BABÉR

Tudd meg, hogy nemcsak a diadal jele:
a biztonságnak is jele volt, marad
 Apolló fája, a babérfa.
 Lombja közé nem ütött a villám.
Fejére fűzte mind, ki viharban ült
hajóra, lóra. Tiszta időben csak
 költők hordták, mily láthatatlan
 mennykövek, ős veszedelmek ellen?
Pálcával csaptam orron a Szörnyet én,
a csűr-dézsmálót. Messze az árva nép
 hátrálva, integetve nézte
 mit mivelek – mi kimélt meg engem?
Suhintást és fényt érzek. Az ég derült.
Tornyokban vadként ül, feszül izmosan
 az omlás –, mily port rúg, ha ugrik!
 Jelre fülel; vele én. De csend van.
Veszem babérom. Már nekem erre kell.
Szabadba ismét hangosan így megyek
 bízva Uramban-Istenemben!
 Óvni magam nem az én ügyem már.