HAJNAL

Együttaludtál – tudod még, kivel?
Honnan merülsz fel, árván, mint az árnyak,
s oly hontalanul is, ahogy kikel
 harsányan, győztesen
a hajnal tojásából a madárhad?
Süt a nap. Nyár van. Káprázón ragyog
a férfikor. Leplét ejtve a környék
ezer fényével int és mosolyog,
 s te – te mily elfeledt
hatalmak, baljós árnyak visszajöttét,
micsoda barbár mitológiák
kúszását érzed feléd napra nap,
dobogó szivvel e derüs világ
 tündöklő tájain,
mióta ezüsttel vegyül hajad?
Mit követtél el, hogy nem lepne meg,
ha reggel egyszer versengve-tólulva
vád, bosszú, gyász – a rejlő istenek
 dühe úgy hullna rád,
akár a vérfertőző Ödipuszra?
Mit rejtegetsz te – örökbe kapott
szived alján mily dac, vágy, bűn lapul?
Hogy ott él, te is csak arról tudod,
 hogy rejted és ha majd
felelni kell, csak állsz majd szótlanul…
Csak állsz – fény csikland könnyes arcodon
s az ártatlanok sikolyaival
csak sirsz fennen, nyomorultan, vakon
 s tán mégis boldogan,
hogy utat lelhet lám a férfijaj,
hogy van okod és méltó zengened!
és megátkozod ezt a földet itt,
amely anyád volt, aztán kivetett
 karjából és soha
nem fedte fel néked a titkait…