1
Hab a szájon, a rügy, a hús |
forrja tajtékkal újra nedvét. |
szoknya- és trónborító kedvét, |
| pisszeg – riadtan fordulok |
| hátra (ó, hátra, nem előre!), |
| míg az új s régi trónusok |
| hetykén feszülnek: mindörökre! |
|
Ó, kamasz, csupa-reggel század, |
a hegyeken át postakürttel |
utazó eszmék, tervek, vágyak, |
s ti naiv arcok, tele tűzzel, |
| be szégyenlem a rajongástok – |
| Szabadság, Harc, és Szerelem, |
| elmultak, mint a dilizsánszok. |
|
mint sárgult imakönyvekét, |
mint foszló menyasszony-ruhák |
| úgy szívom újra lángja-dús |
| arccal szeledben azt a kort, |
| mikor lelkünk szűz ara volt! |
|
így ünnepellek, hallgatag. |
Nézek egy régi könyvet és |
| Még kér a nép… – és fölmerül |
| egy arc: most adjatok!… vadul, |
| s egy ország helyett elpirul. |
|
|
2
Vannak, akiket pártolt az idő. |
A láthatárra zajjal feltörő, |
a hadirendben érkező napok |
várat vívott és toborzott vidáman, |
gyúrta a lelkeket s a győzelem |
eldőlt már ott, a portyázó csatákban. |
|
Új március jő, új év – áradó |
sereg napjával egy új áruló! |
Ha vannak, kiknek diadalkapu, |
füstölgő bástya minden pirkadás: |
Az idő nekünk rontó hadak és |
pestis, barátaim, tüz, áradás – |
s hol a harang s a harangra a kéz? |
|
Szikláról nézem kis népünk jövőjét. |
Reménytelen vagyok – miért hazudnék? |
Utolsó emelkedésünk az árban, |
óh, március, csak azért tornyosulsz már, |
hogy rólad még tisztábban |
és még messzebbre lássam, |
mi partjainkból az örvénybe szédült, |
mit a vetésből visz már piszkosult ár |
és vinni fog. Mert mi is csak beszélünk. |
|
|
|