A SORS ELÉ

Szemközt az áradással
 kelet felé,
gyerünk mi csak barátom,
 a sors elé.
Ha hullám is, mi ott jön,
 tán fölemel.
S ha elsöpör is – szemközt
 várta a mell!
Ha földob is, elejt is,
 megmér talán
s az árból fölmerülhet
 egy szóra szám.
Szólhat egy szót, utolsót
 s vele hamar
egy elsőt ez a néma
 nép, a magyar.
Egy átkot, egy pogányot
 azért, mi volt
s egy jajt, hogy mást akart bár,
 most is lakolt.
De lehet, nem sodor le
 az ár, lehet,
nem visz egyebet el, csak
 a szemetet.
S az iszapon, a sáron
 s a roncsalék
fölött egy nép mezétláb
 előre lép.
Mezétláb, hajadonfőtt
 oly rettenet
mélyéből, mire nincs is
 emlékezet.
És – nagy világ! – megindul,
 előre néz:
megölte s újraszülte
 a szenvedés!