JÁTSZOTTAM…

Játszottam; azt hittem, velem
 játszol, Uram, vidám vagy.
Nevettél. S hirtelen a menny
 eltorzult, fényes szájad.
Horkanás hallott – fogaid,
 villámaid ragyogtak –
Néztem cikázó sorait
 hánytorgó homlokodnak.
…Az apám szegény, ha ivott –
 karba kapott, becézvén.
Egyszerre szemefénye ott
 röpdelt a balta élén.
Lefogták. Téged senki sem!
 Mi részegít? Hiába
nevetsz már. Félve figyelem,
 hogy jársz, dülöngsz a Házban.
Az anyánk tisztította ég –
 csattan, törik, mint ablak!
Lámpa hull, hó száll, tollpihék;
 a gyermekek zokognak.
Megismerem már lehedet,
 rossz apa őszi szélben.
Rámhajolsz? Még rejtelmesebb
 arcod; mint tükörképem.
Csönd van mostan, tél; összetört
 erdők; mezők letépve.
Hallgatsz. Neked is harc között
 adatik már csak béke?
És szeretet csak elhalón,
 ha könny közt vall, dadog már?
Mint nékem? Ki vagy, nem tudom,
 csak azt, fiad vagyok már.