Villantja karmát s köd mögül a napot |
farkastorokként tátva, megint hüvös |
| halált lehel le ránk a kóbor |
| tél Buda halmairól, barátom! |
|
Itt van megint a nagy kerülő után! |
Föl-ette újra szép hegyeink arany |
| lombját – lapulva méri már, hogy |
| vesse magát a Dunán keresztül. |
|
…A tiszta utcán, a derüs üzletek |
között esővert földek ugar-szaga, |
| avar s a rajta csörtető vad |
| bűze lebeg – betör a vidéki |
|
faragatlan, zord, barmai közt lakó |
természet! – érzem lökdösődéseit, |
| törve utat haza a viharban. |
|
Futkos, kiáltoz, nincs az az oszlató |
rendőrcsapat, mely még az imént együtt |
| tolongó népből így kiűzze |
| mind a ruhája szerint gyanúsat. |
|
Ez a nagy ellen! Északi szél rekedt |
parancsuralmát, dührohamát hozó! |
| A többi mind nyomába jő csak, |
| mint had után keselyűk, hiénák. |
|
Ezzel dacolj, ezt vedd idegen, pogány |
importnak, ettől óvd fiaid, hazám! |
| külnegyedek terein, amerre |
|
szememre húzva vén kalapom, megyek |
falhoz lapulva, újra magányosan, |
| borús követként, ki hiába |
| hozta a hírt; keserűbbet visz még. |
|
|