TENGER

Álmomból ébredtem. A tenger, az enyhe,
 nyí, úgy kap a partba,
s köpi-nyeli nyálát, mint az eb, ha fekve
 fogait mutatja.
Végig a parthosszán, ameddig ellátok,
 mint kígyózó szörnyek
vergődnek a messze kivetett hullámok,
 holtan legörögnek.
Alszol, jajongó szád mosollyal övezve.
 Nézem fényes szádon,
mit vet föl a mélyből – bár egy röpke percre –
 a szörny-termő álom.
Megismerhetlek most? Nem látok a mélybe.
 Sikoltsz s derü száll meg.
Ki támadott rád? A mosolygó örvénybe
 kit fullasztottál meg?