SOSE PANASZKODOM…

Sose panaszkodom. Nem fér ki a számon.
 Tollamon is alig.
Mit fedne fel a kín? A gúny ráncát rántom,
 mihelyt megvonaglik.
Egyik kezével míg szép ajándékáról
 leoldta az inget,
a másikkal engem a sötétben Ámor,
 ő is csendre intett.
Ó, konok száj, mely a mosolyra se nyilt meg,
 mit szerető ajkak,
puha-készen, mint a kisdednek az ételt,
 két csók között adtak.
Vártam tele dallal – nem mint Memnon szobra!
 Ha nyelvet rezzentek:
széttörök én, attól féltem, darabokra.
 Így vártam, ki ment meg.
Ó, keserű egység! Mit lesbe kuporgó
 csend, a fagy fog össze!
Feloldódva, jajjal fordulok ki forró
 karodból a földre.