Philip K. Dick - Harcjáték
  
  
  
  
  
   A magas férfi belépett a szobájába - a Földi Import-szabványügyi Hivatal egyik irodájába -. és felnyalábolta az aznap reggeli jelentéseket a drótkosárból. majd lezökkent az íróasztalához. s nekikészülődött, hogy lehallgassa őket. Előtte még szemére biggyesztette az íriszlencséit és rágyújtott egy cigarettára.
   - Jó reggelt - hallatszott az első recsegős, repedtfazék-, hangú üzenet, miközben Wiseman az öntapadós címkét simogatta a hüvelykujjával. A nyitott ablakon át szórakozottan kibámult a parkolóra. - Mi a csoda van magukkal odalent? Elküldtük azt a... - némi szünet állt be, ahogy a beszélő, egy New York-i áruházlánc kereskedelmi igazgatója a feljegyzéseit böngészte - ...azt a rengeteg ganymedesi játékot. Tisztában vannak vele, hogy az őszi beszerzési terv szerint nekünk még időben jóvá kell hagyatnunk az átvételüket, hogy karácsonyra már raktáron legyenek? - zsörtölődött az igazgató. - A harcjáték az idén is menő cikk lesz. Nagy tételben szándékozunk vásárolni.
   Wiseman az ujjával rábökött a beszélő nevét és beosztását feltüntető sorra.
   - Joe Hauck voltam - sercegte a rögzített üzenet. - Az Appeley's gyermekáruházból.
   - Uh - fújt egyet Wiseman. Félretette a lemezt és elővett egy üresei, hogy választ küldjön. - Tényleg, mi a szösz van már azokkal a ganymedesi játékokkal? - dünnyögte maga elé.
   Rémlett, jó ideje vacakolnak már velük a tesztlaborban. Legalább két hete.
   Manapság természetesen minden ganymedesi termékre külön figyelmet fordítottak; a Jupiter holdjai ugyanis az elmúlt évben a szokásosnál is mohóbb nyereségvágynak adták tanújelét, s - a hírszerzés szerint - nyílt támadásba lendültek abban a konkurenciaharcban, aminek legfőbb érintettjei a belső három bolygó. Mind ez ideig azonban semmi konkrétum nem merült föl. Az exportcikkeik minősége kielégítő maradt, s nem pattant ki semmiféle botrány: sem alattomos trükk, sem lenyalható toxikus festék, sem baktériumkapszula.
   Azért mégis...
   Az ilyen invenciózus elmék, mint a ganymedesiek, akármibe fogtak, minden téren komoly kreativitásról tettek tanúbizonyságot. Habár a felforgató tevékenységhez is csak ugyanaz szükségeltetik, mint bármely más vállalkozáshoz: képzelőerő, jó orr és fürge ész.
   Wiseman felkelt az asztala mellől s megindult a felé a különálló épület felé, ahol a tesztlaboratórium működött.
  
  
   A félig szétszerelt árucikkekkel körbebástyázott Pinario felkapta a fejét, s meglátta, amint főnöke, Leon Wiseman éppen behúzza maga mögött a labor belső ajtaját.
   - Örülök, hogy lekukkantottál hozzánk - mondta Pinario, s persze füllentett, hiszen tudta, hogy legalább ötnapos lemaradásban van, és ez a látogatás nagy valószínűséggel nem sok jót jelent számára. - Nem ártana, ha belebújnál egy védőruhába, minek kockáztatni - korholta nyájasan a főnökét, de Wiseman arckifejezése morózus maradt.
   - Amiatt a hatdolláros várrohamozós piff puff marhaság miatt jöttem - közölte Wiseman a legváltozatosabb méretű, még kibontatlan dobozok közt lavírozva, melyek a bennük rejlő termékekkel együtt csak arra vártak, hogy ellenőrizzék, aztán piacra dobják őket.
   - Ó, azok a ganymedesi játék katonák! - lélegzett fel Pinario. Ez ügyben tiszta volt a lelkiismerete; a labor összes ellenőre ismerte és betartotta azokat a különleges rendelkezéseket, amiket a cheyenne kormány hozott a kiskorú városi lakosság védelmében, a kultúrszennyeződés veszélyeit kiküszöbölendő - a bürokrácia jellegzetesen homályos értelmű ukáza volt ez is. Szükség esetén, no és törvény adta jogánál fogva Pinario mindig hivatkozhatott - és hivatkozott is - erre az utasításra. - Egyelőre még folyik a tesztelése - ballagott oda Wisemanhez -, a különös veszélyre való tekintettel. ugyebár.
   - Hadd lássam - szólt Wiseman. - Gondolod, van valami alapja ennek a nagy óvatosságuk, nem inkább paranoiás irtózás már mindenféle ,.idegen befolyástól"?
   - A félelem indokolt - bólintott Pinario -, különösen, hogy gyerekek kezébe kerülnek ezek a cikkek.
   Néhány kézjelre a fal egyik eleme félrecsúszott, s beléptek egy oldalsó helyiségbe.
   A szoba közepén meghökkentő látvány tárult Wiseman szeme elé. Egy külsőre ötévesforma gyermeknek látszó, életnagyságú műanyag bábu üldögélt - rendesen felöltöztetve a földön, játékoktól körülvéve. A bábu épp abban a pillanatban megszólalt: - Ezt unom már. Csinálj valami mást. Hallgatott egy darabig, aztán újra elismételte: - Ezt unom már. Csinálj valami mást.
   A játékok pedig, melyek szóbeli utasításoknak engedelmeskedtek, abbahagyták addigi foglalatosságaikat és másba kezdtek.
   - Bérköltség megtakarításnak nem rossz - magyarázta Pinario. - Ez a bóvlibébi egy teljes repertoárt képes volna előadni. Nem lenne rossz vétel. Ha ezt a sok egyéb kacatot nekünk kéne működtetni, sose szabadulnánk ki innen.
   Közvetlenül a bábu előtt ott masírozott a ganymedesi katonák csapata egy játék vár felé, hogy rohammal bevegye. A katonák bonyolult rendben lopakodtak, kúsztak-másztak előre. de a bábu szavára megtorpantak és újrarendeződtek.
   - Ugye, veszed mindezt szalagra is? - kérdezte Wiseman. - Ó, hogyne - felelte Pinario.
   A körülbelül tizenöt centi magas játék katonák abból a szinte elpusztíthatatlan termoplasztikus műanyagféleségből készültek, ami a ganymedesi gyártóknak oly nagy hírnevet szerzett. Az egyenruhájuk műszálas volt, szabásra a Jupiter holdjain és a környékbeli bolygókon viselt uniformisoknak valami zagyva utánzata lehetett. A zord. sötét fémhatású anyagból öntött vár egy legendás erődre emlékeztetett; felül kémlelőnyílások sorakoztak az oldalán, a felvonóhíd éppen fel volt húzva, és a legmagasabb tornyocska hegyében tarka zászló lengedezett.
   Az erődből egyszer csak pukkanás hallatszott, s egy fütyülő lövedék röppent ki a támadók felé. Az ágyúgolyó ártalmatlan füst és durranás kíséretében felrobbant a katonák között.
   - A vár ellenáll - jegyezte meg Wiseman.
   - Végül mégis veszít - felelte Pinario. - Kénytelen. Pszichológiai értelemben a vár a külső valóságot jelképezi. A tucatnyi katona pedig természetesen a gyerek erőfeszítéseit, hogy megbirkózzon a helyzettel. Azáltal, hogy a gyerek részt vesz az erőd megrohamozásában, úgy érezheti, ügyesen megállja a helyét a mai könyörtelen világban. A végén ő győz, de csak kitartás és türelem árán. - Majd hozzátette: - Legalábbis ezt mondja a használati utasítás - nyújtotta át Wisemannek a kis füzetet.
  
  
   - És a támadási harcrendjük mindig más és más? - kérdezte Wiseman a könyvecskét böngészve.
   - Már nyolc napja működik egyfolytában. Ugyanaz az alakzat nem fordult elő kétszer. Elég nagy létszámú a csapat, ami azt illeti.
   A katonák szétszóródva kúsztak az erőd felé, s fokozatosan mindinkább megközelítették. A falakon egy csomó célkövető készülék tűnt fel és kutatott a katonák után. Azok, fedezékül használva a többi. vizsgálatra váró játékot, ügyesen rejtőzködtek vagy álcázták magukat.
   - Alkalmazkodni tudnak az esetleges terepalakulatokhoz - magyarázta Pinario. - Érzékenyek a tárgyi ingerekre; ha például észrevennének itt egy babaházat, belemásznának, ellepnék, akár az egerek. - Hogy mindezt bebizonyítsa, Pinario felkapott egy méretes játék űrhajót - valami uránuszi cég gyártotta -, megrázta, mire kipotyogott belőle két katona.
   - Százalékban számolva - kérdezte Wiseman - hányszor sikerül bevenniük a várat?
   - Eddig kilenc az egyhez arányban. Az erőd hátulján van egy beállítógomb, azzal lehet növelni a sikeres akciók számát.
   Ezután átfurakodott az előnyomuló katonák között, Wisemannel a nyomában, s mindketten lehajoltak, hogy szemügyre vegyék a várat.
   - Ez itt a tápegység - bökött oda Pinario. - Ravasz. Még a katonákhoz menő utasításokat is ez sugározza. Nagyfrekvenciájú átvitel egy tölténytartó dobozból.
   Lenyitotta a vár hátlapját, és megmutatta főnökének a lövedéktárat. Minden lövés egy utasítás-golyó volt. Egy menethez a tár a golyókat feldobta, összerázta, és azok mindig új elrendeződésben következtek egymásra. Így jött létre a véletlenszerűség. Minthogy azonban a lövések száma véges volt, véges kellett, hogy legyen a menetek száma is.
   - Végigpróbáljuk mindet - közölte Pinario.
   - Nem lehetne valamiképpen felgyorsítani az egészet?
   - Hát bizony időbe fog telni. Lehet, hogy ezer menet is lesz, mire...
   - Mire az ezeregyedikben a katonák tesznek egy kilencven fokos fordulatot és tüzelni kezdenek a legközelebb álló emberi lényre - fejezete be Wiseman...
   - Vagy még rosszabb is jöhet - csóválta a fejét Pinario komor. - Ugyancsak feltankolták ezt az áramforrást. Az energia öt évig is kitart. De ha ez itt forral valamit...
   - Folytasd a tesztelést - vágott közbe Wiseman.
   A két férfi egymásra meredt, aztán le a játék várra. A katonák majdnem odaértek már. Akkor váratlanul lecsapódott az egyik falrész, kitüremkedett rajta egy ágyúcső és leterítette a katonákat.
   - Ezt még nem láttam eddig - dünnyögte Pinario.
   Egy pillanatra minden mozgás megszűnt. Ám akkor megszólalt a játékok közt ücsörgő gyerekfigura: - Ezt unom már. Csinálj valami mást.
   S a két férfi zavartan, borzongva figyelte, amint a katonák feltápászkodtak és újraszerveződtek.
  
  
   Két napra rá köpcös, dülledt szemű, feldühödött ember toppant be Wiseman irodájába: a felettese. - Ide figyelj - fakadt ki indulatosan Fowler -, szállj le végre azokról a nyavalyás játékokról! Holnapra fejezd be a tesztelésüket! - Máris viharzott volna kifelé, de Wiseman megállította.
   - Komoly az ügy - jegyezte meg. - Gyere le velem a laborba, megmutatom.
   Az odaút alatt Fowler végig háborgott. - Neked gőzöd nincs arról, milyen temérdek pénzt invesztált némelyik cég, ebbe az idétlenségbe! - lamentált, ahogy beléptek. - Ezekből a vacakokból itt egész űrhajókra meg raktárakra való mennyiség áll a Lunán, és mind a beviteli engedély miatt vesztegel!
   Pinariót sehol sem látták. Wiseman a saját kulcsával eresztette be magukat - mellőzve a kézjeleket - a teszthelyiségbe.
   A laborosok szerkesztette bábu ott üldögélt a seregnyi játék között. Körülötte minden játékszer végezte a maga dolgát. Fowler hátrahőkölt az éktelen ricsajtól.
   - Ez lenne az a bizonyos - térdelt le Wiseman a vár mellé. Az egyik katona épp hasmánt kúszott feléje. - Amint látod, tizenkét játék katona van. Tekintettel a nagy létszámra, meg a jókora kapacitású energiaforrásra, és persze a bonyolult utasításhalm...
   - Csak tizenegyet látok - vágott a szavába Fowler.
   - Lehet, hogy fedezékbe vonult - legyintett Wiseman.
   - Nem - hallatszott a hátuk mögül -, igaza van. - Pinario került elő végre, de az arca feszültnek tűnt. - Feltúrtam az egész labort, de egynek nyoma veszett.
   A három férfi némán bámult maga elé.
   - Talán az erőd megsemmisítette - hozakodott elő Wiseman a javaslattal.
   - Az anyag egyik törvénye vonatkozik erre. Ha ugyanis "megsemmisítette", mit csinált a maradványokkal?
   - Esetleg átalakította energiává - mondta Fowler, miközben az erődöt és a megmaradt katonákat vizsgálgatta.
   - Kitaláltunk egy eredeti megoldást - mesélte Pinario -, amikor rájöttünk, hogy egy katona szőrén-szálán eltűnt. Lemértük a maradék tizenegyet, plusz az erődöt. Az együttes súlyuk pontosan egyezett az eredeti mennyiséggel - a tizenkét katona és az erőd eredeti összsúlyával. Annak a hiányzónak ott kell lennie valahol az erőd belsejében - mutatott a kis várra, ami abban a pillanatban épp ponttűz alá vette a rohamozó katonákat.
   Wisemanben, miközben az erődöt fürkészte, valami megérzésféle mocorgott. Valami más rajta, mint korábban. Megváltozott.
   - Mutasd a szalagokat - szólalt meg Wiseman.
   - Tessék? - kérdezte Pinario, aztán elvörösödött. - Természetesen. - Odalépett a bábuhoz, kikapcsolta, aztán kivette belőle a videokazettát. Bizonytalan léptekkel a vetítőhöz ballagott.
   Mind a hárman a felvett képsorokat bámulták - egyik támadást a másik után -, hogy már a szemük is káprázott belé. A katonák hol előrenyomultak, hol hátráltak, leterítették őket, összeszedték magukat, majd újra rohamoztak...
   - Állítsd meg! - kiáltott fel Wiseman hirtelen. Visszamentek néhány kockával.
   Az egyik katona céltudatosan masírozott a vár felé. Egy lövedék eltalálta, s a füst egy időre eltakarta. Eközben a többi tizenegy figura heves nekibuzdulással igyekezett felkapaszkodni a falakra. Az eltalált katona akkor kibontakozott a porfelhőből s csak menetelt tovább. Amikor a fal tövébe ért, váratlanul nyílás keletkezett az erőd oldalában.
   A katona, beleolvadva a szürke várfalba, a puskája csövét csavarhúzó gyanánt használva leszerelte a saját fejét, aztán az egyik karját, majd mindkét lábát. Az eltávolított testrészeket bedobálta a nyíláson. Amikor már csak egy kar és a puska maradt, azok szintén bearaszoltak a vár belsejébe, s a rés bezárult, mintha sohasem lett volna ott. A katona eltűnt.
   Hosszú, döbbent csönd ereszkedett rájuk, amit Fowler rekedt hangja tört meg: - És a hülye szülő azt hiszi majd, hogy a kölyke elvesztett vagy tönkretett egy katonát! A készlet lassan elfogy, és a gyereket fogják hibáztatni.
   - Mit javasolsz? - kérdezte Pinario.
   - Folytassátok a kísérletet - biccentett Fowler Wiseman felé. - Hadd menjen végig az egész ciklus. De le ne vegyétek róla a szemeteket!
   - Mostantól ideültetek valakit - egyezett bele Pinario. - Jobb lenne, ha te maradnál - jegyezte meg Fowler. Vagy Inkább mindnyájan, mondta magában Wiseman. Mi ketten Pinarióval mindenképpen.
   Csak azt tudnám, mit csinált a szétszedett darabokkal ez a dög, töprengett.
   Mit művelt velük?
   A hét végére az erőd bekebelezett még négy katonát.
   A monitoron követve a fejleményeket Wiseman nem fedezett föl semmilyen látható változást. Természetesen. A növekedés belül zajlik, szemnek követhetetlenül.
   Folytatódtak az örökös támadások, kúsztak-másztak a katonák előre, az erődből meg röpködtek a védekezésül kilőtt lövedékek. Pedig ott volt a többi ganymedesi termék is, amikhez még hozzá sem szagolt. A még újabb gyermekjátékok, amik tesztelésre vártak.
   - Hát ez meg micsoda? - dünnyögött maga elé Wiseman.
   Az első szemre elég hitvány holmi volt: egy cowboyöltözék, az amerikai vadnyugat hőskorából. Legalábbis annak titulálták. De épp csak átfutotta a tájékoztató füzetet - ki a fene törődik vele, mit hadoválnak a ganymedesiek róla.
   Kinyitotta a dobozt és kiterítette a jelmezt. Az anyaga valami gyatra minőségű, szürke vacak volt. Még Ilyen pocsék munkát, szörnyülködött. Alig emlékeztetett az igazi cowboyruhára: elnagyolt, meghatározhatatlan fazonú darab, ami már a kezében elnyúlt, ahogy ide-oda forgatta. Az egyik zsebe is lefittyedt.
   - Ezt a kontármunkát! - jegyezte meg Pinasiónak. - A kutyának se kéne.
   - Vedd csak fel - nógatta Pinario. - Majd meglátod. Wisemannek némi erőfeszítés árán sikerült csak beszuszakolnia magát a zakóba. - Biztonságos? - sandított oldalra.
   - Persze - felelte Pinario. - Már én is felpróbáltam. Elég lökött ötlet, de ki tudja, hátha beválik. Úgy lehet működésbe hozni, hogy az ember fantáziálni kezd.
   - Mégpedig miről? - Akármiről.
   A jelmez kapcsán Wisemannek eszébe jutottak a cowboyok, onnan pedig máris maga elé képzelte, hogy otthon van a farmon, és bandukol a kavicsos úton a legelő mellett, amin a fekete képű birkák ropogtatják a szénát, alsó állkapcsuknak azzal a jellegzetes, gyors, őrlő mozgásával. Megállt a kerítésnél, a karókra feszített szögesdrót tövében, és a birkákat bámulta. Akkor azonban, minden különösebb ok nélkül, a nyáj felsorakozott és nekiiramodott az árnyas hegyoldal felé, majd eltűnt a szeme elől.
  
  
   Fákat látott, ciprusokat a látóhatár peremén. A messzeségben egy sólyom csapkodott a szárnyaival... mintha - gondolta - még több levegőt akart volna magába pumpálni, hogy magasabbra tudjon emelkedni. A sólyom lendületesen siklott egy darabig, aztán kényelmesebb tempóban vitorlázott erre is, arra is. Wiseman tekintetével a leendő zsákmányt kereste. De nem látott mást, csak a juhok által tövig lerágott, a nyár derekára már szikkadt legelőket. Mindenfelé szöcskék ugrándoztak. És akkor, az út közepén megakadt a szeme egy varangyos békán. A béka beásta magát a laza porba; csak a hátát lehetett látni.
   Wiseman - legyűrve irtózatát - lehajolt, hogy megérintse a varangy rücskös hátát, amikor hirtelen megszólalt mellette valaki: - Na, hogy tetszik?
   - Hű, de klassz! - lelkendezett Wiseman. Mélyen beszippantotta a száraz fű illatát - teleszívta vele a tüdejét. - Hé, hogy lehet megkülönböztetni a fiú békát a lány békától? A bibircsókok alapján vagy hogy?
   - Miért? - kérdezte a férfi, aki mögötte állt, furcsán kivehetetlenül.
   - Mert van itt egy varangyos béka.
   - Csupán a felvétel kedvéért - mondta a férfi - feltehetnék neked néhány kérdést?
   - Naná - felelte Wiseman.
   - Hány éves vagy?
   Ez könnyű volt. - Tíz éves és négy hónapos - felelte büszkén.
   - Pontosan hol vagy most?
   - Mr. Gaylord farmján, vidéken, a papám minden hétvégén kihoz ide minket anyával, ha épp ráérünk.
   - Fordulj meg és nézz rám - szólt neki a férfi -, és mondd meg, ismersz-e engem.
   Wiseman kelletlenül elfordította a fejét a varangyos békáról és hátranézett. Egy keskeny arcú, enyhén szabálytalan sasorrú felnőttet látott a közelében. - Maga az az ember, aki a gázpalackokat szállítja - mondta. - A butángáz társaságnak. - Körbepillantott. Tessék, ott parkolt a teherautó is a kapunál. - A papám azt mondja, a butángáz drága, de hát nincs más...
   A férfi közbevágott: - Csupán kíváncsiságból hadd kérdezzem meg, hogy hívják a társaságot?
   - Ott áll a teherautó oldalán - mutatta Wiseman, és leolvasta a nagy betűkkel odafestett feliratot: - Pinario Butángáz-kereskedelmi Társaság, Petaluma, Kalifornia. Maga Mr. Pinario.
   - Hajlandó lennél megesküdni, hogy tényleg tízesztendős vagy és egy legelőn állsz a kaliforniai Petaluma határában? kérdezte Mr. Pinario.
   - Persze. - Wiseman a mezőn túli erdő borította hegyoldalakra látott. Kedve kerekedett, hogy megmássza azokat a hegyeket. Unta már ezt a süketelést. - Viszlát - köszönt el és már indult is. - Megyek kószálni egy kicsit az erdőbe.
   Rohanni kezdett a kavicsos úton, egyre messzebb Mr. Pinariótól. Szöcskék ugrottak félre az útjából. Lihegve futott mind gyorsabban és gyorsabban.
   - Leon! - kiáltott utána Mr. Pinario. - Most már elég lesz! Ne rohanj!
   - Dolgom van ott a hegyen! - kiabált elfúló lélegzettel Wiseman, még mindig futva. Hirtelen azonban teljes erejéből nekiütközött valaminek - hasra esett, onnan hunyorgott felfelé. A száraz, nyári levegőben vibrált valami a szeme előtt. Félt, megpróbált elhátrálni tőle. Lassan kibontakozott a kép - egy sima fal...
   - Azokhoz a hegyekhez ugyan sose fogsz eljutni - jegyezte meg Mr. Pinario a háta mögül. - Jobban teszed, ha nem téblábolsz el semerre sem. Még nekimégy valaminek.
   Wiseman tenyere csupa vér volt; lehorzsolta esés közben. Zavarodottan bámult le véres kezére...
  
  
   Pinario lesegítette róla a cowboyruhát, közben így dohogott: - Ártalmasabb játékot kitalálni sem lehetne ennél. Elég belőle öt perc. és a gyerek totálisan kibillen a valós világból. Csak nézz magadra!
   Wiseman - még mindig kóvályogva - a jelmezt szorongatta; Pinario úgy rángatta ki a kezéből.
   - Nem rossz - jegyezte meg remegő hangon Wiseman. Nyilván az elfojtott vágyakra hat serkentőleg. 'Tudom, én mindig sokat ábrándoztam gyermekkorom egy bizonyos szakaszáról, amikor vidéken éltünk.
   - Észrevetted? Egymás után szőtted bele a valós elemeket - boncolgatta Pinario -, hogy minél tovább görgethesd a fantáziaképeidet. Ha tovább tartott volna, a labor faláról azt képzelted volna, hogy a csűr oldala.
   - Én...én már a régi tejcsarnokot is láttam a messzeségben - tette hozzá Wiseman -, ahová a farmerok hordták a tejet.
   - Előfordulhatott volna - mélázott Pinario -, hogy a végén ki se tudlak zökkenteni az álomvilágodból.
   Ha ez ilyen hatással van egy felnőttre, töprengett Wiseman, akkor rossz belegondolni, mit vált ki egy gyereknél. - Itt van aztán egy másik játék - tért át a következő cikkre Pinario -, jókora sületlenség ez is. Akarod most megnézni? Vagy várhat, ha neked most nem jó.
   - Kutya bajom - legyintett Wiseman. Felvette a harmadik dobozt és bontogatni kezdte.
   - Leginkább ahhoz a hajdani társasjátékhoz hasonlít, amit Monopolynak hívtak - magyarázta Pinario. - Ennek Szindróma a neve.
   A doboz tartalmazott egy táblát, játékpénzt, dobókockát és bábukat. Valamint részvényigazolásokat.
   - Gyűjtögeted a részvényeket, tudod - folytatta Pinario -, mint a többi hasonló társasjátéknál. - Rá se fütyült, mit ír a használati utasítás. - Szólj Fowlernak, szálljon be ő is; minimum három fő játszhatja.
   Hamarosan az osztályvezető is megérkezett. A három férfi ott gubbasztott egy asztal körül, szemüket a Szindróma nevű társasjátékra szegezve.
   - Mindenki azonos tőkével indul - magyarázta Pinario -, mint az összes ilyen típusú játéknál, és az állás aszerint alakul, ki milyen értékű részvényt gyűjt össze a különféle gazdasági szindrómákból.
   A szindrómákat kis fényes, a Monopoly régimódi szállodáira és ódon épületeire hasonlító műanyag bigyók jelképezték.
   Dobtak a kockával, lépkedtek a bábukkal, ingatlanokra, vagyontárgyakra licitáltak majd vásároltak, büntetést fizettek, s ha túl sok bírság gyűlt össze, mentek a "fertőtlenítő kamrába". Mindeközben a hátuk mögött a hét játék katona megállás nélkül kúszott, kapaszkodott fel a vár falaira.
   - Ezt unom már - ismételte folyton az álgyerkőc. - Csinálj valami mást.
   A katonák újrarendezték soraikat. Megint nekilódultak, rohamoztak. lopakodtak mind közelebb és közelebb az erőd felé.
   - Mikor jár már le ez a tetűláda, hogy kiderüljön, mit tartogat a végére? - fakadt ki Wiseman ingerülten és türelmetlenül.
   - Senki sem tudhatja. - Pinario épp Fowler egyik vörösarany színű részvényzsetonjával szemezett. - Az jól jönne nekem - dobta be. - Nehézuránium-bánya részvény a Plútón. Mit kérsz érte?
   - Értékes ingatlan - dünnyögött Fowler és a többi részvényét számolgatta. - Lehet szó az üzletről.
  
  
   Hogy a csodába koncentráljak a játékra, ha ez a tetűláda mind közelebb és közelebb jár a... jó ég tudja, miféle végkifejlethez, bosszankodott Wiseman magában. Nevezhetjük úgy is, a kritikus tömeghez.
   - Álljunk csak meg egy pillanatra - szólalt meg hirtelen vontatott. baljós hangon. A részvényeit lerakta az asztalra. Mi van, ha ez az erőd egy máglya?
   - Máglyarakás? - mormogta Fowler szórakozottan.
   - Figyelj már, hagyd ezt a marhaságot! - hurrogta le Wiseman.
   - Érdekes feltételezés - engedte le Pinario is a kezét. - Apránként atombombát gyárt magából, aztán... -Á, dehogy! csattant fel. - Erre mi is gondoltunk. Nem észleltünk benne nehézelemeket. Semmi mást nem találtunk, csak egy öt évig működő telepet, meg egy csomó apró szerkezetet. amik a telepből közvetlenül sugárzott utasításokat követik. Ezekből ugyan nem raksz össze atommáglyát!
   - Véleményem szerint - mondta Wiseman - a biztonság kedvéért el kéne vitetnünk innen. - A cowboyöltözettel való találkozása óta jóval több tisztelet ébredt benne a ganymedesi konstruktőrök iránt. És ha a jelmez még a szelídebbek közül való, akkor...
   Fowler a válla fölött a várra sandított és így szólt: - Már csak hat katona van.
   Wiseman és Pinario azonnal talpra szökkent. Fowlernak igaza volt. Csak fél tucat katona maradt. Újabb figura tűnt el az erőd gyomrában.
   - Idehívok egy bombaszakértőt a katonai elhárítástól - közölte Wiseman -, megvizsgáltatom. Ez már nem a mi hatáskörünk. - Odafordult a főnökéhez, Fowlerhoz. - Egyetértesz?
   - Előbb fejezzük be a játszmát - mondta Fowler. - Minek?
   - Hogy biztosak legyünk felőle - erősködött Fowler. E feszült érdeklődés annak a jele volt, hogy elkapta a gépszíj és tudni akarta, mi lesz a végeredmény. - Mennyit ér neked ez a plútói bányarészvény? Halljam az ajánlatokat.
   Ő és Pinario komoly üzleti tárgyalásba bonyolódtak. A játék még további egy óra hosszat folyt. Végül mindhárman megállapították. hogy Fowler nyerte el a részvények többségét. Volt öt bányaszindrómája, két műanyagipari cége, egy algamonopóliuma, továbbá mind a hét kiskereskedelmi szindróma az övé lett. Mint vezető részvényesnél, mellesleg nála volt a pénz túlnyomó hányada is.
   - Kiszállok - jelentette be Pinario. Csupán apróbb részvényei maradtak, amikkel nem ment semmire. - Kell valakinek? Wiseman feltette rájuk az utolsó fityingjeit. Megszerezte őket, aztán folytatta a játékot, immár egyedül Fowler ellen. - Most már világos, hogy ez a társasjáték - kicsiben pontos mása a tipikus interkulturális gazdasági vállalkozásoknak - szögezte le Wiseman. - A kiskereskedelmi szindrómák nyílván ganymedesi tulajdonban vannak.
  
  
   Wiseman felvillanyozódott kissé, amikor néhány jó dobás után alkalma nyílt arra, hogy gyarapítsa jócskán megcsappant vagyonát. - E társasjáték egészséges hozzáállást fejleszt majd ki a gyerekekben a gazdasági élet realitásaival szemben. Felkészíti őket a felnőttek világára - bölcselkedett.
   Néhány perccel később azonban rátévedt egy nagyobb Fowler-vagyonrész mezőjére, és a bírság totálisan kimerítette a forrásait. Le kellett mondania két részvényről; közel volt a vég
   Pinario, aki a rohamozó katonákat figyelte, megjegyezte: Tudod, Leon, kezdek hinni neked. Elképzelhető, hogy ez a vacak egy bombaterminál. Valamiféle vevőállomás. Lehet, hogy amint fogadókész lesz, még ránk hoz valami sugárnyalábot a Ganymedesről.
   - Vajon lehetséges ilyesmi? - kérdezte Fowler, miközben a zsetonjait rakosgatta külön csoportokba, címletek szerint. - Ki tudja, mire képesek? - vont vállat Pinario, aki zsebre dugott kézzel járkált fel s alá a laborban. - Vége van már annak a játszmának?
   - Mondhatni - felelte Wiseman.
   - Csupán azért kérdezem - folytatta Pinario -, mert már csak öt katona maradt. Felgyorsultak az események. Az elsőnek még egy hét kellett, a hetediknek meg alig egy óra. Nem csodálkoznék; ha az utolsó öt a - következő két órában mind bemasírozna az erődbe.
   - Végeztünk is - jelentette be Fowler. Megkaparintotta az utolsó részvényt és az utolsó dollárt is.
   Wiseman felugrott az asztaltól, rá se hederített Fowlerra. Máris hívom a katonai elhárítást, hogy vizsgálják meg a várat. Ami viszont ezt a játékot illeti, szerintem a terrai Monopoly lekoppintása.
   - Talán a ganymedesieknek nincs is tudomásuk róla, hogy mi már rég kitaláltuk ezt a társasjátékot - szólt Fowler -, csak másképp nevezzük.
   Ráütötték az engedélyezési pecsétet a Szindróma nevű játékra, majd tájékoztatták az importőrt. Wiseman az irodájából felhívta a katonai elhárítást, és elmondta, mi a gondja.
   - Máris küldünk egy bombaszakértőt - ígérte egy lagymatag hang a vonal túlsó végén. - Jó volna, ha addig nem piszkálnák azt a dolgot, amíg az emberünk oda nem ér.
   Wiseman elköszönt, aztán lerakta a kagylót. Kissé kifacsartnak érezte magát. Pancser módra nem tudták megtippelni, mi lesz a katonák és az erőd közti küzdelem kimenetele; a harcjáték kicsúszott a kezükből.
  
  
   A bombaszakértő tövig lenyírt hajú fiatalember volt, aki barátságos vigyorral rakta le a felszerelését. Hagyományos overallt viselt, minden védőfelszerelés nélkül.
   - Legelőször is azt tanácsolom - mondta, miután megszemlélte a várat -, hogy kapcsolják le a vezetékeket a telepről. Vagy, ha óhajtják, hagyhatjuk azt is, hogy a ciklus lejárjon, és akkor kapcsoljuk ki, mielőtt még bármilyen reakció beindulhatna. Más szóval, várjuk meg, amíg az utolsó mozgó alkatrész is a vár belsejébe jut, akkor viszont azonnal megszüntetjük az összeköttetést, felnyitjuk a szerkezetet és meglátjuk, mi folyik odabent.
   - Biztonságos ez? - kérdezte Wiseman.
   - Szerintem igen - felelte a bombaszakértő. - Nem észlelek radioaktivitást. - Azzal lekuporodott a földre, az erőd háta mögé, egy csípőfogóval a kezében.
   Már csak három katona maradt.
   - Mindjárt megvagyunk - nézett rájuk a fiatalember vidáman.
   Tizenöt perccel később a három katona egyike a vár lábához kúszott, lecsavarozta a fejét, a karját, a lábát, a testét, s így részleteiben, fokozatosan elnyelte a vár oldalában támadt nyílás.
   - Maradt kettő - kommentálta Fowler.
   Tíz perc múlva az utolsó előtti katona is ugyanerre a sorsra jutott.
   A négy férfi egymásra tekintett. - Mindjárt vége - szólt rekedten Pinario.
   Az utolsó megmaradt katona ott lopakodott cikcakkban a játék vár felé. Puskák tüzeltek rá a várból, de csak osont tovább rendületlenül.
   - Statisztikailag - elmélkedett hangosan Wiseman, hogy valamicskét oldja a feszültséget - az egyes időszakoknak inkább hosszabbodniuk kellett volna, hiszen mindig kevesebb támadóra kellett a védelemnek koncentrálnia. Úgy lett volna logikus, ha gyorsan indít, aztán egyre lassul, míg az utolsó katona legalább egy hónapig iparkodhatott volna...
   - Csigavér! - szólalt meg a bombaszakértő halk, csitító hangon. - Ha szabad kérnem.
   A tizenkét katona utolsópéldánya a vár alá ért. Akár a többiek őelőtte, ez is hozzáfogott szétszerelni magát.
   - Készítse a csípőfogót! - nyögte Pinario, a foga közt szűrve a szavakat.
   A katona testrészei bearaszoltak a nyíláson, ami rögtön csukódni kezdett. Az erőd belsejéből zümmögés szűrődött kifelé, mind élesebb hangú aktivitás.
   - Most, az Isten szerelmére! - hördült fel Fowler.
   Az ifjú bombaszakértő odanyúlt a fogóval és belevágott a pozitív vezetékbe. A csípőfogó mellől szikrák csaptak ki. A fiú önkéntelenül felugrott, a fogó kirepült a kezéből s messzire csúszott a padlón. - Jesszus! - nyögte. - Ez megcsapott! Tántorogva keresgélte a fogót.
   - Hozzáért a vázhoz! - korholta idegesen Pinario, majd ő maga kapta fel a csípőfogót és a várhoz guggolt. Kinyúlt a vezeték felé, de visszakapta a kezét. - Jobb lenne, ha zsebkendőt tekernék rá - motyogta és turkálni kezdett a zsebében. - Van valakinél bármi, amivel megfoghatnám? Nem akarom, hogy földhöz vágjon. Ki tudja, mekkora...
   - Add ide! - rontott oda Wiseman és kitépte a fogót a kezéből. Félrelökte Pinariót és elcsippentette a vezetéket.
   - Már késő - rebegte Fowler.
  
  
   Wiseman alig hallotta főnöke hangját; a fejét betöltötte valami átható búgás, hiába tapasztotta a tenyerét a fülére, nem tudta kirekeszteni. Az volt az érzése, mintha az erőd felől jött volna és a koponyacsontján át hatolt volna az agyába. Túl sokáig totojáztunk, gondolta. Most megkapjuk a magunkét. Ő győzött, mert túl sokan voltunk... kellett nekünk egymással huzakodni...
   Bent a fejében megszólalt egy hang: - Gratulálok! A kitartásod meghozta a gyümölcsét.
   Wisemant nagyszerű érzés töltötte el, diadalittas érzés.
   - Komoly nehézségekkel kerültél szembe - folytatta a hang a fejében. - Könnyen el is bukhattál volna.
   Wiseman megnyugodott végre. Rájött, hogy mindnyájan tévedtek.
   - Amit itt véghezvittél - fejtegette tovább a hang-, ugyanezt tedd az életben is. Akkor mindig győzedelmeskedhetsz az ellenfeleid fölött. Türelemmel és kitartással nyerni tudsz. A világegyetem végül is nem olyan nyomasztóan óriási...
   Nem hát, állapította meg magában Wiseman némi gúnnyal.
   - A többiek is csak közönséges emberek - dorombolta a hang megnyugtatóan. - Igaz, hogy te, a magad egyediségében egyedül nagy velük szemben, de nincs mitől félned. Minden csak idő kérdése - és ne nyugtalankodj!
   - Nem fogok - mondta ki hangosan Wiseman.
   A zümmögés abbamaradt, a hang nem szólt többet. Hosszú hallgatás után Fowler törte meg a csendet: - Vége. - Nem értem - csóválta a fejét Pinario.
   - Csak azt tette, amire készült - kommentálta Wiseman. Terápiai jellegű játék. Fejleszti a gyermek önbizalmát. A katonák szétcincálása - vigyorodott el - megszünteti a világtól való elszigeteltségét. Eggyé válik vele. S miközben ezt teszi, diadalmaskodik fölötte.
   - Szóval ártalmatlan - foglalta össze Fowler.
   - Ennyi hűhó semmiért - fortyogott Pinario, majd a bombaszakértőhöz fordult: - Sajnálom, hogy ilyen csekélység miatt idefárasztottuk.
   Az erődítmény szélesre tárta kapuit. Kimasírozott belőle a tizenkét katona egészben, épen és sértetlenül. A ciklus lejárt; újrakezdődhetett az ostrom.
   Wiseman váratlanul így szólt: - Ezt nem engedélyezem. - Micsoda? - hökkent meg Pinario. - Miért nem?
   - Nem tetszik nekem - ingatta a fejét Wiseman. - Gyanúsan bonyolult ahhoz képest, amit közölni akar.
   - Ezt fejtsd ki bővebben - értetlenkedett Fowler.
   - Nincs mit magyarázni rajta - mondta Wiseman. - Itt ez az agyafúrtan bonyolult szerkezet, és mindössze annyit tesz, hogy szétszereli, aztán újra összerakja magát. Kell, hogy még valami rendeltetése legyen, csak nem vesszük...
   - A terápia nem elég? - vetette közbe Pinario.
   - Rád bízom a döntést, Leon - határozta el magát Fowler. - Ha kétségeid vannak, hát ne dobd piacra. Nem lehetünk eléggé óvatosak.
   - Lehet, hogy tévedek - szabadkozott Wiseman -, de nem hagy nyugodni a gondolat: mi volt a valódi céljuk ezzel a harcjátékkal? Szerintem még mindig nem kapiskáljuk.
   - Hát a cowboyjelmezt? - faggatta Pinario. - Azt sem akarod engedélyezni, ugye?
   - Csak a társasjátékot - felelte Wiseman. - A Szindrómát, vagy hogy is hívják. - Lehajolt, hogy közelebbről szemügyre vegye a vár felé tülekedő katonákat. Újabb füstfellegek... akciók, színlelt támadások, óvatos visszavonulások...
   - Min töröd a fejed? - kíváncsiskodott Pinario sanda képpel. - Mi van, ha mindez diverzió? - tanakodott Wiseman.
   Hogy elvonja a figyelmünket a lényegről. - Csak megérzés volt. mégsem tudott szabadulni tőle. - Elterelő manőver. Ami közben valami egyéb is lezajlik. Ezért olyan nyakatekert és hosszadalmas. Elvárták tőlünk. hogy erre rájöjjünk. Szerintem ezért építették ilyenre.
   Lábát tanácstalanul az egyik katona elé tette. Az fedezékbe húzódott a cipője mögé. hogy a vár érzékelői ne láthassák.
   - Biztos, hogy valami folyik a szemünk előtt - helyeselt Fowler -, csak nem jövünk rá, mi az.
   - Igen. - Wiseman azon morfondírozott, kitalálják-e valaha is. - Azt mindenesetre leszögezem - jelentette ki -, hogy nem engedjük ki a labor falai közül, itt legalább tanulmányozhatjuk.
   Lezökkent egy közeli székre, kényelmesen elhelyezkedett és felkészült rá, hogy hosszú, hosszú ideig fogja figyelni a katonákat.
  
  
   Aznap este hat órakor Joe Hauck, az Appeley's gyermekáruház kereskedelmi igazgatója leparkolt a házuk előtt, kiszállt és megindult felfelé a lépcsőn.
   A hóna alatt nagy, lapos csomagot szorongatott, egy úgynevezett "árumintát", amit megfújt az irodából.
   - Juhú! - rikkantottak a gyerekek, Bobby és Lora, amint belépett az ajtón. - Apu, mit hoztál nekünk? - Ott szökdécseltek körülötte, lépni se tudott tőlük. A konyhában üldögélő felesége felpillantott és lerakta az újságot maga elé.
   - Egy új játék, odabent kaptam - felelte Hauck. Elégedetten bontogatta a csomagot. Miért is ne emelhetett volna el egyet az új játékok közül? Hetekig lógott a telefonon, hogy kisírja végre az Import-szabványügyi Hivataltól az engedélyeket - még így is, annyi szájtépés és ügyeskedés után is csak egyet szabadítottak fel a három közül.
   Amint a gyerekek elrohantak a zsákmánnyal, a felesége halkan megjegyezte: - Fokozódik a korrupció az előkelő körökben. - Sosem helyeselte, ha a férje hazahozott egy-két dobozt az áruházból.
   - Ezrével áll a raktárban - legyintett Hauck. - Plafonig ér. Kinek tűnne fel, hogy egy hiányzik?
   Vacsora közben, az asztalnál a gyerekek szóról-szóra, alaposan átböngészték a használati utasítást. Semmi más nem érdekelte őket.
   - Ne olvassatok az asztalnál! - korholta őket Mrs. Hauck. Joe Hauck hátradőlt a székén, úgy mesélte tovább az aznap történteket. - Ennyi idő után tudod, mivel szúrták ki a szemünket? Egyetlen nyamvadt árucikkel. Örülhetünk, ha annyit el tudunk adni, hogy valami nyereségünk is legyen. Ott volt az a cseles rohamosztagos játék, azt vitték volna. mint a cukrot. Azt bezzeg határozatlan időre zár alá helyezték.
   Rágyújtott egy cigarettára és oldott hangulatban élvezte az otthon békéjét, a felesége és a gyerekei jelenlétét.
   - Apu. játszol velünk? - kérdezte a lánya. - A leírás szerint minél többen játsszák, annál jobb.
   - Naná - felelte Joe Hauck.
   Miközben a felesége leszedte az asztalt, ő meg a gyerekek kiterítették a táblát, előszedték a bábukat. a dobókockát, a papírpénzeket és a részvénypapírokat. Hauck szinte azonnal belemerült a játékba, nagy-nagy élvezettel; gyermekkori emlékei elevenedtek fel újra, s bevetette minden fortélyát, ravaszságát, úgy gyűjtögette a részvényeket, míg végül szinte az összes szindróma az ő kezébe vándorolt.
   Joe Hauck kedélyes sóhajjal dőlt hátra. - Így kell ezt csinálni! - jelentette be a gyerekeinek. - Sajnálom, de fórban voltam hozzátok képest. Nem vagyok éppen zöldfülű az efféle játékokhoz. - Nagy elégedettséggel nyugtázta, hogy a táblán szereplő legértékesebb ingatlanokat és vagyontárgyakat magának kaparintotta. - Ne haragudjatok, srácok, amiért nyertem.
   - Nem nyertél - mondta a lánya. - Vesztettél - mondta a fia.
   - Micsoda? - képedt el Joe Hauck.
   - Az a játékos, aki a játszma végéig a legtöbb részvényt halmozza fel, az a vesztes - világosította fel Lora.
  
  
   A kislány az apja orra elé dugta a használati utasítást. Látod? Az a pláne benne, hogy megszabadulj a részvényeidtől. Apu, kiestél a játékból.
   - A francba! - fakadt ki Hauck csalódottan. - Miféle társasjáték az ilyen? - Az elégedettsége szertefoszlott. - Így mi a szórakozás benne?
   - Akik bennmaradtak, azoknak folytatniuk kell - mondta Bobby -, hogy megtudjuk, ki nyer a végén.
   Joe Hauck magában füstölögve tápászkodott fel az asztal mellől. - Nekem ez magas. Mi a vicc abban, ha a győztesnek egy fityingje se marad?
   Mögötte a két gyerek tovább játszott. Minél több részvény és pénz fordult meg a kezük között, a kölykök annál jobban belemelegedtek. Az utolsó körökben szinte már eksztázisban voltak, annyira koncentráltak.
   - Nem ismerik a Monopolyt - dünnyögte Hauck az orra alatt - azért nem látják, mekkora marhaság ez a lüke játék. Mindenesetre az volt a lényeg, hogy a kölyköket teljesen elbűvölte a Szindróma; nem kétséges, népszerű lesz, és csak ez számított. A két gyerkőc máris kezdte szokni a gondolatot, hogy természetesnek fogja fel, ha le kell mondania a vagyontárgyairól. Mohó elszántsággal, majdhogynem borzongató önfeledtséggel váltak meg részvényeiktől és pénzüktől.
   Végül Lora csillogó szemmel megszólalt: - Ez a legszuperebb oktató játék, amit eddig hoztál. Apu!
  
   Mohácsi Enikő fordítása