Frank Herbert
   Szerencsés menekülés
  
  
  
  
  
   - Szökésbiztos börtönt nem lehet építeni - hajtogatta magában. Roger Deirutnak hívták, százötven centiméter magas volt, negyvenkét kiló. Fekete haja, keskeny arca, hosszú orra és széles ajka volt. Mélyen ülő szeme inkább tükrözte, mint összegyűjtötte a látottakat.
   Deirut jól ismerte börtönét, a D-szolgálatot. Úgy élt a szolgálat béklyójában, mint az olyan ember, aki az otthoni támogatást élvezve szendereg függőágyában, valamely trópusi fürdőhely pálmafáinak árnyékában azt hajtogatva, hogy fordul a szerencsekerék, és egy napon el kell hagynia kiváltságos helyét.
   Nem áltatta magát azzal, hogy a szolgálati űrhajó függőágy, vagy hogy az űr trópusi üdülőhely. Megvolt azonban a gondtalan állása, és az űrhajók mindegyike kényelmes kuckó volt, egy utas számára tökéletesen berendezve.
   Deirut csak sokára értette meg, hogy a börtön rácsait minden pilóta a tudatában hordja. Amint a Capella támaszpont mögötti űrt megcélozva elindult, úgy érezte, hogy ezeket a rácsokat nemcsak behelyezték, hanem szinte be is építették, sőt odahegesztették a lelke mélyére. Először a pszichologizátor és a hipnotikus alvásgyorsító készülékek kezelőiben kereste a hibát, amiért nem programozták be újra a készüléket minden kutatóút után. Elhitette magával, hogy a pszichologizátor-készülék tesz valamit a tehetetlen pilótákkal, s kiváltja azt a kényszerhatást, amit ők "lökésnek" neveztek.
   Néhány fiatal pilóta egy ideig sikeresen elkerülte a "lökést" - talán edzettebb volt a lelkük -, de a pszichologizátor előbb-utóbb őket is elkapta. A "lökés" közönséges kényszerítés volt, amely meghatározta, hogy a D-űrpilóta mennyi időt tölthet kint az űrben, mielőtt megfordul és hazarepül.
   - Ezúttal lerázom magamról ezt a nyűgöt - mondta magában Deirut. Tudta, hogy hangosan beszél, de előzőleg kikapcsolta komputerjének érzékelőit, így szórakozott mormogása a semmibe szállt.
   Műszerei pontosan megállapították, hogy a Grand Nuage gázfelhő derengett előtte, mint egy csillagokra borított, szakadozott rongydarab. Vészesen közel kellett alámerülnie a felhő alsó, sűrűbb rétegeihez, de ez is része volt a kockázatnak, a mit vállalt.
   Pilótatársa és egykori barátja, Bingaling Benar félcédulásnak nevezte, amikor Deirut közölte vele, hogy meg akar birkózni a felhővel.
   - Próbáltad ezt már valaha? - kérdezte Bingaling.
   - Egyszer már akartam, de aztán másképp határoztam - mondta Deirut.
   - Nagyon le kell lassítanod, úgyszólván bele kell vánszorognod - mondta Bingaling. - Öregem, én ott egyszer nyolcvanegy napig kibírtam, de aztán jött a "lökés" a maga teljes valóságában, és képtelen voltam tovább folytatni, hazajöttem. Egyébként semmi más, csak felhő az egész úton át.
   Az űrhajó műszerei szerint Bingaling végtelen felhője egyre nagyobb lett. De a felhő az űrnek olyan részét zárhatja magába, mely napok ezreit rejti. Nyolcvanegy nap! - gondolta Deirut.
   - Legfeljebb kilencven nap, amit az ember ott kibír - folytatta Bingaling. - Én mondom neked, abban a felhőben még rosszabb. Gyakorlatilag ahogy beérsz, abban a pillanatban megkapod a "lökést".
   Deirut lecsökkentette a sebességet, és űrhajója orrával lassan behatolt az első ritkásabb rétegbe. Tudta, hogy nem ismeretlen a felhő összetétele. Hidrogén, de olyan sűrűségben, hogy öngyilkosság benne a gyorsabb repülés.
   - Az elmélet szerint - mondta Bingaling - a felhő egy születendő csillag. Egy szép napon robban, és csillagtömeggé sűrűsödik.
   Deirut ránézett a műszereire. Úgy érezte, mintha az űrhajó a saját idegpályáinak a meghosszabbítása lenne. Hajója az űrnaszád-osztályba tartozott, kétszázötven méter hosszú volt. Emiatt Deirut és társai csak trágár néven emlegették. Az űrhajótest az orrtól a hajtóművekig olyan műszerekkel volt telezsúfolva, amelyek meg tudták állapítani, hogy egy bolygó alkalmas lehet-e az emberi élet befogadására. A Deirut kabinja mögötti rekeszben voltak mélyhűtött állapotban a kísérleti alanyok: két pár rhesusmajom és tíz pár fehér egér.
   A D-űrpilóták határozottan állították, hogy több bolygót népesítettek be rhesusmajmokkal és fehér egerekkel, mint emberi lényekkel.
   Deirut átkapcsolt a hátsó hajtóművekre. Már egy órája a felhőben repült, és az ismerős csillagok kezdtek köddé foszlani mögötte. A zavartság első jeleit érezte, még nem a "lökést", csak nyugtalanságot.
   Megérintette a vállán levő, kérdőjel formájú jelvényt. A rézhuzalokon kitapintotta a zöld korróziós réteget. Meg kellene tisztítanom - gondolta. De tudta, hogy úgysem teszi meg. Körülnézett a pilótakabinban: felbontatlan ételdobozok, kávé- és zsírfoltok a számítógép előlapján, piszkos munkaruhák a szerelőpad alá gyömöszölve. Lehangoló kép tárult elébe.
   Deirut tudta, hogyan vélekednek róla és pilótatársairól a szolgálat legelső emberei.
   "A vagányokból lesznek a legjobb felderítők." Ez alapigazság volt, de a vagányoknak is megvolt a maguk hibája. Semmibe vették a szabályzatot, fintorogtak a kötelező formaságokon, nem tartották be a menetrendeket, kinevették a felderítési útiterveket... és rendetlenül tartották űrhajóikat. És ha eltűntek - ami gyakran előfordult -, a Szolgálat sohasem lehetett biztos abban, hogy mi történt velük, s hogy hol lehetnek. Csak az volt biztos, hogy az illető nem tudott visszatérni, amikor jött az az átkozott "lökés". Deirut a fejét ingatta. Úgy látszott, hogy minden gondolatával a "lökéshez" lyukad ki. Eddig még megúszta - próbálta nyugtatni magát. Túl korán. Már benne motoszkált a gondolat, és egyre csak erősödött.
   Ez a felhő lehetett az oka mindennek.
   Az ismerős csillagokat már eltakarta a nagy űr köpönyege. Ingerülten kapcsolta ki a képernyőt.
   Állandóan el kell foglalnom magam - gondolta. Egy ideig azon töprengett, hogyan költsön egy újabb strófát a végtelen D-űrhajós balladához.
  
   Szerelmem a Lyrán hagytam, jóbarátaim között...
  
   De minduntalan eszébe ötlött, hogy ezt a strófát talán soha senki nem fogja meghallani, ha tervei sikerülnek. Azon merengett, hogy hány hasonló verssort írhattak már, melyeket nem ismert meg más.
   Teltek a napok, örökké tartó, lassú egyhangúságban.
   Nyolcvanegy nap - emlékeztette magát időnként -, Bingaling a nyolcvanegyedik napon fordult vissza.
   A hetvenkilencedik napon már megértette, hogy miért tért vissza. Kétségtelen volt, hogy a "lökés" első kellemetlen jeleit érzi. Tudatában logikus okok után kutatott.
   Megtettél mindent a legjobb tudásod szerint. Nincs miért szégyenkezni, ha most visszafordulsz. Bingalingnek teljesen igaza volt - semmi más, csak ez az átkozott felhő az egész úton. Nincsenek benne csillagok, nincsenek bolygók. De pontosan tudta, hogy miben mesterkedik a pszichologizátor - és ez segített. Várta, hogy izzó pontok jelenjenek meg a képernyőn. Ez a cél is segített. Egyelőre haladt még előre.
   Eltelt a nyolcvanegyedik nap.
   A nyolcvankettedik.
   A nyolcvanhatodik napon már három fénylő pontot látott maga előtt - olyanok voltak, mint a köd mögül derengő lámpafények, csak éppen a köd fekete és teljesen üres volt.
   Most már tudatos erőfeszítésébe került, hogy még csak véletlenül se érintse meg annak az automatának a gombját, amely a hazafelé vezető pályára irányítja az űrhajót, száznyolcvan fokos fordulattal.
   Három fénypont a nagy ürességben.
   Kilencvennégy nap - két nappal több, mint amennyit eddig töltött az űrben a "lökésnek" ellenállva - és űrhajója szabadon úszik kint a felhőből a nyitott űr felé, amit harminc fokkal előtte a három csillag jelöl ki: egy távoli kék-fehér óriás, egy közelebbi narancssárga törpe és a középpontban egy gyönyörű aranysárga nap, 0,5-ös nagyságrendű.
   Deirut lázasan kapcsolta be a tömegeltérést vizsgáló érzékelőket, hogy tanulmányozza az aranysárga nap körüli teret.
   A "lökés" ereje most már kényszerítően sürgette a visszafordulásra. De éppen ez adta a végső erőt is az előrehaladáshoz. Mert ha ez a meghátrálásra késztető pszichologizátor-hatás akkor jelentkezik, amikor éppen felfedezett három új napot - csak egy válasz lehetséges a "miért" kérdésre. A Szolgálat egy ilyen vagánytól nem kívánta, hogy begubózzon a saját világába. A "lökés" mindenesetre biztosíték volt arra, hogy a pilótát idejében figyelmeztesse a hazatérésre.
   Deirut kényszerítette magát, hogy csak a műszereit figyelje.
   Ebben a pillanatban az arany csillagról kiderült, hogy csak egyszerű bolygó, egy saját holddal. Deirut betáplálta az első megközelítő programot, majd figyelte a gépből kifutó adatszalagot: bolygótömeg 998 421 földi egység... forgás... plusz negyven óra... átlagos orbitális távolság 243 millió kilométer... perturbáció kilenc fok... pályamódosítás plusz harmincnyolc.
   Deirutnak tátva maradt a szája a meglepetéstől.
   Plusz harmincnyolc! Ilyen módosítási arány csak azt jelenthette, hogy az anyabolygónak van még egy társa, méghozzá jó nagy. Deirut a bolygó körüli űrt tanulmányozta. Semmi. Aztán meglátta.
   Először arra gondolt, hogy egy másik űrhajó lángcsóváját szúrta ki - egy idegenét. Nyelt egyet. A "lökés" mérséklődött, és ő gyorsan áttekintette az idegen űrhajóval való kapcsolatfelvétel lehetőségeit, ahogy ezt a Földön kidolgozták, de a gyakorlatban még sohasem próbálták ki.
   A képernyőn száguldó lángcsóva addig nőtt, amíg feloldódott az arany bolygó körül keringő másik égitest izzó gáztömegében.
   Deirut ismét a műszereire meredt.
   - Te jóságos ég, hogy rohan ez a test! Több mint negyven kilométer másodpercenként.
   A feldolgozóegység kidobta az újabb szalagot: tömeg 321,64... forgási idő 9 óra... legnagyobb orbitális távolság 58 millió kilométer... pályamódosítás nulla (elégtelen adatok alapján).
   Deirut most a monitorjára figyelt, látta amint a "társbolygó" elsöpör a bolygó előtt, eltűnik mögötte, majd előjön a másik oldalon. A kép furcsán ismerősnek rémlett de tudta, hogy azelőtt még sohasem láthatta. Azon gondolkodott, ne hozza-e működésbe a számítógép rögzítőrendszerét, a gégemikrofonon keresztül beszélhetne is hozzá, de a gép rideg logikája csak felbosszantaná.
   A csillagászati adatok a komputer memóriaegységébe kerültek, hadd csodálkozzanak és hitetlenkedjenek otthon a szakértők.
   Deirut ismét a bolygóra irányította az érzékelő sugárnyalábokat. A visszaverődő sugarak kimutatták, hogy van légköre, kb. 125 km vastag. A sugárzási index szerint egy óriási trópusi öv is létezik, majdnem hatvanfokos nagyságrendben.
   Deirut azon vette észre magát, hogy félelmében ismét a hazavezérlő automata gombját babrálja. Reszketve húzta vissza a kezét. Tudta, hogyha egyszer megfordítja az űrhajót, többé nem lesz ereje ide visszatérni.
   A "lökés" már elviselhetetlen erővel jelentkezett. Deirut megpróbálta figyelmét a leszállásra összpontosítani, a komputertől a legrövidebb leszállópálya adatait kérte. A gép "saját érdekében" kissé ellenkezett, de ő hajthatatlan maradt. Ami kor elkészült a leszállási adatokat tartalmazó lyukszalag, Deirut behelyezte a központi leszállóegységbe, majd bekapcsolva az automatikus vezérlést, beszíjazta magát, és verejtékezve hátradőlt székében.
   Az űrhajó bukdácsolva hatolt be a bolygó légkörébe. A törzs fedőlemezei és az űrhajó hűtőrendszere felől vészes zajok szűrődtek hozzá. A monitor képernyője hol elsötétült, hol újra kivilágosodott gyors egymásutánban. Az automata kezdte kiír ni a légköri adatokat: oxigén 23,9%, nitrogén 74,8%, argon 0,8%, széndioxid 0,04%... mire a nyomelemekhez ért, Deirut elképedt a csodálkozástól, hogy milyen nagy a hasonlóság a Föld légkörével.
   A színképelemző adatai szerint a légkör átlátszósága átlagosan 3000-től 6x104 angströmig terjed. Ez már teljes bizonyosságot jelentett, úgyhogy nem is figyelte tovább a műszereket, amikor azok a bolygó hidromágneses adatait számították ki, valamint az itteni vízpára lecsapódását. Csupán egy tényező volt fontos a számára: tud-e lélegezni a bolygón készülék nélkül.
   A boldog felfedezés öröme helyett azonban - ahogy ez esetleg harminc-negyven nappal ezelőtt történhetett volna - a "lökés" újabb rohama töltötte el. Rendkívüli önuralommal küzdötte le félelmét.
   A vezérlőpult képernyőjén egy sziget bukkant fel. Az űrhajó elsöpört felette. Deirut tágra nyílt szemmel nézte az öböl partján álló magas alabástrom épületek sorát. A vízen ringó apró fehér pontokból vitorlás hajók tűntek elő, ahogy közeledett. Milyen otthonosan ismerősnek hatott minden. Elhaladt egy fennsík felett, amelyen alacsony hegyvonulatok, több épület, utak és elkerített földdarabok sorakoztak. Később széles préri fölé ért, ahol állatcsordák legelésztek.
   Deirut ökölbe szorította a kezét, háta libabőrös lett.
   Beindultak az űrhajó leszálló hajtóművei. Amikor az űrhajó orra függőleges irányba mutatott, a pilótaülés megfordult, hogy alkalmazkodjék az új helyzethez. Az űrhajó hatalmas dübörgéssel leereszkedett, s fokozatosan leálltak a hajtóművek.
   A kamerák előtt kék füst és hamufelhő szállt fel az űrhajó alatt felkavart kráterból, narancssárga lángnyelvek csaptak fel jobb kéz felől egy száraz takarmánykazalból, de a rakéta orrában levő automata tűzoltókészülék bórsavas sugara azonnal elfojtotta a lángokat. Deirut állatokat látott menekülni a füstfelhőn keresztül, a tűz mögött. A képerősítőn négylábú, prémes fajtának látszottak, kis, lapos fejjel. Szökdécselve rohant, mint pattogó gumilabdák.
   Félelem szorította össze Deirut torkát. Túlságosan földinek tetszett az egész. Fogai vacogtak a "lökés" kényszerétől.
   A műszerek jelezték, hogy csillapított amplitúdójú és frekvenciájú rádiójeleket fogtak URH és középhullámú sávon. A kísérleti mérőóra áramkörei működésbe jöttek. A rádiókészültséget jelző komputer vibrálni kezdett. Hirtelen megszólalt a vészcsengő, jelezvén: valami közeledik!
   A képernyőn feltűnt egy jármű, mely az észak felé eső domboldalon gördült valamilyen hatalmas pneumatikus tömlőkön, pontosan az űrhajó felé haladt, s halvány fehér füstöt eregetett hátsó kipufogójából - egy gőzgép ütemében. A külső mikrofon ok közvetítették az erősödő dohogást, és a komputer közölte, hogy valószínűleg egy kétütemű gőzgép lehet, öt pár szemben álló dugattyúval.
   A jármű elején egy ötoldalú, sötétbarna kabin látszott, sötét ibolyakék ablakokkal. Deirut, míg az ismeretlen jármű megjelenésén csodálkozott, nem figyelt a belső kényszer vad mardosására.
   A kocsi a leszállási krátertől körülbelül ötvenméternyire megállt, és kinyúlt belőle egy ágyúcső, mely nagy füstfelhőket lövellt ki. A külső mikrofonok erős robbanást jeleztek, és az űrhajó megremegett háromlábú állványán.
   Deirut az automatikus védelmi rendszer vezérlőpultjához ugrott, és kezét az egyik kioldókapcsolóra tette.
   A jármű közben tovább gördült kelet felé, egy ugráló állatcsorda irányába.
   Deirut megnyomta a "Figyelmeztető" gombot.
   Hatalmas földoszlop emelkedett a levegőbe a jármű előtt, és megállásra kényszerítette a kráter szélén. Jobb és bal oldalán is felszökött a föld mellette.
   Deirut készültségi állapotra kapcsolta a védelmi rendszert, és hozzáfogott a kár felbecsléséhez. Az idegenek részéről történő bármilyen újabb fenyegetésre az űrhajó félelmetes arzenálja hírmondónak valót sem hagyna belőlük. Bár ezt a lépést a lehetőség szerint el kellett kerülni, ezért fél szemmel továbbra is a titokzatos jármű mozgását figyelte monitorján. A jármű mozdulatlanul állt azon a parányi helyen, amit az űrhajó riasztólövéseinek kráterei meghagytak neki.
   Alig tíz másodperccel később a komputer kidobott egy szalagot, amelyen közölte, hogy az űrhajó orr-része megrongálódott, és az ottani érzékelők tönkrementek. Deirut tehát addig a bolygóhoz volt kötve, amíg ki tudja javítani a hibákat.
   Különös módon mindez csökkentette a "lökés" okozta szorongást. Igaz, hogy még benne motoszkált, de kényszerítő hatása talán alábbhagyott.
   Deirut figyelme ismét az idegen járműre irányult.
   A rombolás adott tény volt, és pillanatnyilag nem tudott segíteni rajta. Az űrhajó leszállhatott volna úgy is, hogy mindent elpusztít maga körül de nem volt könnyű azt eldönteni, hogy adott esetben mi lett volna a legjobb megoldás. Az arany szabály szerint hagyni kell a másik felet kezdeményezni, ha a fejlettségi szintje jóval primitívebbnek látszik. Különben már eleve elpusztítandó ellenségnek tekintendő az érkező.
   Ki gondolta volna, hogy van ágyújuk, és figyelmeztetés nélkül tüzet nyitnak a jövevényre? - kérdezte magában Deirut. A válasz önvádlóan fogalmazódott meg agyában:
   Elég nagy ostobaság volt tőlem, hogy nem számoltam ezzel. A puskapor és a gőzhajtás majdnem mindig velejárói egymásnak. Igen, túlságosan kiborított a "lökés" - gondolta. - De hát miért lőttek figyelmeztetés nélkül?
   A jármű vezetőfülkéjéből ismét kinyúlt az ágyúcső vége, és a kabin elfordult, hogy az űrhajót vehesse célba. Deirut egy figyelmeztető lövést küldött a kocsi melletti gödörbe, nagy porfelhőt kavarva. A fordulat abbamaradt.
   - Ez az, fiúk! - mondta Deirut. - Megy ez, mint a karikacsapás. Legyünk inkább barátok.
   Lejjebb csavart egy kék gombot a műszerfalon. Ezzel lehalkította külső mikrofonjait, mivel a szirénák szörnyű üvöltést bömböltek az idegenek kocsija felé. Ez olyan speciális hangötvözet volt, amely meg tudott félemlíteni bármilyen élőlényt, aki hallotta. A hanghullámoknak meglepő hatása volt. Kivágódott a jármű fülkéjének az ajtaja, kiugrott öt élőlény, és megállt a kocsi tetején.
   Deirut rákapcsolta a mellette levő mikrofont a számítógépre, és monitorján közelre hozta az öt idegent. Elkezdte beolvasni a látottakat a számítógépbe. Az emberi vélemény mindig segíti a komputer működését.
   - Emberszerű lények - mondta Deirut -, felegyenesedett, csőszerű testük van, körülbelül másfél méter magasak, a két lábuk valami csizmafélében végződik. Zsákszerű öltözékük derékrészén övet viselnek. Az övre függesztve mindegyikük öt kistáskát hord. Az ötös számnak itt jelentősége lehet. A bőrük színe halvány ibolyaszínű. Két karjuk van, a tagolás hasonlít az emberéhez, de az alkar sokkal hosszabb. Széles kezük hatujjú, úgy látszik, hogy a kezük mindkét oldalán van hüvelykujj. A fej szögletes, a homlok magas, mintha sötét ibolyakék kis sapkával lenne befedve. A szemek sárgák, kocsányokon ülnek a fej elülső sarkaiban. Ettől a fej nagyon nehézkes. Valószínű, hogy a szemeket a kocsányszerű csápon elfordítva hátrafelé is tudják mozgatni, vagyis a fej elfordítása nélkül hátranézhetnek.
   A lények kezdtek lemászni a járművükről.
   Deirut tovább folytatta a leírást:
   - Nagy szájnyílás a szemek alatt, középen. Mintha egy állszerű képződmény is lenne alul. A száj ovális, ajak nélküli, fogak nem láthatók... pontosabban valami sötét vonal van belül, talán ez a fogsor itteni megfelelője. Több apró nyílás a csápszerű szemek alatt, valószínűleg a légzőnyílás. Az egyik épp elfordította a fejét. Egy vékony bemetszést látok a fej oldalának közepén. Rendeltetése ismeretlen. Nem hiszem, hogy fül lenne... Az öt bolygólakó az űrhajó felé tartott. Deirut rájuk irányította a kamerát, hogy szemmel tarthassa őket, közben tovább diktálta:
   - Nyilat és íjat hordanak. Ez ellentmondás az ágyúhoz képest. Mindegyikük hátán tegez... öt nyílvesszővel. Megint az ötös szám. A bal vállukon zsinóron íj lóg. Rövid lándzsa van még náluk, a háton átvetett hevederbe fűzve, a hegye alatt ibolyakék zászlócskával. A zászlón valamilyen narancssárga figura, olyan, mint egy felfordított U betű. Hasonló jelzés látható a zubbonyuk elején, ami szintén ibolyakék. Ibolyakék és az ötös szám. Mi a véleményed?
   Deirut várta a komputer válaszát a nyakába erősített hangszórón át. Működésbe jöttek a relék, áramkörök, s a kódfejtő válaszát szinte a csontjain át érzékelte:
   - Talán vallási szekta az ibolyaszínnel és az ötös számmal. Különleges figyelem ajánlatos vallási kérdésekben. Kiszálláskor védőruha és kézifegyver viselése kötelező.
   Ez a baj a komputerrel - gondolta Deirut -, túlságosan logikus.
   Az öt idegen megállt a felperzselt leszállókörön kívül. Karjukat az űrhajó felé emelték, és kiáltozni kezdtek:
   - Toogayala, toogayala, toogayala! - A hang az ovális "szájnyílásból" jött.
   Mindjárt toogayalázunk, csak egy pillanat - mormogta Deirut. Elővett egy Borgen típusú géppisztolyt, felvette védőruháját, majd az űrhajó két ágyúját a gőzkocsira irányította, és rákapcsolta arra az automatára, amely - ha a szíve megállna - tizenöt másodperc után azonnal működésbe hozza őket. Az űrhajó alsó kijáratát rákapcsolta arra a megsemmisítő automatára, amely robbant bármilyen illetéktelen behatolásra. A zsebeibe különböző tárgyakat gyömöszölt: egy tolmácsberendezést, amelyet a központi számítógépen át a saját gégemikrofonjára is rákapcsolt, egy mintagyűjtő-elemző készüléket, egy fél tucat minigránátot, erősítő tablettákat, élelmiszer-analizátort, egy hajítótőrt tokban és egy mikrofelvevőt, amit szintén rákapcsolt a számítógépre, meg egy gumipuskát. Kissé keserű szájízzel még egy mentőkészüléket is felerősített a szívéhez, a védőruha alá.
   Még egy utolsó pillantást vetett a vezérlőpultra, majd az összekötő folyosón keresztül az alsó kijárathoz ment. Kinyitotta és kilépett. Az öt bennszülött a földre vetette magát, a karjukat felé nyújtották.
   Deirut egy pillanat alatt szemügyre vette őket és a környéket. Friss levegő csapta meg, még a védőruha légszűrőjén át is. Reggel volt, a nap laposan küldte sugarait az alacsony dombokra és a ritkás bozótra. A prérin imbolygó űrhajó nagy, lándzsa alakú árnyékán kívül eső bokrok körvonalai élesen bontakoztak ki.
   Deirut felnézett az űrhajójára. Piros-fehér csíkos toronynak rémlett, ahogy ott magasodott mellette. Az orr helyén hatalmas lyuk tátongott. Az 1107-es szám, amely foszforeszkáló zöld festékkel volt felfestve, még éppen hogy kimaradt a megsérült zónából. Deirut ismét a bolygólakókra irányította figyelmét.
   Az idegenek továbbra is a füvön lapultak, és antennaszemeikkel Deirutot pásztázták.
   - Reméljük, barátaim, fejlett fémiparotok van - mondta Deirut -, különben nagyon elégedetlen látogató leszek.
   Hangjának hallatára mind az öt lény éktelen üvöltésben tört ki:
   - Toogayala ung-ung!
   - Ung-ung? - kérdezte Deirut. - Azt hittem, hogy állandóan csak toogayalázni fogunk.
   Elővette a fordítókészüléket, a mellére erősítette, az idegenekre irányította a mikrofonját, és feléjük lépett az űrhajó árnyékából. Jelzésként felemelte a jobb kezét felfelé fordított üres tenyérrel, a béke általános emberi kifejezéseként, miközben bal kezével továbbra is géppisztolyát markolta.
   - Toogayala! - üvöltöttek megint.
   A fordítókészülék néma maradt. A toogayala és az ung-ung kevésnek bizonyult a nyelvük megfejtéséhez. Deirut egy lépéssel közelebb ment.
   Az öt őslakó feltérdelt, majd összegörnyedve felállt, és olyan testhelyzetet vett fel, mintha repülni akarna. Öt pár csápon ülő sárga szem meredt Deirutra. Olyan különös érzése támadt, mintha már látta volna valahol ezt az öt különös lényt. Úgy néztek ki, mint holmi hatalmas szöcskék, amiket emberszabású majmokkal kereszteztek. Azokhoz a rovarszemű szörnyekhez hasonlítottak, amelyekről Deirut fiatalkorában olvasott tudományos-fantasztikus művekben. Most világos bizonyítékát láthatta annak, hogy amit az emberi fantázia elképzel, az a természetben valóság.
   Deirut még egy lépéssel közelebb ment, és így szólt:
   - No jó, hát akkor beszélgessünk egy kicsit, barátaim. Mondjatok valamit. Próbáljatok talán egy értelmesebb nyelvet.
   Az idegenek hátráltak két lépést. Lábuk száraz zizegő hangot adott a fűben.
   Deirut nyelt egyet. A hallgatásuk kissé idegesítő volt.
   Hirtelen valahonnét zizzenő hang hallatszott. Úgy rémlett, az egyik bolygólakótól származik, aki Deiruttól jobbra állt. A lény a zubbonyát markolászta, és ezt hadarta: - S'Chareecha! S'Chareecha!
   Az idegen egy kis tárgyat vett elő zsebéből, a többiek köréje gyűltek.
   Deirut készenlétbe emelte a géppisztolyát. A lények észre sem vették, csak arra a kis tárgyra figyeltek, amit egyikük tartott a kezében.
   Mi folyik itt? - töprengett Deirut. Kellemetlen, szorongó érzése támadt. Ez nem úgy ment, mint ahogy a könyvek szerint kéne.
   A titokzatos ismeretlenek hirtelen sarkon fordultak, és anélkül, hogy hátranéztek volna, visszasiettek kocsijukhoz, és bemásztak a fülkébe.
   Milyen hibát követtem el tűnődött Deirut. Teljes csend ült a tájra.
   Az űrpilóta-kiképzés alatt Deirut híres volt leleményességéről. Egy pillanatra végiggondolta legjobb megoldásait és elméleteit, majd számot vetett helyzetével: itt áll az űrhajó lábánál, kitéve magát bárminek, amíg az öt kiszámíthatatlan idegen a járművében maradt. Visszament a hajóba, a bejáratot elzárta, és egy alapos eszmecserére rákapcsolta mikrofonját a komputer központi egységére.
   - A zümmögő szerkezet valószínű egy óra volt - mondta a komputer. - Amelyiknél a készülék volt, körülbelül két milliméterrel magasabb, mint legmagasabb társa. Úgy látszik, hogy ő a csoport vezetője.
   - Akármilyen vezető is, de miért ordítják egyre csak a toogayalát?
   A komputer hosszas asszociációk után csak egy típusválaszt tudott adni a költői kérdésre, jobban mondva egy olyan kérdésre, amelyre nyilvánvalóan nem lehetett válaszolni:
   - Tut-tut-tut - szólt tehetetlenül a komputer.
   - Ez úgy hangzik, mint a jó öreg Martha néném dohogása - mondta Deirut:
   - De ezek itt toogayalát üvöltöznek. Ez valami roppant fontosat jelenthet.
   - Amikor észrevették a kezedet, akkor emelték az eddig észlelt legnagyobb decibelértékre a hangjukat - mondta a komputer.
   - De miért? - Valószínűleg azért, mert öt ujjad van.
   - Öt - mondogatta Deirut -, öt... öt... öt...
   - Csak öt égitestet számolhatunk itt össze - folytatta a komputer. - Észrevehetted, hogy egyébként teljesen üres az égbolt. A szupergyors bolygótárs éppen most halad el felettünk.
   - Öt - mondta Deirut.
   - Ez a bolygó, plusz három izzó gáz- és plazmatest, valamint a bolygó holdja... - tette hozzá a komputer.
   Deirut a kezére nézett, és az ujjait hajlítgatta.
   - Ezek azt hiszik, hogy te valami istenség vagy. Nekik hat ujjuk van, neked csak öt - mondta a komputer.
   - Üres űrszelvény, kivéve a három napot - szólt Deirut.
   - Ne feledkezz meg erről a bolygóról és a holdjáról.
   Deirut azon gondolkozott, hogy milyen is lehet az élet egy ilyen bolygón, nincs más csillagzat az égen... minden az áthatolhatatlan hidrogénfelhő mögé rejtőzik.
   Nyilván a "lökés" újabb hullámának hatásaként, elkezdett remegni.
   - Mi szükséges az űrhajó orrának a kijavításához? - kérdezte Deirut. Megpróbálta legyőzni remegését.
   - Egy jól felszerelt gépműhely, valamint legalább az ötödik képzettségi kategóriájú elektronikus szakemberek munkája. A javításhoz szükséges adatok rendelkezésre állnak a memóriaegységemben.
   - Mit csinálnak ezek a kocsijukban? Miért nem beszélnek? - kérdezte szinte követelve a választ Deirut.
   - Tut-tut - szólt a komputer.
   Harmincnyolc perccel később a lények kikecmeregtek gőzkocsijukból, és állásokat foglaltak el az elszenesedett talajon.
   Deirut, miután megismételte elővigyázatossági intézkedéseit, újból kiszállt. Lassan, óvatosan mozgott, tüzelésre kész fegyverrel a bal kezében.
   Az idegenek ezúttal meghátrálás nélkül bevárták. Sokkal nyugodtabbnak látszottak, halkan társalogtak egymással, de antennaszerű képződményeikkel továbbra is szemmel tartották Deirutot. Szavaik teljesen érthetetlenek maradtak Deirut számára, de a tolmácskészülék közvetítette őket a komputerbe, és tudta, hogy már csak percek kérdése a fordítás.
   Deirut körülbelül nyolclépésnyire megállt a csoportjuktól, és így szólt:
   - Örülök, hogy ismét látlak benneteket. Talán elszundítottatok a kocsiban? - szólt feléjük.
   - Mi folyik itt? - biccentett a legmagasabb.
   Deirut szóhoz sem tudott jutni.
   A bal oldalon álló alak folytatta:
   - Remélem, fejlett fémiparotok van, barátaim, különben nagyon elégedetlen látogató leszek. Ismét a legmagasabb vette át a szót:
   - Örülök: hogy ismét látlak benneteket. Talán elszundítottatok a kocsiban?
   - Ezek utánoznak engem - sziszegte Deirut.
   - Pontosan - helyeselt a komputer.
   Deirut elnevette magát.
   - Ti vagyok a legszörnyűbb ábrázatú haszontalan állatok, akiket valaha is láttam. Nem tudom, az anyátok hogyan bírt rátok nézni.
   A legmagasabb bolygólakó azonnal elismételte hiba nélkül.
   - Az anyjukra való hivatkozásnak most nincs értelme - szólt közbe a komputer. - Az itteni szaporodási módok még nem ismeretesek. Úgy látszik, hogy ezek félig állatok, félig növények.
   - Fogd be már a szád! - mondta Deirut.
   - Fogd be már a szád! - ismételte a bal oldalon álló alak.
   - Javaslom, hogy részünkről hallgassunk - mondta a komputer. - Felveszik a hangodat, hogy megfejtsék a nyelvünket. Jobb, hogyha mi fejtjük meg az övékét, anélkül hogy felfednénk magunkat.
   Deirut bölcsnek találta az indítványt, és csak a belső mikrofonon keresztül válaszolt:
   - Teljesen igazad van.
   Összeszorította az ajkát, és a lényekre nézett. Ismét hallgatásba burkolóztak. Hirtelen megszólalt a legmagasabb:
   - Augroop somilican.
   - Toogayala - toldotta meg a balján álló társa.
   - Tőszámnév - mondta a komputer -, talán az ötös számot jelenti. Emeld fel az öt ujjadat, és mond nekik ugyanezt!
   Deirut engedelmeskedett.
   - Toogayala, toogayala - helyeseltek a lények.
   Egyik kivált közülük, visszament a gőzkocsihoz, és egy körülbelül fél méter magas, fekete fémszobrocskát hozott ki, és Deirut felé nyújtotta. Deirut óvatosan előrelépett, és elvette a tárgyat. Nehéznek és hidegnek találta. A bolygó élőlényeinek gyönyörűen stilizált mása volt, az antennaszemek fordított U alakban lógtak, a szájnyílás nyitva volt.
   Deirut elővette az elemzőkészüléket, és a fémhez szorította. A műszer az érintkezés hatására sivító hangot adott.
   A bolygólakók rémülten meredtek rá.
   - Vas, magnézium, nikkel ötvözete - mondta a komputer. - A szobor öntvény. Hozzávetőleges kora huszonötmillió földi év.
   Deirutnak kiszáradt a torka. Szinte hang nélkül suttogta:
   - Ez lehetetlen!
   - A meghatározás plusz-mínusz hatezer év eltéréssel értendő - folytatta a számítógép. - Figyeld meg az ötvözetbe vésett motívumokat. A fordított U alakzat a mellen valószínűleg az ötös szám jelzése. Az alatta látható írás is erre vonatkozhat. A mintadarab túlságosan tömör a további vizsgálatokhoz.
   - Huszonötmillió éves civilizáció! - mondta Deirut.
   - Plusz-mínusz hatezer év eltéréssel - ismételte a komputer.
   Deirut ismét érezte a "lökés" újabb hullámait, de megpróbálta leküzdeni. Legszívesebben visszatért volna a megtépázott űrhajójába, és elhagyta volna ezt a helyet. A térde remegett.
   Az a lény, amelyik megajándékozta a szobrocskával, előrelépett, és visszavette tőle.
   - Toogayala - mondta.
   Rámutatott a fordított U betűre a szobrocskán, és ugyanarra a jelre saját mellén.
   - Ugyanakkor csak gőzkocsijuk van - morfondírozott Deirut.
   - Viszont nagyon fejlett gőzkocsi - mondta a komputer. - Az ágyú behúzható, pörgettyűs elven működik az automatája, amely tűzkészültségbe helyezi, és van célkövetője is.
   - Ezzel úgy tönkretehetik az űrhajót, hogy egyáltalán nem tud felszállni - jegyezte meg Deirut.
   - Ha akarják - mondta a komputer.
   A legmagasabb lény előrelépett, ujjával megérintette a fordítókészülék mikrofonját, és azt mondta ereszkedő hanglejtéssel:
   - S'Chareech!
   Deirut alaposan megnézte a kezét. Hat ujja volt, kékeslila színű a bőre. Az ujjak két ujjperecből álltak, a végükön körömmel.
   - Próbálj meg ung-ungot mondani nekik - javasolta a komputer.
   - Ung-ung - mondta Deirut.
   A magas alak hátraugrott, és mind az öten az eget kezdték pásztázni antennaszemeikkel. Izgatott beszélgetésbe kezdtek egymás között, amelyből Deirut elkapott néhány ismétlődő hangfoszlányt: Yaubron... s'Chareecha... Autoga... Sreese-sreese...
   - Most már van néhány kiindulópontunk, hogy közeledjünk hozzájuk - mondta a komputer. - A magas alak Autoga. Szólítsd őt a nevén.
   - Autoga - mondta Deirut.
   A lény megfordult, Deirutra irányította szemét.
   - Mondd neki: Ai-Yaubron ung sreese s'Chureecha! - ajánlotta a komputer.
   Deirut követte a tanácsot.
   A lények egymásra néztek, majd ismét Deirutra figyeltek. Hirtelen féktelen röfögésben és mormogásban törtek ki. Autoga leült a fűre, a kezével a földet verte, miközben tovább röfögött.
   - Mi az ördög ez? - kérdezte Deirut.
   - Nevetnek - válaszolt a komputer. - Menj, és ülj le Autoga mellé.
   - A földre?
   - Igen.
   - Biztonságos ez?
   - Miért ne lenne?
   - Mit nevetnek?
   - Magukat nevetik ki. Tréfálkoztál velük, ugrattad őket. Ez minden bizonnyal itt is nevetést vált ki.
   Deirut bizonytalanul Autogához lépett és leült. Autoga abbahagyta a röfögést, kezét Deirut vállára tette, és társaihoz beszélt. Alig tíz másodperc múlva megszületett a komputer fordítása is:
   - Tudjátok, fiúk, ez a mi félistenünk alapjában egy belevaló fickó. Igaz, hogy pocsék a kiejtése, de legalább van humorérzéke.
   - Biztos vagy ebben a fordításban? - kérdezte Deirut.
   - Eddig legalábbis ez látszik ésszerűnek - mondta a komputer. - Anélkül hogy nagyobb morfológiai alapokkal rendelkeznénk, vagy mélyebb kulturális felmérést tudnánk végezni, s anélkül, hogy a hangtani fejlődésüket ismernénk, természetesen csak átfogó képünk lehet róluk és a nyelvükről. A továbbiakban finomítjuk eddigi megállapításainkat. Most már képesek vagyunk a tolmácskészüléken át közvetíteni a beszélgetést.
   - Akkor hát beszélgessünk - mondta Deirut. A mellére erősített készülékből különböző hangok törtek elő: - Ai-ing-eeya!
   Autoga válaszának komputer-fordítása:
   - Jó ötlet. Az égbolt tiszta.
   Deirut a fejét csóválta. Ez nem egészen tökéletes. Tiszta égbolt?
   - Sajnáljuk, hogy kárt okoztunk az űrhajódban - mondta Autoga. - Azt hittük, hogy valamelyik fiatal társunk játszik a veszéllyel.
   Deirut nyelt egyet.
   - Azt hittétek, hogy az űrhajóm... Emberek, ti tudtok ilyen űrhajókat készíteni?
   - Ó, néhányat már építettünk úgy tízmillió klurchcsal ezelőtt - mondta Autoga.
   - Volt az legalább tizenötmillió klurch is - mondta az egyik ráncos arcú lény, Deiruttól balra.
   - Ejnye, Choon, már megint túlzol - mondta Autoga. Deirutra nézett. - Meg kell bocsátania Choonnak. Ő mindent nagyobbnak, szebbnek és jobbnak szeretne, mint amilyen a valóságban.
   - Mi a "klurch"? - kérdezte Deirut a gégemikrofonján keresztül.
   - Valószínű, hogy a helyi év, körülbelül egy egész és egyharmad földi évnek felel meg - hallatszott fülhallgatójában.
   - Örülök, hogy úgy döntöttetek, inkább békében leszünk - mondta Deirut.
   A tolmácskészülék más hangon közvetítette Deirut szavait, és a lények Deirut mellére meredtek.
   - A melléből beszél! - mondta Choon.
   Autoga felnézett az űrhajóra.
   - Vannak még itt rajtad kívül többen is?
   - Ne válaszolj erre! - tanácsolta a komputer. - Próbáld meg azt sugalmazni, hogy a jármű misztikus erő forrása.
   Deirut fontolóra vette a dolgot, majd megjegyezte:
   - Ostoba komputer! Ez hamis elképzelés - mondta hangosan.
   - Milyen csodálatos zajköltemény! - mondta Autoga. - Nem mondanád még egyszer?
   - Ti azt hittétek, hogy én egyik fiatal társatok vagyok - mondta Deirut. - Vajon most mit gondoltok, ki vagyok?
   A fordítás elmaradt. Fülhallgatójában viszont megszólalt a komputer hangja:
   - Ajánlom, hogy ezt a kérdést ne feszegessük!
   - Fordíts! - parancsolta Deirut.
   Rövid hadarás tört elő a készülékből.
   - Éppen erről vitatkoztunk - mondta Autoga. - S'Chareecha ittlétekor mi elrejtőztünk a bíborszínű ködben, mivel nem akartunk a hatalmába kerülni. Csoportunk többségében úgy vélekedett, hogy te a mi fajtánkból való istenség vagy. Én ellenkeztem. Úgy gondolom, hogy egy ismeretlen idegen vagy, bár egyelőre én is elismerem a felsőbbségedet.
   Deirut megnedvesítette nyelvével az ajkát.
   - De neki öt ujja van! - mondta Choon.
   - Ugyanezzel az érvvel próbáltad meggyőzni Turát és Leckyt - mondta Autoga. - De ez még mindig nem válasz Spispi ellenvetésére, aki azt mondta, hogy az öt ujj lehet genetikus beavatkozás eredménye is, vagy egyszerű amputálás.
   - De a szemek! - ágált tovább Choon. - Ki tudna ilyen szemeket kigondolni? Még a legvadabb elképzeléseinkben sem...
   - Vigyázz, még megsérted a látogatónkat - mondta Autoga. Deirut felé fordult. Csápszemeit kérdően meresztette feléje.
   - Különös a kéz és láb tagolása és felépítése.
   - Elavult érveket szajkózol, Tura - szólt rá Autoga.
   Deirut hirtelen maga elé képzelte, hogy miként is festhet ő ezek szemében. A szemük nyilvánvaló előnyökkel rendelkezett az övéhez képest. Látta, hogy anélkül tudnak hátranézni, hogy a fejüket elfordítanák. A kettős hüvelykujj-elhelyezés is hasznosnak látszott. Ezek még azt hihetik, hogy az egy hüvelykujjas keze ésszerűtlen egyszerűsítés. Elkezdett kuncogni.
   - Mi ez a zaj? - kérdezte Autoga.
   - Nevetek - mondta Deirut.
   - Inkább úgy mondanám, hogy nevetek magamon - szólalt meg a komputer. Szavait a fordítókészülék is közvetítette.
   - Egy olyan élőlény, amelyik képes kinevetni saját magát, jelentős lépést tett a legfejlettebb civilizáció felé - mondta Autoga. - Ezt nem sértésnek szántam.
   - Pisheek elmélete, amely szerint az erős, összehangolt kívánság egy istenség után, produkálhat ilyen lényeket, itt igazolódik - mondta Choon. - Igaz, hogy nem egyezik meg teljesen azzal, amit elképzeltem, de...
   - De miért is ne kérdezzük meg tőle? - szólt Autoga, és Deiruthoz fordult.
   - Mondd, te isten vagy?
   - Én halandó emberi lény vagyok, semmi egyéb - mondta Deirut.
   A fordítókészülék néma maradt.
   - Fordítsd le! - üvöltötte Deirut.
   Ehelyett a komputer válaszát hallotta fülhallgatójában:
   - Az eddigi gyakorlatom és a memóriaegységem rendelkezésre álló adatai szerint sokkal biztonságosabb lenne számodra, ha mint istenség mutatkoznál előttük. A természetes bámulatuk lehetővé tenné, hogy...
   - Nem fogjuk öt percre becsapni ezeket a lényeket - mondta Deirut. - Már építettek űrhajókat, fejlett elektronikájuk van, hallottad a rádiójukat. Több mint huszonötmillió éve értelmes civilizációval rendelkeznek. - Kis szünet után hozzátett e: - Talán te nem így gondolod?
   - De, pontosan, ahogy mondod. A faragott szobor is fejlett formáról és technikáról árulkodott.
   - Akkor meg fordítsd le a szavaimat!
   Deirut aggódva eszmélt fel rá, hogy túl hangosan beszélt, és a lények minden szavát és ajkmozdulatát feszült figyelemmel követték.
   - Fordítsd le - mondta Autoga. - Ez chtsuyop lenne, nem igaz?
   - Halkabban, a gégemikrofonon keresztül kell beszélned - mondta a komputer. - Kezdik megfejteni a nyelvünket.
   - Igen, de ők legalább a fejükben teszik, nekem meg veled kell bajlódnom, te ostoba elektronikus szemétláda! - mondta Deirut. - És még ezek előtt tetszelegjek mint isten!
   - Le fogom fordítani, mivel te parancsolsz, és még az ellenőrző áramköreim sem tudják hatálytalanítani a parancsodat - mondta a komputer.
   - Jé, egy komputer! - mondta Autoga. - Fordítókomputer van a járművében. Milyen ósdi!
   - Fordíts! - mondta Deirut.
   Megszólalt a tolmácskészülék hangszórója.
   - Igazam volt! - lelkendezett Autoga. - Észrevehettétek, hogy ezt semmi más alapján nem állítottam, mint a járművének tervezése és az ő ruhafazonja láttán, természetesen hozzávéve kezdetleges eszközeit is.
   - Ezért vagy a parancsnokunk! - mondta Choon. - Elismerem véleményed helyességét, és alávetem magam az utasításodnak.
   Autoga Deirutra nézett.
   - Most pedig mi másra lenne szükséged, mint hogy kijavítsuk a járművedet?
   - Nem is akarod tudni, hogy honnét jöttem? - csodálkozott Deirut.
   - Valahonnan jöttél - mondta Autoga. - Elméletileg tudtuk, hogy más naprendszerek is léteznek a hidrogénfelhőn túl, amelyből bolygónk képződött. A jelenléted bizonyítja az elmélet helyességét.
   - De hát... nem akarjátok felvenni velünk a kapcsolatot?... Kereskedelem, tapasztalat és véleménycsere!
   - Látom, nem érted - mondta Autoga -, pedig még egy hozzád hasonló primitív lény is megérthetné, hogy az ilyen cserekapcsolat értelmetlen lenne.
   - Nagyon jól tudjuk, hogy bezártságunk miatt csak magunkra vagyunk utalva - mondta Choon. - Talán ezt akartad közölni velünk?
   - Bizonyára unalmas részletekbe akart bocsátkozni arról, hogy mit tud ajánlani nekünk - mondta Autoga. - Azt javaslom inkább, hogy fogjunk hozzá a tennivalókhoz. Spispi és Tura, vegyétek kezelésbe a járművének komputerét! Choon és én...
   - Mit akartok tenni? - kérdezte Deirut. Felugrott. Legalábbis azt hitte, hogy felugrott, de egy pillanat alatt tudatosodott benne, hogy még mindig a földön ül, és az öt lény mereven bámulja őt.
   - Kitörlik néhány áramkörömet! - sivított a komputer hangja. - Mágneses mezőbe kerültem... tut-tut, csing-ling, csing-ling...
   - Ez egészen érdekes - mondta Autoga -, ennek a lénynek már volt régebben kapcsolata egy hozzánk hasonló fejlettségi szintű civilizációval. Figyeljétek meg, hogy milyen rejtett gátlása van az otthonától távoli utazásokkal szemben. Most erős ebbé tesszük ezt a gátlást!
   Deirut úgy meredt a karattyoló lényekre, mintha ezt a helyzetet már egyszer átélte volna. Fülhallgatója néma maradt. Fordítókészüléke sem adott ki egy hangot sem. Olyan érzése támadt, mintha apró pókok futkároztak volna idegpályáin.
   - Mit gondolsz, kikkel kerülhetett kapcsolatba? - kérdezte Choon.
   - Természetesen néhány csoportunkkal a sok közül - mondta Autoga. - Mielőtt eljutunk a s'Chareecha fényébe, és megtermékenyítjük a következő nemzedékünket, alapos tudakozódást kell végeznünk.
   - Ki fog velünk ilyen dolgokról beszélni? - kérdezte Choon. - Mi csak egyszerű pásztorok vagyunk.
   - Talán többet kellene hallgatnunk a szórakoztató műsorokat - tette hozzá Spispi.
   - Ott talán mondanak valamit.
   - Mi csak egyszerű pásztorok vagyunk, akiknek szava nem hallatszik messzire - mondta Autoga. - De ez megint egy olyan tapasztalat volt, amiről órákon át beszélhetünk. Gondoljátok csak meg. Szertefoszlott az üres világűr elmélete! Deirut az űrhajó pilótaülésében ébredt. Érzéseibe félelem vegyült. A műszerfalra pillantva látta, hogy megadta magát a "lökésnek", és visszafordult. Rég kinn volt a felhőből, anélkül hogy bármit is talált volna benne. Csüggedt szomorúság vett erőt rajta.
   Egy napon azért megtalálom a bolygómat! - gondolta. - Alabástrom épületekkel, védett öblökkel a vitorlásoknak és végeláthatatlan prérikkel az állatcsordáknak.
   Az automata naptáron a visszafordulás a kilencvenegyedik napra esett az indulástól számítva.
   Tovább kibírtam, mint Bingaling! - gondolta.
   Eszébe jutott a Bingalinggel folytatott beszélgetés, és a felhővel történt korábbi kísérletre való furcsa utalás. Lehet, hogy velem történt - gondolta. - Lehet, hogy csak elfelejtettem, mivel olyan erős volt a "lökés" hatása.
   Gondolatai visszatértek a Capella támaszpontra, a hazatérésre. Már ennek a puszta gondolata is megerősítette a "lökés" kényszerét, ami halványan még mindig benne volt. A "lökés" már megint győzelmet aratott. Elhatározta, hogy a következő felfedező útján az ellenkező irányba indul, talán arrafelé talál valamit.
   Azután, szinte elernyedve, a "lökésen" kezdett gondolkozni; miért is hívják "lökésnek", miért nem "nyomás" a neve?
   A kérdést elég érdekesnek találta ahhoz, hogy betáplálja a komputerbe.
   - Tut-tut! - volt a válasz.
  
  
   Kolozsvári Papp László fordítása