Naplójegyzetek

[A Tűzben 1922–1923-ban, hat részben megjelent naplójegyzetek. A közölt szöveg az 1914–1916-os (első) naplófüzet és az 1914–1915-ös (16.) kisnapló bejegyzéseinek átdolgozása. A teljes kézirat fennmaradt.]

 

[1. rész]

Van olyan ember, akinek öröme, vagy bánata nem úgy nyilvánúl meg, hogy alkalmas volna a művésznek mintázásra…. Talán nem eléggé tipikus?… El tudom képzelni, hogy egyesek fájdalomkitörései nem indítanak meg senkit, – hogy a valóság gyakran rossz színészetnek bizonyúl…. Csak akinek a közléshez tehetsége van, az hathat embertársaira, – talán azt merném állítani, hogy csak a jó színész tudja, mi hat az emberekre…. Hogy van ez?

 

Egy idős asszony: – keres valamit, hogy haragudhassék…. A dühre, a kínzásra predesztinálva jár-kel a világban. – Üres az élete különben…. Keresi a haragot. – Egy délután unalmában így szólt cselédjéhez: – „Maga ezt eldobja? – Hogy szabad ezt eldobni? – Hát nem kár az ilyesmit eldobni? – Igazán, minden tettén meglátszik, hogy….” – S elkezdte.

 

Azt hiszed, hogy a dolgoknak céljuk van? – Napoleon élete: céltalan, önmagáért való ragyogás. – „Élsz, mint a virág a réten”…. – – Imádkozik öreg király-atyjáért, aki mindig, mint valami bálvány állt felette. – A királyi állásnak mindenkor volt valami misztikus tisztelete – a költők és vallások míly furcsán hódolnak e magasság előtt! – Shakespearenél csodálom példáúl: – királyai mind különb emberek az élők között, – valami velük született nagyobb arányúság megkülönbözteti őket a többitől…. – S az ó testamentum is úgy beszél a királyi munkáról, mint valamiről, ami nagyon tiszteletreméltó…. Jézus pedig így szólt: „Add meg a császárnak, ami a császáré”…. – Csodálkozom.

 

Furcsa testi érzés az én-érzés. – Ha kutatod, hogy ki benned az én, vagy a lélek, – rendesen a fejedben érzed és a mellkasodban… Úgy látszik, mintha ez volna a lélek lakó-területe benned. – Mégis csak fontos dolog a vagyon! – Hogy jól táplálhasd lelkedet marhahússal.

 

Álom: – azt álmodtam, hogy valakinek a temetésén vagyok – s túlozva fájdalmamat jobban sírtam, mint ahogy sírnom szükséges volt. – Furcsa ez az örök szinészet – ez az örök hazudozás.

 

Egy ember – (K-i), – aki szereti a rossz környezetet.

 

Gyakran észreveszem magamon, hogy kerülöm a fáradságot: – nem gondolok át mindent, hanem elhiszem másoknak, – egyszerűen átveszem a mások meggyőződését revizió nélkül…

 

Úgy látszik, minden emberi kapcsolat egyesülés, – a másik lényével való vegyülés…. A barátság is…. Furcsa, mennyire törekszik erre az emberi lélek….. – s mégis…. egy ellenállás is dolgozik benne….. Egy másik erő feszíti, hogy függetlenségre törekedjék, ne adja fel egészen önállóságát….

 

Ha nincs túlvilág: – nincs gyökered sehol…. Akkor – üres látványosságról van szó… Fény-tünemény vagy, – tünemény-csoport… S a tüneményeket nézed, melyek szemredőnyeid előtt lejátszódnak… A lét tehát: rövid káprázat, fény – rövid világosság…. A fájdalom azonban olyasmi, mely ellentmond ennek a felfogásnak…. Mintha erősebb kapcsolatok jele lenne….

 

Undorító polgárok: rettenetes, – mennyire élnek jogaikkal! – Nékik joguk van torkuk korlátlan használatára… – s elhízottan lármáznak – a tér teli van lényük emanációjával…. – s beleterpeszkednek más hallgatag ember idegeibe.

 

Egy utód intenzivebben magán hordja a szülők karakterét, mint ahol több gyerek van…. ahol megoszlik az öröklött anyag…. Valahogy az egyetlen gyerek nem látván saját lénye szunnyadó tulajdonságait testvéreiben megjelenűlni – magából pregnánsabban kiérleli… Nem látja énjét, – több hasonló példányban maga körűl….

 

Egy furcsa végrendelkezőre emlékezem vissza: – aki lovaira hagyott mindent…. Elmebajról beszéltek akkor…. Ez nem bizonyos… Azt azonban szinte bizonyossággal meg lehet állapítani, hogy nem volt boldog ember…

 

A nap rásüt mindenre, úgy ahogy van.

 

Szegényke, – míly szorgalmas buzgalommal kezdi! – Egész nap zongorázik, – este pedig kiűl a kivilágított balkonra és hangosan tanúl…. Mennyire sajnállak, kedves, – hogy majd meg kell törnöd…. S miután kétségbeestél, mindent abbahagytál: – majd új szorgalmat kell tanúlnod, – egy másikat… Tudni, hogy az egész, úgy, ahogy van nem ér semmit, hogy nem vagy kiválasztott s minden eddigitől különböző, – hogy nem egyedül teérted süt a nap: – s mégis dolgozni, – ez már nehezebb. – Lásd a nővérkéd már feladta individualitását: már nem azon gondolkodik, hogy ő…. Tizennyolc éves s már most becézi, szereti, gondozza leendő gyermekét – már el is határozta, hogy ő maga fogja táplálni, nem fogad dajkát…. míly szívesen oldódik fel lénye a végtelen megújulásban!…. Hát te mért nem tudod ezt – kislány?.… Mire ez a nagy szorgalom, kedves?… Azért én mégis csak téged szeretlek!

 

Szegény anyám: – „Addig vagy gazdag, míg gazdagságodat meg nem mutatod, míg azt meg nem ösmerik.… Ha megösmernek, – mindenedet kiadtad, – szegény vagy! – Amit nem ösmernek, az rejtelmes és nagy!…”

 

A spanyol táncokra emlékezem: – Alattomosak lehetnek ezek az amerikai spanyolok.… Az orra alatt halkan bőg gerjedelmében ez az iszonyú erejű állat…. Valami fenyegető van lassú mozdulataiban…. S míly sokáig ömlik ez a láva, – míly lassan s veszélyesen…. Nem könnyű érzelmesség…. Nem frivol bánat, – hanem sötét, fojtott bőgés…. a kéj-vágy szólama.… a bikáé.…

 

Furcsa élet! – A föld teli van élővel.… (Ez az óriási gömb csak azért lenne, hogy ezen a kis felületen lényeket hívjon az életre?) – Mindenesetre a felület nyüzsög. A szervetlennek minden atómja versenyez az életért.… – S furcsa. Bizonyos atóm-csoportok összeálltak – s mihelyt szervezetté lesznek, egy hatalmas együttes erőt hoznak létre, mely ezt a szervezetet védi.… Mintha a természet szándékait fejezné ki ez az erő: azt akarom, hogy ez a szervezet éljen!… Az összes sejtek az egész szolgálatában állanak.… Az együttműködés maga mestermű. – Hiszen lehetetlen, hogy e sejt-csoportok maguk alakúltak organizmussá a környezet behatása alatt, – gondolod magadban… A természet, – nyilván ezt akarta.… S mikor már ezt jól elképzelted, – arra gondolsz, hogy hát akkor hogy van az?.… Az organizmusba egyszerre csak beleékeli magát – egy másik csodálatos organizmus. Egy másik együtt működő sejt-csoport akaszkodik bele s nem azért, hogy engedelmesen szolgálatára legyen, hogy a természetnek kifejezett akaratát teljesítse, – hanem hogy elpusztítsa… Furcsa: hát ő benne is él egy másik Isten?… Egy másik akaratot hord magában, mely az ő életét hozta létre? Isten vigyáz a báránykára.… Az anya-birka óvja, becézi, – szép rétet talál a nap alatt, ahol legelészhet. Bundája védi a hideg ellen… Szóval az intenció úgy látszik, az, hogy éljen.… Ámde egy gondoskodó erő – ugyanilyen gonddal – farkasokat teremt az erdőn. S bacillusokat, melyek megöljék!…

 

Öreg költő gúnyolódva feddi barátját, aki öreg korára, lelkesedő kritikát írt róla: ő is könnyelmű aggastyán, te szószátyár, égbeugró…

 

Szökőkút: – boldog üdeség.… Hűsítő fürdő a szemnek.… Majolika gyermek gyümölcsös kosarat tart és mosolyog.… Rátűz az esti sugár, – színes és zöld reflexek játszanak rajta, a fákról ráeső fényfoltok.

 

Hadtestparancsnok egy interjúban: „jó viszonyban akarok lenni a polgársággal, – nem szeretem az ujságokat, – szeretem az ifjuságot.… – az asszonyokkal nem jó kikezdeni…..” – Mint egy isten, úgy szórja ítélete fényességét a világra…. Bezzeg, – láttam őt az utcán… Fess, magas ember s egy ifjú, szép felesége van….. Karonfogva mentek, – majd megálltak, tanakodtak… Egy ifjú tiszt ment arra és feszesen szalutált… A hölgy izgatottan és határozottan megfordúlt utána.… Már neki beszél és újra megfordúl, sőt – kikarol urából…. A tisztecske a hirdető-oszlopot nézegeti… S a tábornok a feszes gőg fenyegetésével fordúl most feléje.… Mire az ifjú megsemmisűlve eloldalog.… – Szereted az ifjúságot? – Mit ér az életed?.…

 

Berzsenyi: – ő a legkiválóbbak egyike a világirodalomban – számomra. – „Isten, kit a bölcs lángesze fel nem ér, – Csak titkon érző lelke ohajtva sejt…” (Ez az „ohajtva” – míly fájdalmasan szép!) – „Léted világít, mint az égő nap. – De szemünk bele nem tekinthet.” – (Míly nehézkesen dörgő ritmusa van ennek a hasonlatnak – s míly monumentálisan egyszerű!) – Vagy: „A csermely violás völgye nem illatoz – S partjait dúrva csalit fedi” – míly illatos, míly rajzosan szép, – míly pompás, dús frisseség!… Nagy költő! – – (Míly egyszerű és tökéletes hasonlat: épp azt nem láthatod, ki a fényt, meleget, életet adja, – épp azt kutatnod halálos veszély – de míly evidens, hogy van!…)

 

A nagy tehetség, a genialitás kísérője rendesen – nagy, beteges egoizmus… Egy dolognak él irgalmatlanúl – sem embert sem Istent nem ismer az ilyen – mellette élni martirium… S a martirium a céltalan életűek egyetlen menedéke… Igaz, hogy a genie bűnhődik: – az élet ezt az egyvonalúságot nem tűri: összezúzza őket a végén…. Feleség, gyerek végül is elmaradnak mellőle… „Túlenergikus szülők kezéből kicsúszik a gyerek”.… (E.)

 

[2. rész]

1916. dec. 8. – Egy lélek én – egészen egyedűl írok itt a lámpa fényénél. – Mindig, – örökké egyedűl. – A kényszerű magányt törvényemmé tettem, s szándékosan zárom el magam mindentől, ami élő.

 

Egy beteg asszony hallja, amint két kis lánya a túlsó szobában beszélget: ők meghalnak, ha anyuka meghal.… A beteg zokogni kezdett.

 

K. professzor: – Elfoglalt tekintet… – nincs egy fölösleges mozdulata. – Állandóan dolgozik: nem ér rá magával törődni, magával foglalkozni… Egész élete: tárgy-szeretet és nem önszeretet.… Ökonomia a beszédben, – mérséklet az indulatokban… Ez az élet természetesen hajlik a munka felé s nem a kényszer hajtotta. Az élet kívüle zajlik: – s ő mégis nyugodt. – Természetes feladatának is eleget tett: van családja – felesége, akit tisztel és szeret s szép gyermekei.

 

A zsidók szent jelet tesznek az ajtó-félfára: – itt zsidók laknak, – a szellemek ne háborgassanak! – Jó volna olyan port bevenni, mely Isten-hívővé tesz! – Csak nyugodt, életerős embereknek való a hitetlenség s nem izgatott kételkedőknek! – – Röfögés, ugatás, kukorékolás – szellemi hangok éjjel. – Árvíz kiöntötte a temetőt: – a halottak uszkálnak… (Éjszakai gondolatok.)

 

A szél hogy megbontja az emberek idegeit, – egész bolondok a szélben!

 

Egy fiatal hölgy hangosan nevet. – Úgy látszik: élet és élet mégis különböznek egymástól. – Most itt a velem szemben ülő koldusasszonyt figyelem: – az ő élete merő bánat.

 

Sétányon. – Egy öreg anyó: – egy verébbel beszélget, mely a fa lombjai közt csipog, – messziről dédelgeti, kedveskedik neki. – S egy másik furcsa öreg néne feketekeretes szemüveggel és karikával a kezében: – egy kis emberkét vár, az unokáját, aki bájos ügyetlenséggel végzi dolgát.

 

1916. december 10. – Hogy nevetek én magamon! – Hát igen: szeretek asszonyok szoknyája mellett űldögélni – s a mások családi életének erjedő melegségét szimatolgatom.… Kínálgatnak, melengetnek egy kicsikét.… – beszélnek bajaikról: – tanácsot is kérnek – bizony! S én komoly képet öltök vacsora közben – hech! Ein häuslich veranlagter junger Mann… – S aztán panaszkodom: csak úgy csurog a fájdalom mézgája: ein wahrer Pechhans ist er!… – szegény Nyavalya Péter!.… Mért nem akad már végre valaki, aki úgy kifiguráz, hogy megdöglöm bele! – S a furcsa pillantások amiket néha elviselek!… Hogy mért nem rúgok bele az arcába!… Ma is: a férj uram már sokallja egy kicsit látogatásaimat, – nem gyanakszik ugyan, mert tudja, hogy „tisztességes fiatal ember” vagyok…. de azért úgy nézett rám mégis, mint aki azt mondja: „a tolvajokra számítani kell!”…

 

Egy derék, széplelkű magánhivatalnok: – Egy családnál lakott tíz évig – amikor is véglegesen összevesztek…. A családanyával persze viszonya volt…. No de most aztán vége van! – Összepakkol, elmegy és másnap a fűszeresnél, akinél szerény vacsoráit szokta volt venni – elmondja a szakítás történetét…. Kipakkol.… hogy ez egy szajha tulajdonképen – egy „rossz nő!” – Skandalózus dolgokat! Volt gazdái nyomorúságáról, szegényes életéről, piszkos fehérneműiről…. – Aztán eltűnt.… De néhány nap múlva az asszony is elkezdte…. – Vásárlás után még tűnődve állott ott a helyén, – mintha nyomná valami a lelkét!… Egy pár szót arról mégiscsak kell szólni, – hogy már nem lakik ott…. S lassan belejött…. Hogy „a Willmuth úr már nem lakik nálam”…. A fűszeresné csodálkozott, mintha mit sem tudna a dologról.… S az asszony belemelegszik…. Szép fekete szemei tüzelnek, alakja előrehajlik…. Lázasan panaszkodik…. (Szegény!) Hogy már nem lehetett kitartani, – hogy az emeleten minden cseléddel kikezdett.… S ami a legnagyobb szégyen: – ugyanazon az emeleten lakik egy tanár, – író is amellett, – F. M. – s annak a süket cselédjéhez éjjel bezörgetett.… S a cseléd panaszra ment.… Az író nem szólt ugyan semmit – s épp oly udvariasan köszön, mint eddig, – de ez a szégyen! Röstelli magát végtelenűl! – Mert hiszen azt – hiszen azt mindenki tudja, hogy ők, sajnos, milyen viszonyban voltak… Az ő férje komisz, rossz hűtlen ember.… Egyszer aztán váratlanúl az asszony is elmaradt, – egy másik fűszereshez kezdett járni…. A magánhivatalnok visszaköltözött.…

 

Ablakból: – Őrjöngő kavargás, futó forgalom az alkonyodó utcán, – furcsa szinek – a visszaverődő fény félig alulról világítja meg a kavargó alakokat.

 

Mit tartasz furcsának?…. Mikor gyerek voltál, az apádtól megkérdezted: „Papa, – mi az?” – Ablak, fiam, – felelte apád. – „És minek az ablak?” – Azon megy be a fény, meg a levegő. – Hozzászoktál, – természetessé lett, – elfogadtad, átvetted a világot őseidtől. – Ha már most olyan építkezést mutatnának neked, amelynél a házakon nincs ablak, – furcsálnád s nem tartanád természetesnek…

 

Egy férfi, aki nagyon óvja az egészségét: – hálósapkát vesz fel…. beköti a nyakát kendővel, – a kabátját csak az ágyban veti le.… Mielőtt pedig lefekszik, előbb zsákot köt paplanjából… aztán borogatást vesz…. aztán felveszi rá a mellényét, kabátját.… – Meddig akarsz élni, te ostoba?

 

Diákok: – Az írásbeli érettségin hallom, hogy az egyik előrehajolva izgatottan súgja: – Add ide azt a vacakot… (a puskát értette a jó fiú.) – Milyen furcsa fajták vannak diákjaim között. A „rossz tanulók” egy fajtája ízléses és előkelő – undorodik a tülekedéstől, (ezért rossz tanuló) – inkább viseli az igazmondás következményeit – s bár kissé sunyi, – mégsem „komédiázik”.… Szereti a társát, aki mellette űl, a csendes, közepes „jó tanulót”, s jó pajtása.… Mennyivel szimpathikusabb ez az erősen törekvő, tűzzel-vassal előretörő ifjaknál… Van aztán egy másik fajta: – a jól öltözöttek. Hiúk, képzelgők, önhittek, előkelősködők, – kasztban élnek….

 

Egy tiszta lelkű kereskedő így szólt hozzám: – „Ó uram – én nem törekszem arra, hogy rendjel diszítse gomblyukam…. Mert, higgye meg, nincs nehezebb súly, mint a meg nem érdemelt rendjelé”.… (Nem kellene kivégeztetni?)

 

A gyűrűt a mosdóvízzel kiöntik a sárba: – örök motivum, falun.

 

Ha a természetben valami eltűnik: – valami gyomor elnyelte.

 

Kapzsi, irígy, rosszindulatú nyomorék: – a gyilkos néz ki rád merő tekintetéből. – Megölne, mert te – te egészséges veszed el tőle az életet… Veled hasonlítják őt össze. – Helytelenűl bánnak a jobb társaságban a nyomorékkal… „Gyengédek” – s nem éreztetnek vele semmit, – úgy bánnak vele, mint egy egészséges emberrel szokás… (Nem tehet róla!) – Olyannyira, hogy egy erősen sánta kislány végül is elhitte, hogy az ő testi hibája nem is olyan nagy hiba.… S a körülötte fülledt légkörben tobzódó szerelmi láz rá is átragadt.… Szerelmes lett – s várt. – A fivérei különben is a szemeláttára kergették a nőket, – édelegtek velök…. Egy „szamaritánus” ifjú pedig annyira ment, hogy udvarolni kezdett a kis „betegnek”.… (Azért tette, hogy a leány csalódása teljes legyen – hogy eszébe se jusson nyomorúsága – hogy eloszlassa utolsó kételyeit. – S ezenfelül: – egy kicsit kísérletezett is – játszadozott unalmában….) – S a kislány persze beleszeretett. Az ifjú pedig megijedvén e komoly következményektől, ott hagyta. – Szerencsétlen volt, öngyilkosságra gondolt. – Egyszer aztán elpanaszolta nékem bánatát. – Ekkor megmondtam néki egészen nyugodtan: – nyomorék, – mire gondol? Oly természetesen beszél a mások szerelme után a magáéról…. Rosszúl készűlt el az életre, – mert rosszúl készítették elő….. Nehéz ugyan, – de le kell mondani! S dolgozni kell!.… Elvégre az aszkéta-életre mások is rákényszerülnek…. S a lemondásra nevelni – ez néha mégiscsak okos és indokolt.…

 

Mégis fel kell írnom. – Anyám halála után meglepő dolog történt velem. Bementem az egyik osztályba és véletlenűl – a diákok arcát figyelve elmondtam legfontosabb családi körülményeiket: – hogy mi az apjuk foglalkozása, hány testvérük van – az apjuk, anyjuk milyen természetű.… Ijesztő volt. – Ugyanez folytatódott s még fejlődött. Később egész mulatság lett: a villamoson mentem és mulattam vele: kitaláltam útitársaim élete körülményeit…. Pszichikum: – nagy bátorság kell hozzá, olyan érzés, mint hazard játékot játszani.… „Szerencsém lesz – el fogom találni!” – érzi az ember – s olyanokat mond, hogy beleszédűl – s csak mikor kiderűl, hogy igazat mondott, – döbben meg nagyon. – Erősen kell figyelni – s abban a pillanatban, mikor először látom az új arcot.… Valami emlékek ébrednek bennem, hogy effélét már láttam – s így meg így jártam véle…. Ezek az emlékek azonban nem jutnak el a tudatig – s ezért érzi az ember, hogy tulajdonképen csal!… Néha pedig azt érzi, hogy közhelyeket mond – hogy ezt mindenki meg tudná mondani. – Hát kétségtelen: – sok emberrel volt már dolgom életemben s főleg sok gyerekkel – évenkint ötszáz diákom is volt…. S a szemem ezelőtt is élesen figyelt…. Az is bizonyos, hogy a természet megismétli magát: – tipusokat hoz létre…. Az első padban rendesen egy beteges külsejű, nagy szorgalmú, szemüveges fiú szokott űlni – karakter.… Jobb oldalt hátul, az ablak mellett egy cipó-fejű, vörös, röhögős, hosszú gyerekre vagyok elkészűlve.… – nem egyszer annyira meg voltam már lepve – ez ismétlődések által, hogy meg kellett kérdeznem egyiktől-másiktól, nem volt-e már évek előtt növendékem?.…

 

Szóval: – már sokat tudok – s emlékezőképességem kitűnő! – S aztán: eddig is megesett már velem, hogy valaki az első pillanatban ellenszenvesnek tűnt.… Ámde: megmagyarázták, hogy tévedek s én feladtam „elfogúltságomat”.… S néhány év múlva, – tapasztalatok után jöttem rá, mennyire helyes volt első impresszióm. – Vagyis: a szervezet mindenről értesűl, az kétségtelen, – mindenki érzi, kicsoda a másik: – s érzését úgy nevezi, hogy szimpathia, vagy antipathia.… Vannak azonban emberek, akik megtanúlták: – figyelni tudnak titkos rezzenéseikre… s főként – akik megtanúlták, hogy el kell hinni azt, amit észrevettünk…. Mert a tapasztalt érzékek jobban dolgoznak, mint az értelem, – megbízhatóbbak…. S én most már teljesen rábízom magam idegeim szeizmografjára…. Hidegen és illuziótlanul látok, – illetve csak az illuminál ma már, ami valóban értékes.

 

[3. rész]

Karcsú kölyök, – vékony, szép fiú, – olyan, akit „erős hímnek” szokás nevezni…. Megfigyeltem, mikor egyszer szenvedélyesen udvarolt…. Egy padon űlt, egészen elmerűlve…. S bandzsított az izgalomtól….

 

Míg hozzászokol ehhez a világhoz, míg megtanúlod milyen, már éppen menned is kell.

 

Az a végtelen türelem, amelylyel egy ló áll és vár. – Mit vár?

 

Unalom a pokolban: – egyenletesen forró padon űl. – A szemei kidüllednek s a rettenetes unalom görcse az arcán.

 

Lustaság: nyitott szemére darázs repűl. – Oly lustán keveri főztjét, hogy közben odaég.

 

Részeg: „Ha sétálni, mulatozni akarsz, – menj az én feleségemmel”.…

 

Egy régi jegyzet: – Misztikus a kettőnk magánya anyámmal; – mindig magányosak, egymásra utaltak, sosem növekedünk meg.… (Szegény!)

 

Különös beszélgetést hallgattam ki véletlenűl. – Egy lámpaoszlop mellett ácsorogtam, – este volt. – Egy gyászruhás nő épp abban a pillanatban ért oda, mikor valaki megszólította. – Utánuk mentem. Ő a nővére temetéséről jön…. S míg meséli sírva fakad…. Aztán elcsendesedik – s ők megállnak.… Panaszkodik, hogy ő támolyog a gyöngeségtől… A férfi felfogja s ő hagyja. – Nyílvánvaló volt: a nő is kereste a kalandot. – Aztán beszéd-töredékeket fogtam fel. – Mért jött gyalog? – kérdezi a férfi. – Van pénzem, van pénzem, – hadarja s már kacag, – csak spórolok vele.… Abban a percben értek egy lámpa alá s én megnéztem: kidülledő, őrűlt szemek…. Megrázott a borzalom. – Aztán összekaroltak s már bízalmasan, halkan beszélgettek. – Még annyit hallottam, mikor a nő negédesen megjegyezte: – Talán csak akad olyan bolond, aki elvesz…. Harminc éves vagyok..…

 

A múlt biztos és erős: – tragikus, mert nem vitázhatsz vele többé. – S amint alattomosan csúsznak a pillanatok – érzed: hogy lassan biztossá válik az, ami bizonytalan jövőként libegett előtted – s mint jelen úgyszólván elviselhetetlen…

 

Szülők szemei: – már komolyak s kedvetlenűl, fáradtan nézik a gyerekek viháncolását. Már megviselten: – nékik ez csak emlék…

 

Jó ember volt: – s megkapta megérdemelt bűntetését, – meghalt. – Mert olyat nem tudok, aki büntetést ne érdemelne.

 

Epilepsia: – absentia Domini. – Levette róla az Isten a tekintetét.

 

Természetesen élni: – ez talán a legtöbb, – lehet. – Bár: én már a szerelemről szóló himnuszt jobban szeretem, mint magát a szerelmet… S mégis, néha úgy érzem: – egy meleg kis test az ember mellett: – ez minden, amit az ember kaphat… Ez az állandóság illuziója: – s az illuzió talán mégiscsak minden!…..

 

Lady Makbeth: – ő elfojt, tehát megőrül… Makbeth kitombolja magát, – tehát ép marad. – Nagy dolog a közlés! – nem kicsinyes vágy, hanem egyik legfőbb aktorod emberi lélek! Szelep, – melyen a feszülő gőz kimegy. – Mért vallanak a gonosztevők, – hogy megkönnyebbűljenek?

 

Feleségemnek ezt a naplót egyszer majd csak odaadom olvasni: – s ő majd rövidesen leteszi, – érdektelenűl, elfáradva… nem vesz fáradságot, hogy megismerjen engem… Aztán kedvetlenűl majd újra előveszi – kedvetlenségemre…

 

Az élet változata, – az érzés változata.

 

Orvoskodik: – s nem ért semmihez, – különben sincs még készen – huszonhat éves korában. – Egy nap felöltözik feketébe s azt mondja családjának, hogy vizsgázni megy,… kiderűl, – az egyik nagynénje rájön, hogy humbug volt az egész… de hallgat róla, nem leplezi le – s ő megadással hálás érte… „A Zseni megkönyörűlt rajtam s nem árúlt el…” – meséli valakinek. (Ez már egy kis züllés.) – Különben szeret nők körűl szorgoskodni, – szereti felsegíteni a sáljukat, – gardírozza őket… – szóval mindazt ambicióval műveli, amit én fél óra alatt megúnok. – Eszes ember és ízléses, – de ezenfelűl finomkodó. – Zsidó „patricius”-családból való, – az apja megyei főorvos volt – s a dzsentri-élet gőze megütötte az orrát.… Szeret jelentőségteljesen ránézni az emberre, – különben is a „gesztusok” barátja. – Finoman gyöngyözik ajkáról a beszéd. – Csúnya arc: – s ezt igen fájlalja, – legfőbb keserűsége, hogy nem daliának született, – akinek „kitárúl az élet”.… – Néha fehér arccal ott áll az ablak mellett – semmittevőn: – újra mérlegeli az életét.… – Rossz ember: teljesen érzésképtelen. – Azok közé tartozik, akiknek minden idejükre, pénzükre, energiájukra maguknak van szükségük… – Esztéta lélek – szépen élni, – előkelő pózokat elsajátítani: – nem ember! Tükör előtt betanúlt egy meleg és szomorún szelíd tekintetet – s evvel szédíti az embereket. – Nyugodt arc, – elég biztos modor (nem igen lehet kihozni szelíd, bánatos nyugalmából) – nagy fölény…. Ha szólsz hozzá, nem igen néz fel ujságából s úgy felel…. Hallgat: nem igen mond olyat, ami érdekes…. Ha nálad lakik: nem becsüli meg magát, – rendetlen, gondatlan s széjjel hagy mindent… Ha van öt forintja: kocsiba űl, – mert ő „úr akar lenni”.… Szivesen elaltatja lelkiismeretfurdalásait – s hamarosan nagyralátó álmokat sződös… Nem érdeklődik mások dolga iránt – s ez az embereket igen felizgatja.…

 

Mílyen könnyű a pénz – és milyen nehéz a szegények bánata!

 

Beszélgetés a körúton: – „Ezerkétszáz koronát egy sírkőért?… Ezt a mi drága jó apánk még a sírban sem akarja”… (Tipikusan szemita hang: állati szeretet – s amellett egy kis számadás.) – Egy anyóka, aki a gazdagok sírjairól koszorút lop a fia sírjára.

 

Egy jó gazda álma: – Azt álmodta, hogy borús volt az éjszaka…. De nemsokára kibújt a hold – s csattogott fészkén a fülemile: énekelt álmában. – Megint elborúlt: – s a fülemile elhallgatott. – Megint jön a nagy hold: újra dalol. – Ám egy ragadozó jön nemsokára a kertbe és vijjog. – A gazda kiment puskával a kertbe, mert féltette a fülemiléket és lesbe egy fa mellé állt.

 

Két leány sétál együtt – egy hét előtt megölték szobaasszonyukat, egy öreg anyót. – Róza, – szólt az egyik, – oly borzasztó álmom volt! Zöld fűben sétáltam, maga pedig kaszával elvágta a lábomat. – Maga bizonyára elárúlt engem. – A másik válaszolt: – ne adjon semmit az álomra, mert, ha nem alszunk, nem álmodunk… Szólt s két nap múlva feladta cinkostársát, hogy a maga helyzetét javítsa.

 

Öreg anyó:… „Akkor pedig egy szalmaszál nyúlt be a kulcslyukon”.… hamar levágják – s íme valaki kiált odakinn – egy asszony… aztán zokog. Hát: a szalmaszál – a boszorkány karja volt..… közben, amíg a halottat őrzik – egyszercsak a halott lelke egy nagy bornyú képében feláll és benéz az ablakon… Akkor üldözni kezdik: – menekűl s a temetőben eltűnik….. Aztán – a fahasáb jajgatva kezd égni a tűzben – a lélek ide menekűlt… – – Az unokái körülötte űlnek s borzongva, boldogan hallgatják. – Este van. – Az ember szeret borzongani, – keresi: – a veszély szelétől az élet öröme fellángol parazsán. – Bizalmasak – s az anyó úgy beszél babonáiról, mint bízalmas tényekről… Ő ezt már rég tudja, őrzi – csak nem beszél róla mindennap – csak este s csak azoknak, akiket szeret.

 

Másodvirágzás: – Az öregek arca megtelik – kisimúlnak a ráncok… A férfi hangja édeskés – s ismét igen gyengéd öregedő feleségével…. Az arcukon egy furcsa pirosas kolorit…. S a kézfogásuk lágy és elomló – nézésük kicsit tüzes, kicsit szégyenlős:… Az asszony leányával együtt másállapotban van – s férje az öreg gavallér totyakos lábaival újra elkezdi a régi sürgést-forgást.… Míly megható: – Az élet elillan!

 

Szürke sörényű, fekete lovak.… Férfias eleganciával öltözött dámák hajtanak….. Egy tökéletes öltözékű fiatal mágnás ellágyúlt vonásokkal szürcsöl valamit a Park-klubb ablakában… – Egy hölgy elhajtat, – s megigazítja kocsitakaróját, aztán egyik ujjára hajtja fínom fejét.…

 

Hiába minden kiválóság: – semmivel telik az élete. – Üresen, unalmasan telnek napjai.

 

A természet összes erőinek felhasználásával, – minden teret betölt és nyüzsög: élet.

 

Egy hang az utcán: – „Milyen szép ez a várostól.… igazán jótétemény, – gondoskodik a szegény népről, – padokat állíttat”… (Szegény! – Kevés jótéteményhez szoktatták!)

 

Egy gazdag ember széles ereszszel építteti házát, hogy esőben a szegények meghúzódhassanak alatta.

 

Egy alak: – Nem végezte el a gimnáziumot – a nyolcadikban kimaradt.… Leckéket adott és mocskos korcsmákban, kávémérésekben élt.…Társasága: – egy Krisztus-szakállú, züllött festő, aki a korcsma vendégeinek „dolgozik”… s egy másik festő, akinek paralysis tremense van már… egy fiatal ember, akinek „mindig van pénze”.… – Szegény nagy ambicióval kezdte, – eszes ember volt, szeretett „szónokolni” s nem tudta biztosan, író lesz-e belőle, vagy politikus… Mikor én utoljára láttam, egy kűlvárosi korcsmai asztaltársaságnak, a Lakatos Miklós-asztaltársaságnak, volt a titkára.… Dolgom volt vele: tanítványt akartam néki ajánlani s felkerestem korcsmájában.… Háttal állt felém, egy korsó sör a kezében, – s egy nagy társaságnak „szónokolt”.… Tompúlt sörarcok.… Mellette egy deformált termet, egy irtózatosan csúnya, unatkozó nő.… iparosnép… Épp egy emelkedettebb fordulatnál tartott: – „még pedig azért”… – s a tükörből jelentőségteljesen rám nézett… (Gomblyukában piros szekfű.) Aztán odajött hozzám s a dicsőség bizonyos öntudatával beszélgetett velem.

 

Egy asszony, – aki igen barátságos a szép nőkkel, – akikről tudja, hogy tetszenek a férjének – s akikkel őt csalja.…

 

Egy kéjenc dáma, – aki feltűnően szereti az „okos, kis fiúkat”, – valami beteges rajongással dédelgeti őket, – ölébe veszi és könnyezik.… mennyi titok!.… Mennyi szomorúság!

 

Hogy pártfogolják egymást a nők szerelmi ügyeikben!… Mihelyt szerelemről van szó – ellágyúlnak a vonások – s nyitva a szív!

 

Egy borotvált, kövér, pipás alak: – bejárta a világot, – de semmire se vitte. – Iparos-legény volt, de zsidó lévén „inkább a művészetek vonzották” – s nem tudott megmaradni sehol.…Végül kávéházi alak lett, – félművelt, keserű ember, tudákos, kenetes beszédű – s a szemében valami keserű fény.… Aztán elmaradt a kávéházakból is.… Kiderűlt, hogy egy szegény pária mellé csatlakozott… Egy füstölthús-áruda tulajdonosnője, – öregedő leány „megnyerte tetszését”..… S most ott üldögél az örök here, – s az asszony küldözgeti: „hozzál bort”.… – „hozzál almát”.… – s amellett büszke litterátus férjére… „A férjem nem közönséges műveltségű ember”.… S ott, savanyú halak, kenyér, liptói turó árnyékában éldegélnek együtt, várván örökkévalóságukat.

 

A halál csak jó lehet: – mert szenvedés előzi meg, – ki kell érdemelni.

 

[4. rész]

Az érzések vulkanikus, eruptiv kitörések.

 

Öreg, szakállas cigarettás, aki kényeskedve fújja a füstöt szakállas szájából.

 

Zsidó könyörgés a középkorból, – (én csináltam): – Zsidók pártfogói, – nemes fejedelmek! – Ne engedjétek, hogy a csőcselék ránk rontson, – de rendeljétek el, hogy lángok csapjanak rájuk hátulról… – Ti aranyba öltözöttek! Könyörűljetek a feketébe öltözött zsidókon! – Ti ragyogók! Legyetek jók a szomorúakkal!

 

Nagy temetés: – A hídakat fekete zászlókkal ékíték, – s a folyót, mely az ország ere s arra kanyarog: – gyászba boríták – s mindenféle futárokkal küldték a gyászos üdvözletet! – Aztán: papok csoszogtak az üres folyosókon, – vánszorgó lépések voltak hallhatók az éjszakában… Megkondúl az érc is, – jelt ad, – búcsúzik halott urától…. S fekete baldachin alatt ott nyugszik büszkén a halott a bárkán – s a bárka nemsokára lassan elindúl a fekete folyamon: – orrában nagy ezüst kereszttel… – A parasztok pedig ott térdelnek a parton gyertyával kezökben – s a pap megáldja a távozót… – Fergeteg indúl. – Temetés jégesőben.… Kopog a jég a baldachin tetején s nemsokára szürke, nehéz réteg rakódik reá.… Egy gyönyörű lovas repűl ezalatt az országúton feketébe öltözötten, – ő a menet híradója.… S az uralkodó gróf neje ott áll fiával a legfelsőbb lépcsőfokon, – fogadja a híradást s egy magas, szabad, büszke: „köszönöm!” hangzik el ívelt ajkairól.… A szép lovas tajtékzó lova nyakát veregeti, meghajszolt életére gondol – s aztán, mint egy felhőre, gyújt rá egy cigarettára. – Később, mikor megérkezik a bárka: – ott állanak mellette a halott anyja és nővérei s pénzről beszélgetnek… A lelke pedig repűl ezalatt fénylő szelekkel – az Isten nézi amint száll felé.… S már a túlvilág hegyei látszanak.… Ámde ő még egyszer visszanéz: – s érzi, ha most visszamenne, anyja és nővérei gúnyolnák a visszatértét.… s amíg ezen mereng: egy mocsárba esik – de felvergődik onnan is – s repűl a végtelen felé… (Studium.)

 

Két fiú, beteg atyjuk mellett virrasztók, kóstolgatják az aszú bort, jó lesz-e az öregnek, – s egy irtózatos mohóság sodra kapja el őket. – Kiiszszák az egészet, – részegek, duhajok lesznek tőle: – a szemek gyűlölködőn csillanak az ágy felé… (Egészen biztos, hogy gyilkos gondolatok suhannak el lelkük sötétjében.) Aztán boldog felszabadulással ott hagyják sorsára az öreget és az utcán énekelnek.… Nőkről való fantáziák kápráznak szemeik előtt.… S mire visszajönnek, az öreg úr már halott.

 

Olaszország: – csendes virágos az utca.… Kalitkák az erkélyeken.… Egy gyereksereg hangos lármája veri fel a csendet.… Ők kalózok… Meg-meg állanak tanácskozni, – aztán felrebbennek, nekiiramodnak, mint a madársereg.… Boldogan legelésznek a tavaszi napfényben.… Egy erkély előtt megállanak s felkiáltoznak egy papagájnak, mely felelget nekik… Egy kis kápolna előtt pedig nagy tömeg imádkozik… (Képzelet.)

 

Öröm: – a végsőkig felfokozott vágy, – a vágy intenziv perce.… – Mert nem hiszem, hogy volna kielégülés! – Ne tetézd örömeidet, – ne halmozd egyiket a másikra: légy mértékletes. – Tanács az ifjúságnak: – ha letetted a szigorlatot, ne menj utána bordélyba.

 

Egy furcsa teremtés: – kilenc éves korában már érett nő volt.… – s azóta folytonos izgalomban él. – Gyönyörű dekadens vonások: sáppadtság, egy igen finom lehelletszerű pírral, – olyan, mint egy beteg angyal, – aranyrozsdás, dús haja… Orra sáppadt és gyöngyöző: – kissé a halottak merevségére emékeztet.… Beszél – beszél! – Kifecseg mindent.… „Apácska parázna,” – mondja oly természetességgel, mint az angyalok. – „Annus, a húgom, szintén.” – Beszél, – pedig alig tud néhány szót, – egész szókincse a szerelmi dolgok köréből való… Csak ezt és csak erről! – Egyes magyar szavakat meg sem ért, – azt mondtam neki, hogy „remek” – s nem tudta, mi az!… „Nem értem a szavakat” – mondta. – Szerelmi dolgokban aztán egész a tökéletességig ravaszodott, finomodott… egy szerelmi ideg az egész… egy nagy csókoló száj… a szaporaság protozoája… Írni alig tud: – oly primitivek betűi, mint egy szakácsnőéi.… S vőlegénye, egy komoly, nyugodt, okos orvos, – szenvedve szereti, – az érzékei kötve vannak: – sírva fakad, ha egy ilyen primitiv ákom-bákomos levelet kap tőle… – S ő kibeszél mindent és mindenkit… – néha aztán megbánja és visszavonja az egészet… Invertál: – egész regényeket beszél el másokról s kiderűl, hogy saját ügyeit szellőzteti eképen… Egy nemes úrfiról beszél, aki megejtett egy úrilányt, – s kiderűl, hogy saját történetét mondta el benne… S egy kokott temperamentuma lobog gyenge kis testében.… Kiadja barátnőit: – F. Katóról és ötven kolozsvári úrilányról kompromittáló történeteket mesél.… S amellett oly ártatlanúl tud nézni… Oltárkép lehetne, liliommal a kezében, – s hogy ágál gyenge hangocskájával: – hogy perorál az ágyban betegen: védi magát, – sír és megbánja vallomásait, – gyenge, karcsú alakja könnyedén hajladoz… Aztán elmond egy hosszú történetet.… Míly boldog, míly határtalanúl boldog volt ő egyszer a tengerparton: – hogy szeretett ott egy „báró-fiút”… – S hogy hogyan történt: ő éppen csipkeruhában sétált, – mikor először látták egymást.… „Pedig anya hányszor mondta, hogy csipkében ne mutatkozzam férfi előtt, – mert attól megbolondúlnak”.…

 

Egy kislány a rosszak és ízlésesek típusából, azok közűl, akik rosszak és választékosak, – nem emberségesek, hanem hiú finomkodók…

 

Tudja, hogy nincs igazság, – mégis görcsösen ragaszkodik látszatához, – e fantomhoz: egyetlen támasztéka…

 

Fogoly madár: kihúzgálja tollait.… (Míly megható!)

 

Fergeteg – őrült gomolyag az egész! Vérző, fájó idegek örjöngése! – Egy medikus beugrott a Dunába: – mert szerelme mással édelgett. – Egy orvos, aki sír, ha menyasszonya firkája kezéhez jut, – s a menyasszony itt a szanatórium orvosaival kezd… s egy másik, aki majd meghalt érte való bánatában… S én, – már szintén nyögtem egy kicsit, – ki tudja míly fölényes mozdulattal tért valaki napirendre „halhatatlan szerelmem” bánatán.… S a szanatóriumban van egy deliriumos, – aki alkoholista lett, mert felesége a nyelvmesterekkel hancúrozott ágyán.… Láncban öljük egymást.…

 

Egy régi hajó-út: – Únott kedvű gavallérok… – Két cipó a hajós asztalán – Könnyű szél, – világos szinek. – Egy terhes fiatal asszony sétál a fedélzeten – szemei rémültek, – mintha azt mondaná: – „Nékem minden nap – új rémület!” – Egy száraz kedélyű hölgy pipeskedik – s hallom: „Én olyan huncut vagyok néha, – mondja, – nekem hangulataim vannak, – …én néha olyan vagyok, mint egy kis ördög!”… Előttünk egy távoli szigeten vihar van… Távcsövön át látom: egy vadászruhás fiatalember rózsákat hajít az ablakon át valakinek…. Aztán befutunk mi is a fergetegbe: – míly boldogság is pihenő embernek a vihar – jégeső!

 

X. az ifjúságról: – „Az ifjúság legyen mértékletes, egyszerű és józan, – fájdalom, hogy íly hóbortos és fenhéjázó.”

 

Egy vak árus az utcán: – magában káromkodik: „A másik minden szemetet elad – én meg nem tudom eladni, – a tűz vesse fel!”

 

A szélütött méltóságos, nyugodt pillantása: tűri az élete nyomorúságát és fésűvel házal.

 

Iránytalan vagyok – tanácstalanúl állok az élettel szemben. – Rengeteg fáradságok emléke – folytonos fáradtságoké: – az életem emléke. – S mindent felégettem magam körűl. – Tengere a melancholiának! – már mögöttem!…

 

Egy kocsis: – megkérdezem, hogy hívják a lovát. – „A lovamat úgy hívják, mint az anyámat: Fáni!” – feleli.

 

[5. rész]

Vannak bogyók, melyek szépek és csábítanak – kedvessé teszik fajukat s így terjeszkednek… s vannak boszulók, melyek óvják létüket, nem áldozzák fel magukat – s ha csábítanak is: csak azért teszik, hogy megöljék a támadót.

 

Aki gazdagodik, el is komolyodik.

 

Ki az a bölcs, aki kiigazodik? – Ki korán kel, aranyat lel, – mondja a népbölcsesség. S ezzel majdnem szemben: lassan járj, tovább érsz. – De össze lehetne állítani egymással homlokegyenest ellenkező tételekből egy egész bibliát azok számára, akik jól akarják érezni magukat.

 

Egy öreg cirkuszos: – Beteg, benn van egy szanatóriumban. – Nincs egyetlen ép izülete, ki vannak ficamítva tagjai. – Csak akkor nincsenek fájdalmai, ha egy lábon állva guggol, – ott gubbaszt tehát a szoba sarkában egy széken lábujjhegyen, s a másik lábát maga elé nyújtja.… Valóságos mutatvány. Olyan mint egy öreg madár. Mint hírlik, nagy asszonyhajhász volt… Van egy embere, egy mindenese, a Prakovszky, aki ápolja, gondját viseli már harminc éve… A fia mindennap szamárfogaton bejön meglátogatni az öreget, s forrón szájon csókolja… Egészen különös helyen laknak. – A cirkusz mögött van egy üvegházszerű épület, teli mindenféle kellékekkel: ponyvákkal, cifra lószerszámmal, ugró-karikákkal, – itt laknak nagy kutyák között… – egy öreg jegesmedvével és egészen apró, fitos madarakkal.

 

Egy asszony: – a barátnők arra valók, hogy részvéttel legyenek az ember iránt s ha erre módjuk van, jól érzik magukat. Barátainak az ember mindig csak panaszkodjék és sose dicsekedjék.

 

Két nővér: – Az idősebbik hallgatag, a fiatalabb hangos. – Az idősebb fél férjhez menni, – hátha a fiatalabb jobb parthiet fog csinálni, mint ő. – A fiatal pedig már szeretné, ha a nővére férjhez menne: – szeretne még otthon egy kicsit „egyedül uralkodni”. – A világban míly könnyű nevetni!

 

Zápor: nehéz kocsik esőben. – Emberek az ablaknál.… rohanó csoportok.… fekete kapucnis, magas délceg őrök.… Furcsa, hogy némelyik erő kisugárzik, különválik az anyagtól, – villamosság.

 

Megváltoznod többé nem lehet. – Ha holnap megmutatnád az embereknek komor, igazi arcod: – csodálkozva néznének rád s számonkérnék tőled a tegnapot. Sok idő telik, míg az ember ráeszmél egyénisége jogára, – míg megtanúlja, hogy merjen élni köztük: hogy nem kell folyton alkalmazkodnia.

 

A futó idő – minden gondolatra ráébreszt.

 

Eszter, Judit, – míly hideg nevek ezek. – Lehet, hogy a név befolyásolja később az életben való magatartást.

 

Egy asszony az utcán kacag: – Hja, magának jó ura van, nem hagyja aludni!

 

Egy szeszélyes menyasszony: – Vőlegénye, – egy kövér, fekete úr – majd kicsattan, úgy fűlik, – mindenáron krémmel, habbal szeretné tömni, s a szemei ragyognak a kínálás élvezetétől. – A lányt egyszerre iszonyú undor fogja el s valami keserves nyugalommal önti ki a földre csészéit.

 

Egy elnyomott, szenvedő, becstelen életű ember egyszer csak felemeli a fejét s így gondolkodik: – „Ha az Isten el is temetett engem, – még élek!” – E szavaktól aztán megmámorosodik, – s a könnyei megerednek.

 

A bíró leűl székébe: – én vagyok a szűrő, melyen át az igazság szüremlik! Halálos ítélet: – az ember dolga felejteni! Hogy bűnt követett el, az már elmúlt! Nem szabad konszerválnunk a deliktumot a megtorlás napjáig, – a haragnak addig enyhűlnie kell bennünk, – s ha egyebet mutatunk, hazudunk. És: nem szabad példát adnunk és ugyanazt a bűntényt hivatalból elkövetnünk. – Az elitéltet sajnálom, amit elkövetett jóvátehetetlen múlt – az ő korai halála pedig a jövő, amit módunkban volna befolyásolni. – „Dicsekvő emberek voltak”, – mondta a gyilkos megvetőn azokról, akiket megölt. – A tett előtt a söntésben űldögélt, megszelt egy sonkát és vacsorázott.

 

Alvó a villamoson: – egy urasági inas, óvatosan átlépi lábait, egy szegény öreg asszony suttog mellette, hogy fel ne ébressze. – Jön egy elegáns ficsúr és meglöki. – „Die Menschen muss man knechten, dass sie barmherzig werden!” – mondta szegény anyám.

 

Nyári vasárnap délután: – a házban teljes csend van.… Egy öreg asszony zöldbabot szemelget.… Egy kiáltás hallik s becsapódik valami ajtó. – Egy fiatal pár pedig ünneplőben sétálni indúl. A szemek ragyognak: – nékik még sokat ígér az este.

 

Ha felébrednének a kiválóságok: – az emberek még annyit sem adnának nekik, hogy rendesen megéljenek. Az ember éhes és gyűlöli élő vágytársait. Csak a szobrára! Szóval: – minden jól van úgy, ahogy a természet befejezi.

 

Az asszonyok hangosan sírnak az ismeretlen arató temetésén, akit kivetett a Szamos. – „Jól esik néha sírni, – szegény férjemre gondolok!” – mondja az egyik. S míly megrázó: – a szegény, ismeretlen halottak temetésén más az ének: – „Mért hagytál el Istenem!” – S a gyógyszerész a téren a költő szobránál ácsorog.

 

Egy ifjú: – Néha eltűnik s hetekig nem látják. – Egyszer aztán megjön, lerongyolódva, piszkosan, sebekkel fején, karján. Hol volt, merre járt, már nem is kérdezik, mert ő úgyis hallgat… Rendesen úgy, ahogy van, leűl a zongorához, a billentyűre teszi borospoharát s egész délután játszik magának.

 

Egy szomorú ember: – „Árva gyerek voltam”… (Ötvenkét éves – s még most is ezt siratja.) – „S ha nagyon szeretnek valahol, onnan elmegyek, nem vagyok hozzászokva, – azt hiszem gúnyolnak.… De azért nem mondhatom, hogy sokat gondolok a szerencsétlen évekre – jobb is, – feledékeny lettem, melancholikus s a sok nehéz év okozta talán, hogy valami kiesett belőlem, valami hiányzik még akkor is, ha vídám vagyok… No de mindegy! Az ember nem azért van, hogy elgondolkodjék és szomorkodjék, hanem, hogy kűzdjön”.…

 

Ölelkező pár a sötét ligetben… Egy szenvedélyes női hang: – „Mit csinálsz velem – mondd, mit csinálsz velem?”

 

Mikor ő született, a testvére már tíz éves volt.… Meg akarta őt ölni féltékeny dühében, mint szülői mesélték később: a cipőhúzóval akarta fejbevágni s akkor a fiút oly irtózatosan megverték, hogy beteg lett bele… – Aztán fivérét beadták a városba kovácsinasnak, – csak ritkán látták egymást – (azóta is ha megjött és meglátta őt: elborúlt a tekintete), s később sem érintkeztek soha… Most a bátyja ötven éves… s a napokban egyszerre, váratlanúl egy hosszú levelet kapott tőle, amelyben értésére adja, hogy végre most, huszonöt évi házasság után fia született s kérve kéri, könyörög öccsének, vállalná el a keresztapaságot, s igen áradozott boldogságában… Ő válaszolt neki, de a bátyja azóta sem jelentkezett többé.

 

„Hohó barátom, ne csodálkozzék akkor!… Maga még tizenegykor is dolgozik?… Én pontban tízkor lehúnyom a balszemem, s már csak a jobb van ébren, úgy ám! – S a fiam is, – pedig az nagy betyár! Kilenc órakor elfelejti milyen tisztelettel kell adóznia szülőinek s a hátsórészét fordítja felénk!”… – szól és kéjesen nyujtózik családi boldogságában.

 

Középkor: – Kard a hölgyek lépcsőjén.

 

Egy tapasztalt anya – egy másik anyához: – Nem engedem a kislányomat a fiával játszani…. Egy szőkét meg egy barnát ne eresszen össze… Az veszélyes! – S egy nevelőnő sohaja a másik padon: – milyen jó a virágnak, hogy nem kell együtt élnie párjával, hanem az lesz övé, kinek porát a szél arra hajtja!

 

Leányka lakomája: egy szem szőlő – egy falat kalács.

 

Csudálkozva, tágrameredt szemmel sokáig a szemébe kacag: – a városi dáma neveti a banánt evő paraszt-menyecskét.

 

Egy papjelölt: – Isten mindenkinek nyújt alkalmat, hogy jót tegyen életében.…

 

Egy gyászoló anya: – „Nézze ott megy, – ott az a lány, – az szerelmes volt az én szegény fiamba! – Szegény fiam egy szépség volt!” – S a másik hallgatja és szól: – „Az én fiam – az igazán zseniális, – ma is egy olyan gyönyörű verset írt…” – S a gyászoló: – „Az én szegény fiam oly engedelmes volt!… Mikor a Lacim hazajött, meg sem mondtam neki, hogy elesett szegény… Előbb tiszta ruhát adtam neki, hagytam, hogy megmosdjon, – mert az is katona.…” S a nővér siránkozik: – „Már egész megcsúnyultam a sok sírástól!….” – szól és a kézitükrébe néz… S e kijelentésre aztán elkezdenek üvölteni… Az asszony azt hajtogatja, hogy irtózik, fél, hogy tapostak rajta a harctéren… – De aztán megenyhűlnek.… A másik asszony odaszól a Laci-fiúnak: – „Laci-fiú, itt volt az ideálja és azt üzeni”… (Nem fölülről nézik a fiatalok ügyeit, – még benne vannak s pártfogolják, – részt vesznek, – meg lehet fulladni köztük.) – Majd megérkezik a parkba a halott apja is.… s arról beszélnek, hogy a halott fiú milyen mindennel megelégedő természet volt… Aztán az apa viccel… s rá reflex-nevetések hangzanak el: – s mindenki szégyenli, hogy nevet… Majd az asszony leveleket olvas fel – ő még mindig levelez halott fiával: – s a kezdő sorok valóban meghatóak is… „Hallgassátok, mit írtam a fiamnak máma”.… – „Ha éhes és végtelen szomorú, tűrő arcodra gondolok, s arra, hogy hogyan szenvedtél életedben”.… – így megy ez egy pár percig, amikor aztán förtelmes retorikába, bombasztba téved az anyaszív: – a művészkedés ringatja az asszonyt..… Ám épp ezek a passzusok hatnak a legjobban – s a társaság újból elkezd üvölteni… És így tovább… – S egymást csalják: – azt kedvelik, ha a másik ember becsapja őket: – ha azt mutatja, hogy jobban szereti őket, mint saját magát.…

 

Artistanők: – minden városban elpotyogtatnak egy gyereket – s aztán utaznak tovább… S ilyenkor a nagyanya, mint egyetlen stabil individuum előlép: nála élnek a kis árvák s az anyjukat nem is ismerik.

 

A harmónia jelképes ábrázolása: – ismerek egy kereskedőt, aki délben három órára bezárja üzletét és Xenofónt olvas görögűl.

 

Nézi saját testét működni: – míly furcsa automata! – Még kűzd a vágyai ellen, megveti őket, ellenszenvesek neki. – Míly kedves az ilyen fiatal, fiatal elégedetlen leány! – Fiatal, karcsú, feslő termet, törékeny derék, fejletlen mellecskék, buján szép, kuszált hajtincscsel koronázott arc, szépen ívelt, kissé kinyílt, telt ajkak.… – míly kicsapongó boldogságot ígér! – S szempillái rebbennek, mint a madarak. – Eszembe jut az „An Elise”… Ó fiatalkor! Mikor még a hangja, a lélekzete forrósága kábít, s a végtelenség örömei ölelnek át, ha látod! – Míly üdén duzzadnak erői s míly kedvesen fáradt lesz mint fiatal anya!

 

Beethoven gyászinduló: – Gyengéden akarunk véled bánni ó távozó!

 

Egy ifjú: – Az én dolgaimmal sem törődtek.… szűkebb kört vonok tehát magam köré, se férfi, se nő nem kárpótol többé.…

 

Oly üdítő ránézni, mint nyáron egy kristálytiszta pohár vízre…

 

Politikai író (List), aki a politikai helyzet miatt agyonlőtte magát. – Ha a férfi munkája összedőlt…

 

A rossz után nem jó következik, hanem tűrhető.

 

Boldogtalan vagy?… Azok közé a macskák közé tartozol, amelyeknek el kellett veszíteniök kölykeiket, különben megbillent volna a fajta egyensúlya. A szenvedésed szükségszerű és nem is sejted, míly nagy törvények döntenek a nyomorúságba.

 

Némely anya oly ellenszenves erőszakossággal kínálja gyerekét, olyan vad mohósággal tömi, hogy ökölbe szorúlnak kezeim, ha látom…

 

Weininger: – rajong, rajong, gyűlöl! – Hát persze, huszonhárom éves volt, s egy kicsit agyonfalta magát. Agyonrajongta, agyonterhelte magát… Ítéletei egy kicsit azt a benyomást teszik, hogy gyorsforralón sietett elkészíteni élete ebédjét… Szenvedélyei is egy kicsit túlhamar alakúltak ki. – Kár ezért az elhamarkodott életért, – kár, hogy ilyen habzsoló volt ez a zseniális ember.

 

A perditák a magány szimbólumai lehetnének.

 

Egy régi fénykép hátirata (gyönyörű női fejet ábrázol); – „Szeretett anyám emléke, utolsó fájdalmas emléke.” – Egy magános hang szózata valakihez, akihez ebben a végtelenségben valahogyan még hozzátartozik, ha egy kis autoszuggesztió útján is.…

 

Hirdessék a hegyek Isten dicsőségét, ők talán jól érzik magukat, – míly jó lehet a nemlét narkotikuma!

 

Képtár: – Végtelen tömege káprázik szemeid előtt azoknak, akik itt éltek s eltűntek… Míly furcsa érzés: a sok emberöltő individumai megjelenűlnek s – szédűlni kezdesz… Az arcvonások: egy-egy panasz: s élmények emléke tükrözik a szemekben…

 

Mégis: – a formán túl az válik legfontosabbá: – milyen egyéniség lép elő az írásműből… (P. Ernst olvasása közben.)

 

Minthogy az irodalmi siker is szerencse dolga, – (a világ nem az érdem alapján jutalmaz; s ha érdemet jutalmazott: ez csak később derűl ki,) a valósággal dacolnod tehát ostobaság – igyekezned kell szerencsés lenni…. Igaz, hogy a szerencsét előző generációknak kell kiérdemelniök és megalapozniok…. – Mért vagyok olyan, mint a rabszolga, – mért nem sikerűl könnyebben élnem, – mint oly sok más embernek! – Míly rosszúl használom fel erőimet! – Elkallódom!

 

Tanár vagyok: – s ezen felűl magamon kipróbáltam, – tudom, hogy mennyire lehet jutni, ha nemesíted az embert.

 

A férfi munkája, célja sosem az övé, – ő jól akar élni! (Egy író neje.)

 

Mihelyt elmúlt, mihelyt átúsztál rajta, – már olyan, mintha képzelted volna…. Oly álomszerű a múlt!…. (Anyám egész élete.)

 

Az érettség engedményeket tesz: – kényelemre adja magát – és nem erőszakos többé önmagával.

 

Az egész harc semmiért folyik…. Komolytalan herce-hurca, – nagy hazard-játék semmiért. Az egyik ország népe behatol a másik területére, – pusztít, – és fordítva… Játék a világ, – s ha vérbe kerűl is…. A vér is játék, – az élet is játék…. Apró hiúságok harca ez…. Szónoklatokat hallok, melyek milliók halálát okozzák…. Kis és nagy okok úgy elvegyűlnek, hogy nem ismered ki magad….. Az ember is játszik – pedig az igazi játékot az ő testével-lelkével valami fölötte álló míveli!… S ezenfelűl olyan ez is, mint a kártya partie: – ha örökké játszanád, a nyereségek és veszteségek kiegyenlítődnének – s aki nem nyer rövid játszma-idő alatt, az vesztes, az szerencsétlen volt, az hiába remél egy jobb jövőt.

 

Öreg asszony, – aki szívesen pancsolgat a konyhán.

 

Nagy intellektusnak bele kell magát lovallnia a szerelembe, – másként nem tudom elképzelni, – hogy a folytonos ellenőrzés mellett hogyan lehetséges illuziókban élnie, – hacsak mint gyötrő kényszer nem lép fel benne.

 

A vegetáció mély öröme azoknál, akiknél a tudat munkája elhatalmasodik, – elhomályosúl… – Nagy hiúság, ambició – egocentrikus élet, – a jövőnek előre való átélése: mindezek elsötétítik az élet tonusát…. Pedig ilyen mély öröm van bennünk, ha nem tudunk is róla, – s néha veszély, vagy nagy szenvedések pillanatában elő tör a mélyből….. Mikor anyám halálán volt: a sírás és szerencsétlenség szenzációját élveztem….. s valami nagy harmónia öntött el a fájdalomban. S kimennem a kórházból a napfényre oly boldogító volt…. – Általában oly boldogító volt, hogy élek és vagyok, – mint még soha…. Bár hiszen – értelmem épp akkor élte legnagyobb válságát: úgy néztem már a halált, mint az életet – hogy a jó és rossz egyik egyensúlyi állapota mind a kettő….. s hogy mindegy élni vagy meghalni s ismét hajlandó lettem volna akár rögtön megölni magam.

 

Furcsa? – az alsó tudat elnyeli a szörnyűséget – s csak lassan, adagolva juttatja tudomásodra, mi történt… Hetekkel a halála után is nem egyszer rajta kaptam magam, hogy várom: – mikor nyílik már az ajtó reggel, – mikor jön be felkelteni…. s öt hónap múltán egyszer az útcán egy beszélgetést hallottam, – valaki egy rákban szenvedő rokonáról beszélt…. Megdöbbentem – és azonnal anyámra gondoltam: nem lesz-e ments Isten rákja? – S csak akkor jutott eszembe, hogy már rég halott…. Természetesen: – az idegek még összefüggnek, – még nem szakadt el mindegyik idegszál…. S álmaim: – előbb azt álmodtam, hogy él, aztán, hogy beteg aztán valami élő-halott állapotban láttam őt, – aztán temettük… (Fel van jegyezve.) – Mennyi rémülettől szabadít meg valami véletlen, egyszerű halál – s míly irtózatos veszélyektől! Nem fenyegeti többé sem a kinpad, sem a börtön, sem borzalmas operációk, sem a tűzhalál…. – S hányszor álltam meg az útcán egy hordár vagy egy kofa előtt – s elgondoltam: – míly szent ez az egyszerű, közönséges, sőt brutális ember valakinek…. Azzal, hogy szülője lett…. Mennyi szépség feslett ki belőle az anyasággal! – Lelke rejtett legmélyét borítsa ki az élet valaki előtt, – aki tudja, hogy ő ki volt!

 

Úgy kell nevelni a gyerekeket, hogy ne tartsák életüket örökkévalónak: – Korán meg kell érteniök, s bele kell törődniök, hogy létük mint a virágé,…. tedd előtte természetessé, hogy tudása nem terjed túl földi sírján – s nem lehet több, mint amit tapasztal – s halála sem a természetnek, sem embertársainak nem kára…. – S ha így indúlnak: szelidek lehetnek és bölcsek és sok szenvedéstől megkiméltetnek…. – Továbbá: korán szoktasd rá, hogy ne szégyelje természetes vonzalmát a másik nem iránt….

 

Ezek a jegyzetek mozgó fényképek.

 

[6. rész]

Haldokló paraszt a klinikán: – elhagyottan élt, – senki sincs körülötte halálos ágyán. Csak magának és mulatságainak élt. Ha „sógor” lett volna valahol e világban, lett volna egy kis köre, ahol, ha nem is a központban, hanem valahol a kuckóban melegedett volna emberszívek közelségén, s élete viharosabb lett volna bár, de mégis szebb talán …

 

Míly szörnyű lehet kiemelkedő, ambiciózus szellemeknek visszaesni a régi kátyuba, ahonnan már sikerűlt kiemelkedniök… Míly sután, oldalogva, megalázva tér vissza a régi nyomorúságba, ahol ezentúl alázatosan becsűlnie kell, amit eddig megvetett.…

 

Miután érzéklet nélkül az élet élvezetére képtelen vagy: – tehát a világ érzéklése mindened: – ez életed!

 

Szélvihar, fergeteg előtt valahol becsapnak egy ajtót.

 

A fiatalok kűldik az öregeket, – az öregek óvnák a fiatalokat s bennök saját életük elmúló fényét…

 

A régi láz emléke, – mikor napsütésben nem tudtam még hová legyek… Hogy öleljem magamhoz mohón a világot.… Cikkáztam az útakon: s nem tudtam biztosan: – sétáljak-e, dolgozzak-e, vagy szeressek?.… – Ma már, – csend! – Ma már hozzá vagyok szokva a szenvedésekhez: ez nékem a természetes állapot, – beletörődtem!

 

Ez a föld szelleme nem tűri, hogy annyi ember legyen itt, amennyit az el tud tartani. Mert mi is volna? Ha teszem fel tízet tudna eltartani, – mi történnék a tizenegyedikkel? Nem bízza ránk, hogy e felett tűnődjünk – ő széles latitude-öt hagyott magának; s ha csak tízet tudna táplálni, akkor csak öt élhetne, a többit elpusztítaná.

 

Hogy boldogítja-e őket valamelyest, ha műveimet olvassák? – Oly mindegy lesz a távozás percében, hogy hogyan boldogúlnak az élők.

 

Az orvostan – már komplexebb tudomány. Több kategóriát mér… Ezért van oly sok tudományra szüksége: így a legegyszerűbb tudományra, a matézisre is…. A matézisről: – ha azt mondom, hogy egy holló meg egy ember az két lény, akkor eltekintettem mindattól, ami e kettőt egymástól megkülönbözteti – s épp ez a különbség a fontosabb! Ha ilyen abstrakciókra vetemedünk, akkor könnyű a végtelenbe futni… Egy kicsit túlmerész összefoglalása azt mondani, hogy egy meg egy az kettő… Mert egy ugyan talán van, de még egy, az sincs… Csak egy anyám volt, s mégis azt mondták nekem a klinikán, hogy ma két beteg halt meg!… 3x5=15 – Ez megint fura. Nem egyenlő, mert azt a bizonyos szorzást előbb végre kell hajtani, – csak akkor lesz egyenlő, – ha ugyan végre lehet hajtani! – A művészet az egyet vizsgálja, az egyetlenegyet – mégpedig minden oldalról s épp azt jelöli meg, amiben különbözik a többitől… S ez mégis csak magasabb feladat!

 

Egy különös történet: – Mikor atyja meghalt, ő három éves volt… Egy nagy ijedtségre még visszaemlékezik: – egyszer atyja deliriumában bejött hozzá este, kiemelte kis ágyából s rámeredve az arcába nevetett… S közben erősen szorította a nyakát… S azóta hallucinációkban él: gyakran hallja az apja lépteit a háta mögött és fél… – Különben sötét szobában sem tud egyedül maradni – s legfőképen akkor vannak igen erős ijedelmei, ha alkonyodik… Egyszer az elsötétedő téren játszó gyermekek között fogta el a rosszúllét… Atyja végigkíséri egész életén: – ma is bizonyos beteges rajongással, imádattal gondol reá, – s gyakran álmodik róla. Egyszer felriadt: – azt álmodta, hogy atyja biciklivel nekirohant az ágyának: s a feje helyén egy nagy skatulya (érdekes, hogyan formulázza meg az álom azt, ami ismeretlen). Egyszer szülővárosában volt látogatóban s az első éjszaka különös álma volt: – azt álmodta, hogy atyja meglátogatta őt… Leűlt az ágya mellé s beszélgettek. – Félsz tőlem? – kérdezte tőle. – Gyere hát velem sétálni… – S ő felöltözött és ment. Útközben az apja egészen gyerekes dolgokat mesélt sajátmagáról: – hogy ő most a csillagok között honol.… Aztán egy komoly megjegyzést is tett: – „Ha habozol – mondta – s nem tudod, hogyan kell cselekedned, gondolj rám.… Gondold meg, hogy hogyan tettem volna én – s veled leszek ezáltal”.… Egy kávéházba mentek s megkávéztak együtt igen meghitten beszélgetve.… Aztán apja megkérte, kisérné ki a temetőbe… S ő ment… Ott elbúcsúztak.… – Mikor reggel felébredt: – a szék, melyre este ruháit rakta volt, fel volt döntve… Délután elvitték egy kávéházba zenét hallgatni: – ő elmerengve űlt helyén – s egyszercsak mindenki csodálatára felsikoltott s elfödte arcát… A pincér, aki az italt hozta, ugyanaz volt, aki az éjszaka az apjának felszolgált… (Egy esete lehet a dejavu-nek!) Most már nyugtalan lett s elbúcsúzott társaságától… S ekkor történt vele a legnagyobb csoda: – Ment, s holott teljesen ismeretlen volt szülővárosában: – (apró gyerekkorában elkerűlt onnan) – ösztönére s álombeli emlékére bízva magát, egyenesen kiment a temetőbe: – s ugyanazon az úton, amelyen az éjjel… (Az elbeszélő szavahihető: – orvosnő maga is – s inkább aggodalmat árúlt el elbeszélés közben, mint a feltalálás örömét: – nógatni kellett. – „Az életem erősen be van árnyékolva” – mondta. – „Családomban sok az őrült, az öngyilkos.… Egy nagynéném, apám nővére úgy végrendelkezett, hogy kriptájában majd ablakot kell nyitni s csengőt kell szerelni a koporsója közelébe”.…)

 

Ez a feljegyzési könyv: – lelkiismeretem.

 

Egy ember: – „Mikor anyám beteg volt, – nem bírtam elviselni.… – Folyton odafigyelni a rosszra – ez az erőszakos és gyötrelmes kényszer.… Ettől nem bírtam lélekzetet venni – a mellem elfulladt… S folyton temetési menetet láttam a szemeim előtt – kénytelen voltam látni, – úgy hogy nem egyszer futásnak eredtem az utcán…” (A lélek szabadúlni akar és megoldást keres.)

 

Egy képviselő: – „Tudja öcsém, egy jó zsidó menyecske volt nálam látogatóban… No – mondok, – a vendégszeretet oltárára felteszem utolsó kanpulykámat.…”

 

Egy fáradt fiatalember: – „Félek az olyan nőtől, aki még sokat vár az élettől, aki sokat képzel: – én már kihűltem és szenzációképtelen vagyok – s nem is nyújthatok szenzációkat néki… Nem bírnám el a terhet, hogy rajtam keresztűl rezignálódjék…”

 

A szórakozás pszichológiai értelemben: – a szándékos figyelem pihentetése s a természetes figyelem szerint való élet… csak arra figyelni, ami jól esik, – tehát könnyelműn élni!

 

Ahol az indulat vége, – ott az élet vége. – Ha a szeretet-gyűlölet megszűnik, ha nem érzed mi a jó, mi a rossz: – mihelyt teljesen tárgyilagossá válnék ítéleted: – véged volna.