SZÉCHENYI

Nekünk, kiknek a vég, a bomlás ismerős,
 a döblingi alkony, ahogy
a szürke ég megforr, bugyogva úgy viszi
 a napot, mint fövő tojást
s a próbált lélek, érezve a sors szelét,
 fölnyúlik, mint a láng szakad
s a szakadó lelkű férfi, népe fölött
 (hogy összefogja még magát)
magához vonja mind a bajt, a szenvedést
  (mellyel kis nép is egy világ) –:
Krisztusként, zsákmányával széttárt karja közt
 a végtelent ölelve küzd –
nekünk, kiknek a számadás is ösmerős,
 a legutolsó, amikor
a düh könnycseppjén át a táj megfintorul,
 pisztoly-lyuk kél föl hold helyett
s midőn a lélek – legyen teljes már a kép! –
 a jaj előtt, hogy „nem birom!”
zsoldost, pribéket, eszelős csürhét teremt,
 köpjék rá önnön vádjait,
mocskolják fönnen azt a tiszta szenvedést
 (hisz hasztalan volt, hasztalan!),
hogy jajszavát, ha feltör mégis, hát röhej,
 szitok, üvöltés fojtsa el –
adja meg nékünk mégis szép kegyként a sors
 az ő útját! – A félelem,
a szégyen és önmardosás vad elemeit,
 mint gőzt – munkára váltani!
hogy lázas főnkön vigaszul a kéz a tett
 verejtékét simítsa szét,
még akkor is, ha tudja elménk: hasztalan
 s szájunkon, az eltorzulón
kitörni e szó rángatódzik: „nem birom!”
 s a bomló lélek, mint a láng
meg-megszakad: száll szebb részével fölfelé! –
 Az volt talán az istené.