A DICSŐSÉG CSÁBÍT…

A dicsőség csábít, hogy fejeden nevem
 – beh könnyű – koszorú lehet?
Már a magaméról is untan levetem.
 Előled is csak elfedett.
Nem magam mutatni, de hogy mint a sólyom
 messze le én lássak:
fel csak azért vágytam. De már lecsapódom
 kiáltva utánad.
Mert tekintetével, ha elért a világ,
 nővéreim, bár köztetek:
mint sebesült téptem nyakamon a ruhát.
 Fulladtam, ez vetkőztetett.
Rejtezni akarok, mint midőn ölellek.
 Mint majd ama percben!
Így vagy anyám után az első, ki mellett
 nem kell szégyenkeznem.
Ne nézd homlokomon, s ha igen, úgy nézzed
 a szikrát, a gyöngyöt,
mint kín-pattogatta lázas főn; tenéked
 kell majd letörölnöd.