DE NAGY GONDOMRÓL IS…

De nagy gondomról is itthon jobban tudok,
 tudnék már egy kocsissal, csősszel
beszélni, mint okos barátiddal, a sok
 gyorsnyelvű, lélekbontó bölccsel.
Koporsók savanyú istálló-illata,
 oh, a paraszt-szagú halottak! –
Hova vágyom, midőn azt gondolom: haza?
 De itthon is már hallgatok csak.
Tudom én, mit jelent, hogy álmaimban és
 a versben is mind szállanom kell!
Hajtja a lelket a megnemelégedés;
 hajtja – de mit tudok meg ezzel?
Botolva kél a szó. Bomlás, agyag dohát
 szívom, míg bátyáim beszélnek.
Mint a szerecsenek Afrika illatát:
 hordják a sírét a szegények.
Az ősökét. Mintha mindenkit a halál
 parasztnak lökne vissza ismét:
bólongnak biztosan – mindent jól tudva már –
 mint egy konok, barbár követség.
Nyirkos, avas mezek, mint Lázáron – kezek
 meredten s, már előre, sárral!
Összeölelkezünk, mélyet lélegezek,
 mint majd ha holt apám kap által.