NYUGTALAN ALVÓ

Kiáltsz és átkarolsz – pihegve, hirtelen
 dallamra nyögsz már, szép szirén,
ahogy lebuksz megint és azt hiszed, velem,
 az álom tünde hab-szinén.
Karod nyakam köré kulcsolva ki elől
 kúsznál, remegő, fölfelé?
S ha fönt vagy, mért akarsz lehúzni lebegő
 honodba, szolgáid közé?
Lemennék szívesen. Megtudnám végre ott,
 kiket csalsz sorba le, ki űz?
Ha hunyt szemmel, ügyes úszó-mozdulatok
 között karomból elmerülsz.
S mit készítsz ellenem, mert síkos testedet
 átkapva egykor hallgatag,
félig-lény hugaid közül a rettegett
 emberi partra hoztalak?