szobabútor. A tévé. A szőnyegek. Olcsó gépi szőnyegek, de ízléses mintával. Flóra azonnal fölmérte, hova érkezett. Itt a „készáruból” válogatnak, de a lehetőséghez képest mégis egyénre igazított minden.

– Tetszik? – kérdezte Marika. Feltűnően fiatal, szép arcához feltűnően hanyag teste volt; nem kövér, inkább tespedt, egybeszabott. A látványt hibátlanul formás lába zárta le, mintegy érvénytelenítve, ami elromlott nyaka és combja között.

Anika fergetegesen kiugrott a kisebbik szobából, pizsamában; két vastag, szőke copf. Átkapta Flóra derekát.

– Mit hoztál?

– Anika… – próbálkozott Mari, elvörösödött –, a néni nem hozzád jött. Nem miattad…

– Nekem is van gyerekem – mondta Flóra. Elővette táskájából a csokoládét. Milyen jó, hogy Panni figyelmeztette! – De ne egyszerre!

– Tej! – Anika boldogan mutogatta. – A keserűt nem szeretem.

– Erről lehet lemérni – mondta Marika, sürgött-forgott, örült igazán. – Aki étcsokoládét hoz gyereknek, nem ért hozzá.

– Bécivel kitanultam – nevetett Flóra –, ő már a lépcsőházban tartotta a markát… És ez a csodálatos, hosszú szőke haj… – Eljátszott a copffal, a gyerek az ölébe kuporodott, hagyta. – Hol szerezte?

– Marikának volt ilyen – mondta Kottlik büszkén, s levette a kendőt a szendvicsekről. Kitárta a bárszekrény ajtaját is, áhítatosan bekukkantott, mint a pap a tabernákulumba. – Amit kívánsz… mit innál? Cigaretta? Persze, pardon, csak én füstöltem tele múltkor a szépséges szobádat… Marikának volt a háta közepéig érő búzakalászszínű haja, nem ám kanárisárga, búzakalász!…

Marika haja most szorosan tapadt lágy formájú, kerek fejére, kétcentis, borotvával nyírt fekete pamacs volt, a két fülnél férfias barkóval.

– Múlt századi ideál – mondta. – Imre múlt századi ideáljai. Ki győzi fésülni, mosni? Ki is röhögnének vele odabent.

– Mintha micisapka volna a fején, kérlek, Flóri, ez most állítólag modern…

– De nem szőkében. Energikus frizurához energikus szín illik.

– Legalább a vöröset választottad volna… az is energikus… – mondta Kottlik, félig tréfás mosollyal.

Anika átköltözött hozzá, meztelen lábával élénken harangozott Kottlik combján, Kottlik csak a szemével rándított, ha Anika véletlenül följebb tapodott.

– Vöröset… miért szebb a vörös? – kérdezte Flóra.

– Nem tudom – Marika elmélázott. – Talán volt egy vörös nője valaha… mit tudom én…

– Ráér, ha őszül, festeni – folytatta Kottlik, nyikkant egyet, Anika nevetett, megcsavarta az orrát.

– Én nem érek rá ezzel bíbelődni – mondta Flóra –, olyan, amilyen…

Kis elégtétellel nézett a távoli tükörbe. Barna, erős haj. Egyetlen ősz szál nélkül. Lazán. Munka közben elég, ha egy madzaggal hátraköti.

– Egy hétéves leánygyermek ne fetrengjen folyton az apja ölében – mondta hirtelen indulattal Marika, elkapta a kislányt, bevonszolta a másik szobába. – Intsél búcsúpuszit! Csönd…! Hétre mész napközibe… Te persze – fordult Kottlikhoz – csak hagyod, ítéletnapig rugdoshatna.

Kottlik bocsánatkérően pislogott. Szelíd és rokonszenves volt a szerepben; igyekvő és szolgálatkész, ahogy szalvétát és poharakat hozott.

– Végre, egy este! – Marika rácsukta a kislányra az ajtót. – Végre, hogy értelmes emberrel kerülök össze! Imre egyetlen épkézláb ötlete, hosszú idő után, hogy téged fölcsalt. Nem volna szabad elvonni téged a fontosabb dolgaidtól, de annyira örülök, hogy itt vagy! Amikor tavaly azt a díjat kaptad, tudod, s böngésztem az újságot, megdobbant a szívem, végre egy nő is, a sok férfi között, akkor bökte ki Imre, ismer személyesen.

– Nem maradok sokáig. Fáradtak vagytok, hallom Imrétől, milyen a hajtás.

– Hajtás, édes istenkém, hát így együtt, hajtás. Napközben? – mintha alakítana, felugrott, eljátszotta, hangot váltogatva, mimikával. – Kottlik kartársnő, legyen szíves, diszponáljon, kérem szépen… Délután? Kottlik anyuka, már fél órája vár a gyerek a napköziben; Kottlik anyuka, az írásra tessék jobban odanézni, melléje ülni, anyuka, úgy bizony… Este? Hol a kaja, mi a kaja, Mari fiam? Csinálj szódát!

Nevettek; mókás volt, az álarcon nem látszott át a panasz.

– Színésznő! – mondta Flóra. – Isteni pofa!

– S akkor az Imre-féle ágyjelenet – az asszony elvetette magát a fotelban, kezét-lábát széttárta. – Produkcióóóó…!

– Mari! – Imre aggódva figyelt Flóra felé. – Mérsékeld magad.

– Miért? Nem vagy te kispolgár… – Marika elégedetten nyugtázta sikerét.

– A humor sokat segít – mondta Flóra.

– Egy darabig, Flórikám. Egy darabig. – Mari hangja megvastagodott, arcán a két pajzán lyukacska leapadt. – Aztán elfogy a cérna.

– Helyben vagyunk! – Imre fölállt. – Jobb ilyenkor eltűnni angolosan, mielőtt megkezditek a férfiakat szapulni.

– Ne légy paraszt. Hova mész? – kérdezte Marika ijedten, most meg egészen vékonyan csengett a hangja.

– Járok egyet.

– Hadd járjon – mondta Flóra gyorsan.

– Fáj a fejem… beszélgessetek. Flórának panaszkodhatsz nyugodtan… ő nem a szomszédasszony vagy az áspiskígyó kolléganőid.

Még az előszobában is mormolt valamit; csöndben várták, amíg az ajtó csapódik.

– Ezt kiterveltétek, ugye? – Marika nyújtotta a szavakat, nem nézett Flórára. – Légy őszinte.

– Baj az, ha tanácsot kért? A te érdekedben? – kérdezte Flóra.

– Rávall ez a kétszínűség.

– Nem kell beszélned, ha úgy érzed, nincs mit. Egy vagyok a sok közül, nem próféta, nem megváltó, amellett semmi közöm hozzá. Imrének is megmondtam. Csak valahogy megsajnáltam. Alapjában véve gyámoltalan.

– Imre? Gyámoltalan?

– Az a baj, hogy túl sokat vállalsz. Mikor jut időd önmagadra?

Te kérded?

– Én a vállalásaimmal azonos vagyok. Önmagam megvalósítása és a munkám egyfelé mutat. De nem forgácsolódom.

– Önmagam! Imre még a könyvre is féltékeny, amit olvasok… rögtön megjelenik.

– Mert szüksége van rád.

– Szimpla lustaság. A gyárban is kinyalják a fenekem, hogy maga ilyen ügyes, olyan rátermett, aztán megpakolnak, mint egy lovat…

– Hízeleg a hiúságodnak, nem?

– Egy nő, aki nem nőpárti… No, ez érdekes – Mari idegesen rágyújtott, ugyanolyan kapkodva fújta a füstöt, mint a férje.

– Tárgyilagos vagyok – mondta Flóra. – Igyekezett ez az ember, ma este is. Ne csak a csomót keresd.

– Képzelem, mit összemártírkodott!!

– Inkább aggódásnak éreztem – csitította Flóra. – Ez a helyzet, ami újólag keletkezett, nem nagyon biztató… Úgy kell döntenetek, hogy később se tehessetek szemrehányást egymásnak.

– Itt nem lehet helyes döntés – Marika járkált, a jegygyűrűjét automatikus mozdulattal föl-le húzogatta az ujján. – Gyűlölöm a kaparást. Százszor inkább megszülni. Ha annyira akar egy fiút… Végigcsináltam én már mindent, végigcsinálom ezt is, aztán majd csak lesz valahogy…

– Nem lehet így nekimenni – Flóra fölvette legbölcsebb arcát. – Újabb gyereket, így? Föl is kell azt nevelni, nemcsak kipottyantani… foglalkozni vele satöbbi… Felelőtlenség, nem gondolod?

– Szóval ne? Azt tanácsolod? – kérdezte Marika, talán túlságosan is mohón.

– Jaj, hogyan merhetném… Én is utálom az abortuszt. Amellett mostanában még körülményesebb. Hála istennek, én megúsztam… már amikor még ez a probléma nálam aktuális volt.

– Nincs senkid, pillanatnyilag? – csodálkozott Marika.

– Pillanatnyilag – hagyta rá Flóra. Végül is hat év, társaságban a végtelen idővel, alig több, mint egy pillanat. – Lazítani kéne, Marikám, a munkatempódon… ideiglenesen valami csöndesebb helyet keresni.

– Adjak föl mindent, amit nagy keservesen elértem?

– Ugye, mégis a hiúság… Látod?

– Ha neked kéne egyszeriben odahagyni, amit végzel, nem tudom, miként vélekednél. Nem akarok tiszteletlen lenni, de te sem csúsznál vissza önszántadból egy kényelmesebb, de jelentéktelen hivatali helyre!

Flóra nemigen állhatta, ha hozzá hasonlította bárki is magát. Talán ez nem gőg, csak helyzetismeret. Igyekezett szelíden fogalmazni, hogy Marika amúgy is fejlett érzékenységét meg ne bántsa.

– Félre ne érts, tudom, milyen fontos poszton dolgozol. De van munka, és van hivatás. Csoportvezetőnek lenni, irányítani, nem hivatás. Hivatást nem cserélünk, abban úgyis csak eszköz az ember, megszállott, a végső kopásig. De a munkahelyet, a beosztást bármikor módosíthatjuk, változó körülményeinkhez igazítva.

– És a pénz? – kérdezte Marika bizonytalanul.

– Nem pénzkérdés. Ne hazudj magadnak. Előadói munkakörben is megkapsz ugyanennyit, legföljebb elesnek a túlórák.

– Imre is hozzáügyködhetne valamit… legalább jobban húzna. Ha látná, hogy másképp nem megy a szekér…

– Helyes. Vagy kiveszed a három évet, ráérsz közben gondolkodni.

– No nem – Marika oly erősen rázta a fejét, mintha régi dús sörénye is vele lobogna. – Azt nem játszom. Három évre itthon ragadni. Joggal röhögnének rajtam. Mit prédikáltam a termelési gondokról, éppen ilyen ügyek miatt! Szenzáció lenne, ha a nagy has engem is elbutítana.

– A pletykákra, vélekedésekre köpünk – mondta Flóra –, élj rugalmasabban. Három év alatt a státusz nem szalad el.

– Ó! Mit gondolsz, ki ülne a helyemen, addigra?

– Nézd – Flóra forgatta a székét, próbálta tekintetével Marikát követni. Ideges volt már, unta a vitát. – A törvény…

– Drága Flóra! – Marika belehuppant a fotelba. – Te nagyon okos nő vagy. De évek óta nem élsz a valóságban. Évek óta csak a magad elvont micsodáival foglalkozol. Fogalmad sincs, mi van.

Most Flóra ugrott föl, indulatosan.

– Mi van?! Tülekedés a koncért. Az van. Mindenütt. Az én szakmámban is. Harc. Ütni. Adni is, kapni is. Kibírni. De mégsem lehet rendező életelv: a sorba beállni! Nevetséges…

Apró, izgatott kortyokkal itta a vermutot. Az arca pirosan átfényesedett, a szeme lángot vetett. Marika hirtelen kicsinek és ostobának érezte mellette magát. Csodálni kezdte Flórát, maga sem tudta, miért. Hogy hasonlítson hozzá, roppant fontosnak találta.

– Igaz – helyeselt, átfonta kezével térdét, hintázott. – Kicsinyes szempontok. Te szárnyalsz, az átlagot megveted. De hát látod: magam is kicsinyes vagyok, gyáva. Helyesen dönteni pedig… ugyan merre?

Flóra elégedetten simogatta az asszony fejét. Mintha egy emberöltő választaná el őket, a régi matrónák kegyosztó gesztusával.

– Inkább kalácsot, semmint üres tanácsot – mondta –, segítek én, amiben tudok. Van egy barátnőm, az Akadémián. A személyi ügyeknél. Ismeri a kiskapukat. Találunk neked olyan helyet, ahol nem ér károsodás. Fél kilenckor elkezded, fél ötkor leteszed a tollat. Lesz fia az Imrédnek.

– Nekem nincs anyám, elvesztettem kiskoromban – Marika sírva fakadt, sós, nyálas, szapora puszikat nyomott Flóra arcára –, az egyetemet is otthagyatta velem Imre… Milyen szerencse, hogy te… mintha az anyám nyugtatgatna…

Mindössze hét év a korkülönbség, akarta mondani Flóra, de aztán idejében észbe kapott. Ez nem lényeges. Mostanában sok lényegtelen zavarja a kidolgozott szituációt.

A tükörből figyelte kettejüket. Furcsa. Marika erősebb is, magasabb is, mégis milyen gyámoltalan.

Kottlik Imi nem rossz fiú. Olyan gyöngéden, féltve nézett Marikára, Flórára meg könyörgőn, mielőtt az ajtót maga után behúzta.

„Szerencse, hogy ebből a menetből én már régen kiszálltam – gondolta –, de azért ez is kedves: egy kis huzakodás, egy kis marakodás. Utána csókos béke. És az a jól sikerült gyerek! Ahogy boldogan tombol az apja ölében… A lánygyerekek jobban igénylik az apjukat, bizonyára. A fiú más. Nem kell érzelegni.”

 

Vera szerette a Givenchyt, Flórát viszont émelyítette minden parfümillat. Tréfásan befogta az orrát, meg is mondta. Vera nem sértődős. A tréfát érti.

– Fiacskám – Vera rést nyitott az ablakán –, még mindig élvezetesebb, mint az a könyv- és porszag, a te szobádban.

Nem akart a tavasz megjönni, hidegebb volt, mint februárban.

Vera piros, puha háziköntöst viselt, fekete virágokkal. Szebb, mint a foszlós frottírköpeny – Flóra elismerte. De hát ez lényegtelen.

– Takarítottam a kedvedért, Pistát is lemondtam – Vera behúzta az alkóv függönyét, a széles franciaágy eltűnt.

– Pista? Az ki?

– Ja, te még nem is tudhatsz róla… minden szökőévben, ha megkeresel, ha én rád nem telefonálok, nem létezel.

– Ugyan… látod, hogy most is.

– Ne, édes egy barátném, ne fűzd az agyamat. A rozsdás bökőt az oldalamba, ha nincs konkrét célod vele… De hát úgy fogadlak el, amilyen vagy. Egyél újhagymát is bátran. A múmiáid nem fognak fintorogni, én meg, lásd, kivel van dolgod, mára önkéntes szüzességet vállaltam…

– Nehéz napod volt? – Flóra a szokatlanul dagadt táskákat nézte Vera szeme alatt. – Vagy megfáztál? Olyan reszelős a hangod…

– Frászt. Tegnap este búcsúztattuk Zoltánt, egy kicsit sokat ittunk.

– Zoltán. Az ki?

– Az ki, az ki… kolléga, nem ismered, nem foglalkozott muzeális ügyekkel, a garantáltan mai csirkéket szereti… átkerült a minisztériumba.

– Neked mindenben benne kell lenned?

– Naná… majd a szobában gubbasztok, és aszalom magam, mint te. Ha én néha erőszakkal vissza nem rángatnálak a XX. századba… – Vera cigarettára gyújtott, a cigaretta beszéd közben is az alsó ajkának szélén fityegett, a hamut ide-oda hullajtotta.

– Nagyon sokat szívsz!

Vera köhögött.

– Ez a rohadt füst!

– Ráadásul árt a bőrnek is, hamarabb ráncosodik…

Vera, mint a kopó, ha szimatot kap, fekete, fürge egérszemével kémlelően vizsgálódott.

– Mi a csuda? Újfajta érveket használsz a szegény, tévelygő emberiség megjavításának szolgálatában. Flóra, nem szoktál te ilyen kicsinyes szempontra hivatkozni, még hogy bőr, női szépség… csak nem szedtél föl egy fiút, végre?

– Ne ízetlenkedj, Vera. Tisztáztuk régen. Jól tudod, hogy Bélát is milyen nehezen viseltem.

– Bélát, persze. Mert az nem volt igazi férfi. Afféle tedd-ide-tedd-oda, nyámnyila figura.

– Ne bántsd szegényt. A gyerekem apja, mégis.

Vera összecsapta a kezét.

– Hiszen ezt én is mondtam, nemde, annak idején? Gondold meg, mondtam, de te csak a válladat rángattad; az volt a leggyakoribb mozdulatod, „koloncot nem cipelünk”, még a szavaidra is emlékszem! Na nem, anyukám, most jössz ezzel a szöveggel, öt év után, mint a meghasonlott hervadó asszony…

– Összevissza zagyválsz – kiáltotta Flóra, megette az újhagymát szárastul, a sonkás kiflidarabkából a csontvillácskát az utolsó pillanatban távolította el. – A tény az tény. Ha nem szeretem is már.

– Nem szeretted soha – vágott közbe Vera.

– Azért azt nem tagadtam, jó ember volt. Természetes, hogy néha hiányzik Bécinek. Bejelentette, hogy lemegy hozzá a szünetben Kőszegre. Szeretné megismerni a kistestvérét. A kistestvérét! Ehhez mit szólsz?

– Legalább biztos helyen lesz a fiú. Neked úgyis kezdődik a kinti hajrá. Sajnálod tőle?

– Látom, kötekedő kedvedben értelek. Megint lelépett egy férjjelölt?

Vera hátradőlt, pongyolája egymásra vetett lábán szétnyílott. A harisnya alatt izmos szőrszálak lapultak erős metszésű vádlijára. Flóra saját térdére nézett: örült a nylonon is áttetsző simaságnak.

– Nem tudsz megbántani – mondta Vera –, szép a házasság, de minden reggel ugyanazzal a fejjel találkozni a párnán… nem véletlen, hogy sosem szántam el magam.

– Nem véletlen – ismételte Flóra, hangsúly nélkül, békülékenyen. Vera rendes teremtés. Csak nagy a pofája, és szereti a váltott partnereket. Nem tartozik senkinek sem számadással. Vastag, egészséges harcsaszája van, a szája uralkodik az arcán: puha, sötét, meg-megnyíló, izmosan táguló-szűkülő barlang. Toka nélküli nyakvonala inas, gyakran megrándul. Kicsi, csillogó szemét merész festékvonallal körberajzolja, barna, zsírosodó bőrét szárító arcvizekkel óránként kenegeti. Bronzra színezett haját most éppen apró kunkorokra vágatta, Angela Davis parókájához hasonlóan. – Nem véletlen. Te sem adod föl, csak más indokokkal, mint én, a függetlenségedet.

– Csakhogy… már attól féltem, végleg fölülsz az Olümposzra…

– Szép kis Olümposz… mint a Purczeller Sári, ilyen társistenekkel…!

– Már megint az a protokoll-dísztyúk! Hogy ezektől lehetetlen megszabadulni…

– Várjuk ki a végét. Ha igaz, Purczellert Belgiumba akkreditálták. Hátha lecseréli a Sárit. Vagy legalább viszi magával.

– Purczeller Karcsi? Viszi Sárit? Nem hülye az. Légy nyugodt, ha elválik is tőle a férje, ő a múltjából még exfeleségként is megél… Szóval, ezért jöttél? Mit árthat most már, a te tudományos rangodon, neked?

– Vera drágám, én a saját ügyeimmel nem futkosok ide-oda… hiábavaló panaszra. Megharcoltam, ahol kellett, piszkos kis csata volt, de nem akarom elkiabálni, amíg aláírva nem látom az ásatási tervet… Drégely megígérte.

– Drégely? Beszéltél Drégellyel személyesen? Ugye, hogy tönkre van menve?

– Meg kellett játszanom a védtelen, kiszolgáltatott nőt, aki egyedül benne látja az igazság letéteményesét. Hosszan emlegettem tudományos érdemeit.

– Az utóbbiban nem is kellett hazudnod. Nagy koponya, csak ott elsorvad.

– Kezet csókolt, a végén. Áprilisban indulhat a Lapos-berek. Adminisztratív hiba lehetett, bizonyára! Egyetlen ponton sem zökkentünk ki a szerepünkből, bár amikor az alatta csupán tanácsadási joggal működő szervezet egyéni felelősségéről, önálló döntési hatásköréről beszélt, majdnem elnevettem magam. Olyan áhítatos képpel mondta: „Nem nyúlhatok közvetlenül az ügyekbe, a szocialista demokrácia rám is kötelező.”

– Kivágod magad, nem féltelek…

– Nem kívánom, hogy utasítsa őket, mondtam, csak emelje föl a kagylót, nyilvánítson véleményt, határozott véleményt, egyszeriben rájönnek a tévedésre.

– Ez persze hízelgett neki.

– Úgy éreztem, meg is győztem. Mintha őszintén átlátta volna az igazamat. Pontosabban a föltárás azonnali szükségességének igazát.

– A bók, csinos asszony szájából, sokat jelent. Drégely is öregszik, veszélyes korban van.

– Csak te nem öregszel – mondta szeretettel Flóra. Senki sem ismerte Matesz Vera valódi korát. A találgatásokat valamilyen viccel mindig elütötte. Harminc és a halál közt, mondogatta. Flóra jóindulatúan magával egykorúnak vélte; néha még fiatalabbnak is. Magánhasználatú modorával és szokásaival ellentétben, az Akadémián mérhetetlen megfontoltsággal, óraműszerű precizitással és szigorúsággal működött, munkabírása, memóriája legendás volt; a kutatóknak – munkakörénél fogva – mindig tudott kis dolgokban szolgálatot tenni, s azt még a legelvontabb elme is megtanulta, hogy néha egy-egy apróságon, egy-egy fifikával kiválasztott bizottsági tagon múlhat tíz év tudományos eredményeinek sikeres fölmutatása. Ha Vera nincs, Flóra kandidátusi disszertációja sem fut tovább; Purczeller Sári megdolgozta az eredeti opponenseket, de Vera beosztotta őket egy „még tekintélyesebb” bizottságba, s néhány friss, lelkes erő a fölszabadult helyen elfogultság nélkül üdvözölte „Doktor Suhajda Flóra úttörő jelentőségű írásbeli dokumentációját”. Most könyv alakban védi magát, olasz és német fordításban. Vera sokat segített, de már nem avatkozhat Flóra ügyeibe, más síkon zajlanak a küzdelmek. – Olyan fiatal vagy, mint tíz éve, amikor megismertelek…

– A virág is tovább virul, ha locsolják – Vera gúnyosan fintorított. Apja-anyja emigrációban pusztult el, hogy ő hogyan és hány éves korában került vissza Magyarországra, mindig homályban marad. Talán azért, mert ez volt az egyetlen konkrétum, amelyből Vera éveinek száma pontosan kiderült volna. „Különben is, 1945-höz és 1956-hoz viszonyítunk mindent – gondolta Flóra –, két árulkodó dátum, a szellemi orientáció egzakt mérője, egyúttal.”

– Te is elszáradsz, violám, ha nem nyitod ki újra a csipádat… miféle trampli cipő ez a lábadon?

– Ásatásra vettem. Biztos trottőrsarok.

– Hol van még az ásatás? Nem akarsz mindjárt tréningruhában, befőttesgumival a hajadban végigsétálni a Nagykörúton?

– Vera, különbözünk… az én területem… helyzetemben… szükséges egy bizonyos, a belső világgal adekvát méltóság…

– Méltóság hát. Ha fölszólalsz a szimpozionon. De éjjel-nappal? Ne őrjíts, barátném. A méltóságot bírja el legkevésbé a férfi.

– Senkit nem érdekel – Flóra már úgy érezte, távozik dolgavégezetlen –, hogy mit bír el egy férfi, mit nem. Soha nem szorultam rájuk.

– Soha? – kérdezte Vera. Latolgatta, folytassa-e. Szerette Flórát. Az utolsó mondatot hamisnak érezte mégis. – Légy objektív… magadhoz is, Flórám. Hiszen Andriska Béla eltartott. A borzalomkerámiákkal… eltartott, amíg végigcsináltad az egyetemet. Csak utána, amikor már végleg bekerültél a pikszisbe, akkor váltál el.

Flóra sokáig nem szólt. Az ölébe bámult. Látta a kockás szoknyán a régi képet. Panni Bécit eteti kiskanállal, Béla agyaggombák kalapját pötyögteti, a földön ülve, leterített csomagolópapíron. Ő meg visszavonul a kis szobába, a könyveivel, a jegyzeteivel, s időnként kiszól: „Csöndesebben… ne zavarjatok…”

– Nem szándékosan – mondta végül, rekedten, mintha az ő torkát is fojtaná a füst. – Nem volt kiszámítva.

– Senki sem vádol – Vera megijedt. Nem akart rosszat Flórának, elég teher lóg a nyakán, a nyomasztó emlék pedig a legnagyobb súly. – Te… kivételes vagy. Magad szabod a törvényt.

– Ugyan – mondta Flóra. – Csak igyekszem az egyéniségemre szabott normák szerint élni. Annyi lehetetlen, rontott sors, bonyodalmak, persze hogy segítünk, ami rajtunk áll, tulajdonképpen hasonló ügyben járok most is…

– Mi kell? – Vera boldogan fülelt. Félt, hogy előbb-utóbb elveszíti Flóra bizalmát. Flóra repül a maga útján, nem szorul Verára; igazi barátságra alkalmatlan, úgy kell egy-egy apróbb szívességgel a társaságát megtartani, személyét ideig-óráig székhez kötni.

Flórika élénken elmesélte Marika és Kottlik helyzetét, egy kicsit túlzott is, milyen gyors és fontos lépésre van szükség, egy új helyre a rendkívül szorgalmas, jó eszű asszonykának, afféle kecske is, káposzta is elvet működtetve. Szerette volna, ha Vera fölajánlja, hogy ezután már ő tartja a kapcsolatot Marikával, s akkor leteheti az ügyet, de Vera láthatóan kihasználta a barátkozási alkalmat.

– Megdumáljuk nálad – mondta – egy facér estén. Összedugjuk hármasban a fejünket… ha ilyen sürgős.

„Mert én mindent magamra veszek – bosszankodott Flóra; elcsípett egy taxit, azzal ment haza. – Aztán nem tudok kimászni.”

Vera is irigy volna? Azért bányászta elő… hogy Andriska fizetéséből éltek… az egyetemi évek alatt, csaknem végig… ami egyébként természetes, történhetett volna fordítva is, tartotta volna ő Andriskát, megcselekedte volna, ha Andriska Béla tehetséges.

De ha mind a ketten… véletlenül úgy kerülnek össze… két egyforma erő… akkor ki adta volna föl a másikért?

Állt a lakásajtó előtt, a liftkulccsal akarta kinyitni.

Még majd kiderül. Az lesz a cifra. Hogy tulajdonképpen hálával tartozik Andriska Bélának.

Az egész lakás kivilágítva. Béci sehol. Panni a dolgozószoba foteljában üldögélt, és nem sírt. Szokatlan indulat dobta szét az ártatlan arcot.

– Nem mentem be – mondta köszönés nélkül Flórának –, vonják le. Vegyék igazolatlannak. Béciék kirándulnak. Kétnapos. Adtam vele hidegpakkot.

Flórának most jutott eszébe. Hiszen említette a gyerek. Minden kiesik a fejéből újabban.

– Köszönöm, Panni – mondta mechanikusan –, jól tette, hogy itthon maradt. Maga is pihenhet egy éjszakát.

– Flórika, inkább a gyöpön alszom, de otthon nem. Egy levegőt nem szívok…

– Panni, nekem többé ne panaszkodjon! – Flóra dühöt érzett, egész nap, egész héten, talán már hónapok óta fölgyülemlett dühöt; kifröccsent belőle, váratlanul. – Megérdemli, ami magával történik. Egy nő, aki képtelen a sarkára állni… csak a nyavalygás, nyavalygás…

– Mindenki megérdemli, ami vele történik – mondta Panni –, mégsem bírom ki.

Keserűsége most más volt, nem a szokásos párhuzamos: bánat és tevékenység társbérlete. Nem ugrott föl, nem kérdezte Flórát, enne-e, inna-e, ült csak, könny nélkül.

– Flórika, megjövök reggel, valahogy olyan tavaszias szél fújt, gondoltam, mégiscsak könnyebb, jön a kikelet, hát belépek, egy derékig meztelen nő pocskol a konyhámban, a kombinéját, bugyiját mossa, a melltartója már szárad a fregolin. Feri sehol. Azt hittem, elvesztette a nő az ép eszét vagy tolvajféle… Flórika, olyan sovány, hogy a bordái kilátszanak, a melle mintha cérnán lógna, és lila a haja, Flórika, mint a lila hagyma, olyan színű… Be is mutatkozott, Vizi Gyuláné, Margit, meghívta a Feri, hogy lakjon itt, mert őt veri a férje, a betegsége miatt… Ferivel a téren ismerkedtek össze, gibiceltek a sakkozóknak, akkor jött az ura, elkezdte ütni, Feri nem avatkozott bele, csak fölajánlotta, később, volt olyan gáláns, a kosztot-kvártélyt, s ő elfogadta. Feleséges emberrel nem kezdene, de Feri még a személyivel is igazolta, elvált törvényesen. Hogy ők meglesznek a konyhában, én csak használjam nyugodtan a szobát! Érti, Flórikám? Megengedte!

– Az istenért, hát penderítse ki! Hozzon rendőrt!

– Cirkusz. Nem bírok több cirkuszt, Flórika, s a Feri be van jelentve… És én még szántam, adtam neki langyos tejet, ha görcsölt a gyomra. Nem bánom, csak elpusztulhatnék, csak elaludnék, és lecsapná a gép a kezemet, vinnének a mentők kórházba, csak haza ne… Csak haza ne, Flórika!

– Intézkedünk. Majd holnap intézkedünk. Régen mondtam, de hiába…

– Hova legyek, Flórika? Hova legyek? Mit kell még kiállni, amíg érzéketlen csonttá lehetünk… – Panni nekitámasztotta homlokát a szekrény üveglapjának, a koponya eltűnt párás lehelete mögött.

– Pannikám! – Flóra karon fogta, átölelte, aztán vadul megrázta. – Ébredjen már föl! Egy kis önérzet, Panni, egy kis büszkeség!

– Önérzet, igen – hebegte Panni, s közelebb bújt Flórához. – Ne tessék bántani. Hiszen megfogadtam, hogy nem megyek vissza…

– Őrült… a sajátját dobja oda!

– Szeretnék megsemmisülni. Semmi mást, Flórika. Miért bűn az öngyilkosság?

Bizalommal kérdezte, Flóra szemébe nézve; hisztéria nélkül, lecsöndesedve.

Flóra is meghiggadt. Majd holnap fülön csípi Ferit. Vagy kitalál valami logikusat, célszerűt.

Családi élet. Előbb-utóbb ez a vége: ilyen vagy másfajta mocsár. De Bécinek ez hiányzik, alig várja a tavaszi szünetet, itt hagyja az anyját, faképnél, ebben az átkozottul szomorú lakásban.

– No – mondta lágyan –, lefekszik Bécinél. Van olyan csomó, amit már vágni kell. Nyissz, és kész.

– Mit csinálnék Flórika nélkül? – kérdezte Panni. – Édes, egyetlen Flórikám… erre fog Ottília hazalátogatni. S hogy visszacsaljam, az volt a titkos szándékom!

– Csak kerüljön a szemem elé, megtépázom a kontyát, annak is… lesz itt rend!

Lefektette Pannit, ráerőszakolta az altatót. Aztán – már cipő nélkül, harisnyában – megállt a szobája közepén. Csípőre vágta a kezét, a fejét fölszegte, mintha a négy sarokban lapulna négy ellenség – s neki kéne mindegyiket, egyszerre fogadni.

 

…Beszélhetnek akármit, arra nincs parancs, hogy oda is figyeljen. Klumper Böske is bóbiskol, le-lehanyatlik a feje, úgy tesz, mintha élénken helyeselne, borzasztó, hogy a helyzet Libanonban áttekinthetetlen.

Panninak fájt saját érdektelensége. Még a mesék sem érdekelték, amióta a lila fejű nő befészkelte oda magát. Külpolitikai tájékoztató, nem kötelező, de vállalta a brigád, az az egy óra, mi az, előbb bejönni, semmi… Szedlákné ugyan már délután ötkor itt ült szegény, később nincs Nagymarosról vonata, de Szedlákné nem unatkozik mégsem, subát készít, térdére teríti a lyukacsos zsákszövetet, sokasodik a tömött minta, mintha dús pázsit nőne az agyagon, hirtelen.

Igen, odakünn is serked már a fű, már valódi tavasz, húsvét hete. Amikor Ottília kislány volt, ilyenkor már festették a piros tojásokat, javában… Minek is látogat vissza, nagy gőgösen, a képébe vihog majd; anyi, látod, ez lett a vége, a kurváját is a te nyakadba akasztotta…

Örökké nem lakhat Flórikánál. A kempingágyon, az előszobában. Flórika tegnap úgyis elvitte magával a kempingágyat; az egyik beosztottja érte jött kocsival. Legalább nem a puszta földön töreti azt a vékony kis testét. Tavaly is hólyaghurutot kapott, hónapokig kezelték, most mégis úgy ment, mintha feltámadásra volna hivatalos – angyalszárnyon. „Elfekhet, Panni – azt mondta, és még meg is csókolta, búcsúzáskor –, az én ágyamban is, aztán Béci úgyis levándorol az édes jó apukájához, addig nézzen rá, gazdálkodjon, mintha a magáét kellene ellátni…” Tíz nap Lapos-bereken. Beleesik az ünnep. De Flórika lent marad. Nem szakítja meg – nem tudni, hogy mit, mert a falusi emberek úgyis otthagyják, nincs annyi pénze a Múzeumnak, hogy azért húsvétvasárnap is a földet túrják… aztán meg három napig részegek. Szegény Flórika. De ha rájön a mehetnék, semmilyen beszéddel nem lehet visszatartani. Ez aztán kemény asszony, még nem látott könnyet senki a szemében. Amikor elvált a férjétől, akkor is csak a férfi sírt – kihallatszott a gangra.

De most már Panni is kemény lett. Kétszer-háromszor ellenőrizte: nem mozdít-e el valamit az a teremtés a helyéről. A szekrényeket kulcsra zárta, csak a zsírt hagyta elöl, legalább egy rántotta legyen a hasukban. Feri kölcsönkért tegnap egy húszast, pedig még harminccal a múlt hétről tartozik. A koldusnak is ad az ember. Az a nő elviselhetetlenül köhög, csak az ajtó mellett menjen el valaki, mindjárt hallja, mintha két kutya felelgetne egymásnak a holdfényben, az egyik vékonyan, a másik vastagon.

Majd Flórikánál fogadja Ottíliát, hiszen Flórika majdnem barátnő… A szakszervezet hamarosan tárgyalja a kérését, Flórika is beszélt velük, az igazgatóval egyenesen, nem szívbajos. Az igazgató azt üzente, jó prókátort választott, de ő nem mumus, szólhattak volna régen, nem olyan reménytelen a dolog, ha van cserealap… Minőségi csere, a pénzben is segítenek, Flórika is ad kölcsön tízezret, kiveszi a gépkocsinyeremény-betétkönyvét, s Panni oda már nem engedi a madárijesztőt magával… hipp-hopp, meglesz a kiutalás, garzon, elég az, ketten pedig, azok, leülhetnek az üres kockakőre… Ferit még szociális otthonban is el lehetne helyezni, Flórika szerint, hiszen leszázalékolták, kiügyeskedte, vagy annyira dögrováson van, valóban.

Függetlenség. Pénzkérdés minden. És persze eltökéltség, jellemszilárdság kívántatik. Hol van az megírva, hogy beléje a bölcsőtől a koporsóig mindenki csak a sáros lábát törli? Miféle rendelés, hogy csak robot, robot? A másik meg sápítozik, a szemét mereszti, s még a széket is megfújják alatta. Nem, a lilafejűtől nem a férfit irigyli. Feri nem férfi. Talán ez is az egyik baja. Már hat éve lehanyatlott, mint az ütött kakas; mit is kezdhet most azzal a zörgő gebével?

– Rám van szorulva – csak ennyit tudott Feriből kicsalni, a lépcsőházban –, rám van szorulva a Margitka. Emberséges mivoltomban kérlelt. Hogy gyámolítsam.

– Az én keresetemből? Az én keserves munkámmal? – kiabált a képébe, de Feri elvette a szemét, a savószínűre fakult kék szemét, nem engedte, hogy belenézzen.

– Hálálkodtam neked eleget. Hagyjál… elmegyünk mi hamarosan. Senki sem akar téged kitúrni, ott kuporgunk a konyhában. Adjál húsz forintot, Panni mama…

Tanulni kellett volna. Az előadó lám, milyen gördülékenyen, olajozottan fűzi a szót. Azért térképen is megmutathatná, hol van ez a nagy testvérirtás, megint. A végén majd bejegyzik a részvételt, külön-külön, nevükkel hitelesítve, a brigádnaplóba.

A tudás minden. Hiába magyarázza Ottíliának, azt el nem vehetik. Ottília vihogott: de nem is adják ingyen.

Panni kétszer maradt le. Először az apja miatt, amikor anya helyett is ő vezekelt. Anyáról tilos volt beszélni, Panninak annyira vérévé vált ez a tiltás, hogy még Flórikának sem mesélte el az igazat, esküt vett tőle az apja. Anya gyönyörű nő volt, kis fehér fityulát viselt, dajka, ez volt a foglalkozása, házi dajka. Panni születésekor eljárt gondozni egy másik, idegen csecsemőt is; a gazda látta szoptatni, akkor történhetett a baj, anya nem jött többé haza, az a furcsa férfi is otthagyta sápkóros feleségét, de egy levél, egy sor nem sok, a szép Klára annyit sem magyarázott. Rendőri hír tudatta, két év múlva, azonosították a holttestet, belefeküdt az avarba, a szilasi erdő fái alatt, veronállal átringatta magát.

1945-ben lett apa nyomorék. Panni nem tanulhatott tovább, épp hogy a hatodikat kijárta. Nagy nyomor volt az, amíg a postához fölvették, korengedéllyel. Akkor vastagodott meg a lába, az a töméntelen emelet… Bár Flórika a bokáját még most is dicséri, és Flórika nem hízeleg.

Talán másképp alakul minden, ha nem éppen abba a lakásba kézbesítette volna az expresszlevelet… Feri vette át, ő csak albérlő, mondta, gyöngyházszínű verejték ült az orra tövében, mintha gyenge vízsugárral mosdattak volna egy erezett márványfejet… Meg kellett sajnálni, meg kellett simogatni, mindjárt jobban lett, „az Isten küldte magácskát – mondta –, maga az én védőszentem”. Lehetett ebben hinni, szemlátomást javult, s amikor szegény apa meghalt, alig egy évvel később, természetes örömmel házasodtak össze, Feri fél lábon ugrált, s külön-külön megtapogatta a szoba-konyha szögleteit. „Ez a mienk – kiáltozta mámorosan –, saját otthon… saját otthon…”

Az első két év szép volt. Feri akkor még dolgozott, havonta egy-két hetet, a gyerek körül is szívesen elbabrált. Akkor kellett volna nekirugaszkodni az iskolának. Mód nyílott rá, mi tagadás, a Pamut- és Posztónál, ahova Panni átszegődött, mindjárt raktárosnak.

– Ki tanuljon, ha maga nem? – kérdezte a munkaügyis. – Úgy vág az esze, mint a borotva… lesz maga még ugyanitt igazgató…

Feri akkoriban kapta az első rohamot. Vacogott a foga, szeptember havában; „folyton didergek” – ezt hajtogatta, aztán zsupsz, bedobta a tankönyveket a sparhelt ajtaján, egy óvatlan pillanatban. Ettől végre tartósan megmelegedett. Panni kisütötte, Feri attól fél, tudat alatt (mert létezik ilyen, tudat alatt), hogy a tanulással elveszíti őt, a támaszt, az egyetlen szeretett lényt – s ezért neki erkölcsi kötelessége elfojtani ezt az önző, mohó tanulási vágyat, ami talán nem is más, csak kényelmesebb élet utáni sóvárgás.

Mindenesetre érdekes volna kinyomozni, ki ma a Pamut- és Posztóiparnál az igazgató.

Nem minden a tanultság. Ez az előadó is, marhaságokat fecseg; „a tipikus kispolgár csak az ablakából lesi, mintegy páholyból, a harcot, hallgatja a puskaropogást”. Ugyan mi mást csináljon? Mi volna üdvösebb? Nem jó harcol itt a gonosz ellen, ahogy Petőfi jósolta, az ő arany szavaival, nincs ilyen vízválasztó, testvérirtás ez, Káin támadja Káint.

„…nincs pihenése a megeredt árnak, nincsen, csak a tenger ölében…”

Panni Petőfi-sorokat őrizgetett, töredékek ragadtak meg a fejében. Apa kedves költője volt Petőfi, különösen a forradalmi verseit szerette, Panni olvasott föl neki esténként; apa arca kipirult, az már majdnem gyűlölet volt, ahogy a karja meg-megrándult, s kard helyett a mankójával vágott egy-egy rést a levegőbe.

Szabadság, nagy eszme.

A sarkára kell állnia, igen.

Hárman kitartottak vasárnap is. Eredmény. Ezt a húsvéthétfőt pedig hadd egye meg a kutya. Nem lett volna érdemes visszafurikázni, erre az egy napra, Pestre. Béci úgy sincs ott. Szakmai tanácskozást tart Bélával, vagy a „kishúgát” egzecíroztatja. Nem másért hiányzik neki a testvér: szeret parancsolgatni, idomítani. Ha megpiszkáljuk az érzelmes felszínt, mindig valami hasonló racionális indokot találunk alatta.

Könnyebbedik a dolog, ha véletlenül nyer egy autót – bár a közeljövőben, ha Panninak kölcsönadja a betétet, erre sincs esélye. Akkor a maga ura lenne az utazásban, nem szükséges a vonathoz sem igazodnia. Palika kocsijában Flóra csak zavarna: négy nap alatt összeszűrték a levet Ibivel. Flóra nem háborodott föl, csak a tényt konstatálta. Két helyes kölyök, mindketten a végszigorlatok előtt, utolsó évben; miért ne? Mikor, ha most nem? Mulatságosan egyformák a farmerban, Palinak még a feneke is nőiesen domborodik, a hajuk is egyformán csapzott. Kényelmetlenek lehettek nekik az éjszakák, Pali Zsigulijában. Annál csak Flóra sátra katonásabb. Ilyen elhagyott terepen, településtől távol, régen nem vezetett munkálatokat. De hát ő akarta, tulajdonképpen diadal; Savanya kényszeredetten mosolygott, példázódott holmi nőkről, akik tűzön-vízen keresztülviszik a szándékaikat, ha úgy vélik, velük az igazság. Savanya föl sem fogja az olyan választ, kár rá pazarolni, hogy mindez nemzeti érdek, nemzeti kincs, fontos szál, mely az egyetemességbe kapcsolja ezt a kis népet. Savanya bólogat, mindezt ő maga is el-elszajkózza, de a tudatában mindez csupán beépített közhely, az állás tartásához szükséges szólam. Jó hivatalnok, főnöknek sem kellemetlen, mert túlságosan is lágy. Ütni nem mer, Purczeller Sári sem mer; azt hiszik, megfejtették: Flórát Drégely tartja. Sári talán még örül is a „fölfedezésnek”, végre egy pont, ahol saját silány állagával rokoníthatja Flórát, nem kell abba beleőrülnie, hogy a sikerek oka esetleg a tehetség, a másik, különb nő tehetsége…

Mert semmit sem érne az egész ravasz cselhúzás Drégelynél, ha most napszámra kotorásznának az üres homokban, s úgy kellene visszakullogni, a téves föltételezésektől megcsúfoltan, a próbaásatás negatív eredményét keserves jelentésben tisztázni, indokolni…

A parasztok morogtak. Nagyon nagy a tempó, mondták, asszony dirigál… Ezért van cudar világ Pesten, mert ilyen munkára asszonyt küldenek; hát már ott is kevés a férfi?

Az egyik legény Flóra képébe káromkodott; azt hitte, Flóra elájul; no, csodálkozott, kapott vissza olyan cifrát, hogy még az öregapja fülcimpája is elpirult a túlvilági lakomán. Aztán valahogy megbékéltek: Flóra tisztességből meghúzta a kulacsukat, a szilvapálinkától öklendezett, de azt ugyan észre nem vette emberfia. Másnapra megvolt a tekintély, a nagyjelenettel végképp megszerezte. Sehol egy fa, sehol egy bokor, a sátor a nagyböjti széltől hajnalra összeroskadt, a kocsit bevitték a faluba a fiatalok, hogy kenyeret hozzanak meg spirituszkockát a masinához. Szükségét Flóra általában úgy végezte, hogy reggel ötkor, amikor még félhomály volt, és este tízkor, amikor már sötétség, egyszerűen gyalogolt ötven métert, és leguggolt egy gazcsomóra. Talán a tavalyi makacs hólyaghurutja kísértett, de a szervezete követelőzött: vizelnie kellett a déli verőfényben. Gondolta, megy majd száz méterre, tárgyilagosan közölte, ne bámészkodjanak. Most meg egy öregebb kötekedett, azt mondta, lám, a természet is úgy rendelte, még az ilyesmi is bajos az asszonynépnek… ő bizony holtában is bánná, ha oda nem pillantana, ahova még a legyek is tapadnak.

Nem volt választás; Flóra öt métert távolodott, nem többet, hátat fordított nekik, kezdte a hosszú nadrágot leereszteni.

– Én ugyan nem röstellem – mondta keményen –, ha maguk nem szégyellik magukat…

Nem nézett vissza; csak arra vigyázott, bele ne huppanjon a tócsába. Jól sejtette: még a kalapjukat is a homlokukra billentették, úgy álltak némán az ásóra támaszkodva, szemérmesen kémlelve az átellenes látóhatárt.

Apróságok. A megrepedezett bőr a kezén. Lábkörmében a fekete piszok, a Desodorral el nem tüntethető testi illatok, a ragadós verejtékváladék, a sajgó vállcsont – apróságok. A tábori ágyat is ki lehet bírni. Efemer jelenségek – a konstans lényeg szolgálatában. Mert van bronzkori urnás temető, Flóra már látta, a bontakozó, halvány nyomokból, csalhatatlanul. A két fiatal tátott szájjal hallgatta, figyelte minden mozdulatát, a ruganyos ugrásokat a mélyülő árokban. Három nap talán – egy szelvényes kísérlettel kombinálva, s már a vélelmezés, a térképezés is elkezdődhet, május-júniusban beindulhat a teljes apparátus, a földolgozást a nagydoktorihoz csatlakoztatja, ha Tübingenbe megy, már erről is beszámolhat…

Megint erős szél fújt. Flóra bekötözte a sátorajtót, körülágyazta a viharlámpát, el ne boruljon. Húsvét éjszakája. A kegyelemünnep gyorsan mámorra virrad. Sehol élőlény a közelben.

Miért maradt itt, éjszakára? Mi ez a vágy, mely a földhöz hajtja, még ilyenkor is, amikor a lábfeje beledagadt a cipőbe? Mi ez a vágy, hogy ujjaival végigsimítsa az urna hűvös, megcsorbult peremét, hogy szinte énekeljen, csalogassa a még mélyen lapuló titkot? Csiga-biga, gyere ki, adj elő, föld, mindent, aztán fogadj be, dolgom végeztével, vedd el szolgádat, oldd el magányosságát…

Dorottyával kezdődött ez a szent mánia. Amikor újraparcellázták a kalácskai temetőt – hej, de gorombán zavargatták, menjél, kislány, játszani, ne piszkítsd be a kezed, még majd lábadat töröd… milyen gorombán, milyen undorral lökték félre a koponyát, még köptek is utána, készültek szétzúzni az ásó élével, ő meg a kötényébe kapta, elszaladt vele – nem félt, nem félt tőle sosem, inkább sajnálta; azt kérte születésnapra, tisztíttassák meg, tartósítsák valahogy; anya szörnyülködött, de bevitték együtt a szegedi múzeumba, először kidobták őket, aztán valaki – titokban – elvállalta.

Szerelem ez, szenvedély.

Egyedül a puszta közepén. Lehetne romantikus, de nem az. Lehetne félelmetes is – de nem az. Teljesített vállalás, a személyre szabott feladat nyugalma. Csalódás nélküli eszmény – cél, amely csömört nem ismer.

Paliék még nagyon fiatalok. Szeretik a munkájukat – mintegy mellékesen. Hogy egymásba omolhassanak, ez számukra egyelőre a legfontosabb. A zsigereikbe nem írtak másfajta törvényt. Aztán az igénytelenség is megkönnyíti boldogságukat. Szerelemről mindenki képzelődik, előrajzolja magának az ideált, aztán módosít, menet közben. Csalódását, megalkuvását önmagának is lehazudja. Ó, az asszonyok nagyon értik: földíszítik a másikat, a csupasz ágakat teleaggatják, mint a karácsonyfát, csak hogy legyen kit imádniok…

Torz optikájú látás, szánalmasan szubjektív viszonylatok.

Két éve történt, hogy Vera bemutatta az egyik lovagját: alacsony, hasasodó, sokdioptriás szemüvege mögül mereven pillantó, hiányos fogazatú férfiút. Szellemtelen, üres mondatai a külső jellegtelenségét tovább fokozták.

– Ugye – kérdezte Vera később, eksztázisban, rajongva –, ugye, milyen cukor? Az a kis pocikája, azok a kis huncut villanások a szemében…

Flórának nagyon kellett szeretnie Verát, hogy megállta nevetés nélkül, s nem mondott ellent, kényszeredetten nyögött valamit.

Talán ez a normális, a Vera-féle „beragyogtatás”, a képzelet uralma a szürke realitáson. Flórának ez sohasem sikerült, igaz, nem is erőltette soha. Andriska Bélát inkább bajtársnak választotta; egyetlen percig sem – még a ritka, szerencsés testi találkozások perceiben sem – emelte piedesztálra. S még így is kiderült: többet hitt róla, mint amennyit valójában ért.

Vera úgy vélekedik, mindennek talán Flóra eredendő frigidsége az oka. Vera nem ismeri az idomított vágyat, a belátás uralmát a silány lehetőségek fölött. Nincs birtokában a hazárdos lélek egyetlen alternatívája: a „mindent vagy semmit” véglete.

A munka engedelmesebb, hálásabb, gyönyörűbb – a kívánkozást egyenértékűen elégíti ki, energiáért ősi titkot ad cserébe. A szerelemhez le kellene guggolni, törpepartnerek magasságába igazítani a szellemi tetővonalat; vagy elviselni a nemes szellemű, okos férfiak megroggyant, silány testét, húsöröm és lélekélmény skizofrén hasadását, abban a balga, makacs sóvárgásban, hogy együtt, egy személyben kellene az egész…

Az ifjúkori szerelmek minősége árulkodó. A tiltások meghatározóak. Még Kalácskán történt; odament kosárlabdázni a megyei székhely csapata. Flóra jó úszó volt, erős futó, kedvelte a sportot. Már tudta, hogy a régésznek a fizikuma a főmunkatársa. Ha az cserbenhagyja, nem kapnak utánpótlást a „földolgozó régiók” sem, mehet Kukutyinba zabot hegyezni, a nagy eszével. A kosárlabda-mérkőzést is megnézte hát, s az egyik kosarasba azonnal beleszeretett. Minden harmonikus volt ezen a fiún: a kalácskai legénykék elbújhattak mellette mind. Hosszú, izmos comb, pihék a durva szőr helyett; felsőtestének háromszögletű deltája, mégis légies karcsúsága; erős, szőke haj, görög arc, kis, tapadó fül… F betűvel kezdődött a vezetékneve, Attila a keresztneve, elsüllyedt, kiöregedett, azóta sem bukkant föl ez a név a sportlapokban. Flóra akkoriban olvasta Csehovot: az ember legyen szép… Járt is a fiú után, szabályosan nyomozott, levelet írt neki, nem nyugodott, amíg össze nem találkoztak, a városban (beszökött oda), a Dóm téren, egy májusi estén. A regények fordulatával indult; a fiúnak is tetszett Flóra, a kicsi, formás lány, aki érdekesen viseli vad arcát és a korán túlmutató furcsa határozottságát. Nem sokat teketóriáztak, rögtön csókolózni kezdtek a Nagykert tölgyfái alatt. Szuperált minden kellék: illat, hold, langymeleg, a fiú alázatosan meggörnyedt, hogy elérje Flóra száját; Flóra azért sem ágaskodott. De vesztére, beszélt is közben, szegény. „Két szív összedobban… ha szabad puhatolóznom…” Flóra még most is – csaknem húsz év távlatából érezte a testén végigcsúszó undort, az azonnal működésbe lépő fékek csikorgását, a megsemmisítő józanságot. Úristen… hiszen ez barom. Buta barom!

Rögtön hamvába holt az egész. Kínosan menekült haza. Anya nem értette, miért tombol.

A karmesterügy már szinte vicc. No, nem is olyan régen történt, már folyt Bélával a válópere. Ezen az estén Beethovent játszották a Zeneakadémián, fájtak Flórának Béla vádjai, kapta magát, beült oldódni. Dobroványi Ákos vezényelt, kiváló volt, már akkor is, fölmagasodott, a haja szárnyként lebegett, a vállát kétségbeesés és erő rázkódtatta, a tapsokat is mintegy álomban köszöngette. Szétdobott, csúnya arca nem taszított, egyéniségének mágnese elsöpört minden kicsinyes méricskélést, esztétikai kifogást. Flóra süldőlányként szaladt a noteszával, még a szünetben, el ne mulassza, arra gondolt, mit veszíthet, talán még föl is ajánlja magát… A művész a folyosón álldogált, egy másik férfi tartóztatta, háttal állt Flórának, észre sem vette a settenkedő, kis alakot, fáradtan hallgatta a férfi szapora beszédét, s közben elmélyülten vakargatta a fenekét. Módszeresen mívelte ezt, egy kicsit még a zene ütemére, talán.

Nem. Mindent vagy semmit. Ki lehet bírni. A szervezet különben is okos: a használaton kívüli biológiai funkciókat lassan elsorvasztja. „Nem kő rágondunyi” – mondja Füst Milán keleti meséjének parasztja. Arra kell gondolni, ami épül, párhuzamosan.

A takaró meleg. Tolvajok, gyilkosok erre nem vetődnek. Különben sem vehetnek el tőle semmit.

Flóra – mint a gyermekek – gyanútlanul tudott még aludni. Nyugalommal kuporodott az éjszaka kötényes ölébe, bizodalommal bízta egy védett világra magát.

 

A terv jónak ígérkezett: ha Marika négyre érkezik, Vera meg fél ötre, kettejüket Flóra összeereszti, neki csak bólogatni kell, vagy toldalékmondatokkal lendíteni egyet-egyet a társalgáson, a helyes irányba.

Hétre legkésőbb lezajlik minden, Marika hazamegy a családjához, Vera esténként úgyis a paliját fogadja. Ő pedig haladhat tovább; briliáns munka ez a Lapos-berek, de úgy kell tálalni, hogy még a legkukacosabb szakértő se köphessen bele, és a költségvetési indoklást módosítás nélkül elfogadják. Csodálatos nyár lesz, Csehimindszenten, a munkaerő-kiválasztást sem hagyja másra. Palit és az Ibi kislányt leviszi, hadd tanuljanak, nappal szorgalmasak, s hogy mivel töltik az éjszakát, az magánügyük. Béci is visszamehet az apjához, nyárra, hacsak meg nem buktatják; pátyolgathatja a piskótalábú húgocskáját, furulyázhat Nagy Katalin általános iskolai zenepedagógus fülébe, talán az kibírja, vagy korrepetálja, legalább. A húsvéti szünet óta úgyis még bolondabb a gyerek. Meséli, a kis Emese kilenchónapos, de az anyukája még mindig szoptatja, naponta kétszer, mert az anyatej hiánya később üt vissza, Béci azért olyan ideges.

– Nem volt tejem – Flóra védekezve felelt a gyereknek –, azért kellett három hét után tápszerre térnem.

Béci, jól kiokosították, alaposan visszaválaszolt.

– Ha nem erőltetik, elapad a tej. Katica néni melle is csupa seb volt, eleinte, de kitartott, megivott naponta két liter rántott levest.

Persze hogy erre kiszaladt a száján: gyönyörű lehet a Katica néni, mint egy fölpuffadt hólyag, a sok létől; Béci dühbe gurult, nem kell másokat sértegetni, fölülni a magas lóra, különben is, Katica néni legalább vidám, szeret énekelni, és aput is szereti, áhítattal ejti még a nevét is. És speiz is van náluk, rendes speiz, olyan tiszta, csillogó, mint egy patika. Esténként Katica mama fölbont egy-egy üveg kompótot, kitölti a nagytálba, s míg ők a tévét nézik, kanállal eteti őket, nem is a képernyőt figyeli, hanem azt, kinek üres már a szája…

– Libaideál… similis simili gaudet… – Lefordította Bécinek, nehogy azt higgye, ezzel is csak az apját káromolják. Bécinek erre is volt patronja, azt mondta, közhelyeket ő is tud idézni, az ellentétek vonzzák egymást, Béla atya művész, szüksége van a fészekőrző anyamadárra.

Talán kíméletlenség volt, de mégis megkérdezte:

– Fiacskám… láttad te apád műveit…?

Béci zavarba jött, a pattanásai megint kigyúltak; szegény kölyök, azt hiszi, a tárgyilagosság bűn, árulás… ugyanakkor jó ízlésű, ezt Flórától örökölte, képtelen a giccset, dilettantizmust dicsérni. Persze, ilyenkor tehetetlenségét dührohammal leplezi. Panni órákig seperte utána a követ, nehogy az üvegszilánkok valakit megsértsenek.

Majd kinövi.

Flóra sóhajtott.

Csak már letehetné ezeket a mindenféle zavaros ügyeket. Panni édesdeden szuszog az előszobában, a kempingágyon. Flórának nem volt szíve a saját lakásába lezavarni. De örökké nem lakhat így, ne ígérgessék neki a cserét, az a mézesmázas igazgató… Ottília meg kapcsoljon le a vén trottyról egy teli erszényt, segítsen az anyján, a ravasz kis kurva, eladta magát, még majd kiderül, bagóért.

Csak már este lenne.

Mindenesetre átcserélte a férces frottírköpenyt kockás, fehér galléros háziruhára. Borzasztóak a nők: mindig a külsőt figyelik. Jobb, ha megtakarít néhány ostoba, gunyoros megjegyzést. Hála istennek, a foglalkozása úgysincs ráírva – az a néhány muzeológus, a női nemből, rajta kívül, roppant becsvágyó, szorgalmas, rátermett, nem szabad ezt a tényt lehazudni… csak hát, az a robusztus termet, elférfiasodott vonások, pergamenbőr… hogy véletlenül nők, oly mindegy.

Marika nagyon igyekezett. Óraműpontossággal érkezett; Panni engedte be, fölkászálódott a kempingágyról.

Marika nagy virágos ruhát viselt; a nagy virágos ruha mindenkinek előnytelen. Hajlakk- és intimspray-illatot árasztott, szerencsére, huszonhárom fok mellett az ablak lehet tárva-nyitva.

Hozott ő is virágot – mint Kottlik, ő is szegfűt. Egy fehér, egy piros, egy rózsaszín szálat; Flóra megint nyelt egyet, meg kellene mondani neki, hiszen nincs anyja, aki az apró illemszabályokra oktassa: ízléstelen a színeket keverni…

Mint a Kottlikét, ugyanabba a vázába tette ezt a virágot is, egészen elsüllyedt benne a három szál szegfű, csak a fejük kandikált ki, három színben, három irányba kókadozva.

– Gyönyörű váza… – suttogta Marika, s darabonként élvezte a tárgyakat. – Hiába, te értesz az atmoszférához… csupa patinás darab… ezek a korsók… mennyi érték…

– Javarészt másolat – mondta Flóra; jólesett neki a méltánylás.

– Juj – sikkantotta hirtelen Marika, a hasához kapott. – Mi ez a szörnyűség, az üveg mögött?

– Dorottya. Női koponya, gyerekkori emlék.

– Valódi? Megőrülnék a félelemtől, ha nálam volna… a gyerek miatt sem tartanék ilyet… egész rosszul lettem…

– Igyál egyet az ijedtségre – Flóra töltött, elkedvetlenedett, mint mindig, ha primitív fordulatok érték, lehajtott ő is egy kupicával. – Mindjárt jön Matesz Vera. Rá nyugodtan hagyatkozhatsz, az állásügyedben…

– Nem… ilyen? – Marika szemellenzőként présbe fogta a fejét.

– Ugyan… Nincsenek gátlásai, de a barátaihoz mindig egyenes. Amit ígér, arra mérget vehetsz.

– Férje van?

– Nem is volt. Váltott lovakkal dolgozik.

– Nála az igazság – lobbant Marika szeme. – Nem is egy műcézárnak pitizni, életed fogytáig…

– Történt valami… valami újabb köztetek? – kérdezte Flóra, s félt, a helyzet újra bonyolódik.

– Megint ugrál. Most meg az a baja, érte ne hozzak áldozatot… nem ér ő annyit.

– Tulajdonképpen hanyadik hónapban vagy?

– Átfordult a negyedikbe…

– Ilyen felelőtlenség… A múltkor egy hónapot lecsaltatok. Így más a helyzet. Ez nem választás, drágám, hanem kényszerűség.

– Azt hittem, hálás lesz, minimum megcsókolja a kezem. De még dilisebb. Te mártír, csak így szólongat.

– Majd helyrerázzuk, ne félj. No, ez a Vera. Így csenget mindig, mintha sarkában volnának a kopók. Bújj be, forgószél kisasszony…

Vera – miután odakünn Panninak cuppanós csókot adott – beviharzott. Táskáját, kesztyűjét, selyemsálját szétdobálta, cipőjét lerúgta, a rekamiéra kuporodott.

– Sziasztok, lányok. Hát te vagy az a Marika? Kinevezlek Marcsának. Hát ez a Panni egy főnyeremény. Van benne valami abszurd, ahogy ott alszik az előszobában…

– Hosszú história. Kitúrta az a hitvány párja.

– Mindig ugyanaz a nóta. Neked sem kell, Marcsa, egy büdös szót sem szólnod, világos a képlet. A férjurad összetéveszt a cseléddel, és még morog is, mert nem elég kéjesen vakarod a hátát. Most aztán keressünk olyan helyet, ahol homlokod alabástrom bőre kevésbé ráncosodik.

– Vera, drága, jeleztem, egy gyerek van, és most jön a másik. Nyugodt állás kéne, hogy a kettő összeférjen…

Vera fölpattant, Marikát hátba veregette.

– Nem vagyok emberevő. Folyik már az a nyomorult kávé? Add csak, barátném, majd én széttöltöm, amíg te megmoccansz…!

Forgolódott.

– Kezdjük a közepén. Jó melós vagy, Marcsa? Tudsz hajtani?

– Harminckét embert irányítok – mondta Marika, majdnem gőgösen. Bizalmatlanul szemlélte Verán az eperszínű pulóvert. Olyan szűk volt, hogy még a mellbimbója is kirajzolódott alatta. Még melltartót sem hord.

– Helyes… tehát az a lényeg, hogy amit kitalálunk, nyolc órába beleférjen…

– De azt nem szeretném, ha ide-oda rángatnának. Az önálló hatáskörhöz ragaszkodom.

– Mindenkit rángatnak, gyermekem. Abszolút főnök nincs, mindenki paríroz valakinek.

– Én ugyan nem – kottyantotta közbe Flóra.

– Te… – fordult feléje Marika. – A te tekintélyed… tudásod… nem hasonlítható…

– Tudjuk, tudjuk. Nem kell Flórát folyton dicsérni, úgyis túlteng az önbizalma.

Flóra fölfortyant.

– Ittál? Vagy megcsalt a Pista?

Vera összecsókolta.

– Nevess már! Azelőtt legalább némi humor volt benned… értetted a tréfát.

– Fáradt vagyok – mondta Flóra –, mögöttem kemény három hét. Ma még vár az íróasztal… képzelhetitek. Nekem se fenékig tejföl.

– Hát nem – Vera Marikához szólt –, amit művel, csoda. A ló nem bír annyit. És ez a légüres tér, körülötte! Ezt elviselni! Néha belesajdul a szívem, úgy sajnálom.

– Még csak ez hiányzott! – Flóra kacarászott, ezüstösen. – Rajtam sajnálkozni!

Vera a saját szájára csapott.

– Ma minden balul üt ki. Azt hiszem, Marcsa, hamarosan megfújják itt a takarodót… Hát mondd gyorsan, miben segíthetek?

Marika feszengett, vissza-visszasétált a tekintete a koponyára.

Vera odaugrott, kinyitotta az üvegajtót, a koponyát befelé fordította.

– Pardon… ehhez önnek semmi köze. Önt a kukacok már elfogyasztották.

Megint csöngettek.

– Imrét csak hétre rendeltem ide – mondta Marika bátortalanul –, öt óra… nem értem…

– Félsz, hogy az utcán egyedül megesznek a farkasok? – gúnyolódott Flóra. Mi lenne ebből a nőből, ha csak egyetlen éjszakára ott felejtenék Csehimindszenten?

– Tessék! – Vera a combjára csapott. – A dumának lőttek. Ahol férfi van, ott nincs őszinteség!

Marika megmerevedett támadó pózban. Egy perc alatt kiütött a nyakán három csalánhólyag.

Kottlik csapzottan, borotválatlanul érkezett, a zakó a karjára dobva, a tulipánnal díszített szabványing hónalja széles körben átizzadt.

– Hódolatom a hölgykoszorúnak. Hiába, akinek jól megy, még külön ajtónyitogatót is tarthat.

Minden kézcsóknál egy kissé megtámasztotta magát – majdnem rábukott közben Vera mellére.

„Részeg – gondolta Flóra –, úristen. Oda az este.”

– Sört ittam – mondta Kottlik, s leült Vera mellé –, éhgyomorra. Van ebédem? Nincsen… hát egy kicsit becsiccsentettem…

– Hétre vártalak. Ellenőrzés? – Marikának még a könyökén is remegett a bőrredő.

– Az… ügyet tárgyaljuk – mondta Flóra, hogy óvja a látszatot. Ebben az esetben ésszerűbb. – De még semmi konkrétum, épp csak kezdtünk belemelegedni.

Imre a poharakba szagolt, fintorgott.

– Pancs… Nem telik valami jobbra? Szóval még javában folyik a traccsparti… Ha a nők elkezdik, se vége, se hossza. Tegnap is kilenckor vetődött haza.

– Addig maradok mindig és mindenütt, amíg jólesik – sziszegte Marika. – Ezt már letárgyaltuk…

– Imre aggódik csupán – igyekezett Flóra –, most is csak aggódott, mire jutunk.

– Köszönöm, istennő – Kottlik felállt, mint a bohóc, hajlongott. – Ó, ti nők. Magyarázni, azt tudtok.

– Arról beszéltünk – folytatta Flóra, higgadtan, rendíthetetlen méltósággal –, hogy Mari olyan könnyebb munkát keres, ahol a szükséges pénzt azért…

– Szükséges pénz! – Kottlik fölhördült. – Asszonyom – Verához fordult –, ön idegen, és talán pártatlan… Kinek kell az a vacak pénz? Annyira fölvágni folyton, hogy többet keres! Be kell osztani, kérem, ami van, főzni, nem pedig folyton a drága hideget zabálni… nem hetente venni harisnyanadrágot. Talán nem tudom én eltartani a családomat? Nem gürcölök eleget?

– Igyon egy kávét – Vera beleerőszakolta a csészét a férfi kezébe, a kávé a tányérkára loccsant, Flóra figyelte, mikor ömlik az egész a turkesztáni szőnyeg vajsárga közepére.

– Szégyelld magad – Marika majdnem sírt. – Flóra előtt, éppen Flóránál…

– Ő is csak asszony… – Kottlik bizalmaskodva áthajolt, elkapta Flóra csuklóját. – Ő is ugyanott hordja… Fölvitte az isten a dolgát, jó, de azért néhány daliás támogató is besegített, ugye? A magam részéről akkor is hálás vagyok… mert az én feleségemet úgy kell a helyes útra visszaimádkozni…

Flóra fölegyenesedett, hátát nekitámasztotta az üveges szekrénynek.

– Marika, vidd innen. Részeg.

– A te pártfogoltad… – Marika előkotort a táskájából egy csomag papírzsebkendőt, gyömöszölte arcát, szemét, nyakát, az ázott, maszatos gombócokat a hamutálba dobálta. – Neki adtál igazat. Gyereket szüljek? Ennek? Még egyet? Örökre lekössem magam? – Toporzékolni kezdett, gyorsuló ütemben, mintha egzotikus táncot lejtene a vadak áldozati ünnepén.

Vera karon fogta.

– Panni – kiáltotta, vezette kifelé –, a fürdőszobába… eressze meg a vizet… mindjárt jobb lesz. Gyere szépen…

Úgy kellett vonszolni. De Vera erős keze nem engedte el a nyakát.

Kottlik bámult utánuk.

– Tessék – mondta aztán, némi ijedelemmel, a néma, egyenes derékkal, karba tett kézzel álldogáló Flórának. – Kifejlett, szabályos hisztéria… Sírni, azt igen! Érvek helyett könnyek. Világos, nem akarja megszülni. Minden fontosabb neki, mint én. És még azt hittem, te segítesz. De neked sincs szíved, már húszéves korodban is hideg béka voltál.

Flóra nem mozdított a szoborpózon.

– Eredj innen – mondta halkan.

Kottlik elbizonytalanodott, kerülgette az agyagkorsókat.

– Bocsánat – gyerekesen vékony lett a hangja. Választ nem kapott. Lassan hátrált az ajtó felé. – A feleségemet akarom – nyögte panaszosan.

Flóra ránézett. A gyémántkemény, sugárzó gyűlölettől Kottlik megsemmisült. Eltakarodott zajtalanul, az előszobában még azt motyogta:

– Mea culpa.

Vera visszahozta Marikát. Jól lemosdatta, még a ruhája is vizes lett.

– Szégyellem – mondta Marika, szinte kicserélődött a csap alatt. – Pedig nem szokott inni. De legalább a saját szemeddel láthattad. Ennek szüljek fiút?

– Magadnak – mondta Flóra hirtelen. – Szüld meg magadnak. Kell neked férfi? Kell neked kolonc?

– Durva paraszt… amikor hozzám nyúl… olyankor… akkor is, mintha meg akarna verni…

– Még megkaphatod! Gondolkodtam. A dolgok teljes ismeretében egyetlen radikális megoldás kínálkozik: elválni és egyedül fölnevelni a kettőt. Ez csak romolhat…

Vera összecsapta a kezét.

– Marcsa, be ne ugorj! Fölírom a nőorvosom címét, mostanában egy kissé komplikáltabb, de el lehet intézni. Ha az időd nem túl erős még, megszerezzük a papírokat, kapsz altatást, a nővérek nem vigyorognak a pofádba. Még egy gyerek! Ehhez a férfihoz! Meg vagy te buggyantva! Hány jó éved van még, őszintén, mondd, hány jó éved? Kein válás… a férfiaktól nem válunk el, azt az örömet nem szerezzük meg nekik. Ha már egyszer beadtad a derekad, legyen az a férj, hinterlandnak, úgy is lehet szórakozni. Tele a világ éhes pasasokkal, nem vagy te aludttej, vissza tudod adni a kölcsönt kamatostul…

– Verám – mondta Flóra határozottan. – Szeretlek, de mellőzd ezt a hangot.

– Flórám. Te ehhez nem értesz. Ha értenél, nem élnél így, ebben a múzeumban, azzal a szörnyű kölyökkel.

– Neked nincs gyereked.

– Nincs. De ha ilyet látok, mint a nagy reményű Béci, azt mondom, szerencse…

– Szeretem a fiamat – Flóra sebzetten leült, tartása megereszkedett.

Vera odarohant, megölelte.

– Persze hogy szereted, te isten báránya! Kit nem szeretsz te? Kinek nem tartod a vállad? De te… te kire számíthatsz?

– Nekem nincs segítségre szükségem.

– Irigyellek! – Marika púderezte a nyakán a csalánkiütéseket. – Irigyellek és bámullak. Ha én ilyen erős volnék!… Most végképp nem tudom, mit csináljak.

– Aludj egyet az ügyre – mondta Flóra idegesen –, amit szóltam, szóltam. De helyetted nem dönthetek.

– Idesüss – Vera maga felé fordította Marikát, tartotta a vállát, csipeszujjakkal. – Állást, függetlenséget nem feladni! Első törvény. Második törvény: a férfit arra használni, amire való. Ágyba bújni, társalogni vele, sőt, tanulni tőle… csak építeni rá, soha. Én le nem kötném magam. De ha már úgy esett, ragaszkodni hozzá foggal-körömmel! Egyetlen módon igázhatod le a férfit: nem ám az eszeddel vagy a fene nagy jóságoddal, hanem az ügyes fenekeddel…

– Vagy a gyerekkel – Marika tanácstalanul toporgott –, nem is tudom, Anikáéknál szülői értekezlet…

– Vagy. – Vera is lecsöndesedett; Marikát részvéttel nézte. De Flóra fensőbbséges profilja s az a sanda pillantás, ahogyan az órájára nézett, újra indulatba hozta. – De hát neki papolhatnánk… Flóra még mindig a külön, számára kirendelt arkangyalt várja…

– Nem rólam van szó.

– Jó! Ez tabu.

– Megállok én a saját lábamon… – mintha belső monológot folytatna, Marika úgy meditált, a környezetére alig figyelt.

– …akkor is igaz: nem élhet senki büntetlenül ilyen magányosan.

Flóra most már leplezetlenül bámulta az órát. A szája körül rángott a bőr.

– Őt a munkája teljesen leköti – Marika közelebb nyomult Flórához –, ehhez kell igazodni… Ez a mérték.

Flóra megenyhült, a régi, anyás mozdulattal simított az asszonyka fején.

– Fontos, hogy a te életedet sínre tegyük. Én nem számítok most.

– Ha erre a témára siklunk, mindig befagy… – Vera újra töltött magának. – De ne próbáld elhitetni, hogy neked nincsenek vágyaid… érzéseid. Minek ez a játék, ez a színlelés? Azzal nem vagy több, ha lehazudod magadnak. Nem igaz, hogy a környezetedben nem lelnél egy épkézláb férfit…

Most már mindegy, elúszott az értékes este. Nem teszi nevetségessé magát, ezt elhatározta Flóra. A környezetét, a tottyadt fenekű, több ivadékos, folyton elfoglalt régészkollégákat sem jellemzi; s hogy a szakmai féltékenység megöl minden nemi vonzást, arról is hallgat.

De valóban meg kéne értetnie magát. Legalább megpróbálni. Hiszen ez nem gőg, nem is elkülönülés; az emberi esendőség közös és örök, ez a pecsét a szájon indokolatlan, amellett félrevezető, egy ilyen zavaros délután mindenféle hamis képzetet kelthet; savanyú a szőlő, még majd ez a kis Marika is úgy vélheti…

– Lányok, lányok… de nehéz ez… – sóhajtott, igazított a haján, a porcelán vázát föltette az asztal közepére. – Hogyan értessem meg? – Ujjaival lágyan újrarajzolta a porcelánra festett jelenetet. – Valamennyi mítosz ismeri ezt az ősi képet. Élt valaha a Mennybolt és a Föld, tökéletes egységben, tökéletes nászban… élt az Őspár, összefonódva, eggyé váltan, a kezdet kezdetének hajnalán, kielégülten és boldogan. Aztán megszületett a viszály istene. Először csak egy fenyőtűt helyezett ég és föld, férfi és nő közé, aztán még egyet… még egyet, s lassan kettévált az alapharmónia. A kínai filozófia így fogalmaz: Elég volt egy késpengényi rés, hogy a világ a nagy egységet elveszítse – ez a veszteség dobta a férfit és a nőt külön utakra. S számunkra mi maradt? Fájdalmas vágyódás, sóvárgás az után, ami az ősmúltban elveszett, s egyszer, újra, fölragyoghat, talán…

Elhallgatott.

Marika zavartan megmoccant.

– A kínaiak?!

– Szállj le a szférákból, barátném – mondta Vera, aggodalmas arccal, elvette a vázát Flóra keze ügyéből. – Úgy beszélj, hogy mi is értsük.

Flóra hangot váltott. Kategorikusan fejezte be, egyszerűen.

– Azt vallom: ha tél van is, ne díszítsd magadat művirággal. Ne fogadj el pótlékot, ha nincsen igazi.

– Igazi… A szerelemben minden nő és férfi egyforma, akárhány diplomát izzadott is össze magának. Érzelmes boltilány és hódító borbélysegéd. Ez az érvényes séma.

– Én azt hiszem – mondta Marika, komolykodva –, Flóra megérdemelné, hogy kapjon egy átlagon felüli, méltó társat…

– Fiacskám – Vera készülődött, szedegette a holmiját, visszaigazította a koponyát, szemgödörrel előre. – Belép egy férfi ebbe a szobába… Vigyorog. Kézcsók, satöbbi, aztán ránéz erre a dögre… lehervad annak mindene. Nincs olyan férfi!

Flóra dühösen, mégis szánakozva bámulta Verát; Vera őt ugyanilyen indulattal. Marika zavarban volt. Ezek összevissza zagyválnak mindent; mi köze ennek a praktikumhoz?

– Egy szó mint száz – mondta konokan –, itt az ideje, hogy egy nő is megmutassa: nem úgy táncol, ahogy a férfinép fújja…

Panni rájuk nyitott.

– Flórika, lassan ballagok… Béci keresi a furulyát, én dugtam el, hogy ne nyekeregjen ilyen nehéz, zsúfolt nap után… – vádlóan a vendégekre nézett.

– Meg fogom mutatni! – Marika eligazította a margarétamintát a hasán, a nyomott margaréta sárga közepe éppen a köldökére került, lélegzéskor a lyukacska a könnyű anyagot egy kissé beszívta. – Megtanácskozom az ügyvéddel.

– Csak diplomatikusan… titokban inkább! – Vera nyújtózkodott. – Elültem a hátsómat, mégsem vergődtünk zöld ágra!

– Mit szól, Pannikám? – kérdezte Flóra, már ismét tudott mosolyogni. – Mennyi harcos amazon…

– Vitatkozni lehet. Tegye, akinek jut az időből…

– De hát a néni is nő – mondta Marika csodálkozva. – A néninek is van tapasztalata, véleménye…

– Hány éves maga, aranycsillag? – kérdezte Panni.

– Huszonnyolc… már el is múltam, sajnos.

– No én meg negyvenkettő. Mindössze tizennéggyel több. És Panni „néni”. Hát ez a véleményem. A tapasztalatom pedig az, hogy az diktál, akinek erősebb az ökle. A gyöngének, a szegénynek pofa be.

– Pannikám – Flóra védve átkarolta. – Ne hergelje föl magát, Pannikám…

Most már Vera is sietett, kapkodtak, dobálták a semleges szavakat, a fedőmosolyt és áthidaló gesztusokat, Marika hálásan, Vera zaklatottan, Flóra türelmetlenül.

Vera még elsütött egy utolsó bölcsességet:

– Ne feledd az elöltöltős puskát… minél jobban fojtják, annál nagyobbat pukkan…

Ezen már csak nevettek, Flóra és Panni: ennyi badarság, zagyva beszéd!

 

Húzzák, halasztják. A bizottság összeült, de már a jövő évi tervről döntenek. Tavaly az volt a baj, nincs konkrétum, homályos a föltételezés. Azért nem tárgyalták érdemben. Most a pénzügyi megszorításokra hivatkoznak, Savanya azt prédikálja, az állam inkább lakásokat épít, mint hogy súlyos milliókat költsön ásatásokra. A jövő mindig fontosabb, mint a múlt! Flóra csak a saját érveit állíthatja szembe: a múlt ismerete nélkül olyan a jövő, mint a gólyalábakra épített betonház, anyja méhében a szakállas csecsemő. Savanya persze dühöng: ezek az analógiák pontatlanok és betegesek, Csehimindszent nem szalad el, egy év múlva is bronzkori temető a bronzkori temető. Annyit hajlandó belátni, hogy a tübingeni kongresszuson – egyébként augusztus végére halasztották – nem mindegy, vélelmezett anyagról beszél-e a magyar tudós, vagy a teljes feltárás dokumentációját viheti, az európai összefüggések rendszerébe ágyazottan. Ez az a pont – mondta Savanya engedékenyen –, ahol Drégelynél még egyszer meg lehetne piszkálni. Rendkívüli engedély, kiutalás másképp kivihetetlen.

– Szeretném, ha máson takarékoskodnánk – mondta Flóra –, nem kell az üzleteket furtonfurt alakítgatni, csirkeboltot a tejcsarnok helyére, az eldugott mellékutcába kozmetikai mintaszalont… A sarki közértet két év alatt háromszor tatarozták, mindig máshova helyezték az ajtót, utána csodálkoztak, mégis kicsi maradt a hely, egymás fejét veri a nép a műanyag kosárral…

Savanya sóhajtozott; Flóra ne neki mondja, esetleg vállaljon képviselőséget. Miért ne, válaszolta, hallgatni ő is tudna a parlamentben olyan sokatmondóan…

– Ne galoppírozza el magát! – a beszélgetés ezzel végződött. Nincs elveszve semmi, Drégelyt előkeríti, talán telefonon elég lesz, nyugodtan megkérdezi: ha már az ő szava sem garancia, ugyan mihez lehet itt igazodni? Nem vagyunk az ötvenes években, műemlék kastélyokban talán már mégsem tenyésztünk disznókat; ugyan hova lett Károlyi híres íróasztala, ki apríthatta fel, hogy nyoma veszett, éppen az 1948 utáni időkben?

Még sincs Palikáéknak igazuk: Palika szűknek érzi az országot, az első adandó alkalommal – csak a diploma a zsebébe kerüljön – le fog lépni, kint marad. A Flóra-féle kötődést – helyhez, feladathoz, nemzethez – szentimentális érzelgésnek tekinti, a generáció ballasztjának, ami belenőtt a harminc-negyven évesek húsába, s most púpot hordanak, cserélhető zsák helyett.

Flóra imádott utazni – és imádott hazatérni. Tudta, amit itt  végez, azzal a mindenütt is gazdagodhat. Nem volt magyarságában kisebbrendűségi érzete; alázata volt csak: másutt elpusztulna, a helyhez kötött szolgálat feszítése nélkül.

A csacska Ottíliáknak bezzeg nincsenek aggályaik; talán honvágyuk sincs, s ha van, elég buták és ravaszak ahhoz, hogy önmaguk előtt is letagadják, égő hiányuk okait valami más egyébbel helyettesítsék. Ha Pannit nem szeretné annyira, elzárkózott volna, nem fogadta volna Ottíliát. De meg kell értetni vele, felelős az anyja sorsáért, s ha Flóra – a mégiscsak idegen – besegít, tárgyal, csak hogy a csere létrejöjjön, az édesgyermeknek is kutya kötelessége…

Igaza van Panninak: a pénztől függ a függetlensége. Az anyagiak kényszerítenek, az ő esetében. Kalácsot és ne tanácsot. S ahol mégiscsak tanács kell: hát az legyen célratörő, konkrét és határozott. Marika naponta telefonál, már-már túlzás a hálája. Elköltözött albérletbe, a növekvő hasával. Bátor asszony. Bátrabb, mint eleinte hitte. Anika hiányzik neki, természetes. Marika csak lopva látogatja, visz neki ezt-azt, éthordóban. Majd a válóperben megítélik a lakást is, a gyereket is. Kottlik brutális vadkan; a foga fehérjét időben kimutatta. Marika keserves helyzete tipikusan átmeneti helyzet, a végén kitartásának megérik a jutalma. Mint egyedülálló, beadhatja a kicsit hetes bölcsődébe. A rabszolga létezésből, a „család” fogalommal szentesített gazdasági börtönből kiszabadul. Vera mozgolódik az ügyben, jó lélek, csak hát ez a siralmas nemi rabság! S ezt nevezi függetlenségnek!

Úgy látszik, mindenki gyárt magának valamilyen elméletet, hogy önként vállaltnak érezhesse kényszerűségeit. Ottília sem azzal a tudattal fogta az öreg férjet, hogy ő most erkölcstelent cselekszik; az anyját is nyilván előre gyártott ideológiával hagyta pácban.

Megint egy fuccsba ment délután.

Panni moziban ül, hogy Flóra Ottíliával „négyszemközt” beszéljen. S még késik is az a taknyos.

Alig ismerte meg Ottíliát. Rózsaszín-szőke paróka volt a fején, s legalább tizenöt kilót fogyott. Meg kell hagyni, ez utóbbi az előnyére vált. Csak a nyaka alatt, a mellcsontján lett ráncosabb és lötyögőbb a bőr, a hirtelen súlycsökkenéstől.

– Kezicsókolom – mondta Ottília –, bár talán átválthatnánk tegezésre…

– Várjunk vele néhány évet.

– Hát ha Flóra néni szándékosan öregíti magát. Pedig egy kis smink nem ártana… Amerikában még a halottakat is kirúzsozzák.

– Kecsegtető perspektíva.

– Most gúnyolódni tetszik? Pedig nem érdemes annyira hajtani, Flóra néni! Én, a dolgok mélyebb ismeretében azt tanácsolnám, ha egy kis tőke összejött, tessék visszavonulni… jaj, de reprezentatív… Ennek a felét még nem is láttam… – mint a szakértő, fölértékelte a szobát. – Nekünk is van ilyen, csak galériával.

– Örülök… Iszol?

– Egy kortyot sem… kúrán vagyok, az ital hizlal legjobban.

– Minek akarsz tovább fogyni? Annak a… az uradnak nem vagy elég szép?

– Nem bírja a kilókat a szívem… néha úgy bedobog, hogy esem össze…

– Nem más fáj a te szívednek, Otti? – kérdezte Flóra, szigorúan a zöldes, villódzó szemekbe nézett.

– Tessék csak idepillantani – Ottília odadugta vaskos ujjait Flóra orra alá. Mennyivel nemesebb keze van az anyjának, pedig az nem is ápolja! – Az esküvői gyűrűm… Hans Dittel prezentje… huszonnégy karátos, hat brilliánssal… És kapok tőle születésnapomra egy olyan aranyláncot, ami a derekamat körüléri!

– Akkor mégis érdemes lesz visszahíznod – mondta Flóra nagyon is éles megvetéssel a hangjában.

Ottília önérzetesen felállt.

– Bánt, hogy Flóri néni hülyére vesz. Tudom, hogy anyika mit köszönhet, mégis… mintha leprás volnék, úgy fogott Flóri néni velem kezet… amikor minden józan ember tudhatja, hogy csak nem akartam anyika sorsára jutni, gyárban robotolni, s egy levegőt szívni azzal az alakkal, csak azért, mert valamikor kedve támadt egyet tekerni, s ezáltal a szülőapám. Hát nem volt igazam? Most aztán ott az a kurva, anyika meg ágyrajáró, kegyelemkenyéren…

– Anyád itt félig vendég. Ne túlozz. És ne sértődj meg a modoromon, megszokhattad…

– No persze – Ottília visszazökkent a székre. – Flóri néni munkaterületén nem is locsolnak szagos vizet… apropó… ha van valami herendi, dollárt is adok érte.

– Most rám figyelj – mondta Flóra keményen. – Anyádról van szó.

– Anyika csak tűr… az ő kis primitív lelkületével… sokáig azonban nem időzhetek. Sok ismerőst kell még a régiek közül lelátogatni. Tetszik tudni, Hans annyira érdekelt, momentán, az üzletében, hogy nem tudott elkísérni erre a kellemes magyarországi látogatásra.

– Nem hiányzik senkinek. Gondolom, neked sem. Ami kellett, megkaptad tőle.

– Jaj, tessék egy kicsit fölengedni… tessék elképzelni, honnan hova jutottam. Amikor esténként megemelem a sleppet, és megyek Hans oldalán… Csak ezt a parókát nem tudom megszokni… huhh… – leemelte a fejéről a díszhajat, előtűnt zsíros kis verébfeje –, szellőzöm egy kicsit, égeti a bőröm. – Élvezettel kapargatta a haja tövét, körme alatt a korpát összegyűjtve. Körülnézett, a parókát hova is helyezze. – Nagyon kényes… – Észrevette Dorottyát, kiszabadította az üveg alól, a parókával játékosan megkoronázta. – Jesszus… de muris. Ilyesmi kint is divat. Direkt parókatartó! Miből van?

– Valódi hulla, gyermekem. Valódi sárga csont. El ne törd, tedd gyorsan vissza.

– Hogyisne, valódi! Jó pofa tetszik lenni! – Dorottyát visszazárta, a parókát ölbe vette. Mintha kutyát simogatna, ujjai végével néha bele-belekotort a fürtökbe.

Flóra már nem haragudott rá, inkább szánta.

– Anyádnak pénz kell, lakáshoz – mondta –, minden egyéb csak prédikáció… az az ember, aki megkapta a kedvére való husikádat, törlesszen valamit annak is, aki fölnevelt.

– Pénzem nincs – Ottília elpirult, furcsa volt a pirulás, ezen az edzett arcon –, csak a szükségletekre… meg az ajándékok, amiben bőkezű…

– Szóval eladtad magad – tört ki Flórából, már a következő percben meg is bánta. Savanya miatt ideges, nem ér ez a lány ennyi puskaport.

– Igen – felelte Ottília, piszkálgatta a paróka varratait, tekintete lemerült. – Így is lehet fogalmazni. De a gyűrűmet itt hagyom. Majd hazudok valamit.

– Rendben – mondta Flóra, rövid töprengés után. Panni ószerese majd átveszi. Húszezret is megér. – Jó ötlet.

– Tetszik még valamit akarni? – Ottília hirtelen fölnézett, a szeme öreg és üres volt. – De akkor sem fog elköltözni. Ismerem az anyámat.

– Bízd csak rám.

– Kár, hogy nincs itt a nercem. Nem mindenki mondhatja el, hogy nercben jár, huszonhárom éves korára… Anyika kér, hogy maradjak. A fregolin talán még jutna hely nekem is.

– Nem, egyelőre nincs visszakozz! Ha egyszer már megcsináltad ezt a hülyeséget… egy ilyen öreg ember!

Ottília könnyei eleredtek, Flóra meghatódott: éppen úgy sír, mint az anyja, szapora csöppekkel, tágult szemmel.

– De hát milyen fiúk vannak itt Magyarországon? Mind lefeküdni akar, nősülni egy sem… Ez legalább gyöngédséggel és tisztelettel övez, igen… Boldog akarok lenni. Bűn az? A pesti fiúm, nyakig bele voltam esve, még az abortuszomat sem fizette… – fejébe nyomta a parókát, fordítva, szemébe hullott a kóc. – Meghalunk, Flóri néni… egyetlen életünk van.

Flóra ingatta a fejét, jobbról balra, aztán balról jobbra, mintha nemet intene, s egy titkos bizonyíték birtokában az elhangzott kijelentést tagadná.

– Nem?

Flóra hallgatott. Ottília helyére rántotta a parókát.

– Miért? – kérdezte csöndesedve. – Flóra néni talán boldog?

Flóra elmosolyodott. Tudta, hogy hiába, mégis idézte:

– „Ügyeskedhet, nem fog a macska egyszerre kint s bent egeret…”

– Úgy, úgy – Ottília könnyebbülten sóhajtott –, talán helyesebb is viccre venni… Vár az aranykalitka.

– Semmi sincs veszve – Flóra nem akarta így elbocsátani, hátha még okul, hiszen olyan fiatal; a szenvedés is érlel. – Fordulhat még. Lehetsz te is szabad.

– Igazán? – kérdezte a lány bizonytalanul; mintha különleges receptről érdeklődne, amit első hallásra, pontosan meg kell jegyeznie, olyan aggodalmas lett az arca.

 

…Gyerek még ez a lány, hogy örült a matyó babának! Odakünn cikk, azt mondta. Nem rossz kölyök, lehúzta azt az értékes gyűrűt az ujjáról, pedig nem is kérte senki, csak Flórika hatott a lelkére. Panni nem akarta elfogadni, kényszerítették, valósággal. Hartwig potom pénzért átvenné, hogyne, fityiszt az orrára, Hartwig élősködő, igaza volt Flórikának, kiderült a múlt héten. Panni éppen ott volt, amikor egy öreg-öreg bácsi odacipelt egy sötét, kormos képet, cirádás keretben. Hartwig vonogatta a vállát, aztán adott érte ötszázat, a keretet fizeti meg, azt mondta, a vásznat dobhatja a szemétbe… mit csinált vele, mit nem, tegnapelőtt mint alkonyi tájat, ragyogó színekben küldte Pannival a BÁV-hoz, nyolcezret fizettek érte, ismeretlen észak-olasz festő a XIX. századból. Panni azt javasolta, adják a felét a bácsinak, a címét úgyis felírta Hartwig, mert lopott holmit nem vesz, arra kényes. Hartwig hangja jegeces lett, ő üzletember, ez a kockázat, éppen… Panni nem vitatkozott, csak közölte, a jövőben nem állhat a rendelkezésére, a lelkiismeretével nem tudja összeegyeztetni. Hartwig azt felelte, a lelkiismeretét még negyvennégyben eltörölték, most aztán hagyják békén.

Nem, a gyűrűt nem viszi hozzá, majd Flórika segít értékesíteni, bár az ő ismeretségi köre csupa entellektüel, nincs azoknak pénzük. Színésznőt kéne keresni, vagy orvosfeleséget…

Csak még egy-két hónapot kell kibírni, akár guggolva is. Ottília is szívesebben jön haza, ha a csapból meleg víz folyik, ha van egy kedélyes sarok, ahol összebújva pusmoghatnak. Anya és lánya… a két árva. Ki tudja? Talán még el is válik Hans Ditteltől, nagyon úgy beszélt, mint aki előtt a helyes út kezd már kibontakozni… Flórika ért az emberek nyelvén, adott neki egy-két erkölcsi irányelvet…

Feri lesheti, hogy még egyszer kötélnek áll. Panni egy hete rájuk sem nézett, csak akkor osont a lakásba, ha a nő – rendszerint délelőtt tíz és egy óra között – az orvosokat járta. Feri lapkihordó, a gyönge fizikumával, ez a csoda! Hiába, másképp éhen halna a Margitka: a férje örül, hogy megszabadult tőle, meg is üzente a tejcsarnokossal, vissza ne menjen, mert agyonveri, már fertőtlenítette utána a szobát…

Borzasztó élet, ezé a Margitkáé. De a végén Ferit viszik el, Szent Mihály lován… Tegnap reggel találkoztak a kapu alatt. Feri nyakában nagy, viaszosvászon tarisznya, még üresen is alig bírta, ment az újságokért, Panni meg jött a műszakból. Bólintottak egymásnak. Feri egy percre megállította, mutatta a térdét, csúnya sebes, a nadrágfoszlányok belegennyedve. Leesett a lépcsőn, öt napja hajnalban, olyan nagy a körzete, nem tud koncentrálni, kicsúszik alóla a lépcső…

Panni nem mulasztotta el, kiszaladt a száján, hát ő hány emeletet mászott meg, annak idején, mint kispostás, mennyit dolgozott, mind mai napig, Feri helyett? És volt-e köszönet? Ó, nem hála, csak méltánylás, szeretet, amire a föld is szomjazik, azért süti a nap, locsolja az eső…

– Most bezzeg játszod a fenegyereket – mondta Ferinek –, de a lányodat elüldözted a tehetetlenségeddel.

– Margitka gyönge, rám van szorulva – ezt hebegte, ez a válasza, kár rá a szót pazarolni. Talán Ottília a jellemes: ő még az ajtót sem nyitotta az apjára, nem kíváncsi rá, azt mondta, tőle föl is fordulhat, különben is, eb vagy kutya, egyforma minden férfi… Talán mégsem olyan figyelmes, mégsem olyan tapintatos az a Hans Dittel… Célzott is rá Ottília, panaszolta, hogy ő itthon nem kapott kielégítő szexuális nevelést, nem tudja, mi a normális, és hol kezdődnek az elhajlások… Ki tudja, mire használják, mivel fizet? Ez a gyűrű is, inkább éget. Be kéne dobni a csatornalefolyóba.

De a szentimentalizmus öl – Flórika ezerszer megmagyarázta. Pénzre kell váltani, amit lehet.

Egyszer még utazhat is – Panni az IBUSZ-prospektust nézegette, el-elmélázott. Flóri adta a prospektust, még tavalyi, de hát a képek nem avulnak el benne. Stockholmi út is van, iszonyú drága, s ha Hans Dittel nem hívja, Ottília sem meri erőltetni. Különben is, Panni inkább a tenger mellé vágyott vagy magas hegyvidékre. Egyelőre nem időszerű, de tervezni, álmodni szabad. Repülővel Egyiptomba. Fény- és hangjátékok… biztosan ragyogni kezd minden, a sötétkék éjszakában, szikrázik, sziporkázik a homok, és zene szól, vékony üveghangon.

És India. A Tadzs Mahal. A halhatatlan szerelem, de gyönyörűen mesélte Flórika.

A jugoszláv tengerpart is selymes, talán még az olasznál is szelídebb. Még nem kéne szégyenkeznie fürdőruhában.

Tarpataki vízesés, sikló, a magasban lebegni, az ég alatt, vajon milyen lehet: csak egyszer, föntről nézni lefelé?

Persze, Nagymaros is szép. Ide kaphatna minden további nélkül beutalót. Ott a Duna. Egy kicsit piszkos, egy kicsit hideg, de romantikusan kanyarog.

Semmi sincsen befejezve – még csak most kezdődik. Áldás Flórikára, milyen okosan mondta: segíts magadon, Isten is megsegít… és Klumper Böske is megbékült. A művezető megdicsérte a frizuráját, madarat lehet vele fogatni azóta. Megint sokat énekelnek, éjjel kettő és három között.

 

Flóra ujjongott. Örömében megcsókolta Savanyát, az elpirult, és kedves, fickós fintort vágott. Aláírták a tervet, rányomták a pecsétet. Nem is kellett Drégelyt újra molesztálni, magától intézkedett. Mindenesetre titokzatos arccal közölték, volt ebben ellenszenv is, de Flóra nem törődött vele. Arra ügyelt, hogy a győzelmi mámor ne szálljon a fejébe, inkább alázatosan, már-már butának tettetve magát, mindenkinek külön-külön megköszönte. Drégelynek írt néhány sort: a publikált anyag első példányát – könyvformában – a nevére fogja eljuttatni. Hivatalból félig kötelessége; szerencsésebb emberi viszonnyá változtatni.

Alig egy hónap, és kezdődik a nagy munka. Azt a néhány gyakorlati teendőt fél kézzel is elintézi addig, még ideje is marad, el kéne menni Bécivel, délutánonként, az Állatkertbe, egyszer, amikor Béci még csak négyéves volt, megijedt a zsiráftól. A zsiráf kinyújtotta a hosszú nyakát, Béci átölelte Flóra térdét, mint a kapocs, úgy szorította, „védjél meg, anyu, védjél meg”, azt kiabálta. Megvédelek, persze hogy megvédelek…

De hát késő. Bécit már nem ijesztik az állatok. A közös sétákért nem rajong. Múzeumba, képtárba… annak volna még értelme. Hogy az apja és Kata asszony a nyáron el ne idegeníthesse.

Flóra elhatározta: este kilesi az alkalmas, enyhült pillanatot, odaül a fiú ágyához, türelmes lesz, meg nem sértődik. Talán, hogy elkísérje az ásatásra, arra is rá lehetne venni. Láb alatt volna, igaz, de tágulna a látóköre, egy anyának meg kell hozni ennyi áldozatot. Ha látnák a munkások, hogy fia van, az a drabális legény sem mondhatná, amit nyilván dicséretnek szánt a jámbor: „Nem is nő tetszik lenni, úgy éljek…”

Végül is vehetne egy új cipőt. Ez a trottőr sarkú valóban előnytelen, amellett egy kissé csámpás is már. Most szabad ilyen lényegtelen dolgokkal is foglalkoznia, ritka szünet, éppen erre rendeltetett, hogy az ember kissé kikapcsolódjon, föltöltődjön. Az idő is gyönyörű, kabát sem kell. Még tavaly vásárolt egy pöttyös selyemkosztümöt, fehér alapon vidám piros-kék pettyek, remek szabásvonal, ha perdül egyet, suhog a szoknya… Nem igaz, hogy a külvilágnak öltözködünk, bár az állatvilág nőstényei azért díszesebbek, hogy odacsalják a hímet. De az ember már önmagának akar tetszeni, az esztétikai érzék lázong, ha mindig ugyanabban az unalmassá koptatott formában kell forognia a világban…

Elégedetten állt a tükör előtt. Kicsi tükör volt, csak részletekben láthatta az alakját, egy kissé lehajolva, majd ágaskodva, közelebbről-távolabbról. Veránál ízléstelen tükör borítja a hálófülke két falát.

Flóra átmosta az arcát, forró vízzel, majd hideggel. Feszes és tüzes lett a bőre. Kedve támadt a halvány festékre; miért ne? Nem szabad dogmává merevíteni semmilyen elvet. Miért szükséges, hogy már tíz méterről leríjon, hogy ez kérem a doktor Suhajda Flóra, kandidátus, etcetera, etcetera…

Még dúdolt is az utcán. Egy kőműves a talicska mellől odakiáltott:

– Beadnék egyet, kisanyám!

Flóra nagyot nevetett; ez aztán bók – Vera méltányolná igazán.

A kirakatüvegek is hízelegve néztek vissza. Csak a cipő, ez az otromba sarok…

– Milyenre gondol? – kérdezte az eladónő. Dobozok egymás hegyén-hátán, gusztustalan kézből kapdosni a cipőt, nincs hely vagy cipőkanál, az eladónő nem is őt kérdezi személy szerint, csak általában, mindenki sürgeti, édes mindegy neki a válasz, csak a napnak egyszer vége legyen, csak kibírja talpon este hétig.

– Divatcipő, negyvenesben? – A nagy lábú asszony leforrázva húzódott vissza Flóra mellől.

– Harminchatos méret… fehérben – mondta Flóra, gyerekes büszkeséggel –, vagy harmincötös, nem is tudom…

Sikerült két különböző fél párat zsákmányolnia. Mindkettőt felpróbálta. A trottőrt, a kopott talpbéléssel, becsúsztatta a pad alá.

A földön ferdén futó tükörcsíkhoz bicegett: az egyik cipő magasított talpú emeletes építmény volt, a másik keskeny sarkú, finom orrú, pántos. Nézegette a test összefüggéséből kiszakított lábszárat, a bokákat. Hirtelen elszontyolodott. Hogyan válasszon? Nem mindegy? Majd máskor, elcsalja Verát magával. Nevetséges ez a toporgás, annyi idegen láb közt.

Szórakozottan, határozatlanul figyelte a szomszéd cipőt: a feszes férfizoknit, a hibátlan nadrágélt fölötte. Mulatságosan mozgott ez a két férfiláb: mintha bábot táncoltatna felülről valaki.

– Nem túl világos?

Flóra futólag föltekintett, meglepődött. Kétségtelenül őt kérdezték, az ő véleményét kéri az ismeretlen férfi.

– Lehetne egy árnyalattal sötétebb.

– Ugye? – A férfi megkönnyebbült. Flóra csodálkozva tapasztalta, milyen fürgén hordja számára a másik eladónő a dobozokat. Még a cipőpertlijét is meg akarja kötni! De a férfi nem engedte, sőt, láthatóan bosszantotta ez a kísérlet. – Talán ez?

– Igen – mondta Flóra megfontoltan, s bicsaklott egyet a magas talpban. – Ennél maradnék az ön helyében. Jobban illik…

– Köszönöm. – A férfi megfogta Flóra könyökét. – Ezt a kis csatosat válassza. Nem kell maga alá sámli, hogy észrevegyék.

Elsodródtak. Milyen szép férfi, gondolta Flóra. Milyen tiszta illata van. És emberi szeme.

Mint a bűnjelet, úgy fogta a széttaposott régi cipőt.

Ezt süllyessze a csomagba, legyen szíves.

Bizonytalan a járás, minden új cipőben. Mintha tojáson topogna, óvatosan lépdelt az aszfalton. Előtte sántított a férfi; a választott cipőről ismerte föl. Komikusan sántított. Visszakapta a tekintetét, s bevárta Flórát.

– Röstellem magam – mondta –, ilyen marhaságot. Kicsi.

– Még vissza lehet cserélni…

– Dehogy megyek vissza… hetekig tart, amíg egy vásárlásra elszánom magam.

– Én is – legyintett Flóra, s ösztönösen ő is sántítani kezdett, pedig nem törte a cipő. – Ezt jól kiválasztottuk!

Nevettek, sántikáltak együtt. „A mellékutcánál biccentek és befordulok” – tervezte Flóra. Elbúcsúzott a férficipőtől.

– De hiszen lenyúzta a bőrt – kiáltotta –, véres már a sarka!

– A múlt héten is vettem egy cipőt – a férfi derült saját ügyefogyottságán. – Az törte föl először… most akartam kényelmesre cserélni. Majd taxival…

Kivette Flóra kezéből a csomagocskát.

– Szabad? – Hosszú, ideges ujjai voltak, túl erős porcogóval. Gyűrű nélkül.

– Taxi? Csúcsforgalomban?

– Hát akkor menjek egy kapu alá, s vegyem a régit vissza? – olyan kedves gyámoltalansággal kérdezte, ami rikító ellentétben állt a külsejével. Hasonlít a kosárlabdás fiúra, gondolta Flóra, s nagyon elszégyellte magát. Olyan buta is, nyilván.

Egyszerre álltak meg; Flóra ránézett, nem tudta, nyújtson-e kezet.

– Köszönöm a segítségét – mondta a férfi. – Elsősegélyt már nem is merek kérni.

– Hát éppen van ragtapaszom, sebbenzinem… Csak hát…

– Aráber István vagyok – mondta a férfi. – A szituáció teljesen ostoba.

– A fiam mindig összeszed valami karcolást – mondta Flóra, majdnem védekezve.

– Hány éves a fia?

– Tizennégy… tizenöt!

– Magát pólyáskorában rabolták el?

– Annyi éves vagyok – mondta Flóra, konok elszántsággal –, amennyi a cipőm mérete…

– Érdekes – nevetett a férfi –, én is.

– Szóval, maga negyven – mondta Flóra; megdöbbent, most ébredt rá, hogy a dobozról leolvasta a jelzéseket.

– Hülye helyzet – mondta Aráber –, hatra az egyetemen várnak. Így nem állhatok katedrára.

Egyetem. Katedra.

– Kérem – igyekezett férfiasan kezet nyújtani. – Suhajda Flóra vagyok. Magam is tudom, egy ilyen kis véletlen milyen kínos lehet. Két házzal odébb lakom, állok rendelkezésére.

– Muszáj ilyen szertartásosan?

Flóra elmosolyodott, de a hangnemet – a férfiasan objektív baráti összeműködést jelezve – megtartotta. Arról beszélt, hogy valóságos gyötrelem ez a mindennapi hercehurca annak, akit a saját világa lefoglal, régész, röviden említette. Ő építészmérnök, mondta a férfi, ugyanilyen röviden, aztán kölcsönösen ráébredtek, hogy valahonnan nyomtatásból ismerik egymás nevét.

– Szomorú – Aráber sziszegve mászta, egyenként a lépcsőket –, hogy az ilyen külsőséges tények, ki kicsoda, nagyobb bizalomra adnak okot. Holott ennél fontosabb a szóval meg nem határozható bizalom… a közös aura érintése.

„Istenem – gondolta Flóra –, ez nem pehelysúly… Istenem, de kár…”

Egy másodperc alatt sajdult belé a hiány. S vele együtt a kétségbeesés. Átmenet nélkül.

Aráber az előszobában ledobta a cipőjét.

Mindjárt – mondta Flóra –, menjen csak beljebb nyugodtan, harisnyában… előkeresem a mentőládát…

Kapkodott a fürdőszobában, a gézt, ollót tálcára tette. Mintha vacsorát vinne, a munkából megtért kedvesnek, olyan buzgalommal sietett befelé.

Aráber István a koponyát nézte éppen, egészen közel hajolva, szemüveggel.

Vera bezzeg figyelmeztette.

Aráber megérintette az üveget, mutatóujja hegyével.

– Szép – mondta. Aztán Flóra mellé lépett, s Flóra keskeny állát ugyanazzal az ujjal egy kissé magasabbra támasztotta. – Szép…

A csoda megtörtént: a két minőséget egybeemelte. Megszűnt a rés a Menny és a Föld között; kicsúszott az elválasztó kés pengéje, a kagylóhéjak összeborultak, fedte egymást minden repedés.

 

Lépések

Az a délután! Álomban van csak ilyen. Ahogy álltak, a koponya előtt, egymással szemben. Egyetlen perc volt, lehet. De megtörtént, aminél több emberrel nem történhet. Mozdulás, érintés, szó szükségtelensége. A nyilvánvaló fölragyogása.

– Furcsa – mondta a férfi. – Nem értem.

Egészen kisfiússá vált, ahogy tétován, lassan leereszkedett a székre.

Flóra vágott egy darabot a gézből.

– Majd én – odaguggolt a férfi lábához, gyöngéden lehúzta a cipőjét, a zokniját visszatűrte. Utoljára Bécinek segédkezett így, talán másfél esztendeje. De Béci nem volt ilyen türelmes, meg sem köszönte. „Szerintem te élvezed a sebeket” – ezt mondta a taknyos, s mintha kegyet osztana, a lábát úgy tartotta az anyja orra elé.

István szabadkozott; megrendülésféle látszott a szemében. Megvárta, amíg Flóra befejezi a kötözést, aztán a könyökénél fogva fölsegítette, nézte csak, nézte.

– Fél hat – figyelmeztette Flóra. – Hatra az egyetem.

– Ugye, nincs férje?

– Honnan tudja?

– És nincs…?

– Barátom?

– Nem ide illő szó.

– Egyedül vagyok – mondta Flóra, s bár a választ öntudatosra és ironikusra tervezte, panasznak, jajkiáltásnak hatott mégis.

– Én is – István följebb emelte a jobb kezét, az ujján még ott világított a frissen lehúzott gyűrű helye. – Szimpla történet. Majd elbeszélem.

– Most mennie kell – mondta Flóra, meggyőződés nélkül.

– Visszajöhetek?

– Ma?

– Még ma este.

– Várom.

Aráber sóhajtott. Mentek kifelé, a férfi szinte vitte Flórát, mintha ő volna otthon. Az ajtóban megcsókolta az asszony könyökét.

– Vigyázz addig magadra.

Természetesen hangzott a tegezés.

Flóra bámult utána az előszobaablakon. Milyen magas!

Aztán lekuporodott a heverőre, zúgott a füle, mintha víz alá nyomták volna hirtelen. Följebb préselődött a gyomra.

A szoba is megváltozott. Kesernyés szag maradt a férfi után, finoman kesernyés, levegőben úszó illat. Fölgyűrődött a rojt a szőnyegen. A szemközti ház ablakáról visszaverődött a nyugvó nap fénye, pirosra hevítette a koponyát. Mintha tűz égne Dorottya szemüregében. Mintha vérezne a csont.

Flóra talán egy órát is ült, mozdulatlanul. Semmi mást nem érzett, csak zuhanást és repülést. Zuhanást és repülést. Zuhant, ismeretlen verem ismeretlen mélyébe – azután szárnya nőtt, s emelkedett, tető nélküli magasba. Mindkét véglet egyszerre volt félelmetes, egyszerre édes. Időérzéke megszűnt, énje a lazára engedett pórázon körüllebegte, aztán szíve tájára visszavájta magát, mindennél élesebben.

Hirtelen elkapta a nyüzsgési kényszer: Flóra fölugrott. Amúgy is aktuális – gyorsan áthúzta az ágyneműt. „Ne zavarj” – cédulát tűzött Béci ajtajára. Panni ma már nem kerül elő. Kent néhány szelet kenyeret a konyhában, a szegényes választékból. Lezuhanyozott; egy pillanatra meghintáztatta tenyerében a mellét. Végül melltartó nélkül bújt a nefelejcsmintás kartonruhába. Régen viselte.

Nem gondolkodott. Sőt: nem is gondolt semmire. Szokatlan állapot. Futkosott ide-oda.

Már-már föltárcsázta Verát. „Mégis van – ezt akarta a kagylóba belekiáltani –, van kivétel. Erre vártam, ostobák.”

Megrémült. Honnan ez a bizonyosság?

Utána már könnyű. De így az igazi: a varázsérintés hitelével, amikor az ösztön megkondítja a legbelső, rozsdás nagyharangot, amikor a lélek sem tiltakozik, olvad; és végre, végre egyszer már rábiccent az a gőgös agy is, előre rábiccent, tévedés nem lehet, a beteljesülés már csak korona. Ne legyen tartás! Azt mondja a legenda, éjszaka megelevenednek a szobrok, a talapzatról lelépnek, megszólal a kőhegedű is, vágtatnak a márványpaták…

De ha… nem jön vissza?

Ezt a régi Flóra kérdezte: az óvatos, higgadt, tárgyszerű. De már az új Flóra felelt: az lehetetlen!

Észre sem vette: dúdol. A Pillangókisasszony nagyáriáját énekli, s közben – amíg elrendezi a már hervadó virágokat a vázában – alázatosan meg-megcsuklik a térde, az önként vállalt szolgálat mámorával.

– S lám… egy szép nap végre… füstfelleg száll az… égre… ki jön ott… ki jön ott…

Az iskolában altot énekelt. A szoprán megbicsaklott, idejét sem tudta, mikor hagyta el a száját ének.

Valami még nyugtalanította.

Dorottya.

– Bocsánat – dúdolta, s beljebb tolta a koponyát, könnyedén, mintegy véletlenül ráejtett egy színes sálat. Szemérmes öreg hölgyek borítják le így a kalitkában a kanárit.

– Engem zavar – mondogatta –, nem őt! És ez a nagyszerű. Szép – szép. Így szólt. Így szólott.

Kedvét lelte az archaikus fordulatban.

 

Ahogy később is történt: minden úgy látszott tökéletesnek. Hogy csak feküdtek egymás mellett, ezen az estén, az elragadtatottságnak oly fokán, amikor a cselekvés beteljesülése lehetetlen, amikor a realitás fölé duzzasztott vágy önmagát semmisíti meg.

Az éhhalál küszöbén álló ember az első korty életmentő tejet alig bírja lenyelni, fáj a kortyolás: a tudat, a menekedés tudata fontosabb, mint a tény, Flóra később így fogalmazta.

Később sokat nevettek, az elégültség párás tekintetével, emlegetve ezt az első félszeg estét. István is bevallotta, valami görcsöt érzett, érthetetlen, bénító félelmet, hogy csalódást kelt, hogy túlságosan nagy a felelősség, az ügy különleges, nem is emberi talán… Mohó együttléteik kedvelt pihenője volt ez a sziget, a gyönyör első közös emléke.

És a korai nyár is tombolt. Igazi meleg, igazi napfény, igazi, foszlás nélküli délikék égbolt.

Szerencse, hogy az ásatás késik. Ilyen tikkasztó hőségben úgysem haladna a munka, csak gyötrődnének, fölöslegesen. Milyen nagyszerű lesz, esetleg kora ősszel, ezzel a háttérrel nekiindulni, ilyen csodanapokkal megrakottan, teli erővel, energiával… igaza van Istvánnak. Így még a munka is édesebb. Bizonyára édesebb, csak most éppen nincs semmi sürgős, a könyv anyagával amúgy is ráér decemberig, nem célszerű előre dolgozni, ebben a szakmában egyik pillanatról a másikra születhet valami új, amivel számolni kell. És szétdarabolni sem célszerű az időt, majd az ásatás után, Tübingen után, három hét megfeszített koncentráció következik. Különben is: szabadság mindenkinek jár, Panni is elutazik, beutalóval, Sopronba. Kérte is, állítson össze Flóra egy listát, mit érdemes megnézni, hiszen műemlékváros…

Béci is megy, napok kérdése, Kőszegre, várja Katica mama meg szegény Andriska… Így helyes, ne szakítsuk el a gyereket az apjától, István is helyesli.

Flóra kitalált egy új hajviseletet. Nem lógatta a haját, laza kontyba tűzte a nyakán; kétoldalt, mint a pottyanni kész dió héja a legkisebb szellő járására is szelíden el-elvált arcától a keret.

Béci tömören nyilatkozott:

– Undorító… ebben a melegben… bolond vagy, anyóca.

Béci Istvánt sem szívelte. Amikor először találkoztak, komikusan összevágta a bokáját, inkább gúny volt ez, mint tiszteletadás, kezet nyújtott, s természetellenesen mély hangon mutatkozott be:

– Szépreményű Andriska Béla…

S mint akinek hernyó esik a kényes bőrére, az érdeklődő kérdéseket úgy söpörte félre:

– Tanulmányi eredményem kielégítő… a jövőm felől még nem döntöttem…

Minél oldottabban kérdezett István, annál tüskésebb, modorosabb lett. Töltse csak az apjánál a nyarat.

– Nem kell rá haragudni – mentegette István –, féltékeny rád, és az apját sajnálja… nincs az effajta vendégekhez hozzászokva.

– Mi kifogásod van István bácsi ellen? – faggatta Flóra; betolakodott a kis szobába, odapréselte magát a fiú ágyának szélére. – Jó barátom… gyakran fogod látni. Együtt is vacsorázunk néha.

– Én ugyan nem – Béci állig húzta a takarót, nem engedett át a húsából egy forintnyi szabad helyet. – Azért csuktál ebbe a külön odúba, hogy ide bújhassak. Nem kényszeríthetsz, hogy társalogjak.

– De hát mi a kifogásod? Okos, kedves, téged méltányol…

– Semmi közöm hozzá. Te persze mindjárt azt hiszed, ellenszenv vagy harag. Pedig csak nem érdekel. A te dolgod.

– Szeretném, ha egyetértenél, Béci… nem érted? Szükségem volna rá…

– Ugyan kérlek, anya. Ma már a lányok sem várnak házi áldást, mielőtt szögre akasztják a bundájukat…

Flóra felállt, a fiát majdnem gyűlölettel nézte. Hiszen ez már gonosz, cinikus férfi. Még fölpofozni sem érdemes, tovább húzza a paplant a feje búbjára, pufoghat az ökle a vattacsomókon.

– Nincs többé szavam hozzád – mondta, s el is hitte abban a percben.

Hogy Béci még utánaszólt, csak nagyon keveset enyhítette.

– Ne melodrámázz… Jogod van hozzá. Csak ne kívánd, hogy részt vegyek. A te dolgod.

A te dolgod. A te dolgod. A szenvtelenség pattogó, szúrós kavicsai. A megosztás naiv vágya. A már-már fecsegéssé híguló közlés ingere.

Vera, Flóra diadalittas beszámolója után, hamar fölocsúdott.

– Ojjé… mekkorát fogsz pottyanni! Barátném, barátném, csak langsam, langsam! Ha ez csak félig olyan isteni, mint amilyennek leírtad, minden szőrszálára akad egy nő… ne akarj berendezkedni véglegesen… carpe diem… élvezd a napot, de ne ideologizáld agyon, ne öntsd nyakon ezzel a transzcendens szósszal, elrendelés, egymásra találás, atyaisten… legalább törvényesen elvált?

Nem volt értelme tovább beszélni. Vera mindent lehúz, azonnal, a maga gusztustalan, magánhasználatú vizeire. Marika meg oda sem figyelne, csak Imréről meg a gyerekéről lehet vele beszélni, a saját problémáján kívül el sem hatol hozzá a szó. Különben is Flórát olyan magas, egyszemélyes emelvényre helyezte, s akkora babérral látta el, hogy már képtelen férfit odaképzelni melléje.

Panni, ez a drága, egyszerű Panni, ez legalább valamit megértett. Nem a megmagyarázhatatlan lényegből, inkább a hatást mérte fel, ennek örült, tiszta szívből, gyermeki csodálkozással.

– Flórikám, aranyom, az Isten tartsa meg maga mellett… olyan jó együtt látni kettejüket, tetszik tudni, a szem nem hazudik, tetszett látni az egészen világos kék szemét, s benne a feltűnően sötét szembogarát? Figyelje meg jobban, Flórika, ártatlan ember az, folt nélküli… nem hiszem, hogy valaha is hazudik. És Flórika van fölényben: akárhogy is, Flórika az erősebb, rögtön látni, ez a férfi valósággal el van érzékenyülve, hogy Flórika körül süröghet… pedig hát nem akárki, tekintélyes elme, már ahogy az elbeszéléséből kivettem…

Flóra tudta, hogy amit művel, kamaszlányok szokása. Egészen pontosan fölmérte, miközben ecsetelte Panni előtt Aráber kiválóságait, milyen komikus a helyzete. Panninak dicsekszik, az meg közben pucolja az újburgonyát, időnként fölnéz, és helyeslése jeléül egyetértően hunyorgat.

– Képzelje, Pannikám, alig negyvenéves, és már az ő könyvéből tanulnak az egyetemen. Majd ha egyszer arra jár, nézze meg az új városrészt Baján, ő tervezte; de számtalan helyet említhetnék, a tervezőintézet helyettes főmérnöke, a legtehetségesebb szakemberünk, csupa fantázia, betonkalitkát nem épít, egyéni koncepciója van, ha beszélni kezd a terveiről, fölgyújtja rögtön az ember képzeletét. Már öt éve Ybl-díjas, szerintem csak azért nem kapott újabbat, mert Kossuth-díjat szánnak neki, ahhoz viszont még fiatal…

– No meg azt is úgy osztogatják, mint nálunk a prémiumot – bólintott Panni –, annak alapján, hogy kinek mi fityeg a mellén, nem lehet eligazodni…

– Pannikám, bölcs beszéd!

– Még majd házasság lesz belőle! Megérjük, hogy Flórika föladja azt a féltett függetlenséget!

– Egyelőre örülünk egymásnak, Panni szívem… szabadon… Négy hónapja vált el.

– De a lakás neki maradt?

– Ó, saját házuk van a Sas-hegyen… az apja fogorvos, kétszintes villa, alul laknak a szülei, az anyja egyúttal az apja asszisztense. Neki hagyták az egész felső emeletet…

– Hát akkor lassan a családi bemutatkozást is meg kell ejteni…

– Csak semmi sietség! Végül is, gondolja meg: három hete, hogy egymásba botlottunk… fantasztikus…

– Az élet produkál meglepetéseket, aranyom. Ugorjon fejest. Én is fejest ugrottam a terveimbe. Nem baj, ha házgyári lesz a lakás, csak a papír meglegyen, odadugom Feri orra alá; a bosszuálló angyal semmi hozzám képest…

Mulatságosan villogott a szeme, mint a tilosra állított fénysorompó. Flóra átölelte, megcsókolta.

– Jaj, csak elhihetném…

– Odabent is megmondtam. Az a régi Pásztor Panni volt, nincs. Igenis, átmegyek jövőre a nappali műszakba.

– Hiszem, ha látom!

– Nekem Flórika a példa. A Flórika határozottsága. Csak ne essen az eső Sopronban… ki tudja, mire jövök haza – hunyorított megint. – Miféle meglepetésre. Olyan esküvői vacsorát csinálok…

– Pannika, csillagom – kiáltotta Flóra, az arca piros lett, áttetsző, a szája szélén egy csöppnyi nyál csordult –, ne kombináljon… kérem.

Hiszen ebben az egészben nem ez a szokványos fordulat a cél. Ez a kapcsolat sokkal, de sokkal… rendkívülibb. Szóba sem kerül. Két égetett ember, teli friss sebhellyel, persze hogy magasabb rendűt akar már. De ezt úgysem lehet Pannival megértetni. Panni derék teremtés, okos is a maga módján. De hát más súlycsoport, hiába.

 

Panni négyágyas szobát kapott, a hipermodern szálloda mellett, a régi üdülőben.

– Tulajdonképpen ugyanaz – mondta a portás, és túlontúl kedvesen mosolygott –, irányítás, koszt, szolgáltatások, minden. Csak hát nem fér mindenki ezen a kilenc emeleten. Valakinek a régi kúriát is igénybe kell vennie.

Flórika figyelmeztette előre: ne hagyja magát. Kétágyas az újban vagy négyágyas a régiben, nem mindegy.

De logikusak a portás érvei. S odacsúsztatni egy százast, hogyan? Panni nem ismerte a mozdulatot, a megfelelően könnyed és egyúttal mégis határozott mozdulatot, amivel ez szabályszerűen végrehajtható. Pedig a százas ott lapult az orkánkabátja zsebében.

Legföljebb gyalogol az étkezésekkor, a séta bele van kalkulálva. Egészséges környezet, az ország legszebb hegyvidéke. Lehet, hogy Ottília magasabb hegyeket láthat, de az illat, ez a tiszta, éles levegő, a fenyő szaga egyforma mindenütt.

Dúdolt is.

„Nyár van, nyár… röpke lepke száll virágra, zümmög száz bogár…”

Meg volt a szobával elégedve. Bent rádió, közös tévé a hallban. Zuhanyozófülke. A falon rézkarc. Csendélet, olvashatatlan szignóval. Egy szelet dinnye, szőlőfürt, két körte és szétszórva maroknyi cseresznye vagy meggy. Érdekes. Ez a művész nem tudja, hogy a cseresznye nem akkor érik, amikor a dinnye, a szőlő vagy a körte?

Mindjárt el is röstellte magát. Ha Flórika itt volna, megmagyarázná, a képen nem szabad a teljes valóságot számon kérni, egy az egyben, hanem a szándékot kell keresni: miért ezt és miért éppen így ábrázolták?

Talán a meghökkentés volt az alkotó célja – gondolta Panni, s közben kicsomagolt. Utolsónak érkezett, mert már csak egy ágy volt üres, a legzajosabb a zuhanyozó mellett. A másik három ágyon már ott lobogott a törülköző, a félreérthetetlenül kiterített három pongyola. – Bizonyára az élet kuszaságára céloz ez a festő! – Panni elkedvetlenedett. De kár, hogy nem tudja megfogalmazni, amit érez, szakszerűen.

No majd elbeszélgetnek a szobatársnőkkel esténként, erről-arról. Tanulni nem szégyen – bizonyára iskolázottabbak. A törülközők ugyan nem árultak el semmit: mindhárom frottír és feltűnően nagy virágos, új. Panni túlságosan kicsinek találta a magáét, ódivatúnak, a piros csíkozással. A köntösök – egy báliruhaszerű trevira, egy szatén és egy steppelt nylon – csupa újabb bizonytalanság. Mellettük a katicabogár-mintás krepp pongyolája bizony szegényes. Pedig a krepp ilyen helyre praktikus, nem kell vasalni.

Mit mondana Flórika?

Aki a külszín után ítél, le van tojva. Flórika sem visel elegáns házi köntöst, még most sem vett magának. „Aki szeret, a lényemet szeresse” – így mondja, ilyen magabiztosan. Persze, az a furcsa Vera barátnője másképp beszél: „Anyukám, a csomagolás csinálja a gusztust…” Mint a repedt fazék, a sok büdös cigarettától úgy csikorog a hangja.

A fürdőfülke üvegpolcán talált még egy tenyérnyi helyet. Mennyi tégely, mennyi kacat! Ilyen spray, olyan spray, krémek, hintőpor lábgomba ellen, külföldi napolaj…

Kitette a fogkrémét, a fogkeféjét és a nagy doboz Niveát. Minden időben, napban, szélben, a legkiválóbb arcápoló szer. Bevált márka.

Közel volt a tükör, egy kicsit belefelejtkezett. Ha ezek a sugaras ráncok – mint egy kerék küllői! – nem volnának!

De hát kinek is kívánna tetszeni? Feri még a kölniért is haragudott, rendes nő nem pancsolja a hónalját. Bezzeg, most jó neki a lila fejű: olyan az a nő, mint a saját maga röntgenképe: csak folt, folt és temérdek borda. A hülye Feri fölhizlalja, aztán az majd hipp-hopp visszamegy a goromba urához, az legalább férfi, hülye Feri, mire megy a játék, nem veszi észre, futkos, lohol az újságokkal. Ötszázharminc forinttal tartozik így is, apránként nőtt föl az összeg, Panninak nem volt szíve megtagadni. Inkább, minthogy valamit a lakásból eladjanak. Arra szigorúan ügyel, leltárt is készített, bár Flórika szerint nem ér az semmit, ha nincs közjegyzővel hitelesíttetve, tanúnak azért aláírta, mindenesetre.

Az életnek útja halálig nincs végleges sorompóval lezárva. Ottília is biztató híreket ad. Nem egészen világosan, de azt fejtegeti, megpróbál ezentúl a szabadság kategóriájában gondolkodni. Nyilván a válásra céloz, akkor pedig csak hazajön, s lesz is már hova! Csak a gyűrűt kell még eladni valakinek, aki nem csaló, mint Hartwig, Flórika már keres is vevőt. Istenkém, csak Flórikának sikerüljön… az az új szerelem. Doktor Aráber István. Már a neve is vonzó.

Panni megszokta, hogy a férfiak – művezetőtől fölfelé – jónapottal köszöntik. Aráber István – amikor Flórika bemutatta – „Látod, István, ő az én háziangyalom” –, kezet nyújtott, s nem szégyellte kimondani, csengő hangon: „Kezicsókolom.” Talán még a kezét is megcsókolta volna, ha Panni nem húzza vissza olyan gyorsan. Apróság, de milyen jellemző! Rendes ember. Ember. A külseje is megnyerő, szívesen legel rajta az ember szeme. S egy kicsit mindig lehajol, hogy Flórikának ne kelljen ágaskodnia.

Ahhoz a főorvoshoz hasonlít. Csakugyan! Panni hosszan zuhanyozott. A sűrű, langyos víz tetőtől talpig beborította, mintha a haja érne bokáig, az ölelné körül, selymes, lágy vízitündérhaj, s valaki cirógatná a bőrét, csiklandozó szerelemmel a haja alatt, titokban.

Mindent bepárnázott a jótékony gőz. A tükröt, a csempét, a vasfogast.

Az a főorvos. Egyszer elmeséli Flórikának, most már talán Flórika sem érti félre.

Kis plasztikai műtét volt, talán nyolc esztendeje. Már a szülés után figyelmeztették, a méhszalagjai megereszkedtek. De csak jóval később vált tűrhetetlenné a fájás. Érdekes, a kórterem hasonlított ehhez az üdülői szobához. Csak ott nyolc ágy szorult a szűk falak közé. A professzor úr azt a néhány két- és háromágyast fenntartotta a saját betegeinek. Egyágyas szoba? Ugyan. A nővér fölvilágosította: oda csak a haldoklók kerülnek vagy az a néhány híresség, potentát…

Hát nem, Panni egyik sem volt, hála istennek. Örült, hogy bejutott. Hetekig várt a körzeti javaslattal a kiutalt helyre így is. Igazán könnyű eset: mindössze hét napot, ha bent töltött. Különben szerencséjére, a főorvos operálta, a főorvos pihenésként szerette a rutinműtéteket. Igen, Aráberre hasonlított: a modora, a fejtartása, a tekintete, ahogy mindenkihez volt egy-két jó szava… az alorvos bezzeg fölvágott, a taknyos, csak latinul beszélt, pedig a tojáshéj még ott száradt a fenekén. Az osztályos orvos pedig nagy malac volt, folyton vihogtatta a nőket, dőlt a szájából a sok, ocsmányabbnál ocsmányabb vicc, egyébként is, egy-egy unalmas este, mintha kuplerájban volnának, kényszerű szieszta idején, úgy megvadultak az asszonyok, nem is volt más téma, csak a férfi, a férfi…

De ha a főorvos vizitelt, csend támadt. Eltakarították a szekrénykékről az ételmaradékot, lerágott csontokat, simábbra húzták a lepedőt, lábukhoz fektették a pongyolájukat, mint katonáéknál, szabályosra hajtogatva. Pedig Pócsi főorvos úr nem ordított, nem dirigált, csak megállt az ágyaknál, és nézett. Arcról leolvasta a betegek állapotát, hangulatát, esetleges panaszaikat. Személyre szabott nyugtató mondatai voltak, és személyre szabott mosolya.

Panni alig várta, hogy a slepp élén belépjen. Elvörösödött, Pócsi azt hitte, szégyellős. Szépen szólt, szelíden:

– Kicsi asszony, nincs baj. Vigyázunk magára. Kicsi asszony. No.

A szakszerű mozdulatok közben a keze Panni combjához ért, megtámasztotta ott az ujjait, egy pillanat volt, persze, szándék nélkül, pihenőképpen, a gyöngédség és szeretet simogatása, aztán Pócsi továbblépett, átvitte fényes tekintetét a szomszédra.

Panni sokszor idézte ezt a pillanatot. A megsemmisülésre vágyó boldogságot. Sem előtte, sem utána nem érezte ezt a mámort, soha.

Tudta, hogy nem igaz, mégis beképzelte – már a képzelet is gyönyörűség –, a főorvos úr hozzá egy árnyalattal szívesebb. Hiszen még ezt is mondta:

– Ne siessen, kicsi asszony. Hát nem jobb itt, mint otthon?

És a borítékot sem fogadta el. Határozottan visszagyömöszölte Panni táskájába.

Magától nem… és ne köszönje. Csak a jövőben ne hanyagolja el a betegségeit. Maga vékony csontú madárka. Nem muraközi kanca. Ehhez tartsa magát, kicsi asszony, mindenben!

Hogy csak sajnálta őt Pócsi, borzasztó gondolat. Talán ezért nem mesélte el Flórikának, mert ő kérlelhetetlenül kielemezte volna.

Oszlott a gőz, a víz hidegedett.

Zörgött a kulcs a zárban.

Csodálatos dolog egy nagy, igazi szerelem. A mesék szerelme. Ahol békából, csúf kiskacsákból, öreg anyókákból világszép lány lesz, egyetlen varázsütésre. S ahol mindig megkérdi a bajba jutottakat a legkisebb, félreismert királyfi: mire vársz? mit tegyek? hogyan segíthetek, kedves?

Rángatták a fülke kilincsét.

– Rögtön – kiáltotta Panni.

Egyszerre jöttek fel, az ebédlőből, hárman. Úgy látszik, a reggeli gyorssal érkeztek, nem mint Panni, a döcögő személlyel.

Panni turbánba csavarta a kendőt a fején, zavarában fordítva vette föl a krepp köntöst. Mint az apró piszokfoltok, olyanra fakultak – visszájáról szemlélve – a katicabogarak.

A két öregasszony hatvan fölött. A fiatal pedig egészen fiatal.

„Nem baj – gondolta Panni, s még pukedlizett is, a bemutatkozáskor, kedélyesen. – Nem baj, hogy más korosztály. Annál érdekesebb.”

– Ennyi ideig ázni! – mondta a fiatal, kiderült, kozmetikus. – Pikkelyes lesz a bőre…

– Drága szívem – szólt bele az egyik öreg, a steppelt nylonpongyola birtokosa –, látja, látja, maga aztán igazán hozzáfér mindenhez a szépségszalonban, mégis ezek a barna foltok a combján… amilyennek Isten teremtett, olyannak kell magunkat elfogadni…

– Butaság – kaffantotta a másik öreg, beleburkolózott a szaténköpenybe, s mint egy törzsfőnök, kiült a szoba közepére –, előttem ilyen butaságot ne is emlegessenek. Forradalmi harcban, a változásért töltöttem az egész életemet.

Volt is egy sebhely az állán, oldalt.

– Ezt is a harcban tetszett szerezni? – kérdezte Panni, s odabökött, a seb felé, félve.

– Mi? Micsoda? – A nő arca idegesen megrángott, a sebhely ugrált egy kicsit. – Csontgyulladás, kényszerültek fölvágni… Ne vicceljen az üggyel!

– …és diétát sem érdemes tartani – folytatta a steppelt pongyolás –, amennyit az ember fogy, annyival több a ránc. Az a mienk, amit megeszünk, higgyen a tapasztaltabbnak, drága szívem, Anikó…

A kozmetikuslány mindössze annyit mondott, nem Anikó, hanem Enikő. S bevonult a zuhany alá, karján a „báli ruhával”.

– Kimentek a prolinevek a divatból – biggyesztett a vágott állú. – A Panni is inkább parasztos, a magáé meg – fordult a kövérhez –, ez az Adél, ne is haragudjon, levitézlett nemesi név…

– Ady múzsáját is így hívták – mondta Panni buzgón –, Adél. Léda…

– Nekem mondja? Mi már akkor is Adyt szavaltuk a Nagyerdőben, amikor magával még a kukoricát kapálta az anyukája…

– Az anyám dajka volt.

– És maga? Mivel foglalkozik? – kérdezte Adél.

– Szappant csomagolok.

– Szóval, munkás? – A forradalmi öregasszony közelebb húzta az ágy szélén ülő Pannihoz a széket. – Tartsunk össze…

– Hogyan szólíthatom?

– Szidi néni. Egyszerűen, simán.

– …mert a Szidónia prolinév… kifejezetten az… – morogta Adél.

– Elfelejtkeztünk az osztályharcról, kedves Panni. Azért olyan aztán minden, amilyen…

– Én inkább az emberi természetet okolnám – mondta Panni halkan –, hogy mindenki túl akar a másikon licitálni… hogy csak sziszegünk, mint a kígyó, jobbra, balra…

– Nem is tudom – Adél kitámasztotta a műanyag keretet, az unokái képével. – Az uralkodó osztály tagjai hogy nem kapnak előkelőbb szobát? Rászorulnak a szakszervezeti beutalóra, egyáltalán? Én, szegény nyugdíjas tisztviselő, alázattal köszönöm… De a kiemelt nyugdíjával, maga…

– Ötezer-hatszáz a nyugdíjam – közölte Szidónia, a piszkálódást tiszteletnek vélte –, megszolgáltam érte, a Margit körúton ronggyá verték a vesémet.

– Megváltható ez pénzzel? – kérdezte Panni, nem akart ő kötözködni, csak beszélgetni, a téma érdekes. – Lehet ezért pénzt elfogadni?

– Nocsak – Szidónia szeme a lelkes o betűből mínuszjellé laposodott. – Az új generáció… a béke katonái. Majd csak kioktatnak, hogy élősködöm az állam nyakán…

– Olvastam egy elbeszélést – Adél odaállt Szidi néni háta mögé –, valami japán írta. Kitették az öregeket a hegyre, pusztuljanak… Ezerháromszázból tengődöm… de a fiatalok még ezt is irigylik.

Panni nem magyarázkodott. „A szókincsem szegényessége, ez az oka az örökös félreértésnek – gondolta. – Rosszul fejezem ki magam. Buta vagyok, hiába.”

A két öreg elvonult. Kávézni mentek a büfébe – Pannit nem hívták, eldőlt a dolog.

Enikő illatárban lépett a fürdőfülkéből elő. „Túl erős illat – vélte Panni –, a rózsák szaga egy kis mezei pipitéren.”

– Alig vártam, hogy elpárologjanak – mondta a lány –, koporsóba valók ezek már, nem nyugágyba…

– Maga is megöregszik, szívem. Minden, ami él, erre a sorsra jut, kerek e világon. A régiek is csak a halottaikat tudták konzerválni.

– Jézus – sikkantott a lány, végigvetette magát az ágyon, bugyiban –, micsoda szöveg. Aludnék egyet, ha hagyna.

„Nem olyan hosszú ez a két hét – gondolta Panni, nekiindult a sétának –, ki lehet bírni, csak az eső ne zuhogjon. Akkor nem kell egybezárkózni.”

Mintha párhuzamosan beszélnének az emberek. Néha ez a sok párhuzamos hirtelen-váratlan összecsattan, mintha fémhuzalok érintkeznének, árammal teli; villámlás, kénkőszag, ennyi a találkozás, aztán megint szét, futnak-futnak a vonalak, bele a semmibe.

Flórika fölírta, megtekinteni mit érdemes. A Stornó-házzal kezdi. Egyszerű kéményseprők voltak a híres Stornó család.

Nem a foglalkozás dönti el, nem is az iskola. Ha hinni lehet Flórikának.

 

– Nem kell mentegetőznöd – mondta Béci, a foszlott hátizsák szíja a vállába vágott. – Kitalálok egyedül is az állomásra.

– Holnap mész, arról volt szó – Flóra ugrált körülötte, elállta az ajtót. – Megígérted, hogy megvárod Panni nénit… sütött volna egy kis süteményt. Hogy nézel ki ezzel a nyomorzsákkal a hátadon? Miért nem a kis bőröndbe…?

– Nem járhat mindenki diplomatatáskával – félretuszkolta az anyját, cuppantott egyet a levegőbe, az arca előtt. – Ne tragizálj, kérlek. Vár a védenced.

A szobában már egy órája ott ült Marika. Semmi hajlandóságot nem mutatott a távozásra. Flórával négyszemközt akart beszélni.

Aráber pedig éppen föltűnt a lépcsőfordulóban. A nadrágja éle és a cipőformája ezer közül is kitetszene.

– Vigyázz hát magadra – mormolta Flóra –, viselkedj rendesen apádéknál. Rám való tekintettel.

– Jaj, anya – Béci égre fordította a szemét, öregítette a méltatlankodás. – Te és te. Mindig!

Ő is észrevette Arábert, a szája széle megszaladt.

– Őrségváltás, oké.

– Írjál – kiáltotta Flóra, kedélyesre vékonyított hangon –, és üdvözlöm őket…

– Eredeti kölyök – Aráber nevetve csukta maga után az ajtót, Flórát beszippantotta a hóna alá –, képzeld, meghajolt, tiszteletem, bátyámuram, tiszteletem. Nem kellett volna kikísérned a vonathoz?

– Vártalak… Sajnos, befutott Marika – intett a szoba felé.

– Marika? Az melyik veréb?

– Aki válni akar… tudod, az az állapotos…

– Jókor jut eszébe. Visszajöjjek később?

– Nem, nem – Flóra megijedt. – Legalább hamarabb elmegy… légy azért kedves hozzá.

Nem baj, ha István is látja a különbséget. Határozottságban. Szellemi színvonalban. És külsőben is, hiába Marika a fiatalabb.

– Bánkódsz valamin? – A férfi szokása szerint ujjai közé csippentette Flóra állát, s vizsgálódva, mint az elé terített tervrajzot, áttekintette az arcát. – Árkos a szemed.

– Nyúzottnak találsz?

– Tegnapelőtt, a hangversenyen, isteni voltál… az a sugárzás… hogy megbámultak! Túlságosan sok gondot veszel magadra.

Flóra egy kicsit kedvetlenül nyomta le a kilincset. Az éjjel odaült a munkájához, ezt-azt rendezgetett. Talán az látszik, a kialvatlanság.

Aráber nem csókolt kezet Marikának. Flóra földerült, megint.

– Doktor Aráber István… Marika… nyugodtan mesélhetsz, Marikám, István közeli barátom…

Figyelte a hatást. De Marika nem törődött a férfival. Az asztalkán már ott gusztustalankodott három gombóccá gyűrt, agyonázott papírzsebkendő.

– Nincs titkom… visszamentem, én hülye, hátha az a hosszú hónap jobb belátásra bírta. Anikáért is vérzett a szívem, másfél kilót lefogyott.

– Figyelmeztettelek: vissza soha! Mindig csak előre!

– A munkahelyemen is célozgattak, talán félreléptem, onnan a gyerek, azért kellett nagy hassal otthonról eljönnöm… senki sem hiszi el az igazat. Senki.

– Hát bajos is – szólt bele Aráber, oktató mosollyal. – Engedelmet: állapotosan a világnak nekifutni…

– Csak erő kérdése – mondta Flóra gyorsan, keményen –, nem ismered az előzményeket.

– …de Imrével lehetetlen! Első este még vágta az örvendő pofákat, aztán megint rákezdte. A szokottat. Hogy áldozatból ne éljen vele senki, ne szüljön neki gyereket. Szerintem van valakije. A többi csak ürügy. Szerencse, hogy fenntartottam azt a szobát…

– A válópert indítsd meg! Addig ő marad a nyeregben, akárhogy is, amíg te kucorogsz az albérletben, és Anikát ő tartja a markában.

– Egészen biztosan hergeli valaki. Volt egy ellágyult pillanata, majdnem bedőltem már, s akkor azt kérdezte hirtelen, miért nem ragasztok műszempillát? Mert rövidek a pilláim, laposan pislogok…

Flóra rebbentett kettőt-hármat a szempillájával. Érezte, ahogy a szőrszálak vége súrolja a szeme fölötti bőrt.

– Csak ugrat, te meg ugrasz… kutyából nem lesz szalonna.

– Ez a legigazságtalanabb közmondás – Aráber otthonos mozdulattal a karosszék támlájára terítette a zakóját. Ropogott az inge a frisseségtől. Batisztvászon. Az anyja vasalja, bizonyára. – Veszélyesen ostoba általánosítás! Minden változás lehetőségét ezzel tagadják. Ki kívánja, hogy a kutyából szalonna váljék? A kutyaságon belül is vannak fokozatok.

– Ha ismernéd a delikvenst – Flóra fölcsattant, aztán lágyan folytatta –, persze, persze… alakulások… minden elképzelhető… no igen.

– Csak közölni akartam, Flóra: egy percre meginogtam, de következetesen építkezem tovább. Kiveszem a szabadságom, megnézem az új helyem, ahova Vera gondolja… és párhuzamosan beadom a válókeresetet.

– Válókereset! – Aráber hanyagul dobolt az ujjaival. – Ha egy nő ilyen választékosan fejezi ki magát e témakörben, akkor még korántsem döntött véglegesen.

– Nem tudom, milyen minőségben tetszik Flórához tartozni – Marika némi ellenszenvvel, szándékos modorossággal felelt –, de nekem Flóra véleménye a mértékadó mindenekelőtt.

Kis csönd támadt. Flóra várta, hogy Aráber megjelölje ott-tartózkodásának minőségét. De a férfi a könyvespolchoz lépett, és tanulmányozta a kötetek gerincét.

– Ne az én tanácsomra hallgass – mondta Flóra végül –, hanem amit az eszed diktál…

– Igen – Marika mohón ismételte –, igen, a saját eszem. – Vakargatta a karját, teli volt elkapart, véres csalánnal. A hasa még nem csúcsosodott, inkább arról látszott az állapota, hogy az amúgy is zömök törzs, mint a homokzsák, oldalirányban teljesen kitelt. Két, függőleges vonalzó közé szorítva, annyi üres hely nem maradna, hogy a karját ölelésre átdugja valaki. – Megint megerősítettél. Téged sokszorosítani kéne…

Vajon figyel-e István? Még mindig elmerülten vizsgálgatja a könyveket; mintha billentyűk volnának, nyomkodja őket az ujja hegyével.

De azért rendkívül udvariasan búcsúzott Marikától. Rezzenéstelen arccal.

– Te – súgta Marika az előszobában –, ki ez? És miért olyan nagyképű?

– Nem hinném… – mondta Flóra bizonytalanul.

– Döglik utánad, mi? De te majd megtáncoltatod…

– Aztán jelentkezz! – Gépiesen mosolygott, gépiesen zárta be az ajtót.

– Nem nagyon okos – mondta Arábernek, mentegetőzve. – De legalább akar valamit. Nem bazári majom. Az ember próbál rajta segíteni.

– Én Évával belebuktam – István magához húzta Flórát, a rekamiéra –, mégis furdal a lelkiismeret, hogy mint egy macskakölyköt, végül is úgy kellett kitenni, a nyakánál fogva…

– A tied a ház… a szüleidé. Nincs Éváról képed?

– Nem adok és nem őrzök fényképet. Nem állhatom a fotózkodást. Már a riporterek is tudják.

– Pedig az a kép, annak idején, az újságban…

– A régi indexemből lopták ki… Pontosabban Éva. Ő szorgalmazta az ilyen ügyeket. Még külföldi utakra is elígért, a hátam mögött. De szép nő volt, különben.

– Szebb, mint én? – kérdezte Flóra, s elborította a szégyen. Mostanában egyre gyakrabban fordult elő, hogy előbb járt a szája, mint az esze.

– Másképpen… – Aráber vontatottan, kényszeredetten húzta a szót. – Első pillantásra volt gyönyörű… Csak ha közelről nézte az ember, akkor látta, mennyi zavaró részlet, közönséges arány. Te pedig – a hangja gyerekes, elragadtatott suttogássá halkult –, te pedig, Flórám, annál szebb vagy, minél közelebbről és minél hosszabban nézlek… a térded… ez a karcsú csont… a csuklód, ahogy a vékony kis kezedet tartja… nincs rajtad semmi csinált, semmi lemosható, elkenhető… Ha milliméteres papírra vetíteném külön-külön minden porcikádat, külön-külön volna mindegyik tökéletes…

– Akárcsak te! – kiáltotta Flóra. A kulcsot évődve fölmutatta. – Az ajtót bezártam!

Még mindig úgy borultak össze, mintha attól félnének, valaki megakadályozhatja, olyan mohón, olyan kétségbeesetten.

„Ritka férfi – gondolta Flóra –, utána is tud szeretni.”

Megcsókolta a férfi kezét. Aráber meghökkent, eltartotta a kézfejét, mintha súly esett volna rá.

– Drága bolondom. Csak azt tudnám, hogyan bírtad így. Ebben a sivatagban, ezzel a lobogással… Jó. Tudom. Nem általában, hanem én. És nekem is más, egészen más, mint bármelyik… Nem. Hasonlíthatatlan. Hasonlíthatatlan vagy. Egyetlen!

Flóra könnyezett, aztán fölkacagott.

– Jaj, Vera…

Szedegette a szétdobált holmit, ügyelt, járás közben, hogy ne mutassa a szülésből maradt recéket a hasán.

– Vera azt mondta: minél jobban fojtják, annál nagyobbat pukkan…

A zoknit már négykézláb keresték, görcsös nevetésben.

– Szegény Dorottya! – Aráber még a kendő alá is bekukkantott. – Száműzted?

– Csak védem – Flóra odébb húzta a férfit –, hogy ne porosodjon… Aki képes elviselni, rajtam kívül, az csak te… Félek, ezt a Marikát is hiába oktatom… elegem van a saját nememből.

– Neked kellett volna Éva! Lehúztad volna róla a szenteltvizet az első napon…

– De hogyan is vehetted el? A te éleslátásoddal? – Rosszul hangzott. Ócska hízelgésnek.

– Mert hülye voltam. Tulajdonképpen annyira lenéztem a nőket, hogy azt gondoltam: olyan, mint az anyám, úgysem akad.

– Ő milyen…?

– Meséltem már… de majd megismered. Egy pissz nem sok, de annyit nem szólt haragosan életében. Ritkán beszél első személyben. Mi. Ez a kedvenc szava. Majd megismered.

– Igen. – Flóra örült. Annak is, hogy a száját sikerült csukva tartania. Már a nyelvén volt, hogy az ilyen, régi típusú nőkre is allergiás. Az ő anyja is így élt. Csak szenvedett a fene nagy „beolvasztástól”, kiszolgáltatott volt és iszonyúan boldogtalan. Naplót is vezetett, valahol a legalsó polcon hever, a kacatok közt, hátul.

– Ha pedig az eszmény úgysem létezik, olyan nőt kell elvenni, gondoltam, aki mutatós figura. Szóval, az ágyban gusztusos és ragaszkodó. Buta zöldfülű voltam, Flórám, és érzelmekben felszínes, mint a legtöbb, otthonról jól eleresztett diplomás fiú. Tíz évig húztam mellette. Tíz pocsék év, uramisten…

– Meséld el. Mesélj…

– A te mély, beszéltető szemed… belehullik minden, mint kő a feneketlen kútba… Bizalommal süllyesztem a múltamat a te szemedbe. Nem nevetsz ki? Eleinte nem látszott a hiba. Éva szenvedélyesen ápolta a lakást, főzött is, ha rólam kérdezték, csupa szuperlatívuszban nyilatkozott, húzta a magánhangzókat, az már akkor idegesített: „Iiiiistván… ooolyaan… tüüündér…” Akkor lett elviselhetetlen, amikor én a pályámon váratlanul fölfutottam, tudod, amikor a helyettes főmérnökséget rám akasztották…

– Ragadtak hozzád a tyúkocskák, mi?

– Tyúkocskák? Ó, hát ha volt is, ez is, az is, csak, mint egy ital a szomjúságra, teljesen jelentéktelen ügyek; a munkámra lett féltékeny, képzeld… mint a megszállott, állandóan sírt, jajgatott, ne vállaljak semmit, még a pénz sem érdekelte, csak legyek mellette, avassam be, mit tudom én… de nem konyított semmihez, humán érettségije volt, az is csak közepes. Hogyan avassam be? És minek? Képzeld, azt kérdezte, nyolc órán túl minek dolgozni? Hivatás, elrendelés, fogalma sem volt ilyesmiről. Leült a dolgozószobám küszöbére, ott nyítt éjjel kettőig; képzelj el egy ilyen partnert, szívem, magadnak… aki a te munkádat folytonosan fúrja, őrjöng, ha elmégy egy hosszú hivatalos útra…

– Talán csak az anyádat akarta utánozni. A szerencsétlen – mondta Flóra halkan.

– Anyámat? Aki maga is diplomát szerzett, és apámnak szárnyakat adott? Aki olyan okos, hogy mindig megvárta, amíg a tanácsára rászorulnak? Aki nem féltette a híres-szép alakját és szült? Császárral, megkínlódva…? De látod, ezért is különb vagy te, mint a többi… nem kezded szegény Évát szapulni, a mentséget keresed! Hát persze, hogy volt mentsége. Persze, hogy szeretett. Csak én már a szagát sem bírtam elviselni. Ezért van lelkiismeret-furdalásom. Meg lehet szokni a lelkiismeret-furdalást?

– Vállalni. Megszokni soha. – Flóra látta Andriska Bélát, csokornyakkendőben, ahogyan sír és szétmázolja az agyagot a képén. „Ne lökj el. Szeretlek. Ne lökj el.”

Aráber az asszony ölébe hajtotta a fejét, megcsókolta testén a ruhát.

– Hülye voltam, nem hittem a kivételben. Hogy egy asszonyban minden így együtt lehet.

– Kivétel – fintorított Flóra. – Állandóan nyomás alatt az agyam. A folytonos szellemi feszültség… én is elvétettem, tudod. Kerestem egy gyöngét. Azt hittem, az kell nekem, akit istápolhatok…

– Mindegy. Azért mégis megcsináltad, amit akartál.

– De az ár! A fizetség. Emlékszem, gyakornok voltam, esett az eső, ültem a csúszós domboldalon, egyedül nő, a többi mind férfi, ültem és turkáltam a mocsokban, könyékig. Valahogy kiszaladt a lábam alól a talaj, lecsúsztam a gödörbe, jöttek röhögve segíteni, nem fogadtam el, háromszor csúsztam vissza, de csak kimásztam egyedül, végül. Nem nevettek, akkor már… Ötször annyit dolgoztam, hogy észrevegyenek, hogy egyáltalán elhiggyék… krónikus vállizomgyulladást szereztem… s közben hányszor görcsölt a hasam, szédültem, hánytam, a fizikumom tiltakozott, ne csináld, maradj le, maradj meg a körödben, asszony, ne lépj ki, el fogsz égni…

Flóra már a szoba közepén állt, mintha felvonásvéget zárna, a monológot egyre jobban fölpörgette.

– Flóra! – A férfi gyöngéden szólt. – Mi ez a hirtelen keserűség?

– Nem panasz – az asszony visszaült –, bocsáss meg. Nekem nincs okom panaszra. Csak… nézz körül, hogyan él a többi. Érdekli ez a férfiakat?

– Ó, ez a kelekótya fiatalasszony… Nem tudsz az ügyétől szabadulni. Szívem, ahol az asszony boldogtalan, ott a férfi is az. Te kivétel vagy, az előbb mondtam. De a kivétel az általánosnak nem szabhat törvényt, ezt tudnod kell. A te normáid csak a saját személyedre érvényesek. Baj lesz, ha másokra erőlteted. És nem is kell az életet olyan sarkítottan élni… gömbölyíteni kell inkább azokat a szögleteket, nem folyton-folyvást élezni – ezt már inkább duruzsolta, magához vonta Flórát, a szoba közepéről.

– A lágy, olvadó nő. A ti ideáltok – mondta Flóra.

István elkapta a kezét. Odébb húzódott.

– Ezt nem érdemeltem – mondta. Hangjából elveszett a csengés.

Flóra megrémült.

– Bocsáss meg – kiáltotta –, bocsáss meg. Hülyeséget beszélek… te aztán igazán nem… te aztán igazán kivétel…

István legyintett, kissé kesernyésen.

– Ország-világ, íme, lássa: itt ül a két kivétel!

– Ez nem vicc… De azért még lehet a többit sajnálni. Olyan védtelenek.

– Minden fórumon megvan a védelmük. Soha ennyire, mint most. Már az, hogy választhat az életútjában… gondold meg, mit jelent, a választás szabadsága!

– Nem is akarok én lázadó pózban tetszelegni. Nyugaton még rosszabb. Kérlek, nemegyszer megesett, fogadásokon, hogy kezet csókoltak, és a hátam mögé néztek, keresték a férfit, a doktor Suhajdát… úgy kezeltek, mint a saját feleségemet, amíg valahogy meg nem értették… Esküszöm, odakünn, ha egy nőnek esze van, gondosan titkolja, másképp elfonnyadhat, pártában. Engem nem kell meggyőzni arról, hogy nálunk miért különb. De hát van, amit törvénnyel nem lehet szabályozni. És itt, ezekben az ösztöntörvényekben van a veszedelem…

– De nem neked! Te hordozod a pluszt, mégis megmaradtál egészséges női lénynek… hála istennek… ahogy a jelek mutatják… – A tulajdonos biztonságával megállt a keze Flóra tarkóján. Hosszú ujjai előregörbültek, Flóra rántott egyet a fején, a nyakörvet nem tűrte.

– Én sem vagyok csodanő. Utálom a nyilatkozó csodanőket… Mit össze nem hazudnak, egy kis glóriáért… Harmonikus családanya, eszményi feleség, aki természetesen egyúttal jelentős társadalmi tettekre is képes. Kitűnő szerelmi partner, a kutatásban férfitársait lepipálja, emellett a fodrászt és a kozmetikust is van ideje rendszeresen látogatni… Aztán ha megkaparjuk a festéket, mindig kiderül, hogy egy áldozatos nagyanya vagy egy másik, nyomorult asszony adta oda az életét, háttérbe húzódva, ez a csodanő meg szétkürtöli a világban: hogy a képességei korlátlanok: egy szelet a családnak, egy szelet a társadalomnak, egy szelet a halhatatlanságnak, és mind egyforma szelet… A többi nő meg olvassa a szöveget, és azt hiszi, csak ő tökéletlen; tovább hajtja magát, örök lelkiismeret-furdalással, mert valami mindig hiányozni fog, ha beleszakad, akkor is…

– Hasznos ilyen keményen fogalmazni? – Aráber szembeült Flórával, nem érintette. Csak a tekintetét hagyta az asszonyon, kutatva, vallatva, nem nélküli tárgyilagossággal.

– Megszoktam. A homok félre. Marad a csont, a kő, a fém – Flóra ujjai határozott, szeletelő mozdulattal mozogtak a levegőben. Álla megnyúlt, orra elkeskenyedett. – Ez a munkám. A hideg ítélet.

– Hogy sugároztál abban a kék bársonyban! A hangversenyen – mondta a férfi, látszólag logikátlanul. – A húsod. A karod. Muzsikált rajtad minden.

– Nem üti egymást – Flóra ijedten fölugrott, a tükörhöz lépett, lazított a haján, kócosabbra. – Nem üti egymást a kettő… te magad mondtad. Még az első napon… Jó így a hajam? Nem tudok vele bánni.

Aráber agya továbbszaladt a sínen. Folytatta, egy parányi indulattal.

– Hidd el, értelmetlen az a dühödt fegyvercsörgetés, amit némelyek művelnek… A képlet csak látszatra bonyolult, valójában nagyon is egyszerű…

– Hagyjuk. Igyunk inkább egy kortyot.

István rászólt.

– Ne ugrálj. Ülj le. Azt hiszed, baj, ha erről beszélünk? Meg kell szoknod, kettőnk között nem lehet tabu…

Flóra visszaült. Úgy alakult, hogy ő került a „vendégfotelba”. István pedig ott maradt, ahonnan Flóra szokott – az esedékes lelki vigaszt terjesztve – nyilatkozni.

Mintha hangosan gondolkodna, mintha idegen szöveget fordítana kapásból magyarra, István olyan lassan, tagoltan magyarázott.

– Flóra… mérlegelj objektívan. Te képes vagy erre. S ne magadból indulj ki. A természet bölcs, ugye? A természet bölcsessége, ami elemi, cáfolhatatlan bölcsesség, megszabta a rendet: a férfi teremti a világot, a nő pedig megtartja és gondozza. Egyik működés mintegy föltételezi a másikat, éppen ezért – és ez a lényeg, jól figyelj – egyik funkció sem lehet alacsonyabb rendű. Nem alacsonyabb rendű, mert az egyik csődjével értelmét veszti a másik… kölcsönösen függenek egymástól. Tudsz követni?

Flórának nem volt ereje kimászni a fotelból.

– No hát akkor… tételezzük föl, hogy a nők egyenjogúságukat hangoztatva, hangsúlyozom: kisszerűen félreértve az egyenjogúság igazi tartalmát, tömegesen kapcsolódnak ki a megtartás funkciójából … mert a megtartás funkciójának lényegét is félreértik. Azt hiszik, ez alacsonyabb létformát, letaszítást jelent, s ezért megalázónak érzik. Nem vállalják többé, tételezzük föl, az anyaságot… a családösszetartó kohéziós szerepet. Érted?

– Ennél bonyolultabb dolgokat is megértettem már – mondta Flóra, gúnyosan. Lábát összezárta, orrnyergét dörzsölgette, mintha a szemüveg helye irritálná, pedig nem is viselt szemüveget.

– Mi történik? A bölcsesség mérlege megbillen, a serpenyők táncolnak. Az egyik oldalon óriási hiány, üresség keletkezik… hiába súlyosodik a másik oldal: jöhetnek a fölfedezések, a szellem megismerése, a technikai bravúrok… Az élet vize fakadhat akár ezer forrásból egyszerre, ha nem lesz edény, ami felfogja… világos?

– Világos – mondta Flóra halkan –, és igaz is, sajnos.

Aráber fölállt. Kezét zsebre dugta. Mintha igényes hallgatóság várná tőle az egzakt, megváltó igét, olyan szuggesztív erővel folytatta:

– Mert nemcsak az otthon nélküli, kallódó, idegbeteg gyerekekről van szó, nem is azokról a boldogtalan, megbolygatott asszonyokról, mint a te Marikád, akik a kétféle létezés közt kentaurként lebegnek…

– Kentaur? – kérdezte Flóra. Béci azért megkapott mindent. Csak érzékeny, de nem…

– Nemcsak erről van szó, Flórám: nem a látható dolgok anarchiájáról. Hanem az egyensúlyról. Az összekuszált működésről, amitől néha olyan vigasztalannak és értelmetlennek látszik a világ…

Pont nélkül fejezte be; elrévedt. Sem bátor, sem férfias nem volt most az arca – idegen, elhagyott tárgy, távoli bolygó szélfútta utasa.

Hűvösebb nap volt, rezzent-remegett a fény. Flóra eltűnt, jelenléte nem érződött. A környezet a férfit szolgálta hirtelen.

– No persze – mondta Aráber, kezét kihúzta a zsebéből, a moccanás széttörte a csönd gótikus ablakrózsáját –, mindez nem rád vonatkozik, szívem. De csak az átlag, a nagy többség szabhat rendet.

Flóra gyorsan átült a régi helyére.

– Akkor hát – szándékolatlan támadás ragadt a hangja alá –, akkor hát… a többieknek mars vissza?

– Vissza?! – István melléje ült, magyarázott, lelkes kisdiákgesztusokkal. – Soha nincs vissza! Előre… ugyanazt, de magasabb, tágasabb körökben! Mi minden vár még rátok, kiaknázatlanul!

Ránk?

– Úgy értem… a nőkre. Általában. Ez nem főzőkanálszerep, pelenkamosóautomata-képzés… Nem is matrac a nő, hogy mindenki kedve szerint ráheverjen… De gondold el, Flóra, megtartani, mit jelent… semmiképp sem függvényhelyzetet, a szolgaság örömét, ami a mai nőt, jó, az átlagot csupán, jellemzi. És nemcsak a harmóniát, az eredményeket is őrizni kell… ápolni a tudományt, fiaztatni; érteni és terjeszteni a művészet üzeneteit… ezen belül emelkedni, s mindezt világos tudatossággal. Nem pedig a teremtés után sóvárogni. Kinek hogy engedi a képessége… A megemelkedés micsoda kiaknázatlan lehetőségei!

– S egyúttal micsoda korlátai a megemelkedésnek! – mondta Flóra, keserűen.

– Korlátnak csak az érzi, aki nem érti a megosztás mélyebb, kozmikus törvényét. Aki a sorsában a feladatát nem ismeri föl. A víz nem akar bor lenni. Víz akar lenni: de nem zavaros lé egy hiábavaló igyekezetben, hanem minél tisztább víz… minél enyhet adóbb.

– Lehet, hogy költő is vagy, titokban?

– Hiszen benned éppen ez a csodálatos: hogy te még a lehetetlent is megcsináltad. Úgy nyertél az egyik oldalon, hogy a másik oldalon sem veszítettél semmit… ez már majdnem törvénytelen. Valamiféle kegyelmi állapot. Mert senki másnak, csak neked merem elmondani, nézd, én ráncosodom – gyöngéden a szája köré vezette Flóra ujjait. – Érzed ezt a két barázdát? De mit számít? Az egyéniség gyűrődései, mondják, hozzátartozik a férfihoz, inkább kiteljesíti, semmint csökkenti értékeit. De az árnyék… a sötét árnyék a hívogató női arcon… – könnyelműen megérintette a kék sávot Flóra szeme alatt –, a nő nemi jellegét lefokozza. Hogy te egyszerre hódítasz mindkét síkon, isteni szerencse.

– Én sem hittem – motyogta Flóra –, no igen.

– Mert összegezve – Aráber megint eltávolodott. – A férfi, ha alkot, csak nemének alaptulajdonságát teljesíti ki. A nő pedig nőisége ellenére, szinte azt legyőzve képes csak teremteni… így is csak ezer közül egy.

– Akkor én hogy aránylok? Egy a millióhoz, a te rendszeredben?

– Egyetlen vagy. Egyetlen. És valóban nem kell mindent agyonbeszélni, elemezni, végkimerülésig. Kell hogy valamilyen titok legyen az egészben. Valamiféle titok, amely előtt az ember leemeli a kalapját és hallgat. És olyan jó az irgalmas ösztönökre hagyatkozni. Minden szó mérgezett. De ez, ez a legősibb mozdulat, ez sohasem hazudik.

Szorosan ölelték egymást, mint a domború és homorú lencse, úgy illeszkedtek – rés nélkül. Ringatóztak egy kicsit; a ritmus erősödött.

„Talán ebben rejtezik az igazi titok – gondolta Flóra –, ebben, ahogy évmilliók óta utazunk, két ember, mindig újra és ugyanúgy, ezen a négylábú, mégis bicegő taligán… Talán mégis ez a leggyorsabb közlekedési eszköz, ez visz a legmesszebbre. Csak egy nővére van: a halál.”

 

– Még nem nyilatkozott? – kérdezte Panni. Lebarnult, de napszemüveg hiányában a küllőráncok a sok hunyorgástól fehérek maradtak, olyan lett az arca, mint egy sötét papírra rajzolt óvodásábra. – Majd fog… Egybejött itt minden.

– Édes Panni. Ne legyen gyerek – mondta Flóra, forgatta Béci képeslapját. A lapot Andriska festette, csendélet bocikkal, úgy látszik, ez a mellékkeresete. – Az én élettempóm mellett jobb, ha nem is kerül szóba… és ezzel a kölyökkel! Nézze, mit firkált ide!

Panni eltartotta a lapot, betűzte.

„Tisztelt Asszonyanyám, jól érzem magam, amit neked hasonlóképp kívánok, valamint azt is, hogy e néhány sor írásom jó egészségben találjon. Ezzel zárom soraimat, ifjabb Andriska Béla. Utóirat: Panyóka néni tanuljon meg meggyesrétest sütni. Nagyon érdekes, ahogy nyúlik a tészta az asztalon.”

– Szándékosan gúnyolódik, Pannikám, ezzel a levélparódiával…

– Nem igazodik el rajtuk az ember… És Ottília? Azok a csavaros szövegek? A leveleit is úgy írja, mintha keresztrejtvényt küldene, fejtsd meg, bolond anyám. Az kétségtelen, hogy az öreget faképnél hagyta… másképp nem írná, hogy minden éjszaka más városban alszik. Hiszen az öreg svédet Stockholmba kötik az ügyei. De hát akkor miből él? Elkurvult? De hát a kurvák sem szoktak ide-oda utazgatni… És amellett többes számot használ, Flórika, mintha egy horda sodorná magával… Ez már a második levél, melyen nincsen feladó. Hol érjem utol?

– A hülye – Flóra kettétépte Béci lapját. – A hülye lány. Ez neki a szabadság! Így szórjon az ember gyöngyöt disznók elé. Hippit játszik éppen.

– Jézusom… Flórika így értelmezi? Beállt abba a csürhébe? Ő, akit naponta fürdésre szoktattam? Ő, aki nercbundában parádézott?

– Semmi pánik. Írunk Hans Dittelnek. Kötelessége felelni. Aztán megmozgatjuk a Vöröskeresztet. De az is lehet, hogy egy-két hónap múlva magától ráébred, hogy zsákban éjszakázni mégsem olyan romantikus…

– De hát a hippik… amit olvas az ember… szörnyűség…

– Nem biztos – mondta Flóra, s félretolta tányérján a galuskát. – Nem biztos, hogy szörnyű. Mindenesetre más. Legalább valami tiltakozás, valamilyen indulat ebben a leragadt világban.

– Flórika a hippiket pártolja? De miért nem eszi a galuskát?

– Amikor piszkosan, izzadtan ott heverek a sátorponyva alatt, a kulacsban büdös víz, a hajam csomóban… a munkások gúnyosan végignéznek… még tisztelem is a hippiket. A galuska hizlal.

– Hizlal… ez eddig nem volt szempont.

– Most sem az – csattant föl Flóra –, de hát csak jogom van hozzá, hogy azt egyek, amit helyesnek látok… Ugye, Panni?

Panni sírva fakadt.

– Ezt még soha… velem szemben… ezt a jeges hangot, Flórika…

– Ne bőgjön, az isten szerelmére… maga is ideges, Ottília miatt, én is ideges vagyok, Béci, satöbbi… Na.

– Mert ha terhére vagyok, hát eltűnhetek. Ha az új lakásba megyek, hogyan is járhatok ide, külön probléma…

– Ezen most ne törje a fejét. Addig még sokféleképpen alakulhatnak a dolgok.

– Hát… Flórika beköltözik abba a magaslati villába, van ott személyzet…

– Ha még egyszer erre céloz, komolyan megharagszom. Én a saját szemétdombomon akarok kukorékolni. Aki szeret, beilleszkedik!

– Szóval, az a szándék, hogy az István főmérnök hurcolkodik ide, esküvő után… akkor még inkább kell a koszt! Egy férfinak, még ha diplomás is, feneketlen a bendője!

Flóra az asztalra csapott. Az ebéd és a társalgás végét jelezte a csattanás. Panni nem szólt többet, Flórikának is lehetnek rossz napjai. De a legfontosabb közlendő benne ragadt, Flórikának meg kell tudnia, nehogy félreértés legyen később, vagy őt vádolják alamuszisággal.

Tett-vett a konyhában, aztán belopakodott a szobába. Tapintatból járt csöndesen. Flóra hunyt szemmel feküdt a keskeny, félbehajtott stílrekamién, az egyik karja lelógott, a másikat átdobta a hasán. Panni még sosem látta Flórát vízszintes helyzetben, nappal, könyv nélkül!

Flóra fölsikított.

– Jaj – mondta Panni –, bocsánat. Beleléptem az álmába, aranyom?

– Nem aludtam. De miért kell így osonni? – Ránézett Panni gyámoltalan arcára, sóhajtott, fölült. – Csak meg ne sértődjön… hogy még mi is marakodni kezdjünk, csak az hiányzik… Van talán valami fejlemény? Feri barátunk újabb rémtettei?

Panni, némi habozás után, beleült Flóra székébe. Flóra némi csodálkozással vette tudomásul. Azt is, hogy ő ott kuporog, maga alá húzott lábbal, vele szemben.

– Nem… nem Feri-ügy… kivételesen. Nem adok neki újabb kölcsönt, megtagadom, van erkölcsi erőm hozzá… hát nincs miért háborgatnia. És most már együtt a szükséges alap, hála…

– Sikerült a gyűrűt eladnia?

– Éppen tegnap este. Amikor Flórika leszaladt konyakért. Ma kapom az árát, készpénzben. Már tetszik sejteni?

Flórika hátradőlt, méltóságosabbra igazította a pózt.

– István…?

– Csak éppen fölvillantottam. Azonnal értékelte. Azt akartam tőle csupán kérni, ajánlja azokban a pénzes körökben, ahol forog… Tizenötöt mondtam érte, ahogy Flórika tanácsolta, de egy percet sem alkudott…

– Megvette?

– Azt is említette, az anyjának volt egy egészen hasonló, de a nagy betegség alkalmával, ami az édesatyját támadta meg, sok-sok éve, zálogba kellett tenni, s valahogy odaveszett…

– Nem örülök – Flóra beült az íróasztala mögé. Ott biztonságosabb. – Nem túl kedvező a színezet. Még azt képzeli, én, én biztattam föl magát… hogy esetleg nekem fáj egy drága ajándékra a fogam…

– Már én úgy hiszem, ha szereti, hát ismeri is magát, aranyom. Magától olyan távol áll ez a kívánság, mint… – Panni kapkodott, nem talált kellő hasonlatot. – Legyen nyugodt. Ettől az embertől idegen az ilyen alantas gondolkodás. Szerintem az édesanyjának szánja… ha egyszer tegnap este nem is említette. Csak nehogy én legyek fecsegő.

– Tizenötezer – Flóra monogramot írt a szótár fedelére az ujjával. Poros. – Tizenötezer! Van erre pénze?

– Folyószámlát vezet a banknál. Ő igazán jól szituált valaki. Mit tetszik gondolni? Az a rengeteg terv, építkezés…

– Nem foglalkozik magánrendelőkkel.

– Tudom, hogy sokkal nagyobb koncepciójú. De azért mellékesen csak csurran-cseppen. Flórika sem olyan naiv, hogy ezt ne vegye számításba. Ideje volna ilyesmiről is kifaggatni.

– Panni… a legnehezebb években megúsztuk vita nélkül. Ne akarjon tanácsolni. Az én dolgom.

– Mintha a gyereket hallanám! Az én dolgom! És akkor csodálkozunk, honnan van ez-az a természetükben?

– Nem örülök, még egyszer kijelentem. Nem is tudom, hogyan tisztázzam a szerepemet…

– Sehogy se. Csak hozzáképzeli Flórika a kellemetlenséget. Hiszen az anyjának vette. Ez meg az ő dolga.

– Minden csupa por – mondta egy kis szünet után Flóra.

– Hát ugorjon neki… jobb szeretem látni, ha frissen mozog, és dalolgat. Van még az érkezéséig idő… ha akarja, segítek, aranyom, csak köpje ki már a citromot a nyelve alól…

– Egyedül! – mondta Flóra. – Sétáljon egyet. Vagy aludjon. Megint nem alussza ki magát.

– Nincs türelmem. Mindig csak fantáziálok, villódznak a képek, bútor, szőnyeg… hazacsalom én még Ottíliát… De talán nézegetek, imádom a kirakatokat, talán még egy olcsó ruhát is veszek, a nyaraláson az Enikő darazsat tett a fülembe, azt mondta, nincs öreg nő, nincs csúnya nő, csak ápolatlan.

Flóra alig várta, hogy távozzon. Nincs csúnya nő, nincs öreg nő, csak ápolatlan. Micsoda maszlag.

Azért is befőttesgumival fogta össze a haját. A lebegő szálú kékesszürke frottírköpenybe bújt, könyékig fölgyűrte. Hozta a porszívót, rongyot.

Panni a józan eszével eltalálta. Jövedelmező hivatás az építészet. A régész ehhez képest koldus. Nem mintha fontos volna. Csak ő bizony sosem tudna kifizetni egy gyűrűért ennyi pénzt. Ha volna tizenötezer forintja, fölösleges, akkor sem. Felszínes hívság. A síroknál látja az ember igazán. Milyen szánalmas a kösöntyű, lánc, a csontok és bogarak közt. De hát István imádja az anyját. Mater familias. Egy ilyen szent anyának semmi sem drága.

Azért elmesélhette volna. Vagy fél, hogy megirigyli? Nem is illik gyűrű az ő ujjaira. Sem körömlakk, sem cicoma.

Ha végzett a takarítással, azért megigazítja a körmét. A körömágya megint csúnyán benőtt. Más a cifrálkodás, és más az esztétikum. István öt körül várható. Addig mindennel végez. De ha nem: a világ nem dől össze. Aki szeret, szőröstül-bőröstül szeresse! Hiszen éppen István oktatta ki: két összetartozó, rajongó ember között nincs ízléstelen: még egymás verejtéke is kívánatos.

Mégis kellemetlenül érintette, amikor alig húsz perc múlva meghallotta a csöngőt. A porrongyot gyorsan frottírköpenye zsebébe dugta.

– Panni? – kérdezte Aráber, s megcsókolta Flóra karját, a könyöke alatt.

– Jaj… piszkos vagyok! Panni nem rabszolga. Sétálni ment, nézi a bútorokat.

– Neked is nézhetne egy normális heverőt. Ez olyan, mint a koporsó, szűk és kemény.

– Hogyan illene ebbe a szobába? – Flóra védelmezően megveregette a bársonyliliomokat. – Kiszolgál ez engem!

– Most már ketten vagyunk – mondta István, és szokatlan óvatossággal támasztotta doboz alakú diplomatatáskáját a szekrény lábához.

„Ebben van az a rengeteg pénz” – gondolta Flóra; csak erősödött a rosszkedve.

– Azért jöttem korábban, hogy Panni tündért még elcsípjem.

– Lekésted – mondta Flóra, s ki akart surranni a fürdőszobába. A zsebéből a porrongy kilógott.

– Mi a csuda van a hajadban? – A férfi erélyesen utánanyúlt, penderített egyet rajta. – Gumi? Minek csinálsz ilyet?

– Takarítottam. Azt is el kell végezni. Öltözzek hozzá díszbe?

– Csak szeretlek mindig szépnek látni.

– Báli ruhában nem lehet takarítani.

– Azért van átmenet… a báli ruha és… – István játékosan megrángatta a lebegő frottírszálakat – e között. Kapni most olyan csinos pongyolákat… fekete alapon piros virágok. Anyám is vett egyet, éppen tegnap.

Flóra kényszeredetten mosolygott, még bólintott is. Hosszan zuhanyozott a fürdőszobában, fölvett egy tiszta fehér vászonruhát. A haját – laza kontyba – átigazította. Aztán hangosan elkacagta magát. A tükörbe kacagott: csúfolta egymást a két arc, a vélt és a valódi.

– Mit nevetsz olyan jóízűen? – István lenyomta a kilincset, mögéje lépett. – Hogy kivirultál megint… ebben a vakító fehérben… Éva a disszonáns színeket keverte, azt bizonygatta, lila és méregzöld, kék és okkersárga együtt a divat. Nem tudtam megszokni.

– Az egyéniség dönti el – Flóra még mindig nevetett. Piros virágos pongyola, fekete alapon. Vera közönséges, hivalkodó pongyolája.

Már egy kicsit keserűbb volt a nevetése.

De majd; úgysem halogathatja sokáig, megismeri István Verát. S akkor figyelmezteti: ugyan nézze meg jobban azt az eszményi pongyolát.

– Öreg lóra kell a cifra kantár – fejezte be a témát; ezen Aráber is nevetett.

– Ha lesülsz, olyan leszel, mint egy valódi hableány. De jó volna, ha néhány hétre mégis elmehetnénk… ki a városból.

– Nem merek terveket szőni – mondta Flóra; észre sem vette, hogy fontoskodik. – A rendes szabadságom végén járok, amellett az ásatás… minden percben… készenlétben kell lennem. És a könyvem, tudod, utána már elsodor a föltárt új anyag; de nem akarlak ezzel untatni, aztán a tübingeni konferencia… nem vagyok a magam ura.

– Megértem, drágám. Ha a firenzei elképzelés beválik, nekem is személyesen kell képviselnem. Részleteiben még nem is beszéltem erről neked. Nem akarlak mellékgondolatokkal a munkádtól eltéríteni. Te aztán nem mondhatod, hogy unatkozol. Nincs borzasztóbb az unatkozó, nyafogó nőknél… képtelenek az önálló életvitelre. Éva egy örökkévalóságra beoltott ellenük.

– Itt ez a veszély nem fenyeget.

– De majd jövőre elmegyünk Dél-Spanyolországba. Csodálatosak a délspanyol házak, tisztaság és erotika együtt, a vonalakban. Fogod élvezni.

– Jövőre.

A szó megemelkedett, aztán hirtelen lekoppant.

– Jövőre bizony – a férfi ismételte –, nem engedlek magam mellől, hiába szeretnél még egy kicsit elcsavarogni.

Flóra nem tudott róla, hogy sír, csak azt vette észre, hogy a könnye lepereg a ruhája elején. Szégyenkezve emelte öklét a szeméhez, gyerekkori, elfeledett mozdulattal. Nagyon régen nem sírt már.

– Buta – kiáltotta István, csókolta, itta a könnyet. – S még te vagy okos… Te drága buta… Máskor akartam, de nem bírok várni…

Fölkattantotta a diplomatatáskát, barna zacskót vett elő.

– Ezt add oda Panninak!

„Tizenötezer forint – suhant át Flóra agyán –, harminc darab lila papír… ez az a sok pénz?”

Keresztbe tette a zacskót, a szótár tetejére. Még mindig poros.

– Ezt meg viseld szeretettel… csak úgy, mint egy arany-ölelést… én ölellek…

Sziporkázott a kő. A gyűrű egy kicsit lötyögött. Egy másik, sima karikagyűrű biztosan rögzítené.

Flóra dadogott valamit. Több volt ez normális köszönömnél, ami az arcán fölfénylett.

– Talán másnak jobban örültél volna. Kitalálhattam volna valami eredetibbet… gyűlölöm az ünnepekhez szabott ajándékot, ami kötelező… nem kell ahhoz alkalom, csak szeretet. Legalább Pannin is segítettünk. Nem haragszol? – A férfi őszintén aggódott. Ha most ez az asszony azt érzi: fizetség, akkor vége. Akkor mindketten csalódtak egymásban.

– Szeretlek – mondta Flóra. Nem nézett föl. Majdnem vigyázzállásban, megrendülten bámult lefelé. Az agyagfoltot bámulta, a boldogtalan kentaur nyomát.

Mindent és mindenkinek megbocsátott, vissza az időben.

Hogy ez Ottília megvetett gyűrűje, csak napokkal később jutott eszébe. Már harmadik este ült, az íróasztalra könyökölve, a gondolatsor el sem indult, vagy épp csak döcögött, lekókadt, mint a vízsugár, ha hirtelen megszűnik a nyomás. Végül is nem kell erőltetni, legföljebb később adja le, nem dől össze a világ. Nyilván az az oka, hogy már a Lapos-berek, az ezzel kapcsolatos gyakorlati teendők foglalkoztatják. A két fiatalt újra viszi magával, Flóra elhatározta; őket már ismeri; persze az előkészítésben senkire sem számíthat, az utolsó ládáig neki kell gondoskodnia mindenről, ellenőriznie mindent, ha már a helyszínen derül ki valami, akár egy egészen apró hiány, már verhetik a fejüket a falba, néhány nap állás, pangás, az emberek szétszélednek… Úgy kell megszervezni előre, hogy klappoljon minden. Savanya azt mondja, egy hadvezér nem tárgyal annyit, csata előtt, mint ő. A múzeum telefonszámlája ilyenkor ugrik meg, mondja, a szokott álszellemességével, amikor Suhajda kartársnő ásatásra vonul… Pedig így is itthonról intéz egy csomó ügyet. Nincs és nem is lehet ez a munka megfizetve. István hivatása előnyösebb. A szellemi produktumot az ő szakmájában anyagilag is dotálják, anélkül hogy ezzel az értékek devalválódnának. Irigylésre méltó helyzet az Istváné. Rendezett körülmények, függetlenség, nincs a nyakán gyerek. Ragyogó férfi, kiváló tehetség. S leemelhet a bankszámlájáról, csak úgy, tizenötezer forintot. Tulajdonképpen pazarlás. De hát ez egészen más megítélés alá esik, mint Ottília esetében. Ottília eladta magát, egy sajátos árucsere-egyezmény keretében. István pedig a rajongását, a csapongó háláját, örömét fejezte ki a gyűrűvel; szimbólum ez a gyűrű, ahogy meg is fogalmazta, az ő féltő ölelése, a védelem ebben a torzsalkodó világban…

Majd, ha a feltárásnak vége, és a konferenciáról is visszaérkezik, újra beássa magát a könyv anyagába. Az idő végtelen. Egy évvel előbb, egy évvel később, nem mindegy? Nem hiúság-e voltaképpen a nagy sietség, a görcsös igyekezet?

István késik. Még nem fordult elő. Mi tarthatja vissza?

Ez a vacak telefon pedig még este is cseng. Csak nem István? Hogy nem jöhet…

– Halló – mondta a bizonytalan férfihang. – Add vissza a feleségemet. Hallod?

– Milyen számot hívott?

– A tiedet… Itt a te Kottlik Imre barátod. Szolgálatodra…

– Majd ha józan leszel, jelentkezz.

– Nem nekem kell kijózanodni… a sör nem alkohol, folyékony kenyér… Állandó ingajáratot létesített, mint egy őrült mozdony, ide-oda tolat a hasával. Hogy ezt akartad, nem létezik; az emberségnek egy szikrája csak lappang benned is. A siker megváltoztatja az embert, igaz, de még nagyon ráfázol egyszer, ezt Kottlik Imre üzeni. Add vissza…

– Marika önálló lény – mondta Flóra, s csak azon csodálkozott, miért nem csapja le a kagylót. – Nem én döntök az életében. Ne légy infantilis.

– Ő az infantilis. Itt hagyni Anikát, válóperrel fenyegetőzni…

– Még mindig csak fenyegetőzik?

– Egy szép nap új zárat csináltatok az ajtóra. Aztán lesheti…

– Nem fog dörömbölni, ne félj.

– Hogy akarja a kölykeit eltartani? Nevelni? Amikor éjszaka eresztik haza?

– Új állása is lesz. A jövő héten jelentkezik már. Nekem nem csak a szám jár, barátom.

– Új állás! – a hang siránkozóra, öregasszonyosra váltott. – Az én kedvemért, az én kérésemre nem tette volna meg… bezzeg a te szavadra! Majmot csináltál belőle. Miért gyűlölsz engem annyira, Flóra? Bocsáss meg, ha véletlenül érzékenységedben megsértettelek…

Te nem tudsz engem megsérteni. S ne hidd, hogy Marikát én befolyásolom. Megvadítottad, a döntő percben. Magadra vess. Itt már nem lehet a csomót kibogozni, kés kell, hiába.

– Kés a nyakatokra – mondta Kottlik, és levágta a kagylót.

– Rohadt, szemtelen – kiáltotta Flóra a búgó vonalba. Olyan szavakat kiáltozott, amelyeket használni nem szokott, most passzív szókészletéből böfögtek elő, kaján, jóleső tombolással, fogyhatatlan variációkban. – Aljas strici, szemét alak…

Lihegett. Meg is keresi Verát, mi van azzal a beruházási előadói állással? Lesz ez a Kottlik még nagyon kicsi legény.

Megint csöngött a készülék. Hátha István.

– Tessék – mondta lágy, búgó hangon.

Ó, Savanya. Az álmatlan Savanya. A se eleje, se vége lamentáció.

Hümmögött, igent és nemet, majd csak elunja. Szórakozottan nézte a kendőt a szekrény üvegablaka mögött. Mintha mozogna. Dorottya mocorog, no hiszen! A végén még valóban aktuális a szemüveg.

– Tübingen – mondta Savanya. Flóra fölfigyelt. Talán mégis fontos információ.

– Szóval, készüljön fel rá, Flóra. Maga okos, tudhatja: Purczellerné kezében is vannak eszközök… elfogadható indokokkal támasztja alá, miért Hausingert delegáljuk… Részben három éve nem volt sehol, részben sokkal régebben mozog a pályán, másrészt kiváló a szakmában, ezt maga is elismerheti, Flóra, köztudott objektivitásával.

– De engem hívtak Tübingenbe… személy szerint – kiáltotta felháborodottan.

– Most megint azt kell hinnem, szándékosan játssza a naivat… Hány embert hívtak személy szerint, aztán le kell levelezni, betegség miatt, indiszpozíció miatt sajnálattal nem fogadhatja el… aztán megy helyette, akit kijelölnek.

– Talán még levelet is írjak? Hogy én magam lépek vissza? Abból nem esznek… A legfelső fórumig elmegyek.

– Igen – Savanya elbizonytalanodott. – Maga sok mindent elintéz. Csak hát, látja, középről lehet a legnagyobbat ütni. Ha így is megéri… S amellett hangsúlyozom, Hausinger maximálisan megérdemli. És nem tartozik Purczellerné kedveltjei közé. Egész más vonal.

– Ravasz dög – motyogta Flóra, de megint csak az űrnek, mert izgalmában addig-addig pöcögtette, míg véletlenül lenyomta a villát. – Álnok kígyó.

Ej, ki bírja ezt?

És István még azt mondja, mosolyogjon, mert olyan akkor, mint egy bakfis, teli hittel.

Torz vigyor; nem mosoly ez.

Jobb lett volna, ha ma este mégsem jön ez a férfi. „Ez a férfi.” Idegenül hangzott a szókapcsolat, de ő maga is idegenül nyitotta az ajtót.

Talán semminek sincs értelme – mechanikusan váltottak csókot.

Aráber sem mosolygott. Pedig ha mosolyog, eltűnik álla alól az a pici, öntelt toka.

– Nem szabadulhattam előbb – mondta –, olyan helyzet keletkezett, hogy nem hagyhattam ott a terepet, Endel Egon előtt.

– Micsoda név. Endel Egon!

– S akit takar… a tervező igazgatója. Talán már említettem.

– Soha az életben nem hallottam ezt a nevet. Nincs a köztudatban.

– A köztudatban nincs. De egyébként regnál, teljes mivoltában. Az a baj, hogy kisebbségi érzése van, ez pedig üldözési mániát szül; aztán… az üldözési mániának „megelőző intézkedés” az ellenszere…

– Nálatok is? – kérdezte Flóra. Egyszerre örült, s egyszerre lett még keserűbb. – Nálatok is dúl a belharc?

– Nem szeretek róla beszélni – Aráber a zakóját már automatikus mozdulattal helyezte a karfára. Az ing – ezúttal csíkos, rövid ujjú, egy árnyalattal használtabb volt, mint máskor.

„Mintha levetette volna valahol; milyen ostoba gyanú – gondolta Flóra –, s visszahúzta volna izzadt testére.”

– Ha beszél róla az ember, Flórám, máris vigyázatlanul fontosságot ad kisszerű jelenségeknek.

– Lehetetlen, a te pozíciódban… a te tekintélyeddel!

– Szívem, ez csak a látszat. Itt a firenzei megbízás. Példátlan eset, példátlan lehetőség. Két éve látta a lakónegyedi tervemet az olasz bizottság, nálunk megvalósíthatatlan, annyira elütne a többitől, a házgyári elemeket sem tűri… képzeld el, hogy a mi csoportunk kapná… valuta az országnak, és dicsőség, nekem is, nem vagyok álszerény, de az egész kis magyarságnak dicsőség. A fiúk lázba jöttek…

– Milyen fiúk?

– A csoportom. A… munkaközösségem. Csupa remek, értő fickó. De Endel Egon epét hány az irigységtől. Persze, a másik gárda van mögötte. Ha láttál már alumínium áruházat, vasbeton szörnyeteget, azt mind ők tervezték. Pataki mérnök úr. Meg a Pataki-boyok. Már az egyetemről kiszipkázza magának az utánpótlást: nem a rátermettséget, a készséget keresi, hanem a képlékenységet. Leköti a fickókat néhány nagyvonalú szívességgel, azok fölesküsznek rá, utána apjukra-anyjukra kimondják az átkot, ha úgy kívánja a rögös karrier. Képzeld el, mekkora vereség! Nem őket hívták. Hát ha ők nem, akkor senki. Könnyű meggyőzni Endel Egont. „Rossz vért szül bizonyos politikai körökben…” Senki sem nevezi meg konkrétan, kik és hol székelnek azok a „bizonyos körök”. – Aráber hátradőlt a székben, hunyt szemmel. Kedve ellenére, mint a sokat babrált automata a tantuszt, úgy dobta ki a panaszt.

Az inge kicsúszott a nadrágjából, a hasa illetlenül tárulkozott. Egy icipicit hasonlított Kottlikra.

Csakhogy István így is aranyos.

Flóra odalépett, megcsókolta a meztelen foltot.

– Hol vagy te ezektől… milyen magasságokban! Visszaadod te a kölcsönt még.

– Soha. Nem piszkítom be magam. Nemcsak a cél, az eszköz tisztaságában is hiszek! Ezt használják ki. Hogy győzöm az elvi vitákat, de a gyakorlatban aztán nem szaladgálok sehova, orvoslásért. Megalázónak érzem. Lehet, hogy gyámoltalanság. Vagy gőg, amit belém sulykolt az apám. Hosszú távon úgyis igazolódnak a dolgok.

– Nálunk, drágám, nehezebb ez az emelkedett ráhagyatkozás az időre. Tudod, ha paradoxonnak hangzik is: ami esetleg évezredeket várt, néha nem várhat tovább egy évet sem. A múlt romlékonyabb, mint a jövő. Nekem bizony talpalnom kell, nemegyszer. Ha hagyom, Lapos-berket már régen beszántották volna. A te terveid, szerencsére, túlélik ezeket a szarevőket.

– Csak naponta kibírni… Komolyan, irigylem az apámat, nyugdíjas, de a magánrendelése virágzik. Nem piszkálja senki, a környéken megsüvegelik, az életfilozófiája is kiegyensúlyozott: egyetlen dolog biztos, azt mondogatja, a jelen. A múltat folyton átértékeljük, megtöltjük nosztalgiával, a jövő csak fátyolhalmaz, szüntelen fátyollebbentés, s minden fátyol mögött egy-egy halott illúzió… de a jelent módunkban van enyhíteni. Fizikai munkásnak vallja magát, nincs benne semmi orvosi sznobság; mint egy jó mesterember, úgy kezeli a vésőt, fúrót, foghúzót… A külseje is olyan: köpcös, bajszos, télen sem hord kalapot. Én az anyámra hasonlítok. Magas, vékony… majd meglátod.

– Eredeti emberek – mondta Flóra. Vajon mire célzott most István? „Majd meglátod.”

Oldódott a feszültsége, egy pillanatra nem találta Tübingent olyan életbevágóan fontosnak.

– Kíváncsi vagyok. De hát az építész nem létezik a jövő perspektívája nélkül. S amellett jó volna hinni is abban a jövőben.

– Szeretem az eszedet. – A férfi finom, monogramos zsebkendővel leitatta homlokán az izzadságot. Szabályosan vasalt zsebkendő volt. Flóra már évek óta nem vasalta a zsebkendőket. – S ami az eszed mögül sugárzik. Amit nem lehet bemagolni, megszerezni, ami vagy van, vagy nincs. Ezért becsülnek a Múzeumban is annyira…

– Jókor dicsérsz… Úgy látszik, ma volt a buták általános diadalünnepe. Fél órája telefonált Savanya, Purczeller Sári mást akar küldeni Tübingenbe… az én meghívásommal! Ezzel idegesítenek, amikor ilyen nagyszabású feltárás előtt állok! Nem bánná a Sárika, ha belebuknék! Mit érdekli ezeket a nemzeti gyarapodás, hírnév, mit nekik a tudományos szempont. Egyetlen szempont van itt: mi a napi, személyes érdek, a napi kis gesztenyesütéshez összekapart parázs megmaradjon… Lobogni, lángolni ebben a közegben öngyilkosság, de idegszanatórium, minimum…

– Mit gondolsz, véletlen? Az a sorozatos pusztulás, negyven és ötven között? Az infarktus? De te átvészeled. Tündökletesen mész a magad útján, ezt tudnod kell. Más még ilyenkor, alig túl a harmincon, csak alapoz, a földszinttel bajlódik, te meg készülsz a kupolát fölrakni. Meglátod, ez a Tübingen sem fog a kútba esni. Csak ezektől a Purczeller Sáriktól óvakodj! Értsd meg: nem a férfi, a nő legnagyobb ellensége… A hatalomban tetszelgő Purczellernék. Indiai mondás: kés a majom kezében. Akkor inkább legyen egy nő nyíltan buta. Mert ezek az előretolt bábuk a legveszélyesebbek: fölhúzhatók, kulcsra járnak, s ami a sajátjuk, az csak a bigott rosszindulat.

– Óvakodjam… Hogyan óvakodjam? Beleütközöm lépten-nyomon… ahogy te Endel Egonba meg a Pataki-féle kollégákba. Meg kell tanulnunk valamiféle taktikát, valamiféle látszatelvegyülést, máskülönben elpusztítanak.

– Lehet, hogy igazad van – mondta Aráber, könnyedén megcsókolta az asszony könyökét. – Éva csak azt zümmögte mindig: „Nem jó neked itthon?” „Mit töröd magad?”

– Elég szomorú, hogy a tudományos munka önmagában érvényesíthetetlen, hogy piaci árus módjára jobbra-balra kell lesni, árgus szemmel.

– S legalább kiszámíthatná az ember. De pillanatról pillanatra rendeződnek át a sorok. Kérlek, az egyik munkatársam, nagyon kedveltem, nő létére értette a szakmát, bocsáss meg, szóval, ez a munkatársam váratlanul átrakatta magát Patakihoz. Mindent átvitt, amire én tanítottam, arra hivatkozik, ott nagyobb az önállósága; a fenét, Pataki négyszázzal emelte a fizetését, neki megtette Egonka, én hiába küzdöttem érte, hogy emeljenek Emmikének… Nem baj, színesebb lett a Pataki-boyok kollekciója. Ez az Emmike afféle női Julien Sorel. Csak ezt sosem nyakazzák le.

– Mégsem tudnék kint maradni – Flóra italt töltött, István mohón lehajtotta, újra töltött, az üveg nyaka a pohár éléhez indulatosan odakoccant. Egy pötty a porcelánszínű nadrágra esett. Flóra nem figyelmeztette a férfit. Egy pötty nem a világ. S az anyukának is maradjon valami dolga. – Engem meg így neveltek. Itt élned, halnod. Nekem ez nem üres szólam.

– Hányszor nyílott rá alkalom, hányszor! Svájcban a csillagos eget is megígérték. De hát mi marhák vagyunk, drágám. Sosem azért csináltam, hogy több pénzt kapjak.

– Miért is? – Flóra szórakozottan a szekrény elé lépett, bekukkantott a kendő alá. Dorottya nem válaszolt. Egy kicsit félrecsúszott az állkapcsa. – Miért is ez az egész? Irigylem néhai Évádat. Amit mi kaptunk, az csapás.

Végigdőltek a szűk fekvőhelyen, mindketten begörbített lábbal, félig a levegőben lógva.

Modern zsugorítás, készület a jól nevelt halálra. Nem a szerelem mozdulatait végezték. Pihentek inkább, mártóztak ebben az új találkozásban.

„Testvérem vagy – gondolta Flóra –, érintett ember.”

Eloltották a villanyt, a függöny – mint a ravatalozó kárpitja – átengedte a külső fényeket.

– Vagy talán Barcelonába viszlek – suttogta a férfi, értelme nem, csak hangulata volt ennek a suttogásnak –, Barcelonába, a Sagrada Familia templomához. Gaudi őrült álma. Szörny formájú templom, mégis kiüvölt a sóvárgó, kínzott lélek belőle… Az élet fája, ahogy nyújtózik, fölfelé, középen. Csupa remény. De nem tudta már befejezni. Állványok, deszkák, körös-körül. Most kísérleteznek… folytatják, „Gaudi stílusában”…

– Paródia – motyogta Flóra –, talán csak paródia minden. A teremtés stílusában.

 

– Ez a Panni testőrnek képzeli magát! – Vera nevetve rontott be, a lötyögő huzatruhában. – Majdnem igazoltatott, hogy valóban vártok-e?

– Elfelejtettem szólni neki – Flóra röstelkedve átölelte, másik kezével közelebb vonta Arábert.

– Nem kell bemutatni – mondta Vera. Körüljárta a férfit, elégedetten füttyentett, csak aztán fogtak kezet. – Minőségi példány! Mindig mondtam, hogy…

– …minél jobban fojtják, annál nagyobbat pukkan – vágott közbe a férfi.

Nevettek. Rögtön rokonszenvesnek találták egymást. A megjátszást Vera is, István is utálta.

Flóra föllélegzett. Nem lehetett halogatni, még Vera azt hiszi, valami piti figurát csípett föl, s rejtegeti. Hadd lássa a tulajdon szemével! És Marika ügyét is intézni kell. István pedig nagyvonalú, nem ítéli el a barátnőjéért. Legföljebb egy icipici különbséget tesz, párhuzamot von…

– Persze, ha feszélyez a jelenlétem, női ügyekben, vissza is vonulhatok…

– Semmi női ügy, mérnököm! Bezzeg amíg az élvezet tart, nagyon is jelen vannak, csak később olyan szemérmesek.

– Engedj Istvánnak egy kis átmenetet…

– Nem olyan ijedős a te Istvánod. Ahogy így elnézem, ugyancsak ficánkolós.

István derűs fölénnyel nézte Verát. Bizonyos önteltséggel. Mint a boltos, aki hosszabb időre bezárt. Nem szolgálhatom ki, sajnálom, ez villant a szája szögletében.

– Még a szaga is más ennek a szobának – Vera tréfásan beszippantotta az orrlyukát –, hogy végre egy férfi… Várjuk a szédült Marikát is?

– Holnap megkeres, a hivatalodban. Nem akartam a mai estét ezzel agyoncsapni.

– Helyes – Vera töltött magának. – Még mindig koplalókúrára fogod a vendégeidet? Nincs semmi harapnivaló?

– Gondoltam, elmegyünk, valahova a szabadba, egy jó kis vendéglőbe… Ne mindig itt a négy fal között.

– A Szabadság-hegyre – mondta István –, húsz perc a kocsival.

– Csupa újdonság… Flóra és a mondén élet!

– Ne tüntess föl apácaszínben! Istvánnak még meg kell szoknia, hogy amit beszélsz, annak csak a tizedét vegye komolyan.

– Többek közt a humorérzékem is fejlett – István élvezte Verát. Mint egy különleges preparátumot, tanulmányozta. – Szóval, maga annak a kis fiatalasszonynak a másik protektora?

– A nyakamba sózta ez a drága… mintha egy új állással megoldódna az ügye… De rajtam ne múljon, augusztussal jelentkezhet. Persze, jobb volna, ha elfáslizná a hasát.

– Add kölcsön neki ezt a ruhádat, talán – mondta Flóra.

– Miért? – Vera megperdült. – Ez a divat. Aki ért az áruhoz, ponyva alatt is megsaccolja. De félre, vicc! Még majd valóban azt hiszi a barátod, hogy kurva vagyok. Pedig sosem álltam közelebb hozzá, hogy a tisztes családi békességben letapadjak…

– Ajánlhatom a kocsimat? Három hónapig állt egy vacak alkatrész miatt. És a programot is rám bízzák a hölgyek?

„Ez az apja modora – gondolta Flóra –, egy kissé régies, de nem kellemetlen.”

– Mindent rád bízunk – mondta –, átveheted az uralmat.

Gondosan öltözött. Egy gombot, az amúgy is kivágott ruhája mellén, nyitva hagyott. Odabenn nagyokat nevettek. Flóra hallotta Vera kacagásának csengéséből, hogy elkívánta a férfit.

– Orrod tőle fokhagymás – morogta, a gyerekkori játékok kárörömével. – Ezt már stoppoltam!

Olyan biztonsággal vélte, mint az előkapart csontok tulajdonjogát.

A kocsiban egy kis vita volt, az elhelyezkedésnél. Vera akart a vezető melletti ülésre kerülni, „halálülés”, mondta, neki nincsenek utódai. Flóra végül is ráhagyta. Elégedetten nyugtázta, amikor Aráber megkérte Verát, legyen szíves a lábát a sebességváltótól távolabb helyezni.

Nem, mintha Vera szándékosan akarna valamit, annál bajtársiasabb, csak a vérében van a magamutogatás, valamelyik nőstény madár ilyen, ha kell, ha nem, csörrögő hanggal hívja a hímet, fölkelti a figyelmét a szüntelen csörrögéssel.

– Hogy Marcsára visszatérjek – Vera hátracsavarodott, a ruhája vele tekeredett –, holt idea ez a válóperesdi. Hogy fog egyedül két kölyökkel boldogulni? Legalább ezt az egyet vétette volna el…

– Én is egyedül neveltem a magamét, végül – mondta Flóra.

– Olyan is. Édes egy barátném, olyan is…

– Miért? Mindent megkap, még a párnát is a feneke alá dugtam!

– A gyereknek lelkileg is meg kell mindent adni!

– Neked sosem volt gyereked, már többször mondtam! – Flóra sértetten sértett. – Fogalmad sincs róla, mi az…

Vera nem nyikkant többé. Száját idegesen húzogatta, az izomtorna hol búsuló, hol viduló álarcba rántotta az arcát.

Aráber néhány közömbös mondattal átevickélt velük a csúcsforgalmon.

A hegy lábánál sóhajtott.

– Végre! Imádom a zöldet.

– Én is! – kiáltotta lelkesen Vera.

– Pedig a fű nyomot hagy a szoknyádon – mondta Flóra; Aráber ránézett, némi rosszallással. – Jaj, hát én is viccelhetek! Nekem persze tilos…

– Egyszer hallottam őt disznó viccet mesélni – Vera Aráberhez beszélt, de Flórát békítette. – Addig kapacitálták, már nem is emlékszem, milyen társaságban… meg lehetett zabálni a kis naiv pofáját… Mint egy óvodás, amikor az apja beszajkózott káromkodásait fújja…

– Igen – mondta Aráber, a két asszonyt jobbról-balról a karjára fűzte –, Flóra csupa ellentét. Föloldhatatlan ellentétei teszik olyan izgalmassá.

Flóra örült: izgalmas, ez a jelző kedvező. Csak ez az ellentét, ez a furcsa fölemlegetés…

De volt esze, nem kért magyarázatot. Verára nem tartozik semmiképp, különben is Vera bóknak hallotta az egészet.

– Te, te csudabogár – Vera sóhajtott, homályos szemmel –, úgy örülök, hogy végre boldognak látlak. S annak is úgy örülök, hogy maga, szerencsés flótás, ha a jelek nem csalnak, ezt az asszonyt meg is érdemli.

Aráber hálásan szorított egyet, menet közben, Vera kezén, Flóra csupasz vállát pedig megcsókolta.

„Van stílusérzéke – ujjongott Flóra –, az emberi viszonylatokat egy-egy gesztussal, tévedhetetlenül fejezi ki.”

Csöndesen sétáltak fölfelé. Flóra csípőcsontja a férfi oldalához tapadt, átvették a ritmust a rezgések, egyszerre léptek, mintha láthatatlan drót kötné össze a két cipőt. A két cipő – a férfi és a női – egymás mellett. Mint azon a kizökkent első napon, a boltban.

„Közös az utunk, a szennyező por is ugyanegy – gondolta Flóra –, és érdekes, valóban szép a természet.”

Eddig sem tagadta ezt a szépséget: ismerte, földolgozta, környezeti elemként kezelte, de részese nem volt soha. A talajt, a füvet, a fát, bokrot inkább legyőzendő akadálynak tekintette, afféle őrzőnek, amelyik szívósan védi a titkot; likvidálása harci feladat.

Most meg áhítatosan szagolgatta a fürtös, ismeretlen vadvirágot, amit István a kezébe nyomott.

– Nem lesz szabad hely – aggódott Vera, a zsúfolt terasz előtt. – Mégiscsak beszorulunk a bűzbe.

– Velem vannak – mondta István, megint előugrott kis, öntelt tokája. – Egy pillanat… – A két nő karja közül kibújt, kezüket összefűzte. Intett a pincérnek, megfogta a fehér kabátujjakat, súgott valamit, hozták a pótasztalt, a legszebb sarokba.

– Ez férfi! – mondta Vera. – Becsüld meg a jó dolgod.

– Ő becsülje meg – morogta Flóra –, csak azt adja, amit kap is.

Gyorsan esteledett; jaj, mintha múlna a nyár. Még látszott a nap, de már a hold is. Lábuk elé dobták a várost, csak a tábla hiányzott az égről: PANORÁMA.

– Hűvösödik – a férfi gondoskodva átnyúlt az asztalon, begombolta Flóra ruháján a szándékosan nyitva hagyott gombot. – Meg ne fázz, kedves!

– Ezért a mozdulatért megyek mégis férjhez – Vera szedegette a halszálkát, passzírozta a húst a nyelvével –, ezért a gondoskodó mozdulatért. Hogy majd öregségemre megkapjam azt a bizonyos pohár vizet.

– Férjhez mégy? – kérdezte Flóra, eltolta a tányért, a csodálkozás jó ürügy volt, hogy az ételt otthagyhassa. Utálkozott a haltól, gyerekkora óta az volt a félelme, hogy torkán akad a szálka és megfullad. De hát nem akarta István kedvét rontani: a roston sült süllőnek annyira megörült. – Férjhez mégy? S csak így mellékesen…

– Már pedzettem, barátném, érkezéskor. Csak nem törődtél magatokon kívül mással… Ugráltál, és égett a füled.

– De hát ez nagyszerű! – szólt közbe gyorsan István. – Hallhatnánk róla bővebbet?

– Ha elkezdem, fuccs az estéteknek…

„Annak már úgyis fuccs” – akarta mondani Flóra, de mindjárt rendre is utasította magát. Amikor ő ilyen… ilyen kivételes helyzetben van, boldog, nem volna benne ennyi nagylelkűség? Hiszen ez volt az életeleme, eddig is, mindig, meghallgatni másokat, különösen Verát, aki alapjában véve jó, ragaszkodó…

– Egészen lázba hoztál – mondta hát –, ez aztán fordulat… Csak előbb nyeld le a falatot.

Bámulta Istvánt. Egyszer sem maszatolta be az ujjait, mesterien bánt a halkéssel. Vera kézzel-lábbal evett, csoportosította a szálkákat, látható élvezettel.

Bort ittak. A pincér odavillantotta Istvánnak a még bontatlan palack évjáratát. István biccentett.

Vera hátradőlt, a támadó szélben apró hajcsigái meg sem moccantak, mint a kunkorira hajlított rézsodrony, olyan erősen ült ez a haj a hátrafelé csúcsosodó koponyán.

Flóra selyemfrizurája már régen tépetten lengte körül az arcát. István néha odanyúlt, és szeméből-szájából kisimította a szálakat.

– Talán ismered is – Vera széles gesztusokkal mesélt, Flóra oldalt pillantott, nem keltenek-e föltűnést. – A jogi karon adjunktus. Most készítette el a kandidátusi disszertációját. Doktor Ötvös László… a régi Eötvösökhöz nincs köze.

– Honnan ismerném? Adjunktus? Most disszertál? Hát hány éves?

– Te mindjárt beletrafálsz a közepébe. Ez az egyetlen bökkenő. Harminchárom.

– Ó, akkor éppen stimmel – mondta Aráber udvariasan. Vera méltányolta, csókot intett neki.

– Tündér… Szóval, ne firtassuk, mennyivel, de fiatalabb. S ez persze az egzisztenciájában is tükröződik. Nincs lakása, kocsija, viszont csupa ambíció. Mint a fáklya, úgy lobog, nekem aztán van módom a sok kiégett manusszal összehasonlítani… Ha bírja az iramot, nem adok öt évet, és egyike lesz a nagy jogtekintélyeknek…

– Aha – mondta Flóra. Figyelmeztesse Verát, hogy ki akarja használni valaki? Hogy megtetszett a kényelmes kis fészke? És ha mégsem? Csak ővele történhet csoda? Egyre érdekesebb…

– Elvileg ellenzem a házasságot – folytatta Vera. Aráberhez fordult. – Nem tudom, maga hogy van vele.

– A leghülyébb képződmény – bólintott a férfi. Flóra fázni kezdett. Nagyot ivott a borból.

– A leghülyébb képződmény – ismételte ő is. – Erről győztek meg az eddigi tapasztalatok. De azért van kivétel.

Aráber arca meg sem rezzent.

– Ne szakítsuk Verácskát félbe!

– A változatosságot tartom az élet sójának. Most először találkoztam olyan férfival, aki reggelre sem unalmas. Amellett szereti, ha babusgatják, szeretgetik; komolyan, nem is hittem volna, hogy erre is képes vagyok.

– Az elfojtott anyai ösztön – mondta Flóra. Vera elhallgatott.

– Minden nő szerelmében van valami anyai elem, a gondoskodás vágya. – Aráber mentette az ügyetlen mondatot.

– Belőlem ez mindig is hiányzott, szerencsére – Flóra egy kicsit kijjebb húzta a széket, a hármasból kivált. – Igaz, hogy engem pátyolgassanak, azt sem tűröm.

– Drágám – nyugtatta a férfi, egy kicsit érdesen –, kivételesen nem rólad van szó…

– Akkor ne általánosítsunk – morogta Flóra. Ezért kerülte az alkoholt. Inkább agresszív, semmint jókedvű lett tőle.

– Szülhettem volna gyereket, igaz! – Vera rászaladt a vágányra, az eufóriás meséhez már nem talált vissza. – Kikapartak belőlem vagy ötöt-hatot. De mit adhattam volna én neki? Hajnali villamosozást, örökké járványos óvodát, büdös napközit… Éppen, mert szeretem a gyereket, éppen azért nem szültem.

– Képtelenek vagyunk az őszinteségre – Flóra csóválta a fejét, oktatóan –, teóriát gyártunk saját gyöngeségünkre. Az alakodat féltetted, a mozgási szabadságodat. Egymás közt bevallhatjuk.

– Miért? Hát jó a tiednek? Igazán azt hiszed?

– Bocsánat – szólt közbe István, békítő indulattal –, legyünk tárgyilagosak. Flóra a maximumot vállalta. Semmi vád nem érheti. Az más kérdés, hogy nem könnyű a fiának lenni. Gondoljuk meg: egy anya, akit utol kell érni, sőt, túl kell szárnyalni, ezt követeli az íratlan, belső törvény, s ez esetben ez szinte lehetetlen. Amellett az anya, ugye, kisajátítható, hús-vér fogalom, te meg, Flórám, akárhogy is, de már félig-meddig átmentél absztrakcióba…

– Mindig ugyanaz a nóta – mondta Flóra. Székét hátradöntötte, háta a vaskorláthoz ért. Már nagyra nőtt a hideg hold a feje fölött.

Aráber erélyesen visszahúzta.

– Ki akarsz potyogni? Mint egy rossz kölyök… Itt a zakóm, tessék fölvenni! Olyan a kezed, mint a béka…

– Mindig ugyanoda lyukadunk ki. Doktor Suhajda Flóra fogalom. Már-már intézmény.

– Én csak a te védelmedben… – István elgyámoltalanodott, tekintete Vera segítségét kérte.

– Nekem nincs szükségem védelemre. Önmagáért beszél az életem.

– Vannak ilyen rohamai – Vera megpróbálta kifejteni Flóra kezét a merev tartásból. – Jaj, barátném, mi ütött beléd? Rosszul sikerült a múlt iccaka?

– Magadból ítélsz – sziszegte Flóra. – Azért, mert te nem tudsz meglenni egy napig sem férfi nélkül.

– Ejnye – mondta Aráber. Szégyenkezve a földre nézett. Mint a közönség, amikor megszólal az orgonahangverseny közepén egy szájharmonika.

Vera kitett az asztalra egy százast.

– Nehéz napom volt. Legalább nyolcvan ember, tizenöt sürgős intézkedés. A Marika ügye közte. Ideje hazatérnem.

Fölállt, minden békítő kísérletnek az elejét vette.

– Egyedül kívánok távozni. Kellemes jó éjszakát – biccentett; volt méltóság a megrendezett jelenetben.

Aztán, mintha rövidlátó volna, egyenként kitapogatta a lefelé vezető lépcsőket, keze végigtörölte a korlátot.

– Nem sajnálod? Miért csináltad? – kérdezte Aráber, csöndesen. Intett a fizetőnek. Vera százasát otthagyta borravalónak. – Nem szoktál te kötekedni…

– Majd holnap fölhívom. Nem haragtartó, nincs benne egy szemernyi önérzet…

– Jólelkű. Ennek semmi köze az önérzethez. Piszok estét szereztél neki.

– Ő kezdte…

– Nincs humorérzéked, Flórám. Nem lehet mindig a felhőkön trónolni, glóriával. Az igazi nagyság arról ismerszik meg, hogy minden helyzetben természetes. Az emberekhez nem leereszkedik, hanem odahajlik. Részvevőbb, humánusabb…

– Ez kioktatás? – kérdezte Flóra. A haja baloldalt megereszkedett, a jobb oldalon a csat még tartotta, mint egy haldokló szarvasbogár páncélja, olyan lett a feje.

– Nem vagy te ilyen – Aráber kapargatta az asszony vállát, sercegett a körme –, nem értem.

Oldódott valami.

„Utána fogok nyomozni – gondolta Flóra –, mi volt az oka, mikor kezdődött, mi volt az a mondat, illetve miért…”

– Röstellem – mondta hangosan, már mosolygott –, talán időváltás… Fölingerelt.

– Inkább ne mosolyogj. Ha belülről nem megy. Ez a ragasztott derű rossz az arcodnak. Előttem nem szükséges alakítanod. Mindenkinek lehet beszámíthatatlan periódusa. A nőknél ez gyakori.

– Igen. Amíg fiatal, és kinyitja a száját: menstruál, azért ideges. Ha vénül: a klimaxtól izgága. Ha megöregszik: agyérelmeszesedés. Na ebben legalább egyenrangú a többi, utálatos vénemberrel.

– Hazaviszlek, ágyba duglak, reggelre kialszod.

Apás mozdulattal segítette föl, majdnem ölben vitte le a lépcsőn. A kocsiban pléddel betakarta.

– Nincs semmi baj, szívem. Nem történt semmi. Elvesztetted a legendás tapintatod, ennyi az egész. Mert már borzolja az agyad a közelgő munkád… a mai napon is… egész délelőtt futkostál… nem voltál ráállítva Vera hullámhosszára. Néha engem is bosszantott, de a te magasságodban ezek a tüskék már nem szúrhatnak… kis fáradt bolondom.

„Ne erről beszélj – gondolta Flóra –, egészen köznapi szavakat mondj. Egy mondatot, amelyben biztonság van és véglegesség, mert félek a jövőtől, édes-drága szerelmem, múlttá akarom rögzíteni, a múlt irgalmas hozzám, a jövő pedig ellenségem, uralkodom azon, ami volt, de uralkodik rajtam mindaz, ami lesz, és lehet még. Ami megtörtént, birtokom örökké. De rettegek ebben a tárulkozó, vége-nincs birodalomban, bűnös vagyok, kitámasztott nyugalmát vágyom a változó, hatalmas csillagvilágnak: pontot, egyértelműt, a gondolatjelek rendszere helyett. Veled akarok élni, halálig. Ennyi az egész.”

– Ki a csacsi? – kérdezte a férfi lágyan, kezét egy pillanatra hátranyújtotta a kocsiülésre.

– Én – mondta Flóra, s mint a gyermek, megcsókolta István kézfejét.

– Nem szabad – a férfi riadtan, de boldogan kapta vissza a kezét; beletaposott a gázba, fütyörészett. – Ne félj… jól vezetek. Hagyatkozz rám, bátran.

 

Marika a párnázott ülést választotta. Nem fért a presszóasztalkához másképp, a hasától. Flórának maradt a kemény, de jóval magasabb támlás szék. Így aztán akarata ellenére beszélt valóban „lefelé”.

– Örülök, hogy Vera állta a szavát. Tudniillik nemrégiben összekülönböztünk, kihozott a sodromból.

– Csodálkoztam is, te meg ő! Köztünk legyen, de annyira közönséges. Az ő pozíciójában, ilyen szabadszájú beszéd!

– Kitűnő munkaerő – mondta Flóra. Gyűlölte a hát mögötti női susmogást, csámcsogást mások vélt hiányosságain. Amellett ízléstelen: azt kibeszélni, aki az ügyét elintézte, végül is. – És jó ember, segítőkész, magad is láthattad. A többi csak járulékos elem, nekem sem kellett volna mellre szívnom…

– No igen – helyeselt Marika. – A te emelkedettségeddel csak így vélekedhetsz. Nagyon készséges volt, valóban. Jó összeköttetései vannak. A direktor, akinek a levelet vittem, a fülét sodorgatta, miközben az ajánlást olvasta. Egészen piros volt a füle. Biztosan valamelyik tárgyalópartnere.

– Az – mondta Flóra és mosolygott. – Marikám, fogd a sztorit egy kicsit tempósabbra. Ma még rengeteg dolgom van. Most már fix a dátum: szeptember elsején megyek a Lapos-berekbe.

– Üdülés? – kérdezte Marika, s máris a szájára csapott. – Az ásatás, jaj, dekoncentrált vagyok, az előző nap is kiesik a tudatomból, sokszor… Szóval, rendes hely. Hárman vagyunk, persze, egy szobában, a Mezőgépnél egyedül voltam, ezt is meg kell szokni. Kevesebb a mozgási tér is, beruházási előadó, komolyan hangzik, de inkább nyilvántartási feladat, kisebb önállóság, viszont a fizetés csak háromszáz forinttal kevesebb. És nincs túlóra vagy efféle…

– De hát így is kérted, a gyerekek miatt. Így terveztük.

– Igen, igen. Meggyőztél, Flórám. Egészen más… Már reggel tudni, meddig tart aznap a szolgálat. Elképzelhetetlenül hálás vagyok. Elképzelhetetlenül. Csak a nehezén túl legyek, szülés, válóper, értem ezen…

– Ez a sorrend? Előbb szülsz, aztán válsz?

– Ezzel a hassal nem állhatok bíró elé. Köznevetség tárgyául!

– De hát hova viszed a kicsit? Az albérletbe? Imrét kellett volna a lakásból eltávolítanod, nem gondolod?

– Ítélet nélkül, Flórám? Az ő nevére van kiutalva. S tudod, hogy ő ezzel terrorizál… a kulturált körülményekkel. Ez a csalétek…

– Hiányzik neki az ingyen cseléd!

– Előbb-utóbb szerez valakit. Talán még fiatalabbat, mint én. Tudod, milyenek a nők. A mai lányok: ülj le, erre lefekszenek.

– Váljék egészségére. Csak nem bánnád?

– Bánni, én? – Marika péppé nyomkodta a fagylaltgombócokat a kanállal. – Csak nem szeretném, egyelőre, Anika miatt… majd megszakad a szívem érte.

– Akkor meg eredj vissza – mondta Flóra, hirtelen dühvel. – Az Isten megáldjon! Ezzel a halogatással úgy sincs semmi teteje… Lebabázol, aztán karodon a csecsemővel kirúg a főbérlőd. Eredj vissza, ha Imrét képtelen vagy elzavarni.

– Nem akar válni. Mit csináljak? – Marika szája legörbült.

Flóra megijedt. Ha ez most elkezd sírni, órákig abba sem hagyja. István nemsokára érte jön, semmi szükség rá, hogy most itt találja egy újabb cirkusz közepén. Amikor már láthatóan torkig van ezzel a sok idétlen nővel.

– Akar vagy nem akar, indítóok van bőven. Tanúkat is találsz, itt vagyok például én; elég illusztris tanú leszek, remélem…

– Indítóok van… az van… Tegnap este, el sem akartam mesélni, az ember már rühelli, tegnap este fölmentem, Anikának nehéz napja a péntek, előkészítem, kikérdezem, szó szót követett, végül is nem vagyunk egymás hóhérai, vázoltam Imrének, milyen az új munka, őszintén jó és rossz oldalát, egyaránt ecseteltem: bele kell szokni, nincs olyan széles hatáskör… Azt hiszed, volt egy emberi szava? A hiúságom az oka mindennek, azt vetette oda, mert nem bírom ki, hogy ne fontoskodhassak. Aztán vizes ruhát csapott a szívére, hogy neki minden mindegy, nem is kellett volna újabb gyerek, úgysem tudja fölnevelni, közeledik az infarktus, a halál kopogtat… Bele lehet ebbe őrülni!

– Az erős férfi! – biggyesztett Flóra. – Vegyen el egy ápolónőt vagy egy idegorvost, aki kikezeli a hipochondriáit. S még nincs negyven! Képzeld, milyen lesz később!

– Valóban rossz állapotban van! De arra volt ereje… arra volt ereje… – Marika mereven bámulta az asztallapot –, hogy megüssön.

– Micsoda?! – Flóra akkorát kiáltott, hogy a szomszéd asztaloktól odakapták a fejüket. – Megütött? Egy állapotos nőt?

– Pofon ütött. Amikor indultam. Formálisan kilökött az ajtón. Hogy ne is törődjek vele… szemét rongy vagyok… építsem csak a karrierem… A liftajtóig kergetett, oda is utánam kiáltotta: nem kell az áldozatod.

– Hát nem! – villogott Flóra szeme. – Nincs zurück. Abból nem eszik… beleírod a válókeresetbe. Ennél nyomósabb indokot az ügyvéd sem találhat. Nincs bíróság, amelyik ezután el ne válasszon, a tulajdonodat vissza ne adja. Ma, amikor úgy védik az anyákat… egy áldott állapotú nőt megütni…

Ez az „áldott állapotú” jelző eléggé teátrálisra sikeredett. A gesztusok is túlszaladtak. Flóra fékezett.

– Ne félj, Marcsi. Én leszek a keresztmama!

– Vállalnád? – Marika arca fölragyogott. – Mire mennék nélküled? A te gondolataid gazdagsága… a te erőd… ez az eltökéltség… Miért nem tud minden nő ilyen lenni? Majd csak fölneveljük azt a gyereket, ugye? – megint sírva fakadt. – És magadhoz veszed, ugye, ha belehalok a szülésbe? Nem hagyod árván kallódni?

– Te jó ég… kész melodráma. Ezt hagyd Imrének, légy szíves. Simán megszülöd, aztán otthon maradsz vele a segélyen. Közben meg a pör folyik.

– Hogy otthon maradok-e, még nem döntöttem, az külön téma. Hogy te milyen okos vagy! Elváltál idejében, majd hülye volnál újra lekötni magad. Bár a múltkor egy kicsit megijedtem. Amikor az a furcsa férfi olyan otthonosan mozgott a szobádban…

– Furcsa? Miért furcsa? – Flóra kényelmetlennek találta a magas széket, átköltözött Marika mellé, a tapadós kerevetre. – Kiváló egyéniség…

– Nem vonom kétségbe. Csak tudod, olyan… olyan fensőbbséges. Mintha csökkent értelmű volnék, úgy kezelt. A külseje tipp-topp, persze. Az ilyen fajtából lesz a legnagyobb basa.

– Első látásra ne ítélj!

„Hogyan magyarázzam meg neki – gondolta Flóra –, hogy István nem átlagnők apostola? Csak dicsekedhetnék, hogy hozzám milyen csodálatos… két fél, ami tökéletesen összeillik… ezek vagyunk… Marika azt hinné, szentimentális lettem. Menten lepotyognék a piedesztálról.”

– Nekem nagy rajongóm.

– Azt elhiszem… örülne, ha hozzá mennél. Főnyeremény. Suhajda Flórával büszkélkedni. Szerencse, hogy abból nem eszik egy férfi sem…

– Egyedül sem jó – mondta Flóra halkan.

– Te nem vagy egyedül. Ott a fiad, a ragyogó teljesítményeid, ha meg partner kell, akad tíz minden ujjadra. Téged nem lehet polgári mércével mérni.

Flóra visszaült a támlás székre. Ivott a szódából.

– Kétségtelen – mondta, a szénsavtól egy kissé rekedten –, de azért színfoltnak nagyon fontos. És hidd el, téged is szeretettel emleget, csak ironizál. Rendkívül figyelmes. Most is idejön értem a kocsival. – Órájára nézett. – Már két perce itt kellene lennie.

– Két perce?! Imre mindig fél órát késett. S még ő volt fölháborodva, ha reklamáltam.

– Aráber István nem Kottlik Imre – mondta Flóra határozottan –, és sosem késik…

– Ki merne téged megváratni? Nem ugyanaz a státus, hiába.

„De most aztán jöjjön – gondolta Flóra –, jöjjön ez az ember… mert különben nagyon-nagyon megbánja…”

Először képzelte el, hogyan eresztené a férfit szélnek; milyen megfontoltan, milyen méltósággal. István összezsugorodna lassan, a bánat alatt, mint az égő papirusz, kicsire…

Kéjesen jó érzés volt. Belegörbült a szája széle.

– Itt is van – suttogta Marika –, valóban istenien fest…

– Sokat rugdal a pici? – kérdezte István. – Mert akkor futballista lesz vagy balerina. És szép lesz, mint a mama, reméljük…

Marika elpirult a gyönyörűségtől, tekintete elolvadt.

– Minden sínen van – hadarta Flóra –, képzeld, Vera elintézett mindent…

– Gratulálok – mondta Aráber, az itallapon csak rábökött egy sorra, a felszolgálólány már szaladt is. – Ha nem haragusztok, hármat kértem… Campari.

– Jaj, de finom – Marika belenyalt az italba. – Még sosem kóstoltam, csak olvastam róla, regényben. Talán nem árt ennyi. Igaza van Flórának, maga igazán egy átlagon felüli férfi…

– No? – Aráber hangja lehűvösödött, nem nézett Flórára. – Terítékre kerültem én is?

– Csak nem képzeled – Flóra rémülten hajolt közelebb –, csak nem képzeled, hogy kitárgyalom? Csupán említettem, nem csak Kottlik Imrék szaladgálnak a világban…

– Megtisztelő – mondta a férfi, és legyintett. Volt ebben a legyintésben némi lekicsinylés.

– Akit Flóra szeret, az nem is lehet akárki – Marika áhítattal megérintette az asszonyt. – Az ő érzelmei már önmagában minősítik a másikat. Boldog lehet, aki a kegyeit élvezi.

– Ne túlozz, Marika – Flóra émelyedve kapta el a kezét –, a kölcsönösség a dolgok alapja.

– Talán dagályos a kifejezés – mondta Aráber komolyan, csöndesen – „kegyeit élvezni”… de azt hiszem, végül is igaz. Tudom becsülni ezt a szerelmet.

Nyílt, tiszta volt a szeme.

Senki nem felelt volna így, senki. Egyetlen férfi sem képes így fölemelni, póz és gőg nélkül, szinte maga fölé, asszonyát. Csak aki ilyen biztosan az, aki.

– Szeretlek – mondta Flóra, a pohárba. Az üveget befutotta a pára.

Marika csak ült; feszengett.

Aráber megrázkódott, rámosolygott.

– Szóval, mindennel elégedett? Hogyan fogadták az új helyen?

– Ó – élénkült föl Marika –, már említettem Flórának, ez külön téma. A közvetlen főnököm nemigen ujjongott. Már elkezdte, hogy nem örül az esetleges kiesésnek. Ez egy kicsit rontotta a hangulatomat.

– De hát Marika kedves, ez az aggály természetes. Mindenütt terv van, a tervet teljesíteni kell.

– Tudom, kérem szépen. Eleget hajkurásztam a csoportomat. De mégis. Így kezdeni egy idegen helyen. Talán mégis okosabb lesz a hetes bölcsőde.

– Akkor mi értelme volt az egész hercehurcának? – István szigorúan kérdezte. – Ha az államra akarja bízni a gyereket, akár a régi hajtásban is maradhatott volna. Hol itt a logika?

– Logika, logika… – Flóra felállt. – Marikám, még olyan friss minden, nincs még áttekintésed. Hívjál föl a jövő héten, tájékoztass a fejleményekről.

Alig várta, hogy Istvánnal kettesben lehessen. Hullámokban csapott át a testén a vágy.

– A fejleményekről, igen… De mi a következő lépés? – Marika rémülten nyúlt utána, a szoknyája szélét kapdosta.

– Dolgozz szépen. Imréhez ne menj. Anikát a suli előtt várd meg. És István keres majd ügyvédet. Ő járatos a válóperekben.

– Szintén elvált? – Marika tartóztatta volna őket, akármilyen ürüggyel. Rémes a horgolt csipkés albérleti este. – Két égetett ember, ha újat kezd, már nem ronthatja… Így egészen más…

Mintha még akkor is motyogott volna valamit, amikor az ajtóból visszaintettek.

– Haza kellett volna fuvaroznunk – mondta István –, de te úgy siettél, mintha leprás volna szegény.

– Zsong tőle a fejem. Szánalmas lelkiállapotban van, huzamosabb ideig kibírhatatlan.

– Pedig hát a te kreatúrád.

– Az én kreatúrám? Mert elláttam néhány tanáccsal?

– Nem azt csinálja, amit akar. Hanem amit sugallnak neki. Mint a nők legtöbbjének, nincs erős, határozott énje.

– Szívem, ne kezdj most elméleti fejtegetésbe. Amikor konkrét bajai vannak. Képzeld, még pofon is ütötte az a barom.

István indította a motort. Egy kissé késve kérdezte:

– Miért?

– Mit miért? – Flóra nem értette. Azt sem értette, miért kanyarodnak ellenkező irányba.

– Miért ütötte meg?

– Azt… azt nem tudom – dadogta Flóra, de föl is csattant, utána rögtön. – Nem mindegy? Van olyan helyzet, amelyben egy nőnek, egy állapotos nőnek adott pofon menthető?

– Van – mondta István –, ha az állapotos nő visszaél a helyzetéből, gyöngeségéből adódó fölénnyel, és kíméletlenül beletapos a másik legszemélyesebb, védett köreibe. A lelket is meg lehet ütni, behorpasztani az önérzet páncélját, egy életen át gyógyíthatatlanul. Gondolkozz ezen.

– Igenis, tanító úr. – Flóra igyekezett a témát a humor és a gúny keverékével lezárni. Elég volt mára a bölcselkedésből, megváltásból, magasröptű elmefuttatásból. – …Nem haza megyünk?

– Azért ez már nyárutó… egyre korábban sötétedik… – István bekapcsolta a reflektort. – Meglepetés… már régen akartam.

Könnyedén szökött a kocsi, Budán jártak már. Flóra hátradőlt az ülésen, igyekezett az arcát a visszapillantó tükörben elkapni. Az a kék árnyék kiugrik-e? S vajon kedvező-e ez a szoknya, blúz? A briliánsgyűrűt is föl kellett volna húznia.

„Meglepetés. Hiszen már régóta céloz rá. Miért éppen a mai estét választotta, csak így, előkészület nélkül? Meg kellene állni valahol, nem állíthatok be üres kézzel, az első benyomás a leglényegesebb, pro és kontra, bizonyára kedves emberek, ha ilyen fiút neveltek, s talán még saját anyának is el lehet az anyját fogadni. Mamuska, drága, korán meghaltál, és olyan szomorú voltál mindig, nem te vigasztaltad a lányodat, hanem a lányod téged, szünet nélkül, koporsóig…”

– Aranyos vagy – elragadtatottan megcsókolta Aráber fülét.

A kerék táncolt egyet.

– Te boszorka – nevetett a férfi. – Holnap benne lesz a lapokban, doktor Suhajda Flóra, közbotrányokozó…

– És ez még csak a kezdet! – Flóra térde közé csapta a tenyerét, a szoknya fölgyűrődött. – Énekeljünk. Ég a gyertya, ég, el ne aludjék, aki lángot látni akar, mind leguggoljék…

– Gyerek – mondta a férfi lágyan, oda-odapillantott, gyönyörködött. – Te édes gyerek. Belőled sem lesz soha száraz öregasszony…

– Így megfelelek? – Flóra szigorú pózba vágta magát. – Nincs rajtam semmi kivetnivaló?

– Még a loboncos frottírszörnyűségedben is szeretlek. Különben is, én sem öltöztem díszbe. Ezen a helyen a túlöltözöttség hat kopottnak, gyanúsnak. Láttam már amerikai atomtudóst a pálma alatt, ugyanitt, hózentrógerrel és térdnadrágban…

Flóra egy darabig tartotta a mosolygást. Aztán, mint a sziromhullás lassított fölvételben, úgy gördült le a mosoly az arcáról.

– Hát hova viszel tulajdonképpen?

– A Bagolypincébe… a Várba. Csak valutáért mulathatsz, de azért néhányunknak…

Sokat és lelkesen magyarázott, a Várról, a régi tabáni hangulatról, hogy ezt Flóra mennyire élvezi majd; a Vár külön világ, bár nem kell Flórának bemutatni, de vannak szépségek, amelyek csak kettesben ragyognak fel igazán, romantika ez, lehet, de ő, a férfi, nem szégyelli…

– Valami bajod van?

Kanyarodott, leállt a kocsival. Ijedten nézte a fehér, megereszkedett, üres lárvaarcot. – Rosszul vagy?

– Talán a benzingőz – mondta Flóra. – Megkérhetnélek… majd máskor. Szépen kérlek, vígy haza, tegyél le a kapu előtt…

– Hajtsd a fejed a vállamra. Lélegezz nagyokat. Mindjárt. Mindjárt otthon leszünk. Buta ötlet, belátom, ilyen hajszás nap után. Idegi eredetű ez is.

Támogatta az asszonyt, föl a lépcsőn, az hiába tiltakozott.

Panni nyitotta az ajtót.

– Jézus, aranyom… Csak nem karamboloztak, István főmérnök úr?

– Hányinger – mondta Flóra –, de már el is múlt.

– Hányinger, nem jó jel. Ha magunk között volnánk, kérdeznék valamit…

– Mindenki belegyalogol az életembe. Mi vagyok én? Fakír? – Flóra átmenet nélkül elordította magát, berohant a szobába, az ajtó csattant, hullott körülötte a vakolat.

– Mi történt? István főmérnök úr, tessék engem beavatni. Még nem láttam ilyennek.

– Panni tündér, ne izgassa magát. Megőrjítik a halmozódó feladatok. Mégiscsak női fizikum. És maga mikor fog engem a keresztnevemen szólítani… toldalék nélkül?

– Gondolatban úgy szoktam – dadogta Panni, küllőráncai kivörösödtek, majdnem elsírta magát.

István meghökkent. Szelíden megsimította Panni állát.

– Nem tetszett ismerni véletlenül egy Pócsi nevű főorvost? – kérdezte Panni. Párás volt a szeme.

– Nem – mondta Aráber. Gyanakodott. Ez a józan, munkabíró teremtés is neuraszténiás? – Jól van, jól – nyugtatta. – Maga még olyan fiatal…

– Én csak Flórikáért aggódom – Panni hátrább lépett, a fejét fölszegte –, mi valósággal össze vagyunk nőve. Nem szokott így kiborulni, hogy még engem is sértsen. Pedig elújságoltam volna, hírt kaptam a hűtlen lányomtól. Tessék képzelni, kivált a csoportból, komolyan megszerették egymást az egyik fiúval, szándékuk vidéken letelepedni, Ottília kér egy növényhatározót…

– Majd holnap elújságolja neki, Pannika. Bízza rám. Rögtön megnyugtatom.

– Vacsora is van, lecsó. A Margit egyébként tegnap nem akarta beengedni a Ferit, rájött a dilihopp, óbégatott, felakasztja magát a fregolira, ő nem él kegyelemkenyéren… Az ablakot nyomta be a Feri, úgy mászott be, tőlem bezzeg fél, nekem ajtót nyit a drága, de én nem avatkozom bele, csak majd kezemben a hivatalos papírral…

– Helyes – a férfi nyújtotta a táskát, kardigánt. – Siessen, Pannika. Elkésik.

Flóra a könyvlétra legalsó fokán kuporgott, összegörnyedve. Két kezét a hasára szorította, mint aki hirtelen haslövést kapott egy nem várt ütközetben.

– Mi van veled? Flórám…

Nem engedte, hogy megsimogassa. Taszított a bőre. A kezét sem engedte a merev pózból kifejteni. Milyen erős nő! István most tapasztalta először ezt a különös, ellenálló izmosságot.

– Megint azok a nyavalyások? Az a Vurlitzer vagy Purczeller Sári? Miért nem beszélsz? Eleinte olyan vidám, felszabadult voltál… Honnan sejthettem volna?

Kapkodott összevissza. Vizet hozott, de Flóra nem nyitotta ki a száját.

– Mit adjak? Dedalon, Seduxen?

Csüggedten megállt a szoba közepén, szemben Dorottyával. A combját csapkodta.

– Tehetetlen vagyok!

A koponyáról leemelte a kendőt. Megkocogtatta a csontot.

Flóra fölemelkedett, arcán szétolvadt végre a mészmerevsége; tartását eleresztette, mint a piaci báb, ha a drótvázat a puha anyagból hirtelen kihúzzák.

– Nem bírom tovább – mondta, s akár a szélfútta kéményfüst, tétován imbolygott ide s oda, úgy látszott, a falat sem tekinti határnak.

István tanácstalanul követte a szemével.

– Fölösleges buzgalom… folytonos küszködés. Kiteljesedés! Emberi méltóság! A közösség javára működő önzetlen élet… A halhatatlanság hiú ígérete… Üres szavak. Amikor olyan kétségbeejtően rövid az egész.

– Nem ismerek rád – mondta döbbenten a férfi.

– Elfáradtam. Egyedül. Mindig egyedül. Gyönge vagyok hozzá. Nem tudom én ezt a batyut cipelni.

István hiába akarta az ölelést szorosabbra fogni. Kicsúszott a keze közül, mint a rongylabda, az asszony máskor feszes teste.

– Hogy beszélhetsz így? Van neked erőd. Csak ne feszítsd a végletekig. Elviszlek innen, mondtam, csak tőled függ… Két hétre, háromra, föl a hegyekbe. Hiszen értelek én. Dehogy engedem, hogy tönkremenj…

– Vera csinálja jobban. Mégiscsak Vera. Hiszen – Flóra a koponyára mutatott, majdnem iszonyodva – ez a végeredmény, így is, úgy is.

Éppen ezért – Aráber leültette, fogta a kezét, a löttyedt húsba a tartást visszadörzsölte. – Neked magyarázzam? – Simogatta. – Mindenkit elkap néha a reménytelenség… Az önbizalmad is megcsappant, beléd szúrtak a tübingeni üggyel. De a Lapos-berek majd kárpótol, mindenért, meglásd… És én segítek… ami tőlem telik…

– Tölgynek lenni, folyton-folyvást… csak egyszer, csak egyszer azt, hogy…

– Szívem – István szeretettel cirógatta a maszatos arcot –, édes szívem. Neked a munkád az üdvösséged. Te már egyszer választottál. Sose lehetsz gyönge szárú folyondár… Hát van visszaút, azt hiszed?

– Választottam – mondta Flóra. – Nem én választottam. A feladat rendelt lábhoz engem.

– Ezért vagyunk rokonok – bólintott Aráber. – Ezért több a miénk, mint szerelem. Szövetség a szabadságban.

– Szabadság, igen – Flóra kapkodva lélegzett. – Szabadság az életelemem… Csakhogy a szabad madárnak is van fészke, ahova leszáll megpihenni, az sem repülhet végkimerülésig, amíg villám a szárnyát föl nem perzseli.

István hallgatott. Fejét a mellére lógatta.

– A fészek – ismételte azután, hangsúly nélkül, szomorúan.

– Ez is csak a nők vágyálma, a függvénylét bizonyítéka, ugye? – Flóra, mintha fegyvereit rendezné, összevissza rakosgatta íróasztalán a jegyzeteket.

„Ugyanolyan vagyok most, mint Marika – gondolta rémülten –, még a piros foltok is a karomon… Állj meg, te, te, idegen állat a bőrömben… állj meg, amíg teheted, szégyen nélkül…”

– Dehogy – mondta Aráber csöndesen –, vágyik erre a férfi is. Hát hogyne vágyna.

Flóra alig akarta hinni. Melegbe fürdették, a dermesztő hideg után. Újabb két indulat gyöngítette: a remény és a hála.

Mindent, mindent kimondani! Kifordítani önmagát, mint a kesztyűt: a fonákját is lássa. Szabad! Ennek az embernek talán szabad megmutatkozni végre!

– Nem tudod, milyen vagyok, egy közönséges kis ásatás közben is. Rémes, alig eszem, alig iszom, utána hetekig kóválygok éjjelente a lakásban. Annyira hiányzott, csak letagadtam, becsaptam magamat, annyira hiányzott, hogy legyen valakim, úgy igazán valakim, akire gondolhatok a napnak egy-egy nyugodt percében… aki az enyém… aki velem egy… és aki hazavár engem, megmelegíti a kezem, és azt kérdezi: fáradt vagy? Pihenj meg… – kinyújtotta mindkét kezét a férfi felé.

De István éppen csak megérintette az ujjai hegyét.

– Valamit rosszul mondtam? – Flóra a teste mellé szorította cserbenhagyott karját, még a bokája is összesimult, groteszk, görcsös vigyázzba.

– Dehogy. Dehogy, kedves…

A férfi az ablakhoz lépett, kifelé beszélt, a függöny tompította a hangját.

– Mindannyian megbirkózunk vele. Némely férfinak sikerül. Hogy ne házi tehén legyen az az asszony, és mégis… Néha én is azt hittem, nem bírom tovább, kell hogy esténként valaki értem legyen… várjon rám. Az a tudat kellene, hogy járhatok bármerre a világban, megmártózhatom bármilyen ragacsban, de van egy állandó pont… egy választott, szeretett asszony, aki ebben a szellemi tépettségben a puszta érintésével meghozza a békét… akihez úgy mehetnék enyhülésre, mint hivő a templomi örökmécseshez… mert az ott áll, egy helyben, mindig ugyanazon az oltáron.

– Állandó pont? Egy helyben? – Flóra rekedten kérdezte. Szédült. Óvatos méltósággal a karosszékbe ejtette magát.

– Persze csak utópia… – Aráber visszafordította az arcát, mosolygós, nyugodt volt megint. – Végül is mindketten beleunnánk, azt hiszem, ha… akadna ilyen partner, mégis. Ha van egyáltalán…

– Az anyád – mondta Flóra. – Ő pótolhatja.

– Igen. Megismered majd őt egy nyugodtabb periódusban. Már igazán módját ejtjük… Az is csodálatos, hogy mi ketten majdnem mindent jelentünk egymásnak… De képzeld el, összezárva, két megszállott, mivé lenne ez a csoda.

– Logikus – mondta Flóra, a karfát szorította. – Külön, külön… a két kivétel.

Nem látszott az arcán sem gúny, sem keserűség.

István megnyugodva sóhajtott.

– Nincs más nő, akivel így lehet, ésszel beszélni. Aki az érzelmesség kínálta csapdába nem esik bele. Ki értené, rajtad kívül, hogy csak a kölcsönös szabadságban él meg a véglegesség?

– Igen – nevetett Flóra. Csillogott a szeme. – Egészen fölfrissültem. Még szerencse, hogy csak ritkán kap el a pánik. Teljesen igazad van, a munka, a várakozás izgalma… De azért nem árt, ha ma korán ágyba bújok.

– Egyedül? – Aráber incselkedve az arcához nyúlt. – Hála istennek, hogy nincs semmi bajod…

– Ne haragudj… Éppen te nem magyarázod félre…

– Szép is lenne, romantikus erőszak. De azért vacsorázz, én nem kívánom az ételt, melegben; valahogy…

– Én sem, érdekes…

– Azért csak egyél. Nádszál kisasszony. Panni még a papucsodat is előmelegítené. Nem lehet panaszod.

– Nincs panaszom.

Aráber nehezen indult. Flóra már-már udvariatlanul sürgette.

– Reménykedjünk a holnapban – szólt vissza István. Szeretettel és aggodalommal intett búcsút.

„Ez én vagyok; én sírok – gondolta Flóra –, én sírok ennyire, hogy itt a jobb könyökömnél táncol a lámpa.”

Fölitatta zsebkendővel a maszatos papírlapokat. Esendő órák voltak. Majdnem jóvátehetetlen tárulkozás.

Hát „fészek” a kalitka?

Már-már fenyegetés a korlátlan szabadság ideája?

Valóban többet ér a bevégzett bizonyosság, mint a lehetőségek határtalansága?

Kísértés ez, vágyálom, újfajta, megtévesztően színes gaz a hirtelen fakadt virágok között.

Rendet, rendet. Ugyanaz a szabály érvényes, föld alatt, föld fölött, lent és fent, vissza és előre. Válogatni, ítélni: mi maradhat, mi nem. Mi a megtévesztően hasonló, mi a valódi.

A lényeg az érzés stabilitása. A tartalom, nem pedig a képlékeny forma.

Különben is felelőtlenség tervezni bármit is, Béci mellett.

A posta! – Flóra kiemelte a három borítékot a nehezék alól. Panni készítette oda.

Talán írt Béci. Nem sokat vár, nem is áradozót, ó, ha csak ennyit írna: hiányzol, anyóca.

Tanácstagi beszámolóról értesítés.

Vastag boríték: Dr. Ötvös László kandidátusi értekezésének tézisei, meghívó a vitára. A borítékon Vera jellegzetes, kapkodó kézírása; a Flórán nincs ékezet: Flora…

Ó, szegény Vera. S még egy órája sincs, hogy majdnem irigyelte.

Minisztériumi papír.

Kétszer olvasta a szöveget, nem akarta hinni. A tübingeni konferencia október másodikán kezdődik, az előzetes dátumot módosították s egyben tudomásulvétel végett… személyében állapodtak meg… az illetékes szerveket a kiutazással kapcsolatos formaságok végett mielőbb fölkeresni szíveskedjék… Mérges Benedek főosztályvezető sk… Előadó: Purczeller Istvánné.

Mi történhetett? Miért ez a diadal? Hiszen nem tett egy lépést sem, halogatta, István is meggyőzte, a sérelmeken rágódni kicsinyesség…

Mégis van igazság? Tekintélyelv? Vagy véletlen? De hogy most érkezett, ezen a megbolydult napon, az nem véletlen.

Figyelmeztetés és vigasz.

Talán állíthat felelős helyettest Lapos-berekre. Hiszen akkor már a derekán halad a föltárás is. Talán nem kutyulják össze az egészet, két hét alatt.

De meglehet, el sem fogadja. Egyszerűen nem utazik. Az itthoni, érdemi munka fontosabb, nem kockáztathat.

„Talán csak addig fontos minden – gondolta, s fütyülni próbált, játszott a Faust győzelmi kórusának dallamaival –, talán csak addig fontos, amíg a markunkba nem kerül… amíg föl nem ajánlják. Hogy vissza lehessen utasítani. Gőgösen, fölényesen.”

Alacsony kúszású hiúság – gyöngülését ez okozta. Magyarázatnak elég; ha egyszer nincs rá felelet.

 

– Megint nem ír ez a lány, de szerintem jó jel, az új helyzetben… annyira belemerült a szerelembe; mi a véleménye, Flórika?

– Hans Dittelnél legalább megtaláltuk. De hogy most kinek a karmai közé került, az ég tudja…

– De hát ez rokonszenvesebb ügy… gazdálkodás vidéken… egy hozzáillő fiúval az oldalán… hiszen tudja, hogy növényhatározót kért. Ápolni akarja a kiskertet.

– Csak a címét felejtette el közölni a drága, hogy hol van az a kiskert… melyik mesében?

– Azelőtt legalább Flórika biztatott… tartotta bennem a lelket. Különben is, Flórika tanácsolta szegénykének, hagyja ott az öreg Hansot… hogy ez rabszolgasors…

– De azt nem mondtam, hogy egy koszos hippire cserélje, hogy az anarchikus gátlástalanságot összetévessze a szabadsággal…

– Tudom – mondta Panni. Együtt ültek a szobában, feketéztek. Vasárnap délután volt, várták Arábert. – Csak hát azért kell a tanáccsal is csínyján bánni. Aki nem érett rá, rosszul használja.

Flóra kedvtelve nézegette a porcelán csészécskéket; igaza van Istvánnak, kerámiából inni stílustörés.

– Milyen kár, Pannikám, hogy nem fejleszti magát. Néha olyan okosan beszél… Félek, Marika is összeroppan. Nincs a nőkben kitartás, hőbörögnek, hőbörögnek, s azt hiszik, ez a cselekvés.

– De én ugye különbözök ebből a szempontból? – kérdezte Panni. Állát fölvetette, a Flóra-féle hirtelen mozdulattal. – Én, amit eltökéltem, keresztül is viszem… technikai kérdés már, csupán. Csak egy aggaszt, Flórika – előrehajolt, elpirult –, miért vett ez a gebe Margitka húzott kismamablúzt? Rózsaszínűt?

– Hogy a csontjait rejtse… Csak nem képzeli?

– Ugye nem? – sóhajtott Panni könnyebbülten. A csészéből kikanalazta a maradék cukrot, a kiskanalat, mintha a foga fájna, bent felejtette a szájában. – Mert azért az még szíven ütne.

– Ferinek, gyerek?

– A finisben nem egynek gusztusa támad. Akinek meg egy sincs… István főmérnök, például sosem céloz rá? Hogy szeretne? Talán érzi, hogy Flórika életrendje az ilyesmit már kizárja… a frigy azért halasztódik.

– Nem akarok férjhez menni – mondta Flóra. Két napja a Várban sétáltak, István visszafordult a Mátyás-templom ajtajából, Flóra azt hitte, a kapudíszt nézi, de István egy fiúcskát bámult, három-négy éves fiúcskát, ahogy négykézláb mászott a lépcsőkön fölfelé. Hosszan nézte a gyereket, szomorú volt az arca és bűntudatos. – S szaporítani az emberiséget sem óhajtom.

– Pedig én megtenném… István főmérnök úrért. A szerelem áldozat is…

– No – mondta Flóra –, régóta sejtettem!

– Mit? – Panni fölállt, riadtan söpörgette szoknyájáról a nem létező morzsákat.

– Maga már jobban szereti Istvánt, mint engem. Talán még az ő pártját is fogná, ha összezördülnénk, ketten…

– Arra nem kerül sor – mondta Panni halkan –, István főmérnökkel nem lehet veszekedni. Egykettőre leveszi az embert azzal a nagy, ártatlan kék szemével. Most is mennék már, de én akarom fogadni.

– Ki tudom nyitni, Pannika, egyedül is az ajtót – mondta Flóra, gyorsan növekvő ingerültséggel. – Azért ő sem arkangyal…

– Csak valahogy el ne vadítsa, Flórika. Az ilyen férfit óvatosan kell kezelni. A hangulatot nem ennyire kimutatni.

– Mit képzel? Szükségem van nekem az olcsó női praktikára? A hazudozásra?

– Néha szeretetből kell hazudni. Nem véletlenül láthatatlan, ami belül van. Meg is őrülnénk, ha folyton látnánk egymás csupasz lelkét, mint a tévéhíradót…

– Sétáljon már egyet. Ha folyton itthon ül, ünnepnap is, nem egészséges…

– Tudom, hogy terhes ez Flórikának, de jobb szeretek üldögélni Bécike fura képei közt, kezdem őket megszokni. November elsejével megkapom a kulcsot, benne van az üzem november 7-i vállalásában a lakásprogram; úgy eltűnök, hogy még jó volna, ha jönnék…

„Hát akkor üldögélj Béci helyén, te szegény boldogtalan – gondolta Flóra –, de ne itt a nyakamon vagy az előszobában, hogy még a szuszogásod is behallatszik…”

– Nem zavarok úgysem – folytatta Panni –, van bennem annyi diszkréció.

Ezért kellene inkább Istvánnál találkozni. Ott csak a fák kukucskálnak az ablak előtt. Ott csak az oltárkép – az anya ellenőrzésén kell egyszer átcsúszni. Nem jó ez a féloldalasság. A csuda sem akar összeköltözni, gyerekes, pillanatnyi ábránd volt, de egy kicsit jobban belelátni, részt venni az életében; milyen a dolgozószobája, az asztala, a lámpaernyője, az ágya; hogy amikor rágondol, el tudja képzelni, a környezetében. Hiszen István már a legintimebb fiókokat, polcokat is ismeri, itt, ebben a szűk kis lakásban. És mi lesz a nyugalommal, ha Béci hazajön? Napok kérdése; kezdődik a tanév, távirattal föl kell rendelni…

– Hova merült el szép szemed világa? – Panni fölállt, mosolygott. – Hogy a költőtől idézzek…

– Béci jutott az eszembe.

– Én most már a fülénél fogva cipelném haza. Három lap… Most már én is haragszom.

Csakhogy akkor le kell utaznia. Társalogni Andriskával és a nejével, kibírni, hogy újra elővegye a lelkiismeret-furdalása, meddő bűntudata, hiszen ma sem tenne másképp.

Most, amikor tizenkét nap, és kezdődik a Lapos-berek… most hagyni itt Istvánt, amikor úgyis közeledik a kényszerű elválás…

– Majd előkerül, Pannika. Nem hülye ezt a kényelmet fölcserélni.

– Csak az elő ne forduljon, aranyom, hogy a Béci a változásban levő lelkületével úgy érezze: egy férfi magának fontosabb…

– És ha fontosabb volna? – csattant föl Flóra. – Mennyit koldultam a szeretetéért, egy kedves szaváért? Mit kaptam én ettől a gyerektől?

– Az anya ad, Flórika. Erre van berendezkedve az alkata. Hogy kap-e aztán, nem számolja.

– Túl okos ma, Panni – mondta Flóra –, szeretnék pihenni.

Panni kiment.

Flóra azonnal megbánta.

– Fölveheti a horgolt kendőmet… Pannikám.

Panninak nem volt kedve a kendőhöz. Flórika ma undok. István sokkal jobb természetű. Egyenletes. És a hangja. Szép, mélyen zengő, mint azé a rádióbemondóé.

Lassan sétált. Talán a sarkon összetalálkoznak, és István főmérnök tenyerébe veszi a kezét, megpaskolja:

– Ne dolgozzon annyit, Panni tündér… kicsi asszony…

 

A történések nem ismerik az arányosságot. Inkább vonzzák egymást. Az idő eseménytelenül hömpölyög, aztán egy ponton a vékony cselekvésszálak összefutnak, hirtelen.

Szeptember elején lehetetlen megkezdeni a munkát. A két fiatal – Palika és Ibi – se szó, se beszéd, megesküdtek, és elmentek egy sátorral meg a kocsival országot járni… Azzal, hogy mást kell betanítani Lapos-berekre, nem törődnek… A fizikai munkaerő toborzása is nehézkes: a kora ősz még lefoglalja a gazdaságban az embereket. A jelölt segédmuzeológust is kicserélte Savanya: állítólag epeköve van, nem bírná a Flóra által diktált tempót… Csak egy gyakornokot adnak a kért kettő helyett. Jó, ha szeptember végén elindulnak. Legalább az időjárás legyen kegyes, ilyen szép nyár után hamar érkezik a fagy, a reggeli köd, a gyors sötétség, húzódik majd a munka, arra meg nincs biztosíték, hogy nem kell-e vele leállni, ha a korai hó…

Tübingenbe nem utazik, az már bizonyos – Flóra eldöntötte. Nem volt könnyű döntés, visszautasítani önként, amiért előzőleg küzdött, a fogát csikorgatva. Persze, Purczeller Sári ezzel is pofont kapott, nem értette, nem is érthette, a tyúkeszével, hogy Lapos-berek fontosabb, tartalmában fontosabb; a kongresszusok, konferenciák tudományos anyagát végül is elnyelik a protokolláris formaságok, érdektelenségbe fulladnak a hosszadalmas, több nyelvű közlések. Majd írásban eljuttatja az előadását. István azt mondta, mélységesen tiszteli Flórát ezért az elhatározásért, íme, a legékesebb bizonyíték: Flóra mindig hiteles mérlegen mér, és semmi külsődleges, másodrendű szempont nem befolyásolja a választásaiban.

Valamit azért elhallgatott István előtt. Nem hagyta nyugton, kinyomozta, mi volt Purczeller Sári hirtelen nagyvonalúsága mögött. Hausingernek köszönhette Flóra; Hausinger becsületes kolléga, s félreállítottságában is megőrzött annyi önérzetet, hogy közölje az illetékesekkel: ő nem megy el senki helyett, s ha valakin ütni akarnak, hát ő ennek nem eszköze. Amíg a saját érdemeit méltányolják, kivárja. De ha soha nem következik be ez a csoda, az sem baj, mondta Hausinger, már Flórának, a telefonba. Ötven év után eljut az ember oda, hogy ezt a világi cirkuszt bölcs nyugalommal, irigység nélkül szemlélje.

„Lehet, hogy ez is csak póz, védekezés – gondolta Flóra –, de hát az embert a szerep minősége is jellemzi; emeli vagy devalválja. Hausinger a legnemesebb álarcot választotta, s reménye van arra, hogy a fölvett magatartás végül a lényével válik azonossá.”

Hausinger úgy beszélt Flórával, mintha egy emberöltő választaná el őket, pedig ötvenkét éves mindössze. Szeretettel, óvatosan beszélt. És sokat emlegette a majd-ot: „Majd maga is megtapasztalja…” „Majd ha már a kellő rálátást megszerzi…” „Ha majd túl lesz élete derekán…”

Flóra máskor pattogott volna, ha ennyi tanácsot adnak neki, de Hausingertől nem érezte sértőnek. Fölény nélkül magyarázott.

Talán igaza van: ez még nem a tető, vár még rá addig egy-két súlyos tapasztalat. A tető után a lejtő jön, különben is, ha túlságosan korán érjük el, önmagát semmisíti meg a személyiség, mert nincs pusztítóbb, mint a diadalmasan megtapintott céltábla mögött az üres jövő, a letarolt terep.

A Lapos-berek föltárása viszont jelentős lépés. A pályán fölfelé, az önépítésben befelé. Büszke volt rá, hogy a már megszerzett eredmények mutogatásának kényszerét képes alárendelni a még megszerzendő eredmény kutató konokságának.

Még azt a hírt is aránylag könnyedén elviselte, hogy Istvánnak váratlanul el kell utaznia. Japánba hívták, szakértőnek; három éve együtt nyaralt az Adrián egy japán építési vállalkozóval, ezt még Éva intézte, ami igaz, az igaz, ő nyájaskodta, hízelegte ki Ikitako úrnál a meghívást, István nem is vette komolyan, s nem is ért volna semmit Éva asszony ügyeskedése, ha István tekintélye kevesebb, ha a szakmában már-már nemzetközileg is jegyzett neve nem ad fedezetet.

– Ha azt javallod, ne menjek, hát maradok – mondta István –, de most téged úgyis egyre jobban leköt a szervezés, neked is kell ilyenkor egy kis magány, koncentráció… későbbre nem halaszthatom, sürgős nekik, az itteniek ültek eddig az ügyön, az utolsó percig. Csoda, hogy Endel Egon nem tudta megfúrni. Szerintem abban reménykedett, nem tudom magam összekapni, nem tudok fölkészülni ilyen gyorsan.

– Már csak ezért is vállald – helyeselt Flóra –, végre föltámadt a harci kedved! Három hét nem a világ…

– De mire megjövök, te talán éppen indulsz a pusztádba, ki tudja… – panaszolta István, fiús selypegéssel. – Hülyén szerveződött össze…

Flóra elővette a naptárt, kiszámította, maximum három nap marad Japán és Lapos-berek között.

– Szippantunk egymásból egyet – mondta –, aztán megint lesz erőnk folytatni. Hiszen fölkészültünk mi erre.

– Csodálatos asszony vagy – kiáltotta István, a szeme elnedvesedett –, talán meg sem érdemellek, talán ki sem tudom soha fejezni, mennyire…

– Követlek azért; gondolj arra, ott ülök ám a zsebedben, ki-kikukkantok, vigyázok rád. Én meg nézem a gyűrűdet, mint a legkisebbik árva lány a mesében. Nézem, nézem, meg-megdörzsölgetem, és jaj, ha vérszíne lesz…

– Nem érhet semmi rossz. Csak ne aggódj, ne találj ki semmi veszedelmet. Ahogy megérkezem, földobok egy táviratot. És hosszú-hosszú levelet írok, légipostával, már a második hét elején megkapod. Az érkezésem is rögzített. Megvan a helyem vissza is a gépen, semmi rendkívüli nem történhet.

– Ha csak a japán gésák ott nem tartanak.

– Olcsó vicc, drágám, buta vicc. És mielőtt nekikezdesz a bronzkori temetődnek, abból a három napból egyet arra szánunk, összehozlak anyámékkal, már annyit hallottak rólad. El leszel most úgyis foglalva, nagyon, Béci meg az iskola, légy hozzá következetes, de ne nagyon szigorú… – csak úgy hadarta a jótanácsokat, lobogott, intézkedett. Fölírta Vera címét, küld neki egy képeslapot, engesztelésül, ha már Flóra röstelli hívni, kimondani a békítő igét… Megkérdezte Pannit is, mit hozzon neki; Panni japán népművészeti tárgyat kért és sírt: az az előérzete, hogy géprablók eltérítik az István főmérnököt…

Flóra csodálkozott: nem érezte magát eléggé szomorúnak. Mintha titokban várta volna, hogy egy kicsit egyedül maradjon. Régen volt olyan estéje, hogy az íróasztalnál találja az éjfél – olyan nappala, amikor nem kellett futkosását István telefonjaihoz, érkezéséhez igazítania. El is fáradt – az utolsó délutánokon már úgy fogadta a csókot, mint gyerekkorában az ötödik kanál mézet. Anya sem tudott, csupa jóindulatból, a negyedik kanál méz után megállni.

Vigyázott is: István észre ne vegye. Rátett egy lapáttal a búcsúfájdalomra.

– Jaj, édes – mondta István, már Ferihegyen –, talán mégsem kellett volna… Ahogy a bánatos kis arcodra nézek… légy bizalommal… távirat, levél, s három hét múlva kedden ugyanitt… húsz óra harminckor… Borzasztó, hogy címet sem adhatok, Tokióban egyetlen éjszakára szállunk meg, Ikitako a kiotói rezidenciáját emlegeti… Én leszek az, látod, aki hírt sem kaphatok felőled. Csak aggódhatom szüntelen…

– Ne félts engem – mondta Flóra –, vasból vagyok, tudod… Nem is érek rá betegeskedni, nyavalyogni… Járj szerencsével. Szeretlek.

Az utasokat beterelték – Flóra maradt még. Fölment a teraszra, előrefurakodott, várta a kifutót. Húsz percet is várhatott, már-már megbánta, hogy megígérte: integet. Listányi dolga volt, aznapra.

István a MALÉV-kocsi lépcsőjén állt, a nap a szemébe sütött, kereste Flórát, ide-oda csavargatta a nyakát, közben érkezett is egy csoport, s a kerekek lassan tovagördültek vele.

– István! – kiáltotta Flóra. – Itt vagyok…

Mintha jóvátehetetlen hiba történne, hirtelen olyan kétségbeesés fogta el. Kihajolt a korláton, csaknem átbukott, táskáját lengette, az oldalrekeszből kihullottak a villamosjegyek, szálltak-lebegtek, sárgán és szánalmasan, a beton felé.

István talán hallotta a hangot, talán nem. Visszahúzódott a lépcsőről. Néhány másodpercig még látszott a fekete diplomatatáska csücske.

„Három hétig kell várni – gondolta Flóra –, három hétig, amíg megmagyarázhatom, integettem, csak ő nem vette észre. Én nem vagyok hibás… Ha talán azt hiszi… ha ez ragad benne…”

Igyekezett a támadó, logikátlan pánikot torkon kapni.

Mereven bámulta a kis fekete pöttyöket, ahogy a távolban másznak fölfelé és eltűnnek a gépben.

A gép fölszállt, éles, határozott cikkanással.

Eddig a repülőgép utazást jelentett, kalandot. Most először búcsút, hiányt.

Persze, ostobaság, az idegek játéka, bosszúság egy elmaradt kézlengetés, egy utolsó szemvillanás miatt. Jól belecsípett a karjába, kifújta az orrát, használta a repülőtéri mosdót, és bizony, egykettőre lerázta a bénító levertséget. Két és fél napja, hogy István elment, s mit összefutkosott! Többet intézett, mint máskor egy hét alatt. Gyorsan múlik az idő, ha az ember nem henyél, nem képzeleg, rémlátomásokkal nem gyötri az agyát.

A távirat is, milyen megnyugtató. Pontosan érkezett; ez István fő erénye: a megbízhatóság.

„Megeerkeztem hiaanyzol szeretlek”

– Tetszik látni, milyen kedves tőle – mondta Panni, simogatta a sürgönypapírt –, nem sajnálja a valutát a fölösleges szavakra, mert ismeri Flórikát, tudja, hogy Flórikának a fölösleges a legfontosabb.

– Nyilván neki is fontos. Kikívánkozik belőle.

– Azért a férfiembernek más ám a lelki beállítottsága… Kényelmesebbek is, és realitásuk gyakran legyőzi a képzeletüket… Csak a Feri ilyen beteges álmodozó, képzelje, Flórika, nyakkendőt visel újabban, mellesleg, rövid ujjú inghez nyakkendőt! Azt mondta, Margitka öt kilót hízott, és nem sokáig használják a lakásomat, mert a Margitka férje betársult egy özvegyi jogon működő bazárba, és ott fog lakni, a benyílóban az üzlet mögött. Szóval, ők mehetnek akkor a férfi helyére, a szuterénba, mert az a férfi mégsem vadállat, idegességből verte csak a feleségét, valami tudat alatti sajnálatból, hogy nem tud a baján segíteni… így filozofál a Feri. Szóval, megérjük, aranyom, megesküszik a galambpár. De már ott tartok, kívánom nekik. Legyenek egymással boldogok, zsák a foltját… Leadhatom a lakást, minden bonyodalom nélkül, cserére, november közepén.

– Nyugtával dicsérje a napot. A Margitka pedig nem kövéredik, hanem duzzad. Rossz jel, nézze meg a szeme alatt a zacskókat, ezt mondja meg annak a hóhányó Don Juannak.

– Flórika szeret néha görbe tükörben látni. Hiszen ez a Hans Dittel is mennyivel rendesebb… ha a külszín alá az ember betekint…

Hans Dittel kegyeskedett válaszolni Flóra érdeklődő, felelősségre vonó levelére. Azt írta, ő is keresi Ottíliát, a „csicsergő kis madarat”, őt is váratlanul érte, sőt, megrendítette, hogy meleg otthonából szárnyra kelt… minden apparátust megmozgat, azt ígérte. S hacsak nem esett a kedves teremtés merénylet áldozatául, minden bizonnyal eredményre is vezet a kutatása.

Ezt az utolsó mondatot Flóra nem fordította, mást talált ki helyette, szegény Panni mostanában úgyis olyan kótyagos, mindjárt látná a lányt zsákban, földarabolva.

– A papír mindent elbír, Panni szívem. Nem bízom én abban a vén zsiványban.

– Kell kapaszkodni valamibe… Flórika is lesi, jelentkezzen végre ez a haszontalan Béci.

– Jelentkezett. Nincs benne köszönet. Nem mutattam, tegnap jött; minek izgassam magát is? Az apjánál akar maradni, ott akarja a gimnáziumot folytatni, mert Katica mama is marasztalja, jót tesz a vidéki levegő. Na, amit válaszolok, nem teszik ablakba. Sumákolni, összebeszélni, a hátam mögött?

– Nem tiszta dolog ez, aranyom. Nem szeretek uszítani, de nem tiszta dolog. Itt a helye a gyereknek, ahol az anyja. Felelős, felnőtt emberek, nem is értem, hogy tehetnek ilyet… s csak úgy, néhány sorban, a taknyos kölyökre bízva… Nem tiszta dolog.

– Már meg is írtam, ajánlottan adom fel, külön Bélának, és külön a nőnek. Semmi gorombaság, inkább metsző gúny…

– Hatásosabb, ha azt helyezi kilátásba, hogy karhatalommal hozatja haza.

– Ha a gyereket rendőr kényszeríti az anyjához, régen megette a fene – mondta Flóra szomorúan –, pedig tudom, hogy szeret engem. Tudom.

– Talán neki kéne akkor mégis… egy szívhez szóló, könnyes anyai levelet…

– A könnyes anyai levélre válaszolta ezt a pimaszságot – ugrott föl Flóra –, szerinte ez csak melodráma.

– Kibújik belőle a férfi!

– Hagyjuk ezt. Nem minden férfi egyforma. István képtelen volna ilyet az anyjával megtenni; imádja még ma is.

– Akkor legyünk tárgyilagosak. Mert István főmérnököt nem úgy nevelték. Körülötte forgott a világ, ahogy az elbeszéléseiből megítélem. Bécike azért megélt egyet s mást, a rövid kis életében… az a válási hercehurca, az a sok veszekedés, emlékszem… Meg amikor skarlátos volt, és Flórika éppen a lengyeleknél tartózkodott…

Előbb utaztam el, csak aztán lett skarlátos – kiáltotta Flóra.

– Igen; én ültem is mellette, kivettem az évi szabadságom; Flórika kárpótolt érte, igen, fejedelmien, amikor visszajött. Nem is szenvedett a gyerek hiányt, csak hát az István főmérnök édesanyja vagy Flórika mamája, isten nyugosztalja, sosem vállalt olyan helyzetet, hogy az a családból elszólíthassa… Ez nem vád, Flórika, ne nézzen olyan csúnyán, nem vád, csak tény. Hogy Bécike oldaláról is megvilágítsuk, a kis zavaros lelkületében mi munkálhat…

– A gyerek is, ha normális értelme van, meg tud bizonyos dolgokat érteni – dadogta Flóra. – Azért születünk értelemmel, hogy a kezdetektől használjuk…

– Csak hát az érzések, Flórika. Az érzelem! Nem szabad figyelmen kívül hagyni. Most már Flórika is látja; hiába az ész, az érzés nagy úr…

– Sosem tagadtam. Isteni a száguldás, de ne haragudjon, Pannikám, azért a gyeplőt nem dobjuk a lovak közé… Azért valami csak kézben tartja az egészet…

– Legyen igaza Flórikának! Bár… Köszöntem, Flórika. Fel a fejjel!

„Talán túlságosan sokat engedtem meg Panninak – gondolta Flóra –, talán nem egészséges ez a bizalmasság. De ő legalább itt élt mellettem, és őszintén ragaszkodik hozzám. Fárasztó mindig viselkedni. Ha anya nem megy el olyan hamar, ő volna velem most, Bécit is megszelídítette volna, időben. A régi asszonyok! Hányszor hallom, úristen, hányszor…”

Elővette újra a táviratot. Böngészte a jelzéseket. István nem az érkezése napján adta föl, csak a második nap reggelén. Ki tudja, milyen ott a postai szolgálat, a hivatalok, a repülőtéri ügyelet mikor nyit, mikor zár. Nem ártott volna azért, ha valamilyen címet is közöl, ámbár megegyeztek, a tartózkodás állandó helye bizonytalan. Vajon az anyjának is küldött táviratot? A csodaasszonynak? Hogy valóban olyan csoda-e, most már kiderül. István konkrét ígéretet tett, pedig ő nem is szorgalmazta. Talán azért nem vitte eddig arra a lakásra, hogy a többi nőcskétől – mert hiszen volt egypár – megkülönböztesse őt, hogy az anyja is jó szemmel nézze, aztán… érthető, ha maradian gondolkodik egy régi elvekben megcsontosodott édesanya. Szeretik ezt a típust idealizálni. De hogy boldogok-e ebben az állapotban, a kutya sem kérdi, anyát sem kérdezte senki, de a vak is láthatta azt a keserves, kiszolgáltatott életet.

Flóra keresgélt a polcokon. Már többször elhatározta, leguggol és ágaskodik: rendet teremt legfölül és legalul is – de a zűrzavar olyan nagy volt, hogy reménytelennek látszott egyelőre a rend. Amellett megtévesztette a középső polcok cédulával ellátott katonás harmóniája. Anya naplóját – a kapcsos bársonykönyvet – most mégis a legfölső rekeszből kellett kihúzkodnia, a potyogó kacatokat úgy-ahogy visszagyűrte.

Dorottya egy parányit elmozdult, jobbról balra. Mintha az előnyösebb profilját mutatná, egy földöntúli bálon.

Anya akkor halt meg, amikor Flóra betöltötte a tizennyolcat. Mindig a jobb megy el előbb. Apa tavalyelőttig élt, de már évek óta nem igényelték egymás társaságát, még ünnepeken sem. Flóra az anyja sorsát sosem tudta az öregnek megbocsátani. Az ügyvédségből negyvenöt után lassan kikopott, csinált is valami stiklit, éjjeliőr lett, de javarészt nők tartották, tetszett nekik ez az ősz operett-nagyherceg, aki még az éjjeliőr szöges botját és a zsíros sapkát is úgy viselte, mint a sétapálcát és keménykalapot… Minden elúszott a kezén: a családi házat anya halála után potom pénzért eladta, beköltözött a nyári konyhába. Most kertvendéglő van a házban: az állam vette meg egy gebinestől. Anya szobájából raktár lett: ott tartják télen a napernyőket és a műanyag székeket.

Nem szabad oda még látogatóba sem visszamenni. Még a sírhoz sem. Ha egyszer szétfolyt, elpárolgott a drága, ismételhetetlen keverék – megalázó és fölösleges a tört edény mellett térdelni, sírni.

Anya másképp van jelen: a hiányban és a nosztalgiában. A dacban, a csakazértis-akarásban.

Ha nem rettenti anya gyöngesége, talán sosem kapart volna össze ennyi erőt a vágyhoz – Flórának ez volt minden anyagi és szellemi javakra váltható öröksége.

Utoljára a válópere előtt lapozgatta a kapcsos könyvecskét. Akkor azt üzente anya: tedd meg, ne légy oly gyámoltalan, mint én… okulj a példámból, Kisvirág.

Mert így becézte: Kisvirág. Anyát Nórának hívták, gúnynévnek hatott ez a név a csöndes, birkatürelmű, lágy asszonyi lényen. Szegény nem merte a gyermekét is Nórának nevezni. Legyen inkább Flóra, hozzon ez a tavaszi, könnyű és virágos név szerencsét.

A könyvecske tulajdonképpen nem volt szabályos napló. A gyöngybetűkkel formált szövegeket meg-megszakította egy-egy lemásolt vers, egy-egy háztartási lista, a kiadásokról és bevételekről, egy bejegyzés: „S. adóssága”, sűrűn ismétlődött. Suhajda csinálta ezeket az adósságokat, mindig újabb és újabb kölcsönökből törlesztett, és verte a mellét: én keresem, oda szórom, ahova akarom…

Flóra soha nem felejtette el az emlékképet, a támadó és nem szűnő gyűlöletet sem azóta. Talán nyolcéves lehetett. Anya – már akkor fájdalmaktól kínzottan – négykézlábra ereszkedve súrolta a bejárati lépcsőt, fölülről lefelé, célszerűen. Apa megjelent az ajtóban, távozni készült éppen, kiöltözve, mellényében óralánccal. Néhány pillanatig álldogált a küszöbön, szétterpesztett lábbal, zsebre dugott kézzel. Aztán valamilyen értekezésbe kezdett, homályos és kusza vádjai ráestek anya vállára, fejére. Az volt a mottója, hogyan is tudná követni őt a szárnyalásban egy ilyen kicsinyességbe fulladt, szürke lélek… Minden mondat után lépett egyet, súlyosan, mint az agyaggólem; anya hátrált, még mindig négykézláb, lefelé, egészen addig, amíg apa el nem tűnt a háta mögött. A tisztára mosott lépcsőn ott maradtak a szutykos, latyakos nyomok. Anya sóhajtott, és elölről kezdte az egész munkát.

„Igen – gondolta Flóra –, akkor mindkettőt meg tudtam volna ölni. Az egyiket, mert ezt teszi, a másikat meg, mert hagyja.”

Az utolsó bejegyzés anya könyvében – több évi szünet után – a halála hónapjában keletkezett. Amikor várta a mentőket, akkor írhatta, sebtében. A betűk már nem szabályosak.

„…Drága Kisvirágom. Már nem sokáig írhatok ebbe a könyvbe. Betelik nemsokára. Ezt a szép kapcsos könyvet bizony nagyon régen, még harmincötben kaptam, a bérmálásomkor, Laci tisztelendő adta. Ha megtalálod, égesd majd el. Bár nincs rejtegetnivalóm. Most már azonban nagyon fáj a lábam, csak azért nem ordítok éjszaka, mert nem akarlak benneteket fölriasztani. Kocsis doktor úr azt mondja, sajnos, le kell vágni. Különben egyszerű érszűkület. De én nyomorékon nem szeretnék élni, a terhetekre. Bízom a kezelésben, talán van egyéb megoldás, a kórházban kiderül. Te, Kisvirág, légy erős, bármi lesz. Hiszen te mindig bátor kislány voltál. Amikor apád egyszer rosszkedvében megütött engem, és sírtam a konyhaszéken, te odajöttél, és a térdemre tetted a kis kezedet; Mama, menjünk el innen, mama… Emlékszel? Hova mehettünk volna? Én csak neked éltem mindig. Annyira fáj a lábam. Félek. Az én életemnek te voltál az egyetlen értelme, a te eljövendő boldogságod. Hogy neked sikerüljön. Majd ha visszajövök a klinikáról, elmondom azt is miért”

Nincs pont, nincs vessző, csak utána a három sikító üres oldal.

Levágták a lábát, aztán – úgy indokolták – nem bírta a szíve a morfiumot. De közel volt az ágyához a gyógyszer, s ha ő… ha ő maga, ezt is olyan tapintatosan intézte, hogy ne bántson vele senkit, fölösleges bonyodalmat ne okozzon.

Harminchét éves volt. Sárga bőrű, hulló hajú, ráncos.

„Két év a korkülönbség, mindössze” – gondolta Flóra, s az orrához emelte a hullámossá öregedett lapokat. Amit érzett, sejtése volt csupán egy tovatűnt illatnak.

Átforrósította a régi harag – s megnyugodott. Talán jobb is, hogy lázadó fiat szült. Nem pedig lányt. Akármilyen is Béci, nem engedi magát letiporni.

Csak áradozzanak a régmúlt asszonyok tökéletességéről. Helyezzék a kontyba fésült, oválisra lágyított eszményt cizellált aranykeretbe. Fekete az a keret, a pattogzó festék alatt.

 

István is így mondta: sose vissza, csak előre. A tökéletlenséget is vállalni kell, cipelni. Gyerek különben sem tarthat örökké haragot. Természetellenes, ebben a korban, hogy ne beszéljen. Csak azért, mert közbeavatkozott. Csak azért, mert a kőszegi família kénytelen volt az érveknek engedni, és fölpakolták a hétfői gyorsra. Éhen nem hal, a nagy szótlanságban, Pannihoz bezzeg leereszkedett, pusmognak a konyhában, bár Pannit ne érje vád, behallani, ahogy a taknyossal győzködik: ne szomorítsd az anyádat, jót akart, köszönj neki tisztességesen.

Ahhoz is van esze, hogy cédulát tűzzön a koponya foga közé: mennyi pénz kell az iskolára, tankönyvek, filctoll, körzőkészlet, istennyila…

– Talán ha Flórika kezdené – mondta Panni –, egy óvatlan pillanatban, mielőtt elszenderül…

– Hogy ellökjön, ugye? Vagy válasz helyett átnézzen rajtam, mint az ablaküvegen. Nem vagyok olyan idegállapotban.

– Írt-e már István főmérnök? Erről jut eszembe…

Tulajdonképpen ehhez Panninak semmi köze. És még csak csütörtök van, nem engedi, hogy cukkolja ez a nő, csütörtök, és múlt kedden ment el. Ha késik is az a levél, két-három nap nem számít késésnek, akkora távolságból, amellett a posta megbízhatatlan, egyszer februárban kézbesítettek egy New York-i karácsonyi üdvözletet. Azon pedig nem kell csodálkozni, hogy ül, ül az ember, a lámpa világít, ketyeg az óra, és a sorok nem szaporodnak. Elsősorban az a baj, hogy a napi szervezési feladatok, az előkészület szétszórja az erőt, az elmélyült, összegző munkára ez nem a legideálisabb periódus, helytelen is egyszerre többféle dologba belekapni. Igaza van Istvánnak, nagyon vékony hártya választja el a termékeny, teremtő ambíciót a tülekedéstől. Persze, ez néha mentség is a krónikus lustaságra, szellemi impotenciára. Egyénenként ítélhetjük meg, egyénenként és esetenként.

Erőltetni viszont fölösleges.

Flóra fölállt, nyújtózott, kisétált Béci ajtajáig, hallgatta a nyugtalan szusszanást, az apró nyögéseket. Mit álmodik? Kicsiny gyermekkora óta ezek a föl-föltörő nyögések… Hogyan kellett volna vele…? Ki tehet itt igazságot?

Férfi hiányzik mellőle? De akkor sem Andriska Béla, a feminin nyavalygásaival. Hanem olyan, aki példa lehet. Következetes, de nem túlságosan szigorú. Hiszen ezek István szavai. István megőrzött magában valami kölyökkutyaszerű kedves játékosságot, nem rontotta el a „beérkezettség”, a kétségtelen kényeztetés. Kellemes partner egy kamaszfiúnak. Ha megtörne a jég, és Béci el tudná fogadni, meglenne az egyensúly. A békesség.

Ábránd, alap nélkül. Flóra visszaballagott az íróasztala mellé. Ez már eldőlt. Semmi formalitás, semmi esküvősdi. Nem is lehet egy ilyen nehéz természetű gyereket egy idegen ember nyakába varrni. Még ha István anyja ragaszkodna is a szertartáshoz, le kell róla beszélni. Panni sem bírna két férfit ellátni, körülugrálni, azokat a ragyogó ingeket valaki vasalja, nem ám a Patyolat, a mángorlóval…

A levél pedig útban van már, ott lapul valahol. Keskeny boríték, világoskék. Rögtön kiviláglik a többi közül. És már csaknem elmúlt a három hét fele, nem is volt olyan sok, most már érdemes számolni az éjszakákat, már csak tizenkettőt alszunk, aztán tizenegyet… egyet, és újra itt lesz, nemcsak a pizsamája, a bőre szaga, hanem ő, ő maga… a hangja, az érintése, a melege…

„Ne szégyelljük a szerelmet. Nagyon-nagyon fontos szín a palettán – gondolta Flóra. István pizsamakabátjába bújt, a saját hálóinge helyett. – Kellett ez a próbatétel, ez a kényszerű távollét, hogy meg tudjuk becsülni egymást, hogy találkoztunk, amikor úgy látszott, már-már minden reménytelen… ő is így hever most valahol, álmatlanul, most érzi igazán, mit jelentek neki, amikor nincs kivel megosztania a napját, az élményeit, a terveit, amikor nincs, aki a jobb kezéről levágja a körmöt… nincs, aki megcsókolja a selyem domborulatot a füle tövénél… már munkál benne az óriási hiány, és mind-mind beleírta a levélbe…”

Nem akart az altató hatni.

Holnap tárgyalás a segédmuzeológussal; nincs jó híre a szakmában, most került ide. Elfogultság nélkül kell fogadni, sokszor hamis a szóbeszéd. Idősebb, mint Flóra, három gyerek apja, azt említette, a felesége is régész volt, az első gyerek után hagyta abba, de teljesen boldog…

A ládákat is felül kell vizsgálni.

És a restaurátor, igenis, legyen jelen. Elég egyetlen gondatlanul kezelt repedés. És megpattan… megpattan valami.

De miért pattanna meg? Három hét alatt nem lehet megváltozni, kicserélődni, elfeledni a másikat, ez csak rögeszme, gonosz képzelődés, kísértés… Éppen egy japán nő… nevetséges… a hónaljáig sem érne… amikor még ő is folyton kénytelen ágaskodni…

Fölvisított a telefon.

„Hány óra lehet most Japánban? – ugrott föl Flóra. Ha itt háromnegyed tizenkettő… De hát az interurbán szaggatottan csenget… szaggatottan…”

– Halló – kiáltott a kagylóba, szorosabbra fogta derekán a lötyögő pizsamakabátot. – Ki az? Ilyenkor…

– Bocsáss meg – mondta Marika nagyon halkan, mintha párna alól beszélne –, a főbérlő alszik már. Muszáj volt, hogy fölhívjalak… Csak azt akarom közölni, hogy tartom magam. Hallod? Most rögtön mondd, hogy helyes…

– Ej, te szamár… persze hogy helyes. De éjfélkor?

– Az előbb még csak tíz óra volt. Nem tudok aludni. Viszket az egész testem, a hasamon fölrepedt a bőr.

– A terhességnek ebben a szakaszában gyakori.

– Félek, hogy torzszülött lesz. Hogy nyitott gerinccel születik…

– Marika, ejnye… hirtelen hisztéria; tudod, hogy hajlamos vagy rá amúgy is…

– Hát ha elsajátíthatnám a te higgadtságodat… Mit csináljak? Pedig annyira próbálom…

– Keress a jövő héten. Aztán eltűnök hosszú időre; a vidéki munkám…

– Irigyellek. És melletted ott az a csodálatos ember. Látod, így van ez: az egyiknek semmi, a másiknak minden. Én itt, egyedül, és csak a sötét gondolatok, Anika is ellenem fordul, végül. Beszéltem a körzeti orvossal is, azt mondja, Imre rendszeresen jár hozzá, Panangint kap és B-vitamint.

– Hát az aztán igazán halálos kór lehet… ne haragudj, alig állok a lábamon. Jelentkezz a jövő héten.

– Csak még annyit: szólj Verának, hogy az új főnököm elég goromba… Azt hiszi, kényességből vakarózom…

– Szólj neki te!

– Nem merek, azok után szemtelenkedni, mikor annyit tett értem… tettetek értem. De neked meg is hozta az élet a jutalmat, annak a csodálatos embernek a személyében… Csak ne kelljen elveszítened soha…

Alig sikerült megszakítania a szóáradatot.

Szerencsétlen Marika. Tipikus pánikhelyzet. Miért kellene Istvánt valaha is elveszítenie? Egy ilyen sorsszerű kapcsolat nem juthat odáig… közömbösségig… Vagy egy hirtelen érzelemváltás… István egyszer azt mondta, kissé rapszodikus. Rapszodikus! Vajon mit értett ezen?

Verának lapot ígért István. A lap lassan jön, hacsak nem légiposta az is. De hogy képzelhet ilyet: előbb írt Verának?!

Már csöngött is Vera telefonja, már föl is kapta Vera, s beleszólt rekedt hangján, amikor Flóra esze a cselekvést kontrollálta.

Ő volt, aki tárcsázott, kétségtelenül.

– Éjjel? Mi bajod? – kérdezte Vera. Hidegen kérdezte, hiányzott belőle a régi élénkség, érdeklődés.

Flóra dadogott valamit Marikáról; Vera azt felelte, nem tudta, hogy a nő komplett bolond. Flóra közölte, ne tartsanak haragot, legalábbis ő már nem haragszik, nem akarta akkor megbántani.

– Akkor! – mondta Vera. – Már elfelejtettem. Védekezésből szúrsz te úgyis, kisanyám. De eljöhettél volna a drágám vitájára. Megbecsülésből, a kedvemért. Ötvös nagyon számított rá. Tudod, még fiatal, és sznob egy kicsit…

– Az elfoglaltságom… elnézést… a dátum ütközött…

– A sódert hagyjuk. De apropó: elfoglaltság, funkcionál még az a csodamén?

– Japánba repült, pillanatnyilag. És minden, de minden tökéletes… Miért beszélsz róla ilyen gúnyosan? Ő például megbecsül téged, még lapot is ír, azt ígérte…

– Ó, elolvadok… Minőségi pasas, már akkor is mondtam; ez a fajta persze a legkevésbé hűséges, annyi pipi ragad rá, hogy egyszerűen lehetetlen őket szárazon hagyni; de te okos nő vagy, tudod, hogy nincs jelentősége a kalandnak, ha hozzád tartozónak vallja magát, hosszú távon… Nagy jövőt jósolok a kapcsolatnak, ha ezt belátod…

– Egyelőre minden idegszálával hozzám kötődik. Minden idegszálával! – kiáltotta Flóra. – De ha mégis, le is út, fel is út…

– Nem is szereted akkor igazán – mondta Vera csöndesen –, ha ez ilyen könnyen kiszalad a szádon. No jó éjt, Laci itt alszik, és már mocorog…

Lapot, ennek? Ne írjon egy sort sem. Dög. Vészmadár. Be kéne neki olvasni majd a levelet, a sárga epe öntse el.

Expressz is jöhet egy ilyen levél.

Fölkapta a pizsamára Béci farmerdzsekijét. Lebotorkált a sötét kapualjba, tenyerében megizzadt a levélláda kulcsa.

Rettenetes volt az üres ládát becsukni, és visszakullogni a lakásba.

Ezek a hülye nők. Ezek az okai mindennek. Ezek kavarták fel.

Gyorsan bedobott még egy Eunoctint.

Még látta Istvánt, félálomban. István szemöldöke ferdére volt szabva, és bevallotta, hazudott, ő tulajdonképpen japán, oda tartozik, ne is várja. Aztán széttört egy urna, félreugrottak, és valaki szólt, nincs baj, Kisvirág, fölébredsz nemsokára.

 

Ottília talán már meg is halt. Fölfázott a hűvös éjszakákon, tüdőgyulladást kapott és vége. Másképp elképzelhetetlen, hogy így meggyötörje az anyját, egyetlen hír nélkül hagyja. Mert szeleburdi, de nem szívtelen. Ámbár szívtelennek áll a világ. Ha ő nem olyan jó hülye Ferivel, jobban megbecsülte volna… ha kidobja annak idején. De mint a kutya, kaparta a zárt ajtót, nyüszített: Pannikám, mínusz öt fok van, eressz be…

Föltorlódott a szappan, kis kupacba. Panni nehezen emelte a karját, nőtt egy kelés a hóna alatt. Tett rá paradicsomot, de ügyetlen a kötés, folyton lecsúszik, a melle már csupa maszat.

Hogy lehet naponta ébredni? Ha nincs egy pont, ahol az ember megnyugodhat. Mert mi történik? Flórika is megváltozott. Máskor is ideges volt, munkaút előtt, nem gyerekjáték, de most másképp ideges. Ellenségesen. Nem beszél, hanem kaffog. Nem felel, írt-e István. Pedig ennyit igazán megoszthatna vele. Hacsak nem hazudott eddig, hogy úgy érzi, szinte barátnő… Persze, sosem tegeződtek össze, annyira azért nem barátok, Flórika erre vigyázott.

Panninak is ígért István. Virágzó cseresznyefákkal díszített lapot, lehetőleg térhatásút, ahol a kék ég elválik a rózsaszín szirmos ágtól. Mindennap megnézi a postaládát, csikorog a kulcsocska a zárban, de sem Ottília, sem István… Persze, ő nem olyan bolond, hogy a tulajdon gyermekével szemben előnyben részesítsen bármilyen férfit. Mert Flórika szinte így viselkedik. Tegnap is, Béci hátba vágta az anyját a konyhában; mi ez, ha nem közeledés? Az ő természetével… Hát egy kicsit nagyobbat huppant, istenem, de azért nem kellett volna a fejére vágni azzal a kemény dossziéval. Naná, hogy azt kiáltotta Béci: Fújd föl magad! Még majd verekednek is, kifordult Flórika a józan formájából; hiába panaszolta Panni a kelést is, kérdezte, jó-e rá a paradicsom. Oda sem figyelt, azt tesz rá, amit akar, édes Panni, ezt felelte ingerülten: Mi vagyok én, hogy az egész világot a vállamon hordjam, mi vagyok én, Atlasz?

Hiába, fontos az a barlang, ahova behúzódik a sértett állat is. Rugdossák a tábori ágyat az előszobában, Flórika le is viszi magával; ugyan hol alszik akkor, a kiutalásig két hónap, ha ezeknek a bentieknek is hinni lehet.

– Menjetek már abba a híres szuterénba! – Nem szokása, most mégis megleste Ferit, belekötött. – Nem fogok miattatok a lépcsőházban lakni, azzal a csontvázzal nem szívok egy levegőt, akár rendőrt is hívhatok, a csontváz nincs bejelentve…

– Vigyázz a nyelvedre – mintha kiköpte volna a nyálkás gombócot, még a hangja is megváltozott Ferinek –, ne sértegesd Margitkámat. Én mentettem meg a halál torkából, tudja, mi a hála. Még a kezemet is megcsókolja, úgy elérzékenyül.

– Te is megcsókolhatnád… még a fenekemet is, ha hagynám egy ilyen bohócnak. Évekig ingyen zabáltattalak, kimosdattalak a szüntelen hasmenésből, amióta ismerlek, csak élősködtél, szívtad a véremet, az egyetlen lányunkat kiüldözted a vakvilágba…

– Csakhogy ennek vége… fölfénylett az én csillagom is. Rejtett csírák kelnek bennem, ahogy rám sütött az érlelő nap sugára…

– Ki? Ez a madárijesztő? Ez neked napsugár? Ha csak ez kell, nyöghettem volna én is, fekhettem volna, volt rá okom. De mit bánom én. Akár a Lollobrigidával, csak a jogos tulajdonomból pusztuljatok… mit törődöm én veled!

– Neked én nem is kellettem – még ezt mondta Feri –, nem kellettem mint férfi…

Panni a szemébe nevetett.

– Férfi? Hiszen impotens vagy, orvosilag igazoltad…

– Mert ahhoz nem volt benned türelem, gyöngédség… ötlet… fantázia!

Mit művelhetnek vajon Margitkával? A zörgő gebének ugyan milyen „ötlete” lehet?

Menjenek csak. Legyenek boldogok. Disznóölésig, mint a malacok. Jaj annak, aki férfira épít. Jaj annak, akinek nincsen szabadulni módja. Pénz beszél. Sajnos. Bár Ottília is ott maradt volna, ahol közel a zsák szája. De Flórika azt is túlbonyolította, megőrjítette a gyereket a ködös intelmekkel. Ha egyszer nincs választás: alku vagy koporsó…

„Én is hibás vagyok – gondolta Panni. A kerek szappan a legrosszabb, folyton kiugrik a kézből. – Az a marha nagy idealizmusom, hogy öreg a Hans… akartam mellé egy igazit… magasat, kék szeműt, kedveset… hiszen Flórika sem valami fiatal már, mégis…”

Talán azért változott meg Flórika. Nincs már Pannira szüksége. István főmérnök betölti csordulásig. Béci sem úgy kosztol, mint régen. Újfajta recepteket reklamál, sajtos kelbimbót, padlizsánt olajban. Katica mama jól elrontotta a szája ízét.

Ha a japán lap megérkezik, elkezdi a képeslapokat gyűjteni. Az új lakásban külön lesz a W.C., oda ki lehet a szép tájakat szegezni. Szobába nem, az giccses, de más a mellékhelyiség. Nincs konyha, csak főzőfülke, de ugyan kinek is főzőcskézne, önmagának nem érdemes. Átáll ő is a modern életre, talán még nem késő. Előbb csak ide a lakást, aztán bejelenti: éjszaka többé nem dolgozik. Sőt, lehet, meg sem marad a gyárban. Émelyítő a pipereszag, kiújult az allergiája is, a torkába szalad minduntalan a gyomra. Inkább hagymát pucolni egész nap vagy bármi mást, csak ne ezt, ezt az unott-megszokottat, a zaj is monoton… katt… katt… katt… katt… Az embernek ingere támad, tegye a kezét könyökig a gépbe, úgyis úgy lüktet, a kelés kisugárzik, a betegállományhoz le kell a rendelőbe menni, és az orvosok rögtön késhez nyúlnak. Máskor Flórika megmérte volna a lázát, aggódó ránccal a homlokán, de most tán még a bénult testén is átlépne, valami kíméletlen lehetett abban a levélben. Vagy talán meg sem érkezett, azért nem akar Flóra beszélni róla, az a roppant hiúsága tiltakozik, hogy a szerencsétlenségét bevallja. El nem téríthették a drága embert, az újságokban semmi ilyen.

De arra is számítani lehet, hogy István főmérnök nem jön vissza. Fölcsillantottak előtte egy páratlan lehetőséget. Ha a férfi választhat a nő és a karrier között, bizonyos, hogy az érvényesülést választja. Nincs olyan nagy szerelem. De Flórika ezt nem értené meg, Flórika végül is sok kérdésben naiv, de ha Panni pedzené a dolgokat, megpróbálná előkészíteni egy esetleges csapásra, Flórika nem tűrné el, s a dühe az ő ártatlan fejére hullna. Flórikának magától kellene a bánatát megosztania. Fáj ez a bizalmatlanság. Ez a süket csönd.

És ha valaki már a munkahelyén is fölösleges, fekete bárány, jobb tán a föld alatt…

Csúnyán összekaptak Klumpár Böskével, a többiek is ellene fordultak.

„Ebben is én vagyok a hibás – gondolta Panni, megtanulta, hogy az önvizsgálat a legszebb, de legritkább erény. – Mert nem tudok velük együtt gondolkodni, különcködöm. Ez Sopronban is kiderült, öreg, fiatal, pénzes és pénztelen, mind kiközösítettek… Miért nem tartottam a szám? De ha már szóltam, miért nem úgy, mint a többi?”

Máskor talán türelmesebb volt. De most hirtelen hideggel érkező reggelen jött meg a prémium, nem mozdult senki, míg szét nem osztották. „Demokratikusan.” Határozzon a kollektíva, a brigád, kinek mennyit, megszűnt az egyenlősdi.

Klumpár Böske közölte a javaslatát, és vitára bocsátotta, vesztére. Száz forintokon, ötvenen veszekedtek, egyik a másikat gyalázta, oda lett haverság, öntudat, kitaláltak egymásról mindent, a szocialista erkölcs is szempont, ki kivel szűrte össze a levet, ki miből vett televíziót. Persze, vihar ez egy kanál vízben, elcsitul, utána a leggorombább mosolyog a legédesebben, megint egymásra bízzák kis titkaikat, kibékülnek, aztán már közösen haragusznak, ilyen kis pénzből hogyan is lehetne tisztességesen osztozni, nincs ezzel megváltva ez a keserves élet.

Csak hát Panni valahogy most nem bírta kivárni a cirkusz végét, szégyellte magát, az izzadó, vörös arcok között, a fáslival kötözött lábak, megereszkedett mellek, csatakos hajnali frizurák között – helyettük is szégyellte, hogy ez mindig sikerül, ez a méltatlan mulatság… s azt találta mondani, neki pedig nem kell egy fillér sem. Ő lemond arról, ami neki jutna.

Nagy csönd lett, mind rábámultak.

– No nézd – mondta Klumpár Böske –, a nárcisz nagysága! Megsértődtél? Egyedül vagy, mégis a legtöbb kéne?

– Nem küld eleget a svéd vejed?

– Neki nem kell… Mi ez a néhány százas annak, aki ki tudja, milyen tudós nőkkel cseresznyézik egy tálból?

– Egy szó mint száz – foglalta össze Klumpár Böske –, sosem tudtál igazán beilleszkedni a közösségbe. Itt nincs helye egyéni akciónak. Kapsz háromszázat, és kész.

Elfogadta. De még így sem tudják könnyen megbocsátani. Flórika megértené. Ha Flórika szeretné még. De Flórika csak Istvánt szereti, őrülésig szereti, már-már gusztustalan. Még az is lehet, hogy féltékeny! Tudat alatt féltékeny, mert István főmérnök nemegyszer megsimogatta az arcát, és nem volt olyan sietős dolga, hogy el ne beszélgetett volna vele. Flórika sokszor hívta is már, nyújtott hangon, a szobaajtóban, Iiiistván, gyere… De Flórika nem Klumpár Böske, csak nem enged eluralkodni ilyen alantas indulatokat! Mert Böske ott szúr, ahol tud, ez a lakásügy is a bögyében van. Miért éppen a Pásztor Panni? Amikor senki sem lakik rózsadombi villában. Újabban pletykál is: a bérelszámolóban hallotta vissza, a Putnoki Katótól, aki, amióta megvádolták, hogy lenézi a munkásosztályt, folyton fecseg. A Putnoki lány mondta suttogva, Klumpár Böske azt terjeszti, Panni a művezető macája, azért kapja azt a cserét olyan gyorsan. Klumpár Böske állítólag sírt is, ő már ötvenéves elmúlt, nem tudja egy fiatalabbal fölvenni a versenyt, különben is, nős emberrel soha, és a saját szemével látta őket, kettejüket, negyedórával műszak előtt, a zuhanyozós folyosón…

Valóban összefutottak, három hete, azon a bizonyos folyosón, éppen, véletlenül.

„Megint csak én vagyok a hibás – gondolta Panni. – Kellett nekem megkérdezni, miért olyan piros eres a szeme? Miért olyan szomorú, mint a búsképű lovag? Kellett nekem odafigyelni? Flórika hatása ez is: kipukkasztjuk a másik emberben egy jól irányzott kérdéssel a bánatburkot, aztán csodálkozunk, ha nyakunkba ömlik a panasz?”

Máig sem érti, az az erős, különben fölvágós férfi hogyan is állhatott le vele, miért is mesélte el, töviről hegyire, milyen gyanúja van, a felesége kikezdett egy segédmunkással, igaz, érettségizett segédmunkás, de mégis… másképp nem sétálnának kézen fogva a mátyásföldi parkban, látta őket egy motoros, az asszony azzal védekezik, csak romantika…

Flórika tudta volna, hogyan vigasztalja. Panni csak állt, és azt mondta, az idő majd mindent eldönt. Nincs védekezés, csak várunk, s végül is meg kell halni. Ettől a férfi nem nyugodott meg, hanem közölte, ha rajtakapja őket, mindkettőt megfojtja. Ez a mondat aztán adott neki annyi önérzetet, hogy kihúzza magát, és továbbmenjen.

Szegény Böske.

Szegény Flórika.

Az a borzasztó, hogy tulajdonképpen mindenki szánandó, mindenki másért; a legbüszkébb legjobban.

Talán elviselhetőbb volna élni, ha legalább ezt bevallanánk, bátran.

Valami nagy-nagy közös gyűlést kellene tartani. Ahol szólni sem kellene, csak belenézni egymás kendőzetlen arcába.

A paradicsom átvérzett Panni köpenyén, a zseb fölött. Tátogott a masina, mindkét kezére szükség volt: nem tudta eltakarni.

 

Akár hétfőn is indulhatna a munka, nagyon jól, túlságosan hamar összeállt minden. A gyakornokot le is küldte már a fölszereléssel, ennyi önállóságot kell a munkatársaknak adni; régebben rosszul csinálta, hogy kezdettől ráült a nyakukra. Ha egyszer úgy határoztak, hogy csütörtökön, szeptember 21-én indulnak, akkor ahhoz is kell igazodni. Ezen a három napon nem múlik, ha egész nyáron halogatták. Ez a hivatalos taktika: hónapokig csönd, a pénz zárolva, aztán hirtelen sürgőssé válik, nem számít semmi, csak kezdjék már, kedves jó Flóra…

Hát most ő kötötte az ebet a karóhoz. Nem mozdul Pestről csütörtökig. Esetleg szerdán, ha úgy alakul…

– Mi lehet fontosabb? Magának?! – kérdezte Savanya. – Ezt is megértük, hogy Suhajda Flóra megvonja a vállát: három nap ide vagy oda? Talán beteg? Nem tetszik a színe…

Flóra Bécire hivatkozott. Sok vele a probléma, ahogy nő. Szülői értekezlet, vérszegénység, orvosi kivizsgálás… a tanév elején ezer apróság…

Savanya hümmögött.

– Nem ismerek magára…

„Mert elkényeztettem őket – gondolta Flóra –, megszokták, hogy ugrom első intésre. Mert én olyan bolond vagyok, a saját magánéletemnél a munkám minden körülmények között fontosabb… Jó, igaz. De lehetnek rendkívüli helyzetek, s ráadásul mindez nem érinti a feladatot érdemben. Hétfő vagy csütörtök, nem mindegy?”

A segéderő, Lóri atya, rendes. Hétfőn ő is utánamegy a gyakornoknak. Neki ott az asszony, aki a gyerekek ügyeit intézi. Csütörtökön úgyis hajrá…

„Nem, már szerda délután fölülök a vonatra – határozta el mégis –, vagy István levisz kocsival. Együtt vagyunk, addig is. Kedden leszáll a gép… egyenest hozzám… és még egy közös délelőtt. Utána a végeláthatatlan pusztaság, eső, szél, felelősség, nyomasztó felelősség, csak közben Béci rá ne szokjon a csavargásra, az ég tudja így is, hol kószál, harapófogóval sem lehet szólásra bírni, mint egy kényszeralbérlő, csak biccent, igen, nem, ennyi a szókincse. Még azt a rohadt furulyát sem nyekegteti, pedig az is emberi hang, jelzés… Telebeszélték a fejét, nem Andriska, ő ennél jámborabb, hanem a derék, muzikális Katica, aki fél kézzel a billentyűket veri, fél kézzel szoptat… s közben a fenekében mozog a tollseprű…”

Panni sem a régi. Épp csak beadja az ebédet, aztán eltűnik. Vagy alszik, pokrócba csavarodva. Ha szól, csak kellemetlent. Hogy talán disszidált a mérnök úr. S mintha káröröm volna a szemében. Vajon hol fog horkolni, ha a tábori ágy Lapos-berekre kerül? Bebújik Bécihez? A belső rekamiét talán nem akarja kiigényelni ez az ábrándos cipőgombszemű? Ráfanyalodik s a sajátjába hazamegy. Akinek nincs ereje, ne legyen ennyire önérzetes. Egyszerűen nem fogja az orrára kötni, hogy nincs az a levél… nem olyan már köztük a viszony. Panni rontotta el, az alattomos célzásokkal, „gombház, hej, ha leszakad…” „Az egyik férfi tizenkilenc, a másik egy híján húsz…” Alpári bölcselkedés.

Flóra már negyedszer tette meg az utat: a levélládáig és vissza. Szombat van, szombaton mindig késik a posta. Persze, most már szinte mindegy. Kedden úgyis érkezik. Erre nehezen talál majd István magyarázatot. Miért nem az első hét végén? Miért csak a harmadikon? A finisben, úgyszólván… amikor tudja, hogy Flórának a munkájához nyugalom kell… biztonság. István mindig pontos volt… és lendületes. A megszokást nem ismeri a szenvedély.

Majd őrült volna kint maradni. Amikor itthon tejben-vajban fürösztik, itt az anyja… a szerelemtől függetlenül is hazavonzza minden. Amellett kifejtette, nem tudna máshol élni; meggyőzően beszélt erről, a szeme csillogott, elmélyült a tekintete, ez a ragaszkodás a szülőföldhöz, ez volt közöttük az egyik szellemi rokonság. Ha ebben hazudott, ha ebben meg tudták ingatni, akkor az érzelmeit is úgy cseréli, mint az inget… frissre, divatosabbra.

Különben is: akkor már régen írt volna. A jelleméből adódik: gyorsan lezárta volna a múltat. Ahogy Évát is elintézte. Tulajdonképpen kegyetlenül. Mint egy macskát, kitette a villából, nyakánál fogva. Ahogy az utolsó tárgyaláson elváltak, mintha nem is létezne. Sőt, az anyja még a telefonban is letagadja Istvánt Éva előtt… István elkerüli. „Adtam vele pénzt, s amit egyszer megszüntet az ember, azt tegye alaposan, ne nyiszálja szalámiszeletelővel, amit baltával is, egy csapásra levághat.”

Szóval, megírta volna. És bűn is ez a kicsinyhitűség, kételkedés. Ezt István nem érdemli. Flórát mindig kivételként kezelte. Soha, soha nem fokozta le az átlagnők szintjére. Soha Évával nem hasonlította. Méltatlan gondolatok, meggyanúsítani, hogy itt hagyott csapot-papot, csak azért, mert nyilván súlyos okból késik a levél…

Súlyos ok? Betegség, természetesen. De ha beteg, ha a keze megbénult is (panaszkodott, ingadozik a vérnyomása, úristen, más éghajlat, hirtelen változás, a szívet is megviseli), ha nincs is fizikailag ereje írni, de diktálni tudna, hacsak nincs eszméletlen állapotban.

A haja tövénél indult a pánik. Először csak megfagyott a nyakszirtje – majd a zsibbadás a gerincére is átterjedt. Mintha minden irányban kivált volna belőle egy Flóra – csak éppen ott nem maradt senki, ahol ült, középen. Amikor a verejtéke elindult, tulajdonképpen már jobban érezte magát.

A lakásban nem marad. Kiszellőzteti ezt az ismeretlen rémületet. Hideg lett, egyetlen nap alatt, nem baj, sosem volt kényes.

Új kabátot is vesz majd. István mellett nem osonhat ilyen kopottan. Új kabátot, majd együtt Istvánnal, mint akkor, a cipőt…

Vágya támadt látni azt a boltot. Fölélénkült. Visszafelé már egészen biztosan fehér lesz a levélszekrény lyukacsos oldala, illetve világoskék. Senki nem veheti ki a levelet előbb: elkobozta Pannitól a pótkulcsot.

Primitív dolog rémképeket látni. Hiszen akkor csak jelentkezett volna az anyja… azt hivatalból értesítik. Kell hogy legyen valami egyszerű, utólag természetes magyarázat. Majd együtt nevetnek ezeken az aggodalmakon, ha egyáltalán Istvánnak bevallja.

Azért rémes lehetett Andriskának. Bélának. Azon a délutánon, amikor Flóra kénytelen volt a szemébe mondani, hogy nem tudja szeretni, és sosem is szerette igazán… Hogy remegett Béla keze… elejtette a formázókést. Flóra akkor azt gondolta: lám. Gyönge. Ezt gondolta, némi megvetéssel: nem tud méltósággal válni.

Az utcán előrenyújtotta a tenyerét. Rezegtek az ujjvégei, olyan finoman, mint a szeizmográf, ha éppen jelzi csak a készülődő rendkívülit.

– No – morogta, valaki még utána is nézett –, még csak az kéne, hogy ne én legyek az úr…

Gyorsan zsebre dugta a kezét.

Mintha randevúra menne, a bolt közelében földobogott a szíve. A bolt, a környék, az emlék: majdnem István.

Egyetlen pillanat alatt megfordulhat minden.

Mert mi volt István előtt?

S mi lenne…

– Bocsánat – mondta a főtt kukoricás néninek –, nem kérek… csak elbámészkodtam.

A nyakába nyúlt egy használt papírzsebkendővel. A verejtéket leitatta.

Batiszt zsebkendőt is vásárol majd, legalább egy tucatot.

Hihetetlen, hogy mindössze néhány hónapja, s ebben a boltban kezdődött… triviálisan… a csoda.

Az ajtón a hullámredőny félig lehúzva. A kirakatban üvegsámfák, megdőlve. Néhány hasára fordult, tűvel átszúrt árcédula. Egy térdharisnyás gipszláb – ott felejtett dekoráció.

Panni, a babonás, azt mondaná, rossz jel. Rossz jel, hogy ősz van, és készül a leltár.

Hogy meghalt volna, az lehetetlen. Előzmény, figyelmeztetés nélkül…

De hát a balsors sem ismer átmenetet.

A két utcát, hazáig, végigfutotta.

Látta a kék színt a levélláda résein.

„Édes jó Istenem – a falnak dőlt, pihent –, nagyon szépen köszönöm, és bocsáss meg…”

Gyerekkori fohász volt.

A kapkodó mozdulattól a levél a kőre borult. Flóra fölemelte, és úgy vitte fel, hogy a címzés alul maradjon.

„Ennyi próbát csak kiállok – gondolta, hirtelen kevélyen –, hogy csak bent bontom föl, a szobámban, az asztalnál…”

Kabátostul ereszkedett a székébe.

Már a feladónál eldőlt. International Archeologycal Company.

Elolvasta.

A személyéről kérnek bővebb adatokat, egy készülő nemzetközi bibliográfiához.

Flóra föltápászkodott.

– Ezt nem lett volna szabad velem megtennie – fázott a kabátban is, a gallérját fölgyűrte; Dorottyának mondta, az üvegajtót is kitárva. – Mit képzeltek? Nem adom oda… érted, te sátán?!

Aztán hátrált, elfordult, megint érezte az iszonyú rettegést, ahogyan fejétől a talpáig végigcsavarja az irracionális félelem. Az elkerülhetetlen megsemmisülés tudata az utolsó óra védelméből kilépett; arca lett, és szembenézett az asszonnyal, de nem használt semmi

bölcs ige

a sírás sem

a kiáltás sem

csak a csöngő, a csöngő enyhített, az érkezés, a szoruló, fojtó zártságból az ajtó nyílása

expresszlevél…?

Marika hullott be, kezét a szájára tapasztotta, esdekelve terelte Flórát a fürdőszoba felé.

Sugárban hányt – az erőlködéstől, mintha léggömb volna, föl-alá csúszkált a hasa.

Flóra levetette a kabátját, föltűrte blúza ujját, Marika mögé lépett, a fejét tartotta.

– Majd rendbe jön minden – mondta monoton ismétléssel –, minden rendbe jön. Csak ki kell tartani. Már csak keddig. De addig mindenképpen. Keddig bírni kell.

– Igen – nyögte Marika. – Te vagy a jó szellemem… Jaj, de röstellem… de kitartok.

Csak azt nem értette, miért éppen keddig?

 

Az anya, ha a fiát baj érte, nincs az a társaság, hogy heherésszen! Sok minden tisztázódott ezzel a telefonnal.

Flóra vasárnap este – egy újabb pánikroham után – tárcsázta a sas-hegyi számot. Nem István közvetlen számát, hanem az alsó lakásét, telefonkönyvből kikeresve: Dr. Aráber Ádám száj- és fogsebész. Nincs ebben semmi különös, pusztán aggódó érdeklődés, elvégre csak véletlen, hogy személyesen még nem ismerkedtek össze. Legyőzi ezt a buta gátlást! „Annyit meséltem rólad – mondta István –, már nagyon kíváncsiak…”

Hosszan, tompán pittyegett a telefon, modern készülék, azok jeleznek ilyen diszkréten.

– Aráberné – szólt egy nyájas hang, mögüle nevetések hallatszottak, zene.

Már ekkor letehette volna, a derűs szituáció elegendő a megnyugváshoz. De ez a név: Aráberné, valahogy továbbtaszította, gyávaságnak vélte, ha meghátrál, bemutatkozott hát ő is:

– Jó estét kívánok, itt Suhajda Flóra.

Talán nem kellett volna szünetet tartani, hanem magyarázkodni gyorsan, locsogni tovább…

Mert Aráberné azt kérdezte, kis csönd után:

– Dóra? Milyen Dóra?

– Téves – ennyit makogott csak, két ujjal ejtette vissza a mérgezett kagylót; azt érezte, soha, semmiért sem tudja többé fölemelni.

Hát hazudott. Ő István szüleinél csak egy akárki, ismeretlen. Az ő jól csengő, tekintélyes neve. Ha István csak egyszer említi otthon melegebben, lehetetlen, hogy az anyja elfelejtse… hogy az ösztönei ne működjenek, s ne azt kiáltsa: „Te vagy az, kedves?”

De ez még nem halálos vétek. Azért persze majd tisztázni kell határozottan, keményen. Hogy ő nem az a fajta nő, akinek erre a családi maszlagra szüksége van. Neki csak a ragaszkodás, a fontosság érzete a lényeg, igen, a fontosságé. Ezt meg kell értetni Istvánnal, István egy kicsit röstelkedik, lehajtja fiúsan a fejét, rezeg a tokája, és azt mondja: „Te ebben is különb vagy, Flóra… nézd el nekem.”

Hibáival együtt kell a másikat szeretni. Bűnös dolog az istenítés, az emberfölötti piedesztál – gőg és hiúság az alapja. Ez az igazi szerelem, hogy ezzel a rálátással s ugyanúgy szereti, tökéletességének ezzel a parányi foltjával. Semmit sem csökkent az érzés intenzitása, sőt, tulajdonképpen már meg is bocsátotta; lehet erre az ámításra Istvánnak nemes oka; ki tudja, Éva után milyen ellenszenvvel kellene Flórának megbirkóznia, az anyák féltékenységükben kíméletlenek…

„Igen – gondolta Flóra –, talán éppen engem védett ezzel a halogatással. Meg persze egy kicsit lusta is meg gyáva, mint minden férfi…”

Primitív általánosítás. Vera rémítő szövege is: a szerelemben mindenki egyforma, hódító borbélysegéd és érzelmes bolti lány…

Vigyázat. A sértettség a kivételest nem fullaszthatja az általánosítások sekély vizeibe.

S ma már kedd van. Fogcsikorgatva, szűkölve, vissza-visszatérő szorongásban, de csak kibírta, a mai napig, épségben. Szinte mindegy már, hogy nem jött levél – eljött helyette az idő, a valóságos találkozás napja, órája, perce. Mintha elfújtak volna minden gyötrődést, kételyt, István fog a legjobban csodálkozni: Hogyan, az a levél, elveszett?

Hamarosan minden helyrezökken, minden. Utólag szerencse, hogy odadobódott ez a néhány súlyos göröngy a túlságosan sima útra. Szerencse, mert most tudja értékelni igazán, mit jelent István, hogy valójában az egész életét jelenti, igen, nem szégyelli, a rádióba bemondatná, szétharsogná az országnak: nélküle nincs értelem, nincs öröm, nincs nélküle cél. Csak itt legyen újra, ezer közül, vakon, süketen-némán is kiválasztaná, a bőre szagáról, a haja tapintásáról, a szája gyűrődéseiről…

Leszáll a gép húsz óra harminckor. És fényes és súlyos lesz újra a világ. Erőt ad a szürke-keserves feladathoz, erőt ad tenni, amit egyszer vállalt, vagy rákényszerítették; ok és okozat egybemosódott, csak egy bizonyos: cipelni kell, csinálni utolsó szusszanásig. Így könnyebb, ó, mennyivel könnyebb – akár két hónap, akár három –, ha ott feszül a háttérben a szerelem angyali ragyogása, a beölelő biztonság, az örökös társ ebben a ravasz, folyton halált mímelő örökkévalóságban.

– Aranyom, már régen nem akarok belebeszélni – mondta Panni ingerülten –, de ne pörgesse föl ennyire magát. Nem való ez a viháncolás a mi korunkban. Ha jön, hát jön, isten hozta. Éppen most öltözik át Flórika harmadszor… És ez a rengeteg virág, holnap mehet mind a pocsékba. Inkább enné meg, amit a tányérjára kitettem.

– Majd együtt, Panni, majd vele vacsorázom. Látom én, töltött csirke, István kedvence, ezzel vesződött egész nap; letagadja?

– Csak aztán ne a macska egye meg… ha hiába…

– Miért ez a szüntelen vészjóslás? Jólesik?

– Nincs nekünk már közös nyelvünk. Aminthogy este sincs itt rám szükség. És egyáltalán, Bécike sem igényel, szemtelenkedik, a tojáshéjat a fejemre rakja.

– Pedig meghúzhatná magát. Ha meleget akar néha a hasába. Nem tudom, ki főzne neki…

– Hát te nem – Béci rájuk nyitott, hirtelen dühvel. – Te nekem nem főznél. Nemigen emlékszem ilyen eseményre.

– Mi az, néma levente, lejárt a fogadalmad? Amire a kőszegiek fölbiztattak?

– Csak közlöm, tévedések elkerülése végett: nem megyek innen este sehova. Hárman jönnek hozzám, hajnalig csináljuk az osztálydekorációt. Úgy számíts a főmérnököddel.

– Egész héten csavarogtál – kiáltotta Flóra, a negyedik ruhát húzkodta éppen, forgolódott a rózsamintás kombinéban –, és most ez az este kell neked? Aztán hónapokig szabadon cincoghatsz, amíg én dolgozom odalenn… Egy estém nem lehet? Ennyi az én híres függetlenségem?

– Ilyen kombinét fölvenni – Béci gúnyosan követte Flórát a mutatóujjával –, és még te mersz ízlésről nyilatkozni…

– Semmi közöd hozzá. Az én dolgom. – Flóra kontya vadul lebegett. Fél lábon ugrált, a szoknya nyílását célozta.

– Úgy bizony… meg a te lakásod. S én kegyelemből megtűrt személy vagyok, ugye…

– Te?! Hiszen én alkalmazkodom hozzád. Pedig a fordítottja volna a természetes.

– Persze, a fene nagy tudós nő! Egy szál kombinéban. És ez a rengeteg gaz. Kész hullaház. Margaréta a csontváz foga közt.

– Nekem sem tetszik – kottyantotta Panni –, hippidivat…

Béci nagyot nőtt a nyáron. Az arcán maszathoz hasonló sűrű, puha szőr.

– Te bosszút akarsz állni rajtam – mondta Flóra; végre döntött. Abban a ruhában megy, amelyikben István először látta. S fölé a horgolt kendőt. Ma ismét szelídebb az ősz. – Csak azért maradsz itthon, hogy kellemetlenkedhess…

– Bécike – szólt bele Panni –, gyere velem, mint régen… mindig velem sétáltál. Kézen fogva. Én se zavaroghatok ma, pedig kivettem egy napot. Mellettem totyogtál, fogtad a szatyor fülét, emlékszel?

Béci lehuppant a szőnyegre, tenyerét a térde közé csapta. Félcentis körmével tovább rojtozta a nadrág alját.

– A Patkány haverom anyja órákig tud szövegelni… hogyan állt föl a hurkás kis lábára először a Patkány, a Lacika. Vicces, de akkor is… meg az első lépések… bezzeg neked nincsenek ilyen történeteid.

Flóra leszorította a haját. Már rendezetten nézett le a fiára.

– Te a bölcsődében álltál föl először. És ott is kezdtél járni.

– Bizony – bólogatott Béci. – Csak a könyveid! Hogy utáltam a rohadt könyveidet. Még az ágyban is a kezedben voltak. Odabújtam hozzád, kértem, mesélj. De te csak mondtad, mindjárt, mindjárt, és lapoztál, lapoztál… sosem fogytak el a lapok.

– Béci – mondta Panni –, ez most nem alkalmas…

– Mit törődik azzal a maga drágalátos Bécije?! Vagy vizsgára, vagy szigorlatra készültem, nyolc óra napi munka mellett… eleinte… Érted csináltam, végül is.

– Ezt is megideologizáltad, visszamenőleg? Hiszen te csak önmagadat ismerted el, mindenki más szellemi fogyatékos.

– Összevissza vagdalkozol. Panni, vigye már innen, ne álljon ilyen bambán, elkésem a gépet… Ki a csuda nem ismer el például téged? Csak azért, mert kérem, döntsél; százfélét nem lehet csinálni jól; állapodj meg végre, mi akarsz lenni, muzsikus vagy festő. Nem élek örökké, szeretném tudni, mire viszed.

– Közben idegorvoshoz küldesz.

– Mert nappal hallgatsz, álmodban meg beszélsz. Üvöltesz, édes fiam.

– Ezt csak kitalálod. Hogy eltávolíts, mert fölösleges vagyok!

– Te… te hülye! – Flóra kereste Pannit, de Panni eltűnt, megbántódott megint. – Hát nem visszaköveteltelek?

– Az is csak póz. A szenvedő anya póza. Hogy másé se legyen, amivel nem tudsz mit kezdeni. Olyan vagy, mint a kertész kutyája.

– Te – Flóra a gyerek elé ugrott, az ujjai begörbültek –, milyen jogon leckéztetsz? Produkáltál te valamit már életedben a degenerált, kétcsőrű, keménykalapos emberfejeiden kívül, amivel telerondítottad a szobádat?!

– Látod – Béci is felugrott, a pattanásai szinte robbantak –, ez a te őszinte arcod… degeneráltak a rajzaim. És degenerált vagyok én is. – Lökött egyet Flórán, az ajtóból még visszaordította: – Etesd meg a töltött csirkét a bálványoddal…

„Hát mi maradna nekem – Flóra nagyokat lélegzett, átkente a képét –, mi maradna, István nélkül? Ellenséget szültem, egy szörnyet, aki talán meg is ölne, mert irigyel… irigyel, igen… Andriskáék most föltették az indulataira a koronát. De mindent ki lehet bírni… majd csak felnő, és leszakad. Semmi sem számít, csak az, hogy kedd van, áldott kedd, végre.”

Senkim sincs, rajtad kívül; megmondja Istvánnak, s nem lesz gőgös, hanem alázatos…

Talán csak fenyegetőzött a gyerek, s kettesben lehetnek, ő és István, akár el is süllyedhet minden, csak az a négyzetméter kitartson, amin ők állnak, egymást karolva…

Rohant, nem volt még késő, de kényszer hajtotta. Rendezetlenül járt keze-lába, ez csak az öröm, a türelmetlenség, a vágy…

Futtában diadallal söpörte át tekintete a sarki trafik képeslapjait: mosolygó japán gésák, sorozatban, a szemük oldalnézetben kacsingat, az éhes férfinépet buggyanó keblükre csalják.

„Ti aztán sóvaroghattok! Jön az én szerelmem, már dobol az ujja a gép oldalán, már kémleli a város fényeit; ugyanúgy tombol, mint én, hiszen mi egyazon kagyló két héja vagyunk, nincs az a kés, amely bennünket szétfeszítsen, nincs az a csikorgó homokszem, amelyik rést talál ezen a simuláson…”

– Nem tudok váltani – a taxis a százast meglobogtatta; Flóra legyintett.

Az esti repülőtér, a hatalmas csarnok tompított fénye nem kedvez az eufóriának.

Még húsz perc az érkezésig, újabb húsz perc, amíg a lengőajtón kieresztik. Negyven perc, csekélység, három hét után. Ezt a negyven percet csak kibírja tisztességgel, leül a székbe, a lábát összezárja, a karja kétoldalt, derékszögben a karfára simul, szoknyája a térde alatt, semleges gumiarc.

Hányszor, de hányszor ült így, idegen repülőtereken, doktor Suhajda Flóra, de sosem ő várt, ő mindig indult vagy érkezett.

Közömbös dolgokra kell gondolni, hogy ne dörömböljön a szívverése. És múljék el ez a szédülés.

Például a Lapos-berek. Végigmegy még egyszer a logikai soron, holnapután reggel egy pillanatnyi habozás nélkül kiadja a napiparancsot. De hát nincs most ezen miért rágódni. Hiszen precízen elintézett mindent. Az energiáit beleölte.

Akár szundíthat is. Az éjjel három órát sikerült aludnia, mindössze, három órát – azt is megszakítva, új és új altatóval. No, ebből nem csinálunk úzust. Eddig az alvás volt az első számú menedék.

Egy arab fiatalember telepedett Flórával szembe: szarvasbőr kofferral, hófehér porcelán ruhában.

Flóra tulajdonképpen szerette volna, hogy az arab leszólítsa; kellene a megcsappant önbizalmának.

De ez az arab nemzeti karakterét megtagadta, semmi izgágaságot nem mutatott.

Lehet, hogy hindu. Azok gyakorolják minden helyzetben a rendíthetetlen lélek nyugalmát. Ezt kellene megtanulnia, igen.

Mérhetetlen csönd volt. Aztán jelezték a késést, harminc perc, rögzítették az információs monitoron.

Flóra fölugrott, sétált, kopogott a cipősarka. Számolta a lépéseket.

Háromnegyed kilenckor fölmegy a teraszra. Nem előbb; vad a szél.

Ésszerűen.

Egy pillanat alatt megélénkült a forgalom: csoportok jöttek, vitatkoztak, s egyszerre több gép közeledett.

„Talán már le is szállt – rémült meg Flóra. – Hogyan találom meg ebben a zűrzavarban? És hogyan különböztetem meg a gépet?”

Rohant föl a teraszra. Ha a búcsúzásnál nem süt a nap István szemébe, s az integetés eléri, talán nem veszett volna el az a levél.

Szaggatta a fülét a léghuzat, de nem kötötte a sálat a fejére, kendősen kevésbé tűnik ki a tömegben.

Pontok, fények, villanások. Motorzaj és sivítás. Mintha egyszerre három is jönne – kettő ereszkedik, az első távol balra ér földet.

– Tessék mondani, ez melyik? – Flóra hallotta saját ostoba, izgatottan vékony hangját, valaki azt felelte, a római gép, Flóra odébbment, még egyszer érdeklődött:

– Tessék mondani, ez még biztosan a római?

Aztán meggyőződött, a MALÉV-kocsiról vidáman ugráltak le az utasok, egy kövér, fekete nő kiáltott: „Vengo, amore…” Egy cingár, szőke fiú a rácson át lenyújtotta feléje a kezét.

Már mondták is, mutogattak: az a nagy, jobbra, az a tokiói idényjárat, tengeren túlra nem röpülhet akármilyen acélveréb.

A hideg vaskorlát belenyomódott Flóra hasába. Jött, gördült a két szállítókocsi, egyre közelebb.

„Elsőnek kell kilépnie – fohászkodott Flóra –, ha úgy, mint én, ha ugyanúgy…”

Ketten voltak elsők, két nő, taszítottak még egy jókorát egymáson.

„A második kocsiba zsúfolták… nem szokása tolakodni…”

Még évekig emlékezett azután az utolsó alakokra, lefényképezte őket szemének kétségbeesett lencséje. Benne ragadtak az idegen arcok, ismeretlenül is gyűlölte őket, szívósan és oktalanul.

A terasz kiürült.

Flóra, mint a gyerekek, fölnézett a keményfekete, bontatlan égre. Sehol egy szálló csillag, sehol egy fehér ernyő, ereszkedőben.

„Nem szabad feladni – gondolta görcsösen; indult le a csarnokba, az érkezési ajtó előtt lecövekelt –, hátha csak elvegyült… hátha…”

Az arcokat, alakokat sorra elengedte. Egyre kevesebbet lökött ki az ajtó.

Még kilihegett, káromkodva, oldott csomagokkal egy bőrkalapos idős úriember…

Aztán senki.

Flóra álldogált még tíz percet.

Végül odasettenkedett az őrhöz.

– Kérem szépen… maradt-e még utas… véletlenül odabent… a tokiói gépről?

– Már a varsóiak érkeznek, asszonyom – mondta a zöld ruhás fiú, nagyon udvariasan –, jó éjszakát kívánunk.

Évekig elromlott még a napja, ha a magas égen elhúzott egy-egy repülő, s ő óvatlanul föltekintett. Mintha tompa végű tű karcolná eleven húsába a csíkot, úgy fájt, sokáig, a hosszan vésett fehér füstvonal. Meg kellett várnia, amíg elenyészik a jelzés a határtalan kékben, s a magasság bebizonyítja: semmi sem végleges; kenhető és oldható a bánat.

Taxival ment haza – de lehet, hogy busz volt mégis.

„Első feladat – mondogatta – a küszöböt függőlegesen elérni…”

A kapu mindkét szárnya – mintha tüzelőt vagy bútort szállítottak volna – tárva.

– Panni… – vágyódva megkocogtatta a földszinti ablakot; látta Panni kerek, mozgó fejét a vitrázs mögött.

Panni kinyitotta az ablaktáblát, dőlt a szava, mintha vizet löttyintene, olyan lendülettel.

– Aranyom… megsúgta az Isten, hogy ma lesz a nap… a Margitka meghalt. Reggel, azt mondja Feri, még elment a fodrászhoz, a Feri nyugodt volt, vállalt egy stelázsimázolást, hát este hazajön, de hogy nekem sem volt gyanús a sötét meg a csönd! Hazajön a Feri, nem nyit ajtót a Margitka, hát egyszer csak észreveszi, nincs is a rigli rátolva… Itt ül a Margitka az asztalnál, a rózsaszín húzott blúzban, Flórika, a frissen festett lila hajával, arccal a tányérban, a markából alig tudtuk a kanalat kicsavarni. Boncolásra vitték, nem hagyhattam Ferit, kapaszkodott a szoknyámba. – Nagyobb rést nyitott. – Hallja, aranyom? – suttogta. – Ez Feri…

Nem hasonlított sírásra. Mintha a hajóvontatók dalát tanulná valaki, hamisan és minden hangfekvésben.

– István főmérnök… előrement? No, ilyen látványban ne is részeltessük…

Béci. Fiacskám.

Flóra bebotorkált az előszobába, reménykedve Béci ajtajára tapadt. A kilincsen cédula.

„Majd egyszer jövök.”

Vállkendő a fogasra. Táska a székre. Villany jobbra. A rend. Csak a rendet tartani.

Nincs a szobában levegő. Ezek a súlyos függönyök, a nehezékekkel rögzített drapériák. Élettelen vázákban a kihűlt virágok. Hervad a margaréta a fogak közt. A megszégyenített csont undora.

Lila. Lila fej a tálban. Majd egyszer jövök. Nem él már. István meghalt.

Most, hirtelen, összeállt minden. Rendkívüli volt ahhoz, hogy a törvény eltűrje.

Kivételt vártál? Megkaptad, bolond.

A nap fényét kívántad lámpaolajnak?

Be akartad fogni a tünékeny csodát?

Így, így kerek: a halál lezárta, érvényesítette, soha vissza nem vonható pecséttel. Nincs más – és iszonyatos, hogy ez az egyetlen, fölmentő magyarázat.

„Meghalt. Nincs itt. Sem Pesten, sem Japánban. Iránytű be nem tájolja többé. Lecsúszott a gömbölyű földről lapos teste. Oda ment, ahol az én birodalmam: eltávozott a volt-ba. De nem vagyok ott ismerős. Tévedtem, hazudtam. Nem találom. Nem talállak. Előbb kellett volna fölkutatnom a helyet, az új találka színterét, de nem ismerem. A térkép visszáját nem ismerem…”

Félt. Egyedül maradt egy kristálykockába zárva. Nincs többé kontaktus – s nincs értelem sem, a magány túlzófokán.

A megsemmisülésre tört, áhította – s rettegett, mert érezte, ez a halál nem a beteljesedett sorsé, nem az igazi halál, csak a halál majma ez, a halál köpenyének bitorlója kísért, és ha enged, végleg eltéved, Istvánt föl sosem találja, pedig meg kell keresnie, igen, ez az egyetlen feladat, ami maradt, ebben a kiüresedett, vázzá csupaszított világban.

Már a telefonba mondja, a különbséget nem észlelte, elmosódtak benne a határok, a fogalmazási szándék, csak mondta, Savanyának mondta, ne küldjenek érte, holnap nincs módjában menni, és máskor sem, többé soha, sehova… beteg, lehet, hogy ez betegség, de nincs értelme, csak azt kéri, ezt higgyék el, és hagyják, nem, nincs egyedül, körülveszik, itt vannak körülötte, és ha valakit megbántott, bocsánat… igen, köszöni, minden érdeklődést, igen, elfogad, csak ne kényszerítsék mozogni, csak mozogni ne

már letette a kagylót, de ezt sem tekintette változásnak, azt sem, hogy már csak belül beszél, levált, fölöslegessé vált a hang is

könyörüljetek, mert nincsen értelme, kérem szépen, mert meghalt ez az ember, az anyám is meghalt, én is meg fogok halni, a szegény kis fiam is, de nem tudjuk, mibe halunk bele, a halál oka a születés okával azonos, István meghalt, én pedig nem merek utánalépni, a tereptől félek, de élni fogok, így élni, eszmélet és önkívület húzó-eresztő csigáján, magamhoz méltatlanul, hozzá mégis méltón

ne szóljon a csengő, ne nyomjanak a kezembe papírokat, nem közvetít már a betű

„Keet napot keesek Istvaan”

 

Eredmények

Aráber majdnem átesett a szeméttartón. Teli volt a vödör alig hervadt virággal.

– Pardon – mondta Panni –, már viszem is, csak még egy-két lapát koszt összeszedek… Üdvözlöm, isten hozta. Az orvos csönget újra, azt hittem.

– Orvos? – kérdezte Aráber. Panni megállapította, a férfi másféle arcszeszt használ, ez kellemetlenül szúrósabb. – Így fogadnak? Csak nincs valami baj?

– Nincs, már nincs, főmérnök úr. Flórika erős szervezete… Szóval, meg tetszett érkezni?

– Meg tetszettem – mondta a férfi, némi ingerültséggel. – Akkor hát Flóra el sem utazott?

– Egy kis halasztás. – Panni fölemelte, tartotta kettejük közt a szemetet, hullott a szirom a fényes, varrott cipőre. – Valahogy ma nem számítottunk István főmérnökre.

– Nem értem – István állt, tanácstalanul, melle magasságába emelte a diplomatatáskát, mint a pajzsot. – Én is csak találomra jöttem, hogy legalább magától, Panni, hírt kapjak róla. Épp hogy otthon letettem a poggyászt, zuhanyoztam… biztos voltam benne, hogy már megkezdődött a lapály-bereki munkája.

– Lapos-berek. Igen, persze. De hát nem lehet mindent előre kikalkulálni, ugye?

– Nem értem – Aráber nézte ezt a furcsa Pannit, a meghidegedett küllőráncokat, a redőnyös arcot. – Rohanok, még ki sem aludtam magam, és akkor itt ez a…

– Nem a késésre céloztam, mérnök úr. Meg az ígéretre, ugye. Hanem hogy közben meghalt a Ferim nője is, és most csőstül szakadt aztán a gond a nyakamba… Itt is, lent is, meg tetszik érteni, nincs kedvem bájologni. Tessék kopogni, Flórika meg ne ijedjen.

– De hát mi történt?

– Nem vagyok illetékes – mondta Panni határozottan –, ezt önök főzték, önöknek kell, kettejüknek, szépen kikanalazni.

De azért készenlétben maradt, közel az ajtóhoz. Hátha segítségül hívja Flórika, ha nem tud az indulatain uralkodni. Bár úgy a talpára állt, másfél nap alatt, hogy le a kalappal. Szinte fölösleges szurkálással kínozni, de a körzeti orvos ragaszkodik…

Flóra fölkészült az ajtónyílásra. Nemrég ébredt, erős volt a kora reggeli injekció. Meg kell értetni a lelkes kis doktorral, őt nem lehet elkábítani, neki most szüksége van a józan, éber tudatra.

Csak a legszükségesebbet közölni, ez a lényeg. És nem megmagyarázni, ami úgyis megmagyarázhatatlan.

A vallatószékben ült, szorosra fésült frizurával, vastag moherpulóverben, skót kockás szoknyában, alakja elvesztette a formát, de a gyapjú kövérebbnek, szilárdabbnak mutatta. Az arca és nyaka kétoldalt piros volt, a szeme mélyebbre húzódott.

Nem állt föl, nem szaladt István elé. De zord sem volt, inkább közönyös.

– Szervusz – mondta –, leülsz egy percre?

– De Flórám – dadogta István –, mi ez a hang? És az egész? Nem értem.

Óvatosan közeledett, valami az ugrásra kész nagymacska látszatszelídségére emlékeztetett Flóra tartásában.

– Mikor érkeztél? Hogyan utaztál? Halljuk… – kopogtak a mondatok, csörögtek a hangok a kiszáradt szájüregben.

Ezt az asszonyt nem lehetett megcsókolni.

István nekitámasztotta a táskáját a szekrény oldalának, már vetette volna a zakóját, hogy a megszokott mozdulattal a megszokott támlára helyezze.

– Hidegre fordult az idő – mondta hirtelen Flóra –, még nincs nálam fűtés, ne vetkőzz neki…

István elképedve ereszkedett a legközelebbi székre.

– Lázas vagy? Megfáztál?

– Igen – bólintott Flóra. Mosolygott. – Úgy is mondhatjuk. De ahogy Panni is jelezte: hála istennek, a vasszervezetem…

– De hát itt vagyok – kiáltotta István, felugrott, az agyagváza fölborult, gurított rajta egyet. – Itt vagyok, három hét után, én vagyok itt, a világ másik feléről… légy őszinte. Mi történt veled, szívem?

Erőszakkal megfogta az asszony kezét. Az egyik forró volt, a másik jéghideg, s mindkettő remegett.

– Táviratoztam, hogy kések… és rohantam ide, hogy neked meséljek először… káprázatos ügyek… de ez nem nátha! Itt történt valami. Valami, amit én… ami velem kapcsolatban, akaratomon kívül érhetett…

Flóra föltekintett rá, morzsányi reménnyel a tekintetében.

– Tudom már – mondta István. Elengedte az asszony kezét, visszaült, a homlokát többször megütögette. – Hogy erre nem gondoltam. Én barom. Szegény kicsi szívem. Egyedül kellett végigcsinálnod, az egész rondaságot. De ha megvársz, apám szól a barátjának, hogy megkülönböztetett légkörben, mégis… a te érzékeny lelki alkatoddal csak úgy befeküdni… ó, te… – csóválgatta a fejét, némi megkönnyebbüléssel.

Flóra előrehajolt, aztán nagyon lassan újra megtámasztotta magát.

Az ám. Egyre érdekesebb. Ilyen egyszerű. A születendő gyermek. Csatornába a közös jövőt, töprengés nélkül, gyorsan, simán.

Bólogatott, mint akinek egyetlen adat hiányzott csak, hogy az aktát lezárja.

– Tévedsz – mondta –, nem volt küretem.

Hintáztatta a lábát, a férfi zavarát egy kissé élvezte is.

– Hát akkor mi ez?! – kiáltotta Aráber, ujját a mellénye zsebébe fűzte, új mellény, hozott divat. Sétált föl-alá.

„Most apámra hasonlít – gondolta Flóra. – Mi tagadás, szépnek szép volt a vén csibész.”

Jobb befejezni, nem metélni, hanem egy csapásra. Alkalmazni a szerzett tanácsot.

– Sajnálom, hogy a leveled elkallódott. Talán másképp alakul bennem minden.

– A levelem? – István megállt az ingamozgásban. – Nem írtam levelet. Olyan forgásba kerültem, hogy képtelenség volt. Fél órát nem hagytak… éjjel kettőkor engedtek el, és hétkor már ott vigyorgott az ágyamnál a japán… Ágyamnál!? Amit ők ágynak neveznek, a derekam alig bírom, a bőrkabátomat gyűrtem magasításnak a fejem alá. Levél… Hol volt arra időm? Megírtam a lapon, hogy ne izgasd magad…

– Lap sem érkezett.

– Fantasztikus… Ezek vigyorognak, a szívükre teszik a kezüket, hajlonganak, mindent megígérnek, hogyne, az első légipostával… Minden sürgős és semmi sem… Nyilván csak úgy beejtették a postaládába… majd együtt olvashatjuk, a jövő héten. Jelzem, még anyám sem kapta meg…

– De ő nem aggódott – Flóra nem kérdezte, megállapította.

– Nem hisztis, ez az egyik jó tulajdonsága. Ismer, ha baj van, előbb kap hírt… Ha elfog a munkahév, használhatatlan leszek magáncélokra, teljesen kelekótya és feledékeny. Csak nem ezért neheztelsz ennyire? Ezért a kis… mulasztásért, de megérted, ha mindent elmesélek.

– Anyádat is fölhívtam – folytatta Flóra, volt még néhány rövid, elkerülhetetlen közlendője. – Bemutatkoztam, azt kérdezte: kicsoda, milyen Dóra?

– Jaj, hát ne koholj ebből is sérelmet. Ez nem jellemző rád. Anyám szegény rosszul hall, különösen telefonban, sokat bajlódik a fülével. Ezt sem említettem?

– Ezt sem.

– Csip-csup hülyeségek… Arról beszélj, mi bajod? Miért jár ide orvos? Ez nem te vagy. Téged kicseréltek.

– A táviratod akkor érkezett, amikor már a repülőtérről este hazajöttem.

– Pechsorozat… Ha idegeskedtél, nem csoda. Akceptálom. De hát ezért ne engem büntess, drága Flórám. Mit tehetek én erről? Nekem legalább olyan bosszantó… Muszáj volt egyébként még két napot maradnom. Ikitako megmámorosodott, az utolsó pillanatban rendeztek egy nagy palávert a dán szakmai bizottsággal, meg kellett várni, az én véleményezésemtől tettek függővé bizonyos részletkérdéseket; egészen nagyszabású dologba kezdtek, kitűnő a terep adottsága, csodálatos vállalkozás, a lépcsőzetes építkezés továbbfejlesztése, függőkertek, a domboldalba belevájva az épületkomplexum, egységes, mégis külön arculatú házak, majdnem száz százalék, hogy velem, illetve velünk terveztetik, persze néhány ottani bevonásával, ezt már nem fogják Endelék eltussolni… De hát érdekel ez téged? – a férfi lendülete megtorpant, zavarta a kifejezéstelen arc.

– Bocsánat – mondta Flóra, rebbent egyet a szeme. – Figyelek.

– Lehetetlen, hogy ne értsd meg! Dobd már le ezt a sértett királynői maszkot végre! S engedd, hogy megöleljelek, te kis butus… – Aráber próbálkozott, cirógatva nyúlt az asszony álla alá, de Flóra a fejét keményen leszegte, s így a torkára szorultak az ujjak.

– Tanácstalan vagyok. Jöjjek vissza később?

– Ó, nem – mondta Flóra. Megijedt. Túl kell lenni. Minél hamarabb. – Fejezd be… a történetet.

– Valóság ez, bármilyen hihetetlen! Attól a perctől kezdve, hogy a gépről leszálltam, futószalagra kerültem… Jó, hogy akkor föladhattam a táviratot neked és anyámnak. Gondolhattad, ha megérkeztem, már nincs veszély… egy ilyen okos, higgadt, utazásban jártas nő, nem is értem… persze, ebben a túlhajszoltságod is ludas… szóval, mint egy álom, olyan forgatag, s érezni azt, hogy a tudásom egzakt, érted, megáll a világ minden pontján, hogy az elképzeléseimre a legfinnyásabbak is odafigyelnek, fenséges szellemi eufória; éreztél már te is bizonyára hasonlót.

– Ó, igen – mondta Flóra, s lehunyta a szemét.

– Akkor tudod, hogy minden megszűnik, csak a szándék, a feladat tölti be az embert… nincs ennél több. Éreztem, hogy vagyok, hogy én vagyok, nem volt az a kis distancia, amitől, az utóbbi időben, bevallom, néha szenvedtem, az a kis distancia, ami a lehetőséget és a megvalósítást sokszor elválasztja… de hát neked magyarázzam? Azért engem is megtapostak, egyszer-kétszer, elég borsot törtek az orrom alá Patakiék; Endel Egon gerinctelen, most kénytelen lesz kapitulálni. Képzeld, ma érkeztem, de már valamit megszagoltak, az Építésügyiből érdeklődtek, kértek, addig ne nyilatkozzam, amíg egyetlen vitás kérdés adódhat, amíg nincs szentesítve, de utána nagy dobra fogjuk verni, cécó, felhajtás, no, nem ez hiányzik, te tudod jól, de ez az érzés… – Aráber a szekrény előtt karját széttárta, nyújtózott; úgy látszott, mintha a vállán pihenne a koponya. – Ez az érzés, hogy amit tudok, az van, azzal hathatok, és hogy még fölfelé vihet az utam, s te azt is tudod, hogy nem a karrierről beszélek, hanem saját magunk optimális tágításának képességéről. Nincs ennél több, mint amikor megvalósítunk valamit és azzal együtt önmagunkat, szinkronban… rés nélkül… hiánytalanul… hogy simuljon a kettő, a teremtő és a teremtett.

Flóra egyre kisebb lett. Behúzta lábát harang alakú szoknyája alá, pulóverének kámzsáját szájvonaláig fölcsúsztatta.

Meg kellett értenie. A vágy, magasabb dimenzióba átemelve.

– Persze így dagályos, de ha majd részleteiben elmesélem, velem fogsz örülni. Tudod, annyira beleolvadtam az ügybe, hogy ténylegesen alig gondoltam rád, úgy nem is lehet dolgozni, hanem a büszkeségemben voltál jelen… a töredékekben, amikor átvillant az agyamon: ha ezt Flóra látná… hallaná… ha ezt majd elmondom Flórának… s akkor te apróságok miatt duzzogsz.

Leült, hogy most aztán az asszony közeledjék, szinte várta.

– Gratulálok – mondta végül Flóra. De ez már nem közöny volt. Irigység és gyűlölet. – Az értékrendedhez is gratulálok. Ahogy eldöntötted a sorrendet. Okos vagy és szerencsés.

– Nem okosabb, mint te. És nem is szerencsésebb. – Aráber csodálkozott. – Egyformán ítélünk, célról, értelemről, feladatról, nem? Fogadok, hogy megint keresztülhúzta valaki a terveidet; fogadok, hogy az ásatás miatt vagy ilyen… lehangolt, enyhén szólva. Nem indíthatod mégsem. De miért nem vagy őszinte? Mindent inkább, mint ezt a… ezt a… – nem tudta a viselkedést minősíteni.

– Ó, nem – hadarta Flóra, a pillája most már szaporán verdesett –, csak egy hét halasztás, adminisztratív akadály… a legnagyobb rendben minden.

– Még a méretedet sem felejtettem el! Hoztam neked egy kimonót, Ikitako felesége választotta, az alapszíne kékes. Az anyámé ugyanolyan, csak barna alapon.

– Add neki mind a kettőt. Ő majd váltogatva eltopog bennük, parírozik, fölszolgál nektek, az anyuka – mondta Flóra.

István elfehéredett.

Ki ez a nő? Ez a csúnyácska, ellenséges és közönséges indulatú? Ez a formátlan csomó, aki a gyapjú közül hegyes fejjel kisziszeg?

– Te megőrültél, Flóra.

Flóra fölkelt végre. Az asztala mögé vonult, a férfit ívben elkerülte. A szótárt maga elé vonta, mintha bibliára esküdne, ráfektette lazán a jobb kezét.

– Neked meg kellett volna halnod – mondta. – A történtek után ez lett volna az érvényes mentséged.

Aráber arcán látszott, hogy nem akarja hinni, csak lassan éri el, lassan hat a pusztító méreg. De aztán egyetlen görcsbe rándult teste-lelke.

– Bármi történt – mondta iszonyodva –, te csináltad, mesterségesen, magadnak.

– Annál inkább meg kellett volna halnod – mondta Flóra. Győztesen mosolygott. – De te ezt sem érted.

– Ez a te szerelmed? – István döbbenten hátrált, a táskáját kereste. – Ide hozom a lábadhoz a világomat, megosztom… s te koporsóba kívánsz, ostoba nőstényhiúságból, mert egy icipicit nem klappol minden… mert egy kis rés támad…

– Egy kicsi rés, igen.

– Mert várni kellett volna, türelmesen és bizalommal…

– Mint Solvejg.

– Csak három hétig… nem évekig, nem egy keserves életen át, három nyavalyás hétig várni! De én merészeltem a saját életemet élni, merészeltem átadni magamat annak, ami ebben a nyomorult létezésben a legfontosabb.

– Ez itt a bökkenő – mondta Flóra, vagy csak akarta, nem mozgott a szája. Komikus, bár illő az idézet.

– De úgy látszik, neked sem kell más, csak ami a többinek: befalni szőröstül-bőröstül a másikat, ledugaszolni dunsztosüvegbe, konzerválni elevenen… beöltöztetni pojácának, trubadúrjelmezbe, görögtüzet szítani világos nappal, soha egy percnyi nyugalmat… Szenvedély ürügyén a másikban a legértékesebb, önálló magot megfojtani… Inkább pusztultam volna el, hogy az embertelen, kórossá növesztett hiúságodon, a földuzzasztott önérzeteden ne essen csorba?

István remegett. A táskát a hóna alá szorította.

– Mondtam, hogy nem érted – Flóra lefelé nézett, az asztal alá, az agyagfoltra. – S nem is akarom, hogy értsd. Ezért van vége.

– Bizony vége van – mondta István, a vázát visszaállította a sarokba. – Ez nem szerelem. Erre én nem vagyok alkalmas alany. Majd a hogylétedről talán érdeklődöm.

Az ajtónál volt, onnan fordult vissza, ütött, idegen arccal.

– És félek is tőled. A te fajtád a legveszedelmesebb. Az intellektualizált téboly.

Flóra hallotta, hogy odakünn Pannival még szót váltanak. Mintha Panni valamit megköszönne.

„Bosszút álltam – gondolta –, megbosszultam rajta a gyöngeségemet. Sikerült, legalább ennyi. Nem derült ki a szégyenletes; a legszégyenletesebb. Hogy amióta az eszemet tudom, azzal hencegtem, hogy én, s nem tudtam, mit beszélek… hogy szabadságról és független létezésről papoltam, és a szerelem egyszerű függvényt csinált belőlem, elvtelen szolgát, dib-dáb csónakot, amelyik dobódik ide-oda, s elfelejti, hogy ez nagy víz, itt evezni kell, mert a cél mégiscsak a kikötő… a kikötő… S a messzi kikötőt a szerelemmel tévesztettem össze.”

– Azért tud az István viselkedni, még az ilyen kényes helyzetben is – Panni belépett, színes csomaggal –, vigyázzon rá, mármint Flórikára, azt kérte. És ni, mit hozott: egy tucat Rexona-szappant, díszdobozban. Ennyire nincs érzéke, amikor hányszor említettem, ha pipereszappanra nézek, hányinger fog el. Gúnynak is vehetném, de nem. Puszta figyelmetlenség, meg aztán a derék kis Panninak nem mindegy?

– Igen. Ilyen.

– Aranyom… ugyanakkor fölemelte és megcsókolta a kezem. A végső búcsút jelentette, érzem.

– Senkinek sem csókolt kezet, rajtam kívül.

– Hát ezt írjuk a javára… hogy nem rang szerint osztogatja, hanem nála a szívbeli ítélet határoz. Jól megfontolta, Flórika? Nem kellett volna a döntést egy kicsit halasztani? Amikor már végleg lecsillapodott a vihar?

– Az utolsó pillanatban bontottam, Pannikám.

– Talán lehetett volna szelídebben.

– Így kellett. Kiskapu nélkül, nehogy visszajöhessen, s itt érjen, készületlen… Félek tőle, Panni. Ezt persze nem érti.

Panni hallgatott, tett-vett, aztán küszködött a szavakkal. Csak butaságot ne mondjon. Csak ne rontson, ha már nem segíthet.

– Aranyom. Nem kell mindent érteni. Annyit tudok, hogyan találtam szerdán reggel magára. Pedig az már reggel volt, nem az a szörnyű éjszaka! Én azt nem szeretném még egyszer átélni… még látni sem. Azt hittem, szegénykém megzavarodott. Ha az orvos nem nyugtat, hogy szimpla idegsokk, fölszívódik, bizony, gondoltam volna a legrosszabbra. Hogy egy félreértés okozhatott ilyet, hát valóban nem értem. De azt értem, hogy ennek soha többé nem szabad előfordulnia! Soha többé, Flórika! És ha ennek a teljes szakítás a föltétele, hát akkor szakítunk Istvánnal, Flórika kérem.

Flóra az asztalra hajtotta a fejét. Édes-okos Panni.

– No… – Panni gyöngéden megkocogtatta –, ezt a pózt nem szeretem. Margitkára emlékeztet, ahogy beleborult a levesbe. Hát jól összejött a baj. A kelés is lüktet még a hónom alatt, de akár hiszi, Flórika, akár nem, használt neki az izgalom, kifakadt. Feri is le fog nyugodni, a boncolási jegyzőkönyv kimutatta, teljesen lekoptak a tüdőbolyhok, nem kapott az agya elég oxigént, fulladás volt az, amit hallottunk, Flórika, nem köhögés, és persze hogy hízott, amikor a víz nem ment el tőle; ha engem akkor beavatnak, mindjárt javasoltam volna a vízhajtót. De én csak a bajban kellek.

– Tudja, hogy szeretem. Tudja – mondta Flóra halkan.

– Az utóbbi időben abban is kételkedtem. Bár én is nagyon kimutattam a tüskés felemet. Mert ha Béci elcsavarog, majd előkerül, itt csavarog Pesten, most is hazakullogott, ugye, már másnap, éhesen. A Patkányéknál volt, egész éjjel játszottak, ne nevess korán-t. Szóval, Bécikét elő lehet teremteni. De hol keressem az én Ottíliámat? És milyen nyelven?

– Ami így, Panni, most egyszerre magára esett…! S még én is…

– Flórika nem… sőt. Furdal a lelkiismeret, ha hagyom Ferit, és följövök kedd este, talán nem kerül Flórika olyan mélyre… de hát szentül hittem, itt az István. Feri meg ki akarta nyitni a gázt. Még most is, Flórika, még most is foglalkozik vele, a gázórát is lezártam, hordom a zsebemben a csavarkulcsot… A temetést is kell valakinek intéznie, délután el is szaladok, a brutális férjjel is beszélek. Flórika sem lesz egyedül, Béci megígérte. Vírusos influenza, azt mondtam neki is…

– Neki is? – kérdezte Flóra – Még kinek?

– Jaj, aranyom, ha megszid, hát megszid: reggel, amikor a fürdőszobában zubogtatta a vizet a kádba, telefonált a Savanyú…

– Savanya.

– Savanya? Azt hittem, melléhallok. Telefonált, érdeklődött, volt valami sunyi a hangjában, hát én informáltam: vírusos influenza, magas lázzal, majdnem önkívülettel… Aha, mondta a Savanyú-Savanya, sejtette, mert Flórika olyan furcsán beszélt, mintha nem volna normális eszénél, és mind-mind nagyon aggódtak, egyelőre fogalmuk sincs, kit küldjenek, annyira Flórika tartotta kezében a szálakat, mindenképpen meg kell várni, amíg legalább a betegágynál konzultálhatnak… nahát én, mintha a jóisten sugallta volna, erre azt mondtam: ó, már a krízisen túl van, most is fürdik, önállóan, a láza csökkent, s az orvos körülbelül tíz nap múlva a teljes egészséget garantálja, felelősséggel javaslom, keressék újra, s megy a Lapos-berekre, nem kell töprengeni, csak a frontot tartani addig, s ilyen jó kollégák közt ez nem probléma, ugye… Ha hallotta volna, Flórika, azt a megkönnyebbülést, még hátra is szólt valakinek, hiába takarta le a kagylót, valami olyat szólt: megvan, gyerekek… Hiába, Flórika nélkül nem tudnak egy tapodtat se moccanni…

– Helyes, Panni. – Leplezte váratlan örömét. Mintha hirtelen kimentették volna egy árnyékszékből, ahova nyakig beleesett, s még ki is mosdatták közben, tapintatosan. – Köszönöm. Talán már hétfőn kezdhetek…

– Azt nem – Panni erélyesen hadonászott, a csavarkulcsot egyik zsebéből a másikba csúsztatta, hol jobb-, hol baloldalt lógott a ruhája lefelé. – Kivárjuk a kímélési időt. Ez megint olyan túlzás, amire Flórika éppen más vonalon ráfizetett… Október 5-én tessék indítani. Így az injekciós kúra is lejár…

– Panni – kérdezte Flóra, nézte a nyüzsgő, pirosló arcú kis asszonyt –, mitől olyan boldog?

– Boldog? – Panni a csavarkulcsot felületes mozdulattal a melle közé tette. Stilizált kereszt. – Nincs boldogság. Csak… szükség van rám, Flórika. Érdemes fölébredni.

Flóra sóhajtott.

– Ne sóhajtson már akkorát, aranyom, kivisz a huzat. Szépen elsimul minden. Béci tegnap magától lement a gyógyszertárba. És háromszor megkérdezte, mit mondott az orvos. Süt a nap, ni… Ne sétáljunk?

– Tulajdonképpen régebben kezdődött. Már akkor, amikor csak ültem az asztalnál, és folyton halogattam…

– Mondja csak, aranyom… ki kell mondani… – Panni, mintha gyóntatna, leült, s a csavarkulcsot egy kissé előretartotta a kezében.

– …nehéz megmagyarázni. Túlszaladt a dolog. Érti, Pannikám? Túlszaladt. Mint amikor nagyon nagy feszültségű áramot bocsátanak a drótba… Ami kedden este történt, az már csak a zárlat volt. Erélyes tiltás, végső figyelmeztetés: ne tovább… mielőtt minden összeég. István férfi, az energiát rekeszekben tartja. Ezek az energiák nem érintkeznek, az egyik a másikat szolgálja, sohasem vesznek össze. Én meg mintha ugyanabból az erőből gazdálkodnék… mintha csupán egyetlen, óriási energiám volna… vagy a feladatra, vagy a szerelemre… és választásra kényszerültem.

– Nem tudom követni, Flórika. De mégis: nem hiszem, hogy Flórikának ilyen szabad választása volt. A sors kényszerítette, inkább. Vagy a teher, vagy a teljes összeomlás. Világos, hogy az utóbbit nem vállalhatja!

– István a különb. Nekem csak végletem van, megszállottságom. Súly, mely egyetlen pontban támad… vagy szétszóródik, és nem súly többé…

– Prózaian: Flórika jobban szeretett, mint ahogyan szerették.

– Nem jobban. Minőségileg másként. Az övé volt helyes. De ha csak így tudok szeretni: egyik oldalról a súlyt a másik oldalra dobva!

– Ne csináljunk megint, Flórika, messzire néző elméleteket. Tojik az élet az elterveltségeinkre. Flórika hisz a feladatban, a munkában, amit végez. Miért nem tud így a forgandóságban, az okulásban is hinni? Ez is feladat ám, hogy legközelebb ugyanazt el ne kövessük.

– Legközelebb? Csak nem képzeli, hogy valaha is, valakivel…?

– Aranyom, a témát lezárjuk. – Panni fölállt, a gázkulcsot leejtette. – Ó, ez a rozsdás vacak. Hogy mi lesz legközelebb? Tudjuk azt mi? Hát nem alázatra szegődtünk? Tudtam én, csak egy hete, hogy a Feri a hátamon örök batyu? Flórika a tanú, mit összehőbörögtem, csak pénzhez jussak, új lakáshoz, pénzkérdés… na, süthetem. Jön oda is velem, Feri meg a gond, ott ülnek a TEFU-kocsin – még simított egyet-kettőt a bársonyliliomokon. – Csinálok ebédet, meg tetszik engedni, adok Ferinek is, Béci tanítás után farkaséhes, Flórikának pedig a táplálkozás elsőrendű szempont. Én a Margitkára sem haragszom, sőt, úgy, de úgy sajnálom. Mi volt annak a nyomorultnak? Mert mindannyiunknál van nyomorultabb, Flórika, ha az ember nem fél, és mindig lejjebb tekint, elszomorodik, de meg is nyugszik, valahogy… Erőt ad, tojást csurgatok a levesbe.

„Senki sem csalhatatlan. Senki sem hiheti büntetlenül, hogy ahol ő él, az a tető – gondolta Flóra. Ledőlt. – Nemcsak az időszalag végtelen, nemcsak vízszintes az út; múlt és jövő, lent és fent: rokon fogalmak, működik egy tágas, széles mezőnyű hierarchia, Jákob lajtorjáján szüntelen vándorlás a magas és mély között. Egymást metszi a két irány: a vízszintes és függőleges… seb a metszésponton… égő, lüktető kereszt.”

– Aranyom – Panni állt mellette, költögette –, az alvás orvosság, de most eszünk egy kicsikét. No, de messziről jött, jaj, de messziről… Hát itthon van, tekintsen körül.

– Itthon? – kérdezte Flóra. – Hol?

– Dörgölje ki az álmot a szeméből. Három óra. Béci visszament szakkörre, de megeskettem, siet.

– Nem kell engem strázsálni, Pannikám – az asszony fölkászálódott, a kábulat után hirtelen frissnek érezte magát. – Intézze csak a dolgait.

Jó étvággyal evett, kétszer kért az almaszószból.

– Feri is dicsérte. Azt mondta, ízlett volna Margitkának.

Csöngettek. Aprókat, félénken.

– Nem – kiáltotta Flóra, fölugrott, a tányért csaknem kiborította –, édes Panni, ne engedje be…

Panni megtörölte Flóra remegő állát a szalvétával.

– Nem ő az! – mondta csendesítve. – István főmérnök csak egyet csenget, egyetlen éleset. Egy semleges vendég most nem is árt.

Flóra igazított a haján. A tablettát bekapta.

Ki az? Koldus? Olyan halkan vannak.

– Az a férfi – Panni benyitott, suttogva –, a pocakos Marika férje… Vagy részeg, vagy valóban kikészült. Pattanjon az a régi Flórika… Persze, el is zavarhatom.

– Majd újra sérteget… – mondta Flóra gyámoltalanul.

– Ez? – Panni csóválta a fejét. – Ez ugyan nem. Mindenesetre fülelek. Addig nem mozdulok, amíg meg nem győződtem…

„Csak tanácsot ne kérjen – gondolta Flóra riadtan –, nem ülök vissza arra az ingatag trónra.”

Kottlikon lötyögött a zakó. Köszönt, motyogva.

– Dobj ki, ha bántanálak, Flóra. Nem akarlak bántani. Tolakodás, tudom, de ha telefonálok, leteszed a kagylót.

– Nem haragszom – mondta Flóra.

– Jól vagy, ugye? Sokkal teltebb az arcod.

– Ülj már le.

– Marikát a jövő hétre írták ki szülésre.

– Beszéltem vele… mikor is? – Flóra töprengett. Mintha vízözön választaná el a két szakaszt: István előtt és István után.

– Flóra… az isten szerelmére – Kottlik imára kulcsolta a kezét –, beszélj vele újra. Jó, hibáztam, ellene is, ellened is, elkeseredésében vagdalkozik az ember, kiszalad a száján olyan, amiért később a nyelvét leharapná… Attól még nem gonosztevő senki… Hidd el, ha tőled távol is áll ez a gyöngeség…

„Miért szégyellem magam hirtelen? – gondolta Flóra. – Mintha áldozat volna… döglődő nyúl, akibe a buzgó vadász belepuffantott, róka helyett…”

– Leteszem a kártyáimat. Holnapután letagadnám, mert nem lehet, kedves Flóra, értsd meg, nem lehet folyton kifordított lélekkel járni, a foltokat mutogatni gusztustalan, az őszinteség szép erény, de muszáj ám néha saját magunknak is hazudni, hogy kibírjuk a saját pofánkat… vess meg érte!

„Megint csak a szégyen. Honnan vettem azt a bátorságot, gőgöt – ítéletre, megvetésre? Honnan merítettem ezt az Istent karikírozó, jogtalan jogot?”

– Te se haragudj, Imre. Ha félreértettem valamit.

Kottlik meghökkent.

– Csúfolódsz? – vizsgálta Flóra szelídült arcát. – Vagy… talán mégis van remény? Hogy tisztuljon a helyzet?

– Összegabalyítani könnyű. Csak aztán újra föltekerni!

– Tudatában vagyok, hogy összegabalyítottam… Rossz a természetem. Durva a modorom. De mégsem kellett volna így elmennie.

– Hiszen te üldözted el – mondta Flóra csöndesen.

– Elüldöztem… Hát folyton csak azt hajtogatta: áldozat mellettem… Áldozatból fekszik le velem, áldozatból szül gyereket, áldozatból hagyta ott a régi jó helyét…

– Mi a rossz ebben?

– Mi a rossz? – Kottlik cigarettára akart gyújtani, de a mozdulat fölöslegétől mindig lepattant a gyufa feje. – Ó, ti asszonyok… már megint megbocsáss. Hát nekem is van önérzetem… naponta ezt hallani… naponta hálálkodni… Ez neki sem jó. Ismerem, mint a tenyeremet. Most is, ez már az ősz. Tegnap is esett, szandál van rajta. Mindig lábról kapja a nyavalyát.

– Meg is ütötted.

– Meg – mondta Kottlik; végre sikerült a tűz. – Igaz. Parázsba nyúlnék miatta könyékig. Pláne, hogy Anika is látta. Két napig sírt, három intőt hozott. Megütöttem Marikát, pofon legyintettem, csattant. Azt mondta, csak az fáj neki, hogy ami a hasában van, az tőlem van… és esetleg rám hasonlít majd. Mert én jellemtelen ember vagyok. Nem is ember: figura… hogy sosem vittem semmire, és irigylem az ő kitartását… igaz. Elszaladt a kezem. Pedig talán igazat mondott.

– Ugyan. Ő sem gondolta komolyan.

– Istenem, valóban nem vittem sokra. – Kottlik arca meztelen és szomorú volt, belesajdult ez az arc Flóra szívébe. – Másra készültem, fiatalságomban: te tudod, Flóra, másra készültem én is. Végigcsinálom a hat napot. Nem lettem gyógyszervegyész, sem kutató. Kioktatnak a nálam fikarcnyival sem okosabbak, leköröznek a tíz évvel fiatalabbak. Most is egy friss diplomás kapta meg a Salétrom utcai nagy patikát. Ennyi sikerült, bele kell nyugodnom. Sehol sem vagyok fontos. De hát hogy lehet így, Flóra, élni? Nem felelsz? Akkor legalább értsd meg: kell egy hely… Legalább otthon érezném, hogy számítok, legalább egyetlen ember szemében. Hát bűn ez? Megbocsáthatatlan?

– Dehogy, Imre. Jaj, dehogy…

– Áldozat… Hát énértem – Imre vasalatlan inge közepére bökött –, énértem, szeretetből, nem áldozatból, sze-re-tet-ből nem lehet vállalni semmit?

– Nem tudtam – Flóra nem mert a férfira nézni. – Ezt nem tudtam, Imre.

– Anikát is el akarja perelni. Csinos asszony, két gyerekkel is kaphat jobb partit, szerencsésebb flótást, elhiszem neki. De már az első szülésnél is volt komplikáció, fogós műtét, szűk a medencéje. Hogy még mindig hány, a kilencedik hónapban, az sem rendjén való… most még egy tüdőgyulladás, és kampec.

– Imre – mondta Flóra döbbenten –, te szereted ezt az asszonyt.

– Aztán én sem vagyok egészséges. A körzeti orvos azt mondja, két hétre befektet; mi lesz Anikával? A szívemre gyanakszanak, de görcsöl az epém is. Hozták a tüzelőszámlát, nem tudtam kifizetni. Szétfolyt a fizetésem. De hát hiába a panasz – fölállt, körözött a levegőben a kezével. – Nem vagyok hülye, de úgy érzem, mintha folyton repülnöm kéne, az üzemanyag fogytán, és nincs hova leszállnom… nincs hova leszállnom… – A karját leejtette, csüggedten. – Persze, ez neked idegen.

– Akarod – kérdezte Flóra –, hogy még a szülés előtt visszamenjen?

– Áldozatból? Áldozatból nem – ismételte Kottlik konokul. – Talán nem is akarok semmit. Csak a cipőjét hoztam el, a dupla talpú cipőjét. – A reklámszatyorból kihúzkodott egy újságpapírba göngyölt csomagot. – Ez való nyirkos időben, a pánt tartja is a bokát… keresd őt meg, add oda neki. Nem vagyok részeges. Rád leheljek?

– Imre – mondta Flóra –, nyugodtan menj haza. Hallod? Bízd rám… még egyszer bízd rám.

– Nem volt könnyű ezt a lépést megtenni – mondta a férfi, az örömtől mozgott a fülcimpája –, egy s mást le kell győzni, amíg az ember, mint a teknőc, le nem dobja a páncélját. Azért nem szeretném, ha elmondanál neki mindent… hogy újabb fegyvert kovácsoljon… Ne mondj el mindent szóról szóra.

– Ami őrá tartozik, annyit! – Flóra kezet nyújtott, Kottlik megcsókolta; vagy az orra, vagy a szeme nedves foltot hagyott.

„Ó, Kottlikok hőscincér-vitézsége… Ó, ahol a szabadság csupa virtuskodás. Ó, Marikák zavara… az átlag zavarodottsága. A választás bősége. Megtalálni a kupacban a lehetségesek közül a testre szabottat. Szabadon vállalni szolgálatot. A legnagyobb lecke. A hangoztatott szabadságból az átélt szabadság birodalma. István nyert. Mert valóban kivétel volt, kivétel, amilyen nem válik ki többé a gubancból, soha. Az elrontott ajándék, a lefokozott csoda.”

Gyöngült; érezte, megint pezseg testében a félelembuborék.

Egy körömfeketényi hitványság – egy esendő csuszamlás az eljátszott eszményen: és könnyebb lenne, emberszabásúbb az egész.

„Nagyon kicsi vagyok, és túlságosan nagy a kő” – gondolta; aludni vágyott megint, de rossz álma volt, a kép elkísérte, kiterebélyesedett; ő meg nyöszörgött, feszítette az izmát, már-már összeroppant a ráhengerített szikla alatt.

A szabadulást érezte, a mámort, amikor a telefoncsöngő a zárt szobába visszahozta.

– Már megijedtem – mondta Vera –, hogy gyufát ittál, azért nem hallod…

– Szundítottam. Ebéd után egészséges.

– Ebéd után?! Este hét óra… Na? Nincs mondanivalód? Mindent másodkézből kell megtudnom?

– Mit és kitől? – kérdezte Flóra.

– Nem árulok zsákbamacskát. Itt volt délután a barátod. Akkor jöttem haza, beállított, a rumli kellős közepén… Még az ágy sem volt bevetve.

– Sajnálom – mondta Flóra. Zsibbadt a karja, alápolcolta a szótárral.

– Sose sajnáld. Lapot ugyan nem írt, de a címnek hasznát vette. Mint egy detektív, olyan kérdéseket tett föl. Drágám, szinte lenyomozta az előéletedet. Mi az istent csináltál vele?

– Megbillent bennem a dolog – tudta Flóra, most hazudni kell, igazat hazudni –, túlságosan hosszú volt a három hét… nem írt, sajna’ becsúszott ez a kis geller… nem hitted: ha nem olyan, hát fel is út, le is út… Meg munka és szerelem, nálam, nehezen egyeztethető. Elvonulok, hónapokig, a férfi az férfi, fölcsíp valakit, én meg nem osztozom, semmilyen formában…

– Te kis szörnyeteg – mondta Vera –, bámullak! Azért ezt mégsem érdemelte. Hogy a halálát kívánd, inkább… Folyton azon nyaggatott, nem volt-e a családodban terheltség, elmebeteg.

– Kedves.

– Mert hogy szabályos klinikai eset, nagyzási mánia, ami lappang, aztán kitör… Nyugtattam, vigasztaltam.

– Sikeresen? – kérdezte Flóra, keserűen kérdezte, mégis groteszk reménnyel.

– Mit képzelsz te? – Vera sokára szólalt meg; hamisnak érezte a felháborodását. – Hogy is jut ilyen az eszedbe? Ígérte, többször is fölkeres, rajtam keresztül kér rólad híreket, mert pszichikailag izgatja, meg az emberi humánum parancsa… Úgy félreismert eddig, hogy szinte röstelli. Azt mondta, így még nem verték át, amióta a micsodáját a lába között hordja.

– Ezt a bizalmas közlést mikor tette? Előtte vagy utána?

– Még ha igen, Flóra, akkor sem szólhatnál semmit – kiáltotta Vera, majdnem sírt. – Te toltad el a háztól… persze, most már bánod, verheted a fejed a falba, késő… Ilyen emberrel, így viselkedni!

– Hát hírharang nem leszel, arra esküszöm – mondta Flóra, nyugodtan és véglegesen.

Letette a kagylót.

Nem biztos, hogy megtörtént.

De a gyanú: most égből jött alamizsna.

 

– Háromszor üzentem, azonnal gyere – mondta Flóra szigorúan.

Marika nem akart leülni, összekulcsolt kezével a hasát tartotta. A lábán gumizokni és bakfisszandál, cikcakkos esősapka a fején.

– Meg lehetsz elégedve – hadarta. – Tartom magam, csak, mintha a gyerek kevesebbet mozogna… Még majd meghal bennem. Persze, az is csak intelem, hogy soha többé családi maszlagnak be ne dőljek… Mert két gyerekkel, függetlenség, a vállalatnál a szemembe röhögnek. De meghátrálni akkor sem fogok, csak még megfontolom, melyik kórházban szüljek… Ha beledöglöm, úgy a legegyszerűbb.

– Marika – Flóra keményen szólt, lenyomta az asszonyt a rekamiéra. – Ne fecsegj. Eleget fecsegtünk eddig. Én kérdezek, te pedig válaszolsz. Minél rövidebben. Négy nap múlva indítom a lapos-bereki feltárást. Jut addig értelmes cselekvés minden percemre.

– Haragszol rám? – kérdezte Marika. – Még most sem vagy elégedett?

– Válni akarsz, Marika?

– Elhatároztuk.

– De tudsz te, Marika, egyedül élni?

– Jól keresek, még itt is, bár a Mezőgépnél kiemelt fizetést kaptam. Ha nekem ítélik a lakást, s ez nyilvánvaló, anyagi gondok nem bántanak.

– Nem ezt kérdeztem. Azt kérdeztem: egyedül élni? Úgy élni, hogy ezentúl soha senki ne érdeklődjön: a napodat miképpen töltötted. Úgy élni, hogy esténként a tévébemondó az egyetlen társad. Azután letenni a tested, mint fölösleges tárgyat a hideg ágyba. Irigyelni a szoros redőnyön át is bekúszó, ócska kacagást, átkozni ismeretlen, kaputámasztó párok röpke gyönyörét? Marika. Figyelj rám. – Az áradat íve lehanyatlott, Flóra a végeredményt kicsi, hatásos golyóvá gyúrta. – Egyedül élni!

Marika nem felelt. Az arca csaknem a hasáig bukott, két lábfejét csámpásan egymásnak fordította.

– Igaz – folytatta Flóra –, vita nélkül. Nagy, nagy, halálos csöndben.

Marika ránézett. Könyörgött rajta minden: az esősapka, a májfoltok, a repedezett szája.

– Ezt te mondod, Flóra?

– Annyit fecsegtünk, annyi fölöslegeset… Felelj még egy kérdésemre, a leglényegesebbre. Marcsóka: szereted te Imrét?

– Persze, hogy szeretem – mondta Marika, habozás nélkül, kissé csodálkozva. – Mindig is szerettem. Azért fájt annyira. De…

– Semmi de – Flóra közelebb lépett, lezárta az asszony száját. – Itt járt a férjed, még a múlt héten.

– Ide mert jönni?

– És jól tette. Mari… a férjed beteg.

– Az a kis orvosság… inkább hipochondria; te is ezt mondtad.

– Kórházba kerül, meglehet. Epe, szív. De más baja is van. Egy alapbaja. Azt mondta, olyan, mint egy repülőgép: csak kering… kering… és nincs tér, amelyik fogadja.

– Ez megint az a szokásos kenő duma…

– Marika. Az istenedet. – Flóra rázott egyet rajta, kiáltott. – Szeret téged. Téged szeret. És nem tud nélküled élni.

– Ezt mondta? – Marika fölállt, még az esőcsepp is fölragyogott rajta. – Nem igaz. Ő? Ezekkel a szavakkal?

– Eredj haza – Flóra most már átölelte, duruzsolt neki, mint az agyonhajszolt lovak trénere, irgalmatlan edzés után. – Még ma. Most rögtön. Lépj be az ajtón, és mondd neki, hogy ő a legfontosabb… semmi többet. És töröld ki ezt a rosszul használt szót, hogy áldozat, a szótáradból.

– Te… te hiszel ebben? – táncolt Marika hasa. – Hát rendbe jöhet?

Flóra kivette a szekrényből a csomagot.

– Ezt pedig utánad cipelte a boldogtalan. Hogy föl ne fázz.

Marika mohón bontogatta az újságpapírt, aztán úgy bámulta a tisztára suvickolt, viseltes barna cipőt, mintha fejedelmi ajándék döntött volna eljövendő sorsa fölött.

Azonnal átcserélte a cipőt, topogott föl s alá.

– Már úgy fázott a talpam… egészen más érzés. Így egészen más.

Flóra távolabbról szemlélte, karba tett kézzel, öreg mosollyal.

– És te is más vagy – mondta Marika –, téged is megenyhített a boldogság, hiába…

– Siess hát – tuszkolta az asszonyt kifelé. – Fiú lesz, biztosan…

– Flóra! – Marika a lépcsőházból még visszaszólt. – Már az sem baj, ha lány. Talán.

Talán nem baj. Az újabb húsz év, mire felnő.

„Kár, hogy tegnap megláttam őket, az egyetemi árkádok alatt – gondolta Flóra –, Ibit és Palikát, az egyforma uniszex ingben. Ibi magyarázott valamit, pont nélkül, szemrehányó válltartással, Palika jámboran hallgatta, aztán hirtelen pofon cserdítette Ibikét. A lány szeme épp csak megrebbent, aztán folytatta a szöveget, változatlan gyorsasággal. Palika még egyszer ütött, indulat nélkül, de nagyobbat. Ibi elhallgatott. Belekarolt a fiúba, és leballagtak a Duna-partra.”

A szabadság nem modor, gyerekek. Ha volna köze hozzá, a katedráról ezt prédikálná. Ha egyáltalán maradt még kedve bármit is prédikálni.

Milliárd ember, milliárd recept.

A korlátolt katonaorvosok gyógyítanak így: mindent Kalmopyrinnel.

Szerencsére Ottília megúszta. Életjelt adott, visszament Hans Dittelhez. A fiújának is volt a szabadságról külön képzete: szeretni is szabad, utána eldobni is. Ottília beszajkózta a hippielvet, csak nála az első fázis lett tartósabb.

Hans Dittel fűzött néhány sort a levélhez: szándékában áll, hogy gyermeket nemzzen Ottíliának, s ezzel „bevonja a végleges boldogság révébe”.

Pannival madarat lehet fogatni. Megint úgy libben, ide-oda, ki-be, kopogás nélkül, csattantva a kilincset, mint egy éve.

– Aranyom – berobbant a szobába. – Itt a posta. Azok a bizonyos lapok… egyformát küldött a néhai István… de ez már nekünk nem okoz traumát.

„Flórám drága, a levélből nem lesz semmi, majd szóban beszámolok, vigyázz nagyon magadra, nyugodtan kezdd el a munkálatokat, ha úgy adódik, nincs annál fontosabb. Szeret és ölel a te örök Istvánod.”

Jellegtelen japán utcakép. Üzlet és neon.

– No, rám ennyit azért nem pazarolt – nevetett Panni. – „Pannika, ügyeljen mindenre, mert egy mesetündérnek az a dolga.” Ötletes, mindenesetre… Ne forgassa, Flórika. Adja ide. Nincs rajta már mit nézni. Tudja azt, Flórika, mi fontos, kísértetjárás nélkül is.

Elkobozta a lapot. A gyűjteménybe.

– Nem is ezért zavarogtam, ez ráért volna később is, akár soha. – Fülelt, Béci az előszobában motoz-e. – Hanem szereztem egy kedvező értesülést. Bécike megesketett, hogy Flórikának tilos kikotyogni, de miközben esküdtem, azt mondtam magamban: érvénytelen, édes istenem, érvénytelen, mert én bizony elmesélek mindent, amivel ennek az asszonynak a lelkén könnyíthetek. Szóval, Flórika: nem egészen úgy volt az a kőszegi dolog, a gyerekcsábítással… Bécike áthallotta a másik szobából, amikor a példás Katica mama szidta Bécike papáját, hogy ő képtelen volna huzamosabb ideig egy ilyen neveletlen kamaszt tartani a portáján, aki még a kicsi elől is eleszi a meggykompótot. Ez mellesleg rágalom, mert csak belekóstolt a Béci…

– És az apja? Mit felelt a nejének?

– Azt nem hallotta Béci. Hiszen az Andriska Béla mindig olyan motyogós volt, mintha kavicsot forgatna a szájában. Mindenesetre másnap reggel tették a gyereket vonatra. Megérdemelték azt a levelet, Flórikától. No most kell kommentár? Hogy mitől ilyen ez a fiú? Kicsiben ugyanaz a bánat…

– Megérdemelte a leckét.

– A leckét mindannyian megérdemeljük. Bár van, akinek hiába a sújtó nemezis. Az exférj még a ravatalozóban is kurvának nevezte Margitkát, azért patkolt el, azt hajtogatta, mert egy olyan embert, mint ő, elhagyott. De azért bajban ismerszik meg a szívjóság. Még az az ordenáré Böbe is kedvesebb, a „lányok” megígérték, eljönnek a lakásszentelőre, csak már ott tartanánk. Hallom, gyűjtenek is, padlóvázára… Egy kicsit leszaladok, Flórika, megígértem Ferinek, felülvizsgálat előtt a hátát levakarom… talán csak nem robban le újra. Ha unokám lesz, megint egy új öröm. Csak sikerüljön a jó öreg Hansnak. Meg is fogom az én Pócsi doktoromat keresni, mit javasol mint szakember, milyen fortélyt, ilyen esetre…

„Mindenki elégedett. Helyére zökkent minden. Újra gyötrik egymást, koptatva-csiszolódva Kottlik és Marika, tudatborulásig, átlagkegyelemben. Vera a hús édességét élvezi, a húsmeleget, amit én talán már sosem… Ha majd elkezdődik az ásatás, nem lesz ilyen nagy a magány – gondolta Flóra. Szerette volna azt a fényes lapot még egyszer látni. – Kút ez. Mindig újabb és újabb kútgyűrűk lefelé. Vagy fölfelé, jobb perceimben remélem. Ezt választottam, vagy ide tereltek: ebbe a tüskével szegett karámba. Naponta innen indulok, mint a bivaly, erős robotra. S ide térek, ebbe az üres négyszögbe, vissza. Rajtam a feladat pecsétje.”

Megtapogatta a fűtőtestet.

„Csak ne volna olyan hideg. Csak valami sugárzás jönne már. Egy egészen csekélyke meleg.”

Pokrócba burkolózott, úgy ült az asztala mögé. Még haragudott a korbácsra; dolgozott sértetten, némi távolsággal.

A telefonkagylót, mint régebben, energikusan tépte föl a csöngetésre. Hogy ez Vera hangja, alig ismerte meg. Majdnem férfihang volt, gurguláztak a dagadt hangszálak.

„Pedig megtiltottam” – gondolta Flóra.

– Kérlek – mondta Vera –, ne lepődj meg. Születésnapom van… Hanyadik, ne kérdezd. Nemsokára részeg leszek. Még nem vagyok elég részeg.

– Mit akarsz?

– Ötvös leköltözött egy főügyésznőhöz, Pécsre. Az szerez neki bizalmi állást a megyénél. Elbúcsúzott, aztán újra megjelent az ajtóban. A fogkeféjét felejtette csupán nálam. Azt is én vettem neki.

– Vera. Ne sírj, Vera.

– Nem sírok. Én nem tudok sírni.

– A munkád. Gondolj a munkádra.

– Az én munkám meló. Ötkor zár, nem vihetem haza az aktákat. Adj hálát, ha van istened, hogy a tied egyúttal mánia… mert én fölfordulok, Flóra. Hallod? Megint egy év. Nemsokára fölfordulok, de előbb lassan lesorvad a karomról a hús. Mint az öreg oroszláné, olyan lesz a púderes pofám.

– Mindannyian megöregszünk.

– Egyik sem néz a szemembe, Flóra! Ott fekszenek, de egyik sem néz közben a szemembe…

– Ne igyál ma már többet.

– A te Istvánod még az utcán sem ismer meg. Átvág a túlsó oldalra. Pedig vele nem is… – kétségbeesetten fölsikoltott a maradék öntudat. – Flóra… igazán…

– Elhiszem, Vera – mondta Flóra, egy kis csönd után. Irgalmat gyakorolt mindkettejükkel. – De hogyan segítsek? Éppen én…

– Most még össze tudom magamnak azt a kis fenntartó mámormorfiumot kaparni. De mi lesz később? Flóra? Mi lesz azután…?

– Holnap péntek – mondta Flóra lágyan. – A legerősebb napod. Várnak rád odabenn. Mindig csak egy napra gondolj előre. S most próbálj aludni.

– Hívhatlak még? – kérdezte Vera. – Ha… hallani akarok egy aránylag emberi hangot? – valamit tisztult mondatainak lejtése.

– Minden órában – mondta Flóra.

Visszaült. Mintha az egyik sarok már melegedne.

A nő a legromlandóbb áru. Vera mondta, éppen. S a legromlandóbbra tette mégis a tétet. Szegény Vera. Ekkorát hogyan tévedhetett? Hogyan hihette szabadságnak a kiszolgáltatott puszta nemiséget? Ilyen kíméletlen hajcsárt magának hogyan választhatott?

Kaparásztak az ajtón. Béci nyitotta, fél kezével, a másikban szorította a furulyát.

– Panni küldött – mondta röviden.

Leült, az anyjának háttal. A felsőteste meztelen volt a fekete kordnadrág fölött. Szájához vette a furulyát. Belefújt, és két sikkantás után:

 

Őszi éjjel izzik a galagonya,
izzik a galagonya ruhája…
…szél szalad ide-oda…
…izzik a galagonya…
 
…magába.

 

Flóra nézte meztelen hátának hullámzó izmait, vállának igyekvő játékát.

Összeállt hát a dallam. Az elátkozott, a titokzatos.

– Fiam – mondta Flóra –, ne haragudj rám. Ha van miért, ne haragudj akkor sem.

Béci nem fordult vissza.

– Sikerült… – mondta. – Egyszer kiskoromban dührohamot kaptam, mert a kockákból épített tornyom folyton összeomlott. Te akkor, emlékszem, odakuporodtál a szőnyegre, csapkodtál, dühöngtél te is, de azért azt mondtad: próbáljuk újra. Kilencvenkilencszer leomlik, de századszorra azért is…

Flóra nézte a hátát; tekintetével beleolvadt, simogatta.

Béci fölállt, úgy ment ki, elfordított fejjel. Az íróasztal oldalát végigsimította az ujjaival.

Most már fűtöttek.

Flóra ledobta a pokrócot.

– Panni – kiáltotta.

– Itt vagyok, aranyom.

Panni berohant, kémlelte Flóra arcát, majd sóhajtott egy örömteli nagyot.

– Dorottyát… a koponyát odaadjuk Bécinek. Használják szemléltetésre.

– Megválik tőle?

– Nem itt a helye. Nem a feltűnő polcon.

– A polcokat is el kéne rendezni – tűnődött Panni. – Hogy alul és fölül is rend legyen, valami szabály.

– Alul és fölül sosincs rend. Mindig csak középen.

– És ez végérvényes?

– Egyelőre nincs hozzá erőnk.

– Nem sürgetem. Úgyis, ez a Feri fölbosszantott. Kaptam Böbétől egy raffia faliszőnyeget, már a helyét is elképzeltem; hát nem eladta? Most derült ki, az ószeresnek… Abból csináltatta a gyászjelentést, azzal védekezik.

– Ezt el is lehet fogadni – mondta Flóra.

– El, ugye? – kérdezte Panni meglepetten. – Van mentsége. De hagyom Flórikát. Hétfőn tetszik indulni?

– Igen, Panni. Minden úgy lesz, olyan, mint… azelőtt. A feladatok is, én is.

Nem tetszett Panninak a keserű mellékíz.

– Flórika. Nem olvas mesét, tudom. Pedig kár. Ott még igaz az igaz. A tenger lánya, a hableány, megszereti a földi királyfit. Halfarkát kínosan levedli, följön érte késen járni a világba. De a királyfi nem szereti viszont. Nem csúszhat már vissza, Flórika, a habokba… könyörülnek rajta a hatalmak, sirály lesz, lebegve ég és föld között. Andersen… de én csak locsogok, pedig feladat, az van, nekem is, bőven…

„Valamit szüntelen tettünk, a sötétben, parancsra – s most valamit szüntelen teszünk tovább, a világosban felismert kényszerek között. Ennyi történt” – gondolta Flóra. Mozgott a szája.

– Szólt, aranyom?

– A vállam – mondta Flóra. – A bal vállamban az ízület. Ha egy kicsit meggyúrná, édes jó Panni.

Panni mögéje lépett; véglegesnek látszott az enyhület.

 

Vége