HIÁBA VÁRTAM…

Hiába vártam. Elpirult
 az ég lassan helyettem.
Összekacsintva fent kigyúlt
 két csillag, hazamentem.
Istenre vártam? Az az arc
 ha lobban, mécsként lebben
felém s tán jelt ad: erre tarts –
 De nem gyúlt fel az estben.
Egyedül aludtam. Anyám
 ölére emlékeztem.
Hazám volt, nem fájt a magány,
 amelybe visszaestem
az ifjúságból – vad, sötét,
 az volt szeles, kegyetlen!
Ebként, szelíd szívem köré
 fonódva melegedtem.