ARCCAL LE…

Arccal le a sárba, mint mikor granátok
 vitáztak felettem,
vágódok előre, lapulok, kiáltok
 e vak szerelemben.
Búnék oldaladhoz – oh de az ellenség
 nem te vagy-e éppen?
Barátnak ismersz-e te is, hogyha melléd
 szorulok az éjben?
 Suttogom a jelszót, az ősit! – hiába
hányszor suttogtam már!
Szeretlek, szeretsz-e aztán is, csatázva
 hogy karomba haltál?
Nemcsak menedék kell? – béke, béke bár a
 rövid halálé, mit
a szerelem nyit – míg a nap bomba-lángja
 újra ránk nem fénylik?
Oh, szomorú béke. Nincs ellen, barát: csak
 mint harcmezőn szerte
végső görcseikbe meredt karok, lábak,
 az eget ölelve.
S oh, szomorú, baljós feltámadás! Halkal
 szedelődzöm, mint a
lélek, kit urához azért visz az angyal,
 hogy visszataszítsa.