Kirakom a kést, az órát, a vén |
| naptárt, a sok súlyt, papirost; |
ülve magamban az ágy peremén |
| nem bánom, nem fáj az se most, |
fekszem s tudom, hogy nincs is rá remény. |
|
Öregszem. Ez az öregség? Hanyatt |
| nézem a hessenthetlen éjt, |
amely beszív majd és feloldja majd |
| a szenvedést és szenvedélyt, |
nyitotta-zárta, mint a hajnal s alkonyat. |
|
Sötét világ. A sírhoz szoktatom |
| – elszoktatva tőled – magam? |
Már azt se szégyenlem, hogy sóhajom |
| hangosan száll, oly magasan |
mint vénen majd a rideg kaptatón. |
|
A lég voltál, a völgy, tavaszi szél? |
| Hogy elmaradtál, lágy világ! |
Barackfa-illatod utánam ér, |
| átfog, visszahúz, elbocsát, |
meredélyedbe, gyönyörű veszély. |
|
Az óra, hol mint alvó csiz piheg, |
| hol mint… gyors lépteim után |
köveivel az ösvény megered, |
| lefoly egy vad hegy oldalán – |
édes valóság, szép honod felett. |
|
|