Tartalom
Következő

A MAGÁNYOS KIRÁLY KÖNYVE

 

A magányos király kiment a partra, a legfehérebb sziklára ült és így szólt:

- Isteni tenger! Egyedül maradtam, s én, az örökké beszélő, most már nem tudom, kinek beszéljem el beszélnivalómat. Jól van ez így? Ha elég bölcs lettem volna, mindjárt itt kezdtem volna nálad. Te még tudod, mi a mélység, és tudsz nevetni.

Királyságot akartam alapítani, de senki se hallgatott rám. Volt, aki csodált, volt, aki félt, volt, aki megbotránkozott; írigy és hitetlen és tolvaj is volt elég. De senkinek sem volt arra, amit mondtam, sem füle, sem esze, sem szíve.

Elhallgattam. Azt kérdeztem: érdemes? S mintha csak erre várt volna, eljött hozzám valaki, s hogy megtévesszen, ismeretlen alakot vett magára.

- A te királyságod, szólt, nagyon szép, de csak mitológia.

Úgy tettem, mintha nem ismertem volna meg, és azt válaszoltam:

- Mitológia? Csak mitológia? Hát nem tudják az emberek, hogy a mitológia a világ magánélete?

Az idegen alak a varázsszóra lehullott, s ott állt meztelenül az Én. Botot vettem és elzavartam. De bűze ott maradt, és ki kellett szellóztetni utána.

Az istenek elköltöztek a földről. De mielőtt elmentek, összegyűltek, és azt kérdezték: Valakinek, úgy illik, mégis illik itt maradnia?

Ha másról nem is, erről az elökelő gyengédségről meg lehet ismerni őket. Mert mi más istennek lenni, mint olyan erősnek, hogy az már nem tud más lenni, mint gyengéd és előkelő?

Sokáig ültek a sziklahegyek csúcsán, az átlátszó ligetekben, az olajfák tövén, s a hűvös tavak partján, amíg a szépséges földtől elbúcsúztak. Végül elhatározták, hogy az istenek közül nem marad ugyan senki, de új lényt teremtenek.

Maguk elé idézték a népek hatalmasait, és azt kérdezték: Milyen istent kívántok? A hatalmasok hunyorogtak és azt mondták: Legyen nemes.

A válasz értelme nem a szavakban volt, hanem a hunyorgatásban, mert az istenek látták, hogy a hatalmasok már annyira megtanultak hazudni, hogy nem tudtak igazat mondani.

- Jól van hát, szóltak, legyen olyan isten, aki hunyorgat, ahogy ti szeretnétek.

Aztán maguk elé idézték a gazdagokat és azt kérdezték: Milyen istent kívántok? A gazdagok elsápadtak, mert azt hitték, hogy ez vagyonváltságot jelent, és azt mondták: Legyen könyörületes.

A válasz értelme ismét nem a szavakban, hanem az elsápadásban volt. Az istenek látták, hogy a gazdagok annyira félnek, hogy már hazudni is elfelejtenek.

- Jól van, szóltak, legyen olyan szürke, mint a ti sápadtságtok.

Aztán magukhoz hívták a tudósokat, és azt kérdezték: Milyen istent kívántok? Mire a tudósok azt kérdezték: Isten, ki az? Még nem találkoztunk vele.

Az istenek ezt is megértették, és azt mondták: Jól van, legyen az új isten olyan nyúlós, mint a ti agyvelőtök.

Végül maguk elé hívták a szegényeket és azt kérdezték: Milyen istent kívántok? A szegények erre rémülten jajgatni kezdtek, és így kiáltoztak: Már megint új isten? Hát nem volt már elég belőlük? Végre szeretnénk úgy élni, hogy senki se uralkodjon rajtunk.

- Legyen kívánságtok szerint, szóltak az istenek, az új isten olyan lesz, mint amilyenek ti vagyok, és nem fog tudni uralkodni.

Akkor összerakták a hazugságot, a szürkeséget, a nyúlósságot, a nyomorultságot, és új lényt teremtettek. Ez volt a szennyes szörnyeteg, akit úgy hívtak, hogy: Takonykolosszus.

Hiszen, amire a legközelebbi időben szükség lesz, az úgysem más, mint hunyorgatás, sápadozás, nyúlósság és nyomorultság.

Az emberek azonban a változást komolyra vették, leborultak a Szennyes Szörnyeteg előtt és imádták. S örök törvény, hogy akit az ember imád, ahhoz hasonlítani kezd. Az ember napról-napra nyúlósabb, koszosabb, hígabb, nyálkásabb lett.

De senki, még az isten sem, léphet ki önmagából. S amikor a szörnyeteg istenné lépett elő, csak azt jelenti, hogy fennhéjázva és dölyfösen még koszosabb és rondább lett.

A földön pedig elterjedt a Takonykolosszus vallása, amely nem egyéb, mint tisztelet annak, aki szürke, szennyes, nyúlós, hunyorgó és ragadós. És templomokat emeltek neki, és a gyermekeket hasonlóságára nevelték, és a takonyszellemet bevezették az államkormányzásba, a művészetbe, az erkölcsbe és a szokásokba.

Az istenek pedig látva ezt, édesen nevettek. Néhányan azt mondták: Mikor kezd már bele ez a szörny a nagytakarításba? Mikor fogja az elszaporodott férgeket kürtani? Mások arra ezt mondták: Ugyan, hagyjátok, hadd szórakozzék! Hadd tudja meg egyszer ő is, hogy mi az, istennek lenni!

Mikor az emberiség új vallásának titkát megértettem, nem beszéltem tovább. Akkor ismét eljött hozzám valaki, s hogy megtévesszen, más alakot vett magára, és így szólt:

- Ha nem beszélsz, legalább írd meg az "Igen Könyvét", majd hasznát fogják venni az emberek, ha az istenek a földre visszatérnek.

Mert a tárgy és a gondolat lehet üres is, ha üres sorsból fakad, hiába igen, ha a sors: nem.

Ki lenne alkalmasabb arra, hogy ezt a könyvet megírja, mint éppen te? A te sorsod saját helyére érkezett. Üres, folt és álarc nélkül áll. S ezért a könyv nemcsak tárgyánál fogva lenne igen, hanem azért is, mert az igenhez ott van a hozzávaló sors.

Nemcsak tárgya lenne, hanem Énje is, és mind a kettő igen. A tárgy és az Én egyedül a te esetedben találkozott, és egybenőtt, kivételes pillanatban az egyik megtalálta a másikat. Senki se tudja, hogy melyik.

Elég volt a nemből. Valaki irigy, és elkezdi magát nagylelkűnek játszani. Különös: hallott valaki már arról, hogy valaki nagylelkű volt, és elkezdte magát irigynek játszani? Miért nem? Mert a nagylelkűség az igen, s éppen ezért ez az elég, és ez a tele. Az irigy pedig a nem és a kevés és az üres.

Elég volt a nemből. Elég volt a szónokokból, akik dadogókból lettek, és a nagylelkűekből, akik írigyekből lettek, és a bölcsekből, akik hülyékből lettek, és a hősökből, akik gyávákból lettek. Elég volt az igen-könnyekből, amelyek nem-sorsokból lettek.

Jó a gondolatot, mielőtt az ember felszívja, megkopogtatni. Nemcsak azért, hogy megtudja: van-e benne valaki, hanem azért is, hogy ki van benne, és azt is, hogy miért van benne? Hátha a legnagyobb gondolat üres? És hátha, aki benne van, csak féreg? És hátha úgy van benne, mint az irigy a nagylelkűben, a hülye a bölcsben és a gyáva a hősben?

Az az igen, amely a nemből fakadt, még sohasem győzött meg senkit. Csak az az igen győz meg, ahol valaki van, aki igen, sőt az a valaki tényleg igen-valaki, és annak az igen-valakinek helye tényleg ott is van az igenben.

Nos, mondd, kicsoda alkalmasabb az Igen Könyvének megírására, mint éppen te, aki magad is igen vagy, és helyed tényleg ott van az igenben?

Ekkor már nem hallgattam tovább, hanem rárivalltam: Ki küldött ide, piszkos féreg? Egyenesen a Kolosszus papjaitól jössz? Azt akarod, hogy: igen? Azt hiszed, hogy: igen? Hogy igen nekem minden? A nyál, a szenny, a nyúlós? Hogy igen nekem a takony?

Erre a varázsszóra lehullott róla az idegen alak, és ott állott meztelenül az Én.

Elővettem a botot, kizavartam, de bűze ottmaradt, és ki kellett szellőztetni utána.

Mikor a mérges kígyót elűztem, arcátlanságán még sokáig tűnődtem. Vajon az istenek nyelvéből a nem teljesen hiányzik?

Hiszen, ha nem nem lenne, akkor a dolgokat egymástól semmi sem választaná el. S ha minden igen lenne, isten lenne még a Takonykolosszus is.

A világot nemcsak IGENeimmel szeretem, hanem éppen úgy és még jobban NEMeimmel is.

Az istenek elmentek és itt hagyták a földet. Ők ma: nem. Királyságom elveszett, én vagyok benne egyedül az uralkodó, a nép, a pap, a nemes, a polgár, a paraszt. Királyságom is: nem.

De ez a nem éppen olyan igen, mint ahogy a Takonykolosszus: nem. És ki mondja meg, hogy micsoda igen és micsoda nem? Vajon nem ítél minden dolog és minden lény fölött sajátmaga azzal, hogy kimondja az igent, vagy nemet? És ha a mérték elveszett, nem az istenek előjoga ez? S utánuk mindjárt nem a tengeré? S a tenger után mindjárt nem az enyém?

 

Tartalom
Következő