KÉT MÁRCIUS

1
Hab a szájon, a rügy, a hús
forrja tajtékkal újra nedvét.
Fujja füttyöngve március
szoknya- és trónborító kedvét,
 pisszeg – riadtan fordulok
 hátra (ó, hátra, nem előre!),
 míg az új s régi trónusok
 hetykén feszülnek: mindörökre!
Ó, kamasz, csupa-reggel század,
a hegyeken át postakürttel
utazó eszmék, tervek, vágyak,
s ti naiv arcok, tele tűzzel,
 jövőbe nézők lelkesen –:
 be szégyenlem a rajongástok –
 Szabadság, Harc, és Szerelem,
 elmultak, mint a dilizsánszok.
Mint ósdi fiókok szagát,
mint sárgult imakönyvekét,
mint foszló menyasszony-ruhák
lázát elárvult nénikék:
 úgy szimatolom, március,
 úgy szívom újra lángja-dús
 arccal szeledben azt a kort,
 mikor lelkünk szűz ara volt!
Zúghat az ünnep; idebenn
így ünnepellek, hallgatag.
Nézek egy régi könyvet és
próbálgatom a szavakat.
 Még kér a nép… – és fölmerül
 egy arc: most adjatok!… vadul,
 ajkát harapva néz körül
 s egy ország helyett elpirul.
2
Vannak, akiket pártolt az idő.
A láthatárra zajjal feltörő,
a hadirendben érkező napok
hozzájuk álltak hirtelen
mint fölkelt csapatok;
kiknek az idő dolgozott,
várat vívott és toborzott vidáman,
gyúrta a lelkeket s a győzelem
eldőlt már ott, a portyázó csatákban.
Új március jő, új év – áradó
sereg napjával egy új áruló!
Ha vannak, kiknek diadalkapu,
füstölgő bástya minden pirkadás:
nekünk új háború,
hullt zászló, dúlt falu.
Az idő nekünk rontó hadak és
pestis, barátaim, tüz, áradás –
s hol a harang s a harangra a kéz?
Szikláról nézem kis népünk jövőjét.
Reménytelen vagyok – miért hazudnék?
Utolsó emelkedésünk az árban,
óh, március, csak azért tornyosulsz már,
hogy rólad még tisztábban
és még messzebbre lássam,
mi partjainkból az örvénybe szédült,
mit a vetésből visz már piszkosult ár
és vinni fog. Mert mi is csak beszélünk.