GONDTALAN

Beleütöm még kezemet
itt is, ott is egy akadályba;
de mind könnyebben lépdelek
és szabadabban e világba.
 Csodálkozom és visszanézve
 becsülöm az árkot, a partot,
 a veszélyt, melynek meredélye
 csak tegnap is még visszatartott.
Micsoda baj vehet körűl,
hogy, mint rossz szövetségesek,
gondjaim észrevétlenül,
azok is elfelejtenek?
 Gondtalan és halk füttyszóval,
 mosolyogva megyek a falnak,
 s a falak kényszerült mosollyal
 megnyílanak és utat adnak.
Nincs parancsom, nincs jelszavam,
mint kit nem harc vár, de mulatság,
fülelem, mit zeng magasan
egy szálló cinke, a szabadság.
 Vonj kardot rám, a vizbe vágod,
 golyód ködön fütyöl keresztül,
 árnyékom veri szét a tábort,
 vezérestül és pribékestül.
Énekelj, költő – magamat
igy biztattam egykor a harcra;
vértet, acélnál biztosabb
sisakot daloltam magamra.
 Csikaszként szűkölő s gyülemlő
 aljnép közt, Igazság, hadadban,
 hangom és nevem külön feltör,
 ott harcol máris, halhatatlan.
Rab voltam én, vagy szökevény:
„bőröm a halál rabruhája”,
vallottam – már nem vallom én,
szűnik már szívem bujdosása.
 Szabadabban, mint álmaimban,
 szállok, pedig csak szavam szárnyal,
 mióta érzem, hogy megvivtam
 első csatám; az elmulással.