14
Lemezek a lakatlan szigeten:
rádióriport
A BBC 1942-ben kezdte sugározni a Lemezek a lakatlan szigeten (Desert
Island Discs) című műsort. Ez a BBC legrégibb adássorozata, amely időközben
valóságos nemzeti létesítménnyé vált Angliában. A hosszú évek során rengeteg
riportalanyt szólaltattak meg. Szerepeltek a műsorban írók, színpadi és
filmszínészek, rendezők, zenészek, sportolók, humoristák, szakácsok,
kertészek, tanárok, táncművészek, politikusok, a királyi család tagjai,
karikaturisták - és tudományos kutatók. A riportalanyok mindig hajótöröttek
szerepét töltik be, akiket megkérdeznek, melyik nyolc hanglemezt vinnék
magukkal, ha a sors egyedül egy lakatlan szigetre vetné őket. Ezenkívül meg
kell nevezniük egy luxuscikket (amely nem lehet élőlény), valamint egy könyvet
is, ez a két tárgy szintén elkísérhetné őket az úton (feltételezik, hogy a
riportalany vallásának megfelelő alapmű - a Biblia, a Korán, vagy valamilyen
ezzel egyenértékű írásos szöveg - valamint Shakespeare összes művei a szigeten
már megtalálhatók). Természetesen azt is biztosítják, hogy a szigeten
rendelkezésre állnak a lemezek lejátszásához szükséges eszközök; a sorozat
kezdeti időszakában a műsorismertetésben ez hangzott el: "feltételezzük, hogy
a szigeten van gramofon és a lejátszáshoz kimeríthetetlen mennyiségű tartalék
tű is." Ma már napelemmel működő CD-lejátszó biztosítja a szigeten a
lemezhallgatást.
A műsort hetente egyszer sugározzák, és az interjú közben részletek
hangzanak el a riportalany által kiválasztott lemezekről. A szokásos műsoridő
negyven perc, azonban a Stephen Hawking közreműködésével készült riport,
amelyet 1992 karácsonyán sugároztak, kivételesen hosszabb ideig tartott. A
riportot Sue Lawley készítette.
SUE: Stephen, ön sok tekintetben már hozzászokott a lakatlan sziget
magányosságához, hiszen az élet normális fizikai feltételeitől és a
természetes kommunikációs lehetőségektől el van zárva. Mennyire érzi
magányosnak magát?
STEPHEN: Nem érzem úgy, hogy a normális élettől el lennék zárva, és nem
hiszem, hogy a környezetemben élő emberek magányosnak tartanának. Nem érzem
magam fogyatékosnak - csak a mozgatóidegeim nem működnek megfelelően.
Ez olyan, mintha például színvak lennék. Az életemet persze nem lehet
szokványosnak tekinteni, de én a magam részéről teljesen elfogadhatónak
tartom.
SUE: Mindenesetre a Lakatlan sziget többi hajótöröttjével ellentétben
ön már bizonyította, hogy szellemileg és lelkileg is önálló egyéniség, és hogy
van elegendő ötlete és belső indíttatása ahhoz, hogy elfoglalja önmagát.
STEPHEN: Azt hiszem, hogy természettől fogva befelé forduló típus vagyok, és
csak kommunikációs problémáim kényszerítő hatására nőtt meg valamennyire az
önbizalmam. De gyerekkoromban szerettem beszélni. Szükségem van a
beszélgetések serkentő hatására. Úgy érzem, a munkám során is nagy segítséget
jelent, ha leírom a gondolataimat másoknak. Még ha semmi javaslatuk sincs a
leírtakkal kapcsolatban, akkor is gyakran már maga az a tény előrevisz a
gondolkodásban, hogy úgy össze kell szednem a gondolataimat, hogy másoknak is
el tudjam magyarázni azokat.
SUE: De mi a helyzet érzelmi téren, Stephen? Valószínűleg még egy kiváló
fizikusnak is szüksége van arra, hogy mások is elismerjék.
STEPHEN: A fizika nagyon szép, de teljesen hideg. Én nem tudnék úgy élni, hogy
csak a fizika töltse ki az életemet. Mint mindenki másnak, nekem is szükségem
van melegségre, szeretetre és gyengédségre. Ismételten hangsúlyozom, hogy én
nagyon szerencsésnek mondhatom magam, jóval szerencsésebbnek, mint sok más
sorstársam, mert igen sok szeretetben és gyengédségben van részem. A zene is
nagyon fontos számomra.
SUE: Mondja, mi okoz önnek nagyobb örömöt, a fizika vagy a zene?
STEPHEN: Meg kell mondanom, hogy az az öröm, amelyet olyankor érzek, amikor
mindent sikerül jól megoldanom a fizikában, sokkal intenzívebb, mint amelyet
zenével kapcsolatban valaha is éreztem. De az ember pályafutása során csak
ritkán fordul elő, hogy mindent jól megold, egy lemezt viszont bármikor meg
lehet hallgatni, ha az embernek kedve támad hozzá.
SUE: És melyik az első lemez, amelyet a lakatlan szigeten meg szeretne
hallgatni?
STEPHEN: Poulenc Gloriája. Tavaly nyáron hallottam először Aspenben,
Coloradóban. Aspen elsősorban téli sportüdülőhely, de nyaranta fizikai
konferenciákat rendeznek itt. A fizikai konferenciaközpont mellett egy
hatalmas sátorban zenei fesztiválokat tartanak. Miközben az ember a
konferencián ül és azon gondolkodik, mi történik a fekete lyukak elpárolgása
során, hallani lehet a zenekari próbákat. Ez tökéletes: összeköti két legfőbb
szenvedélyemet, a fizikát és a zenét. Ha mind a kettő velem lehet a lakatlan
szigeten, akkor nem is szeretném, hogy megmentsenek. Azaz csak addig nem, amíg
fel nem fedezek valamit az elméleti fizikában, mert akkor azt el szeretném
mondani mindenkinek. Attól tartok, hogy egy parabolaantenna, amelyen
elektronikus postával fizikai közleményeket kaphatnék, már nem egyeztethető
össze a sziget előírásaival. (ZENE)
SUE: A rádióhullámok segíthetnek az ilyen fizikai értelemben vett gondokon, de
ha már itt tartunk, az ön esetében egy másik problémát is megoldottak. Hét
évvel ezelőtt ön szó szerint elvesztette a hangját. El tudná mondani, mi
történt?
STEPHEN: 1985 nyarán Genfben voltam a CERN nagy részecskegyorsítójánál. El
akartam menni Bayreuthba, Németországba, hogy megnézzem Wagner Nibelung
gyűrűje című operaciklusát. De tüdőgyulladást kaptam, és szirénázó
mentőautóval kórházba szállítottak. A genfi kórház úgy nyilatkozott a
feleségemnek, hogy esetemben nincs értelme a lélegeztető készüléket üzemben
tartani. De feleségem hallani sem akart semmi ilyesmiről. Repülőgéppel
visszavittek a cambridge-i Addenbrookes Kórházba, ahol egy Roger Grey nevű
sebész gégemetszést hajtott végre rajtam. A műtét megmentette az életemet,
viszont elveszítettem a hangomat.
SUE: Betegsége miatt akkorra a hangja már amúgyis nagyon elmosódottá és
érthetetlenné vált. Valószínűleg különben is elvesztette volna a
beszélőképességét, ha jól tudom.
STEPHEN: Bár a hangom elmosódott és a beszédem nehezen érthető volt, a velem
közeli kapcsolatban álló emberek mégis megértették, amit mondok. Tolmács
segítségével szemináriumokat tudtam tartani, tudományos közleményeket tudtam
diktálni. A műtét után egy ideig kétségbeejtő állapotban voltam. Úgy éreztem,
ha nem tér vissza a hangom, nem érdemes tovább élnem.
SUE: És akkor Kaliforniában egy számítógépes szakember tudomást szerezve az ön
siralmas állapotáról, küldött önnek hangot. Hogyan működik ez a dolog?
STEPHEN: Ezt a szakembert Walt Woltosznak hívták. Anyósa hasonló problémával
küszködött, mint én, ezért kifejlesztett egy számítógépes programot, amely
lehetővé tette anyósa számára a kommunikációt. A program a kurzort mozgatja a
képernyőn. Amikor a kurzor a kívánt helyzetbe kerül, az ember fej- vagy
szemmozgással, vagy - mint az én esetemben - kézzel működésbe hoz egy
kapcsolót. Ezzel a módszerrel szavakat lehet kiválasztani, amelyek azután a
képernyő alsó felén külön meg is jelennek. Ha az ember összeállította a
mondanivalóját, akkor beszédszintetizátorba lehet továbbítani, vagy lemezen
lehet tárolni.
SUE: Ez elég lassúnak tűnik.
STEPHEN: Valóban lassú, a normál beszéd sebességénél tízszer lassabb. Viszont
a beszédszintetizátor sokkal tisztábban beszél, mint én azelőtt. Az angolok
azt mondják, amerikai kiejtése van, az amerikaiak szerint skandináv vagy ír.
De ez nem számít, az a lényeg, hogy mindenki megérti. A két nagyobbik gyerekem
fokozatosan hozzászokott a természetes hangom romlásához, de a kisebbik fiam,
aki csak hatéves volt a gégemetszésem idején, azelőtt sohasem értette, mit
mondok. Azóta mindig megért. És ez nagyon sokat jelent számomra.
SUE: Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a riporterek kérdéseiket nagy vonalakban
előre megfogalmazva leadhatják önnek, és ön akkor válaszolhat, amikor
kényelmesen elkészült a válasszal.
STEPHEN: A hangfelvételen rögzített hosszú műsorok esetében, mint amilyen ez a
műsor is, valóban segít, ha előre ismerem a kérdéseket, mert akkor nem tart
órákig a válasz megfogalmazása, és jobban kézben tudom tartani a helyzetet. De
sokkal jobban szeretek a kérdésekre rögtön válaszolni. A szemináriumok és
népszerűsítő előadások után mindig ezt csinálom.
SUE: Említette, ez a válaszadási eljárás azt jelenti, hogy ön mindenesetre
kézben tartja a helyzetet, és tudom, hogy ez mennyire fontos önnek.
Családja és barátai néha önfejűnek és akaratosnak tartják önt emiatt. Elismeri
ezeket a tulajdonságait?
STEPHEN: Minden értelmes ember önfejűnek tűnik időnként. Én inkább azt
mondanám, hogy határozott vagyok. Ha nem lennék határozott, most nem lennék
itt.
SUE: Mindig ilyen természetű volt?
STEPHEN: Ugyanolyan mértékben szeretném kézben tartani az életemet, mint a
többi ember. A fogyatékosok életét gyakran mások irányítják, amibe egyetlen
egészséges ember sem törődne bele.
SUE: Hallgassuk meg a második lemezét!
STEPHEN: Brahms hegedűversenyét. Ez volt az első nagylemez, amit vettem
magamnak. 1957-ben volt, röviddel azután, hogy a 33-as fordulatszámú lemezek
megjelentek Angliában. Apám megbocsáthatatlan pazarlásnak tartotta volna, ha
lemezjátszót veszek, de meggyőztem arról, hogy olcsón beszerezhető
alkatrészekből fogok építeni egyet. Az eset jellemző apám yorkshire-i
természetére. A lemeztárcsát és az erősítőt egy régi, 78-as fordulatszámú
gramofon házába építettem be. Ha megtartottam volna, ma nagyon sokat érne.
Mikor elkészültem a lemezjátszóval, már csak lemez kellett hozzá, amit
lejátszhatok. Egyik iskolatársam ajánlotta, hogy vegyem meg Brahms
hegedűversenyét, mivel az a barátaink közül az iskolában senkinek
nem volt meg. Emlékszem, harmincöt schillingbe került, ami abban az időben
nagy pénz volt, főleg nekem. A lemezek azóta sokkal többe kerülnek, de a pénz
vásárlóértékét tekintve persze jóval olcsóbbak.
Amikor először meghallgattam a lemezt az üzletben, nagyon furcsának találtam,
és nem is voltam biztos abban, hogy egyáltalán tetszik-e, de úgy éreztem, azt
kell mondanom, hogy igen. Az azóta eltelt idő alatt azonban a szívemhez nőtt.
A lassú tétel elejét szeretném lejátszani. (ZENE)
SUE: Családjának egy régi barátja egyszer azt mondta, hogy amikor ön gyerek
volt, az önök családja - idézem "rendkívül intelligens, nagyon okos és nagyon
különc" család volt. Ha visszagondol, mennyire találó ez a jellemzés?
STEPHEN: Nem tudom megítélni, hogy a családunk intelligens volt-e vagy sem, de
annyi bizonyos, hogy nem tartottuk magunkat különcnek. Viszont el tudom
képzelni, hogy a helyi normák szerint különcnek tűntünk St. Albansban,
ami elég kispolgári hely volt abban az időben, mikor ott laktunk.
SUE: És édesapja a trópusi betegségek szakértője volt.
STEPHEN: Apám a trópusi betegségek kutatásával foglalkozott. Elég gyakran
utazott Afrikába, hogy ott helyben próbálja ki az új gyógyszereket.
SUE: Tehát édesanyja nagyobb befolyást gyakorolt önre? És ha igen, hogy
jellemezné ezt a hatást?
STEPHEN: Nem, szerintem apám nagyobb hatással volt rám. Ô volt a példaképem.
Mivel tudományos kutató volt, magától értetődőnek tartottam, hogy az ember
tudományos kutatással foglalkozik, ha felnő. Csak az volt a különbség, hogy
engem nem érdekelt sem az orvostudomány, sem a biológia, mert mindegyiket
túlságosan leíró jellegűnek éreztem. Én valami sokkal alapvetőbb jelentőségű
dologgal szerettem volna foglalkozni, és ezt a fizikában meg is találtam.
SUE: Édesanyja egyszer úgy nyilatkozott, hogy önnek ahogy ő fogalmazott -
mindig rendkívüli képessége volt arra, hogy csodálkozzon a dolgokon. "Látni
lehetett, hogy vonzzák a csillagok", mondta önről. Emlékszik erre?
STEPHEN: Emlékszem, hogy egyszer késő éjjel érkeztem haza Londonból. Abban az
időben takarékossági okokból éjszakára lekapcsolták az utcai világítást. Az
éjszakai égboltot és közepén a Tejutat olyan fényesnek láttam, mint azelőtt
még sohasem. A lakatlan szigetemen sem lesz éjszakai világítás, ott is nagyon
jól láthatom majd a csillagokat.
SUE: Ön nyilvánvalóan nagyon értelmes gyerek volt, játékban szívesen
versenyzett a húgával, az iskolában viszont gyakorlatilag utolsó volt az
osztályban, és ez egyáltalán nem érdekelte. Így volt?
STEPHEN: A St. Albans-i iskolában első évben így volt. De hozzá kell tennem,
hogy nagyon értelmes osztály volt. És a vizsgákon mindig sokkal jobban
szerepeltem, mint a tanítási órákon. Meg voltam győződve róla, hogy
tulajdonképpen mindent jól tudok - csak a kézírásom és a rendetlenségem miatt
olyan rosszak az eredményeim.
SUE: Mi lesz a harmadik lemez?
STEPHEN: Egyetemi tanulmányaim kezdetén Oxfordban olvastam Aldous Huxley
Pont és ellenpont című regényét. A regény a harmincas évek körképe
lenne, rengeteg jellemet ábrázol. Legtöbbjük elég sápadt figura, de van a
regénynek egy életteli szereplője is, akit Huxley nyilvánvalóan önmagáról
mintázott. Ez az ember megöli a brit fasiszták vezetőjét, akiben Sir Oswald
Mosley vonásaira ismerhetünk. Ezt követően tudtára adja a pártnak, hogy a
tettet ő követte el, és elkezdi hallgatni a gramofonon Beethoven opus 132-es
vonósnégyesét. A harmadik tétel közepén csengetnek nála, ő kinyitja az ajtót,
és a fasiszták lelövik.
A regény csapnivaló, de Huxley a lehető legjobban választotta ki a zenét. Ha
tudnám, hogy lakatlan szigetemet hamarosan elönti az ár, lejátszanám ennek a
vonósnégyesnek a harmadik tételét. (ZENE)
SUE: Tehát Oxfordba ment, a University College hallgatója lett, matematikát és
fizikát tanult, mégpedig saját számításai szerint naponta kb. egy órát töltött
egyetemi munkájával. Emellett evezett, sört ivott és nagy élvezettel buta
tréfákat űzött a társaival, ahogy olvastam. Mi volt a probléma? Miért nem
érdekelte a munka?
STEPHEN: Ez az ötvenes évek végén történt, amikor a legtöbb fiatal teljesen
kiábrándult az egész angol rendszerből. Úgy tűnt, hogy az életben már semmi
egyéb nem létezik, csak a jólét, és a még nagyobb jólét. A konzervatívok éppen
megnyerték a harmadik választást is azzal a választási jelszóval, hogy "Soha
nem volt ilyen jó dolgunk." A legtöbb fiatal viszont velem együtt egyszerűen
unta az életet.
SUE: Ennek ellenére önnek sikerült pár óra alatt megoldani olyan feladatokat,
amelyekkel diáktársai ugyanannyi nap alatt sem tudtak megbirkózni.
Diáktársainak elbeszélései alapján ők mindenesetre teljesen tisztában voltak
azzal, hogy önnek kivételes tehetsége van. Mit gondol, ön is tisztában volt
ezzel?
STEPHEN: Akkoriban Oxfordban a fizika szak nevetségesen könnyű volt. Úgy is el
lehetett végezni, ha az ember nem is járt előadásra, elég volt hetente
egyszer-kétszer elmenni konzultációra. Nem kellett túl sok tényanyagot
megjegyezni, csak néhány egyenletet.
SUE: Ön Oxfordban vette észre először azt, hogy keze és lába nem mindig
engedelmeskedik az akaratának. Milyen magyarázatot talált erre akkoriban?
STEPHEN: Valóban. Az első dolog, amit észrevettem, az volt, hogy egyevezős
csónakban nem tudtam rendesen evezni. Aztán csúnyán leestem a diáktársalgó
lépcsőjén. Az esés után elmentem az egyetemi orvoshoz, mert megijedtem, hogy
esetleg agysérülést szenvedtem, de szerinte semmi baj nem történt, és csak azt
tanácsolta, hogy kevesebb sört igyak. Oxfordi záróvizsgám után nyáron
Perzsiába utaztam. Hazatérésem után kifejezetten gyengébben éreztem magam,
mint előtte, de azt hittem, hogy ez csak az utazás alatt kapott súlyos
gyomorrontás következménye.
SUE: Melyik volt az a pont, amikor felismerte, hogy tényleg valami komolyabb
baja van és orvoshoz kell fordulnia?
STEPHEN: Akkor már Cambridge-ben voltam, és karácsonyra éppen hazautaztam.
Ez volt az a rendkívül hideg tél, 1962/63 tele. Anyám rábeszélt, hogy menjek
el vele korcsolyázni a St. Albans-i tóra. Én beleegyeztem, bár tudtam, hogy
nem fog menni a dolog. Persze elestem, és csak igen nehezen tudtam felállni.
Anyám is észrevette, hogy valami baj van, és elvitt a háziorvosunkhoz.
SUE: Ezután három hét kórházi kivizsgálás következett, a végén pedig a szörnyű
felismerés?
STEPHEN: Igen. A Barts Kórházban feküdtem Londonban, mert annak idején apám
ott volt gyakornok. Két hétig voltam bent kivizsgáláson, de tulajdonképpen nem
mondták meg, mi a bajom, csak annyit közöltek velem, hogy a betegségem nem
multiplex szklerózis, és hogy rendellenes eset vagyok. Nem mondták meg
pontosan, milyen kilátásaim vannak, de sejthettem, hogy kilátástalan a
helyzetem, ezért nem is nagyon akartam kérdezősködni.
SUE: Végül mégis közölték önnel, hogy csak néhány éve van hátra az életből.
Ezen a ponton szakítsuk meg a történetet, Stephen, és hallgassuk meg a
következő lemezt.
STEPHEN: Ez a Walkür első felvonása. Ez is az első nagy lemezek egyike,
Melchior és Lehmann szereplésével. Eredetileg 78-as fordulatszámú lemezre
vették fel a háború előtt, és a hatvanas évek elején vették át nagylemezre.
Miután 1963-ban megállapították, hogy mozgatóideg-sorvadásom van, elkezdtem
Wagnert hallgatni, mert ez jól illett sötét és apokaliptikus
lelkiállapotomhoz. Sajnos a beszédszintetizátorom nem elég művelt, és Wagner
nevét rosszul ejti ki. Ha azt akarom, hogy körülbelül helyes legyen a kiejtés,
azt kell beírnom, hogy V-A-R-G-N-E-R.
A Nibelung gyűrűje című operaciklushoz tartozó négy opera Wagner
legnagyobb műve. 1964-ben elmentem Bayreuthba, Németországba a húgommal, hogy
megnézzem. A ciklus második műve, a Walkür lenyűgöző hatást gyakorolt
rám. Wolfgang Wagner rendezésében a színpad szinte teljesen sötétben maradt. A
történet két ikertestvér, Siegmund és Sieglinde szerelméről szól, akik
gyerekkorukban elszakadtak egymástól. Akkor találkoznak ismét, amikor Siegmund
menedéket keres Hundingnak, Sieglinde férjének házában, aki egyúttal Siegmund
ellensége. Az a részlet, amelyet kiválasztottam, Sieglinde panasza a
Hundinggal kötött kényszerházasságról. Az ünnepségek alatt egy öregember lép a
terembe. A zenekar a gyűrű egyik legszebb témáját, a Walhalla-motívumot
játssza, mert az öreg nem más, mint Wotan, az istenek ura, Siegmund és
Sieglinde apja. Wotan egy fatörzsbe beledöf egy kardot, amelyet Siegmundnak
szánt. A felvonás végén Siegmund kirántja a kardot, és Sieglindével együtt az
erdőbe menekül. (ZENE)
SUE: Stephen, ha önről olvas az ember, majdnem az az érzése, hogy a halálos
ítélet - tehát az a diagnózis, hogy csak néhány éve van hátra az életből -
bizonyos értelemben felébresztette, vagyis arra késztette, hogy az életre
összpontosítsa figyelmét.
STEPHEN: Először mély depresszióba kerültem. Úgy tűnt, hogy az állapotom
gyorsan romlik. Úgy látszott, nincs értelme bármibe is kezdenem, vagy a
doktori munkámat folytatnom, hiszen úgysem élek addig, hogy befejezhessem. De
aztán jobbra fordult a helyzet. Állapotom lassabban romlott, mint gondoltam,
és a munkám is kezdett haladni. Kimutattam, hogy a világegyetemnek az
ősrobbanással kellett kezdődnie.
SUE: Egy interjúban úgy nyilatkozott, hogy ma boldogabb, mint a betegsége
előtt.
STEPHEN: Egészen biztos, hogy boldogabb vagyok. Mielőtt mozgatóideg-sorvadást
kaptam, untam az életet. De a korai halál lehetősége rádöbbentett arra, hogy
érdemes élni. Olyan sok minden van, amit az ember tehet, és amit bárki
megtehet. Bizonyos elégedettséggel tölt el az a tudat, hogy betegségem
ellenére szerény, mégis jelentős mértékben hozzájárultam az emberi ismeretek
gyarapításához. Természetesen nagy szerencsém is volt, de mindenki elérhet
valamit, ha elég keményen dolgozik érte.
SUE: Lehetne kis túlzással azt is mondani, hogy talán el sem érte volna
mindezt, ha nem lenne mozgatóideg-sorvadása, vagy ez túlságosan egyszerű
lenne?
STEPHEN: Nem hiszem, hogy a mozgatóideg-sorvadás bárkinek is hasznára
válhatna. De nekem nem jelentett akkora hátrányt, mint másoknak, mivel engem
nem gátolt meg abban, amit tenni akartam, vagyis abban, hogy megpróbáljam
megérteni, hogyan működik a világegyetem.
SUE: A betegség leküzdésében a másik segítsége egy Jane Wilde nevű fiatal lány
volt, akivel egy partin ismerkedett meg, egymásba szerettek, és közvetlenül
ezután össze is házasodtak. Mit gondol, Jane mekkora szerepet játszott az ön
sikereiben?
STEPHEN: Egészen biztos, hogy nélküle nem tudtam volna mindezt elérni. A vele
való jegyesség mozdított ki abból a mély kétségbeesésből, amelyben előtte
vergődtem. Ahhoz, hogy összeházasodjunk, állásra volt szükségem, az álláshoz
viszont be kellett fejeznem a doktori disszertációmat. Ezért életemben először
keményen dolgozni kezdtem. Legnagyobb meglepetésemre még tetszett is a dolog.
Jane egyedül ápolt, amikor az állapotom romlani kezdett. Abban az időben még
senki sem ajánlotta fel önként a segítségét, és azt sem engedhettük volna meg
magunknak, hogy ápolókat fizessünk.
SUE: Tehát Jane-nel együtt szembeszálltak az orvosokkal, nemcsak azért, mert
ön életben maradt, hanem azért is, mert gyermekeik születtek. Robert
1967-ben, Lucy 1970-ben, Timothy pedig 1979-ben született. Mekkora
megdöbbenést okozott ez orvosainak?
STEPHEN: Az az orvos, aki a betegségemet megállapította, hallani sem akart
többet rólam. Úgy gondolta, hogy tényleg menthetetlen vagyok. Nem is voltam
nála soha többet a diagnózis felállítása után. Azóta apám vette át a
kezelésemet, és tulajdonképpen neki is köszönhetem, hogy állapotom jobbra
fordult. Tőle tudom azt is, hogy semmiféle bizonyíték nincs arra vonatkozóan,
hogy a betegségem öröklődő lenne. Jane megoldotta, hogy a két gyerek melletti
teendőkön kívül továbbra is ápolt engem. Csak akkor kellett külső segítséghez
folyamodnunk, amikor 1974-ben Kaliforniába mentünk. Először egy diák költözött
hozzánk, később pedig ápolónők segítettek.
SUE: De most már nem élnek együtt Jane-nel.
STEPHEN: A gégemetszés óta napi huszonnégy órás ápolói ellátásra szorulok. Ez
egyre nagyobb megterhelést jelentett a házasságunk számára. Végül is
elköltöztem otthonról, és egy másik lakásban lakom Cambridge-ben. Külön
élünk.
SUE: Hallgassunk megint zenét.
STEPHEN: A Beatles együttes "Please Please Me" című száma következik.
Az első négy komolyzenei darab után megnyugvásképpen hallgassunk valami
könnyebbet. A Beatlesek számomra és legtöbb kortársam számára is kellemes,
friss szeleket hoztak a popzene idejétmúlt, unalmas világába. Vasárnap
esténként annak idején mindig meghallgattam a luxemburgi rádióban a
slágerlistát. (ZENE)
SUE: Stephen Hawking, önt rengeteg elismeréssel halmozták el - talán külön ki
kellene emelni, hogy Cambridgeben a matematika professzora, Isaac Newton
egykori tanszékének vezetője -, ennek ellenére elhatározta, hogy népszerűsítő
könyvet ír a munkájáról. Ennek azt hiszem, igen egyszerű oka volt, pénzre volt
szüksége.
STEPHEN: Valóban szerettem volna némi pénzt is keresni azzal, hogy írok egy
ismeretterjesztő könyvet, de Az idő rövid történetét elsősorban azért
írtam, mert élvezetesnek találtam az írást. Az elmúlt huszonöt év felfedezései
magukkal ragadtak, és ezt az olvasóknak is tovább akartam adni. Eszembe sem
jutott, hogy a könyvnek ilyen sikere lesz.
SUE: A könyv valóban minden várakozást felülmúlt, és bekerült a Guinness
rekordok könyvébe, mivel a leghosszabb ideig vezetett a népszerűségi
listákon, és még ma is az első helyen áll. Nem lehet pontosan tudni, hogy
világszerte hány példányt adtak el, de biztos, hogy több, mint tízmilliót. Az
emberek lankadatlanul veszik a könyvet, de persze kérdés, hogy el is
olvassák-e.
STEPHEN: Tudom, hogy Bernard Levin a huszonkilencedik oldalon elakadt, de sok
olyan embert ismerek, akik tovább jutottak. A világon mindenfelől jönnek az
emberek, és azt állítják, hogy élvezetesnek találták a könyvet. Lehet, hogy
nem tudták befejezni, vagy nem mindent értettek meg, de annyit biztosan
megértettek belőle, hogy a világegyetemet, amelyben élünk, megismerhető és
megérthető törvények igazgatják.
SUE: A fekete lyukak gondolata mozgatta meg leginkább a nagyközönség
fantáziáját, és megújult érdeklődést keltett a kozmológia iránt. Nem tudom,
látta-e a Star Trek sorozat filmjeit, amelynek hősei "oda merészkednek,
ahol még nem járt ember azelőtt". Ha igen, tetszettek-e?
STEPHEN: Tizenéves koromban sok tudományos-fantasztikus könyvet olvastam. De
mióta magam is ezen a területen dolgozom, a legtöbb tudományos-fantasztikus
könyvet kissé felületesnek tartom. Túl könnyű hiper-űrmeghajtásról vagy
teleportálásról beszélni, ha nem kell ellentmondásmentes képet alkotni az
egész rendszerről. A valódi tudomány sokkal izgalmasabb, mert olyan dolgokkal
foglalkozik, amelyek valóban megtörténnek. A tudományos-fantasztikus könyvek
írói soha nem beszéltek fekete lyukakról, amíg a fizikusok nem gondolkodtak
erről. Ma már nyilvánvaló bizonyítékaink vannak arra, hogy egész sor fekete
lyuk létezik.
SUE: Mi történne, ha az ember fekete lyukba esne?
STEPHEN: Ezt mindenki tudja, aki tudományos-fantasztikus könyveket olvas.
Spagettivé darabolódna. De ennél sokkal érdekesebb az, hogy a fekete lyukak
nem is teljesen feketék. Állandó sebességgel részecskéket és sugárzást
bocsátanak ki. Ennek következtében a fekete lyukak lassan elpárolognak, de nem
tudjuk, hogy eközben pontosan mi történik a fekete lyukkal és tartalmával. Ez
izgalmas kutatási terület, de a tudományos-fantasztikus könyvek írói még nem
csaptak le rá.
SUE: Ezt a sugárzást, amelyet említett, természetesen Hawking-sugárzásnak
hívják. Ugyan nem ön fedezte fel a fekete lyukakat, de ön bizonyította be,
hogy nem feketék. Úgy tudom, ez a felfedezés indította arra, hogy behatóbban
gondolkodjon a világegyetem eredetéről. Igaz ez?
STEPHEN: A csillagok összeroppanása fekete lyukká sok tekintetben hasonlít
világegyetemünk tágulásának időbeli megfordítottjára. A csillagok
összeroppanásuk során meglehetősen kis sűrűségű állapotból jutnak nagyon nagy
sűrűségű állapotba. A világegyetem ezzel szemben nagyon nagy sűrűségű
állapotból kerül kisebb sűrűségű állapotba. A két jelenség között még egy
nagyon fontos különbség van: a fekete lyukon kívül vagyunk, a világegyetemen
viszont belül. Azonban mindkét folyamatot hősugárzás kíséri.
SUE: Említette, hogy tulajdonképpen nem tudjuk, mi történik a végén a fekete
lyukkal és tartalmával. Én pedig azt hittem, hogy az elmélet kimondja, hogy
bármi is történjék, aki egyszer beleesett egy fekete lyukba, pl. akár egy
űrhajós is, az Hawking-sugárzás formájában visszakerül a világegyetem
körfolyamatába.
STEPHEN: Az űrhajós tömegével egyenértékű energia a fekete lyukból kibocsátott
sugárzás formájában valóban visszakerül a világegyetembe. De maga az űrhajós,
vagy a testét felépítő részecskék nem kerülnek ki a fekete lyukból. Az a
kérdés, hogy mi történik velük. Elpusztulnak, vagy egy másik világegyetembe
jutnak? Borzasztóan szeretném tudni, mi erre a válasz. Nem mintha azon törném
a fejem, hogy beleugorjak egy fekete lyukba.
SUE: Stephen, önt intuíciói, ösztönös megérzései vezérlik a munkában? Ezen azt
értem, hogy először felállít egy tetszetős, vonzó elméletet és csak azután fog
hozzá, hogy bizonyítsa? Vagy jó kutató módjára mindig logikai úton lépésről
lépésre vonja le a következtetéseit anélkül, hogy megpróbálná előre kitalálni,
mi lesz a végeredmény?
STEPHEN: Nagyon nagy mértékben megérzéseimre támaszkodom. Megpróbálom
kitalálni az eredményt, de azt azután be is kell bizonyítanom. És a munkának
ebben a fázisában nagyon gyakran tapasztalom, hogy amit gondoltam, nem igaz,
vagy hogy az eredmény valami olyan, amire nem is gondoltam volna. Így jöttem
rá arra is, hogy a fekete lyukak nem teljesen feketék. Egész mást próbáltam
bizonyítani.
SUE: Játsszunk újra zenét!
STEPHEN: Mozart a kedvenc zeneszerzőim egyike. Rengeteget írt. Az év elején
ötvenedik születésnapomra megkaptam Mozart összes műveit CD-n. Több, mint
kétszáz óra. Még mindig nem hallgattam teljesen végig. Mozart egyik
legcsodálatosabb műve a Requiem. Mozart meghalt, mielőtt a művet
befejezhette volna, így egyik tanítványa fejezte be a hátrahagyott
töredékekből. Az introitus, amelyet hallani fogunk, az egyetlen olyan rész,
amelyet teljes egészében Mozart írt. (ZENE)
SUE: Ha az elméleteit erősen leegyszerűsítjük - remélem, ezt megbocsátja
nekem, Stephen - amennyire én értem, régebben azt gondolta, hogy létezett a
teremtés pillanata, az úgynevezett ősrobbanás, de ma már nem hiszi, hogy így
lett volna. Az a véleménye, hogy nem létezett sem kezdet, sem vég, hanem a
világegyetem önmagában zárt egységet alkot. Ez azt jelenti, hogy nem létezett
a teremtés, ezért Isten számára sincs hely a világegyetemben?
STEPHEN: Valóban erősen leegyszerűsítette a dolgot. Én továbbra is azt hiszem,
hogy a világegyetem a valós időben az ősrobbanással kezdődött. De létezik az
időnek a valós időre merőleges irányban egy másik fajtája is, a képzetes vagy
imaginárius idő, amelyben a világegyetemnek nincsen kezdete vagy vége. Ez azt
jelentené, hogy a világegyetem kezdetének a módját a fizika törvényei
határozzák meg. Nem kell azt mondanunk, hogy Isten választotta ki, hogyan
működjön a világegyetem, mégpedig valamilyen önkényes módon, amelyet mi nem
érthetünk meg. Az elmélet nem állítja sem azt, hogy Isten létezik, sem azt,
hogy nem - mindössze annyit állít, hogy Isten nem önkényes.
SUE: De ha fennáll a lehetősége annak, hogy Isten nem létezik, akkor hogyan
magyarázza meg azt a sok mindent, ami a tudományon kívül fontos még a
világban: a szeretetet, az emberek részéről önnel szemben is megnyilvánuló
bizalmat, vagy éppenséggel a saját intuícióit?
STEPHEN: A szeretet, a bizalom és az erkölcs a fizikától teljesen különböző
kategóriába tartoznak. Nem vezethető le a fizika törvényeiből, hogyan kell az
embernek viselkednie. De remélhetjük, hogy a fizikában és a matematikában
szokásos logikus gondolkodásmód esetleg morális viselkedésünket is
befolyásolhatja.
SUE: Talán sokan úgy érzik, hogy ön szerint gyakorlatilag már nincs szükség
Istenre. Ön szerint nem így van?
STEPHEN: A munkám mindössze azt bizonyítja, hogy a világegyetem keletkezésének
módját nem kell Isten szeszélyének tulajdonítanunk. Azonban továbbra is
fennáll az a kérdés, hogy miért veszi magának a világegyetem azt a fáradságot,
hogy fennálljon. Ha tetszik, úgy is értelmezhetjük, hogy erre a kérdésre Isten
adja meg a választ.
SUE: Hallgassuk meg a hetedik lemezt.
STEPHEN: Nagy operarajongó vagyok. Eredetileg azt gondoltam, hogy mind a nyolc
kiválasztott lemezem opera lesz, Glucktól és Mozarttól kezdve Wagneren
keresztül egészen Verdüg és Puccini-ig. Később azonban kettőre korlátoztam az
operák számát. Az egyiknek mindenképpen Wagnernek kellett lennie, a másikat
illetően pedig végül Puccini mellett döntöttem. A Turandot Puccini
legszebb operája, de ő is meghalt, mielőtt befejezhette volna a művet. Az a
részlet, amelyet kiválasztottam, Turandot elbeszélése egy régi kínai
hercegnőről, akit a mongolok meggyaláztak és elhurcoltak. Turandot bosszúból
három kérdést tesz fel kérőinek. Ha nem tudják a kérdéseket megválaszolni, meg
kell halniuk. (ZENE)
SUE: Mit jelent a karácsony az ön számára?
STEPHEN: Számomra a karácsony egy kicsit az amerikai hálaadás ünnepéhez
hasonlít, amikor az ember családja körében hálát ad az elmúlt évért, és
egyúttal előretekint a következő évre, amelyet az istállóban megszülető
gyermek is jelképez.
SUE: És hogy a kézzelfogható dolgoknál maradjunk, milyen ajándékot kért
karácsonyra - vagy ön most már elmondhatja magáról, hogy mindene megvan?
STEPHEN: Szeretem a meglepetéseket. Ha valami meghatározott dolgot kér az
ember, akkor elveszi az ajándékozó szabadságát, illetve azt a lehetőséget,
hogy használja a fantáziáját. De én azért nem titkolom, hogy nagyon szeretem a
csokoládét.
SUE: Stephen, ön eddig már harminc évvel tovább élt, mint ahogy megjósolták
önnek. Három gyermek apja, noha ezt lehetetlennek tartották. Írt egy olyan
könyvet, amely a népszerűségi listák élén áll. Feje tetejére állította a
térről és az időről alkotott ősrégi elképzeléseket. Milyen tervei vannak még,
mielőtt búcsút vesz ettől a bolygótól?
STEPHEN: Mindez, amit felsorolt, csak azért volt lehetséges, mert olyan
szerencsés voltam, hogy rengeteg segítséget kaptam. Örülök, hogy ennyi mindent
elérhettem, de még nagyon sok minden van, amit tenni szeretnék, mielőtt búcsút
kell mondanom a Földnek. Nem szeretnék a magánéletemről beszélni, de
tudományos téren szeretném kideríteni, hogyan lehet a gravitációt a
kvantummechanikával és a természet egyéb erőivel egyesíteni. És természetesen
azt is szeretném tudni, mi történik a fekete lyukakkal, amikor elpárolognak.
SUE: Most hallgassuk meg az utolsó lemezt.
STEPHEN: Meg kell kérnem, hogy mondja ki helyes kiejtéssel a dal címét.
A beszédszintetizátorom amerikai, és franciából reménytelen. A dalt Edith Piaf
énekli, címe "Je ne regrette rien" (Nem bánok semmit sem). Ez egyúttal
életem összegzésének is tekinthető. (ZENE)
SUE: Stephen, ha csak egyetlenegyet vihetne magával a nyolc lemez közül,
melyik lenne az?
STEPHEN: Mozart Requiemje. Ezt addig tudnám hallgatni, amíg a
CD-lejátszóm eleme ki nem merül.
SUE: És milyen könyvet vinne magával? Shakespeare összes művei és a Biblia
természetesen a szigeten várják önt.
STEPHEN: Azt hiszem, George Eliot Middlemarch című regényét vinném
magammal. Nem tudom pontosan, hogy ki, talán Virginia Woolf mondta, hogy ez
felnőtteknek szóló könyv. Nem vagyok egészen biztos benne, hogy már felnőtt
vagyok, de tennék egy próbát.
SUE: És mi az a luxuscikk, amelyet kiválasztott?
STEPHEN: Egy nagy adag crčme brulée. Ez számomra a legnagyobb luxus.
SUE: Szóval mégsem csokoládé, hanem crčme brulée. Dr. Stephen Hawking,
köszönöm, hogy bemutatta a lakatlan szigetre kiválasztott nyolc lemezét, és
kellemes karácsonyi ünnepeket kívánok.
STEPHEN: Köszönöm, hogy engem választottak. Lakatlan szigetemről
mindannyiuknak kellemes ünnepeket kívánok. Fogadni mernék, hogy a szigeten
jobb idő van, mint Angliában.