Tartalom
Következő

CSILLAGOK

 

Ez a dolog tökéletesen alaptalan. Semmi realitása sincs, és elődként senkire sem lehet hivatkozni. Ennek ellenére így gondolom. A tapasztalat meggyőz, hogy egyáltalán nincs így. Hiába győz meg. Ezenfelül magam is belátom. Nem használ.

Itt van mindjárt a Vega. Nagy és kék csillag a Lantban. Márciustól júliusig uralkodik, amikor a madarak énekelnek. Egy meggondolatlan pillanatban azt mondtam, hogy ez a muzikális csillag. Ha valami alapja lenne, törvényszerűen mindenkit zenei tehetséggel ajándékozna meg, akire kedvezően néz. Megtörténik, hogy így van. Több esetben, ha egy horoszkóp nyolcadik házában, a halál, az újjászületés, az okkult kapcsolatok és a muzikalitás terében, a Vega hangsúlyos helyzetben áll, zenei képességet hoz. De az esetek nagy részében nem teszi. Asztrológiai szempontból az intuíció helytelen. Más szempontokról nem is szólva. Az asztrológiában egyébként nem hiszek jobban, mint a természettudományban. Kinek van szüksége a csillag vezetésére? Annak, aki az éjszakában eltévedt. Aki a napfényben él, annak nem kell csillagvezető. Hogy mit szól hozzá a tudomány? "Csillagászati tudományunk - szól Thoreau, s én minden szavában megerősítem -, néhány jó anekdota, néhány imponáló számítás, de a csillagokról, amennyiben az ember számára jelentékeny valóságok, semmi. A csillagászattan megtanít arra, hogy miként kell hajót vezetni, de nem arra, hogy miként kell vezetni az életet. Lehet fantazma, képzelet, ötlet, kénszerképzet, mindegy. Mindenki hívja, ahogy akarja. Én a magam részéről e képeket tisztelni fogom, mert tudom, hogy számomra végtelenül fontosak. Mindjárt meg is mondom, hogy miért: Aminek van alapja, ami mások gondolatára is támaszkodik, ami bizonyítható, ami tapasztalatilag ellenőrizhető, az az úgynevezett Kis Valóság. Novalis írja, hogy amíg valaki valamit egyedül mond, bolond, ha már ketten mondják, kezdődik a bölcsesség, mert azt mindenki mondja. Minden nagyon is bizonyítható és ellenőrizhető, közhitbe átment dolog, akár a zsemlye, ami most előttem van, akár a pohár víz, akár az égő cigaretta, vagy az erkölcsi tétel, könyv, lámpa, gépkocsi, hajó, híd, vasrács, törvény, háború, mindez a világnak lényegesen kisebbik fele. A nagyobbik fele csupa olyan alaptalan és irreális kép, olyan bolondság, amint Novalis írja, mint az, hogy a Vega a muzikális csillag. Vagy hogy az Arcturus a nagy szenvedély csillaga, a Gemma Ariadné. Nem helyezek súlyt arra, hogy ezek a dolgok a Kis Valóság világában igazolhatók legyenek. Arra sem, hogy elhiggyék. Azért mondtam, hogy mindez teljesen alaptalan. Az viszont, hogy a Nagy Valóság

világában mindez így van, nem is fontos. Ott a dolgok értéke nem abban van, hogy alaposak, vagy alaptalanok. A Nagy Valóságban, kérem, a dolgok kérdezés nélkül vannak. Bizonyítatlanságuk ellenére, igen, néha még azt is hajlandó vagyok feltételezni, hogy a dolgok mindennemű alap nélkül vannak, és az, hogy reálisak, vagy irreálisak, ez csak tulájdonságaiknak egy dimenziója.

Így áll a dolog a Vegával, a muzikális csillaggal.

Mindenki jól teszi, ha nem fogadja el. Én se teszem. Ennek ellenére fel fogom adni a zsemlyék, a cigaretták, a hidak, a poharak egész világát, a képhez ragaszkodni fogok, és azt fogom mondani: értelmes józanságom, fegyelmezett kritikám csődöt mondott, és a képek erősebbek, mint akár a józanság, akár a kritika. Persze a többi csillaggal is így vagyok. Néhányról elmesélem, hogy mit gondolok. A Spica a Magna Mater. Mint minden állócsillag, ez nem dinamikus. Nem az erőben, hanem az állhatatosságban nyilatkozik meg. A Spica, a Világanya, nem élőlényeket szül, hanem lét- és gondolkozásformákat, képzeleteket, költészeteket, filozófiákat és művészeteket, vagyis egész univerzumokat. A Capella Astarte csillag. A démonikus szerelem úrnője. Ő az ég hetérája, ragyogó és bűbájos, gonosz, hitvány és aljas, de senki sincs, aki szépségének hatása alól magát ki tudja vonni. Csábító, kacér, kihívó, tündöklő, hazug, buja, kevély és romlott. De mindez nem fontos. A fontos, hogy szép. Ellenállhatatlanul szép, amilyen csak egy csillagasszony lehet.

A Sirius a nagy világosság Angyala. A görögök Apollón-csillagnak tartották. Egyiptomban azt hitték, hogy az égnek három ura van: a Nap, a Hold és a Sirius. A tiszta szellem, az éleslátás, az abszolút igazság csillaga. A matematika, a magas zene, a jóga, a jóslat, az öntudat, és az egzaktság. Mindig értelmes, logikus és elvont. De ugyanakkor támadó és aktív, mert üldözi a sötétet, a kövérséget, a húst és a hétköznapot. A fényesen lángoló kard: metsző, éles, folttalán és halálos.

Aztán itt van az Arcturus. Valamennyi csillag közül a legkorábban ismertem. Fiatal koromban hosszú ideig úgy éreztem, hogy hatezer évig éltem ott, és csodálatos körülmények között kerültem a földre. Akkoriban Hatezernek is hívtam magam. Később a nyár csillagának hívtam. Türelmetlenül lestem, hogy januárban, már úgy tíz óra után északkeleten felbukkanjon, és melankóliás lettem, amikor szeptemberben nyugat felé lassan letűnt. Melég vörös színe olyan, mint a nagy, legyőzhetetlen, egész életre szóló szenvedélyé. A caesari, vagy napóleoni becsvágy. Forró, de kitartó. Talán a vérbosszú csillaga is. Erőt ad annak, aki nagy vállalkozásokba kezd, évekig tud valakit üldözni, akár késsel, akár szerelemmel. Az arcturusi szenvedély képes lenne harminc évig a gordiuszi csomó mellett ülni, és éjjel-nappal - hogy körmével kibogozza. Az Arcturus kedvezése nélkül, azt hiszem, egész életre szóló feladatot megoldani nem is lehet. A fáradhatatlan kitartáshoz a tüzet ő adja. Dante és Petrarca szenvedélyében ott van ő, mint Kolumbusz vállalkozásában, vagy Amundsen és Stanley utazásaiban. Néha úgy tűnik, hogy még filozófus sem lehet meg nélküle. Bár úgy tartom, hogy az arcturusi tűz tevékeny és harcias és hódító. A vérrel mindenképpen rejtett kapcsolata van.

A Gemma az Északi Korona középső, legfényesebb csillaga. A görögök koszorúnak hívták, s a koszorú tulajdonképpen Ariadné volt. Amíg ezt nem tudtam, addig a Gemma számomra a Kis Öröm volt. Mint ahogy van Kis Valóság és Nagy Valóság, Kis Világ és Nagy Világ, Kis Én és Nagy Én, éppen úgy van Kis Öröm és Nagy Öröm. Ilyen Kis Oröm, ha az embert megdicsérik, ha születésnapjára kedves ajándékot kap, ha talál valamit az utcán. A Gemma volt számomra a Kis Öröm úrnője.

Amióta tudom, hogy a Korona Ariadné koszorúja, sőt Ariadné maga, más arcát is látom. A krétai királyleányba gyermekkoromtól fogva szerelmes voltam. Története számtalanszor hosszú és bűvös álmodozásba ringatott. Nevének puszta említése az édes képek egész sorát idézte bennem. Thészeusz megérkezése, a nagy vállalkozás a labirintusban, a Minotaurusz megölése, a fonal elragadó meséje, a női zsenialitásnak ez a felülmúlhatatlan csodája, Thészeusszal való szökése, végül házassága Dionüszosz istennel, mindez közvetlenül olyan ismerős volt, mintha én éltem volna át, és Thészeusz is, Dionüszosz is én lettem volna. Többször elhatároztam, hogy szerelmemet - talán görög tragédia alakjában - megírom. Bele is fogtam, de csak egyetlen dialógus készült el belőle.

Akkor már ismertem Nietzsche Ariadné-misztikáját, és a fonal rejtélye állandóan foglalkoztatott. Bűbájosan szépnek képzeltem el, olyan ellenállhatatlanul szépnek, hogy azt legfeljebb csak külön e szépség számára teremtett tökéletesen új szóval lehetne kifejezni. Ami azonban az igazi varázs benne, az a benne levő nő. Ariadné szenvedése addig tartott, amíg a nő mellé nem talált megfelelő férfit. Lényének tündöklő, határtalanul meleg, puha és illatos volta megsemmisítéssel fenyegette őt magát is, és e súly alatt csaknem összeroskadt. Azt hitte, Thészeusz a férfi. De úgy látszik, Thészeusz ennyi nőt nem tudott elviselni. Isten kellett hozzá. Azért jött el érte Dionüszosz, aki aztán feleségül vette és az égre emelte.

Emberi nőkben azt találtam, hogy nem annyira odaadták magukat, mint inkább rám ültek és rám tehénkedtek és nyűgösek voltak. Az odaadásnak ez éppen az ellenkezője. Emberi nőknél azt tapasztaltam, hogy mindenüket odaadták, kivéve önmagukat. Lehet, hogy a mindent odaadás ürügy volt, nehogy magukat kelljen odaadni. Ariadné szerelme olyan, mint az alvás. Nincsen benne fenntartás. Amikor odaadja magát, nem marad benne semmi. És egész élete odaadás. Vak, tudattalan és ellenállhatatlan. Itt nincs teher és nehézség és nyűg. A női lény igazi megvalósulása. S mert az emberi nő nem tudja magát odaadni, azért válik olyanná, mintha az ember nyakába egy zsák korpát akasztanának, amit most már ezentúl cipelni kell. Nem varázs ez, hanem kereszt. Persze így kell lenni, és belenyugszom, mert mit is tehetnék. De nem adom fel az ariadnéi szerelem álmát, és a Gemmából Ariadné elbűvölő kék szeme néz reám.

 

Tartalom
Következő