Tartalom Következő Maera mozdulatlanul feküdt, feje a karján, arca a homokban. Meleg volt s ragadós a vértől. Megérezte, valahányszor a bika szarva feléje közeledett. Olykor a bika csak a fejével lököt rajta. Egy alkalommal a szarv egészen átment rajta, érezte, hogy a homokba fúródik. Valaki megfogta a bika farkát. Szidták s a cápával a fejét verdestek. Aztán eltűnt a bika. Néhány férfi fölemelte Maerát, s a barrera felé szaladt vele, át a kapun, a folyosón, megkerülve a főtribünt, be a betegszobába. Hordágyra fektették, s az egyik közülük elszaladt az orvosért. A többiek körülállták. Az orvos futva jött a corralból, ahol picadorlovakat varrt össze. De előbb kezet kellett mosnia. Fölöttük a főtribünön meg nem szűnt az ordítozás. Maera érezte, hogy minden egyre nagyobb s nagyobb lesz, aztán egyre kisebb és kisebb. Aztán újra nagyobb és nagyobb, s utána ismét kisebb és kisebb. Végül minden felgyorsult s egyre gyorsabban mozgott, mint amikor nagy sebességgel leforgatnak egy filmet. Azután meghalt.
A NAGY KÉTSZÍVŰ FOLYÓN
Első rész
A vonat tovább robogott, és eltűnt az üszkös fatörzsek egyik dombja mögött. Nick leült a sátorponyva- s takarókötegre, amelyet a vasutas utána dobott a poggyászkocsi ajtajából. Város nem volt sehol, nem volt semmi, csak a sínek és a tűz pusztította táj. Nyoma se maradt a tizenhárom kocsmának, amely Seney egyetlen utcáját szegélyezte. A Manson House szálloda alapzata valamelyest kiemelkedett a terepből. Köveit megfaragta, szétrepesztette a tűz. Mindössze ennyi maradt Seney városából. Leégett minden, egészen a föld színéig, de még a föld színe is.
Nick elnézte a leégett domboldalt, ahol a városka szétszórt házait kellett volna látnia, aztán megindult a töltésen a folyóra épített híd felé. A folyó megvolt. Örvényekben találkozott a híd cölöppilléreivel. Nick lenézett a tiszta, barna vízbe, amely a kavicsos medertől kapta színét, s figyelte a pisztrángokat, ahogy megállnak az ár ellenében, remegő uszonnyal. Néha, éles szögben meghajolva, egy-egy siklassál változtattak helyzetükön, de egy pillanat múlva ismét állták a sebes vizet. Nick sokáig elnézte őket.
Nézte, ahogy orrukkal nekifeszülnek az árnak, soksok pisztráng a mély, sebes vízben, formájuk kissé eltorzul messziről tekintve, a folyó üveges, homorú tükrén keresztül, amelynek a felszíne lágyan rálendül a híd cölöpjeire és feltorlódik rajtuk. A nagy pisztrángok lent voltak a folyó mélyén. Nick eleinte nem vette észre őket. Aztán meglátta: jókora pisztrángok, ott igyekeznek megállni a meder kavicsán, a föveny és a homok szeszélyes ködében, amelyet egy-egy nekilódulással felkavar az áradat.
Lenézett a folyóba a hídról. Meleg nap volt. Jégmadár szállt el a víz felett. Nick már rég nem bámult így le folyóvízibe, s rég nem látott pisztrángot. Most úgy látszik, nagyon jók. Ahogy a jégmadár árnyéka elsuhant a vízen, egy nagy pisztráng hirtelen nekirugaszkodott az árnak, egyetlen hosszú szögben, csak árnyéka jelezte a szöget, azután az árnyéka lemaradt róla, amint elérte a víz színét, találkozott a nappal, majd visszapattant a folyóba, s az árnyéka mintha engedelmesen tűrte volna, hogy a folyó visszacsúsztassa a híd alá, ahol ismét megfeszült szemben az árral.
Nick szíve is megfeszült, ahogy a pisztrángot figyelte. Megint elfogta a jól ismert, régi érzés.
Elfordult, lenézett a folyón. Kavicsos medre, zátonyai, nagy sziklái, s lejjebb, ahol megkerült egy beugró partfokot, tóként kiszélesedő tükre ott nyúlt el alatta messzire.
Nick visszasétált a talpfákon a csomagjához, amelyet ott hagyott a hamuban a pálya mellett. Boldog volt. Megigazította a hátizsák hevedereit, szorosra húzta a szíjakat, hátára lendítette a csomagot, karját átdugta a vállszíjakon, s fejét meghajtva nekifeszült a széles homlokszíjnak, hogy levegyen valamit a vállára nehezedő súlyból. Azért így is nagyon nehéz volt. Nagyon-nagyon nehéz. A horgászbot bőrtokját a kezében vitte, s előredőlt, hogy a hátizsák súlya a vállán maradjon, így vágott neki a vasúti töltéssel párhuzamos útnak, maga mögött hagyta a leégett várost a hőségben, aztán lekanyarodott egy domb lábánál. Mindkét oldalán a tűztől sebhelyes dombok emelkedtek, közöttük vitt az út a messzeségbe. Ment az úton, s fájt a válla a nehéz hátizsáktól. Az út egyre emelkedett. Nehéz volt a hegyre felfelé menni. Fájtak az izmai, tüzelt a nap, de Nick boldognak érezte magát. Úgy érezte, hogy mindent maga mögött hagyott, a kényszert, amely arra ösztökélte, hogy gondolkozzék, az írás kényszerét is, minden kényszert. Mindez elmaradt mögötte.
Amióta leszállt a vonatról, s a vasutas utána dobta csomagját a vagon nyitott ajtajából, minden megváltozott. Seney leégett, az egész táj leégett és átalakult, de nem baj. Minden úgysem éghetett le. Ezt jól tudta. Baktatott az úton, izzadt a nap melegétől, s kapaszkodott felfelé a dombok vonulatára, amely a vasutat elválasztotta a fenyvesek síkjától.
Az út tovább kanyargott, néha meghorpadt, de azért szüntelenül emelkedett. Nick csak ment előre. Egy darabig párhuzamosan haladt a letarolt domb gerincével, s végül elérte a tetőt. Hátradőlt egy fatönknek, s kibújt a hevederekből. Előtte, ameddig csak ellátott a szem, a fenyvesek síkja. Bal oldalt dombvonulat zárta le a kiégett tájat. Szemközt fekete fenyők szigetei emelkedtek ki a síkságból. Messze, bal kéz felöl a folyó szalagja látszott. Nick elkísérte a szemével, s elkapta a napfény csillogását a vízen.
Előtte nem volt semmi más, csak a fenyvesek síkja, egészen a távoli kék dombokig, amelyek a Felső Tó magaslatát jelezték. Alig látszottak, elnyelte őket a messzeség s a forró levegő a síkság fölött. Ha nagyon erősen nézett oda, eltűntek. De ha félig lehunyta a szemét, ismét felbukkantak a tóparti, távoli dombok.
Nick leült a megszenesedett fatönkre és rágyújtott. Csomagja ott hintázott a tönkön, a hevederek készenlétben, a hátizsák közepén egy horpadás, ahol a háta belenyomódott. Üldögélt, cigarettázott, körülnézett a tájon. Nem kellett elővennie a térképet. A folyóhoz mérte a helyet, s tudta, hogy hol van.
Ahogy dohányzott, lába előre nyújtva, észrevette, hogy egy szöcske közeledik hozzá a földön, s aztán felmászik a gyapjúharisnyájára. Fekete szöcske. Nick már az úton is, a dombra kapaszkodva, sok szöcskét felriasztott a porból. Mind fekete volt. Nem olyan nagy szöcskék, amelyek berregve szállnak fel, sárga és fekete, vagy vörös és fekete szárnyaikat kibontva fekete szárnypáncéljuk alól. Közönséges szöcskék, de mind fekete, mintha kormos volna. Nicknek ez már útközben is feltűnt, de nem gondolta végig a dolgot. Most elnézte a fekete szöcskét, amely négyfogú szájával csipkedte a harisnya gyapjúszálait, s megértette, hogy ezek mind azért lettek feketék, mert itt élnek a kiégett tájon. Egy éve lehet, hogy a tűz pusztított, de a szöcskék még feketék. Vajon meddig maradnak így?
Óvatosan lenyúlt, és szárnyainál fogva elkapta a szöcskét. Megfordította, a lábacskák összevissza kaszáltak a levegőben, s megnézte ízelt potrohát. Igen, ott is fekete volt, s ahol a háta meg a feje poros lett, szivárványosan csillogott.
Eredj, szöcske mondta Nick; most szólalt meg először hangosan. Repülj el valahová.
Feldobta a szöcskét a levegőbe, s látta, ahogy leszáll egy megszenesedett tönkre az út túlsó oldalán.
Nick felállt. Hátával nekidőlt a csomagjának, amely egyenesen állt a tönkön, s átdugta karját a vállszíjakon. Ott állt hátizsákjával a domb peremén, lenézve a tájra, a távoli folyó felé, aztán letért az útról, s megindult a lejtőn. A talajon kellemes járás esett. Kétszáz yard után elért a domboldalban a tűz határáig. Itt már páfrány nőtt, bokáig gázolt benne, fenyők verődtek csoportba; előtte messzire elnyúlt a hullámos terep, sok buckával és horpadással, a talaj homokos volt, és a természet ismét eleven.
Nick a napot vette iránytűnek. Tudta, hol akar kilyukadni a folyóhoz, s csak ment előre a fenyvesek síkján, fel a kis halmokra, hogy egyre újabbakat lásson maga előtt, s néha egy-egy dombocska tetejére nagy, tömör fenyőszigetek is jobb kéz vagy bal kéz felől. Letépett néhány páfránylevelet, és bedugta a vállszíjak alá. Hamarosan szétdörzsölődtek, s járás közben érezte a szagukat.
Fáradt volt, s nagyon kimelegedett azon az egyenetlen, árnyéktalan síkságon. Tudta, hogy ha balra fordul, bármikor kiérhet a folyóhoz. Nem lehet messzebb egy mérföldnél. Mégis tovább ment egyenesen észak felé, hogy az egynapi járóút a folyónak minél felsőbb pontjához vezesse.
Már egy ideje látta maga előtt az egyik nagy fenyőszigetet, ahogy magasra felnyúlik a hullámos síkságból, amelyen átvágott. Lejtő következett, majd újabb kaptató, s amikor nagy nehezen felért a nyergére, oldalt fordult, és megindult a fenyőfák felé.
A fenyőszigetben nem voltak bokrok. A fatörzsek egyenesen szöktek fel, vagy rézsúton megdőltek egymás felé. Egyenesen, barnán, ágak nélkül. Az ágak csak fent kezdődtek, a magasban. Néhol összefonódtak, és sűrű árnyékot vetettek a barna erdei földre. A ligetet csupasz földgyűrű vette körül. Nick átvágott rajta, és puhának érezte lába alatt a barna talajt. Tűlevelek szőnyegén járt, amely túlnőtt a ligeten, és nagyobb kört takart el, mint a magas ágak. A fák magasra nőttek, s az ágak felkapaszkodtak velük a magasba, átengedve a napnak ezt a csupasz területet, amelyet egykor beárnyékoltak. S pontosan annál a vonalnál, ahol ez a gyűrű véget ért, ismét páfrányos következett.
Nick lecsúsztatta válláról a csomagot és lefeküdt az árnyékba. A hátán feküdt s felnézett a fenyőre. Kinyúlva pihentette nyakát, hátát, derekát. Hátának jólesett a föld. Az ágak között felnézett az égre, aztán lehunyta a szemét. Kinyitotta a szemét s megint felnézett. A magas ágak között fújt a szél.
Megint lehunyta a szemét és elaludt. Zsibbadtan, merev tagokkal ébredt. A nap már majdnem lenyugodott. A hátizsák nehéz volt, a szíjak fájdalmasan hasítottak, ahogy magára vette őket. Előredőlt, hátán a csomaggal, felvette a horgászbot bőrtokját, s a fenyvesből kilépve nekivágott a páfrányos lapálynak, a folyó felé. Tudta, hogy nem lehet messzebb egy mérföldnél.
Fatönkökkel borított domboldalról ereszkedett alá, s egy rétre ért. A rét peremén ott volt a folyó. Nick boldog volt, hogy odaért. A réten ment tovább, a víz folyása ellenében. Nadrágját átitatta a harmat. Hirtelen, bőven szállt le a harmat a meleg nap után. A folyó néma volt. Oly gyorsan és simán folyt, hogy nem adott hangot. A rét szélén, mielőtt felkapaszkodott volna egy kis emelkedésre, hogy tábort üssön, Nick lenézett a folyóra, nézte, hogyan szöknek fel a pisztrángok. Bogarak rajzottak a víz fölött, a folyó túlsó oldalán elterülő mocsárból jöttek napnyugta után, azért szökdécselt a pisztráng. Kapkodta őket. Miközben elhaladt a folyó menti rét keskeny sávján, Nick látta, hogy a pisztrángok egészen magasan kiugranak a vízből. Végignézett a folyón: a bogarak bizonyára letelepedtek a felszínére, mert a pisztrángok buzgón falatoztak, véges-végig. Ameddig csak ellátott, mindenütt ugráltak, apró karikákat verve a víz színén, mintha eső paskolná a folyót.
A fás, homokos terep emelkedni kezdett, s fentről már be lehetett látni a rétet, a folyó közeli szakaszát és a mocsarat. Nick ledobta a csomagját és a horgásztokot, s körülnézett, hol a legsimább a föld. Nagyon éhes volt, s még főzés előtt el akarta készíteni a tábort. Két fenyő között egészen vízszintes volt a talaj. Kivette csomagjából a baltáját, és kivágott két útban álló gyökeret, így egészen sima lett egy akkora földdarab, amelyen elalhatott. Két kezével elgereblyézte a homokos földet, és gyökerestül kitépte a páfrányokat. Keze jó szagú lett a páfránytól. Aztán elegyengette a földet a gyökerek helyén. Nehogy valami göröngy maradjon a pokróc alatt. Mikor már elég sima volt, leterítette a három pokrócot. A legalsót kétrét hajtogatta. A másik kettőt kiterítette rajta.
Baltájával hasított egy darabot az egyik fenyőtönkből, majd felaprította sátorcöveknek. Hosszú cövekeket csinált, hogy jó erősen megálljának a földben. Most, hogy kibontotta s kiterítette a földre a sátorponyvát, a csomag sokkal kisebbnek látszott a fenyőfa tövében. A sátor mennyezetgerendájának megfelelő kötelet ráerősítette az egyik fenyőfa törzsére, majd felhúzta a sátrat a kötél másik végénél fogva, s ezt a végét is hozzákötözte egy fenyőfához. A sátor úgy lógott a kötélen, mint egy vászonlepedő, ha kiakasztják száradni. Nick vágott egy hosszabb ágat, leverte a földbe a ponyva hátulsó vége alatt, aztán kicövekelte a ponyva szélét, úgyhogy sátor lett belőle. Jó feszesre meghúzta kétoldalt, s a cövekeket mélyen beverte a földbe a balta fokával; végül a kötél hurkai is besüppedtek, s a ponyva olyan lett, mint a dob.
A sátor bejáratára csomagoló vásznat akasztott a szúnyogok ellen. Bemászott a szúnyogháló alatt, mindenféle holmit cipelt magával az ágy fejéhez, a ferde ponyvafal alá. A sátorba csak a barna ponyván keresztül hatolt be a fény. Kellemes ponyvaszag érződött. A levegőben máris volt valami titokzatos és otthonias. Nick boldog volt, ahogy befelé mászott a sátorba. Napközben sem érezte magát boldogtalannak. De ez mégiscsak más. Most mégis tesz valamit. Ezt meg kellett csinálni. Most megvan. Nehéz út volt. Nagyon elfáradt. De most itt van. Megcsinálta a tábort. Letelepedett. Most már semmi baj sem érheti. Ez jó táborhely. Megérkezett, jó helyen van. Otthon van, maga készítette az otthonát. Most éhes.
Kimászott a csomagolóvászon alatt. Odakint egészen besötétedett. A sátorban világosabb volt.
Odament a csomagjához, s a hátizsák alján kotorászva kihalászott a szögeszacskóból egy hosszú szöget. Beverte a fenyőfába, közelről fogta, és óvatosan ütögetett rá a balta fokával. Felakasztotta a hátizsákot a szögre. Minden készlete a hátizsákban volt. Most már nem hever a földön, biztos helye van.
Éhes volt. Úgy érezte, sohasem volt éhesebb. Kinyitott egy disznóhús- meg egy spagettikonzervet, és beleürítette a serpenyőbe.
Jogom van ilyet enni, ha egyszer a cipelését vállaltam mondta Nick. Hangja furcsán szólt a sötétedő erdőben. Aztán nem szólt többet.
Tüzet rakott néhány fenyőszilánkból, amelyet egy tönkről hasított a baltával. A tüz fölé odaállította a rostélyt, a négy vaslábat bakancsával nyomta be a földbe. Feltette a serpenyőt a rostélyra. Még éhesebb lett. A disznóhús körítése, a bab meg a spagetti melegedni kezdett. Nick belenyúlt, összekavarta. Az étel már fortyogott, apró buborékok törtek nagy nehezen a felszínre. Jó szaga volt. Nick elővett egy üveg sűrített paradicsomot, és levágott négy szelet kenyeret. A kis buborékok sűrűbben pufogtak. Nick leült a tűz mellé, és levette a serpenyőt. A tartalma felét egy bádogtányérba töltötte. Lassan szétterült rajta. Nick tudta, hogy a bab meg a spagetti még mindig túl forró. Nézte a tüzet, aztán a sátrat, nem, nem rontja el az egészet azzal, hogy megégeti a nyelvét. Évek óta semmi öröme nem telt a sült banánban, mert sose bírta megvárni, amíg kihűl. Nagyon érzékeny volt a nyelve. Nagyon éhes volt. Bár csaknem teljesen besötétedett már, látta, hogy a folyón túl valami köd száll fel a mocsárból. Megint a sátorra nézett. Vett egy jó kanállal a tányérból.
Atyám, Jézus atyám mondta Nick boldogan. Már kiürült az egész tányér, amikor eszébe jutott a kenyér. A második adagot kenyérrel ette, fényesre kitörülve a tányért. Legutóbb a St. Ignace-i restiben evett, egy sonkás szendvicset meg egy csésze kávét, azóta semmit. Ez igen, ez jóllesett. Már máskor is volt ilyen éhes, csak nem tudta kielégíteni az éhségét. Már órákkal azelőtt tábort üthetett volna, ha akarja. Sok a jó táborhely a folyó mentén. De ez igazán jó.
Két nagy fenyődarabot tolt a rostély alá. A tűz fellángolt. Elfelejtett vizet hozni kávénak. A hátizsákból kivett egy összecsukható vászonvödröt, és lesétált a dombról, a rét keskeny sávján keresztül, a folyóhoz. A túlsó partot fehér köd borította. A fű nedves volt és hideg, ahogy letérdelt a partra, és belemerítette a vászonvödröt a folyóba. Megtelt, nagy súlya lett, húzta az ár. A víz jéghideg volt. Nick kiöblítette a vödröt, aztán teletöltve felvitte a sátorhoz. Így, messzebb a folyótól, már nem is volt olyan hideg.
Bevert még egy nagy szöget, és felakasztotta a teli vödröt. Félig megtöltötte a kávéskannát, megint rakott a tűzre, és feltette a kannát. Nem jutott eszébe, hogyan is szokott kávét főzni. Emlékezett rá, hogy egyszer vitatkozott erről Hopkinsszal, de már nem tudta, mi volt a saját álláspontja. Elhatározta, hogy felforralja. Ekkor eszébe jutott, hogy Hopkins csinálta így. Volt egy idő, amikor mindenen vitatkoztak Hopkinsszal. Várta, hogy felforrjon a kávé, s közben kinyitott egy kis barackkonzervet, és egy bádogcsészébe töltötte. Szeretett konzervet nyitni. Míg a tűzre állított kávét figyelte, leitta a levet a barackról, előbb óvatosan, hogy ki ne csurogjon, aztán tűnődve s barackdarabokat nyelve hozzá. Így jobb a barack, mint frissen.
Közben felforrt a kávé. A kanna teteje félrebillent, s a kávészemcsés folyadék lecsurgott az oldalán. Nick levette a tűzről. Hopkins nyert. Cukrot tett az üres barackos csészébe, és kitöltött egy kis kávét, hogy hűljön. Olyan forró volt, hogy nem bírta kézben tartani, s így a sapkájával fogta meg a kávéskanna fogantyúját. Mert azt nem lehet, hogy állni hagyja a kannában. Az első csészét semmi esetre sem. Mindent pontosan Hopkins előírása szerint. Hop megérdemli. Igen komoly kávéivó volt, összes ismerősei közt ő volt a legkomolyabb ember. Nem lassú, hanem komoly. Sok idő telt el azóta. Hopkins úgy beszélt, kogy közben nem mozgott az ajka. Pólózni járt. Keresett néhány millió dollárt Texasban. Kölcsönkérte az útiköltséget, amikor Chicagóba ment, mert táviratoztak, hogy az első nagy kútja beütött. Ő is sürgönyözhetett volna pénzért. De az túl lassú lett volna. Hop barátnőjét úgy hívták, hogy Szőke Vénusz. Hop nem bánta, mert nem ez volt az igazi barátnője. Többször is mondta, nyugodtak lehetnek, hogy az igazi barátnőjével nem fog viccelni senki. És úgy is volt. Aztán elment, amikor megjött a távirat. Ez odakint történt a Fekete Folyón. Nyolc napig tartott, amíg a távirat utolérte. Hopkins akkor Nicknek ajándékozta a huszonkét kaliberes automata Colt-pisztolyát. Ö meg a fényképezőgépét adta Billnek. Hogy mindig emlékezzék rá. Megbeszélték, hogy nyáron majd együtt mennek megint horgászni. Hop tele volt ötletekkel. Majd szerez egy jachtot, és mindannyian bejárják a Felső Tó északi partját. Izgatottan beszélt, de komolyan. Elbúcsúztak, és mindenki rosszul érezte magát. Vége lett a kirándulásnak. Aztán soha többé nem látták Hoipkinst. Mindez rég történt, odalent a Fekete Folyón.
Nick megitta a kávéját, a Hopkins-féle kávét. Keserű volt. Nick felnevetett. Befejezésnek éppen jó a történet végére. Elméje működni kezdett. Tudta, hogy mindjárt sikerül elfojtania, mert elég fáradt volt. A kávét kiöntötte a kannából, az alját belerázta a tűzbe. Rágyújtott és bement a sátorba. Levette cipőjét és nadrágját, a pokrócon ülve belegöngyölte a cipőt a nadrágba párnának, aztán bebújt a pokrócok közé.
Az elülső sátorlapon átderengett a tűz fénye, ha az éjszakai szél felszította. Csendes éjszaka volt. A mocsár is teljesen nyugodt. Nick kényelmesen kinyújtózott a takaró alatt. A füle mellett zümmögni kezdett egy szúnyog. Nick felült, gyufát gyújtott. A szúnyog a ponyvára telepedett le, a feje fölé. Nick gyorsan odatartotta a gyufát. A szúnyog sercegett egyet a lángban, rendben van. A gyufa elaludt. Nick visszafeküdt a takaró alá. Oldalára fordult és behunyta a szemét. Álmos volt. Érezte, hogy közeledik az álom. Összekuporodott a takaró alatt és elaludt.
Tartalom Következő