Csendesül már, mint kör a tó-szinen,
|
melyet a behullt kő vetett,
|
már lassan-lassan nyugtot lel szivem;
|
símul, mosollyá lesz a seb:
|
alámerül valómban, én föllégezhetem.
|
|
Hajnal van. Mint ottkünn a hangtalan,
|
szárító szél a lomb között,
|
keresztül rajtam halk vigasz suhan,
|
Megcsillan, hull a csöpp.
|
bár sírva, gondold majd te is, hogy nem volt hasztalan
|
|
a kín, a gond, a könnyek zápora!
|
Ha kő, vas, átok megmarad,
|
a boldogságnak is marad nyoma.
|
nagy Fényt a holdnak sátora, a bolygók tábora!
|
|
Isten veled. Nem veszhet semmi el,
|
csak színt cserél; ő is, a bú.
|
A harapás helyén – emlékezel? –
|
másnapra csöppnyi koszorú
|
így élek én is, gazdagon a fénylő semmivel.
|
|
|