Tartalom
Utószó
APÁK ÉS FIÚK


A város főutcájának közepe táján egy kitérőjelzés állította meg, de mindhogy kocsinyomok vezettek el mellette, Nicholas Adams abban a hiszemben, hogy befejezett úttestjavításról van szó, továbbhajtott a városon keresztül, a téglával kövezett üres utcán, meg-megállva a jelzőlámpák előtt, melyek ezen a kihalt forgalmú vasárnapon is hol kigyulladtak, hol elaludtak, s jövőre már nyilván el fognak tűnni az utcáról, ha az adók nem fedezik a fenntartásukat. Végighajtott a kis város sűrű fái között, amelyek az ember szívéhez nőttek, ha itt élt és sétált lombjaik alatt, de az idegen számára sűrűk, kirekesztik a napot, megdohosítják a házakat. Továbbhajtott, ki a városból, az utolsó házat is elhagyva az országúton, amely az egyenletesen félresöpört vörös sárhalmokkal s kétoldalt a fiatal cserjéssel nyílegyenesen emelkedett-lejtett előtte. Nick nem volt idevalósi, de ősz volt, s jólesett ezen a tájon áthajtani s megnézni. A gyapotot már megszedték, a tisztások között gabonaföldek terültek el, egy-egy sáv ciroknád húzódott közben, s Nick, ahogy napi munkája végeztével, alvó fiával maga mellett az ülésen, kényelmesen vezette a kocsit, s tudta, melyik városban fog megszállni éjszakára, figyelte, hogy hol termesztenek szójababot vagy borsót a gabonatáblák között, hol van a megművelt föld, s hol a bozót, a tanyák s a házak mint helyezkednek el a kettő között, s egyre továbbhajtva, képzeletében végigcserkészte a tájat, melyik tisztás alkalmas etetésre és lesre, s melyiken bukkan egy raj fogolyra, s melyik irányban repülnek fel.

Fogolyvadászaton, ha a kutyák már felriasztották a rajt, ügyelni kell arra, hogy az ember ne kerüljön közéjük és megszokott búvóhelyük közé, különben felvágnak, és egyenesen szemberepülnek az emberrel, némelyik meredeken felcikázva, mások a füle mellett surrognak el akkorára dagadva zúgásukban, amekkorának sohasem látni őket, ha a magasban röpülnek, s ilyenkor mást nem tehet az ember, mint hogy megfordul, s hátulról lövi le őket, mielőtt összecsapják szárnyukat, s lezuhannak a bozótba. S ahogy most Nicholas Adams, mint apja tanította, képzeletben végigcserkészte a vidéket, önkéntelenül az apjára gondolt. Először mindig a szeme jutott az eszébe. Nem hatalmas alakjára, gyors mozdulataira, széles vállára, horgas vércseorrára, keskeny állat elfedő szakállára gondolt... csak a szemére. A homlokcsont védelmében ült a szeme, mélyen beágyazva, mintha valami külön védőszerkezetet találtak volna ki egy nagyon kényes műszer számára. Sokkal messzibbre és sokkal gyorsabban látott, mint a közönséges emberi szem; ez volt apjának nagy adománya. Úgy látott vele, mint egy széles szarvú kos vagy egy sas – szó szerint.

A tó egyik partján állt az apjával, akkor még az ő szeme is nagyon jó volt, s az apja például azt mondta: – felvonták a zászlót! – De Nick nem látta sem a zászlót, sem a zászlórudat. – Ott áll Dorothy húgod – mondta az apja. – Ő vonta fel a zászlót, s most a rakodó felé tart.

Nick átnézett a tavon, s jól látta az erdős part vonalát, mögötte a magasabb fákat, az öböl fölött uralkodó csúcsot, a tanya világosan kirajzolódó dombvonulatát s a fák között a fehér tanyaházat, de sem zászlórudat nem látott, sem rakodót, csak a föveny fehérségét s a part hajlatát.

–  Látod a juhokat a dombtető alatt, az oldalban?

–  Látom.

Egy fehéres foltot látott a szürkés zöld domboldalon.

–  Meg tudom számolni őket – mondta az apja.

Apja ideges természetű volt, mint általában mindazok, akiknek képességei meghaladják az emberi szükségleteket. Érzelgős is volt, s mint általában az érzelgős emberek, nemcsak durva, hanem sértődékeny is. Balszerencsével járt életében, s nemcsak a maga hibájából. Csapdába esett, úgy halt meg, holott neki magának kevés része volt a csapdaállításban, s a maguk módján mindannyian elárulták őt, mielőtt meghalt. Az érzelgős embereket igen sokszor elárulják. Nick még nem tudott róla írni, csak készült, hogy majd, de ez a fogolylakta táj eszébe juttatta apját abból az időből, amikor még gyerek volt. Két dolog miatt érzett iránta nagy hálát: hogy vadászni és halászni megtanította. Ebben a két dologban az apja éppoly józan s egészséges ítéletű volt, mint amilyen bizonytalan például a nemi kérdésekben, s Nick örült, hogy így volt, mert kell valaki, aki puskát ad az ember kezébe, vagy alkalmat arra, hogy puskát kapjon és használja, s örült, hogy olyan környezetben kellett élnie, ahol a vadat-halat megismerhette. Nick most, harmincnyolc éves korában éppoly szenvedélyesen vadászott és halászott, mint amikor az apja először vitte magával. Ez a szenvedélye sohasem hagyott alább, s hálás volt apjának, hogy megismertette vele.

Mert abban a másik dologban, amiben az apja tájékozatlannak bizonyult, az ember amúgy is el van látva mindazzal, amire szüksége van, s minden férfi tanács nélkül is megtanulja azt, amit tudnia kell, mindegy, hogy hol él. Nick pontosan emlékezett arra a felvilágosításra – mindössze kétszer beszéltek ilyesféléről – melyet apjától ebben az ügyben kapott. Egy alkalommal, amikor együtt vadásztak, Nick lelőtt egy kanadai fenyőn ülő vörös mókust. A sebesült állat lezuhant, s amikor Nick felemelte, átharapta hüvelykujja hegyét.

–  Ronda kis buzi! – kiáltott Nick, és szétloccsantotta az állat fejét a fán. – Ide nézz... megharapott!

Apja megnézte a kezét.

– Szopd ki alaposan, és ha haza érsz, tegyél rá egy kis jódot.

–  Ronda kis buzi – mondta Nick.

–  Tudod-e, hogy mi az a buzi? – kérdezte az apja.

–  Mindenfélét annak nevezünk – mondta Nick.

–  Buggernak mondják azt a férfit, aki férfiakkal közösül.

–  Miért? – kérdezte Nick.

–  Nem tudom – mondta az apja. – De utálatos bűn.

Nick felzaklatott s utálkozó képzeletében sorra vett néhány férfit, de egyiket sem találta vonzónak vagy alkalmasnak, s körülbelül ez volt minden, amit apja a nemi kérdésről ráhagyott, kivéve még egy felvilágosítást. Egy reggel azt olvasta az újságban, hogy Enrico Carusót "fiúfertőzés" miatt letartóztatták.

–  Mi az, hogy fiúfertőzés?

–  Egyik legutálatosabb bűn – felelte az apja. Nick elképzelte a nagy tenorénekest, amint titokzatos, furcsa és utálatos módon bárányhimlővel fertőz meg egy kisfiút. Iszonyodva elhatározta, hogy ha majd elég idős lesz, ő is kipróbálja ezt, legalább egyszer az életben.

Apja úgy foglalta össze az egész ügyet, hogy megállapította: aki önfertőzik, az megvakul, eszét veszti és meghal, aki utcalányokkal érintkezik, az undorító betegségeket szed fel, és a legjobb, ha távol tartjuk magunkat az emberektől. Viszont olyan szeme senkinek nem volt, mint apjának, és Nick hosszú ideig nagyon szerette apját. Most azonban Nick már nem szívesen idézte emlékezetébe a múltat, éppen azért, mert tudta, mi hogy történt, s azokra a legkorábbi időkre is emlékezett, amelyek közvetlenül megelőzték a bajt. Ha írna róla, talán megszabadulna tőle. Már sok mindentől megszabadult azzal, hogy megírta. De most még korai volna, Még sokan élnek abból az időből. Nick tehát elhatározta, hogy másra fog gondolni. Az apja dolgában már úgysem lehetett semmit sem tenni, épp elégszer átgondolta már.

A temetési vállalkozó ügyes munkát végzett apja arcán, az emlék még semmit sem halványodott el Nickben, ami pedig a többit illeti, a dolog világos volt, a felelősséget is beleértve. Nick elismerését fejezte ki a temetési vállallkozónak, ez büszke is volt a bókra, önelégülten vette tudomásul. Pedig nem a vállalkozó formálta ki az apja végső arcát. A vállalkozó csak néhány merész igazítást végzett rajta, művészi szempontból fölötte kétes értékű javításokat. Valójában a végső arc magától formálódott, már jó ideje. Az utolsó három évben mintázta meg magát ilyen gyorsan. Jó történet, de még sok ember él abból az időből, még nem lehet megírni.

Az említett tárgyak ismeretéhez Nick önképzés útján járt az ember, közvetlenül a ház mögött, ahová az ösvényen ért oda az ember, amely a háztól a tanyáig vezetett, majd egy szélesebb úton folytatódott az erdőirtáson át a táborig. Ha most felidézhetné meztelen talpában azt az ösvényt! Előbb a fenyőerdő tűborította földjén járt az ember, közvetlenül a ház mögött, ahol a ledöntött fatörzsek már porrá korhadtak és hosszú, szilánkos dorongok függtek lándzsákhoz hasonlatosan a villámsújtotta fák ágai közt. Fatörzsön kelt át az ember a patakon, s ha lelépett róla, lába a mocsár fekete iszapjába süllyedt. Az erdőből kijövet az ember átmászott egy kerítésen, s itt már kőkemény volt az ösvény. Lekaszált fü között vezetett tovább a réten, vadsóska és ökörfarkkóró között, bal oldalt a kis patak iszapos medrében szalonkák kotortak eleséget. A hűtőház ebben a kis patakban állt. A pajtán túl friss meleg trágyában gázolt az ember, odébb lepény alakúvá száradt a régibb trágya egy halomban. Aztán még egy kerítés, mögötte a forró homokos út most egy kis hídon át vitt, amely alatt nádbuzogány nőtt; ezt az ember petróleumba mártva fáklyának használta, ha éjszakai halászaton szigonnyal fogta a halat.

Aztán a főút balra kanyarodott, megkerülte az erdőt, felmászott a dombra, s itt már a fák hűsében agyagpalával borított úton járt az ember, s az út kiszélesedett, hogy a fenyőkérget el lehessen vontatni, amit az indiánok hántottak le. Hosszú sorokban máglyázták fel a fenyőkérgeket, a máglyákat újabb kéreggel borították le, mint tetővel a házaikat, a lehántott fatörzsök pedig hatalmasan, sárgán nyúltak el a földön, ott, ahol a fákat kivágták. A rönköket el hagyták rohadni, még az ágakat sem vagdalták le, s nem égették el. A Boyne City-i cserzőüzemben csak a kéregre volt szükség, ezt télen a befagyott tó jegén vontatták el, s minden évben tovább ritkult az erdő, s egyre több lett az árnyéktalan, burjános, forró irtás.

De abban az időben még nagy erdők voltak arrafelé, őserdők, amelyekben a fák magasra nőttek, mielőtt ágakat hajtottak, s az ember a tiszta, barna fenyőtűvel rugalmas földön járt, amellyen nem nőtt aljnövényzet, s a legforróbb napokon is jó hűvös volt, s ők hárman a földön feküdtek, egy rönknek támaszkodva, amely szélesebb volt, mint két ágy hossza. Fönn, magasan az ágak között szél járt, a fény foltokban hullt le, és Billy azt mondta:

–  Akarod Trudyt még egyszer?

–  Te is akarod?

–  Hát...

–  No, gyere!

–  Nem. Itten.

–  De, Billy...

–  Billy maradhat... Ő nekem testvér.



Utána pedig mind a hárman csöndesen ültek s a fa tetejében matató fekete mókusra figyeltek, amelyet a magas ágak között nem lehetett jól látni. Arra vártak, hogy újra elvakkantsa magát, mert vakkantás közben felrántotta a farkát, s Nick oda fog célozni, ahol valamilyen mozgást lát. Apjától naponta csak három töltényt kapott, s egy egycsövű puskája volt, nagyon hosszú csővel.

–  Kis szaros – mondta Billy. – Nem mozog.

–  Lőjél, Nickie. Ijeszd meg. Akkor majd látjuk, megugrik. Aztán megint lősz! – mondta Trudy. Ritkán beszélt ennyit.

–  Csak két töltényem van – mondta Nick.

–  Kis szaros – mondta Billy.

Csöndben ültek a fa tövében. Nick üresnek s boldognak érezte magát.

–  Eddy azt mondja, hogy egyik éjjel majd eljön, és együtt hál a te Dorothy nénéddel.

–  Micsoda?

–  Ő mondta.

Trudy bólintott.

–  Neki csak ez kell – mondta. Eddy idősebb féltestvérük volt, tizenhét éves.

–  Ha Eddie Gilby eljön éjjel, s akár csak megszólítja Dorothyt, tudod, mit csinálok vele? Megölöm... így! – Nick fölhúzta a kakast, szinte célzás nélkül elsütötte a fegyvert, s egy tenyérnyi lyukat lőtt annak a félvér fattyú Eddienek a fejébe vagy a hasába. – Így ni! Megölöm.

–  Vigyázzon magára – mondta Billy.

–  Csak felvág. – Trudy Nick zsebében kotorászott. – De te azért ne öljed meg! Abból baj lesz.

–  Megölöm – mondta Nick. – Így ni! – Eddie Gilby a földön feküdt, átlőtt mellével. Nick büszkén rátette a lábát.

–  És megskalpolom – mondta boldogan.

–  Azt nem – mondta Trudy. – Az piszkos munka.

–  Leveszem a skalpját, és elküldöm az anyjának.

–  Az anyja meghalt – mondta Trudy. – Ne öljed meg, Nickie! Az én kedvemért ne!

–  S ha már megskalpoltam, a kutyák elé vetem.

Billy mélységesen le volt verve – Vigyázzon magára – mondta sötéten.

–  A kutyák meg darabokra tépik – mondta Nick, elégedetten szemlélve a képet. Aztán, miután megskalpolta a félvér renegátot, s mozdulatlan arccal végignézte, hogy tépik szét a kutyák, ledőlt a fatörzs tövébe, Trudy szorosan ölelő, fojtogató karjával a nyakában. – Ne öld meg, ne öld meg!... Ne öld meg! – sikította Trudy. – Ne. Ne. Ne. Nickie! Nickie! Nickie!

–  Mi bajod?

–  Ne öld meg!

–  Csak felvág.

–  Rendben van – mondta Nickie. – Nem ölöm meg, ha nem jön be a házba. Eressz el!

–  Jó – mondta Trudy. – Akarsz most valamit csinálni? Nekem most jó.

–  Ha Billy elmegy. – Nick megölte Eddie Gilbyt, aztán megkegyelmezett neki, most férfi volt.

–  Menj el, Billy! Mindig itt lógsz. Menj már el!

–  Te tekergő! – mondta Billy. – Ez már unalmas. Minek jöttünk? Vadászni vagy minek?

–  Elviheted a puskát. Nesze egy töltény.

–  Kösz. Én majd lövök egy nagy feketét.

–  Én majd huhukolok – mondta Nick.



Később – már sok idő múlt el, és Billy még mindig nem jött vissza.

–  Csinálhatunk most gyereket? – kérdezte Trudy. Boldogan keresztbe rakta barna lábait, és Nickhez dörgölődzött. Nickben, legbelül, valami messzire elszállt.

–  Nem hiszem – mondta.

–  Felőlem csinálhassuk dögivel.

Hallották, hogy Billy lőtt.

–  Vajon eltalálta?

–  Érdekel engem – mondta Trudy.

A fák között feltűnt Billy. A puskát a vállára vetette s egy fekete mókust tartott a kezében az elülső lábánál fogva.

–  Nézd – mondta. – Nagyobb egy macskánál. Megvagytok?

–  Hol láttad meg?

–  Odaát. Láttam, hogy ugrik.

–  Haza kell mennem – mondta Nick.

–  Ne! – mondta Trudy.

–  Vacsorára otthon kell lennem.

–  Na, jó.

–  Vadászunk holnap?

–  Jó.

–  Megtarthatod a mókust.

–  Jó.

–  Vacsora után kijössz?

–  Nem.

–  Hogy érzed magad?

–  Jól.

–  Akkor jó.

–  Adjál csókot az arcomra – mondta Trudy.

Most, hogy kocsijában az országúton hajtott, és már sötétedett, Nick nem gondolt többé az apjára. Ha véget ért a nap, sohasem gondolt rá. A nap vége mindig csak az övé volt, s addig nem is érezte jól magát, amíg magára nem maradt. Apja rendszerint ősszel tűnt fel előtte, vagy kora tavasszal, amikor sárszalonkák röpködtek a prérin, vagy gabonakereszteket látott, vagy tavat, vagy akár lovat s bricskát, vagy vadludakat látott vagy hallott, vagy vadludaknak állított tőrt, vagy ha eszébe jutott az a nap, mikor a hófúvásban egy sas rávetette magát a zsákvászonnal leterített csalilibára, s amikor csapkodó szárnyakkal felemelkedett, karmai beleakadtak a vászonba. Apja elhagyott gyümölcsösökben is hirtelen feltűnt mellette, és frissen felszántott földeken, bozótosokban és alacsony dombtetőkön, vagy ha kiégett fűben járt, és mindig, amikor fát vágott vagy vizet hordott, s malmokban is és almaprések láttán, gátak tetején, és valahányszor tábortüzeket pillantott meg. A városokat, amelyekben ő élt, apja nem ismerte. Amióta tizenöt éves elmúlt, már semmiben sem osztozott apjával.

Apjának hideg időben zúzmarás volt a szalkálla, meleg időben pedig erősen izzadt. Napsütésben szeretett a tanyán dolgozni, mert senki sem kényszeríthette rá, és ellentétben Nickkel, szerette a testi munkát. Nick szerette az apját, de a szagát utálta, s amikor egyszer fel kellett vennie egy rend fehérneműt, amely az apjának már szűk volt, rosszul lett, levetette, két kő alá rejtette a patakban, s azt mondta, hogy elvesztette. Megmondta az apjának, hogy mi bántja, amikor az odaadta neki a rend fehérneműt, de az apja azt mondta, hogy frissen ki van mosva. Így is volt. Amikor Nick megkérte, hogy szagolja meg, apja méltatlankodva szimatolt, s azt mondta, hogy makulátlanul tiszta. S amikor Nick hazajött a halászatról a fehérnemű nélkül, s azt mondta, hogy elvesztette, megverték, mert hazudott.

Utána a pajtában ült, a nyitott ajtóban, töltött s felhúzott puskájával a kezében, s nézte az apját, aki a verandán ült és újságot olvasott, s azt gondolta: "Most a pokolba küldhetném. Agyonlőhetném." De aztán érezte, hogy haragja lassan elpárolog, s kis híján rosszul lett arra a godolatra, hogy a puska a kezében az apja ajándéka. Aztán elment az indián táborba, a sötétben botladozva, csak hogy szabaduljon a szagtól. A családban egyetlen ember volt, akinek kedvelte a szagát: az egyik nővére. A többiekkel került minden érintkezést. De a szimatja eltompult, amikor dohányozni kezdett. Örült neki. Kopónak fontos a szimat, de egy férfi mihez kezd vele?

–  Hogy volt az, papa, amikor kisfiú voltál, és együtt vadásztál az indiánokkal?

–  Nem tudom.

Nick összerezzent. Észre sem vette, hogy a gyerek ébren van. Ránézett, ott ült mellette az ülésen. Azt hitte, maga van, pedig a gyerek ott ült mellette. Vajon mióta lehet ébren? – Mindennap elmentünk fekete mókusra vadászni – mondta. – Az apám csak három töltényt adott egy napra, mert azt mondta, hogy így tanulok meg vadászni, s hogy nem jó dolog az, ha a gyerek ide-oda szaladgál, és vaktában lövöldöz. Egy Billy Gilby nevű fiúval jártam, és Trudy nevű nővérével. Egy egész nyáron majd minden nap kimentünk.

–  Furcsa név, indiánnak.

–  Hát igen – mondta Nick.

–  De mondd el, milyenek voltak!

–  Ojibway-k voltak – mondta Nick. – És nagyon kedvesek.

–  De hogy érezte magát velük az ember?

–  Hát erre nehéz felelni – mondta Nick. Hogy mondja el, hogy Trudyval csinálta először, amit azóta soha senki jobban nem csinált, s hogy tömzsi, barna lába volt, lapos hasa, kis kemény mellei, jól ölelő karja, kutató, gyors nyelve, mélyen ülő szeme, s milyen jó íze volt a szájának, s milyen szorongató volt, szűk, édes, nedves, csodálatos, szoros, fájdalmas, teljes és végleges és végtelen, véget nem érő és hirtelen végződő, s a nagy madár felszállt, mint alkonyatkor a bagoly, pedig nappal volt az erdőben, és fenyőtűk ragadtak a hasához. S ha az ember olyan helyre jut, ahol indiánok éltek, érezni a szagukat akkor is, ha már elmentek, s az üres búfeledtető palackok s a sok zümmögő légy nem oltotta ki a harmatkása s a füst szagát, s azt a másik szagot, amely a frissen nyúzott nyestbőrre emlékeztet. S az ember szájízét nem keseríthetik meg a róluk faragott tréfák, sem indián öregasszonyok. Sem az az ökrendeztető édes szag, amely később árad belőlük. Nem arról van szó, hogy a végén mit csinálnak. Sem arról, hogy hogyan végeztek. Mindannyian egyformán végeznek. Régente jól. Mostanában nem jól.

Ami pedig a másik dolgot illeti... Ha az ember egy madarat lelőtt röptében, már minden madarat lelőtt röptében. Mindegyik különbözik a másiktól, s az utolsó is van olyan jó, mint az első. Ezért az apjának tartozik köszönettel.

–  Lehet, hogy nem tetszenének neked – mondta Nick a gyereknek –, de inkább azt hiszem, hogy igen.

–  S a nagyapám is velük élt, amikor még gyerek volt, igaz?

–  Igaz. Amikor megkérdeztem tőle, hogy milyenek, azt felelte, hogy sok a barátja közöttük.

–  Fogok én is valaha velük élni?

–  Nem tudom – mondta Nick. – Az rajtad áll.

–  Milyen idős leszek, amikor majd én is kapok puskát és vadászhatok?

–  Tizenkét éves, ha azt látom, hogy óvatos vagy.

–  Szeretnék már tizenkét éves lenni.

–  Elég hamar az leszel.

–  Milyen volt a nagyapám? Nem emlékszem rá, csak arra, hogy egyszer egy légpuskát adott és egy amerikai zászlót, amikor átjöttem Franciaországból. Milyen volt?

–  Azt nehéz leírni. Jó vadász volt, és jó horgász, és gyönyörű szeme volt.

–  Jobb vadász volt nálad?

–  Sokkal jobban lőtt nálam, s az ő apja is a legjobb madarászok közé tartozott.

–  Fogadok, hogy nem volt jobb nálad.

–  De jobb volt. Nagyon gyorsan és szépen lőtt. Nem ismerek embert, akit szívesebben néztem volna, amikor lőtt. S nagyon nem tetszett neki az, ahogy én lőttem.

–  Miért nem megyünk soha imádkozni nagyapa sírjához?

–  Az ország másik részében élünk. Nagyon messze vagyunk a sírjától.

–  Franciaországban az nem számítana. Franciaországban odautaznánk. Azt hiszem, el kellene mennünk imádkozni nagyapa sírjához.

–  Egyszer majd elmegyünk.

–  Remélem, mi nem fogunk olyan helyen élni, hogy sohase mehessek a sírodhoz imádkozni, ha már meghaltál.

–  Azt majd eligazítjuk.

–  Nem gondolod, hogy valamennyiünket valamilyen alkalmas helyen együtt kellene eltemetni? Franciaországban temethetnének el mindannyiunkat. Az finom lenne.

–  Nem akarom, hogy Franciaországban temessenek el – mondta Nick.

–  Akkor hát Amerikában kell keresnünk valamilyen alkalmas helyet. Nem temethetnének el valamennyiünket kinn a tanyán?

–  Nem rossz ötlet.

–  Akkor a tanyára menet megállhatnék, és imádkozhatnék nagyapa sírjánál.

–  Nagyon talpraesett gyerek vagy.

–  Tudod, nem helyes, hogy még sohasem jártam nagyapa sírjánál.

–  El fogunk menni – mondta Nick. – Látom már, hogy el kell mennünk.

Tartalom
Utószó