TÉPI A ZSEBKENDŐT…

Tépi a zsebkendőt – mi helyett? – az ujjad.
 Látom én: vívódol.
Egyetlen rántással azt a sűrű multat,
 azt rántsd le magadról!
Csapd ketté, függönyként, mi jövőnk takarja,
 ezt a nehéz csendet!
Mint szavalónő az üres szinpadra,
 lépj ki és szólalj meg!
Mint Uriel, aki szétüti majd ráncát
 örök éjszakámnak,
hátravetve fehér köntösöd két szárnyát
 intsél: gyere, várnak.
Éjszaka borít, vas férfi közöny, hogy fényt,
 életem ízt kaphat.
Mint kriptafödelet vonom hajnalonként
 arcomra a paplant.
Az a régi gyengéd, az a kedves – légy te
 a nagy angyal, kit rég
nevetve elhagytam; akit kéz a kézbe
 könnyezve követnék.