BARBÁR ROHAM

Villantja karmát s köd mögül a napot
farkastorokként tátva, megint hüvös
 halált lehel le ránk a kóbor
 tél Buda halmairól, barátom!
Itt van megint a nagy kerülő után!
Föl-ette újra szép hegyeink arany
 lombját – lapulva méri már, hogy
 vesse magát a Dunán keresztül.
…A tiszta utcán, a derüs üzletek
között esővert földek ugar-szaga,
 avar s a rajta csörtető vad
 bűze lebeg – betör a vidéki
faragatlan, zord, barmai közt lakó
természet! – érzem lökdösődéseit,
 esőköpenyben, félcipőben
 törve utat haza a viharban.
Futkos, kiáltoz, nincs az az oszlató
rendőrcsapat, mely még az imént együtt
 tolongó népből így kiűzze
 mind a ruhája szerint gyanúsat.
Ez a nagy ellen! Északi szél rekedt
parancsuralmát, dührohamát hozó!
 A többi mind nyomába jő csak,
 mint had után keselyűk, hiénák.
Ezzel dacolj, ezt vedd idegen, pogány
importnak, ettől óvd fiaid, hazám!
 A falvakat bevette, úr a
 külnegyedek terein, amerre
szememre húzva vén kalapom, megyek
falhoz lapulva, újra magányosan,
 borús követként, ki hiába
 hozta a hírt; keserűbbet visz még.