Tartalom Következő BECSUKÓDIK MÁR A SZEMEM
Azon éjjel padlón feküdtünk, és a selyemhernyók rágcsálását hallgattam. Egész éjjel ették az eperfaleveleket, jól lehetett hallani, ahogy rágták az élő sövényt s a potyogást a levelek közt. Én magam nem is kívántam aludni, mert már régen abban a hitben éltem, hogyha a sötétben óvatlanul behunynám a szemem, a lelkem elhagyná a testemet. Régen, pontosabban az aknarobbanás óta éltem így, amikor éreztem, hogy a lélek kiszállt a testemből, elszállt, aztán visszatért. Igyekeztem nem gondolni rá, de mostanában éjjelenként mindig újra kezdődött, s mindig épp abban a pillanatban, amikor elalvóban voltam, és csak a legnagyobb erőfeszítéssel bírtam megállítani. Ma már szinte bizonyos vagyok abban, hogy a valóságban a lelkem sohasem szállt ki, de azon a nyáron még nem mertem volna kipróbálni.
Sokféleképp vertem el az időt ilyenkor, virrasztás közben. Egy pisztrángos patakra gondoltam, amelyben gyerekkoromban horgásztam, s gondolatban egész hosszában végigjártam, sorjában kivetettem a horgot mindenütt, ahol kellett, a nagy fatörzsek alatt, a meder hajlataiban, a mélyebb részeken, s tiszta lapos vizekben is, s volt úgy, hogy fogtam pisztrángot, volt úgy, hogy elszabadult. Délben abbahagytam a horgászást, megettem az ebédemet, egyszer fatörzsön ülve, a patak felett, máskor a parton, egy fa árnyékában, s rendszerint lassan fogyasztottam el az ebédet, s közben figyeltem a víz sodrát a lábam alatt. Néha kifogyott a csalétek, mert csak tíz gilisztát vittem magammal minden alkalommal egy cigarettás dózniban, reggel, amikor elindultam. Ha elfogytak, újabb gilisztákat kellett keresnem, s nehéz dolgom volt, amikor ásni kezdtem a patak partján, ahol a cédrusok elfogták a napot, fű nem volt, csak nedves kopár föld, s megesett, hogy nem találtam gilisztát. Valami csalétket azért mindig találtam a végén, csak egyetlenegyszer volt úgy, hogy mocsárba kerültem, és semmit sem találtam, s akkor a már kifogott pisztrángok közül az egyiket darabokra kellett vágnom, hogy legyen mit a horogra tűzni.
Néha a mocsaras réteken, a fűben vagy a páfrányok tövében rovarokat találtam, s azokat használtam fel csalétkül. Sokféle bogár volt ott, rovarok, fűszálhoz hasonló lábakkal, mindenféle bábokat is találtam, amelyek haraptak, de nem maradtak rajta a horgon, mert a hideg vízben egy pillanat alatt szétfoszlottak. A fatörzsek alatt szút is találtam, s olyan kukacokat, amelyek nyomban eltűntek a talajban, ha felemeltem a fatörzset. Egyszer egy szalamandert is felhasználtam, ott találtam egy öreg rönk alatt. Nagyon kicsi, fürge és tiszta volt, s gyönyörű színei voltak. Parányi kis lábával belekapaszkodott a horogba... s azóta soha nem használtam szalamandereket, holott találtam gyakran. Tücsköt sem használtam, mert nem bírtam nézni, ahogy a horgon rángatóznak.
Néha a folyó nyílt mezőségen haladt át, s a száraz fűben szöcskéket fogtam csaléteknek, de néha bedobtam a vízbe, s figyeltem, ahogy az ár lassan sodorja őket, vagy keringeni kezdenek a felszínen, mikor örvénybe jutnak, s végül eltűnnek, ha egy pisztráng félbukik a mélyből. Volt úgy, hogy egy-egy éjszaka négy-öt patakot is végighorgásztam. Lehetőleg a forrás közvetlen közelében kezdtem, s lefelé követtem a patakot. Ha túl gyorsan végeztem, s még maradt időm, újra végigmentem, s ilyenkor a torkolatnál kezdtem, ott ahol a tóba ömlött, s az árral szemközt haladtam, azokra a pisztrángokra vadászva, amelyeket idejövet elvétettem. Volt olyan éjszaka, hogy kitaláltam új patakokat, köztük igen izgalmasakat, s ilyenkor úgy éreztem magam, mintha ébren álmodnék. Egyik-másikra még ma is emlékszem, s abban a hitben élek, hogy valóban halásztam bennük, s ezek már-már összemosódnak emlékezetemben azokkal a patakokkal, amelyeket csakugyan ismerek. Mindet elkereszteltem, aztán vonatra ültem, hogy elérjem őket, de olykor még hosszú mérföldeket kellett gyalogolnom az állomástól.
Volt olyan éjszaka is, hogy nem bírtam halászni, s ilyenkor dideregve virrasztottam, elmondtam összes imádságaimat, s imádkoztam mindazokért az emberekért, akiket életemben megismertem.
Ez sok időbe telt, mert ha az ember emlékezetébe igyekszik idézni mindazokat, akiket valaha megismert, s visszanyúl a legkorábbi emlékeihez az én első emlékem szülőházamnak egy mandzárdszobájáról szól, és szüleim lakodalmi tortájáról, amely pléhdobozban egy tetőgerendán függött, s mellette a padláson számtalan üvegről, melyekbe apám gyerekkorában spirituszban preparált kígyókat s egyéb állatokat gyűjtött, a spiritusz némelyik üvegből már annyira elpárolgott, hogy a kígyó és egyéb állatok háta kiállt belőle, s teljesen kifehéredett , ha ilyen messzire visszagondol az ember, akkor végül egy jó csomó ismerős jut az eszébe. Ha mindegyikért elmond egy imádságot, egy-egy üdvözlégyet és miatyánkot, az sok időbe telik, megvirrad közben, s akkor már nyugodtan elalhatik az ember, ha történetesen olyan helyen van, ahol nappal is lehet aludni.
Ilyen éjszakákon azon igyekeztem, hogy mindazt emlékezetembe idézzem, ami valaha történt velem. A háborút közvetlenül megelőző dolgokkal kezdtem, s egyikről a másikra mentem vissza. Megállapítottam, hogy messzebb nem jutok, mint a nagyapám házának padlása. Ezért innen kezdtem el újra, amíg el nem értem a háborúig.
Emlékszem, hogy nagyapám halála után kiköltöztünk abból a régi házból, s egy újba költöztünk, amelyet az anyám tervezett és épített fel. Amit nem vittünk magunkkal, azt mind elégettük az udvaron, s emlékszem, hogy a padlásról az üvegeket is a tűzbe dobták, s megrepedtek a hőségben, s a spiritusz magasra lobbantotta a tüzet. Emlékszem, ahogy a kígyók is elégtek az udvaron gyújtott tűzben. De mindezek élettelen emlékek voltak, nem emberek. Még arra sem emlékeztem, ki gyújtotta meg a tüzet, s ezért tovább tűnődtem, míg végül emberekkel nem találkoztam. Ilyenkor aztán megálltam, s imádkoztam értük.
Emlékszem arra is, hogy anyám az új házban szünet nélkül tisztogatott és nagytakarított. Egy alkalommal, amikor apám vadászatra ment, a földszinten rendezett alapos nagytakarítást, s mindent elégetett, ami nem volt oda való. Amikor apám hazatért, kiszállt a bricskájából, s megkötötte a lovat, házunk mellett az utcán még égett a tűz. Eléje mentem. Felém nyújtotta a puskáját, és szemügyre vette a tüzet. "Ez meg micsoda?" kérdezte.
"Kitakarítottam a földszintet, fiam" mondta anyám a pitvarról. Mozdulatlanul állt és mosolygott. Apám nézte a tüzet, s lábával megpiszkált valamit. Aztán lehajolt, s valamit felemelt a hamu közül. "Hozz egy kapát, Nick" mondta nekem. Bementem a házba, hoztam egy kapát, s apám óvatosan ide-oda húzogatta a hamuban. Kőfejszéket piszkált ki a hamuból, kőből faragott vadászkéseket, egy kőszerszámot, amellyel nyílhegyeket lehetett faragni, sok nyílhegyet és agyagcserepeket. Mind kormos volt, s repedezett a tűztől. Apám nagy gonddal kipiszkálta őket a hamuból, s az út mentén kirakosgatta a fűbe. Bőrhuzatos puskája és vadásztarisznyái ott hevertek még a fűben, ahová letette, amikor kiszállt a bricskából.
"Vidd be a puskát s a tarisznyákat a házba, Nick, s hozz ki egy darab papírt" mondta. Anyám időközben visszament a házba. Felemeltem a nehéz puskát, amely egyre lábamnak ütődön, s a két tarisznyával együtt nekiindultam. "Egyenként vidd! mondta az apám. Ne kísérletezz sokkal egyszerre!" A földre tettem a tarisznyákat, a puskát bevittem a házba, s apám dolgozószobájából egy nagy halom újság közül kihoztam egyet. Apám a megfeketedett, megrepedezett kőszerszámokat egyenként csomagolta az újságpapírba. "A legjobb nyílhegyek megrepedtek" mondta. Bevitte a csomagokat a házba, én meg a két nagy vadásztarisznyával künn maradtam. Egy idő múlva azokat is behoztam. De ebben a történetben csak két személy szerepelt, s mindkettejükért elmondtam egy-egy imát.
De volt olyan éjszaka is, hogy még imáimra sem tudtam visszaemlékezni. Odáig jutottam, hogy "Miképpen a mennyben, azonképpen itt a földön is", s akkor újra kellett kezdenem, és mégsem jutottam tovább. Ilyenkor végül be kellett látnom, hogy nem tudtam emlékezetembe idézni a szavakat. Azon éjjel lemondtam az imáról, s valami mással próbálkoztam. Megesett, hogy ilyenkor megpróbáltam nevén nevezni a föld valamennyi állatát, aztán a madarakat, aztán a halakat, aztán országokat és városokat, majd a legkülönbözőbb élelmiszereket, és Chicagónak mindazokat az utcáit, amelyek eszembe jutottak. S ha odáig jutottam, hogy már semmire sem emlékeztem, akkor nyugodtan feküdtem és figyeltem. Nem emlékszem egyetlen olyan éjszakára sem, hogy zajokat ne hallottam volna. Ma világosságot gyújthattam, nem féltem az elalvástól, mert tudtam, hogy a lélek csak sötétben hagyhatna el. S természetesen gyakran fordultam meg olyan helyeken, ahol világosságot lehetett gyújtani, s ilyenkor aludtam, mert majd mindig fáradt voltam, s gyakran nagyon álmos. S arról is meg vagyok győződve, hogy olykor, anélkül hogy tudtam volna róla, elaludtam... de tudatosan sohasem aludtam. Ezen az éjszakán pedig a selyemhernyókat hallgattam. Éjjel egész tisztán lehet hallani, ahogy rágcsálnak, és én nyitott szemekkel feküdtem, s hallgattam őket.
Kívülem csak egy ember volt a szobában, s az is virrasztott. Hosszú ideje figyeltem a virrasztását. Nem bírt olyan nyugodtan feküdni, mint én, talán mert kevesebb gyakorlata volt a virrasztásban. Szalmára terített gyapjútakarókon feküdtünk, s ha megmozdult, a szalma zörgött, de a selyemhernyókat nem riasztotta meg semmilyen zaj, s nyugodtan tovább rágcsáltak. Egyéb éjszakai zörejeket is lehetett itt hallani, hét kilométernyire a front mögött, de ezek másfajta zajok voltak, mint azok a kis neszezések szobánk sötétjében. Szobatársam megpróbált mozdulatlanul feküdni. Aztán újra megmozdult. Tíz évig élt Chicagóban. 1914-ben vonultatták be, épp amikor hazautazott, hogy meglátogassa a családját, s hozzám osztották be csicskásnak, mert tudott angolul. Hallottam, hogy ő is figyel, s ezért újra megmozdultam a takarók alatt.
Nem tud aludni, hadnagy úr? kérdezte.
Nem tudok.
Én sem tudok.
Mi a baj?
Nem tudom. Nem bírok aludni.
Jól érzi magát egyébként?
Persze. Semmi bajom. Épp csak nem bírok aludni.
Akar egy kicsit beszélgetni? kérdeztem.
Persze. De hát miről lehet beszélgetni ezen az átkozott helyen?
Jó hely ez mondtam.
Jó hát felelte. Jó hely.
Mondjon nekem valamit odaátról, Chicagóról.
Hát hisz azt már mind elmondtam válaszolta.
Mondja el a házassága történetét.
Azt is elmondtam.
Az a hétfői levél... az asszony írta?
Persze. Mindig ír. Elég jól keres az üzlettel.
Mire hazaér, egy jól menő üzletet fog találni.
Remélem. Az asszony jól csinálja a dolgát, sok pénzt keres.
Nem gondolja, hogy felébreszthetünk valakit, ha beszélgetünk? kérdeztem.
Nem hiszem. Nem hallanak bennünket. Különben is úgy alszanak, mint a disznók. Én más vagyok mondta. Én ideges vagyok.
Beszéljen csendesen! mondtam. Nem gyújt rá?
Gyakorlottan cigarettáztunk sötétben.
Maga nem sokat dohányzik, hadnagy úr.
Nem. Már majdnem leszoktam róla.
Hát nem is használ az embernek mondta , s ha már leszokott róla, nem is érzi hiányát. Hallott-e arról, hogy a vakok nem dohányoznak, mert nem láthatják a füstöt?
Nem hiszem mondtam.
Én is azt hiszem, hogy mese! Nem tudom, hol hallottam. Tudja, az ember sok mindent hall.
Elhallgattunk, én a selyemhernyókra figyeltem.
Maga is hallja ezeket a rohadt hernyókat? kérdezte. Hallom, hogy rágcsálnak.
Mulatságos mondtam.
Mondja, hadnagy úr, tényleg valami baja van, hogy nem bír aludni? Sose láttam még aludni. Éjszaka még nem láttam aludni, amióta magával vagyok.
Hát nem tudom, John feleltem. Tavasz óta rossz bőrben vagyok, s éjszaka sokat kínlódom.
Akárcsak én mondta. Nem kellett volna bevonulnom. Ideges vagyok.
Majd csak rendbe kerül.
Mondja, hadnagy úr, maga tulajdonképp minek vonult be a háborúba?
Nem tudom, John. Az elején magam akartam.
Akart! ismételte. Hát az is számít?
Halkabban beszéljünk! mondtam.
Úgy alszanak, mint a disznók válaszolta. S ráadásul nem is tudnak angolul. Nem tudnak ezek semmit sem. Maga mihez fog kezdeni, ha vége lesz a háborúnak, s hazakerülünk?
Újságba fogok írni.
Chicagóban?
Lehet.
Mondja csak, maga el szokta olvasni azt, amit az a Brisbane ír? A feleségem rendszeresen kivágja az újságból, s elküldi nekem.
Persze hogy elolvasom.
Ismeri?
Nem ismerem, de egyszer láttam.
Azzal a gyerekkel szívesen találkoznék egyszer. Hogy tud az írni! A feleségem nem olvas angolul, de azért ugyanúgy járatja az újságot, mint amikor még odahaza voltam, s kivágja belőle a vezércikket meg a sportrovatot és elküldi.
A gyerekei hogy vannak?
Remekül. Az egyik kislány már a negyedikbe jár. Azt ugye tudja, hadnagy úr, hogyha nem volnának a gyerekek, nem én volnék a csicskása. Kinn tartanának az első vonalban.
Jó, hogy vannak.
De milyen jó. Gyönyörű kislányok, igaz, hogy szeretnék már egy fiút is melléjük. Három gyerek, s egyik sem fiú. Nagy pech.
Miért nem próbál elaludni?
Úgysem bírok. Nem tudok én most aludni, hadnagy úr. De az aggaszt, hogy maga nem alszik.
Majd rendbe kerülök, John.
Ha az ember elgondolja, hogy milyen fiatal, s mégsem bír aludni!
Majd rendbe kerülök. Majd eljön az ideje.
Meg kell gyógyulnia. Az ember nem élhet alvás nélkül. Mondja csak, hadnagy úr, gondjai vannak? Valami nyomja a lelkét?
Nemigen, John.
Meg kéne házasodnia, hadnagy úr. Akkor nem lennének gondjai.
Hát nem tudom.
Bizony meg kéne házasodnia. Miért nem kerít magának valami csinos olasz lányt, sok pénzzel? Akármelyiket megkaphatná, akit megkíván. Fiatal is, kitüntetései vannak és jóképű ember. Meg is sebesült már egypárszor.
Nem jól tudom a nyelvet.
Csudát nem tudja. Remekül beszél. Különben se kell velük beszélni. Feleségül kell őket venni.
Majd meggondolom.
Biztos ismer sok lányt, igaz-e?
Persze hogy ismerek.
Hát akkor vegye el azt, amelyiknek a legtöbb a pénze. Errefelé a lányok úgy vannak nevelve, hogy jó feleség lesz belőlük.
Majd meggondolom.
Ne gondolkodjék, hadnagy úr. Vágjon neki.
Jól van.
Férfiembernek meg kéne házasodni. Meglátja, nem fogja megbánni. Minden férfinak meg kéne házasodni.
Úgy is van mondtam. Próbáljunk most egy kicsit aludni.
Igenis, hadnagy úr. Majd megpróbálom még egyszer. De gondoljon arra, amit mondtam.
Gondolok rá mondtam. De most aludjunk, John.
Igenis mondta, Remélem, maga is alszik.
Hallottam, amint a szalmán, a takarók között átfordult a másik oldalára, aztán nem mozdult. Figyeltem a lélegzetét. Egy idő múlva horkolni kezdett. Jó ideig figyeltem a horkolására, aztán abbahagytam, s a selyemhernyókra kezdtem figyelni. Szünet nélkül rágcsáltak, a levelek zizegtek. Megint kaptam valamit, amin eltűnődhettem, tehát tovább feküdtem nyitott szemekkel a sötétben, s azokra a lányokra gondoltam, sorban mindegyikre, akiket életemben megismertem, s arra, hogy melyikük milyen feleség lett volna. Szórakoztató dolog ezzel foglalkozni, s egy ideig el is hagytam a pisztránghalászatot s az imádkozást is. Végül mégis visszatértem a pisztrángokhoz, mert észrevettem, hogy világosan emlékszem minden folyóra, s mindig valamilyen új részletet fedeztem fel rajtuk, de a lányok ha egyszer-kétszer felidéztem őket elmosódtak, s nem bírtam őket többé emlékezetembe idézni. Végül valamennyien összefolytak, mind egyforma volt, s így letettem arról, hogy rájuk gondoljak. De az imádkozást nem hagytam, s éjszakánként gyakran mondtam imát Johnért is, s az ő korosztályát még az októberi offenzíva előtt visszavonták a frontról. Örültem, hogy elkerült, sokat aggódtam volna miatta. Néhány hónap múlva meglátogatott Milánóban a kórházban, s nagyon csalódott volt, hogy még nem házasodtam meg. Leverné, ha megtudná, hogy mind a mai napig is nőtlen vagyok. Meggyőződéses híve volt a házasságnak, mely véleménye szerint rendbe teszi az ember életét. Milánóból hazautazott Amerikába.
Tartalom Következő