Nekünk, kiknek a vég, a bomlás ismerős, |
a szürke ég megforr, bugyogva úgy viszi |
| a napot, mint fövő tojást |
s a próbált lélek, érezve a sors szelét, |
| fölnyúlik, mint a láng szakad |
s a szakadó lelkű férfi, népe fölött |
| (hogy összefogja még magát) |
magához vonja mind a bajt, a szenvedést |
| (mellyel kis nép is egy világ) –: |
Krisztusként, zsákmányával széttárt karja közt |
| a végtelent ölelve küzd – |
|
nekünk, kiknek a számadás is ösmerős, |
a düh könnycseppjén át a táj megfintorul, |
| pisztoly-lyuk kél föl hold helyett |
s midőn a lélek – legyen teljes már a kép! – |
| a jaj előtt, hogy „nem birom!” |
zsoldost, pribéket, eszelős csürhét teremt, |
mocskolják fönnen azt a tiszta szenvedést |
| (hisz hasztalan volt, hasztalan!), |
hogy jajszavát, ha feltör mégis, hát röhej, |
| szitok, üvöltés fojtsa el – |
|
adja meg nékünk mégis szép kegyként a sors |
a szégyen és önmardosás vad elemeit, |
| mint gőzt – munkára váltani! |
hogy lázas főnkön vigaszul a kéz a tett |
még akkor is, ha tudja elménk: hasztalan |
| s szájunkon, az eltorzulón |
kitörni e szó rángatódzik: „nem birom!” |
| s a bomló lélek, mint a láng |
meg-megszakad: száll szebb részével fölfelé! – |
|
|