DÜLŐ-ÚT

Felkapják fénylő nyakukat
 a fülelő lovak,
feléd tekint a ronggyal meztelen
 csikós és később egy juhász –
Kopárságával vad és szertelen
a táj; azzal jajong, hogy hallgatag.
 Felemel s rögtön megaláz.
 Üres, azáltal óriás.
…Se fa. A dombon csak egy vén akác
 éli száműzött életét,
villantja dereka fehér sebét;
 betegen is még elmatat,
 mint megtűrt vén cseléd.
Ő tetvezi ki az állatokat,
 a szelekre is ő vigyáz:
 minden kis szellőt rajtakap.
 Lebben, ledől a por
fehér fellege, mint könyvben a lap
 és ahogy eloszol
a kocsi mellől, újra ez a kép
 fordul eléd.
 A magas ég alatt
csak egy kétlábra álló csöppnyi vad,
egy ürge ugrásával gazdagabb.
 Mégis e síkokat lapozva
 egy népnek sorsát forgathatod át!
Itt tartogatja – ő tudja mi okra –
 egy ezredév emlékeit hazád.
Őskora lappang a szittyós laposba,
cserény villantja vissza Ázsiát.
 De ott az ól s a boglya-sor amott
 Európáig ballagott.
Utána kunyhó: vályog-skatulya;
 be sem vakolták a falát;
teteje nincs, előtte vad kutya
 őrzi a körmös pusztulást.
Aztán sokára egy tábla búza,
szőlő. Az árokparton egy család;
költözködik: mellette batyuja.
Napszámos tol egy sánta taligát.
 A népvándorlás leszakadt
 csapatai, úgy tengenek,
viszik hiába-szerszámaikat,
viszik, vagy hozzák a nincstelenek.
 – Hová? Haza?
 Hol ami őnekik haza?
Egy madár áll a nyári alkonyat
csúcsán; száz éve még sas lehetett.
Meresztve égre egy kerek szemét
csak néz a vén rét-alji kút –
Kakas, cséplőgép, zörgő kerekek
 jelzik a lomb közibe tért,
 a csecsemő-álmú falut.
 Mint kígyó tekereg
 belé nyugat felől az út
 s kiszopja belőle a vért.
*
 Ide hoztalak.
A dűlő-utakon, mint színfalak
 mögött, hol semmi díszlet,
csak por, huzat és egypár ingatag
kellék (kereszt) és őgyelgő alak,
 itt ismersz engem is meg;
szerelmem, itt ismered meg magad:
hogyan fűzöd sorsodba sorsomat.
Minden jelenség, minden mozdulat
eszméim része itt: egy gondolat,
szerepét váró akarat, ha még
 lehet miért. E nép
löki a vért szívembe, számba az igét.
 Hazugság vagyok, puszta kép
nélkülük, létre nem lehelt agyag;
s szívedbe is csak álmod, semmiség!
 Testem e nép, e táj –
Nem lehet szólnom, cselekednem,
néma vagyok és tehetetlen,
tetteim letörnek kezemről,
amig e szép anyag, amelyből
formáltattam és teremtettem,
 talpra nem áll,
 hogy felnövesszen.