FORGÓSZÉL

Megrántja, mint végvásznat széthasítja
 a szél a könnyű kék tavat,
felkapja, rögtön vissza is hajítja,
 madár nyomába kap.
A szilva elhullt, már a körte sárgul,
 bólong az ág, előredűl.
Hideg sikongás lesz a muzsikából
 a vendéglőn kívül.
Még vízreszállnánk, de a két vitorla
 tengerre vágyik, elvadult.
Lázong s megnő a táj, ahogy leszórja,
 mit csinnal megtanult.
A dombon medve, égen óriás hal
 és medvék és halak megett
az első jel: csuklással, horkanással
 az őszi őrület.
Negyven leszek. Gyerünk. Nem értem én sem.
 De nem riaszt, de vállalom.
Követ leszek talán s kezed fehéren
 galamb jobb vállamon.
Elválik egykor, ki miért akarta
 mindezt – s ha nem válik is el!
Tanultam így is: nem várok szavakra,
 ha senki sem felel.
Gyors oszlopot gyúr a szél az avarból
 s futva a vízre rakja ki.
Felnyúlok én is tán, ha összemarkol,
 ki most ráz – hullani!
Semmi felettem és semmi alattam.
 Mint a forgószél, ott a szél,
kerengek – merre? Csak te légy karomban;
 csak te ne félj!