Ó, ÉDES BETEGSÉG

Már csak akkor vagyok költő, akkor szabad,
 mikor beteg vagyok,
szürke ruháimmal levetem sorsomat
 akár az angyalok.
Akár az angyalok, akár a kisdedek,
 akár a gazdagok,
várom pislogva a bókot, szeretetet
 és az áldozatot.
Mint az üdvözültek egy ingben heverek
 s a vánkosok puha
felhőiből nézem a földi életet,
 nem is oly mostoha…
Ó édes betegség, ó áldott nyavalya,
 egyetlen ürügyem
élni ahogy élni álmodtam valaha
 csak a dalhoz hiven,
csak ama szép gondhoz: könnyíteni mikép
 tudnám e nép sorsát,
elgondolok máris példaként egy vezért,
 zászlót, győztes csatát.
Könyvet, metszeteket lapozok, egyiken
 vig paraszt-had forog,
pajzán csapongásuk’ elnézem kegyesen
 és velük vígadok.
Egyszer a téli nap, egyszer feleségem
 kacsint be, rámnevet,
trónusomhoz oson, levest hoz, féltérden
 könyörgi kegyemet.
Igy volna élni jó, költőnek ez dukál,
 dukálna legalább,
egy aggódó múzsa, mély csend s lábainál
 féltérden a világ.
Köröttem méz s befőtt, mit anyósom hoza.
 – Jöjj Múzsám, lépj elő,
izzó homlokomon költői korona
 a vizes keszkenő.
Dicsérjük végzetem, mely egy kis lázzal ím’
 kulcsot, jelszót adott
kiszökni a láncos munka vaskapuin,
 élvezni a napot,
napot, szabadságot, nyögve is boldogan,
 hogy lám semmi se köt,
szállhatok szabadon, adósság, hivatal,
 torz jelenünk fölött!
Édes kóstoló ez, kedvesem, énnekem
 édes vigasztaló
ama percre, midőn kiszállok hirtelen
 majd minden lánc alól;
jó kaptató, ha nem ad a világ körém
 mégse szabad határt,
kalauzom gyanánt hívjam én is a vén
 kapitányt, a halált!