AZ ÉVSZAKOK FUTÁSÁRÓL

1
Gyorsan röppentek az évszakok, be gyorsan,
 be gyorsan, gyorsan, angyalom!
rozsdállott, fehérlett – zöldel az út újra
 a domboldalakon.
Évszak, évszak után – milyen diadallal
 futott le mindegyik
győztesen a maga színébe borítva
 a nyír leveleit.
Dörögtek, cikáztak, óh be vakítottak –
 már nem vakítanak,
lassul az iram már, szorongva lesem már
 fordulataikat.
Jön a tavasz újra – be tétova már ez!
 meg-megáll, csöndesen,
lépésről-lépésre jő, hogy ragyogását
 megszokhassa szemem.
Szelíd napjaival úgy seregül körém,
 mint ismerős család.
Egyenként veszem el, forgatom zavartan,
 amit kezembe ád.
Mire jó már nékem, kérdezem tünődve –
 ránézek s lepörög
lám a virág szirma, mit repkedő kezed
 kabátomra tüzött.
2
Sört kortyolok, míg te kedvenc gyümölcsödet,
 e tál epret eszed,
szívom a reggeli rét szagát és érzem,
 ahogy öregedek.
Tisztul az illat is, ez is, az is külön
 küldi lágy áramát;
oldódik a csomó, a régi, a tarka,
 a boldog kuszaság.
Oldódik, s mi marad belőle? Ideje,
 hogy nekem is legyen
kedvenc gyümölcsöm és kedvenc virágom itt
 és kedvenc istenem.
Előbb a liliom sűrű illata, most
 a tavalyi avar
rothadó szaga csap arcomba és vonna
 lengő karjaival.
Erre-e vagy arra – jobb volna semerre,
 jobb volna sehova!
szüköl a szív, mikor eszmélnie kell már
 és választania!
Akármit választasz, csak szegényebb leszel,
 szegény szív koldusabb,
míg a gazdag vásár csengő kincseivel
 vígan tovább halad.
Elcsörömpöl s vissza már egyre ritkábban
 fordítja a rudat…
Járt a tavasz hozzám s a rögös hegyhátban
 egyszer csak elakadt.