ÉLNI FOGSZ, ÉLNI

Barátaim, szenvedtem én is
 keservesen.
Emelem két kín között mégis
 kábult fejem.
Ég a gyúlékony bőr, de bár ég,
 győzöm magam:
ne bőröm gondolkodjék,
 hanem agyam.
Hogy fájva se csak égő, fájó
 ideg legyek,
hogy előre láthassak és túl
 magam felett,
hogy távolba lássak úgy, hogy
 már messziről
lássam, ítéljem azt is,
 mi most gyötör.
Szót tőlem az Idő vár, én nem
 hazudhatok.
Nem így vártam az oly régen várt
 Fordulatot.
De eljött, de itt van és így is
 a mi korunk.
De így is az lehet, mit
 mi akarunk!
Számon még mosolygás ha mozdul,
 csikordulok,
de – rozsdásan is belül jó gép –
 megindulok.
De föl- és fölemelem újra
 zúgó fejem,
nézzünk farkas-szemet hát,
 történelem.
Fejedről véred bár karomként
 szemedbe mar,
így állj meg, így kémlelj körébed
 te is, magyar.
Láss túl azon, mi csak van és láss
 túl magadon.
Élni fogsz, élni, élni,
 jó magyarom!
Ki által éltél vérben-éhben
 századokat,
ez a kín-próba mi tenéked?
 Egy pillanat!
(Nyitja éj-kemencéjét s nyújtja
 forrón feléd
millió és millió hajnal
 a kenyerét!)