Elérkezett az i. u. 2158-as esztendő, és Lou és Emerald Schwartz suttogva beszélgettek Lou családi lakásának erkélyén, Alden Village-ben, a 257. lakótömb hetvenhatodik emeletén. Alden Village egy New York-i lakótelep volt, azon a részen, amelyet valamikor Dél-Connecticutnak hívtak. Amikor Lou és Emerald összeházasodtak, Em szülei könnyezve azt mondogatták, május és december házassága ez; de most, amikor Lou százhúsz éves volt és Em kilencvenhárom, Em szüleinek be kellett ismerniük, hogy a házasság igazán jól sikerült.
     De azért Em és Lou életéből sem hiányoztak a bajok, s most éppen emiatt álldogáltak odakinn az erkélyen, a csípős levegőn.
     - Néha olyan dühbe gurulok, hogy úgy érzem, mindjárt fogom magam, és felhígítom az antigerazonját - mondta Em.
     - Ez természetellenes lenne, Em - mondta Lou -, ez gyilkosság lenne. Amellett, ha rajtakap minket, hogy pancsolunk az antigerazonjával, nemcsak kitagad bennünket, de a nyakamat is kitöri. Attól, hogy százhetvenkét éves, Nagypapa még mindig bikaerős.
     - Természetellenes? - mondta Em. - Ki tudja ma már, mi az, hogy természetes? Óóóó… nem hiszem, hogy valaha is rá tudnám szánni magamat, hogy felhígítsam az antigerazonját vagy ilyesmi, de a fenébe is, Lou, az ember nem tehet róla, ha eszébe jut. Nagypapa sose fog búcsút venni tőlünk, ha valaki nem segít neki egy kicsit. A mindenségit… úgy össze vagyunk zsúfolva, hogy az ember megfordulni is alig tud, és Verna majd belehal, úgy szeretne gyereket, és Melissa harminc évig nem szülhetett gyereket. Toppantott a lábával. - Már rosszul leszek, ha meglátom azt a ráncos vén pofáját, nézem, ahogy terpeszkedik az egyetlen külön szobában, elfoglalja a legjobb széket, eszi a legjobb kosztot, diktálja, hogy mit nézzünk a tévében, és dirigálja mindenkinek az életét azzal, hogy folyton megváltoztatja a végrendeletét.
     - Hát, azért végül is Nagypapa a családfő - mondta Lou, különösebb meggyőződés nélkül. - És nem tehet róla, hogy ilyen ráncos. Hetvenéves volt, mikor az antigerazont feltalálták. Itt fog ő hagyni bennünket, Em. Csak adjál rá neki időt. Ez az ő dolga. Tudom, hogy nehéz együtt élni vele, de légy türelmes. Nem lenne értelme olyasmit csinálni, ami felbosszantaná. Végül is jobb dolgunk van, mint bárki másnak, ott a rekamién.
     - Mit gondolsz, meddig fogunk még a rekamién aludni? Mikor választ új kedvencet magának? Két hónap a világrekord, nem?
     - Azt hiszem, papa meg mama aludtak rajta egyszer ennyi ideig.
     - Mikor fog már elbúcsúzni, Lou? - kérdezte Emerald.
     - Hát, azt mondogatja, hogy mindjárt az ötszáz mérföldes indianapolisi gyorsasági után abba fogja hagyni az antigerazont.
     - Igen… és ez előtt azt mondta, hogy majd az olimpia, az előtt majd a világbajnokság, és az előtt az elnökválasztás, s az előtt a mit tudom én mi. Ez mind csak ürügy volt, és egyik a másik után, már ötven éve. Én nem hiszem, hogy valaha is lesz külön szobánk, vagy megehetünk egy igazi tojást, vagy valami.
     - Na jó… mondd ki, hogy én egy csődtömeg vagyok! - mondta Lou. Mit tudok csinálni? Keményen dolgozom, és jól keresek, de gyakorlatilag az egészet elviszik adóba, honvédelemre meg nyugdíjra. És ha nem menne el adóba, mit gondolsz, hol találnék egy kiadó üres szobát? Iowában? Ki a fene akar Chicago mellett lakni?
     Em a nyakába borult.
     - Lou, szívem, dehogy vagy te csődtömeg. Isten a tanúm, hogy nem. Egyszerűen nem volt rá esélyed, hogy legyél valami, vagy szerezzél valamit, mert Nagypapa meg a nemzedéke nem búcsúzik el, és nem engedi, hogy más lépjen a helyébe.
     - Eegen, eegen - mondta Lou komoran. - De ezért éppenséggel nem lehet őket kárhoztatni, igaz? Úgy értem, kíváncsi vagyok, mi milyen gyorsan hagynánk abba az antigerazont, ha Nagypapa korában lennénk.
     - Néha azt kívánom, bárcsak ne is létezne ez a vacak, ez az antigerazon! - mondta Em szenvedélyesen. - Vagy bárcsak valami tényleg drága és nehezen megszerezhető anyagból készülne, ne iszapból meg pitypangból. Néha szeretném, ha az emberek csak úgy fognák magukat, és meghalnának, szabályosan, mint az óramű, anélkül hogy beszélni kellene róla, és nem maguk döntenék el, hogy meddig akarnak még itt lebzselni. Törvényt kellene hozni, hogy százötven éves koron felül senki ne vásárolhasson antigerazont.
     - Erre aztán nagy esély van - mondta Lou -, mikor a pénz meg a szavazatok többsége mind az öregeké. - Erősen az asszony szemébe nézett. - Te kész lennél fogni magadat és meghalni, Em?
     - Nahát, az isten szerelmére, hogy kérdezhetsz ilyet a feleségedtől! Szívem! Hiszen én még száz éves sem vagyok. - Könnyedén végigsimított a kezével feszes, fiatalos testén, mintegy bizonyítékul. - Életem legjobb évei még előttem vannak. De arra mérget vehetsz, hogy amikor eljön a százötven, a jó öreg Em fogja az antigerazonját, kiönti a mosogatóba, és nem veszi el mások elél a helyet… méghozzá mosolyogva.
     - Persze, persze - mondta Lou -, holtbiztos. Mind ezt mondják. És hányról hallottál, aki meg is tette?
     - Ott volt az a férfi Delaware-ban.
     - Nem fáradtál még bele egy kicsit, hogy folyton róla beszélsz, Em? Ez öt hónapja volt.
     - Jól van, na… akkor hát Winkler mami, mindjárt itt, ebben a tömbben!
     - Őt a metró ütötte el.
     - Mert ő pont ezt a módszert választotta a távozásra - mondta Em.
     - Akkor vajon mit akart azzal a hat csomag antigerazonnal, ami nála volt, amikor kinyiffant?
     Emerald fáradtan megrázta a fejét, és eltakarta a szemét.
     - Nem tudom, nem tudom, nem tudom. Csak azt tudom, hogy egyszerűen csinálni kell valamit. - Felsóhajtott. - Néha szeretném, ha meghagytak volna egypár betegséget, akkor megkaphatnék valamit, és ágyba kerülhetnék egy kicsit. Túl sok az ember! - kiáltotta, és szavai ezer meg ezer aszfaltburkolatos, felhőkarcolókkal körülvett udvarban zengtek fel és haltak el.
     Lou gyöngéden a vállára tette a kezét.
     - Naa… szívi, úgy nem szeretem látni, mikor így le vagy lombozódva.
     - Hiszen ha lenne egy kocsink, ahogy a régi szép időkben volt - mondta Em -, akkor elmehetnénk kocsikázni, és megszabadulhatnánk egy kicsit az emberektől. Huhuu! Azok lehettek a szép idők
     - Aha! - mondta Lou. - Amíg teljesen ki nem fogytak az összes fémek.
     - Beülnénk, odarobognánk a benzinkúthoz, és aszondanád: "Tőccsen föl!"
     - Kassa volt, mi… amíg el nem használtak minden kőolajat.
     - És rá se rántanánk semmire, elmennénk vidékre, kirándulnánk.
     - Aha… most már tündérországnak látszik az egész, igaz, Em? Nehéz elhinni, hogy valamikor tényleg annyi hely volt a városok között.
     - És mikor megéheznénk - mondta Em -, keresnénk magunknak egy vendéglőt, bevonulnánk, mint a nagyok, és aszondanánk: "Én azt hiszem, egy bifszteket eszem, rósejbnivel", vagy "Milyen máma a karaj?" - Megnyalta a száját, és csillogott a szeme.
     - Huhuu, fiam! - morogta Lou. - Hát egy hamburgerhez mit szólnál, Em, mustárral meg minden?
     - Mmmmmmmm.
     - Ha annak idején valaki finomított tengeri hínárral kínált volna minket, azt szemen köptük volna, mi, Em?
     - Vagy finomított fűrészporral - mondta Em.
     Lou makacsul próbálta megtalálni a dolgok derűsebb oldalát.
     - No de legalább annyit elértek, hogy most már nincs annyira tengeri hínár meg fűrészpor íze, mint eleinte; és aszongyák, tulajdonképpen sokkal egészségesebb, mint amit azelőtt ettünk.
     - Én pompásan éreztem magam! - mondta Em indulatosan. Lou vállat vont.
     - Hát, tudomásul kell venned, hogy a világ képtelen lenne tizenkét milliárd embert eltartani finomított tengeri hínár és fűrészpor nélkül. Komolyan, ez igazán csodálatos dolog. Azt hiszem. Azt mondják.
     - Azt mondják, ami éppen eszükbe jut - mondta Em. - Lehunyta a szemét. - A kutyafáját… emlékszel, milyen volt vásárolni, Lou? Emlékszel, hogy törték magukat az üzletekben, hogy az emberek vásároljanak valamit? Az embernek nem kellett megvárni, amíg meghal valaki, hogy szerezhessen magának egy ágyat vagy székeket vagy egy kályhát vagy ilyesmit. Az ember csak bement… és hipp-hopp! megvette magának, amit csak akart. Huhuu, de szép is volt, amíg el nem használtak minden nyersanyagot. Én még kis taknyos voltam akkor, de olyan tisztán emlékszem rá.
     Lou leverten az erkély korlátjához lépett, és felnézett a végtelenség fekete bársonyán ragyogó tiszta, hideg csillagokra.
     - Emlékszel, Em, mikor majd megőrültünk a science fictionért? A tizenhetes járat indul a Marsra a tizenkettes rakétaállásról. Beszállás! A műszaki személyzet kivételével mindenki szíveskedjék a fedezékben maradni. Tíz másodperc… kilenc… nyolc… hét… hat… öt… négy… három… kettő… egy! Főhajtómű! Buuuumm!
     - Minek is izgatjuk magunkat, hogy mi folyik itt a földön? - mondta Em, és ő is felnézett a csillagokra. - Néhány év múlva mindnyájan kirepülünk az űrbe, hogy egy új bolygón újra kezdjük az életet.
     Lou fölsóhajtott.
     - Csak éppen az a nagy helyzet, hogy valami olyasmi kell hozzá, ami kétszer akkora, mint az Empire State Building, hogy egyetlen tetves gyarmatost eljuttassanak a Marsra. És ha fizet még néhány milliárd dolcsit, akkor magával viheti a feleségét meg a kutyáját is. Ezzel aztán el lehet intézni a túlnépesedést… Kivándorlással!
     - Lou?…
     - Hmmm?
     - Mikor lesz az ötszáz mérföldes indianapolisi gyorsasági?
     - Ööö… a Győzelem Napján, május tizenharmadikán.
     Az asszony az ajkába harapott.
     - Szörnyeteg vagyok, hogy megkérdeztem?
     - Nem, azt hiszem, nem nagyon. Mindenki megnézte a lakásban a biztonság kedvéért. - Nem akarok szörnyeteg lenni - mondta Em -, de időnként egyszerűen muszáj beszélni ezekről a dolgokról, hogy az ember kiadja magából.
     - Hát persze. Jobban érzed magad?
     - Igen… és nem fogom többé elveszteni az önuralmamat, és olyan kedves leszek hozzá, amilyen csak bírok.
     - Ez a beszéd, Em.
     Kihúzták magukat, és bátor mosollyal bementek a lakásba.

Álla a kezén, keze botjának fogantyúján, Schwartz nagypapa ingerülten bámulta a szobán uralkodó másfél méteres tévéképernyőt. A képernyőn egy kommentátor éppen összefoglalta a nap eseményeit. Nagypapa átlagosan fél percenként odakoppantott botja végével a padlóra, és felkiáltott:
     - Egy fenét! Ezt mi már száz évvel ezelőtt is csináltuk.
     Amikor bejöttek az erkélyről, Emerald és Lou kénytelenek voltak az utolsó sorba ülni, Lou apja és anyja, bátyja és sógornője, fia és menye, unokája és annak felesége, másik unokája és annak térje, dédunokája és felesége, unokaöccse és annak felesége, másodunokaöccse és felesége, másodunokahúga és annak férje, valamint dédunokaöccse és annak felesége mögé. No és persze Nagypapa mögé, aki legelöl ült, mindenki előtt. Nagypapa kivételével, aki kissé töppedt volt és hajlott hátú, az antigerazon előtti mércével mérve valamennyien körülbelül egykorúnak látszottak - mintha valahol húszas éveik végén, harmincas éveik elején jártak volna.
     Eközben, mondta a kommentátor, az iowai Council Bluffs még mindig a tragédia fenyegetésében élt. A mentésben részt vevő kétszáz kimerült önkéntes azonban nem volt hajlandó feladni a reményt, és fáradhatatlanul tovább ásott hogy kiszabadítsa a száznyolcvanhárom éves Elbert Haggerdot, aki két napja szorult be a…
     - Szeretném, ha valami vidámabbra kapcsolna át - súgta Emerald Lou fülébe.
     - Csend! - ordított Nagypapa. - Aki legközelebb kitátja azt a nagy pofáját, amikor megy a tévé, azt úgy kitagadom, hogy ott találja magát egy dollár nélkül - hangja itt hirtelen ellágyult és mézesmázos lett -, amikor Indianapolisban meglengetik a pályán azt a kockás zászlót, és a jó öreg Nagypapa felkészül a Nagy Utazásra. - Érzelmesen szipákolt, miközben örökösei kétségbeesett erőfeszítéssel próbálták a legcsekélyebb zajt is elkerülni. A kilátásba helyezett Nagy Utazás izgalmát számukra némileg tompította az a tény, hogy a Nagypapa ezt ötven éve átlag naponta egyszer szóba hozta.
     Dr. Brainard Keyes Bullard, mondta a kommentátor, a Wyandotte College rektora, ma este tartott beszédében kijelentette, hogy a világ bajainak nagy részét arra a tényre lehet visszavezetni, hogy az ember önmagáról való ismeretei nem tartottak lépést a fizikai világról szerzett ismereteivel.
     - Egy fenét! - mondta Nagypapa. - Mi már száz évvel ezelőtt is ezt mondtuk.
     Ma este Chicagóban, mondta a kommentátor, ünnepséget rendeznek a Chicagói Szülészeti Klinikán. Az ünnepség díszvendége Lowell W. Hitz, kora nulla év. A ma reggel született Hitz a huszonötmilliomodik gyermek, aki a klinikán jött a világra. A kommentátor arca elhalványult, és a képernyőn megjelent az ifjú Hitz, aki dühösen ordított.
     - Nahát - súgta Lou Emeraldnak -, mi már száz évvel ezelőtt is ezt mondtuk.
     - Hallottam! - üvöltötte Nagypapa. Kikapcsolta a televíziót, kővé meredt leszármazottai némán bámulták az üres képernyőt. - Te, te ott, kölyök…
     - Én nem gondoltam semmi rosszat - mondta Lou.
     - Hozzátok ide a végrendeletemet. Tudjátok, hol van. Ti, kölykök, mind tudjátok, hol van. Hozd ide, fiú!
     Lou leverten bólintott, és mire észbe kapott, már a hallban járt, óvatosan kerülgetve az ágyakat útban Nagypapa szobája, az egész Schwartz lakás egyetlen külön szobája felé. A lakásban ezen kívül még a következő helyiségek voltak: a fürdőszoba, a nappali meg egy széles, ablaktalan hall, amelyet eredetileg étkezőhelyiségnek szántak, és egyik végén parinyi főzőfülke csatlakozott hozzá. A hallban meg a nappaliban hat matrac meg négy hálózsák volt szanaszét leterítve, a tizenegyedik házaspár, a pillanatnyi kedvenc pedig a nappaliban, a rekamién helyezkedett el.
     A végrendelet ott feküdt Nagypapa íróasztalán maszatosan, szamárfülesen, összelyukasztgatva, telefirkálva a toldalékok, törlések, vádaskodások, feltételek, intelmek, tanácsok és házi használatra szánt filozofálgatások százaival. "Ez a dokumentum - emlékezett Lou - ötven év naplója két árkusra összezsúfolva: egy mindannapos küzdelem zűrzavaros, olvashatatlan hajónaplója." Lout ezen a napon fogja tizenegyedszer kitagadni, és alighanem vagy hathónapi kifogástalan viselkedésébe fog kerülni, amíg újra ígéretet kap, hogy részesedni fog a hagyatékból.
     - Fiú! - kiabált utána Nagypapa.
     - Jövök már! - Lou visszarohant a nappaliba, és átnyújtotta Nagypapának a végrendeletet.
     - Tollat! - vezényelt Nagypapa.
     Tüstént tizenegy tollat nyújtottak feléje, minden házaspár egyet.
     - Nem ezt a csöpögd vacakot - mondta félrelökve Lou tollát. - Aha, ez egy rendes toll. Derék fiú vagy, Willy! - Willy tollát fogadta el. Erre az útmutatásra vártak mindannyian. Tehát Willy, Lou apja lesz az új kedvenc.
     Willy, aki csaknem olyan fiatalnak látszott, mint Lou, bár száznegyvenkét éves volt, csak meglehetősen gyatrán tudta eltitkolni az örömét. Szégyenlős pillantást vetett a rekamié felé, amely most az övé lesz, s amelyről Lounak és Emeraldnak vissza kell költözniük a hallba, a létezd legrosszabb helyre, a fürdőszoba ajtaja mellé.
     Nagypapa egyetlen pillanatát sem mulasztotta volna el az izgalmas drámának, amelynek S maga volt a szerzője, és mindent beleadott saját, jól ismert szerepébe, ami csak tőle telt. Összeráncolta a homlokát, úgy követte ujjával a sorokat, mintha most látná először a végrendeletet. Harsányan és olyan mély, nagyképű, monoton hangon olvasta fel, akár egy templomi orgona leragadt pedálbasszusa:
     "Én, Harold D. Schwartz, Alden Village-i lakos (257. tömb, New York City), ezennel elrendelem, kinyilvánítom és kijelentem, hogy ez a végső akaratom és testamentumom, azáltal egyben visszavonván minden korábbi végrendeletet és záradékot, melyet ez idáig bármikor tettem." - Fontoskodva kifújta az orrát, aztán folytatta. Nem hagyott ki egyetlen szót sem, sokat viszont a nyomaték kedvéért megismételt - különösen a temetésére vonatkozó, egyre bonyolultabbá váló rendelkezéseket ismételgette.
     Amikor az idevágó rendelkezések végére ért, Nagypapának úgy elszorították az érzelmek a torkát, hogy Lou már-már arra gondolt, talán el is fogja felejteni, miért is szedette elő a végrendeletet. De Nagypapa hősiesen visszafojtotta háborgó érzelmeit, és miután egy teljes percig húzgált a szövegből, elkezdett egyszerre írni és beszélni. Amit mondott, azt Lou is el tudta volna mondani helyette, olyan gyakran hallotta már.
     - Sok-sok szívszaggató fájdalomban volt részem, mielőtt elköltöztem e siralom völgyéből egy jobb hazába - mondta és írta Nagypapa -, de aki a legmélységesebb, legfájdalmasabb sérelmet okozta nekem, az… - Végignézett a csoporton, megpróbált visszaemlékezni rá, ki is volt a gonosztevő.
     Mindenki segítőkészen Loura nézett, aki reményvesztetten feltartotta a kezét. Nagypapa bólintott, most már emlékezett. Befejezte a mondatot:
     …az dédunokám, Louis J. Schwartz volt.
     - Unokája - mondta Lou.
     - Ne kötözködj. Eléggé nyakig vagy így is a pácban, kölyök - mondta Nagypapa, de azért kijavította ezt a csekélységet. Ettől kezdve pedig egyetlen hiba nélkül ment végig a kitagadás megfogalmazásán, melynek okául a tiszteletlenséget és a kötözködést jelölte meg.
     A következő bekezdésből, abból, amelyben ekkor vagy akkor már mindenki szerepelt a családtagok közül, kihúzta Lou nevét, és helyette Willyt tette meg a lakás és - mind közt a legzsírosabb falat - a külön hálószobában álló dupla ágy örökösének.
     - Nahát! - mondta Nagypapa sugárzó vigyorral. Kihúzta a végrendelet alján álló dátumot, helyébe odaírta az újat, méghozzá órára, percre. - Hát… itt az ideje, hogy megnézzük a McGarvey családot. - A McGarvey család egy tévésorozat volt, amelyet Nagypapa hatvanéves kora óta, azaz százhúsz éve soha nem mulasztott el. - Már alig várom, hogy most mi fog történni - mondta.
     Lou otthagyta a csoportot, és lefeküdt a kínok ágyára, a fürdőszobaajtó mellé. Néhány pillanat múlva halk, gurgulázó hangot hallott. Mintha kiöntöttek volna valamit a mosdó lefolyójába. Hirtelen átvillant az agyán, hogy Em biztos kiborult, és most valami drasztikus lépésre készül Nagypapa ellen.
     - Em? - suttogta a vékony falnak. Válasz nem jött, és Lou nekilódult az ajtónak. Az ócska zár, melynek nyelve alig-alig fogott, csak egy pillanatig tartott, aztán az ajtó befelé lódult.
     - Morty! - szisszent fel Lou meghökkenve.
     Mortimer, Lou dédunokája, aki nemrég nősült, és hozta haza újdonsült feleségét a Schwartz háztartásba, meglepve és zavartan nézett Loura. Berúgta a lábával az ajtót, de addigra már Lou meglátta, hogy mi van a kezében: Nagypapa óriási, családi méretű antigerazonos palackja - félig már üresen. Morty éppen csapvízzel töltötte fel.
     Morty pár pillanat múlva kijött, dacosan Lou arcába bámult, aztán szó nélkül elhaladt mellette, és visszament csinos asszonykájához.
     Lou meg volt döbbenve, nem tudta, mi a csudát csináljon. Azt nem engedhette, hogy Nagypapa a fölhígított, hatástalan antigerazont szedje: de ha figyelmezteti Nagypapát a dologra, akkor holtbiztos, hogy Nagypapa gyötrelemmé teszi a lakásban az életet, amely addig pusztán csak elviselhetetlen volt.
     Lou bekukkantott a nappaliba, és látta, hogy a Schwartz família, köztük Emerald is, pillanatnyilag pihen, és élvezi, hogy a McGarvey család hogyan paccolja el a saját életét. Belopakodott a fürdőszobába, bezárta az ajtót, ahogy csak lehetett, és elkezdte Nagypapa palackjának a tartalmát beleönteni a mosdóba. Meg akarta ugyanis újra tölteni erős, hígítatlan antigerazonnal a polcon álló huszonkét kisebb palackból. A félgallonos palacknak azonban olyan szűk volt a nyaka, hogy Lou úgy érezte, az örökkévalóságig fog tartani, amíg kiüríti. És idegességében azt képzelte, hogy a kulcslyukon keresztül meg az ajtó alatt szétárad a lakásban az antigerazon szinte észrevehetetlen, Worcester-szószra emlékeztető szaga.
     Glukk-glukk-glukk-glukk - kotyogott a palack egyhangúan. Hirtelen zene harsant fel a nappaliból, aztán mormoló hangok hallatszottak, és széklábak sikárolták a padlót. Ezzel véget ért, mondta a tévébemondó, szomszédaink, a McGarvey család életének 29 121-dik fejezete. Léptek indultak kifelé a hallba. Kopogtak a fürdőszoba ajtaján.
     - Egy pillanat - kiabált ki Lou vidáman. Kétségbeesetten rázogatni kezdte a hatalmas palackot, megpróbálta gyorsabban kiönteni. Tenyere megcsúszott a nedves üvegen, és a súlyos palack szilánkokra tört a kőpadlón.
     A fürdőszoba ajtaja fölpattant. Nagypapa kábultan bámulta a rombolás zűrzavaros maradványait.
     Louval forgott a világ. Lekötelezően mosolygott, és mivel semmi nem jutott eszébe, ami akár csak távolról is gondolatra emlékeztetett volna, várta, hogy Nagypapa beszéljen.
     - Ejnye, fiú - mondta végül Nagypapa -, úgy látszik, lesz egy kis takarítanivalód. És ez volt minden, amit mondott. Sarkon fordult, könyökével utat tört magának a tömegben, és bezárkózott a hálószobájába.
     A többi Schwartzok még egy pillanatig hitetlenkedve, némán bámultak Loura, aztán sietve visszamentek a nappaliba, mintha rájuk ragadna valami ebből az iszonyatos bűnből, ha túl sokáig néznék. Morty egy kicsit tovább maradt, és furcsa, bosszús pillantást vetett rá. Aztán ő is bement a nappaliba, és már csak Emerald állt a fürdőszoba ajtajában. Az asszony arcán patakzottak a könnyek.
     - Ó, szegény báránykám… kérlek, szedd össze magad. Az én hibám volt. Én vettelek rá erre.
     - Nem - mondta Lou, végre megtalálva a hangját -, nem te, igazán. Em, én becsszóra csak…
     - Nekem nem kell magyarázkodnod, szívem. Én melletted vagyok, nem számít, akármiben. - Megcsókolta Lou arcát, és a fülébe súgta: - Nem lett volna ez gyilkosság, szívi. Nem halt volna bele. Nem csináltál semmi borzasztót. Ez csak olyan állapotba hozta volna, hogy bármikor mehetne, ha isten elszólítja. És isten várja őt.
     - Most mi lesz, Em? - kérdezte Lou síri hangon. - Mit fog csinálni?
     Lou és Emerald félelmükben egész éjjel nem tudtak aludni, várták, hogy Nagypapa mit fog csinálni. De a szentséges hálószobából egy árva hang sem jött. Aztán hajnal előtt két órával elszenderedtek.
     Hatkor már újra fenn voltak, mert ez volt az az idő, amikor az ő nemzedékük a konyhában megehette a reggelijét. Egyikük sem szólt egy szót sem. Húsz percük volt az evésre, de rossz éjszakájuk annyira eltompította a reflexeiket, hogy alig nyeltek le kétfalatnyi tojásízű finomított tengeri hínárt, máris letelt az idejük, és át kellett adniuk a helyet fiuk nemzedékének.
     Aztán, mivel a legutóbb kitagadottól ezt követelte a szokás, nekifogtak elkészíteni Nagypapa reggelijét, melyet hamarosan be kellett vinni neki. Tálcán, az ágyba. Megpróbálták vidáman felfogni a dolgot. Az egész feladatban az volt a legnehezebb, hogy bizisten valódi tojásokkal, szalonnával és olajos margarinnal kellett bánniuk, ezekre költötte ugyanis Nagypapa tekintélyes vagyonának majdnem teljes jövedelmét.
     - Hát én nem fogok pánikba esni - mondta Emerald -, amíg nem vagyok benne biztos, hogy van miért pánikba esnem.
     - Talán nem is tudja, mit törtem össze - mondta Lou reménykedve.
     - Valószínűleg azt gondolja, hogy az órád üvegjét - mondta Eddie, a fiuk, apatikusan piszkálgatva a kukoricakása-szerűre finomított fűrészporból készült pogácsát.
     - Ne gúnyolódj az apáddal - szólt rá Em -, és ne beszélj teli szájjal.
     - Szeretném én azt az embert látni, aki a szájába vesz ebből a vacakból egy falatot, és nem mond semmit - mondta Eddie, aki hetvenhárom éves volt. Fölnézett az órára. - Azt tudjátok, hogy ideje bevinni Nagypapának a reggelit.
     - Aha, igen, ideje - mondta Lou bágyadtan. Vállat vont. - Add ide a tálcát, Em. - Menjünk be mind a ketten.
     Amikor, ajkukon bátor mosollyal, lassan odasétáltak a tálcával, a hosszú képű Schwartzok tágas félkörben álldogáltak a hálószoba ajtaja körül.
     Em bekopogott.
     - Nagypapa! - mondta vidáman - kéész a reggelii!
     Semmi válasz. Újra bekopogott, erősebben.
     Az ajtó fölnyílt a keze alatt. A szoba közepén a puha, tágas, széles mennyezetes ágy - minden Schwartz szemében az édes hajcsi-hajcsi szimbóluma - üres volt.
     A halál lehelete, amelyről a Schwartzok mindeddig annyit sem tudtak, mint a zoroaszteriánizmusról vagy a sepoy lázadás okairól, most mindenkinek elnémította a hangját, lelassította a szívverését. A megilletődött örökösök gyöngéden elkezdtek a bútorok alatt és a függönyök mögött kotorászni, hogy megkeressék azt, ami Nagypapában, a nemzetség ősatyjában, halandó volt.
     De Nagypapa nem a földi porhüvelyét hagyta maga után, hanem egy cédulát. Lou találta meg végül az öltözőasztalkán, a papírnehezék alatt, amely megbecsült emlék volt a 2000. Évi világkiállításról. El-elcsukló hangon, hangosan olvasta fel.
     "Valaki, akinek annyi éven át adtam szállást és fedelet, akit megtanítottam minden jóra, ami csak tőlem telt, tegnap este nekem esett, mint egy veszett kutya, és felhígította az antigerazonomat, vagy legalábbis megpróbálta. Már nem vagyok fiatal. Már nem bírom úgy elviselni az élet nyomasztó terheit, ahogyan valamikor tudtam. Így a tegnap esti keserű élmény után búcsút mondok nektek. A világ gondjai hamarosan lehullnak rólam, mint a töviskorona, és végre megismerhetem a békét. Mire ezt megtaláljátok, én már nem leszek itt."
     - Nahát - mondta Willy megtörten -, még azt se láthatta meg, hogy mi lesz az ötszáz mérföldes indianapolisi versenyen.
     - Se a világbajnokságon - mondta Eddie.
     - Se azt, hogy Mrs. McGarvey visszakapja-e a szeme világát.
     - Van itt még más is - mondta Lou, és újra elkezdte hangosan olvasni: - "Én, Harold D. Schwartz… ezennel elrendelem, kinyilvánítom és kijelentem, hogy ez a végső akaratom és testamentumom, ezáltal egyben visszavonván minden korábbi végrendeletet és záradékot, amelyet ez idáig bármikor tettem."
     - Nem! - ordított fel Willy. - Már megint? Azt nem!
     "Ezennel kikötöm - olvasta Lou -, hogy tulajdonom és vagyonom, legyen az bármiféle és bármifajta, ne kerüljön felosztásra, hanem úgy rendelkezem és hagyatkozom, hogy legyen az ivadékaim közös tulajdona, nemzedékre való tekintet nélkül, egyenlő részben és egyenlő arányban."
     - Ivadék? - kérdezte Emerald.
     Lou egyetlen karmozdulattal egybefoglalta a Schwartzok sokaságát. - Ez azt jelenti, hogy ez az egész rohadt kupleráj köztulajdon. Minden szem azonnal az ágyra szegeződött.
     - Ténylegesen - mondta Willy, a jelenlévők közül a legidősebb - ez pontosan ugyanaz, mint a régi rendszer: a legidősebb a családfő, itt van a főhadiszállása, és…
     - Szeretném én azt látni! - mondta Em. - Lou éppen úgy tulajdonos, mint te, annyi jár neki, mint neked, és én aszondom, ez a legidősebbnek jár, aki még dolgozik. Te egész nap itt szundikálhatsz, és várod a nyugdíjadat, szegény Lou meg hazatámolyog munka után kimerülve, és…
     - Nem hagyhatnátok, hogy valaki, akinek soha nem volt semmiféle magánélete, végre kapjon belőle egy icipicit? - vágott közbe Eddie indulatosan. - A fene egye meg, ti öregek gyerekkorotokban rengeteget lehettetek egyedül. Én itt születtem és itt nőttem fel ebben a rohadt kaszárnyában, a hallban! Mi volna…
     - Igen? - mondta Morty. - Hát persze, nektek mindnyájatoknak nagyon nehéz volt, a szívem vérzik érettetek. De próbáljatok csak nászútra menni a hallba, az aztán a kéjmámor!
     - Csönd! - üvöltötte Willy parancsolóan. - Aki legközelebb kitátja a száját, hat hónapra a fürdőszoba mellé kerül. Most tisztuljatok a szobámból. Gondolkodni akarok. A váza néhány hüvelykkel a feje fölött törött szilánkokra a falon. A következd pillanatban kitört az általános pankráció: minden házaspár csatába szállt, hogy minden más házaspárt kihajítson a szobából. A taktikai helyzet villámgyors változásainak megfelelően alakultak és bomlottak fel a harci szövetségek. Emet és Lout kiszorították a hallba, ahol aztán csatarendbe szervezték azokat, akik hasonló helyzetbe kerültek, majd újra megrohamozták a hálószobát.
     Kétórai harc után zsaruk özönlöttek be a lakásba.
     A következő félórában a járőrkocsik meg a mentőautók elszállították a Schwartzokat. Utána a lakás csöndes és tágas lett.

Egy óra múlva a zavargások utolsó mozzanatairól készült filmeket már sugározta a televízió a Keleti Tengerpart 500 000 000 elragadtatott nézőjének.
     A 257. lakótömb 76. emeletén a kétszoba-hallos Schwartz lakás csöndjét csak a nyitva hagyott televízió zavarta meg. A levegőt újra betöltötte az összetűzés zaja, az üvöltözés, a fájdalomkiáltások, az ütések csattanása, csak immár ártalmatlanul, a hangszóróból.
     A csata megjelent a rendőrőrszoba televíziójának képernyőjén is, ahol a Schwartzok és őrzőik feszült, szakszerű érdeklődéssel nézték végig.
     Em és Lou egymás melletti, négyszer nyolcas cellákba kerültek, és békésen elnyúltak a priccseiken.
     - Em… - szólt át Lou a válaszfalon -, neked is van saját külön mosdód?
     - De van ám. Mosdó, ágy, villany… komfort. Haha! És mi azt hittük, hogy már Nagypapa szobája is valami. Vajon meddig tarthat ez a paradicsom?
     - Kopogd le - mondta Lou -, az ügyvéd megpróbál kibulizni nekünk egy évet.
     - Fincsi - mondta Em álmodozva. - Kíváncsi vagyok, milyen protekció kellene ahhoz, hogy az ember magánzárkát kapjon?
     - Na jól van, most már pofa be - mondta a smasszer -, mert mindjárt kiszórom cakkpakk az egész bandát. És mindenekelőtt: aki egy szót is kifecseg odakinn, hogy milyen jó a börtönben, az sose jön vissza!
     Az őrizetesek azonnal elnémultak.
     A Schwartz lakás nappali szobája egy pillanatra elsötétült, amikor a zavargásról szóló képsort lekeverték. Aztán úgy jelent meg a bemondó arca a képernyőn, mint a felhők mögül előbukkanó Nap.
     És most, barátaim, mondta a bemondó, rendkívüli üzenetem van az Önök számára az antigerazon előállítóitól, egy üzenet, amely mindnyájuknak szól százötven éven felül Netán hátrányos helyzetbe kerültek társadalmilag, mert megráncosodtak, merevek az izületeik, kifakult vagy kihullott a hajuk? S mindez csak azért, mert ezek a problémák akkor jelentkeznek, amikor még nem fejlesztették ki az antigerazont? Nos, ha így van, nem kell tovább szenvedniük, nem kell többé azt érezniük, hogy megbélyegzettek és kirekesztettek.
     Több éves kutatások után az orvostudomány most kifejlesztette a szuper-antigerazont! Hetek, igen, hetek alatt olyan fiatalos lesz a külsejük, olyan fiatalosan fogják magukat érezni, és olyan fiatalosan fognak viselkedni, akár az ükunokáik! Ki ne fizetne szívesen 5000 dollárt, hogy pontosan olyan legyen, mint mindenki más? Nos, nem kell ennyit fizetniük. A fiatalság szikrázó vonzerejének visszaszerzése átlagosan nem kerül ötven dollárba sem, írjanak azonnal az ingyenes próbacsomagért! írják fel a nevüket és a lakcímüket egy egydolláros levelezőlapra, és címezzék meg a következőképpen: SZUPER. Pf. 500000, Schenectady, N. Y. Nem felejtették el? Megismétlem: SZUPER. Pf… A bemondó szavait ritmikusan festette alá Nagypapa töltőtollának percegése, azé a töltőtollé, amelyet Willy adott oda neki előző este. Néhány perccel azelőtt jött meg az Üres Órák nevű kocsmából, ahonnan az Alden Village Parknak nevezett aszfalttengeren át pompás kilátás nyílt a 257. lakótömbre. Telefonált takarítónőért, hogy jöjjön, és szedje rendbe a lakást, aztán megbízta a város legjobb ügyvédjét, hogy ítéltesse el a leszármazottait. Nagypapa ezután a televízió elé tolta a rekamiét, hogy fekve nézhesse a képernyőt. Évek óta arról álmodozott.
     - Schen-ec-ta-dy - szótagolta Nagypapa. - Megvan. - Figyelemreméltóan megváltozott az arca. Arcizmai mintha ellazultak volna, a régi feszes, indulatos vonások alól jószívűség és lelki nyugalom bújt elő. Pont olyan volt, mintha már meg is érkezett volna a szuper-antigerazon próbacsomagja. Amikor a televízióban mulattatta valami, nemcsak éppen egy milliméternyit húzta el vékony ajkát, hanem szélesen, felszabadultan mosolygott. Az élet szép! Alig várta, hogy meglássa, mit hoz a jövő.