De nagy gondomról is itthon jobban tudok, |
| tudnék már egy kocsissal, csősszel |
beszélni, mint okos barátiddal, a sok |
| gyorsnyelvű, lélekbontó bölccsel. |
|
Koporsók savanyú istálló-illata, |
| oh, a paraszt-szagú halottak! – |
Hova vágyom, midőn azt gondolom: haza? |
| De itthon is már hallgatok csak. |
|
Tudom én, mit jelent, hogy álmaimban és |
| a versben is mind szállanom kell! |
Hajtja a lelket a megnemelégedés; |
| hajtja – de mit tudok meg ezzel? |
|
Botolva kél a szó. Bomlás, agyag dohát |
| szívom, míg bátyáim beszélnek. |
Mint a szerecsenek Afrika illatát: |
| hordják a sírét a szegények. |
|
Az ősökét. Mintha mindenkit a halál |
| parasztnak lökne vissza ismét: |
bólongnak biztosan – mindent jól tudva már – |
| mint egy konok, barbár követség. |
|
Nyirkos, avas mezek, mint Lázáron – kezek |
| meredten s, már előre, sárral! |
Összeölelkezünk, mélyet lélegezek, |
| mint majd ha holt apám kap által. |
|
|