[A naplóirodalomról és elpusztult naplómról]

[A naplóirodalomról és elpusztult naplómról címmel 1945-ben keletkezett írás variánsának tekinthető ez az autográf javításokkal ellátott gépirat, amelyet közlünk. A riportszerű szöveg keletkezésének körülményei ismeretlenek.]

 

 

Néhány kérdést intéztünk a napló-irodalom dolgában ahhoz az öregúrhoz, akit mindenképpen illetékesnek kell e tárgyban tartanunk, minthogy életének javarészét, a munkáinak szentelt idején kívül naplóírással töltötte el. Ezt különben is tudtuk róla, s most szomorú megilletődéssel vettük még egyszer s még jobban tudomásul, hogy ez így volt, abból a tragikus és nyomorult véletlenből kifolyólag, hogy életének e nagy munkája javarészben tűz áldozata lett.

– A naplója? – kérdeztük tőle. Nem szívesen felelt.

– Nem akarok róla beszélni többé, – mondta szomorún. – Gondolni sem akarok rá. Mert nem lehet. Mert ha mégis élve maradt az ember mindezek után is…

– De talán a naplóirodalomról általában mégiscsak mondana valamit. Ha például feltenném ezt a kérdést: – hogy mi a véleménye, miért is van az, hogy az olvasók világában megint oly nagy keletje van az ilyesminek, mint amilyen az írók és államférfiak naplója, vagy a levelezésük… egyszóval: a lélek egyenes idézetét jelentő, közvetlenebb művészi formáknak bizonyos renaissance-a tapasztalható mostanában megint. A világ figyelme nagyon odafordult az ilyesmi felé, nem gondolja? S ha igen, miben találja ennek okát?

– Ez voltaképp nem is egy kérdés, hanem többféle kérdések sorozata, – felelte. – Mindenekelőtt: a világot nemcsak az írók naplója érdekli, hanem a kurtizánoké is, ne feledjük. A világ tehát úgy látszik a titkos és intim történelmet szereti megint s ez a körülmény semmiképp se jelenti, hogy jobban, vagy kevésbé szeretné ma a művészeteket, mint azelőtt. Persze kellemes dolog az, ha egy történelmi könyv mulatságosan vagy érdekesen van megírva. Ha pedig még művészi képességek is megnyilatkoznak benne, akkor már művészet is esetleg. Csakhogy a világ nem ehhez köti az ilynemű érdeklődést, úgy tudom.

– Egyszóval és mégegyszer: nem művészetet keres tehát benne, hanem intimitást. Az író, vagy államférfi, vagy kurtizán mindennapos életére kíváncsi, hogy az vajon milyen lehetett apró részletekben? S ezt az ismeretvágyát, vagy kíváncsiságát még alá is támasztja, – olyasmivel indokolja, vagy áltatja magát, hogy ezáltal, vagyis életének részleteiből mégiscsak jobban megismerheti majd az illető hírességet. S hogy ez aztán így van-e csakugyan, hogy „a szív és lélek egyenes idézete”, ahogy Ön nevezte a naplót és levelezést, az illetőnek csakugyan behatóbb ismeretéhez vezet-e? Különösen ha íróról van szó, akit mégiscsak a művei jellemeznek legjobban? ez épp a kérdés. De talán maradjunk is itt meg az írónál, s mihelyt őt veszem a magam számára, se tudnám eldönteni, hogy ez így van-e, vagy sem?

– Mert olyan naplót én még nem olvastam uram, se levelet, soha még amelyekből valakit úgy megismerhettem volna, mint Shakespeare-t a műveiből, vagy Petőfit, vagy Aranyt. Hogy némely éjszakán hozzányúlok a kezükhöz, még meg is ölelem őket. Személy szerint jobban ismerek néhány nagy költőt, mint a legjobb barátaimat, ezt tessék tudomásul venni és csodálkozni rajta, ha úgy tetszik. A szenvedélyüket, a lobbanékonyságukat, vagy méla kedvüket. S hogy nem láttam őket pongyolában, vagy részegen, vagy hétköznapi gondjaik között? mit tesz ez ahhoz képest, hogy a lelkük legfényesebb és legszebb pillanatait ismerem, azok eredményeiből? S hogy nem hallottam őket, amint könnyelműen mindenfélét összefecsegnek valami kocsmában? A szűrő is én vagyok, nemcsak a szamárságom, az ízlésem is integráns részem, s a forma-érzékem nem kevésbé, de meg a remek alkotókedvem is, amely fennen ragyog bennem, némely pillanatomban, mikor mint művész a legcsodásabb dolgokat hazudom össze… oly dolgokat, amelyek előtt én magam is térdre esem, miközben leírom. S mármost: hogy valaki e nagyszerű dolgok után a kisebbekre is kíváncsi? Shakespeare hétköznapjaira is, meg a számláira, veszekedéseire, – megértem én az ilyen kívánságokat is. Sok mindent megismerhet belőle ezáltal is az olvasó, kétségtelenűl, oly gondolatait, amelyeknek műveiben nem volt már helye, oly megfigyeléseit, vagy észrevételeit, amelyek még jobban megmutatják az író életismeretét, tehát még közelebb visznek esetleg a művei megértéséhez, vagy a keletkezésük történetét tükrözik azok vázlataiban, – mindez így igaz és mégis. Írja meg uram, hogy van nekem egy kitűnő fiatal barátom, remekelő fiatal művész – s hogy én, ha kételkedem benne, ha néha arra kényszerülök, hogy összefoglaljam magamban, mit is gondoljak róla? – hogy én kétségbeesésemben mindig a műveihez menekülök ilyenkor, mindig arra hivatkozom, hogy hiszen ő írta ezt meg ezt, korántsem lehet tehát oly nagy csacsi, mint amilyennek hétköznapjai, vagy akár a levelei is mutatják. Ez például olyan eset, hogy ő maga csak a műveivel együtt ér sokat. – Egyszóval és végérvényesen azt gondolom tehát, hogy nem mindenkit jellemeznek jobban az intim közleményei, mint a művei s hogy ez intim közleményekben csak ritkán ismerjük meg a lényegét jobban, mint a műveiben, hanem valami mást… ami ugyan szintén valami, szintén hozzájárulhat az ismeretéhez, de általában véve nem szokott sokat kitenni. Mert a művei még személyének ismerete szempontjából is legtöbbször lényegesebbek a pongyolaságainál.

– De nem közvetlenebb-e mégiscsak az ilyen intim közlemény? – vetettük közbe. Nem alkalmasabb-e mégiscsak, hogy a lélek szerkezeti jellegzetességét jobban rögzítse már őszinteségénél fogva is? Minthogy pőrébben mutatja az emberi lelket, a művészet különös és sajátos fénye nélkül… vagyis: az író e megnyilatkozásaiban mégiscsak beéri avval a csillogással, amelyet a lélek maga minden művészi szándékok nélkül produkál…

– Ismétlem – felelte, – nem hiszek abban, hogy az író őszintesége nagyobb őszinteséghez vezetne, mint a művei.

– Akkor hát az ilyen napló az olvasó számára semmit sem ér? – tettük fel a kérdést.

– Dehogynem. Lehet annak mindenféle érdekessége az elmondottakon kívül is. Mi eddig arról beszéltünk, hogy feltétlenül jobban meg lehet-e általa ismerni a művészt? S erre feleltem a fentieket, vagyis azt: hogy az emberek általában úgy képzelik, hogy a papírkosara által közelebb jutnak az íróhoz. De magam én csak ritkán gondolok ilyet. Viszont van itt még egy dolog is: – egész más az eset, ha az író leveleiben, vagy naplójában épp olyan, vagy hasonló jó művésznek bizonyul, mint egyéb műveiben. S magam én épp erre törekedtem.

– Szóval az Ön naplója nem olyasmi volt? Nem az életének intim történelme?

– Arról szó sincs. Történet különben is kevés volt benne: ez talán a megmaradt részekből is kiderül majd. De volt benne gondolat: e téren filozófiai tisztaságra törekedtem, – mert számomra a filozófiát a filozofálgatástól mindenekelőtt a tisztasága különbözteti meg. És volt benne művészi munka rengeteg: kép, tájkép, megfigyelés, csupa olyan elemek, amelyek nem fértek bele kompozícióimba. S mármost: mindezek a dolgok eredetileg nyersen voltak e kötetekben odavetve – s én valamikor rá is szántam magam, hogy ezekből egyet s mást eredeti nyerseségében közöljek. S ez hiba volt, e közlemények semmit sem értek. Minthogy művészet nélkül a művész munkája nem is érhet semmit. Lévén a művészetnek legfőbb feltétele a forma, – ezalatt mindenekelőtt azt kell érteni, hogy a szó, mihelyt papírra vetjük, ottani összefüggéseiben más hatású, mint az élőszó. A művésznek tehát mindenekelőtt ehhez kell igazodnia: hogy milyen hatást váltanak ki szavai e papíron? Elég szépek-e így együtt? Fénylenek-e? Ábrázolnak-e? Van-e indulatmenetük és lendületük? A művészt tehát épp ez különbözteti meg a műkedvelőtől, hogy nem a történelméhez, annak valóságához és igazságához ragaszkodik minden erejével, hanem a szépséghez. A művész hatni akar, s méghozzá a szavai szépségével, azok világító erejével, s ennek a kedvéért mindent odadob – mindenekelőtt a saját élete történelmét. Egyszer egy fiatal művésztől azt kérdeztem:

– Csakugyan olyan hatalmas volt a nagyanyád, mint a telihold?

– Nem, nem, – felelte nevetve, – egyszerű kis öregasszony volt, csak azon a helyen nagyon jól hat ez a szó.

– Rendben van, jó művész leszel, – feleltem én. Ennek körülbelül tizenöt éve lehet. S akinek ezt feleltem, mindenekfelett becsült fiatal barátom: Gelléri Andor Endre volt. (Akiről különben most nem is tudunk szegényről semmit, sajnos.)

– De még azt se feledjük, hogy még az egésznek is kell, hogy formája legyen, nagy formája, lendülete, vagyis kompozíciója, minthogy enélkül nincs művészet. S ez az, amire az utóbbi években rájöttem, hogy hogy kell az ilyen szaggatott anyagot valamely módon kompozíciós jellegűvé tenni az egyes részek lendületességével. Vagyis új formát találtam a naplóm számára, uram. El is készítettem tehát e közlemények első kötetét s ez egyszer végre kedvemre, teljes megelégedésemre, – igen, ez így történt. Kétévi munkám volt benne. S ez a kötet is elveszett s ezért hordok én most gyászruhát, uram, mert olyan ez, mintha a legkedvesebb gyermekemet vesztettem volna el.