NAPLÓJEGYZETEK OTTHON

1
 Nem volt hó, ami elolvadjon,
eresz nem sír, ér nem nevet
kárörvendőn, ahogy a parton
alig bővülve lesiet.
 Nem törölgetnek, nem söpörnek,
mint máskor, szárítva a kátyút:
a napsugarak, ahogy jönnek,
porzó uton szedik a lábuk.
 Tiszta a táj. Nincs semmi dolga,
úri vendégként, gondtalan
áll, sétál a nap bólogatva
a határban, a faluban.
 Amire néz, visszakacsint rá:
a fű, a járomszeg, az ablak,
a nyúlfarknyi ezernyi villám
szőrén a jólfutó lovaknak.
 Lám, sárga már a barka bolyha,
minden helyén ragyog, csacsog,
már nem hiányzik, csak a gólya,
megszólal mindjárt: itt vagyok.
 Nézi a nincstelen a tiszta
bárányfelhők sor barázdáit –
kapáját azokba akassza?
csak ő nem szól; már nem vitázik.
2
 Csak ő és aki tudja sorsát,
fia, a költő hallgatag;
szívén, gondra övé az ország,
egy raj gazdasági adat.
 A szakbeszédek, mint a versek
álmot fűznek – ő gondol arra,
mit mulaszt el megint e nemzet;
pirulna is, ha ő szavalna.
 Mit mulasztott! A vízimalmok
kereke felnyög és forog.
Fordulna vén falvam is boldog
dologra; nyög csak és dohog.
 Dől ingyen a tavasz fölébe
s mint szél s folyó elfoly hiába –
Néz árván a paraszt elébe
és néz még árvábban utána.
 A háló, amellyel kifogná
mi három évszakban nyüzsög:
a föld, melyet – gondoljatok rá!
megigértetek, hol a föld?
 – A határt jártam. Olvasatlan
gyűrődött zsebemben az ujság.
Az új tanyákat olvasgatva
olvastam sorsod, árva ország.