NINCS MIT PANASZOLNOM…

Nincs mit panaszolnom. Lám lehetnék boldog,
 még ifjú erőben.
Ha csahol is, egy szemrántásra elkullog
 a halál mellőlem.
Rövidül bár az út, mit rovok dalolva,
 látok egy-két csárdát,
hol az utazót a komor alkonyokba
 fehér ággyal várják.
Egy-két fekvőhelyet még lehet szereznem,
 helyemet keresve,
kényesen forogva, amíg be nem fekszem
 kihevert helyemre.
Mígnem – bármi jó volt is a közelséged,
 a melegség és csók –
lusta szeretőként elfordulok, élet,
 mert alunni még jobb.