ÜVÖLT…

Üvölt a zsarnok; dühe mint a szélé
 a fába friss erőnek:
úgy száll a népbe, érleli keménnyé.
 Fők, ágak emelődnek.
Emelkedik szivem példára; boldog,
 ajzott feszültség biztat –
neked köszönhetem, ki ellen felcsapódok!
 igy mérve, hogy ki is vagy,
s ki az, ki küldött, hogy beteljesítsed
 a próbát, mit reánk ró.
Büntettél – oldtad szolga-bűneinket,
 te forditott Megváltó!
Hát add ki mérged – már az is miénk lesz.
 – Mi leszel te, ürülten?
Mi a vihar, lent kúszva már beszédes
 megáradt csermelyünkben?
Szél voltál s felleg, mosni egeinken
 a gyáva multak mocskát.
De könnytől-vértől szutykosan most isten
 már elhajit, mint spongyát.