JEGYZET

Az Egillrõl szóló saga Norvégia kényszerû elhagyásának, az izlani honfoglalásnak, a nagy átmenetnek a története, és az ezt tükrözõ, szörnyû kettõs-lelkûségé, ami a fõhõsbõl sugárzik. Egill szinte torzan óriás termetû, nagy erejû és ügyességû férfi, aki fõképp viking portyáin lélegzet elállító borzalmakat mûvel, másfelõl a 10. század legnagyobb izlandi költõje, aki a világirodalom egyik nagyjaként, e makulátlan mesterségben finommûvû, szellemes és érzékeny költészetében számol el életével. (Bernáth István¹)

Kopasz Grímnek és Berának több gyereke is született, ezek azonban még csecsemõkként meghaltak. Aztán született egy fiuk, akit vízzel meghintettek², és a Thórólf nevet kapta. Thórólf, ahogy növekedett, már kamaszként kitûnt magas termetével és szép külsejével, és többen mondták, hogy tisztára Esti Úlf-fia Thórólfra hasonlít, aki után különben a nevét is kapta. Testi erõben jócskán fölülmúlta gyermektársait, és rövid évek elteltével mindennemû ügyességben is elöljárt, amely ügyességekben akkortájt a férfiak erejüket összemérték. Vidám természetû volt, de akkora erõ volt benne, hogy már fiatalon felnõttnek nézték. Az emberek közt hamar közkedveltté vált, és anyja-apja is nagyon szerette.
    Volt Kopasz Gríméknek még két lánya is, az egyiküket Sæumnek hívták, a másikat Thórunnek, két ígéretes teremtés.
    Kopasz Grímnek meg Berának született aztán még egy fia. Meghintették vízzel, és az Egill nevet adták neki. Egill, alighogy nõni kezdett, mindjárt kitetszett, hogy éppoly durva vonású az arca és fekete a haja, mint apai õsének. Három évesen már akkora volt, mint más gyerek hat-hét éves korában, a beszéde pedig szapora volt és szavakész, de mikor a többi gyerekkel játszott, egyre-másra csak kötekedett.
    Azon a tavaszon, mikor Egill három éves lett, Yngvar átment Borgba, hogy meghívja magához vendégségbe Kopasz Grímet, de hívta vele együtt a lányát, Berát is, meg annak fiát, Thórólfot, meg még mindazokat, akiket Bera és Kopasz Grím magukkal hoznának. Kopasz Grím megígérte, hogy elmegy, Yngvar pedig hazatért, és készülõdni kezdett a vendégséghez, sört is fõzetett.
    Ahogy aztán eljött a vendágság napja, és Kopasz Grímnek meg Berának indulnia kellett, készülõdött Thórólf is, meg a ház népébõl még tizenöten. Egill ekkor odaszólt az apjának, hogy õ is akaródzna menni…
    — …ezek épp úgy az én rokonaim is, mint Thórólfé.
    — Nem, te nem jöhetsz — mondta Kopasz Grím. — A sok nép közt, ivás közben nem viselnéd rendesen magad. Veled még akkor is bajok vannak, ha nem iszol.
    Ezzel Kopasz Grím nyeregbe ült, és útnak eredt. Egillnek azonban nagyon nem tetszett, hogy otthon hagyták. Kiment hát a tanyából, meglátta odakint apja egyik málhás lovát, fölmászott a hátára, és elindult szülei meg a többiek után. Nemigen ismerte az utat, sok veszõdséggel haladt csak elõre a láp mocsarai közt, de késõbb aztán a távolban, ha egy-egy szikla vagy erdõ nem került közbe, meg-megpillantotta a szüleit. Végülis csak annyit mondhatni útjáról, hogy estére megérkezett õ is Hattyú-fokra, ahol addigra már nagy ivászat folyt.
    Mikor Yngvar meglátta, hogy Egill belépett a szobába, nagy örömmel üdvözölte õt, és megkérdezte, miért késett annyit. Egill erre elmondta neki, milyen szóváltás zajlott le közte és az apja között, Yngvar meg leültette õt maga mellé, úgyhogy õk ketten épp Kopasz Grímmel és Thórólffal szembe kerültek. A vendégek itták a sört, és versekkel szórakoztatták egymást. Egill ezt a verset költötte:

    Yngvar tûzhelyéhez
    ideértem mégis,
    aranyat aki oszt
    az arra méltónak.
    Találsz-e valahol,
    te bõkezû Yngvar,
    még ilyen jó költõt,
    mint e hároméves?

    Yngvar jól megjegyezte az elhangzott verseket, és külön megköszönte Egill versét is, majd másnap három szép kagylót és egy vadkacsatojást ajándékozott neki költõi díjul. Erre a rákövetkezõ estén ivászat közben Egill ezt a verset költötte a költõk díjazásáról:

    Három kagylót adott,
    halott, néma tárgyat,
    szómester Egillnek
    szíves házigazda.
    Értette a módját
    Egillt hogy’ díjazza,
    negyediknek kínált
    nagy kacsatojással.

    Egillt többen is megdícsérték költõi készségéért.
    Ezen az útjukon más említésre méltó nem történt. Egill aztán hazament Kopasz Grímmel együtt.


43.

Volt egy ember, Ölvir, Thórir házanépéhez tartozott, neki volt cselédgazdája, intézõje, de õ kezelte a pénzét, és hajtotta be a tartozásokat is. Már nem volt fiatal ember, de rátermettségben mgsem akadt párja.
    Történt aztán, hogy Ölvirnek útra kellett kelnie a Thórir földje után járó pénzeket, melyekkel még tavasz ótat tartoztak az emberek. Volt egy nagy evezõs csónakja, és tizenkét embere kísérte. Egill idõközben fölépült, és már elhagyta az ágyát. Az járt az eszében, hogy únni fogja magát, ha mindneki elmegy hazulról, ezért odaszólt Ölvirnek, hogy szívesen elkísérné, az pedig azt gondolta, hogy egy derék emberrel több nem árthat, hely van még a csónakban. Így Egill is fölszedelõdzködött az úthoz, vitte magával a fegyvereit, kardot, lándzsát és pajzsot.
    Ahogy mindennel megvoltak, nekivágtak a tengernek. Viharos ellenszelük volt, keményen evezve haladtak csak elõre. Estére is mindössze csak Atl szigetéig jutottak el, ott aztán kikötöttek. Nem messze a parttól állt egy nagy tanya, az is Eirík király birtokában volt. A birtoknak egy Bárd nevû férfi volt az intézõje, Atl-szigeti Bárdnak is hívták, rátermett, munkaszeretõ ember, de noha nem dicsekedhetett származásával, Eirík király és Gunnhild királyné igencsak kedvelte õt.
    Ölvir és emberei fölhúzták csónakjukat a dagályszintig, és odamentek a tanyához. Bárd épp kint állt a ház elõtt, õk meg elmondták neki, hogy s mint jártak útjukon, és hogy szeretnének nála megéjszakázni. Bárd látta, hogy csuromvizesek valahányan, és elkísérte õket egy félreesõ kis házacskához. Volt ott egy tûzhely is, Bárd jól begyújtatott nekik, úgyhogy hamarosan jól megszáríthatták ruháikat. Alighogy ismét felöltöztek, Bárd ismét bement hozzájuk.
    — Most akkor megterítünk itt nektek — mondta. — Gondolom, ekkora megpróbáltatás után fáradtak vagytok, és jól esne az alvás.
    Ölvir mondta, hogy köszönik a szíves látást.
    Bárdék meg behordták az asztalokra az ennivalót, kenyeret, vajat és nagy bögrékben savót.
    — Igazán sajnálom — mondta Bárd, — de söröm éppen nincs, pedig azzal akartalak volna kínálni benneteket. Így hát érjétek be azzal, ami elõttetek van.
    Ölvirék rettentõen szomjasak voltak, nyomban megitták az összes savót. Ekkor Bárd írót tétetett eléjük, és azt is mind megitták.
    — Adtam volna én jobbat is innotok, ha volna — mondta Bárd.
    Szalma volt elég a kisházban. Mondta nekik Bárd, hogy feküdjenek le, és aludjanak.


44.

Ugyanazon az estén megérkezett Atl szigetére Eirík király és Gunnhild is, Bárd pedig nagy vendégséget adott tiszteletükre, még áldozatot is bemutattak, az asztalok roskadoztak ételtõl-italtól.
    A király egyszer csak megkérdezte, hogy hol marad Bárd…
    — …nem látom õt sehol.
    — Odakint van — felelte valak, — a vendégeirõl gondoskodik.
    — Miféle vendégek azok — kérdezte a király, — akikkel ennyi idõt tölt, ahelyett, hogy itt volna velük?
    Azt válaszolták erre, hogy Thórir hersir³ néhány embere vetõdött oda a tanyájára.
    — Eredjetek oda, és azonnal hívjátok ide õket — parancsolta a király.
    Így is lett, kiszóltak nekik, hogy a király látni szeretné õket, azok pedig bevonultak a házba. A király kedvesen üdvözölte Ölvirt, és a vele szemközti helyre ültette, társait me az ajtó melleti padra. Mindenki leült, Egill is, Ölvir jobbján.
    Kezdték aztán behordani a sört, és mondták hosszú sorban a köszöntõket⁴, és mindegyik után fenékig kellett üríteni az ivókürtöket. Ahogy telt-múlt az idõ, Ölvir néhány embere jócskán berúgott, volt, amelyik már bent a szobában elhányta magát, volt, akinek sikerült az ajtón kívülre kerülnie. Bárd meg egyre azon volt, hogy vendégei minél többet igyanak.
    Egyszer csak Egill kivette Ölvir kezébõl az ivókürtöt, amelyet Bárd épp teletöltetett, és egybõl felhörpintette. Bárd megjegyezte, hogy bizonyára nagy szomjúság gyötörheti, odanyújtott Egillnek egy másik, sörrel teli ivókürtöt, hogy igya ki azt is. Egill átvette az ivókürtöt, majd ezt a verset mondta:

    Vendégeid elõl
    eldugod a söröd,
    rövid versben ezért
    rossz szolgának mondlak.
    Csúnyán bántál velünk,
    csak amért nem ismersz,
    a viselkedésed
    velejéig hamis.

    Bárd rászólt, hogy ne sértegesse itt a mások becsületét, igyon inkább. Egill pedig felhörpintett minden ivókürtnyi sört, amit kezébe nyomtak, még Ölvir sörét is.
    Bárd aztán odalépett a királynéhoz, és szólt neki, hogy az az ember, aki õt megszégyenítette, egyfolytában csak iszik, és sosem mondja, hogy elég. A királyné és Bárd ekkor halálos mérget csöppentettek az egyik ivókürt sörébe, Bárd még meg is jelölte azt az ivókürtöt, úgy adta oda az egyik felszolgáló lánynak. Az meg átnyújtotta Egillnek, és kínálta, hogy igyon.
    Egill most elõvette a kiskését, beleszúrt vele a tenyerébe, majd átvette az ivókürtöt, rávésett néhány rúnajelet⁵, és tenyere vérét rákente a jelekre. Aztán ezt a verset mondta:

    Véstem kürtre rúnát
    vörös vérrel festve,
    szót, hogy megbûvölje
    szarvát az ökörnek.
    Kortyintsunk belõle,
    kislány amit adott,
    bódít-e igazán
    Bárd titkos jelével.

    Ekkor az ivókürt Egill kezében kettéhasadt, a sör meg szétfolyt a szalmafedte padlón. Ölvir kezdte egyre rosszabbul érezni magát, ezért Egill fölállt, és kivezette õt az ajtón kívülre, de keze közben kardja markolatát szorongatta. Ahogy kiértek, jött utánuk Bárd, és szólt Ölvirnek, hogy még nem ivott velük búcsúköszöntõt. Egill átvette tõle a teli ivókürtöt, kiitta, majd ezt a verset mondta:

    Túl sápadt már Ölvir,
    sörét én iszom meg,
    itala a szarvnak
    ízesítse ajkam.
    Lám, barátom, te már
    lábadon alig állsz,
    hiába buzog rád
    hû barátod verse.

    Ezzel elhajította az ivókürtöt, és elõrántotta kardját. Az ajtó elõtti bejáróban sötét volt. Egill beledöfte kardját Bárd mellébe, de oly erõvel, hogy a hegye a hátánál jött ki, és holtan rogyott össze, a sebbõl meg ömlött a vér. De összerogyott Ölvir is, és összehányt mindent maga körül. Egill kifutott a házból, és el a tanyától, bele a koromsötét éjszakába.
    Nem sokra rá, a bentiek rátaláltak az elõtérben elterült két emberre, Bárdra és Ölvirre. Kiment a király is, és fáklyákat gyújtatott, láthatta mindenki, hogy mi történt. Ölvir a részegségtõl eszméletlenül hevert a földön, Bárdot viszont megölték, körötte vértócsa.
    A király megkérdezte, hogy hol van az a nagy darab férfi, aki ott az este mindenkinél többet ivott. Mondták neki, hogy az elment.
    — Keressétek meg — parancsolta a király, — és hozzátok ide elém.
    Elkezdtek kutatni Egill után, bejárták az egész tanyát, de nem lelték sehol. Eljutottak közben a félreesõ kis házhoz is, ahol Ölvir emberei heverésztek. Kérdezték tõlük a király emberei, hogy Egill vajon járt-e arra, mire azok azt válaszolták, hogy valóban ott járt, de csak fölmarkolta a fegyvereit…
    — …és már ment is el.
    Ahogy ez a hír a király fülélbe jutott, elrendelte, hogy azonnal ellenõrizzenek minden hajót a sziget partjain…
    — …reggel meg, ha kivilágosodik, átkutatjuk az egész szigetet, és megöljük azta az embert.

45.

    Egill futott az éjszakai sötétben, és azt figyelte, hogy hol vannak kikötve a hajók, de bármerre járt a parton, a hajókat már mind õrizték, õrizetlent meg egész éjszaka sehol nem talált, pedig egyfolytában futott.
    Virradatkor kint találta magát egy partfokon, onnan megpillantott egy szigetet, de jó messzire kint az öbölben. Elgondolkodott, és a következõket cselekedte: letörte a lándzsája nyelét, és behajította a tengerbe, a lándzsafejet a sisakját meg a kardját bebugyoltálta a köpenyébe, és a batyut a hátára kötötte. Majd a vízbe ugrott, és úszott sokáig, míg csak a szigetre nem ért. A szigetet Birka-szigetnek hívták, kicsi volt, és bozót borította. Körötte tehenek és juhok legelésztek, az Atl-szigeti tanya állatai. Ahogy pedig kimászott a szigetre, kibújt ruháiból, fényes nappal volt már, sütött a nap.
    Napkelte után Eirík király átkutattatta az egész szigetet, és késõre járt már, mire végeztek vele, elég nagy volt a sziget, de Egillt nem lelték sehol.
    A király emberei aztán csónakokba szálltak, hogy a nagy sziegetek körüli kis szigeteken is szétnézzenek. Már estére járt, amikor a Birka-sziget felé is közeledett egy csónak tizenkét emberrel, noha annyi más szigetet is kiszemelhettek volna a közelben.
    Egill észrevette a feléje haladó csónakot, és lelapulva elbújt a bozótban, mielõtt az még partot ért volna. Kilencen szálltak ki a csónakból, hogy utána kutassanak. Két hármas csoportjuk nekilátott a keresésnek, hárman meg a csónakra vigyáztak. De amikor az egyik hármas csoport épp egy domb mögé került, Egill fölpattant, lerohant a csónakhoz, és mielõtt még a csónakot õrzõk észbe kaptak volna, már nekik is rontott. Az egyiküket azonnal agyonszúrta, a másikuk menekülésre fogta, és mászott volna föl egy sziklára, de Egill utolérte, és lecsapta az egyik lábát. A harmadikuk pedig beugrott a csónakba, és próbálta magát ellökni a parttól, Egill azonban elkapta a csónak kötelét, beugrott õ is, és nem sok kardcsapást váltottak, mígnem Egill ledöfte õt is, és testét a tengerbe vetette. Fogta aztán az evezõket, és elkezdte hajtani a csónakot, evezett egész éjjel, meg a rákövetkezõ napon is, míg csak Thórir hersirhez nem ért.
    Ölvirt és társait a király nem bántotta, hagyta, hadd menjenek útjukra.
    Az a hat ember, aki Birka-szigeten rekedt, még hosszú napokig ott tanyázott. Levágtak egy tehenet is, hogy éhen ne pusztuljanak, és tüzet raktak, hogy megsüssék a húsát. Késõbb gallyakat hordtak össze, és egy nagy máglyát gyújtottak, hogy észrevétessék magukat. Ahogy az ottaniak a máglyafényt meglátták, nyomban eleveztek értük. A király azonban addigra már elvonult, egy másik vendégségbe volt hivatalos.
    Ölvir és emberei elõbb értek haza Egillnél, de Thórir, Thórólf meg a többiek is csak nemrég jöttek meg a lakodalomból. Ölvir elmondta nekik, mi minden történt velük, szólt Bárd megölésérõl is, meg arról, ami az után volt. De arról, hogy Egill merre járhat, mondta, hogy nem tud semmit. Ettõl a hírtõl Thórólf igencsak elszomorodott, de vele együtt Arinbjörn is, azt gondolták, hogy most már soha többet nem kerül elõ.
    Másnap kora reggel aztán megjött Egill, és ahogy ennek híre ment, Thórólf tüstént kikelt az ágyból, hogy beszélhessen vele. Kérdezgette, hogyan sikerült elmenekülnie, és hogy hogyan zajlott le az útja. Ekkor Egill a következõ verset mondta:

    Csínnyel királyékat
    csúffá tettem ugyan,
    hanem azért senki
    hõsnek ne tekintsen.
    Kettõt-hármat öltem
    királyszolgák közül,
    merültek le Helbe⁶,
    már nyugton el vannak.

    Arinbjörnnek nagyon tetszett, amit Egill mûvelt, mondta is apjának, hogy kötelessége volna egyezséget szereznie a király és Egill között.
    — Az emberek elfogadják majd, hogy Bárd azt kapta, amit érdemelt — mondta Thórir. — De gondolni kell arra is, hogy Egill és nemzetsége túl vakmerõen hívta k maga ellen a király haragját. Most az egyszer még megpróbállak kibékíteni a királlyal, Egill.
    Thórir aztán elment a királyhoz, Arinbjörn azonban otthon maradt, és azt mondogatta, hogy egész családja osztonzni fog Egill sorsában.
    Thórir pedig a király elé állt, elmondta, amit Egill védelmében fel tudott hozni, kezeskedett érte, és felkínálta a királynak, hogy ítélkezzék maga.
    Eirík király rettentõen felbõszült, alig lehetett vele szót váltani. Majd azt mondta, hogy apja szavai biszonyosodnak be, vagyis hogy ebben az egész nemzetségben nem szabad megbízni. Végül megkérte Thórirt, gondoskodjon róla…
    — …hogy a békesség érdekében Egill ne soká idõzzön itt országomban. Ami pedig téged illet, Thórir, az elesett emberekért te fizeted meg a váltságot.
    És a király kiszabta a váltságok mértékét, Thórir pedig fizetett, és indult hazafelé.


64.

Mikor Thorsteinn és Egill elintézték, amit akartak, összeszedelõdzködtek, és elindultak hazafelé. A Dofri-hegység déli völgyébe érve, Egill közölte, hogy õ onnan most a Rauma-völgy felé fog menni, majd pedig a tengerparti szigetek között hajózva tovább délnek…
    — …végére kell járnom pörös ügyemnek Sognban meg Hördalandban, hogy aztán még a nyáron hazavitorlázzam Izlandra.
    Thorsteinn azt felelte erre, hogy Egill oda megy, ahová kedve tartja, aztán el is búcsúztak egymástól. Thorsteinn tovább ment délnek Dalir felé, és azon túl, míg csak haza nem ért a tanyájára. Ott, a király tiszttartóinak elõvette a király jelét, és idézte annak üzenetét, miszerint a teljes hagyatékot, amelyre rátették kezüket, és amelyet Thorsteinn magának követelt, szolgáltassák neki vissza.
    Egill pedig, tizenkettedmagával, elérkezett a Rauma-völgybe, szereztek ott egy csónakot, és eveztek le délnek, Mær felé. Semmi említésre méltó nem történt útjukon, mígnem egy Höd nevû szigeten kikötöttek, és benéztek az ottani szép és takaros Vak-tanyára. A hûbérbirtokost Fridgeirnek hívták, fiatal férfi volt még, nemrég vette át apja örökét. Az anyjának, az erélyes és tekintélyes asszonynak, Gyda volt a neve, és húga volt Arinbjörn hersirnek. Õ segítette fiát a birtok dolgainak igazgatásában, és bõviben éltek mindennek.
    Egillt és társait a legnyájasabban fogadták. Vacsoránál Egill Fridgeir mellett kapott helyet, társai meg velük szemben. Gazdagon megvendégelték õket, volt elegendõ enni- meg innivaló.
    Gyda, a gazdasszony is beszélgetni kezdett Egillel, kérdezgette õt a bátyja, Arinbjörn felõl, meg több más rokonuk és barátjuk felõl is, akik Arinbjörnnel együtt Angliába távoztak. Egill minden kérdésre választ adott. Majd Gyda azt kérdezte, mi minden történt Egillel útja során, mire Egill tüzetesen elmondta a vele történteket. Majd megtoldotta ezzel a verssel:

    Királyi haragnak
    kitéve, nehéz volt;
    ne szálljon a kakukk
    szirti sas fészkébe.
    Arinbjörn azonban,
    ahogy rég, segített,
    bölcs útmutatással
    botor, ki eltéved.

    Egillnek nagyon jó kedve volt azon az estén, de Fridgeir és a házbeliek alig hallatták szavukat. Látott köztük Egill egy széparcú, csinos öltözetû leányt is, mondták, hogy az Fridgeir húga. A lány igen boldogtalannak látszott. Az egész estét átsírta. Egillék ezt eléggé furcsállották.
    Reggelre virradva azonban olyan viharos szél fújt, hogya szigetrõl képtelenség volt tovább evezniök. Fridgeir és Gyda ekkor odament a parton Egillhez, és felajánlották neki meg társainak, hogy maradjanak csak náluk, míg a vihar el nem ül, kisegítik õket mindenben, amire szükségük lehet. Egill hálálkodott a segítségért, és a rossz idõ miatt még három napot ott töltöttek, pompásan vendégeskedve.
    Amikor aztán elült a vihar, Egillék korán reggel fölkeltek, hogy most már elinduljanak. De még asztalhoz ültették õket, ételt meg sört raktak eléjük, és ott üldögéltek egy darabig. Majd fölvették köpenyüket, Egill pedig odaállt a gazdáik elé, megköszönte a szíves látást, és mentek kifelé a házból. A gazda és az anyja elkísérték õket a parthoz vezetõ ösvényen. Egyszer csak Gyda félrevonta Fridgeirt, és valamit súgdostott a fülébe. Egill is megállt, hogy bevárja õket, de közben odaszólt a lányhoz:
    — Miért sírsz, te lány? — kérdezte. — Miért, hogy soha nem mosolyogsz?
    De a lány nem bírt felelni, csak egyre hangosabban zokogott. Közben Fridgeir fennhangon ezt mondta az anyjának:
    — Most nem kérhetem meg rá, épp útra készülõdnek.
    Ekkor Gyda odalépett Egillhez.
    — Akkor én mondom el, Egill, hogy mi folyik itt nálunk — mondta. — Van egy ember, a Sápadt Ljót, aki berszerker⁷ és párbajhõs, fél is tõle mindenki. Nemrég idejött hozzánk, és feleségül kérte a lányom, de mi elutasítottuk, hogy azt már nem. Erre kihívta Fridgeirt, a fiamat párviadalra, aminek holnap kell megesnie Vörl szigetén. Azt szeretném, Egill, ha elkísérnéd Fridgeirt a párviadalra. Tudom, ha Arinbjörn idehaza volna, nem kellene félnünk ilyen erõszakos fickóktól, mint ez a Ljót.
    — Arinbjörn bátyád iránt érzett hálából — felelte Egill — elkísérem a fiadat, ha már úgy gondolja, hogy hasznára lehetek.
    — Nagy jót teszel velünk — mondta Gyda. — Menjünk is vissza a házba, és töltsük el együtt ezt a napot.
    Egillék ekkor visszamentek a szobába, és elkezdtek iszogatni. Ott üldögéltek egész napon át, estére viszont beállítottak Fridgeir barátai is, akik megígérték, hogy elkísérik a párviadalra. Nagy társaság gyûlt össze, nagyot mulatoztak.
    Másnap reggel Fridgeir útnak eredt, sokan elkísérték, köztük Egill is. Csöndes, szép idõ volt a tengeren, eleveztek a tanyától Vörl szigetéig. Nem messze a parttól volt egy szép füves rész, ott kellett megesnie a párviadalnak, már ki is volt jelölve a helye körberakott nagy kövekkel.
    Megérkezett aztán Ljót is az embereivel, és kezdtek készülõdni a viadalhoz. Ljót pajzzsal és karddal volt fölfegyverkezve, óriás termetû, roppant izmos férfi volt. Ahogy pedig odalépkedett a párviadal színhelyére, kitört rajta a berszerker örjöngés, irtózatosan üvöltözött⁸, és bele-beleharapott a pajzsa szélébe. Fridgeir alacsony termetû, karcsú férfi volt, csinos, de nem valami erõs. Életében még soha nem vett részt csatározásban.
    Egill, mikor megpillantotta Ljótot, ezt a verset mondta:

    Elégtelen Fridgeir
    ehhez a fickóhoz,
    magam kell kiálljak
    megvédeni a lányt;
    ha már itt így örjöng,
    harapdálja pajzsát,
    áldozatot akar,
    áldozza fel magát.

    Ljót jól hallotta, amit Egill mondott, most odafordult feléje.
    — Gyere akkor te, hórihorgas! — kiáltott oda. — Verekedjünk meg mi, ha már ekkora kedv buzog benned. Veled jobban összeillünk. Fridgeirt fölaprítani nem válna dicsõségemre.
    Egill ekkor ezt a verset mondta:

    Ljót, hogyha te kéred,
    a legszívesebben;
    forgatom majd kardom
    e fakó arcú hõsben;
    neki is kezdhetünk,
    nincs reménye semmi,
    kegyelmet ma nem oszt
    a költõ itt Maerben.

    És Egill fölszedelõdzködött a Ljót elleni párviadalhoz. Baljában megszokott pajzsa, övébe tûzve a Vipera nevû kard, jobb kezében pedig a Hosszú-penge nevû kardja, így lépett át a színhelyt övezõ köveken. De Ljót még mindig nem végzett a fölkészüléssel. Egill ekkor megsuhogtatta kardját, és ezt a verset mondta:

    Forgatom kardomat,
    fogja-e a pajzsot,
    próbálom pengéjét,
    piroslik majd mindjárt;
    sújtom le halálra
    sápadt arcú Ljótot,
    vágom le a földre
    varjúvacsorának.

    Ljót ekkor besietett a viadal színhelyére, és már estek is egymásnak. Egill lesújtott Ljótra, de azt kivédte pajzsával, mire Egill gyors egymásutánban ismét és ismét lesújtott, és Ljót, hogy használni tudja a kardját, egyet-egyet hátralépett, Egill viszont oly fékevesztetten csapkodott a kardjával, hogy Ljót már kihátrált a jelzõkövek közül. Ezzel az elsõ menetnek vége is lett. Ljót egy kis szünetet kért, Egill beleegyezett, és mindketten pihentek egy darabig.
    Egill ekkor ezt a verset mondta:

    Mintha a nagy harcos
    megfutna elõlem,
    fél a pénzért vívó
    férfi tõlem nagyon;
    kardcsörtetõ lévén
    kardját nem használja,
    kihátrál a harcból
    kopasz ember elõl.

    A párviadalok akkori törvénye szerint⁹, ha valaki ezért-azért a követeléséért kihívott valakit, és legyõzte, jutalomképp övé lett, amit követelt, viszont ha vesztett, ugyanolyan értékkel õ tartozott legyõzõjének, ha pedig meg is halt a párviadalban, elvesztette mindenét, mert amije csak volt, a gyõztes örökölte utána. De törvény volt arra is, hogy ha egy külhoni ember örökös nélkül hal meg, egész hagyatéka a királyra száll.
    Egill rászólt Ljótra, hogy álljon már ki…
    — …vessünk véget ennek a viadalnak.
    Ezzel Egill nekirontott Ljótnak, elkezdte kaszabolni, és olyan közel furakodott hozzá, hogy Ljót hátrabotlott, és pajzsát félrerántotta. Egill ekkor lesújtott a combjára, és lecsapta a lábát. Ljót a földre rogyott, és hamarosan meg is halt.
    Egill odament Fridgeirék csoportjához, azok hangosan hálálkodtak azért, amit tett. Egill pedig ezt a verset mondta:

    A leggonoszabbja
    lent hever a füvön,
    Ljótnak lábát tõbõl
    levágta a költõ;
    nyugta lesz Fridgeirnek,
    nem várok viszonzást,
    szórakozás volt csak
    szurkálódzni ezzel.

    Kevesen búslakodtak Ljót halálán, nála több viszályt nemigen szított senki. Svád származék volt, norvég rokonai nem voltak, egyedül jött át ide, hogy párviadalokkal vagyonhoz jusson. Sok derék gazdát megölt már, követelte tõlük, hogy adják át birtokaikat, különben párbajozniok kell vele. Így aztán jócskán meggazdagodott, nagy birtokokat szerzett, és bõviben volt a pénznek is.
    A párviadal után hazamentek Fridgeirékhez, és Egill ott töltött néhány napot, mielõtt továbbment volna Mærbe. Egill megbízta Fridgeirt, hogy Ljót összes birtokainak járandóságát majd szedje be az õ számára. Búcsúzáskor jóbarátokként váltak el egymástól.
    Egill aztán folyatta útját délnek, és eljutott a Fjord-vidékig, ott bekanyarodott a Sogn-fjordba, majd az Agyagföld-tanya felé haladt, és megérkezett Thórdhoz. Thórd kedvesen fogadta Egillt, õ pedig elõadta, mi járatban van, és fölmondta Hákon király üzenetét is. Thórd elismerte Egill igazát, és felajánlotta támogatását is. Egill hosszabban elidõzött Thórdnál ezen a tavaszon.

Bernáth István fordítása