Jegyzetek 1905-ből

[Az 1930-as évek elején tervezett naplókiadáshoz 1933 körül átdolgozott korai naplójegyzetek. Autográf javításokkal ellátott gépirat.]

 

 

17 éves koromban főként olvasmányaimról apró feljegyzéseket tettem, melyek nagyrészben érdektelenek és természetesen gyermekesek. Néhány ezekből a magam számára mégsem elvetendő. E megjegyzéseket átfogalmaztam.

 

Horatius: hajat és körmöt tud csak és nem ponere totum. Igazi nyárspolgár s nem igazi költő. A költő a határtalant szereti, ő pedig a megelégedést és középszert.

 

Aki a szimmetriában rejlő kellemetességet először találta fel, az lehetett az első, a primitiv képzőmüvész. – Aztán következett a disszonánciák belevonása a harmoniába.

 

Jótevőnk volna az, aki megtámadná akaratunkat és ízlésünket s olyat végezne értünk, bár ellenünkre amit mi nem merünk, de ami kívánatos.

 

A Walkür altató motivuma: halálos búcsú és bölcsődal egyszerre.

 

Ha meghalnék, anyámnak nem volna sok siratnivalója rajtam és talán hamar is vigasztalódnék. Hisz nem voltam jó fia, – s holott mindenét belém fektette, semmije sem volt bennem.

 

Különböző természetű okos ember van. A bőbeszédű fajta tekintélyét veszti, (csak az tekintélyes, ami ismeretlen – s ezen kívül: aki bőbeszédű sok ostobaságot is hord össze), ennélfogva a bőbeszédűben például nehezebben ismerjük fel az okos embert már csak azért is, mert ami tekintélyes jobban hat reánk.

 

Özvegyasszony egyetlen fiának lenni, aki minden reményét belém helyezte, hogy én fogom őt kárpótolni szenvedéseiért…. Hamar kellene nagy anyagi eredményeket elérnem s ehelyett lusta természet vagyok „álmodozni szerető” s hozzá sulyosan idegbajos. Egész nap feküdni s közben reszketve gondolni a lehetőségre, hogy anyám egy nap megbetegszik s hogy akkor mi lesz s közben jóétvággyal enni azt a pecsenyét, amelyet anyám gondosan elkészített nekem s amelyet magától megvon: jóétvággyal nyelni a mérget…. Örökös szemrehányásait hallgatni, betegségét látni tehetetlenűl és tétlenűl s egész éjszakákon át főnyereményekről ábrándozni, amely megmentene minket…. – Közben pokoli veszekedések. Gorombaságaimat hallván egyesek beavatkoznak s megkérdik tőlem, hogy hogyan bánhatok ilyen önfeláldozó anyával igy? Mit tehetek, minthogy őrjöngve a szemükbe nevetek? Mit mondjak el nekik, hogy jellemezzem elviselhetetlen természetét?

 

A kultura mai rohamos haladása talán a fémek használhatósága felismerésének is köszönhető.

 

A kényelemszeretet túlságosan elhatalmasodik rajtam, ami nagy baj, mert a kűzdelemre kellene elkészülnöm. – Rettentők a kűzdelmek, amelyeket indulataimmal és egész természetemmel folytatok. Befelé kűzdök s nem kifelé. Magamat ölöm s nem másokat. Embertelen! Néha ugy érzem, hogy meg kell őrülnöm. Meg akarom változtatni magamat: az indulatos emberből higgadt lényt, a bőbeszédű fecsegőből szűkszavút, a nyíltból zárkozottat akarok csinálni.

 

Míly hideg és míly unalmas Kisfaludy. Csinált csillogás! S mily meleg és elragadó Csokonai!

 

Mi ér többet? Ez az üres papirlap, vagy ha teleírom?

 

Azt mondják, hogy a halál a legnagyobb tanító, de vajjon kik a tanítványai?

 

Igazságot nem tudok elképzelni, oly magas fogalom az nekem, csak szempontokat s ezek kűzdelmét. Ha van igazság, mért kell azt keresni, s ha már keresni kell is, mért nem lehet megtalálni soha? – A természet igazságtalannak látszik, mert következetlen: következetessége az élet rövid periodusában nem derűl ki nekünk.

 

Ezentul mindent amit gondolok, fel kell jegyezni.

 

Rettenetes mennyire szuggerálható vagyok! Verejtékes félelem gyötör néha ha egy-egy tekintet rámvillan. Reszketni kezdek s az arcom ilyenkor merőben vértelen.

 

Synthezis a festészetben: a benyomást közvetlenül közölni. (Impreszszionizmus.) Analyzis a festészetben: azokat az alkatelemeket keresni, amelyek a benyomást létrehozzák s igy alkatelemeiből ujra létrehozni a benyomást. – Ha a szubjektiv ítélet a szépről megbotránkoztat: az emberek ilyenkor mindig egy objektiv szépről alkotott meghatározásokhoz szeretnének menekülni.

 

Petőfi monológjai, dialógjai, levelei sokkal természetesebb hangúak mint Aranyéi.

 

Siófokról elutaztunk anyámmal s a vonat elütött egy parasztfiút. Az anyja jajgatott. Nem éreztem semmi szánalmat. Nagyon helyes, – mondottam úgyis tulsokan vagyunk. Sokáig nem tudtam, hogy mért gyalázatos, embertelen ez az állásfoglalás, – bárha ezt azonnal éreztem, mihelyt kimondtam.

 

Az impresszionizmus is kezd visszafordulni, legalább eszközeiben, az analyzis felé. (Vannak ma már akik a színeket pontozva teszik fel és nem keverve.)

 

Nem tudom, mi az ideálizmus? Remélem, hogy nem az bennem, amin öreg koromban nevetni fogok. Mindenesetre, ha boldog akarok lenni, akkor nem szabad, hogy tulsokat bölcselkedjem, vagyis kívánságaimnak praktikusabbaknak és kivihetőbbeknek kell lenniök. Örülni kellene tudnom mindannak, aminek a fiatalság örülni szokott s ami az ifjuságot rendesen boldoggá teszi. Tehát nem volna szabad, hogy megvessem a szerelmet, s főként annak egyes megnyilvánulásait…. A hímek szükölése és nyivákolása „az esdeklő szerelem” oly természetes, mint mindaz, amibe már ugyis beletörődtem. Anyám rettenetes becsvágya táplálja becsvágyamat. Már négy éves koromban megkezdte tanításait, ilyeténképen: „Remélem, Te sosem fogsz asszonyok szoknyája mellett üldögélni. Férfinek dolgoznia kell. Egy arcocska múló szépségein ábrándozni, nem neked való fiam. Mi az, hogy szerelem?!” – Amiért is mindeddig vele és magammal azt akartam elhitetni, hogy gyülölöm a nőket. – Ha boldog akarok lenni, akkor el kell fogadnom az életet ugy ahogy van. A férfi a családnak kell hogy éljen, holott nyilván jól tudja ő is, mit jelent az, új szenvedőket e világba küldeni, s azt is, hogy a gyerek mennyire kíméletlen s a szülő milyen önző…. az ember mindent tud… – És mégis: az ember él.

 

Mi szép? A test, vagy a lélek? A materia vagy az idea? A bűn vagy az erény? Vagy mindez lehet szép? Vagy mindez szép? S mi az idealizmus? Mely mindent szépnek lát? Vagy amely mindazt, amit lát szellemmel, ideával telíti és materiálizmusnak azt, amely az ideát tagadja?

 

Én nem csak én vagyok, hanem az is én vagyok, aki magamat korrigálom, figyelem, bírálom. Én vagyok a szűrő is és az is amit szűrnöm kell. – Nem nevezhető tehát természetesebb lénynek az, aki ízléstelenűl nyílt.

 

Az igazságszeretet az emberi léleké, – nem csodálkozom tehát azokon a vallási tanításokon, amelyek az embert a teremtés koronájává teszik. Ugy vélem a természet-tudományok talán majd ahhoz segítenek minket, hogy a természet évezredes igazságszolgáltatásait jobban megismerjük. Egyelőre a természet mint igázságos bíró csak képzeletben él előttünk és inkább az eredmény az, amelyből visszakövetkeztethetünk reá. E világ fennáll: és hazugságból, vagy csalárdságból még sohasem építettek házakat, sem hidakat, hát még világegyetemet. S úgy képzelem, hogy bármi igazságtalanságok történnek is e világon, – nagyon nagy igazságtalanságok, vagy azok eredményei nem lehetnek maradandók.

 

Miután mi csak nézők vagyunk, s nem halunk meg a hőssel együtt, tehát vele éljük ugyan szenvedéseit és tragikumát, de halálára megkönnyebbülünk. – Az, hogy élve maradunk, megbarátkoztat sorsával. Talán ez a kathárzis lényege. Halálvágyunk is kielégűl ezáltal: akinek ennyit kell szenvednie annak igazságos, helyes és jó meghalnia s főként akkor, ha erre a halálra még élve visszanézhet.

 

Félelem és szánalom, ez a kettő küzd benned. Akiben a szánalom győz, azt kell nemes léleknek neveznünk.

 

Az a gyanús nékem, hogy minden témám, amely felvetődik, valamely meglévő nagyság kész formái szerint igazodik el bennem. Vagy úgy szeretnék irni, mint Shakespeare vagy úgy, mint Ibsen.

 

A zsidó és a víz. A zsidó egy pusztaságban vándorolt, ahol nem volt víz. Végül találtak egy kevés vizet. A zsidó, mikor a reá jutó pohár vizet megkapta, megmosakodott benne. Mindenki bámúlta őt, dícsérte tisztaságszeretetéért. Aztán megkérdezték tőle, hogy nagy szomjúságában mit fog most inni? Ezt iszom meg, szólott. Fel kell használni azt a kis vizet, ami rám jutott, – mert ha megittam volna, nem mosdhattam volna meg benne, de így, mosdás után még mindig kiihatom.

 

Helyesen tette R. F. mikor atyja halála napján színházba ment? Ha el tudott menni és lelkiismerete nyugodt volt, akkor helyesen tette.

 

Baj van ezzel az önfegyelmezéssel. Maga az aszkézis még nem maga a jóság. El tudok képzelni rossz embert, aki aszkéta. Az a kérdés, hogy mire való az önfegyelmezés. Ha csak arra való példáúl, hogy a bennünk levő becstelenség eltitkolásához segítsen, akkor elvetendő. Ha elfojtja, akkor is elvetendő. Ha kiirtja, – akkor hála neki. Maga az, hogy lemondáshoz szoktat nem elég, mert ugyanakkor kegyetlenné is tesz: a bigottság kegyetlenségét éppen az aszkézisből magyarázom. Én szenvedek és lemondok és más jól éljen? A magam kínzása a más kínzására késztet. Az átlagemberről jobban tudom elképzelni, hogy jóakaratú, ha ő maga is jól él.

 

Különös könyv ez a biblia. A zsidóknak gyakran Isten parancsából mindent meg kellett ölniök, ami idegen, így nem csak az embert: asszonyokat, gyermekeket, aggokat, hanem az állatot is kipusztitották.

 

Elköltöztek a faluból s egy csukott kosárban magukkal vitték a két macskát. Egy nap a kandur eltűnik. Nemsokára levél érkezik, a tizenöt kilométernyi távolságban lévő faluból, hogy az elhagyott háznak egyik régi lakója visszaérkezett. Nem törődve a csukott zsalukkal és zárt ajtókkal: a kandur a padlás létráján lassan felment s a padlás ajtóban igen otthonosan elkezdett mosakodni. – A levél vétele után egy hét mulva ugyanez a kandur elcsigázva, lesoványodva dől be a konyhaajtón. Úgy látszik nem izlett neki ez az élet: az elhagyott ház nagy magánya s még az sem, hogy ő volt benne az úr.

 

Ethikai tartalmú mondanivaló a művészi ábrázolást rendesen megterheli. Talán ez az oka, hogy a leginkább ethikai lény: Jézus életének ábrázolása oly kevéssé sikerűlt eddig. Azt hinné az ember, hogy ez az élet igazán méltó tárgya lehetne nagy művészek ambiciójának. Inkább részeges csirkefogókat van kedvük ábrázolni, – úgy látszik azért, mert az ily feladatok megoldása közben szabadon dolgozhatnak, szabadon fut a fantázia és azt semmi kötelező „nagy” nem terheli.

 

Gyerekkorom terve volt, hogy a Canossa-járó IV. Henrik király tragédiáját meg fogom írni. Ugy terveztem az első felvonást, hogy a király Szászországban dorbézol éppen szász parasztlányok társaságában, mikor megérkezik a palotába néhány szerzetes, akik egyenesen a király elé mennek, kihirdetik a pápa kiátkozó határozatát s aztán lefelé fordított fáklyákkal kimennek. Nagy csend támad ezután. Cimborái lassan elszállingóznak mellőle. A király félredőlve székében s rémült meredtségben bámul maga elé, mikor észreveszi, hogy az egyik homályos sarokból valami árnyék indul meg feléje. A felesége. A második felvonásban: ő, az asszony ráveszi aztán, hogy a pápa elé zarándokoljon. Mikor aztán megaláztatásában ujra a pápa ellen fordul, a hitében rendíthetetlen feleség a fiát küldi apja ellen. Az utolsó felvonásban a fiu azt az utolsó várat vívja, amelyben atyja meghalni visszavonult. – – Emlékezem rá, hogy még évek múlva sem volt bátorságom hozzá s főként azért nem tudtam rászánni magam hosszabb előstudiumok után sem, hogy a munkába belekezdjek, mert nem tudtam elképzelni, hogy mi az, ami magyar embert egy német király sorsában érdekelhetné. Történelmi tragédiának tárgyát csak annak az országnak a történetéből veheti az iró, amelyhez tartozik, kivéve az ó-kori történetet, amely közkincs. Ha mégis más történelemből venné tárgyát, akkor a főmotivumnak olyannak kell lenni, amely általános érdekű.

 

A festők mégis sokszor ábrázolták Jézust. Sokan úgy, hogy ő az a darab kenyér, amelyre az embernek szüksége van. Mások úgy, hogy ő a szenvedő jóság, aki megadta magát sorsának: a fájdalom és türelem harmoniája. Ismét mások ugy, hogy ő az, aki igazán ismeri az életet, s mindvégig ártatlan és naiv maradt. Ismét mások, hogy ő a melancholia, maga ő az embersors feletti szánalom. Voltak olyanok, akik egész egyszerűen rajongó zsidót láttak benne s ezeknél a főhangsuly a vörös szakállra esett. Némelyeknél a feladat arra redukálódott, hogy a keresztrefeszítettet mint egyszerü emberi holttetemet ábrázolják, mert megelégedtek azzal, ha egy hullát jól sikerült megmintázniok. (Ez szimpathikus, mert szerénységre vall.) Valóban, nehéz lehet holttetemet ábrázolni. A szemek még fényesek, formában még ugyanolyanok, mint az élőéi, de mi hiányzik belőlük, mi az, amit tekintetnek, vagy szemek kifejezésének mondanak? Az izmok lankadtak, vagy merevek, de épp úgy meg van még valamennyi, mint az élő testben, – mi az hát, ami olyannyira kifejezővé teszi már magán egy testrészen is, az életet, vagy a halált? Az arányok nyilván megváltoztak: az élő izmainak aránya nyilván más, mint a halott izomzatáé. A szem és száj már nem beszédes többé s helyette a megnyúlt orr válik dominánssá az arcon s feltűnőbbé lesz a homlok síkjának keménysége. A mellkas, miután nem emelkedik-sülyed többé, kiemelkedőnek látszik, s a fekvő helyzetben levő halott hasi lágy részei besüppednek. De ezeknek az ismereteknek felhasználása még mind kevés ahhoz, hogy a halált megindító és lenyűgöző módon ábrázolhassuk s azt a hatalmas csendet, amely monumentalitásával az élet monumentalitását épp ugy kifejezi, mint a halálét. – Ha el tudom képzelni, hogy valaha mégis csak volt e földön legalább egy olyan jó ember mint Jézus, akkor hinnem kell abban, hogy ő élt.

 

Megjegyzések Shakespeareről. Romeo: a fiatalkori szerelem valóban hasonlítható a viharhoz, mert lángoló, pusztító zenebona s amellett rövid életű. Az ifju ember mindig legujabb szerelméről hiszi, hogy az végre az igazi, a halálos szerelem. S az a tapasztalat, hogy még mindig él: nem hökkenti meg. Nem annyira a szerelem, mint inkább veszélyes, nagy ifjusága az, amitől félteni kell őt… Az ifjúság vihart kíván. Intenziv tünemények látványa rám mindig azt a benyomást tette, hogy lobogásukban az ellobbanás veszélye fenyeget. A merészen tobzódó élet karakteréhez tartozik, hogy egyetlen ugrással vesse magát a megsemmisülésbe. A bátor halálhoz életerő kell. S ez a nagy életerő intenzivebben kívánja a halált. A lassubb szív-verésben az életnek, de a halálnak is már csökkent vágya lüktet s lassu átmenetben hal el. Kedves ez a fickó, – ez a Romeo s az a legkedvesebb benne, hogy minél nagyobb bajban van, annál elmésebb, annál élesebb nyelvű. Szerelme nem éppen tartalmas érzés, csak alkalom arra, hogy földrengető temperamentuma kitörjön. Igazi olasz, – könnyed és veszélyes temperamentum. Mily szerencsés ötlet az, hogy Shakespeare egy helyen két emberrel egymásután ugyanazt mondatja el: Lőrincnek egy helyütt ugyanaz a mondanivalója mint Juliának. Izgága, mértéktelen, zabolátlan véralkat lobog az egész munkában. – – Cymbeline: lehetetlennek tartom, hogy ez Shakespeare munkája. Nem tragédia. Bonyodalmas kaland, amelynek nincsen hőse. Szerkezete sem emlékeztet Shakespearere: éppen a reá annyira jellemző biztonság hiányzik belőle. Szószátyár mű, teli Shakespeare gyengeségeivel. – Shakespeare átmenetek nélkül dolgozik, nem ér rá, hogy lassan fejlesszen ki valamit. Energikusan, megokolás nélkül jellemez, villámszerüen világit meg szituációt és embert, – nem szeliden szuggerál, hanem magával ragad…. – – Furcsa adottságok vannak munkáiban: aki darabjaiban gyilkossá lesz, az már a cimlapon is gyilkosnak van nevezve. („Első gyilkos fellép”) Jago azt mondja: istenek segítsetek, kivinni e gaz merényt. Nem kételkedhetünk benne, hogy amit Jago tesz, az biztosan gaz merény, mert hiszen az nincs ránkbízva, hogy ítéljünk felette, ennek a megítélése adva van. Különben is furcsa ember ez a Jago: „ő az a gazember, aki a szűz erényt szurokká feketíti” s ezt ő maga mondja magáról. Vagyis szépnek tartja az erényt és csunyának a bünt…. s mégis, anélkül, hogy haszna lenne belőle mások boldogtalanságára törekszik…. Az erényt gyűlöli, a bűnben kedvét leli…. s hogy ő ilyen, ezt el kell fogadnunk, anélkül, hogy az író tulajdonságainak indokolásával segítségünkre lenne ebben. Nem azt mondom, hogy értelmünkkel kell tudni megindokolnunk, hogy mi az oka annak, hogy ő ilyen, de arra kellene emlékeznünk legalább, hogy az ember ilyen. S ez az emlékezésünk: – maga a megértés. Hiszen maguk a logikusaknak látszó indokolási kisérletek sem elégíthetik ki soha az értelmet. Ha azt mondjuk, hogy egy álmatlan despota végigsétál éjjel az oszlopsoron s az ott meghuzódó alvó szerelmeseket sorra gyilkolja…. vagy azt mondjuk, hogy a görög istenek megirigyelték az emberek boldogságát s pusztító tüzet bocsájtottak reájuk…. ezt rögtön megértjük. A cselekvés indokolása: az irigység. S hogy mi az, hogy irígység – ezt már nem kell többé kérdeznünk. Az irígység az, amihez hozzá vagyunk szokva. – – Mindenesetre annyit meg lehet állapitani Shakespeare dolgozási módja felől, hogy különbözik a mai drámaírók dolgozási módjától és főként abban, hogy valami vulkanikus indulat az benne, amely kiveti alakjait. Már mikor megjelennek, az az érzésünk, mintha a világűrből robbannának elénk….. Pillanatokra…. S a kozmikusnak foszlányai tapadnak még rajtuk rohanásukban. Mindegyik mint valami parázsló csillag, ott izzik előttünk s aztán elrobban előlünk. Ez okozza talán: a vehemens lökés, amellyel a teremtésnek egy végérvényes formájában elénk veti az alakot, talán ebből támad az az impressziónk, hogy merőben más ő, mint a mai drámaírók. Alakjait fantáziájában kétségtelenül pontosabban és keményebben determinálja. A középkor művészeire emlékeztet ebben is…. (Ez a határozottság az, ami sokszor bennük is oly nagyszerű!) Persze, néha aztán a határozottság maga kevésnek bizonyul s Jago alakja egyik példa erre. A modern drámaíró hősei ott fejlődnek előttünk, ott lesznek emberré a szemünk előtt: s ez a módszer ködösebbé, bizonytalanabbá, puhává teszi a jellemzést. – – – Adva van az a rendkivüliség, hogy férj és feleség: Macbeth és Lady Macbeth egyformán gonosz, egyformán nagyravágyó. Micsoda lázroham az, amellyel minket Macbeth sötét álmai egyszerre megrohannak! Egy jóslat hangzik el, amely Banquora alig tesz hatást, Macbethben pedig rögtön meginditja a kegyetlen álmok egész görgetegét. Pompás fantázia, intenziven fogékony lélek! (S ez az, ami szimpathikussá teszi.) Macbeth vágyait a boszorkányok idézik fel s íme a ladynek még csak boszorkány sem kell, hogy ugyanolyan sovár, kegyetlen akarat ébredjen benne, mint a férjében. Macbeth indulatait a boszorkány keveri fel, a ladyét a férje: két egyforma indulat fut tehát párhuzamosan és mégis adódik az összeütközés, mégis dráma ez. – – – A mai írók lendületének legfőbb ballasztja, hogy szükségét érzik, hogy mindazt valószínűsítsék, amit mondanak. Ezt a követelményt a naturalizmus oltotta a művészek vérébe. Shakespeare nem valószínűsit. Richárd királya ugy kezdődik, hogy a királyné férjét temeti éppen s átkot mond férje gyilkosára, Richárdra. Néhány perc múlva már, ott a ravatal előtt megjelenik Richárd s feleségül kéri. S a királyné hozzá megy. Hebe-hurgya gyorsasággal történik az első jelenetekben mindez s az események gyors egymásutánját csak a tirádák késleltetik. Hamisak ezek a jelenetek s mégis: az a nagy bátorság, amellyel ily nehéz feladat gyors megoldását megkisérli: önkéntelenül is elénk idézi a mai drámairók nagy óvatosságát. Mai embernek öt felvonás kellene annak bizonyítására, hogy a gyönyör szereti a vért s óhajtja az iszonyatot…. S hogy képzeletünk előtt mily hatalmassá nől meg annak az alakja, aki helyettünk végre meg tudja alázni szerelmesünket s szinte magától értetődő az, ha vonzódunk hozzá. – – – Coriolanus gyűlöli a népet s oly meggyőződéssel, hogy az az érzésünk, hogy Shakespearenek át kellett élnie ezt a gyűlöletet…. s a nép szegény, nyomorúságában oly meghatóan jajveszékel, hogy azt kell hinni, hogy Shakespearenek tudnia kell, mi a nyomorúság. Míly konzervativ, míly komisz és konok Shakespeare drámáiban a főnemesség s míly mélyen hódolók az udvaroncok, – olyannyira, hogy szinte már gyanussá teszik előttünk Shakespearet. Lehetséges volna, hogy annyira meg van ezzel a világrenddel elégedve? – ő? Annyira hozzászokott volna kora börtönéhez, hogy minden szebb kilátás élvezetére képtelen? A hizelgők alázkodása…. Kispolgárok zsugori gyűlölsége…. A zsidók iránti általános és irgalmatlan megvetés: mind egytől-egyig oly erős és meggyőződésteli szólamok, hogy okvetlenül felmerül a kérdés: melyik a Shakespeare hangja ezekből? Gyűlöli a zsidót s egy négert tesz drámája hősévé? Gyűlöli a népet az, aki annyira szereti a szegényt? – – Nem nyilatkozik ő arról, hogy mi a tennivaló, – meghagyja a küzdelmet küzdelemnek. A lázadót és hunyászkodót egyformán ismeri s hogy szereti-e vagy megveti-e mindkettőt, – mind, mind, – valamennyit, drámája összes hősét s az egész kicsiny ember sorsot? – vagy úgy áll e mindenek felett, mint maga a teremtő, – közönyösen? Kent Learban oly nyíltszívű, oly becsületes, s oly hű, hogy minden szimpathiánk az övé. S azt kell hinnünk, az ilyen ember Shakespearenek sem lehet ellenszenves. Egy jelenetben Kent megtámadja Oswaldot az udvaroncot s a herceg mindkettőjük meghallgatása után így nyilatkozik Kentről: „ezt a fickót egyszer megdicsérték nyíltszívűségéért, azóta adja a nyíltszívűt, – tegyétek kalodába.” Szégyenkezünk: hogy ennyire léprementünk s szimpathiánkat oly könnyen adtuk oda annak, akit Shakespeare ennyire kicsinyel. – S ha nem is gyűlöl mindenkit, – ha nem is embergyűlölő, mindenesetre annyira fölényes, annyira fölötte áll mindannak, amit ábrázol, hogy alig vagyunk képesek elképzelni, hogy ki volt ő s kire haragudott? Egy-egy szó amely itatva van élettapasztalattal, egy-egy jelenet, amelynek szomorusága már-már lyrai: csak ezek sejttetnek valamit abból, hogy ő ki volt. – Lyrikus volt, – mégis, ez az érzés nem hagyja el az embert olvasása közben. – Desdemona beleszeret egy négerbe s már nem is gondolkodom felette, hogy míly különös maga ez a tény s míly merészség ezt egyszerüen mint tényt odaállítani. – Romeó és Julia véletlenség folytán pusztulnak el s erre a véletlenre azért volt szükség, mert akcióban kellett ábrázolni a szenvedély felemésztő tüzét, – s mert a darabot hamarosan be kellett fejezni, – nem lehetett tovább nyújtani.

 

A bölcs mindig szabad. Az érzékiség minden szabadságától megfosztja az embert. Az érzékiség örömei megállítanak fejlődésedben, – az öröm középszerűvé tesz.

 

Romantikus az ami lehetséges, de nem valószinű.

 

Vajjon igaz-e az, hogy az ifjuság tartalékerőket gyűjt a férfikorra? Nincs pazarlóbb kor az ifjuságénál…. mohó és pazarló egyszerre. Nem törődik azzal amit ad, csak azzal amit kap, s meggondolatlanul rohan tovább.

 

Milyen szegény kis Hamlet ez a Sasfiók.

 

Úgy látszik örökké egyedül kell majd élnem, mert elképzelhetetlen, hogy valaki ezt a gyötrődő és gyötrelmes lelket el tudja viselni.

 

Míly szörnyü ez a küzdelem anyámmal s hiába jegyzem fel magamnak százszor, hogy rajta változtatni nem lehet s hogy tehát bele kell tőrődni, bármit mond vagy tesz is, nem kell érzékenykedni vagy megsértődni…. Hiába parancsolom magamnak, hogy nem kell törődni avval, amivel muszáj törődni, hogy sulytalannak érezzem azt, ami sulyos. A legkiméletlenebb természet és nevelés örve alatt a legérzékenyebb pontokon sért állandóan. S azoknak a defektusa, akik közel állnak hozzánk sokkal izgatóbb, mint a világ butasága.

 

A zene csak érzést és hangulatot fejezhet ki, cselekményt nem, csak annak hangulatát vagy ritmusát, tempóját. Az tehát, hogy én felvágok egy könyvet, zeneileg nem ábrázolható. S ez az, amit sok operaszerző nem tud. Puccini egyik operájában azt éneklik: parancsol egy cigarettát? A zenei ábrázolás különben sem teszi rám a valódi zene hatását, – az igazi zene lyrai s ennélfogva az igazi zenei invenció a lyrai invenció. Az ábrázoló zenei ötletek művészi értéke másodlagos. – – – Nem egyszer gondolkodtam már felette, hogy mi pszichikai értéke van, hogy mennyiben fokozza a néző életörömét a drámák tragikuma? Hogy mért szeretik az emberek olyannyira azt, ami megrázza őket? Más magyarázatát nem tudom találni, mint azt, hogy az izgalom a pszichikumnak maga a változás: vagyis izgalom után a visszaszerzett nyugalom élvezetesebb.