itt is, ott is egy akadályba; |
de mind könnyebben lépdelek |
és szabadabban e világba. |
| Csodálkozom és visszanézve |
| becsülöm az árkot, a partot, |
| a veszélyt, melynek meredélye |
| csak tegnap is még visszatartott. |
|
hogy, mint rossz szövetségesek, |
| Gondtalan és halk füttyszóval, |
| mosolyogva megyek a falnak, |
| s a falak kényszerült mosollyal |
| megnyílanak és utat adnak. |
|
Nincs parancsom, nincs jelszavam, |
mint kit nem harc vár, de mulatság, |
fülelem, mit zeng magasan |
egy szálló cinke, a szabadság. |
| Vonj kardot rám, a vizbe vágod, |
| golyód ködön fütyöl keresztül, |
| árnyékom veri szét a tábort, |
| vezérestül és pribékestül. |
|
igy biztattam egykor a harcra; |
vértet, acélnál biztosabb |
sisakot daloltam magamra. |
| Csikaszként szűkölő s gyülemlő |
| aljnép közt, Igazság, hadadban, |
| hangom és nevem külön feltör, |
| ott harcol máris, halhatatlan. |
|
Rab voltam én, vagy szökevény: |
„bőröm a halál rabruhája”, |
vallottam – már nem vallom én, |
szűnik már szívem bujdosása. |
| Szabadabban, mint álmaimban, |
| szállok, pedig csak szavam szárnyal, |
| mióta érzem, hogy megvivtam |
| első csatám; az elmulással. |
|
|