Nemere István: A halál állomásai  (Tvr-hét 1997/42)

Arról már sokat lehet olvasni-hallani, mit élnek át a klinikai halál néhány
pillanatában-percében azok, akiket sikerült visszahozni az életbe. Az
újjáélesztés után ugyanis valamennyien csaknem azonos élményekről számolnak be.
De ugyanilyen különös dolgokról beszélnek azok is, akik a haldoklók utolsó
óráit próbálják könnyebbé, elviselhetőbbé tenni.
  A halálközeli élményt megélő személyek, illetve az ápolók, orvosok,
hozzátartozók és a spiritiszták egybehangzó közlése alapján ma már feltehető,
hogy a halál után valóban nem szűnik meg az élet. Számos jel utal arra, hogy az
ember tulajdonképpen soha nem hal meg! Élete folytatódik, csak másképpen, más
körülmények között, más törvények szerint. Ezek után olybá' tűnik, hogy igaza
van minden olyan vallási tannak; amely a lélekvándorlást hirdeti.
  Ám valamilyen, viszonylag áttételes módon igaza van azoknak az egyházaknak
is, amelyek valamiféle megtisztulási igényt emlegetnek. Még akkor is, ha ez nem
a "pokol-tisztítótűz-mennyország" egyszerű képletével azonos.
  Akik sokat foglalkoztak halottakkal, azok ismerik már a haldoklás stádiumait,
és azt is tudják: némelyik ember - úgymond kilépve saját testéből - átéli magát
a halált, mi több, túléli azt, ha sikerül visszahozni "odaátról". A beszámolók
kísértetiesen hasonlítanak egymásra, kivétel nélkül mindegyikben tizenöt elem
ismétlődik (alagút, zuhanás, fény, felszabadult érzés, megkönnyebbülés stb.),
de hát ezt már a neves kutató, Raymond Moody professzor könyveiből sokan
ismerik.

A reinkarnációra utaló bizonyíték nemcsak azt sugallja, hogy túléljük a halált,
hanem már azt is sejtetni engedi, hogy a földi létből távozás perce után mi fog
történni velünk.
  Az egyik amerikai egyetemen tudományos alapossággal dolgoztak fel sok száz
bizonyított reinkarnációs esetet, és annak minden részletét, jellegzetességét.
Ezek összegzéséből az tűnik ki, hogy nehéz megszabadulni itteni mivoltunktól
- legalább is nehezebb, mint hinnénk. A tudatunknak az a része, amely a
túlvilágon tovább él (s amit a vallás "léleknek" nevez) egy ideig még az
evilági minőségünk, jellemünk befolyása alatt marad.
  Lehetőségeink nem olyanok, mint az élet során. Különös, hogy a legtöbb vallás
tanai közt is szerepel: létezik valamiféle földöntúli igazság szolgáltatás,
amely elénk vetíti mindamit életünkben elkövettünk. A jót is, rosszat is.
Lehet, hogy ennek előjele az, amit gyakran mondanak a klinikai halálból
visszatérők: filmként pereg le előttük az egész életük.

Az is lehet, hogy nem ezzel a céllal történik ez a képzeletbeli "vetítés", és
hogy ez még nem az az ítélethirdetés.
  Ezután jön létre benne az a hatás, amelyet a kutatók csoportléleknek
neveznek. Vagyis megérti: része a hatalmas egésznek, nagyon sok "lélekkel" van
együtt, s mindannyian ugyanazt az utat fogják bejárni, amit ő. Halványan még az
is felsejlik, hogy mindennek kozmikus vonzata van - vagyis az újjászületés
"intézménye" egyáltalán nem korlátozódik csak a Föld nevű bolygóra. Ennél
sokkal kiterjedtebb, valójában mérhetetlen és elképzelhetetlenül nagy
rendszerben működik, aminek ő csak parányi részecskéje.
  Több rétegen vagy "szférán" kell átmennie (a spiritiszták hétről beszélnek,
de nem zárható ki, hogy a számot inkább annak földi szimbolikus jelentése). A
feltételezések szerint e folyamat közben a lélek egyre kifinomultabb és
tisztább lesz. Hajlamosabb a jóra, mások megértésére. Arra nézve is vannak
- igaz, még nagyon halvány - jelek, hogy aki a Földön már több létezése során
elért egy bizonyos nagyon magas erkölcsi szintet, az előtt kitárul a kozmosz,
és tovább léphet, másfajta világban, másfajta szellemiségű lény lesz - az
Univerzum valamely másik pontján...