Második naplófüzet

1916. augusztus 1. – 1919. augusztus 31.
 

Napló

1916. aug. 1-től 1919. aug. 31-ig
Halálom esetén elégetendő!

1916. augusztus 1.

Evvel a könyvvel gyerekkoromban sokat játszottam. Akadémiai emlék-album volt, apám kapta az Akadémiától – s én mint gyerek, tönkretettem. Most naplóm lesz: abban a korban, mikor érzem, hogy időm teljes már, – életem és ismereteim elérték tetőpontjukat. Szemem oly éles, amilyen azelőtt sosem volt: mások számára s nékem is nagy meglepetéseket okoz. (Bártfán emberek élettörténetét mondtam el, miután egy percig velük űltem, az arcukat nézve.) Nyugodt vagyok, teljesen vágytalan az életem, – olyan, amilyennek sosem képzeltem sok vágytól keserű első ifjúságomban. Egy szenvedélyem maradt: mindarról le nem mondani, mindazt rögzíteni, amit észreveszek és gondolok, – megállítani a percet: anyám halála óta, teljes egyedüllétben, minden biztosságérzésem megszűnt, nincs buvóhelyem, szülőm nem véd többé mint eddig, minden percben várom halálomat – csak akkor vagyok otthon, biztos és erős, ha jegyzeteimet írom: ez egyetlen védekezésem a halál ellen. Kimeríteni a tengert, megállítani az időt: ez a törekvés még megmaradt sok elérhetetlenbe vetett reményemből. – Ezt a könyvet talán már nem is fogom teli írni.

 

Bártfai feljegyzések:

Kiéltem magam, teljesen elégtem. – Az élet teljesen álomszerű jelenségnek tűnik. – Perspektivám nagyobb: látom, hogy az élőt meddig kötik kötelékek erre a földre – legfeljebb még egy generáció őrzi létét. (Egy asszony: „Kis lányom, te szenvedő természet vagy, nem fogsz sosem férjhez menni, hanem testvérednél fogsz lakni, – mert mi lesz majd veled különben, ha én meghalok?” – Az anya úgy képzeli, hogy a kislány örökké fog élni. – Az is meghal majd és az ő létének minden nyoma eltűnik evvel.) Minden szavammal, mozdulatommal generációk, századok bukdácsolását érzem – nem tudok tehát fontosságot tulajdonítani semminek. Dolgozni, feltalálni valamit a bukdácsolóknak és eltűnőknek, akik boldogabbak semmiféle tudomány, feltalálás, vagy munka következtében sem lehetnek! – A világ kopácsolása már oly messziről hangzik, oly idegen és érdektelen mintha végleg magamba merűltem volna és távozóban volnék innen. Szánom a fiatalok tehetetlen, célt – okozatot, rendszert, megnyugvást kereső életvágyát, látomásszerűen tűnik fel előttem egy új generáció összetörése, elfáradása, – a szerelembe vetett nagy reménységeik szemem előtt törnek ketté s szánom őket, hogy percek örömeire akarják felépíteni az életüket. Nézem a sok „átmeneti állapotban” leledző embert, aki mire a „véglegeset” elérni reméli – leélte már az életét. Ezer házasságot látok, ezer unalmat, – ezerféle kísérletet élni és örűlni. Az öregség iszonyatát pedig már nagyon közelről láttam. S mindennek a kavarodásnak, csatáknak, szórakozásoknak anyám halála óta nem tudok nagy fontosságot tulajdonítani, – csak olyan érzéssel nézem, mint bármely más jelenséget: felhőt vagy fényt. (Látom szemeimet nézni és úgy érzem, hogy tapasztalt nézésűek.) A halálfélelemtől nem a vallás mentett meg, hanem a halálhoz való teljes hozzászokás, a halál harmóniájának érzése és természetességének teljes átértése. Egy banális török induló kószál bennem véletlenűl és törvényszerűen – mint egy felhő futása – és teljes bennem a harmónia.

 

Folyton anyámmal álmodom, mindenféle formában: – nemrég azt álmodtam ismét, hogy két teljesen egyforma anyám volt, az egyik meghalt és a másikat kértem, hogy vígasztaljon meg és hogy segítsen.

 

Alice: ártatlanabb, gyermekesebb, fiatalabb, kevésbbé intelligens, mint egészen más race-hoz tartozó gyerekei. Idegenűl és kérlelve szól hozzájuk.

 

Útitárs: ősz férfi, akit az indulat állandóan majd felvet. Minden mozdulata lassú és fékezett, mint mikor valaki igen izgatott, de uralkodva magán, halkan beszél. Mindenkivel röviden gorombáskodott eddig, aki a közelébe ért. Kivéve feleségét, akivel fájdalmas udvariassággal és gyengédséggel bánik. (Saját szenvedélyétől szenved ilyenkor és megtöri magát.) Az asszony ősz, hallgatag, nyugodtságot magára erőszakoló, – látszik rajta, hogy sokat szenvedett az urától. Alárendeli magát; alázatos: leszálláskor magához vette a kézipodgyászt, – az ura üres kézzel állt és hagyta, majd a fennt leírt fájdalmas melegséggel szólt: majd én viszem. Aztán nyelt utána – mert ez a pár szó is kitörés volt. (Úgy látszik folyton viharzik, különösen, ha idegenek nézik kettejüket.)

 

Hideg szépség: magas csúcs: kövek, víz, – a tenyészet megszűnt, – méltóságos, büszke, zordon, az élőre veszélyes, majdnem túlvilági szépség. – Kis, gyengéd tavacskákat tűr meg a zordon órjás a hóna alatt, mint valami vaskancellár az unokáit.

 

Furcsa, kevert bánat: vágy a jóvátehetetlen miatt, fiatalság utáni sóvárgás. – Kihűlt, nyugodt, idősebb ember.

 

K. Kiss József élete: 34 éves, a legbefolyásosabb ügyvéd lett szülővárosában, néhány év alatt százezreket keresett, – a háborút megjósolta, ezért Amerikába ment, szivarboltot nyitott és ott is meggazdagodott.

 

Igazi, még sosem érzett, nagy fáradtság. Rekonstruálóképtelenség.

 

Persze: társaság kell, – mért védekezem ellene – különben nem esik jól egyedül lenni. Ugyanaz az ismétlődés itt is, mint mindenben.

 

Azt hittem, hogy már teljesen nyugodt vagyok, – aminthogy valóban sokkal nyugodtabb, mint eddig, – hogy már hozzáférhetetlenűl, idegenűl, bölcsen és nyugodtan fogok nézelődni, hidegen és magánosan. – És nyilatkoztam: meleget, elismerést keresve.

 

Régen: még nem lehetett a játékban részt venni, mert elnyomtak, – most már nem lehet.

 

Öregszik: nagy figyelemmel eszik.

 

Hogy szidtuk P-vel O-t, hogy semmi spontán benne – már bennem sincs semmi, ami kitörne.

 

Hideg, magányos zene a fürdőn, – a konfetti őrűlt kavarodása és esője. (Ebből már nem lesz megható, boldog emlék: csak a fiatalkorban lehet ilyet szerezni.)

 

Hallatlanúl nagy sikerek: a fürdő központja voltam, apraja-nagyja szeretett, – még a szobalány is meghűléstől féltett, – mégis melancholikus voltam.

 

Utitárs kisfia: apa, ha te lefeküdnél és a mozdony is: melyik volna nagyobb? Hát egy vicinalis mozdony? – Egy kiáltás egy ember után: Wischogród!

 

Emlék: beszélgetés suhanc-koromban a tégláról, mely az emberiséget magasabbra viszi.

 

Lágy, romantikus hajlatú dombok: romantikus, lágy vidék: Svedlér!

 

Egy hölgy karomon: ne menjünk sötétben, az anyák elbuknak.

 

Öreget a hátára, fiatalt a karjaiba veszi.

 

Egész üde ajkak, világos nyelv, száj, üde torok: kis állat: csak magamat szeretem és a 20 évnél fiatalabb, piros szájú fiúkat, ezek kielégítenek. – Hozzám: Mit utánoz magánál erősebb és nagyobb életképességű embereket? – Maga pózolt, hogy megnyerje az embereket, – azért volt oly világfájdalmas. Mikor már a dícsfény a homlokán volt, – megváltozott. [Későbbi bejegyzés:] (Korb. Böske volt ez szegény. Azóta meghalt. Jegyzet: 1928., okt., 26.)

 

A lustaság szimbóluma: órákig tartó mozdulattal kever. Vagy: darázs repűl a szemére és megszúrja a szemét.

 

Az ember már nem vágyik se látni, se rögzíteni, – szinte a saját szobra lesz.

 

A gyerek az ember megszűnt szerelmi életének szimboluma. Talán szerelmét siratja az ember utolsó percében.

 

Mindenki megkapja a magáét. E rövid jó viszonyért, ami lehetséges, érdemes volt-e annyit készülni, komoly, elmélyedő kiválóságra törekedni? (Lehet, hogy nem volt egyebem, – nélkülöztem a hódítás könnyű eszközeit.)

 

Milyen nagy dolog az önfegyelmezés, a lemondás. Minden, ahova nézel, narkózis: a művészet, a játék, szórakozás, séta, – elvonás, kiélés, bevezetés.

 

A föld fölött, a föld alatt, – furcsa bujósdi!

 

Az ember áll álmában és tájképek hullámzanak sietnek el előtte.

 

Mennyország! – ne találkozni! Ismét előlről! – Félelem szegény, jó, drága anyámtól.

 

Jobb rövidlátónak lenni, élni és csak később jönni rá, hogy hiábavaló volt.

 

„Nagyon ideges volt, tehát meghült.”

 

Ha azelőtt láttam valamit – E-nek gyűjtöttem.

 

Énekesnő: öcséimhez semmi közöm, – rossz kölykök voltak s nagy volt köztünk a korkülönbség. Idegenek. A szülőimet se nagyon szeretem, – az apámat inkább, bár az anyám inkább megérdemelné. Kegyetlenűl ridegek voltak hozzám akkor, mikor az ember melegségre szorúl. A lelkiismeret – nem ismerem. – Istenben nem hiszek. – Nem teszek magamnak szemrehányást, mert én nem választhatok, én csak egyet tehetek. – Megállítom az impressziót, szétboncolom s csak akkor engedem tovább a szervezetbe. Nem érzelgek. – Egyik öcsém, (igen jó orvos) 4 éve, nem tudom miért, nem köszön, – a kisfiamat rajongással szereti. – Hirdeti, hogy nagyon boldog az urával, – és elmeséli, hogy szeretett egy énekest, aki őt is szerette, (minden nőt szeretett). – Nem lehet folyton egy embert szeretni, mondja nyíltan. – A férje is igen érzéki. – Egy nyaraló tisztről azt mondta: „óriási fogazata van, hatalmas erős, olyan bika”. – Ezt a bikát meghívta télre magához. (Beszélgetni!) – Kissé irigy volt a „kis állatra” – hogy az a „bikát” úgy le tudta kötni. (R.)

 

 

1916. augusztus 2.

Esti gondolat
Úgy látszik, korán beköszönt az ősz
A vágyak elrepűltek, – vándormadarak,
Repűltek ifjabb szívet népesíteni.
Amit kívántam, – betelt. Magány és némaság
Lesz immár végzetes és utolsó barátom
Már nem kiáltok segítségért senkihez.
Kietlen magasságban, mint a szirt
Hideg visszhangja lenni régi búnak,
S élettelen,
Hangtalan
Kedvetlen élni még, amíg lehet,
S fáradtan
Hallgatni mások sóhaját,
Nem szánni semmit, pusztúlni bátran
S kimerűlten
Tapasztalt szemmel nézni vissza:
Ez maradt a bánatból és reményből
Izzásból és szenvedélyből
Tétlen napok mély szomorúságából
Munkás napjaim lázából,
Fantáziámból, lendületből
Irigységből és kárörömből,
Ennyi,
Nem több.
A világ zaja messziről hangzik,
Hallgatom még,
S nem jósolok senkinek semmi jót.

 

 

A szív mélyéből
Még egy utolsót kiáltok utánad édesanyám!
A tengernyi bánat már rég elűlt
A szív elcsendesűlt.

 

 

1916. szeptember 1.

Dráma, vagy regény-téma: Pálma, törvénytelen, örökbefogadott kislány, aki furcsa nagyanyja mellett él. Három nő forog körülötte: saját anyja, aki néha eljön meglátogatni („hogy mer oly merészen csengetni”, mondja rá a nagyanya, – azóta nem jön többé, – ez az asszony másnak a felesége,) – egy szinésznő, akit az apja elvett (valaki sértő megjegyzést tett rá: „a menyasszonyom!” vágta rá a gavalléros pózokban élő ember, – ez az asszony mikor meglátja a kis Pálmát: „te vagy az a Pálma – takarodj!” fogadja, – az apja mostani szeretője a harmadik nő: erre költi az apja mindenét – („milyen csodaszép a Lilli” szokta mondani a kislány elragadtatással – „szinte szerelmes belé” – „vele sétáltam;” – végül itt van az öregasszony. Kissé kimértek és ünnepélyesek mind, – titkot tartók – de azért mindenki tud mindent a másikról, roppant kemények: mindegyikük „nem!”-je pörölyütés, – az asszony idősebb fia 56 éves s az öregasszony úgy bánik vele, mint egy kölyökkel: tragikómikus, – korrekt, méltóságteljes úr anyai iga alatt, – a szeretője is úgy bánik vele, mint egy gyerekkel – dúrván is, – mert nőkkel szemben igen gyenge: nékik él, – volt számos szeretője: mindegyikükkel korrektsége miatt szenvedett rövidséget. Ma a Lillivel él, akit az öregasszony gyűlöl (sokat szenvedett már két fia zavaros szerelmi élete miatt,) – ma az üzletekből kiszólnak hozzá: a fia épp ma vett itt egy nyakéket, vagy egy pongyolát. – Az öregasszony fukar és a fián azért is hatalmas, mert a pénzét (lisztüzletük volt,) a fiú belefektette egy vállalatba; – a másik fiú is furcsa életet él: részeges bohém, költekező – nős volt s a feleségétől kénytelen volt elválni (kóristané, igen szegény), bár szerette – ő volt a tanú a nő második házasságánál, ő vendégelte meg őket és a templomban sírva fakadt, – az új pár örömmel látott vendég a régi anyósnál, aki „gyermekeim”-nek szólítja őket, ajándékokat vesz nekik, – a régi rokonság is kedveli őket – s a két férj igen jó barát. – Itt van továbbá két rokon fiú, akiket az öregasszony nevelt: két semmittevő, tetszelgő (apjuk magas hivatalnok elvált a feleségétől,) – s a kis Pálma beleszeretett az egyikbe. A kislány ebben a herce-hurcában idegbeteg, melancholikus lett: „csak addig élek, amíg a nagyanya”, szokta mondani, – „te szomorú kis zsidólány” – így nevezi az apja, aki rendkívül udvarias vele, bár nem szereti és elégedetlen. A kislány minden percét elfoglalja az öregasszony, ha egy percig nem látja már keresi, folyton dolgoznia kell. Az öreg senkinek el nem hisz semmit, – mindenki be akarja csapni, – (kilép a liftből, mert nem hiszi el a házmesternek, hogy a IV. emelet tovább van,) – első látogatásakor végigtörli új menye asztalát (van-e rajta por,) ő a királynő köztük, a főhatalom, aki mindenkit legyűr, – a lázra szüksége van. Későn jön haza a fia: „annál a ringyónál voltál” (a kislány álmot tettet) – reggel a férfi elutazik (Erdélybe kell mennie – a lány ott van,) – megint előlről az egész harc, – a kislány felriad: az öregasszony mindent itt akar hagyni, vagy öngyilkos akar lenni. Nem lehet az öregtől szabadúlni – kényszeríti Pálmát, hogy ott aludjon vele – ha ő zavarja a gyermeket: felriasztja, akkor ő van megsértve. Mégis, halálos, gyötrelmes szeretet van köztük: mindent megtenne a fiaiért – magába gyűr, fojt mindent, nem mutat semmit nyomorúságaiból, sőt jókedvű, – a lump fiú a bizalmasa, csak az tud hatni rá (a „Pista mondja”). – Kedves is tud lenni: fia szegény menyasszonyának süteményt küld; – ezenfelűl igen hiú, minden ruhadarabot, ami eléje kerűl, felpróbál; – vendéglátó: de rögtön érezteti az áldozatot, amit hoz. Van egy nevelt lánya is – ez a legszerencsésebb és nyugodtabb – egy jó orvos felesége. (Ez az orvos: kitűnőség, aki vidéken óriási apparatussal kezdte – most már kezd beletörődni a dolgokba,) – egész állatseregletet nevelt fel. Van egy orvos fia is vidéken. A fia, aki vele él, nagyon szereti – mégis szabadúlni szeretne tőle: már tíz év előtt meglepő közönnyel ejtette ki a szót: ha anyám meg találna halni. – Nyaralási komédiájuk: a fiú, hogy szabadúljon kijelenti, hogy cukorbajos, Karlsbadba kell mennie – ám az asszony rögtön ajánlkozik – amire kiderűl, hogy nem az – eltelik a nyár s a beteg öregasszony megint nem megy sehova. Egy alak náluk vendégségben: rossz ma az idő, ugy-e, Józsi bácsi, – szólnak hozzá, – rossz idő van, – mondja, – mért van rossz idő, – kicsit fúj a szél; – jó ez a hús, mit mondod, hogy jó, azt hiszed, nekem nem ízlik? – Pálma, ha nem bírja tovább, kerűlő úton megy sétálni. – Fiának van egy jó-barátja, Bernardy, volt főispán, aki 20 évig egy cigánylánnyal élt. (A lány apja cigány kocsis volt.) – Korrekt úr, ugyanolyan nők dolgában, mint a barátja. Közben és a cigánylány után Heltainéval van viszonya, – a férj jó barátja – ott van halála percében, – azonban alig vette el az asszonyt, már el is válik, – most menyasszonya van, aki mellbeteg. – Van egy örökbefogadott kislánya: nem tudni, honnan származik: a férfi azelőtt gyógyszerész volt: s a kislányt a patikaajtóban hagyták. A kislány erősen luetikus, – igen jól neveltették, művelt, tanúlt teremtés. A cigányasszony önfeláldozón szerette, nem tudni, mért, – a kislány viszont gyűlölte a gyönyörű mostohát, csak az apját szereti gyötrelmes szeretettel, szerelmes belé, meg van győződve, hogy annak természetes lánya. A cigányasszony közben elvált a férfitől és szeretőjéhez ment, aki kishivatalnok és állitólag jól él vele. Különben terhelt teremtés: cigány-testvérei (három) mind őrűltek. Bernárdy paphoz hasonlít – volt egy szeretője is, mikor elvált a feleségétől – ez ugyancsak más állapotban volt. Feleségéről mesélik, hogy lánykorában, mikor kardalosnő volt megjelent egyszer egy tiszti szolga egy fűzővel: M. kisasszony a főhadnagy úrnál feledte a fűzőjét. Ez az asszony mindenkivel kacér és folyton, folyton nevet és összefüggéstelenűl beszél. Végül is minden nő elment már, csak a kislány maradt: ő a főszemély a tönkrement családnál – meg is gyanúsítják vele a férfit. B-nek a cigánylány előtt is volt már egy felesége, akitől elvált. Mai, mellbeteg menyasszonyának az ura – szép férfi volt, aki fiatalon lueszben halt meg.

 

Novella, vagy regény: Rupnik: egy roppantúl ideges zenész. Folyton köpköd. Társai stréberségét, gyengeségét folyton gúnyoló: Kovács a cigány-csellista az operában a szólót egy árnyalattal korábban kezdi, – és a karmesterre néz. „Da hast du mein fis, da hast du mein e,” – gúnyolja Rupnik. Madár ember: azelőtt archeológus volt, de Popper a zenére csábította, sokat ígért neki s aztán cserben hagyta. Üldözési mánia bántja – mindenki bántja és csalja; – semmi se sikerűl neki, – rémes lakásokban lakik – csak a nőket, az érzékiséget szereti rendületlenűl. Különösen a kislányok ingerlik. Az út a zenekarba a próba-szoba előtt vezet el – ott állnak a kis balerinák tüllszoknyácskában, – cukrot, csokoládét visz nekik. Potenciájával kérkedik, – hogy mennyi idős, azt nem árúlja el: „ez az én titkom,” mondja. Sokszor három helyen is alszik, mert otthon fényt lát a kulcslyukon át: felkel, szállodába megy – innen is fut, végre valahol lefekszik és elalszik. Szombaton szabad akar lenni, mert a háziasszony lánya akkor fürdik s ő meglesi. Egy helyről elköltözött, mert nem tudta nézni, gazdái mennyire szegények (támogatta őket, – de ő is nagyon szegény). – Az Operában 1 ” órával a próba előtt már ott van és gyakorol (nagy teoretikus,) – tagja a prostitució elleni egyesületnek és nagy szabadkőműves. Összes rokona Messinában pusztúlt el. Ha meghívják valahová vacsorára: boszús: hagyjatok engem, mondja, még nem tudom én, hol leszek este: – ha helyettesítést ajánlanak neki: „az a rongyos 10 korona” – mondja. Folyton levelez kollégáival, cserélgeti a próbát – külfölddel levelez: élete célja egy nagyobb titkári állás valami főúrnál. Kitűnően jellemzi az embereket, akikre haragszik, (mindenkire haragszik.) – Egyszer egy művet olvasott: vom Nabel bis zum Venusberg (szereti a pornografiát). Minden vakáció elején újból emberré akar lenni, – újból kezd tanúlni ujjrakást és vonóvezetést, – egyszer nyárra Berlinbe ment Hausmannhoz, mint egy gyerek, tanúlni, (mikor Hausmann meghalt egy évig gyászolta,) – mikor Wilmuth pályázott a 2-od csellistaságra – odaadta neki olasz csellóját, hogy gyakoroljon (üben Sie, ein jeder verliert hier den Muth,); – ha egyszer egy jó állást kap, nem megy többé köralakú épületbe; – rossznyelvű: „az Akadémián mindenki az öreg Mihalovicshoz kezd hasonlítani, – különösen a lányok.” – Ha másutt játszik: nehogy rontsa magát, vonót, húrt visz az idegen hangszerhez. Egy kolléga cselló-szólójáról: megijedt, szaladgált, mint ha a bogár vízbe esik. Felmondtak neki. – Megint Kerner dirigál: ő megőrűl, – magyarúl, mély alázattal köszön, hogy kedvezzen neki.

 

Egy másik zenész, aki nagysikerű kollégáját utánozza, rettenetesen gyakorol, de hiába, – piszkos Ferenc-József kabátban jár állandóan és keztyűt húz hozzá, vagy legalább a kezében viszi forró nyáron – szimboluma a jövőnek. – Mikor a belépésnek vége: unottan űl.

 

Egy kürtös, aki egész nap alszik, sétál a levegőn, kávét nem iszik, – mindenki dédelgeti, hogy este a hangversenyen jól játsszon egy nehéz állást.

 

Anyámnak visszafizetni sosem lehetett többé alkalmam. Néki semmit! Mindig csak magamról volt szó.

 

Egy hadnagy leírása: dörögtek az ágyúk, – a főhadszálláson előkelőség, tószt, a tábornok előtt csengő, ha megszólalt, előbb csengetett, halk zsibongás, – sétakocsizások, borok, kiváló fogások, csupa magasrangú ember. S a fecsegő tábornok, – jó katona, – egy nap egész hadosztályát áldozatúl odavetette.

 

Anyám: semmi bátorság: az elnyomottak félénksége és búvása – én is ilyen vagyok.

 

Gasztrikus kéjelgés mostanában: boldoggá tesz egy vacsora. (Már semmi nyugtalanság.)

 

Az elhagyott, felpakkolt lakásban egész egyedül. (Apám képéhez a szeget anyám verte.)

 

Mért nem élveztem az életemet akkor, amikor még lehetett! – Azt hittem, hogy örökre lehet majd.

 

Rend: mennyi munkán űl az, aki a rendet és nyugalmat élvezi!

 

Az énekesek, mint a cirkusz-lovak: ha meghallják az ismerős melódiát: tudják, mi a dolguk.

 

Ki vagyok szolgáltatva a cselédeknek: azt tehetnek velem, amit akarnak.

 

Éjjel (Koródynál): egy hang és egy gyerek sír rá álmában (behatolt a hang álmaiba) – átéreztem életét: az udvar és a szoba nagy világa – milyen nagy világ ez néki! – és e hang misztikuma! – Nékem már nem misztikus e hang: nyugodtan és hidegen látok. (R.)

 

Ha bemégy egy sötét kis szobába és sokáig benn maradsz: mint egy világ, úgy tűnik neked – ha kijössz, csodálkozol. (R.)

 

O.: Örökké fékezett. Nyugalma mindig aggasztó. O. Ágnes: végigméri Havast, határozottan fog kezet.

 

Zene: a gondolat a legszebb zene. A zene nem szól a legszebbről: karaktert nem rajzol, sem emberi sorsot. Az ösztön és érzés nagy művészete. – Mozart emlékei sem hatottak meg: nem egy szenvedő nagy gondolkodó megható maradványai ezek: egy geniális ösztön-emberéi. Az idős hölgy Bachról: igaza van: Beethoven nagyon szenvedélyes – de Bach: er ist wie das Dasein. (R.)

 

Á dieu Herr Philosoph! – mondták s én nagyon keserű voltam. – Nem tudtam hallgatni: tehát becsméreltem. Azt hittem, győzök – mikor e szó lehűtött. (Novella lehetne.) (R.) [Füst Milán utólagos betoldása] (Zenészek között a gyönyörű délutáni koncerten a Gmundennel szemben lévő hegyen: 1922. VI/25.)

 

Nemzetes asszony csónakon megy prédikációra tavi vidékeken. – Csónakon mentünk kamarazenére, velünk volt a csello, leszálltunk zöld mezőn. – Csudálatos szalón: régi butorok, – nyitott ablakok a mélyen fekvő nyílt tóra, – egy magas fenyő ketté osztja a kilátást, – besüt a nap, – Beethovent játszanak és hattyúk repűlnek a tavon. (R.)

 

Mély meghajlás – s az egész család egyszerre zajtalan leűl. (Hotel Austria.)

 

Azelőtt nem változtam: felfelé mentem, most lefelé.

 

A szülők nem indokolják gyerekeik előtt, hogy mért kerűltek össze.

 

Mint a közönséges emberek, rendesen az olyan embereket szerették, akiknek mindent elbeszélhettek, mindent kitudhattak s ami „a májon van,” – az volt a nyelvükön. (R.)

 

Reiner a visszafelelőnek: Ruhe! – Átnéz a magas embereken mint a levegőn és meg nem hunyászkodó. (R.) – A nehéz passzusoknál hátraszegi a fejét, sötéten néz és fékez, – mint a bika. – Reinerné: hogy férjét szánalomra bírja, gyerekeket szül neki, – kezdetben áldozatnak tüntetvén fel a szülést (érte!) Később szívesen szül, csak visszatérítse evvel. (R.)

 

Most kezdek zülleni: nem vagyok kemény többé, engedek a környezetnek, kenyérnek: minden mindegy: ez az érzésem.

 

Kisfiú társainak nővéréről: lássátok ez az! Akárhogy megverem, nem sír.

 

Fiatal asszony nekem: Maga igen előkelő és nagy nevű ember.

 

Érzés: el fog következni, hogy anyám meg fog halni, – micsoda csapás lesz! – Isten óvjon tőle. (Nem mentem rajta teljesen keresztül, – nem éreztem át, elhárítottam.)

 

Gyönyörű dámák a hotel lépcsőjén egy cseppet, félszemmel visszanéztek rá és egy ezred percre megálltak.

 

Mikor a kis zsidólányért Judendorfba mentem!

 

Én még egy állatnak ura se tudnék lenni: attól is bocsánatot kérnék, nemesebbnek tartanám őt magamnál. (R).

 

Asszony, aki kedélybeteg lett ura hallgatagsága miatt. – Nem tudta megmutatni magát neki: hogy értékesebb, mint hiszi – nem lehetett előtte megnyilatkozni, olyan volt.

 

A hegyeket köszöntik az ismerős felhők.

 

Megható mozdulat: öreg katona iszonyú gonddal és igyekezettel viszi tisztjének az ételt.

 

Előkelő viselkedés: úgy viselkedik, mint saját szalónjában. Lovas és ló nézik a romokat és egy magános harcos. – Gőzös hegyek a felhőkkel összefüggenek.

 

Örök fáradtság, mozgási képtelenség, kimerűltség.

 

Mindenféle mód közül naggyá lenni – egyik sem vált be.

 

Nevetve kel a hold. Méltóságteljessége elől oszolnak a felhők. Lassan, nesztelenűl siklik be a fénylő szürkeségbe, a félsötét magányba egy jacht, – lassan, nyugodtan, halkan, egyedül, – egy ember van rajta.

 

Bámulatos egybefolyása képzetnek és valóságnak: képzelődtem behunyt szemmel a napon az uszodában – egy fehér fénynyalábot láttam és nem vettem észre, hogy nyitva a szemem.

 

Régi, két generációs jómódról való mesék – tönkremenésről. – Örökké síró, könnyes szemű öregasszony. – Szegény gyermekek öröme – kutyák, macskák. (Ella)

 

Ha nem volnának előkelő szellemű barátaim, – a tudat, hogy hozzájuk menekűlhetek a butaság elől, – szóval, ha egyedül volnék: elromlanék, belebutúlnék.

 

Essen az eső – pusztúljon a világ!

 

Kis, cukorból való álomházak, kis kerítések, lépcsők, kertecskék. (Gmunden.)

 

Reménytelenség és jóság volt szemeiben (Steinberger). (R.)

 

Már elkövettem bűncselekményt: Barta.

 

Végre beért a csónakkal a hold körébe, – a fényes víz-tükörre. Megfogta a lány kezét mély szerelemmel. (Éjszaka, magány: összetartozás.) Aztán a haját símogatta. De feltűnt egy másik csónak, magas, karcsú alak űlt benne, egész meztelen. Felállt a holdfényen. Aztán belevetette magát a vízbe, – boldogan lubickolt, egyedül fürdött. Ismerte az embert az esplanaderól – komoly nyugodt tekintetű magányos ember volt. Mintha most gúnyosan mosolygott volna. Elszégyelte magát szerelmével együtt. (R.) (Első nap Gmundenben.)

 

Felejthetetlen világítású kis utca, pici földszintes ablakával, kísérteties fényeivel, nagy pavillonjával, – kis emeleti ablakával, szobácskájával egy gyerek-képpel. (Gmunden-Kufer-zeile.)

 

A tó: hegyek közt, minden part nélkül, mint az edény vize; – az orromtól ered és a hegyek lába beleér. – Teljesen sötét volt, csak nagy szakadékát világította meg a nap.

 

Mint egy asszony: gyenge, törékeny, félénk, visszavonuló – ez a két ember engem nevel és megesz. Semmi önérzet, bátorság, visszautasítás. Gyáva és energiátlan vagyok.

 

Ősi templom (Salzburg): akik a templomban mozdulatlan feküsznek a kőbe temetve, utolsó, halálos pózban (az a rengeteg halott: temető ez!) – s ehhez a hideg pompa, mely a halálról szól – aranyozás, ezüstözés – semmi se elég a buzgóságnak: hímzés, üveg, – ehhez indulók (nehogy búsnak találja isten benne a halál gondolatát) – „vedd el le-el-kemet magadhoz – s rot-haszd testem” – szól az induló; semmi se elég: nyolc ágú keresztek, sugárzás a szentek fején, de be is vannak aranyozva – Krisztus halála pedig százféle ábrázolatban; – kötelek a főoltár mögött, mint a színfalak mögött; – itt is ott is térdel valaki szekrényekben az óriás teremben – gyónás; – ablakok néznek a templomba: ott lakik valaki – örök homályban; nyomorékok – elsatnyúlt, vakarcsok sokasága: ezeket a barátok meghitten köszöntik; a halál bronz álarca kriptákon – a szemgödrökből kígyók bújnak ki; – emlékeinek élő város; – kripta-város; – bőg a sok harang; – a múlt: rövid élet, mindenütt a halál hideg jele, – mi a művészet, mik az épületek: nem ingyen ölitek az állatokat, pusztítjátok a növényzetet: azt hiszitek, hogy ti vagytok a nyertesek: mindegy! Ez a spatium semmi – élni vagy nem élni – a természet nem igazságtalan!

 

Különbség: a várhegyen éhesen uzsonnához űltem, de első falatot a kutyának adtam. Szomszédom, aki látszólag igen szerette a kutyát, dédelgette, de egyáltalán nem adott neki semmit.

 

Muzsikus: hogy tojást veszek éhező háziasszonyomnak: nem jóság, csak idegállapot kérdése. Ez, hogy „jóság” nincs – csak a versekben. Kellemetlen elviselni a mások nyomorát!

 

Apját temető kis fiú: az öregnek élete végén besötétedett – a halál előtt állt – most a feketeség veszi már körül; – de a kis fiúnak idegen a nyomasztás – alig várja, hogy szabadúljon tőle: kinn süt a nap – még ezer nap vár rá, sütkérezés, – szerelem, – vándorlás, a sok „próba” – „övé még az élet”, amint ezt kifejezni szokták. Milyen iszonyú érzés a távozónak látni ezt a tőle kifelé vágyó tekintetet, tudni a napfényes spaciumot, az egész „teret” mely a gyerek előtt áll s mely mögötte már lezárúlt!

 

Társaság: Megjelennek egymásnak az emberek: zárt egységek megmutatják magukat egymásnak, a hangok, színek elhangzanak, elfénylenek, – hajbókolnak egymás előtt, – aztán a mozdulatoknak vége, – minden eltűnik. Nem tudnak egymásba hatolni, rövid jelenségek képek, ingerek és vágyak egymásnak. – De a saját életük is képsorozat a maguk számára – ilyen hűs hajbókolások emléke – álomképszerűen imbolyog – nem képesek többet érezni ennél, (csak mikor a fájdalom jelentkezik, akkor valószínűbb az élet és tartalmasabb, mélyebb); – nem látják saját arcukat és igyekeznek jól kinézni – nem tudják hogyan megy az: viselkedni. Nem egyéb, mint színes, hangos báb – az élete képszerűen tűnik el. (Meghívás a kegyelmes úrnál.)

 

Először gondoltam: inkább, ha tudnám, hogy a trafikban űl, – dolgozik és beszélget, – az is jobb volna, mint így. – Jobb volna tudnom, hogy elhamvadt.

 

Már lassabban megy: mértékletesség! – a tempó nagyon csökkent!

 

Mohó emberek: még egy tavat látni! – még egy hegyet! – „Szép ott a kilátás?”

 

Halstadt: egy ősi város örök árnyékban. Mások benne a színek: a gyufa tüze sárga, – egy retikül színe is egész más. A hang mintha messziről hallatszanék: melletünk harangoztak s olyan volt, mintha egészen távolról szólna. A tavon épűlt majdnem, – nincs helye a meredek hegyen. Ezek a furcsa tavi városok!

 

Míly szánandók azok az emberek, akik itt egy helyi hajón szolgálnak egész életükben: az örökös, bezáró, kietlen sziklafal előttük, – kietlen változatlan élet. Színes „Rlette”-k – sétakocsiznak a „gazdagok” – a furcsa asszonyok ebéd után a tavon. Nagy hidegség, semmi derű! – Lány, elsorvadt teremtés, fekete szemüveggel, mint a koponyák, amelyeket mutogat. – Két furcsa zsidó űl mozdulatlan egy padon, Halstadt zsidai, – egy kövér idős férfi sapkában és egy fonnyadt anyó, – mozdulatlan űlnek és néznek. Hát a zsidók mindenhova eljutnak! – sajnáltam őket, hogy itt kell élniök.

 

Udvarias, kedves stajer pincérnő, már idős, – de fiatalos kedvességű, aki télen egy hercegi lovardában főruhatárosnő a hölgyeknél. Megemlítette nékem, hogy milyen szép pincérnők vannak itt, – gusztust csinált. Tovább fűztem életét: úgy látszik kerítés a fő mestersége, – nagyon kedvelik a lovardában, mert leveleket közvetít s a saját kis titkos kuckóját remekűl rendezte be. – Már vagyona lehet.

 

Régi álmom: hogy nem az anyám halt meg, hanem az anyám anyja, – akit ő holtan targoncán visz el. Én csodálkozom. – Vele haltam meg: elkísértem!

 

Szabad fiatalság: tánc, jég, lányok!

 

Evvel az elmével könyörögnöm kellett mindig – ennyit ér az irodalom.

 

Furcsa élet a nagy mulatóban: valóban roppant izgató milieu, furcsa emberek, akik ide járnak állandóan, – szép friss és izgató leányok, – ujságírók, akikbe ezek a lányok szerelmesek.

 

A művészetet ez, a politikát az szereti, – a pénzt mindenki.

 

Ismét sok arcot fejtettem meg. (Siklós.)

 

Azt a pár évet, mit e földön töltünk, mint lovag élte át regényes kalandokban.

 

Fő csalódása volt: hogy nem milliomosnak született.

 

Mihelyt lehet, – rögtön sikkasztási gondolatok.

 

Emléktáblák szerencsétlenűl járt emberekről, – megmenekülésről, – képek erdei táblákon – a múlt.

 

A nagy kokottok: fura, finom teremtések, előkelő, jól öltözött, jó modorú nők, – akik a szerelemnek úgy élnek, mint az úri nők, csak jobban értik és szabadok. (Páris.)

 

Idegeneknek integetnek a hajóról.

 

Érdekes férfitipus, – szakállas, rendkívül komoly, széles, erős fogsorú, tapasztalt nevetésű férfi – tiszteletkeltő. – Éles tekintetű, beteg anyja, – akivel s a fivérével rendkívül gyengéd. Az asszony Shakespeare-t olvas, halkan, igen intelligensen beszél, közben lassan kézimunkázik, – gyönyörű homlok. Maguknak élve töltötték az időt – semmit kifelé. – Ezzel szemben mindent kifelé! Egy mondaine hölgy – roppant elegáns úti ruhában, hibátlanúl öltözve, – zárkózott, egészen visszavonúlt, – de nyílt nevetése, előkelő mozdulatai, tüntető reserváltsága, tánclépései, melyekkel fittyet hányt nekünk, – mindez a nyilvánosságnak! Félrefordúlva nevelte a túlgyengéd férjet: mint a ravatalon, úgy feküdt az asszonyka betakarva a tengerészköpenybe, a férje mellette suttogott – s ő fel sem tekintve, alig válaszolt. Úgy látszik, nászutasok s a kis asszony nem tűri még az életet. Mikor a tengerész tiszt a „mondaine”-hez fordúlt kérdéssel, az teljes figyelemmel hajolt le hozzá és az arcába nézve igen gondosan válaszolt. Tehát mégis jól nevelt! Szabad viselkedése, – mintha otthon volna! Tudatos mosolya! Tüntetően ideges sétái: egyedül akart lenni, mégsem viselte el, hogy senkire se hasson.

 

Egy férj (Gyuri): az érzékiség köztük lealázó, – ők úgy szeretik egymást, hogy eszükbe se jut. – Az asszony könnyes szemmel: féltem Gyurit, mert akit eddig nagyon szerettem, az mind meghalt. Ma is imádkoztam érte. – Haragban vagyok szűz Máriával a kisgyerekem miatt, – kértem, hagyja meg nekem s meghalt.

 

Gazdagok: vídámak, hangosak, – a viharos tóról kivilágított villamos bár-kán érkeznek sötét este – szerelmesek, – mellettük egy drága kiskutya ugrándoz.

 

Folytonos őrlő munka, nyomorúságok, túlerőltetések, a praktikusra való figyelés, – túlkemény voltam magammal, ugyanazt követeltem magamtól, (túlsokat,) amire más természetek képesek. Rosszúl éltem, – ez megölte a művészt. Most már örökös, kipihenhetetlen fáradság mindig.

 

Kis exotikus sziget a Dunán, furcsa, bozontos fákkal.

 

Úgy űltünk az erdőn, beszélgetve, mintha a mienk lett volna az erdő, – oly meghitt volt a csendben a beszéd s a szép kis erdei székek. – Komoly csend van; olyan, mint egy szentelt-ligetben; – fenn a zöld dombon furcsa erdész-lak, mint egy Buddha-templom.

 

Magas ember nagyokat lép; jó barátja, egész kis ember – kotyogó, tipegő léptekkel szaladgál mellette.

 

Egy tiszt fontoskodva, végtelen komolyan magyarázza saját arcvonásait.

 

Hogy hogyan volt, nem lehet elbeszélni. (Régi zavart őrületek.)

 

Éjjel leszállt lelke anyjához.

 

Somlyóék: ezer elválás, véres panaszok, – kétszer házasodnak meg – a legnagyobb abszurdum az életük.

 

Hogy én valaha az evésnek adom majd magam: legfontosabb a közérzés, a testi kényelem! – Hogy ne legyek ambiciózus, hanem kényelemszerető munka közben. Ma: 10-12 évi munka azért, hogy neki köszönjek előre – mit ér ez? Mai gondolataim vannak oly fájdalmasok, mint a későbbi megbánások elhenyélt életem miatt, – mit félek annyira tőlük?

 

Sose hittem, hogy hideg leszek minden iránt és evés közben züllött, – (kiejtek a kezemből mindent, csúnyán, élvezve eszem), – hagyom hanyagságomat és hízom mellette.

 

Mindig volt úgy, hogy produkált volna népnek tetszőt, mert a jólétet, gazdagságot mindennél többre becsűlte, de nem tudott.

 

Felébred: sötét van, lábai fénylenek. (Holt.)

 

Úgy látszik, általános tünet az emberek közt 27-28 év közt a szexuális elgyengülés.

 

Anya: akarata tette tönkre az életét. Ha a tiszta szeretet uralkodhatna az emberek felett: mint mikor a sírból felkel s „édes fiam!” – szól.

 

Nem ostoba emberek-e a költők: (– minden érett ember undorodva gondol az állam örökös korrupciójára –): „mi a haza, az a hajlék stb.” – és: „szentegyház keblem belseje” – szólnak.

 

Csörögnek a patakok itt is, ott is. – Az alagútból kitolúl a füst. – A hollók leszállanak hideg országukból, kőszirtjeikről, a napfénytől meleg, zöld mezőre. (Vasút-Alt-Ausse.)

 

A tó mélyen fekete volt, mégis foszforeszkált valami a feketeség mélyén.

 

A naturaliák miatt való szégyenkezés és titkos műveletek hasonlítanak a bűntett érzéséhez.

 

A köznépnek isten és ember közt kell olyan közvetítő, mint Jézus.

 

Rettenetes: ma a hódítók felégetnek, rabolnak, csonkítanak. Ezt sem lehetséges százezer év alatt fékezni? Nem elég a foglalás ténye ma sem? A magas gondolatnak le kell szállania az aljasságokhoz és számítani velök a filozófikus kombinációkban: coitus! – ez így van, – sajnos!

 

Hogy megszokták és ismerték egymást a sarki kofával, – szegény anyám, – a sok év együtt! – Mindennap ugyanazt a tájat látni! – Gyerekkori imám: előtte haljak meg! – A szervezet már nem bírta a régi izgalmakat. Mindegy! – A problémának vége, – akárhogy is volt, – a sors már javíthatatlan, – elcsöndesedett!

 

Szomszéd gyanúsan szipákolva – (együtt űlnek a lakásajtók előtt) – „mit szíl kend?” (a szűz dohány illatára.) – Kanasztert, feleli. – Nagyon jó lehet!

 

Nem a gyémánt szép, hanem a fény, amit tükröz. – Viszont: a tükörtől függ, mennyire szép valami.

 

Várom a szellemet, aki egy szigetre visz, ahol vár egy hű cseléd. – A teát a lélek kívánja.

 

Ifjú férj tetszelegve: milyen pofonokat fogok én kapni. Boldog iga. – A szülők csodálkozása: nem elég neki, amit az anya nyújt! Idegenek kellenek neki! Azokkal áll össze ott hagyva a legforróbb kapcsot.

 

Einen jeden Tag – steht dir neues Los!

 

Nem tisztelem már az emlékeket, mert tudom, az idegeimben van, hogy minden elmúlik.

 

Fiatal férfi-kitartottak fakó, – fekete árnyékos arca.

 

Fiatal anyák megviselt szája.

 

E-nek dícsértem Margitot, pedig utáltam: azt hittem, szereti. Kínosan helyeselt s rossz emberismerőnek tartott. Kiderűlt, hogy útálja.

 

Sebekbe nyúlnom – erdélyi menekűltek.

 

Beteg: félt elaludni, hogy közben meghal.

 

Viszontagságteljes élet után: – végtelen szegénység, nyomorúság, piszok, zivataros élet, színésznőség, maitresse-ség, éjjeli mulató, tüdőbaj, kávéházi élet után férjhez megy jól. – Lenke.

 

Erdélyiek: minek sajnálni őket – a támadó ugyanaz, mint a menekülő. Aki egy kicsivel odébb lakik s még nem menekűl, az az elűzöttektől egy koronát kér egy pohár vízért. Majd ha már ő is menekűl, akkor jajgatni fog. És a zsidó-üldöző gentry-arcok! Csak mikor szerencsétlen az ember, akkor elviselhető.

 

O. és E. áthatolhatatlan természetek. O. fitymáló modorát mostmár értem: tényleg fiatal vad-zseni korából maradt és jogosulatlan. Novelláját olvasva – még világosabb régi mivolta: ez zsidós és okoskodós. O. kettős arca: mikor a novellámat olvasni leűlt – oly feltétlen ura volt a pillanatnak: a szigor, a biztos ítélet, a feltétlen elfogulatlanság szobra volt, – s mikor boncolni kezdte élesen, mint a beretva – mindenkinél nagyobb hozzáértéssel! – S később mikor már sétálgatva beszélgettünk, – bizonytalan lett, tréfálózott, egy okos zsidó fej benyomását tette s kezdett öccseihez hasonlítani.

 

Néhány boldogabb perc, – megelégedett magány. – Hogy mernek íly zajosak lenni az emberek, (éjszaka erős ajtócsapkodás, biztos léptek,) – annyi életveszély közt, mely rájuk leselkedik, – maga a természet les rájuk.

 

Tudni, hogy mindegy: élni, vagy nem élni, (hogy lehetne ingyen megölni állatot, növényt! – spacium, melynek értéke nincs,) – s mégis az ösztön rabja lenni; nevetni az aranyat – s szeretni; a rangot nevetni s mégis megilletődni egy család gyászos tragikumán – ez a sorsunk. A koitusz tréfás, komikus kéj, – ebből lesz a legkomolyabb – az élet; s ez a kloaka mellől, amit utálunk, játékból, spekulációból pénz, pénzből minden; menekűlni, tönkremenni: ez tragikus, de amit vesztettek, siratnak: az szórakozott unalom; a művészet – komolytalan játék más nehéz munkához képest – s a munka arra jó, hogy ezt szalónod számára megszerezd: örök fluktuációja a semminek. Állatot ölni is szeret a vadász s felnevelni, éltetni a jó szív – milyen sok jó jut nekünk!

 

Nincs már kedvem semmi thémához: a régi láznak vége. Írjunk tehát drámát, mely közérdekű: most már tudok, mert embert bárhol tudok rajzolni.

 

Versírás: rövid izzás volt – s utána a jutalom várása.

 

Még egyszer átélni anyám halálát – dehogy! Még az írás jó perceit se kérem újra. Hát még a jövő, ami előttem áll: ha a múltat nem élném át, – mért várom még a jövőt, mely ugyanaz!

 

A sok kéjtől elöregedett, elromlott fiatal férfi-arc.

 

Villamosság: elvezetett, felhasznált vágy! A vágyban levő energia kihasználása.

 

Nehéz izom-ember, disznó-kifejezésű arccal, – nagy izmaitól tehetetlenűl űl.

 

Paraszt! mondja megvetőn a cigány-purdé, aki a kocsira kapaszkodik, mikor a kocsis végigvág rajta.

 

Este: csattan a tintatartó, meghitt magány: munka előtt. – Kápolna Tréport mellett (kép íróasztalomon,) – meglátlak-e valaha? – Naptár: megvizsgálták a szentek életét és hibátlannak találták. – Naptár: gondolkodó és szórakozottan játszó istennők rajta: az idő múlik!

 

„Grófné!” mondtam megilletődve az előkelőségtől, mikor a bárónét bemutattam.

 

Kegyesen bánunk a cselédeinkkel s belenyugszunk, hogy sorsuk alacsonyságáért istent és a végzetet okoljuk.

 

Két fekete-fátylas halálfej – kokott. (Faytáék.)

 

Egy tipus: mondaine hölgy: vasúton a mosolygó, villamoson egy, akiért megveszik a jegyet s neveti, – és a hajón utazó.

 

Kép a menekülésből: – a ménesből egy sárga remek csikó elszabadúl, keresztül a tömegen, – a hű nép utána akar iramodni a drága jószágnak, de a ménes vezetője kiált: előre! hagyni kell! – s ott hagyják az arabs állatot.

 

Nemes felfogás: nem haragudni rossz viszonyok közt arra, aki nem részesűl a bajban – tehát nemtelen az anyák haragja, ha egészséges férfiakat látnak itthon. (Fazekas. A rossz anyagot az élet igaztalansága könnyen elzülleszti és rosszá, igaztalanná teszi. A nemes az igazságra törekszik, – nem romlik, bármi érje.) – Különben indulatosságra is képtelen ember. – Rossz véleményt se hangoztat senkiről.

 

IX/22. A férfias nyugalom és biztosság vége: derű volt, – semmi nagyobb baj! Először a halál óta, ebben a lakásban – a hideg élet egyetlen eredménye volt.

 

Az íráshoz éretlen törekvések is kellenek: megmutatni, mit tudok, vagy efféle! Érett vagyok – s a tapasztalat már megölte az irót. – A koncentráció vége!

 

Nem értem már fiatalkori öngyilkossági szándékaimat; – mikor csak ki kellett volna nyúlnom a késért s magamba tudtam volna döfni (Vörösmarty) – hogy volt, mint volt, elfeledtem.

 

Talán úgy nevelődtem, hogy nem tudok exzisztálni, ha a trafik nincs a hátam megett, hogy megmentsen baj esetére. – Talán ez már örökre kell.

 

Emlék: (mintha ma volna;) a redőnyön kopogás, – világosság az üzletben – s anyám hangja: „immer so spät!” – vagy: ja du bist das, – das ist gescheit. – Senkim a világon, – akkor összetartoztunk.

 

Babits – beteg, izzó kagyló.

 

Csudálom, hogy a hajsza, gyors étkezések alatt nem lettem beteg. Most: nyugodt úri élet.

 

Ros.: jól néz ki és igen vídám.

 

„Mi a nővéremmel szorgalmas lányok voltunk” – (novella-kezdet.) – A nagy tengeren most már – dombok emelkednek a vízből s rajta táblák: eddig, – ne tovább: – azelőtt míg egyedül voltunk, szabadnak képzeltük az utat, melyen menni fogunk.

 

 

1916. október 1.

Öntudatunkban nincs az egész élet, – nem jut bele egyszerre, – hanem színekre, hangokra törve vesszük észre. Különben az undor és a szépség öröme, – a jó és rossz közömbösűlne. Az író tehát, aki teljes-re törekszik, – túlfűti a dolgot.

 

Egy asszony (S-né): – elfogadom, hogy nékem ajánljon egy verset (Gy-hez), de figyelmeztetem, hogy el vagyok kényeztetve, – már sok verset ajánltak nekem. (Cseléd – aki az irodalom múzsája lett és királynői kijelentéseket tehet.)

 

Gy.: ezer nőnek adta magát és ezer nővel él. Valami nőies butaság már átragadt rá.

 

Anyám: érezni, hogy a képességek elhagynak: – az emlékezet, beszélőképesség, látás – a halált érezni magunkban, az élő testben – rettenetes lehet.

 

A természetnek, úgy látszik, nem nagy mű az élőlény: ez a milliárd vegyületből alkotott csoda, – ha így képes ilyen könnyedén elpusztítani és teremteni.

 

Beteg vagyok, egyre növekvő fájdalom a bal-lágyékban.

 

Az éj és a reggelek milyen határtalanok: a legszebb idők!

 

Tolstoj: Iljits: milyen magaslat, – érettség, milyen döntő megfigyelő-erő – így még távolról sem megy.

 

Győri dícséretei: „ha veled vagyok, mintha fény világítaná meg egész életemet – oly világossá teszed minden oldalról. Ha veled volnék gyakran – talán másképp lett volna. Úr vagy – igen előkelő, egyirányú törhetetlen életet élsz.” – Milyen a látszat!

 

A „gazdag” – a „király” – oly ősi fogalmak, hogy már látomásszerűvé válnak s nimbusz övezi a legjobb elmék előtt is.

 

Anyám, mikor simogatott, betegségemben, – olyan volt a tekintete, mint aki gondot, bajt most elhárít s nyájas akar lenni velem. Valami szemrehányás is érzett belőle.

 

Már nem érzem, hogy a végtelen hosszú időre készülök elő – erős érzésem, hogy néhány évről van csak szó.

 

Előkelőbb környezetet akarni, bútorokat, melyek „nagyobb” látszatot keltenek, – Ő ezen mosolygott – én nem voltam tőle szabad soha. Nevetséges rugaszkodás a királyság felé.

 

Örömeid mérgek, melyek elpusztítanak (étvágyad, szerelem,) – s a mérgek az örömeid.

 

Örök panasza a gyerekeknek, hogy az anyák nem élvezőképesek, hanem spórolnak, elteszik a pénzt: nem gondolják meg, hogy a természet az érett korban már megöl bizonyos élvezőképességet, mohóságot – s egész más görcsöket juttat nekünk.

 

„Gondoljon el úgy, hogy otthon vagyok mindig – s mindig egyedül. Fel és alá járok, vagy az íróasztal előtt űlök és jegyzetelek s néhány jegyzetet teszek. Gondolkodom, vagy alszom, – örökké egyedül vagyok.”

 

A fizetés már kevés!

 

Csak részeket látunk az egészből – ma látva nyomorát – meghat minket valami – holnap étvágyát észrevesszük s megundorodunk. – Prizmák vagyunk, mely az „egész” fényt szétbontja, töri. Csak a nem lét nyújtja az „egész” fényt, mely mindent magába foglal s mely úgy látszik a közöny.

 

Mikor anyám utoljára meglátott, szegény, – még egyszer szándékosan tágra nyitotta a már meredő szemeket. S röviddel utána, az a fénylő, meredt nézés, érzéstelen, egyenes tekintet, – elképzelni már alig tudom. Egész betegsége, javulása alatt is volt valami idegenszerű a tekintetében. Mit élhetett át!

 

Mámorában megmutatja és hagyja feltárni és hagy tenni avval a testrészével, melyet legjobban szégyel és útál.

 

Látogatók: megmutatja apját, anyját, – porcellánjait, – mindenét ami van és végrendeletéről is említést tesz, sőt ebédje is szóbakerűl, mely kitűnő volt s hogy nyolcszáz cigarettája van.

 

„Egész más keretek közt kívánok élni ezentúl. Vídámnak mutatom magam, mert el akarom titkolni rosszúlléteimet. Egész nyaramat elrontotta ez a szegény fiú, akinek koplalnia kell, hogy a tandíját megszerezze s aki most megbukott. Kétszer igen nagy fájdalmat okozott: mikor jó bizonyítványomat kikaptam és mikor megtudtam, hogy vidékre megy. – X. tanárt becsülöm, mert ő buktat ugyan, de a rossz tanulót nem nézi le. (Valóban egész este a tanárok igazságosságáról beszélt.) – Apámmal nem közöltem ezt, mert rosszúl esne neki tudni, hogy bármíly szíves volt irányomban, – mégis rosszúl töltöttem a nyarat. – Némely tanár egész részvétlen és hebehurgya, mintha nem életről volna szó. – P. tanárnak nem tudok többé szólni, mert látom, hogy teljesen igaztalan ember.” (Egy 14 éves fiú: Sch. S.)

 

Beck–Bálint A. mint egy nagy és kiváló ügyvédi iroda feje – kisasszony és jelöltek ura: akitől én reszkettem – ez az ostoba ember.

 

Már semmi játékosság. Minden energiafölöslegnek vége, – az idegeimnek semmi kedve játékra: csak a strikt munkát végzik és illuzió, álom, költészet, izgalmak, vagy remények (barlang a dunna mélye) – semmi ebből!

 

A szülők úgy állnak nagy önbecsülésükkel, megelégedésükkel és tapasztalataikkal a gyerekek elé, mintha el akarnák őket nyelni.

 

„Imádkozni!” – „Kihez?” – „Az Istenhez!” – „Ki az?” – „Jézus… stb.” Milyen misztikumok elé állítják szegény kis kölyköt. Imádkozik, nem tudja mért, kihez… Egész óriási történeteket kellene elmondani neki, – az egész tragikus múltat, szenvedések tömegét, óriási történelmet… De csak annyit mondanak neki: „Imádkozni!”

 

Azelőtt: – bármi történt, rendjén történt, íróvá tett és rendkivűli örömöket okozott. Ma nincs már kedvem a kifejezésre s érzéketlen vagyok: ma átkozom hányattatásomat.

 

Talán meghűtöttem tavaly az altestet, mikor nagy sietve kimentem a hidegbe többször fürdés után.

 

Jegyzőség és egyéb funkciók – a minisztériumban: az ember azt hinné, ki tudja míly magasabb dolgok, – nem különb teendők, mint egy önképzőköri adminisztráció. – Az ember úgy képzeli: királyok, miniszterek – kell hogy igen sokat értsenek és tanúljanak politikát, gazdaságot, hogy ezt a nagyon komplikált szervezetet vezessék. – Laikus tapogatózóknak mondhatók, akik nem tudnak semmi bizonyosat, hogy mi miért van – a dolgok mennek maguktól tovább.

 

A természetben van kicsi és nagy közt különbség – pl. a por. Van nagy dolgoknak olyan kumulációja, mint a por – fújja a szél? Stb.

 

Milyen furcsa ez a gömbölyű föld, a csillagok s a tárgyak – tőlem függetlenűl vannak és lesznek: csudálkozom, hogy vannak, mert én a semmiből jövök, a semmié vagyok – s ott nem voltak. S míly gyorsan hozzájuk szoktam! Nélkülök már a semmit el sem tudom képzelni, – pedig kétségtelen, hogy a semmi egész más és egész másutt van, mint ez a világ. A világ van, – mihelyt nem vagyok – kívül vagyok a világon, mert e világ a létezőké. A semminek nincs az a tere, melyben a csillagok állanak, sem ideje – s nincs hozzájuk kötve a semmi mivolta. Az igazi nagy világ – a semmié – ott van a mi definitiv létünk – s e keringő dolgok egy másik kisebb világ – mindenféle látszat, futó kép, zavart hang – s vége. Ez a másik világ pedig: – A csillagok és világok egy végtelen térben állanak, melynek kiterjedése nincs, mert ha volna, akkor vége is volna. Aminek pedig nincs kiterjedése, az nem tér: tehát a tér fogalma bezárúl e földön – (ez tér, e tér pedig nem térben, hanem a semmiben van): a föld tere pedig viszonylat, vagy relativitás.

 

Lóhúst nem enni: a kultúrnépek százados előítélete s ha az: van is benne valami.

 

A háromszög oldalai úgy aránylanak, mint a metszetek – minek ez? Mi köze a világhoz: ezt nem tárják fel, – minek az abstrakciója, ezért nem érti a gyerek.

 

Én legyek valakinek a legokosabb és legkiválóbb – hogy megváltozott ez a kívánság. – Mennyire engedtem s képzeletben féltékeny sem vagyok – a forróság engedett.

 

Boldogító úgy sírni, hogy az ember elalél. Sírni, siratni – ebben nagy, forró boldogság van. „A haldokló kimondhatatlan boldogságot érzett.” (Tolstoj) – S haldoklott! A boldogságok tehát nem tökéletes érzések – hisz a legnagyobb szenvedés perceiben is feltolúlnak. – Ezek az ujjak, ez a fej tönkre fog menni, – nézem testemet: iszonyat lesz a pusztulást nézni. O. arca, feje olyan, mint azé, aki korán felégette magát, átment mindenen.

 

A bárónő (Bánffy) – ez egy rokonom, aki nálam él, házvezetőnőm (az ő kevésbbé kifejlett tipusa) – kiderűl, hogy a nővére.

 

Szandov: az ilyen embert a teljes tehetetlenség és tehetségtelenség vitte tanárnak: engem a „költészet” okozta teljes külső tehetetlenség és akció-képtelenség. Azért kellett nekem Mffynak könyörögnöm, – kell hálásnak lennem, – holott szabad ésszel és energiákkal más pályán poziciót teremthettem volna. – Itt megdolgoztatnak, mintha minden arra irányúlna, hogy ne tudjak írni többé, – bókoljak.

 

A régi szenvedés utazás miatt – hogy eltűnt! – S az egyedüllét míly nyomasztó, elviselhetetlen volt azelőtt!

 

Ros. dr.: a kényelem okáért pensiobeli lakására, a szobába telefont vezetett be. Már rég nem beszéltem íly sokat, – folyton beszéltem – itt igazolnom kellett magam a karriér előtt! – Az asszony: a tragikusról még nem tud: jó még, mint a gyerekek – mindennel telítve akar lenni, ami – szép és derék!

 

Hogy fel voltam háborodva, hogy így semmivel töltik napjaikat egy boltban!

 

Furcsa szó: a nővéreddel viszonyom volt!

 

Anyám nevelő elvei: sose mondj fontos dolgot, légy kedves és szíves, hogy azt higyjék, mindent odaadsz – te pedig dolgaidról hallgass.

 

Hogy hűtötte a hűvös podex – mint egy borogatás a lázra.

 

Élvező-képes ember: „nincs-e jó dolgom: szétosztottam 1 milliónál többet szegényeknek, mint egy milliomos, – megismerkedtem sok kedves és okos úrral és hölgygyel; – a hölgyeket nagyon szeretem.” Jókedvű, friss – és nem naiv ember, – a jólelkűség sok jelével.

 

Mi volt az oka első rosszúl-létekor a kegyetlen hitetlenségnek? Mikor tehetetlenűl feküdt szegény, nekem kiszolgáltatva és összenézett velem a „roszszal” – sosem alakoskodott! S míly düh volt bennem ellene! (Kein Blut – mondta szegény, valóban vértelen volt az agy.)

 

Kegyelmes úr, – egy kezdő fiatalemberrel sétál és mesél neki.

 

Túlsok jósnői Kern-ban: maszlagok, pompa. Írja a „Molnár leányát” – közben felöltözteti a babát a molnár-gáz ruhába – amelyet néki kellett volna hordani, – (tönkretehetetlen szervezet, szembe néz a nappal) – s belép egy másik szobába, ott áll a baba fej nélkűl – halálra ijed – saját magától, játékai ölik meg: szívbajos lesz ettől. (Saját maga öli meg magát.)

 

Derék emberek, akik megtisztelnek: beszélnek rólam, emlékeznek egyetlen munkámról, komolyan veszik: vitatkoznak róla, – s „rossz állapotban van,” – mondják, – rólam beszélve. (Beck, Elek.)

 

Mennyi előkészület a rend pár órájára: a kályhát tisztítani, szőnyeget javíttatni, eltenni naftalinba, porolni, – mennyi munka, viszontagság, – (mennyi ember élet-tartalma) néhányak rövid nyugalmáért.

 

Nem hitt semmiben, de azért éjszaka néha nagy döbbenetei voltak – ha roppant valami, vagy ha ünnep volt.

 

Csak a szegényeknek adatott az erőfeszítés!

 

A coitus és gyilkosság milyen rokonok! Ugyanoly állati, ugyanoly kegyetlen a kéj s a testi cselekvés! – Semmink sem szabadúlt még meg az állatitól!

 

Hatvany ajándékai!

 

Folyton félt a kis ember, kis dolgaiban a Polykrates gyűrűjétől. Szép levelet írt, mikor lemondott egy tanfolyamról – hogy, hátha még majd rászorúl.

 

Vilmos császár: mire a levelek lehullanak, már otthon lesztek, katonák! – Senki sem tud semmit, mindenki laikusa az élet nagy sodrának (politika, közgazdaság stb.) – s a dolgok sokkal hatalmasabbak, mint bármely ember. Úgy látszik, mintha a miniszter intézné egy ország komplikált pénzügyeit: pedig az magától rohan s a miniszter utána.

 

Mi a különbség O. két arca között? Az egyikben erő, a másikban habozás, kétely, gyengeség?

 

Hatv.-ról valahol egy jó leírásnak kell lenni. Anyám jól érezte és ismerte a semmittevő, máson élő férfit: minden gúnya sújtotta puhaságát, jól élni törekvését, kényelem-vágyát s kis örömeit. – S én voltam az! – a művész, ki ideáljait várja tehetetlen. – Nem kár, hogy ott hagytam a művészetet. Ezért az árért a kutyának kell!

 

Az embert a dolgok ragadják magukkal, – hogy hová, azt nem tudja. S a gyenge ember ezt nem meri bevallani, nem látja. Kosztolányi a házassága napján sem tudta, hogy mit tesz: „Könnyebb elválni, mondta, ha az ember megnősül.” Nem tudta, hogy a szokás vitte magával s hogy annak örök rabja marad. Nyíltan indokolni próbálta cselekményét s milyen triviálisan!

 

 

1916., okt. 9.

A boldog herceg vagyok annak, aki kívülről néz be hozzám. Egyedül vagyok, nyugodtan ebédelgetek, alszom, kigyúl az iróasztal-lámpása, – folytonos magány, derű és nyugalom.

 

Aki egész lassan kezdi: hálószobában nyit ügyv. irodát, zúglapnál báliriporterséget még mint diák – s kitart halálig mindenütt.

 

Úgy éltek együtt, mint két egymásnak idegen vágy az eliziumi mezőkön, akik együtt járnak, féltik, óvják, becézik egymást s kézen fogva együtt haladnak az örökkévalóság felé. (R. utolsó mond., ha eljutok!)

 

Ahelyett, hogy tisztán előadnák életük baját, – epés, szúrós megjegyzésekben, mozdulatokban tárják fel. Minden szavukban magukkal foglalkoznak, vitáznak egymással nyíltan; – önvallomásokat tesznek egy harmadikon keresztül s mikor egyedül maradnak, mint két gyilkos, kínozni kezdik egymást az elmondottakon kezdve. (Móriczék.) – A kisgyerekekhez, mikor sok lesz már a férjnek: „Mehettek a szobámba s ott tehettek, amit akartok.” (Feltúrhatják a kéziratokat, – ami a legszentebb volt.)

 

Nyugodtnak látszó özvegy ember éjjeliszekrényén igen szenvedélyes szerelmi történet.

 

József Ferenc főherceg ismeri a nevem, „igen tehetséges ember, – nagyon tömör, nehéz nyelvezetű” – mondja rólam. N. Z. két versét megemlíti. Kaffka a kedvence.

 

Zongora sír: ich armes Wesen, warum muss ich sterben: egy hang, mint a halál s egy akkord, mint a befejezés.

 

Egy asszony: pótolhatatlan veszteség férjemnek, hogy nem látta a gyereket fejlődni. S nekem, hogy nem éltem vele.

 

 

1916, november 1.

Álom egy eladott fiúról: felajánlja, ha fia születik istennek, – aztán, mikor fel kellene áldozni, táncosnőnek öltözteti.

 

A kislány száján lakmározni.

 

A régi láz a D.-utcában, hosszú regényt írni mindenáron, türelmetlen izgalmak és iszonyú energia, munkaképesség a két sikerdarab idején.

 

Mia: egy mozdulatomra: hagyta tennem, de a kétségbeesés, undor és utálat kifejezésével.

 

Mostani regényem: sok mindenen átment, halál, szerelem stb., míg meghidegűlt.

 

Surgoth gyilkosa: apa és fiú erős ellenfelek és együtt ebédelnek naponkint. Gyerek-arc, – mégis némi férfiasság benne, – lányos kedvesség, kedves, ostoba, leányos báj – tisztecske.

 

Prémek, parföm, bőrtáska, fínom szappan és ruha szaga: elegáns asszony.

 

Pesti lányok: telefonba beszélek és egészen ismeretlenűl beszédbe elegyedik velem: „ismeretlenűl is ismerőse” – mondja, – „nagyon boldog vagyok, hogy megismerkedhetem önnel” – és egész közönséges rendez-vous-t ad. „Unatkoztunk – mondja találkozáskor – azon törtük a fejünk a nővéremmel, hogyan lehetne egy kis flirtöt csinálni. – Milyen jó maguknak férfiaknak, hogy mehetnek kávéházba, mindenhova, – mi úgy unatkozunk! – Féltünk, hogy nem fogunk magának konveniálni.” Nagyon szép úri lányok, egy ügyvéd nővérei.

 

Mátyás király lustája voltam: jőjjenek és mentsenek meg.

 

Rabbi: „nagyon energikus ember voltam, de energiáim hozzászoktak egy befolyáshoz s most nélkülözik. – Azon vettem észre elhidegülését, hogy nem bánkódott velem eléggé.”

 

30 év múlva is sírna szegény anyám: az én fiam meghal s nem él örökké.

 

Emberek vesznek ma egy árút és egy hó múlva gazdagok s a művész életét, vérét, minden idejét a szobrászatnak, a formának áldozza s világítást sem tud szerezni. Amit csinál, már annak az undorával csinálja, ha sikerűl is: ilyen már sok van (különben senkinek sem kell,) – de nem tud egyebet, – ha pedig rosszúl sikerűl, akkor boldogtalan. Abból él, hogy vállát megveregetik.

 

Háborús: az ellenséghez átszaladó katona (kínzásoktól menekűl) – kalapot lenget. – A hősi ezred fokost kap és igen vitéz (agyon van kínozva, – kész a halálba futni). – A románok ellen akarnak menni: hazafias szándékkal (ott mégis jobb lesz, mint itt.) – Harctérre indulók: az utolsó falunál még jó volt, vídámak voltak, percnyi bizalom szállta meg őket; – sötét van, itt-ott lámpák égnek, tudatlanok, nem ismerik ki magukat, hogy hol vannak, aztán egy árokban kell menniök, nem tudják, mért, egyszerre parancs: rajvonalba fejlődni és kézfogást! – mintha utolsó perce érkezett volna el mindegyiknek – a kézben kifeje-zett lélekállapot: rángás, kilengés, reszketés – azután parancs: hasra! – Az irtózat és a végső perc iszonyú idegessége kiűl az arcokra. Ott fekszenek: a világító pisztolyok fénye szép – végül kiderűl, hogy tévedés volt az egész. – Schein Angriff: mindenki a halálra készül – búcsúznak egymástól, imádkoznak – de aztán hozzászoknak és megszűnik a 3dik nap a félelem. – Három napi éjjeli-nappali munka után árok-ásás – teljesen apathikus, állati kimerűltség – egy völgyben árkot ásnak, ekkor gránát-tűz éri őket. – Egy fellebbvaló pofonütötte őt mert tilalom ellen főzött – higított sósborszeszt ivott kunyhójában egy telekkönyvi hivatalnok. – Lőjj a lábamba mondta az egyik egy kűlvárosi csirkefogónak (aki később nyomtalanúl eltűnt). – A pécsi tisztek utálták a pesti katonát. – Kétségbeesve jöttek haza az őrjáratról a megkínzottak, hogy nem kaptak golyót. – Irtózatos esőzés, – mindenhonnan folyt a víz éjszaka, az öt ember majd megőrűlt az egyforma esőtől, – nyakuk, hasuk, minden csatakos és hidegen vizes, – már parancs ellen vissza akarnak menni, – de az őr visszalöki őket: maga katona? – aknák közt visszabotorkálnak, – szél fújt és hozta a vizet az arcba, – boldogan haza indulnak végre (az árokba) – de az árokban térdig merűlnek a vízbe; – ő benyit egy ismerős zászlóshoz aki tűz mellett űl száraz vackában – nincs hely; – mindenünnen csurog, ömlik, az állások bedőltek és a tetőkről ömlik be, – sár, – egymásnak dőlnek, hogy aludjanak, de lehetetlen, – irtózatos düh fogja el őket, öngyilkosok akarnak lenni; világosodik: megváltás – teáért szaladnak a kályhákhoz – hallgatag lázadás: 3-as 4-es csoportokban szállingóznak, szöknek el a faluba, házakba, aludni.

 

Apja mérgesen goromba természet volt, ő pedig 20 éves lánykorában, nem tudja mért, folyton mérges volt, lármát nem tűrt, folyton dühöngött.

 

Tömege a hűtlenség miatt síróknak: évszázad.

 

Évről évre egy pontnál emlékszem vissza a múlt évre, mikor ugyanezt magyaráztam.

 

Persze: aki megérti az ember bolondságait, szereti szeszélyeit, azt szeretjük.

 

Egész idegennek érzem magam: felkeléskor pl. pontosságom, – a nagy munka, amit végzek, életem hidegsége; – nem vagyok többé én: nézem magam.

 

Miniszterelnök élete: kávéházi vacsorák – semmi rendkívüli benne – mit is csináljon!

 

Milyen szerencsétlen dolog is az álom-szerelem: felfelé vágyni, minden remény nélkül alávetni magunkat, reménytelenségbe vetni magunkat és ebben a korban! (Schw. kis.) – Szeretném, ha siketnéma volna, – mondta rá egy siketnéma, – akkor elvenném: a világot a saját képére transponálja. – Magát a főnök venné el kisasszony, mondta neki egy tanítványa, aki még csak hivatalba készűlt – s máris az ottani lehetőségekről álmodozott.

 

Titkárság: akkor beszélgethet vele, amikor akar – milyen iszonyú hivatal lehet!

 

Fő az egészség! – Ha egészséges vagy, dolgozni tudsz, eltarthatod magad. – Munkáddal pedig tönkre teszed az egészségedet.

 

Szegény merénylő, – milyen szimpathikus ember volt, – otthon megtiltotta a könyvek tisztogatását, sőt leporolását is!

 

„Mit csinál a kedves mama? – jól van?” kérdik tőlem – az ő képzeletükben még tovább él. Mint egy levágott kar az idegekben – úgy él bennem is tovább.

 

Hindenburg fogadja a királyok látogatását és hízelgését, – most tőle függ minden, ő az úr, – csak a császár, legfőbb ura iránt érez alázatot.

 

Folytonos inc. álom a halál óta.

 

Korán reggel a ködben katonazene.

 

Álom: anyám nem halt meg: lefeküdt a másik ágyba – sőt felébredésemkor furcsa fény-látomásom is volt.

 

Szines papírok emléke – apám hozta, arany és ezüst nem volt.

 

Oly levegőben élt, mely konzerválja az érzéseket és emlékeket.

 

Schw. kisasszony: maga megbénít engem.

 

Egy orfeum dáma szomorún: „Milyen szomorú, ha két ember nem lehet egymásé, ha szereti egymást.” (Úgy értette, hogy aznap mensese volt.)

 

Friss ajkak, piros, egészséges száj, kis fogak és a finom, könnyű cigaretta-füst.

 

Virág azelött: véletlen formának tűnt, esetlegesnek – elképzeltem egy sokkal tökéletesebb színt és formát.

 

Az emberek drágán fizetik meg az „otthont.”

 

Gyerekek, akik ravaszok, stréberek – hogy anyjukat jól eltarthassák. (Bálint L.)

 

Másokban a „múltkor” halt meg s én mennyit nevettem már azóta!

 

Egy lány: biztos, hogy nemsokára meg fogok halni – 30 évemen alúl – legfeljebb két évet élhetek.

 

Nincsenek abszolút tulajdonságaink, amelyeket megszerzünk és megvannak, – gyakorolni kell, mert elvész.

 

Az üres percek melanchóliára vagy jókedvre hajlanak.

 

Az anya egészséges, friss szervezetet hoz a világra – s ezt látni elpusztúlni a szexuális életben s hogy ezt higanynyal „újjáteremteni”, kitisztítani kell, „regenerálni” – a megviselt, fáradt testet – gyönyörű látvány lehet. (Mffyné.)

 

Egész életében a temetésére készűlt.

 

Régi szentkép: Szándékosan törik a fejüket isten nagyságán.

 

A fa eltart – de mért száz évig – mért épp akkor kezd korhadni? Kő, vas örökös – de hideg is! Az embernek árt, ami örökkévaló.

 

Látván, hogy egyebe sincs, csak nemisége – nem a maga számára kívánta a nyomorúltat (mint egy másik jelenlévő, aki a nő iránt való haragjának nem tudott nevet adni: pedig a vágy tüzelte,) – hanem összehozta egy gazdag barátjával és tanácsot adott neki, hogyan ügyeskedjék körülötte kívánván, hogy szerencsés legyen.

 

Egy agyonpiszkított klozetnél találkozott a szállóban egy emberrel. Az utána jött, mikor már reggelizett a kávéházban. „Hogyan tudott oly sokat enni”, kérdezte tőle. Az árt. Önnek talán vakbélgyulladása van, – jó lesz, ha orvoshoz megy. Vagy kolerája van – jó lesz, ha feljelentem önt. (G. Wiednek való téma.)

 

Száj és torok: nyelő féreg az ember.

 

Én nem vagyok már én: hol van régi otthonos érzésem, biztosságom. Hidegen helyezkedtem el. Folytonos magány; leírhatna valaki: megy az iskolába, lehajtott fejjel, – senkihez sem tartozik a világon, – vajjon min gondolkozhatik – miről beszélget magában az, aki teng-leng az emberek közt. – Nagyon őszinte ember, de mintha ezeket az őszinteségeket csak azért mondaná el, mintha valami fontos dolgot, lénye igazi célját akarná rejteni. Ez pedig nem más, mint magánya.

 

O. Rozv-ról: úgy látszik, ez a zseni, – akinek joga van tömegek nevében is szólni. – Osvátot szoktam játszani. „Abban a városban ott lakott az ,ítélet’ – senki sem volt oly biztos a dolgában, mint ő, mert senki sem gondolkodott.” – Fiatal asszony, író felesége O-ra néz: tőled, ítéletedtől függ az életünk.

 

Legjobban ledönthetők az emberek, ha szavaikra nagyon figyel valaki.

 

Mikor a Boldogtalanoknak a felolvasáson oly sikere volt, – inkább kívántam volna magamnak egy kis szerelemet, – akkor!

 

Egy új élet reménye anyám halálakor – házassság!

 

Már nem folytatom ébren az alvást: képzelethiány.

 

Nősülés – valakinek elmondtam nősülésem történetét egészen precizen. Először is ingerelnének egyes tulajdonságai: ne tűnjön el a hátam megett! Azután én észrevenném maga előtt is titkolt vágyát a szemében – és kézfogásának melege már ingerelne. Aztán ingerelnének ítéletei, melyek mindig rosszabbak, mert nem jó megfigyelő, de mert ítéletei szexuálisan árnyékoltak is. Aztán jobban kezdené ismerni barátaimat, mint én magam: magyarázná O-t, – hogy Koszt. okos, Somlyó mély, – szeretné, becsülné a jelenlétében úgyis torokhangon kukorékoló férfit. Ellentmondásom mérget csepegtetne szivébe: később már hallgat, nem vitáz, mint aki azt mondja – mi úgysem értjük meg egymást, – elraktározná érzelmeit saját magában – titkai lennének; – e kis mérgek felszívódnának s legközelebb már látszólag egész indokolatlanúl kissé ellenségesebb hangot okoznának. Mindenki meleg jó barátja volna s rám szemrehányón nézne. Ha pedig alázatos lényt vesz el az ember, az végtelen unalmas; – vídámat, élénket – a frisseség kimerűl.

 

Anyám lázas tevékenysége, mikor beteg voltam: Fieber hat er – Hitze zum verbrennen, wie ein Feuer, – er fantasiert. – Ez az első sír, melyben, tudom, ki nyugszik.

 

Ének hangzik a konyhából.

 

Végtelenűl buta ember: Mikor hallja, hogy szidják Gyulai Pált gúnyos szeretne lenni, hogy ezt a tekintélyt meggyőződés nélkül megvédje, – a szemei már csodálkoznak is; – de történetesen egy öreg ember a szidalmazó s az öregség már maga is tekintély: rögtön helyesel: – „persze sok hü-hót” csináltak Gyulaival, – mondja. Szemei tökéletesen tiszták és ívesen kifejezéstelenek. Humoros kiadványán csak Réti áll, – de a rajzon, a könyvdíszen már dr. Réti.

 

Fiatal férjek sovány, megnyugodt arca.

 

Mikor még Kar-ékhoz a kielégítetlen vágytól savanyúan állítottam be – hol kellene máshol lennem ilyenkor – hódítani!

 

Egy öreg szamár (55 éves korában nősűlt:) én boldog vagyok – mondja nekem. Megleltem azt… stb.

 

Gyorsan két villával kezdték enni a halat – nyugodt öntudattal nézve körűl, hogy ők előkelők. (Vikár.)

 

Egy szerelmi történet: Négy év után is úgy beszélgettek, mintha tegnap találkoztak volna utoljára. – Megsoványodott bánatában: ó fiatalkor – mikor még az erőtől duzzadna a szervezet – akkor ilyesmitől megy tönkre! – Úgy volt, hogy mégis elveszi, – de ekkor búcsúlevelet kapott, – benne volt egy pár keztyű, – a szabadkőműves keztyűi, – hogy ő Amerikába megy. Aztán elővette az ujságot – s bár nem tudott róla, ő maga ohajtotta, hogy olvassa benne az öngyilkosságot. (Az Amerikába menés – egy kevés gyanút hagyott benne, melyről nem tudott. És az volt az igazságszolgáltatása: – ha őt nem veszi el – ne élhessen inkább pusztúljon el. Valóban benne volt a hír. – Sose volt önérzetes a férfi, de ebben az utolsó levelében az volt. – A férfi zsidó szülői a leány nővérét dícsérték a leánynyal szemben – aki már férjes volt. – Mikor már halott volt, ő tanítani ment: abban az órában temették, ezt tudta – diktált a lányoknak s úgy képzelte, hogy most halotti beszédet mond evvel felette. (R.)

 

Teljesen egyedülálló nő, aki egy nap első férje apjának sírjához, másnap fia sírjához, harmadnap az őrültek házába második urához, aztán szülői sírjához megy – mindig koszorúkkal látni, – így él.

 

Irodalmárok otthona: mennyit dolgoztak hiába, mennyi vers, dráma, fordítás, cikkek – s ott űl a szomszéd szobában a szegény család, amely jó arcot vág az apa „munkájához”. – Úgy érzem magam, mintha egy kártyásnál volnék, vagy más rossz szenvedélylyel megáldott embernél, – a család nélkülöz, hogy ő a passziójának élhessen. Mennyivel különb akkor már egy kereskedő, aki otthon jólétet teremt.

 

Most már legalább tudom, hogy óvakodnom kell az öregektől, nehogy megfogjanak és becipeljenek odujukba, megmutatni, mit csináltak életükben.

 

Két nemzeti nagyság: egész életükben gyűlölték és megvetették egymást – de a világ ezt elfelejti. S a nemzet hálás: mind a kettőt óriásnak dicsőiti, holott homlokegyenest az ellenkezőt akarták – s ha az egyik nagy, a másik okvetlen kicsi, – s ha az egyik tudná, hogy a másik is nagy ember lett, – nem kérne a dicsőségből. A világ sokszor azért is hálás, ha segíteni akarnak rajta s azért is, ha megállítják – legtöbbször pedig semmiért se hálás.

 

 

1916, dec. 22.

Ismét csúcs-hurut!

 

Gyakorlott gondolkodónál úgy mutatkozik az ész, mint akrobatánál az izom.

 

Fáradt ember: nem hall, nem lát jól, mint a halak sürögnek-forognak az emberek körülötte.

 

Jó, ha ajándékúl kapsz egy bundát – ez jobb, mint a pénz – ilyesmit sose szereznél magadnak.

 

Egészen szórakozott mozdulatokat imitált – ásított, – mintha egészen odaadná magát az ásítás kéjének, – vagy mormogott. (R.)

 

Régen milyen szomorúan tanítottam – az ambiciótól keserűn.

 

Csak anyjánál lakik jól, annyit eszik, amennyit akar, most folyton éhes.

 

Tisztes nő, öt gyermek anyja – hogyan fér össze a múlt kéje evvel a méltósággal.

 

Gyermeket tolnak kocsiban, alszik. Egy percre kinyílik szeme s ragyog a napfényben, mint a tükör. (R.)

 

Az elérhetetlen, a végtelen: a másik nem.

 

A kéjtől, durva örömöktől durva, kiélt, ostoba férfi-arc.

 

Tiszt a háborúból visszajön, savanyún körülnéz – minden ugyanaz.

 

Lányi V-né: nem elnézéssel, bizalommal nézi férjét, hanem örök türelmetlenséggel: még ezt is el kell viselnem, még katona is, – még ezt is! Gúnyosan néz rá.

 

Leszokni, hozzászokni valamihez – ez az egész élete (pl. dohányzás) – novella.

 

Egy asszony egy fiatal lányról, aki férjhez ment: „ez lett a vége a nagy ragyogásnak.” (R.)

 

Egy volt növendékeivel a tanár iránti szerelemben. (Tanárnő.)

 

Bizonyos korban az ember félteni kezdi az egészségét, rendbe akarja hozni magát még egyszer. (R.)

 

A nem bűnös is gyakran úgy kénytelen viselkedni, mint a bűnös. Először is az élet sok titkos teendője terheli a lelkiismeretét és tanítja bűntudatra (szerelmi dolgok, stb.). Aztán: ha valami kevés közelállása van a bűnhöz: ezt nem szabad előadásában a világgal közölnie, tisztábbá kell magát tennie, egész világossá távolállását, tehát hazudni kénytelen. Ez pedig már nagy ön-ellenőrzést követel, nehogy ellentmondjon magának: már teljesen az igazán bűnös lelkiismeretével rokon. Fontos körülményeket mellékesen érint: a lány megjegyzem nem volt szép stb. Épp úgy védekezik. (R.)

 

Rossz kedvű lett, mikor a villamosba egy szép nő felszáll, – s megnyugszik, mikor közelebb jön. Elkomolyodik, ha hízelegnek neki, mert nem hiszi el, hogy neki szépet lehet mondani s fél, hogy mégis beleesik rászedik, tehát mindent rosszkedvűen néz.

 

Hivatalok, állások nyílnak meg, vagyonokat szereznek, – nincs ember – s én űlök, mialatt minden itthon levő lendűl, minden alkalmat elszalasztok, – bele vagyok butulva a költészetbe, melyből nem lesz semmi. Mikor én kezdtem, minden feszűlt volt, teli – ide menekűltem az irodalomhoz.

 

Mért nő egy fa görbén?

 

Pszichológiai közgazdaságtant!

 

Mindig kedves, sose kellemetlen, a férfiak is tetszeni akarnak neki.

 

A vér: hiábavaló a verés, – élénk, nem képes űlni, villamos után fut, pénzről álmodozik, – „hol tartja a nagyságos úr a pénzt” – a javíthatatlan gyermek megadásával, puhán, szótlan térdel, – őt odarendelték, – bűntudat nélkül, mint egy kínzott kis állat.

 

Tisztességes ember: a telkén átmenő csirkét kénytelen leütni, szexuális dolgokban sem bírja a hűséget, de különben a legtisztességesebb ember. (R.)

 

Két nővel egyszerre ér el terhességet igazi koit. nélkül. „A fínom ember önfertőző.”

 

A művész mindig bizonyos szégyent érez a nagyon aktiv emberekkel szemben. (R.)

 

Nem kapkodott, nem is volt idegesen gyors, mégis mindig gyorsak voltak a mozdulatai.

 

Csupa keserűség – mindennel elégedetlen fiatalkor – hogyan is volt?

 

1916. XII/29.: Kar-nál kétszer egymás után teljesen egyformán válaszolt a kártya s a következőket mondta: 40 éven alúl fogok meghalni; a regényemet megírom, nem lesz remekmű; – nem leszek örökéletű; – nem fogok megházasodni; – egyszer még szerelmes leszek, boldogtalanúl; – nem leszek se miniszter, se miniszteri tanácsos, talán főigazgató; – neurasztheniámból nem fogok kigyógyúlni. – Megdöbbentő volt, hogy kétszer egymás után teljesen egyforma volt a felelet. – S mi volna, ha így volna? Hány élet telt így el, még rosszabbúl s teljesen nyomtalanúl? Máris belenyugodtam. Mért oly félelmes belenézni ebbe a perspektívába, – ha a valóság lenne, mért ejtene kétségbe, – holott, ha a legjobb eset volna a jövőm se volna kívánatosabb az eredmény. Ki foglalkozik elmúlt nevekkel? Gyerekek és tudósok.

 

Elszánt, kissé elhamvadt arc, férfias megjelenés, teljesen hallgatag, – éles tekintet, vídám, gyerekes, rövid nevetés, – iszik, felhajt 4-5 kupicát egy este, odaadással eszik, semmit sem tagad meg magától: már erre adta magát – a „kellemesre,” – biztos modor, angol ruha, nyulánk, – nyájasan néz, mikor más türelmetlen, – mindig kedves, sose kellemetlen, a férfiak is tetszeni akarnak neki – s mégis: soha sincs jelen. (R.)

 

Tisza: mennyi mindennel kell foglalkoznia, értesűlve lennie, tudnia; háború, kűlpolitika, mozdonyvezetők, apró memorandumok szoborpályázatok ügyében: mindenütt a lehető legokosabban és legtapintatosabban intézkedni. – Nem szabad elmerűltnek lennie!

 

Mi volt az, ami gátolt fiatal koromban a szabad mozgásban – már alig emlékszem.

 

Ha izgatott vagyok, már nem is figyelem magam, nem érzem, hogy másként is tehetnék – nem tehetek róla.

 

Földi javakért voltam oly nagyon szorgalmas és kitartó – s minthogy nem kell semmi – mozdulatlan vagyok. Csak írni volna kedvem, de ezt is, ha könynyen megy.

 

Tunya nyugalom, odaadás a semminek: kietlen nevetés, tunya unalom, mozdulatlan arc – Zilzer – s én is: nehézkesen űlök, állati, tehetetlen odaadással eszem, ha látnak is, nem törődöm vele s – amit magam előtt sem tűrtem volna: – nem igyekszem értelmes arcot vágni hozzá. (R.: ez és a tanító.)

 

Kalandorok közt: annyira nem szoktak hozzá az értelmes szóhoz, hogy egész olyanok lettek, mintha megőrűltek volna, rajongtak, üvöltöttek egy pár okos szó hallatára s hajlandók voltak rögtön engedni a tanácsoknak. (Két korcs szininövendék.)

 

Kar-né: egy élet kűzdelme, hogy egy férfit lekössön, nyomában járjon.

 

Az álom mindenben gyógyszere.

 

Fiú: mikor ki akarom elveit fejteni, a dolgozatban: tiltakozik, – nem akarom magamat kitárni, mondja s én ezt nem is szoktam tenni (az ösztön!) „A legtöbb ember olyan, amilyennek látszik, az emberek nem érzékenyek – nem tetszik néki, hogy apján oly nagyon látszik az unokaöccse halála miatti bánat – nem is hisz neki tehát; nem foglalkozik az apja és anyja közti viszonnyal, nem érinti; „tudom, mondja, hogy nem lehet mások örömeit és bánatát bírálni”. (R.)

 

Gyermek: tudatában van révetegen, tehetetlenűl ártatlan tekintetének. (A másikat is megfedettem és még neki kellett a kedvencet vígasztalni.)

 

Az anyák komoly, megviselt arca. Felhős szemük. Élvezeteikben is van valami komoly, amint a gyereket dédelgetik. Valami fáradt éberség is van bennük: abban az életkorban vannak, mely nem gyűjt, hanem kimerít. (R.)

 

Öngyilkosság: kokott, utcalány, cigány, szinész, – művész, – ezek között mindennapos szó ez.

 

Az érzéki vágy míly vakká, rövidlátóvá tett, – most rá merek nézni az emberekre, szabadabb vagyok.

 

Gyors, biztos mozdulatok, reális tekintet-biztosság.

 

Anyám: ő adta a lökést, hogy fejlődjem és ellenére nőjek. (R.) – Fürdőszoba tükör: ha nem ő kezdeményezett valamit, ami hasznos és jó, akkor kedvetlen volt és rosszakaratún nézte, remélve, hogy rosszúl sikerűl. Mindent ő és mindent tőle. (R.)

 

Este ok nélkül szmokingot öltött: egy kis ünnepélyesség, egy kis rendkívüliség.

 

A képzelet vágyától ittasan, álmodozó tekintettel, (nem ébren és jelenvalón) jönnek a lányok a moziból.

 

Már túl volt a koron, mikor az érzékek uralkodnak az emberen, útálta a nőt és cicomáit stb.

 

Végig-játsza a darabot őrűlten: eddig tart a fegyelem. Izgalmas est: túlharsogni az őrűltet, eltussolni. S végigjátszatni véle: embertelen! Könnyek jöttek a szemébe: észreveszi őrűltségét. S Gertrud hajlandó egy igazi őrűlttel birkózni, tőr van a kezében. Brilliáns játék: a közönséget fascinálja. – Gúnyosan nevet – nem döfi le a tőrrel.

 

O-nak: nem látod mesterkélt természetességteket és egyszerűségteket, hogy semmi kedély és könnyűség nincs bennetek, hogy merevek vagytok, mint az üveg, a fontoskodást, hogy életetekből, mely oly kevéssé különbözik a másokétól, titkot csináltok hogy könyvemberek vagytok, akik temperamentumuk ellen magukra erőszakoltak mindent, amit „jó”-nak és ízlésesnek tartanak.

 

Cikk: a pénzűgyminszter gondolja meg: vigyáznia kell a pszichológiára. – Válságokon át lehet siklani, ha az emberek nem jönnek öntudatra, hogy pénzük értéktelen, hanem megelégszenek a követelési jogukkal. Adóemelés – nem kelti a pénz értéktelenedésének gondolatát, de a monopol árdrágítása igen. A valuta külföldi mérleggel és a pénz hazai vásárló erejének javításával javítható. A vásárló erő csökkenése a javak kifogyásával és a pénz értéktelenedésével okolható meg. Mind a kettőt lehet átmenetinek tekinteni, de ha az állam maga elismeri áremeléssel, hogy a pénze rossz: ez nyugtalanságot kelthet, mert az állam nem szokott később visszatáncolni; ez a végleges valuta-romlás színezetét adja.

 

Jó novella-théma a Hatvany nősülő parasztja.

 

Relléné: Ezt szeretem itt ni, hát mit csináljak?

 

Lehetséges-e? Benn vannak az oroszok, az ország tönkremegy, két tűz között a sereg, az egyik hadvezér elpusztúl és a fővezér (Görgey) képes szórakozni, játszani, sőt bált rendez. (R.)

 

Oly képzeletnek, melyekhez nem nyúlunk – a tegnap nem a fizikai tegnap, hanem az a nap, mikor utoljára foglalkoztunk vele. (A szivarvágóra gondoltam.)

 

Szív: kifáradt mágnes.

 

Sosem örűltem tán a más szerencséjének, csak az Elise-ének. Van egy gyereke, akire gondol, akit szeret s akit sose látott – a gyerek is ír s nem tudja, kinek. – Nem tud már barátkozni nőkkel, csak férfiakkal. Ő küldte Andrét egyedül Párisba – még nem is házas – éljen, mulasson. Tiszta szeme: van egy gyereke, tudja, mi az élet, több viszonya volt s mégis oly tiszta, mint a könyv példái, – mert természetes. Vágya, érzékisége, pikantériája is az. Szorgalmas, pontos, kedves, szíves, jóakaratú és takarékos. Egy kis boltról álmodik, ahol főzhet magának. „Sosem fogom sajnálni, amit tettem”, mondja. Egy kis színházban játszott Párisban viszonyuk alatt egy angyal szerepet. Közben felöltözve a jelmezbe fehérneműt varrt. „Mindig úgy teszek, ahogy érzek, monda, – hisz tán boldog is vagyok, mindenem megvan – ha mást vett most el Párisban: istenem, valószínűleg hogy segítsen magán, idősebb nőt vett el – ez megbocsátható. Ha jó szóval nem hagyja ott, majd elhódítom tőle.” Már hordott ruhákat vesz. „Én engedelmeskedem magamnak – lefeküdni!” (Egyedülálló lény, aki saját magával beszélget. „Nem beszélhetek senkinek gyerekemről.” „Mire ő itt lesz, én már fiatalítani fogom magam” – (az igazi könnyes mosoly). Hálás: André mindig csak a jóra tanított engem.

 

A költő: nem a valóságot festi leírásaiban, hanem a vágyait (ha szépről ír) – a naturalista kiábrándulásait. Ha a látottaktól illuminált, akkor ébren tovább álmodik (kísértet,) – vagy: a jelenségeket először figyeli meg és olyan újak néki, mint a gyereknek. A képzelet azért ellenkező a valósággal, mert kevés elemből alkot világot és az egoikus vágyaknak megfelelőt, – én már érett vagyok a tudományra: se jelenség, se vágy.

 

Ami jó, az harmónikus s a harmónia külső fénye a szépség.

 

Képzelet: ismét gyereknek lenni és írást-olvasást tanúlni, kényelmetlen, félő érzéssel az iskolában.

 

Leesett sapkája után az utcára.

 

Szeretnék egyedül maradni, szeretnék egyedül maradni.

 

Egy anya: utána ugrik megmenteni lányát a villamos alá – jobb is ez, mint látni elpusztúlni.

 

Sáppadt, elégedetlen férfi, aki mégis mosolyog (én).

 

Shakespeare-ről gondolkodott fiatalkorában és ide kerűlt fel az egyesületbe kártyázni az éjszakába. (Fiatal ujságíró.) Vacsorázó ügyvéd cinikus, fáradt szeme. – Mintha reggel volna, pihenten most kezdenek élni. Éjjel egy óra: még üres a klubb, ketten űlnek az asztalnál szép rendben az üres szobában – kitisztálkodva és vacsoráznak. A klubb piszkos.

 

Az akarat is alakítja a szervezetet: a munkamegosztás más embert csinál.

 

Már másodszor dúrva veszekedés, ingerűlt álom anyámmal.

 

E városban nincs a vélemények szabad kimondása – ölelkeznek az ellenfelek és orvúl ölnek: ez egy ölelkező fűzér-tánc – kongregáció és szabadkőművesség. Fogalmazó: én független ember vagyok köztük, mert be tudok osztani – ruhám öt évig új ruha – a Körben bliccelek, nem rendelek. Cirkusz: előre tudni a tanácsűlésben a propoziciót és szavallatokat. Érdekes azért, mert az ember a szeme előtt lát egy nemzedéket felnőni. Lieber: árvaházban nevelkedett: egyenes, nemes és jó. – Bárczy: mindenkivel jóban lenni a világon, – cinikus, de lázasnak tetteti magát – bár sosem beszél üresen, mindig mond valamit – 7 helyen is vacsorázik egy este – aztán pihenni elutazik. Mit kell kitisztítania, mielőtt elmegy! Az embernek munkára a kapaszkodás után nem marad ideje. Építések – építéshez nem értő bizottságok, – tagok telkei, 3szoros ár.

 

Ujságíró-egyesület: cinikus, mégis szíves arc, – mint aki tudja, hogy az ártalomnak él, szelíden beszélget is róla, de nem tehet mást – lemond. Valami céltudatos vad hév bennük s a rendetlenség-bordély-féle.

 

Öreg embernek hatalom kell.

 

Mikor köhögök éjjel, még mindig félek, hogy felkeltem. (R.)

 

Már nem emócióból folytatja az ember a munkát, mint fiatalkorában, hanem megszokásból.

 

R.: Érzem hogy ketten vagyunk, – a szervezetem és én. Lehetetlen volna különben autoszuggesztióról beszélni.

 

Aki halálán van pazarló lesz, jobban érzi magát, ígéri, hogy megjavúl.

 

10-15 évig nem látta a lányt s levélben megkéri. (Bartók)

 

A galambok családi élete – veszekednek előbb, – féltékenység házasságtörés, gyilkosság.

 

Lorschy: a puskák Magyarországa ihletett meg.

 

Azelőtt akármilyen rosszúl voltam, éreztem, hogy uralkodom fölötte, – van energia, fel tudtam volna tartani, ma nincs: teljesen elejt engem és én teljesen odaadom magam. Úgy látszik ez a két iszonyú év tönkretett, halálra fárasztott.

 

Király: termekben egyedül ődöngő, örökké egy lakás társaságában élő öreg.

 

R.: „Asztmával 100 évig lehet élni” – álmodtam, hogy ezt mondom anyámnak. Ismét folytatódott egy megszakadt képzet – ezt nemrég mondtam s „nincs semmi bajod” – tettem hozzá, hogy lerázzam gyorsan a gondot.

 

Elasztikus kedély: én mérlegelek – tud jó lenni, holott elég objektiven lát, – víg is. Az asszony neveli: van asszony, aki mérlegelésre tanít s aki a szokás-szavakat, Narrheit-et nem bírja el, – az ökonomiát s a finom tónust szereti.

 

Az időnek nem egyforma értéke van: órák telnek el, mint a percek az unalom mozdulatlanságában – a léleknek s az idegeknek más az időszámítása.

 

Valami nagy, régi rendellenes szex szuggesztió mutatkozik.

 

A gyermek regényessége: legelőször az olyan kutyát jegyzi meg amelyen nyereg van. Tehát – ló, nyereg, stb. – ezeket inkább kapiskálja – ezek kedvesek és regényesek – mért?

 

Kezdem igen tisztelni fiatalkori tehetségemet – meghatva gondolok arra, amit mindig kicsinyeltem eddig (ezután jön az igazi). – Nem tudtam, mit írjak s úgy ment, mintha diktálnák. – Művészet: nekem oly nevetséges, annyira nem kell, – nincsenek érzéseim. (Lhevinne.) – Nem értem többé az ambiciózus zsidót, aki, hogy felemelkedjék halálra dolgozza magát – semmiért nem mozdúlnék, halálosan fáradt vagyok.

 

Urak ketten űlnek, még üres a szoba – várják a játékot halk, kellemes, kulturált hangon beszélgetnek bíróságról, itéletekről, kémekről, stricikről s egy emberről, aki rejtélyes, futkosó, idegbajos, nem tudni honnan van pénze, éjjel felkel, mert dolgai vannak, különben is mindig teli van dologgal, jogász is és talán rendőrkém. E férfikorban már törtek az emberek, mikor más még virúl.

 

Nemes: vesz egy képet London legnagyobb műkereskedésében – VIII. Henriket ábrázolja – az ő királyuk: – egy szép kezet lát a mázolmányon s megdobban a szive, azután ott űl a restaurátor mellett álmatlanúl – az fínoman pepecsel, lassan leválik a piszok – Holbein!

 

R.: azok közül való volt, aki nyugodt, meggondolta a dolgát, döntött, tudja, mit csinál, nem vágyik ide-oda, gazdagnak érzi magát, – mert nem az a szép, amire mindenki vágyik. Némelyek ezerfélét próbálnak, kielégületlenek és életüket állandóan máshoz mérik.

 

Nevetséges minden kenyérkereső munka, mióta tudom, hogy valaki babot vett s örökre gazdag lett.

 

Most már: jól megértem, ha valaki nem tud mit csinálni – nem tud újat elkezdeni. Azelőtt: mindig újat kezdeni volt az ambicióm. (Öreg korban új pályát.) Ma már én magam se kezdenék. Nyugalom és kényelem az elv.

 

Egy lány, ha szép zenét hall: éljen Sch. Béla – néki hálás, ha koncerten van, hogy engem lát – ő szerezte az állást. Szuggesztió: oly nagy ereje legyen valakinek, hogy saját magának elég – és még a magam erejénél is nagyobb fölöttem!

 

Litván zsidók: a legnagyobb tudósai a talmudnak – mindegyik! Hagymán élnek. Egy tűt szúrnak át a könyv lapján: s megmondják, hogy a tű milyen szavakat érint.

 

Szabad vándor élet: – Firenze, egy városban mulatnak – gazdag cigányok, – nem honpolgárok, – a városoktól vagy munkákat vállalnak, – rendesek, pontosak, tiszták, szabad szerelemben egy vajda alatt élnek.

 

Most már tisztán szellemi életben és élvezetekben van részem.

 

R.: egy ember, aki annyira óvatos, hogy intrikusnak és ravaszkodónak látszik.

 

Kislányok – ki ölelt először benneteket.

 

Egész éjjel szerelmeskedett s utána irtó mohóság!

 

Nagy kűzdelmei ellenére is szakított időt, hogy a közügyekkel is foglalkozzék. – Szép fejű európéer, – kitűnő szónok, kitűnő előadó.

 

R.: Ember, aki csak a szabadságnak él és néki való olvasmányainak, melyeket kedvtelésből olvas (szakmunkák) – csak otthon tartózkodik, társaságba nem jár soha ez őt megzavarná, nyugtalanná, vágyóvá tenné, – nem akar boldogúlni, mert ez felbontja a lélek nyugalmát (ujságot árúlt diák korában) – ingyen is tanít – még ma is segíti családját – lemondana minden kűzdelemről, ha nem volna nős, otthagyna mindent, ami nem tetszik neki (feleségem tudja, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember) – egy szobában lakik a háború óta a sógoránál, – se cigaretta, se kávéház, se villamos – otthon él s csak egy szükséglete van, a függetlenség.

 

Előkelő dáma: magas termet, finom arcvonások, fínom mosoly, – legfinomabb szövetből fekete köpeny, fekete selyem keztyű, alacsonysarkú cipő. A koros ember ritkábban pózol, nem fínomkodik, semmi keresettség már, úgy veszi a dolgokat, ahogy vannak, kipróbált szem, nem szégyenkező.

 

Öreg bundás úr a borbélynál: Ich hab’ kein Vertrauen zu diesem Menschen, wenn er so viel fragt: versteht er nichts, – ich lass mich von ihm nicht rasieren. – Elmegy.

 

Huszonöt éve nős, folyton együtt élt, elégedett, hibátlan házas a férj – és az asszony azóta csalja.

 

Kövér, parasztos lány vastag hangon társnőjéhez: Hagyj most békén, megjött a bajom.

 

Svihák: mit csináljunk? Menjünk felvenni az erdélyi segélyt? Evvel baj lesz!

 

A nőnek lovagi felfogása csak a kokottoknál van meg.

 

Most már igazán tudom, hogy mi kell nekem: nem lehetek mozgékony: legfontosabb nekem, hogy a dolgokon elgondolkozzam – hogy ne legyek önfeledt soha s egyetlen mozdulatom se legyen az.

 

Csoda-e, ha valaki utálja, gyűlöli az embereket, ha mindenkitől félnie kell, mindenki útálja, gyanús szemmel nézi, goromba vele. – Piszkos kisfiú a villamoson.

 

Nyelv: hangok permutációja. Név: akárhogy.

 

Öreg király holtan, öszvérfogaton, éjjel.

 

A szobámban recseg ropog minden, úgy látszik, lakik itt egy szellem, akivel egész jó viszonyban vagyok.

 

Hódolás: majomság, – kellemes borzongások örömeiben részesíti őket az alázat s ez az első jutalom, amit már az új királytól nyernek.

 

Szürke élet: se nagy hibák, se nagy erények.

 

Nincs semmi teendőm e földön. III/4. 1917.

 

Fiatalkor: nyomor – az ember a legmagasabbra vágyik s az előtte való középosztály módját megveti – s mikor eléri, megnyugszik benne – kiderűlt, hogy csak erre volt szüksége. – Csak az ifjuság lehetett volna szép.

 

Régi kényszer-képzetek – melyek úgy megfogtak mindent, mint a kutya a csontot s melyek elől nem volt már menekvés csak az – s a nőkre való görcsös gondolás – melynek vége az – vagy órákig tartó izgalmak – nőkkel való bánásmódok, – kicsapongások is, – nem lehetett más eredmény, minthogy a szervezet felélte magát ideje előtt. S íly korán!

 

A gyermek számára leegyszerűsítik a dolgokat: okozati összefüggéssé teszik a világot – jók-rosszak büntetése és jutalma – Isten, aki teremtett. A dolgoknak ez, az okozat a legegyszerűbb összefüggése.

 

Mi bajom van? Alszom amíg tetszik, felkelek, amikor tetszik, olvasgatok, kártyázom, vídám lehetek – minden az írás, mint azelőtt az asszony. Azelőtt, mikor kipihenve egy energiapluszszal, játékosan ébredtem – erősen és képesen írni! Most nyugodt vagyok – de semmi fölösleg. Most már csak dolgozni lehet!

 

Egy hang
Voltam gondolat.
Fény voltam.
Volt anyám is
Ő a szenvedés volt.
Anyám már elmúlt,
A szenvedés elmúlt
Majd elmúlok én is
– Gyenge fény voltam,
Gyorsan kialudtam.

 

A király hivatalnok – ugyanaz az élet, szokás, képességek, – mennyit kell majd tanúlni utódjának, hogy ugyanazt az akta-tapasztalatot megszerezze! – Főhercegek – ugyanaz a noblesse, mint a hivatalnokoké? Szegény emberek – csak rangjuk van – némelyiknek egy kastélykája is alig van – a másik zárdába vonúl – mérnöknek megy Olaszországba, vagy szegény gavallérnak Párisba. Csak Weiss Manfréd gazdag? Elszigetelt élet a közgazdaságban a királyé. És ha rövid ideig király: 10 évig, akkor az uralkodás neki is ujság!

 

A fiatalkori lira más: észrevenni a titkos jelenségeket – a zordon telet. Most már látott az ember mindent és új megnyilvánulásra képtelen.

 

A hidegben vacogva imádkozó kisfiú.

 

Nem mindegy-e, hogy az iszonyú tömegben eltűnvén, ezt a spaciumot, (mely nem állandó, hanem véletlen, semmi jelentősége benne a szenvedéseknek, munkának, erőfeszítéseknek, – s amely hajlik a halálhoz, mert betegségekkel kell kűzdeni, nem biztos lét,) – vegetációja közben arra használta-e, hogy leírjon egyet-mást, (nem erőlködött s a tömegnek mégis gyönyörű,) – evés után képzelgett, vagy futkosott? Ő is, – munkája pedig az iszonyú irattárakban eltűnik a múlt halmazában, (ezért tapadunk össze, szeretjük egymást, hogy a jelenben el ne tűnjünk – uralkodjunk,) – hogy tanított s néha vagy gyakran erőlködött is írni – s akármilyen gondok közt élt, – hogy így volt öltözve, vagy úgy, – vagy néha könnyedén, unatkozó szemmel írt; – nincs a történetben sem irodalomtörténetben semmi melegség. Nincs jelentősége sem annak, hogy élt, sem munkájának; – ma igen erősen érzem az effemert, a rotációt, – egészen nyugodtan szembenézek a halállal; – komédia úgy félteni ezt a semmit, kapaszkodni belé látszólagos erőkkel: család, gyerekek stb.

 

Hamis viszonyok: az apa nem is szeretné a gyerekét, mert az apáé csak a nemzés s kénytelen e szeretethez szoktatni magát, – a gyerek se szeretné a szülőit, mert ő meg arra van teremtve, hogy továbbálljon. – Csak az anyaság lehet kapcsolat?

 

Azelőtt hogy uralkodtam magamon: semmi se torzítá a vonásokat!

 

Asszony: folyton az ura után fut s a kényszer oly nagy lesz, hogy ha egy párt lát – utánuk fut, nem az ura-e?

 

„Az egy szép ember, – egy tiszta ember” (O-né azelőtt.)

 

Egyedülálló lény: mindig jobban kellett védekeznie, mindent komolyan vett tehát s a tréfát nem érti.

 

Milyen különbség – ember, akitől mindenki retteg (Ferenc Ferd.) rideg, hatalmas, öntudatos, – az ember feltekint a misztikus királyra – s ez az egyszerű, meleg emberke.

 

Két ember – mondjuk tiszta célú mind a kettő s az egyik erőszakos, energikus, beavatkozó, – a másik konciliáns, barátságos, gyermekes, bizonytalan.

 

Álom anyámról: óriás csarnok, lenn nagyszerű tánc az ötödik emeletről ugranak az athléták.

 

Aki meghalni bátor – annak minden misztikus, félős hatalom nevetséges.

 

Új íz: hogy ízlelhetek újat a szájban hogy lehet képesség a vér ízlelésére?

 

Az öreg szolga (herceg) – megcsókolja halott ura kezét. – A halott öreg királyhoz bemenni: egyedül fekszik, már nem a régi hatalom – elhagyott magános úr, – idegenek imádkoznak szobájában, íróasztalában turkálnak – hatalom nélkül: gyenge és egyedülmaradt. A királyon másként uralkodnak: a plébános, akivel imádkozik, akkor úr fölötte. – Egy ember, aki udvarképesebb, mint a király: a főszertartásmester: ő őrzi az udvart, a méltóságot, hogy király-szerűen viselkedjék. – Milyen furcsaság: elhagyottnak éreztük magunkat az nap délután, hogy az öreg Fer. Józs. elment. – Kutyakomédia: gombok, pitykék, oldalkanonokok, titkos tanácsosok, belső maszlag-szolgálat, egyenruhák, csengő misék, szallagok, jelentéstételek, titkos kulcsok: – mint a gyerekek, úgy játszanak. S ami a legkomolyabb – az is ez – háború! A király tudja, mért harcol? – Tábornagy, vezérőrmester, – „navigare necesse est – vivere non” – „örökké akartok élni, kutyák?” – jelmondataik. Okiratot vesznek fel, hogy egy herceg megcsókolt egy ereklye-koponyát – a hercegprímás pontos szerepe a temetésen – mert ha nincs szerepe: nagy baj van – éhinség! Komoly-e az élet halál, éhség, nyomor!

 

Kettős kötelesség: szűknek kell lennie és tágnak – vagina!

 

Három nagyon öreg ember a napfényen egymás mellett áll és nem nézve a másikra beszélget.

 

Két éves fiú: nagy bátorságot vesz: ez a cici (anyjának) – s aztán iszonyún nevet, nehogy e bátorságot komolyan lehessen venni.

 

Hipnózis: az ember társaságban biztosabb, erősebb, – a másiktól várja erejét, – annak elhisz mindent, amit magának nem hinne – ha ő mondja: – vannak kevesen, akik egyedül is erősek.

 

Gyerekkor: emberfelettinek tartottam a királyt (Duna-ünnep).

 

Megint in-álom!

 

Egy ember: mikor már megtámadott – akkor meg is nyugodott – attól fogva jó barát – de előbb támadnia kell. – Klerikális, de a papokat nem szereti, – agrár és 48-as. Mindent véletlenűl támad meg, – eszébe se jutna – csak valami a propos-ból, – de akkor az életével neki megy. Igen figyelmes, finom és úri viselkedésű. – Annyira szereti igazságát, hogy hazudik bizonyításakor.

 

Nincs ambicióm – nem vagyok hiú többé – vége mindennek. – Már én sem értem, milyen volt a fiatalkori láz – dicsőség, asszony-világ-láz. Hogy értené meg az öreg a fiatalt!

 

Altenberg: excitált látás, szép-látás – ehelyett az ethikusban látni a szépet s éreztetni, mégiscsak magasabb feladat. (Tolstoj)

 

Koratavasz: borzongó víztükör.

 

O.: nem az íráshoz van tehetsége – hasonlóhoz, ami nem létezik.

 

Ismét mély fájdalom anyámért – sosem fogom őt látni.

 

Én írok, – gondoltam, – hogy mások is írnak, semmi közöm, – olvassák mások, akik olvasni akarnak.

 

Károly király: jelenségek, figurák, melyek nem tudják, mért élnek, tesznek-vesznek az örök törvény szerint.

 

Anya: leharapom az ujjad s újra nő.

 

Nem létezik a világon nagyobb dolog, lelki emóció, mint anyám halála, – minden, ami nagy, – ezért nagy.

 

Két öreg: a háztartással ölik meg egymást, – srófok, vasak az ablakra, pulykák. „Ha a feleségem meghalna, boldog ember volnék, egye meg őt a fene.”

 

Illusió – másnak képzelted a világot: az önzés és életféltés képzeltet. S ez is az élet: megtudni, hozzászokni, hogy nem ilyen? Meg kell halnunk (háború) – hogy lényegtelenségünk nagy harmoniáját megértsük. Érthető, ha ebben a hidegben képzelgünk kissé.

 

Szivem valami nagy betegséget már nem bír ki.

 

Míly egyedüllét!

 

Egy férfi, aki most még Mikoltról álmodik.

 

Felnőttnek nincs megbocsátó szülője, ha vétkezik, pedig ehhez szokott, – a hideg igazság ítél fölötte.

 

Halálom: jó hogy kikerűltem már az őrületnek, céltalanságnak, gyilkosságoknak, zagyva, kevert butaságnak ebből a tengeréből.

 

Nagy elmék egyedül vándorolnak.

 

Bíróságok ítélkezése: mint a majmok, gyerekek, – méltóságoskodás egy tárgyalás.

 

Coitus: ami komoly életkérdése, végtelen szerelme, amely nélkül élni nem tud, azt komikus mozgással szerzi meg: az élet magában hordja paródiáját.

 

Igazgatói hosszú beszédek, intelmek, melyek formaságok, semmi foganatjuk; – s ez az iszonyú tömeg és ismétlődés. – S falánk cselédekből „anyák” lesznek, az utódnak nemes, nem felejthető, tragikus lények. (Szóval mindenki átidomúl, átnemesűl, egyenlővé lesz, ha szülő.) – S Vázsonyi: mindnyájan exaltációs álmodozók vagyunk – egy túlzás emberei, – még a legreálisabbnak látszó is? – hol a komoly megértése a dolgoknak, mi tartja fenn az államot, a rendet, ha senki sem ért hozzá? – Úgy látszik, maga hullámzik tovább s a politikusok törik a fejüket, – hogyan? – A dolgoknak komolyabb színt a külső konkrét valóságok adnak, amiket az ember létrehozott: egy ház, vasút stb.

 

A király helyéről komikus az emberek vad munkája és tülekedése az első sor felé (némelyek szerencsésen sorokat ugranak s így jutnak fel – pl. egy operaénekes,) – messzebbről az egész kűzdelem, a király helyével együtt nevetséges.

 

Öreg herceg: (Montenuovo) – rongyos előnyeiért, (ő is ember és öreg ember,) földi javakért, képes ekkora fölényt elösmerni? (Kezet csókol a holt királynak.)

 

Az élet principiumában, egész berendezésében benne van a halál. A halál principiuma nélkül pl. se fiatalság, se öröm, se szaporodás, mert kín sincs.

 

Zsidó anyák: ha átvehetném fájdalmad, fiam.

 

Vak ember hangja az utcán: azoknak nincs lelkük, – senkitől sem hall az ember ilyen elérzékenyűlt, mély hangot – a lélek, a jóság, csak a nyomorúltaknak fontos fogalom.

 

Idős nők a fiatal király előtt könyörögnek: leányom hozománya stb. – nem kómikus?

 

Nem gondolkodott tovább, a hallottakat odadobta indulatának.

 

O.: a regény túl realisra van stilizálva, a valóság regényesebb, – levegőt! Hangulat és illattalan. Jobban rá kell bízni a napfényre! Kisujjában van a jellem az irónak: ez tévedés! – nem ismerem jól. Érzéki elképzeltető erő nincs – az alakok túl szellemiek, – mert oly biztosan megkonstruáltak, tehát figurák. Néhány adatból vannak összetéve. S elfásúl az író és az olvasó is, – ha már most ennyire ismert az alak – nem oly erős a jellemzés s oly kísérteties biztonságú, mint a drámában, – ezek akták, – s íly nagy felkészülés nagy regényt várat. – Való: direkt jellemzés nincs a nagyoknál – csak a cselekedtető, indirekt.

 

Öreg király, fiatal apródok. – Udvari biztos lovon (ez hivatal) – a templomot a holttesttel becsukják, – mindenütt a szolgák és komornyikok megtisztelése – részt vesznek az urakkal a temetésen. – Szemüveges öreg úr, akinek két koronája, kardja, keztyűje, hatalma – lehet egy emberé ez mind – túlzás! Hatástalan marad rá – nem változtathatja meg lényét és szervezetét mindez, hogy lénye is különbözzék. – Legmagasabb és magas uraságok, – 20-szor beszentelik, – fáklyákkal papok viszik a sírboltba velük az új király s a főudvarmester a pálcával.

 

25 éves ember – szegény – s 3000 kötet könyve van – szorgalmas tanuló, – munkás – más mindent elér!

 

Ambicióimat gyerekkorban feléltem.

 

Sírvers.
1.
 
 
 
 
2.
Lakásán egyedül lakozott
Pesten s kedvére mulatozott.
Nem kutatva multat és jövőt,
Mint zordon álmot a kimért időt
S a végtelent is úgy tekinté.
S a törvényt, létet tartá nem komolynak
A tömeget egy ujuló gomolynak,
A jajszó többé meg nem hatotta,
Nem lenni – valóság-e, kutatta,
S ki örűlt, többé nem irígyelé
Ő kedvét itt, mint író meglelé.
S mit tartott e földön jónak és nemesnek
Arra törekedni tartá kellemesnek.

 

Hajnal: lámpással kísérik az iskolába – meleg vízbe jeget dobnak a vídám cselédek, abban mosdik.

 

Egymást ölő öreg pár: az asszony felkel – a kacsák fáznak odakinn – a férfi dühös, de azért világít neki, – céltalan felzörgetik a házmestert – az is ébredjen fel, – ha ajándékozni tudnának, felszabadulás volna krajcáros lényüknek.

 

R.: Gyerekkoruk óta szerették egymást, – vártak évekig s mire oda kerűlt a dolog, kifáradtak, megúnták egymást, már csak kénytelenségből és szégyenből.

 

Én most az equinoctiumban vagyok, annyit kell aludnom, mint ébren lennem.

 

R.: Ketten vagyunk: én és a szervezetem. Sokszor elhatározom, hogy így meg így fogok tenni, – s az értelem ellen teszek, oktalanúl s nem is az indulat visz.

 

Akármennyit szenvedett s ha élve is temették el, – most már vége! Az ő régi hangsúlya, szavai emléke mintha az enyémek lettek volna.

 

Asszociációs és diszszociációs költő: utóbbi a legtávolibb asszociációt választja a közbülső összekötők kihagyásával – így frappáns.

 

Se kártyában nyerni, se nőt elcsábítani, se párbajban megverni valakit, – semmit, amihez a győző energiája kell!

 

Már öreg vagyok most és merev a fiatalságnak. Az éjjel felkiáltottam: mama! Fel akartam ébreszteni, mert jajgatni hallottam álmában. (Ez már a halál jele volt: borzasztón jajgatott, de csak a hang volt jajszó, indulat nem volt benne: az alsó tudatok bajt éreztek.) Mikor felébredtem, nem akartam elhinni, hogy már meghalt. (Lélek!) – Ebéd az Üllői úton a morgue mellett, – rettentően kietlen érzés – én még eszem s ő nincs már!

 

Megúntam az analyziseket, – s szépre volna kedvem, összefoglalásra.

 

Nincs nagyobb reménytelenség, mint utódok nélkül halni meg.

 

Hol kezdjem a regényt? Mennyit kellene beszélni!

 

Ismét eltaláltam az arcról a származást: anyjához hasonlít a lány, az apja puha, – anyja férfias, beszédmódja, sziszegő „s”je, szerénykedése, – apja német ember.

 

Még egyelőre mindenütt ismernek.

 

Most természetesnek tűnik, hogy fiatalkoromban kávéházba jártam. Senkim se volt, meleg és fény nélkül, sötétben éltem.

 

Nagy fejjel gúnyolódni – hogy kisebb fejek produkálnak és semmit se tenni!

 

Költészet: stadiumok, amiket az ember megmutat. Ha nem mutatja meg, elmúlnak s újra-költeni őket nem lehet – az újat, érettebbet lehet nyújtani – bár az érett ember már nem igen ír, legfeljebb cifrázáshoz, pepecseléshez van kedve. Éretlenség – gyakran egy a szépséggel.

 

Mindenki megérdemel haragot s ha más valaki volna a barátom, arra is haragudnék, – ám ez az élet, szeretni, haragudni, eltaszítani, – s újra próbálkozni, – s: filozófiámat nem tudom életembe belevinni, – pofon vágom, aki sért.

 

Kapuciner, szivar, ujság: elégedettebb a világgal.

 

Idegen nyelvben úszó az ember, – anyanyelvben hal. S ahhoz, hogy az ember gondolkodhassék, elég egy nyelv is, – a nyelvek csak mechanizmus s inkább a megértésre.

 

Fel van fújva e világ, azért oly nagyszerű a látszata, – nyelvek, paloták: az űr cifrázata.

 

Érzékiségből eredőn, hogy tud szeretni, testet imádni a fiatal! – Mi nékem alkony, néked virradat! – Ha az ember nem változnék, az élet elviselhetetlenűl unalmas volna.

 

R.: Férfi közli, hogy nem akar élni, az asszony helyesli, (nem tolja maga előtt a végzetet, – nem ringatja el magát a bizonytalanságokkal,) – aztán elhatározza magát is. A fiatalság féltékenysége, mely minden lélekzetet magáévá akar tenni, – megszűnt, náluk a kapcsolat a lélek liberalizmusa, – vannak olyan kapcsolatok is, hogy gondolat nem köt össze s mégis egymáshoz lehet tartozni. Mi a „becsülés”? Az önzés után következő cinikus és gyilkos „hideg” után fölé emelkedett vihar utáni szelídebb és tartósabb érzések következhetnek, – az értelemre épült érzések, – ha az ember már nem álmodik, hanem tudja, hogy mi kell neki.

 

Anyám: míg élt, tudtam, hogy meg fog halni, mégsem tehettem semmit, hogy megfogjam az időt; – a haja emlék lesz, tudtam s hogy most még megfoghatom a kezét.

 

Az optimistáknak is igazuk van: – bármi történjék is a világgal, az meglepően fennáll, a legnagyobb megpróbáltatások után is: valahogy lesz, – nem oly forrón esszük, mint ahogy főzzük; – s a pesszimistáknak: hogy mégis mindig rosszúl sikerűl, amit az ember tervbe vesz.

 

Már nem az érdekes, groteszk, különös izgat írás közben, – ötleteim nincsenek.

 

Míly furcsa, mikor a szervetlen nem a hideg geometriai formát veszi fel, mely vele harmónikus, hanem a szerves test furcsa, komplikáltabb szimmetriájú, asszimetrikusnak látszó görbületeit. (Orr-szonda.) (Még a szervetlen is rendszerbe vágyik: kristályosodás.) – Nyelvét kihúzza: ösztöne és akarata mást és mást akar.

 

Kéjelgő arca: várja, hogy mi fog vele történni, – magára, a szervezetére figyel, – várt örömeire s közben előre néz. Cunnilinguatio: igen művészi beállításban hallottam róla beszélni: végtelen boldogság látni, hogyan vonaglik, reng, hullámzik a test, ahogy torzúl, – végigkísérni szemmel a vonalak rengését s az exstasist a kimerülésig, – a kéjforrást látni s amint ömlik, hömpölyög a szervezeten végig s a has asszimetrikus gyűrűzéseit, (ami fenn volt lefordúl,) – nagyobb öröm a saját szervezetére figyelő, önző koitusnál.

 

22 éves, jól kereső újságíró, – gyönyörű színésznő-feleség, gyönyörű kis gyerek.

 

A gúnyos mosolynak milyen figyelemkeltő hatása van.

 

Szemérem: mi a különbség, ha látom, szagolom, szóval tapasztalom, mint ha tudom? Tudom róla, hogy ember s el tudom képzelni biztosan szégyelni való szituációit; ez más, mint a tapasztalat. Pedig ez a tudás is tapasztalaton alapúl. – Így bontjuk az egységet ezer formájára.

 

Álom Karinthyról: két gyereke volt s szólt: ezt a gyereket mindig idegesen elküldtem magamtól – s hogy magányában jó lett, nekem abban semmi részem, (szomorú jó gyerek,) – de ez a másik: ez már a szivemhez nőtt, – s nem lehet tőle mozdúlni, dolgozni, – megöl.

 

„A farkasok nagyon zabálnak” – olyasmit állapít meg, amit úgyis mindenki tud s amit nem is érdemes megállapítani s aztán kezd az elbeszélésbe, – míly kecses!

 

Régi időm: hálásnak lenni mindig, minden pillanatban azért a kevésért, ami adatott nekem, – amit megvetettem, azért az exisztenciáért.

 

Gyermekkorban meghaló: bezárúl előtte a rémség, – nem ismeri meg soha: zárt élet, csak a képzeletig jutott el. (Luesz stb.)

 

Öreg paraszt-asszony: nagyon tetszik neki Pest, ide akar jönni dolgozni öregkorában. – A faluban 5xt kell fizetni minden halott után.

 

Védekező paraszt-menyecske: ne tessék, ne tessék, úgyis elég nyomorúsága van az embernek.

 

Rettenetes egyedüllét: beteg vagyok s nincs senkim a világon. Az én más volt, míg anyám élt. – Sem anyám sem én sosem tudtunk reménykedni.

 

A kegyelmét esdeklik annak, akinek ők adták a hatalmat (Circulus vitiosus).

 

Ngos úr, egész életét elalussza.

 

Nagyon, – nagyon kimerűlt az arca.

 

Míly megható: öreg német katona, áhítattal, teljes oda adással fújja a menetben sípját (ő, a családapa) – mintázni lehetne: a „kötelesség teljesítés”.

 

Reg.: Míly szép visszanézni, emlékezni az ifjúságra, mely már messze tűnt! Újra sétálni a mezőkön! A rosszat az ember szívesen felejti s még ha a legnagyobb nyomorban töltötte is: szép volt. Vannak zordabb lelkek, akik tudják, hogy nem volt benne szépség – de ki az, aki nem szívesen kápráztatja el magát emlékeivel!

 

Malthusnak: az ember épp olyan, mint a gabona – nem kell félni! S ha a gabona nagyon pusztúl – az ember, mint épp olyan teremtmény szintén, – a föld gondoskodik róla.

 

Jégtörő Mátyás, jeget tör és kalapál s ha nincs jég, jeget csinál. – Az árnyak közűl előlép egy garázda rém s egy kamrában sebesen kalapálgat, de végigmegy az utcákon is és eltöri a jégcsapokat, amitől a mezők fölengednek.

 

Koratavasz: hideg szél és fehér napsütés, – tócsák tükrözik a felhőket, – borzong a víztükör, – a hó barnás-feketésen lágyúl, – gyors borúlatok és szeszélyes szél: az út is elborúl s ragyogása szűnik, – rohanó felhők, csurgó vizek.

 

Azelőtt túlzott, most gyengűlt térd-reflexek – éppúgy mint az érzésekkel – ez a kihasználásból ered.

 

Asszisztens: A 19es beteg igen rosszúl van. – Rosenthal: kérem a műtőbe! (Légmell lesz. – mint a va banque-ozó gyors-vonat.)

 

Nem éltem át környezeteket, nem ismerek érdekes emberfajtákat, nem tudok embereket társaságban s annak vonatkozásaiban elképzelni, – érdekes történetet sem tudok!

 

Vak ember, aki azt hiszi, hogy neje meghalt, pedig később kiderűl, hogy a nélkülözéstől elgyengűlt és elájúlt. – Két öreg koldús, aki istállókban a rossz táplálkozás folytán megfagy. (Az egyik öreg kocsis, – kegyelemből eresztik a régi istállóba.)

 

Ujságíró: megírja a hírt az ujságjába, aztán csudálkozik, hogy bezárják az üzleteket.

 

Művészek egymás közt: Dolgozik? (Fő, legfőbb kérdés.)

 

Nincs friss, eleven, boldogító, az életérzést növelő elbeszélő munkáimban.

 

Lányka után megy egy férfi, – hotelban botrány, a lány megöli magát, a férfi is: egymásért halnak meg így. S egy pincér, hogy érdekessé tegye magát, levelet hagy hátra, hogy ismerte a lányt, szerette s megöli magát.

 

12 éves paraszt-lányka – szülői (bevonúlt apja, anyja meghalt közben) nincsenek, – ő vezet tovább mindent, tehenet ellátja, háztartást, de nem bírja tovább az erőfeszítést, – két kis testvérét bedobja a hídról – sikításuktól megijed, nem mer meghalni s feladja magát.

 

Az az olthatatlan vágy, hogy egész magamévá tegyek valakit – megszűnt. (Gondolatra is féltékeny.)

 

Párbeszéd: Vendégek jönnek, X. jön, – ennek örülök, – Y. is, – Ennek kevésbbé, – Z. is. – Akkor elmegyek.

 

Levelek Kar-hoz: Köszönöm, hogy oly okos, Ön az egyetlen, akivel felcserélném magam.

 

Mesél, a staffirungját hogyan szerezte össze. Ezt a darabot így a másikat úgy. Arra ment az üzlet előtt, mikor a boltos odaszól neki. – Boros kisasszony, volna az ön számára egy darabom.

 

A nyomorúság tartja fenn az életben. (N. L.)

 

O.: egyes pozitiv tettekben hű, – ez tartja fenn erkölcsiségét, – különben egész talajtalan lenne.

 

Már gyerekkorban bűnös, rablási fantazmák – most is, a vérben van valami.

 

Hogy lábam van, érzem, – a test érzése.

 

Az agyból, a tömegből csak összefüggő szallagok húzhatók ki.

 

Mint gyerekkorában: megütni magát, ártani magának – hogy valami történjék amivel a figyelmet magára vonja, – ez az érzés hajtotta az öngyilkosság felé oly sokszor.

 

Azelőtt még a paripák is izgatók voltak.

 

1917, III/15. Akiknek kevesebb közük van egymáshoz, azoknak könnyebb holtjaik iránt kegyelettel lenni, – én nem szeretek rágondolni életére és halálára – gyötrelem kimenni sírjához. Iszonyúan terhel s egész úgy teszek, mintha nem szerettem volna, – igazat adok neki szegénynek, ki oly sokszor megjósolta ezt. „Du wirst nie hinauskommen zu meinem Grab.” – Mások éjszaka halnak meg, ő szegény megvárt – biztosan, – (milyen éjszakája lehetett); – egész életemre beárnyékol valami. – Temető: egy férfi zokog magánosan egy sírnál, magános, lézengő emberek, kik a földdel ráhajolva foglalkoznak; – gyertyák: az ember ki akarja emelni a földből s az éggel összekapcsolni. Némely ember kimegy a sírhoz, elgondolkodik az életen, gyermekkorán, aztán a halálon.

 

Két nehéz év: Az esti tompúltságok hatása lehet ez a végkimerűltség.

 

Öreg asszonyok: rokonsági kapcsolatok: von meinem Mann die Schwester hat geheiratet den Vater von stb. – Milch im Haus, Butter im Haus stb.

 

R.: Vihart látott: látott halált, sírt sokat, gyereke halálát, szerelmet, sorsokat, – látott viszontagságot, tönkremenni embert, nélkülözést, barátot, üzletet, gondot, – férje betegségét, – mindez úgy kavarog a fejében, mint számok a sorskerékben – ez teszi tapasztalttá pillantását.

 

Egyenesen járni míly nagy erő lehet! Ájúlt ember: valami iszonyú erővel odanyomott a földhöz.

 

Mióta anyám nem él, jobban ki vagyok téve a halálnak – féltem magam.

 

Ló: mi minden, panasz, tapasztalat pusztúl el némán benne, mennyi mindenről nem beszélt.

 

Emberek, akik dolgoznak, ebédelnek, gyereket nevelnek: úgy tetszik, mintha mindez csak előkészület volna, várnának valami nagyobbra.

 

Egy szó megváltoztatja emberekhez való viszonyunkat, – szégyeljük magunkat s egy szó fölényessé tesz.

 

Némely ember egész kis dolgokban pusztúl el, amin más átlép.

 

Tóth Árpádhoz
Régi barátom, e rövid élet
Nem tart még egy ifjúságot tarsolyában
Se új szerelmet, új barátot már nem tartogat.
Ne nézz vissza! Ifjuságunk
Már köddé finomúlt, álommá vált
S minek hordanád az örök súlyt magaddal:
Repülj! Ó hadd, – a mások élte rajta!….

 

 

Öreg szatir
Hej, így tölti napját a béna,
 
Így a vak,
Hej így töltöm időmet én a
 
Néma bak,
Nincs kedvemre többé a széna
 
Nincs a makk.
Hej, most látom, megölt a nótám
 
Kerge kost.
Hej, lány szeme volt az én kótám
 
Verne most
Az isten, ki hallgatta flótám,
 
Vén pohost.

 

 

Tóth Árpádhoz
Emlékszel-e a régi napra
Szőke csillag volt homlokán
S oly bús volt utána nézni
Még akkor élt anyám.

 

 

Tóth-hoz (más)
Hol kalandoz most ifjú szemeink tüze
A végtelen térben, mondd régi jó barát…

 

 

(más)
Ne nézz vissza éjszakáink
Húnyó csillagára…

 

 

(más)
Régi szív amelyről érzésim horgonyát
Vihar többé el nem tépheti…

 

 

(más)
Ó régi jó barát e játszi formán
Nehogy csodálkozzál, ez oldja meg
Ma nyelvem, amint könnyezel a tormán
S e könnytől bánatod, mely szendereg
Ismét felél s már búsabban pipázol
S a szíved gólyaként múltak vizébe gázol.
Óh nincs nagy bánatom több, jó barát
Beteg vagyok, – ki kérd, – ki az ki drága
Lelkemnek nyujtaná az Úr borát,
Melytől oldódna régi némasága
S e zűrzavar honába’ partra lát.
(Arany-os!)

 

Erőt vesz magán a haldokló és felűl – honnan veszi azt az erőt, ami nincs – az agy energiája növeli az erőt?

 

Mért oly megható most a fiatalkor iszonyú érzékiségére és vak melegére gondolni?

 

Férfi: napokon át kiterveli, hogyan lehet valakit egy mozdulattal megdöbbenteni (pl.: egy oszlopnál várakozik rá óriás hóhér-alakjával) – furfangos, rossz elmebajos.

 

Mezitláb, arany karkötős, piszkos lány. (Furcsa nyomor.)

 

Kényszeredett mosolylyal és alázatosan felelte a sok gyermekes asszony: – Miből élek? nyomorúságból és szenvedésből. (Ó koronázási fény!)

 

Sétál az utcán s magában szól egy ismeretlen nőhöz: Á, ringyó lettél, no az helyes!

 

Ma még: ismernek – író úr!

 

Az éji tér más térfogatú, mint a világos. – Invertálás: a rémek ijesztőbbek, mint a halál.

 

Talán helyes, hogy összekényszerűl két ember, – így válik forróvá az összetartozás, mely e kényszer nélkül lehetetlenűlne.

 

Legritkább virág: fagyos magasban terem, rettentő hidegben, egyedül ő. Csodálatosan tiszta, szűzi lét – a szervetlen s minden halál határán. Bódító, mámorító szekfűillata van. (R.)

 

R.: Ha felnőtt nézte, csakis buta embernek nézhette – jólelkű, játékos, igen korlátolt ember – mikor nővérét eljegyezték: no a Stern-nek jelest adok (egy növendéke) – a gyermekek azonban rajongtak érte; a jóság, okosság mintaképének tartották s még sokáig emlékeztek rá.

 

Nem hisz ugyan semmiben, de szeret karakternek, egyenesnek látszani.

 

Más
Te néma éj s ti ismerős csillagképek!
Gyermekkoromnak jó barátai!
Ó néma éj, ki ismer!

 

 

Más
Az álmok óceánja ez! Vigyázz
Lassan lépkedj felette. És ha bús anyáddal
Találkozol a víz felett s a néma, régi váddal
Illet netán, hogy rossz fiú valál:
Ne szólj, ne folytasd ó ne vidd tovább
Tovább a bús vitát vele: az álmok
Fullasztó óceánja ez!

 

 

Más
Hogy üvölt a lélek a pusztán…

 

 

Más
Az éj rabnője agát
gyűrűs kezét
Egy rőt kutyának nyújtja ételűl
S az oly mohó… (Hajnal.)

 

 

Más
Ki tudja, már mely óceán
Ringatja habjain.

 

 

Más
Fodrozza habjait az éj…

 

Nincs víg lendítés – örökös a holtpont, nincs, ami átsegít! – 35 évesnek néz mindenki.

 

Stefi: ez a nagyon érzéki, dörzsölköző, disznóságokra dúrván felnevető lány – íme míly komoly asszony lesz. – Míly csodaszép volt mint a harmat.

 

Lányok és fiúk együtt laknak egy lakásban két szomszéd szobában s a hivatalnok-lányok egész éjjel benn űlnek és beszélgetnek.

 

Hajlandó volt még a köz céljait is szolgálni (melyeket útált), csakhogy magának minél jobb helyzetet biztosítson.

 

A számok misztikusak: mihelyt forgatod őket egész más számadás jön ki. Mert a szám csak egyet jelent – a kölcsön más szám, mint a bevétel.

 

Disznólkodás, mely szűzies.

 

A titkos cselekmények szexuális érzést váltanak ki: fiatalkori lopás, cigarettázás stb.

 

Öreg tanár, öreg anyja és öreg lány nővére van, – néki érelmeszesedése, – más összeköttetést nem szerzett, egész életének csak ez a két ember volt a fő benyomása, betöltötte a visszafelé való élet – s fellázad a végén. (Nov.)

 

Ha azelőtt hazafelé mentem, borzongás fogott el – ez az a rayon: nyílvános életem!

 

Tompa tekintetű, gyászruhás pár, – nem tudják, mért hordják a gyászruhát, mit jelent e kultusz, átvettek minden intézményt, mint az életet, – mért és meddig élnek? – átadják magukat az adott dolgoknak, mint az állatok, itt hányódnak-vetődnek, állják a halált, nyomorúságot, annélkül, hogy jelentőségét tudnák, hogy elhelyezték volna magukban s magukat a világban, míg idejük eljön.

 

Arról fantáziál, hogyan fog tönkremenni. (Furcsa fantaszta.)

 

Színészek: rossz összeállítást csinálnak, hogy megbukjon a vetélytárs. – Egyik összevásárolja a rivális adósságait és árverezi.

 

Elforgácsolt idő: – nincs egyenes célja, – itt-ott eltöltöm, még érzelmi irány sincs, – egység, – ideiglenes állapotnak tűnő, – nincs percnyi cél sem, – se irány, se hangulat, – se emberek, akiktől boldogulást remélhetnék, vagy valami újat. – Soha pénzem nem lesz. – Csak gyermekkorom az igazi jelen.

 

A lányok néha roppant izgatottak, – néha asszonykorukban is.

 

Kar. óriás népszerűsége, – T. A. dolgozik, – F. M. halad a gazdaságban, – én alszom.

 

Régen legalább üdvösség volt a test öröme.

 

Minden szava merészség (mert alaptalan) – ifjú költő. – Ha beszél, mintha mérges volna s keserves fintort vág: az igazság hangsúlya ez.

 

30 éves király: mir war genug von dieser Juden Litteratur!

 

Mit követelünk szülőinktől: hogy ne legyenek dühösek ha makrancosan sírunk (mit akart ilyen kis porontytól – gondoljuk később) – az anya szelídségét dícsértük, aki ilyenkor is símogat.

 

Állandóan bölcsődalt, altatót fütyölök neki a szegénynek.

 

Az élet abszorbeált, már nem vagyok egyéniség ki a jelenségeket megítéli, nincs ellenállás, harag vagy kritika, – tudomásúl veszem és áteresztem.

 

Az óriások forradalmuk után a parlamenti teremben egykedvűn pihennek. (Gárdisták.)

 

Bojár nő: izgatottságában letépte magáról a ruhát. Mint a férfi, ha a vadság rájön – vesz az utcán valakit. (Brassó.)

 

Még azt se lehet tudni, jó-e a gazdagság vagy sem. Nem jobb neki, – hisz ezer példája van a spleen-nek, mégis ezer szépséget lát s a nehéz szenvedések nem nyomják.

 

Lemorzsolni – ez maradt.

 

Egymással és egymás nélkül boldogtalanok. (Somlyó)

 

Aki anyám német beszédén szól, az szimpathikus. Szent nyelv nekem a német.

 

Hiúz: reszket az izgalomtól és nyugodtan marad: két tudat? két akarat?

 

Valami örök korrupt van bennem.

 

Már megértem, ha öregkorát valaki jótékonysággal tölti el – ürességét a napnak valami adott szépnek éli. Ez pozitiven szép s egyebet úgysem lehet csinálni.

 

Este valakinek élni – így fogok!

 

Valami kifejezhetetlen, az idős ember kedvtelensége, – ismeri az életet.

 

Idegbajos spleen: nagyon figyel, ágal, aztán hirtelen ellankad és rettenetesen únottan továbbmegy.

 

Ich schau immer nur hin, – (man sieht manchesmal die Flachen,) – sonst hab ich ja nichts.

 

Egy férfi a villamoson, mikor a kalauznő egy szerencsétlenséget beszél el: Asszony volt? Akkor nem baj! (Mély komolysággal.)

 

Férfi: teljesen komoly, nyugodt, érett, – tapasztalt, elfoglalt (a kenyérkeresők) tekintete, – már nem égő hiú lény, – fiatal, karcsú termet.

 

Orvosnő: boldog, meleg, érdeklődő szem, jóság, sugárzás, – az ember azt hiszi: mennyire nőnek való foglalkozás ez (harmónia) milyen jó, hogy ez a jó nő tud is.

 

A szerelemben gyengék mindig a gyenge pártján állnak megjegyzéseikben s transponálják magukat.

 

Éj, – jobban van kitéve az elemeknek, halálnak, – hangok, fény: az élő anyaggal való összeköttetést keresed segítségül – s mert nem látod, zenélsz, vágyol, – a barátságos szobafény vonz.

 

A buta ember meggyőződésből teszi, amit a szervezete diktál.

 

Megkeményűlt derék.

 

Rejtélyes mosoly: a mosoly mindig igen hatott rám – minderwertig!

 

Csók közben megvillant a szeme: nézte a kéjelgő arcot.

 

Több gesztusa, mint gondolata, – ha bizonytalannak érzi magát, kölcsön vesz egy látott gesztust.

 

Fekete Náci: a város híres öreg kéjence, – divatban van, a város ifjú lányai feljárnak hozzá disznólkodni anyjuk tudtával.

 

Bandi: egy ember, akiről mindig legendák terjednek el. – Bűntudattal, mintegy gyónni és megerősödni jön a kávéházba.

 

Klári – eladta magát Ungvárt s most csal.

 

Meddig sűlyedt az! – milyen rezignáció, aki öreg korban kijelenti magáról: már csak ceruzával tudok írni, – nem kívánok senkitől semmit, mert magam sem dolgozom. (Öreg igazgató.)

 

Már nem bírom el a szemérmetlenséget, – ha egy férfi szimulál – s a fáradtságot sem érdemli. (Katonaság.)

 

Szeme van, azt hinnéd, van mit látnia, – s szeme csak táplálékszerzésre való, – s e táplálékot sem azért szerzi, mintha célja volna létének, – ő az anyag, mely nyüzsögni kezdett, ő a cél nélküli lény, – nyüzsög, mert életrekelt, – s ez nem több, mintha nem kelt volna életre: – léte véletlen s nem több, mint nemléte. (Ez bizonyos.)

 

Részeg: látom magam mint egy 2-dik személyt s hagyom magam működni egy más irányban, mint ahogy eszem mondja.

 

Zúztam, de vigyáztam az én holmimra, – válogattam, – szegény anyám!

 

„Nem múlhat el” – gondoltam mély szerelemmel a költészetre.

 

Lövészárok-köpeny dupla sor gombbal – még ez is díszítve van ostoba díszeinkkel!

 

Szél lóbázza a harangot: harangszó szélben.

 

Ha fogoly, rövidebb ideig él, ha azt tehet, amit akar, szabad – akkor sokáig (vaddisznó).

 

Egy ódát a magyaroknak, – szomorút, szépet!

 

Óra: az embernek szüksége van-e saját maga által készített gépiességre. Az agya nem tudja mérni az időt, csinál, ő csinál egy gépet, mely tudja.

 

Azért oly nehéz elhinni, hogy a szülő halott, – elképzelhetetlen, mert ők voltak, mikor mi még nem voltunk, ők a világ kezdete, nélkülük el sem képzelhető, – ők a világ képe, – belőlük indúlt ki minden: ők voltak eleitől fogva – s nem hihető, hogy nem lesznek örökké.

 

A gondolkodó e világ millió oldalú kristályát forgatja – megnézi minden oldalról ugyanazt, – s ugyanaz minden oldalán más. A költő csak egyik oldalát nézi, amelyik neki fájdalmat okoz.

 

Pipázó tanár: átadja magát az élet szívásának, szopásának, örömeinek, – nyílt élvezet-keresés.

 

Azelőtt az élvezetet semmibe se vettem – fő a munka (óriás élvezetvágyam mellett) – s most minden fordítva.

 

A jelenért nem élsz, – a jövőért tehát, – de jövőd nem más, mint jelened, – a múltat pedig felejti az ember, hogy újabbat szedhessen fel: ezek a lehetőségei, hogy egyik ennek, másik annak élhet – így, vagy úgy fogva fel ugyanazt; – nem tudja mi az iránya: ezer lehetőség nyílik s ez mind nem nyugtat meg.

 

Harctér: hátúl messze egy gyerek játszik, – valaki szánt – egy asszony tejet visz, egy katona elveszi tőle és ráver – messze porfelhő: jön a trén, hozza a friss „kaját” a „bakának” – messziről elől fehér füst-pontok: s a trén egy kicsit szétszalad rá – jön a vonat hátúl gyorsan: cs-cs-cs – de e füstpontokra hőkölve visszaszalad, – csak azért lőnek rá: valószínüleg csak azért lőnek rá, hogy a tűzér-tisztnek legyen valami dolga, – mert a tüzelés úgysem tervszerű e percben – fogadnak példáúl, hogy eltalálják-e a figyelőhelyet (a vonatot abbahagyják célba venni) – s néhány halál e fogadás következménye.

 

Isten nem töri prizmán a dolgok egységes voltát, – egység és unalom jellemzi őket s egy szín, mely nem is szín, – s a fölöttünk való mivolta e világnak, ennek az intelligenciának fel nem fogható – mert a kazuisztika a halál principiumával alkotott élet származéka. A pillanatnyi életek fölött dominál egy konstans öntudat, mely fel nem fogható s érzésben él bennünk („Nur einen Wink brauchst Du”) – néha elhomályosúl.

 

Kincs, amit jól esik elveszíteni: szűzesség.

 

Vágyott a bölcseség nyugalmára: ha tudta volna, míly nyomorú e vágytalanság! (R.) – Nem jó volt az ifjúság s mégis, mért van, ha visszanéz egy sarokra, egy ég-darabra – emlékezve megdöbben – sok boldogság emléke szállja meg, mint egy régi világé. (R.) – Mért nem volt valaki, aki felülről nézte vágyait és kűzdelmeit, aki nevetett, mikor „szorgalmaskodni” akart, – más lenni, mint ami. Vagy ha van ilyen, aki tudja s nevethetne, mért nem szól neki ma. (R.)

 

Akkor aludt, mikor aludni kell, nappal dolgozott.

 

Összefoglalás: mért kínoztam szegényt, hogy elismerje, hogy semmihez se ért, nem értékes, – talán mert gátolt, mert örökké ingerűlt voltam; igen ambiciózus – kezdetben a vágy keserűsége, – később, hogy nem teljesedett be semmi – örökké elfoglalva magammal – s szerelmi nélkülözésssel.

 

R.: Ha nem volt valamivel tisztában, miként ítélje meg, – elmondta másnak (dícsérőleg: ő ilyen meg ilyen volt, ) – s a hatásból szűrt véleményt.

 

Gyermektestű, alacsony, szakállas, fiatal férfi, – cigány, – mint az asszirok.

 

Az állandó tisztátalan indulat-élet, – csak intuitiven, semmit sem tisztázva, majdnem állatian élni, – teljesen tudattalanúl s a tisztátlan idegekre bízva magát – csak ez képes az örök lirizmusra. Míly undorító! (R.)

 

„Meghalt a bácsi, elgázolta a vonat, levágta a fejét!” „S mol r. [?] – er fantaziert!”

 

Hol van az az olthatatlan vágy a koit. után; – ma már az együttlét és a szimbolikus bírás után fölösleges megerőltetésnek tűnik. – Fényképek: kimerűlt, összetört arc.

 

Az, hogy a lábamon járok: természetesnek és magától értetődőnek tűnik – pedig az inaim működése s ha elszakadnak: ez a természetes, magától értetődő megoldás megszűnik.

 

Engem az út érdekel, nem az eredmények.

 

Nincs delejes áram, öröm-hullám, élvező képesség.

 

„Vigyázó úr, nem tehetek róla, a fejem mozog.”

 

O.: társaságban sosem fesztelen, fél övéi hibái miatt, vagy konkurrál, hallgatag – elviselhetetlen.

 

Adj örök pihenést néki, – nem tudom ma sem elhinni. „Anyám árnyékára!” – már esküszöm is.

 

R.: Zsemle B. – Eszti! Tanítónéja: nem látta soha az arcát, csak valami ködöt.

 

Jób: az őrületben bűvölten nézi a szellemet.

 

Soh’sem hittem volna, hogy a férfikorban ennyire vágy és ajándék nélkül marad az ember – ezer életörömöt reméltem s legfeljebb egy maradt – talán a család.

 

Beethoven: milyen sokat remélhet az még az élettől, aki ennyire ambiciózus s képes ekkora erőfeszítésre.

 

A fájdalom figyelmeztet, hogy óvd az életed: azt hinnéd, hogy akkor az életed valami más – s kiderűl, hogy e figyelmeztetés s vigyázhatod az életed. (Tartalom.)

 

R.: Az ember előre tudja, hogy ez lesz a vége s mégis ellenáramlása, ellenmozgása legyen. Okos és ostoba közt nincs határvonal: itt is legyen ellenmozgás – másként is mutatkozzék, mint ahogy a sujet-nek szüksége van rá. Viktor: „Két részből állok, a szervezetemből s az eszemből s igyekszem a jó viszonyt köztük fenntartani – mert én vagyok a harmadik.”

 

Már úgy megúntam a borzalmat, hideget – a valóságot, hogy fantasztikumra vágyom, amely szórakoztat s egy más világba tesz.

 

Narkózis az öntudat szándékos megtépázása. Fecsegő: a fecsegés narkozisnak látszik s mégis legtöbb akkor van teljes öntudaton, ha beszél. S ha a villamoson a kalauzhoz szól: igyekszik még itt is kapcsolatot teremteni, magát megkedveltetni, becsűltetni – loyalis causeur hang.

 

Az ember természetellenesen sokáig él s így nem tud mit csinálni az életével, – ez az unalom. Küzdelemben kellene élniök és kűzdelemben elpusztúlniok, mint az állatoknak. – S csak a fiatalság él, az az élő. A férfi már hidegen áll.

 

A kényszer: együtt élni jó, mert oly meleg fejlődik, mely a kényszer nélkül nem fejlődhetnék.

 

Én már elsírtam könnyeimet, nincs mit óhajtanom, – vágy, óhaj semmi! Volt idő!

 

Narkózis: a lelket nem lehet elaltatni: értelmetlen, gépies hang álomban: a lélek üvölt.

 

Anyja a fázó gyerek hátát fújja, melegíti.

 

Német öreg úr: három kutyát tart, madarakat – ha hazajön, a lány fejére teszi a kalapját, – igen vídámak a cselédjével – a lány csiklándja, – „már megint elköltötted? – nincs pénz!” mondja az öreg; – ha most találkozik volt szolgálójával: „még mindig olyan vídám vagy,” kérdi – gyönyörű felesége elhagyta az öreget, – villája: Napsugárlak – kicsi, de az enyém. (Építész.)

 

Míly soknak tartottam a 30 évet! Főpróbát tartanak ugyanazok, akik előtt az igazi szertartás lesz; – az ebédhez nem szabad nyúlni, mert szimbolikus; – beszélni a szertartásról nem lehet, holott mindenki érzi, hogy butaság; – az emberek meghajolnak egy három éves gyerek előtt; – megkondítják a harangot: odacsapkodják nyelvét, hogy szóljon. Nem azért élünk, hogy együnk, de hát mért? Ez a pompás szertartás csak jelkép – de minek a jelképe? Minden, mi él, nem egyenlő soká él s ez mindegy – s e zavart összevisszaságban állandóságok és törvények is vannak: a Duna folyik, mintha célja volna ennek a vad marhaságnak és kétszer kettő négy. – A közönségnek csinálják a koronázást, vagy a koronázáshoz hívnak közönséget, hogy mint a majmok egymás előtt hajbókoljanak. – Isten az első, de azért egyháza kezet csókol, bár egyházának is kezet csókolnak. – Mi adjuk a királynak a hatalmat s aztán tőle várjuk. – Anyának lenni, míly szép – de anyává lenni, ezt szégyenleni kell. De ha orvos jön, akkor nem kell szégyenleni! A dolgokat úgy leírni, ahogy vannak s már nevetségesek. (Egy őrűlt emlékiratai – aki csak kicsit legyen őrűlt: tisztán lásson. Aki két emberré lett: magasra akart hágni s érezte a tömeg iránti undort s a tömeg gyűlöletét az erőszak miatt – s nevette az egész komédiát most, mégis a tömegben állván: s a libabőrös meghatottságtól mégis ő kiáltotta először: éljen a király! – Valaki arra kéri a királyt érdemeiért, hogy cigaretta és borbély-költségeit ezentúl fedezze.

 

Darabot, mely nagy szélhámmal foglalkozik – s a darab igen nagy lehet!

 

Érzem, hogy nem vagyok tiszta erkölcsű ember, – valami hiba van, ami bűnbe vihet.

 

Családfő akar lenni – király valahol: erre törekszik minden ember.

 

Király ellen írni, ennek sosem lehet keletje – régi intézmények ellen moccanni sem lehet, ebbe bele kell fulladni. – – Rendkívül öreg emberek koronáznak, – hol vannak az irodalom és művészet kiválóságai; – egy villamos váltó-őr alszik egy mocskos és sötét bódéban a koronázás napján, – a kocsisuk több, mint én s bizonyára leereszkedőn szólalna, – lakoma: egy szimbólumuk sem tud szabadúlni az állatiságtól: azt cifrázzák. Mit adnának egy oly királyért, akinek nem kell ennie! Magukat cifrázzák színekkel, – orgona, mise, arany – és hangokkal, melyeknek nincs értelmük – saját magukat szuggerálják ünnepélyes érzésbe önmaguk előtt – meg vannak hatva az aktustól, melyhez a személyeket, zenét s méltóságot ők maguk szolgáltatják. Mintha nem ugyanahhoz a légkörhöz és törvények alá tartoznának, – áhítattal megjegyezzük, hogy majd leesett a korona a fejéről. Királyné: irigylik, szeretik, lelkesednek érte s kicsinylik egyszerre. „Lelkes szeme van,” mondják s hogy mire lelkes, lehet-e lelkesedni, van-e foganatja: ezt mellőzik. – Volt-e már király öngyilkos?

 

Naphosszat a kietlenségre gondolni. Beleőrülök az egyedüllétbe, beleásom magam, nem találok kielégülést, nem keresek társaságot: szerelmet és sikert. Minden szó, mely a múltból ismerősen cseng: gyász! „Sich eingraben” mintha még ma is hallanám. Telefonon keresnek: még élek másoknak?

 

Csak akkor nevezhető tekintélynek a tekintély, ha az ember a többit megbecsüli: marhák közt nem érdemes tekintélyesnek lenni.

 

Megcsókolni a tehenet: útálatos, megenni nem, – még hozzányúlni is – csak az nem útálatos, ami lecsúszik.

 

Mennyivel más a valóság, mint a mozi: élő erő van a jelenben.

 

Még egy cseléden sem tudok uralkodni, még vele szemben is a gyengébb vagyok, ő uralkodik, szigorú velem.

 

Karinthynál háromszor egymás után a legkedvezőtlenebb dolgok jöttek ki kártyán. 30-31 közt fogok meghalni.

 

Kiszámíthatatlan a legegyszerűbb tény: ha feldobok egy almát, hogyan fog szétrepedni.

 

Incest. emlék roppant erős: egy álom arról, hogy már elkövettem egyszer s most ismét, – gondolkoztam, hogyan élhetek még akkor – s az ébrenlétben egy teljes napig nem tudtam a valóság hatása alól szabadúlni – a tett összes lelki kapcsolatai fennállottak s lelkifurdalása.

 

Mikor figyeltem lélekzetét.

 

Ágnest hagyják tenni s az ő módján beszélnek vele.

 

Öregkor: mikor nincs erő és szenvedély: én vagyok.

 

A lues: nem nagy betegség – gyógyítható és senki sem hal meg benne – mi ez a tüdőbajhoz – s az ember mégis jobban iszonyodik tőle.

 

A legkísértetiesebb, legmisztikusabb dolog a kártya – az ember a véletlen törvényszerűségébe nyúlt e találmánynyal – a személyéből kiinduló s előtte ismeretlen okok rejtelmeibe – s míly egyszerűn sikerűlt ez neki. Ha örökké játszom, minden kiegyenlítődik: nyerésem vesztésem tehát egy különös szabályok szerint visszatérő körülmény. Ha ugyanazon helyen maradok több napig: a hely fog veszteni és nyerni. Az ellenőrizhetetlen erők játékát sorsomra vonatkoztatva kipróbálom.

 

Harang, lámpa: maga izzik és cseng – a lámpa magát emeli ki, a harang nyelve koppan – s ami elterjed belőle, az az enyém.

 

Ő maga nem tudja milyen, én sem tudtam még kitanúlni, – lény, amely valahogyan van.

 

Halott: már nem mozdúl semmi benne – senki se tudná kitartani az én állapotomat. (R.) S az a komplikált e betegségben, hogy teljesen egészséges vagyok. S ha igaz is, hogy kár jajgatni, hogy az élet ílyen – s mégsincs jól így.

 

Inas: elviszik nagyon messzire s nem mer éveken át hazamenni; – mikor felszabadul, kiderűl, hogy 1 ” órára laknak szülei; – egy asszony űl a ház előtt: anyám! kiáltja s hozzá fut – nem az anyja volt, tévedett – bár nagyon hasonlított anyja régi képéhez. A házban visszaretten anyjától: megkövéredett, más. „Apád rég meghalt, más testvéreid vannak, nincs itt helyed.” (Novella.)

 

„Milyen nagy költő vagy” – mondta O. a dráma után: – S most fáradt az agyam, mintha kifacsarták volna, – nincs kedve álmodni.

 

Derékfájások! – már most.

 

Anyám mindjárt észrevette rajtam, ha rossz kedvem volt. „Was fehlt dir?” kérdezte azonnal. De mílyen más keserűségek voltak azok! A torok elszorúlt, a száj legörbűlt, szólni képtelen voltam, a torkomat fojtogatta, – elmenekűltem, sírtam volna! – S ma üres, fáradt, egykedvű vagyok, nincs nagy depresszió – mosolyogni is erőltetés nélkül képes vagyok, – a lélek elvesztette elaszticitását, – nem reagál erősen, hajlik az egyformaság felé. – Vége a képzeletnek, kedvnek, vágynak – az életnek. Ásítani szeretek legjobban.

 

Fiatalok, akik az egész életüket, jövőjüket felteszik egy női podexért, – lopni, bűnre képesek, – s igazuk van: ez minden; nem nyer a vásáron, aki mást vásárol. Bár így éltem volna s nem a munkáért, jövőért s egyéb butaságért, – melynek úgy sem lehettem ura. Vége az életemnek. Összes szimptomái a fantáziában élt ember kiégettségének.

 

Katona, aki vad éhségében képes szemét lehúnyva egy púpos lányt megbecsteleníteni. A nemi kielégítetlenség, vadság és nyerseség lerí az arcáról, amíg beszél vele.

 

Az életet nem lehet megédesíteni. (Aki keresi, elveszti.)

 

Most már az természetes, hogy anyám nem él!

 

Eljárnak gyűlésekre, hogy megtudják, mi az emberi élet értelme.

 

A fiatalkori zavart átéltem, – mért nem emlékszem rá? Nem tudnám se a Raszkolnyikovot, se a Ködöt rekonstruálni.

 

Míly megható: a könyv hátlapján jegyzetek. – Boldogtalan korszak volt – s mégis friss, reményekkel teli – ha akkor mindezt a sívárságot előre látom s hogy átélem majd anyám halálát s teljesen egyedül egy lény nélkül fogok élni!

 

Ki nem rabolná ki a másikat, akinek éhező, nélkülöző családja van. Csak a bűntetés tartja vissza s nem az erkölcs.

 

Auffenberg: furcsa karriér: előbb leejti a király előtt kardját s menesztik, („nem szabad zavarba jönni” – volt a király elve) – aztán hadűgyminiszter lesz – botrány: visszaél az állam pénzével, 2 autót tart stb. – menesztik; – hadvezér lesz, győző, kitüntetik, majd hirtelen visszahívják, – kinevezik bárónak s mielőtt a kinevezést megkapná, letartóztatják; – kiszabadúl, báróvá nevezik ki újra, reaktiválják s fontos dolgokra megbízzák.

 

Minden tekintetben jó barát maradt, nem haragudott meg érte, ha valami „nagyot” is vétettek ellene, – hallgatott s épp olyan maradt, mint eddig – természetesnek tartotta, hogy hibát követnek el ellene, – s szégyelt minden „természetes” sérelemért megorrolni – szívességet tett és fogadott tehát továbbra is, – de ha arra kerűlt véletlenűl a sor, mint a szikla, úgy megkeményedett s vett revanch-ot. (K. Manci) Alázatos volt, engedékenynek látszott, mindenki érezte mégis, hogy nem oly mamlaszszal van dolga. De ő becsapta az embereket: (Valójában nem is volt bátor, csak ha már meggondolta magát s érezte, hogy be akarják csapni.): félénknek mutatkozott, bocsánatot kért, hogy él, felajánlotta, hogy becsapják s mikor mégis megkísérelték, (gyanakodva,) mikor „lépre mentek” rájuk csapott egy iszonyút. S mint sokan, ő is – örűlt, ha valamit nem lehetett „úgy se” keresztűl vinni, rögtön: letett a további, még lehetséges kűzdelemről is: jó hogy nem lehet, érezte, hogy nem zavarják nyugalmában. (R.)

 

Mikor hazamentem a kórházból ebédelni, – magam, anyám hideg szobájába, bor is volt, – egyedül űltem – míly szörnyű idők voltak!

 

Kézzel melegíti kis, hideg lábát.

 

Minden ember egy állathoz hasonló.

 

Férfi: az apró dolgok meggondoltsága jellemzi – higgadt. Szegény emberek (irók) jó vacsorán: a jó érzés kifejezése űl ki az arcra.

 

Mi értelme? – valakinek az egészségére inni?

 

Oly távolságból nézem a törvényeket, melyeket úgy néztem, mint megoldást. (R.)

 

Az egyszerűség komédiásai: O.

 

Minden ropog: az én szekrényem különösen (asszony szobája) – s az asztal kettérepedt.

 

Oly megindúltsággal fütyöltem valami édes altatót ahhoz a könyvhöz, amit anyám utoljára olvasott – amíly érző vele szemben még soha nem voltam: anyám iránt érzett egész bensőség benne volt. Utána sírtam. (R.)

 

A szeretet mellékterméke mindig gyűlölet.

 

Az élet királya: nagyszerűen beszél, szellemes biztossága, fölénye, nem törik meg az esetleges bíráló, vagy gúnyos megjegyzések, – ő uralkodik, viszi az embert, – vág, szúr s nincs szüksége kegyekre, mert bátor és erős. Tréfálkozik a barátokkal, bókot mond a szépeknek, aztán leűl a zongorához.

 

Minél kevesebb ismeret, több fiatalság, annál több szimbólum.

 

Szemmel vesznek össze, – találkozni szoktak az utcán s a köszönés egyre ridegebb, – mind élesebb köztük a hangulat.

 

Szívtelen lett, mint mindazok, akik a testi mámornak élnek.

 

Jó kakas sovány!

 

Csináljátok ahogy akarjátok, de az igaz ember egyszer még felemelkedik. (R.)

 

Annak nevelte magát, hogy nézzék, hódítson szelleme, – egy bizonytalan „férfiért” élt és szenvedett, – s mikor magányából megjelent az emberek közt, nevetséges volt: mert túlzó, érthetetlen, feltűnést kereső – s mikor már lehiggadt, akkor látta, hogy nem szellemre lett volna szüksége, – hogy semmire sincs szükség, hogy az ember meglelje a magáét – jobb lett volna várni és egyszerűn csak élni. (R.)

 

W. D. leírja az apja élete történetét – lenyomatja és szétküldi barátai közt, – hogy emlékét hagyja ennek a kűzdelemnek.

 

Rokonságot kezd érezni nagyapjával, akit sosem ismert.

 

Dialog a testben levő lelkek közt.

 

Két testvér – s az egész család: állandóan egymást mentik meg s kétségbeesett futkosás van mindig, mert egyikök mindig hajlandó vérétől elragadtatni magát s valami iszonyút elkövetni.

 

Két ember: az egyik már férjes, gyerekes asszony, az élet tragikuma fölötte, – a másik leány – még üres és víg; – mit jelent az, mikor már az ember mindent tud?

 

A coitus mozdulatának ősi primitivsége és gépiessége.

 

Jobb ha valaki a pénzkeresés játékainak él, mintha egyéb játékoknak.

 

Az egyetlen, ami biztosságot és jó érzést adhat: az erő; – vadállat vagyok és vadállatok közt élek. – Hűteni a szívet még jobban.

 

Ellentétes principiumok ugyanazon dologban: önmagának ellentéte rejlik benne. Magán hordja még az egységes kaoszból való kiszakadást nyomokban.

 

Az elme gyászol. Álom: ez az arc, ha felnéz a sírból – ez a tekintet, mindenkinek idegenszerű, csak nékem ismerős. A sírban idegenek fekűsznek – senki sem ismeri a furcsa elhagyottakat: csak egy-két ember – s ha már az is halott?

 

Az ágy tragikuma: nem tud felkelni; – ez tesz tönkre.

 

Úgy sírtok, mintha ti örökre itt maradnátok, mintha örökre elveszítenétek. (Gyászolókhoz.)

 

Kevesebb vágy – s mégis könnyelműbb vagyok – nem fékezem magam. Átadom magam a bizonytalanságnak s nem fékezem az életemet. – Az egészség nagy bátorsága azelőtt.

 

Mért búsak a népdalok, a naplemente, a magány – tán a lét már csirájában rejti a sok szenvedést, mint örök magot hordja magával. (R.)

 

A szervezet aludni akart s az ambició mégis féktelen: álmodozás.

 

A király tegezi Ibsent és Björnsont: sosem érhetik el buta méltóságát. Mi nekik az élet: a magasból milyen kicsi, hogy ők e szobában állanak – mi a lét, minden igaztalanságával, törekvésével szenvedésével és vérengzésével együtt – e halálig tartó chaos, mely tűrhetetlen s mégis egyedül jó, mert egyedül ez van.

 

Álom: anyám, most úgy élhetnénk, mint az angyalok: nyugodt vagyok, senki sem kell nekem.

 

Egy álombeli régi ház, rossz nőkkel: mint valami megtörtént dolog, mintha emlék volna: visszatér.

 

Mért komoly a halál? – Mi van ami az életben komoly folyamat? Mért állnak megrendűlve: mi az, ami komoly volt életében: evett, játszott, szerelmeskedett, dolgozott, – mi ez? Mi a megdöbbentő ennek megszűntével?

 

Nem jó és veszélyes is a dolgokat tisztán látni, – mert a dolgok nincsenek is úgy, ahogy mi „tisztán” látjuk.

 

Sok jobb művészt érettségében valami kellemes, kecses biztosság, routin jellemez (a maga már megszokott harmóniája: de harmónia, kerekség) – ez nem annyi, mint a zseni örök izgatottsága, de több a kezdőnek zsenire emlékeztető zavarosságánál.

 

Milyen könnyű egész életre bűnt elkövetni!

 

Művész: mégis szűlettet és meghalat: ha nem is embereket, – a fényüket.

 

Az emberi lelkek tükröződjenek más emberi lelkekben: mind a kettő megismerhető így, de mind a kettő hamisan: tehát rosszúl tükröződjék – és ismét mások véleménye meglepőn más legyen a lényről – mint ami eddig tükröződött. (R.)

 

Sose hittem volna, hogy a lábamat fogom dörzsöltetni – sosem tűrtem az effélét.

 

Kártya: ha örökké játszol, kiegyenlítődöl – ha örökké élsz, nem kell enned, szaporodnod, nincs jó és rossz, ha mindent éreznél mindig, nem részekben s nem felejtenél: az egységet éreznéd s nem volna emberi léted, – rövid idő színtörő prizmája vagy.

 

Álmodoznia csak annak lehet, aki nem ismeri a valóság tényezőit, – vagy eltűnnek narkózisban az ismert tényezők. Az álom önzése épp ezért még boldogabb, mert ott idő és tér is eltűnnek.

 

Előkelő úr előkelő üzletben gorombán és követelőn – ő hozzá van szokva a mások alázatához, – én a familier tónussal akarom magamhoz nivellálni őket.

 

Anyám homloka: ő csak jó és nemes lehetett.

 

Ragyogó tiszta asszony: tiszta szövet, egy porszem nélkül, pontos szabású kabátka; ragyogó kis fülkagyló hajacskákkal; – szörme-boá: mintha minden szál meg volna fürdetve – s haja minden szála külön ragyog.

 

Csodálatos álom: az iskola-szolga 10 év után azt hiszi, hogy odajárok és amint ígérte, az írásbeli és szóbeli közt titkon meg akarja mutatni a dolgozatot – egy piszkos pincében – s én ámúltam, hogy ő nem tudja, hogy 10 év múlt el azóta. Aztán csodálatosan szép zsidó férfiakról álmodtam s egyről, aki csodálatosan szép edényből fehér galacsint eszik – aztán szép zsidó nők s hangos ima közben megyünk: egy nagy terem, hol segélyt osztanak.

 

Beteg ló: nem sajnálok semmit és senkit: nem sokáig fog tartani – pusztúljon el! s jön a béke.

 

Az életnek sem célja, sem értelme, csak egy értéke van: a változás – mely az egység, az azonosság több formában.

 

Idős úri nő fiatal urat fütyölve, kielégítve lát: mit érez annak életéről: most van szerelmi örömei után: neki áll a világ.

 

A sacharin enyém lesz!

 

Megismertem a finomkodót (O.) gyermekén és nővérén keresztül: érzéki zsidók. Ő uralkodik magán. Tekintetükkel az ember lelkébe vájnak: – űlnek, hallgatnak és minden szót a mérlegre tesznek – őszintén csak akkor beszélhet az ember velük, ha megalázkodik és őszinteségével forrón kopogtat, – mert bennük erre iniciativa nincs, – nagyjelentőségű rövid szavakat mondanak: koncentrált élességeket: a rettenetes hiúság és gyávaság emberei – zavarba akarják hozni az embert távoli körmönfont észleleteikkel, melyekkel a gyanútlanra rácsapnak, hogy saját zavarukból menekűljenek – minden értük, miattuk történik: jelenlétükben nincs jelentőség nélküli könnyűség; – az asszony sokszor és izgatottan keresi fel a nyomorúltakat: e rosszaság iránya a jóságéval rokon: kielégűl a nyomorúság látásakor.

 

A tanuló-lány halála; – a hivatalnoké és a pincéré, aki érte hal meg érdekesen ismeretlenűl.

 

Élet: végigkáprázik az agyban a sok furcsa jelenség, – hamisan tükröződik – és vége! – Nem értem, hogy lehet érezni: teljesen idegen nekem, hogy emberekért, kik e káprázat lényei érezni lehessen. Koncert: hangok, – így vagy úgy – oly mindegy az esetlegesség: hangok végtelen sora – minden egy – épp úgy, mint az irodalomban.

 

„Köszönöm szépen” – csak udvariasságot és finomságot lát benne a fiatal lány, – megszereti és borzadva gondol „illetlen” viszonyaira, melyek vadak, zavartak és tisztátalanok s nem érti, mért kell ennek is lenni, mért nem marad mindig illedelmes és finom s tüzes nőszemélyekre mért van gondja.

 

Gyerek születése: álomszerű, – fel kell előbb az érzést ébreszteni iránta az ifjú anyában.

 

A magány visszhangja kong körülötte, a magány hangja cseng hangjában.

 

Csak kipróbált, megérett ember talál csatlakozást emberek közt, – okos és jóakaratú kis fiú még nem.

 

Rablási gondolatok.

 

Feleség: kenyér. Egyedül alig élvezhető – más, fínomabb ételek mellett nélkülözhetetlen.

 

Gazdag öccsével egy háztartásban él. Feleségét az öccse használja – s nem tudni, kiéi a gyerekek: egyformán gyászolják az ifjú halottat.

 

Minden ifjú költő: nem ismeri a dolgokat, tehát elképzeli. S az embernek csak egy mondanivalója van.

 

Mosolygó, jó arcképét küldi köszönetűl.

 

 

1915. dec. 13.

Hanyag ének
(Egy noteszben találtam)
Elhagyottság és tűnődő magány
Magános munka közt tűnik el életem.
Gyengéd kezek nem építik újra
A képzelet bedőlt kastélyait.
Sem rózsás ködbe nem borítják többé
A jövő meddő ösvényeinek szirtjeit és
Égboltját. – Lugasokkal s lehajló lombbal
Nem hűsítik elfáradt szivem
S nem hozzák vissza régi lázam
S nem tanítanak többé küzdeni:
Elhagyottság és tűnődő magány
Magános munka közt tűnik el életem
Nincs kétség többé!: – Hanyag a kedvem ma
Borús a múltam és hangtalan jövőm.

 

„Mind gazember, aki idealizmusból akar megélni.” (Egy primitiv apa intelme fiához.)

 

Öregedés: kezd jól esni neki a massage, gőzfürdő, leves stb.

 

Milyen más szemmel néztem ifjan a felhőket!

 

Idegen családok, idegen házak szobáiban: más beidegződések: más az apa, anya képe, az együttes vacsoráé – más életviszonyok.

 

A céltalanságban görcs fogja el az embereket – anyám, – nem volt célja a túlzott spórolásnak s ő a pénz kedvéért volt szenvedélyes.

 

Már a halottról álmodom: már átment az alsó tudatba, hogy meghalt, – siratom álmomban.

 

Ló: min gondolkodhat! Az élet unalmának jelképe ő: áll, áll – a kocsis benn a kocsmában iszik – s az állat mozdulatlan közönynyel s melancholiával áll egy helyen.

 

Síri hangja van – mint egy kriptából, hordóból oly dohos – s a legjobb ember a világon.

 

Átadta magát az élet aprólékosságainak.

 

Az örökkévalóság egy pillanat: ha felébredne szegény, – folytatná a mondatot: fiam! Senki se értené.

 

Fiatal leány: piszkos a feje: ez már jellem – mennyi baj következik – egy szemét a folytatás.

 

Szűzies, szivós, inas sport-lady. Ő azelőtt az iskolában prózába tette a verseket – Családi kör, Toldi – s a bátyja oly remek verseket ír! – De ő nem folytatja. (A nőket „bámulóik” hibbantják meg. „Mich die man immer so bewundert hat.”)

 

A szem tükrözi az évszakot.

 

A művészek egymás közt: marotte-nak nézik egymás foglalkozását.

 

Egy híres ember: (B.) vagy szórakozottan jár, vagy dühösen vagdos, ajkát harapva.

 

Zsidó férfiak: órákig mosakodni.

 

Rövid: vagy hosszú élet – a természetnek mindegy, de nekem nem mindegy – s ugyan én a természetből vagyok alkotva, mégis két valami vagyunk.

 

A semmittevés tompa órái – az életem. Órák és órák az iskolában és itthon.

 

Szörnyű a szülőnek: hogy ő meghal – ezt érti, de hogy a gyermeke is!

 

Egymást átölelve tartó, szinte szerelmes meghittségben egymásra dőlve járó két leány: e rajongásra mennyi szerelmi viszontagság fog következni, – szeretők, gyerek, férj, – s mennyire türelmetlenűl repűl feléje a fiatal lélek!

 

Biztos és állandó érzés a legkisebb szemléletnél is: e lét itt, nem komoly kóborlás – véletlen kaland – a másik állandó és komoly. Nemzedékek (s mindaz, ami monumentálisnak tűnik,): mindez kaland, nem komoly, rövid össze-visszaság, nem egy ember élte át az egészet, nem is tudott róla. – Egy kis poronty jön erre a roppant, mammuth-világra – s ezt kell megértenie, az egészet!

 

Oda van építve a város közepére, de kimondani, hogy hívják, – nem szabad!

 

Minthogy va banque az egész lét – egyetlen helyes – semmit holnapra el nem tenni, mert a holnap bizonytalan.

 

Mint egy féreg él bennem O.

 

Sh. a drasztikus magtól és cselekménytől nem irtózik. Aki drámát akar írni, annak nem szabad az iszonyattal s drasztikummal spórolni.

 

Páris fiatalon, – milyen ragyogás, fény káprázat a képzeletnek, – a fiatalság milyen Eldorádója!

 

Únott alvás! – A sötétben munkálkodik s morog, mint a természeti erők: a basszus.

 

Már azt álmodom anyámról, hogy súlyos beteg – az alsó tudat ott tart.

 

Bujósdi: a sötét sarkok, függönyök megelevenednek – és egy kis pöttöm búvik elő.

 

Örök álmosság és kimerűltség: megjövendöltem!

 

Már rég nem játszottam kalapos dominót – ma jutott eszembe – s nem is fogok többé.

 

A szemek vizesen ragyogtak, mint az öregedő emberek szeme, (kabaré) – az izgalomtól.

 

Művészet: papi rend ez – céltalan művelik, senki számára.

 

Mindig megtalálja a visszavonulás útját: férfival kerüli a dúrva vitát – asszonynak tartozik az udvariassággal.

 

Tehetségek semmittevésre kárhoztatva: hányan nem tudnak mit tenni az erejökkel!

 

Reiner: felesége egy virágboltban virágot vesz annak az asszonynak, akinél lakott – hálából. A boltban találja férjét szeretőjével. A nő kiszalad s a férfi nyugodtan beszélgetni kezd.

 

Ha kő volnék, egész létemet arra szánnám, (ha ennyire gyarló hüvelybe zárt volna egy, a létezőnél még gyarlóbb természet,) – hogy ezt a követ egy kicsit megmozdítsam, valamire vigyem. (Kar.)

 

Aki kísértetlátástól hal meg, – annak volt kísértet, – a halálnál is szörnyűbb valami.

 

Nők hite: nem hisznek Istenben, de félnek őt sérteni, – hátha van!

 

Orosz forradalom: milyen új világot jelent ez az ifjaknak – s milyen folytatása az örök forgandóságnak – nekem! Mennyire nem várok tőle semmit! – Jobb a narkotikum: a dolgokkal foglalkozni, verni a dobot, hogy magammal ne foglalkozzam!

 

Mikor az élvvágyó öreg a fiatalembernek hízelegni kezd: „tied a világ” – s buzdítja, hogy menjen a nő után – s a fiatal ereje tudatában lenézi s nem felel. – Van vídám fiatalság: nem muszáj elpenészedni, ha van vágy s ki lehet elégűlni, – az élet ilyenkor könnyűnek látszik; – láttam vídámakat s lehettem volna az.

 

Az elérhetetlent óhajtottam, tehát nem volt soha semmim, – ma már tudom, hogy ki vagy! – Még fiatal vagyok s mégis érzem, hogy valamit már elvesztettem!

 

Míly hűsítő látvány a tál víz, melyben virágok vannak!

 

Csirkefogó, aki finnyáskodik, – nem fordúl egy kereskedőhöz, mert nem tartja korrektnek.

 

Franciák: milyen kultura! A semmittevő gazdagok túlérett raffinementje, – még a szegények ízlése is sokkal igényteljesebb – s a költészet kulturált formája!

 

Kire a lány nem kacsint
S a szerelem nem köt gúzsba,
S akit nem kedvel a múzsa,
Annak a víg élet int:
Nem törődik a világgal
Éli napját könnyű kedvvel
Leányt s ifjat könnyen kedvel…

 

Gazdagok vitája egy fiatal emberről: tisztességtelennek tartják, hogy mindennap fürdik – ez túlzás! mondják – s akad köztük egy ifjabb modern sarj, aki szidja őket.

 

Milyen szép a bánat! – Fő szépség, – tartalom!

 

A lábakat előre menni teremtették.

 

Ez a nagy Babilon cinikussá tesz: nincs tekintély, csodálkozás – hinni egy emberben nem lehet – egy fiatal lány olyan ma, mint egy öreg viharvert fa.

 

A búvár (Monolog)
Nem halljátok sikolyom? Oly mélységben vagyok már,
Melyet nem ismerhettek. – Vagy nem sikoltottam
S csak magamban morgok?
Itt a sötétség oly nagy, hogy emberszemeknek
Halálos véle szembenézni. – Húnyd be lelkem
Átoksújtott pilláidat s a nyomasztó áradat
Túlvilági zúgása ne rémítsen! – Lejjebb!
Zúg a fenék s örvénylő torkolatba vész lenn, –
Amelynek nincs többé szabálya. – Ne nézd!
Húnyd le pilláid s álmodj ifjúkorodról!
És sosem látott, sosem élvezett
Virágos rétek csengő napsütése
O sosem látott, sosem élvezett
Fényes napsütés pengő zuhatagja
És sosem látott, sosem élvezett
Égi szerelem boldog fénye
Tágúljon előtted, virúljon előtted, járjon át meg át!
S mi nem volt s mi nem lesz többé
S amiért sírnál még, ha tudnál sírni.
Mind öleljen át, vidítson, árva, elhagyott
S oly régen némán szenvedő!
Rokonlelkek és barátok árnyai
Jőjjenek, andalgó léptűek s te eléjük még egyszer
Még egyszer kitárt karokkal repűlve
Boldogan repesve repűlj!
Légy ifjú még egyszer!… Ó lélek…
Ó lélek… ölelj át, az álmok
Óceánja ez s ha bús anyáddal
Találkozol az örvény mélyein
S a régi váddal illet, hogy rossz fiú vagy:
Ó ne szólj, ne folytasd már e bús vitát vele:
A magánynak óceánja ez!
Hallgass el! – Lásd magad méltóbb és nemesebb
Köntösben elébe lépni szív! Szív!
Lépj elő hívásomra, – menj eléje véresen
Mutasd néki, hogy dobogsz, hogy fájsz –
Hisz szegény, bús öreg asszony ő… tudod…
Ne sikíts!… ne merj…
E mélységet te kívántad… Lélek, ne réműlj!
Te kívántál e sötétbe merűlni
Te kívántad, ami magános, ami társtalan,
A hideget,… a halál útját…
Ne sikíts! Szorítsd össze a fogaid és mukkanás
Ne legyen… ó ne merj mukkanni, inkább
Fulladj meg…
Inkább tébolyúlj meg, inkább…
Ne sikíts… Megfojtalak…
Ne sikíts!.. légy átkozott inkább,
Oly átkozott… oly átkozott!!

 

 

[Ceruzás variáns, a sorok mellé írva]

 

A búvár (Monolog)
Nem halljátok sikolyom? Oly mélységben vagyok már,
Melyet nem ismerhettek. – Vagy nem sikoltottam talán
S csak magamban morgok?
Itt a sötétség oly nagy, hogy emberszemeknek
Halálos véle szembenézni. – Húnyd be tehát lelkem
Átoksújtott pilláidat s a nyomasztó áradat
Túlvilági zúgása ne rémítsen!
Zúg a fenék s örvénylő torkolatba vész lenn, –
Amelynek nincs többé szabálya: – s te a dolgok szélén
Húnyd le pilláid s álmodj ifjúkorodról!
És sosem látott, sosem képzelt
Virágos rétek csengő nevetése
O sosem látott, sosem képzelt
Verőfény pengő zuhatagja
S az égi szerelem boldog fénye
Tárúljon előtted, virúljon fel előtted,
S járjon át meg át!
S mi nem volt s mi nem lesz többé
S amiért sírnál még, ha tudnál sírni.
Mind öleljen át, vidítson, – te árva, elhagyott
S oly régen némán szenvedő!
Szerelmeid füzére és barátok árnyai
Jőjjenek, andalgó léptűek s te eléjük még egyszer
Még egyszer kitárt karokkal
Még egyszer boldogan repűlj!
Csak egyszer légy ifjú még…. –
Lélek te! – elhagyott lélek!
Ölelj át engem, tenmagadat – ó támasztalan.
Az álmok óceánja ez!
Az álmok éjszakája ez s ha bús anyáddal
Találkozol az örvény mélyein
S a régi váddal illet, hogy rossz fiú vagy
Ó ne szólj, ne folytasd majd a bús vitát vele!….
Lásd magad méltóbb és nemesebb
Köntösben eléje lépni – szív!
S ha már mindent jóvátettél ami elmúlt
S a régi átkok terhe nem nyomaszt már
Akkor elbocsátlak, – elmehetsz utadra
Menj – légy könnyű ismét s légy akkor feloldott!
S ne tudd soha többé, mi az emlékezés!
Felejts el mindent – boldog! – Olvadj az éjszakába
S egy szép hajnalon büszkén s megtöretlen
Lépj sugárzó alkotód elé!

 

Földrengés: az állatok kibújnak a földből, a kút kiszárad, vagy kiönt.

 

Keressen új köröket más szemekkel! (Egy tanács valakinek.)

 

Anyám: mi reménykedni nem tudtunk.

 

Hegeso: fiatal volt, szép, még élhetett volna s azóta nem jelentkezik, elfödte az idő s a többiekkel együtt fiatalon néma.

 

A logika és ész, – ha tudod, hogy jó kezekben van ügyed – a jóság hatását teszi.

 

Egy fiú, akinek a szemtelensége jóleső, mulattató kedves, – kurválkodása, betyáros tempói.

 

Aki anya, – szeret és félt, kénytelen meggyűlöltetni magát, – aki sír értünk, ütni kénytelen.

 

Zsidó nő férjével elárasztja a telt villamost: csak ők akarnak leűlni „Sándor komm her, – sitzt du gut?” – s méltatlankodva nézi hogy a tömegen át nem jön hozzá. Szemei mint az aszaltszőlő.

 

Erkölcstelen semmittevő: kinéz egy bakát a menetszázadból: ez el fog esni.

 

Hogy élek még: a legnagyobb önuralom.

 

Madár egy növény levelei közt vergődik.

 

Gyűlölet az iránt, aki nem alázkodik meg s nem igyekszik olyan lenni, mint mi.

 

Treu bis an das Grab – az egész óriás létet itt tartod kézben – aztán semmi Ernst Mach: élt, meghalt, ő is fű volt.

 

A realitás nagy fantasztikuma.

 

Minél szűkebb, nyomasztóbb a szoba, annál expanziósabb, intenzivebb, tágabb a képzelet. Aki szük szobában él, király akar lenni, de ha fogalmazó lesz, – meg van elégedve.

 

Spárgát keresett szegény T. A., hogy felkösse magát: meg akarta alázni szegény kis életét.

 

Szembenéznek egymással, mint a párzó macskák.

 

Az érzésre bazirozott élet undoksága ez a hamis, savós, olvadékony lét! A család undok érzelmessége! – A lirai felfogás, a zene – undorító!

 

Olyan jellem volt, akinek a háborúban meg kell halnia.

 

A férfi érett tüze.

 

Öreg, nyomorúlt, bekötött szemű asszony igazítja meg az abrakoló ló felborúlt ládáját – hogy enni tudjon.

 

Asszonyok! – A gyerek-ifjakhoz nézzetek le, – tudjátok őket szeretni, – ők tudnak még igazán szeretni s örökre boldogakká teszitek őket!

 

Halott arca: egy más ország iszonyú, síró grimasza, tárgytalan vinnyogás vonásai – üres nyívás, – mely itt ismeretlen.

 

Halál előtt: elenged mindent, – szétszórja, amit szerzett, – nem fontos, hogy két fegyvere legyen, – fontos: élni. S életét azzal rövidítette, hogy mindent meg akart szerezni magának, – nem, elég volt a vegetálás. Persze: a lét mivolta nem a céljában rejlik – célja, oka nincs, – mivolta viszontagságai, kapkodása örömében és bánatában rejlik; – abban, hogy egyik percben ez a változás jó, másikban másik.

 

Koronázás: ebben, valamint a legkisebb emberi intézményben is benne rejlik az emberi egyenlőtlenség természetessége és változhatatlansága. A koronázás pompás: a pompában nem lehet mindenkinek része, mert akkor nem pompa. Akinek nincs része benne, az vágyódik felé – a vágy pedig elemi principium – a halál principiumából származik s a lét alapjából sarkad. Ha mindenkinek része van a pompában: nincs vágy, nincs lét. Egy konflis kifejezi épp úgy mindezt. A vágy ősi principium s ez hozza létre az örök egyenlőtlenséget s a társadalom s lét örök mozgását: régi szabály. S az öreg ember, aki keserűn nézi a fiatalok éretlenségét – kénytelen lesz belátni, hogy „új” intézményeik fenn tudják tartani magukat – sőt az újságban valami jó is van, – s hogy az éretlenség igenis úrrá lesz, – bár nem az előrelátás tartja fenn intézményeit – mert a dolgok saját magukat tartják fenn.

 

Azelőtt álmaim a szeretők sokaságáról szóltak, – ma arról álmodozom, hogy fiam kis barátait hogyan fogom megvendégelni.

 

Az őrűlt: a képek szabadon kószálnak benne, ő nem ura ennek a mozinak, – fel kell rázni, hogy észrevegye, hogy kinevetik, – akkor meglepve bámúl, majd lerázza magáról a kűlvilág zavaró tolakodását és ismét otthon van: gyötrő és kénköves lángjai közt.

 

Amit lenyelek: énné válik, – mint testem részét érzem. (Íz.)

 

Már úgy olvasok, mint az aestheták: nincs megváltó újság, – szavakat.

 

Míly komikusan hat az egoizmus túltengése rám: megőrűlni szerelmi bánatban! Valakinek énje, vágya, akarata ennyire fontos és erős lehessen!

 

Az idegek nem vezetnek már jól: alvás után nem nyerem vissza rögtön önuralmamat: az arc álmos (nem vagyok többé ura,) s a figyelmemet sem tudom úgy összeszedni.

 

Paraszt a levest úgy kanalazza, oly megbecsüléssel, meggondoltan, mintha kása volna.

 

Találkoztam egy emberrel, akinek még a nevére sem emlékeztem s elmondtam neki minden bajomat.

 

Zene: a podiumon tárgytalanúl rajonganak, – mindenféle rajongás: mely nem tudni mire irányúl – mozog, hullámzik, rajong: nevetséges.

 

Jegyzés: ha az ember leírt valamit, az nem ihlet többé, – annak újra meg kell fürdenie a semmiben, hogy anyaggá lehessen.

 

Május 1.: vártuk a tüntetést, – elmaradt. Egyetlen felvirágozott, vörössel dekorált forradalmi biciklista jött az úton. „Míly drága, fínom ember” szólt Kar. meghatva és utána-fordúlt álmodozva. Várta és fájlalta, hogy a forradalom elmaradt.

 

Történelmet tanítanak az iskolákban annélkül, hogy tudnák mitől – meddig? Mi a cél, mi a helyes? – Mathezist, mely nem tudja megmérni a dolgokat – „A magyarnak élni kell, – sokat szenvedett, – haza – mért mindez – s mi ez? Király van, aki istentiszteletre megy: mindezek a levegőbe épített dolgok, melyekről csak annyit tudunk, hogy vannak.

 

Boross: hátgerincsorvadással fekszik az ágyban két éve már – ő maga akarja fenntartani magát s igen nyomorúlt helyzetben van: mert nem adnak neki munkát. (!) Ő mindennap képes volna egy cikket írni – s így parlagon hevertetik a munkaképességét – s nem adnak módot rá, hogy fenntartsa magát – kitűnő cikkeket ír, – de a gond, hogy miből fognak élni; – kis nővére mellette él és ápolja – likőröket és szivarokat tartanak ezekben a nehéz időkben a vendégek számára (úri látszatok) – ő egész nap dohányzik, – mindenfélét kitalál, hogy vendégét még néhány percre magához kösse, – ő kitalálta a módját, hogyan kellene meggyógyítani (s nem is ostoba gondolatok).

 

Már nem tudnék egy házat felépíteni.

 

Én tulajdonképen élek Rosenthalhoz képest, ki hajnaltól estig dolgozik.

 

Szerettem az egyenes útat, de szerettem a görbét is.

 

Míly szégyenkezve fogadtam azelőtt a munkás parasztok alázatát. S a nem produktiv foglalkozást hogy gyűlöltem.

 

Behívások: épp úgy fordúlt, hogy anyám tartott életben.

 

Shaw: csak a bicsakló kihűltség és gúnyos gondolat tud lépést tartani ezzel a zagyvasággal, amit létnek nevezünk.

 

Három év előtt gittet kentem egy kép érdes hátára és ma is újjaimban érzem, ha a képre nézek: egy élmény döntő hatást tehet az alsó tudatra.

 

Dráma: (A barna medve) – Az anya: (biceg) „az ember egészségesen szül benneteket s hogyan kap aztán vissza? – Tönkre tesztek mindent, magatokat is és még könyörögni kell, hogy szeressétek az életet. Mások legalább építenek valamit életük során, – de te te (gyűlölettel) csak pusztítottál. Most magadat akarod?… rajta! Egész életed csak a mások gyötrelme… Ákos: Ha így van… (Mosolyog:) Akkor mégis legjobb lesz ha itt hagy… Az anya: Ne… Ne kísértsd az istent… elég, ha itt kell állnom és még kérni kell… Ákos: (szomorún mosolyog:) A Helén maga jőjjön… Az anya: Nem engedem… még jobban meg akarod alázni? Eléggé becsaptuk őt veled… (Gondolk.:) Ha tudnám, hogy soha többé nem fogsz feltámadni… Ákos: Jó! Az anya: hisz te belemennél… tudom..… Hiszen te okos vagy, mindünk közt a legokosabb… s míly szomorú… A híres Ákos… mi lett belőle… Ákos: Ami Helént illeti… Nem is haragszom rá… Hiszen nem csalt meg… csak tudja, már néz… Körülnéz… nézi az embereket s én ezt látom…

– Mégcsak ne is nézzen! Mit adsz neki életed tétlen unalmán kívül…

– Nézzen, ha akar… De nekem mégis fáj…

– Hát mindent akarsz?… Semmi se elég… Nem mozdúlsz érte, gúnyosan nézed.… heteken át szavad se hallja – s most fáj, hogy ő néz…

– Fáj… mit mondjak ha úgy van… mégis fáj… Volt egy megállapodásunk… hogy aki megúnja a másikat, az szólni fog s a másik félreáll – s ez a tekintet elég volt…

– De te a pénzt is magadhoz vetted… (nevet:) Hát mindent ott hagyjak? – Nem akartam egész értéktelen lenni Mama…

Az öreg és fiatal asszony aztán a nő körűl próbálkoznak s az meg is indúl, próbál hatni Ákosra. – Magát is megfogták? – mondja az… Nem látja míly ravaszok. Ákos búcsúlevél hátrahagyásával távozott hazulról. – Hátha sikkasztottam? kérdi a bámuló idegen uraktól. Aztán levelet ír az inasának, hogy miket hozzon magával s az éhenkórászok tanácsokat adnak. – Majd kártyát kér s hagyja őket nyerni s igen mulat – azok meg is bénúlnak kissé a dolgok idegenszerűsége miatt.

 

Teljes bizalom az emberi butaságban.

 

Kar.: a lehető legfinomabban, észrevétlenűl adja elő összes sikereit, – senki sem veszi észre a kérkedést.

 

T. A.: „ha Pestre jövök egy-egy szivart csak megengedhetek magamnak!” Arra, hogy a fiatalkori kicsapongásra gondoljon, – ami azelőtt muszáj volt – vége. Szinte rettegve gondolok rá magam is.

 

Rosenthal: három jelentős felfedezést tett. Azelőtt deprimált, fájt ott lenni szakadatlan a munka csarnokában – most már alárendelem magam: nem vagyok tehetséges ember – s megnyugszom. „Nincs anyja, – szólt, – akihez tartozzék s a társasággal sem kapcsolódik ön össze: szellemesen társalog, de lélektelenűl. Elfogadom panaszait, – ki foglalkozzék szubjektiv érzéseivel, ha nem az, aki szenved; – az idegzet is okozhat gyomorfekélyt; – nincs aminek éljen; – a művészet mindenkié, aki tehetséges, de ha ma tudok valamit, azt senki más nem tudja, csak én: ez a tudomány: – Leűlni az előcsarnokban és filozofálni – Rosenthalt dícsérni és megterhelni az embereket avval, amit már úgyis tudnak jobban, – amit megúntak, vagy nem kellemes nekik, – nem maradni incognito – feltűnést, elismerést keresni s amellett a gyenge gondolathoz külső támaszt ellentmondást, mely megnyugtat: gyengeség! Ez az enyém – s ha leírom: ezzel intézem el, amit más bölcsességgel és megnyugvással tud már magában elintézni. Jó ész, haszontalan tépelődésekre foly el: mert nincsenek meg a szükséges párhuzamos tulajdonságok.

 

O. írása: zier-Schrift, – egy mű-virág készítőé, – kellemetlen csinossága – görcsös szépségkeresése olyannak, akiben kevés a természetes kellem, – aki ilyen V betűt rajzol, az egész életét affektálással tölti, annak egész életére betanúlt affektációi vannak – precieux, franciás modor. Fojtott egyéniség: nem olyan, mint amilyen az elhatározása, ízlése, hogy lennie kell; – puritán nyakkendője, isteni méltósága, ajk-bigygyesztése, előkelő jóakarata – mindez alól kisütnek a tüzek. (Háromszor is lebeszélt, hogy írjak. „Hol van az megírva, hogy az ember létrehozzon valamit?”) „Kinek mi köze, hogy min legeltettem a szemem” (a fiatal irodalomról) – ezt a kis megtört zsidó mondja? – Micsoda isten ő?

 

A király: a tömeg fél tőle, pedig a tömegnek tett esküt s innen a hatalma. Ha a legfelső nem engedelmeskednék az alsók ellenszegűlnének az esküszegőnek, (talán, mert jutalmat is várnak, – oly jutalmat, mely az ő elismerésükön alapúl: rendjel) – ez merev, gépies rendszer, furcsa, szuggesztió – önmagában hordja ellentmondását, mint minden. – Barátság: magamat lovallom bele magam, hogy szeressek valakit. – Már nem szégyenlem magam fiatalkori egyoldalú szemléletemért: az egész világ íly egyoldalú és gyermekes, ha hisz valamiben – van az egészben valami gyermekes ingás egyik félszeg egyszerű felfogásból a másikba. Egyszerű felfogások, kapkodások, melyekből nincs kiút.

 

O.: ha leirod, hogy hősöd mit gondol, megmarkolod a fantáziát – a tények maguk végtelen perspektívát nyújtanának: – a képzelet nem elég gazdag – s a valóság látása nem elég éles. Színtelenség nem színehagyottság.

 

Nem értjük a nagy logikát, a millió okot, ami talán nem is logika: olyan a mi néhány okú logikánk, mint az egysejtű a nagy szerves testekhez képest. – Véletlennek, vagy valószínűségnek mondjuk, hogy ez, vagy az be fog következni, ha valamit elkövetünk, – pedig csak egyes esetek vannak millió okkal, nem törvénynyel. Törvény nincs! Ezeket mi készítjük, mert nem tudjuk összefoglalás nélkül felfogni az ezerráncú dolgokat.

 

A mágnes akkor erősödik, ha feszítik erejét: az energiának is, úgy látszik, kűzdés kell, hogy feléljen.

 

Mért könnyekig megható a gyermekek roppant szabályos, ritmikus tornagyakorlata, – ez a gépiesség, a geometriai alakzatok illuziója? Az alázat, föltétlen fegyelmezettség, a gyermeki engedelmesség teszi?

 

Molyokról álmodtam, – kövér molyokról.

 

A szenvedély megszűnvén, nem tudnak egymással mit csinálni (fiatal házasok).

 

A fia aludni akart: s a halálos beteg csöndben volt s felkelt a fiát betakarni.

 

Azelőtt egy fehér ruhát a fürdőhelyen, vendéglőben, platánok alatt – szabadban zenénél: megdobban a szív és felé sóvárog. – Azelőtt: lenézni este a magasból az útra, látni Pestet, a tavaszi eget s a domb tetején a fűszálat, amint fínom vonala közvetlenűl a tág égre rajzolódik – s távol a cincogó zenét, hűvös, elhagyott, párás alkonyatkor: míly fanyar, meghatott sóvárgás volt!

 

Fiatal leányok ma: „tavasz van, nem bírjuk tovább, – fiú kell – magának is nő kell, – én élvezni akarok, ha csókolózom.”

 

Kosztolányi: ha ezt a piszkot vette el, – föltétlen piszok lappang a karakterében, (ha elviselte,) – legalábbis gyengeség és ingatagság.

 

Folytonos harc: az eszet készentartani a kűzdelemre az emberekkel s minden pillanatban.

 

Shaw: silány zagyvaság e lét – be vagyunk állítva egy világba tökéletlen agygyal, hogy ítéljük meg, – a világot melyet egy magasabb s hozzánk mégis hasonló intelligencia tart fenn, – egy egészen más, bonyolúltabb világba, mint aminek szemléletére képesek vagyunk, – mert silány tükör vagyunk.

 

A fiatalságé az élet, – az kormányozza, viszi, építi, hisz benne, mert az még nem ismeri: tehát az övé. Mi már csak nézzük, mert kisiklott ujjaink közűl.

 

Egy lusta földbirtokos: öltözködés közben körüljárja a házat, szórakozik pijamában, – aztán lefekszik reggeli után, aztán hálóingben kószál – ” 1kor még nincs kész.

 

Szeszélyes ember nem egy állandó principiuma alatt él.

 

A sétáló súlyos beteg roppant komoly, néma, hosszú tekintete. Tárgytalan, közömbös nézés, mozdulatlan arc.

 

Gyerekeid majd valaha megátkoznak, hogy a világra hoztad őket: íme már most tárgyalok a tővel, hogy ne hajtsa a jövendő, előrelátható lényeket, kik tőle erednek majd, – a magot lebeszélem a termésről, mely most van útban, hogy átadja magát termő hajlamainak. Nősülő társam: a jövő csírája szemem előtt.

 

Leégett háza előtt vizes kannán űl. Gazdag földművesek isznak a pusztulásra.

 

Minél nagyobb elme, annál nagyobb gyötrelem mellette élni.

 

Nem rabszolgaság-e a gyerek élete: verik, nem verhet vissza, – nem hagyhatja ott, – felháborító: bele kell törődnie, meg kell alázkodnia – s még hízelegni is és bocsánatot kérni a szeszélytől; – így nevelik a rabszolgákat.

 

Anyám: nékem talán olyan akadály volt ő, amilyen az ágyúgolyónak a rézcsap: annál hevesebben repűl.

 

Ez a sírdogáló kisgyermek valaha valakinek a legszentebb lesz, – anya lesz.

 

Szinte nevetve mondom az embereknek, hogy anyám meghalt, – a butaság elborúlását várom szemeikben: a gépies részvét hullámzik benne.

 

Oly ostoba volt, hogy állandóan ráncolnia kellett homlokát, ha beszélni akart.

 

Ködös, árnyékos, zavaros téli éj – s az árnyékok órákon át való játéka a kihalt, mozdulatlan utcarészen.

 

Anyám mennyivel forróbb volt, mint Giza: erőszakkal, a körmeivel életben tartott volna, – maga ápolt volna, (s hányszor ápolt!) – nem bízott volna senkiben.

 

„Bálványnak játszod ki magad – nehézkes póz – tekintélyeskedel.”

 

Elpuhúl felebbvalói előtt – s neki mindenki felebbvaló.

 

Zsidó ritus: nem elég, hogy meghajol, jobbra balra bólogat, – nem elég a szó: gajdol, hogy jobban bevésse, behúnyja a szemét és erőlködve nyomja ki a szót; – hátralép, hogy jobban meghajolhasson; – milyen földhözragadtak, ha azt hiszik, hogy ez az ima, ebben a kis szobában hathatós, hogy ez a kis kör az égben épít valamit, – hogy egész íly egyszerűn van, ahogy hiszik, hogy ez a kis emberi fészek, ez a kis elme-egyesülés, együttes hang befolyásos – míly önző kis lények!

 

Emlékszik gyerekkorából, mikor még nem tudta kifujni az orrát – nem tudta, hogy az egyik nyilást be kell fogni, – emlékszik a forró étvágyakra – s arra, milyen csemege volt a főtt kukorica, a csutkát is szopogatták és meg akarták enni.

 

Így kezdődik: nem köhögéssel, hanem állandó, érthetetlen lázzal, mely felemészt.

 

„Milyen biztonság veled járni az utcán” (Gy. E. hozzám.) – való igaz: a gondolkodó, – ha nem is oldott meg semmit, ha a legbizonytalanabb is a dolgában biztosságot ad megnyugatja a gyengébb, vagy fiatalabb környezetet – az szinte rábízza magát.

 

Érdekes, hogy a férjek és a gyönge hódítók ha házasságtörésről hallanak: a férj álláspontjára helyezkednek. Én magam is morált fabrikáltam fiatal koromban s ma is a „hűség” embere vagyok, mert egy biztos lényt akarok magam mellé – magam kénytelenűl hűnek érezvén magam, – ha másért nem fáradtságomnál és únottságomnál fogva.

 

Igaz: hogy a természet nem szereti a szélsőséget, hanem közepesre törekszik, – tehát nem szeret túlmagas ember-fajt alkotni, hanem kiegyenlít. Igaz, hogy mégis kilengések vannak, – amelyből ismét a legállandóbb forma felé lendűl a teremtés. Igaz viszont, hogy északon magas átlagot teremt, az egyenlítő felé alacsonyabbat – igaz, hogy mindennek millió és átláthatatlan okai vannak és lehetnek, (föld-vonzás, nap-közelség, forgási gyorsaság, – stb.) – s hogy e millió ok hozza létre a létet úgy, amint van: s ha egy ok kikapcsolódnék ebből a szerves „lehetőségből” – szétesne ez a számunkra felfoghatatlan világ.

 

„Szerette a virágot” – s „milyen jó volt” – mit lehet egyebet egy halott aszszonyról és anyáról.

 

A szenvedés milyen bús, koraérett intelligenciát hoz létre gyermekekben. Két éves fiúcska úgy bólint, oly értelmes-szenvedőn néz, úgy hajtja el a legyeket az arcáról, mint egy érett ember. (Gyerekkórház: kis szenvedő társaság.)

 

Élünk annak a tudatában, hogy a mi életünk s életünk történelme el fog enyészni s hogy életünk majd senkit sem érdekel – jön egy jégkor s kezdődik valami más.

 

Az eddig csecsemő-arc most férfiasodik. Nő a homlok, a haj színtelenedik.

 

Emlékszik, hogyan megsértődött gyerekkorában a mellőzés miatt, – mikor ő volt szülői mindene – s vendégek lévén már megettek mindent, mikor ő megjött – s nem neki és vele kezdték.

 

A fiúknak apává kell erősödniök.

 

Milliomos és takarékosságra neveli a fiát, – nem jótékonyságra gyűjt, hanem maga-magának. Kap naponta egy forintot, amit takarékba tesz.

 

Anyám halálán nem töprengtem, hagytam, hogy az érzés elementárisan, magától lépjen fel. S elemi volt.

 

Villám felirata: „Minden lehetséges!”

 

Egy paralitikus tudós: a legnagyobb erőfeszítéssel beszél öccsével, tágra-meresztett szemmel: „a status-quot fenntartani – ez minden”, mondja neki.

 

Három úr a haladó anya körűl: Az egyik még betegsége alatt felhozta gyerekeit is és a beteg tejéből akart a gyerekeknek adni, – elfogadott, sőt várt ajándékokat – cipőt; – a másik folyton a haldokló szivére teszi a kezét – türelmetlenűl: „elutazom, – meddig várjak még”, mondja. – Később a ravatalozásról beszél, holott benn él még az asszony s vitázik velem, hogyan ravatalozzák. Később észbe kap s jóváteendő kijön és izgatottságot mutat: „micsoda szenvedés! Schopenhauernek van igaza! – Egész mint Guido Reni Mater Dolorosája!” (A temetés nyílt ceremóniáján ő zokog legjobban – futkos, magyarázza a betegséget.) „A világ legjobb asszonya haldoklik”, mondja a legfiatalabb kissé üres pathosszal s élesen a nagynak, – „megint egy frázis” – dörmögi az. Kezdetben a legidősebb szimpathikusabb benyomást tett: nem érzett, de nem is affektálta, hogy érez: rezolut ész-ember benyomását tette. Aztán karrierekről kerűlt szó s ő kissé handabandázva előkelőbbnek állította be magát. Aztán panaszkodott nekem, tulajdonképen milyen mostohán kerűlt ő ki a szülői házból s míly keveset adtak neki szülői a másik két fiúhoz képest. A kis fiú feszíti elméjét, hogy folyton haladó anyjára gondoljon: „A szív izgalmai, dobogásai megölnek” – mondja aztán. (A temetésen úgyszólván eltűnik csendes gyászban, megtörten a halott mellett.) Rám nem hat a halott, még idegenszerű érzést sem kelt, mint azelőtt, – nem félek s nem féltem magam. „Törekvő ember, gondolom, – még az anyja halálához sincs ideje s nékem az idegennek van – így is kell, ha haladni akar az ember.” „A dolgok, vegyületek, – gondolom később, nyugalmi helyzetükre törekszenek s valami bolond erő, talán a nap – szétválasztja megint az elégett anyagot s nem állandó vegyületre osztja, – ez az állandótlanság a lét. Anyámra gondolok, – akit az ő anyjuk egyszer meglátogatott: már mind a két asszony: a fenn űlő s a megalázott – a régi generációból: már halottak. – Ceruzadarabkák, jegyzetek, levelek maradnak dobozokban a halottak után. Az apjukra is emlékeznek a fiúk, aki halálos ágyán – a nagy viveur, – ezt mondta: „Én sose szoktam jókedvű lenni, – hát te Misi?” Aztán elképzelem az asszony leánykorát, – mikor még énekelt; – komoly dolgokra gondolt már fiatalon, – nem akart együtt mulatni a leányokkal, – ugyan te bolond! – mondta barátnője csintalanságára – mért volt mindig oly komoly szegény! Most már – kicsinyes érdekeit feledte s körülvette az örökkévalóságnak az a némasága, ami a bozótos, régi temetőket. – A menye: jártassága: mondani akartam valamit s rögtön tudta, hogyan jutunk magános helyre: „maga erre menjen, én arra s a teraszon találkozunk.” – „Ez az első rendezvous – s nékem kellett várnom magára – szép kis fiatalember” – mondta lesütött szemmel a majdnem közömbös közlés után.

 

E világ minden dolga csak ez s magában hordja annak ellentétét is, aminek látszik: az élet a halál principiumát – nélküle öröm és bánat el sem képzelhető, – a szeretet a gyűlöletet, a szép a rútat. S azt az egységet nevezem Istennek, melyet a világ minden dolgában látok. (Egy tervbe vett filoz. értekezés kezdete.)

 

Rosenthal: teketória nélkül! – amerikaiasan!

 

A Szabadkőművesek – nyomor-misztériumai, zordon ceremóniák az éhinségről.

 

Szenvedsz? – mindegy! A mérleg, úgy látszik, mindenkinél azonos, – vagy ha nem azonos: akkor ez a mindegy.

 

Zsidó ritus: ötször, tizszer elmondják görcsös idegességgel ugyanazt a szót, hogy a levegőbe véssék, hogy el ne múljon. Kiépítés: egymást kérdezniök kellene a sírnál s felelniök rá, – vitázniok.

 

A lét olyan, aminőnek látszik, lehetetlen hogy az abszolút látás, mely mindent egynek lát, egy akácot girbe-gurba formáival másnak nézzen, legfeljebb többet lát rajta. – Bizonyos, hogy ha valaki mellettem űlne a villamoson s nézne, ugyanazt az életérzést érezné, – ebben én ő is vagyok, – úgy látna mint én: ugyanazt a házat s álló embert – az érzet primaire jelenségében nincs semmi egyéni, az a benyomásom, (a gyerekkor: más fejezet,) – az egyéni mélyebb talajon kezdődik, – érzem, – ha mélyebbre nyúlok, egy kevésbbé nyílt rétegbe, melybe be kell nyúlni, (tehát nem vesszük oly könnyen észre, mint amit látunk) – ha összekapcsoljuk a látottat valamivel: itt kezdődik. – A világ olyan, aminőnek látszik, (a tiszta ég fölöttem) – de mi csak kűzdelmes kóstolót kapunk belőle s nem egy nyugodt, isteni derűt.

 

Ritus: lássék a jele a síron, hogy az élők törődnek a holttal.

 

Csehovnak való: töpreng, átmenjen-e a másik asztalhoz, fél, hogy nagyon lekötelezi őket. Átmegy s azok nagyon le is vannak kötelezve, amire ő – nem bírva ki alázatukat még alázatosabb lesz, – hogy szerénységét mutassa s alázkodásukat kiérdemelje bízalmas, intim közléseket tesz, amit azok még intimebbekel viszonoznak, – mire pezsgőt hozat stb.

 

Néptelen utcákon s kivilágított tereken mentünk át a kocsival: egy lélek sem volt látható.

 

Művésznő: a férje egyszerű tanár-ember, aki hosszú gatyát hord. – Tizenhárom-éves kora óta szerelmes, – most is az. (Azelőtt forrón símúlt hozzám,) – a szerény nővérecskéje, aki természetesen árnyéka: helyette rúg be, hogy ő ne igyék, cigarettázik, – öltözteti, fürdeni megy vele: mikor vidéki egyhangúságából – a „nagy villanytűzes világba” ide feljön káprázni s részt venni abban, ami egy operaénekesnőnek kijár.

 

Házaspár: az asszony annak örűl, hogy a férjét kielégíti a siker s a férfi, hogy a nő hiúságának jól esik.

 

Az az idegen ember, aki bennem lakik: apám – hogy ő milyen szenvedélyű volt: nem tudom, nem ismertem őt s idegen bennem, meglepő, ismeretlen, az ő kilépő fiatalkori alakja.

 

Nem lehetek leánynak, feleségnek támasza, erőssége élete bizonytalanságaiban, a megrendíthetetlen, az irányító, – mert magam is irányítóra szorulok. (Festő: „én megengedem magamnak a luxust, hogy ilyen feleségem legyen”: saját magáról.)

 

Michelangelo: sosem mutatta készűlő művét.

 

Azelőtt: ha mint magam ura komótos ujságolvasáshoz űlök, – vagy a képes-lap képeihez – milyen jó érzést okozott.

 

Lloyd George – Sieghardt – micsoda energiák!

 

Középkor: lehetett volna-e, hogy oly független legyek – hogy oly gőgös legyek, mint bármely más, független úr!

 

A milliomosok hogy elfalazzák lányaikat.

 

Természetes, hogy az ember az anyja arcára nem emlékszik – csak a fényképére: sokkal több elemből áll egy arc, mint egy kép, – túlságosan sokat vett fel belőle az idegzete, hogysem felidézhetné.

 

A trafik, az a nagy munka, szenvedés már a századok homályába lép, – mert visszaidézhetetlen múlt, – múlt, múlt, amiről csak én tudok és soha senki sem éleszti elém.

 

A temető nem izgatott fel: ez a sír nem az én anyám. Az én szegény anyám!

 

Meglepő: hogy apám sírján hosszú évek óta nem voltam s a bejárat s főként a felirat bántó érzelmessége oly tisztán állt előttem („egyetlen fia”) – mintha tegnap lettem volna kinn. Most már mind a ketten kinn vannak, – fásúltan veszem tudomásúl, – s amitől úgy rettegtem, ami visszatartott a temetőtől: a másik a másik – szintén kinn van már.

 

Gyerekkórház: kis árvák kongó kórtermekben, – idegen arcok (a mama, a védelem, a fészek – ez a leírhatatlan: elment,) – kis ketreces ágyakban, sírdogálnak. – Étel, tej, genny, ürülék: ez a szerves élet, – a hús fenntartása.

 

A lázbetegek rebbenés nélküli tekintete.

 

12 éves fiú szégyenkezés nélkül végzi előttem dolgát, – papírt kér, – mikor el akarok fordúlni, megnyugtat, hogy ő nem szégyenli magát: ez már jellembe vág.

 

Egy tízéves fiúcska levelezése: lóversenyes bátyjának pontosan beszámol, nagy szakavatottsággal a sport-hírekről.

 

Ember, aki a fürdőszoba W.C-jén űl órákig pipálva és olvas.

 

A rendes, tiszta, pontos, nappali háztartás otthon, sűltekkel, szép kompótokkal – egy meghiggadt élet menedéke – és egy éjszakázó, duhaj, tisztátlan életű, züllő fiú.

 

Szalmakalapos részeg: „hat nap lesz, míg hazaérek, – (mikor megszólítjuk:) maga lehet jó és rossz ember is, mit tudom én, – (egy nőnél volt, idősebb föld-munkás s a nő ellopta 6 koronát érő gatyáját:) én ostoba és bolond ember vagyok, – (üti a fejét,) – olyan ember vagyok, aki – biztosítom, nem fog gyalog Új-Pestre kimenni (zsup, akárhogy: csak nem gyalog) – (szegény: ilyenekről olvassa az ember, hogy részeg fejjel elütötte a mozdony,) – mindenkinek van valamije, valami dolga otthon, hogy hazamegy – ha mást nem, pihen, – ó uram, sok baj, sok nyomor, – nem beszélek! Inkább nem eszek, egyen meg engem a fene! – iszok! Inkább iszok!”

 

Egy orvos: a szexuális élet árt (nem igaz, hogy a megnyugtatott idegzet jobban fejleszt s a jó életkedv,) – kell a megtakarított energia: csak így lehet, megtartóztatással kitartó munkát végezni (ötlet lehet másként is: de a keresztülvitel!) – esetleg egy betegség leírására vagy az élet meghoszszabbítására.

 

Apró hazudozások, ostoba érdekességek: nem méltó mesterség!

 

Jelentés: egy gyerek meghalt! – De ez a gyerek sosem fog többé életrekelni – néki a világ pusztúlt el.

 

Kokottok közt míly gyakori az odaadó, szentimentális, érzelmes barátkozás – rövid időre. Elhagyott teremtések!

 

Emlék: mikor P. kénytelen volt piszkos gallérban járni – nem volt pénze kiváltani a tisztát – én is: ez már megszűnt.

 

Kokottok: A Feri – kisanyám, – az öcskös, (öcsém helyett) – toilett-intimitások: olvasztott cukorral ragasztja a frou-frou-ját: zsíros érzelmesség – köhögnek: mind meg vannak hűlve.

 

Népgyűlés: képes vagyok kitenni magam a legnagyobb blamage-nak: még arról sem informálom magam, hogy hol vagyok s felszólalok. S olyanhoz, amiről fogalmam nincs. Épp oly terrénum, mint a filozófia: olvasás nélkül élek!

 

Kis lopások: bélyeg, villamos – valami alacsony a jellemben.

 

Bámulatos álom – most már az évek folyása. Valahogy mélyen alszom, – s tíz év is kis idő! Repűl!

 

Szituáció: a kislány megtudja, hogy anyja egyszer már elásta őt, mint csecsemőt: meg akarta ölni.

 

Züllött feleség: az lehúz: ha volt már rendes, tiszta, kifogástalan és modern lakásod: ő piszkos, rendetlen és bizonytalan viszonyok közé, öreg házba, roskatag szobákba visz lakni. (Koszt.)

 

Apámat, aki meghalt, anyám ravatalozta fel s Herichné, mert én egész nap elkószáltam. Aztán megmutatták a gyertyás ravatalt s én ott láttam őt feküdni álmomban.

 

 

1917, augusztus 1. (Második év)

Szereztem egy állandó hurutot, – mely nem függ hülésektől, sem köhögéssel nem jár: állandó, egy éves infekció.

 

Igazán jobb tanú nem kell: azt hisszük, hogy a gazdagoknak mílyen jól megy sora – ezerszer inkább joga van hinni a vaknak, vagy az évek óta ágyban fekvőnek, hogy mi, szabadon szaladgálók, boldogok vagyunk – s azok vagyunk-e?

 

F. K. I. – előkelő öltözködése s viselkedése – a nyájas figyelem melylyel a beszélőre néz s az a sosem bizalmaskodó hang; én kissé túl köznapi vagyok.

 

A létet a halál teszi nyomorúlttá, elviselhetetlenné s a halál mégis egészen más, – mert, bár jelen van a létben a halál principiuma – sőt egyik fő alapja a létnek – a halál maga egészen más – egy másik kategória: az élő fel nem foghatja. A létbe vegyűlten egészen más vegyülete áll elő, mely az elemtől különbözik.

 

Fekete: szocialista, mégis vagyont áhít: de föllépése oly biztos: igyekszik föllépése biztos hullámával eloszlatni az ellentétek látszatát. Meggyőződései épp oly szubjektiv alapúak, mint máséi.

 

A változás: jó. Változott életkörülmények, – javulás, – ezek a pillanatok édesek. O. megölt, – hajlamom volt megfulladni s ő segített: teljesen mozdulatlanná tett, – nem keresek elismerést, sikert, – csak puritánan a „valódit”, – holott: „ami arany, az fénylik”, – mondja most – mert az emberek nem az értékeket mérlegelik, arra nincs alkalom, idő, – hanem az érték fényét! – Tehát fényleni kell – s én megfakultam a konok igazságszeretettől. „Az író írjon – mondja később, – ne adja oda az erejét más dolgoknak, – hisz elveszti, kiadja az erejét”, – s engem már megölt, le sem merek már írni semmit. – (Hangos lelkiismeret-furdalásai vannak s magát igazolja folyton, bár tiltakozik a feltevés ellen.) „Az ízléses ember nem tűri, hogy helytelen véleménynyel legyenek róla: hogy nem tud – valamit, holott tudja” – mondta. – Vagy így is lehet gondolkodni: Dungersky bizonyára nem óhajtotta ezt az állást, nem tartotta nagy dolognak – s ezer íly állás van, – s azért, hogy az emberek „kis fényemet” elismerjék, – hogy néhányan szorgalmas, vagy ilyen-olyan embernek mondjanak: ezért a semmiért, ürességért egy életen át törtetni! Még hozzá, ha kedvem sincs! S: az ember csak a fellebbvalóit érzi itt is, hogy nyomják – s előttük épp olyan, mint diák-korában a tanárja előtt! – Igaz, hogy viszont ön-becsünket ismerő, kissé savanyún félrevonúlt előkelő lelkek közé tartozni – fui! Mert könnyed és igazán derűs lenni nem igen tudok.

 

Turcsányi anyja: ugyanazok a kétségbeesések és élet-okosságok, mint a legtöbb anyában. Az ő fia azt szeretné, hogy ő egy dáma legyen – s elmondja róla mindazt, amit egy szeszélyes, kitartás nélküli, erő és akarat nélküli, mindent a szülőitől s Istentől váró művész-temperamentumról el lehet mondani. Kis pénz. Nem tud egy kicsit ravaszkodni: jóban lenni s mégsem. „Mai napság nem olyan a világ – őszintének nem szabad lenni” – mondja ezt az ezer éves mondatot. Szidja a fiát, – de közben kipróbál, – ha igazat adnék neki, meggyűlölne. Mások míly szegény sorból emelkedtek ki! Csak az ő fia nem. Semmiben sem élelmes. S tetejébe ez az éjszakai élet! S az ő fia, hogy nem figyel a krajcárokra. Ő ismert egy milliomost, – nála lakott: s következik az ősi történet. – Kár, hogy oly érzékeny ez a fiú s hogy oly jó a szeme és a füle, – szegény ember, jobb, ha tompább érzékű. – „Kibeszélgettük magunkat, – legalább kicsit megkönnyebbűltünk!” mondom búcsúzásúl. – S a szabóval is megegyezett már, – nagy nehezen megalkudtak 40 frt-ban – s alighogy kimegy, a fiú 45 frt-ot fizet ki – majdnem sírt a könnyelműség miatt, higyjem el.

 

Amerikai rendszer: a gyár igazgatója otthon igen szépen lakik – a gyárban Gross úrnak hívják – elegánsan öltöző, szorgalmas agglegény, udvarias tréner-külsejű barátjával, – angol rövidséggel tárgyal, – a gazdasszonyával barátságos hidegséggel bánik, tárgyal, sosem lesz familiér: úr marad.

 

Azelőtt: egy alma, körte: kidobtuk s a rengeteg zsemlét – nem volt fontos az étel.

 

Mesterség: mozisok tudják, mi az, amit a közönség „kellemesnek” érez – mikor nem tudja, miért ugyan, de lelkesedik. (Éjjeli mozi-börze, magyarázatokkal és felkiáltásokkal.)

 

Még egyszer láz-mentesen, jó étvágygyal és erős szerelmi indulatokkal élni: bátor, hatalmas és erős élet volna, nem íly tétlen és nyomorúlt!

 

Gyerek érzése: nem aggódik, ha beteg: rábízza a gondoskodást, féltést másra: nem történhet baja – ott az anyja, aki nem engedi (tán össze is függ könyörgése utján az istennel).

 

Regénythéma: Hall egy kapitányról aki csodaszép és ellenállhatatlan ember. Közelébe fér, megbarátkozik vele s arra kéri, hogy egy nőt hódítson meg (régi szerelmét, aki közömbös, hideg sosem gyúló,) – a kapitány rááll; ő figyeli őket és hallgatja az elbeszéléseket, – de kezd féltékeny lenni: hogy a barát igazán megszereti, mert az titkolózó lesz. Tényleg mutatkozik egy íly perc, – azonban a százados nevet – s lerázza magáról az erősebb benyomást, – hódít – a leveleket megmutatja: abban gyötrelmekről van szó, – végül megtörésről, – aztán izzó és érzéki odaadásról – s a felbujtóban ismét éled, amit felejtett – nem tud a lidérctől szabadúlni: megjelenik ismét – s ismét kudarcot vall – ellökik s mikor célzást tesz: a nő szenvedélyesen védi titkát, szerelmét s mindazt, ami az övé. A kapitány nem okos ember s lefelé menő.

 

Öreg malomtulajdonos: nem adott soha vejének, leányának pénzt. (A leányának nem adott, – majd az unokák el lesznek látva: ők elfogadhatják – s a gyermek legyen büszke?) Milyen jó pedig gyűjteni, – ugy-e öreg úr, mindenfélét – halmozni a szép tárgyakat, kényelemben élni – s te a világért nem járúltál hozzá, hogy a gyereked kényelemben éljen s hogy csinos dolgoknak örűlhessen, – ő büszke legyen! ezt a butaságot akartad.

 

Ügyetlen, faragatlan ember, milyen fura félszeg dolgokat művel: hebeg, majd féloldalt hajlik, majd gesztikulál szótlanúl, hogy alázatosan a hallgatás űrjét betöltse.

 

Egy öreg házban nézelődtem: csupa korcs, agyongyötört, fakó nép lakja – egy nő jön, korcs, kiszáradt, – de mosolyog – bájos akar lenni: mintha az elégett szalmában lehetne báj.

 

 

Bosznia. 1917, júl. 19 – szept. 1ig.

Évről-évre nyugodtabban és kevesebb megjegyeznivalóval úton! Nemsokára elmúlik ez a perc s mintha tegnap történt volna, úgy gondolok az indulásra s a pályaudvarra.

 

[Beragasztott fénykép, aláírás:] Goražde, – 1917.

 

Vonaton írni: oly karakterisztikus lökések az írásban: ismerem ezt az írást: míly furcsa, hogy ismerősnek tűnik, ismerni vélem, hogyan hat a vonat a vonásokra, holott nincs egyetlen egyforma lökés sem.

 

Út: a Danica nyugodtan füstöl, míg részvényei bolond tornán ugrálnak.

 

Horvát zsidók: a zsidó minden országhoz alkalmazkodik: zsidó lesz s amellett délszláv: 3 féle tipusát is láttam s messziről megismerem ezentúl: egy város – egy világ: ott született, ott van mindene. Nem oly előkelő fajta, mint az angol, sem a nyelv – végignézik egymás óráját, gyűrűjét, mindenükkel beszámolnak.

 

Honnan veszi a biztonságot a halászsas ebben a misztikus, bizonytalan világban, – hogy mit csináljon benne? Oly biztosan végzi dolgát, mint, aki öröktől fogva van: ő is azok közé tartozik, akik jellegét adják ennek a fura világnak. Útját rövid idő alatt tanúlja meg az individuum – az ösztön döntő, az adja a dolgok jellegét. (E. nagy óvatossága és kényessége.)

 

Útas, aki ajándékot visz kislányának. „A papa elutazik a nagy tündér-világba, – míly szép ez a legyező.” (Legyezgeti magát illegetve. Egy sötét állomáson él.)

 

Utazás: senkim sincs, kire gondolni e nagy kerek világon.

 

Dr. Ei.: azt hitte, ha meg akar felelni, valami folytonos, inaszakadt törekvést kell mutatnia. (Gyöngeségből tanúl.)

 

Sarajevo: vasajtók a bódé fenekén, mérleg és italos-kancsó a padozat perzsáján – iratok, üzleti könyvek, ceruza: minden a földön. – Alacsony székeken, egész más szerszámokkal dolgozik a varga. – Némán vonúlnak a templomba. – Egy kövér férfi ferdén, némán és teljesen mozdulatlanúl űl az első mellett kicsiny, cirádás ablakánál és méláz. Olyan, mint egy ablakbetét képe.

 

Idegen város utcáin jár és jegyez.

 

O.: komoly takarosság.

 

Ilidzse: hűvös hely, – jó lett volna eső előtt a patakban megfürdeni. – Suhogás: madarak.

 

Megrakott kis ló, – esernyős púpos vezeti: Sarajevo.

 

Bajram: kis emberkék lövöldöznek: majd erre megindúl az ég!

 

Hogy gondolják? A túlvilágban hisznek-é, mikor arra szólítanak fel, hogy teljesítsük kötelességünk és haljunk meg a hazáért? Ha a földi létet oly hidegen figyelik, ahogy észszerű, – akkor tudják, hogy semmi egyebünk nincs, mint amit itt érzünk. Örökre megállítsam magam, hogy a mások rendjét biztosítsam. Több is adatott tennem, mint élnem? (A dolgoknak ezek szélsőségei, itt ropog a berendezkedés és az ész bordája.)

 

A szülő bámúlva nézi, hogy ő milyen szent a kis főhadnagynak. Pedig ő köpcös ember, jól élt és semmi se tette szentté tudta szerint. – Bejöttek a szerbek: néki mindegy – csak jól, nyugodtan élni – s meghalni: az sem baj. – Egy kis kártya, vadászat, bor, asszonyka, (ma is tart szeretőt – boldog családi élete mellett,) jó étel, pajtások, kényelem, feleség – így egész jó az élet – s a 10 év úgy múlik el, mint 14 nap. – Nagyon kellemes volt az élet. Neje csak anya volt és feleség, semmi egyéb. Mikor jöttek a szerbek, azt mondtam neki: zongora, szőnyeg, lim-lom nélkül lehet élni, ne mozdúlj, legfeljebb újra kezdjük. (Útitárs.)

 

Igazi élvezet volt az út, mert nem kerestem a művészit, – szelíden átadtam és nem voltam fárasztón mohó.

 

A sok kérdezés és tanúlni akarás zsidós, merész és modortalan dolog.

 

Jól ismerem: a felhők fekete árnyékai a magas, napsütött hegyeken, – ott biztosan szarvasok tanyáznak. – A vadász a neszre figyel, – a misztikus életet kioltani. – Régi erdők emléke. – Azelőtt, hogy bámúltam volna a fura kis malmot, az őrlést s a benne lakó fura családot.

 

„Tisztaság, nagy tisztaság, csak úgy ragyog minden nála” – a fecest akarjuk elkülöníteni az ételtől, – pedig ez nehezen megy – ez a tisztaság.

 

Nekem az élet nem misztikus: nem látok semmit a török nőkben, sem a gyermekek tömegében mást, mint vegetációt: semmi összefüggést istennel, magasabbrendűséget, semmi titokzatos célt: van, mert van, nincs se folytatása, se célja. (Confúzus haladók.)

 

A török nők mozdulatlan űlnek sorban, egymás mellett kinn házaik előtt, mint a múmiák.

 

Bedobtam egy követ a sűrűbe, – talán 200 évig ott marad. – Egy vén tüskés fa alatt igen öreg török sír.

 

Hogy volna nékünk a legjobb dolgunk? Hát a varjak, akik beleúsznak a széles levegő-égbe? – Falvak a hegyek hátán, magasan. – A föld apró, pici göröngyének monumetalitása. Zsúfolva van: legyek és bogarak, békák – ott vonszolja magát egy nagyobb lény: ember.

 

A folyó, szél: élő – mozgásban van! Honnan tudja a patak, hova kell ömlenie? – Ösztönt mutat a szervetlen.

 

Mindennek a zagyvaságnak a tetejébe: müezzin.

 

Egy beteg török, – még sohasem közösűlt, szégyelte betegségét, – most pedig már nem kell.

 

A feleség vérzik – bevezetnek valamit a hüvelybe – s ami élvezetűl volt: azt most komolyan nézik: mennyi változatban ugyanaz! S ehhez megint gerjedelemmel fog közeledni!

 

Mért nem tudok a világ gondolatai felett oly átfogón, merészen és döntőn gondolkodni, mint Chesterton? Mert nem vagyok képzett.

 

Azelőtt: kényszerűség volt elképzelnem a szép test és arc mögött a csont-szerkezetet és velőt, – ma örülök, ha nem kell rá gondolnom. – Az életnek, lám, örűlni is lehet, – én ma már igen jól éreztem magam, – úgy látszik ezt is a korral tanúlja meg az ember, – nem voltam elégedetlen sem türelmetlen, sem ambicózus.

 

Diófa: beissza magába az egész éj feketeségét.

 

Háború: soha nem hallott fizetések, mulatási vágy, gyilkos, tolvaj katonák, luxus-vágy.

 

Jó ember: aki jósága mellett is belekavarodván itt is, ott is mindenféle szerelembe, – (itt is, ott is megszeretik, szenveleg benne, nem tud kievickélni,) – bajt okoz: tehetetlen és félénk – s a másik, aki mindent megtesz bátran, tehet is, bátor, mert mindig tudja, mit tesz.

 

Most tiszta előttem a két élet-forma – alázatosnak, kicsinek, (gyereknek) – s szülőnek lenni: hatalmasnak, szeszélyesnek a gyengével, de teli gonddal.

 

Vörösbegy és vadméh. – Tizenöt éves korom óta nem voltam oly derűs, mint Boszniában.

 

A törökök berendezkedése: csinosabb, könnyebb, mint a magyar paraszt nehézkes formái. – A sírba űlve, kelet felé fektetik, – különben az egész életét űlve-fekve éli (cséplés) – coitus: a férfi térdel, vállán a nő lába s utána mindig mosdik.

 

Chaos: állandó képet róla, hogy a dolgok semmire sem valók, – semmilyenek. – Jobbra vágyik az ember s a jobb nem boldogít.

 

Azelőtt még arról is gondolkodtam volna, hogy ide jőjjek örökre élni, míg kenyerem nem volt. 30 éves vagyok: mondom oly szerényen, mint a gyermek.

 

Rettenetes a háború ismeretlen halottainak fényképeit nézni: különösen egy egyszerű parasztét: egyszerű lélek, melyet úgy érhetett a halál, ezt az egyszerű világot úgy oltotta el, mint egy meglepetés. (Talán, mint a megvakuló ló: neki nem fáj, tudni nem tudja, mit veszít, – egyszerre csak bé van zárva, meg van lepve.)

 

A férfi ha vágyik, keresztül megy a nőn – a nő nem!

 

Die Menschen träumen, – warme Nacht – fura világ: szemük előtt ellépdelnek a képek, halkan, bizonytalanúl.

 

Vallás: man kann sich anlehnen an etwas.

 

„Das Bosnische Volk lebt ins Tag hinein. Es lässt sich, wie das Leben eben gegeben ist, ohne Gedanken leben.”

 

Öreg apjának a lány liliomot visz, – az két újja közé veszi szárát, – nyugodtan űlve s szakértelemmel élvezi, szagolja.

 

Álom júl. 30, 1917.: Hazamegyek éjjel egy eddig még nem látott 3 szobás lakásba. Az előszoba rendetlen, ott a vacsora, amit a gazdasszony készített ki. Bemegyek az úri szobába, ott bámulatosan szép a berendezés: egy író-asztal a loggiás ablaktól nem messze, világos perzsák s alíg más bútor – örülök neki nagyon s a hálószobának is, mely szintén igen barátságos, meleg s tiszta. – Visszajövök a dolgozóba s íme ott űlök én, az íróasztalnál, pontos másom, jól öltözve; (még nem láttam soha ennyire magam,) – s gondoltam: kezet szorítok, ha ugyanúgy szorít, akkor csak tükörképem, káprázat – s íme szorításom után ő még egyszer szorít: tehát él! Én boldogan gondoltam anyámra, aki ilyen szép rendet készített nekem – ő ellenben gúnyos, hideg és rossz volt, nem hálás (olyan voltam, mint a vendég, aki a viszonyokat nem ismeri a felek közt, tehát jóhiszemű – s a másik énem olyan volt, mint én régen, mikor még „a cipő szorított” s nem tűrtem beavathatatlan szemlélők jóakaratú békítéseit;) – bementem a 3dik szobába, ott feküdt felöltözve anyám, piros arccal, (a földön?) – ki volt takarva s inkább élt, bár félig azt éreztem, hogy halott. Betakartam őt és soha oly fájdalmas, kielégítetlen szeretetet, gyöngédséget nem éreztem még iránta, oly gyengéd féltést, soha oly tiszta, mély érzést. A másik végig hideg, rosszkedvű maradt – rossz volt. – Négyes jelentőségét érzem ennek az álomnak: 1) Már kezd az alsó tudatba átmenni a halál. 2) Áttransponálódott: én takartam őt be, mint ő szegény engem, még halálos ágyán is. 3) A tiszta érzés jelentkezett a mélyebb rétegekből, menten az őt körülvevő nehéz pántoktól. 4) Tisztán szimbolizálja életem kettősségét, – a gyűlöletet és szeretetet. – Most szinte érthetetlen már, aminek volt oka, – a folytonos harag.

 

Tanár: ismét egy ember, aki hibátlansága miatt gyanús. A póztalanság, egyszerűség és szerénység póza. Jósága! Egy fölösleges szót nem ejt, halkan, disztinguáltan és lovagiasan viselkedik – s első percben éreztem, hogy mindennek a visszája az igaz.

 

A folyó vájta ezt a homokpartot. Ha ledöntöm is: mindegy – se így, se úgy nem marad: nem az örökkévalóság alakulata – de a kis növénynek már nem mindegy, mely erre az eventualitásra alapította létét.

 

Fehér függöny, kanári, imazsámoly.

 

Fiatal koromra emlékeztet, az izgatott séta a mezőn: mi az, hogy emlékeztet, – az én vagyok, nem voltam, az vagyok én, csak most megváltoztam.

 

Százados fa: minden kis szélben rezgő levélke az övé – a hatalmas test érzi a kis levelet.

 

Az egyik gyógykezeli őket, – mi végből? – hogy egészségesek legyenek? – de mért is legyenek egészségesek? – a másik kosarat fon nekik, hogy legyen miben a gyümölcsöt hordaniok, – de ki az, aki az egészet felfogja, aki azért tesz valamit, hogy legyen miért élniök!

 

A bokrok mögé ketten, szótlan, némán meghúzódnak: török nők. Oktalan leűlnek gondolattalan gondolkodni, mint a gnómok.

 

Nap: fénylő, égő, olvadt golyó, – nem lehet belenézni, néki engedelmes e földön minden, a folyók néki szolgálva folynak, – belesüt a sötét végtelenbe és megvilágítja. – Van még most is valami áhítatos a természet csendjében (pásztor-síp). – Réten, alkonyi napsütés.

 

Gondolkodik a maszlagon – feloldozza-e? a bűnöst. Mintha ezzel tenne valamit (Luther).

 

Legjobb, ha a magad életét kényelmesen éled: erre a rezignációra a nő rendesen szerelmi csalódás utján ér el; – a férfi inkább képes rá, hogy ne csak a saját ügyecskéit, hanem a világot is figyelje. – Fiatalkorban: undorított, hogy férfi létemre szerelmeskedésnek adjam magam s ne a világ ügyével foglalkozzam: mivoltával, lényegével, haladásával – s T. erre kicsinyesen, asszonyosan képes volt.

 

Százezreket elköltő apa retorikus, lendületes, kenetes levele csecsemő-unokájához.

 

Tanár: gyanús, nyomatékos, szertartásos szerénység. Úgy élt, mint a közmondás tanít: korán kelt, szelíd volt, európéer – s mégis locsogó vénaszszony. S mégis: „szíve legyen” mondja a tisztnek, – „ez a fontos”.

 

Egy madár vagy egy állat oly gond nekem, mint egy ember.

 

Milyen egyszerű aljasság volt, – mikor az ember rájött, hogy meglopja az állatot, – rájött, hogy fejni fogja tovább.

 

Ebben az össze-visszaságban a coitus nyers principiuma mégis mennyire uralkodik: ez stabilan fennáll, mint maga a halál, – minden fajtánál s változatlan erővel.

 

Pulyka: a tollát borzolja: ez nála nem a düh, hanem valami hasonlónak a kifejezése lehet; s mért van, hogy nékünk ez a mozdulat, holott mi nem tudjuk csinálni, ismerős, kifejező – úgy véljük, hogy a dühöt fejezi ki: holott, amit valóban kifejez, az előttünk ismeretlen.

 

Új orvosi gondolat: a mag visszaszívódása a szervezetbe: fáradságot szüntet.

 

Török dalok: Szevdah! (Testi szerelem!) – Ha a hajnal tudná, mi a szerelem, nem jönne! – Lljuba: lelki szer. – Letépnélek, ha tudnám, kinek.

 

A fiatal apák hozzá nem értésével erőltette a gyengéd mozdulatot.

 

Tanár: csinos s mégis félszegen hanyag; – a szexuálitásról gúnnyal s nyugodtan beszél lirai dolgairól: meghalni a hegységben: szép ugrás! Nem apa: független s folyton vándorúton. „Ha valakin segíthetnék: az életemet szívesen és rögtön odaadnám.” Az a megható a gyermekben, hogy oly tehetetlen s védekezni képtelen. „Sosem öltem állatot, – húst nem enni jobb, – nekem nem való ölni. – Szegény kis zerge – lepuffantani, míg korlátolt, kis szabadságát éli.”

 

Még mindig ambiciózus vagyok, meg akarom nyerni az embereket, – nem áll, hogy kisujjam sem nyújtom értük. Intenziv érdeklődés!

 

Török nő, ámbár a férfiak teszik rabszolgákká, – ők tiltakoznának legjobban: szemérmetlennek tartják, aki régi rendükből kikívánkozik.

 

Az ősi fának hogy fájhat, mikor kihal egy régi generáció: egy-egy öreg, aki sokat űlt alatta. (Téma.)

 

Falú: az ember és a természet közt nincs semmi, – nincs a társadalalomnak semmi hatása: maga veti össze a házát, mindent maga hoz létre, úgyszólván a természettel egyedül áll szemben.

 

Amint jóra-rosszra sír borúl
Úgy borítsd be, hagyd el a régi időt
Borítsuk, ássuk el! Borítsd be borral a régi borút!

 

Szegény anyám, képes volt elhinni a legiszonyúbbat, – hogy őrűltek közé akarom záratni.

 

Az elbeszélőé az egész világ: sokan születtek, sokan meghaltak, – nagy távlat.

 

Írói hírnév: fenntart a tömeg közt a semmiben, mint a fénnyel hipnotizált halak a beléjük szúrt evezőt.

 

A mai új gyerekkor: a kenyér a csemege – nincs, füvet kell enni.

 

A madár nem tudja, míly ezer veszély veszi körűl, különben lehetetlen vídáman élnie, – csak a veszély perceiben vesz róla tudomást.

 

(Odiss. XIV. 227.) Denn ich liebte was Gott in meine Seele gelegt.

 

Népdal: Pacsirta, ne oly hangosan dalolj, a térdemen aludt el uram, nem akarom felkelteni.

 

A méh egy hivatalnok. (Néztem munkáját.)

 

Ő öreg ember, – egyedül van istenével, neki már muszáj imádkoznia. (Öreg termés-csősz.)

 

Török nők: Némán űlnek mozdulatlan lovaiknál, babrálnak körülötte, mintha súgnának neki, – mint a denevérek.

 

Bátorság! – és sok minden sikerűl, amiről nem hitted, hogy tudod – aki tehát mérlegeli magát, mindig kisebb súlyúnak érzi magát. A lendület is visz. (O.)

 

Ma a trafik már míly megható emlék! A kis kuckó – a Ratió-hüvely és gyufa, mely eltakart, mint tegnap.

 

Kultura: szemérem; – még nagyobb kultura: meztelenség – körforgás.

 

O.: nem kérdez – hiszen minden dolog önmagában való és önmagában hiába-való: élni sem kellene. (S nála nem hajlam a hallgatás.)

 

Most már mind a kettő kinn van a temetőben, sosem hittem volna.

 

Nem akarok többé olyat, amit nehezen lehet megszerezni: a sors nem akarja, hogy megszerezzem, különben könnyen adná.

 

A kutya és ló barátkoznak: a ló lehajlik hozzá – a kutya odadugja az orrát és szagolgatja.

 

A szerelmesnek követelnie kell – én beláttam, hogy ő nem adhat s gyenge voltam.

 

Ősi motiv: lupanár a folyó túlsó partján. – Holdsütés.

 

Vacakos, pondrós, kűzdelmes világon: virág terem; s e piszkos, trágyás, ökonomikus emberéletben dalolnak.

 

Mély hangon, mint az orgona mély sípjai, – laza nyugalommal beszédében szólalt s a megelégedettség pongyola derűje hangzott belőle: az a megelégedettség, mely belűlről, a szervekből, az egészségből indúl, befelé tekint már, a gyomor felé – s innen veszi meggyőző hangsúlyát és hangulatát. Már a lélek mélyét elfödő burok: a restség, indulat, a napi élet lendülete uralkodnak fölötte. (R.)

 

P. Ernst: semmi sem biztos e világon, – hogy Sh. jó író-e vagy sem, – csak Flaubertben van valami positive.

 

Az igazság néha romantikusan hat.

 

Zagyva, zavaros, kulturátlan és készülés nélküli költészet volt az enyém.

 

Ha még az sem abszolut igaz és biztos, – amit a nép-ösztön évszázadokon át így csinált: akkor nincs igaz.

 

Labilis mechanikájú élet – pillanatok bizonytalansága hozza létre, nem egy megdönthetetlen akarat vas keze: virág, mely csak függőlegesen szaporodhat, mert a porzói különben nem működnek – s ha ledöntöd, vége.

 

Barátság: a fiatalkor tanúja.

 

Kolo-tánc: egy katona, mint a viasz-báb benne.

 

Az ügyesség is erő: a hörcsög mely megugraszt, erősebb akkor, mint én. Nagyobb hatalmat hoz létre.

 

Az egész élet eddig: a csillagokba s a fa tetejére írt név-monogrammom (mely mint jóslás jelent meg káprázó szemeim előtt,) – ennek az álomnak jegyében folyt le.

 

Egy paraszt: én csak a lovaknak élek, – s ha az istállóba megyek, minden ló tudja.

 

A könyvön: írta: Anette v. Droste-Hülshoff, – mi ez? hisz ő már nincs – ez egy testet és lelket jelentett – ma már csak név, aki nincs – s nekünk mégis jelent e név valamit, – valamit képzelünk hozzá.

 

Tündéri almafa előttem, – aranyalmákkal, – a nap mindent bearanyoz, arannyá változtat. – Beszédhangok az úton.

 

Csak kis gimnázista koromban vagyok otthon. Ma, mintha idegen vándorút korát élném. Hideg s idegen.

 

Egy városban lakni: ez nem annyi, mint egy városban élni, – annyi, mint egy kis társasághoz tartozni s egy kávéházba járni harminc évig.

 

Életkedv: ez minden gondolat nélküli érzés: tapogatózó indulat, mely a jóba meríti az embert s az ember a jó-érzésnek átadja magát.

 

Azelőtt sose fájt ennyire a múlt, – most befejeződött, – és sosem voltam enynyire magános s éreztem magam ennyire elhagyottnak: egész tisztán éreztem és gondoltam ma ezt VIII/18.1917. (ezelőtt inkább igyekeztem meghatott lenni, mióta halott,); – az ember közeledik a halálhoz: ezért szépűl a múlt s a rosszat hajlandó feledni.

 

Stiglic: eszi a töviskóró magját: egész biztos, hogy termési eredményed, utódod nem tisztán a tiéd; – utódaidból, erőidből, életed eredményéből át kell engedned egy részt, ha élni akar. Más táplálni, kölcsönösen elvenni: ez a törvény. – Vas, olaj, izzadtság: munka.

 

A kedves vendég arca este oly magános és bizonytalan volt, – ő sem nyújtott biztosságot.

 

Egy betegről: Der Russe muss sterben.

 

Igazán gondolat nélkül sokkal vígabb az élet, ösztönösen a jó testi érzésnek élni. – Talán vídámnak lenni mindíg!

 

Sok nekem a kritika: minek elmondani darabokról ezt, azt. (P. Ernst.)

 

Goethe öreg korában: most már nem írnám meg! (Az Egmontról) – tehát meg kell írni!

 

Tompa alvás, nagy baleset után, kószáló álmokkal, egy-egy éles fájdalommal, szomjan, a napon fekve. („Vode, vode!” suttogta álmában az asszony.)

 

Számolni könnyebben lehet – az életet csak művész tudja összeszámolni, az is sokfélekép – nincs íly komplikált számtan.

 

Leszokni: oly természetes, pedig a mérgezés törvényszerűségére számítasz.

 

Gyerekkor: félelem, hogy a víz, levegő Boszniában eredeti lényemre károsan hat: nagy jellem, – nincs!

 

A szervetlennek egyszerűbb törvényei vannak, mint a szervesnek, mit a nap hoz létre.

 

Irtó dühe annak, akit utánoznak. Ha púpos is volt, azért igazhitű volt. Míly vígan!

 

A sok embernek szimpathikus lények akárhogy cselekszenek, valami természetes beágyazása van az emberek befogadó-képességében minden hangjuknak: rendesen valóban egyszerű és természetes lények. (Gyógyszerész.) Kezük rögtön találkozik a sötétben.

 

A diák karneválon mulat, aztán megbünteti magát: disznó! szól magához, így mégy az előadásra, – s a frakk fölé kabátot húz – s végig hallgatod! disznó!

 

Nagy Péter tánca győzelem után a katonák előtt.

 

Anyám nem lát öregen, őszűlni.

 

Jetzt versteht Sie ohne Kunde
Wer ich bin im Herzens grunde
Und Sie meint, wie sich’s entschieden
Gebe Sie sich auch zufrieden.
Abendstern Du eilst geschwinde
Lass Sie plaudern mit dem Kunde
Freundlich zitternd gehst Du nieder
Mutter, Mutter, komme wieder.
(Mayer)

 

Búcsúzásúl lényeges dolgairól beszélgetett: hogy egy korszakát zárta most le talán, – a buskomorságét; – s hogy mikor fognak ismét összetalálkozni. (R.)

 

A férje bevonúlt, a fia elesett: nem töpreng, hanem mint az állat adja át magát sorsának – győz a nyomor.

 

Gyalogút kora hajnalban Usti-Pačáig: (Éjjel indúltam.) Az ember hajnalban nincs egyedül, ha egy lovacskája van. (Szembejövő szekeres, kora hajnalban.) – – Nagy tüzet égettek a szerb templom kőfalas udvarán éjjel. – Misztikus: hogyan talált az ember egyik helységből a másikba – hogyan tájékozodott s csinált útakat. – – Kőszent hajnalban az irgalmas Jézussal – kővévált, kérő, esengő mozdulata: mintha már senki sem élne e kihalt föld tengerén, csak az ő élő mozdulata. – – Felhők járnak a sötétben, – tolvajok. – – Ébredő madarak álmos csicsogása fészkükön. – – Szegény 60 éves, beteg ember – még most is arról beszél: árva gyerek voltam. (Magyar a kórházban.) – – Ó hajnal csillaga! Hű csillogásod, halvány remegésed a hajnali ég-mezőn – Mint a késői fecske, nehezen búcsúzol. – Nékem is fájni fog szivem elválni tőled, ha majd meghalok! – Csillagok reggel: hű őrzők, őrtüzek. – Liszt-harmat. – – A magas fensíkok hideg, fehér hajnalodása. – – Fegyver csörög, mint a lánc (hajnal). – – Öreg férfihez megy nőül: eladja magát erre a rövid életre (pontos számítást tesz: az meg fog halni,) – de az tíz évet él még – s tíz évet áldoz a nő életéből, a további élet számításáért, – de magát csalta meg: összeszokott vele, ápolja – házastársa lesz s az érdekből mély emberi kapcsolat lett.

 

A dolgok mind megoldódnak maguktól.

 

A városok is parvenük, mint én – először templomot, díszt építenek, mielőtt vízvezeték volna.

 

Nekem mindenki régi ismerősöm.

 

Anyám: „er wird sich nie für Mädchen interressieren.”

 

A fiatal lányok már egy más generáció nekem – 18 éves lányhoz már míly öreg vagyok! – Ezek bizonytalan szexualitása: nevetgélés, bizonytalan vágyak, – s a 18 éves fiú aki tőlük vár vezetést. – Nem vagyok író!

 

Az ember a bogarakat sőt a bacillust is igába hajtja: élesztő.

 

Szerelem köt a helyhez s ad emléket – nékem is?

 

A hazug: beűl a kocsmába hazudni, hogy őt hogy inzultálták, mert magyar s hogy mennyi termése volt.

 

Az állatnak nincs múltja.

 

Ha meghitt régi mesterségénél űl: erősnek érzi magát: katona-suszter.

 

A lábát két hegy csúcsán veti meg.

 

Mióta anyám halott: a lélek mélyéből szomorú vagyok, – mintha nem ez volna az életem. – Kergettem, óhajtottam a halálát (iszonyú!) – tudtam-e, mi az néki? S nékem? – Szabad akartam lenni az iszonyú tehertől, nyomasztásoktól, függéstől, – de hogy örökre megszűnjön, soha többé ne legyen s ne lássam? Túlesni – ezen? Ezt akartam? A szörnyű percet siettettem, de nem tudtam, mi a tartalma, – hogy örökre szól! – Ha itt találkoznék anyámmal – bosnyák nő lett, – ide szállt, más viszonyok közzé s más fia van. „Wie man dich geschnitt hat, hab ich so geweint.” – Az érzés nem mindig oly tisztán csorog, mint a pergetett méz – szegény anyám! Most, a távlatból igen! De akkor míly zavart volt! – Amint jóra-rosszra sír borúl: úgy hagyjuk a régi időt, ássuk el! – nagy veszekedések: igazam volt-e, vagy nem! – megtörtént: fájó szívvel felejtsük, hantoljuk tisztázatlan el! – Ő már föld és emlékkép! Oly nehézkes görcsösség a legkisebb dologban is, mintha egész életre menne a dolog. – „Lass mich ruhen, – nicht einmal das bischen Schlaf ist mir gegőnnt.” – Egész délután nagy szomorúság az erdőn.

 

Dal: Mindent eltékozoltam, még a korcsmáros is ferdén néz rám, – sebaj! egy őzecske mégis jön utánam.

 

Itt-ott énekszó este, – önfeledtség (és nem német rendszeres biztosság) a halállal szemben. – Lélekzeni nem lehet a német bölcsektől.

 

Fiatal teremtés: bizalommal adja át magát az érzékiségnek.

 

Még gyerekeknek is meg akarom mutatni, mit tudok – jól úszni. – A látszatnak mindent!

 

Kötelesség: foltos tifusznak kitenni magát (az orvosé) – elesni (a katonáé) – ó zagyva élet és társadalom! Ugyanolyan célt elérni másnál (az életet megmenteni,) – amit magamnál kockáztatnom kell, – az élethez való jogot még a halál kockázatával is megvenni.

 

Lukács Gy. egy újság-kritikájához: Tehát nem egyszerűn! Istentől kell segítséget kérni, ha egy könyvről véleményt mondanék: mindjárt az égbe, a kozmikus rendszerbe akasztja mondanivalóját, nehogy stabil elgondolása a mindenségről egy percre is feledésbe menjen. Fontoskodás! A tehetség a sok lim-lomból, ami az agyat terheli, kristályosít s nem hord össze tücsköt-bogarat még terhelni. Ujságcikkeit olvasni csak az merje, ki elméleteit ismeri – ezek az egyedül helyesek. Az élet nem szalonna, hogy emberi biztos mérlegekkel lenne mérhető – s ezt ez a primitiv fej is érzi: ötezer mérleget hoz tehát s majd megszakad az erőfeszítésbe, hogy a világot, mely folyik, mozog, inog, meglepetést hoz: megállítsa és beleállítsa elméletei, kiacsarkodott, erőfeszített elméletei rendjébe. Bárkié legyen, (az ösztön nagyon segít megtalálni mindenkor a írót, –) az ember szopogatja a jó írást, mint a cukrot s nevet, amíg olvassa, – ez pedig butaság.

 

(Tolstoj: úr és szolga.) Egyes novella alakja ma is még mint fiatal él bennünk s fiatal marad mindig, mert mindenkor ma él az olvasó számára.(„Tán ma is él, ha meg nem halt!”) Lehet új elbeszélést kezdeni – s a változást mutatni – az ifjú leányt, ki anyókává lesz sőt meg is hal, – de vigyázni kell, hogy úgy helyezd el az elbeszélés hangsúlyát; hogy a megoldás kielégítő legyen: a lélekben a változás s a halál harmonikus emléket hagyjon, (így van rendjén!) Tolstoj novellájának hangsúlya nem azon volt, hogy majd idővel a szolga is meghal, – hanem, hogy ő megmenekűl (megszerettük!) – s így életének a világ folytonoságába való utólagos beállítása zavar, részben a túlságos kielégülést kelt s így az igazságnak egy kis csömörét, (pedig az igazságszeretet túlzása hozta létre,) s az az érzésünk, hogy az elbeszélés s nem az élet céltalan, mert a semmibe vezet minden: így ez az elbeszélés is. – Kiderűlt, hogy a szolga megmenekűlt a megfagyástól (az Úr teste óvta; cím: Herr u. Knecht) – s kiderűl fölöslegesen az is, hogy még aztán nyomorúltan él egy ideig s elég nyomorúltan, (amit ő nem tud,) hal meg. Ez már új novella-tárgy lehetne csak, mert új célt mutat. – Különben a novella a virtuozitás remeke.

 

Oroszok: gyerekes indulat valami nagy bensőséget, jót akarni, ami nincs – s erre valami badar szertartást művelnek tehetetlenségükben. (Keresztet vetnek egymásra, – szertartásos lakomák – dícséretek stb.)

 

A csodában a hallucináló számára van valami kielégítő, ami az életben sosincs: ami a betegség szenvedését biztosan paralizálja: a csoda tán az önzés csodája s nagy elérést jelent.

 

Az embert már nem pakkolják be, nem símogatják – aludj kisfiam – már nem mi vagyunk a legfontosabbak.

 

Miután az ember a világot felfogni képtelen legalább utánozza, amit észrevett, csodált: művészet.

 

Aforizmák: míly unalmas az elvontság a művészethez képest!

 

Szedni fáról jobb, mint piacon venni s lopni még jobb.

 

A régi elbeszélők nem analitikusok: Goethe, Bassempierre.

 

Bosnyák férfi: – kövérkés, fehérbőrű, rátarti, lányos, cicomás.

 

Öreg török kereskedő: ha nagyobb űzletről van szó, szócsövön felszól a feleségéhez, aki mindig láthatatlan.

 

Erdő: ferde napfény, ágak a földig hajlanak.

 

Vérhas van: a német orvos nyíltan félti magát – a tanár a gyümölcsöt hámozatlan megeszi, (legnagyobb veszély) – s „nem féltem magam,” – mondja.

 

Ha e hársfát nézem: az a biztos érzésem, hogy ilyet, – nyarat, virágzást mindig látni fogok, sosem pusztulok el.

 

Szopik az emlős: nem kannibalizmus ez?

 

Régies: a budaiak nyugtalankodnak, egy nagy hal veti fel magát a Dunában.

 

E télen már a hátam, derekam – mely mint a kő – melegítettem a kályhánál: 15-16 éves már minden igazi emlék.

 

A hegyek visszhangzanak a munkából hazatérők mélabús énekétől.

 

Kinézek az ajtón s egy mély tekintetű férfi néz rám szemrehányón: az éjszaka.

 

Most érzem már: de jó volna újra születni s még egyszer fiatal szemmel nézni a világot. Most búcsúzom fiatalságomtól.

 

Reggel 4kor kelt: 2 liter pálinkát ivott 8ig, akkor lefeküdt, aludt 1ig, ebéd után 1-6ig ivott, akkor lefeküdt s így élt.

 

Ha itt kellene élnem Goraždén örökre, tán megölném magam – értem Ovidiust.

 

Orvos munkája, kisgyerek nevelés, betegápolás: mindig a fekáliák körűl, – evés, étvágy ételek, féces: hogyan egyezik ez az élet T. W. átszelleműlt életeivel. – Homéroszszal egyező – ott anyagokról, ételekről, dühről, testi jóllétről van szó mindig. – (Ein Wohlbehagen.)

 

Dostojevskij: Az állati figyelem természetes és nem fárasztó. Állati figyelmünk oly dolgok iránt van, melyek az önzést táplálják, az önző képzeletet növelik. Az asszociációnk ennél természetes. D. és az oroszok a rossz felé, a kellemetlen felé fordítanak, amire figyelni erőfeszítés kell. A gondolataink és aszszociációink mélyebbről jönnek és surlódásuk, melylyel a felszínre kerűlnek forróságot okoznak. A természetes asszociáció önfeledtséget, szórakozást, tehát elszóródást okoz, ők gyötrelmet: mert a folytonos lélekjelenlét fáraszt és a kellemetlen kimerít. Hogy igaz, emberi, mély, nagy, izgató művük, ez való, – de érdekesnek a szó valódi értelmében nem mondhatók. Hogy elmélyíti az olvasót – a dolog természetében rejlik, mert munkát, forróságot okoz, a mélyről cipeli fel a nem szívesen látott, rejtett gondolatot – s nem szórakoztat. De: Homérosz nagy lakomákat ír le, hogy az ember csámcsog bele, hogyan kortyolgatták a kotyogó borokat, – vagy: hősökről, akikkel azonosítjuk magunkat, gyilkosságokról, melyekben hatalmi álmainkat kiéljük, szélviharról, mikor az ember barátságos barlangra lel: szivesen olvasod, jól érzed magad, megejt. Jókai – ugyanígy, Dickens, – még Shakespeare is, mert hősével úgy azonosítja magát, mintha hinne neki, (igaz, hogy az ellenkező világnézettel is,) – s otthon kezded érezni magad. Jacobsen fájdalmasan szép: mert az önzés kínjait mutatja, a fanyar lemondásét – s határán van a kellemes és kellemetlen olvasmánynak. Melyik mód az igazi íróé?

 

Nézd: fölötted ez a csillag, pedig nem mégsincs fölötted, az sem, amelyik annak látszik. – Egész biztos nekünk, hogy azért alkonyúl, mert a nap tűnik – s nem fordítva: e nagy valóság brutális logikájú – s más minden oly labilis.

 

Homérosz: Szeretőjének dícséri feleségét és családi életét. (Circe)

 

Menyét: társtalan él s van, – nem ébred tudatára, hogy más menyét van-e: egyedül él, néki van a világ.

 

Víz kell a virágnak és forróság: ellentétekből azok harcának határán jő létre az élet.

 

Nő: gyarlóság – de anya lesz a gyarlóságból.

 

Erdei út: a hold felé tartja a poharát. – A ló ágaskodik s egy viperára tapos. – Az erdő hallgat. – Egyedül kellene lenni éjjel az erdőn: föld, bokor, fa, – rémesen hallgat, félelmesen, mert él – ellenséges tömeg – amit az ember megszelidít, ha társas.

 

Mi szomorú van a Volga széles folyásán!

 

Az ártalmas undorító, a hasznos kívánatos, de még nem szép. A hús nem szép.

 

Csodás utca Sarajevóban: felfelé megy az út s a nagyon kék éggel határlik, kopár, vad dolomit hegy zárja be, – két óriási, égbe érő jegenye s egy a mélységet összekötő híd; – hajnalban apró házak közt, görbe, göröncsös utcán kis lovát vezette egy török nő s egy a fején tálat vitt.

 

Este a török nő, aki bezártan él, a kúthoz megy, vagy mosni a folyóhoz. Ragyognak a gazdagodás örömétől.

 

Sok férfival szemben oly gyenge vagyok, mintha nő volnék, – átadom magam hangulatának.

 

Asszony, aki csokrokat küld saját magának és mesél az udvarlókról, akik küldik.

 

Egy fiatal anya: most jutnak eszébe gyerekkora dalai, melyeket rég feledett – nem érti: hogyan. S a nagy kéj, amint szájával odatapad a gyerekéhez – teljesebb lehet a kielégülése. Élvezet lehet dajkának lenni – kéjes foglalkozás.

 

Carlyle – Ruskin. A folyó folyik, a nap süt, terem a mag: vasból van a törvény, az emberen nem lehet segíteni!

 

Itt fekszem kinn: ez a föld igazi felülete ez nincs kővel, házzal takarva, – övé vagyok, érintkezem vele s míly közel van hozzám!

 

Az anya nem kapja el a gyerektől a betegséget.

 

Száll a füst a paraszt-kunyhókból: alkonyodik.

 

Ahol nagyok a szomorúságok – ott biztosan tapintasz nagy egyedüllétre.

 

Hány nőről hallok, jobb zsidó családokból való lányokról, akik elbuknak. Egyik két hotel-szobát bérelt s felhívta a férfit, aztán bevezette a másikba vacsora után, pijamáját eloldva meztelen állt előtte: tiéd vagyok!

 

Tréfa az éhségről: beleiben lesoványodott a pántlika-féreg s végbelét beszőtte a pók.

 

Egy paraszt: a Drina sok szájvíznek!

 

Talán a szervezetnek szüksége van betegségekre, hogy felfrissűljön.

 

Török városrész: egész kis házak, egész kis kertecskék, majdnem játék és négyszögű tornyocskák, – kiszáradt fán késői varjak, – a hold egész közel van, éles a fény, roppant fehér felhők.

 

Juhászkutya urára néz: ők felsőbbrendűek, megvetik ezt a fura, buta jószágot.

 

Tanár: fáradt, természetes s mégis elegáns testtartás, minden mozdulat csinos és szerény – ivás evés, – teljesen passziv és fegyelmezett, – az egyszerűség, szerénység és személytelenség beidegzett póza.

 

Néha árnyék a réten: egy nagy madár. Hidakon koldusok. S egy menő alak árnya egy fa koronájára vetődik.

 

Wenn ich entsage, komm’ ich damit ins Reine.

 

Erdő mélye: árnyék, csend, színes pillangó felriad s zöld levélre űl; – egy kéz, mely ételt nyújt nekem.

 

Gyerekkor: a símát, anyagtalant, szervetlent, a gépiest, hivatalosat, tisztát, a geometriai formákat szerettem.

 

(Országház.) Vörös ég-alja, benne ház áll – a horizontot csipkés levelek zárják s benne vannak a vörös fényben – én mélyen lejjebb űlök, mint egy gömbön – japános táj.

 

Néha épp olyan vagyok még, mint ellenőrizetlen koromban: minden iránt hevesen érdeklődő, magát mutató, feltűnést fojtva kereső, nőies, félénk, gyenge.

 

Fiatalon nem lehet kórházat vezetni bármily kitűnő orvosnak sem, – fiatal embernek még a szobája is más színezetű.

 

Fajtalanság miatt van a szerencsétlen bezárva, – öngyilkossági kísérletet követ el s ezalatt otthon kirabolják.

 

Nő-orvos: hogy az ember szerethesse, nem szabad nagyon megnézni.

 

Mire való, hogy a tyúk kotyog – mire ez a céltalan fecsegés? S míly méltósággal lép a pulyka-kakas. – Mit jelent ez a fogalom, hogy méltóság?

 

Eisler habzsol, teli a szája, pedig a dolgok egyszerűbbek éles szemnek.

 

Kölyök fut: öngyilkos lett egy hal! Kiugrott a levegőre! – Minden fiatal állatban van „Übermuth”.

 

A bíró szomorkodva ítél, – „a törvény szigorú” – mintha nem hozzá hasonlók – ő – csinálták volna a törvényt, hanem vasból volna s fölötte állana.

 

Gazdag ember falún jár: 25 k-ért vesz egy ezreket érő imaszőnyeget – kirabolja a népet, elveszi amije van.

 

Mit szenvednek ezek az éhező, nyomorúlt foglyok! Kimondhatatlan! Egyetlen elfogadható álláspont a nirvana!

 

Dalmáciában él egy fajta: agglegények szeretnek maradni, – előkelő emberek, – a kultúrának és a nyelv művelésének élnek.

 

Napfényben: rózsaszín és fekete török nő, mint a felhők oly tiszták, – hogy tisztít a fény!

 

Boldogság: állok a napos hegyen, nagy csendben és jegyzek. – A szarvas nagy boldogsága: forró napsütésből nedves erdőn hűsölni, jeges pataknál és fázni! Csend: a zümmögő dög-legyek és suttogó páfrányok körülötte.

 

Alantas, szolga: „Ja, natürlich, gerne,” – mondja egy parancsra, – mint a gyermeké bizonyítja hangsúlya készségét: hogy nem teher, hanem édes a kötelesség.

 

A népviselet örök-egy divatja.

 

„Das russische Volk: wehrlos, wie Kinder!” Christos, mondják egymásnak húsvétkor mosolyogva, a legnagyobb epidémiában, – kimondhatatlan, mit szenvednek, – évek óta koplalnak: s oly gyengék, hogy kiesik minden a kezükből, – s az egyes visszatérő menekülők – s állataik! – ezrével pusztúlnak barakkokban a földön összeszorítva: – csontvázak – könyörög némelyik, hogy inkább agyonlőjék.

 

Míly nevetséges nekem már a fiatalkor kiáltása: Enyém a világ! élni! fű-fa, virág! Kiállok a fénybe! – s ha már az övé az egész, – mi az egész? s örökkévalósága?

 

Körtehúsú nő, igen fínom, hosszú öllel s rózsa kerek-hasadással.

 

Az állat élete míly értéktelen volt mindig s ma az emberé – sokkal. Semmi sem marad ellensúlyozatlan. Megöltél könnyen, mulatva egy mókust? – egy rossz percedben agyonlövöd magad: ez is könnyen megy.

 

Egy előljáró: „én azt szeretném, ha az ember gép volna.”

 

Fecsegők: „Nem érdemes jónak lenni… Csak a rossznak van jutalma…” „…Igaz… igaz…” (Eis-né.)

 

Egy anya többet ér, mint a legjobb orvos.

 

A néger kevésbbé érzi a fájdalmat – jobban bírja el a testi szenvedést: ez bámulatos: a belső is változhat, az örök principium!

 

 

Katonaság. 1917. szept. okt. nov.

Viselkedése olyan volt, mint aki mindenki jóakaratára rászorúl.

 

Ilyen nők! – ezeket érdemli! Ezekért dolgozott, tanúlt. Ez a jutalom, – ezek hódolnak, – ezért a sok ambició: dolgozni, tanúlni. – Más a tüzét férfikorára teszi el.

 

Öreg hírlapíró: öreg, ráncos bőr, nagy, magas gigerli korából való gallérokkal, elsárgúlt ingekkel.

 

Akkora lump, hogy rémes: este fekszik le, – hogy a bakkhoz kialudva ébredjen.

 

Apáca, aki kórházban az öngyilkossági kísérletet elkövetett utcalányt vígasztalja, akit szeretője elhagyott.

 

Szülészeti szanatorium: gyereksírás mindenütt – mint egy nagy ketrec, a szaporodó állatoknak, vagy a méhek szülőszobái.

 

Nyárutó: tiszta idő, – tisztán állnak a fák.

 

Az embereknek sokkal többször van szükségük a középszerre, mint a genialitásra.

 

Amíg élsz – hidegek irántad, csak a halottakhoz közelednek meleg emberi szívvel.

 

Egészségesebb, ha olvasóknak ír az író.

 

Így történt s nem másként s már ez a múlté: felvettem egy tisztességi pózt s aszerint éltem, – nem különös indokból, – így történt s ma már változhatatlan; s örökös tény, hogy nem éltem át senkivel fiatalságom. – Teli vagyok sebhelylyel a sok lemondástól. – Holott én mindenkinek tetszeni születtem. – S tudom már: hogy vélem porlad el, amit tudok, – átadni nem fogom. – Míly alázatosnak kéne lennem, ha családom volna!

 

Az ember bizony megteszi! (Mindent!)

 

Somlyó: „A tudatom igyekszik minden kis hajlandóságomat szenvedélynek minősíteni, hogy az esztelen tobzódást magam előtt indokolja.” – Nem tudja azonosítani magát a valósággal.

 

Mitől fénylik, ragyog úgy a fiatal arc?

 

Színfalak mögött s színfalak előtt – udvarlás mindenütt – mi különbözteti meg a két dolgot?

 

Az önzés tesz érzővé.

 

Nem tesz többé élénk, mélyen sívár impressziót a kaszárnya hideg folyósója: tűrőképesség, – ez jobban megfelel az emberi élet tempójának.

 

Keringő: szomorú lendülete – s szenvedélyes része: s mégis, ha meg is kell halni – magamhoz szorítlak s mert meg kell halni.

 

A barátok büszkélkednek a rangos emberekkel.

 

Ha nem adsz, nem gyűlölnek úgy, mint ha keveset.

 

Sem ezért, sem azért nem él az ember, hanem vegyesen: ezért is, azért is: az egész vegyes összevisszaság teszi.

 

Érzékeink csak fájdalmat okoznak: mert a dolgok illuzióit nyújtják, – vagy egész fínom emanációit, részeit – s csak az elnyelés tenné mienké. Minek színt, szagot észlelni, minek a szervek, – nem jobb volna csak gyomorból állani, mint némely tengeri állat – elnyelni: s enyém. A szervek válogatni s megszerezni valók: egyszerűbben jobb volna.

 

„Csinos ember!” Milyen fölületes az érzéki, szerelmi kapocs, milyen kicsiny indítékai vannak, kűlsők, a szeretetéhez képest (anyáé) – míly fölületes csábon kezdődik a vérség (ez a történet, a megujúló történet eleje) – megtetszett néki a bajszom. Az esztétikai is mennyivel alacsonyabb az ethikainál. S az önzésen, az akaráson kell kezdődni a csábításnak, mely az önfeláldozáshoz vezet.

 

Vad sárkányok éltek e földön: a principium az ölés, a felfalás – ezért húzódik a gyerek oly forrón az anyja keblére.

 

Hová megy a múlt idő? Hová tűnik? Ismerős arcok s ismerős szobák? S az a régi, földszintes szoba, ismert bútorzatával, rendjével, életével, ahol egész fiatalságom töltöttem? Meg kell lennie valahol s én még elmegyek oda.

 

Hajában babrál: szerelmi kalandozás.

 

Egy öreg úr, dühösen a vendég felé: mert az ön atyja nekem jó barátom, igen jó, a legjobb barátom volt, tessék tudomásúl venni. (Egyesek meggyőző hangja, mint a perlés.)

 

Károly király, köszönetet mond az elhalt katonáknak a birodalom megvédéséért. – Akik holtak, közük van tovább is az állam fejlődéséhez s a birodalom épségéhez? Az életét áldozhatja azért, amihez semmi köze sem lesz soha, soha többé? – Nem a mindenség zagyvasága ez? Ő nem éli s mi neki a későbbi dicsőség s hogy utána egyesek jól fogják érezni magukat: hisz az eljövendőké is egyes élet, mint az övé volt, – azonos értékű életöröm, mint az övé volt, mely megszakadt. Az összefüggést mi még látjuk: az ő haláluk dicsőséget hozott: de az ok és eredmény náluk megszűnik – ők fütyölnek Austria dicsőségére, földi célokra, – s amit tőlük elvettek, a nyugodt életöröm, azt másoknak kűzdték ki, akikhez semmi közük.

 

Parasztasszony: halálán van, minden gyereke útál hozzányúlni, csak egy lánya ápolja. Végre kéri: „lássa, sok gyerekem van, rossz sorban élek, – biztosan van takarított pénze valahol, – adja azt nekem.” Az öreg görcsösen s mérgesen tagadja. Rövidesen meghal. A szalmazsákba bevarrva találnak ezer forintot. Egy jómódú bátyjával vannak a szobában. – „Nézd, neked sok gyereked van, – mondja neki, – legyen ez a pénz kettőnké.” S megosztoznak.

 

Érdekes, hogy a céltábla körűl sokkal több találat esik: csak a célon van kevés.

 

Ezüst lovak repűlnének vele: ám nem kocsi elé vannak fogva: nincs kereke s nem repűl. S a kocsis: egyik arca sír, másik mosolyog: – a világ.

 

1.
 
 
 
 
 
 
2.
 
 
 
 
 
 
3.
 
 
 
 
 
 
 
 
4.
 
 
 
5.
 
 
 
Oly átokkal születtem én,
Oly átokkal,
(Ó csendesen, csak csendesen!)
Hogy mozdúlni nem tudott karom
S szívem
Csak fájni tudott.
Egyre csak fájni tudott.
Hogy fejem körűl a szavak
Elrepűltek, el, –
Repűltek, mint ólommadarak
(Ó csendesen, csak csendesen!)
S szemem előtt a hegy, völgy és sziget
Úgy bukott fel, mint az álom.
Álomban éltem én!
Az álom élete fogyóban,
Az álom órája lepereg
Ki álmot hoztál e világra, anyám!
Anyám a szíved hol remeg!
Százezer évig is
Százezer évig
Százezer évig kereshetem arcod
(Ó csendesen, csak csendesen!)
S nem lelek hozzá hasonlót.
Már oly sokáig nem élek én sem
(Csendesen, csak csendesen!)
Sok napot nem kószálok erre
Úgy buktam ide, mint a felhő,
Sok napot nem kószálok erre
Még járok egyet s némely füszálat
Letépek még s ujjaim között
Talán elmorzsolom.
(Az életem balladája.)

 

A zongora alá bújt s ott olvasott majszolva egész nap.

 

Demjén Gézához
Míly nehéz éket verni itt
A sűrű tömegnek forró szintjén
Feltörni a mélyből és felbukkanni fenn
A csendes tenger-öböl holt vizén:
Megpróbáltad te is jóbarát!
Ó kit ne vonzana az ős varázs:
Egy nem halászó istenség ősi lámpása,
Melyet nem tudni, mi okból csóvál
A zöld tengernek alvó, keserű vizei felett.
Már nem csábít: te már egy másik ország
Kúnyhójában űlsz, – s míg mi komoran töprengünk felette
S egyre hidegebben szemeink a percet
Figyelik: s szívünknek elfogyó dobbanásait:
Te talán nyitott ajtónál űlsz s kúnyhódból éppen kinézel
S az ajtóból egy komoly és mély tekintetű
Férfi néz reád most szemrehányón
Néz és rádmered: az Örök Éjszaka.

 

Kisfiú: teljesen vídám, őszintén. Apja temetése napján: „Én, egyetlen férfi a házban.”

 

Gazdasszony: tűzre rakja a csontot: szereti látni, ha ég, – élvezze!

 

Az agyban: a világoson rémülten, torlódva menekűlnek, mintha tűzvész támadt volna, – egyre könnyebbé válnak s végül köddé. Mélyen, lent a sötétben, egymásba torlódva rohannak s végül kővé válnak: – az egyik jajgató pózban, mint valami anya, a másik oldalra dőlt fejjel.

 

Sikoltó anyák, eszelős nők, tébolyúlt árnyak. – Előjő a szörny-testű Aggodalom is, lassan lépked s még egyszer körűl-világít. Végül a lélek magja kakas képében, – szárnyát próbálgatja s eltűnik. Nem tudni hová. Aztán beáll a Nagy Csend. (Egy lövés.) – Szegény D. G. talán tercelt volna halotti énekeseinek.

 

Gyilkosság: a szobaúr nevét nem tudták – csak „Feri”nek nevezték.

 

A bizalom az a bizonytalan mérték-egység, melyre még mindig szükség van.

 

Nagyapó: mindig tisztán öltözik s főként a cipőjére ügyel. Van egy grófja (házi zsidó), aki nem tud meglenni nélküle. – „Mitől olyan fényes a cipője?” „Hjja, van egy mázam, – az egész városban csak egy helyen kapni.” – „Hozzon nekem is.” – Azontúl versenyt pucolják a cipőket. – Egyszer az öreg gróf elhagyja. – „Nem megy már!” – mondja lehangoltan. De az öreg még bírja. Vasárnaponkint a gyerekeknek is szabad avval pucolni. – Nagy veszekedésben találja egyszer a grófot a fiával: – „Persze, mért nem házasodik.” mondja neki az öreg. (Handtuch Ignác)

 

Katonaság: ha azt mondaná az állam, hogy néhány órára szükségem van naponta polgáraim erejére, – még rendjén. De minden ideje, szabadsága, hogy mit egyék, hol háljon, hova menjen, hogy öltözzék, mit mondjon, – mindezen úr: nincs az a középkori rabszolga!

 

Öregasszony: könnyelmű, élnivágyó teremtésnek látszott mindig, öreges szexualitással: s mégis, hogy a halál jött, – kiderűlt, hogy ő a jó egyedül.

 

Férfi: rendkívül eszes ember: bár egyebe nincs, mint a meglévőkből szűrt nagy bölcsesség. – Nyak-tűje: kígyó földgömböt ölel.

 

Nem vagyok egész tiszta ember.

 

Éjféli mise: mért teremted a lovat eszesnek, fürgének, játékosnak, ha géppé kell fásúlnia. – Ez az ájtatos tömeg a legádázabb gyilkos – a szörnyeteg, mely gyilkol, rabol, pusztít. Krisztus! Magadnak csináltál csak istent, ember? A lovat éhen hajszolni kell s aztán megölni? (Nem tudnék íly reménytelen állat kocsisa lenni, – örök feszűlt részvét betege lennék: – s hajszolni!) – Büdös ez a tömeg a szerves rothadásától. Mintha egy ember köhögne végig – ugyanaz a hang, mint egy orchester hullámzik végig.

 

Hazafelé: egy szoborral beszélget az úton: „Hej, okos ember voltál. Mért nem méltatsz társaságodra?”

 

Nagyanyó: azt kérdezte a nagyanyjától: mért kötsz mindig harisnyát? Ez való az öreg asszonyoknak, – felelte. Sose hitte volna el, hogy rá is bekövetkezik.

 

Asszony: mikor kislány volt: míly boldogok lehetnek ezek, hogy felnőttek, – gondolta, – hogy felnőtt-ruhában járhatnak. S mint gyerek gondoskodtak róla: enni, ruha, minden volt s ha baj volt, védték, vígasztalták s ő rájuk bízott mindent. Ma míly nehéz: a sok gond, komor élet.

 

Két zsidó s egy keresztény kirabol egy öreg halott magánzót. Osztozás után kápolnába mentek, letérdeltek s imádkoztak, nehogy kiderűljön bünük. Aztán egy hegyen az öreg tiszteletére halotti tort űlnek.

 

Régen: míly káprázat volt egy karácsony, vagy Sylveszter-est hogy szédültem, – az egész világot jelentette. Habzsoltam, tündéri volt. (Abbazia; puncs a Gr.-penzióban.) – Örökké ott akartam maradni – s az éj is örökösnek tűnt s hogy az a perc, az ünnep nem fog elmúlni: hol van még a holnap! Ma oly gyorsan jő!

 

Sokratész. Nem a mi egyűgyű értelmünk vezeti a dolgokat sem a jóravaló dajmón. Egy oly bonyolúlt értelem, melynek megnyílvánulása zavaros következetlenségnek tűnik nekünk s melyhez a mi logikánk egyűgyű. Te becsületes ember voltál és szépen éltél de ne kívánd, hogy mindenki példája légy. A világ oly határtalan, maga a bőség, belefér és keveredik szép-rút, jó-rossz – s nem csak hogy belefér, de biztosan szükség is van minderre, ha van.

 

Falún: „nevet a föld – ez most jó munkát kapott. A föld mondja meg, mi kell neki: kapáljatok, töltsetek, szedjetek”. – Ha szép lányt veszel, bakter leszel, ha csúnyát – baktert veszel. De a csúnyát nem szereti a belső részem – bár inkább ő legyen féltékeny, mint én. – Itthon vannak kendtek? – Itthon. Alusznak? Nem. Mondhatunk ujságot? Igen. – Hát van-e a kendtek lányának bikhatnékja? – Mér? – Mer a mi legényünknek meg kajla bakhatnékja van. (Lánykérés.) – Ha nincs elég eszem, de van pénzem: ügyvédet fogadok, hogy ne kelljen gondukoznyi. – A bíró a fogorvos: előbb a jót húzta ki – egyet meg az ajtótól az istállóig húzott és mérgesen nézett félszemmel a jajgatóra. – Náci meg próbálgatta zsineggel kihúzni, – nem ment. Az istállóban a beteg próbálta a csizmájához kötni s kihúzni – nem merte. Közben elaludt. – Riadtan ébredt, felugrott – s így kinn volt a fog. – Baptista őrület: „Van nékünk örömünk, a Jézusban, nem bánkódunk mi.” – Öreg, okos, széparcú paraszt bagózik: Hja uram, a szokás természetté vált. Biz’ ettül jó gusztusú ember megkótyagosodnék. Tudja, azt veszem be, ami a pipában alúl maradt, azt a csúnyaságot. S egyre jobban szeretem. – Nem gyújtok rá, hisz a szájamban van az a csúnyaság. – Megmondom, azért vakarózik ez a kutya, mer mély gondolata van.

 

Szegény, ravasz falusi zsidó: isiásza van, – nem veszik fel a kórházba. – Úgy tesz, mintha rosszúl lenne az utcán: összeesik s beviszik a mentők. Ott a megfigyelőbe teszik. Arra ébred, hogy őrültek közt van. – Elmegy a Császár-fürdőbe, ott az orvos megszánja és ingyen kezelést ad neki. Mindenki megszereti jó humoráért, etetik-itatják a vendégek hónapokig a „szegény borkű-vágót” s hiányzik nekik, ha nem jön. Előzékenyek, kedvesek vele, érdeklődnek hogy-léte iránt ő meg űl és hallgatja a zenét és nagyokat eszik. „Olyan bolondjuk voltam nekik, de azért vigyáztam, hogy ne legyek egészen a bolondjuk.”

 

A dombok havas határvonalai nem látszanak, olyanok, mint a ködös metszet. – Varjak a tetőn. Görbe fák a dombon, – itt seprűkötők laknak. – Komoly állaton lovagol havas sötétben este. – Kutya: egyetlen védelmük: iszonyú gyilkosokra gondolni ebben az elhagyatottságban: kietlen a halál itt.

 

Anyám: ruhát varrt neki, tricót: megbámúlták, oly szépet, – betegségében virrasztott mellette, – azt akarta: mérnök, vagy orvos legyen, – remekbe hímez éjfelekig – veri és ápolja, azt szeretné: hegedűljön, – iszonyún takarékos ételben, ruhában, – oly remek írásra tanítja, hogy mindenki bámúlta a gyereket, – „mindenkibe beleverte az észt, aki mellette élt”, – iszonyún szigorú és jó volt s ő sosem feledi el. S a lélek ha ránézne, őt bizton jobban szeretné: mert én még ma is hadakozom az igazam mellett és panaszkodom – „er ist ihr aber zugetan, Gnädig” – igazán hálás, amíg él, az egyetlen.

 

A semmittevés lován
A semmittevés lován
Ő üget az úton szaporán.
Minden köve egy év.
Szivének húnyó bús heve
Még néha lobban s egy barát neve
Ilyenkor lobban el zsarátnokán.

 

 

1918. január 1.

I/8. Nagy színjáték: becsaptuk a Grimm-penzióban Karinthyékat, Kosztolányit, Turcsányit: azt hazudtam, hogy megnősűltem s bemutattam feleségeműl a kedves Bárdos Margitot. Igen jól sikerűlt, igen kedves este volt – s utána mégis mély melanchólia szállott meg: hogy múlnak a napok, – ismét egy év semmivel – és nem történt semmi. A kislány is oly kedves volt s a játékba annyi bensőséget csempészett isten, – hogy fájón tetszeni is kezdett nekem, teljesen elhagyott embernek a valahova való tartozás. Fájt, hogy vége van a játéknak: ezt megállapíthatom s fájt, hogy a kedves, jó Pista folytatja. Milyen kár, hogy annyi mellékgondolat, számítás, unalom teszi élvezhetetlenné amit az élet valóban nyújt s hogy az emberek nem tudnak valóban boldogok lenni. Csak a fájó, elérhetetlen vágy szépíti tisztára az érzést. Ami régen elkerűl már engem: az illuzió játszott velem ismét.

 

Bármíly józanságra van is szükség, – nem óhajtok annyira józan lenni többé, hogy ne legyek művész, – de sem annyira izgatott, hiú, irigy és szenvedélyes, hogy ne legyek bölcs ember. Ez utóbbiért, úgy látszik, a művészetet is odadobnám.

 

Karinthyné: sírt, mikor kiderűlt, hogy nem vagyok nős. Az izgalom, ami rajta mutatkozott sok előkelő vonást árúlt el. „Magát még mulattatnám, avval, hogy felűlök – mondta, – de idegeneket?” Elmondta férje előtt, hogy engem tartott egyetlen igazi barátjának, aki még a férjénél is inkább érdeklődtem az ő ügyei iránt. („Váljon el és vegyen el engem” – mondta félig tréfásan, mikor a tréfára indultunk.) „Aki ilyesmire képes”, mondta, – „tudja isten mi kell ehhez, ilyesmit végig-vinni.” (Valóban valami mindenre képes hideget érzek.) „Még nem tudom, hogy haragszom-e?” „Maga nem szeret minket, – akit szeretek, sosem volnék képes vele ilyet tenni.” Beteg is volt, köhögött, a fia is sírt, késő is volt – s képes voltam elcipelni, – órája is elveszett. „Idegen lakásban voltam, idegenek mulatsága-tárgya, akik nem barátaim.” – „Maga a saját mulattatására csinálta ezt.” „Magának szüksége volt erre, fura, rossz lelki-állapota miatt.” „Rosenthal dr. azért ment el, mert nem volt képes végig-nézni.” – Való: fura, hogy úrilány végigjátszsza a fiatal asszony szerepét – s a vőlegény ebbe belemegy. Való: fura, hogy én a házassággal, íly komoly dologgal viccelek s barátnőmet, aki igazán nagyon kedves nekem, ilyesmibe beleviszem, – de a játék oly tökéletes volt, hogy Courteline, Rabelais, – fütyöltek volna a skrupulusokra. Különben is mozdulatlanság jön létre, ha mindent meggondolunk.

 

Furcsán megváltoztam: eltört esés közben kedves cigaretta-tárcám: hál isten, hogy nem törtem el a lábam mondtam, éreztem, – s nem sajnáltam tovább. Véletlen, butaság az élet, – gondoltam – s nem kívántam tovább akaratom szabályosságának alávetni s a nagy kárt alázattal fogadtam. Megragasztani, – lehetne, de inkább a tűzbe vele, semhogy a szívem fájjon érte.

 

(Egy noteszből)
Ó testvérem, bajtárs, mi a pénz s az élet!
Isten a kincset csak próbakép
Tette szegény kezedbe:
Csalóka fénye űzi véled
Fájó játékait s a balga lélek
Úgy kábúl tőle, mint a kárhozott.
Pajtás, testvér, ereszd a szélnek,
Pajtás, testvér, ontsd ki a véred,
Pajtás, hajítsd el mind a kettőt,
Hajítsd el szívesen – s ha sátán
Adná, – mind a tizenkettőt,
Tizenkét életed hajítsad el
Hajítsd el mind a tizenkettőt,
Ereszd el szívesen.
Ó könnyű ég, ó égi felhő
Ó égi szín, merengve lengő
Tiszta fény.
(Babits-os!)

 

Még a tréfáról: „Magát komoly embernek kell, hogy tartsák, akinek komoly minden szava.” – Míly megalázó bolonddá tétetni. (Kernács) Bálint: mílyen nő az, aki ilyet vállal? – S téged lehet csak kinevetni: a te dolgod, megnősültél-e, vagy sem. (Nem vagy nyugodt és előkelő ember.)

 

Koncerten: ó az én gyermeki hiszékeny szívem! Hol van már, bolond szívem, – ki az a ringyó, aki oly hidegszeművé tett!

 

(Beethoven VIII. szimfonia.) A zenekarban egy nagyhajú: szegény, szegény művészfej! Mást vártál és reméltél, – hol törtél derékba! – Egy öregasszony előttem: egyedül űl, a hangverseny láza nem ragadja el, az emberek nem törődnek véle, – nincs már társa: ki az, aki az öreggel törődik s néki lázasan örűlne.

 

Novella? Családi jelenet: az anyós leesett a padlásról és a hasán kénytelen feküdni napokig. – Nagy utazás után 74 éves korában még felöltözik a katona-unokája matrózruhájába s táncol egy férfivel. Az orvos, mikor meglátja: „Hallatlan, – nem történt baja ebben a rossz időben – s még táncol is! – Maga mindenkit túlél! (Némi haraggal, mert ő maga halálosan beteg ember.) – Az öreg odamegy az orvoshoz s a fülébe súg: rosszúl néz maga ki! A Lali-tata is mondta Pesten, hogy rossz bőrben van, alig éri meg a tavaszt. Mindenkinél fiatalabb s a vejét, aki már öreg ember kiszolgálja, fél tőle. – Egy házassági jubileumára bajuszos huszárnak vétette le magát, – majd részeg, bunkós parasztnak öltözik este s beledülöngél vőlegényével sétáló unokájába – majd öreg, kenderhajú, két botos cigányasszonynak s vendéget ijeszt halálra, – akit a hozzá való jó emlékei vittek oda s aki másnap szótlan menekűl tőlük. – Nem anya. – Már megölt pár embert, mert asszonyoknak ártatlan képpel elmondta uruk dolgait.

 

Takarítónőm férje igazán rabiátus ember s én a szakadék szélén járok, hogy tartom őket tovább. Baj lesz!

 

Az állat, a beteg, tehetetlen állat, reménytelen, mély szomorúsága.

 

Keleti bölcsesség: mindennel törődni, az sem jó; – semmivel se törődni, az sem jó; – (üres az életed) – ne mérd, mennyi időd múlt el; – ne hagyd az időt méretlen telni; – ne számold, mire költötted pénzed, – (az úgyis elfogy;) – ne hagyd, hogy pénzed számolatlan fogyjon; – nem jó az embernek egyedül lenni; – nem jó az embernek társaságban lenni; – nem jó az embernek egy nővel élni; – nem jó az embernek több nővel élni; – nem jó az embernek nő nélkül élni; – ha hű vagy, elszáradsz; – ha hűtlen vagy, elégsz; – ha szépet veszel, bakter leszel; – ha csúnyát, baktert veszel: – mert mindez bűn s a halálba vezet. – De jó: mindezt elkezdeni s aztán megváltozni, de erre nincs időd. – Nem jó dolgoznod s nem jó tétlenűl élned; – nem jó gyereket nemzened; – s nem jó utódok nélkül halni meg;

 

Milyen átok az emberen a nemi betegség: éppen a nemzést sújtja, nemzés közben, az aktusban tenyész, azokon a szerveken: mikor indulatán, szenvedelmén nem úr, mikor legnagyobb ösztöne dönti állattá, akkor les rá, – mikor gondolkozni, vigyázni képtelen s ha képes volna, elrontaná örömeit.

 

Még abban is van valami igen fárasztó, – érezni, hogy múlnak egyformán az órák: kimerítő egyformaságukat érezni amint végigcsúsznak az idegeken – ez a halálba is vihet embert, el tudom képzelni. – Novella lehetne: összekötve a „Hazatérő hősnőjével”.

 

Nem iszonyú az élet – s élet-e, pozitiv-e, ha tartama alatt hozzá kell szoknod, magadévá kell tenned, átidomúlnod a halál gondolatához: roncscsá kell válnod s közönyös halálra fáradt, egykedvű, semmivel sem sokat törődő lénynyé, hogy menni tudj.

 

Mért akarja az anya oly görcsösen, hogy a fia éljen, – jót akar neki? Mikor a fiú szomorú s alig akar élni. (Szilassy)

 

Írás: ezek elmosódó jelek: semmi. Azelőtt pozitiv, megmaradó emléknek gondoltam s véstem a betűket. (E-éhez kezd hasonlítani álló, józan írás.)

 

Iszonyú: egyre rosszabúl látok, talán meg is vakúlok, gondoltam az utcán gyerekkori nagy szembajomra emlékezve. De talán azért taníthatok, az asszony odavezet s a katedrán szép előadásokat fogok tartani. S újra föléled fantáziám, – tudj’ isten milyen szépeket diktálhatok majd. Milyen jó lesz! Dolgozni fogok! – Úristen bocsáss meg a kótyagos, megkergűlt művész-fajtának.

 

Pálék: a Pista berohan éjjel az asszonyok szobájába: a Bandi megőrűlt! Kiugrott az ágyból: néki tornáznia kell, izomláza van, szúrásokat érez – és súlyzózni kezdett. (Így kezdődött a végzetes mellhártya-lob.) – Ez az asszony szegény anyámat lenézte – s most míly barátságos vagyok hozzá: nem haragudtam rá akkor sem: megértettem – csak szenvedtem, hogy alattuk vagyok s fel akartam emelkedni. (Büszkeség nem volt bennem.) – Apjuk zsarnok: házas gyerekei úgy beszélnek vele, mint a kölykök s mindenki boldogan fellélekzik, ha veszi a kalapját s indúl hazulról. Ő azt hiszi, hogy atyai kötelességének mindig eleget tett s hogy ő a gyerekek áldozata. Beteg fia felugrott az ágyból s „földöntúli” arccal mondta meg neki, öklével hadonászva véleményét. – Az asszony-lánya urával a Jardin-ban pezsgőző urak s nők szeparéjában látta. Mikor atyja kilépett, szembekerűltek. – „Hogy kerűltök ide?” – kérdé tőlük ingerűlten. „Az természetes, hogy én itt vagyok az urammal, – de hogy kerűlsz te ide” – és sarkonfordúlt. – Különben ez az asszony frigide – sosem voltak érzéki örömei, – „összeszorított ököllel, könnyes szemmel” tűrte, amíg bírta, aztán könyörgött az urának, tartson barátnőt, vagy váljon el, – mert még azt sem bírja el, ha az ura a párnájára hajtja a fejét: „ki szeretne ugrani az ablakon”. A férje szenved és: „nő sosem lehet oly nemes, mint egy férfi” – szenved és szereti, nem erőszakos. „Néha adakozó vagyok” mondja az asszony. Mikor azonban Prágában voltak, könyörgött neki, járjon ő is Prágába, mint a többi férfi-barátja s menjen nőkhöz. (Iszonyú!) – A nő csinos, kissé fiús beszédű és megjelenésű, kissé degeneráltan kiélt, öreges szemekkel, – szabadszájú, (mintha szeretné is a szexuális, vagy pikáns témát,) nyulánk, mindenki lánynak nézi, – boldogtalannak érzi magát emiatt, – kielégítetlennek. Szereti a férfi-társaságot „igen-igen jó barátai vannak, akikkel szabadon mulat – de csak bizonyos határig.” Néha enged unszolásaiknak, szabadosabb, nagyobb bizalmaskodást is megenged nekik, de ez nem okoz örömet. Öt éves kis fiát szereti. Anyósa meg van győződve, hogy megcsalja az urát, de ura „tudja” s föltétlen bízik benne. Mikor az ura a frontra ment sem engedett könyörgő kéréseinek. Nemrég elhatározta, hogy meg fogja csalni az urát, – hátha talál örömöt, fel tud ébredni benne, – reménykedik.

 

I/23. Otthon-Club: bemegyek, Hatvany báró az első, akivel találkozom – s egy szép aszony vár a foyerben az urára. Hatvany per te üdvözli s távozik. Ince megy aztán hozzá, a szerkesztő, akinek kitűnően megy szenny-lapja s melegen üdvözli. Fenn a boldog szerző, Jób jár-kel s szívesebb az emberekkel, mint eddig. Bárdos színigazgató Faludi színigazgatóval tárgyal, majd Ambrussal beszélget. Török, akinek a regénye beütött, otthonosan terpeszkedik egy karszékben: ő ide tartozik. Molnár nyugtalanúl járkál. Leűlök egyik asztalhoz, Hunyady alsózik Róbert dr. színigazgatóval. Hunyady természetes hangon nagyzol, érdekes próbál lenni, hogy megtartsa jelentős egyensúlyát a berlini hírességgel szemben. Róbert sonkát hozat és hámozott körtét. Tegezem, mert együtt voltunk önkéntesek, amit ő elhárít hallgatással. Ez sért. Telefonáltat Hatvanynak, aki nemsokára megjelenik; ő fölmentési kérvényét aláiratja vele s Ambrussal is. – Bemegyek a nagy kártya-szobába, ahol cheval-játék folyik: talán százezer fekszik az asztalon. Más ember egész életének eredménye itt egy tét. Arany cigaretta-tárcák. Aki szomjas, pezsgőt hozat. Beőthy színigazgató keserűn áll fel. Valaki felborít egy üveg pezsgőt. – „Hagy folyjon, hagy dögöljön”, mondja rá B. – Ruttkay-t, a fiatal „drámairót” magamhoz kéretem, hogy elmondja, kik ezek a milliomosok: türelmetlen, szemtelenűl nyugtalan hangon felvilágosít s megy. Soha szóba nem állok vele. Nem oly intenziv keserűséggel, mint régen, de halkan érzem a vágyat: jó volna föléjük kerűlni. Szegény hírlapírók is próbálnak tenni. Egy nagy coup-nál nagy csönd támad. A csöndben Bródy S. megszólal: – „Lássa, F. M. ez az élet, a valóság, nem az irodalom.” „Persze!” válaszolom hidegen, rá sem nézve, amitől megütődik s arca láthatón rossz-kedvet ölt. Jób, a szerencsés szerző rendületlen játszik egy olajügynök, fiatal ember háta mögött. A pincérek a feketekávékat kavargatják, hogy a játékosoknak s kibiceknek készen nyújtsák. Cihelődöm. A szegény s lenézettebb emberek bizalommal fordúlnak hozzám s „barátkoznak” velem. Róbert dr. ugyanazzal az eltelt, kövér hidegséggel játszik itt is, avval a kényelemszerető, fásúlt, csak saját jólétével foglalkozó kifejezéssel, mint előbb. Indulok. A foyerben Faragó, az ostoba festő van távozóban egy fiatal, csinos hölgygyel. Éjjeli három óra van.

 

Játék, vagy álom ez az élet, – csak a szenvedése nem az. Munkája is a gyerek kedvtelése: az öreg malomtulajdonos milliomos, – birtokot vesz, hogy legyen mivel kedvére bíbelődnie. Csak a szenvedés pozitiv, – egyébként minden mint a gyerek kedvtelése, játéka, – szórakozó közérzésben telik el: a kűzdelem: játék, izgató mulatság annak aki nyer. Vívnak, mint a gyerekek, játékból, de itt valóban elesik az, aki kikapott. A gyerek párbaja, csatája ugyanaz, mint a felnőtté, de míg ő csak markirozza az ölést, a mulató felnőtt öl. Csak a szenvedő tudja, mi az élet „komolyja.” (Szegény anyám!)

 

O.: hajlandó élesen támadni legjobb barátját – maliciózus éllel, – mert folyton védekezik.

 

Jób D.: mindennek nekimenni, veszélyeknek nekivágni, keményen megpróbálni, – amit ember mer, ő is mer, (mint a patkány: torkát harapni át a vetélytársnak): kártyáznak – kártyát, nőznek, nőt – s ha a halállal határos! Senki sem erősebb: ő a kűzdők közt van. Én a gyávák, a félők közt.

 

Beck: érdekes és szép nők érdeklődtek iránta, vetettek nagy szemet rá s ő nem tudott hozzájuk nyúlni. (Innen „a fegyelmezők” nagy kesernyéssége. Tátra.)

 

Pesti kép: festett hajú anya szini-növendék-leányával áll a megállónál s velem szemez. Megszólítom s mindkettővel gyanús közelségben szorongok a villamosban. „Gazdáné” – mutatkozik be. Felmegyek hozzájuk. Gyanús, olcsó csín. Az ajtón S. Gazda Emma van írva. Egy fiatal ember van velük (25 éves), akit a felnőtt lány „édes apám”-nak mutat be. Hivatalnok – 25 éves s az idős asszony ura, zsidós neve van. Talán viszonya is van a mostoha-lányával. Együtt űlnek a kiengesztelés-nap előtti vacsorán. A lány mindenféle ismeretségekről beszél, így egyről, melyet egy alezredessel kötött orfeumban, – amellett szűziesen pityeg. Egy valami áldozatkész bácsiról is szó van, aki színésznőt akar belőle. Szegénység, sötétség a kétszobás udvari lakásban – s mégis piperés, nippes, szegényes csín és tisztaság, – zongora s a jó vacsora nyomai.

 

Milyen világkörüli útat tehettem volna a tőzsdei nyereségemből!

 

Egy színész elbeszélése (Otthon Kör – Somlay): Capriban Gorkij és barátnője egy igen szép, de iszákos fiatal hölgy (Gorkij sáppadt, beteg, zárkózott,) a hajóállomásnál vártak valakit – végre egy bárkára mutat G. – ott jön. A hölgy nem nagyon örűl. Egy igen elegáns, 20 éves legényke száll ki roppant elegánsan. Apjával ölelkezik. – Hűvös bemutatkozás. G. Párisból jött fia. – – A nő egy kávéházban űl: látszik, egyedül akart egy hosszú-hosszú levéllel maradni: s végigvonúl arcán egész otthon maradt élete, bánata, – egy képes újságot tép fel aztán, melynek külső oldalán korcsolyázók képe téli tájon s közben erősen iszik. – – Firenzéből Rómáig szamaragoltak s kis lánya elválhatatlan, fájdalmas barátságot kötött a szamárral. – – Firenze: belép egy óriás terembe, melyből emelet-magas ablak nézett egy fűszeres kertre, – boltozatos ágy s egy magyar író fekszik a kereveten búsan, szenvedve: ó magános, messzi életek! – – A színész anyja olasz nő s csak az a vágya, hogy valaha Genuába utazhasson, apja sírjához – Olaszország nem vonzza. Mi húz a szülői sírhoz, mi az a megható, örök erő, mely visszavisz – a föld, a régi ég: nem csábít, csak a messze nyugvó fájdalom örök szimboluma: a szülői sír. – Míly meghatottan fog rágondolni az ő kis lánya apjára, aki annyira bízott benne, hogy amikor intőt hozott az iskolából elviszi siró anyjától s amit legjobban szeretett: kocsizni viszi a ligetbe. A megbocsátás, könnyelműség az, a bizalom, elfogúltság amire a gyerek leghálásabban emlékezik vissza. Szigorú és igazságos apák emléke fájdalmas és hidegebb, bármenynyire becsüli is az ember őket. – – Capri: csupa excentrikus ember: egy fél-őrűlt színész, ki tógában jár éjjel a romok közt, gyönyörű fiatalemberek, csókolózók, urningok. Művészek és idegbajos, gazdag semmittevők.

 

Álom: egy hotelbe menet lakni megvizsgáltam, mi maradt a régi lakók után: egy cipő, egy ideg-orvosság – s én nagyon örűltem ezeknek a dolgoknak. – Teljesen azonos álom az „öngyilkosok hegyé”-vel s a valóságot fedi: szeretem az apró hasznokat s az ingyen, a talált dolgokat. (Katonaság).

 

I/28. Brahms requiemnél: ez a terem látott oly fiatalnak, hogy a zúgó nyugtalanságtól nem tudtam hova legyek. – Míly kómikusok az énekesek: „Du musst glauben, Du musst hoffen!” – úgy mimizálja a pódiumon a rábeszélést, beleéli magát, himbálózik a nagy igyekezettől, áhítattól, – szenvedélyes hívő – egy pódiumon, zenekarral a háta mögött és kánonikus menetben: Du-u – hoffen – glauben hangzik s ők magukon kívül rábeszélnek. Amint az íly nagy zeneművekben van is valami hiábavalóság. A magyarázó példáúl így magyaráz: „A középtétel (D dur 3/2) hasonló szellemben folytatódik; a solo fájdalmas melódiákban fejezi ki az emberi törekvések hiábavalóságát, a kar is magáévá teszi a komor gondolatot. Mind sűrűbben hangzik fel a kérdés és a tétel hangulata, melyet a kétségbeesés energiája korbácsol, folyton emelkedik, míg végre egy egyenes Istent aposztrofáló hatalmas felkiáltásban éri el tetőpontját. A hullámok lecsendesűlnek; kar és orchester mintha visszafojtott lélekzettel várná a választ. Ez a válasz csak egy lehet: bízzunk Istenben.” Vagy: „A rövid kodában a kórus halk pianóban a vígasz melódiáját hozza, míg a solo-hang egyre távolabbi régiókból küldi felénk a viszontlátás reménysugarát.” Vagy: „A léleknek Istenhez való sóvárgását felfelé törő motivum festi s ehhez egy új, az örömteljes hangulatot kifejező melléktéma járul, mely az első részt B durban zárja le.” Vagy: „A kórus halkan, suttogva ismétli a hallott szavakat, de (mintha azok értelmét még nem fogná fel), nem a melódiával, hanem kitartott akkordokkal, melyekhez a vonósok a 32. számú témát játszszák. A hangulat egyre misztikusabb lesz; a 32 sz. téma hangjai most felényi értékükre redukálva, mint kísérő figura hangjai jelennek meg a brácsa sűrű tremolója felett, de e szavaknál: „a végítélet megszólal” – mintha láthatatlan kéz elvonná a fátyolt, minden megváltozik. Felhangzanak a harsonák… stb.” Vagy: „Ez a filozofikus gondolat a timpanik ütéseitől imává szelidűl” (ezt már én csináltam). Mi ez? Nem tudákos zene ez? Nem kellene a zenének elementárisan hatni? Hisz elementáris művészet! Ki tetűzi ki ezt a sok nyavalyát! S érdemes? Filozofikus gondolatot – zenében! Kantot olvasom zene nélkül! Rám kómikus és kicsinyes benyomást tesz. Lehet, ha beleássa magát az ember, örűl neki, hogy a klarinét: „az emberi élet reménytelenségét alsó hangmenetben festi,” – „míg jön a remény s az oboák” stb.

 

Koncert: Érzem, hogy alkonyodik nálam. – Zeboath-nak nevezik istent, miután már mindenféle nevet adtak neki, – nevezték már Sívának, Dimának stb. – Egy koncert-mester: ha őt megnézem egy szomorú, magános, nyomorgó múlt néz rám a szemeiből, – oly legényes, sovány, szegényes és gyerekes, – látom nyomorogni és gyakorolni – hogyan! ő tartja ki ezt a kövér, díszes asszonyt, ékszereivel, – ez a sovány hegedűs, – nagy lakását, gyerekeit, társadalmi életét, sovány kis hegedűjével! – Kar: Meg-vi-i-gasztallak, – Mint gyermekét az é-é-é-des-anyja” – Míly fájdalmas, lehetetlen vágy-álma a felnőtteknek! Míly szép: 39 zsoltár: „Hallod kérő szavam És taníts meg arra Mesterem, Van-e célja a létnek? És mért kell mennem, ha itt az óra?” – Míly szép: Sirach: Nézzetek énrám; Az életben nekem is, Bánatom, búm vala sok, De én is vígaszt leltem.”

 

Nem tudok már magamon úr lenni, fékezni magam semmiben, – érzéki dolgokban legkevésbbé. Semmi diszciplina többé! Az önmegtartóztatás, fegyelem nagy értéke megszűnt: nincs ellenállás.

 

A jó figyelő észrevehette, hogy, bármíly közvetlen barátságban voltam is Kar. Koszt, v T. A-val, – valami alázat csúszott a viselkedésembe, – megtisztelve éreztem magam s dicsekedtem velök.

 

Ha ma ki akarnám fejezni világnézetemet művészi, vagy filozófikus formában: alig tudnék egyebet mondani ennél a szónál: kutyakomédia.

 

Novellathéma: Álmodtam. Oly világban jártam álmomban, furcsa, ködös, álomszerű érthetetlen világban: ahol az élet nem volt bizonyos, – mintha aki élné, álmodná, – az órák elsuhantak, – ember, állat nem érezte testét, csak valami ködös érzése volt, – nézte saját testét, – félt, irtózott a haláltól – s könnyen halt meg: – a farkasok felfaltak egy lovat: a gyomorban tűnt el, foszlott el – volt, nincs, mint a felhő, mint az álom; – s a farkas pedig tovább élte furcsa álom-életét, nem tudott magáról, csak az éhségéről: mert a szenvedés valóságosabb volt s a töprengés. (Furcsa világ: a mi életünk. Furcsaságát beállítani s az olvasót bevezetni: ez az idegen a tied! Rá sem ismertél, csak mikor rávezettelek, annyira vak vagy.)

 

A túdós (Rosenth.) nálam: meglepve látja s nem érti: „Halálom után elégetendő” van egy könyvre írva. Íly haszontalanságokkal tölti némelyik idejét?

 

I/31. Parlamentben: körmönfont szószátyárság – döntő életkérdések idején okos fejek kompromisszumokat kötnek és komédiáznak a forumon. Üres színjáték az egész. Hátam mögött mágnás család nőtagjai űlnek: cs-vel és th-val beszélnek, „zsidó” volt, mondják, egy Csicsa (Czicza) nevű hölgyet emlegetnek, intimitásokat a „felség”-ről, Zicskó-ról (Zichy gróf); – (Ezek azok az emberek, akik még avval is képesek gőgösködni, aki őket nehéz szüléskor megsegítette.) Szerencsés az, – gondoltam eddig, – akinek a társadalomban szerencsés helyzete van. S hogy mindenkivel az legyen: ez úgyis hiú álom. Ma azonban nem hiszem, hogy elbírnám egy jó származás előnyeit, – le kellene mondanom mindenről, ha a nyomorgókra gondolnék, – s most már azt is látom, hogy hiába próbálnám egész életemet a köznek szentelni: lehetetlen a korrupt világon bármit is elérni; hiába minden erőfeszítés, hogy rajtuk segítsek, akik nálam oly sokkal szerencsétlenebbek. „Te vagy a szerencsés!” mondtam magamnak. „Nem vagy már nyomorgó, – de szerencsés se vagy s nem vádolhatod magad, hogy mások rovására uraskodol. Nehezen keresed kenyered, de megkeresed s ezenfelűl művész vagy!”

 

 

1918. febr. 1.

II/2. Fazekas ma már vígasztalt és egészen furcsán: ha veszít is, – az árak olcsóbbak lesznek s pénze, ha kevesebb is, többet fog érni, mint ma a több. – Furcsa, igen furcsa – tehát, ha marad annyi, amennyi volt: az is többet fog érni. – „Be kell következni egy krachnak, az árak túlmagasak, – de én azt nem fogom bevárni.” Ma: „ezek az alacsony árak lehetetlenek, vissza kell jönni a régi áraknak.” – Isten segíts még egyszer! – Nehezen kereste szegény, szegény! Nem voltam könnyelmű!

 

Fazekasékban van valami nagyon anyagias: nem tetszett nékem, mikor a szegény O-né előtt tárgyalták az eljövendő milliókat s a mai nagy jövedelmet: ebben volt a dicsekvésből, aminthogy a férfiben egész biztosan van (már abban is, h. mindent a legjobban tud,) s az asszony pompeuse öltözködésében: mert díszei furcsák. Az, hogy tudta nővére romlottságát s a szegény Daninak szánta, aki „még sosem volt boldog”, – hogy megszólni szeret, hogy szeret nagyon előkelő viselkedésű lenni, (amiben van valami kacérság a mágnás allürökkel) hogy szeret származásának előkelőségével foglalkozni, (ami a grófnő előtt történvén nevetséges is volt,) hogy apjával nagyon rokon, aki a hidegen számító, józan ember benyomását teszi, az az ügyesség, amivel a nékik közömbös Schöpflinékkel nyájaskodva megtalálták az összeköttetést könyve kiadására, az az ügyesség, amivel mindjárt Esché-re gondolt: s nem egyenesen és nyíltan számított, hanem burkolta: hímezett-hámozott, hogy „a jó barát úgyis rég kíváncsi” – „de talán a darabot elő is lehet adni s nem tudhatod hogy jó-e színpadon”, – s végül, ahogy a lelkiismeretüket tisztázni igyekeztek, – gyorsan, – hogy nem okai a tőzsdeveszteségnek – sokszor és mindenféle formában, hogy kár volt nékem vennem, amire azt kellett volna felelnem: s ha én nem vettem volna és vesztenék: akkor oka volna Ön? És: ha nyertem volna: Önnek hálásan köszönhettem volna, – hisz Ön tett figyelmessé, – de hogy vesztek, magamnak köszönhetem! (Erre semmikép sem volt szükség, mert csak önzés volt, nem javított az én állapotomon, hogy rám hárították a felelősséget) s végül az a régi kijelentés, amit előttem reprodukáltak, hogy jó volna, ha jönne egy derék, zsidó fiatalember, aki az Ilát elvenné – mindez elég bizonyíték nékem arra, hogy itt is sok a mesterkéltség s a farkasfogak látszanak itt is a mosoly mögött. – Volt valami nagyon kómikus abban is, mikor az asszony töprengve lehajtotta a fejét s szomorún mondá: „ha legalább biztos volna, hogy lehet egy félmilliót szerezni”. (A férje új állásáról.) Ez a nagy bánat lesújtott engem is. – Szóltam is: a fele az enyém! – „Szerény fiatalember, szerény kívánságai vannak” – felelé. Ezek sem az igazi emberek: bár jók, nemesek, előkelők, finomak mások bajával foglalkozók – s mégsem az igaziak, – nem egész nemesek.

 

Egy igen öreg ember, aki már hónapok óta nem tud járni, – talán az öregkori gyengeségtől, – (Rőser,) azt álmodja éjjel többször is, hogy reggel fel fog tudni kelni s a feleségének éjjel elmeséli álmát. Valóban csoda történik: reggel könynyedén felkel. – Micsoda gép az ember? Nem belülről jönnek az anyagi energiák, – amelyek vagy vannak, vagy nincsenek, hanem az egész összetört vacaknak a szuggesztió, a lélek is adhat még egy lökést? s tovább viheti, éltetheti ami már menni és élni nem tud? Mi az, hogy erőlködés után sikerűlt felkelnie? (Ami ugyanaz, mintha szuggesztióval könnyen kel fel.) A lélek összegyűjti az erőket? Azok nem mindig vannak jelen? Szóval: a lélek dönt a test sorsán?

 

Álom az, hogy én már tanár vagyok s nem diák.

 

Öreg számtartó: a zsebében tartja az itatóst.

 

Mffy: beszélgetünk fekve – ő igen értelmesen beszél, én gondolkodom felette egyszerre csak azt mondja: kötél s a következő pillanatban: „Te, az nem igaz amit most mondtam: aludtam közben”? tehát egy ezred-másodpercig. Megint beszélünk s ő értelmesen folytatja s ismét: „mit mondtam most?” – ismét egy ezred-másodpercnyi alvás lehetett.

 

N. Z. oly nyugodt természet, mint egy teknős: néki hosszú évek – a múltkor: nem nyugtalan vér.

 

Kéri Pál igen dícsérte O-t s ezt is mondta: „Nem ismerek embert, aki a legszélsőbb őrületet úgy értené s amellett oly józan és higgadt ítéletű tudna lenni.” Sok igaz van benne, de így módosítanám: Valóban érti az őrületet, mert átment rajta s talán éli is, – de a józanság bár nagy erénye – nem teljesen sikerűl neki csak igen törekszik rá. Való: hogy nem ismerek mást, akinek ennyire is sikerűlne józannak is lenni.

 

Való: „Nincs szomorúbb, látvány mint egy neuraszténiás paraszt.” (K. P.) – Ez az intelligencia betegsége s ő szegény átugrotta a fokokat s a legszélsőbb rosszáig eljutott a léleknek, előnyei nélkűl, – valami igen visszás van benne. – Gyerekek, akiket kiadtak parasztokhoz (hadi-árvák,) – azok kegyetlen bánásmódja miatt megszöknek és a falúk határaiban mint a vadak bolyonganak szénakazlakban s nem mernek bemenni a falúba, úgy félnek a parasztoktól. (Novella.)

 

„Nem kocsmában vesztettem el a lábam, hanem a hazáért.” – „Ragadjon kend össze a hazájával” feleli a feleség és otthagyja.

 

Kosztolányi verses könyvéről (Mák) így kezdenék kritikát: Lássuk, mílyen virág. Illata nincs, szirma rikitó s gyorsan, érintésre lehull, – minden más fajtól különbözik, mintha nem is virág volna. Van valami hideg kecsesség benne, – reményt, boldogságot nem lehell, szőrös fekete erezete inkább visszariaszt, csak kevés ember nyújtaná emlékül kedvesének – úgy látszik igazi: fleur du mal. Lássuk a kötetet a versek megfelelnek-e címüknek?

 

Mindig a villamosokon estem kétségbe a vágytól – a sok ragyogó, kinyílt tavaszi szépségen.

 

II/10. Koncert: nyugodt voltam Beethovent hallgatva – éreztem, hogy én is dolgozom, (Nevetők,) – értékeset, úgy éreztem s nem is voltam türelmetlen, mint máskor munka közben: hogy gyorsan! bebizonyítani! Van idő: gondoltam. – Kerpely: imponáló férfi-fajta: szomorú, magános, klubbokban lézengő ember, aki tökéletesen s hideg személytelenséggel játszik – sokat iszik s mindent megenged már magának, ami élvezetet okoz: mert férfi, aki a pillanatnak élni megtanúlt s nem eltenni az élvező-képességet, lenézvén a kis napi örömöt, valami nagyobb eljövendőért: ami nincs! – S ha elveszem is a művészek és műalkotások mai nagy tömegében: nyugodt vagyok, mert úgy érzem, Istennek teszek eleget, ha dolgozom. – Orgona: óriás érc-alkotmány, mint egy asszir isteni gyilok. – Szegény Fodor, zenetanár: okos és magvas ember volt, csupa tömör, energikus életelvvel: tipusa az okos és nagy ambiciójú zenészeknek, akik tönkre mennek, semmivé lesznek s nagy billiard-partikra adják magukat. – Annyira érzővé tett a zene, hogy majdnem megkértem a kis, kedves B. Boriska kezét – éreztem, hogy nekem van szánva.

 

II/10. Kabaré: minden szerelmi tirádánál szemérmes szégyenérzet fog el: úgy érzem, hogy mind ez a sok szenvedélyes és légies beszéd a szexuális inger szószólója s csak azt akarja kifejezni: „te vagy az éj, a magány” stb. – s csúnya csömörlött közönnyé lapályosúl az érzés hegye kielégülés után.

 

Gyönyörű nők: csodálkozva néztem – ezek arra valók, hogy testükkel egyesűljön az ember, hogy szeresse, egygyé legyen velök? – Oly idegen volt a gondolat.

 

Míly gyönyörű drámai verseket lehetne írni a szép hercegnőről, aki Karnevál éjszakáján kiszökik a palotából s egy pillanatig szeret valakit! A magányról az élet hidegéről, az örök reménytelenségről (arról is, mely akkor következnék be, ha az övé lenne,) – a csodás pillanatokról, az éjről és a tengerről, – hercegségről. S akkor, mikor mint hercegnő kijön a palotából: ez az ő élete, enélkül nem tud élni, – az élet felebbvaló és szolga szenvedélyes kűzdelme s ő fenn akar lenni, – a szerelem nem értékeli át számára a dolgokat s nem teszi hasardeuse-zé – mert az értékekhez aztán vissza kell térni az őrűlt pillanatok után. (Kern. adná a mintát.) Ő úgy akar élni, mint eddig s el akarja feledni, hogy szíve van, elnyomni, elhallgattatni, – kiírtani. Siváran, de a magas tisztaságban, mert néki ez még jobban kell! (Dráma-téma.)

 

Oly reménytelen és fájdalmas az élet, mint a vakok éneke. – Vakok, amint világtalanúl űlnek a kivilágított teremben és hallgatják az előadót.

 

Fazekas: bánt, hogy F. M. veszít – szóval ő sem oly biztos, hogy ki fogok menekűlni!

 

Furcsa, őrűlt álmok: először is a Lajos-bácsi előkelő nejéről álmodtam, (aki épp oly közönséges, mint más nő) – és gyermekeiről. A kép a falon, – amely nincs is – megelevenedett. Ilyenről még sosem álmodtam és nem is gondoltam rá. Aztán: ugyanolyan érzés álmomban és álom után órákig, mint az inc. álomnál: hogy valóban elkövettem, éreztem iszonyú ízét, mint ismerős ízt – s belenyugodtam. Azt álmodtam, hogy emberhúst ettem, mégpedig a szerveket, májat, lépet – s halott anyámét, tehát egy halott húsát. (Mi ez, a húsevés, vagy az őskor emléke?)

 

Rosenthal: oly boldog vagyok, – annyit dolgoztam e héten, mint még soha, csak négy órát aludtam napjában – s most (vasárnap) is négy órát olvastam.

 

Hogy dolgoztam, fáradtam még 1914ben a női tanfolyamon azért a hetvenöt koronáért!

 

Kokett nő: kokettál velem, de aztán rögtön a férjéhez símúl és hízeleg neki – pedig az nem vette észre.

 

Egy hölgy, aki őrjöngve, síkítva megy végig az utcákon, hogy az ő kis kutyáját elgázolták s kezében viszi.

 

Öregség: van egy öregség, mikor már rosszúl lát az ember s olyan, mint a gyerek – aztán megint jön egy másik kor, egy másik öregség, mikor megint jobban lát és eszesebb lesz. – Úgy nézem már a szerelmet, szerelmi játékokat, mint az öregember: az ő dolguk, így érzem, a fiatalság dolga.

 

Egy rossz ember halála: (– aki a feleségét, egy szegény szenvedő asszonyt csalásaival a halálba kergette), – egy csúnya macska kezdi őt üldözni, utánamegy az úton, sőt egyszer be is megy utána a szobába – ő dühödötten belerúg, – de melléje, az ajtófélfába rúg – s 3 napra cukorbajban meghal. Utolsó percéig azt hitte, hogy örökké fog élni.

 

Nem tudok jeleníteni, – minden csak elbeszélés nálam. Az éjjel (II/12) éreztem, mi a jelenítés. „Ismét hallotta ugyanazt a nyikorgást a kapú alatt” – s az olvasót úgy meg lehet ismertetni egy kis zúggal – egy kis szobával, mintha benne élne; – hozzá lehet szoktatni, ha az ember, az író szintén türelemmel benne él – s az olvasónak is ismerős, melanchólikus lesz ez a nyikorgás. (Bár Dosztojevszkij nem így dolgozik.) Borzong és fájlalja, mikor a regénynek vége van. – Móricz Zs. egy egész regényen végig jelenít – (igaz, hogy ez novellisztikussá teszi az ő regényeit) – csupa megjelenő, elénk lépő cselekmény és kép. (Pl. a gazda végigmegy az udvaron és egy kukorica-szárat fölemel, összetördeli és a tüzelőhöz dobja, – ilyet az olvasó örökre megjegyezhet.)

 

Szerencse már nem érhet, – csak szerencsétlenség!

 

Az öngyilkosság ellen senki sincs biztosítva.

 

Már azzal, hogy a feces és kiürítés körűl titkos cselekedeteink vannak, amelyeket mások előtt szégyenlenénk – s a szerelmi életünk titkossága, – már ez két részre osztja mivoltunkat: egy titkosra s egyre, melyet mutatunk – s ez kezdi okozni, hogy a titkos mivoltunkban olyat művelünk, amit más előtt szégyenlenénk, csúnyának találnánk – s lehet, hogy ez tevődik át erkölcsi életünkre is: magunk előtt csak nem szégyeljük magunkat.

 

Lehet, hogy a királyt magát bizonyos áhítat fogja el saját nevétől, mint szimbolumtól, – (a K a sapkán) – tiszteletben tartja benne a királyság fogalmát s függetleníti magát a nevétől, – milyen komédia!

 

II/17. Concert: milyen indokolatlan és céltalan dolog a művészet! Minek „utánozni” az írónak azt, ami egyszer már van! – S minek ok nélkül áradozni a hegedűn órákon át – meghatott melódiákon: minek ez a tűz, amelyről nem tudni, mért ömöl, – szenvedélyesség – mikor nincs rá ok. (Nem vall most senki szerelmet): ok nélkül idézi elénk.

 

Mihelyt elmondod érzéseidet, azok vesztenek érdekességükből, titokzatosságukból, rejtelmességükből – egyéniséged egyszerűbbé válik és kevésbbé méltóságos. A méltóság – hallgatással van erős viszonyban, illetve a beszéd és hallgatás egy aránya, clair obscure-je.

 

Regény kezdet: A breszt-litovszki béketárgyaláson nem tűnt fel – hamar eldobtak egy iratot, melyet az ukrán küldöttség kapott s mely így hangzott: Ti a népek önrendelkező-jogán alapuló békét akarjátok, – hogy a népek dönthessenek életük felett. Mi – N. község és kerülete azt akarjuk, hogy B. Z. uralma, királysága alatt éljünk, míg ő él. Biztosan tudjátok ki ez – író ő s a nevét a művelt ember ismeri – úgy halljuk. Mi nem ismerjük, mint írót, de tudjuk, hogy áldott jó ember s ilyen pártfogónk több nem lesz. – Egy orvos, már egész tiszta, szűzi életű ember visszavonúlt egy falúba s ott a népnek élt. – Kihallgatta bajaikat, gyógyította őket, paraszt lett s abból élt, amit ők adtak neki. – Hogyan vész aztán éhen: a nép akaratából a legkegyetlenebbűl s ravaszabbúl ölik meg, hogy menekűlni se tudjon. – Önrendelkezési jog – kell ököl!

 

Csak az önkény szerezhet hatalmasnak, bírói állásúnak örömöt, mert ebben az én uralma érvényesűl, – az igazság, amit oszt nem, mert az nehéz fárasztó munka – s nem is ő osztja, hanem ő a szita, melyen átszűrődik. Mihelyt érzi, hogy hatalom van a kezében, már nem igazságos.

 

Az ember azt hiszi, hogy minden ideje átmenet a stabil boldogságig – ez a rendes életállapot: fordítva: az átmenetnek érzett rész az állandó valóság – össze-vissza van bogozva az élet-fonál!

 

Határozott és iszonyú tilalom: ne merjen sose megnősűlni! A művész feleségének élete pokol! Tönkre teszi! Nagyobb keserűséget képzelni sem lehet. (Major I. Gyula zeneszerző felesége.)

 

Írni, sietni, azért, hogy hamar kész legyen, az ember – csak úgy ég az ember – s mikor kész: de jó volt dolgozni, célra törni – míly üres így az élet!

 

Művészet – hazudni, de igazat hazudni. Kitalálni dolgokat, sorsokat, jellemeket, más grupp-ban elhelyezve, mint ahogy történt, – más alakokat komponálni s mégis, mintha te volnál – s mégis magadat téve bele: egész szíved és múltad.

 

Ez a novellám: a hazugot múlja felűl, mert jobban mesélem, mint ő mesélte s azt mesélem, hogy nekem mesélte.

 

Ezek az énekesnők – zeneköltészettel foglalkozók, – mind míly józanok!

 

Elgázolnak: gondoltam ma reggel, – jó, csak a munkámmal együtt ne! Azt nem viszem magammal, – az ember, mint a gyerekét, jobban félti munkáját saját magánál.

 

Coitus: mily primitív, ősi mozdulat az ember számára, ki sokkal komplikáltabbat tud konstruálni s kinek cselekedetei, képzelete is sokkal bonyolúltabb, – talán innen a sok perverzitás is.

 

Világháború, világesemények: a népek sorsában is egy nagy szerencsejáték dönt, – amiért századokig kűzdöttek, sanyarogtak s amit sosem reméltek volna már – azt mind most egy idegen véletlen sakkhúzás dönti el – finnek, lengyelek – s a szocializmus hogy szőnyegre kerűlt, hogy udvarolnak neki, a királyok mintha mind és mindig szocialisták lettek volna s csak céljaiért indúltak volna harcba. S a kisebb kérdések egész özöne megoldódott s minden nehézség nélkül: évtizedekig aggályoskodtak volna a régiek, míg egy jottányi siker következett volna el. A nők választójoga Magyarországon, – ki merte hinni! Minden lehetséges most oly nyíltak, loyalisok és jószívűek a vezetők – istenem míly gaz ez az élet!

 

A tanár működésének legfőbb jellemzője és faktora: az unalom.

 

Az álomban látott képekbe teljesen beleéli magát az ember, annyira megjelenítők, – gondolati elemük nincs. A művészi képeimnek is oly megjelenítőknek kellene lenni s a valóság oly kísérteties alkat-elemét kellene tartalmaznia, – oly ravaszúl és elképzeltetőn, hogy az olvasónak meg kellene feledkeznie magáról s rögtön melegében benne kellene élnie. – Tolstoj tudta ezt! Ő oly alkat-elemekből állította össze a képet, melyek absolut elképzelhetők – s jólesőn igazak. Az ember szívesen átadja magát neki és benne él.

 

II/22. Ismét azt álmodtam szegény anyámról, hogy meglepetést szerzett, – berendezett nékem egy nagy, sok szobás lakást, nagyon szépen, de az ízlésem és akaratom ellenére helyezte el a bútorokat, (ezek régimódúak, de csinosak,) – egy nagy sarok-szobáról álmodtam sok dívánnal és karosszékkel. (Úgy látszik, nagy izgalom lehetett akkor a berendezkedés, ha még most is azt élem ki.)

 

Szónok: a közhangulat extrémen valaki ellen fordúl. Ő a „középút és mértékletesség,” az objektivitás izgalmától hajtva (mert vannak, akiket részeggé tesz a loyalitás és liberalitás, valamint az eszesség ingere,) beszédet mond a közhangulat ellen, az illető mellett – és nagy objektivitásától már az első hangoknál oly meghatott lesz, hogy átviszi tárgyára – s mintha mindig szerette volna az illetőt.

 

Cambridge: ebben az izgatott, mozgalmas, ingerekkel és vágyakkal teli világban képes legyen valaki kényszeríteni magát arra, hogy ne vándoroljon, szeressen, ne futkosson, mint az őrűlt, hanem le tudjon űlni, tanúlni egy egész életre! – Szekeres Jenőről gondolkodtam. – Vannak leülők is, vagy akik kis időre kényszerítik egy kis tudományra magukat – zűrzavarban épűlt Cambridge. (Értsd: e sok mindenféle fajta élet tömkelegében – egy helyütt a tudósok űlnek és tanúlnak.)

 

Vannak emberek, akik a támadásra születtek, a gáncsra. (Kaciány)

 

Egy pár a vendéglőben: érett, komoly férfi, ő már felnőtt, szakállas apa-tipus (már a rágásán látszik, hogy rá lehet támaszkodni,) – nagyon öreg anyjával űl és becézi, vigyáz rá, eteti. – Jól bánsz anyáddal – nem lesznek ilyen álmaid!

 

Egy ember ki udvarias akar lenni hozzám: Ön hegedűl? Nem is tudtam, hogy művész; – biztosan kitűnően hegedűl. – De igen!

 

Szekeret húzó kutyák: a testi munkától elbutúlnak, mint én. (A kutya szellemi munkára született.)

 

918. II/25. éj: Álom: hogy anyám nem anyám volt tulajdonképen, hanem nagyanyám, – lehetetlen, vitáztam, hisz oly forrón, vérséggel bánt velem, feláldozta magát, a vérét adta: ezt csak szülő teheti – iszonyú lelkifurdalást éreztem: hogy kínoztam s benne éltem megint a kínzásban, gyötrődve – holott ő holt-fáradt volt a szegény, jóságos, beteg a fáradtságtól, – hallottam is magam, amint kínzom, a veszekedés éledt újra. Mindezt tette – pedig nem is volt vérséges anyám, csak nagyanyám. Megismertem anyámat is, – aki előbb, korán meghalt, – hasonló volt ő is, de nem oly megviselt, fiatalabb – s más, idegenebb. A másikat szerettem, mint a gyerek, ha dajkáját anyjánál jobban szereti. – (Már volt ilyen álmom!) – Másik álom: evvel kapcsolatban s később: nagy vihar volt s én könyörögtem, hogy csapjon belém a villám, bűnös, gazember vagyok – de azért féltem, – nem csapott belém. Vihar közben zene volt, amelynek a vihar csak része volt, – s mikor ezt megtudtam, megnyugodtam. – Harmadik álom, az első és második közt: Ismét gyönyörű zsidó szertartást láttam, – papok koronában, – vártunk, még nem kezdődött: a szertartás papok számára volt tartandó. De ezt megelőzte a templom-udvaron egy másik zenével: ősi zene volt (nem is tudtam, hogy a zsidóknak íly remek hangszereik vannak, – gondoltam,) – egy nagy pengetős hangszer (egymás mellett álltak a zenészek) – a második egy szekrényt rázott lefelé (mint egy óriás szitát – a nyakára volt szíjakkal erősítve a nagy szekrény) amely így pengett, a rázástól, furcsán, tompán, mint mikor a zongora-szekrényt megrázzák, – a harmadik közvetlen mellette egy nagy, üres rezonáns-szekrényt tartott, amely gyönyörűn hullámoztatta a IIdik hangszer hangjait (a IIIdik ember kissé előbb állt a sorban és szemben a másodikkal, de mellette,) – kongó, zengő, tompa, halk ősi zene volt.

 

1918, II/26. A művészetek míly rokonok egymással, az álmokkal és a gondolattal, – mutatja, hogy épületeket látok, ha dolgozom, – ma éjjel egy scerzot csináltam, sokat álmodom és a gondolataim sokkal élesebbek. – S az emlékező képesség hogy fokozódik! – sosem gondoltam még a gyerekkori radírra, 25 éve ennek – s most jutott eszembe.

 

Harminc éves lettem, mire rájöttem, hogy nem nősülök, szegény maradok, az írásnak kell szentelnem magam.

 

Mindenesetre emberekre hatást tudott tenni – Balázs B. (Kovács-eset.)

 

 

1918. március 1.

A legboldogabb napok tegnap kulmináltak: dolgozni tudtam eddig, – a részvényeim sem állanak rosszúl – elmentem pihenni, sétálni, mint a rekonvalescens, – örűltem az utcáknak, szép lányoknak, – gondtalan, – mintha ünnep volna, közben jegyeztem – aztán barátaimat érzékenyen ölelve magamhoz rajongva beszéltem nekik a művészi munka szépségeiről. – Minél nagyobb a gátfutás, annál jobban megy a munka.

 

Egy lány: Az én ügyem titok nekem s ha mindenki beszél is róla; – nem ismerlek M., mert nem tudom, milyen vagy a mindennapi életben – mert az ember olyan, amilyen a mindennapi életben, én csak felfokozott pillanatokban látlak, – nem tudom, mennyire szimpathikusok a hibáid. – Komplikált és sablonos az én történetem, mint minden szerelmi történet – komplikált annak, aki éli – és sablonos a nézőnek.

 

Fiatal költők nem tudnak privát ügyeikből általános érvényűt csinálni – s így zsenánt, mert csak intim és indiszkrét, amit mondanak.

 

Fiatal-kor: hallatlanúl kis összegekkel segítve lett volna rajtam. – Húsz korona díjat kaptam óriási munkáért és Shakespearet vettem érte, – nem nagy lelkierő ez? – Azelőtt míly nagy tekintély volt nékem a jólöltözött, előkelő emberek társasága!

 

Minek a tanácskozás (parlament, bíróság,) – ha a némaság elég! (O.)

 

Régi beszélgetés Abbaziában: – Mennyi sok szép nő! – Feleltem: Mennyi sok szép nő van a világon mindenfelé! – Furcsa ember, felelték, – minket nem érdekelnek az argentinai szépségek! – Nem tudta szegény cvikkeres ember, hogy igenis, az egész világ szép nője érdekelt még akkor, hogy mind magamhoz akartam ölelni, az egész világot – pláne nőjét.

 

1918. III/3. Most, miután megint benne élek az írás lendületében és a gondolkodásban: most folytatni kellene: – mert legalább öt oldalt kellene írni, hogy egy élet-euvre kijőjjön öt-hat nagyobb regény, tíz dráma és húsz novella. Így teszi, aki nem dilettáns.

 

Mikor az ember munkában van és ízlik néki – ítélete annyira nem mérvadó, mint azé, aki álmában egy francia beszédet mond és nagyszerűnek tartja s mikor ébred: értelmetlen szavak – nem is franciák maradnak benne emlékül.

 

Ki amiben él, az történik vele: egy idegen per te szólított meg az utcán, – beszélt mindenféléről – bár a második másodpercben bizonytalan tekintetemről észrevette, hogy tévedett. (Nékem is ismerős volt az első percben.) Nem akartam megszégyeníteni – s belementem – s ő szégyenében folytatta. – A Jóskához megyek aludni, mondta – tisztelem a Jóskát! feleltem s mint ismerősök váltunk el meleg kézszorítással, hogy kínosan nevessünk aztán.

 

Semmi sem hat inkább hideg zuhanyként a férfire, mintha forróságában a nő hideg, vagy ellenőrzött mozdulatot tesz. Minden forróság, mint lírai megnyílvánúlás komikus is, annak, aki hideg szemmel nézi – s a férfi érzi ezt. – Kómikussá válik, szégyenli magát és kiszolgáltatottságot érez. – Néha viszont, ha nem meleg is és erőlteti magát a férfi – belejön és meleggé lesz – (mint az autó motorja, melyet dinamikusan indítanak).

 

Sebészek ellene vannak egy új belgyógyászati kezelésnek (pihentetni a fekélyes gyomrot,) – mert a csökkent műtétek csökkentik a jövedelmet is.

 

Némely orvos-nőnek nem illik a mestersége, olyan vele mint egy ókulárés, tudós madár, – némelynél azt érzi az ember, hogy olyan, mint egy jóságos ápolónő, aki tud is, – csak nőnek való.

 

III/6. Osvát Ernő a regényemről (Nevetők): Nem oly sikerűlt munka, művészileg nem oly ép, mint a Boldogtalanok, – de ez nem csodálni való, aminthogy az sem, ha darab nem fog egyhamar úgy sikerűlni mert az szerencsésen iródott, Isten segítségével – mint a Hét krajcár; – mégis fejlődést jelent a darabbal szemben: a legnehezebb téma, annál sokkal nagyobb feladat és érettebb felfogás, mert megint stilizált, – túl van a naturalizmus korlátain. – Nagy szerkezeti hibája van. – Kitűnően van írva. – „Most már elég érett vagy, – mondta, – hogy Pogány történetét megírd!” – Emlékezett rá – szegény, drága jó ember.

 

Megkezdeni a régi elbesz. javítását – és egy nagy regényt: Nagyhőflány!

 

Én csak általában, tömeget, bizonytalan embereket tudok szeretni, – egyes embereket nem. – Kernách láthatóan deprimált és nem tökéletesen jó-indulatú volt, – nem meleg szívvel olvasta a Nevetőket. – Viszont, meleg és érzelmes ember vagyok – ma búcsúztattam katona-növendékeinket s megint sírtam: ti vagytok az én családom, örökké változó család s ha elfeledtek is – hiszek az erők örökkévalóságában – s ha nem leszek egyéb, mint – válaszúton egy ismeretlen, néma árnyék, névtelen hajlam, – mely a jóra int, – akkor élek nektek tovább is. – Mi tanárok így gondolkodunk mindnyájan. – Mikor én búcsúztam, azt éreztem: soha többé! – Sosem látlak többé íly rendben együtt s az osztályt nem látom többé, melyről oly sokszor fogok még álmodni: elfújta valami vihar! – Nektek még nem fáj búcsúzni, – pedig van-e tragikusabb a búcsúnál: az idő múlásánál van-e jóvátehetetlenebb! – Mikor egy korszakra rácsukod az ajtót, akkor veszed észre, hogy elmúlt, – mert nem vetted észre, hogy ismeretlen erők már ráncot véstek a homlokodra. – A vér, a munka távozik: olyan a tanár, mint a mesebeli juhász, ki megtanítja a madarait fütyölni s aztán szélnek ereszti, – de a mesében úgy van, hogy a királykisasszony kertjébe száll az egyik s az gyönyörködik benne, – mi nem tudunk erről.

 

Hála istennek, eladtam a részvényeimet!

 

Ch-val írja a nevét – szereti az előkelő látszatot és összehordott nagy lakásában egyetlen rabszolgát tart (az utóbbi időben egy kis szobalányt mellé) – egy mezitláb futkosó, piszkos rabszolgát – az előbbit is dícsérte, míly túlzottan szorgalmas; – a tisztaság sem éppen kenyere; – nagyfejű, önző paraszt apja: a szerző tipusa, – duruzsolón hízelgő anyja, – romlott testvére, – ideggyönge fivére: mindezek nem bíztató jelenségek. – Hősnőinek nemi dagályossága (Szép Veca,) melyet nem gúnyol a szerző, sem bemutatja, hanem írás közben éli,…

 

Oly hűtlen vagy rózsám, mint a tükröd, – nagy félelmet érzek a gyomromban. (Egy víg drámához.)

 

Egy vidra megfojtásáról és hosszú, kínzó megöléséről való álom. Végre fel kellett akasztanom – közben sárga, nagyon értelmes vadállati szemével rám nézett.

 

Az onanianak sok rendkívűl előkelő tulajdonsága van, az kétségtelen: így, zárt és magános cselekmény – nincs meg az együttes szégyenkezés átka, sem az esetleges komikumé; – a fantázia szolgálja: fantáziátlan ember tehát alig lehet onanista; – az ember dolga; s tökéletes magány érhető el vele – nem kell részt vennie a piszkos kűzdelemben; – a tökéletes zárkozottság és szemérmesség érhető el vele: nem oly felemás az élet – félig szemérmes, félig fajtalan; – és: az álom: szebb!

 

Koncert (Burrián) bugyborékol, fúj, bukfencez a szája. – Rozsdavörös páholy, benne egy lámpa holdas fénye foltja.

 

Azelőtt: meghalni, fájt – íróasztalomat itthagyni: most már ennek a forgandóságába – hogy másé lesz, – belenyugodtam.

 

Szakállas, mosolygós, tréfás katona, – egy szakállas öreg zsidó.

 

A napimádás éneke
„Ó nap, nap… forró vulkáni vér-gömb,
Ki forró fejünk vulkáni vérrel
Öntözöd, miként ha őrjöngő erét
Fejünk felett egy tébolyúlt, vad,
Kyklops vágta volna fel… – és permetez…
Permetez, …egyre csak… önti, önti,
Ki tolt fel, mondd a magas horizont,
Irtózatos őrének!…
Késsel ki metélte fel erét hogy kábúlt agyunk…
Megtébolyítsa: – vérzünk, – és ömöl, ömöl
Kétoldalt csurog le homlokunkról
A fény… a vér… s vérző agyunk…
Rohad, bomol…
Mert őrjöngést és szenvedélyt te öntesz belé… te töltöd meg…
Átkos flúidumoddal… melyet életnek és vágynak….
Szenvedésnek neveztek el,
Őrjöngő Ősapáink…
Tiéd az élet forrása – óh jól tudom
S átkozni nem merlek,
Lásd, félek még megvonod…
Rossz ajándékaid tőlem, reszkető nyomorúlttól
Inkább hízelgek néked s imádlak én is
Ki a csaták zugó vérözönéről hallva most beszélni,
Kétkedéssel néztem egy pillanatra feléd
Vajjon isten vagy-é valóban, – isteni teremtmény
Vagy egy vérrel s gennyel folyó,
Forró és átkozott pokol!

 

Felemelte-e a kezét szegény, mikor meglátott?

 

Akiért nem aggódik senki, könnyebben hal meg.

 

Osvát nem beható hangon, nem tanítani akarva mondta anyám halála után a legmélyebb dolgokat, – úgy, mint aki nem próbál meggyőzni, hanem megpróbálja, hátha megértem: – oly dolgokat, amiket már csak nagyon sokat élt, gondolkodott és tapasztalt ember mondhat: „Ha az ember hatalmában állna, hogy feltámassza, talán fel sem támasztaná”, (néki itt, csak rossz volt s a kötelékek az új nemzedékben megszűntek, – s én nekem is nehezebb.) – „Az ember holtjaival is olyan viszonyban van, mint az élőkkel, néha jobb, néha rosszabb viszonyban,” – „ha anyád sokat szenvedett érted, annál szebb volt az élete”. Ezt az utolsót csak az mondhatta, aki már tudja, mi az üresség, hogy jó, ha van kiért dolgozni, szenvedni, küzködni, nyomorogni: ez az igazán tartalmas élet, a többi szurrogátum. – Hogy aztán, ha megvan, – menekűl az ember tőle, – munkába temetkezik ismét, – megint más dolog: az élet vitiosus circulusa.

 

Anyag: ha szabadon ég: rothad – undorító, ha szervezetben ég: szép – az esetlegességet, a pillanatot szeretjük s nem az abszolutat.

 

Kisváros: a tetszhalott fölűl az utcán koporsójában s a kísérők szétugranak.

 

Magyar ember, de annyira buta, hogy tótosan beszél magyarúl.

 

Feleky Gézában az az antipathikus, hogy: fiatal embertől azt várná mindenki, hogy valami célja, ideálja, iránya legyen valamit akarjon, – nem pedig, amit ő tesz, hogy csakis érvényesűlni akarjon s mindenáron: s ennek a kedvéért bármivel foglalkozni kész – s hogy egész lénye csak ennek a szolgálatában álljon.

 

Pest: már alig emlékezem – egy cseléd elbeszélésére, aki egy kerítőnőnél van alkalmazva s két nővért visz egy úrnak egy lakásból kocsin, – úri nőket.

 

Kernách: még nagy írónak sem szokott így sikerűlni (Boldogtalanokról.) – Ehhez más nem mer hozzányúlni (A nagyhőflányi-eset tervéhez.)

 

Idősebb, még szép nő és egy diák megszöknek és Moszkvában egy szállóban agyonlövik magukat. – A nő Strindberg felesége volt s ez már a harmadik szerelmi ügye: Remek novella vagy egyfelvonásos. – Az asszony megint boldog, – de útálja már a szerelmet, – sok minden! – elég volt már! Elég volt! – Csömör és útálat – túl sok a viszontagság – undorító és csömörletes a boldogság, – s elmondja régi dolgait is – a diáknak pedig, aki szerelmesen és boldogan jön be a reggeli toilette-ben űlő asszonyhoz (néki még minden nap ünnepnap) – gyötrelem ezt hallgatni, – még iszonyúan féltékeny s az asszony már ezt fáradt mosolygással nézi. – A diákban még túlcsap az életerő – s a fáradtság s ez a sok erő: mindkettő közel áll a halálhoz. – Sok igaza volt az elsőnek is – nagy elme volt s fáradt vagyok, – tudom, mi lesz, mi jön, – sok igazad lesz néked is, – majd el kell válnunk – (s a diák egészen máson hatódik meg – párhuzamosan, – alig hallgatják egymást.) – Tudom, mi lesz s már előre félek a nehézségektől, előre fáradt vagyok a gondolkozástól, a belátástól, – kimerűlt, halálosan kimerűlt az élettől. – A férfiak okos lények, gondolkodók, – velük oly nehéz lépést tartani, oly megerőltető, – mi az érzéseink, ösztöneink és izgalmaink szerint haladunk s ezt utólag megokolni magunk előtt…. Talán ti is csak így éltek, de okosabban tudtok okot hazudni – utólag… hisz talán ti sem tudtok semmit…. Tapasztalt vagyok…. El fogunk válni – s fáradt vagyok újra fáradtan nézni a napokat…. reménytelenűl s talán örökre így… de boldog lenni is fáradt vagyok már…. nem akarok…. hányódni….. szeretni….. a tűz már nem is nekem való, – kimerít…. s gyerekem nincs (könny). – Mikor együtt sétáltunk első férjemmel Kopenhágában egy kis fiú jött elénk – tejet vitt. – Nem jó a boldogság s én annak éltem, – nem jó – kimerítő – olyan vagyok, mint egy kiégett, tisztátalan személy, – habozás nélkűl hagytam ott azt, aki nem boldogított – s a „boldogság joga” gondoltam mindig. – A második jó ember volt – (könny) – s oly nehéz volt közönyömet ellene dühvé uszítani…. Talán démon vagyok s magammal rántom a férfit a kétségbeesésbe, – mely belőlem indúl mindig. – Űl és leveleket ír reggeli köntösben s a diák: oly hallatlanúl boldog vagyok! – A nő pénzeli a kirándulást – „kell pénz?” kérdi a fiútól. – „Nem tűröm sokáig ezt az állapotot,” – kiáltja a diák gyerekes fellobbanással, – de a nő könnyű mosolylyal leinti. „Miből van pénzed? – mit költesz?” – „Mert én nagyon jó gazda vagyok – még nem ismersz” – (diák) – s ez csókokba fúl. „Boldog vagyok, boldog! – csak oly félelmet érzek a gyomromban!” – kiáltja a diák. (A diák T. A. féle duruzsoló, odaadó, anyás gyerek.) – De az asszony boldogságának már öreges, túlédes íze van.

 

Éveken át a legjobb barátja egy házaspárnak együtt vesznek órákat – a pár között differenciák támadnak – elválnak. Néki felcsillan a szeme s anyja is boldog: nem tudott volna fiának alkalmasabb feleséget – tudván míly timid az asszonyok körűl. Elveszi. A volt férj belebetegszik a válásba, könyörgő leveleket ír, szanatóriumba megy – s a nő rövid habozás után visszamegy hozzá. Válnak s újraesküsznek. – A férfi azóta búskomor.

 

Hatalmi lázálmok emlékei, az élet irreálitásának emlékei: piramisok. – Mindent az életért, az életet is – mindent az álmokért, – az álmokat is!

 

A gyerekkor messziről fénylik, – mintha csupa ünnep volna. Hiába pipeskednek: a nők végül megengedik a férfinak: – íme tanú a sok ember.

 

Az anya nagy kokott volt – s most van egy háza, ahol csupán a fiainak a maitresse-i és fattyai laknak. „Amit az anyám összeszedett – magot, – azt nékem kell szétszórni” – mondja a fiú.

 

Két gyermek a semmiségen át, egymásra támaszkodva vezeti egymást: Fazekas-gyerekek.

 

Nem tudtam soha, hogy verseny van – azt hittem, hogy ami másnak az én koromban, képességeimmel kijár, az engem is megillet.

 

Szinésznő gyereke, – fattyú, – a nagyanyjánál lakik, az apját nem ismerte, az anyját is alig, mert útjában van – s hazudozik s folyton s főképen apjáról: hogy az hajós volt és az Északi Tengeren hajótörésben pusztúlt el, – hogy ma is él és toll-gyáros stb.

 

Ha becsukják az ajtót s nem tudok róla, – nincs baj, – mihelyt tudom, hogy zárva van, szabadságvágyaim vannak.

 

Élet: irrealitásra épített realitás, olyan, mint a sanzsan-selyem – irtózatos, véres szenvedések – s az alap elcsúszik lábad alatt, – utána kapsz a komolynak látszó ajándékai után: pénz, szerelem – csábítanak s ha kezedben van: tartalmatlan. – S főként akkor válnak irrealitássá a realitások, ha nagy a gazdagság: vesz egy házat, kettőt, birtokot, lapot – játék mindez, amiért más szenved, küzd és vérzik – kis játék-skatulya a ház.

 

Játékos: nyer tizezer koronát, – na most nem megy be többé. Két hónapig feléje sem néz. – Akkor bebotlik – nem baj, gondolja, ha ezret el is veszít, – kicsit játszik s el is veszít háromszázat. Napok múlva, – addig munkál benne ez a veszteség – s a pakli végén játszani kezd – néhány ütés és elvesztett hatszázat: ez nem reális gondolja, – itt nem játszhattam ki magam. Másnap felmegy s kínálják, – vegyen részt egy bankban. Részt vesz és háromezret veszít. Másnap már indulatosan játszik tovább s egyre-másra nyer, – már kétezerötszázat visszanyert újból, de nem hagyja abba, míg a háromezer legalább vissza nem jött – s újból elveszít ezerötszázat – véglegesen játszik s rosszúl végez.

 

Drámai jelenet – folytatás (előző lapról): – Meghalni – ó meghalni! – rapszodikus, delirikus, fájdalmas himnusz. – Az asszony levelet ír, mikor a diák rátör – nem akarja néki mutatni, fáradtan incselkedik véle, – abban féltékenység lobban – „nem értesz kis fiú”, mondja neki szeretettel, – „te engem valami csinos bábnak tartasz” – mondja a fiú – „fonák, fonák helyzet, – úgy beszélek már, mint egy lány – ez szakításra fog vezetni.” – „Na látod, épp ezt akarom mondani én is.” – „Nem, nem!” kiált a diák s szenvedélyesen öleli át térdeit – „nem tudok nélküled lélekzeni.” – Később: – „mondd, van jobb a halálnál, – boldogabb?” – s a helyzet lassan bontakozik ki.

 

Asszonyt szelídséggel hódítani lehet, fékezni nem!

 

Kis fiú önéletrajza: A Wesselényi utca 7. számú ház egy másodemeleti ablakában egy muskátli-bokor állt. Nyár volt. A muskátlinak bimbója pattant, – ebben a pillanatban születtem én.

 

Egy idegbajos: szeretném, ha anyám meghalna, hogy öngyilkos lehetnék – (az önzés és egocentricizmus netovábbja!)

 

Öregség: üres, mérges, zúgó pillanatok – lefelé megy vendégségből a lépcsőn és megszámolja a fokokat.

 

Kisgyermeknek a dada megmutatja anyjának, egy öreg paraszt-asszonynak arcképét, aki nagyon hasonlít rá. – Ez te vagy, mikor öreg voltál, mondja rá a gyermek.

 

Furcsa: a kokott szerelmes nagyon valakibe – s mással is „élvez”. – Hogy elválasztja e kettőt, – mint a férfi. – Persze, az érzések komplikáltak, ellenőrizhetetlenek, még saját magunknak is, – azért vagyunk kénytelenek a koitus-szal már a csalásra is „gyanakodni” – s nem kérdezzük az asszonyt, valóban megcsalt-e, amikor mással hált, mert erre talán ő maga sem tudna biztos választ adni. – Lehet hogy a kéj óráiban szerette is az illetőt – bár ezt biztosan megteszi kéj nélkül is – sőt a kéjt hozzáképzeli a tisztességes asszony, – vagy hogy elidegenítette igazijától a mámoros óra… Ki tud ezekben eligazodni!… Talán jobb is evvel nem vesződni…

 

A hajlandóságokon rajtakapott – s azért azoknak hosszú kűzdelem után élni is akaró – s a pillanatot élvezni akaró férj, – (aki még a felesége előtt, – sőt a családban sem akarja elmulasztani az alkalmakat,) – s aki azonban mégis szemérmes is, – a felesége előtt belakarol a fiatal unokahúgába az asszonynak s mikor az hátrafordúl és megremeg, mint a földrengésmérő, a férj szigorúan és céltudatosan a semmibe néz. (O.)

 

Az öreg Tolstoj munkái: alakjaiban már nem játszadozik a szerelmeskedés erő fölöslege, – a pazarlás, – mikor az ember csak a cukrot szereti, – hanem a kenyér komolyságát érezzük beszédükből, – mint az apáknál. – A szaporulat, gyerek – nem szerelmi jelenség, hanem emberi, komoly vérség, – amely van s a homályos, régi, szerelmi múltban gyökerezik – mely feledve van.

 

Azelőtt: féltem a fölösleges kiadásoktól, károktól: – a pénz, a munka a semmibe forgácsolódik el, hulladékokban vész el – s most: nem baj! Ez a világ rendje. Mégis megélünk – valami csak kijön a zűrzavarból.

 

Gyermekét vezető anya: – nézi, – a gondoskodó, a róla gondoskodó tekintetével, – az egész kis testet átfogja komoly tekintetével, – már észrevett engem – s azért még egyszer, van ideje – már másképen, megnézni engem is. – (Folytatja az önzést is, – a maga életét is.)

 

Mi ad erőt a halálra kárhozott embernek, hogy nagy templomokat, csarnokokat legyen kedve építeni, – erre a nagy erőfeszítésre? Mégiscsak csodás és hatalmas erők rendelik törekedni és kűzdeni, – törtetni, ha a sírban végződik is minden.

 

Ember-e az, aki már ismeri a szenvedést, az iszonyatot, – az elégett ember jajgatását hallotta, – az agyhártyagyulladásos gyerek irtózatos nyögését – s mindazt a nyomorúságot, mely őt magát is érheti s kedve van még szép gesztusokra, fínomkodásra? – Peterdi István undok és talajtalan ember.

 

Tűzvész: felébred – és néma lobogást lát, – némaság az elem méltóságosan, kékesen lobog, – ropog és sziszeg néha, – felűl és egy rettenetes nyugalom vesz erőt rajta, gondolkodik, – nagyanyját kelti, – az mint a fejvesztett állat szaladgál és rekedten beszélget magában, – nemsokára dobogás, futás koppanása s vad dörömbölés, – kimegy mezítláb: tüzes pernyére lép, – irtózatos erőfeszítések: három férfi kihúzza a cséplőgépet, amit hat bivaly szokott húzni, – a víz zúgása, félrevert harangok, kürtölés s az égett búza édeskés orrfacsaró büdössége, – a kertben apja némán áll és szótlanúl nézi a lángokat – melyek s ez a legiszonyúbb már az élő akácfákat kezdik ki – (ez olyan, mint a jajkiáltás,) – az üzleti könyveket kidobálják a kertbe vizesen – ketten az ablak alatt a vas kasszát húzzák kifelé, – víz mindenütt tüzoltók, – barátok jönnek s szörnyű velük szóba állani – jön a kietlen, rozsdavörös nyári reggel, – síváran s ők tönkrementen állnak, kimerűlten s egymásra néznek. – Az üszök még füstöl.

 

Menekülők: a zsúfolt vonatban a marha-kocsi ajtajában kiejti csecsemőjét a pólyából s üres pólyát szorongat s csak később veszi észre: ez olyan, mint egy iszonyú álom. – A másik izgalmában kikészített pénzét az asztalon felejti – s helyette kislányának egy rongy-babáját dugja a keblébe, amit a kezében szorongatott.

 

Az embernek csak jelene van: – mi az hogy jelen? – Jelen nincs, – az elcsúszik talpa alatt, amíg éled, – az álomszerű: most van! fogd meg s máris elmúlt! Mi a jelen? Van stabilitása? Megáll? Mi a jelen? A perc ezredrésze?

 

Holdfényben sétálók: egészen kótyagosak. – Tavasz van – s oly sok mindenfélét most sem lehet csinálni: egy kis séta, űldögélés – az ember folytatja életmódját – most már tudom. A nagy nyugtalanságot: repűlni! – legelni! – most már hűti az ember. – A tavaszi holdnak illata van: – fűszeres az éj, – kék az ég, a hold mozdulatlan áll, – csillagok körítik, – a kastély tornya misztikus – s a mozdulatlan fodor-fellegek!

 

III/28. Elmentem az üzletünk előtt, – ugyanaz! Kissé részegen: sírtam. – Itt jártam, ugyanezeken az utcákon, mint kis fiú, – ez az én hazám. – S arra gondoltam, – mikor lábújjhegyen kellett hazamenni – a konyhába: s erre meghatottan gondoltam, – de már ellenszenves előttem az a másik, aki az emeleti lakásba éjjel hazamenni nem félt, – de bátran benyitott – nem kellett többé félnie, mert ő pénzkereső – kíméletlen biztonsággal járt el – az a félénk, szenvedő és kíméletes nekem a szimpathikus.

 

Lakoma: a férfiak elhozzák magukkal titkos élvezeteik tárgyait – felcicomázott nőiket. – Mi volna, ha együttes evések helyett, együttes, ünnepélyes defekációkat rendeznének, – vagy nyílt koitusra kínálná a gazda feleségét vendégeinek. – Nos, jól esett? – kérdezné a vendég az asszonyt? – Mit képzel rólam? felelné sértődötten, csak nem vagyok oly illetlen, hogy erről beszéljek!

 

Látogatás egy szobrásznál: tiszta gyerekek, – hű feleség – nagy, világos műtermében nagy munka: mint a templom – többre a gyenge ember úgy sem képes.

 

Német orvos: a háború folyamán a fronton van folyton – ő kívánkozik oda s az első tűzvonalba, – úgy megfínomodott már, mint egy szent. – Kétszer találkozott a schweitzi és német határon a feleségével – s két gyermeke született, akiket nem ismer. – Salak nélküli lélek – mondják róla – oly nehezen képzelhető el ilyennek a nemi élete.

 

Nem eltenni s őrizni a sérelmeket – szeretni, akiről tudja az ember, hogy a szeretetre érdemes – s ha sért: rögtön elintézni, napirendre térni s világos szemmel nézni a dolgot, – úgy venni a dolgokat, ahogy vannak – mindenkit a maga értéke szerint becsűlni s nem engedni, hogy kis dolgaik érintsenek: – ez magasabb fejlődési fok!

 

Az ember nevelheti magát a boldogságra: nem sokat törődni élettel-halállal – tudni, mit nyújthat az élet – tehát biztosság és nem mohóság. És: türelem, nagy türelem: az éveket nem félteni! Fegyelem és mértékletesség!

 

Moly novellája: lám a nyárspolgár is míly reszignált boldogságú lehet csak, – hogy el kell zárkóznia, hogy le kell mondania – s kis körében úgy óvni kis felépített harmóniáját, mint a gyermek homok-várát félti, hogy szél el ne vigye s egy nagy láb el ne tapossa. Mert az élet iszonyatos!

 

Szebben búcsúzni aggkorban nem lehet az élettől – mint a fiatalság himnuszával – rajongva a megújhodásért! Ez nemesség és bölcseség. – Szókratész.

 

Azelőtt: minél hidegebb volt, annál jobban fűtött a képzelet. – Ha éjjel elképzeltem, hogy valakinek, hallgatóságnak ariózus dolgot játszom, – hogy áradt belőlem az ária! – Azelőtt: testi gyengeség, képtelenség, – üresség és íly testi rosszúllétek nem voltak – nem éreztem, hogy üres vagyok és képtelen minden munkára. – Csak rossz-kedvek, elégedetlenségek és ál-rosszúllétek voltak.

 

Népvándorlás: hatalmas, nyers, vad, erjedő, tavaszi korszak, – fanyar, éretlen, kiforratlan tavaszi erők – hatalmas drámát kellene róla írni!

 

Wander-Lust – hogy elmúlt! Eszembe sem jut, hogy nékem máshol kellene, vagy lehetne élnem, mint itt. – Teljesen kis körre szorúlt az élet s megelégszem vele.

 

Megfigyelő-képesség: nem elég, hogy észreveszel mindent, – hidd el, hogy észrevetted, – tudd, vezesd a tudatba s bízzál meg a megfigyelőképességedben – s csodálkozva fogod látni, az élet mennyire igazol: ösztöneid, megérző-szerkezeted míly jó.

 

 

1918. Április 1.

Az íráshoz könnyű kéz kell – virtus, huszárosan keresztülvágni a tudottak tömkelegén – s szív: elhagyni sokat, nagyon sokat, sok szép márványt törmelékké zúzni: s oly alakot faragni, – mely éreztesse, ha kicsi is, hogy nagy tömegből lett.

 

Iszonyú következménye van még most is az 1915 évi nagy baklövésnek: nem érzem tisztának magam, – mintha egész életemre beszennyeztem volna magam, – s félek a felfedéstől is, nem vagyok egész bátor, mert nem vagyok feddhetetlen – a jó hírem sok helyütt lappangva szenved a tudatokban. – Ki kell magamból irtanom a kis vágyódásokat: a tárgyak mohó szeretét, kis hasznok, – apró jól kijövések kicsinyes, asszonyos örömeit, – lopási ingert, – amit elvesztek itt, – megnyerjem ott – stb. – Még kártyáznom sem szabad!

 

Miniszternek, – bárónak, – szolgának nevezik el azt, akit fel akarnak emelni – s aztán meghajolnak előtte, – saját elnevezésüket tisztelik benne.

 

Szűk, öreg, tiszta kő-udvar, – kis ablak a mélyén s föléje rézsút tűz a napfény – csíszolt kőoszlop tartja a lépcsőházat – fehér ajtók, vert-vas ajtók, bolthajtások vastag falak, – ódon fal-festés fölül kedves tájképekkel (ez a gyerekkorra nagyon emlékeztet ezek a fali minták s a lelógó csillár,) – világosság, régi derű a szobákban. (T. A-nál)

 

Egy idősebb nő gyönyörködő tekintete rajtam.

 

A német doktor: nem él időben, néki az idő semmi, – a rossz nem nagyon rossz neki s a jó nem nagyon jó, – tudja, hogy az embert vágyai nagyon becsapják: – hevesen vágyik s aztán örűlni nem nagyon tud; – tudja, hogy felnőtt már ujjongani nem nagyon képes, csak ha akar, – nem igyekszik tehát a nagy meghatottságokat, mámorokat erővel felidézni, mint azok, akik gyerekkorukból nem képesek férfiakká vedleni s visszakérődznek. – Világos tekintetű ember lehet.

 

Az onania nagy és végzetes betegség.

 

Míly fura lehet öreg embernek lenni: mikor nem jöhet már több, mint egy, vagy néhány év: s nyugodtan űlni és várni, míg ez a néhány év eltelik. S az idő úgy rohan, mint a pergettyű!

 

Két kis bűnőző kutya, míly kölkösen menekűltek a kergetésre, – a fülük hogy lefetyelt.

 

Tavaszi szagok: elbágyasztók, bódítók, – mint egy ital.

 

A szabók mézédes tónusa. – Van a doktor úrnak, nem kell, hogy én ajánljak: csak válogatnia kell a szép és gazdag nők között: s nincs, nem válogathatok, pedig jogom lett volna, mert érték voltam – s nem tudtam megtalálni a módját. – Reméltem, hogy majd! – s az idő szépen elmúlt! S most már alig is lesz lehetséges – tönkrementem már, rosszúl éltem, elrontottam magam: pedig sokáig voltam olyan, mint egy friss fiatal fa. – Füvében ette meg gabonáját! A boldogság álmának vége!

 

A nevetők – sírók. – S mi a szeretet? A szeretet kötelékeket jelent, amelyekkel valakihez fűzve vagyunk. – S az ezerféle: a gyűlölettől a szeretetig – egy azonban bizonyos, hogy akiről azt hisszük, hogy szeretjük, azzal nagyon össze vagyunk fűzve. S a nevetés nem jókedvet jelent: mi kifejezéseinkben, mimikánkban mindig komplexumokat jelölünk meg egyszerűen – mert szegény az ember beszéde.

 

Egészen különös álom: anyámat temettük egy furcsa temetőben s én megjelöltem: itt elől fogják eltemetni – s ezen mindnyájan nevettek, – én is. – Aztán egy szegény, rettenetesen szegény nagyon öreg asszony jött, karjai közt egy koporsóval, – mely a szegénység miatt félig szalmával volt borítva (ő maga vitte a koporsót: mert éppen oly nagyon szegény volt). A szalma véletlenűl elcsúszott – s láthatóvá lett a halott s a koporsó belseje: egy bebugyolált fiatal teremtés, (az arcáról is elcsúszott a lepel) – aki nagy Kristófnak a koporsóban levő aranyozott szobrára támaszkodott halotti álmában. (Ó Kristóf: te segíted át a gyengéd alvót az örökkévalóságon. A te válladra támaszkodva megy át a szomorú. – Még félénk!) Rögtön világossá lett nékem arcából élete: a tanító megtanította őt is, mint engem, tiszta magyarságra és világosabb gondolkozásmódra, mint amilyenhez a régiek szokva voltak – s ő is úgy bánt az anyjával, nem mint gyermek, hanem – hallom a hangját, amint szólítja, bizonyos gyámkodó felsőbbséggel. – S ez az öreg, tehetetlen, szegény, régimódi asszony most itt áll egyetlen gyámolával karjai között. – Lám, ha egy ilyet találnék, gondoltam, aki átélte az én életem fejlődését és kűzdelmeit – ez volna nekem való feleség, – (s máris szerettem a halottat,) – az ilyet tudnám igazán szeretni. – Ílyet kell keresni, gondoltam. – Azután valami mély árokba kerűltünk, ahol egy templomszerű nyílt csarnokba lehetett fel-látni. – Itt egy feketeleples nőt, kinek arca és keblei fel voltak takarva, – mosakodott. Itt mosakodnak a halottak, – gondoltam. – Egy másik helyen temetés volt – s ismét más telken gyerekek mulattak énekelve.

 

Nevetők – valóban a nevetés tragikusabb befejezés lett volna – homéroszi nagy kacagás, mely a nevetés beteges őrületébe fullad: ez még tragikusabb és iszonyúbb.

 

Öreg párt látni – öreg korig szeretni híven: régi ideal – s azé főként a hűség ideálja, aki nem nagy hódító, hanem tehetetlen.

 

Míly ostobán: az ember védekezik a veszélyek ellen, melyeket lát, melyekről tud – s millió láthatatlan ellen nem harcolhat.

 

Derűsnek lenni, míly nehéz!

 

Az ember – az eszes és megfontolt lény éppen a fontos dolgait rendezi legkevésbbé az esze és megfontolása szerint. Pillanatok, – zavart, zilált élv-keresés, ötlet: döntik el kényelmi érzések – megnősűl, gyerekeket hoz a világra meggyőződése ellen s aztán csak nézi, mint a barom, értelmetlenűl a reá szakadt jelenséget s eszével utána úszik az élet áradatának, – próbálja magyarázgatni utóbb, mért is tette.

 

Nem csodálom, nagyon jól értem, hogy az ember a reálistól elrúgja magát, mert nem bírja elviselni a realitás iszonyatát, – költővé kell lennie: jól értem azt, aki Hári Jánossá lesz, dicsekvő, hazug, kellemes világba éli bele magát, melyben vannak kellemetlenségek is, de nem annyi, mint a valóságos életben: szíveseben él az örök, hazug mámor kesernyés édességében.

 

A rokkant megöli apját és feleségét – mert míg a háborúban volt, viszonyt folytattak. Aztán öngyilkos lett.

 

30 év: a szív már lassabban dobog, az ember nem oly lázas.

 

Megy a lány az utcán, arca sima – s akaratai, vágyai, melyek az embert hajtják, – melyek a háborút előidézik, az indulatok és önző ösztönök, – (mintha őtőle nem is függne,) – most szunnyadnak benne. Pedig tőle is függ: ő is mihelyt emberi társaságba kerűl, feltámadnak benne a surlódó, más ártalmára levő önző tüzek.

 

Viszony: ezt érdemeltem? Ezért tanúltam, fejlesztettem magam s tanúltam zenét? Milyen nagy szerencse vagyok neki! Másként megoldani az életet! – S még veszélyt is kiállani érte?

 

III/5. Délutáni álom: ismét hangos vita anyámmal – hangosan kiáltottam álmomban. Csökönyösséggel úgy felingerelt, mint régen – ismét valami lakásdíszítéssel: (érdekes: ez kísért most legjobban!) – felidézni nem tudom, de oly ingerlő volt az álombeli magatartás, ahogy ébren elképzelni nem tudom. – Most néha csodálkozom, hogyan lehettem oly ingerűlt szegénynyel.

 

Társaság, – ha többen vannak együtt: még ha nem is szól semmit egyik-másik: jól esik hogy ott van, a sok szem, mozdulat, nevetés – mert éppen individualitásának melegével van jelen.

 

A legemberibb foglalkozás, mert éppen minden emberi érdek körén kívül esik, – tisztán a tudásvágy, az emberi nagy érdeklődés hajtja – s tisztán szellemi eredményt, szellemi szépet hozhat: a csillagászat. – Tudományok, – természettudomány, vagy más: benn űlni a laboratóriumban és játszani: lesni, próbálni, izgatottan várni: ez is játék, a legszebb és legérdekesebb játékok egyike, mint minden emberi munka az, melyben passzió is van s nem tisztán a rabszolga kenyér-hajszája: ez keserű.

 

Rajongás, – a nő imádata: azért imádunk egyet, mert egy nőre van sürítve, oda van áttransponálva minden vágyunk, – egész poliszexualitásunk ide van szorítva, kényszeredve, itt éljük ki, ide visszük át.

 

Királynő, akinek fiatal, élnivágyó férje van s minden évben gyereket szül neki, – kétségbeesik megbotránkozik egy színdarab realitásain. Erkölcstelennek mondja s magán kívül van. – Míly undok képmutatás attól, aki hetenkint még többször férje hörgő örömeit hallgatja s maga is lázas.

 

Mért nem tudok olyan remekművet írni, mint a Móricz Végvacsorája. Ehhez isteni segítség kell, – mert oly arányossági érzés hozta létre, ami csak a legszerencsésebb pillanatokban szállja meg az embert.

 

Feltámadás: Tolstoj egész életét mérlegre tette már, – úgy látszik, minden fiatalkori cselekedetét megvizsgálta míg én nem revideáltam viszonyaimat, – csak az önzés és társadalmi szokások szemüvegén s a nyerendő örömök szerint mérlegeltem eddig.

 

„Úgy történt, hogy kezdetben csak evés közben gondoltam ölésre, – hogy ezt vagy azt eltávolítom s jól esett.”

 

A kis gyerek nem érzi apjához való tartozását – mert visszafelé nem érez az ember: ő nem boldog, hogy épp olyan, mint az apja, mert ő még nem alkuszik a halállal. – Ez természetes!

 

Furcsa, igen furcsa éji gondolatok: Bár volna bárkitől gyermekem s azt megnőtten meglátnám valahol… Ó mily határtalan boldogság lehet nézni, mi benne olyan, mint én voltam gyerekkoromban – s újraélni a nem is régen elmúltat. Míly boldogság lehet magamhoz szorítani, – ujjongás hallgatni régi hangomat – s mozdulataimat, – régi nagy szemeimet nézni s vonásaimat, – irtózatos öröm s itt az ideje! Ha bárkitől volna is – magamhoz fogadnám, talán az anyját is: – mért is nem volt ilyen eredményes viszonyom? – S már egy elbeszélés témája is derengett: viszonya volt s nem tudta, hogy gyereke lett – ismét visszakerűl arra a vidékre: egy nagyocska gyereket talál – gyanakszik, megvillan benne, nem az övé-e? – játszik vele s egyre több forróság tólul a szivébe – amint nézi vonásait. – Bár az anyja magához idomította, mégsem tudta kiirtani belőle az apát – ott csillog ragyogó szemeiben. – Az anya ott áll az ajtóban és keserűen nézi, mint játszanak s míly jól érzik magukat egymással. (Férjes, előkelő asszony.) – S a férfi boldog – hogy míg ő kalandozott, – messze járt, valaki néki nőtt azalatt s most az övé – s boldog, hálás az anyának s aztán kizártan, boldogtalanúl elmegy.

 

Egy szép kis fiúcska gagyog a villamoson: két már nem fiatal fiatalember nézi: – Ezt már elmulasztottam, szól az egyik. – Mindennek megvan a maga nagy ára – a szabadságnak is.

 

Két agglegény, amint egy alvó kisfiú cipőjét gombolgatják, vetik le (Mffyak) – s aztán Misi, – miután én felvittem, nagy gonddal lefekteti.

 

Kis fiú: azt álmodtam, hogy három ismeretlen fiú ver engem. – Nem elég, hogy álmodlak benneteket, – még meg is vertek?

 

Az álmodók felélik magukat, – mire a valósághoz jutnak, fáradtak s nem is ízlik a valóság, mert nincs önzésük úgy beleágyazva, mint álmaikba. S álmaikba azért fáradnak viszont bele, mert nem elég realisak, – unalmasakká válnak nagy kellemességükkel s valószínűtlenségükkel.

 

Míly fájdalom volt végigmenni a korzón: egyedül – mindenkiért külön lázat éreztem, fájdalmat, vágyat, óhajt, – társaságokra vágytam, melyekből kizártnak éreztem magam! – S most – néma csend!

 

Fazekas: az élet tanított meg így beosztanom az életemet, – hogy ezekben a költekezésekben, szabadságokban találjam örömöm s meg tudjam őrizni a nagy munkában kedélyemet.

 

Egy szegény, szomorú idős ember, aki tökéletesen hideg életet kénytelen élni, pedig meleg szív, – teljesen idegen anyja és testvérei közt – s testvérei rárohannak és verik, őt, a szelídet. (Gedő)

 

Az a hallatlanúl boldogító csók, mikor egy fiatal kokottot megcsókoltam, – az elsőt ebből a fajtából.

 

Még mindig sok és nagy tisztátlanságok az életemben: ez a viszony, méltatlan is, iszonyú is, erkölcstelen is. S veszélyei vannak – és semmi sem igazolja, hogy kiteszem magam nekik. – S erkölcstelen s tisztátlan közeledés minden nőhöz – mozdulataim is aljasok! Még nem tisztúltam meg – s tiszta életre talán már rosszúl is nevelődtem. Igaz, hogy nincs családom, ahol kielégűljek, – de ha volna is, már folytatnám biztosan! – Valami aljas merészség fészkelődött belém.

 

Néha igazán meglepőn eltalálom valami divinációval a dolgokat: Osvát egy mondatot mondott: „úgy ömlött le könnye, mint szánkó csúszik a hegyről” – s én eltaláltam, hogy B. F. írta, holott erről az emberről évek óta nem volt szó. – Aztán találkoztam két régi növendékemmel, akik említették, hogy egy Haas Béla nevű osztálytársuk egy tiszttel való beteges viszonya miatt öngyilkos lett. Én erre a névre nem emlékeztem, mert túl gyakori, – különben is a nevekre külön s az arcokra is külön szoktam emlékezni. – Régen is volt. De mikor elmondták, mért lett öngyilkos, abban a pillanatban elém állt az arc s a fiú a legapróbb részletekig, meglepőn! – Bizonyítja, hogy impresszióm volt erről is, – hogy sokkal több kerűl az emberbe, mint a miről tudomása van.

 

Kétségtelen most előttem, hogy az ember nem egészen hiába ír, – a könyvek hatnak. Tolstoj Volkserzählungjai, Feltámadása, – arra késztetik az embert, hogy számadást tegyen saját magával, ismét meglágyúl az ember, amitől az élet oly rég elszoktatta – s úgy mint eddig talán mégsem fog cselekedni, mert örök példakép, – (nevelő) élnek benne az írások – különösen, ha fiatalon olvas. Így: az amerikai tiszt története a kis japán lánnyal – a tömeg szerelmi lelkiismeretlenségére hat nagyon. (Butterfly)

 

Opera (Butterfly): Mégis mennyi a költői szépség, nemes naív népszokás, érzés, szív van az emberben. – Úgy látszik, ének, zene kell hozzá, hogy a végtelenűl komplikált életből ez az eleme íly tisztán kiemelhető legyen.

 

Opera: – távoli chorus: Ó idő! muló idő, téged énekelünk – te hozod majd el halálunk! Téged énekelünk, – te fogsz elkövetkezni, – egyik perced látni fogja elmúlásunkat!

 

Jól nézd meg ezt az arcot – anyád arca ez!

 

Talán már leírtam, míly iszonyú benyomást tesz rám az idegbajos paraszt. Az idegbaj az intellektus betegsége – s az idegsokkban megbetegedett paraszt-katonák olyanok nekem, mint a beteg állatok.

 

Projekció a hét dimenzióba – olyan az embernek a végtelennel való vesződsége, mint egy örök, reménytelen szerelem. Projiciál hét dimenziót – ami számára nincs, iparkodik fölfogni, elérni a megfoghatatlant s élete végéig vitázik vele.

 

Gyengéd rendőr részeg öregurat vezet haza, hóna alatt fogja s oly gyengéden vezeti, mintha apja volna, – talán apjára is gondol; – mikor F. kérdezi tőle, baja van-e az öregnek – nincs semmi baja, mondja, de nem mondja, hogy részeg, – s mikor kérdezi, berúgott-e – egy kicsit, feleli; – mikor az öreg indulatoskodni kezd, erélyes vele, de addig a pontig, ameddig kell, hogy ne legyen dúrva; – a barátom ostobán nevetett – s a paraszt-rendőr komoly maradt – mennyi fínom érzék és pontos tapintat egy parasztban.

 

Hál’ istennek a Nevetők-kel nagy sikerem volt – Lengyel Menyhért azt mondta róla felizgatva, hogy akár Dosztojevszkij írhatta volna, – Bródy Sándor Molnárnak s Szomorynak nagy előadást tartott róla, hogy ez a legjobb írás évek óta, hogy legelsőrangú, barátaim, ismerőseim jöttek és üzentek (Lorschy, Ignotusné, Fekete,) – mondhatom, feltűnést keltett.

 

Teljes magányomban, újra megtanúltam imádkozni.

 

Keleti bálvány: űl húnyt szemekkel, hallja tán a neki áldozók énekét, – a nagy törvény zajlik benne, ködlik az agya s nem mozdúl.

 

Butterfly: öngyilkossága előtt meggyújtja a házi oltár vörös tüzét: hogy keresi a nyomorúlt féreg az érthetetlen, a misztikus erők jelképeit szegény kis élete döntő perceiben, – hogy jelen legyen a nagyobb erő!

 

Esti ima (Butterfly) – néhány rövid kiáltás a házban.

 

Azt szoktam mondani az életre, hogy míly szép, míly rút, míly megható, – amint éppen elém kerűl, nem egyeztetem össze jelenségeit s nem foglalom egygyé.

 

Úgy futottak, mint az ördögök, szétszaladtak s eltűntek a föld színéről. (Csataleírás.)

 

Hogyan is volt az gyermekkoromban, mikor sírtam, hogy én úgyis öngyilkos leszek s anyám gúnyos szelídséggel és kellemetlen szelídséggel bíztatott, hogy jól van – ágyam mellett űlve. – Mi is volt a roham oka? – S hogyan kerültem aztán kisírva és kimerűlten Laciékhoz? – Elfelejtettem.

 

(Anya) Halálos beteg: nincs annyira eszméletén kívül, mint ahogy mutatja. „Wo bin ich?” kérdi a mentőkocsiban. Szóval azt hiszi, hogy túloz, hogy mimizál, hogy tudna értelmesebben is beszélni. – Aztán meghal szegény, gyengéd, tehetetlen teremtés.

 

Legényember állandóan úgy nézi a szép nőket: míly gyönyörű gyerekeket lehetne evvel létrehozni! Félálmában háremre gondol, amelyből kétszáz erős és friss gyermek fog származni. – Esküvője előtt álma van: hogy indiánok megfogták, megkötözték és kasztrálni akarták. Ő könyörgött, hogy addig ne bántsák míg egy gyereke nem lesz, – aztán nem bánja. – Érdekes, hogy a defloreáció gátlásai és félelmei jelentek itt meg: de a lélek álomban is eltakarta a valóságot és egy másik valódi érzéssel leplezte a tulajdonképeni igazat: a nászéjtől való félelmet.

 

Fiatal fiú éjjel kilopózik szép cselédjükhöz: – De fiatalúr, – magának nem szabad, – mondja félig gúnyosan a lány. – Engedjen, engedjen, – a jó isten áldja meg! Engedjen, – legyen jóságos! – sürgeti esdekelve a fiú. (Valóban a pubertás számára az engedékenység a jóságot jelenti, – aminthogy a nemi élet első periódusaiban sokszor a legnagyobb gyöngédséggel emlékeznek fiúk puellákra, sőt beléjük is szeretnek, mert jóságos volt, módot adott a kielégülésre.

 

Két szembenálló tűkör: míly könnyű a végtelent szemlélhetővé tenni, – megidézni a szobába az örök mementót, hogy lássad, ami úgyis mindenütt jelen van.

 

O.: azt mondta nékem, hogy képes leszek nagy regényt írni, „a legnagyobbat.” – Török Gyula képességeit a Tersánszkyé elé helyezte a konstrukció nagyságát és monumentalitását hozva fel. A Boldogtalanokat viszont T. J. J. egy novellájával tette egyértékűvé.

 

Az álom míly furcsa dolog! Az élet, az ébrenlét ködlik tovább! Tovább él az ember – nincs abszolut megszűnés – nincs abszolut ébrenlét – egymásba folynak a határok. – S az álom jelenetei irrealisok: Az össze-vissza dobott képek, az össze szórt valóság az önzéssel egyesűl. Az álmok ezért rendesen szebbek, mint az élet az individuum számára: irrealisak – módot adnak a valóság láncainak széttörésére, meseszerűek. – Tessék tőle megkérdezni, mi szépet álmodott?

 

Megölni apró gyereket – míly távoli és természetes dolog volt ez azelőtt! Még helyeseltem is – sokan is vagyunk, az apróság még tudattalan, nem szenved, – terhére is volt az anyának – s ma míly közeli s iszonyú cselekmény. Mintha az enyémet ölnék: már nagyon közel áll hozzám a gyermek!

 

Schöpflin és Tihanyi-festő: ez volt az első munkám, mely nékik tetszett, – a verseim rosszak. Fenyő is körülbelűl így van vele – néki a dráma sem tetszett. Tihanyinak a Nevetők első része tetszett jobban, ami meglepő, mert a helyesebb ítélet!

 

Számok: ez csak a dolgok egyetlen tulajdonságával való operáció. Az hogy az individuumok hasonlók is egymáshoz és ennélfogva összehasonlíthatók és összeadhatók: ez csak egyetlen tulajdonságuk. Az egy, mint szám, biztosan azért különböző természetű, mint az összes többi szám, mert 1 az van, a többi pedig nincs. – Igaz, hogy nemcsak a számolás összefoglalás, hanem a beszéd, – a művészet, minden, amit ember csinál: – Ha azt mondom, ember, – ha leírom múltamat, vagy számolok: csak összefoglalom az összefoglalhatatlan életet. Igaz, hogy a számolás a legprimitivebb köztük.

 

Nem mozdulok többé a pénzért! – Tankönyvet írni? – fáradjak azért, ami másnak könnyen és óriási bőségben van? Hisz ha ezt akartam volna, más munkát választottam volna! – Nem igazság szabályozza – kinek jusson – némelyik egész véletlenűl szerzi s én íly erőfeszítést tegyek kevésért?

 

Kádár E.: egy gyönyörű „lipótvárosi” asszonyt várt a Gerbeau-ban: csak a testi vágynak élnek mind, mondta róluk. – Az utolsó kis lány aki fantáziámat megmozgatta – rózsaszín tagok feszülő idomok – dúrva bőr, – sárga sáv. – Bizony én megmártottam lelkemet a prostitució undok vizében – senki rólam le nem veszi.

 

Gyermek: állatocska. Az állati létből emeltettünk fel, – fénylünk egy kicsit, – aztán visszasülyedünk, – végül meghalunk. – Öreg ember mély komolysága, – eszik. Lehunyja a pilláit, tárgyilagos komolysággal tekint előre: ennek él. – A légy a tejcsöppön is meghizik s néki míly nagy munka a kemény kenyér rágása. (A szegényházból jött.)

 

Az emberek írásba teszik ítéleteiket, avval rónak meg a maradandóság számára, úgy büntetnek, hogy felírják – az írás egyetlen rögzítőjük, – az valamivel később pusztúl el, mint ők. Csúszó pallókra van helyezve az egész élet: amit örökösnek nézel, az sem az, amit értéknek nézel, az sem az!

 

Míly természetes az emberek számára az, hogy a szülői öregek.

 

IV/18. Opera: rendkívül különös este. Láttam egy csúdálatosan szép gyermeket – amilyet még sehol sem láttam: a tökély maga volt, (illetlenűl gukkereztem.) Vékony karok hosszú kéz, magas, nyulánk termet, magas, egyenes, tömör homlok, vékony, áttetsző orr, kis sáppadt arc, vékony száj, – tökéletesen szabályos vonások és óriási világító szürke szemek, melyekben máris egy világ fénylik. (Kibontott nyersen szőke haj.) – S egy asszony, aki a dohányzóban egy érdekes, sovány magas, őszülő, komor úr mellett űlt s asszonyos óvatossággal cigarettázott. – Mikor arra mentem, felvillant a szeme, – a férfin nagy nyugtalanság borzongott át, – pedig nem látta a jelenetet, – s az asszony hozzásimúlt. Aztán komolysággal – az asszonyok fájdalmas, rezignált odaadásával simúlt tovább is karjába és a cigarettát szájában figyelve, szívott. – Sétáltak a buffet-ben s én újra találkoztam velük. – Újra felvillant a szeme. – Remekűl volt öltözve, – utána néztem. (Olyan arc volt, mely másnak tán nem is tetszhet, csak nekem: egyszerű és világos arc, kissé sáppadt, bár életteljes, – hajlott, vékony orr, fénylő, sötét-szőke haj.) Maga-fésűlt frizurában, csodálatos fekete áttetsző estélyi ruhában volt, mély décolletage-zsal s a szoknyáján alúl áttetsző fekete csipke. Csudálatos lábai át nem tetsző, tömören fekete harisnyában és remek cipőben. – Aztán eltűntek. – A földszinten kerestem őket a gukkerrel. S íme: egyszerre egy emeleti páholyból egy magas fekete női alak emelkedik ki a párkányra támaszkodva, de oly erősen, hogy azt hittem, mindjárt kizuhan. Előrehajol, néz, – nézem, – aztán hirtelen visszahúzódik, – eltűnik. Csak ura ősz hajának egy szelete látszik s egy megviselt arcú, idős hölgy űl elől, kesernyés, ernyedt vonásokkal s három sor nagy gyöngygyel. – Mikor találkoztunk, egy bánatos világ égett fel a szemében. Igen szép volt s értelmes! Évek óta először fájdúlt meg valaki után nagyon a szívem. – Egy tolvajról fantáziáltam, aki ellopja valamijét, – de úgy vonzza szépsége, rendkívüli lénye, – hogy odamegy s visszaadja a gyöngysort, – hogy megismerhesse: íme ezt találtam. – Komolysága s elmerűlt szépsége nyertek meg főként. – Mintha mély szerelem csorgott volna a szivemben legmélyen. – Mégis míly igéző a gazdagság, – gondoltam, az Opera míly szép, a szép ruha, az előkelő élet. – S mindezt: a szépet, nyugodt, visszavonúltság, disztinguált csend, páholy, gyöngy, remek ruha, elmerűlt fény a szemekben: mindezt pénzért – s a pénzt egyetlen véletlennel, játékkal szerencsével nyeri a legtöbb. – El tudnám-e viselni, hogy a feleségem rosszúl legyen öltözve, rosszúl éljen s valahol a kakasülőn szerénykedjék? – Milyen érzés lehet, vele sétálnom az Opera remek foyerjában s egy ilyen dámával találkoznom. – Hiába büszkélkedem, hogy nekem nem kell a pénz, én másra alapoztam az életem! – hiába mondja valaki félhangosan a foyerban: „ez Füst Milán!” – s aztán elpirúl. – Míly komikus lehet némelyik gazdagnak, aki az élet teljét éli, szegény művészkedésem. – S aztán: a tenorista részegen jött énekelni. Kezdetben nem tudtam: a felháborodottat adjam-e? s hangosan, még hangosabban szitkozódjam-e, mint a többi. – De aztán eszembe jutott, hogy ez a Burián, igen szerencsétlen lehet, ha nagy művész létére s művészete tetőpontján így képes kiállani. Ekkora könnyelműségre, – öngyilkosságra – csak nagyon keserű lelkek képesek. – Mint egy vénasszony, lötytyedt arc, – (azt gondoltam, hogy ez most, itt a színpadon fog meghalni, – míg nem tudtam, hogy részeg,) – nagy, fáradt szemek, leffedt szemhéjak, a mozdulatok kómikus asszonyossága s a grimaszok „komédiás” volta, – furcsa, nagyon furcsa este volt. – S míly drága fajta a művész! Mikor az esetet Schiffer tanárnak mesélem, rögtön megérti, mély szánalommal beszél róla (ez a felvergődött, műveletlen, de az érettség kellemes zamatával beszélő művész,) s azt mondja: „Wissen Sie, dass mir das sehr simpathisch ist?” – Valóban a pusztulásban, könnyelműségben, öngyilkosságban van valami szomorún rokonszenves.

 

Kit szeretek én? – ha végigveszem barátaimat, inkább valami jóleső ingerűlt haragot, sértődöttséget érzek irántuk s azt a reménységet, hogy valaha még „elégtételt” fogok venni. Valóban nem tudok mélyen és igazán senkit sem szeretni. – Erről novellát lehetne – végigvenni valamennyit.

 

O-né rólam először: akiben oly sok van, mint magában!

 

Öreg betörő megvakulóban van: – utolsó zsákmányánál már majdnem nekiszaladt a rendőrnek. Aztán teljesen megvakúlt. Az asszony erre a lakásba hozza szeretőjét és fesztelenűl élnek füle hallatára. Aztán kínozni kezdik, – legszívesebben eltennék láb alól: a kést élével adják kezébe, mosdóvizet forrót öntenek neki. – Végül elhatározza, hogy ő öli meg az asszonyt: mert pokoli kínjához járúl még feltámadt nagy érzékisége is. – De nem tudja végrehajtani, mert éjjel, míg a fekhely felé botorkál, késsel a kezében megbotlik, elzuhan, megsebzi magát, – ők felébrednek, megsejtik, miről van szó, egymásra néznek sáppadtan, aztán irtózatosan megverik és kidobják.

 

Zongorázó: az ujjnak el kell zsibbadnia, nem szabad élénknek és frissnek lennie – az öntudat s az idegek jó vezető-képessége rosszúl hat, – az ujjak akkor mozognak jól, ha gépiesen végzik dolgukat és egy természetes nehézkedéssel esnek a billentyűre. Alig értem, pedig emlékszem, hogy a hegedűnél is így van: ha a kéz pihent: idegesen és szenzibilisen kapkod. – Hogy lehet, hogy csak a zsibbadt kifáradt kézbe megy jól a parancs, – hogy most! és épp azt a hangot! – hisz ez az öntudat munkája!

 

Az egyes szám: (1) – hogy valamit egynek érezzünk, azt egy érzék idézi elő, mely egységesnek érez egy csoportot, – mert hisz az egy is felbomlik számtalan részre, – melyek csak azért törtek, mert épp az egységet feltételeztük. – Az egységi érzékünk aztán még más csoportos egységeket is meg tud érezni s a rend-érzékkel rokon: – (számrendszerek.) – Érzésünk az, hogy a végtelenség, – a világegyetem egy – s hogy a parányi, a végtelen parányi – amit felbonthatatlannak képzelünk, szintén egy. Érdekes a kűzdelem, hogy még az abszolút egységet sem vagyunk képesek megkonstruálni. „Az Örökkévaló egyetlen egy!” – amit, a zsidók oly görcsösen mondanak ki, nagyszerű kifejezése az örökkévalóságról való képzeletnek – ami örökkévaló, az valóban egy! (Osvát Ernővel való beszélgetés.) – S minél messzebb megyünk az individuumtól, melyet egységnek érzünk, annál inkább vagyunk hajlandók, őt más individuumokkal összekumulálni – közelről még ismerem katonáimat, egyiket a másiktól meg tudom különböztetni, – messzebbről huszárt és gyalogost különböztetek meg, – de egy hegyről az négyezer ember. – S annál lehetetlenebb a másokkal való kumulálás, minél jobban ismerem az individuumot; az anyámról azt mondták: két asszony halt itt ma meg. Egyik az anyám volt. Lehetetlen számomra s elképzelhetetlen az egységesítés másokkal, – mert ő számomra egyetlen egy s épp annál a tulajdonságánál fogva is, mert úgy az agyamban volt képe s mert úgy az agyában voltam.

 

Egy ember, aki vasúti katasztrófából kifolyólag kilenc éve mozdulatlan alszik. Beszélni, mozdúlni, nézni nem tud (egyetlen egyszer rebbent meg a szeme,) – azonban úgy látszik öntudatának egy része ép és hall, – mert mikor arról beszéltek, hogy a fia megsebesűlt, könnyek ömlöttek végig az arcán. – Élni és érezni, hogy így telik az idő s hogy így telik: ez lehet a Dante pokla. – Bőr és csont már, szívét csak érzékeny mérőkkel lehet figyelni – a gyomrán át táplálják kanüllel.

 

„Nem hiszem, hogy rá volnál szorúlva ilyen nőkre” – mondta nékem valaki egy szép asszonyról. – Azt képzelik rólam, hogy méltóbbat tudok magamnak szerezni. – Bíz igen!

 

Reggel azzal ébredtem, hogy igen szépet álmodtam, pedig csak intenziven gondolkodtam álmomban: – nekem a gondolkodás szép és öröm.

 

Élet! Tanártársamnak viszonya van egy asszonnyal s most el akarja őt venni – s a férjhez levelet akar intézni, melyben feltárja a dolgokat. Lebeszéltem erről. A férj valószínűleg tudja már az egészet, de nem akar róla tudomást venni, vagy a gyerekei miatt, vagy mert szereti az asszonyt, vagy mert nem képes már jobban berendezni az életét s újra kezdeni mindent. – S most tükröt tartani eléje: s kényszeriteni, hogy férfiasnak mutatkozzék, (mert annyira már nem alázhatja meg magát, hogy ez után is egymás karjaiba tegye őket,) hogy döntsön, felháborodjék, – minek? Mert lehetetlen is, úgy házibarátnak lenni, hogy a férj tud róla s beleegyezik – ez már most is tűrhetetlen, holott eddig naivan bátorítja őket. – S az asszony anyja is helyesli a dolgot, – sőt kéri a barátot, ne dúlja fel a családi életet, maradjon minden úgy, ahogy van, – legyen továbbra is szeretője.

 

Az ember furcsa, zagyva lény, – nemessége! Az állat indulata egyenes irányú! De az ember így szól az állathoz: szeretlek, rokonszenvezem veled, de kénytelen vagyok megenni téged!

 

Az arc beszáradt. Azok a szemek beszáradtak üregeikben – tűri szegény az elmúlást – s az agy áll! (Szegény anyám.)

 

Mikor végre rászánja magát – és kiáll az utcasarokra holt-betegen szegényen koldúlni, – az első nap! – Adjanak szegény, beteg embernek, – ismétli.

 

Lovik édesanyja fia sírján: mindennap kimegy az anyó, szegény. Homlokát előbb a kereszt egyik oldalára támasztja s behúnyt szemmel imádkozik, – beszél, le a halottnak, – megcsókolja azt az oldalt és sír. – Aztán a másik oldalra megy.

 

Hibáztatom magam, amért az okos O-ra hallgattam szerelmi dolgokban. Igaza volt, ő volt számomra a meggondolás és fékezés – de helytelen volt a meggondolásra hallgatnom. – Szerelmi dolgokban az ember a vére szerint cselekedjék, az indulata s az érzései szerint, különben elnyomorodik. – Igaza volt abban, hogy minek vitatkozni tovább, ha az ember elválik – hisz a világ teremtésénél kellene elkezdeni – s olyan ez, mint mikor két ember áll a kettészakadt világ partjain s távolodva még átkiabál, hogy bizonyítsa igazát. – S mégis, – éveken át beteg voltam bele, hogy nem fejeztem ki magam: a kifejezésre, ha lehetetlen és céltalan is (áthatolhatatlanok vagyunk egymás számára,) – törekedni kell, mert a törekvés az ember feladata, a vére szerint való törekvés – s ha kijössz a lendületből, elnémúlhatsz örökre.

 

Egy szép asszony, rendkívűl finom és fínomarcú teremtés, – mint hallom, a koitust úgy tudja méltányolni, mint senki. „Jobb így?” – kérdi egy a tergo szituációban, – kinyújtva egyik lábát jobb hozzáférhetés céljából. – A fogát csikorgatja. – „Jaj belém engedi!” mondja aztán – félig, hogy bódúlt ingerében még ezt is feltárja, félig félelemből.

 

Megint apró hasznokra való törekvés, – megint ígénybe akartam venni szívességeket, melyek nem illők, – megint az a sötét, vágyó inger. – De megbüntettem magam, – igaz, hogy így bizonytalan színfoltokat rakok magamra s a tisztaságom hírét veszélyeztetem. Valami elnyomott s ki-kibúvó haszonvágy.

 

Karinthy nagyon dícsérte a naplót, melynek egyes részleteit látta, – „remek” – mondta. Valóban iszonyú munka fekszik benne s jó volna, ha nem nyomtalanúl dolgoztam volna. A nem egészen világos dolgokat át kellene írni, – rossz kifejezéseket javítani s a fiatalkori dolgokat, – noteszeket átírni. – Egy pár hónapot megérne.

 

Villamos: egy alázatos szőke, – szende és tisztelettudó – s egy tüzes barna: gyülölő, majd zsenántan mosolygó pillantásokkal. Telt, mégis összeszorított száj, hamvas orr, lágy árnyékokkal. – Valaki a szőkét hamar meg fogja ejteni. Még tiszta, de már nagyon hajlandó.

 

Kernach: előnytelen tulajdonsága sok van: senkit sem tud már szeretni s nem is hiszem, hogy tudott, csak ha az önzés, a remény, szerelem hajtotta. – S ez a furcsa, kiszámított házasság, – kicsinyes is haragjaiban s megszólásaiban – s az, hogy ezt a nevelt testvért így agyondolgoztatják. Elmennek vacsorára s a szegény ott űl a rendetlen lakásban, egész napi nagy munka után és rajzol.

 

Az indulat alszik az emberben eleinte – aztán példák felébresztik s az embernek tetszik is a dolog!

 

Czernin: mily nagyszerű szegény! Diplomata, akinek egy királynővel viszonya volt, – aztán éppen az ő kezébe kerűl a család s az ellenfél – a király sorsa. S ő megtartja őket a Trónon.

 

Oly természetes ez a világ s oly elképzelhetetlen az itt nem lét! Az alapérzés most: hogy élni jó és magától értetődő. – Elképzelhetetlen elmenni innen, – mintha öröktől itt volnék: minden oly öröktől ismerős, – a tavasz, a villamosok, – az ég, hold, fák: már mind roppantúl megszoktam őket. – Nem is értem e percben, mért kell itt kűzdeni a létért, enni, aludni s így megujítani, félig a halállal rokonságban lenni betegeskedve, – mi az, hogy a lét, már itt is egy a halál folytonos veszélyeivel kevert vegyes ajándék. – Meghalni és elmenni, itt hagyni mindezt, – így van berendezve? Ez a nyugodt, derűs világ? Egy másik állapot, mint itt lenni, melyhez hozzászoktam, hozzátörődtem, – elviselhetetlen és elképzelhetetlen: hogy itt kűzdve kell élni rövid ideig, vendégségben van az ember: e barátságos világon. – Talán el sem viselhető a lassú halál, mely következni fog – s talán jobb volna előle az öngyilkosságba menekűlni.

 

Női passzivitás: még a szexuális kielégülés lehetősége is a férfitől függ – ő mindenesetre kielégűl a nőtől függetlenűl. – Mert épp a tapasztalat nem bizonyítja, hogy a dolgok okozati rendben állanak, – ezért oly nyugtalan a szerelmes, vajjon valóban ember-e az ő szerelme, épp olyan mint ő, ugyanazokkal az állati tulajdonságokkal. (Emlék: egy angol szűzies lady egy pensióban szerelme nagy pillanataiban szinte megvizsgálta az embert, – „ember vagy-e te is?”)

 

Láttam egy egészen fiatal vezérkari ezredest. „Ez nem heverészte el az életét,” – gondoltam. De aztán arra gondoltam, hogy nékem ér az annyit, mint neki az ő karrierje, hogy természetemnek megfelelőn lustán élhettem. Ez nagy haladás a gondolkodásban! Egyrészt, ha én már azt mondom, hogy természetemnek megfelelőn lustán – ez már kiszabadulást jelent abból az örökös kényszerből, hogy magamat megváltoztassam, – megnyugvást mutat. – Másrészt jobb értékelést: nem fáj már mindaz, ami után az emberek kapnak, – nem tartom becsesebbnek, jobbnak, – nem kívánom, sem a pénzt sem a hírt, tekintélyt jobban, mint azt, hogy természetemnek megfelelőn (melyet immár elismerek s melyen változtatni nem kívánok,) élhessek.

 

Az kétségtelen, hogy Leontin tanított meg anyámat bírálni, ellenszegűlni és gyűlölni.

 

Míly lehelletnyien könnyű dolog valamit elkövetni!

 

Gyerek-játékokban mindig ügyetlen voltam, félszeg.

 

Korzó: a fiatlaság jár ide s a fiatalkor feltűnést kereső különlegességei láthatók: ezüsttel csattozott cipő.

 

Árvácska: kíváncsian naiv, élénk szem, mely tudni akar mindent. – S egy másik kis virág: férfihűség.

 

Régi mohóság: korzóra kiszaladni, Stefánia-útra (ó, bár köszönnének nekem egy robogó kocsiból – gondoltam,) – nagy beszéd-mohóság-elméleteim, – ragyogó pipacsokkal végig-menni büszkén a Kossuth-Lajos-utcán… Kávéházba, emberek közé, – szerencsét próbálni….

 

A művész-fajta talán mind beteg gyerekkorában.

 

Az örökséget váró szegény türelmes, unatkozó arca: még benne van régi statuszában, de már csak ideiglenesen, már csak tűri.

 

Mindenkit gyűlölök, akinek kezében van az ügyem: rosszak a tapasztalatok.

 

Dajka: négy évig viszonya volt egy férfivel s csak a keresztnevét tudta.

 

Mily kicsi és gyerekes ambició az irodalmi – gyerekes, hiú, rövidlátó ember az és főként tehetetlen, aki itt akar érvényesűlni. Komolyabb és nagyobb törekvésű, aki már korán nagyobbat akar: politikai, vagy gazdasági célt tűz. Jobban és előbbre lát! Nem oly nagy dolog kűzdeni és előre jutni – az ember svungba jön. Gyerekkor: az ember még nagynak látja az irodalmi sikert s egyéb succes-t nehéznek. – Az én életem már nem megalkuvás: már züllés íly szerelmi élettel s íly eredményekkel beérni íly képességek mellett.

 

Barátaival külön szeret együtt lenni, – ha együtt vannak, nem szereti őket.

 

Egy úr: külső körülményeimmel sosem törődtem, – az csak keret volt mindig.

 

Oly szegény voltam a háborúban, hogy kénytelen voltam pénzemet a takarékba tenni: nem lehetett érte semmit vennem – s az Operába jártam naponta: mert az még olcsó volt aránylag.

 

Nőies ember: sértődötten űl, nem tud mozdúlni, mintha elömlött volna.

 

Nem válnak el, tovább marják egymást abban a reményben, hogy majd elválnak.

 

Szeretnék népszerű lenni, de nem annyira, hogy a komoly munka elé tenném, – s gazdag is, de nem annyira, hogy irodalmi ambicióimat elvetném.

 

Világos: nem elég tehetségesnek lenni, ahhoz, hogy az ember a neki legmegfelelőbb helyre kerűljön, – energia kell, hogy odajusson, egy másik tulajdonság is kell: kiküzdeni tudni.

 

Sétatér: új kis nemzedék sarjadt: furcsa, néhány év múlt csak el – s már az enyém is lehetne ez az apró fajta – már mint apa nézem őket.

 

Drámai jelenet lehetne: egy cseléd öngyilkossá akar lenni – mert ő jól akar élni és selyemruhába akar járni – s van egy öngyilkosokat lebeszélő intézet, ahol egy milliomos lebeszéli a lányt szándékáról, – de az annyira a fejébe vette a dolgot, hogy ismét öngyilkos akar lenni.

 

Regényi S. Mária: könnyezett kétszer, míg velem beszélt, – jó magától távol lenni, mondta, – lehetetlen a férjem előtt erről beszélni. – Erős férfi, aki kűzdőképes s kemény-fajta, mint a márvány s egész életét szánja arra, hogy nejét, aki művész s lélekben naponta másé, a világé, hogy lebírja, legyűrje, kész naponta harcot vívni hogy véglegesen legyőzze – akiben a szexuális együttlét nem lanyhította a lelki óhajt, – a híreset, az imádottat, a fénylőt, – ravaszon, – minden energiával, sosem dúrván, – türelemmel, nagy türelemmel… – A-né: semmi bensőség – egymás mellett élnek.

 

Talán már írtam ide egy előkelő heidelbergi diákról: aki idősebb ember – s avval tölti idejét, hogy egyetemről egyetemre jár s tanúl – lovon jön be az órára reggel, lovászával, – aztán kikocsizik óra után – mulat, tanúl, – örök diák – s előkelően él.

 

Tavaszi csokor: míly bámulatosan szép és üde színek: viola, nefelejts, árvácska – meg akarjuk örökre tartani az üde szépséget, azért írjuk le, azért művészkedünk.

 

Folyton-folyvást saját magával, saját élete elrendezésével, megvitatásával, bölcseletével van elfoglalva minden ember.

 

Kecskeméti kivégzés: az államnál nincs irtózatosabb gyilkos, – anarchista lettem aznap óta. A szervezet még nem tudja, hogy a halál fog következni, de a lélek fél a megsemmisüléstől, – nem tudja, mi lesz vele.

 

Anyjának érzi a fiatal fiú a boldogító kokottot, aki meleg ölét nyújtja neki s ezt a jót teszi vele.

 

Fekete, suhogó selyemruhák – ma már semmi az!

 

Álmomban almát szedek a fáról, a kertünkből, ahol kislány voltam. (Henichné)

 

E-vel találkoztam egy koncerten – s utána levelet akartam neki írni – azokban a percekben megint szerettem őt, – úgy éreztem, otthon vagyok. Oly szépen beszél: „Üres arc, – mondta egy énekesnőről: spanyolfal, nincs mögötte semmi. Én a tónust érzem a zenében, a röghöz nem kötött, szabad szárnyalást.” – Gerhardt-ról: úgy szárnyalt, úgy hullámzott, zengett: az ember benne élt.

 

Novella: Hazaérkezik egy koncertről: egy orvosi levelet talál. „Emil! maga tudja, hogy mi a rák – s tudja mi lesz a feladata: jól beosztani az időt, ami még hátra van. – Orvosi dolgok: majd szenvednie is kell. – S a végén szárnyalón: jó a tudat, hogy a világosságot, ami nékünk adatott s amit életnek hívunk, azt nemesen, derűsen és okosan éltük. Utána arra gondol, akivel találkozott és beszélt, – a sok emberre s főként E-re, – levelet ír neki, – ődöng másnap – s aztán megöli magát.

 

Tulajdonképen fokozatos öntudat képzelhető el: a szervezet nem tudja, – a lélek tudja és fél a haláltól, – az ész tudja és int, hogy ne féljen – le az állatiságig, mely él és öntudatlan, csak a vegetáció világos színű vitális érzése van meg benne.

 

Élet: míg gyermek volt, névjegyre vágyott, – az minden volt neki, – de mind több kellett neki. – Ha mindenki gazdag lenne, – akkor is ölnék egymást.

 

Minden ember kísértet, mint az álom imbolyog: magának és másnak ismeretlenűl.

 

Igazán reménytelen, beteg, ambiciótlan sötétségben éltem gyengeségben évekig, most mintha újraélednék.

 

Öreg embernek jöhet friss életkedvű, fiatal király – az már sem tisztelni nem fogja, sem többet nem fog az élettől várni.

 

Hogy van uram? Sajnos meg vagyok elégedve.

 

Bácska: míly undok az ember, ha jól megy neki.

 

Szép nő: míly szomorú lehet előre tudni a hervadást, várni, elébenézni – s tűnődni, kinek adja, ki érdemli meg fiatal szépségét – élete egész teljét. – Igaz, hogy a külső szépsége dominál az életben s uralkodik – de múlóbb a belsőnél – ezért törekszünk oly nagyon a „belső szépség”-re. – Kinek adja? Tán valami csúnya férfinek: amint a hófehér szarvastehén nem párosúl fehérrel.

 

Nincs a fénynek oly bohó, tréfás, titkos játéka, mint mosolyod.

 

Emlék: nálam a falon is voltak feljegyzések, a konyhában.

 

Vasúton egy pesti lipótvárosi hetaira beszélgetett rólam s azt mesélte, hogy megnősűltem.

 

Gyerekkori ideálom, egy asszony – most! Mért nem közeledtem hozzá! Míly gyönyörű gyerek voltam! S míly kiváló!

 

Elprédáltam, elpazaroltam mindent! A sok szép, friss, kedves teremtés, – arcocskák, üde szájacskák, beszédesek, – mind nem nekem él többé – reménytelenűl! Míly mohó voltam, türelmetlen, felélő, – s vége!

 

Német orvos: tudjuk, hogy az embereket a boldogságra kell és lehet is nevelni!

 

Pénzhez kötöttség: ki lehet és ki kell szabadúlni a pénz-uralma alól: valóban csak a gazdag volna szabad és független a krajcároskodás, apró űzletek, csúnya kis érdekek piszkától? – A szegény ember ne lehetne előkelő? Rögtön azzá lesz, mihelyt előkelőn kioperálja magából, kiirtja apró számadásait, apró revanche űzleteit s megpróbál nem a pénzhez kötötten, hanem kissé szabadabban és könnyelműbben élni. – Lehetséges és kell is: így mutathatja meg az elme igazi szabadságát – s azt, hogy más is van a világon, – ha apró számadásait, nyerészkedési vágyát kiirtja.

 

Egy asszony: „szeretnék jobban élni, – az életet szeretném élni!” – mondja s mikor kérdem, mit ért ez alatt, nem tud felelni.

 

Távozók: (Fazekasék:) Kinn süt a nap gyönyörűn, az ég kék, a Duna tiszta, – tiszta hajók csengetnek – s a hotelszobában a két férfi számol – üzleteiket bonyolítják le, – egyszerre megkondúl egy magashangú harang: oly ideiglenes minden oly múló az élet, – teherbevallásról beszélnek, a málhán űlnek, – vasárnap van, – nem sokára este is lesz, másnap is lesz s az élet elmúlik, elfut.

 

Furcsa dolog a szemérem: előttem megy be az asszony bizonyos helyre, – de az ülőkét már lassan és óvatosan ereszti le.

 

Minden nap újból meg kell magunkat erősítenünk: enni kell – milyen határán állunk a halálnak s milyen kegyelem a létünk!

 

Milyen furcsa azzal találkozni s annak az arcát nézni – s amint beszél, akinek a művészetével heteken át foglalkoztunk. (Moly)

 

Néha bizony ordináré is tudok lenni!

 

Das Kind – ez már nem vagyok, aminek szegény, apámmal beszélgetve nevezett. – Néha még hallom, hogy hívnak: hosszan hangzik: Miilán – Sziilárdka – s összerezzenek. – Ha anyám szegény elutazott volna Krakóba, – mílyen más szenvedés lett volna az néki, engem itt hagyni, mint Kernáchnak volt a gyerekeitől megválni. – Halál: a lélek tehetetlenűl és zsibbadtan megnyugszik bele: nem az ész, – az sosem érti meg, – nem tudja elrendezni, – elrendeződik, leüllepszik. – Az élet mindent jóvá tesz, elsímít, – a legnagyobb szenvedések is leüllepszenek árjában – a halállal egyenlít ki mindent. – A haldoklónak megfájdúl a foga. – Volt valaki a világon, akinek a legfőbb boldogsága voltunk – ezt nem tudjuk kiölni idegeinkből, – s az élet rideg velünk. – Ezért tekintünk úgy vissza fiatalságunkra, mint régi és igazi otthonukra. – Szülők levelei: vigyázz a villamoson, ne igyál hideg vizet – stb. (Hogy szégyeltem magam e levelek miatt – s hogy untam a sok intelmet!)

 

A művész elhiszi magának, hogy sokat vesz észre, többet, mint ami a tudatába jut, hogy számos érzéke van – s bár ő is szeretné mind a tudatába juttatni: ő is szeretné tudatossá tenni egész létét, – a buta, a tudós csak azt hiszi el, azt a keveset, amit a tudata vesz észre.

 

Jaj de jó! búgják érzéki élvezetük közben – s oly hévvel és ambicióval esnek egymásnak, mintha ők akarnák csinálni – s nem, mintha eszközei volnának egy felsőbb ösztönnek, egy erőnek, mely oktalanúl hajt s íly akaratot mutattat velünk – íly tudatos cselekvést imitáltat. Az okos ember ezt intim perceiben érzi és szégyenkezik.

 

Holló dr.: élményekről, ahogyan történtek, talán alig lehet írni, – távol kell állni tőlük – s az írónak nem szabad a tudomány precizitásával dolgoznia, – jobb, ha szélesen dolgozik, nem apróz, így van több levegője, – jobb, ha azt mondja, hogy a hold 7 napi járóföldre van, mintha, azt próbálja pontosan megmondani, milyen messzi van. – Túl sok dolgot hangsúlyoz Ön a novellájában, az ember nem jut levegőhöz (Nevetők.) – olyan, mint egy levél, melyben minden kétszer háromszor alá van húzva s melyben tehát semmi sem fontos. – A tudomány épp oly szenvedély, mint más: az élettől való elmenekülés, remeteség: s az élet-vágy minden szenvedélyével fűti az ember, – a tudomány Önnek arra jó, hogy ne értse és vágyódjon rá, ha nyakig benne volna, mint én, unná – egészen más, (szisztematikai,) módszerekkel dolgozik, mint Ön hiszi; – a kétkedés olyan örök emberi funkció, mint a lélekzés; – mindig több és több lesz a kérdés a tudományban: ez éppen az örökkévalóság; – az élet elviselhetetlen: az ember világot konstruál magának a világban, melyet jobban át tud látni, jobban tud benne élni: ilyen a hazafiság, vagy a kereszténység konstrukciója. – Egészen fantasztikusok az ember örömei: hogy elfoglalták-e Amiens-t, vagy sem. Ez rossz konstrukció, a mai, – keresztülvihetőbb és a valósághoz közelebbálló konstrukció kell – s hogy ez lesz, ez lehetséges, hiszek benne, különben nem volnék ennek a reform-lapnak a munkatársa.

 

Már fiatal koromban imitálni tudtam az ájulást: buborékok jöttek a szájamon s a nyelvemmel csettintettem, – közönyösen, – mintha kiszáradt volna az ínyem – honnan tudtam ezt, amit a haldoklók csinálnak?

 

Hétköznappá válik az élet, – nagy öröm, – nagy bánat, – hallom a szót s nem értem egészen, – van még ílyesmi is a világon?

 

Megint sok hazugság van és píszokban élek elég nagy vétkek közt, – mért nem tudok kiszabadúlni belőlük? – Nem kell nekem, de gépiesen folytatom, benne vagyok, nem tudok belőle kikászálódni – s a halálig is a megszokás és kényelem visz benne tovább. (Ezért jó alapnak – a jó berendezkedés.)

 

Egy költő űl a kávéházban: in fortwährender Musse – s töri a fejét verseken.

 

Fiatal házas: (Siklós) talán szeméremből mond intimitásokat – szégyell szemérmesnek mutatkozni, vagy hogy ezzel az exhibicióval inkább ő nyújtson valamit, mintsem hogy más szabadon képzeljen, – inkább beszél róla, amit más úgyis tud, – hogy most…

 

Reiner, mint hallom, szervezetileg tönkrement. – Hát valóban összetörik az ember, – nem bírja sokáig ezt a koncentrált szerelmi és munka ízzást? Ez már a halál! Alig van reconvalescencia.

 

Öreg kokott: sosem mondtam az uramnak, hogy sajnálom, mert azt nem szabad megmondani, – hanem sajnáltam és cselekedtem.

 

Fenyő Miksa – soha felsorolásaiban meg nem említett, se könyvet nem adott ki, se állást nem szerzett, – evvel az emberrel soha nem akarok érintkezni.

 

Bácskai történet: Batnikov Nedán 30as honvéd februárban megszökött ezredétől, csak azért, h. hazautazzék Kátymára s megölje a mostohaanyját, Batnikov Alajosnét Kuszulya Barát. A bíróságon elárúlta, h. azért ölte meg a mostohaanyját, mert az megmérgezte az édesanyját. De kiderűlt az is, hogy az asszony, kit a honvéd megölt, mielőtt felesége lett az apjának, cseléd volt a házukban s viszonyt folytatott nemcsak az apával, hanem vele is. – Az exhumálás kiderítette, hogy az édesanyát valóban megmérgezték. – Az öreg Batnikov Alajos pedig, kinek a megmérgezett asszony a második, a fia által meggyilkolt pedig a harmadik felesége volt, azóta negyedszer is megházasodott.

 

Némely napon minden jól esik az idegeknek: az idő szép, az ég mélyen kék, – már a hűvös fürdő is boldogít, – az ember jól kialudta magát – s boldogító trebinjei dohányt szív – kalácsos kávét iszik.

 

A szőke nők érzékisége – nem oly komoly és szenvedélyes, hanem valami hamiskás, szemérmes, tréfás mosolyokban nyílvánúl. (Földalatti villamoson láttam őket.)

 

Hogy a szerelmi örömökből íly gyengéd, fínom, tiszta kis lények fakadnak – arra akkor nem gondoltam. Míly gyönyörű kis fehér rózsák ennek a boszniai katonatisztnek a gyerekei!

 

Redakció: fontos dologról akarok veled beszélni, mondom Kosztolányinak – ő figyel s közben szórakozottan legyorsírja, amit mondok.

 

Opera: némely emberek abszolút-biztos fellépése – rá se hederít az emberre, mintha levegő volna, beszélget, gúnyosan vizsgálódik – én a földszinten nem vagyok íly otthonos.

 

Afféle magyar viveur: villogó fogú, szén-bajuszú, gyűrűs, melegkezű, mosolygós szemű ember.

 

Dr. Gedő: egy ember, akinek az agya oly gyenge elasztikus, hogy mindent befogad, nincs mondanivalója, ha beszélni kezd, a határtalanba fut: a véleménytelenség kopár benyomását teszi, – bárhol érinted gondolatait, azok engednek, megértenek, nem állanak ellen, hanem engednek energiádnak s mint az elfutó fal hátrálnak előled. Bizonytalan s ideges leszel tőle, nyugtalan lénye karaktertelensége miatt.

 

Érettségi: felvidúlt, csillant a szemük, mikor beléptem az írásbelizők termébe – a bizalom melegével néztek rám: én voltam nekik a szerencse.

 

Teljesen hanyagon végzem dolgomat: baj lesz – veszélyeztetem az egész exisztenciát: lázadásra izgatok, rosszúl dolgozom, – későn járok órára s dúrva vagyok.

 

Együtt van egy emberrel, aki egész életében fölényes volt vele – zavarban van, nem tudja, hogyan beszéljen vele; – de az ezegyszer eléggé szíves vele: ő rögtön megárad s oly jóságos, okos tanácsadó lesz, csak úgy ömlik belőle az értelmes, őszinte, nyílt jóakarat, – a másik mosolyogva hallgatja. – Így, evvel az értelmi munkával s a szolgálatai árán, az eszével akart egyenrangúsodni azzal, akit úgysem érhet el soha, aki mindig felette fog állani. (Reiner és Misi. – Novella.)

 

Fiatal leány: valóságos Don Juan az egyetemen, – a legszebb, egészséges lányokat választja ki barátnőkűl. – A másik irtózik a szerelemtől, – táncolni tanúl, a férfit útálja, mert bemocskolná teste tisztaságát. – A harmadiknak az apjával van furcsa viszonya: az apa fájdalommal nézte, ha udvaroltak neki – s lemondóan mosolygott, hogy leánya távolodik tőle. (Leányok együtt. – Novella.)

 

Lotz, aki örökké, beteges kielégíthetetlenséggel festette a leánya, Kornélia aktját, – s érdekes: Lédaként is – a koitusz mámorában.

 

Kora tavasz. (Orbán napja.) Míly változatos a szeles idő. – Míly tiszták a terek s alkonyatkor, mikor még világos van, – míly különösek, kísértetszerűek a sötétzöld falombok – különösek, álmosak és lassúk a fények. A tér szűkűl és otthonossá válik a világ. – Nappal az ég világos meleg-kék – s a házak Budán párás tisztaságban állanak.

 

Dr. Gedő: a jelenlevőkkel foglakozni alig tud – ha beszél valakivel – mintha visszafelé merengene a saját maga dolgairól: az embereket csak in absente tudja szeretni, vagy gyűlölni. (Dr. Ei.)

 

Oroszországban egy bankárnő búvárt küld a tenger fenekére, hogy férjét felhozassa. Az első búvár örjöngeni kezd. A második is vészjelet ad s aztán elmondja, hogy a tenger fenekén iszonyú a látvány: 500 ember áll a talpán (mert követ kötöttek a lábukra s úgy sülylyesztették el őket,) s imbolyog előre-hátra a hullámzásban s kezeik, mint az indák mozognak: mintha beszélgetnének egymással. (Pokol!)

 

Énünk stabilitásának érzését megzavarják pillanataink: a kontinuitás. Úgy érezzük sokszor, hogy az apró, elrepűlő pillanatok teszik össze életünket, mivoltunkat, hogy nincs egy állandó, mély mivoltunk, hanem az percek szerint változó – s nem mélyebb, mint maga az effemer perc, melyben élünk.

 

Lelkesség van a fiatalemberben, de nem tudja még, mire irányítsa: izgatott, de még nem tudja míly célért hevűljön, kipróbálgatja tehát, (kikóstolgatja) a társadalom céljain tüzét, mint a macska a körmeit.

 

Mért mocskoltam be utamat, – mért kell örökké tartanom tőle, hogy majd rám pirítanak, hogy tudnak valamit, ami nem illő hozzám. A bűn s a kis bűn is rettenetes és kihat az egész életre, azt javíthatatlanúl megrontja, szennyezi – s értem, ha a bűnös halálát áhítja annak, aki tud a bűnéről.

 

Opera: még mindig hangos az élvezet. – Kerner: már öregesek, aggastyánosak a mozdulatok, a derék merev, a kar egész hosszában inog – s közömbösen űl helyén, alig izgatja már a feladat, – de ha még néha erőteljesebben emeli fel kezét: egy erdő zúg fel – s vihar támad, ha energikusan csapja fel fejét; – lénye nagyon szuggesztív: öreg, tekintélyes alak, hidegen komoly – de a munka már nem szuggerál, amit végez. – – Egy igen szép, anyás szépségű, egyszerűn s tisztán öltözött hölgy űlt előttünk a kis fiával: suttogtak egymással s az anya élvezte a fia naiv örömeit, gyönyörködve, mulatva nézte, mikor Beckmesser bolondozott, – suttogva magyarázott a fiúnak – s közben magának is figyelt. – Komoly hajfonata s komoly anyás nyaka: ilyennel talán még tudnék élni, aki átment már a zavaros forróságokon, tüzeken s megnemesedett, megkomolyodott, – már másnak él.

 

Hold-foltok házakon, – csélcsap felhők, szeles, magános éj, – emlékek. Ein armer Nachtwander.

 

Rossz cikket írtam: – nem baj, mondom már magamnak. Hiába dolgoztál, az nem baj, – fő, hogy dolgoztál s azalatt jól érezted magad, – mert ha nem dolgozol, az a rosszabb. – Összeszidtak, szégyelted magad, hogy rossz a cikk: örűlj, izgatott voltál, türelmetlen kedélyed hullámzott – örűlj, éreztél, éltél s ez jobb, mintha semmit sem éreztél, – te már ezt is ismered! Tehát: dolgozni rossz: a munkától szabadúlni akarsz, de ez a rossz jobb, mint a semmi, – mert élet. S élet: izgatottnak lenni, égni – ha szégyen is, ha fájdalom is az érzésed. Örök a fogócska-játék: munka kell, majd restség kell, majd megint munka. – – A változás perce édes, – s csak az az igazi élvezeted, ami váratlanúl jön, – ami hirtelen beteljesűl, az boldogít. A boldogság intenziv öröm – s ez csak akkor ér, ha nagyon vágyol valamire s az hirtelen a tiéd lesz, mikor még nem is várod.

 

V/28-29. Furcsa lumpolás: már másodszor maradtam ruhástúl délután 5től reggelig étlen-szomjan a díványon s aztán 4 órakor az iróasztalnál munkához láttam.

 

Sem engem nem kérdeztek, akarok-e a világra jönni, de én sem kérdeztem őket. Jöttem. Talán egyikünknek sem volt jó.

 

Pál István: nem azt remélte, hogy egy irodában a világ dolgainak egész apró részének intézője lesz: az ifjúság egészen másra készülődik; – kénytelen tehát reformátor lenni: szocialista, hogy a törekvést, mely ifjúságából még halványan benne él, kielégítse. Kénytelen be nem érni evvel a kis konkrét hatáskörrel és általánosabb törekvések szolgálatába is állani.

 

A reakció szól: engem a rendre neveltek, – nem kívánni a lehetetlent. Nem is értem, hogy intelligens emberek hogyan képesek íly nyersen fellépni – s követelni! – A város nem azt ígérte, hogy el fog látni minket az egész életre, – silányabb helyzetbe kerűltünk: senki sem tehet róla: a háborút nem egy ember csinálta; – mért nem fellebbeznek az ellen, hogy őszűl a hajuk, vagy hogy öregszenek? Én köszönettel veszek minden kis fizetés-javításkát, amit megajánlanak.

 

Megegyező lelkek: a leány, „megértette” a férfi lázongó lelkét, – hogy ő nem szeret kalapban járni, helyesnek találta törekvését, hogy a födetlen fő viseletét forszirozza ebben a furcsa világban, – hajlandó volt ő is egész életére e mellé állani – s meg volt köztük a harmónia.

 

A legfontosabb kérdésekben is ötletszerűen jár el az ember, – amilyen éppen a pillanat. – Már régen bizsergett az idegzet, – egyszercsak felvetődik: más állást keresni – s az ember rögtön hozzálát. – Érdekes, mennyire ingerel most, hogy veszélyeztessem állásom, most, amikor megvan és mindent, amit eddig szereztem.

 

V/29. Megint inc. álom! Meglepő! Virg. – kedvetlen és sikertelen.

 

Fél-évig tisztán akarok élni!

 

Kereskedő a kisvárosban: a komoly embernek két virgonc kis fia volt, – akik úgy szaladgáltak az űzletben, pult alatt, házban, – úgy aláaknázták az egésznek komoly csendjét, mint az egerek. – Két kis gonosztevő.

 

Közlés nélkül nem bírom el életem újságját, terveit – s minden meghiúsúl.

 

Szerelmi periodus: az ember azt hiszi, hogy csak azért él, – egyéni élete majdnem céltalannak tűnik – olyan a világ, mintha csak ennek az egy célnak élne s az egyéni lét szinte megszűnik – előtte a diákkor nagy én-kultusza – s utána megint az én föltámadása. Úgy tűnt akkor, mintha a szerelem volna az egyetlen tartalom s az egyén csupán ennek a kettősségnek élne – előtte és utána a független egyedüllét célja int s más élet-lehetőség a magányban: magunkért s célokért élni. – – Coitus: azelőtt azt gondoltam: lám bármint rajongok a lány tulajdonságaiért; – szeme mélységéről, mozdulatai bájáról – s bármit képzelek: – mind ennek épp úgy coitus a célja s vége, mint a legközönségesebb áhításnak, hogy az ember élete-célja kimerűl a tovább-sarjadzásban – egyéni élet nincs: célja a nemzés. – Ma azt hiszem: valóban megszerezni valakit magunknak a természet törvényei szerint csak egyféleképen lehet, – de az éppen a kérdés, hogy az ember mit és kit szerez meg, – milyen vágyát szerzi meg így! Ez a tartalma a szerelemnek. – Hogy utóbb minden rajongás illuziónak tűnik is – természetes: amit megszereztem kevésbbé becsülöm. Rosszúl él tehát, aki egy kategóriába sorozza az összes megszerzést s magát a megszerzést, az érzékiséget kultiválja. Illuzió, szellemi, anyagtalan érték: ez mindenünk. Nyers érzékiség: üresség.

 

 

1918. június 1.

Nyers érzékiség: – maga a megszerzés, tekintet nélkül az individuumra, aki miénk lesz, – ez lehet élet-öröm, de kizárólag annak az öröme, hogy nememet egy más nemmel hozom össze s nem egyéniségemet, izlésemet, szívemet – egy más egyéniséggel. – A nemnek ez a kielégülése csak a nagyon heves fiatalkorban lehet nagy öröm, – mikor még az egész másik nem csábít. – Fél évig tisztán akarok élni!

 

VI/2. Német szinészek. Színész csak az legyen, aki nemcsak sokféle ember hangját tudja utánozni, hanem sok ember temperamentumát érzi lobogni magában – akiben, mint más művészben is benne van az egész világ s meg is tudja szólaltatni. Mikor a szerep természetté válik, – ott kezdődik a színészet. – Ezek szerepeket tanúltak s szerepeket mondanak el, nem a temperamentum viszi őket, – egy hang sincs, mely az igazság erejével hatna, – bár mind elég jól játszik. Mesterkedés – Willenskűnstlerei. Mikor fog már az ember egy átélt, szivből jövő hangot hallani a színpadon s nem ezt a komédiát?

 

Egy asszony, aki oly feltűnően viselkedett. Ismerkedésünk után zavartan tépegette az ágakat, – pirúlt, – „míly kómikus ez az egész” – mondta, – „úgy látszik, szükség van rá, hogy megnyugtassa a lelkiismeretem.” Ismert.

 

Színházba menő nők villamoson: míly puhák, lágy vonalúak a kendőkben, leplekben – s míly tiszták, üdék a fehérarcú nők a tiszta, puha, fehér selymekben – rajzos és életteljes a sáppadtság a fehér keretekben s az ápolt sáppadt-szőke haj.

 

Akinek közgazdasági irodalmi tevékenysége van, annak ma legalább húszezer korona jövedelme van.

 

Kisváros: szétszalad a temetési menet, mert a tetszhalott felűl a gyászkocsiban. – Az elhagyott utcákon, sívár alkonyatban a halál magánossága kisvárosi utcán.

 

Nagyvárosi nyár: zene a zenés kávéházakban; dinnyehéj s gyümölcs-piszok a poros kövezeten, – ecet-szag és rothadó gyümölcsszag a meszes kőfalak közt, melyek este ontják magukból a felvett meleget.

 

A gyermekkor messziről fénylik, mintha csupa ünnep lett volna.

 

Kokottoktól hallom, hogy eltakarják arcukat szégyenkezésükben, ha véletlenűl élvezeteik volnának.

 

A lélek sok cselekedetünk indokáúl ál-okokat csempész, – alácsúsztat hamis alapot.

 

Téma: a fiatal leányt a fürdőben ájúltan találják, – a vőlegény heves volt. Nem akarja többé látni – s azóta irtózik. Az érzékiség sok asszonyban, leányban szunnyad – néha hosszú időkig – fel kell bennük kelteni. – Lányi S-nak jó szeme volt: nincs tüzem (verse).

 

Emberek gyanúsak, ha utrirozottan jóindulatúak.

 

A tanár mégis csak undok lény, – az egyik beszédet mondván, nem tud másként szólni, mint meghatottan: az egyik magasabbra nő, a másik alacsonyabbra, – mondja s a hangja vibrál, játszik mély meghatottságában.

 

Nagyot ásít: – az anyag tulajdonsága: ílyen fogyatkozásokkal, tulajdonságokkal ékes, ha élni kezd a nap alatt. – Nincs szörnyűbb, mint az ásítva szórakozó, sötét kávéházi üveg mögött ülő, öreg kártyásokat nézni. (Napfény kell, hogy az ember felejtse a halált.) Ásít, szórakozik: vagyis űzi az illanó időt – míg el nem jön a napja.

 

Éppen ami diszharmónikus lényében, az kelt az emberekben antipátiát. (Breuer E.)

 

Holló dr.: A legideálisabban! Pénzkérdés nem esik közte s a felesége közt; – lakásukat dúrva egyszerűséggel rendezik be, – nem vágynak jólétre; – „a gyermek létrehozása nem esik ítéletünk alá, – az magasabb jelenség, semhogy tudatunk megítélni képes volna – erkölcstelen gondolat ezt gátolni akarni, – az érzékiséget szégyelni és kerűlni kell, mint a szükséges rosszat kell felfogni, nem pedig hajszolni. Aki keresi az életet, elveszíti.” – Anyjáról (kinek egyik fia elesett): a nagy fájdalom tiszta és harmónikus érzés.

 

Kivégzés: etetik-itatják egész éjjel, mint a barmot, – hogy szinte öntudatlan, mikor a vesztőhelyre kerűl, akkor vezénylik, hogy térdeljen le – s ő a saját halála céljából engedelmes szegény.

 

Elképzeltem egy hadbíró őrülési rohamát: míly rokon érzés nékem a dühöngés!

 

Idegenek közé csöppentem, két öreghez, kiket szeretek s kiket apámnak, anyámnak becézek. (Míly ősi hang! Peer Gyntre emlékeztet.)

 

Az egyik festő nagy gondolatot fest meg, hogy nagy gondolatokat ébresszen – nála az aktok helyességét és szépségét fogják bírálni, – Meunier egy öreg embert mintáz – s nagy gondolatokat ébreszt.

 

„Der Mann ist dir eingerűckt, komm’ wenn du etwas brauchst, ich will dir helfen. (Míly asszonyi szó ez a helfen.) „Ich habe keine Geschwister gehabt – ich dachte, hier werde ich zwei Schwestern haben.” (Nem tudta, hogy „testvér” ez a fogalom míly komplikát s hogy mennyi gyűlöletet tartalmaz.)

 

Az életet ki kell lassan dolgozni – lassan kiválogatni céljait, lassan rájönni ízére s legfőbb tartalmára. S lassan tökéletesedni a választott munkában. S lassan rájön az ember, hogy ne gondolkozzék azon: „mi volna, ha… hanem azon, hogy mi van!

 

Nekem nem kell már nagy melegség – egy ember egész szíve – nem vagyok minden gondolatára féltékeny. – Járok a világban s itt is ott is elszórok egy kis meleget – kis meleget adok s veszek – az emberek szivébe beírom magam – s míg köztük vagyok hű vagyok hozzájuk, – teljes figyelemmel vagyok dolgaik iránt, szavaik, ügyeik érdekelnek – s igazságos bensőséggel igyekszem viseltetni irántuk – van energiám számukra s ők is szeretnek.

 

Planéta csak fiataloknak kell.

 

Nagy regényt akarok írni, de ehhez úgy kellene tudnom rajzolni, oly biztosággal, mint Rembrandt.

 

Déri T.: úgy van stilizálva, hogy a dolgok naturalizmusa jöjjön ki.

 

Ma legyen a döntő forduló – 3 évig tisztán élni!

 

Arra kell szoktatnom magam, hogy ne nézzek többé nőre, ne képzelegjek róla, nem gondolkodni, nem emlékezni.

 

Egy fiatal asszony egy leányhoz: „az oly jó, hogy beleőrűlsz – elfelejted, hogy a világon vagy…” Ugyanaz egy fáradt ifjúhoz: „no… ugyan, – elfekhetne maga mellett egy fiatal asszony….”

 

Fiatal zsidó férfiak halvány arca – s ahol, a kékesen fekete szakáll sarjad hamvas, tearózsa-színű lágyság.

 

Da Vinci: sátort épített magának s a fényt szűrte adagolta – misztikus keverést csinált, mint egy kémikus.

 

Fazekas: felküld szobájába a kabátjáért. Vajjon, ha gróf és gazdag volnék – felküldene-e?

 

Kernách: nagy nőies megszólási hajlam, – ha elengedi magát – rendkívűl sokat beszél. – S az oly előkelőséget is szereti, mely pénzzel szerezhető.

 

Ha lemegy a nap, a te kezeid tudnak róla s ha felmennek a csillagok. (Egy álombeli beszéd utolsó mondata.)

 

Egy kis volt leány-tanítványom nálam, – furcsa, kedves pásztoróra; – panaszkodott a kislány: mért adott hármast tanár úr, – s úgy csicsergett, kedvesen, drágán, mint egy kis gyerek, egészen gyermekesen nekibuzdúlt s beszélt, beszélt lányokról, pletykákról epizódokról… S kért, fogadjam el a csokrot, amit nékem hozott. – Igen kedves volt és ártatlan. Elmondta, hogy ő sosem hitte, hogy én eszem, vagy alszom, mint ő, mert én nem is vagyok ember: – úgy mint én nemrég még mestereimről. – S elmondott egy epizódot. Egy katonatiszt szólította meg az utcán s ő ezt elmondta anyjának, mikor már ágyban voltak és sötét volt a szobában. Anyja kérdezte, hogy tetszett-e neki. – „Nem kell – nem!” kiáltotta a kislány. „Hát még mindig szereted?” – kérdezete anyja, rám célozva. „Igen” felelte ő s zokogni kezdett. „Hű kislány vagy!” dícsérte meg anyja. Én összecsókoltam őt, – szabad volt-e megtennem? Szabad-e jó tanárnak ílyet tennie: – Riedl megtette volna-e?

 

Hogy mi lesz belőlem? – Kinek vagyok magamért felelős? Csak a hiuságomnak. Nos! Azt kell irtani – az öregkorban, ha semmi sem sikerűlt s mindennek vége.

 

A tűnő percek enyészete. (Poros vizsgaterem az egyetemen.)

 

Lopta az időt, hónapokon át, napokon át heverészett, – némelykor azonban görcsösen ökonomizált vele: két dolgot végzett egyszerre: haját szappanozta bal kezével s jobbjával fogát mosta; mert az idegeiben élt azért, hogy az időt jól fel kell használni.

 

A régi fal sűrű folyondárjában madárfészkek.

 

Regény (Breszt-Litovszk.) Oly szeretetnél, mely szuggesztiv alapú, – a szuggeráltban rendesen gyűlölet is lappang. – Egy fontos űgyben ítélnie kell: a döntésére némák a tömegek. – Máskor egy kajla legény gúnyos felkiáltást tesz ellene – még valaki összeszidja; – később már össze sem szidják. – Összeverődnek; – később a két párt összeverekszik; – A helyzet már egész bizonytalan: el kellene menekűlni, – de nem bír: még egyszer meg akarja nyerni őket: de ezt nem lehet. – Az egyik párt piszkos politikai eszközöket kínál s ő már kezd is élni velök – de néma gyűlölettel, – fájdalommal felelnek rá. Csökönyösen nem távozik – inkább ő is gyűlölettel s elnyomással felel – de rosszúl sikerűlnek dolgai: a két párt összeütközik s az övéi könnyen engednek – s iszonyún pusztítják el: éhen halatják.

 

Torna-verseny: a nézőkből kiszakadt a meghatottság sóhaja, mikor a karok kinyíltak s a zöld mezőt a kislányok tengere borította. – Míly szabad élet ez: s míly fülledt, érzéki életet éltünk: az ember szégyenli magát. – Eddig csak önző élet volt ez: egy gyereknek kellene élni, – nem a kéjeknek, – de késő!

 

Halálra való készülés minden: ez a jegyzés is!

 

Egy szigetre mennek: s az hogy szigeten vannak már kellemesen befolyásolja őket.

 

Elhajlított rács a kórház ablakában: kétféle akarat, két felfogás a jóról, a te javadról is, – az egyik szerint benn kell maradnod, ez érdeked s ez a rend, de te ki szeretnél szabadúlni!

 

Egy asszony, (nagyon disztingvált) – egyszer hat hó előtt utaztam vele s most megismert: izzón, fürkészve nézett, akart, hívott: emlékezett s emlékeztetni akart. – Piros és kék csíkok – nem látlak soha többé! Így veszted el, amit a sors nyújt. Világos, intelligens, elszánt és hűvös szemek.

 

A járda szélén nyugodtan jársz: de ha ezer öl szélén volnál!

 

Nem lehetek bíró: egész életemre bepiszkítottam magam: vagy ezeken is át kell esni a jó bírónak?

 

Pál rólam: sokat élt arc. – Ugyanezt mások is mondják már!

 

Az idén nagyon goromba voltam a növendékekkel: mennyivel jobb hatású egy fínom, nemes, nyugodt és csendes tanár!

 

Azelőtt míly iszonyú hatást tett rám a távoli zene, fájt a nagy és végleges magány – hol a sok vágyódás! Meddig élek?

 

Eső esik, nap süt: olyan a dolog, mintha gondoskodás történnék rólunk: ezért bízunk; pedig a természetnek mindegy, élünk-e, halunk-e: mi alkalmazkodtunk esőjéhez.

 

Rosenthalnál: aki nem ér rá hangokkal, tekintetekkel, kicsinyességekkel veszkődni – mialatt a telefonhoz megy, gondolkodik s rá nem ér nyájas tekintetet vetni rám, – siet s nem kapkod, – mintha síneken mozogna.

 

Az arc vonásaiban apa s anya tovább harcol.

 

Zsoldos (talán regény-alak): néha gúnyos, máskor múlatságos, – érzelgős, szomorú. (Nem érzem a regényt.)

 

Gyerek a téren galamb után fut.

 

Míly gyönyörű voltam – mondják a nők: régen! Svedléren!

 

Hotelszoba: vitrin, képek, – minden fínoman csak jelezve van: az otthonosság is. Az igazi otthonosság itt bántó volna.

 

A természet néha produkáltat a többi faj számára eledelt: példáúl mézet, húsos magburkokat: s ezt elvenni nem fáj – mért nincs úgy berendezve? – mért kell az életet elvenni, ölni?

 

Fontos dolgokban talán ötletszerűen kell eljárni – könnyelműn: hisz úgysem tudod az élet dolgait kiszámítani – valakit hirtelen elveszel! – S ha tudjuk is, hogy másnak rosszúl sikerűlt a házasság: nekünk jól fog sikerűlni: ez a bizalom az élet!

 

A tervszerű pihenés nem pihenés: annak fő eleme a tervszerűtlenség!

 

Túlszigorú voltam Feketével: való, hogy én magam is elvállaltam volna azt az állást, agitáltam volna, – sőt kapok utána: mert éppen én sem tisztáztam az egész életemet – s tettem rosszabbat is!

 

Kapva-kapnak a fiatlaemberek után ma, széttépik – és senki sem tud rólam. Elbújva élek s célravezető társaságokban nem fordulok meg: – a szegény és távoli, olcsó sikerek lovagja maradok!

 

Menyit dolgoztam semmiért! Mások, sokan míly könnyen boldogúlnak: nem voltam soha szerencsés.

 

VI/21. Csúnya, veszélyes, undok, iszonyú excessiv! Szomorú tapasztalat! Erőszakosság! – Esküt kell tennem a tiszta életre! – S minden jól sikerűlt azóta – ez büntetést érdemel!

 

 

1918. junius 23. – (utazások.)
 Herkulesfürdő s hajón az Aldunára.

Utitársakkal a hajókabinban: míly undok a testi élet: kigőzölgések, bűzök, – evés, – emésztés, – míly csúnya és undorító az ember, míly gyenge lábon áll, mennyi mindent kell magával cipelnie, hogy élhessen, ha elindúl. Nem úgy van, hogy egyszer megerősödik s attól fogva áll a lábán, hanem napról napra aludnia, mosakodnia, ennie, – ideiglenes erőt lopnia kell kívűlről – s ha már nem tud lopni: elromlik a gép, vagy nincs mit – vége.

 

Én e föld és percek vándora, – nincs stabil életem, – ide-oda iramodom, – a barátaimnál ülök s tovább állok, – színeket látok, hangokat hallok s látnak engem, – látom a percet futni s a halálomat, mint a gyorsvonatot égő szemekkel közeledni. Nem súlyos az életem, olyan mint a mozi, – csak abban különbözik tőle, hogy a szalag nem rendszeresen csavarodik fel az agyban, hanem össze-vissza hajítódik bele a sok kép – s nem lehet újból előjátszatni a dolgokat – azok össze-vissza jelentkeznek.

 

Egy öreg pappal űltem a hajón s az ismerte a nevem – ez új közönség s Babitsról behatóan értekezett.

 

Gólya tépázza nőstényét, mert kacsát költött ki. – A tyúk sír, mert kiköltött kis kacsái vízbe mennek s a parton kotkodácsol. – A madarak kidobják a fészekből, megölik a beteg fiókát. (Érdekes a természetnek ez a határozata.)

 

Más is észreveszi, hogy habzsolom az életet s rosszat jósol néhány évre. S ha tudnák, hogyan habzsoltam!

 

Belgrád: Varjak a magas palota frize felett károgva: míly fejedelmi! – – Ősi kút Hunyadi János idejéből: baglyok s denevérek benne: ősi generáció. – Hunyadi látta e kútat. – Irtózatos emberi szenvedés: az italért a rabszolgák mentek a föld alá a mélybe, – hogy ne szomjazzanak az urak s korsónkint töltögették a hordókat. – – Leigázott ország főterén: az emberek sanda szemmel néznek, minket „új bizottságot”, – ismét szemléljük városukat – s én szégyenkezve megyek, mint a hatalmasabb faj egy reprezentánsa, – próbálok a játszó gyermekekkel nyájas lenni, de azok viszautasítanak. – Hódoltság: a lakósok már az altiszteknek is kötelesek köszönni. – – A tornyok és kémények merészen megálltak s nem dőltek le. – – Történetet és műtörténetet kellene tanúlnom. – – Magános leány Belgrádban: magános utcán, a balkonon mint e szenvedő város szimboluma, mint a nosztalgia szobra áll kihalt alkonyaton. Isten veled! Egyre jobban távolodom tőled a hajón s nem is látlak soha többé, bár rokonod vagyok. – – Hold kisüt: félszemmel, sandán kibújt, lesi a szerelmeseket, kövér, vörös borissza szerzetes.

 

Tiszti asszonyok a hajón: hogy fájtak azelőtt! – Fiatal férjek komoly, feszes arca. – Rágcsálnak, falnak, felfalnak mindent, – e föld terményeit, mint a hernyók.

 

Inc. álom úton s egész természetes érzés volt.

 

Gubó: nem ő hozta létre az életét s azt, hogy íly tökéletes kis szervezet legyen, – a képességet, az alkalmazkodást: itt őérte kívüle álló s nagyobb erő működik sejtjeiben: azok öntudatlan életképessége nagyobb az eszméleténél, a léte tudatánál.

 

Egy szegény pincér, kit a gazdája pofoz: „az én anyám ,nemi szervét’ ne tessék bántani.”

 

Nékem minden munka és minden pihenés: ha sokáig nem dolgozom, kimerít s a munka lesz pihenésem, – egy helyben, a lakásomban űlni kimerít s az utazás lesz pihenésem, pedig mindez nagy fáradtság: mindez maga az élet.

 

Álom félig ismerős vidékekről, ahol az anyámmal nyaraltam volna: még álmomban is erőltetnem kellet az emlékezést, hogy visszaemlékezzem e tájékokra: úgy látszik álombeli vidékek voltak, olyanok, amelyekről egyszer már azt álmodtam, hogy anyámmal ott nyaralok, – mert a szituáció egészen ismerős volt.

 

Zene: az élet múlik. (Térzene, hűvös, elhagyott Herkulesfürdőn.) – Turisták: furcsa szenvedély: egyre csak fölfelé!

 

Fák közé gránátok csapnak: csattog, kopog, jajgat az erdő, mintha emberek közé vágott volna be. – Öreg, törzsökös fa: komoly, okos, nyugodt férfi. – Turisták: a magasság, a látás, a felsőbb uralom nagy öröme – szenvedély: csak fölfelé!

 

Egy asszony a férjéhez: hozd le nekem azt a tücsköt a fáról, – lám ígérik a csillagot az égről s a tücsköt nem hozzák le a fáról.

 

A kontempláció idegfáradtságán már túl vagyok. Nem vagyok már se lusta, se tehetetlen: – az élet vesződség s én vállalom.

 

Erdő: az indák, gyökerek kersztül-kasúl nőnek s az egész élni akaró réteg tetején kecske legelész. Egymást öli, szorítja a sok élni akaró: s mégis egyik s másik individuum többé-kevésbbé sértetlenűl fennmarad, (legfeljebb ha megtapossák: ez kijut) e vad világon.

 

Tűnő, illanó évek: már hozzászoknom valakihez nincsen idő: tíz év míly kevés s tíz év múlva idős ember vagyok. Együttélők: összeszoknak s mégis alig akad oly ember, aki ne lélekzene fel megkönnyebűlten is, ha a másik elmegy. S ha szerette is: ismét fiatalos szemekkel néz körűl, keresi az életet s élvezi a saját akaratát, a nyűgetlen függetlenséget s a másikat tartja élete fő kerékkötőjének.

 

Vettem egy új bőr-táskát. Fiatalon féltem volna hozzányúlni: maradjon „örökre” új. Ma bátran rongálom már szűzességét, nem akaszkodom az állandóságba, viselem a változás, az örök pusztulás és megújhodás terhét idegeimben. Megujulás, céltalan, melynek nincsen vége, – egy pár évig magunkat kipucoljuk napról-napra, mindenféle kellékre van szükségünk, hogy fenntartsuk magunkat s rövid időre „megjelenhessünk” a többi előtt egy állandó jelenség maszkjában, míg el nem kopik a nyelőcső, vagy a máj s vége! Ezalatt minden lehetőt kipróbálunk, ami lehetséges, hogy boldognak mondhassuk magunkat: az építésznek megmondjuk, hogy erkélyt építsen, vagy olyan ablakot, mely kiugró, hogy jobban láthassuk, „jól van uram, szép lesz” mondja az építész, hozzáértő szemekkel hunyorgatva s aztán kiűlünk az erkélyre s melanchólikusan üldögélünk rajta alkonyatkor s nem tudjuk, mit csináljunk az életünkkel. Felmászunk hegyekre, mert szenzációra vágyunk s az „egészet” akarjuk látni az égi hideg közelségében. S ezért az életért képes az ember harcolni, ölni. – Mi az, hogy faj? – Szeretet: azt akarod, hogy magad légy az úr, szabad is légy és más legyen a rabszolgád s az is mindent a kedvedre tegyen, – s akkor vagy aztán igazán elégedetlen. Ó, szó sincs róla, most már nem tébolyodunk meg a nagy élet-vágytól s nem érezzük, hogy jó volna az egész világot magunkkal együtt elpusztítani, – vágyunk már nem oly nagy, hogy ennyi pusztulást kívánna kelégítetlenségünk – s az sem fáj, hogy „ők” tovább élnek, ha már mi elmegyünk. – Tudjuk, hogy mi az, ami nékik marad s hogy meddig marad, azt is tudjuk s hogy mi az, aminek élnek. – Ha száz év múlva felkelnél a fürdőhely sétányain ugyanazokat a pofákat látnád sétálni friss megújhodásban.

 

Vándorlegény-természet vagyok. Szeretek nagy utakat tenni gyalog s egyedül – úgy távozni valamely vidékről. Az ember ilyenkor egyedül marad az óriás természettel, a nagy égbolttal, – hajnalban, – szinte azonossá válik vele.

 

Gigaszi hegyek: a nap is ősi, kegyetlen, fenséges hatalom, látom, amint zordon erővel rásüt a kietlen óriás sziklafalra. Míly barát vele, míly rokon, míly azonos! Ő még e kietlen magasság fölött is megáll. S a sziklán tanyázó fenyők s a fenyők alján skorpiók – s lenn a mélyben vízzúgás. – – Ha már hegy: magas legyen nekem. – – Ha a fa kihal, repkénye is kihal. – – Én: únott, kiégett fa. – – Rókát mért akarsz élve s közelről látni? Az élet misztikuma vonz. – – Mozi ez az élet: a benyomások tömegét veszed fel, azzal a különbséggel, hogy rendszertelenűl hajítod be agyadba s nem tudod ugyanolyan rendben visszavetíteni, ahogyan élted.

 

Új örökös: jóleső és gyors biztonsággal intézkedik. Nem vídám, de a biztonságban van éppen valami nagy bizalom.

 

E hosszú küzködés alatt még egy oly erős embert sem tudtam szerezni magamnak, aki tolná nehézkes szekeremet. Nem vagyok éppen szerencsés fráter.

 

Egy asszonynyal találkoztam, aki az életéről és férjéről mesélt. Először egy gazdag kereskedőnél volt férjnél, aki nem nyúlhatott hozzá. Szűzen megszeretett egy huszártisztet, majd a mostani férjét. Ez utóbbi a válás alatt elcsábította. Igen ám, de nem lehetett őket összeadni, mert egy évig nem szabad válás után terhesnek lenni. A férjétől meg éppen szüzességi bizonyítványai alapján választották el. Mindenféle finesszekhez folyamodtak. Egy salzburgi páterrel tárgyalták az esetet órákon át. Végűl csalással sikerűlt a dolog. Vérzésekről, elhajtásról, méhgyulladásról, fehérfolyásról, impotenciáról, terhességről, közösülésről, szoptatásról, stb. hallhattál órákon át. A férjéről elmondta, hogy: orvos, számos nyelven beszél, tenorista akar lenni s ezért Olaszországban tanúlt, – gazdag család minden jóval telitömött, túlfűtött ambiciójú sarjadéka – s ő maga, az asszony táncosnővé akart lenni. A férje hiú, kegyetlen, katonásdit játszik most: az embereivel dúrva, – különben is teli van kókleres, alsórendű művész-tulajdonságokkal. Magával eltelt ember, – nem is kegyetlen, gyáva, rossz. „Ide-oda lobogó láng voltam, mikor összekerűltünk, mint ő s ,nagy nőnek’ látott, de kiderűlt, hogy semmi sem vagyok – s hogy ő is csak olyan, mint én, – ugyan nagy szellem; – Én már megúntam a művészkedést, polgár tudnék és szeretnék lenni s anya. De a gyerekemet nem hagyta szoptatni, nehogy elrontsam a mellem. S mikor megérkezett s látta hogy a szobám teli van virággal és gyertyákkal (a kis teremtést sirattam,) azt hitte, hogy az ő tiszteletére virágoztam fel a szobát s egy új nászéjt akart rendezni. Mikor a gyereket a kórház közös sírjából exhumáltatni akartam, tiltakozott, hogy az nagyon költséges volna. – De lehetetlen, most már nem szabad polgárrá lennem, mert elszakadnánk s talán nem is tudnék polgár lenni. S nem tudom feladni a Romeo és Julia szerelmes szerepét, amit egész életünkre vállaltunk. S a komédia nyaralásunk körűl. (Ez visszatérő motivum családokban.) Az anyja adott 2000 koronát, de a férjem csak ezret vallott be nekem. Kiderűlt, visszautasítottam. Eddig már elfogyott 1000. A sógorom erre még 700 koronát adott és könyörgött nekem, (ezt szeretik az asszonyok,) de én nem mentem. Ő elment és szerelmes leveleket írt onnan. – A férjem gyönyörű ember. – Bár érzem a raffinériát minden szerelem mögött, mégis szeretem őt s ő is engem. – Az a baj, hogy oly művészet-bolond – hja, mindent felfalni küldték kűlföldre.” Tohuva-bohu, összefoglalhatatlan zagyvaság. – Wedekind míly nagy művész volt! – Az lehetne a címe, hogy: „én szeretem a férjem” s a címlapon egy gyönge kis teremtés szája-szögletébe dugott kis-ujjal. A művészet őrültjei s az érzékisége: özönnel szeretkeztek. Egy tenger! Az asszony 22 éves és 30nak látszik agyongyötört szájával. Rózsaszín selyem kabátot hord mindennek tetejébe, – (mindez 2 év alatt történt: egy gyerek és négy művi abortus,) rózsaszín keztyűket és rózsaszín cigaretta-szopkát és hogy meg tudjon élni, koncert-rendezéssel foglalkozik.

 

S a legundorítóbb minden emlékek között a Krivini grófkisasszonyé. – Megérkezel, 600 kilométerre mégy, hogy megismerd, (egyikért le sem szállasz a villamosról, a másikért 600 kilométert utazol,) – s egy pesti affektált dámát találsz, aki egy kis zsidó boltos leánya s mint a vidék nemtője futkos lovaglópálcával a kezében. Már az állomáson is bizonyos gúnyos közönnyel kezelik. – Csak fölfelé! Kapaszkodni! – ezt érzed az idegeidben. S a legfurcsább keverék: érett asszonyé és gyerekes leányé. Félvilági nő, tehetséges, lusta, – vídám és kétségbeesett. – A megható és undorító váltakozik: érzékin nekem esik, erőszakkal odaadja magát, szemérmetlenűl, mások láttára csókolózik, közben szüzességet színlel, – veszélyesnek mutatkozik, – félelmet keltő, hogy majd a szüzességét rajtam keresi, hogy graviditást fog színlelni, vagy hogy máris gravid, – s utána gyerekesen fecseg pesti rokonairól órákig, a legtermészetesebb csacsisággal. Mikor nagyon összeszidom, sír, hisztérikus rohama van, de csak ennyit mond: „én nem bántottam meg magát ennyire, – én őszinte és jó akartam lenni magához, nem tehetek róla, hogy nem sikerűlt.” Közben felolvasom kiadási naplóját – s ebből pesti élete egészen felderűl. Ez drámai jelenet lehetne: egy vacsora 200 kor. Massage porral (?), – cigaretta, – autó – félvilági élet dereng elő benne. Kati néniről van benne szó… Közben fiú-neveket, címeket hall az ember özönével. Költekezés, nagyúri allürök. – Közben kiderűl, hogy naplót ír és azt kinn hagyja az asztalán a hivatalban, hogy lássák, ki ő, a férfiak megjegyzéseket írnak mellé. Kiderűl, hogy főként vonaton, az étkező-kocsiban szeret feltűnést kelteni: bort rendel, pezsgőzik, beszédbe elegyedik… Aminthogy az egész megjelenésében van valami balkános: elegáns, de kissé rikitó: a szegénység nyomaival, – hallgatása, tekintete beszédes, sőt asszonyosan ledér és nyomatékos, kihivó. – A szexualitás és éretlenség őrülete ez. Minek indultam erre a kalandra – veszélyessé lehet, ha majd előáll: mert máris érdeklődött a jövő iránt – s mindezt most, mikor se testem, se lelkem nem kívánta s nem is csábítottam. – S hozzá: a tragikus háttér szülőivel: akik szenvednek, – véres csaták lehettek már közöttük – s e szegény emberek végül még meg is ajándékoztak: mint a rabló távoztam körükből. S mikor a vonatban voltam már s egy piros ruhát láttam a mezőn, fájt ez után a lány után a szívem. Atyja szegény szintén célzott a házasságra – s a lány máris emlegette szüzessége vesztét, ami nem történt meg. – S én, aki mindezt a barátaim orrára kötöm, – aki nyíltan élek s közben titkolózom.

 

Mindezek után azt álmodtam, hogy megőszűltem, – reggel pedig a tűkörbe nézvén őszülő hajat, törött fogakat, kopaszodó fejet láttam benne. – „Keine Männer seid Ihr, keine Elektrizität habt Ihr mehr, – keine Kraft…”

 

Papos, atyás, kenetes, pater-hangot használok a nőkkel – s ezzel még undokabbá leszek magamnak.

 

Tizenkét év elmúlt: az emberekből mindenféle lett: – az egyik százados s elvett egy kis milliomos-sarjat, a másik magántanár, a harmadik első tanársegéd, technologiai tanár: komoly munka folyt itt – s én krivinai kirándulásokat teszek. – Tisztán kell élnem ezentúl, pihennem ezektől a rongy dolgoktól s dolgoznom amennyit csak lehet.

 

Akinek van valamije, az csak kárra számíthat.

 

Vasút: Kis madár szűzi tiszta magasságban egyedüllétben énekel.

 

 

1918. július 10. (Utazás Krakóba.)

Egy halász családnak évszázados joga van évenkint egyszer lóbőrbe öltözni, Krakkó utcáin végig menni és kéregetni.

 

Zsidó a vasúton: a bajusz gyapjai alatt bodorogtatja a füstöt. – Vasút: a fák a dombon megkövűlt poroszkáló lovasok.

 

Az álom mechanizmusa Stűbing óta elromlott.

 

Sokkal tisztúltabb, megnyugodtabb a vérmésrséklet most, mint régen. Tudom mit óhajtok s a képzeletemet szabályozom. – Sokkal szabadabb vagyok s a reálitások iránt kezdek érdeklődni, mióta szabad vagyok a folytonos szexuálitástól. – „Egyszerű a dolog, Ön már nem elég fiatal, azért oly erkölcsös, nyugodt és komor.” – Annyira el voltam foglalva, oly mohón éltem, mint most utazás közben, folytonos látnivalók közben: még jegyezni sem volt időm. – Fiatalkorom megalázva a sok emberi fenségtől: király, miniszter, vagyon távoli képeitől s az emberi puffadtságtól: oly alázatos voltam, mint egy kiűzött állat. – – Dolgozni! Dolgozni! Mulandó dolgokat létrehozni a föld szinén. (Krakkói templomok.) – – Fájó, kimerűlt derék most, – nemrég merev és kemény, – friss, erős és hajlékony azelőtt.

 

Pál: jó volna, ha már mi emberek is úgy rendezkednénk be, mint a méhek: volna nemi lény és dolgozó – ő szívesen átengedné a nemi részt. – Hiszen az állatokat célszerűségből is így használjuk fel.

 

Templom-tornyok: évszázadok óta generációknak ütik az időt a magasban, – ellenség közeledett, távolodott, generációk tűntek el s ők a tiszta ég felé merednek ma is – élik a napfényes nyarat s látják lábuk alatt a nyüzsgő várost.

 

A jövő ezredév lénye majd megszólal, látván egy síremlékünket: ezek a rövidéletű, fogsoros, vigyorgó szörnyek. – Számomra mindenütt, minden városban a halál, a rövid élet, a mulandóság tündököl. – S legyek bárhol, bármíly idegenségben: mihelyt e jegyzeteket írom, otthon vagyok s megnyugszom.

 

Egy gazdag agglegény: hajnalban végigjárja a város parkját s a száraz ágakra almákat tűz meglepetésűl a koránkelő szegény gyermekeknek.

 

Az életet sokszor bátran kockáztatni, (az egész mindent, ami csak lehetséges,) – sokszor gyávának lenni s a haláltól félni: ó vegyesség, ó élet.

 

„A feleségemnek gyönyörű járása volt, mikor megísmertem… Libegett…”

 

Kivilágított repkényes ablak az idegen városban.

 

Különös, furcsa, kedves útitárs. Egy még fiatal, magas és szép dáma űlt mellénk éjjel Oderbergben négy katonás, fess fiúval, akik mindegyike oly biztos és önálló. Egy német falúban él a férjével, – magyar nő s ősnemes fajta lehet. – „A sötét középkor híve vagyok uram, a szígorúságé, – csak a szerzetesek hivatottak gyereket nevelni, – a modernséget gyűlölöm…” „Nem uram, – a gyerek nem fáradtság,” – mondta gőgös, majdnem sértődött mosolylyal. – „Ön tanár?” – kérdezte enyhűlten s melegen mosolyogva. „Nem baj, ha magol a gyerek, legalább tanúl valamit.” – A kötelességteljesítés régi képe, a régi anyáé, a katonás, forrón ambiciózus anyáé, azé, aki úgy fog megjelenni fiai előtt, mint a szentség, – imádni fogják, noha sok kemény kűzdelmük lesz vele, mert ő hajtja és űzi őket majd előre!… A szép és tiszta termékenység képe volt, sok-sok lelkes nemesség benne… „Azért látszom fiatalnak, mert nem vagyok kövér…”

 

Elkésve szaladni a vasúthoz – nehéz zajdával s amellett még sántának is lenni!

 

Gazdáim: ha megúnok valakit, a saját magam hangját is jobban únom hallani s jobban utálom magam. Magamat únom meg velök.

 

A halál mindig már megkönnyebbülés a hozzátartozónak, mert előtte oly szörnyű dolgokon megy át az ember, hogy azt már szinte áhítja; – s a halott az már elidegenűl, – nem az, akit szerettünk – a pusztuló arc már más arc.

 

Azelőtt a fajok misztikuma hogy érdekelt: az indus, néger, maláj nők – szenvedélyesek-e? Ma hidegen nézem a lengyel szépségeket. – S a nagy podex hogyan ingerelt, ma már ezt meg sem tudom érteni.

 

Egy anya, aki kislányait, – magukat otthon, fészekben érző, tétlen és szeszélyes leányait ellátja – s közben saját rosszúl sikerűlt életére, önző, szerelmi gondjaira s férjére gondol, mert magányában magát elhelyezni képtelen: – kissé keserűn s haragosan áll szolgálatukra: ő már egyedül van, az ő napjai lefelé hajlanak: gyerekeinek felfelé menő ideje őt a sírhoz viszi közelebb. – A gyerek nem hisz a halálban s a tűnő napok néki még öröm. „Megszülettem és most már, ezentúl leszek!” – érzi. – Ebbe az iszonyú, félős, magános, – a halál árnyékával beárnyékolt, könyörgős, rémületekkel teli világba, – gyereket! Gyengéd, tehetetlen lényt, akit már fiatalon meg kell tanítanunk, hogy az életért, a szenvedés ellen s az örök életért könyörögjön sötét templomokban. – Dáma, nem azért koitáltál, mert gyereket akartál, hanem ingben henteregtél, visszatértél az ősállapothoz, levetetted a hamis mezt, mert így szeretted. (Brassói bojár nő, – aki a szállodában tépte le magáról a ruhát, oly sürgős és tűrhetetlen volt az éhsége.)

 

Az önzés átvitele: apácák, – nem az otthont, hanem a templomot díszíteni – s azt ideges, görcsös vágygyal és szeretettel.

 

Vonaton: nők oly fiatalember-éhesek most a háborúban, hogy ha végre látnak egyet, úgy esnek neki, – majd felfalják. (Még mindig más számára is beszélek, ha van hallgatóság.)

 

Ismét nagy veszekedés anyámmal álmomban.

 

„Babits – a nagy tudós” – hallom mindenfelé: nékem is kell végre nyelvekkel foglalkoznom, műtörténettel, történettel, irodalommal és közgazdaságtannal. S utaznom!

 

Asszonyi fájdalom! (A lengyel Hedvig királynő.) Megtört szívvel zokog a templomban – elvesztette azt, akit szeretett; (12 éves korában házasságot kötött, – a szülők aztán hazavitték a gyerekeket. H-t 13 éves korában megkoronázzák. – Később Vilmos Krakkó elé jön, de nem engedik be: az érdek most már más házasságot követel. De az apácák mulatságokat, táncestéket rendeznek – itt összekerűlnek, halálosan megszeretik egymást, – a fiút becsempészik a Wawelbe s ott 14 napig együtt élnek. Felfedezik – menekűlnie kell, H. vele akar, de őt lefogják. 14 nap múlva Wladislaw ünnepélyesen bevonúl Krakkóba s elveszi felségül. H. 28 éves korában hal meg 1399 ben.) A vas-Krisztus könnyezik a fájdalom láttán. Mikor Hedvig meghal, e keresztet fekete fátyollal borítják be. – Üreges szemek, sáppadt, feszes beesett arc, – összekulcsolt kéz a szarkofágján: az asszonyi sors nagy szenvedéseinek alvó szobra. „Hogy fájhatott a hercegnek, hogy elvesztette nemes menyasszonyát.”

 

Egy síremléken (Krakó, Dóm, főhajó): D. M. S. C. Viro Pio litterato et qui in rebus humanis tranquillitatem animi summum bonum esse putabat eaquede causa alienus ab omni ambitione ita semper vixit ut nemini molestus omnibus gratus ac iocundus esset. (Aláírások,) – amico et sodali.

 

Olyan nicotin-mérgezésről beszélnek itt, hogy a vért egészen meg kellett ujítani s évekig tartott.

 

Zúgolódás nélkül, természetességgel, elfoglaltan jelenlegi állapotával, mélyen aludva, mint aki sokat dolgozott s mint aki most is végzi dolgát, – fog feküdni a jó ember sírjában.

 

Anyám sírja, míly gondozatlan s elhagyott!

 

30dik születésnapom: Semmi esetre sem jön még egyszer íly csodákkal teli 30 év. – Emberélet: mint a napfény – tünemény: – most már értem, hogy ezredévek egy másodperc. – Az élvezeteket, a percek örömeit hogy megvetettem. Míly önmegtartóztató, kemény életet éltem, – keserűn, csak a sötét ambiciónak s az örökkévalóságnak. Az örökkévalóságra készülődtem. – Szappanbuborékot fujtam kedves, jó gyermekek közt – s szálltak az estében – hogy megnyugtatott! – Aztán jött az esti fény s az esti aranyozásban a sötétzöld és világoszöld fák álldogáltak: én a fűbe feküdtem s néztem a világos és sötét aranyú fákat, – páva-hangok hallatszottak messziről – a füszálak mint a nagy kardok oly élesek és merevek és nagyok – s a gyönyörű nagy, dús mákvirágok, mák-levelek s bokrok! – Hozzá este születésnapi zene: Két gyermek kedves, szívetfájdító, magános zongora-hegedű gyakorlata a hűvös magánosságban. Mintha emlékeztetőűl nékem szólna. – S később a szobámban: hangok az éjben, rémes kutya-vonítás, harangütés, – születésnapi zene! – 30 év: a gyereknek míly távoli a halál – s most már míly veszélyesen közeleg: még néhány év: 10-15 s öreg ember vagyok! – S a gyerekkori képzeletek emléke: hogy lovas bevonulást fogok tartani s mindenki engem fog nézni, a sok-sok nő! – Érdekes, több embernél megfigyeltem: 30dik születésnapjukon meg vannak döbbenve s rosszkedvűek!

 

Míly félelmes lehet a köveket dobáló gyerekeknek, mikor a villából egy felnőtt, kopaszodó, előkelő úr megjelenik: mint maga az idegen hatalom.

 

S egy ernyőt találtam születésnapomon: a körülményeket nem az igazsághoz híven mondtam el: hogyan találtam, – túlságosan, illetlenűl is örűltem neki, ajándéknak fogtam fel, komolyan és érzelmesen is fogtam fel, szóval komikus voltam. De: a találásnak több módja is van: az a lopással határos, ha az ember körülnéz és fut vele: a tolvaj érzéseit és gondolatmenetét éltem át – titkosan melléje álltam, féltem, hogy látnak, menekűltem vele, – érdemes?

 

Homály, színes ablakok, sikitásnak hangzó külső zaj, kongó kopogás, – amint nekiütődik a seprő a padnak, (a templomot takarítják,) – susogás, ha a térdepelő előtt elmégy s az örökké nyirkos homályban űlő koldusok. (Templom belseje délután.) – Nagy ájtatosság: rettenetes gyávaság és megalázkodás az életért.

 

Most már látom, hogy a művészetnek egy nagy téma kell, mely éltesse, centrális gondolat kell. Míly témátlanok ma a távlatok, míly agyafúrt ötletek kellenek, hogy aktokat, tanúlmányt lehessen alkotni! A mai művészetnek új, centrális témája alig van, – mint a természet s az ember környezetében, (ami a hollandusok ujsága.) – Most értem, mi volt a biblia s a kereszténység, míly kifogyhatatlan egység a középkori művészeknek – s mi a mithologia az ókornak s a renaissancenak!

 

Fiatalkort itt tölteni fenn, a krakói kűlváros egy kis emeleti lakásában: innen indúlni s úgy érzed, hogy az a kűlváros, az az ablakmélyedés, az az utca, – a világ.

 

Egy kis zsidólány mutatta meg nekem a régi zsinagógát – s hogy semmilyen kielégüléshez nem vezetett, kalandnak is tekinthetők a vele való pillanatok. Barátságos modorommal, szívélyes hangommal bizonyára úgy tűntem neki, mint reménybeli hercege, – akiről most legalább néhány napig álmodozni fog, – de aki még sok év múlva is egyszer-egyszer felbukkan megint fiatalkori emlékeiből. Egy intim pillanat, – meghitt, – volt vele.

 

Egy öreg zsidó, aki vezetett: Ön liberális embernek látszik, – úgy is kell, – isten is liberális, ha ennyiféle embert eltűr a világon. – Ön író? Mennyit keres? Az írók jól keresnek. Na mégis, mennyit? – Adjon át egy testvéri üdvözletet fivéremnek, aki bútorgyáros Pesten. Leo Fűrst. – Isten vele. Jó üzleteket! – Elnyomott nép: – muszáj volt tolakodnia, mert szorították – s jól bele is tanúlt, mint a patkány. – Rettenetesek a vasúti viszonyok, ember ember hátán: ennek a lengyel zsidó asszonynak ez is természetes, hamar beleéli magát, alkalmazkodik, tolakszik, – otthon van.

 

Emlék Alsógörbedről: fekete erdő volt előttünk a patakon túl, éjjel, sötét áthatolhatatlan. – Egy Szent János-bogár kezdett csapongani benne s az éjszakai áthatolhatatlan erdei teret meg-megvilágította: körülötte zöldes fény, mögötte sűrű éjszaka. Kísértetiesen, meseszerűen szép volt.

 

Örök magánosság: akár anyád van, akár családod: örökké egyedül állsz istened s a halál előtt puszta, meztelen életeddel. (Térdenkúszók.)

 

Való: túlságosan csapongó kedély vagyok, – nem mondható higgadtnak amit a világnak mutatok: ígaz, hogy fokozottan mutatok még mindent: csalok sokszor. Mi visz arra, hogy nagyobb szeretetet mímeljek dolgok és emberek iránt, mint amit valóban érzek? Igaz, hogy anyám hazudni tanított: hogy melegebbnek mutatkozzam. – Mi indít, hogy Kernách Ilonának nagyokat mondok, mennyire szeretem és becsülöm, – Osvátnál is túloztam, bár őt nagyon szerettem s szeretem ma is; – szeretem Kernáchot is, bár… érzem, hogy nem szeretetreméltó. Gyerekes és asszonyos jelenet volt Krakóban: mikor vitáztunk s ő így formulázta: „az az igazi… mikor az ember elfelejti sajátmagát egészen,… annyira szeret… Szeretett-e így?” s diadalmas titoktartással nézett körül. Róla volt szó s rám fordította rögtön, összemérte magát… Émelyítő volt. – Lényében sok a közönséges, jósága eltökélt jóság, – indulatait elfojtja, de kitörnek; ambiciózus, pompa és vagyon-kedvelő s mindez csak úgy játszik az irha alatt, mint a sanzsan színei; magával hozta a falú babonás kedvét is s a felvilágosulatlanság nyomait, – a falusi „egyéniség”, „kiválóság” még érzik. Ezenfelűl, – állandóan jelen van bizonyos titkosság, – folyton! – múltjának már nem érdekes titka s az, hogy ő ezt őrzi. Ez bizonyos fontoskodást ad lényének: csak az ő szerelme szerelem, csak az ő emlékei emlékek, titkos dátumai, személyének és művészi lényének túlnagy öntudatosága, titkos élete, – műveletlensége, tudományának titkossága, (más okos ember erről egyszerűen és közlékenyen beszélget, vagy tanít, – ő beburkolja,) – mindez jósnőivé teszi személyét. – Tulajdonképen gyerekes és gyenge. – Férje százszor kedvesebb, jobb és szimpathikusabb. – Ha elgondolom, Karinthy a legközvetlenebb, legszívélyesebb, legegyszerűbb, leghozzáértőbb (mindenhez) ember mind közt. Sajnos rosszúl él. – Pál is, igen szimpathikus – talán, de őt még nem jól ismerem.

 

Gellért Oszkár: 25 éves volt, mikor megnősült: hogy ezek mit művelhettek, – micsoda együtt átélt vihar, micsoda tomboló kiélés lehetett: s most nagy összetartozás és nyugodtabb idegek. – Négy gyerek: bokrosan együtt jobban és biztosabban nőnek, nincsenek oly veszélyben, mint az egyetlen.

 

Egy asszony: örökre meggyűlölte férjét, mert az, nem bírván vele, az ujjával vette el a szüzességét s nem annak rendje szerint.

 

A masseurök és fürdőmesterek mind pepita nadrágban járnak.

 

Halk beszéd: a hallgató nem hallja a tizedét sem, – beszéd közben az ember maga észrevétlenűl konstruálja össze, amit hall.

 

A P. N. szerkesztője, alázatos udvariassággal megszólít, hogy írjak neki.

 

A rokonaim, Győriék, hogy meggazdagodtak!

 

Oly állandó és nagy az élet veszélye, hogy minden perc nyeremény, amit élünk.

 

A munka lendülete és kényszere nálam rendet szokott az agyban teremteni, a zűrzavarban. – Írás! Boldogság volt! Elrendezte a gondolatokat, megnyugtatta az érzéseket, kártalanított és kielégített!

 

 

1918. július 26. – Utazás Besztercebányára

Látogatóban a cselédem rokonságánál: kicsit sok a szívélyességből, – túlközel eresztettem magamhoz, familier űgy, – undort kelt. – Belesüpped az ember ebbe a közönségességbe. Túl gyenge és puha vagyok.

 

Egy díszes ágyú tűpárnának készítve – Művirágok a falusi házban. – Egy kis tót nemeske megy el az ablakom alatt – ugy-e megázol fontoskodó?

 

Dombormű a templomon: tót Krisztus és tót apostolok: – a tót művész tót istent faragott. – Érdekes, hogy a régi művészek elképzelt tájai olyanok, mint mikor az ember hall egy vidékről s egészen mást képzel róla, mint amilyen, úgy, hogy meglepődik, ha odaér. – Valami fantasztikus irrealitás van ezekben a bibliai Olajfák-hegyében.

 

Fiatal legénykék: míly passzió lehet nekik az őrség, katonásdi, komoly játék egymás közt.

 

Ha egy nagy erős ember szenvedélyes, azt még értem, az szép lehet, de ha egy vakarcs áll csupa szenvedélyes piszokból, nagyzolásból, kotyogó urhatnámságból, – csupa hibából és gyengeségből, – tiszta gyarlóságból. – „Felgyújtom a világot, mondja mocskos izgalommal, – ha nem kapom meg az én 6 deci borocskámat. Az muszáj!” – S öregebb felesége, – ez a puderezett, volt kokott! Rémes élet!

 

Én mindig rendben akarok lenni irományaimmal, mert el vagyok készűlve a halálra. – Folyton ez a gondolatom van.

 

 

Besztercebánya, 1918. augusztus 1. (Harmadik év.)

Nem tudom azt mondani magamban anyámról, hogy isten nyugosztalja! – Mintha még visszavárnám. – Ha az élővel álmodom – úgy is azt gondolom: lám, mégsem halt meg! – „Engem ért eddig a szél és vihar: én álltam az egyedüllétben, kitéve a halálnak és védtelek, ölembe vettem a fejed – most már nem védlek, légy kitéve életnek és halálnak.” – S ezt a védelmezőt szidtam én! – Őrült idők voltak – a sok munka, görcsös, félős élet megtébolyítottak: kicsavartam szegény kezéből az üveg bort.

 

Ezüstözött papírdiszek, – papírmasé – és festett gipsztányérok, színes legyezők – kivágott illusztrációk a falakon és képeslapok, melyeken egy nyuszi ugrál, vagy egy tréfás ördög kihajolva a kartonból nyújtja nyelvét s melyeken egy-egy régi, távoli szív küldi régmúlt perce régi űdvözletét, – széthajtható kartonok, melyekből huncut papírrózsák nyílnak feléd, ha felemeled a kartonfedelet – Blaháné, a császárok, szentek papirképei, – rongyok – s mindezt a por eszi: – vidéki szoba.

 

Kernács: az ő szervezete titkosan erős: legyőzi, megkűzd a bajokkal, – az ő vére más vér: nem fog rajta a szúnyog, – de viszont minden kis bőr-irritáció gyulladást okoz: oly érzékeny a teste – s mindezt ő nem mint furcsa tulajdonságokat, hanem mint az erős és nemes faj jellegét tünteti fel. Kacérkodik származása régi nevességével is. – Anyja az elnyomott hízelkedő benyomását teszi, aki önző és hideg – és sorsa tette martirrá; – atyja gőgös sváb paraszt, – hideg, számító (s ezt az Ilonka józan okosságnak nevezi,) és önző kényúr. – Kellemetlen, nem nemes és nem előkelő familia: nagyanyó és ez a két dekadens fiatal sarj az egészet szimbolizálja. Lehet, hogy van bennük szép tulajdonság is: ami a gőgös és büszke parasztoké. – Mennyivel nemesebb nekem a könnyelmű, érzelmes, villanó „cigány”-természet, – vagy a komoly és egyszerűbb magyar tipus, amit némely emberben oly világosan láttam!

 

Elementáris mozgás: némán alkonyúl.

 

Az egész életet leírni: unalmas, – nem is lehet. Ahhoz kell fogni, amihez éppen kedve van az embernek. Csak ahhoz lehet nyúlni, ami még izgat s érdekel. – Hej, mikor az embert még a felhő-járás is érdekelte s ihlette!

 

Fenyő: már emlékszem mi volt benne ellenszenves: modern „szabad”, lipótvárosi házasélete, – lipótvárosi keresztsége (a gyerekei antiszémiták,) – ródlizása s kosztűmjei, – gyerekeinek lipótvárosian magyaros nevei; – hogy nincs annyi ízlése: hogy gyűlölje, ami közönségesen modern.

 

VIII/31. Egész nap meztelenűl. – Iróasztalom van egy kertben. – Fát aprítok. – Szép volna az élet itt. – Derű! – Ezt írtam fel Bosz-ban is! VII/1. Ma a patakban mosakodtam, fürödtem, stb. aztán két órát napfürdőztem. A patak mély völgyben folydogál s a kis libapásztor hajnalban a messzi dombtetőn a felhő-bodros éggel közvetlen szomszédságban úgy ágált, kis szoknyájával úgy hesgette a libákat, mint valami cinege. – Itt különben az embereknek a dombtetőkön a távoli kék hegyek a hátterei, mint Leonardónál. – Remek!

 

Mikor már űlsz, – sétálni akarsz, tovább menni, az ismeretlent akarod látni, – míly kalandvágyó vagy!

 

Játék: Kutyák a fogaikkal verekszenek, fegyvereikkel, mintha harapnák egymást. S mintha koncot kapna fel: tollseprűt fog és iramlik vele. Fogósdit játszanak – egymást hajtják. – Repülőgép, auto, – nem játék? Az ember kipróbálja, milyen az – csúszni, futni, libegni.

 

Erdő: világosodik, borúl, – hirtelenűl a fák közt.

 

Himnusz: Tiéd az élet, a jog, – minden a tiéd, az igazság óh ifjúság! – Te fedezed fel újra az élet örömeit!

 

Mikor Guthi E. előtt sírtam, vagy akkor, mikor a dr-né bejelentette, hogy szegény meghalt: döbbenet volt-e, vagy póz? (A pulzus nőtt.) Úgy emlékszem, az iszonyatos és fel nem fogható tény, hogy megtörtént, lehetséges volt s megtörtént, – nincs többé, irtózatosan megdöbbentett.

 

Színész anyjáról beszélve: „volt” – mondta véletlen ösztönösséggel az élőre – érdekes, az új generáció tudat alatt sietteti a régi halálát.

 

Falú: Egy asszony, aki innen a gyönyörű vidékről Rákos Szent Mihályra vágyik. – – A kislány (14 éves) anyja más állapotban van – s aztán a gyerekkel, aki későn született, – sok a dolga. A kislány reggeltől estig dolgozik, – fát hoz az erdőről, aprít, csépel s a gyereket cipeli. – – Tót anya: örűl az apróságnak, szereti, ha nem is lesz belőle valami kiválóság: ember lesz belőle, aki él majd s meghal. – – Két tehén az istállóban s amint belép az ember hosszan, mindvégig hátranéz mind a kettő. – – Vak leány: egy legény elcsábította – aztán a legény megnősűlt s a világért el nem akarja ismerni a gyereket s így szegény még hadisegélyt sem kap, – a gyerek már négy éves és vezeti a vak asszonyt, aki koldúl. Micsoda gyerekkor, micsoda sors ezé a gyereké. (Az aszonynak talán jobb is, hogy elcsábították, – élt, – s gyereke van, aki vezeti.) S koldúsnak lenni – ebben a háborús nyomorban! – – Vörös hold, mélyen fekete fák, ezüst köd a réten s ének, mely mint egy szobában az egész hosszú völgyön végig hangzik. – Másnap már egész másutt áll a hold s egészen más a tájék. – – Egy furcsa, hűvös, fagyos erdei virág. – hajában moszat és zuzmó. – – Egy nagy nőstény jár a kiskutyát verni. – – Bőséges vidék: erdeiben gomba, málna s mennyi vad: disznó, medve, patakjiaban pisztráng. – S rétek, erdők! – – Botanikát kellene tanúlni – ezerféle remekmű ezek a virágok s mindegyikében más titkos hatóanyag. – – Egy paraszt: egy kis étel és jó szó kell az embernek: barátságosság. – – A természetesebb állapot a falú: a magért dolgozni kell; – mi városiak nem is látjuk, mennyit – s oly természetes szánkba emelnünk a kenyeret, mintha így nőne a fán, – így járna nekünk. – Dolgozni a magért, – s este, mikor már kíssé magánosnak érzi magát az ember, énekelgetni. – – Az ökonómia jóízű, mint a kenyér. – – Tolstoj: műveiben megvan a kenyér komolysága. – – Méh: az ő dolga nem szúrni, mint a darázsé, ő dolgozik. – – Egy igen öreg falusi bíró: százados viccek és kuplék, melyeket nem feled már el, melyekre talán már csak ő emlékezik, (ki él már, aki épp akkor ott volt abban a csapszékben, melyben azt énekelték: Wir haben alles auf der Welt, bis auf dass was uns noch fehlt,) – s ezeket nagy szeretettel tartogatja, ápolgatja a maga számára. – Mesternótákra emlékszik, amiket munka közben énekeltek már elporladt legényei. – Öreg, bölcs már az ilyen ember; néki a testi élet említése már oly természetesen s jól áll: szinte étvágyat kap az ember, ha meséli, hogy a legények panaszkodtak a mesternek: Uram, nem eszünk oly jól, mint te, hajlandó volnék újra elhinni, hogy csak a testi életre, magunkat ellátni, fűteni vagyunk itt. – – Goromba koldús: kéregetés, alamizsna után felmegy a ház végébe, kritizálja az adományt, szitkozódik, moralizál. – – Szegény állatok: kétféle mozgásuk van csak, – evés és járás. – – Hogy fénylik a levél, hogy sóvárog a fényre. – – Lassan haladnak a felhők seregei. – – A távoli horizonton néhány vékony fa a naptól világítva s nagy tehenek. (Alkony.) – – Éjszakai lenge szellőcske s titokzatos homályok. – – Erdő: sorjában a komoly, magas, ősi fák, mint a templomban. – – Koromsötét van, de az eget mégis meg lehet különböztetni a földtől. – – Ostoba lateiner, aki elmegy városban lakó iparosnak s nem parasztnak, földet művelni. – El kellene vennie egy íly szép, friss, értelmes parasztlányt. – – Ahol alma terem, pondró is terem. – – Egy tökéletes novellát gondoltam ki az éjjel s teljesen elfeledtem. – – Reggel egy bizonytalanúl zengő, oscilláló, szép hang köszönt. – – Fenyőfából az ablakdeszka s még így is él: gyantát könnyezik. – – „Mikor bementem hozzá, az úrfi az ágyán heverészett.” – – Erdő: a fák teteje felett monotonan jajgat egy madár, – óriási szál-fák felett – s zümmög, sír az egész erdő a legyektől. – Hogy virít az erdő mélyén egy ilyen nagy gomba. – Virágok, fák: a föld összes arómáit szívják magukba. – – Hízelgés, mely símogatásban nyílvánúl az állatnál is: furcsa jele a szeretetnek: az állatnak meg tudom mutatni vele, hogy szeretem s ő is nekem. – A természet teremtményei előtt nem ismeretlen érzés tehát a szeretet. – Kutya kedvesnek találja a cicát és kedve van vele barátkozni, játszani, – csóválja a farkát. – – Cigányasszony egyedűl az országúton áll s magában énekelget – s mílyen kultúrált hangokon! Sötét volt már s biztos voltam, hogy nem paraszt. – – Felmentünk az erdőn s eltapostunk egy hangyát: ez a halál csak nem lehetett törvényszerűség?

 

A városban egy helyen szegény anyáméhoz hasonló írás a kapún: szoba kiadó: – Felmegyek kivenni a szobát s íme: ott él anyám, egy másik, magános életet. „Hát itt élsz, gondolom magamban – tulajdonképen elmenekűltél régi viszonyaidból ide. – S íly szegényesen van kedved folytatni?” – De nem szólok. Beszélgetünk s értjük a szituációt: – de mintha egy harmadik is jelen volna, nem akarjuk jelét adni: anyám int a szemével és ravaszkásan mosolyog. – Érdekes, hogy ez a képzelet egyszer már játszott velem – fel is írtam.

 

Irtózatosan rosszúl éltem, – érzéstelenűl kéjelegtem – s ezt rendjén valónak találtam. – Az teszi tönkre az embereket, hogy nem mértékletesek: ami életnyílvánúlás – s élvezni kell, amíg tart s aztán túlesni rajta, – ők tartóztatják, kéjelegnek benne, annak élnek – evésben, kilátásban, szexuális örömökben henteregnek. – Érdekes, tisztaságot fogadtam s keresem, hogy megszegjem a fogadalmat, melyet megtartani nem is okozna nehézséget. – Ha nemi élet nélkül jobb, mely legfőbb ingered, akkor talán élet nélkül is jobb! – Nők moziban izgatódók. – Férfihiányos világ – s én éppen egyedűl kódorgok; – a fürdőhelyek teli szép nőkkel: számomra csak a nehezen szerezhető termett e világra – vagy elkésem, vagy megúntam már, amikor kínálkozik. – Osv. is anyám is: inkább a feleségével töltse az ember az idejét, mint elkószálja: ringyóknál, barátoknál, fecsegve: elmúlik az élet és senkid sincs.

 

Ujságot olvasok: s folyton nevetnem kell, oly borzalmas a világ folyása.

 

Tolstoj: végig mindenfajta életen!

 

Csak a mindennapos, pontosan végezhető munka lehetséges az ember számára, – mint amilyen a méhé, mely biztosan még a virágokat is ismeri, melyeket meg kell látogatnia. A művész ihletett; bizonytalan percei csak kínt hoznak.

 

Peterdiről álmodom most szinte minden éjjel. Egyszer azt álmodtam: megérkezett – hideg akartam lenni hozzá, de nem ment, nagyon örűltem neki, – s ő élményeiről mesélt, – sok idegenszerű volt benne.

 

Alig mer rám nézni a kis paraszt-lány. Bálvány lehetek a szemében, – mint valami kisasszony. Hozzáférhetetlenségemben meddig élek?

 

„So vergessen, wie im Tod” – mondta még szegény nemrég.

 

Az egyetlen életlehetőség a könnyelműség, – elfelejteni, hogy lefelé megy az ember, hogy biztosan sok baj fogja érni s biztosan meghal.

 

Elemiben mesélte tanítóm: Hogy múlik az idő, nőnek a fiúk – tanítványommal találkoztam, aki doktor. – Akkor csodálkozva hallgattam; – s ma, hogy újra erre gondolok, mintha tegnap történt volna, mintha nem múlt volna el azóta 23 év s magam is nem volnék doktor már: a tanító nékem még mindig ott áll a Kerepesi út sarkán és növendékével beszélget.

 

Takarékossággal szerzet pénzen átok van, – vagy tönkremegy – semmivé lesz, vagy, mire élveznéd, meghalsz – csak a gyorsan, szerencsével szerzett vagyonon van áldás.

 

Mindenkit, még a legokosabb embert is jellemzi, hogy szereti az őszinte embert, különösen, ha jót mond rólunk.

 

A nőt, az élettársat és barátot egyszersmind napi kéjünk eszközéűl használjuk fel, (hiszen a coitus pár év múlva már oly köznapi szükséglet köztük, mint az evés,) – s házvezetőnőnek.

 

Giza: oly nagy megnyugvással fogadták a gyerekük halálát, hogy gyanús volt, nem egyik meggondolásuk következménye-e ez? Annak a meggondolásnak, hogy – sokat szenvedtünk fiatalon s most mindent ebbe a gyerekbe öntsünk bele? Valósággal fellélekzettek, ajándékokat vettek egymásnak, jó pénzen adogatták el a gyerek holmiját s örűltek ennek, – kezdtek egymásnak és újra élni.

 

Nagy kártyás szmokingban a koncerten – láttam a másik, társadalmi oldalát: – hozzátartozója brilliánsokkal megrakva negédesen beszélgetett egy kath. pappal a zenéről, Haydnról – s a kártyás ugyanavval a kényszeredett mosolylyal forgolódik körülöttük, mint a klubban. – Bizonyos kis helyre potytyantja az embert a sors – itt élj! Mint a kukacot, mely arra termett, egy fajta gomba szárát egye.

 

Feltétlenűl annak az igazságtalanságnak az örömét kelti az emberben az élet: hogy lám, én kiváltságos helyzetben vagyok, de jó nekem, – ha akár gazdag, akár megmenekűlt az iszonyatoktól, amiket a sors oly bőségben tartogat számunkra: – ezt éreztem, mikor a frontról jött katonákkal beszélgettem; – mit szenvedtek ezek a harctéren, tüdőbajba estek – s itt a kórházban nem volt mit enniök – végre a föld alá kerűltek s leesett állal némák, akik annyi kínt elviseltek – s mi itt nyavalygunk s kéjelegve ebédeltünk. – Oly borzalmas-e a halál, hogy közelségétől meg lehet őszűlni? (Egy katona, kit a gránát betemetett, míg kiásták, – 6 óra alatt megőszűlt a föld alatt s tébolyultan nézett szét.)

 

Csontokra épített, – kissé szilárdabban elhelyezett, helyét változtatni tudó tünemény-csoport: szín, hang, gondolat – ember!

 

Fürdőhely: magábamerűlve jár némelyik s olvas, gondolkodik s amire nem volt eddig érkezése: magába fordúl magános sétákon s az életén gondolkodik, – levelet ír és olvas, míg a zene szól. – Amerre jársz – a kosztról beszélnek – jó, kiadós. – Az egyik kicsike míg iszik, – a szemecskéi ide-oda járnak, – nyalakodva ebédel sok chateau-val – s abból gavallérosan kínál, – a pincér-fiú szerelmesen nézi. Kis kölök, – de már levizsgázott teremtés – esőköpenyben s kis, kackiás sapkában – ebéd után erősen dohányozni kezd, mint egy férfi. Kreol arc és kebel, fiús termet, már elégett, sötét száj, kékes-fehér fogak, férfias, hosszú kezek fehérre pucolt, de egyébként ápolatlan körmökkel – gavalléros, biztos pózok – s a lányok vonzódnak hozzá, imponál nekik határozottsága, alávetik magukat, mint egy férfinak – s beleakaszkodnak. – S én átjöttem ide s ott hazátlan, egyedül üldögéltem a sétányon és olvastam, – igazán senkim sincs a világon!

 

Sok ember 30 éves korában is ártatlan és jóhiszemű, mint a gyerek – sok gyerek pedig már akkor nyers, irígy, vad, gyanakvó – s az életkűzdelem minden izgatottságában égő, mint a felnőttek.

 

Tévedés azt hinni, hogy olcsóság-drágaság – mindegy: a munkabérnek is emelkednie kell, ha drága minden s hogy ha egyik cikk drága, a másiknak is automatikusan emelkednie kell utána, mert: aki először drágít, az nyer, – a többiek még nem drágítottak; – aki a végén drágít, már nem nyer, mert csak a drága életet akarja elviselni, – s van olyan, aki nem is drágíthat, csak nagy kűzdelemmel: az veszít: a munkás. A valuta érték-elmélete szempontjából persze mindegy, hogy 1 kor-e az egység vagy 20 kor.

 

Annak sosem tudok örűlni, amit már régen kaptam – újat akarok megint én is, mint a többiek. – Ez igaz s még sem mondhatom, objektiven nézve sem, hogy nem dolgoztam meg iszonyún, hogy nagy szerencsém lett volna. Most már meg lehet állapítani, mert úgy érzem, hogy lezárúlt egy kor, – múlt van mögöttem, mint a fal, változhatatlan.

 

Igazabb – a hozzátartozók közti hűvösség – embertársnak, idegennek tekinteni a hozzánktartozót, – mint az a felfalós forróság, ami a zsidó családtagokban van meg.

 

Garázda, vídám rab, vállatvonva, mikor kérdezik mért kerűlt ide, – sunyin nevetve s szinte helyeselve a dolgot: „Hát belöktem egy asszonyt a sárba… – Osztazér… – Hát! Egy hónapra!”

 

Egy álombeli házat idéztem magam elé ma éjjel álmomban, mint emléket, – nem emlékszem? kérdeztem magamtól, hisz itt laktunk anyámmal. Reggel aztán emlékeztem a házra: régen egyszer álmodtam róla, hogy ott laktunk anyámmal. (Nagy, csúnya bérház.) – Ez az álmok közti kapcsolat rendkívül érdekes. – – A nagy húsok vacsorára: ez már emlék? – kérdezem magamtól – s már 12-15 év telt el azóta! Hogy múlik!

 

Néha, csőstől jön a boszúság: épp akkor vesztem el a tárcám, mikor egyetlenegyszer sok van benne, – s kulcsostúl – ugyanakkor más rosszról értesülök. – „Ha leány, vagy legény találta meg, elmulatja, – ha asszony, elteszi.”

 

Öregurak csintalan nevetése a vonaton. – Mesélnek s az életük múlt lehetőségeit mérlegelik, – mit érhettek volna el kicsit nagyobb szerencsével – s aztán mindre rámondják: – „Tut nichts – es ist so auch gut…”

 

Mészáros nem lennék, ha éhen kellene is pusztúlnom, – s mégis képes vagyok vadászatnak, halászatnak örűlni, holott rossz érzést kelt utóbb. – El kellene vetnem.

 

Nem akarok ezentúl több érzést mutatni senkinek, mint amit iránta valóban érzek. A hízelgést, majomkodást elvetem. Micsoda megalázkodás volt, – undorító rágondolni: igazgatóknak hogy kazsuláltam, – ha kellett valami, (még most is,) könyörögtem érte, sosem kértem bátran és határozottan, ami megillett. – K. I. távozása semmi fájdalmat nem okozott, mégis mímeltem.

 

Könnyen érthető most, hogy a gazda útálja a városi embert – a természettől, természetes életmódtól oly messze elrugaszkodottat, – aki oly messzire kerűlt a kenyér valódi megszerzésétől.

 

„Ha kölcsön adod a lovaidat – adok olcsóbban egy pár csizmát.” S mikor arra kerűl a sor: „Mennyit kereshetnék a mai árak mellett egy páron… Kár volt ígérni… (Nézegeti:) Háromszázat megkapnék érte… Így dobom ki a hasznot az ablakon…” (Mert a régi hasznot: hogy a lovak hazahozták fáját az erdőről, – már feledte, – őt mindig csak az új haszon érdekli: ez az emberi természet! –

 

Éjszakai holdfényes, alvó falucska – egy sor ház az egész. Sűrűn egymás mellett a vityillók – s mégis van benne valami nagyon kedves és idilli. – Az összes kutya a falú elé gyűl és ugat minket. (Éji séta a házvezetőnővel.) – Egy magános élet lehetőségét szereztem meg – ez minden. – Rémes múlt – néhány év óta könnyebb.

 

Hogy repűl az idő – kezdek mindent megmérni, – mennyi ideje ennek-annak. 13-15 év már a rendes megállapítás.

 

Ifjúság: azért oly heves forradalmár, mert azt hiszi, hogy örökké élni fog s örökre rendezni kívánja ezt a létet, hogy mindig látni fogja a körtefákat és kerítéseket.

 

Semmi erkölcsi viszony, igaz-érzés, részvét még nőhöz nem kötött.

 

Nagy riadalom a vadaknak: éji tűz a csúcson. – A szabályozás az, hogy nappal élni, éjjel aludni, – de az élet kifordította embernél állatnál egyaránt: a vad is éjjel jár s nappal alszik.

 

Egy lovat halálra hajtottak: – ment, nem sokat ellenkezett, – kétszer megállt, aztán felfordúlt holtan.

 

Városi élet, kultura, – elegancia, – földbirtok nélküli fogatok: – mindezt hazugságnak érzem most, mely messzi áll a természetestől és igaztól – tulajdonképen fantasztikus és zsúfolt élet az!

 

Csúszik a háztetőn a fényes kandúr, – a hold. – Ó te sáppadt szélhámos, – míly szerényen és félénken sandítasz fel az ég másik mezején, – míg a napot látod. – Téglavörös, vad felhők – mély erdőhajlat, téglavörös talaj, – irtáson néhány szál magas fa: fantasztikus tájék.

 

Egy feketeruhás férfi-alak áll a szemben levő kapúaljban és merőn néz – erősen alkonyodik.

 

Gomba éjjel az erdőn: míly bátor kis lény, míly merészen és egyedül él annyi veszély közt. Néki nem is kell nagy ellenfél: minden él körülötte és minden az élete ellen tör. S mégis mért dugja ki oly örömmel kis fejét? Mi az övé a nagyvilágból? Úgy látszik az a rövid kis szenvedéssel teli vegetáció mindenünk.

 

A természetben nincs rangkülönbség s előkelőség. – Ez undok emberi intézmény.

 

Olvasom: a velencei éjszakák mámora. Az a bajunk, hogy nincs már bennünk semmi mámor, sem képesség a mámorra.

 

Ifjak, – úgy beszélnek gyerek és suhanc-korukról, – amit egy szanatóriumban, vagy a tenger mellett betegen töltöttek, mint egy mámoros, fénylő, kábúlt álomról: teli illuminációval, rejtelmes fénynyel a szemök, – mint egy kivilágított, lampionos alkonyati ünnepélyről, – gyerekkori szerelmeik bódúlt, epedő udvarlásaik s a sok bolondság, amit elkövettek akkor, – ez mindenük. (Fülöp René Schweitzról s a megvalósított Wilde-meséről.)

 

Egy későn hazazümmögő méhecske. (Késő alkonyat a mezőn.)

 

A kukacoké a legfőbb uralom a földön.

 

Egy bécsi asszony, aki csak néhány napja lát itt sétálni: „Milyen visszavonúltan él maga! – Íly fiatalembernek társaság kell, – egy fiatal szépasszony feleség és gyerekek. – Hiszen ilyen embernek, mint Maga, csak az ujját kell kinyújtania és mindene van.” – „Es ist ein Schaden die Zeit so zu vergeuden!” „Később az ember egyedülmarad és mire körülnéz, megbánja!” – Ugyanő annak, aki szívességből zsírt adott néki egy skatulya cigarettát ad, – s nékem, ki a gyerekeiről egész életre szóló tanácsot adok – hetet!

 

Cselédleányokra vet szemet az úr!

 

VIII/21. Holdsütéses, enyhe éjszaka. Mindenütt járnak a réteken, – mindenünnen énekszó. A patak mormol. Mintha egyre nőne a világoság – s az árnyék egyre jobban sötétednék. A hegyek tisztán látszanak s a falúvégi házak furcsán világlanak. – A magános úr sétál és a hold felé fújja füstjét. – A fészkekbe besüt a hold. – A vonat távol zakatol, – cigányok veszekszenek a falúvégén, – tücsök cirpel s az ének tisztán cseng. Valami bolond madár napnak nézi a holdat és kótyagosan, álmosan csapong: – Oly meghatott voltam, hogy le akartam borúlni e csodás tisztaság láttára. – Aztán megint halál-sejtelmek vettek körűl. – Később a kis cicát magános szeretettel, meghatottan becéztem: (csikorogtak a fogaim belé) regényem hősét e pillanatban kellene, hogy meglepje az, akit szeret. – Később bejöttem írni s az ajtómat egy nagy fehér kutya törte reám: furcsa éji látogató – körűlnézett és továbbállt.

 

Amíly köznapi az élet, oly ünnepies a halál.

 

Különös álom: egy templom síremlékeit nézegettem. Az egyikben két férfi volt eltemetve (igen szép sírbolt,) – két barát. S az egyiknek fekvő fél-szobra kezetfogott az őrrel. „Persze, kereskedők voltak, innen a nagy demokrácia” – gondolom. – A másik hatalmas, emeletes sírboltban pedig furcsa események játszódtak: előbb kis kőállatok futottak ki felőle körben s tűntek el megint, aztán egy vas-vitéz jött s kardjával levágta az őrt. Kérdésemre megtudtam, hogy ez a vitéz évenként egyszer kilép sírjából s megöli az őrt, aztán visszafekszik megint.

 

Az ember igazi hazája, – gyerekkora. – Hogy szerettünk fürdeni, míly égető szomjúság vitt s míg szederjes lett az ajkunk s libabőrösek lettünk, addig voltunk a vízben.

 

Út a hegységbe (Sturec) Mintha egy tiszta kastélyban, – élnének ezek az emberek! Az út mentén kis hosszú, csinos és tökéletesen tiszta falvak. Sehol semmi vacak – portalan, köves és tiszta minden, – ünnepélyesen tiszta, – egy intim szoba benyomását teszi a hosszú völgy. Az országút szerpentinában vezet a hegyekre s a telefon huzalt a hegyeken, erdőkön át vezették. Kis mély, gyönyörű völgyecskében falú van, ahonnan a tiszta úton szekerecskék jönnek barátságos tótocskákkal, akik itt lenn élnek a mélyben s a szerpentinán át közlekednek a világgal, – vagy a mélyen zöld legelőkön ballagnak felfelé s aztán le kis falujok felé: az asszonyok tiszta fehérben, fehér fejkötővel, mint valami exotikus, elzárt világ kis barátságos szellemei. Ululálva átkiáltanak a völgyeken át a szembejövőnek, – átbeszélgetnek: – hová mégy? És hová? Isten veled! S a hang sokszor visszaverődve hangzik fel hozzánk. S ők barátságosan intve tovább ballagnak hófehéren, – eloszolva a zöld felületen – le-lehajolva az útba eső gombáért; – mély, tiszta s hűs hazájukba térnek vissza, – hol nyomtalan múlik a sok emberöltő. – Hogy e vad hegyek közt féktelen szelek viharában, sötét erdők tisztásain és visszhangzó magányban élők hajlanak a vallásos, vizióra – természetes. A hegyek mindig teli vannak búcsújáróhelyekkel: egy-egy erdő mélyén megjelent Mária valami pásztor-leánynak. – S a cigányok, – e furcsa faj minden falúvégen. Kiközösített fajta, mely mint a patkány mindent megeszik, hogy bölcs lustaságának élhessen. Apa és anya kinn űlnek a viskó előtt (vajjon milyen férfias kiválósága vonzotta ezt az asszonyt ehhez a férfihez?) – a vidék egyik legszebb helyén: dörgő patak felett s hatalmas sziklafal tövén egy kis terraszon épűlt viskójuk – itt üldögélik át e furcsa spáciumot. Egy leány a patakban belet mos: ebédre. – – Iszonyú elementum a tűz s míly találékony az ember, hogy ezt a féktelen fenevadat ketrecbe tudta szorítani: takarék-tűzhely, pipa, míly barátságos játék evvel a félelmes elemmel. Élni látszik: mert funkciója is az életre emlékeztet: felemészti az élőt. A láng jól jeleníti meg az őstermészet izzó féktelenségét. Míly irtózatos lehet látni egy szélben égő fenyő-erdőt! (Tüzet raktunk a gerincen.) – – Az ember mozoghat, – nem mint a fák, akik örökké egy helyről nézik a világot, – s az épp egyik szenvedése: hogyan s hol helyezkedjék el. – – Torma: ő nem tudja, hogy ő más élőnek erős: ő magának ílyen. – Különben lehet is, hogy tudja s hogy azért erős, mert minden élőtől meg akarja védni magát. – – Egy fiatal fát vágtam ki, – oly furcsa érzés volt, mikor törzse mellé állítottam s lombjai tovább virítottak; – a gyilkos érzése volt. – – A fák nem utóbb kezdenek gyökeret hajtani, miután már megvannak, – ha fejlődik is életük alatt gyökérzetük: én sem lehetek jó író, mert nincs talaj, melyben gyökereznék. – – Ez a sok szemét az erdőn, mind-mind élőlény volt! – – Hideg, gőgös, iszonyú tömeg, – megközelíthetetlen nyugalomban fenhéjázó: alpesi csúcs. (Emlék.) – – Forró napsütés: – s mégis hideg hegyi szél; jeges víz – pihenőnk az őrháznál. – – „Kis hegyi lakó, erdei virágocska, – itt örűltél az életednek s jönnek rossz kezek, letépnek – s nem lehet többé egymásban gyönyörködnötök! – Hej, ilyen az élet!” – – Ciklámen: egy sziklán, moha közt, magánosan. – Gyengéd, fínom illatocska: ennyi ő maga, egész élete. – – Jól öltözött túristák, virágos gomblyukkal, fajkutyával, kutyaszanatoriumról beszélgetve – útitársaim. Hej a gazdagság! – A ruházkodásomról mégiscsak gondoskodnom kell! Nem bírom el ezt a rossz, elhanyagolt külsőt. – – Ha mint vadász, puskával hanyagúl a vállon, – két inassal s vezetett lovakkal mentem volna a völgyön keresztűl, – a szembejövő, kocsin űlő úrnők míly izgatottan figyeltek volna, – s fantáziájukat azonnal elönti a vérbőség. – – Valamit csak érek? – – Maradandóbb anyagokból szőnek kissé maradandóbb dolgokat: csipkét, függönyt csinálnak. Végül az is csak elfoszlik. Akkor új nő új a mezőn s újat szőnek s ez így megy. – – Míly erő és ellenállás van a népekben: ezer év kevés volt, hogy a tótokat az erősebb magyarságba olvassza. – – A falú 45 évesnek ítélt engem. Az arc is öreges, de a járás is vont s a hát hajlott. – – A gyerekkori nagy szenzációéhség és akció-vágy: új nap, új kirándulás, új örömök, – ma kirándulás után igen rossz épp oly rossz a kedvem, mint azelőtt. – – Zsidók a vonaton, fiatal középosztálybeli ifjak s egy nő. Minden szónak kimutathatóan nemi színezete volt. Az asszony egy jó pálcáról beszélt, melylyel jó csípőseket lehetne „magára ráverni.” Az ifjak zsidós fékezhetetlenséggel „mulattak” – énekeltek: s már az ének-hangból magából is a feltűnési kedv és a rivalizálás volt pontosan kimutatható: az egyik éles, magas hangjából, – ahogy hajtotta felfelé az a tikos óhaj és ábránd, hogy talán még énekes-művész is lehetne, – s aztán, –: operette-őrjöngésben találtam őket, mikor bejöttem a kupéba s alig hogy elhelyezkedtem, különböző oldalakról felhangzott egy-egy opera-ária is, mind sűrűbben – valódi opera-versenynyé fejlődve: hogy tudjam, hogy művelt társaságot látok magam előtt. S az asszony zsidós „bolondos” hangja s a társaság fesztelen zsidó-tónúsa… Csak férj-uram maradt meg „fékező” szerepében ő az idősebb elnéző felvidéki bölcs, aki bolondos ifjak közé keveredett, – ő a mértékletes, – aki már jelenlétével is szelíd fölényt gyakorol s timidál… Mindenki sok szilvát evett volt, – mint beszéltek róla, – „én csak 3at ettem”, – mondta mosolygó önelégűltséggel.

 

Érdekes álom Bricht Klárával: olvadékony volt, csábító és odaadó és én csodálkoztam ezen. Érdekes, mert most 15 év múltán még visszatért álmomban a régi vágyam – s hideg és visszautasító lénye még megváltozott nékem. Semmi sem tűnik el. – S másik álmom Pálról, – akire ébren haragszom: nem tudtam haragudni reá, bár emlékeztem, hogy okom volna rá.

 

Gyárban: a testi munkások komoly nyugalma és méltóságos mozdulatlansága, (pihentek.) – Irtózatos munka, melyet eddig el sem képzeltem: csomagoló leányok – mint a gép, – szédítő gyorsasággal dolgoztak: nem is értem, hogyan képesek ezt a munkát egész nap végezni, – hogy nem butúlnak bele! – S roppantúl komplikált munkagépek, – csodálatkeltő.

 

Nyulacska, szegény! Ez az ő egyetlen fegyvere – iramodni, menekűlni.

 

Szerencsétlen, nyomorúlt, reménytelen életem! VIII/29. (Kil.)

 

Rosszkedv létrehozására berendezett műhely vagyok.

 

Gyárvezető a szövőgyárban: ha jön valaki, ellirizál a családja s a maga munkás önelégűltségéről, – elégtételt szolgáltat magának, – van, akinek elmondja, hogy ő mindig más volt, mint a társai, akik sosem akartak dolgozni. Piszkos a ruhája, de van valamelyes elegancia és szépség e fiúban: valóban, mintha kűlföldi volna. Nagy odaadás és figyelem a gyár dolgai iránt, – a komolyság, ahogy munkásaival beszél s behunyva a szemét válaszol nekik: mindebben van sok figyelemreméltó.

 

Szemeim – egyre gyengébbek, már semmit nem látok.

 

Az állásom semmi! Senki sem respektálja. Se tekintély, se hatalom nem rejlik benne. S evvel töltöm az időt!

 

Vaddisznó-túrás a hegyekben: fájó szívvel nézem, – míly alkalom volna itt vadászni! És sosem lesz belőle semmi.

 

Affér egy állomáson: arra való vagyok-e, hogy minden garázda parasztot rendre tanítsak? S már majdnem verekedésre kerűlt megint a sor – egy paraszttal! Hol az eszem!

 

A baglyot gyűlölik a madarak s ha nappal látják, megtámadják. Igen komplikált ösztön: nem tapasztalatból tudni, hogy alattomos ellenség s hogy nappal nem tud védekezni.

 

A tönköt porhanyóvá őrli az idő.

 

 

1918. szeptember 1. (Pesten.)

Érzékin vagyok nevelve: egyedül voltam s teljesen átadva hajlamaimnak. Erkölcstelenné lettem, aki már csak piszkosan tudok szeretni, – csak kéjelegni tudnék, – mert sosem volt érzelem érzéki életemben: már úgy nézek minden leányt (oly naturalista szemmel,) olyanok a beidegzett mozdulataim, – hogy ez csak elrontani, tönkretenni, megbecsteleníteni képes egy fiatal leányt, aki hozzám köti sorsát s őt magát is erkölcstelenné nevelné. Most tudom mélyen megbecsűlni Eisler dr-t ki oly tisztán, nemesen, szűziesen élt a feleségével.

 

A hiéna egy kis fiú karját leharapta: becses falat – gondoltam; – egész életére szerencsétlenné tett egy embert: nem lett volna neki ugyanoly ízes egy bornyúláb?.. S ekkor eszembe jutott ismét, hogy míly könnyen diszponálunk mi emberek a bornyúlábakról – s míly nyugodtan nyeljük a roast-beef-et, melyet egy másik élőlény élete árán nyelhetünk.

 

Vasúti utazásaim közben ismét erős antiszemitikus érzés lett rajtam úr: az a szemérmetlenűl bátor faji-jellegű beszélgetés, amit ezek folytatnak, – ahogyan otthonosan érzik magukat, mindenütt a világon nem törődve mással, kíméletlenűl, tolakodón; – nyelvezetük zsíros, kellemetlen, – mozgásuk indiszkrét, hangosak.

 

Leány: álmos pillantással nézegeti a férfit. (Nagy kokott, érzékiségtől fulladozó; – álmosságában rejlik éhsége, mint sok macskafajnál.) – „Titokzatos jelenség lehetek nékik, – nagy falluszommal, – de én bizony nem törődöm velük.”

 

(Csúnya emlék: hogy hagytam ott állani szegény Havast pénz nélkül az utcán, szidás után!)

 

Karinthyék: pajtáskodva, függetlenűl és játékosan élnek együtt, mint a nagy gyerekek. – Nagyképűség semmi sincs bennük! – Schőpflin, Bosnyák írt, Babits gratulált a könyvéhez – ez már nevesebb siker: a jobbnevűek közé emeli.

 

Idegsokkos ló. – Nem jobb-e, ha elpusztúl, ha elveszti egyetlenegy, soha vissza nem térő életét is? Nem a siralomvölgye-e valóban ez a földi élet? Gyereket hozni a világra, mely majd biztosan elpusztúl s a szenvedéseiért némi kis örömöket is fog élvezhetni. Nem cél-e a pusztulás és a pusztítás? S micsoda gyötrelmek, kínok és félelmek! – Valaki agy-daganatot kap 26 éves korában. – S mégis micsoda vad és ellenállhatatlan vágy: élni – s micsoda vad verekedés az egészségesek között!

 

Egy botlás volt életemben (Barta) – s folyton nyomaszt. Ha látom az utcán, – ha valakit meg akarok buktatni, ha valakinek botlásáról hallok: átgondolom újra s a bűntudat nyom. – Oh magány! Újjá kellene születnem valaki által.

 

Szegény, halálosan beteg Havas! A barátok, hogy kimondják, míly optimizmus nélkül a halálos ítéletet. – Az esemény szenzációja kedvéért minden kételyt és reményt eloszlatnak, bizonyítják s szinte siettetik a halált.

 

Az öreg Karinthy úr űl – s mikor rokonai haláláról van szó: az öreg úr gyorsan iszik.

 

Anyám, szegény: nézem a képét s azt mondom már magamban, hogy ő nem is volt! Hogy igaz-e a múlt s valóban megtörtént, – ki tudja? Nincs!

 

Megint hevesen segíteni törekszem embereken s nem tudok érdekükben semmit sem tenni.

 

Eddig az ember próbálta logikájával magyarázni az életet. Tudta, hogy a logika kevés megértésére, de bizonyos logikusaknak látszó meneteket látott benne. Így azt mondta: szorgalom, tudás, munka, eszesség ezek érdemek; – bizonyos javak elérésére törekszünk vélök: ez a jutalom. Néha nem az érdem részesűl ugyan jutalomban, hanem valami más: talán elnyomott nemzedékek jutnak rekompenzációhoz, vagy valamelyes más oka lehet, hogy egyesek érdemek nélkül is boldogúlnak. Minthogy ezek a tikos okok nem ellenőrizhetők véges érzékeinkkel: szerencsének neveztük, a láthatatlan indokokat, – megnyugodtunk benne: hogy így van, – mert úgysem ez volt alapja a dolgok rendjének, hanem mégiscsak az érdem, – a szerencsét valami rendkívüli, ritka jelenségnek tekintettük. – A pénz óv meg, hogy megalázkodjál, hogy bányamunkás légy, hogy szerencsétlen pénztelen szerelem miatt megöld magad, – hogy anyádat halálra gyötörd, hogy fiatalságodat egy sötét konyhában kétségbeesve töltsd, mint én, folytonos öngyilkossági gondolatokkal, hogy mások rabszolgája légy, – de lehetővé teszi, hogy fiatalkorodban, mikor még vágyol rá, tanúlj, utazz, világot láss, előkelő tulajdonságokat fejlessz magadban (ne lássék rajtad az örök szegény-bélyeg,) hogy szeress s ne élj oly átkozottan, mint én; (hiszen nem is lehet mind felsorolnom s az átélt pokolra visszaemlékeznem.) Szóval: pénzzel megszerezhető a legtöbb eszköz, mely az ember boldogságához vezet, – kivéve talán a szeretetet, szerelmet, tulajdonságokat és tehetséget. – Két elbeszélés csapta meg most a fülemet: mind a kettő börtön-viselt emberekről szól, akik a háború alatt többszörös miliomosokká lettek s ez elbeszélések nyomán újra feléledt bennem ezer más íly történet szerencsés emberekről, tudatlanokról és ostobákról, akik a konjunkturának, egy szerencsés pillanatnak s annak, hogy valamely kereskedelmi ágban működtek, köszönhetik mindazt, ami őket s gyermekeiket boldoggá teheti. Számításaink tehát az érdemről és jutalmáról teljesen megdőltek, – más alap csúszott az életjelenségek alá, – más rend jutalmazza az élőt és törekvéseit. Hitünk, bizalmunk, reményeink kell, hogy összedőljenek; számításaink érvénytelenek. Teljesen tájékozatlanúl állunk itt: versenyezzünk-e tovább is meddőn a szerencsés pillanatok e hadseregével, – nem reménytelen-e e verseny s ha nem is volna az, – érdemes-e kűzdenünk azért, amit mások egy ujjuk mozdításával hódítottak meg? Mi a kiválóság? Mi az érdem? Számításaink rosszak voltak. Az élet egészen más, mint amilyennek képzeltük: számunkra reménytelen és elviselhetetlen, – ostoba és illogikus, – céltalan, mert másként fegyvereztük fel magunkat, mint ahogy saját érdekünkben kellett volna. Érthetetlen nékünk és teljesen értéktelen játékká degradálódik a kűzdelem, ostoba és igazságtalan herce-hurcának kell néznünk az egészet s még avval sem vígasztalódhatunk, hogy nékünk más örömeink vannak, másra van szükségünk, mint a tömegnek, – hogy minket nem pénz tesz boldoggá, hanem a munkánk, lelki örömeink… Érdemes-e a tudósnak gyógyítani, a jelenségeket figyelni, az embereket, sorsot, egészséget javítani akarni s végül a művésznek lerögzíteni, leírni ezt a feneketlen ostobaságot, ezt a megbicsakló játékot, amit életnek nevezünk? – A társadalom tagjai hálásabbak, ha egy gazdag vagy hatalmas ember kezét nyalhatják, mintha egy eszes és kiváló ember a lelkét áldozza értük. – Különben is: az irodalmat kezdem egy egészen az életen és társadalmon kívüli, megvetett, lekicsinyelt, minden realitástól távol álló, ostoba és kicsinyes emberi törekvésnek látni, amelynek alig van létjogosultsága a jelenségek tobzódó, gigantikus áradatában. Az írók egy mindenen kívül tengődő szekta, mely kicsiségében nevetséges, megjelenésekor idegen és kissé komikus, kissé érthetetlen az erő képviselői előtt, – mert nem életteljes, mert bolondságokon töri a fejét, olyasmin, ami nincs s nem vesz részt a hatalmas áradat igazi s a századok, történelem által megpecsételt egyetlen helyes törekvésében: hatalmat szerezni és pénzt – s élni akarni! Mert ha megveted az életet s nem akarsz jól élni, leírnod, hogy ilyen az élet, – lerögzítened, hogy útálod, talán érdemesebb? Mit áltatod magad?

 

Lázába betemetkezik, a halál felé fordúl s nem akar többé az életre ébredni.

 

Valóban van bennem valami előkelőtlenűl kegyetlen és imperatorikus vonás, – nem fölényes, – azokkal szemben, akik megbántottak. Kalapácscsal ütöm fejbe, – rosszakarón precizirozván a sérelmet, amely ért, – gyanakvóan, meghazudtolva, egy detektiv pontos eszközeivel mutatom ki a valótlanságokat s közben magam nem egészen hibátlan kissé rabulisztikus eszközöktől sem riadok vissza.

 

Régi kép: lavór felett gyertyalángnál ingben bolházó asszony!

 

Egy ifjú megnősül: s látván felesége apró, imponderabilis megfoghatatlan aljaságait: hogyan csal, hogyan használ illetlen, magát tisztességtelenűl, kacéran kínáló fogásokat olyankor, mikor valakinél valamit jóvá akar tenni, – hogy fedi el kacér hazugságokkal a valóságot, – megundorodik hazug lényétől s az egész családtól, melynek tagjai egytől-egyig képesek ilyesmire. De már kötve van, – egy egész életre el kell viselnie ezeket az undok, lényével ellenkező dolgokat s összeszorított ököllel nézi, – amit eddig vakon nem vett észre, – nem szól s nem is próbál javítani.

 

Egy ifjú költő leveléből O-hoz: vallani akarok, – (ez roppantúl jellemző,) – szemérmem, – meleg lénye, – hódolattal stb. Érdekesen fascinal ez az ember ifjú lényeket.

 

Órája van, lánca, ruhája, – s mint a jelenség oly világosan áll előttem: hogy e jó felszerelést: nem az örökkévalóság számára szerezte – bár ő s hogy ez rendjén van így: azt hitte, hogy örökre beszerzett magának mindenfélét, – de csak rövid vendég-szerepen van itt. – Nem is érdemes e kérész-fajtának, e rövid életű, felbukkanó és eltűnő, a felületen rövid ideig vergődő lényeknek írni: üzenetet hagyni, – hogyan volna jobb nekik, hogyan rendezkedjenek be: mikor soha és sehogyan sem lesz jobb, – már azért sem, mert idejük sincs kijavítani életüket – s mire rendbejönnének, eltűnnek s kezdődik az előlről. – Egy örökélet erejével, igényével kerűlsz ide, botorkálsz, – s lassan kopnak le rólad nagy óhajaid. Egy élet kell, míg hozzászokol, amit itt találsz s lesorvad húsod, vágyad – s a lélek tisztán, alázatosan szenvedve áll a végén: minek kellett mindez – kezdetben, hogy elviseld: ölelkezel a halállal, tobzódol vele – s csak később jut eszedbe, hogy barátkozz vele. – A legigazabb Mars-lakó a lélek, mely oly nem idevaló, oly idegen e földön – csudálkozva és csupa fájdalommal értesűl mindenről, ami itt van s főleg arról, hogy isten bele csak azért helyezett nagy életerőt, mely fenntartja, hogy összeütközzék más íly életerőkkel. – Nincs jelentősége, ha bárki is öngyilkos lesz: hogy eltűnik örökre e kavargó forgatagból, mely nem látta, míg itt volt s nem tudja, hogy eltűnt. – Amit egy golyóval el lehet pusztítani, egy kis porral, – egy késsel: egy kis rést ütvén rajta – s örökre: az a mindenség ér-e valamit? Szép kis stabilitás: egy napra sem vagy teremtve: enned kell.

 

Iszonyú emlék: embervért inni! Irtózatos! Semmi ellenállás a világon, semmi fegyelem! – S íly undok életet folytatni!

 

Inc. álom megint – úgy éreztem: régi, megszokott érzésekkel s a régi undorral.

 

Mathematika: minden egyenes önmagára merőleges. – Az ember számítások útján jut a transzcendensbe, – hogy a dolgoknak van egy láthatatlan, túlsó végződésük, nem olyanok, mint amilyennek látszanak.

 

Intercranalis baj: halljuk, hogy ott fekszik a szegény fiú halálosan, de nem érezzük. Elképzeltem míly iszonyú lehet, – a lehetőségek míly borzalmasak: legnagyobb kincse, az agya, megtámadva, – azt kezelik – s mérlegelni magában nincs-e valami segítség a közeli halál ellen – s hogy talán vissza is marad valami szellemi gyengeség – s alávetni magát egy operációnak egy halálos beavatkozásnak: utána a seb-delirium, – s mindez az életért: egyedűl tengődve, nincs társa, aki átérezné halál-iszonyatát, egyedülségét és segítene! – S ha mindezt nem érzi is a beteg: a dolgok így vannak! Érezhetné – reális volna!

 

Rettenetesen gorombán a fiúkkal! – Irtó izgatottság.

 

Fatalis dolog ez evvel a lueto-fobiával!

 

A hit a fontos, hogy mit hiszek, az a valóság, amint hogy fák, erdők, hegyek is bennem vannak, – a hit realitás. – Társaságba megyünk s csalódottan vonúlunk onnan vissza: nem tudunk senkit magunkévá tenni, – de az, hogy megpróbáljuk, ez a mi életünk: – a kísérlet, a törekvés – újbóli kisérlet, csalódás, – szóval bukdácsolás a vágy fata-morgánája után. (Ebből mesét kellene írni.) – Erkölcsi lény ideálja az volna, aki a saját testén érezné a mások szenvedéseit, akinek megindúl a vére, ha vérezni lát, ő volna az elme – a világ szenvedése. (Kar. tárcája) – Rendszeresség a szervezetben: ez tanít minket a rend ösztönére, – mi a rend? A szervezet nagyon hajlik feléje s nem tudom megmondani mi az, csak érzem, – s nem a rend szerint élek, mert a lelkem viszont nem azt óhajtja.

 

Kis fiú kérdi az anyjától: Ezt a villamost össze lehet törni? – S utána hallgat és mélyen elgondolkodik.

 

Férj és feleség ugyanazt álmodják egy éjszaka s álmukban ugyanarról beszélnek. (Kar-ék: hogy nagyon megszaporodtak az egerek.) – Ignotus cikket ír róla, hogy sokan fájnak most Páris felé, hazájuk felé álmukban s csatangolnak s mint kémeket fogják el őket – s egy tanártársam szóról-szóra ezt álmodta. Katona: megölik, mintha kizárólag egy darab támadó-fegyver volna; – hogy ember amellett: esze és szíve van, – nem számít.

 

Ha gondolkodik róla: végzetszerűvé válik élete; – ha tevékeny: csodálkozva figyel „véletlenjeire.” – Ön azt hiszi, hogy csak akkor van tartalma életének, ha gondolkodik róla? (Egy fiatalemberhez.) – Éljen, – dolgozzék, felejtse el létét: s közben él!

 

Az ösztönt, szervezetet lehet nevelni, tehát, ketten vagyunk – ő és gondolkodó lényem. Hozzászoktathatom magam az egészséges vágyakhoz példáúl. De: az öntudatot is lehet nevelni hogy ne akarjak mást, mint ami egészséges. Elhajlítom öntudatomat az eddigi óhaj-útjáról.

 

Effemer az élet, csak intézményei meglepők – nagyobb hord-erejűek és tartamúak egy emberöltőnél, ezért teszi a lét a nagyobb stabilitás benyomását. – Jog: sosem tudtam megérteni, hogyan függenek össze ezek a találomra odavetett konkrétumok az élet rendszeresítési törekvésével. Jog: – valaki egyfajta módon össze akarta foglalni, rendszeresíteni a meglévő jelenségeket: tulajdonnak nevezzük ezt vagy azt – s utána: akinek pedig hajó-rés reszelője van, az külön megítélés alá esik valamint a csirke-kereskedők is.

 

Hatni! Ez nékem minden. Felszedek az utcán egy tanítványt, elhozom haza, hogy tanácsot adjak néki, hogyan éljen.

 

Erkölcs: az ellentéte a természeti törvénynek!

 

Utódom a saját életével lesz elfoglalva – alig lesz ideje az én életemen gondolkodni vagy meghatódni.

 

Egy vak embert vezettem az utcán: „Úgy szeretem fogni a karját, – így szólt, – akarom tudni, milyen magas, – mindig akad jó ember, aki vezet (megszorítja a karom: maga milyen ember!) – Maga nem ezen a vidéken lakik? – S a mészárszékben jajveszékelve furakodik, nyújtja karjait a tömeg feje fölé: adjon egy kis húst! Vak vagyok, beteg vagyok, a feleségem fekszik! – S az erős, egészséges mészáros-legények fenn állnak a magas szék mellett, mint maga az egészség, a diadalmas élet: övék minden! – Régi feljegyzés: a vakoknál a jóság jobban kiűl a lélek felületére, ők jobban, intenzivebben operálnak vele, mert jobban reá-szorúltak.

 

Míly különös jó érzés lehet: mellettem megy egy szép és jó test, mely kizárólag az enyém, a világ előtt és titokban, rendelkezésemre áll, sőt örűl annak, – s nyugodtan s kielégűlten haladok mellette. (Erzsi néni: „te könnyen beszélsz, de vannak asszonyok, akiknek az kell.”)

 

Persze nehéz beletörődni a szülői védelem után, hogy védtelenűl álljunk, – hátunk mögött nem áll a védő hatalmasabb, akinek bút, bánatot, gondot átengedtünk, – s a természet rídeg kegyetlenségével szemben, nincs védőnk. Nehéz beletörődni, hogy pusztulunk nyomtalanúl s ez senkinek sem fáj.

 

Míly egyensúlyozott, csendes, türelmes és tartózkodó ember! (Bolgár)

 

Míly furcsa, hogy az ember beillatosítja magát, – míly hamis, nem természetes szokás ez – testének e szaghoz képest más jellege van!

 

IX/22. Álom: a régi házban jártam (Vörösm. u.) s újra teljesen átéltem annak piszkos mozgalmasságát. Hallottam, láttam a csőcseléket nyüzsögni, – átéltem régi valómat, azt az embert, aki irigylésre méltónak találta még azokat is, akik rendes lakásban laktak a szemközti házban s elhagyatottságukban sóvárogva figyelnek át. – S oly ingerűlt haragot éreztem reggel szegény anyám iránt, – eszembe jutván érintkezése s hogy a ház feje szeretett volna lenni! Sokáig voltam ingerűlt, – aztán roppantúl érzelmes lettem, fájt a szívem s egész reggel énekeltem: „Nincs mit vele tenni – s egyre hajtják omló könnyeim!”

 

Míly előzékeny a világ, ha az ember elegáns! – Felajánlják nékem erszényüket az emberek – s az egyik hozzám fordúlt, hogy mikor kezdődik a lóverseny?

 

Impresszionizmus (tárlaton): az is impresszionizmus, ha rögtön odakenem, amit látok. De az egy másfajta, ha megállítom az impressziót és elmélyítve a legnagyobb tudásommal kidolgozom. – Az író az olvasó fantáziájával dolgozik, sokkal inkább, mint más művész – s ezért szeretnek olvasni az emberek, mert módjuk van, hogy éljenek. – O.: sok ember élményeit nem méltó állapotban éli át – s mikor ír, – újra, szebben éli át, kijavítja múltját! – O. az éppen a lebűvölő az elbeszélő-művészetben, hogy folyton a múltról szól: Az a folytonos emlékezés…

 

Sok-sok milliomost látok. Egy rongy nővel találkoztam a villamoson, aki sértődve utasította vissza, mikor őt hadi-milliomosnak tituláltam: „mi már azelőtt is azok voltunk”, mondta. – Ők találták ki a repülő illatszertár intézményét. – S ennél a zsákkereskedőnél konkretizálódva látni a szerencsét: írógépek, offertek, íróasztalok – s ott görnyed előtte egy kisasszony és szorgalmasan, estig dolgozik a milliomosnak, aki véletlennel, szerencsével szerezte villáját, remek berendezését, felesége gondtalan semmittevését… S egy fiatal orvost láttam később, akinek meg kell halnia, mert nem mehet pár hétre Abbaziaba s farkasszemet néz a halállal elkeseredve, kétségbeesetten, csikorgó fogakkal… Hát így van elosztva? Így szerzi az ember az életet?

 

Érdekes, hogy egyes embereket halálesetkor nagy mohóság fogja el: az elhúnyt apró tárgyainak nekiesnek… (Ez tolstoji téma lehetne.)

 

Egyes íróknál látható: az intellektus a tudat alatt fejlődik. Az ösztönök intelligensek talán. – Nemigen láttam, hogy szegény Havas Gyula sokat gondolkodott volna s mégis – regényében nagy kész gondolati produktumokkal lépett elő. – Tolstoj sokat gondolkodott: de amit az intellektus produkált: gyermekes ahhoz képest amit a tudatalatti intelligencia életismeretben, szervezeti bölcsességen nyújtott. – A regény különben teljes embert kíván, egészen érettet – mert éppen mindent kimondhatsz – teljes figurádat mutatod, míg a drámában a forma köt: jobban sikerűlhet, fejlettebb arcot mutathatsz, mint amilyen valóban vagy.

 

Ajánlkozni: legjobb tulajdonságaimmal tündökölni – komprimált bölcsességeket mondani, – megtetszeni akarni – fui!

 

Igazi demokratizmus: a léleknek előítélet-mentessége. Nemcsak a vagyon nagyjait, hanem mindenféle – szellemi nagyságokat is megvizsgálni – s értékük szerint tisztelni.

 

„Ha nem is szeretik egymást, muszáj nekik 9-10 hónapig együtt élni, hogy megszokják egymást.” – Két asszony beszélgetése.

 

Kislány: „az apám oly gyönyörű ember!”

 

Öregasszony: „… in der Nacht… Gedanken, die beim Tag nicht kommen… tiefere…” (Való: az érzékszervek ki vanak kapcsolva, az intellektus élesebb.) – Anyjával nem szeretett lenni – ebben az öregasszonyban elhalt anyját élvezi: azt szereti benne, hogy hasonlít az anyjához.

 

Mozi: Az okos emberben talán nincs meg a buta ember: érthetetlenűl nézi már a buta ember élvezeteit. – Nem azt tudja, amit a buta.

 

Eh! – gondolta a fiatal tanár, – a többiek is csalnak – humbug-országban vagyunk! (Pedig megvolt benne a tisztesség minden eleme, – egy egészen tisztességes emberke volt, csak gyenge a céltalan kűzdelmet vállalni: tolstoji théma.)

 

Sajnálkozik a halotton: talán nézik a mennyekből. – Már ő nem látja többé ezt a forgatagot, a Károly körútat, nem nézheti a szép nőket, amint csókolózva búcsúznak egymástól. (Havas)

 

Tolstoji théma: zsugori, akiben megvan a könnyelműség csökevénye s fellángol.

 

Botrány: készületlenségem a közgazdaságban.

 

Művészt, sok embert az teszi tönkre, hogy nincs az életében semmi pozitiv.

 

A csalót megértem: mindegy, hogy hogyan élt az ember!

 

Legsúlyosabb gyermekbetegség az onania és a kankó: úgy igénybe egyik sem veszi a szervezetet, mint példáúl az első.

 

Nem azt kell mondani, hogy jellemző, hanem produkálni kell, ami jellemző, író urak.

 

Örülök, hogy hazajöhetek kellemes szobámba.

 

Két év előtt még fiatal asszony volt. – Mintha egy gombolyag lehúll: oly nyugtalanúl nyúl utána mindenki, nehogy folytassa! – ha ő beszélni kezd.

 

Néhány jó művésznél láttam: van egy hozzájuk majdnem mindenben hasonló, ugyanolyan fajta elzüllött fivérük… csak épp tehetsége nincs. Dekadens faj.

 

Tolstoji théma: Vonzza a csalás lehetősége – s míly iszonyú erőszakos és nehéz szemtől szembe hazudni, azt állítani, hogy már fizetett, – csak éppen mert az ellenkezője nem bizonyítható, – homlokegyenest ellenkezőt mondani, mint ami az igazság.

 

Hogy ne lenne jogunk – nézni, látni, tapasztalni örökké ami van: e földet, csillagokat, napot, – hogy ez különös véletlen s rövid szerencse, nem pedig ősi jog… Hát nem azért vannak e dolgok, hogy én lássam – csak hogy lássák…

 

Hogy boszankodik a gyermek a könyvillusztrációkon, – mindig egészen másként képzelte el azt a jelenetet.

 

Mindig határozott téma kell a regényírónak, sosem az egész élet, – abból nem lesz soha semmi.

 

Győri E.: „a feleségem” – mondja a szeretőjéről – a „sógor” – a szeretője fivéréről: élvezi a fecsegők módján az új állapotokat.

 

Érthető, hogy a zsidó annyi hálaimát mond: véletlen pillanatok műve az élet, – örűlnöd kell, hogy megérted a reggelt, megebédeltél, megengedtetett lefeküdnöd.

 

Gazdag ember házára nagy ereszt csináltat, hogy ha a szegények elmennek alatta és esnék az eső – meg legyenek védve.

 

Sok embernél az ösztön, mélyen lent gondolkodik s ér el épp oly magas eredményt. (Havas)

 

Havas: Hajótörésből menekűl s beleveti magát a tengerbe.

 

Beszéd: ami utánad marad – az hogy szerettél s szerettek. Ha nemesedtünk általad: ez tovább hat mint te s ha egy atom finomulás megy is át a későbbi nemzedékekre. – Itt a szellemi munka embere fekszik holtan. – Nem az örökkévalóságtól búcsúzik, az biztos, mikor ettől az élettől búcsúzik, – de mi búcsúzunk már benne is véges életünktől. Ő ismert engem is – s mim marad, ha azok elmennek, akik ismertek – mintha a levegőt vennék el tőlem. Az igaz embernek íly halál tanúság: a szeretet, mely felbuzog a mélyből tanúskodik, hogy a jóság köt össze minket – még szorosabbra kell tehát fűznünk az egymásközti köteléket: jobbnak kell lenni. S mi mind azt kívánjuk, hogy ha majd elmegyünk: íly hatást tettünk legyen a körülállókra. – Talán egy új reveláció, egy új hit kellene, – ma oly reménytelenűl áll a férfi – nincs semmi ami éltesse – kimerűlten s elhidegűlten néz körül a világban, mely az emberi lélek oly kemény bölcsője, – s ha van mégis katharzis, melytől a legmélyről a rejtett, már eltakart szeretet érzései felbuzognak: egy igaz élet zárt s már jóvátehetetlen tragikuma láttára nem tudod eltagadni, hogy szíved van, szeretsz s szeretni akarsz, míg itt jársz e földön.

 

Van valami, ami örökké él, mert örökké éltet.

 

Nem látod többé – vége! A jelenség kilobbant, eltűnt szemed elől. Talán mint a fény futása: addig látod csak, míg látókörödet érinti pályája.

 

A lélek míly tehetetlenűl, réműlve néz eléje a halálnak, teljesen tudatlanúl bízza rá magát a testre – s míly ellenség hordozza őt. Míly silány semmi, szegényes rongydarab a test, míly drasztikus csúnyaság, így lélek nélkül – szomorú karikatúra

 

Élet: folytonos halálra való gondolás, a halálra való készülés! –

 

Melancholikus sírkövek.

 

Az üres, elhagyott szobák élete.

 

Lovak rohanása üres pusztaságokon – őrők nélkül.

 

Élet és halál két különböző dolog: a holtak nem teszik azt a benyomást, mintha valaha is éltek volna.

 

Ady: szintén asszociációs költészet az övé, de a divergens asszociációké: bátor leírni, ami messze van egymástól, átugorja a pszichikai távolságokat s emlék-képeket állít fel minden átdolgozás nélkül.

 

Benned játszódnak le a darabok, a regények, nem a színpadon s a papíron.

 

Egy asszony házasságáról: „Megszerettem Gyulámnak a lelkét… Ropogós menyecske voltam…” Egy leány a vőlegényéről: „Jaj, csak a Frici,… a Frici!…” S a boldogságról álmodnak.

 

Mit ér az állami szentesítés a házasságban, ha az állam nem ér semmit. – Állambukás: az összes könnyű életű csirkefogó igazolva van. – Hadikölcsön: részt venni a nagy játékban s rizikójában.

 

Soványodás – érelmeszesedés?

 

Művész! Ha az életet magát állítod oda: az misztikus. Ha a misztikumot magát: az már csak érdekes! – Ha egy üres sarokban álló égő lámpát rajzolsz… (Kubin) vagy ha Tolstoj azt írja le, hogy egy embernek fájt a feje – vagy bármit! – az misztikus. De ha misztikus álomképeket? (Kubin)

 

Annak a trafiknak dicsőséget kell szereznem!

 

Erkölcsösnek lenni: saját magának tartozik az ember, ha egyedül él is!

 

Tolstojt meglátogatja egy szép fiatal asszony s a szigorú bölcs hallgatja, amint férjéről, házasságáról, szerelmi életéről beszél: tartózkodón, de természetességgel.

 

Van-e jobb a dunnádnál, – nagyszerűbb jó, boldogabb, védettebb elhelyezkedés? – Van-e jobb a házadnál, – nem fagysz meg, míg kinn a zuzmó… S te mégis, ahelyett, hogy örűlnél, más bajaidon gondolkodol s elégületlen vagy… (Elalvás előtt.)

 

Míly szép is lehetett volna: erdő s egy piros bóbitás kis lány… Meztelenség az erdő mélyén.

 

Vén-arcú csecsemő.

 

Ez még semmi! – kiáltja vadúl az éjszakában, akire rálőttek.

 

Mint a fekete posztó a sugarat, az itatós a tintát: O. úgy issza be, nyeli el magába a titkainkat.

 

Bizonytalan, cigányos múlt után rendes és jó feleség lett: s csak ha polgári elemek közé kerűlt affektált: mert az egyenrangút akarta reprezentálni. – Úgy csinálja azt szeretőd, hogy magad lásd be, hogy jobb, ha elveszed, – avval ejt meg, hogy szerény.

 

Ne kövess el ostobaságokat: rossz ugyan a világ emlékezete, de akad mindig két jó emlékező.

 

A szerető megtudja, hogy a férfi megcsalta, – elmegy hozzá s leűl a díványra… nem szól semmit s egyszerre nevetőgörcsöt kap. (Utána sem szól.)

 

Még nem fekszem le, még ezt s azt el akarom végezni, – még sok a dolgom… addig nem akarok meghalni (Tolstoj.)

 

Egy öreg ember operáció előtt: „ne narkotiáljanak, – ha nem tudok semmiről, nem tudok a halálnak ellentállni”.

 

Egy fiatalember mérlegeli, bemenjen-e ragályosan beteg barátaihoz: „Ha már idáig eljöttem… Mi lesz a mai estémmel… Az volt a tervem, hogy itt fogok mulatozni… Ne érezzem jól magam?” S nem gondol a halálra, – egész életére, amit kockára tesz. (Tolstoj)

 

Szegény, szegény Karinthyné! – Szerelmem, – te szépség! – mondta a barátnőjének: ezek még régi színész-maradványok. – Milyen hányatott élet. – Csak közöttünk talált menedéket, szerencsétlen, bolond művészfajta között, – kiközösítve érezte magát a polgárságból. – Ösztönösen azt mondtam magamban, mikor az utolsó nap együtt voltam vele: jól meg kell néznem ezt a nyakat, – nem fogom többé látni; – ezt elfedtem azután. – Karinthy maga is furcsa volt: most az egyszer meg fog gyógyúlni, mondta a betegről, – s furcsa, babonás gondolatai a megölt egérről: inkább hiszek abban az istenben, akinek áldozatot kell bemutatni, – eh, rongy dög, megint lerúgnám az emeletről. – „Most már hull a hajam, Gyurikám, – nem tudom elképzelni, hogy öreg leszek, – nem is akarok.” (A szerelem volt mindene.) S éppen az ő fia lesz pap. – „Milyen gyerek volt mindig,” – mondta róla a nagy fia. – Első férje: „nekem már 9 éve halott s mégsem tudom elfelejteni;” – „kezecskéi, azok a szép pici kezek” – „ez a szép, gyönyörű teremtés” – még mindig erótikus képzetek róla. „Volt feleségemet K. nemeslelkűn boldoggá tette, – nekem ez elég!” – A haldokló izgatott lett: „Hülye… majd mit mondtam az az orvos.…” Aztán járkált a szobában: „azt a mondatot be kell fejeznem….” – – Kislányának érte való erótikus rajongása. – „Mamuskám meghaltál?” – kérdeztem én tőle, – „Igen bizony Milán, meghaltam” – hallottam válaszát. – A halála után pár perccel K-tól egy fiú autogrammot kért az utcán – s ő el akarta néki mesélni, hogy halála után, mi történt vele. – K.: „Nőben azt szerettem, hogy olyan, mint ő, vagy nem olyan, szóval reá vonatkoztattam.” – Mást sirattam benne én, mint a férje. – K.: „Ismét csúnya lettem, nincs aki szépnek tartson,” „velem, csúnyával beérte.” – Érdekes, hogy a környezet sokszor azt hiszi a haldoklóról, hogy túloz, szimulál (én is szegény anyámról.) S veszekszik, dúrván szidja: még akkor is, örökké harc, most akörűl, hogy felűljön-e vagy sem s az egészséges brutális erejével legyűri. – Érdekes, hogy a haldokló hangja míly egészéges sokszor – meglepőn üde, – épp úgy beszél, mint azelőtt. K. a halált követő percben bemegy a kisfiához, aki épp akkor ébredt és reá nevet. – A haldokló megcsókolja a vizet, – búcsút vesz tőle. – A halál percében a közelálló rendesen nincs ott: orvosért futkos. – A haldokló, aki eddig szemérmes volt férje előtt, – most már nem az s ez megdöbbentő tünet. Az orvost görcsösen szorítja magához. – A haldokló meg van sértve férje erőszakossága miatt, – egy gyűlölő pillantást is vet rá s így hal meg. – S a férjnek is vannak elégedetlen gondolatai. – Oly sok mondanivalója lett volna még felesége részére, – együtt megbeszélni, hogy míly furcsán viselkedett, míg beteg volt – s most már nem mondhatja el neki. – Szegény kis fiú: öreg leány nevelte. („Egy nagynéném” – fogja mondani 20 év mulva.) – Ez a szegény anya nélkül majd mire megy? – – K. újra szabad ember. – Néhányszor sóhajtott: „ha én újra szabad ember lehetnék!” – S a kisfiát is konkurrens nélkül szeretheti, – bár ő nem volt irígy. – Szegény, bohó haldokló: halálos ágyán felpróbálta egy barátnője kalapját. – A gyerek nyűgös, sírós, nem akar az anyjáról beszélni, sőt védekezik ellene: a lélek elhárítja, amit már úgyis sejt. – Kérlelhetetlen idő! Vissza nem fordítható, el nem hajlítható. A legkövetkezetesebb vas-törvénye az emberi létnek. – – Húsz év múlva a halála után, ha legalább egyszer találkozhatnának: míly megható lehet ez a beszélgetés! Míly gyengéd, meleg, szenvedő. – „Egy más istent adjatok, akihez imádkozhassak!” – Krisztus képe egy trafik kirakatában, a tövis-koronával: erőszakos halála miatt is ünnepeljük őt, – mintha az örökélettől fosztották volna meg, úgy fájlalja a világ ezt a gyilkosságot – s nem egy rövid élettől, mely ugyancsak hamar lezajlott volna. – Ha természetes halállal, vagy járvány következtében halt volna meg: senkinek sem fájhatna ennyire. Ő minden ember szimboluma: mert mindenki elszenvedi a halál kínját – s a haldoklását, tövis-koszorúval a fején.

 

Egy új reveláció, egy új hit kellene: míly reménytelen, életúntan komoly, szenvedő és apathikus ma már mindenki élete derekán. – Minden lehetséges: hogy elzüllünk, rabolni fogunk – s amit szereztünk, életünk minden eredménye, gondolataink, vagyonunk egy napról a másra elpusztúl. – Hol itt a talpazat, melyen állani lehet? Mi a biztonság?

 

Tulságosan, szinte bántón a magam ügye volt K-né halála.

 

Okos emberek, korán tudták, hogy mit akarnak s korán írónak készűltek: T. J. J. – Déri, – Török – szegény!

 

A mentőknek telefonál, – nem történt e a fiúnak valami baja a tüntetésen s közben szinte áhítja, hogy rosszat tudhasson meg. (Mellette áll az anya.) A barátja veszélyben van, – ő a megmentésén fáradozik – s mélyen lent azon gondolkozik, hogy elfogja venni özvegyét, – jó asszony!

 

Kis fiú, akinek leharapta a hiéna a kezét: „Én ott láttam egy szép nagy kutyát, – azt meg akartam símogatni, – akkor megharapott.” – Egy kisfiú, akit a rendőrök megvágtak a tumultusban. Súlyos fej-sebbel jött, sem nevét, sem kilétét nem akarta elárúlni s mikor kórházba akarták vinni, megszökött s az ajtóból visszakiáltott: „Engedjenek el, mert ha későn megyek haza, megver a mamám.”

 

Olyan lesz, mint egy mély álom! – Hiszen rendben is van – be is van fejezve minden: hit, remény, szerelem. Milyen elhagyott boldogtalan ember voltam mindig! – Imádkozni kell, hiába! – Hogy alszik az ember, öntudatlanúl a sötétben, – nem fél? – Az élőnek semmi köze a halottakhoz, nem akar velük foglalkozni – az egy más világ. Segítség (Beistand) kell a szüléshez és a halálhoz. – Míly különös: két szembenálló tükör: s magadat több példányban látod. – – Nők járnak az utcán: semmi! Végem! Semmi! Semmi! Az életnek vége! – Nem következik semmi! – Érzem, hogy csökken, lefelé megy az erőm. – – S mindenki elért valamit: hol vagyok én? – Itt a szobában űlök!

 

Álom: a halálra való elkészülés íze. – Aztán Gyurkovics Béla, első osztályos elemi-iskolai tanítómról álmodtam. Ő volt az egyetlen, aki szeretett és érdemem szerint becsűlt: sokra tartott. – Azt álmodtam, hogy ő ír rólam s nagyon szépen: büszke rá, hogy mivé lettem. Boldog vagyok, – ez az írás büszkévé tesz, szeretem őt s fel akarom keresni s leányával beszélgetek. A magános ember, aki istennel alkuszik: bocsásson meg neki, hogy káromolta. – Aki fél a misztikus dolgoktól, akinek hallucinációi vannak: az házasságában is egyedül áll a halállal szemben: ő a támasza az asszonynak, de néki nincs támasza, pedig néki is kellene.

 

Csak a familia marad az ember koporsójánál. – Törökék: maguknak szenvedtek, – nem törődtek csak saját magukkal. A legtöbb ember nem tudja soha feledni, hogy mások tekintete rajta függ: ők magukba vonúltak vissza – s bár oly ingatagok voltak fájdalmukban, mint a falevelek, mégsem mozdúltak. S anyjának, szegénynek felejthetetlen zokogása: Fiatalos hang, – csengő; s nem szenvedélyes, zúgolódó, dühös sírás, hanem passziv, megtört, csendes sírás, – a boldogtalan tehetetlenség csukló, halk zokogása. Nemes arcok!

 

Közvetlenűl fenyegető veszély: s lomha lesz az ember.

 

Házastársak: „valamelyikünk már beleütötte ebbe az állványba a fejét.”

 

Nem fígyelt rám senki, hiába ordítottam, ordításomhoz nem volt fülük és senki sem segített és én gyáva voltam. – Az emberhez legközelebb állók is míly süketek! – nem hittem volna, hogy íly szomorú, elhagyott lesz az élet. – Karinthynak voltak boldog évei – s nékem? Csak szomorúság, nagy szomorúság!

 

Kar.: „megvan bennem is a képesség a boldogtalanságra.”

 

„Ha megjön, felpofozom.” – Később: „ha megjön megcsókolom a lábait.” (Anya a tüntetésből várja haza a fiát.)

 

Szerelmesek: együtt voltak éjjel-nappal hónapokon át – s leveleztek egymással. – Oly dolgokat, amiket csak levélben lehet közölni mert gyáva és szégyenlős az ember nagy dolgokat mondani.

 

Egészen hideg ember, – de jó ember; – s vannak forró-meleg emberek, rosszak, komiszak, önzők.

 

Moly: egy milliomos amerikai leánynyal volt együtt Drezdában, egy penzióban. A leány aztán elutazott. Már előbb is nagy hatással volt a leányra ez a kissé démonikus megjelenésű, pózoló s tehetetlen ambiciójában transcendens babonákkal túlvilági hatalomra törő ifjú. – De elutazott. Leveleztek s levelein át megszereti: annyira, hogy már az anyját is rábeszélte a házasságra s Berlinben az Adlonban várnak Molyra. S az ifjú kissé kopottas kék ruhájában megjelenik – és szkeptikus mosolyával üdvözli a leányt. (Zavarban volt megint és tehetetlen: a gazdagság előtt – s nem bírta el a gazdagság álmát megvalósulva látni.) A leány, aki képzeletében egy egész más embert színezett ki magának s aki amúgy is csalódott – ettől a félszeg, komikus megjelenéstől egészen kiábrándúl s egy levélben elbúcsúzik. – Lenn a kávéházban rongyos művészek izgatottan várják és tárgyalják barátjuk szerencséjét: egy egész kis párt, mely várakozott. – Míly irtózatosan megalázó a szegénységnek ez a megszégyenítő, félénk vonzódása, ez a kiszolgáltatottsága, kényének-kedvének. Szívének, lelkének legjavát kell nyújtania pénzért, – sőt álmokat s illúziót – s egy szó, mely sérti a fület s az álmokat visszataszítja őt megint reménytelenségébe. – Kalandorrá kell lennie! Fel kell tüzelnie, fel kell csigáznia az egész várakozást s aztán a pleine parade megjelennie s arcán ki kell izzania a lelke szépségének, – hogy ha szegény is, az álmok lovagja maradhasson. – Novellát róla.

 

Borzalmas emberevési álom: napokig rosszúl voltam utána – mint a hallucináció, oly erős volt! Itt igen nagy hiba történt: csúnya, rossz élet ez az enyém! Ez mind a helytelen, rossz és kietlen élet belső vetülete.

 

Az ébredő: úgy húzza ismét magára mély álmát, mint egy takarót.

 

Egy ilyen athléta úgy bánik szelíd, szerény költőbarátjával, mint egy nővel.

 

Kosztolányi: mindig is csak a perditákat szerettem: az az én formám. (Furcsa nemi nevelés. – A házassága is így történt.)

 

Karriér: a New-York karzatán kezdte, mint mindenki ringyója s ma a báróné a barátnője, – nem komédia-e ez az egész?

 

 

1918., november 1.

Háborús, forradalmi kép: a nagy népvezér Károlyi gróf palotájának kiskapúja nyílik – s a szobalány csókok közt ereszti ki a babáját.

 

A magyar fajta nem elég izzó, – nem elég expanzió-képes, – úgy látszik, hidegebb érzékiségű fajta is, – de talán ki is fáradt az ezredév alatt. – Nem izzik benne oly frissen az ősi tűz, mint akár a zsidóban, vagy a szerbben.

 

Schlaf Kinderle schlaf, – Du wirst ein kleiner Graf – Erre sír a gyerek – nein! kiáltja – also ein Demokrat – nein! kiáltja ujra. Also? – kérdik. – Ein guter Bubi! feleli. – Igen találó irány mindnyájunk számára. – Felmegy a gyerek a templomhoz és visszajövet jelenti: Dort sind zwei Gräber! – Ja dort schlafen arme Soldaten, mondják néki – und was hast Du ihnen gesagt? – Gute Ruh! musst Du ihnen wűnschen. Felmegy a gyerek és belekiáltja a sírukba: Gute Ruh, arme Soldaten! Gute Ruh! (Eisler Bobi 2 éves korában.)

 

Érdekes, hogy egyes családokban otthon marad egy-egy szép, de beteg leány – s öreg leány lesz – s az egész család rajong érte, különösen a férfiak bízalmasa, a tiszta, jóságos szent.

 

Sokat szenvedett, oly sokat, hogy öreg korában bizonyos szelíd húmort oltott már belé a sok szenvedés és nagy jóságot.

 

Valami jó kerékvágásba kerűlni – ennyi az egész karriér.

 

Oly hidegen állunk e világban, mintha a jeges, naptalan világűrben bolyonganánk.

 

A szervezetünk s legmélyebb énünk titka, – a teljesen tudattalan és egyszerű magja életérzésünknek, – az a magja, mely csak a vegetáció érzését tartalmazza: ez többet tud a létről, nagyobb összefüggésben áll az ismeretlennel, mint tudatunk. – Tudatunk egy sokkal kevésbbé bonyolúlt második létté függetlenűlt tőle. Egy logikán és érzéseken, sejtéseken épülő lény keletkezett bennünk, mely, bár a mélységgel is összefügg, mégis sokkal szimplább, mint maga az ősi vegetáció, mely a lét titkát rejti magában s a nagy összefüggésnek értelmét. Ez függ össze a mindenséggel. Míly egyűgyűk logikus tudatunk s tudatossá váló érzéseink ehhez a mély, nagy és rejtett, mindent átfogó örömhöz képest! De mélyen lent nyugszik ez az öröm s hallgat: a tudat eltakarja, elfelhőzi s csak néha töri át a felső rétegeket, – görcsös élet-vágyadban nyílvánúl meg, ha veszély fenyeget. – Hozzá imádkozunk talán, – mert befelé imádkozunk, – ő az istennek egy része bennünk! – Rabindranath Tagore: ha jól érzed magad: jól van – s ha boldogtalan vagy az is jól van: ez mind a titkos lét ajándéka. S ha boldogtalan vagy is – ujjongasz, de nem tudsz róla – egy nagy és mély öröm remeg benned titkon: a lét öröme. – A prizma csinál rendet a nap zűrzavaros sugarai között – s a prizma sugarai mennyivel kevésbbé bonyolúlt s nagyszerű jelenségek.

 

Egy idegbeteg asszony leveléből barátnőjéhez: „De meg kell írnom, – az urad, idegorvos, majd meg fogja néked magyarázni, mi a depresszió… …Hogy hogyan s miképen ért utol a baj, ezt magam sem tudom, hiszen te is tudod, hogy mindig a legnagyobb lelki harmóniában éltünk, soha gondjaim nem voltak, elégedett és boldog voltam, mint amennyire földi ember csak lehet és mégis, – most itt űlök, – fürösztenek, villanyoznak, – sírok és bánkódom, mert már nem vagyok a régi. – Már egy hónapja, hogy mindenféle bolond gondolatokat vettem a fejembe, – de egyeseket már sikerűlt kidobnom.…”

 

X/31. Forradalom: Az asszony bejön reggel – „végünk van – tessék felkelni – forradalom van! Nem hallotta a trombitálást? – Lőnek mindenfelé.” – Kimegyünk Pállal: isteni szépségek, általános nagy, üvöltő felszabadulás. – (Már az éjszaka is megváltozott a tüntető tömegek kiáltozása – valami vésztjósló ululálássá vált;) – Engem a képzelt halálos veszély pillanataiban valami jóleső, boldog jókedv és mámor fogott el reggel. – Katonai csapatok az utca tömegeivel kézenfogva, fellobogózva és felvirágozva, énekelve járták be a várost. – A változás nagy, mámoros perceit élte a nép, – bár egy kis aggodalom élt a szívek mélyén: épp ezért később boldog és megnyugtató, lelkesítő érzés volt egy-egy tisztjeik vezetése alatt menetelő, rendes, reguláris csapatot látni: a rendet a nagy zűrzavarban. – A törvények felfüggesztésének pillanatai voltak: általános nagy felsóhajtás a csőcseléknek és aggodalom a polgárságnak. – A Nemzeti Tanács felhívott mindenkit, hogy kicsapongás, rablás, fékevesztettség esetén rögtön ítélkezzék. – Egy kis front-érzést ízleltünk. „Amit eddig szereztünk, annak vége” – ezt tudta mindenki – újból és ezentúl kell majd megszerezni mindent – s valami isteni könnyűség és könnyelműség szállta meg a lelkeket. – Az emberek már csókolózni kezdtek az utcán. – Persze, a több-éves fokozott fegyelmet nem bírta már ki a nép-idegzet. – Elképzeltük falún a lassú parasztot, mint ébred benne a forradalmi láz, mint csillannak meg a szemei – s mint indúl meg lassan, gyilkos–fekete szemmel ölni. – Később kifáradtunk s kissé megcsömörlöttünk az általános nagy harmóniától, – egy kis undort keltett a nagy általános szeretkezés. – A fegyverraktárakat kirabolták s a csőcseléket felfegyverezték: nagy rablások és gaztettek lesznek az éjjel. – A katonai élelmiszer-raktár is zsákmányúl esett: némelyik egy fél disznóval vállán cipekedett haza. – Míly nagy az élmény vágya az emberekben, talán még nagyobb az élet-vágynál is! – Éppúgy: mint a háború első napjaiban, – ugyanaz az aggodalmas ujjongás, ugyanaz nóták. Az elfojtott, részben elposhadt élet-erők fellángoltak! – S a nők hogy felszabadúltak, – két kis úri lányt láttunk az utcán úgy viselkedni, mint a kokottakat; a szűzik lelke mélyén biztosan megdobbant valami: – vége a nagy, kényszerű fegyelemnek, vége minden rendnek, – tehát itt a szabadság. Sok ilyen exaltált coitus lesz az éjjel, az biztos. – Tegnapelőtt fenn jártam a Nemzeti Tanácsban: Hock iszonyún boszankodott, hogy ellopták az esernyőjét. „Ellopják a Nemzeti Tanács esernyőjét” – dörmögte ellágyúlva, szomorúan, gyengén, aggastyánosan. – „Mi? – Mit mondasz?” – kérdezte aztán kísérőjétől mohón, mint egy gyerek. – Az emberek persze nem tudják, hogy minden nagy boldogság és öröm után büntetés és fájdalom jár: nem nézik meg a koldúsasszonyt gyerekével az utcasarkon: a gyerek örömben fogant, – s most a nyomor szimboluma. – Kinn fekszik revolverem, amíg irok, – léptek kopognak lenn s egy-egy lövés dördűl az éjszakában. – Meg kell védenem magam, ha betörnek. – Mindent azonnal feljegyzek, – mert nékem ez a fő s nem tudhatjuk, mi lesz holnap, – igazán: mit rejt az idő nyüzsgő, villódzó, sötét méhe; – belűl egész sötét, csak ahol a perc születik, ott foszforeszkál valami veszélyes fény. – Baj lesz holnap! – teljesen egyedűl és elhagyottan! – Rabindgranath Tagorét fogom olvasni.

 

A hindú bölcselet sokkal mélyebb a bibliáénál, – (távolról sem oly konkrét és oly praktikus, mint a biblia,) – a nagy összefüggést sokkal mélyebben érzi; – Buddhának, a Buddha-szobroknak mosolytalan mosolya, – a végtelenségnek ez a mosolya többet fejez ki, mint bármely más vallás. – „A szenvedések olyanok, mint a magas hegyek: csak onnan látod a nagyvilágot s érsz az éghez közelebb.”

 

Az embernek tönkre kell mennie egy párszor a gyötrelemtől, hogy valami lehessen belőle. – Az önkritikán az elégedetlenségen épűl minden nemesség! S gyanús nékem mindenki, aki ebből keveset mutat.

 

Ó kölcsönkapott fény: rövid élet! Ó kölcsönkapott élet!

 

Egy polgár, aki öngyilkossága előtt mindenfélét összebeszél – eszébe jut egész élete.

 

A szuggesztiónak míly nagy épülete: milyen kártyavár az egész államépület királyával együtt! A szuggesztiólánc egy helyen elszakad – s vége. – A királylyal is megtörténhetett volna, ami Tiszával, hogy három katona megöli. Mi védte eddig: a képzelet, – hogy parancsának engedelmeskedni kell! – De: a forradalom sem a szuggesztiótól való megszabadulás. – Úgy látszik, az ember sosem szabad. – Ez is egy mámoros tömeg-szuggesztió. – Egy vágyálom teljesülése.

 

Pál lát egy embert, – fura impresszió: ez az ember, ha öregebb lesz, nagyot fog hallani.

 

Karinthy: Ha nem ismerte volna meg őt (feleségét) – egész életében boldogtalan lett volna s nem tudta volna, miért az?

 

Mathematika: tű hegyén equilibrirozó gömb – s még senkinek sem sikerűlt onnan letaszítani.

 

Kissé zsugori, kissé geil, indulatos s nem higgadt, – kolerikus megítélések, – puritán-játék; – sok-sok a tisztátlanság! Erőszakos ember! – Türelmetlen, igazságtalan – s talán nem is jó ember. Az irigységnek és rosszakaratnak nyomai. A megítélésben sem mindig jóakaratú. – Elméjét hagyja ellankadni, – az nem mindig dolgozik, – nem élénk munkájú agy, – kevés a tapasztalat s nem elég éles a logika. – Néha még tudákos is: néha feltűnési vágyában elragadtatja magát. – Rónay dr. – egy kissé elkedvetlenítő példa, – aki ingyen dolgozik, a szegényeknek s szocialista ideáljait – kikapcsolva nagy ambicióját képes szolgálni. – Szini: míly fínom, gyengéd és jóindulatú ember, – míly higgadt ítéletű és viselkedésű! – S míly pompás stiliszta! – Egészen rossz stiliszta vagyok – nem képes két jó mondatot összetákolni: jó stilisztának lenni: ehhez is érzés kell, – a mondanivaló finomsága és pontos distinkció tesz azzá. – Nyerseség és dúrvaság a tárgyalásokban – érzékeny és tapintatlan. Túlenergikus, túlkemény hang – fület bántó.

 

Az a legszegényebb ember, aki még kérni sem tud magának semmit: írók és művészek.

 

Réti Istvánt és Osvát Ernőt – e tapasztalt embereket a szellemi szabadság nagy tisztelete s ezenfelűl is nagy liberalizmus jellemzi. Réti: meggondolt, higgadt ember, igen disztingvált. – Szégyenlem magam kocsis-gorombaságaimért s erőszakoskodásaimért, ha igaz is, hogy szervezni másként nem lehet. Mért ílyen szerepet keresek? – Piklert, Bartát, Szinit is gyors felfogás jellemzi – nagy figyelemmel hallgatják az előadót s azonnal mérlegelik, – én figyelni képtelen vagyok. – Gyakran blamírozom is magam a kitűnő Pikler előtt hebehurgyaságaimmal.

 

Azokat az energiákat, melyeket a nők ébresztenek bennünk, – nem a nőkre kell fordítani: s ezért kell foglalkozni velük.

 

Éther-élvező: a testét kezdi lassan nem érezni többé – tudata lassan elválik testétől és kalandozni kezd: repűl fel – előbb hómezők felett nagy gyorsasággal, alacsonyan. – Később e rohanó boldogság után, kimerűlten, – mint a salak vágódik oda, csapódik le, lehull egy sziklás tengerpartra teste és elterűl – komor vidék.

 

Van neked gyereked? – fordúl valaki váratlanúl hozzám. – Annyira meglepődöm, mintha lehetetlent kérdezne. – Hisz én gyerek vagyok – csak a felnőtteknek lehet gyerekük!

 

Embert szeretni, – az is a természet szeretete. – S mert éppen gyereknek érzed magad sokszor: – alig tudsz szeretni olyan embert, aki már végleg ráébredt, hogy ő nem gyerek, – hanem tekintélyes és hibátlan, mint az apád volt, – sem azt, aki gúnyosan fölényes.

 

Ha nagyon-nagyon szeretsz valamit és el kell tőle válnod örökre, – pedig annyira szereted e táj pillanatait, mint a gyerekedet – és le akarod festeni, hogy emléked legyen róla, valami tökéletes emlék, mely mindenre figyelmeztet, ami néked drága volt: csak akkor lehet, csak akkor szabad festened. Vagyis művészeknek a munka annyit jelent, mint elbucsúzva tőle, megörökíteni azt, amit szeret s ami mulandó. S az igazi, nagy művésznek nagy szíve van, – az egész világ folytonos múlása fáj neki, – minden pillanatához görcsösen ragaszkodik s be akar hatolni mélyére.

 

Egy rossz szobor: nem szabad, nem lehet oly mozdulatot ábrázolnia a művésznek, mely nem befejezett s egyensúlyi helyzete billenő: rosszúl érezzük magunkat, kényelmetlenűl, – mert éppen első érzésünk, mikor a műalkotást nézzük az, – hogy belehelyettesítjük magunkat az alak helyére.

 

Állítom, hogy a halálos percnél vannak sokkal nagyobb szenvedések. Ha a katonaságra gondolok vissza s elképzelem, mit szenvedtek át emberek e négy év alatt: mi ehhez az a félórai kín, ami a halált megelőzi. Mi azt hisszük, hogy azok iszonyú percek lehetnek, valami különleges rossz: éppúgy mint gyerekkorunkban a szerelemről gondoltuk hogy különös nagy, furcsa érzés: – a halált egy már ismert nagy rosszúllét előzi meg, amilyen rosszúl már sokszor voltunk: aminthogy a haldoklónak karikái a szemei alatt is elsötétülő nyaka is olyanok, ahogy őt életében gyakran láttuk – s a szerelem is már ismert indulatok vegyüléke: irigység, gyengeségi, alávetettségi érzések, szégyenkezés stb.

 

Dr. Bolgár: Semmim olyan nincs, amihez nagyon ragaszkodnék, – minden ilyentől megszabadúltam már. Még könyvem sincs sok. – Úgy rendezkedtem be, hogy egészen szabad legyek, – ha egy nap eszembe jut, – akár haza se menjek többé. – Legjobban szeretnék a trópuson élni, ahol sokkal kevesebb az ember szükséglete. [Füst Milán utólagos betoldása] 1921. jún. 8: – Nem rég hallottam, hogy ez a kitűnő ember – mint osztrák kommunista követ 30 milliót sikkasztott és mint egy király él Bécsben… Autón jár, szeretőket tart…

 

Tehetséget talán adtál Istenem, de szenvedést is!

 

Forradalom: valóban a gondolat győz: – az öntudat legyőzi a szuggesztiók automatizmusát: az eddigi erőt.

 

Szegény Karinthynéról férje: jámbor volt, egyszerű és szerény, – könnyen és egyszerűn adta oda magát s mikor először kezdtem el előtte sírni, így szólt, boldog mosolylyal: „Igazán? Istenem, de lenne.” Soha női hatalmát ki nem használta, – úgy adta oda magát, mint egy darab kenyeret. – A nagy fia előtt csókolgatta egyszer a fényképemet… Most folyton sírni hallom: hogy milyen rossz nékem s hogy őneki meg kellett halnia! Kizárták a szegényt ebből a kis életből, hogy itt űljön köztünk, beszélgessen, nevetgéljen, – ebből a kicsi kis örömből… Hitt bennem: s emberben hinni nagyobb, több, mint istenben hinni!.…

 

Oly harmonikusan cselekedett: hogy nem gondolt reá többé – s boldog volt. (Ha egy csekély diszharmonia van is, rögtön kezdődik az újra-átélés.)

 

Nem tudod, merre megy az éj
Nem félsz-e, lehúnyni szemeid? Alszanak isteneid
S a tigris lelapúl most
Andalgó szemeid
Smaragdzöld mezőin,
Aki horkantva csattantá fogait gőgös mosolyod,
Átkozott árkaiban…
Most alszik…
Elaludt…
Lelapúlt…
Alszik mélyen!

 

Érdekes, hogy bánik velem Molnár Ferenc, – mint egy naiv ifjú íróval szokás. Kosztolányit, Karinthyt már respektálja. Épp így Lengyel Menyhért. Babits, Móricz, Schőpflin egymás között az egyenrangúság hangsúlyával érintkeznek – velem pedig egy hűvös távolságból. Dolgoznom kell: ez a legfőbb. Bizonyítanom kell a magam erejét, ha van még. S vissza kell őket még ez életben egyszer utasítanom, ha majd fel akarnának venni szent társaságukba.

 

Míly perfidia! A grófok és gazdagok – rabszolgákkal védetik meg az államot – az ő államukat: háborúba küldik az elnyomott tömegeket saját uralmuk alatt s lelkesítő jelszavakat dobnak közéjük. Szegény, tönkretett, becsapott nép!

 

Ha lehetne egy állam épp úgy öngyilkos, mint az egyén, – Magyarországnak talán az öngyilkosság volna egyetlen menedéke

 

A természet milyen nevetségesen könnyűszerrel volna képes tönkretenni mindazt, amit kultúrának nevezünk: csak annyit kellene változtatnia az emberen, hogy a szfinktert ne a központi, hanem a szympathikus idegrendszer idegezze be!

 

Karinthy: „én nem születtem a szomorúságra és a pesszimizmusra. Ti igen, ti pesszimizmusra születtetek s jól is érzitek magatokat benne.” „Igen, – feleltem, – jól érezzük magunkat benne, ugyan nem úgy, mint a hal a vízben, de úgy mint az a hal, mely már megszokta a levegőt.”

 

Ifjú ember: egy régi család fínom atmoszférája veszi körűl – s átszelleműlt, ideges szépség. Nem az a zsidó fajta, mely az intellektus élességét tartja mindennél becsesebb emberi qualitásnak. Öntudatlan mozdulatai: ahogyan leűl, ahogyan hátradől, – míly finomak! – S egy furcsa ifjú házaspár, – férfi és nő s még egyik sem kóstolt soha a szenvedésből.

 

A legkitűnőbb paradox egy rajzon: a halál mint viveur.

 

Hogy más tartja őt ki, hogy nem a maga embere, hogy sokat alszik, hogy sok narkózisra van szüksége s lelkiismeretének sok önfeledt pillanatra: szemének lázas zavarosságán, lassú kipihent mozdulatain – s még a ruhájának fél-finomságán is látszik.

 

„Kiszenvedett!” – mondták rá – s én némely pillanatban ma sem értem, hogyan történhetett, hogy az én anyám meghalhatott. – S mikor meghalt: egy tekintett kezdett nékem örökre hiányozni.

 

Csak a magánynak van visszhangja

 

A testi fájdalom egy külön ember bennem, aki megaláz.

 

„A halál nekem csak annyi, – mondta egy nagyon fiatal s életerős ember, – mintha az egyik szobában már túlmeleg volna s átmennék egy hűvösebb másik szobába.” – Ugyanő: „Egy papírlap vagyok, a tengerparton, a föveny felett fú a szél.”

 

Hisztériás: – mikor egy kissé jobban lett, üressé lett az élete, – szenvedélye, legfőbb élettartalma kezdett hiányozni.

 

Nem szabad többé az arc-olvasással előhozakodnom: részben mert már megszűnt a tekintet nagy élessége, másrészről, mert talán, ha jól megvizsgálom, volt benne valami a számításból is és talán a szerencsés esetek sem voltak ritkák. Igaz, hogy meglepő dolgok is voltak, – megdöbbentők is: – Dr. R. S. esete is érdekes, bár már előbb azt képzeltem, h. I-nek a fia – s ezt meg is mondtam. Úgy látszik, ez tévedés volt.

 

Buda: egy nappal mindig elkésik. Egy nappal később kezdtek lövöldözni, – még a forradalommal is elkésett.

 

Koncert: a zene felé úgy hajlanak az emberfejek, mint a szél hajlítja a fűszálakat egy irányba a mezőn. (Dr. E.)

 

Szerelem: azt jelenti, hogy összes hibáink és rossz tulajdonságaink megbocsáttatnak és erényekké minősíttetnek.

 

Irtózatos, ami itt van: Magyarországnak vége! Egy kis kultura elsüllyed, semmivé lesz, költőivel, gondolkodóival színházaival együtt. Míly furcsa volt megérkezni Oderbergen át ide: míly különös érzés volt, hallani, hogy magyarúl beszélnek, hogy van egy sziget a világon, ahol mindenki magyarúl beszél, holott kinn, a nagy világban senki nem tudta, mi az, – magyar. S most ennek is vége!

 

Szegény, szegény Kaffka Margit! – Régi éveim.

 

Mffy.: egy kis birtokot bérelt – s máris bélelt-bőrbundában jár: jelmez nélkül nem bírta el új hivatását. Ebből sem lesz semmi.

 

Milyen szamarak voltak az emberek: míly olcsón megvásárolhattak volna! Egy állásért – akármiért. (Halászék)

 

Mennyire tudják az emberek, mi a jó, a nemes – mennyit szabadkoznak magukban gyermekkoruk idején, hogy olyanok lesznek, mint Aristides – s míly megalázkodókká, haszonlesőkké lesznek! (Kosztolányi)

 

Fiatal anya: kezdődik a lenyúzatás, a másért való élet. – Arcod már nem oly bizakodó és üde, mint mikor még csak arra volt gondod hol és hogyan érezd magad jobban.

 

Karinthy: a gyász, szomorúság rosszabbá, indulatosabbá és keményebbé tette, – s nem megalázottabbá, szomorúbbá. Őt, úgy látszik, a boldogság tette szelíddé – úgy bánt a körülötte levő szerencsétlenekkel, mint az alamizsna-osztó.

 

T. A. költő: Ha ennek pénzt adnék, fényhez, meleghez juttatnám, – nem lenne többé költő. – Talán más sem lenne költővé, ha jól menne sora: de más költőből a szűkölködés a nélkülözés feletti siránkozáson kívül az örök, mély emberi tragikum szomorúságát veti fel.

 

Vörösmarty-akadémia: úgy látszik az emberek nem tartják egészen természetesnek, hogy én is tagjává lettem. Én vagyok a becsusszant gyenge elme!

 

Szembe kell már végre is nézni a belső indulatokkal! Mert egészen különösek tombolnak: rettenetes, undok örömök egy-egy szerencsétlenség hallatára; – quasi siettetem a mások tragikumát. Érdeklődöm hogy-léte felől s azt várom, hogy azt mondják: „rosszabúl van!” – Nem szeretnék senkit a világon? S nincs bennem megbocsátás, szánalom és igazi, emberi rokonszenv?

 

Karinthy nálam aludt megint – s igen szépeket mondott szegény Bogáról. – Nemigen láttam még embert, akibe ennyire mélyen beette volna magát a kín. – Mégiscsak egészen más, ha az embert szeretik – s úgy! Ki fog rám gondolni – ugyan kihez kötöttem magam? – Karinthy: Egy émelygős szerelmi novellát olvasott – és sokáig nem értette, mit lehet ennyit szerelem miatt nyavalyogni, – aztán egyszerre bámulatos módon, maga sem tudta hogyan, megértette. Csak később vette észre – miért. A nő helyébe feleségét léptette, az ő arcát látta – s azonnal természetessé vált szenvedés és szerelem. – Terveket csinál a múltra: hogyan kellett volna élniök, mit kellett volna mondania, mikor üresen és fáradtan töltötték egymás mellett az időt. Hogyan kellett volna beszélgetnie egyszer a Margitszigeten – s most órákig elbeszélget véle. Le kellett volna térdelnie a konyhában mikor cigarettázva főzött és hagymás volt a keze. (Mért is fél az ember ebben a rövid életben érzelegni, – mért is alakoskodik oly sokat! Míly hálás is lett volna érte, – mert ő értette és komolyan vette az ilyesmit, – csak a szerelmet vette komolyan, – hogy el tudott sírni boldogtalan szerelmesek sorsán, akik vágytak egymásra. Mert ő a legdurvább óhajt is oly komolyan vette, ha szerelemből fakadt, mint a szentséget. Romantikus lélek volt, felhős, fellengős, exaltációkat kedvelő, aki koplalni és nyomorogni tudott és nem szégyelt. – Ha összevesztek, elszaladt, egy krajcár nélkül, – felkapta kalapját – s el – akár a holdba! „Csak azért születtem, hogy őt megtaláljam – ő segített a világra, nem a bába.” „Mióta meghalt, valami álomszerűség lopózott életembe, – elvesztette szilárd reálitását, – sokszor úgy érzem, hogy kétfelé élek, – biztos, hogy kétfelé élek… Példáúl most, e percben is látom magam egy esős utcán futni…” „Csak egy jelre várok – s akkor megyek”… „Mikor haragudtunk egymásra néha – sikerűlt néha egy-két meleg szóval megbékítenem – eltaláltam a hangot, – s ilyenkor gyakran megtörtént, hogy épp mikor a legmeghittebbek lehettünk volna, megszakítottak, megzavartak… Vagy csengetett valaki, vagy a cseléd jött be kérdezősködni…” „Most, – úgy érzem, – a halál zavart meg,… az jött közbe.” „Ami szép volt, minden, ami szép és derűs emlék volt: megmérgeződött… Ebben a házban laktunk”… „A szemeimet vedd el érte, istenem.” (Úgy látszik, alkudott magával, oda adná-e érte – s most megállapodott benne: mert tegnapi ílyen oktalan kérdésemre még bizonytalanúl válaszolt.) – „Kikaparnám a föld alól.” „Volt valakim, akinek szép voltam, jó voltam, – s míly hideg most a világ: nem tudok szeretni senkit. (Míly kis karakter tulajdonképen: hol van ez azoktól a nyugodt, tiszta, sokat szenvedett, megbékélt fejektől, – akik már az egészet tisztán, önzetlenűl és szenvedés nélkül szeretni tudják.) – Gyakran álmodja róla, hogy elment tőle lakni s ő nem tudja a címet, – vagy azt, hogy beteg az asszony s ő nem érti, mit mond. Néha, mikor megjelenik álmában – titokzatosan viselkedik, suttog. S a kisfia – vígasztalja s úgy viselkedik mint egy kis nő, – mintha tudná, hogy mi hiányzik néki. – „Anyuka az égen van? – kérdi, – mért nem dugja ki a felhőből a kezét?” – „Az ő szép kis kezét” – teszi hozzá a szomorú férfi rajongva. – Érdekes vallomás: az asszony ott feküdt és lihegett – utolsó órája volt (ezt ő azonban nem hitte,) – s ő ledőlt egy kicsit a pamlagra, mert nem bírta már kimerűltségét: s ekkor szembenéztek sokáig. Az asszony szeme erősen fénylett – s valami olyan jelentése volt tekintetének, amely valamire mintha emlékeztette volna a férfit. S ekkor erekciója volt. – S mert éppen hozzá volt szokva, hogy ilyen vágyait ne kelljen fékeznie, néhány ritmikus mozdulatot tett fektében: ezt az asszony úgy látszik még észrevette szegény, mert még néhány pillanatig nézte, aztán patakzottak a könnyei, – hangtalanúl nagy sírás rázta meg. Mint később kiderűlt a haldoklás estéjén bement egy utcai nőhöz – először! – de nem tudott hozzányúlni. – Ferenczy dr.-ral beszélgetett sokat most s az megmagyarázta néki, hogy nagy szerencséje volt a szerelemben: vágya egészen speciális, olyan, amelyhez „megfelelő” médiumot nemigen szoktak ilyen fajta férfiak találni. – Nem sokkal egyszerűbb, hogy az első derék nővel, aki „jó” volt hozzá, – annyira összeszokott, hogy vágya specializálódott? – Nem előkelő és nem fínom ember, az kétségtelen: valami dúrván közönséges és földi van benne, nem emelkedett lélek; az az elbeszélés is míly furcsa, – hogy hogyan „nyúltak egymáshoz először”. Moziban voltak s az asszony az ő kezét a maga zsebébe tette: s ő a boldogságtól majd elájúlt – a zseb egyenesen meztelen testéhez vezette ujjait: az asszony elkészűlt…

 

A téboly játékossága: érdekes, hogy az elmebajos sokszor játszadozik: gyerekeskedik, sírdogál, nyafog, csintalankodik – szóval bolondokat tudatosan mível s aztán nevet rajta.

 

Igaza van O-nak: az élethez ragaszkodni kell: vendégnek kell lenni, amíg lehet, – mert egyéb aztán nincs: görcsösen kapaszkodni kell ebbe az ideiglenességbe!

 

Fogalmaink: az érzések összefoglalása. – Érdekes, hogy a pszichológia mégiscsak a festészetnek kell, hogy adja a első helyet a művészetek között. Az író csak akkor író, ha viziója van s viziót tud előidézni, szóval jeleníteni tud. Még a szavainak is összefoglaló kis képeknek kell lenniök: ezért beszél metaforikusan.

 

Érdekes: Babits azt meséli, hogy ő gyermekkora óta elalvás előtt ezzel mulat: most pedig processziót nézzünk: s ekkor zászlókat lát s emberarcokat, amint elhaladnak mellette, amelyeket tanulmányoz, – mert nem ő akarta őket létrehozni, – azok jönnek maguktól. Karinthy pedig egy elképzelt ujságot olvas éjjel, elalvás előtt ismeretlen szöveggel.

 

Nem lehet nyugton élni, – nem lehet, mert nyugtodat meg akarja rontani az, aki rosszabbúl él nálad – s ami széped van, nemcsak csodálja, hanem áhítja is más (ez az élet fő principiuma: a folytonos vágyódás,) – s nincs oly mű élvezet, csodálkozás, amely mögött ott ne volna a vágy fájdalma. Még ha egy szép mezőt nézel is: legelni szeretnél s irígyled a teheneket… Ha a lakásod megmutatod vendégeidnek, – estélyt adsz, – vagy elmégy az Operába zenét hallgatni – azok lakásodat szeretnék elvenni tőled, – te pedig tárgytalanúl rajongasz s egy messzi szerelemre vágyódol… Irígység és káröröm: oly természetesek, hogy nélkülök az élet el sem képzelhető. Hiszen a természet is igazságtalanúl osztja jutalmait s bizonyos elégtételt érzel, – ha látod, hogy a bánatot, szenvedést sem osztja mind neked, hanem talán avval kiegyenlít valamit, amit egyenetlenűl alkotott.

 

Sok író volt együtt a Vörösmarty-akadémia űlésén s vallomást tettek: a legtöbbje sosem szokott gondolni a halálra. – Nem is értem! Nékem minden, minden percem a halállal való gondolkodással telik, mindent véle mérek össze, mindent a világon reá vonatkoztatok, – ha egy szenvedő lovat látok, vagy egy asszonyt – egy gyereket: magamat nyugtatom vele, – kiegyenlítést keresek általa, harmóniát… Hát lehet így élni és gondolkodni? S fejlődni? (Most már tudom, mi hiányzott nekem ezen urak, – pl. Laczkó, Schőpflin – írásaiból.) – Van így perspektivája a gondolatnak, – formálódhat igaz életfelfogás – e folytonos kűzdelem nélkül? – Számomra minden a halál örök jelenlétét mutatja. – Most már csak egy fő óhaj maradt: Könnyű halált!

 

Nem értem! – Mindenütt nők áhító szemével találkozom most… Míly boldogtalan voltam! Ne lett volna azelőtt egy nőnek sem szüksége rám, – ne kívánt volna egy sem, – vagy én voltam oly irtózatosan tehetetlen!

 

Játék: a kis-macska meglepődve nézegeti mozgó farkát s aztán játszani kezd véle: – a fiú csodálkozik a föld szilárdságán s a lapda rugékonyságán – az anyagok e furcsa viszonyán s aztán mulattatja magát véle.

 

Csak akkor tudok beszélni és írni, – mikor az érzés és gondolat születik: – mihelyt vissza kell emlékeznem reá – már holt anyaggá válik. – Csak az indulat tudja kilökni belőlem a mondanivalót.

 

Mivé lehettem volna, míly kitűnő ember, ha szerencsés körülmények között fejlődöm! – A magam korcsa vagyok.

 

Ifjak udvarlása: örökös negédes, mézédes nevetés, – erőltetett vídámság. – A Dob utca: a boltokból édes és savanyú illatok – szemét az utcán a kirakatok sózott halai közelében; – egy ember az utca pocsolyájában mossa a kezét; egy árús leméri az almát és megvetése jeléűl utána a végtelenbe néz el, – egy másik árús így szól a vevőhöz: tessék egy kiló alma; egy kocsi felborúlt: almák a sárban, – szitkozódások, – tehetetlen, kissé undorodó, vagy közömbös arcok állják körűl, – korcs alakok. – Sehol sincsenek a városban kutyák – úgy látszik, az emberek megették.

 

Rettenetes! – Ez az ideiglenesség mindened! Ez az ideiglenesség, mely minden kis szellő fuvására meginog: ez az életed, – mindened! Melyben érzed az egyforma napok múlását, – szívveréseden érzed, mint fogy a drága, drága elixir! – S utána semmi! – A tudat, az én vár: mikor mondja fel a szolgálatot a szervezet: amely felett ő nem úr, – amely nem ő s mégis néki része.

 

Kis hangverseny: az összes korcs alakok előbújnak a városból, – hórihorgas, ferdefejűek, – töpörödött, kitisztálkodott hivatalnokok – és gyerekek. – Emlék: mikor mint gyerek a tömeg közé furakodva Kubeliket hallgattam; túl nagy volt az impresszió: a nagy pompa, az ismeretlen előkelő élet színe, a gyönyörű terem: a messzi „életszimboluma” táncoló kő-alakzataival, – az ismeretlen felfoghatatlan darabok. – Theatre parée: keztyűs, parfumeos, remek fűzőbe szorított hölgyek, – minden tökéletes rajtok… remek könnyű topánkáik: minden az emberi kéz remeke. Nem csodálatos, ha egy gyerek belebódúl s istennők testetlen tökélyére gondol.

 

Ignotus: a túlzás a műfaja.

 

Néked kell lenned a Megbocsátásnak, a Feloldásnak, – aki felém jössz, – a Könyörületnek, Irgalomnak! Nálad van a szelíd üdvösség, – a jóság és összes bűneim szeretete és bocsánata!

– „Nálad nyerjenek bűneim bocsánatot”

– „Bűneid? – Én magam bűntelen vagyok még…

– S nem megromlott emberről álmodoztam…

– Nékem ifjú kell… S ha szükséges, majd azzal vétkezünk.”

Az anya neveztessék ezentúl Szenvedésnek s a gyermek Ostornak! – Ne számold napjaid!

 

Egyedül voltam: – emberek közzé kellett sietnem. – Beszélgetni! – Mert beszélgetni olyan, mint a bor! – Félelmes magány: még az órám sem ketyeg! – Ne számold napjaid!

 

A találkozások váratlan pillanataiban sokat lehet az emberből megismerni. (Földi – Berlinben.) – Mert felragyog, az igaz ember szeme, ha lát egy szellemiekkel foglalkozót.

 

A közlés melege: szükség van valamelyes melegre, hogy az egyik ember a másikkal közölni tudjon valamit, hogy a mondanivalója átáramoljon.

 

Dr. Sz. A. a jó karmesterről: jó színésznek, szuggesztiv individuumnak kell lennie, hogy a zenészek örömmel játszanak néki. Valami együttes örömnek kell sugározni belőle: örűlnie kell, ha a fuvós jól indúl – ki kell hoznia belőle a hangot. Jutalmaz és büntet – s a zenész boldogan adja ki magából minden erejét, mint a gyerek, akit jutalmaznak. Együtt kell velük élnie s mintha testrészei volnának a zenészek: összeköttetésben kell állnia velök, – himbálóznia, ahogy ők szeretnének, – úsznia… S tudnia kell sokat, mindent, mert első az, hogy megvizsgáztatják: tud-e eleget? Némelyik karmesternél mulatságból népdalt fújnak bele Tristanba s ha az nem veszi észre, – vége minden respektusnak.

 

Egyes emberekből csak úgy ömlik néha a disznóságok áradata, – valami oktalanúl fecsegő hangon: ahogy a paranoiás.

 

Zsidó vélemény: rossz gyerek lesz belőle, ha az anyja gyerekkorában a popóját csókolta. – Lehet, hogy igazság van benne. – Ott csókolta: s a gyerek számára nincs büntetés: érzéketlen ott, ahol annyit becézték.

 

Az életben semmi sem pótolható.

 

Már sem tanúlni nem lehet semmit, sem leszokni nem lehet semmiről; – nemrég még gyerek voltam (rángás) – s ma már hat éves fiam lehetne. – Aszszonyból buvunk ki és asszonyba buvunk be.

 

Élni: ha csupa gyönyör volna mindig, ha csupa isteni szépség, – így talán érdemes volna ez a rövid pálya: – de ennyire kűzdeni azért, amit oly rövidnek mért ki a természet s amit örökkévalónak érzünk? – Azelőtt, friss szívvel talán még szeretni tudtalak volna, Kedves, – bár már nem emlékszem.

 

Ha akkor Abbaziában egy rózsákkal borított teremben egy jóságos, szép nő fogad magához s ott élhetek néhány napot egy háremben: biztosan a legboldogabb ember lettem volna, – szóval lehetett volna boldoggá tenni, – ma már nem lehet!

 

 

1918. XII/15.

Vers prózában

Ifjúságomban

Azért tornáztam annyit, hogy, ha majd eljössz, erősnek találj engem; –

hangomat erősítém, hogy, ha majd eljössz s szembenézel, – azt mondd: ímez a férfi!

Kínoztam magam, – most már megvallom, – a pokol próbáit

mind kiállottam érted, – hogy azt mondjad: ez a megpróbált ember,

ez a hű s az egyetlen igaz, ennek tenyerébe, íme, lássátok, bizakodóns szent hittel,

s ünnepélyesen leteszem életemet.

 

S nem jöttél el soha.

 

Vártalak, hogy megmondjam néked, míly elhagyott s szegény vagyok, hogy

nem is vagyok erős – s hogy tőled várom megváltásomat…

Hogy csak néked gondolkodtam s érted éltem eddig is szenvedő szivem

mindig csak úgy nézett feléd, mint egy ködben úszó, zöld sziget feléa boldogtalan hajós

ki elküldi elpihenni boldogtalan álmait…

Ki otthon hagyta élte minden kincsét s már nem is tudja hol, –

 

Te voltál rossz óráim vigasztalása,

S a sírás mélyén te voltál a forró enyhülés,

Emlékkép, – álomkép, most tőled búcsuzom…

 

S csak íly szelíden… ó bocsásd meg, íly szelíden

Csak így tudok beszélni már, – a hangom nem erős…

Nézd, életemnek most már vége van.

Barátaim is visszanéznek, – élete delén

egyik mellett négy szép fia nyargal már álommezőkön,

négy csudás dalia.

A másik sír, mert élte ajtaját

egy síri szép,

egy síri kéz bezárta mindörökre…

A harmadik gyémántszemű hölgyét dícséri nékem s nem átall

a boldogtalan előtt kérkedni, míly szerencsés…

 

Barátaim… hogy vagytok jó barátaim… ó várjatok reám…

ó várjatok reám, mert egyről s másról,

még egyről-másról beszélgetni akarok…

Sietek közétek, – ó várjatok reám! – megint sietek közétek,

mert beszélgetni akarok.… megint beszélgetni akarok.

 

 

1919. január 1.

Míly jól emlékszem Havas Gyula arcára! – S jól emlékszem halotti arcára is. Ez két különböző arc nékem. – Aminthogy a halál az élő számára felfoghatatlan valami: nékem nem halt meg sem ő, sem Karinthyné, – csak nem látom őket többé. – Nem tudom, nem vagyok képes átérteni, hogy mi az: halál. Szó. – Úgy látszik nékem, mintha élnének.

 

Kosztolányiék: míly frissek és fiatalok a nagy betegség után: úgy látszik a láz felfrisssít és fiatalít.

 

Szentek, fakírok: kipróbálni, megismerni mindazt, ami lehetséges, minden emberi szenvedést, amely érhet – eléje állni, szemébe nézni, magadra idézni, felélni a lehetőségeket s nem várni amíg elérnek, – vagyis kipróbálni az élet mélyét.

 

I/3. Álom: azt álmodtam, hogy régi Dohány utcai lakásunkon a fal mellett a földön fekszem és alszom. A másik fal mellett a földön anyám aludt s még egy nő, – egy nyomorék-féle, akiről előbb azt éreztem, hogy a nagynéném, később azonban megállapodtam, hogy nagyanyám. Távolról csörömpölés hallik (olyan, mintha palackokat vert volna a földhöz valaki) s utána kiáltás: repülők jönnek, bombáznak… (s én tudtam, hogy a bolsevikiekről van szó). Felriadtam álmomban, de aztán tovább akartam aludni, gondolva, hogy már úgyis tovább-repűltek – s mi a fal mellett alszunk, ahol nem érhet baj. – Azonban, hogy hogy nem a zaj egyre nőtt s én beláttam, hogy baj van, fel kell kelni, menekűlni kell, – felkeltem tehát s odamentem anyámhoz – s oly gyengéden, melegen és szánalommal kérdeztem tőle és a nyomoréktól – nem félnek-e, mint ahogy életében sosem bántam még véle. S érdekes: anyám nem szólt – felemelkedett ugyan, – de arca, alakja oly halványan rajzolódott elém, (mintha már elfelejtettem volna, milyen is volt,) – s viselkedése is oly gyengéd, beteges és passziv, amilyen életében sohasem volt. – Öltözni kezdtem, – hosszú gatya volt rajtam, amilyet nem igen hordok, – s az egyik harisnyámat már felhúztam volt, mikor a zaj igen megnőtt s a kiáltozás az alvó ház kapujából hangzott, (úgy látszik betörték a kapút). – Alig néhány pillanat múlva egy fiatalembert láttam lakásunk nyitott ablakán át, amint lábujjhegyen, – hogy fel ne ébresszen senkit, – körülnézett az udvarban s aztán lehajolt s megnézte az ajtón levő névjegyemet, aztán a nyitott ablak elé állt. Én először kikészített revolveremhez nyúltam, – de aztán épp úgy, ahogy életemben tenném, – legyintve eldobtam, gondolván, hogy ennyi ember ellen úgysem vehetném hasznát. Aztán egy nagy szívdobbanással, de egészen bátran a nyitott ablakhoz álltam, elkészűlve rá, hogy az ifjú azonnal agyonlő. (Úgy látszik, valóban bátor és elszánt vagyok.) „Mi tetszik?” – kérdeztem tőle harsányan. S az ifjú, hogy, hogy nem már benn volt a szobámban s mélyen hajolva szólt: „Á, a költő úr!” – Én kezet fogtam vele s épp oly hidegen, ahogy ébren szoktam, mondtam néki: „Köszönöm, hogy emlékszik rám!” – De aztán éreztem, hogy amit most teszek, az méltatlan hozzám s mégis megtettem: t.i. – igyekeztem őt meghatni, – „lássa így élünk”, mondtam néki, – „íly nyomorban, – anyám beteg, – mit akarnak tőlünk, – hagyjanak minket”. Ám a fiatalember (valami rajongó diák-féle,) e hangra rögtön fölém kerekedett – és sokkal kevesebb tisztelettel fordúlt hozzám és hidegen mondta: „én nem segíthetek, – tessék menekűlni”. – Felébredtem itt és sokáig nem tudtam elaludni. – Aztán elaludtam és újra veszélyes bolseviki támadásokról álmodtam, – holott napközben nem félek és nem is foglalkoztatnak ezek a dolgok.

 

Furcsa dolog, hogy az „én”, a tudat, csodálkozik azon, hogy ő álmodik, – tehát véle történik valami, – vagyis oly elementumokat vesz észre, amelyek őt alkotják s amelyek még nem ő. Persze a lélek egész lényem erőinek eredője – érzéklésemnek, a bennem lévő számos tudatoknak. Elaludni annyit jelent, hogy az egyes tényezők kikapcsolódnak, – mégpedig fokozatosan, – előbb az érzéklet, aztán az egyes alsóbb tudatok, míg végre az „én” komponensei kiesvén, – megszűnik. Illetve nem egészen szűnik meg: az egyes komponensek tovább, (de talán önállóan) működhetnek – vagyis a felső tudat maga is működhet, sőt bizonyos korrespondencia sincs kizárva a tudatok között, – de a teljes összműködés hiányzik talán ahhoz, hogy az a centrum jöhessen létre, aki belőlem beszél, aki bennem él: a lélek. – Nem egyszer ébren is előfordúl, hogy egyes cselekményeid, amelyekre nem figyelsz, – álomszerűek: levetkőztél és észre sem vetted: olyan, mintha álmodban történt volna veled. Tehát: úgy látszik a figyelem teszi az összműködést teljessé, – hiszen az ébren-álmodozás is igen hasonló az álomhoz, – szinte érzed, hogy egyes lelki funkciók kiesnek, elbágyadnak. – Érdekes kérdés, milyenné válik a lélek, ha egyes elementumai végleg kikapcsolódnak – példáúl annál, aki megvakúl, – s még érdekesebb volna tudni, milyen a vakon született ember belső világa. (Mert kétféle vak van.) – (Vakon születni – a látás tragikus vágyától eltekintve, – nem oly tragikus talán, mint megvakúlni.) Míly különösen képzelheti el a lényeket az, aki sosem látta őket: mílyen képzetei lehetnek arról, hogy „ló”, – vagy arról, hogy „virág”? A világ számára az a sötétség, amelybe beleszületett s amelyből hangok és illatok szállnak feléje. Bár: kétségtelen, hogy vannak véle született látási képzetei, – nem is szólva arról, hogy a bőr-látás is megéreztetheti véle a napsugárról, milyen lehet a vörös-szín. Nemcsak a szemmel látunk az kétségtelen – annyira nem, hogy azt hiszem, a látás inkább csak a körvonalakat adja fantáziánknak, mely aztán kiépíti magának a jelenségeket. Bizonyíték erre: Macaulay példája, aki egy szemhunyorítás alatt olvasott el egy oldalt úgy, hogy örökre megjegyezte; – kétségtelen, hogy nem olvasott, hanem a fantáziája rekonstruált, – amint hogy mi sem olvasunk betűket, hanem rekonstruálunk. Bizonyíték: hogy egyes dolgokat ha jobban szeműgyre veszünk, meglepve látjuk, hogy egészen más, mint amilyennek eddig „láttuk” – a legegyszerűbb dolgok is jelenségként hathatnak reánk. De jó kísérlet az enyém is: az utcán behúnyom a szemem s elképzelem az utcát, melyben állok s melyet jól ismerek: s íme a képzelet kihagyó, halványabb képet ad – s egészen mást, mint a látás: mindaz a sok ablak, amelyet eddig látás közben nem néztem meg, hanem „összefoglaltam” – érzés formájában jelenik meg s majdnem pontosan mutatja azokat a helyeket, amelyeket eddig valójában sosem láttam s látás közben is csak elképzeltem. – Legtitkosabb és a legérdekesebb a Babits és Karinthy tüneménye. Babits, ha akar, elalvás előtt processziót lát: elvonúlnak előtte idegen arcok és zászlók s ő nézi őket – sok arc mulattatja, sok megrémíti. Karinthy pedig újságot olvas, sosem látott szöveggel és boszankodik a cikk ostobaságán. – Ostobaság, amit ők feltételeznek, hogy a látás-mezőn valóságos kép jelenik meg, amelyet ki lehetne vetíteni: – villamos, vagy vegyi jelenségek és ingerek lehetnek, amelyek kép-hatást tesznek. – – Kétségtelen, hogy: amint testi életünk minden egyensúlyát, (azt, hogy egyenesen járunk, hogy arányosak tagjaink,) – egyes szervek, mirigyek szabályozzák, – épp úgy a lelki egyensúlyi állapotnak is vannak szervei. Így: érdekes, hogy bennem (anyámban is) igen erősen működik a realitás-principiuma, amely nem engedi, hogy talajtalanúl elkalandozzam – s oly épületeket emeljek a levegőbe, amelyek biztos talaját nem érzem. Ez az elkalandozás, amely sok költőit hoz létre, a közepes individuumoknál egy fajta üres, kritikátlan fantazmához vezet.

 

Elkezded az életet s folytatod a gyakorlatot, amit magad körűl látsz, annélkül, hogy tudnád miért, – utánzod is őket s az ösztönöd is arra hajt: eszel s nem tudod mire vezet… Nem tudod mi a mathematika, mire vezet, mit old meg az élet rejtélyéből s mathematikus leszel – mert „erre van kedved”, annélkül, hogy tudnád, mihez van kedved. Vagy: hegedűlni kezdel. – Érdekes és zenészekre jellemző kijelentést tett a múltkor E. „Nékem nem borzasztó az élet, – ehhez nem vagyok elég intelligens.” – mondta. – S később: „D. Ilona míly szépen énekel! Míly nemes mély fájdalom hangzik belőle.” – Tehát: az énekesnő fájdalma tetszik neki – ő maga is műveli a fájdalom műfajait, mint énekesnő, – azt a fájdalmat, amely a hallgatókat már alaposan helybenhagyta (ezért élvezik: emlékeznek,) – melyet ő azonban valójában sosem ismert.

 

„Gedanken sind frei” – énekli egy énekesnő az énekbeli kifejezés minden erőfeszítésével, – diadalmasra emelve hangját – s mosolyog, örűl neki, hogy „Gedanken sind frei.” – Barom.

 

Művész külsejű kereskedők, bomlott hajjal – de valami közönségesség és komiszság azért van arckifejezésükben.

 

Nil admirari! – ez a feltett szándék némely hűvös ifjú tengelye. – A spiritus contradicendi fűti a másikat: csupa bohóc.

 

Freud: a jellemet diszpoziciói és azok reakciói determinálják.

 

Nem friss a figyelmem és felfogó-képességem a jegyzés kényszere miatt: leköt és nem enged szárnyalni. – Bizonyos dolgokkal nem foglalkoztam, mert egy irányban vagyok beállítva: emberlátásra. – „Meglátszik a szemein, hogy sokat élt.”

 

Csodálatos, hogy még megy a villamos, ég a villany, – futnak a vasútak: mindenki kénytelen ebben a zűrzavarban is folytatni a maga dolgát s eladni amit termel; – nem állhat meg a világ. De ezenkívül is: az ember nem igen ébred rá a valóságra, – a tehetetlenségi nyomaték tartja egy irányban. – Érdekes és szép, hogy egy elme egy egész világot teremthetett: Marx építette a mai világot.

 

Egy szélhámos: mennyire hat az emberekre a siker, – hogy körülállják, hogy beszélnek néki. Bátor volt, – mert szeretni, élni, vállalkozni, – kockára tudott tenni mindent.

 

Érdemes-e itt kűzdeni, szenvedni, méltatlankodni, hol minden szépség, – az élet minden java buta, érdemtelen embereknek jut, – gazdagok és hercegek a legkitűnőbb leány-gyermekeink álmai.

 

Az el nem ismert emberek keserű dölyfe.

 

Minden dologban, mit ez az élet termel benne van az őt elpusztító ellentmondás. (Biblia)

 

Élveteg öreg-urak: néha az embernek öreg korában nyílik nagy szabadsága, – ha már az élettárs elhal mellőle – s ilyenkor visszaérezve a fiatalkor nagy életvágyára, újra kezdik a világukat. – Érdekes, hogy öreg emberekkel, vagy tekintélyes férfiakkal szemben valahogy úgy lépek fel, olyan erényekkel, mint egy hölgy, – valami erkölcsös tartózkodás és finom tapintat az, – női erények, – amivel rájuk hatni akarok, akárcsak valami jó tanuló.

 

Fiatalemberek – egyik hívja a másikat: gyere fel, lesz konyak, tea, fagylalt, – vagy felhívjuk a nőt, elmehetsz érte, (a delikatesszek közt) – jól, boldogan, fesztelenűl élnek és szabadon paráználkodnak.

 

Az ember a kis bajok miatt hogy elkeseredik s a nagy bajokat alig tudja érezni.

 

Fiatal szűzed volt, – míly jól töltötted fiatal életed!

 

Karinthy: igaza lehet, hogy csak a halálom után fognak velem igazán foglalkozni.

 

Mese: egy ember mindenre, amit a sors juttatott néki azt kérdezte: „was kauf ich mir dafűr? – Egy szellem jelent meg egyszer előtte s oly hatalmat adott néki, hogy ezentúl minden öröméért vehessen is magának valamit. – S mikor aztán vehetett magának mindent, amire eddig vágyott, akkor látta csak, míly meddő mindez a sok dolog – s ekkor kezdte csak igazán kérdezni: „was kauf ich mir dafűr?” Ekkor megszeretett egy nőt, – gyereke lett és nem kérdezte többé. – A szellem ilyen meg olyan volt.

 

Az ember rendszert csinál az érthetetlenből, hogy emberi elméje számára hozzáférhetőbbé tegye: mystikum.

 

Onania: tulajdonképen a megtörtént jóvátehetetlenségén való bánat.

 

Gyónás: – ugyanabból az ösztönből fakad, mint amely megnyugtat minket, ha emberek között vagyunk: ők is kibírják a halál-tudatot és élnek – tehát mégsem oly vígasztalan ez a világ.

 

1919. I/14. Érdemes-e, érdemes volt-e a művészetért – ezért a kevésért, amit eddig produkáltam, mindent odaadni, ami az embereket boldoggá teszi – s ami engem is boldogíthatott volna? Világot látni, utazni, tekintélyt, befolyást, hatalmat szerezni, – gyerekeket világra hozni s valakivel együtt élni? – Úgy látszik ez egy másik sors, nem az enyém. – Ez az eredmény, Istenem, amiért oly sokat küzkődtem, szenvedtem, beteg voltam s nyomorogtam, – hogy most íly boldogtalan legyek!

 

Egy ember, aki örök szolga, – úr nem tud lenni. Rosszúl esik néki az új rend: ő annakidején kikeresztelkedett s próbált hozzáidomúlni a társadalomhoz, valamivé lenni e rabszolgatartó világban. – Tanár lett, – s hozzászokott, hogy alázatos legyen, hogy protegálják, hozzászokott a piszokhoz, előkelők szolgája lenni s most visszasóhajt. Hozzáidomúlt, egész alaposan a régi rendhez s most rosszúl esik, hogy nem olyan titkos útakon lehet boldogúlni a minisztériumokban: óvakodik, hogy az új rend emberei pártfogolják, – mert még reménykedik egy jobb jövőben.

 

Az igazi perverzus jól érzi magát a mesében, vagyis ami másnak fantasztikum, mese, az néki otthona. A csaló is – bizonyos vonalon túl kezdődik az ő igazi léte – s ami másnak túlzott pillanat, ritkaság az az ő köz napja.

 

Emlék apámról, – meg kell írnom valaha, – amint mesélte, hogy vett ő nekem valamit, de amint hazafelé jött, – hát, csak kipeg-kopog valami a hátamögött: egy cigánypurdé kínálkozott, hogy eljátssza a fia nótáját: – az lopta ki az ajándékot.

 

Most már értem Osvát megjegyzését, hogy anyám élete csak szebb volt nagy martyriumával: mert érzem a jeges semmit, a végtelen unalmat.

 

Spanyol-betegségben: ha úgy fogom fel a dolgot, hogy ajándék-lónak ne nézd a fogát – s hogy ez életnek minden pillanata csak ajándék, – talán így elviselhető ez az egész.

 

Már gyerekeink vannak – s a mi szegény szülőink, akik nemrég voltak, – úgy tűnnek fel ezeknek a jövevényeknek, mint egy rég letűnt, ősi kor, – mint annakidején mi gondolkoztunk szülőink szűlőiről, – gyorsan, gyorsan forog a film! S mi már öregek is vagyunk! S utánunk néma csönd!

 

A családapa el van a viszontagságra készűlve harcra kész: folytonosan ugorni kész inak, – meggondolni kész elme jellemzi, – nem igen merűlhet ő el magába.

 

Falusi zsidó: – kirabolja a falú népe s ő memorandumot készít, melyben igazságérzékükhöz folyamodik – s a parasztok elmennek érte és családjáért. (Talán már fel is jegyeztem valahol.)

 

E világ maga a perpetuum mobile: a föld az örök mozgó (surlódás nélkül repűl,) – s a természet energia-megmaradása is a perpetuum mobile: csak a mi életünk a végessé átalakúlt végtelen.

 

A háború hozzászoktatta a katonákat, hogy az élet irányításán ne gondolkodjanak.

 

Talán ha örök gyalogúton tölteném el további életemet, – vándorúton a szabad ég alatt, – talán még egyszer kitisztúlhatnék.

 

Felolvastam a naplóból: úgy láttam, hogy sok benne a henye rész, – sok az unalmas jegyzet, mely csak engem érdekelhet és sok oly kompakt összevonás, hogy a más számára érthetetlen.

 

Fiatalkor: hogy mulattunk volna barátok ebben a lakásban: elhozták volna barátnőiket, együtt teáztunk és vacsoráztunk volna – s vídámak lehettünk volna. – Most már vége!

 

Botot használ az ember: még emlékszik négy láb korára.

 

Elhalt apa: bő fehér mellények maradnak utána megsárgúlt gyöngyház-gombokkal s furcsa, nagy nyakravalók.

 

Maha-Bharata: persze egy egész nép ősi gondolkodását, ősi hitét, évszázados életfelfogását nem imitálhatja soha egy mű-eposz író. – A mondani-való a döntő a költői műben: s ilyen mondanivalója még nem volt számomra európai olvasmánynak.

 

Míly türelmes fajta a magyar paraszt: vidékről jön, hosszú, rémes utazás után, – már egyszer rossz helyen kereste a Pasteur-intézetet – kószál ide-oda, – végűl engem kérdez meg – egy kicsit még gyalogoltatom ellentétes irányban – aztán rosszúl keressük, végül megtaláljuk: s akkor boldog, hogy a váró-teremben alhat. – Nem igazabb ember-e, aki ilyen alázatos, mint a városi elkeseredett, türelmetlen, kétségbeeső, elégedetlen fajta, amilyen magam is vagyok? Nem a természetnek hívebb fia-e? Egészen biztosan.

 

Mért gyenge művész Tiepolo – s az Akadémia miért nem ért az igazi művészethez? – Mert az emberi arcban és testben a geometriai formákat látja leginkább, – a szabályosságot s nem a szabálytalan individualitást.

 

Míly borzalmas: – szegény kis nyomorúlt teremtés! Egy kiskutya, amelyik vakon nyaldossa az ember kezét, – azét aki megvakította, hogy kísérletezzen vele.

 

Három év múlt el – s alig veszem észre, hogy ezt az embert három évig nem láttam: s egy élet szenvedése múlt el azóta.

 

Úgy látszik, most fordúl a jellem: kidobja magából ami nemtelen és hamis, rossz. – Furcsa ember voltam, annyi bizonyos: – én mindig kicsinyesnek találtam, hogy egy férfi azért éljen, hogy egy nőnek adja magát oda egészen, – egész életét arra adja. S mikor szerelmes voltam is, – a nővel való intellektuális hang volt mindenem, – a hiúság volt agitátorom. – Indulatos voltam: pedig aki erős az fékezni tudja magát; – az indulat igen ritkán az erő jele, (pedig legtöbbször annak látszik.)

 

Bizony kopaszodom már! I/8.

 

Pólya: enged is köt is, – szabad-mozgást hagy a csecsemőnek s mégis összetartja. – A legnagyobb radikalizmus a szeretet.

 

Érdekes: a mondat lendülete-e az, vagy egyes versek zengése, ami sokkal jobban rekonstruálja az érzést s az életet, mintha felsorolod, hogy mit éreztél. S az elbeszélő sem jól teszi, ha felsorolja, mi történt. A művészetnek ez nem módja: nem mozdítja meg a fantáziát, inkább megköti. – A kikerekített mondat zenéje láttat.

 

Most már értem, mért ragaszkodtam a biblia betűihez oly nagyon – most már tudom, mit jelent az, ha az emberek másolnak s átad az egyik a másiknak valamit: nyoma nem maradt volna az eredetinek, ha nem vigyáznak íly görcsösen reá! – Minden finom gondolat csak akkor életképes az emberek között, ha van egy dúrvább, ocsmányabb, tömegnek való formája is: formája, mely nem érzékeny, ha apróbb-nagyobb változás esik is rajta. – (Katholicizmus, – szocializmus.) Elvek, melyeknek nagy latitüdjük van.

 

Hiába határozod el magadban, hogy ílyen, vagy olyan leszel: mikor cselekszel, nem látod gondolataid tiszta rendszerét, – nem látod át, mi mindent gondoltál már eddig. S ha elhatároztad, hogy tiszta életű leszel: – nem elveid vezetnek, mikor cselekszel, – legfeljebb halvány emléke ennek az elhatározásnak s véle kapcsolatban egy naiv elragadtatás, – valami gesztus-szépség vezet, – saját hangod, magaddal való megelégedésed: ritkán a meggyőződés mélysége.

 

Az öngyilkos utolsó pillanata: csalódva a halálban, minden erejével az élet után mered.

 

Egy asszony s egy leány. – Az anya hibáján kívűl elvált s háborúban elvesztette egyetlen fiát. – Folyton véle foglalkozik, látszik elmerűlt szemeiről: de nem sírva, nem gyászolva, mégcsak nem is szomorún talán. – Inkább néma szenvedélylyel s valami szomorú élvezettel nézi, foglalkozik emlékképével. – S leánya a szerény, csendes, csinos, bár nem szép teremtés, aki önfeláldozásra, boldogításra, szeretésre született – és vár, – várja a férfit, akit szerethessen, bárki legyen is.

 

Most látom csak, hogy keresztűlvinni valamit, a kivitel, míly nagy dolog: míly irtózatosan nagy dolog volt a militarizmus nagy rendszerét megépíteni és életben tartani – s az államépületet! De még egy bankot is! Emberekkel, akik nem lelkesednek semmiért, nincs kedvük semmihez, csak akkor dolgoznak, ha ostorral kergetik, vagy folyton pénzelik őket, akik mindent rosszúl, egészen másként csinálnak, mint ahogy megbízták őket, – akik minden szabály és törvény kijátszását, maguk hasznára való fordítását hamar kitanúlják. – Az intézmények birkóznak az élettel s nem bírnak véle. – S mégis míly különös: most, hogy hozzám közelálló emberek, akiket ismerek, vezetik az államot, – akikről tudom, hogy körülbelűl, mit tudnak, – most csodálkozom, hogy az egész tovább működik s nem dől fel: mert, hogy ők nem oly bölcsek, akik e kiszámíthatatlanúl komplikált szervezetet működtetik, az bizonyos, – de még csak nem is ismerik. – Megy az magától tovább! – S el is vesztette evvel az állam a tekintélyét előttem. – Ez volna az állam: ezek a kicsi emberek? – Azelőtt egy rendőr is míly tekintély volt: az ismeretlen nagy hatalom és tudatos tudás egy szerve! – S míly fura, hogy mindaz átka ma az emberiségnek, ami valaha legnagyobb revelációja volt: magántulajdon, szabadverseny, parlamentárizmus – mindegyik egy-egy álom sosem remélt beteljesedése.

 

„Tűz, forróság” – „szenvedélyesen szorítá magához” – olvasom. Mennyire érthető volt ez nékem valaha s míly érthetetlen ma már! Hol van ez már!

 

Egyedül és terméketlenűl, mint a szikla s nem buján, mint a nyulak. – Az álom mély boldogsága!

 

Igazi elbeszélő nem viziót látó s nem is láttató. Nem jelenítő, hanem mesélő. A vizionárius művész a novellista és drámaíró. Ha nagy novellista, – mint példáúl Móricz – regényt ír, nem bírja erővel, kifárad, – de nem is igazi regény az ilyen: az olvasót is kimeríti a folytonos élesen láttató fény. – Az ilyennek nehéz munka, nagy kín az íly nagy mű megírása – s érzik is a fáradtságos erőfeszítés rajta. Nem valami természetes produktum: nincs az az ömlése, ami az igazi elbeszélőé. Az igazi elbeszélő nem merűl ki, még nyolcvan éves korában is teli van mondanivalóval, – könnyen ír: úgy folyik belőle egy regény, ahogy tollából a tinta. – Sokat szeret írni. – Az olvasó sem fárad ki tőle: természetes a produktum. Egyenletesebben komponál. – Érdekes, hogy Tolstojban mind a kettő megvolt: a láttató s az elbeszélő s valami oly vegyületben, melyből a tökély állt elő.

 

Írni kell – folyton: az ember magának dolgozzék, tekintet nélkül arra, hogy ki fogja-e adni; – ha pedig sikerűl valami, adja ki!

 

Az alvás rossz adminisztrációja egész életem hibája.

 

Régi képemet néztem: milyen friss, harmatos, tiszta fiú voltam. Ma azt mondta nékem valaki: „kiélt arcod van, – nagyon. Hát mit gondolsz, hogy friss, üde és fiatal vagy?”

 

Politikai álmom volt, – ami még soha. Üldöztek, – én egy templomba menekűltem s ott üres padokon át rohantam az oltár felé, (a falaknál papok imádkoztak,) – s valahol a toronyban beszédet tartottam. Magyarországon mindenki jómódban élhetne, – mondtam, – szegényeit eltarthatná s mi történt eddig? Milliók nyomorogtak s egyeseknek jól ment a soruk. Rendjén vagy ez így?

 

Az élet dúrva pillérei, amelyekre az egész épület fektetve van – azok közösek. Mindnyájan születünk, eszünk, szeretünk, meghalunk. – De ez az egyformaság nem ejtheti meg a gondolkodót: ez a nyers struktúra, – az életek mégis nagyon különbözők.

 

„Az a nevelés, amit te kaptál anyádtól, – az idealista elveit szíttad magadba az anyatejjel – de az élet nem ilyen, – neked nem szabad íly gyerekesnek lenned,” – szól saját magához a legtöbb ember s elfelejti, hogy az anyja is élt s nem is élt ideális életet, (hiszen szeretője is volt!) – csak legbenső jobbik énje az, amelyhez vissza akar most térni, mikor gyerekeinek – megmutatja a rájuk váró életet, mint Mózes az ígéret földjét. – Talán mégis jó, ha az embernek gyerekei vannak! Hiszen ha ezt a bizonytalant, ezt az ideiglenességet adhatom nékik: akkor is azt ajándékoztam, ami a legfőbb a létező dolgok között.

 

Figyelni az emberekre: talán ez a legnagyobb jótétemény, amit nékik adhatunk; oly hálásak érte, – úgy fuszcinálódnak tőle, – csodáloznak, – ehhez nincsenek szokva.

 

Jó előadó: az emberek hallgatják, – s mintha tájak vonúlnának el szemeik előtt, úgy élvezik beszédét.

 

Vannak asszonyok, akik valamelyik gyerekük halála után a spiritizmusra adják magukat.

 

Svihák, aki a tisztességes embert tiszteli s nem áll össze ellene a többi svihákkal.

 

Egy merényletről. Érdekes, hogy P. E. színésznő esetével kapcsolatban igen elkeseredtem egyszer: csak a hercegeknek és gazdagoknak jut minden – gondoltam. – Később T. Árpád beszélt nekem Gombaszögi Fridáról, hogy míly szép nő s hogy M. A-nak a szeretője. Akkor is elkeseredtünk rajta, hogy minden a pénzes zsákoké, – akármilyen rút s ellenszenves emberek is. – Hiszen ma már nem kell nekem senki, Gombaszögi sem! De feltámadt bennem fiatalkori nagy vágyam s mohóságom emléke – s a sok keserűségé, melyet átéltem. – S érdekes, mikor a merénylet ellene megtörtént – nem sajnáltam őt, hanem azonnal fiatal merénylőjével azonosítottam magam. (Az ember gyilkosságoknál is azonosítja magát valakivel.) Roppantúl sajnáltam az öngyilkos fiatal fiút s tisztában voltam vele, hogy tette tulajdonképen anarchista merénylet s a következőket gondoltam: Ha ez a nő egészen tisztességesen élt volna s egy férje, vagy barátja lett volna – a fiú előtt nem lebeghetett volna a lehetősége annak, hogy az övé lehessen; a lehetetlenség merevíti meg ilyenkor a lelket – s merénylet egészen biztosan nem következhet ílyen rajongó szerelemből. – Mindenki vágyik rá, aki a színházban nézi – nemcsak ő – s mind reménytelenűl, épp úgy, mint ő. De mihelyt tudja róla, hogy megközelíthető, – akkor már kétségbeesik, – különösen, ha fiatalságára s szegénysége tehetetlenségére gondol s arra, hogy gazdag zsidók mindent megvásárolhatnak maguknak. (Ez kommunista tény lett volna, – bármikor történik is. S ha nem is következik be szabályosan ílyen grande dame-ok életében: mégis megsuhintja fejük felett a bünhődés lehetőségét, – nem tobzódhatnak oly nyugodtan, – éppen mint a királyok s egyéb szerencsések feje felett.) – S míly megható volt, hallani, hogyan konvertálódott ez a szerelem gyűlöletté a fiúban. – Szereted? kérdezték tőle. – Gyűlölöm! felelte. (Hagyjanak utolsó percemben!) – S a megcsalt férj fájdalmával azonosította a magáét s abba élte bele magát, hogy ő áll boszút érte. – Szegény kis, nyomorgó inasgyerek! Míly felmagasztosúlt érzés volt már az övé a tömegek dúrva szerelmi kívánságához képest! – Ilyen nőkhöz képest a kokottok valóban jóknak nevezhetők. – Mert keveset adnak, az igaz, de adnak – s értem ezt a francia felfogást.

 

A káröröm pszichológiája: Nem érdemeink szerint ér minket jutalom, az bizonyos! Úgy mondjuk némely emberre, hogy „szerencsés” – és fájdalmat, elégületlenséget érzünk, amit sokan az irigységgel tévesztenek össze. S ha aztán baj ér ilyen szerencsést, azt érezzük, hogy tulajdonképen így egyenlíti ki az élet az igaztalanságokat: elégtételt ad nekünk.

 

Mért vagyunk boldogabbak álmunkban?

 

Csodálatos álom! – A legszebb talán eddigi álmaim között. Leírni nagy boldogságát nem is tudom! – Menekűltem, – valaki üldözött. – Gyorsan és könynyedén futottam, – éjszaka volt. – A Dohány-utca elé értem, – nem volt más út előttem, be kellett futnom ide: s íme a Dohány-utcán koromsötétség van. Meg kell halnom, – az biztos, gondoltam – az utcában sötétség van, – ki tudja milyen népség van benne, ezek meg fognak támadni. Nem baj, – gondoltam, – meghalok. – S íme: Az Almássy-utca táján gyönyörű holdsütés borúl a házakra s a kövezetre. – Boldogan, valami ájúlt gyönyörrel néztem – s még ébren is mámoros voltam ettől az érzéstől. Mért akarsz meghalni? – kérdeztem magamtól. – Nem szép-e élni? – S mint egy kinyilatkoztatást éreztem míly gyönyörű az élet! Élni akarok! Élni! ujjongott fel bennem minden. – Ez nem lehet a halál! – hisz süt a hold! S míly szép, – míly bámulatosan szép! Hinned kell, bíznod kell, élned kell!

 

Egy igen szép képet láttam egy kaukázusi albumban: a khán palotája. – Mit is képzelt volna a gyerek erről szépet, csodálatost! – Már nem szorongatja a torkot semmi!

 

Züllés: – meleg is van a szobában, – semmi dolgom nincs, – az ujjamat nem mozdítom… Ó míly boldogtalan tökély! Heverek a meleg teljességben.

 

Elnöklés: a csengő élvezete.

 

„Megnyugtatón nézel ki, mondta egy volt osztálytársam némi meggondolás után. – Sokat éltem, – hiába! – egyszer csak letörik az ember.

 

Hogy űltem ott: fázva, égő torokkal, mert O. rossznak találta egy versemet. – Egy szárnyas szavam sincs ma már, az bámulatos!

 

Míly hamis az epikureizmus! – Nincs módunkban, hogy az élet élvezete felett diszponáljunk, – ez kívül esik hatalmunkon, – ez az embernek nem adatott. – Az embernek ez adatott: élni! Ő nem csoportosíthatja a maga számára az élet örömeit és fájdalmát, – mert, ha ez adva volna néki, kezébe volna letéve élete sorsa. Élnie kell – azt a mennyiségét az örömnek és bánatnak úgy is megkapja, mely néki kijár. S az epikureus rosszúl gazdálkodik életével: „aki az életet keresi, – elveszti,” – ez tökéletes igazság. Aki életfunkcióit passziójává teszi s önmagukért kezdi kiélni őket, – forszirozza, – keresi a bennük rejlő örömet, – „a szívtelen epikureus,” – ahogy neveik: – magát csalja meg: elrontja étvágyát nem kaphat nagyobb örömet, mint amennyi néki juthat – csak átminősíti őket alsóbbrendűekké és bizonyos természetességüktől fosztja meg őket: – de meg erkölcstelenűl él is, – magával szemben erkölcstelenűl, mert megbecsteleníti életét emberi kiszámításával, önző mohóságával, – az élet jobban adagol, mint az ember. Hisz az ember úgy is sokat szenved öntudata miatt: nem volna szabad, hogy ilyen boldogtalan legyen szerelme s halála miatt – s épp azért is íly boldogtalan, mert fantáziál róluk – kiéli őket előbb, mint kellene s élvezetei már nem szűzek, érintetlenek és zavartalanok. – Hát még, ha az örömért és az örömnek él: tisztátlan, eltorzúlt, hamis formát vesz fel az élete – s feltétlenűl jár érte büntetés. (Kreutzer szonáta.) – Nem lehet az élettel alkudozni.

 

Míly furcsa: az ember nagyobb csoda, mint a kathedrális, – hiszen ember csinálta a kathedrálist s mégsem az embert sajnáljuk.

 

Értem, hogy az ember élete ürességében olyan kis szenvedélyekben keresi élete tartalmát, mint a pénz-gyűjtés, sakk-játék; – s hogy aztán egészen úrrá lesz rajta.

 

A fakír: nem akarja szeme elől téveszteni soha többé, amit egyszer már belátott, megértett, megfogott. Az örök igazsággal örökké szembenézni!

 

Rettentő arra gondolni, hogy, ha meghalok is, – nem a semmiségbe jutok; – mert a semmiség nem létezik, – ez a világ akkor is van; – örökké itt maradok bezárva ebben a börtönben, mert nem úgy van a dolog, hogy ezen a világon kívül lenne még egy semmiség is!

 

Kezdek hozzászokni a dolgaimtól való elbúcsúzáshoz.

 

Hogyan szégyeltem magam a lyrai buzgóság után – míly furcsa semmiség, játék egy vers az élet nagy realitásaihoz képest, – gondoltam. Ma már tudom, hogy egyebed nincs.

 

Egy asszony álma: meghalt nővére jön eléje s ő suttog – nem akarja megmondani neki, hogy meghalt: „hisz még nem tudja!

 

Egy bámúlatos jelenség, csodás fenomén: – népgyűlésről jönnek az emberek s elől hívei körülrajongásában úszva maga a népvezér: hülyén mosolyogva, nagy rózsa a gomblyukában, végtelenűl kövér, – kimondhatatlanúl buta arc, – pöffedt, lassú boldogságában úszik, – s mint egy nász-csolnak úgy mozog lassan előre, – ide-oda helyeselve, odalökve egy-egy szót híveinek. – A népség elvonúl. „Nékem is volt egy ügyem, – államhivatali dolog, – hajaj!” – hallom még az egyik ajakról.

 

A koloratura más jellem, mint a drámai szinésznő.

 

Mindenki megváltóra szorúl: Első eset, hogy valaki úgy megbecsűlte velem való ismeretségét, hogy halálos ágyáról is üdvözletet küldött. Lám: míly hálásak az emberek a figyelemért – s lám: mégis más, ha az ember nem úgy, nem oly aljasan közeledik az emberekhez, mint a legtöbb ember, nem kiván tőlük mindig valamit, – s főleg nem azt s nem oly állatian, mint a férfiak rendesen szokták. Mert mi a megváltás: régi elfeledett énjüket kiemelni a homályból, az elsűlyedt világból a jó gyermeket: – s megmutatni nekik, – íme ez is életképes, ilyennek is szabad és lehet lenni, mert ilyen emberek is vannak és élnek. (Szegény kis zavaros elme, – a rózsaszín asszony Herkulesfürdőn.)

 

Itt nyugszik a legjobb apa, a legjobb férj – áll a sírköveken. „Ezek a legjobb apák és legjobb férjek ha hausse volt, nem szállítottak, ha baisse volt, kifogást tettek.” (Egy bankigazgató gondolatai a temetőben.) – Míly furcsa a polgári boldogság: Tristanon rajongva szomorkodik s aztán nyugodtan öleli feleségét.

 

A szentség, úgy látszik, benned van, ha a fiad oly szentnek láthat: mert tudsz szent lenni valakinek. – A kűlvilág, más emberek az automatát látják benned, nem azt, aki vagy.

 

Érdekes az emberek kétlakisága. Olvassák Tolstojt, Ibsent, akik tanítani akarnak minket, a szépre, igazra és jóra figyelmeztetnek. Olvassák, élvezik s mikor a hivatalukba mennek – csak úgy kötik befolyásolatlanúl a kegyetlen űzleteket, épp mint azelőtt. – „Hja a művészet, az más” – mondják.

 

Minden megboszúlja magát: az élet halált kíván.

 

Egy ember: „ő talán tudna a feleségemről olyan képet festeni, amilyennek őt képzelem.”

 

Théma: egy 30 éves nyomorék, aki egész életében csak szenvedett, egy 82 éves emberrel szeret barátkozni. Beszélgetésük az életről. S az öreg mesél néki családjáról, múltakról, emberekről, akik már régen porladnak.

 

Ki kell békűlnünk egymással, életem!

 

A gyereknek az időhöz hozzá kell szoknia: nem született vele a mulás érzése. Elégedetlen az estével és az elmúló napsütéssel. Örök délelőttöt szeretne!

 

Dosztojevszkij: vizió-fantaszta, – vagyis látomásai vannak s azokat tovább-építi, elmulat vele. A vizió igen fontos, csak akinek viziói vannak tud igazán láttatni. Bár hiszen két féle elbeszélőt kell megkülönböztetni. (l. 449. old.) [Füst Milán utalása az „Igazi elbeszélő nem viziót látó…” kezdetű bekezdésre. Jelen kiadásban a 416. old.]

 

Minden dologról legalább öt óráig lehet beszélni, – állhatna a talmudban.

 

Kis iskolás leánykák az utcán, – nevetnek, kacagnak, ugrálnak az utcán. Kedvesek s én nézem őket. Ha egyik az enyém volna, az én gyerekem, – míly másként nézném, – nem egy kislány volna, hanem az egyetlen, – a szentség, forróság maga.

 

Altenberg: mikor még kisfiú volt, – apja-anyja szerették s védték: – az élet akkor még forró volt, ő maga nyugtalan, dolgában biztos és reménykedő, – még eszébe sem jutott a halál. – Mennyit kell élni s szenvedni, míg a halálos ágy magányáig hűvösödik a lélek. Megtörve, elhagyottan kiszolgáltatva, teljesen egyedül várni a halált. – „Helfen” ez a szó nemcsak a szűlési segítségre vonatkozik, – hanem jelenti, hogy ott kell állni a halálos ágynál és segíteni a haldoklónak meghalni. – Szent szó.

 

Fiatalok: boldogan felfedezik az életet, szerelmet – ezt a titkot csak ők tudják, az ostoba öregek nem.

 

Írni: fellángolás, – szerencsés pillanatok.

 

Rettentő rosszúllét, – valóban ostobán élek – s nemcsak jelenemet teszem tönkre, hanem azt a bizonyos múltat is, amelyre majd vissza kell nézni. – Az okokat mindig megtalálom, mért is vagyok rosszkedvű.

 

Elhidegűlni, míly iszonyú volt! – (s ez meglátszik a férfi modorán.) – Az ember védtelenűl áll, magára hagyatva, vígasz és meleg nélkül, – senkinek sem becses, senki sem védi, – míg ezt megtanúlja, megérti és elhiszi az ember s mégis megáll! Mikor már semmi sem tartja életben, senki sem csügg az életén s ő egymagában, az elementumoknak, halálnak tárja ki mellét! – Érzem, látom verseimen, hogy hol végződött a lyra, – mikor végződött az a periódus, hogy én vagyok az élet s a világ, – a nap nékem süt, – minden jó lesz végül s nékem fog ragyogni, – emlékszem arra a már vékony és mesterkélt naplójegyzetre: anyám halála előtt egy vasárnapon írtam. Ez még visszasír! – S mikor először jöttem rá, hogy Isten szeme nincsen rajtam, – nem én vagyok legbecsesebb s legfőbb teremtménye, akire gondja lesz. – Most már: lassan megy az ember a halál elébe. A haj kihúll, a fog eltörik, – nem baj, gondolod, – de bezzeg új nem nől helyette! – (Regény lehetne: Férfikor. – Rólam szóljon s arról, hogyan hidegűl az ember, hogyan veszi észre, hogy képességei gyengűlnek, kedve elfogy, élete csökken. – S arról: mint állt tehetetlenűl, félszegen, esetlenűl fiatalkorában az emberek között s minden segítség nélkűl. Egyszerűn rólam szólhatna.)

 

Kifosztva s megtörten, hajadon fővel áll eléd
S ahogy teremtetted őt: búskomor tekintetével
Gondjai terhén mereng el – (barna haját eső veri)
S kitárja előtted karjait:
Ó szent, vagy ősrégi szenvedő!
Ki bírja el e zsongást, melyet a messzilétből
Küldesz felém?

 

Anyám: meghalt s már nem lehet tudni, mi is volt igaz közöttünk, mi nem. A múltnak nincs többé tanúja s az emlékezés megbízhatatlan. – Néha úgy rémlik, mintha meg is vertem volna szegényt: – ki tudja?

 

Mindig az unokákra hagyják a pénzt az öregek, – mintha azok nem olyan emberek volnának, mint gyermekeik, mintha különbek volnának – s evvel az intézkedéssel biztosíthatnák maguknak az örökkévalóságát annak, amit összekotortak.

 

Egy kislány Ady sírján: – „mért féltik úgy ezeket a koszorúkat: – egy hét sem telik belé s megint telihordják virággal.” – A halott gőgös, fenséges, öntudatos nyugalma.

 

Ezekben az időkben minden önfegyelmezésre képtelen voltam.

 

Horváth Henrik: míly furcsa, kedves emberek. Nyomorognak, közösen takarítanak, – a fiú fát hoz, ebédet visz anyjának s néhány poloska miatt mind a kettő álmatlan. – De azért jól élnek: a fiú zongorázik anyjának, sokat beszélnek irodalomról – s ha a fiú már nagyon türelmetlen és elégedetlen sorsával, hogy buta emberek rossz dolgait kell áttennie németre: gyilkos epigrammát ír a szerző ellen munka közben s ezen mulatnak.

 

Egy nagy kokott trófeumai: egy ezüst félliteres teli brilliáns gyűrűkkel. – Hálószobája plafondján amorettek intenek feléd s nagy széles, mennyezetes ágy hív. (Gombaszögi Margit.) – S míly érdekes! Ez az asszony, aki családját kitartotta s így élt, – mindent otthagyott, eladott – kilépett a forgatagból, mikor egy kis ember belészeretett. Elment véle vidékre s szegényen él vele. – (A férfi csak szegényen fogadta magához.)

 

Egy fantaszta: azt képzeli, hogy most nagy hó van az utcákon s ő topogva, magáról rázva a havat megy csomagokkal terhelten hazafelé. – Otthon befűtött kályha várja, szép fényesség s ő a kályha mellé telepedve, csibukozva vár: – a szoba üres, de ő hangokat hall s tudja, hogy odabenn a másik szobában, magas, komoly arcú, komoly hajfonatú, szép felesége a gyerekét altatja: s kibontott kebleire gondol.

 

Furcsa szerzet: egy világ-egyesület, mely, mint hallom a jókedv kultuszára jött létre. – Egészen furcsa bácsik űlnek együtt, – új választott nevük van: vídám öreg, bolond és kedves emberek. (Schlaraffok.) Dickensnek jó alakjai volnának.

 

Halálos ágy: egyre kicsinyűl minden, – míly kicsi innen a világ, míly távoli és jelentéktelen: a halálos kűzdelembe merűlt lélek előtt. – Holtak: hogy sírnak ott lenn, hogy jajgatnak, – kis örömeik kis világosságát hogyan gyászolják, kis örömeik gyógyíthatatlan vágyát, – mely tőlük elvétetett. Kis kincsük hűlt helyét még most is szorongatják ökleik.

 

Egy sintért láttam: míly elveteműlt arc!

 

Érdekes az agy automatizmusa: az illető már halott s mégis mikor barátja rá gondol (Koszt.) – kívánja, vajha paralyzisét, mely kétes, – biztosan megállapítanák.

 

Egy özvegy álma férjéről: találkozik véle, – az megöleli s így szól hozzá: Diese Ewigkeit ist so sehr einsam ohne Dir.

 

Altenberg cikk: először történt, hogy a tollam nem szaladt meg velem, hanem pontosan azt írtam, amit írni akartam.

 

Nem tud fájni semmi! – Nem tudok mással, csak a halállal és a szerelemmel foglalkozni.

 

Mikor volt boldogabb az ember, mikor még nem tudott tüzet csiholni, vagy most mikor oly jól tud aknát vetni?

 

Nem tartozik azok közé, akiknek a hallgatása kellemes.

 

Novella-théma: Mílyen kedves felesége van Önnek! (cím.) – Fura alak, aki maniákusan ismétli egy férfinak, hogy „mílyen kedves felesége van Önnek!” – s hazamegy s otthon az anyja várja, akitől nem tud megszabadúlni.

 

Spanyol betegség: Egy ember (én), aki néha elő elővesz egy-egy embert s elkezd véle foglalkozni s addig foglalkozik vele, míg nagyon megharagszik a távollevőre. – Betegségem alatt Ignotust vettem elő. – Érdekes volt ez a betegség: nem foglalkoztam nagyon a halállal, el voltam rá szánva, – biztos voltam, hogy meghalok, – s legnagyobb lázamban is csak avval foglalkoztam, míly rémes lesz a kűzdelem: megfulladni! Azt éreztem: hogy jó lázban lenni, sírni, szenvedni, – mindez jó, mindebben foglaltatik valami mély jóság. – Érdekes, hogy a beteg valóban sokszor szinte áhítja, hogy rosszabbúl legyen, hogy komoly legyen a baja, – lássék! – Póz mindvégig! S azt is régen tudom, hogy ha kezd jobban lenni, a környezete kissé ki van ábrándúlva belőle, a hétköznap hangján kezd vele beszélgetni, – vége az ünnepélyességnek: (még anyám is: azért mimizáltam annyit, – hogy nehéz természetét puhítsam;) sértődve, kimerűlten és kissé fölényesen bánik véle (kezdi a másik individuum követelni a maga jussát: – nem egyszer megtörténik, hogy az ápoló anya elengedi ilyenkor magát és ágyba fekszik, ő kimerűlt, beteg!) S érdekes, hogy még a legnagyobb betegség után is, – mikor a halál partjain állt az ember: – erősen nézi a szalonnát, amit a vendég eszik, – félti, ami az övé, – még van kedve számítani, – irigykedni s van ambiciója fölemelkedni, – szóval hamar megint élővé lesz!

 

Mért oly megvetendő a hazugság, ha oly sok embernek mentette már meg az életét, példáúl katonaságnál! Az emberi berendezkedések, törvények mindig rosszak: – ne hirdessünk tehát oly határozott szabályokat! Sokszor ki kell javítani, paralyzálni, amit a társadalom rosszúl szabályozott: egy kis ravaszsággal, számító hamissággal!

 

Csak próbáljon az ember természete szerint élni: – jóhiszeműn azt gondolván, hogy hiszen azért van bennem a vágy, hogy aszerint éljek! Próbáljon gyanútlanúl szeretni – ha kedve van rá űldögélni, – szórakozni folyton: játszani, – kártyázni, sétálni (hisz erre van kedve!) – hogy megbűnhődik érte! – Kényszerítenie kell magát, hogy azt csinálja, amitől undorodik s attól tartóztassa magát, ami testének lelkének, hajlamainak kedves!

 

Hiába veted meg a magas állásokat! A társadalomban mégis vannak szép és előkelő arcú, jól, finoman öltözködő családok, akik csak akkor fogadnak maguk közé, ha annak a tiszteleti mértékegységnek valamely fokát elérted, amelyet a társadalomban élők kiszabtak. Kimondották, hogy ez a szó: samú, – első foka lesz a tiszteleti mértéknek; – a tanácsos a második – legalább ennyit tehát el kell érned!

 

Valami szerencsés nem voltam, – pedig míly sok tulajdonság megvolt a boldoguláshoz!

 

Szerkesztőség: Karinthyhoz jön egy jóképű, komoly ember és pírúlva, halkan kéri, jönne el felolvasására, melyet róla fog tartani. – Aztán egy gordonka-művésznő üzen, jöjjön el a hangversenyére, különben nem fog tudni játszani. – Majd egy ügyvéd jön udvarolni: „Szerkesztő úr!” – mondja bizalmas alázatossággal; – majd egy diák jön panaszolni a diák-menza bajait – sáppadt, sovány és igen komoly szegény, – majd egy kéregető s Kar. gyorsan ír az államtitkárnak, adjon a kéregetőnek pénzt.

 

Míly reménytelen élet! – Zúg a szél s kietlen az éjszaka. Az alvók és holtak felett sivít. – Teljesen üres világban nyargal! – Látom őket, mint hallgatnak vackaikban – a holtak s mint alusszák közönyös semmijüket! S a végtelen felé hogy siet a sok fáradhatatlan planéta-lovas!

 

A szenvedés tört vonalai az arcon.

 

Mért gyógyúlt meg az ember? – Istenem! – Mutass utat, mi dolgom még itt? – Szeretni? – Írni? – Semmit sem akarok! – Kietlen, céltalan és végképen szomorú az én életem!

 

Lyrikus élete: feléli hamar, gyerek korában élete intenzitását s energiáit, – minden életerejét: egyszerre ég el s ha itt marad élete delén, üres, kihűlt, kimerűlt lelke tengődik, – céltalanúl és reménytelenűl.

 

Egy vígjátékot terveztem: Az öreg grófnak van egy házizsidaja, aki tulajdonképen legjobb barátja: két öreg szotty a kettő – a zsidó a ház Handtuch-bácsija, akit a legfontosabb kérdésekben mindig meg kell hallgatni. Most is: a gróf unokája itt van s nemsokára el kell mennie – mert a fia: egy hallgatag, melanchólikus ember – elváltan él – s felesége csak néha, látogatóba küldi lányukat. Ez a kislány az öreg grófnak mindene s az egész háznak napsugara. Itt kell tartani, mert nélküle már alig lehet ezt a rövid időt végigélni. Handtuch megjön s a két öreg kissé elérzékenyűl s a halálról is beszélgetnek s arról, hogy kérik a lányt s jó volna itt férjhez adni – akkor az övék. – A kislány jön be később s mikor a furcsa öreget látja s hallja, hogyan faggatja, – folyton nevet, – különösen, mikor szívügyei iránt kezd érdeklődni… – Később azonban kissé elkomolyodik: „anya, aki a legdrágább nékem a világon, – az én anyuskám”…. „Én is színésznő akarok lenni, mint anyuska”…. Annyira megbarátkoznak, hogy még játszani is kezd néki s egy kicsit táncolni is… „A temetőnél sétáltam”… mondja a kislány… „A temetőnél?” Kérdezi az öreg és elmereng. „Én úgyis meghalok nemsokára”… mondja a lányka… „Apáca leszek” „Szinésznő vagy apáca? – jó,” – feleli az öreg – „Ó drágalátos… nekem is van ám egy unokám, – ha annak ilyen felesége lehetne” – mondja forrón az öreg. – „Milyen az unokája? szőke, vagy barna?” „Magas?” – Aztán a lány megkérdezi, zsidó-e? Nem érti, hogyan lehet valaki zsidó s próbálja téríteni az öreget. „Csak annak felesége leszek, akit szeretni fogok.” – Egyre bizalmasabbak lesznek. „Az én anyuskámat elűzték, nekem ott is van egy kérőm.” Az öreg elmondta néki, hogy kérik a kezét – a lány irtózik. Handtuch megmagyarázza néki, hogy itt kellene maradnia öreg nagyapjánál. Diktál néki egy levelet anyjához többek közt azt, hogy „szerelmes vagyok, mamuskám.” Kacér jelenet a kettő közt. – Az anya, akiről már sokat beszéltek, – egy igen szép asszony a II. felvonásban kétségbeesve megérkezik, egymás keblére borúlnak és sírnak, – de Handtuch már hozza is a lány szerelmét – egy ismeretlen fiatalembert s összezárja őket egymással, – ezek nem tudnak egymással mit csinálni – a fiú (régi szerelmes és rajongani kezd. Látta őt lovagolni. Mindig ott állt az út szélén. Heves. A lány megréműl közeledésétől – kiált. Anyja és apja berohannak és találkoznak. Néma köszöntés. Hideg jelenet a két gyűlölködő közt. (Itt ki kell találni, míly módon jutnak közelebb egymáshoz.) (A férfinek e nő örök szerelme s örök szomorúsága.) A kislány felfedi Handtuch fogását – mert iszonyodik a fiatalembertől. Handtuchra a gróf is, mindenki megharagszik. – De ő most a kérőt instruálja, – mint kell a kislányra hatnia. A szülők is szeretnék, ha a dologból lenne valami, – hogy még ne kelljen elválniok. A fiú folytatja mindenkitől bíztatva s mert Handtuch megmagyarázza neki, hogy ha a lányka így kétségbe volt esve az csak jót jelent. – Közelebb hozza a szülőket és fortélylyal a szerelmeseket a két párt, – akik egymás előtt szégyenkeznek. – Finom anyag. Talán szerepelhet még egy idős kisasszony, aki szeretné megfogni az elvált grófot s szintén Handtuchot veszi igénybe s Handtuch végigbolondítja az egész darabon – folyton hamis magyarázatokat adván néki a néki nem kedvező eseményekről, – őt hamis légyottokra csábítván ahol mindig valaki mással találkozik, példáúl a fiatal szerelmessel.

 

Egy idős hölgy: (Horváth édesanyja) Fiatalkorában minden este Platent olvasott: emlékszem arra a korra, mikor az ember még készűl valamire, valami nagyra – mire is? s feladatokat ró ki magára – nagy munkákat végez, hogy majd akkor el legyen készűlve – mikor? – „A percek teszik – s míly alattomosan – hogy az élet elmúlik… Össze állnak s évek lesznek belőlük”…. „Én kicsi vagyok, de gyakran álltam amellé a nagy ember mellé s megfogtam a kezét: ,Begreifst Du?’ – ,Verstehst Du?’ – De ezek mint a szikla, mozdulatlanok s az ember megtörik rajtok….” (a férje). – „Ha eljön ide, mozdulatlan szokott űlni megmozdíthatatlanúl… – der steinerne Gast.” (a férje)” – „Verseket olvasunk, hogy akarunk akkor boldogúlni… mikor adóintéseket hoznak”…. „Egy ember, aki nem csodálkozik soha – az nem is érthet meg semmit, – mert csak az érthet, aki csodálkozik” (a férje). – „Mikor a szememet operálták, elég jól éreztem magam, – mert évek óta először történt: abban a tíz percben nem voltak gondolataim”.

 

Egy zeneszerzőnél: Azt kérdeztem először is tőle, – hogy mért théma ez a théma néki? – Gondolkodás útján jött-e rá, hogy ez a pár hang néki megfelel, vagy érzés sugallotta-e, – meghatottság. A mai zenének az a hibája, hogy nem természetes kifejező: vagyis kevés olyan remekmű van, amelyre ösztönöm egész biztosan rá meri mondani, hogy mit akart kifejezni s hogy csak ezt az egyet akarta kifejezni: amilyen az Elise, a Der fröchliche Landsmann, Träumerei – vagy a népdalok. – Rendesen valamely bizonytalan végtelen rajongást, áradozást, borongást, vagy merengést fejeznek ki, melyben nem tudok eligazodni, – alig vagyok képes magam beállítani, hogy mire gondoljak, mit érezzek – érzéseim tehát rendesen a szerelemre futnak. (Erkölcstelen izgalom: Tolstoj.) Mert borongani mindféle érzéstartalommal lehet – szeretni is. – A cím csak kevés műnél elég irányítás (au Elise: itt elég!) – magyarázatokra van szükség s ez már hamis dolog. – Ritkaság, hogy a szerző úgy kezdene rajongani, ahogy a boldog ember túlárad: és önfeledten mindenfélét énekelni kezd. – Az olasz operában – az áriában megvan a nagy természetesség: ott tudom, mikor van szerelemről szó. – A koloratura játékossága is könnyen érthető. De az operának sokszor megvan az a nagy hibája, hogy a szöveg eltűnik s nemigen tudom mikor s mért szomorú a hős. – Az első élvezet, melyhez hozzáférhetünk: a ritmus. – S Bach más ember: nála minden tökéletesen természetes, – a kifejezés nála tökéletes ritmikai és strukturális szépséget nyújt – s ha érzelemről szól, tökéletesen érthető. Mozart is legtöbbször. – Beethoven néha homályos (Geister-trió).

 

 

1919. március 1.

Nem szabad közkézen forognod, mint az aprópénz.

 

Elek A.: néki kárpótlás a munka az elmaradt örömökért. – Osvát: míly kár, hogy nem jegyeztem fel egészen pontosan, miket mondott: pompás, preciz, tökéletes megállapításait. – S ahogy az íráshoz ért: talán még nem volt ember, aki úgy értett volna íráshoz. – Ez a mondat nem jó, – nem szeretem az olyan mondatokat, amelyeknél, mire az olvasó a végére ér, elfelejti az elejét. – Ez az odavetés ez a könnyed megjelölés itt – egy kis megvetést fejez ki. A hasonlat jó, de az ember borzad ettől a képtől, nem szereti nézni. – stb. stb. – nem tudom felsorolni. Aki mondja és amit mondani akar: két dologról szól az írás – ez a legfőbb nehézsége. – Aranymérleg ez az elme. – De nehéz súlyokat talán nem is bír el. (Shakesp-ről még nem hallottam, hogy rajongott volna, sem Dosztojevszkiről.) – Schőnhoffról: alig látszik nagy művészete, alig lehet észrevenni.

 

Sándor E.: még nem hallottam embert, aki ilyen könnyedén énekelt volna. Ömlött belőle, mint a patak.

 

Már nem azt nézem a zeneműben – érzelmes-e, terjengős-e, régi-e, új-e, – hanem, hogy hogyan fejez ki valamit – fedi-e a forma a mondanivalót, – szóval megvan-e benne az a tökéletesség, hogy egészen biztos érzéseket keltsen?

 

„Csak nem hitt valóban Istenben?” – kérdi az orvos tőlem. – Válasz: Az amit lát, – ami van, nem bizonyíték-e Önnek, hogy egy principium munkál e világon? – Az, hogy a dolgok így lehetségesek? – Nem bizonyítanak-e már avval, hogy vannak? – A létező nagy principium kifejezői – s ha ők vannak, az is van. – Vagy azt hiszi, hogy az a principium, mely az Ön intellektusát létrehozta, – az alacsonyabb Önnél? – Lehetséges-e az Ön létezése – vagy egy egész csillagrendszeré oly világban, melynek éltető ereje kisebb, mint amilyen erő e nagy mozgást hajtja? – Az akarat világosan mutatkozik, – s hogy a cél mutatkozik-e? Lényegtelen.

 

III/5. Temetés: a leánya – kis 12-13 éves leány zokogva megy a halott után. Zene szól: cigányt visznek. – Úgy lesz veled, kis lányom, mint mindenkivel. Fájni fog a szíved, aztán végzed napi dolgod és elszóródol te is a világban – s múlik a nap, letűnik a múlt a horizontról… S hogy hogyan élt szegény… Hogy káromkodott, csalt, dúrván kéjelgett… mit tesz az? Az is elmúlt.

 

Egy embernek azt mondom: „Bocsásson meg, hogy nem ismertem meg!”… „Nem sokat veszít, ha nem is ismer”…. válaszolja. – Borzalmas felelet. – „Névtelen dolgozó” vagyok mondta később. (Negyven körüli férfi.)

 

Két fiatal író és egy szép orvosnövendék lány feljárnak egy lakásba. A lány mindig meztelenre vetkőzik s így uzsonnáznak együtt. A lány később színésznő lett. A harmadik fiú szerelmes belé s tudja ezt. Magába lő – de csak a karjába: úgy azonban, hogy felhúzza új ruhája ujját. – Kiderűl a csalás – a lány nevet, – azonban mégis eljár hozzá a szanatóriumba és meztelen melléfekszik – eddig megy, nem tovább. – A fiú – zsidó – katholikus pap lesz – elegáns papocska s igen szentes (vendéglőben feláll és imádkozik,) – Rómába kerűl és magas állást kap. – Hálószobája titkos – egy régi barátja azonban behatol s egy óriási Madonna-képet lát mely előtt két gyertya ég – előtte térdeplő – a földön szalmazsák. A Madonna képe a leányé. (Théma)

 

Szegény K-né élete is théma lehetne: mint hajtja a férje szegény, kiszolgáltatott teremtést, hogy pénzt szerezzen – s mint akad valaki, aki felemeli.

 

Ha barátságon kezded a lánynyal, – nem tudsz átmenni a szerelemre. – – Vannak ifjak, akik mindenütt öt perccel elkésnek szerelmükkel. Szenvednek, de tulajdonképen nem is bánják.

 

A tevékeny embereknél az érzéklet egyenesen a motorikus idegekre hat. – A művésznek rendesen nincs lélekjelenléte: ő a realitásra nem tud azonnal reagálni, – mert teli van tudat alatti fantáziákkal, amelyek gátolják. Tevékenynek, agilisnak lenni, – annyi, mint tehetségesnek lenni az élet dolgaiban: – a tehetséges embernek t. i. – abban a tevékenységben, amelyben tehetséges nincsenek gátló fantáziái, – hanem éppen segítő fantáziája van. A művésznek a maga munkájában szintén vannak segítő fantáziái: innen van, hogy a tehetséges zenész példáúl gyorsan olvas kottát – a tehetségtelen „szórakozott.” – Művészet: l’esprit d’escalier – vagyis, miután a művészek rendesen neurotikusak, nem tevékenyek és ennélfogva a realitás számukra irreális: újra jobban és méltóbban próbálják átélni, amit élvezni nem tudtak – kijavítják műveikben életüket. (Osvát)

 

Annyira nem ismered magad, hogy figyelsz: hogyan tükröz, hogyan fog fel a másik: s örűlsz ha jót gondol rólad, – megnyugszol, megbocsátasz magadnak, felemelkedel. (Megváltás.)

 

Egy szerelmes ifjú első boldog pillanata: „Hogyan fogunk mi hárman berendezkedni?” – kérdi tőle a leány: – egy „gyerekkori pajtás” – a harmadik s a fiú boldog, hogy ennyire is számításba vették.

 

Fiatal író: tehetséges, mert van kedve elől kezdeni s a végin végezni. – Van türelme jeleníteni – s van köze ahhoz, amit jelenít.

 

Mért kell, hogy züllött, korhadt alapépítményre bukkansz minden családban, ha kotorni kezded a felszínt? – K. E. apja: a lányok is szeretnének inni és el akarják venni tőle a kognac-os üveget, – de nem adja – szidják és zsugorinak nevezik. Nem szégyenled magad? – kérdik tőle – ilyen zsugorinak lenni? – Míly rémes, hideg élet lehet! – A felnőtt leányok pártolják az apa kis szerelmecskéit, – beszélnek róla. – A férjes nővér csalja az urát. – A kis gyerek-lány már majd megfúl az érzékiségtől – 16 éves és harapva csókolózik. – A szinésznőnővér fiatal arcocskája már kiélt és fáradt, – petyhüdt. – Az anyjukról úgy beszélnek, mint magáról az érzékiségről. – A fivérük, aki Amerikában van: – az érzékiség bolondja. – Mikor felesége otthagyta „bánatában” nővérét kezdte csókolgatni – de nem így, hanem úgy – s állítólag a szinésznő tőle tanúlta, hogyan „kell” csókolni. Egy összevissza gabalyodott incesztuozus hústömeg az egész család: mint egy mikroba-telep – összevissza osztódik – szaporodik – keresztül-kasúl nemi életet él. – S tetejébe: mindenkit ismernek, mindekit szeretnek; – s tetejébe: még szerelmesek is! Platónikusan és reménytelenűl. – Amellett kedves és okos emberek. – Hova lett a likőröm? – kérdi az öreg „zsugori” – lányaira gyanakodva. – „Megették a molyok,” – feleli a szinésznő.

 

Az apa, kétségtelen, nagyobb vonalún látja családját, – nincs úgy benne a hétköznap kicsinyességében.

 

Egy apa: Az én fiam: ábrándozó és verekedő gyerek.

 

Egy kisfiú (E. Bobi – 3 éves): a hold kísért haza; – ha alszom, ne bánts, ne mozdúlj! Hold! – Már aludni fogok, ha jön a hold; – a nap nem jön (azt hiszi, hogy ő kelti fel a napot – az ő ébredése,) – adok mama neked napot! – kiáltja és napsugarakat markol és viszi az anyjának.

 

Szerelem: – mihelyt egy kicsit bolond vagy egy lány miatt: – máris szenvedni akarsz: – máris levelet akarsz néki írni, – mert nem tudod kifejezni magad.

 

Nemcsak az titokzatos: hogy míly nagy hatáskülönbsége van a képzeletbeli cselekvénynek és a valóban véghezvitt cselekvénynek, – hanem az is rejtélyes: hogy mikor van valami megtéve; – vagyis: mikor lehet példáúl egészen nyugodtan azt mondani: megtisztálkodtam stb.

 

A lélek mélye: teli van nálam brutalitással.

 

Egy ember: sétálok az Andrássy-úton és azt képzelem, éjszaka van és a kőbányai gátnál sétálok és igen fázom.

 

Való: három ember szeme van rajtam, mint cselekedeteim örök bírájáé – az ő szavuk, ösztönük él tovább bennem, az ő hangjukon beszélek: anyám, O. és E.

 

Jó kedvem volt egy reggel: az éjjel öngyilkos akartam lenni – s megszabadúltam tőle, tehát jó kedvem volt.

 

Egy fiatal színház: – fiatal írók – az ifjúság vezetői. – – Nem szabad az álmod mástól függővé tenned: semmit sem szabad mások hatalma alá helyezned, ami a tiéd.

 

Egy fiatalember rólam: Nincs benned hit és bizalom: amit más az ösztönére bíz, azt te a tudatod hatalma alá akarod helyezni. Indulataid túl mélyen fekszenek – tehát nem érzi az ember azt a jótékony meleget, amely éltet, amely azt az érzést kelti: hogy ez az ember jó lesz hozzám. S minthogy mindent a tudatoddal intézel el: – sokszor azt érzi az ember, hogy „ez játszik velem, – ennek érdeke van velem – nem spontán amit tesz, – nem jó ember.” Tehát erkölcstelennek tűnsz. Aminthogy azt is érzi az ember, hogy egészen, csak magad felé vagy fordúlva – csak magaddal tudsz foglalkozni s ez is elidegenítő. – Ha egy nap szíves vagy valakihez – falat húzol a második napon kettőtök közé. – Egy kislány ugyanaznap: maga nem oly érző, mint gondolja. – Hamar befagy.

 

III/15. Síri kórus
Néha hallom őket sírni,
A mélyből sírásuk felbuzog.
Sokan morognak, mint az eb.
Még több úgy átkozódik, hogy a mozdíthatatlan
Törvények vas-oszlopa megremeg.
S mint mély csendben a fuvolasíp
Oly édesen, oly elhagyottan
Oly tisztán és szomorún
Felbúg a fiatal asszonyok
Síri szomorúsága.
Ó mért kellett leszállaniok – ó miért
Ó mért kellett otthagyniok megkezdett ételük’
Lelküknek ételét, szívük borát!

 

 

(Jób könyve)
„Átkozd meg istent és halj meg.”

 

 

III/15.
Ma három éve, hogy anyám halott,
Ma megátkozom őt és meghalok.

 

Istenem, hogyan töltöttem el az életemet! Míly végtelenűl ostobán. – Hát azt hittem-e, hogy két életem van, hogy most még a munka, – aztán a szerelem? Megvetettem Turcsányit, amért a szerelmeskedésnek él, Lányi Saskát – s íme most már késő, – jóvátehetetlen a dolog. Hát van más, – megmarad-e más ebben a hideg, idegen világban, melyben minden szétfoszlik? – S furcsa, mennyire hozzákötöttem magam egy másik emberhez, hogy ennyire sem voltam képes függetleníteni magam: hogy arra gondolok, mit szólna, mennyire kicsinyelné O., ha megtudná, hogy Rényi Edit Rozványi szeretője volt. – S ha Rényi Edit nagy költő lesz? – S Rozványi nem ember-e a maga lábán – kritikára, engedélyre van-e szüksége, hogy élhessen?

 

Kommunista forradalom: Úgy érzem magam, mint a kapitalizmus tetűje. Szenvedtem, rosszúl éltem – s mégis elhelyezkedtem már benne. Belém idegződött, hogy bizonyos formák közt kell élnem s roszúl érzem magam az új rendben. – S ezenfelűl: a szegényekkel, szomorúakkal – az ellenpárttal tudtam csak együttérezni mindig – nem bírom el azokat, akik hatalomhoz jutnak. – S ezenfelűl: nem az igazságra építettem fel életemet, mert ehhez gyenge vagyok: sem eléggé szorgalmas, sem elég nagy tehetség, – hanem az igazságtalanságra, – arra, hogy szerencsém lesz nékem is. – S végűl: annyi nyomorúságon, bajon, szenvedésen mentem keresztűl – s még mostanában is, hogy minden melegség, szeretet, ami még bennem van, – magam felé fordúl – s hagyom is, hogy így legyen.

 

A középkor borzalmas realitásai a vallásos művészetben (Grűnewald) – betegesség. Szorosan összefügg azzal, hogy a vallásos ember nemcsak azt mondja, hogy szívesen hal meg, hanem arannyal, bíborral, csipkével és indulóval dicsőíti a halált és a szenvedést – szerelmes belé, – nemcsak legyőzi ösztönét, hanem túltesz magán és éppen az ellenkezőért rajong, mint amit a szervezete kíván: – éppígy Grűnewald: szembenéz a legborszasztóbb halállal a halál kísérteties látomásszerű szenvedéseivel – lerajzolja, hogy míly undok egy holtest s míly túlvilágin iszonyú az élők gyötrelme, mert – mert még így sem, akkor sem fél tőle.

 

Novella: Szeretett engem, – lelkem húsom vérem, – mondta mindig hozott valamit apám, – de egyszer aztán mesélni kezdte, hogy egy cigánygyerek kilopta az ajándékot a zsebéből: így kezdtem tapasztalni, hogy szegények vagyunk. – Egy madarat ígértek, heteken át reménykedtem s nem hozták soha. – Megígérték, hogy elvisznek a vasorrú bábához a gyerekszínházba – s én az ágyban sétáltam a boldogságtól s a bábát játszottam – s nem vittek el. – Egyszer egyedül hagytak otthon, késő este lett – féltem, sírtam a homályban és szervétákkal takartam be a fejem. – Apám volt maitresse-inek képein kiszúrtam a hölgyek szemét – így voltam szolidáris anyámmal. – S mikor apám meghalt: haldokolva fel akart kelni, hogy pénzt menjen keresni családjának – s öntudatlanságában is harsányan kezdte mondani a haldoklók imáját.

 

Osvát kritikái: igaz, hogy e kritika nem az, ami: túlfeszíti benne a kereteket, túlnagy a bölcseség benne – való: inkáb cisternához hasonlít, mely túlon túl teli van és kicsordúl, mint forráshoz, amely buzog.

 

Nem szabad az álmodat mástól függővé tenned, sem az életedet, szerelmedet, vágyaidat.

 

Furcsa emberek: az apa mesél leányainak új ismeretségeiről: példáúl egy nagyon érdekes leánykáról, aki igen intelligens, – zenét tanúl – de furcsa módon senkit és semmit nem ismer a világból, csak a maga kis körét; – soha még egy regényt nem olvasott. – Reggel felkel, a kutyájával játszik, aztán zongorát gyakorol, aztán az anyjával sétál, délután gyakorol – s így telnek a napok. – A leányok tanácsokkal látják el az öreget, mit mondjon a kislánynak és könyvet küldenek kölcsön neki.

 

Egy asszony, aki ígen művelt volt s oly naivan halt meg, mint egy gyermek: semmit nem tudott a világról.

 

Egy leány: Martyr-feleségekké azok lesznek, akik fejletlen korban mennek férjhez s a házasságban ébrednek öntudatra – ezek örökre el vannak nyomva s szenvedők. – Már kifejlett, kibomlott lélek nem rendelheti magát teljesen alá más akaratának. – „Az igazi” nékem már nem érkezik el soha – idős vagyok, – különben sincs igazi, ha adva van egy férfi és egy nő.” – „Gyerekkorom! Kinéztem este-felé az ablakon az utcára és vártam, jön-e a királyfi; – míly jó lett volna, ha valaki akkor ott áll a hátam mögött sötétben… Igen, – ehhez csengetnie kellett volna kinn, – nem volt senki itthon – s akkor vége lett volna az álomnak.

 

Emlékezzünk: embert csak ember tud boldoggá tenni, – mondtam Erzsinek.

 

Furcsa idők: eljön az angol és suttog velem: ez és ez történik a városban…. Sok embert kivégeznek éjszaka…. olcsó az emberélet…. Rettenetes dolgok… És az ellenség készülődik…. (Forradalmi jelenet, – suttogás, félelem, szomorúság az alkonyodó szobában – s nem lehet menekűlni.)

 

Egy furcsa ember: Bemutatkozott egyszer – másnap nem ismertem meg mindjárt és bocsánatot kértem. – „Nem sokat veszít, ha nem is ismer” – mondta. – S egy másik szomorú bolond ezt mondta: Mindennap elolvasom az öngyilkosságokat, – ez érdekel legjobban…. megnézem, ki lett helyettem öngyilkos”…. (Egy paraszt.) Ó élet!

 

Jelszavak kellenek a világnak, – egy nagy infekcióra van szüksége – járványok indítják meg a lusta tömegeket – nem az okosság. S ha a tanokban egymásnak ellentmondó tételek vannak is – nem baj. (Krisztus) Fő, hogy durva formái is legyenek.

 

 

1919. április 1.

Már kómikus paranoiás indulatosságom. Érthető azonban: anyám hízelgésre tanított s hogy az embereket megnyerjem magamnak. Így tettem – indulatos természetem ellenére. Elfojtások jöttek létre s én rosszúl éreztem magam. Feloldottam magam s az „igazság” „bajnoka” lettem, – megmondom a véleményem s nem igyekszem az emberekkel jóban lenni. Azonban: az ambició még ég bennem, még mindig fáj, hogy semmilyen változás sem tud magasabbra lendíteni, – peches embernek érzem magam, akinek semmi sem sikerűl, amihez hozzányúl, – s átkozom magam beteges igazmondásomért, ami nem a középút, hanem egyfajta ingerlékenység expanziója. Don Quichote-szerep s célra nem vezet. Nincs benne még annyi opportúnitás sem, amennyi az élet fenntartásához szükséges; ha ambiciózus vagyok – mért támadom meg élesen azt, aki a barátom, – mért küldetek ki mást bizalmi embernek, – mért nem vigyázok egyetlen relációmra sem – csupaszon és egyedül állva csupán az igazságszeretetre támaszkodva (ebben ugyan van valamelyes erkölcsi erő,) – nem lehet megállani, – de nem is erre születtem. Szeretem, ha szeretnek s melegség vesz körűl. – Abba kell hagyni a folytonos támadó-védő állást, meg kell szelidűlni közömbösebbnek kell lenni, – ezt az összeférhetetlenséget nem fogom különben jól megúszni, – mert lehetetlen feladat, hogy az ember mindig készen álljon s mindent megtoroljon. – Sok ember csak azért akar felemelkedni, hogy kétkedő rokonainak megmutassa – kicsoda ő.

 

Akinek szerencséje volt, annak van is: – egy milliomos-lánynyal találkoztam – s megsajnáltam – s szereztem neki egy jó állást. – Érdekes, hogy még most is hozzáférhetetlenek: telefonon hívott fel s nem hívott meg, mint illett volna – elvágta a további összeköttetést.

 

Jól ráfizettem a takarékosságra anyámmal együtt.

 

Sír a kislány: szemei ablakából lajtorját bocsát szeretőjének.

 

Futuristák, akik szocialista témákhoz nyúlnak: az egészséget beteglelkűek rajzolják, tehát rosszúl, – sokszor betegnek rajzolják a munkás lelkét, abból a hibás szuppozicióból, hogy olyan, mint ő. (Ez talán igaz: mi mindnyájan mindent észreveszünk – csak nem mindnyájan tudunk róla.) S még egy kellemetlen tulajdonságuk van: lyrai impresszionizmusuk: a sivárságot költőin fejezik ki – a nyerseségbe édességet csöpögtetnek s ez elviselhetetlen.

 

Vannak egészen magános lények – néha bukkannak fel, mint egy-egy csoda: akik teljesen elzárkozva élnek – elhagyottan, mint az a karácsonyi kislány is sok év előtt.

 

Egy ember, az angol, aki megnősülése előtt elhozatja magának a leghíresebb könyveket, melyek a házasságról szólanak.

 

Álom anyámról: – most már halott volt s én beszélgettem véle: furcsa, hogy arc-részleteit láttam: orrát, száját, melyek nap közben sosem jelennek meg előttem. – „Nem találkozunk soha többé?” – „Nem” felelte. – Nagyon fájt a szívem, de belenyugodtam, – megnyugodtam ebben.

 

A művészetek, – kétségtelenűl az agy betegségéből származnak: – egyik érzékszerv túltengéséből. – Egy szobrásszal beszélgettem, aki elmesélte, hogy egyszer apró-gyerek korában a legnagyobb meglepetéssel nézegette valakinek a kezét: míly óriási. Egy kiránduláson folyton apja lábaira szegezte tekintetét, hogy az míly nagy. Mikor már az asztalig ért: furcsállotta a tárgyak különösségét ebből a távlatból. (Rettenetesen alkoholista-eredet.)

 

Egy vídám szélhámos: – én szélhámos vagyok kérem! – Vagyis kereskedő vagyok: nyolcat adok és kilencet veszek, (kártyán). Szeretem a nagyon veszélyes stikliket, – sosem félek – mert a veszély is tudja, hogy én veszélyesebb vagyok, mint ő. – Nem spórolunk, kérem! – Az elvem: mindent ma! – Két szolgát tartott magának, – az egyik zsebtolvaj volt, a másik vasúti tolvaj – hogy soha bajba ne juthasson.

 

Egy szép nőt nézegettem, aki egy zúglap szerkesztőjének szeretője – s érdekes, mikor arra gondoltam, hogy nékem is ilyen maitresse-t kellene tartanom: azonnal eltiltottam magam tőle, – hogy ez nem nekem való, hogy ez pénzbe kerűl stb. – Eltiltom magam az élettől, gondoltam rögtön utána, – kétszer fogok-e élni? – Nyílván: ez az anyai tiltás örök hatása. Van pénzem s mégis féltem, holott már tudom, hogy semmit sem ér. Elnyomom az életet magamban gyűlölöm azt az egyszerű gesztust, mely embereket a könnyű kielégülés felé vezeti.

 

Folytatás az előbbi oldalról: Az egészségnek érzéklete harmonikus: a dolgok kategóriái arányosan töltik el. A művészt soha: mindig disharmónikusan, vagy olyan harmóniában, melyben az egyik érzéklet domináns. Különben minden kíválóság, rang-őrület, düh, – egy irányban való kóros kifutása az idegéletnek, indulatoknak. (Rosenthal munka-dühe.) Nem volna érthető, mért lesz egyik emberből éppen szobrász?

 

Színésznők: Sok lány nem komisz, de visszasugárzik a sok komiszság.

 

Az apáké – már nem a szerelmi öröm, – hanem a védelem, a szervezés.

 

Érdekes, – míly nagy hatása van a tudatnak az egész szervezetre. R. vágyódott a feleségére, holott mindezek a kritikai észrevételek megvoltak benne már jóval azelőtt is. De mikor tudatossá lettek benne – aversiót érzett, attól a perctől fogva a szervezete sem kívánta. Tehát mégis a tudat dönt sok dologban. – Egyébként beteg ember: munkaőrülete – s akarat-rohamai kóros benyomásúak. „Azt teszek, amit akarok.” – Iszonyú volt látni, amint azonnal velem vállalt szolidaritást a felesége ellen, mintha idegen volna. „Eljött meglátogatni – meglepetés”, mondta megvetőn róla. Furcsa diskurzus: Szeretsz? kérdezte az asszony. – Igen, felelte ő fanyalogva. Nagyon? kérdezte tovább. Kicsit, felelte ő. Hát mit szeretsz nagyon? – A könyveimet. – Különben furcsa sorsszerűség, – mindebbe a nagybátyja feleségével való undorító viszonya kergette bele. (Az asszony hat évig szűz volt az ura mellett, – végül operálták.) Aztán viszonyt kezdett annak nővérével is: s a két nővért szerdán és szombaton fogadta. – Az dühíti legjobban, hogy a felesége tömi őt, kínálja az ételt.

 

Sok költőnek nincs világnézete: bárminek képes magát odaadni, ami indulatba hozza, bármit hajlandó dicsőíteni, ami monumentális, ami imponál neki – s nagyon sok minden imponál neki, mert nem erkölcsi lény, hanem esztéta. Ingerek vannak csak számára s ő reagál. Dícséri az ifjú cézárt s a vörös istent.

 

Minden család undorító.

 

Hiábavaló csoda: élet!

 

Az ember fejlettebb, mint a társadalom, amelyben él. A keret: még csecsemő s az ember öreg bölcs benne. Borzalmas antitézis: az ember és a társadalom amelyből szintén nem jön ki semmi.

 

Hogy váltakozik minden: előbb van egy önző apa, aki elnyomja családját – ennek persze martyr leánya lesz, – ez megint minthogy csak másnak tud élni önző piócát, egyetlen fiút nevel. – Éppígy: az anya gátlás nélkül rajong maga-magáért, nincs maga iránt kritikája, – de mást annál élesebben bírál s fiát is. – Fia aztán az önkritikába fullad bele.

 

Az ember legjobban a természet ígaztalanságai (pl. a tehetség) – és egyes megfoghatatlan eredetű igazságtalanság ellen lázad: amilyen a „szerencse”. – S vannak aztán kitörések, mikor szerencsétlen dühében mindent lerombol, mindent elpusztít: nemcsak a vagyonost bünteti, hanem a szerencsést is s a tehetségest meg akarja fojtani és meg is fojtja. Mindent a feje tetejére állít egy időre – s aztán kezdődik a régi iszonyat előlről. – Minden megboszúlódik tehát: nem csak az ember igazságtalansága, – hanem aki szerencsés volt, – tönkrejut, aki tehetséges volt: elnyomja a közepesek uralma – üldöztetik. (Különben az igazi tehetség minden társadalomban megszenved, – megkapja a néki járó büntetést.) Ezért ne tedd fel az életed semmire, – mert minden palló, amelyre ráhelyezkedel, megcsúszhat alattad. Csak a vegetáció és a gondolkodás öröme és szenvedés marad meg.

 

Kétféle ember van: aki él – és aki nem él, hanem ehelyett művészkedik. A kettő együtt lehetetlen.

 

Anyák: szeretik, ha az ember kinyalja a tányért. – Borzalmas kényszerük: kínálni – s fiaik rendesen indulatba jönnek ezért.

 

A rossz időt szeretem: mert mozdúlni nem tudok s nem akarom, hogy csábítson az, ami mást oly boldoggá tesz.

 

Két egymásnak ellentétes életfelfogású írót olvastam, – két szélsőség közt ringatóztam mint egy bölcsőben.

 

Kommunizmus: a falevelek sorsa sem egyforma. – Nem egyformán éri őket a nap. – Lázadozzanak? Mi ellen?

 

Kommunizmus: a lehetetlent kell az embertől követelned, hogy a lehetőre hajlandók legyenek.

 

Zsidók: míly furcsa faj! Ők a legpiszkosabbak s a betegesen tisztálkodók, szorgalmasok s aluszékonyak, – a legnyerészkedőbbek, haszonlesők – s próféták amellett, szívósak: – – a legintenzívebben égnek, mint szerelmesek s gyorsan ki is égnek. Nagy kezdeményezők s nagy ellankadók. A legkonzervativabb s legalkalmazkodóbb fajta. – A legnagyobb ellentmondások. Az önzés vulkánikus lökésekben tör ki belőlük. Mostrum – szörnyeteg a zsidó más fajoknak – s réműlten idegenkedve nézik.

 

Kártyázó rabbi: hogyan indúltál ifjan? Mit akartál – ezt-e? Nem próféta akartál-e lenni s az egész emberiség ügyét vállaidra venni – s hogy nem enni-inni fogsz s jól érzed majd magad, hanem majd valami mást csinálsz, – megváltoztatod a dolgokat? Nem szégyenled-e magad, hogy a világ még épp oly komisz, mint volt s te itt süteményt eszel – s kártyázol? – Hol a felelősséged, hogy megjavítod majd az egészet? – S hol az ígéret?

 

Szabadság, – szabad verseny: magára az emberre volt bízva, hogy embertársával – kényszer nélkül bánjon ahogy jónak látja: s mit tett? Megette. – Kényszer; – uralom, diktatura kell neki!

 

Egy ember: szülei hatalmának örök áldozata („die lieben Eltern, – wenn sie sich zanken, fall ich schier in Ohnmacht.”) – s felesége feláldozója.

 

Hideg szemek: – semmi más az, mint reszignáció, – már nem keresik izzón a boldogságot.

 

Ne sokat csodálkozz, mert elmúlik életed!

 

Ha keveset alszom, – jobban dolgozom: úgy látszik az álmait folytatja az ember, mikor dolgozik (ír).

 

Egy homoszexuális festő e dedikációval küldi művét egy híresen szép írónak: „A fekete párducnak a szürke kutya.”

 

Rossz kedvű s nem tudja, hogy mért: nem látja ellenségeit, – de tudja, hogy vannak. – S nyugtalan.

 

Eső esik a városra is, – pedig földje nem terem. Látjátok-e az átfogó, nagy törvényt? A természet nem tehet a várossal kivételt: egyrészt, mert talán nem is azért esik az eső, hogy a föld teremjen, – hanem a föld terem azért, mert az eső esik, – másrészt ha a második tétel volna is az igazság – az eső a nagy törvény s nem lehet alóla kivétel. (Véletlenei: hogy néha esik, néha nem: ezeknek is alárendeli magát a természet: mert e véletlen is a törvényből folyik, melyet nem ismersz jól.) Így van a törvény – s az ember is beletörődik: – mert íme nem a törvény fog alkalmazkodni hozzá. – Hiába mondom a szakállamnak, hogy ne nőjjön: én most ilyen divatnak hódolok, – a kedvem most ilyen – s majd ha megint akarom, – akkor nőjjön megint! – Még inkább ilyenek az emberi törvények is: hiába próbálták bölcsek javítani, foltozni – egyénekre és esetekre alkalmazni, – nem sikerűlt. – Íme, – vajjon az ember csinálhatta-é, csinálhatja-é jobban? – Kommunizmus legyen! – mondja az élők indulata. – S hogy már most az egyeseket hogyan ér, – ezt a törvény szent magasságából nem lehet, nem szabad figyelni. – Meghalni: ez is törvény – s ha fölteszed, hogy a természet talán gyászol egyes tökéletes emberi elme vagy test pusztulásán: a tökély elmúlásán, – mégis elmúlik az! („Oly szép volt – hogy nem maradhatott itt” – remek népi szimbolum.)

 

Nem akarok soha diktátor lenni – csak soha megalázott, – mindenkivel egyenlő – ez az én indulatom.

 

Az anya sokszor szégyenli magát menye előtt fiáért; – s a meny sokszor gyűlölködve versenyez az anyával.

 

Az anya: egy kis része lakik benne az ős-chaosznak. – Ő maga véges, – de van benne valami a végtelenből.

 

Nem volt rá bátorságom soha, hogy sorsomat magam, – elhatározásaim szerint alakítsam.

 

Gondolkodni: ez már maga azt hiszem beteges tünet, – betegség tünete – mindenki vagy idegbajos, aki gondolkodik, – vagy azzá lesz, – mert ezzel indította meg a folyamatot. – Míly furcsa: észrevenned, hogy gondolkodol, – ellenőrizni, – míly fárasztó kettős funkció ez!

 

Minden emberben Judás lakik. – Míly réműlten olvastuk – felfeszíteni vitték – s ha közel van a borzalom, mennyire nem hat ránk! – Három rettenetes, vérvörös-kendős gonosztevő-arc jött fel Kéri Pálért az Otthonba őt letartóztatni. (Privát-vállalkozás volt – felhatalmazás nélkül.) – Hozzám fordúltak – ismerem-e? (Nem haragszom Kérire semmiért.) – A lélek tisztában volt vele, miért jöttek. S mégis: azonnal az az ezredrész-másodpercnyi villanás jelent meg bennem, – hogy megmutatni Kérit az embereknek: míly szenzáció lesz! Természetesen másként tettem. De N. L-ben erősebben hatott ez az indulat: ő rögtön rámondta – hogy itt van, benn űl a teremben. – Az egyik luetikus gonosztevő arcán a szadizmus, a gyilkosság-vágy merevsége.

 

„– De ez a kislány egy kicsit az orrodnál fog ám vezetni.” – „Hisz azt akarom, – azt szeretem,” – felelte barátom élvezőn. „S hogy örülök neki, hogy olyan csacsi!”

 

Nagy siker: egy ismeretlen fiatal-ember hosszabb tanúlmányt írt rólam. Igen boldog voltam, hogy mégis hatottak az írásaim, – még nem egészen a múlté, még nem feledtek el. – Bíró Lajossal is találkoztam: – rajongott a Nevetők-ért.

 

Az ember este szívesen borzong, szívesen hallgat rém-meséket.

 

Akik valamit keresnek, – hangosan panaszkodnak, – különösen a kulcs-keresők. (Anyám)

 

Kohézió: a „holt”-anyagban csak néhány erő munkál; – lehet, hogy ez különbözteti meg az élőtől, amelyben sokféle erő működik. – Tény: az anyag izzó állapotában sugárzik belőle, – tehát lehet, hogy hideg állapotában is sugárzik belőle fény, – csak nem látjuk.

 

Lovakról: – míly egyűgyűn telnek napjaink, – míly üresen – megint egy nap! A lovakénál nem különb a mi életünk sem! Néki is rövid, futó élete van, – s egy érzése arról, hogy van, – hogy valahova tartozik: egy környezethez kapcsolódik, amelyet megszokott, – s e környezettel viszonylatai vannak, – az hogy többet s hogy intenzívebben gondolkodunk? – Mi az? – Mit változtat az? – Tolstoj úgy ír lovakról, mint a parasztjairól: egy nivón tartja úgy szólván a két lelket s igaza van.

 

Ha ötven év múlva még élek, – pipázni is fogok.

 

Drámába: egy jelenetet, – jól nősűlt ember titkai lassan megjelennek; – először alteregója – züllött fivére.

 

Jelenet: forradalom van, – a hordák betörnek s a férfi ott űl és nyugodtan orgonázik. – A vadak néznek s aztán mély áhítattal szívükben elsompolyognak.

 

Az ember furcsa sorsa: rablók el akarják venni éjjel az ékszereit – s ő ellenáll, pedig tudja, hogy az életét teszi kockára értök. – Mért teszi? – Mért ez a törvény? – Mert ez törvény – emberek és nemzetek tették így, mióta a világ áll.

 

O.: a halál fenséges, – sehogy sem illik bele az életbe.

 

O. – „A lázadó”-ról: Nem oly értékes anyag távolról sem, mint a Boldogtalanok. – Tökéletesen van megírva: – de néki nem lett volna kedve ezt megírni. – Kellemetlen, ordináré téma, – az alakok nem nagyon érdekesek. – Naturalizmus: igen, ő szereti a naturalizmust s ez a darab mégsem elégíti ki – Hauptmann Friedensfestje rokon téma, – de ott a dirigens más, a fokozás, a konstrukció brilliánsabb; – Ibsen is koncentráltabban és impozánsabban fogja össze azt, amit mondani akar, – s egyszer csak azt vesszük észre, hogy hőseinek egész múltját ismerjük. – Ha már ilyet megír az ember, – úgy kell megírni, hogy többé, még egyszer egyáltalán ne lehessen megírni, – minden további megírást fölöslegessé tegyen. – Bátrabban és szabadabban kell alakítani, – nem szabad úgy függeni a valóságtól. Mert: ebben a munkában a szerző nem is vett aktivan részt az alkotásban: talán csak az egyes alakok hangjára figyelt, – a hallucinációját figyelte paszivan. – Talán ez még nem is művészet: studiumnak tekinthető. – Az életnek egy kis része van benne. – (Igaz: hogy Ibsennél melegebb a tónus: jobban érezzük magunkat, – otthonosabbak vagyunk a környezeteiben – s lehetett volna a témát mélyebben is fogni és liraibban kiépíteni a Tinivel való viszonyt: Osvátnak mégsincs igaza: kedvetlen ember, akinek már alig tetszik valami a jó stilisztán kívűl. – Sosem hallottam őt rajongani Dostojevskijért, vagy Shakespeare-ért, – annál többet Suarezért.)

 

Théma: Egy ember egy idegen városba vetődik. Szegény és igen rossz lakása van. Ődöng, – figyeli a kis város lakóit és igen boszankodik rajtuk. (Végig megy az X. utcán, fel a toronyig stb.) Így ismerkedik meg a regény későbbi alakjaival. (Tót Krisztus.) – Különösen egy furcsa, jól öltözött elmebajos boszantja, – aki egy oszlop mögűl ráles az emberekre, – megijeszti őket s aztán ravaszan nevet. – Hajnalban kimegy: egy újságárús asszony számol magában útközben: akik morzsákból élnek, – furcsa: előbb rendesen megszámolják ezeket a morzsákat. – Egy ember, aki olyan, mint a hó-ember: rá van téve az orra. – Egy másik sétál: a kövér buták gunyorossága ajkán. – Egy másik: az arc, meredt, reménytelenek, mintha azt kérdezné: minek élek minek állok itt?… S: az állat megérzi a jó embert – s őt az állati nyomor mindig jobban meghatotta, mint az emberi. Azelőtt velük érzett – s mindig csatlakoztak, – nem érezték azt az ösztönszerű védekezést, amely sok emberben már támadássá nő meg. – Aztán nem foglalkozott velük sokáig – s elmaradtak. – Most megint nagyon fáj értük a szíve: s érzik ismét: rábámulnak a lovak, – nagy szomorú szemeikkel s megtapogatják kabát ujját orrukkal. – Egy ember a feleségéhez: nekem bajom volt veled, nekem bajom van veled és bajom lesz veled. – Néha akad, felbukkan benne egy-egy kikristályosodott szó – s ezt ismételgeti. – Az embernek a fejét, meg a lábát nézik – mondja egy másik arra menő. – – S néki mindig egy egész történet, egy egész világ egy-egy éjszaka. – Álmok anyjáról. – „Ausgemässteter Bängel” – mondja egy boltosné gyönyörű fiának a szülők felfalóik elleni szokásos gyűlöletével – az utcai ajtóban állva. – „Nun wer hat ihn so ausgemässtet?” Kérdi mosolyogva egy arra menő leány. – S megismerkedik egy fiatalemberrel, aki egy jó nyilvános házba akarja vezetni, – mindenáron erősködik, hogy van ott egy pompás leány… Útközben aztán ötöl-hatol – kiderűl, hogy az egész csak képzelet, – nem is tudja a házat pontosan, csak látott egy szép leányt kinézni az ablakon – s arról ezt gondolta ki magának. – „Oly szép ember, – elnézném egész nap”… – mondja valakiről egy arra menő lány. – Hősünk utánafordúl: Közben az új ismerős egy másik nyílvános házról beszél, ahol az egyik lány, akinek sokáig látogatója volt, – megverte őt, mikor hűtlen lett hozzá… „Csak nem fogom őt visszaütni?” – kérdezte sajátmagától lovagiasan. – „Hja, a szülői ház!” – folytatta átmenet nélkűl, – sóhajtva. „Milyen furcsa is – azt hisszük sokáig, hogy olyan az egész világ, ez a kánon, – mert azt láttuk meg először. – S nézze: ha ebédlőre gondol – nem a szülői ház ebédlője jut eszébe?” – „Nem” feleli hősünk mogorván. – „Lássa, – én anyám szenvedélyének áldozata lettem, – folytatja a furcsa fiatalember, – de az enyém senki sem lesz”…. „No isten vele…” s elmegy. – „Milyen finnyás vagy, – szegény apa, még a vasat is megette” – mondja egy gyászruhás hölgy egy fiatal lánynak, arramenőben meghatottan, – elmélázva. – Egy ház kapúján írást lát – nagyon hasonló, öreges betűket, – mint amilyen az anyjáé volt. Kiadó szoba. – Sokáig nézi, aztán elmegy. Mikor a következő napokon arra sétál, – mindig megnézi magának. – Lakása egyre tűrhetetlenebb néki: – egy öregasszonyé, aki festi magát. Valaha nagy kokott lehetett. – Férje fiatalabb, züllött ember, – egy pap fia. – „Mindennap az én két deci borom! – különben felgyújtom a világot,” – mondja a kis vakarcs – s a szemei veszélyesen villognak. Vidéki szoba. – Egy éjjel a fiatalember álmodik. – Azt álmodja, hogy elment kivenni a szobát, melynek kapujában anyja írását látta. Anyját találja ott: – beszélnek s nem akarják egymást megismerni. – „Ide menekűltél előlem, – anyám?” – kérdi magában. „Jobb itt ebben a nagy szegénységben?” – S másnap elmegy kivenni a lakást – s itt kezdődik a regény. – Egy egész más, jóságos öregasszonyt talál….

 

Baba Alhabbal: Vízért megy a völgybe beteg anyjának, – egy gyönyörű lányt talál a völgyben, – utána megy, vele él, – közben álmai vannak anyjára. – Évek után, sok szenvedés után visszamegy, – s anyját félig élve találja, – vagy talán üres a ház?…

 

Théma: Egy paraszt, – vén ember – odaáll a polgármester elé, akit akasztani állítottak oda és elkezdi szidni: – látod gazember! – Így jártál! – Így járnak a gazemberek!

 

Gazdagság: – minden időben – félelem!

 

Ember: mindent csakis vér árán szerez meg. Minden lépését vér öntözi.

 

Mit üzentek, hogy nézitek harcainkat – tiszta csillagok!

 

Mennyi vacakot is gyűjtött össze egy-egy telhetetlenségre s nem mérsékletre nevelt embere a régi társadalomnak. – (Az embernek legnagyobb bűne a túlnagy étvágy!) – Mennyire csökkentek ma a vágyak, – hogy a verseny kisebb, – kicsapongó példák nincsenek, – s mennyire nyugodtabb vagyok magam is.

 

Hogy így van: hogy minden felfordúlt – a gőg, a fölény is tette. – Jó dolguk volt, – de az embernek ez nem elég, – ő még meg is akar alázni! – S biztosan tudom, – hogy egy-egy gúnyos mosoly emléke, – egy-egy fölényes, szemtelen, lekicsinylő mozdulaté – a mágnás-gőg, – zsentri-gőg, – zsidó-gőg, – lateiner-gőg – emléke, – mindez segített felforgatni a világot.

 

S mégis: sajnos, – az embernek jól nem mehet. Aminthogy talán rosszúl is kezdik az átváltoztatást: a gyűlöletből nem lehet vallást csinálni, – sem rá társadalmat alapítani. – Bármíly össze-visszaság is az élet: a teljesen rosszon sosem épülhet fel.

 

Művészet: menekülés abból a szempontból is, – hogy ahelyett, hogy saját magadon munkálnál, – hogy jó ember légy, – „alkotsz.”

 

Mílyen közömbös volt nekünk, hogy szülőink a jó és rendes ételig, a polgári rendes életig eljutottak. – Míly megvetéssel néztük jómódjukat egy jó tál fánkot.

 

Valószínű, hogy az intenzív szellemi élet abszorbeálja a szexuális energiákat.

 

Veszélyes idők: s hogy kártyáznak az emberek tovább a klubbokban, – ezt gyerekkoromban nem tudtam volna elhinni. – Itt is kártyáznak, – békében is, – de a lövészárokban is: persze, az embernek minden időben narkózisra volt szüksége!

 

Bátor vagyok s mi a bátorság: az embernek kialudt a veszély-fantáziája. – Míkor már égeti a tűz, – akkor már fél a legbátrabb is!

 

A szimulálás, – milyen nagy terrénum! – Milyen kincse, menedéke volt a gyengének minden időben!

 

Francia forradalom: gyönyörű grófnők rejtőzködtek polgároknál – s az életért odaadtak, – mindent!

 

Tűnődtem éjjel: – míly veszélyes idők, – gondoltam. – Még macskának is jobb lenni, mint embernek… Bár, – egeret enni?… És aztán nem írhat… – gondoltam! – Míly kómikus, hogy a világért nem akarsz kibújni a bőrödből, akármilyen rossz bőrben vagy is.

 

Hogy nevettem volna gyerekkoromban, – ha anyám úgy építteti házát, hogy egy titkos fülke is legyen benne…. Mire ez a nagy előrelátás, – milyen veszélyre számít?… Pedig kell, hogy tapasztalt ember így építkezzék!…

 

Nézd, – a méh mennyivel magasabb rendű lény, mint te vagy – hisz az oly szorgalmas, mint egy hivatalnok – s vajjon azért ilyen-e, mert magának szerez? – A munka tébolya benne van a vérében – s téged csak a magad hasznának tébolya űz. – – Ne légy túl jó étvágyú! – Ne tedd álmaid függővé semmitől: mert lásd – a pénzed elveszik, az asszonyodban csalódol, – a gyűrűd elveszik…. s te még mindig vídám lehetsz…. Mert: ha előre ide vetítem is néked, halálod percét, – gyermeked halála percét – s te elkeseredve sírsz is, – hogy minden e világon hiábavaló, – a cselekvés más! Néked mégis cselekedned és élned kell, – mert így van ez rendelve, – hogy azt hidd, – hogy véled majd másként lesz!… Bíznod kell tehát ebben… Űlj fel tehát e szamárra – indúlj és légy szabad! – De mindentől szabad: tőlem is és tanításomtól is, (így szólt a ember,) – szabad légy attól, amit éntőlem hallottál – s merj élni s merj cselekedni, – a magad ítélete szerint. Mert én nem parancsoltam néked – én csak meg akarom tanítani lelkedet, hogy mi mindenre gondoljon s mi mindentől szabadúljon meg…. Légy szabad! – mondom ismét s mikor már mindentől megszabadúltál – az én szavaim se kössenek tovább! – Légy szabad és cselekedj! – Isten veled. – (A királyfi egy szamárra űlt fel.)

 

A szem is örökre elgyengűlhet, ha rosszúl használják.

 

Fínom asszony, – bizonyos dolgokat talán nem is enged a tudata elé, – rábízza a lázas percekre – s ha mégis eszébe jut szégyenkezve mosolyog. (Tóth W.) Most még nem veszed észre hibáit, – de ha hozzászokol az emberhez, – érzékeny lesz az idegzeted ellene.

 

Nincs „igazi”, – „igazi” az, – akivel szeret élni az ember.

 

Ha operációt végzel valakin, – hogy megmentsd, – ezt még megbocsátom. – De míly megvetendő vagy: operációt végzel rajta a magad érdekében!

 

Az agy talán ellen is áll, hogy újabb dolgokat felvegyen. – Innen van, hogy oly idegenkedve kezdesz bele egy új olvasmányba: – s a műnek be kell magát kényszeríteni az agyadba s nem néked kell kényszerítened magad a figyelemre.

 

Mért is nem lehet azonnal arról írni, – amit átélsz?

 

Sajnos: nem jó a novella, – az „Ákoska”, – el van sietve, – el van ejtve. – Vázlatos! – Milyen kár e fontos témáért!

 

Milyen pipotya, – félénk is vagy a világban – s hogy szenvedsz – hatalmasabb erők nyomásától! – Családot alapítasz tehát, hogy te is tirannus lehess!

 

Sóhaj: vajha más apám, – más hazám lenne!

 

Anyám és én, – furcsa érzés: szinte úgy érzem, hogy egy ember voltunk, oly ismert terrénum volt nékem az ő lelke. – Senki sem lehet a világon velem oly azonos többé! – Úgy érzem: egy alsóbb rendű és silányabb – és sokszor: hogy egy rosszabb énem volt. – Ezért volt hát ílyen az örök elválás!

 

Rosenthal: egyetlen, zavartalan sötétségben él, – melyben egyetlen világító fény van: a munkája. – Nincsenek zavaró szellem-zörejek. – Most jöttem rá, hogy ő, akit az egészség mintájának tartottam: beteg. – Ekkora erő: már megint betegség.

 

Halál: épp úgy rohan feléd, – mint te feléje – mintha leugranál az emeletről: – úgy érzed, hogy a föld vágódik feléd.

 

Egy öregember, – aki minden öregasszonynak első kérője volt annak idején.

 

Füttyök: a zordon és hűvös éjszakában, – zuhog az eső. Tolatnak a sötétben, – dolgoznak kinn a pályán a rideg éjben.

 

Az ember nem szereti még egyszer átélni, amit egyszer már átélt, – inkább másként alakítja, – talán kijavítja élményeit? – Emlékezni: – nem szívesen éli át az elmúlt élet egész forróságát, – de ha teremt: igen.

 

A kicsike születésnapja. – Tragikomédia.

 

Egy ember: Im Verneinen bin ich gross!

 

Úgy néz ki, amikor iszik, – mint egy madár.

 

Nagy nyúgalom a halálos veszély előtt.

 

Élet, – halál: hiábavaló csodák.

 

Veszélyes az élet: – s egy ösztön szól: a helyemen maradni, – nem méltó már hozzám, hogy komédiázzam az életemért – szimulálni?… Várni nyugodtan s szembe nézni azzal, ami jön! – Egyre nagyobb gátlása van bennem az életösztönnek, – a veszély-fantázia kialudt: már mindent láttam.

 

Milyen jó is itthon, – míly jó ez a nagy nyugalom, – a biztosság, – a sok alvás: s hogy kínoztam magam, míly elégedetlen voltam: – íme az ember!

 

A nőnek gyakran épp az nem kell, aki megérti, – néki a gyötrelem kell sokszor, – hozzá nem értő emberekkel kűzködik – szenved, hogy megértsék.

 

Théma: az anyja a gyereket cseresznyéért küldi – hozzon a szobaúrnak: de előbb egyen belőle – s jó sokat! S a fiú szótfogad. – S aztán elviselhetetlen a pillanat, mikor odaadja.

 

Előbb egészen átadom magam valaki szuggesztiójának – s csak azután jön, – de biztosan jön, a lázadás.

 

Öregek rekedt hangja, – hepe-hupás gondolkozása, – olyanok, mint maga az élet. – Gondolataik nem oly tiszta csengésűek, mint a gondolkodók iskolázott hangjai, – nincs meg bennök, – mondataikban a geometriai tisztaság, – a rend! – Élet-íze van a szavuknak s én nagyon élvezem.

 

„Alle meine Herren lasst euch sagen!” – szegény!

 

Szirt
Nem tudod, hogy Isten mit akart.
Kinyújtod a két kezed:
Láthatatlan kéz vezet:
Anyád sírja merre van,
Merre van az éjszakában,
Merre van, merre van,
Merre van az éjszakában…
Elfelejted – s újra kezded…
Merre van! Merre van?
Anyád sírja merre van – – –
…Elfelejted – s újra kezded…
Behúnyod a két szemed:
Láthatatlan arc nevet:
Bús szerelmed merre van,
Merre van az éjszakában…
Merre van – – –
Arcok, színek összefutnak,
Harcok, szívek messzefutnak,
Sorsok, – élet körbefutnak,
Átok, – írás szertefutnak,
Merre vannak, – merre vannak,
Hol futnak az éjszakában…
Nem tudom már, – elfeledtem,
Elfeledtem, merre vannak…
Elfeledtem, – sírtam egykor…
Sírtam egykor, – merre vannak…
Eltűntek az éjszakában – – –
Elúsztak az éjszakában – – –
Ó eltűntek, – régi átok:
Szédültök, ha nincs anyátok…
Véle tűntek – s merre tűntek?..
Nem tudod, hogy hol zajongnak:
Mind eltűnt az éjszakában…
Elmúltak az éjszakában…
Messze vannak, – merre vannak:
Kicsúsztak a messzeségből?…
Leváltak és ködbe vesztek?…
Nem tudod már, – nem tudod már…
Nem tudod, hogy hol bolyongnak, –
Beteg és bús éjszakában….
Tudtad egykor, merre futnak –
S nem tudod már, – nem tudod már…
Sírtam egykor, – emberek ti!
Barátaim mit se tudnak.
Emberek ti, – jónak lenni!
Emberek ti, – sírtam egykor,…
Én eleget sírtam egykor…
Jónak lenni, – anyám sírja,
Anyám sírja merre van,
Merre van az éjszakában,
Anyám sírja merre van – – –

 

 

1919. május 1-én.

A kommunizmus egyik rettenetes kis története: egy kocsis elbeszélée, – aki majdnem bajba kerűlt, mert nem tudta megállítani a lovát. Apjától kapta a lovat, – telivér kancát, Bimbi nevű versenylovat, hogy fogja be konflisba éjjeli szolgálatra, – ne egye hiába az abrakot. S a szegény állat most lázasan, megvadúlva rohan éjjel – izzó, szomorú szemeivel a pesti aszfalton s tönkre kell mennie.

 

Egy kislány sóhaja: míly szomorú, hogy íly gyorsan változik az élet – hogy szürkűl, tönkremegy minden. Így: zenetanáraim, akiket úgy szerettem, megnősülnek s nem oly környezetbe kerűlnek, amilyet én óhajtottam volna nekik. – Olyan ez, mintha együtt volnék éjjen át emberekkel, jól érezném magam velük s aztán egyszerre meg kellene őket látnom – züllötten a borzalmas reggeli világításban.

 

Én itt jegyzek: s a percek csúsznak, tűnnek. Geothe is felírta e kis emberéletről való mondanivalóját, – mások is – s míly jó nekik, hogy már vége e kis jelentéktelenségnek, – ennek a pár napnak! Míly kicsi, jelentéktelen, – semmiség az egész – igazán a szóra alig érdemes – s míly jó túllenni rajta. Itt éltek, szenvedtek írtak – s a boldogság, hogy túl vannak. – S míly más volt, mikor éjszaka, – még anyám életében itt űltem és írtam e jegyzeteket: míly melegség volt még akkor az életemben, – vagy talán bizalom? – vagy erő? – vagy remény? – vagy életkedv? – hogyan nevezzem? – Kifejezhetetlen a különbség régi mivoltom s a mostani között. –

 

Egy furcsa ember: egészen majomszerű jelenség. – Alacsony torz pofájú, – hátulról emeli le kalapját. – Ezt valahogy: – hogy ő olyan, mint egy majom, – valami társaságban meghallja – s ettől fogva utrirozza a majmot, tréfásan túlozza: „én olyan vagyok, mint egy majom”, – mondja, – és bemutatja, mint mászik egy ketrec falán felfelé. „Napraforgó”-nak is nevezik szegényt, mert bizony: változik őkelme – egyszer ilyen tréfás, – máskor komor és ügyetlen, – egyszer öntudatoskodó – máskor, mikor az életét mérlegeli: ügyefogyott, gyenge és szomorú. – Természetesen nagy kétségbeesés és gyűlölet forrt lelke mélyén az emberiség és társadalom – különösen a lányok ellen, – s mihelyt a kommunizmus szelei fújtak: ő rögtön kommunista lett.

 

A nők megtébolyodtak: egészen elvesztették a talajt – biztonságukat: mindegyikben megremeg az ezerféle lehetőség: – „félek elmenni ide” – mondja egy hű, fiatalasszony, – „ki tudja, mit akar ez az ember tőlem.” – A szűzek nem sokat gondolkodnak – s az első lehető alkalommal odaadják magukat. – Milyen nagy gondjuk lehet most az anyáknak velök, – mennyit kell prédikálniok!

 

Goethe: Gegen grosse Vorzűge eines Anderen gibt es kein Rettungsmittel, als die Liebe.

 

Egy lány könyörög az orvosának, hagyja meg néki az onaniát. – Mit tegyen? – Hiszen a férfiaknak módjuk van…

 

Az író a végtelen, az abszolút ösztön, – nem a véges belátás – neki kevés a kommunizmus… – S én szabadon akarok gyűlölni, – mert sok a gyűlölnivalóm.

 

Egy család: egymást kínozzák, – a felnőtt leány, az anya és a fivér. – Folyton együtt vannak: – a megevett hús állati melege erjed bennök, – szaglik, bűzlik egymás ellen.

 

Elmebaj: az elmebajos, – mindent elvesztett, csak az eszét nem. Mert az ész maga, – a logika semmi! (Chesterton)

 

Keresztes háború: a hiszterikus epilepszia kora. – Ma: az ész, a logika paranoiás tünetei pusztítanak, – a konstrukciós élet réme kísért. (Kommunizmus.)

 

Thematikus gondolat: lehetetlen, hogy valaki, aki egy csordában él, a csorda érzése, áhítata ellen cselekedjék. Hogy példáúl bemocskolja épen azt, ami egy tömegnek szentély. – Feltétlenűl büntetés jár érte: mert nem lehet a lényére, az életére hatástalan éppen az, hogy oly sokan éreznek valami iránt tiszteletet. – S ha évszázadok embertömegei tettek valamit, – ha imádkoztak, vagy sírtak: – ez hatással van reád, – evvel az évszázados imával és bánattal nemcsak együtt születtél, hanem felfogod hatását a levegő égből. – Egy régi könyvből kiérzed, hogy sokan imádkoztak belőle. Társadalmat különben sem lehet sem a gúnyra, sem a megvetésre építeni: s te külön sem élhetsz megvetésből: kénytelen vagy tehát bizonyos érzéseiket akceptálni, sőt magadévá tenni, – mégha nem tartod is helyesnek, okosnak vagy logikusnak. –

 

Ősi szükségesség: embervérnek kell lenni a falban, ha az ember valamit épít: remek népi szimbólum.

 

Vannak ma is írók, akiknek egyenesen Homérosz az ősük.

 

Théma: Egy öreg asszony lefekvéshez készülődik. – Kinn nagy kutyaugatás. – Az ablakhoz megy, – hallgatózik, – ismerős hangok, – furcsa léptek. – Megjött a züllött fiú.

 

Egy unokanővéremnél voltam. – S beszéli, hogy a családban az asszonyok büszkék, ha olyan gyerekük van, amilyen én voltam. – Örök harc a szülők között: – az egyik gyerek idegen neki, – mint a kakukfi, – idegenkedik tőle (szelíd, csendes, elmélkedő): az anyja fajtája; – a másikat szereti, – vele elemében van: az ő vére. – Megható: már rég nem láttam szegény Margitot – s míly meghatva nézem rajta fajtánk régi asszonyainak nagy szépségét, – s menynyire hasonlít apámhoz: ugyanaz a magas homlok – ívelt szemöldök.

 

Tehetetlenség: persze, hogy tehetetlen az ifjúság, – a szomjas, mohó, telhetetlen fiatalság; – s véle szemben áll az óriás: – a változó, nyugtalan, kolosszus – az élet. A vágy, hogy kűzdjön meg vele? Tehetetlenűl, ölbe tett kézzel, melanchólikusan áll véle szemben és vár. – Én mindig bocsánatot kértem mindenkitől, hogy a világon vagyok. – Más oly mohón és bátran csapott a dolgok és emberek közé, – mintha minden őérte volna. – És sikerűlt neki.

 

Egy fiatal népbiztos gyerekkori álma teljesűlt: fiatal, szép és igen előkelő származású leányt vett el feleségűl. – Mert hiába népbiztos ő, – a vágyai emberiek, – fölfelé törők. – S a természet nem is kommunista.

 

Egy fiatal anya űl egy pikáns könyv fölött, – szemérmesen elmosolyodik, – tűnődik, – érzéki gondolatai vannak: – Míly ördögi mesterség is ez, a férfiaké. – S melegen, pirosan gondol az „ördögi”-re.

 

Egy nyugodtnak látszó, kövérkés hivatalnok: az ember nem is hinné, míly pokoli kéjek orgiái játszanak a képzeletében az ilyen nyárspolgárnak. – Most épp egy kéjgyilkosságot képzel el s bánatosan elmereng mellé.

 

Párok a Margitszigeten: – Lajos…. Lajos… – suttogja a nő, – mindenem… minden a tiéd,… csak most hagyjál!… – S egy másik bozótból: – Ó… ó… mintha tüzes vasat nyomnál belém…

 

Egy bágyadt kis úrilány: a szűzesség lankadtsága, kimerűltsége tagjaiban.

 

Hej haj! – Elkopnak cipőim s életem! Még néhány cipő!

 

Egy tréfás, csőrös, őskori szörny, – egy rémes lélektelen fantom kitátja torkát a hideg égen, hogy elnyelje a szerény kis holdat. (Kora tavasz.)

 

A Boldogtalanokat próbáljuk. – Semmi színpadi effektus. Olyan ez a darab, – mintha alkalom kínálkozik egy család életét megfigyelni. – Az utcán jársz s egy lakás falán rés támad.

 

Baj a szabadság: avval szokott az ember legjobban visszaélni.

 

Nagy előadást tartottam a kis Kálmán Erzsinek, a művészetről. – Szép és érdekes, tömör volt: – elszórt gondolataim összegyűltek. – Érdekes: mennyire tudom még szeretni ezt a kislányt, míly bensőséggel. – Hódító, izzó férfinek nem kell előadásokat tartania. – „Akit elveszel, szerencsétlen lesz,” – mondta, – „mert belőled nem kifelé áramlik az érzés, hanem belűl szóródik szét, – ismét valami szép munka lesz belőle.”

 

Érdekes, roppantúl érdekes percek voltak. – Meg kell ezt írnom. – Ködből építettem őt magamnak: E. megjegyezéseiből, – melyekkel fétlékennyé tett. A „Nord itt volt,” – vagy: „A Nord ezt, vagy azt mondta Berlinben.” – „Igen okos fiú.” – Aztán előkelő nővéreiről beszélt, akik a világban bolyonganak – s néha a testvérek találkozni szoktak – példáúl Génuában. Nord néha megjelenik, aztán hónapokra eltűnik. – Tekintélye lett előttem, – féltem tőle, összehasonlítottam magam vele. – Most a kis K. E-t igen megkedveltem – ő az első, aki valóban érdekel. S íme: megjelenik Nord úr személye. Itt is szerelmi ügyek: szerelmes volt a kislányba,… de ugyanavval a metódussal volt óvatos mint ott. – Óvatos…. szeretne, de nem mer – olyan, mint én. Előttem jár. Beleereszkedik, aztán kivonja magát. A leány vár. Nem öleli meg: „ez az ő erőssége” – de ez az erősség is öli meg. „Az ember élete kicsúszik a kezeiből,” – meséli a kislány. „Mert nem lehet egy ponton megállani”… Mikor döntő fordulat elé ér – mond valami rejtelmeset, amit senki sem ért, – ő sem – s mikor a lány idegesen érdeklődik, – ismétli. – Csúnya ember. – Fiatalkorában egy sarokba űlt, – igen hallgatag, – hallgatott – s kimeredő szemekkel nézte őt. – Világos szürke szemek: hatnak. – Rendkívül okos, igen érdekes ember, de komédiás. „Komédiás vagyok, – persze,” – szokta ő maga is mondani. Ő az, aki iránt E. annak idején igen szíves volt Berlinben, – amitől aztán a fiatalember igen megijedt: „nem akarom én magát feleségül venni, – mit gondol?” – mondta E-nek. Ekkor E. „mások iránt is kezdett érdeklődni.” – Ez bántotta, féltékeny lett. – „Hisz maga, nem akar engem feleségűl venni.” – Hogy ezt ő sosem mondta. „Persze, maguk férfiak sosem tudják mit akarnak, – mondta nékem E., – kezdetben tiltakoznak, hogy a világért se gondoljunk másra, mint barátságra – s mikor az ember ebbe beleegyezik s úgy tesz, akkor nincsenek megelégedve… Mint példáúl a Nord…” s elmondta a dolgot. – Majd évek után megjelent Pesten E-nél. Telefonált: hogy ő a családdal nem akar találkozni – csak E-vel akar beszélni. – Leűlt a beszélgetés közben egyszerrre megállt. „Valami fontos dolgot akarok most magának mondani,” – kezdte lassan. S mivel a lány nem érdeklődött, – nem folytatta, – fullánkot hagyván a szivében, – hogy hátha fontosat akart közölni. Kálmánka szerint, – aki egy kicsit gyűlöli, – mert kielégítetlenül hagyta, sosem fejezte be vele ügyét, – nőies természet. Gorombáskodik ugyan, de amellett igen finom és tapintatos, – inkább csak játszik a nyerseséggel. Mint a macska. Könnyű őt nőnek legyőzni, mert a nő eszközeivel harcol. – Mond valami nagyot: vessz meg tőle! Rébuszokat szeret feladni. Nagy pozőr. Női logikájú ember: nőnek világos, hogy mit gondol. – Játszik magával és másokkal: avval az egy-két emberrel, aki közelében van s akivel lehet. – Gyorsan visszavonúlni mindenből. Ezt egy ideig persze lehet: tapasztalatlanokat talán izgat az ilyesmi, de nem sokáig. Játékos, – de nem nagy va banqueur – kicsinyes. – Talán hasznaira is gondol, – nagy házasságra! – Össze kell mérkőznöm végre evvel a fantommal, találkoznom kell véle: le kell zárnom ez utolsó aktákat. Bár: Kálmánka szerint – őt könnyű legyőzni, mert begubózik és hallgat. – Furcsa, végzetes idegen: fátumszerűnek látszik életemben való szereplése. – Míly furcsa, fátumszerűség: becsapta E-t, azt hitte szegény, hogy szereti – s én szenvedtem miatta. – Vannak íly fátumszerűségek, – az kétségtelen. – Karinthynak is első szerelme Geier Stefike: most maradt egyedűl – s a férfi elérte már azt, hogy vele egyenrangúnak érezze magát, – talán ezért is kűzdött – s ma bódúltan, – folyton rá gondolva jár a világban.

 

Kálmánka: „Eltűnik a szerelem az ember életéből, – rétegek rakódnak rá, elsüllyed, – de nem lehet, hogy ami volt, örökre eltűnt.”

 

A véleményeim változnak mindenről, – senkivel sem tudok egyet érteni – s mégis van valami, ami konstans bennem. De az alaktalan és felfoghatatlan.

 

Egy hivatalnok: csak az egyenletes munka az, ami kitarthatatlan, – ami reménytelenűl kezdődik s a végtelenbe fut. – Nékem az a reménység kell, hogy, ha elvégzem a dolgom, úr leszek, – hogy van egy másik úri életem is, – néhány hónap, mely vár reám. – Két életet akarok élni – s a rosszabbikat el akarom feledni.

 

Míly szomorú a nő züllése: a test romlik el, – mindene! – A férfi mégis előkelőbb fajta.

 

Hogy egyszerűen, szívesen és melegen szeretni tudnának az asszonyok, – olyan nincs!

 

Kenyeres-lány jegyzetei: tartoznak: – a Dódi bácsi – a tedd-ide-tedd oda-ember, a Pszilander… (Nem tudja vendégei nevét.)

 

Mért bámúljuk úgy az alkonyatot, – talán mert ritkább tünemény nekünk? – Mért találjuk szebbnek, mint a lángot a kályhában?.. (Hogy szerettem fiatalon a lángokat nézni!) – hiszen e világ tüneményei egyformán csodálatosak!

 

Egy bankigazgató: – cinikus undorodó, – rettenetes dolgokat mesélt el a népbiztosok és társaik csaló garázdálkodásáról. – „Nem haragszom senkire,” – mondta, „én csak nézem őket és gyűjtöm az adatokat. Hogy mire? – azt nem tudom. Fotografálok – pillanatfelvételeket csinálok. – S az embert szeretem lehámozni, mint egy narancsot. – Az ember! Egy tűztenger tetején űlnek és csípik egymást. – Ha együtt űlök velük – s megtámadnak: nem engem, hanem a munkásságomat – s ez úton engem – s nem tudok, vagy nem lehet védekezni, – mosolygok s azt mondom magamban: goal! – Csípnek! – De én nem bánom s nem is haragszom. – Kommunizmus! – Kancsuka, erőszak kell az embernek, – kényszer, – nem szabadság. – Kizsákmányoló kapitalizmus kell, hogy a rettenetes nyomás alatt ne lustálkodhassék, ne tobzódjék és ne öljön. – Mert a borzalmas kapitalizmus mégiscsak létrehozott valamit. – Ha Albániába – ebbe a sokat vitatott országba befészkelte volna magát a gaz kapitalizmus: ott már rend lenne és kultura.

 

Nem haragszom senkire, – arra sem, aki rossz most hozzám, – holott nékem köszönhetett mindent: hálás vagyok néki, – te tanítasz engem, mondom néki magamban szelíden. – S ha jön egy űzletfél, hogy becsapjon, – gyakran hagyom őt, hogy örűljön sikerének, – hogy aztán örömében ne vegye észre, hogy én még sokkal jobban becsapom: beleakad a maga horgába. – Én figyelek – semmi mást, – ez a szenvedélyem. Én példáúl láttam ezelőtt tíz évvel egy fiatalembert, amint a Joél-cég kirakatánál fixirozott egy gouvernánte-ot. Aztán utánament. Egy utcasarkon befordultak, – ott megszólította. – Még ma is gyakran találkozom velük, – még ma is karonfogva mennek, kicsit már megöregedtek, – nyílván mint férj és feleség. Nem érdekes ez? S nem érdekes-e az öregkor nagy monumentális nyugalma?

 

Kálmánka: – az a baj, hogy nincs benne az az igazi, mély komolyság, amelyet én szeretek. – Játszadozik, az kétségtelen – s avval is, ami nagyon fontos neki. Hagyja, hogy az események borítsák el, – hagyja, hogy udvaroljanak neki, – kacérkodik – s nem bánja, ha valaki elveszi, akiről nem tudja, mi a véleménye.

 

Egy asszony: „magát szeretni fantázia kell.”

 

Az okos ember: mujának állítja be magát, – jámbor ökörré srófolja le magát, ha meghatott akar lenni.

 

Fordítás: irodalmakat csak az olyan kűlföldi munka érdekelhet, amelytől lökést kaphat, amely izgat.

 

Novella: Gyerekkorukban összebújtak. – S míly széles, boldog, szabad zenévé nyílt ki bennök egyszerre az első szerelem! – A lány máshoz ment. – A fiú néha meglátogatta s rettenetes félelmei voltak, hogy az asszony megcsalja az urát.

 

Felveszi a kabátját s aztán újból kimegy a konyhába: „Szép kis május ez! – Milyen hideg van!” – mondja s visszamegy a szobájába.

 

Emberek, akik nem álarcot vesznek fel, – nem oly tulajdonságokat hangsúlyoznak, ami nincs, vagy kevéssé van meg bennök, hanem legfőbb jellemvonásaikat még túlozzák. Ella: jó teremtés, mindenkit szeret, akiről azt hiszi, hogy kötelessége szeretni, – de ezenfelűl még affektálja is a jóságot s oly mézédes, hogy elviselhetetlen. – Lustig igen sokat tud – többet, mint bárki körülötte, – de még sokat hazudik is: még tudósabbnak mutatja magát. Innen van, hogy plagizál.

 

Téma: A szultán elveszi egyik fiát az anyjától, mert rossz. Megcsalta. Egy öreg dajka neveli. – Mikor a fiú tíz éves lesz, – megbocsát az anyának, visszaküldi a hárembe – s a fiút egy délután beviteti az asszonyok közé, – hogy válasszon magának anyát. – Ő is ott van, – a szultán. – Senkinek sem szabad szólnia, mukkannia – senki sem tudja, mi történik, csak a szultán és a gyerek.

 

Merre menjen az úton – egyenesen, vagy visszafelé, – de mért menjen előre, vagy mért visszafelé? Ki mondja meg, – ki magyarázza meg? – Tévetegen imbolyogsz, mint a hiábavaló beteg fény.

 

Megható kis történet. Turcsányival gyerekségünkről beszélgettünk és a régi Budapestről. – Hazamenet eszembe jutott az az öreg anyó, aki a régi műegyetem körűl egy sámlin szokott volt űlni és színes baba-cipőket és kis sapkákat horgolt. – Vajjon él-e még szegény? Biztosan már meghalt. – Szomorú voltam. – Másnap az újságírók orvosával arra mentem: ott űlt szegényke: – a boltja üres – a kis állványon nem díszelegnek többé a szép, vörös fejkötők: nincs pamut. – Megálltam s mondom az orvosnak, miről van szó. – Az anyó egy asszonynyal beszélget. Aztán egy fínom, gyengéd mozdulattal int: jőjjek közelebb, ha kívánok valamit. Megemelem kalapom. Előrehajlik s előkelő, kedves mosolylyal köszön vissza, kissé meghatottan. – Szegény, – biztos, hogy jobb napokat látott. – Vajjon van-e mit ennie? Egyik szeme be van kötve. – Pénzt kellene adni az anyónak, gondoltam, azt a kétszáz koronást, amelyről tegnap azt hittem, hogy elvesztettem. – De nem adtam, – pedig szép lett volna: a legszebb meglepetést vásárolhattam volna érte. – Nem tudok függetlenűlni a pénztől, – még most sem! Oly könnyedén és szívesen kellene adni a szükölködőnek s oly természetesen, – mint amilyen felesleges. De nem tudom tenni. – A gyűjtés még mindig a véremben van: pedig tudom, hogy ez a szenvedély a világ átka, nyomorúsága. – Felmegyek a bőrközponthoz, hogy adjanak cipőt, mert nincs. Hazudom, hogy még jobban ellássam magam. – S tudom, hogy ez a nagy étvágy a legnagyobb erkölcstelenség. Ez okozza, hogy egyeseknek semmijök sincs – s másoknak akik hazudni, alakoskodni képesek, mindenök. – Aljas és erkölcstelen! – Ki kell irtani, – gyökerestől – és ha belepusztulok is! Bár: amilyen gyüjtő én vagyok, olyan mohó a világ. – Ha milliomos volnék: el kellene titkolnom, hogy az vagyok, – hogy éppen segíthessek. Úgy nekem esnének, hogy, ha nem vigyáznék semmim sem maradna – s nem kéréseikkel, hanem követelőn. S ha a követelés jogát elismernéd is: ha tudnád is, hogy kötelességed adni: ezért van, amid van, – gyűlölnének, mihelyt valami keveset megtagadsz tőlük – magadra is gondolva. – Széttépnének.

 

Míly sokáig tart, míg a gyermek rájön, hogy ez itt nem az édenkert, – hogy itt az ölés a principium!

 

Egy felhőről raboltalak magamnak, – habos nyájad mellől. – Napfényben alszanak bennem az ifjúság napjai.

 

Összefoglalhatom, amit eddig a művészetről gondoltam, – tehát: Azért vagy művész, mert vallani akarsz, közölnöd kell, amitől szenvedsz és ujjonganod, ha nagyritkán örűlsz, – így vagy teremtve. Konfrontálnod kell a lelkiismereted: gyónnod kell, akkor feloldoztatol. – Azután: – védekezel a halál ellen. Az, hogy élsz s ahogyan élsz, – minden örömöd s bánatod a halál principiumából ered, – de az ember sorsa, hogy elérhetetlenre, reménytelenre vágyakozzék, – le akarod rögzíteni a percet, hogy éltél – s amit láttál, – mert minden elmúlik. – Mért kell keresni az igazságot, ha van – s mért lehet oly nehezen megtalálni: mióta a világ áll milliárd formában sóhajtozol utána, – körültáncolod. – S narkózisra van szükséged, – altatószerre, hogy elhihesd, hogy nem voltál oly boldogtalan: kijavítod benne élményeidet. – S úgy lettél művész, – hogy meg akartad mutatni a világnak, mely nem akart észrevenni, hogy vagy s hogy különb vagy.

 

Téma: Egy fogoly, – vegyész, – egy távolból látható leányba beleszeret. – Az arca nem lászik a cellából, csak annyi, – hogy néha kikönyököl az ablakon. – Megőrűl: – néki integetnek, jelet adnak. Tárgyalásra viszik: – „nem látják, hogy jelet adott, – söprik az udvart!” – A fogház körűl szegény emberek laknak – egy csúnya, zsidó lány volt.

 

Régi teóriám: a költő először absztrahál, – vagyis: nem Indiáról beszél, hanem egy Indiáról, – nem egy bizonyos városról hanem a városról: – nem szabad naturalistának lennie. De ebben az elképzelésben aztán a legkonkrétebb adatokkal kell aztán dolgoznia. Itt kereskedők lakjanak és kovácsok…. A misztikus író pedig jól teszi, ha a világ, amelyet leír nem misztikus, hanem reális: – egy nagy bérházat kell leírnia zajos életével – s nem egy gyönyörű misztikus csinálmányt – szóval a földön kell épűlnie az égbe vivő toronynak. – Ne űltesd a misztikus magot misztikus földbe, hanem közönséges jó homokba.

 

Orgona-tanár: játszik a növendékének – s aztán a hatalmas, monstruozus hangszer mellett az érvényesülésről kezd neki beszélni.

 

Már tudtuk, mikor jött: a lépcsőn visszhangzott köhögése.

 

Azt, hogy a panoptikumnak tökéletesen reális szobrai – mért nem reálisak, – tudom. Mert hiába öntesz hű másolatot egy élőről: ebben a formában még nem lesz benne színe, hangja, lelke – ezt még hozzá kell adnod, művész. – Ámde: egyik orfeumban pantomimet láttam, melyben táncosnők szoborként állottak a helyükön. – S míly rémes, rossz panoptikum-szobrok voltak! – Az élő is rossz szobor tehát? – Persze: mert szoborként állasz ott s megint nincs benne alakodban hangod és szíved, – nem szól a lelked formáidból: holott tiszta forma akarsz csak lenni. – Példázatúl: evvel a táncosnővel együtt élni, – reggel hallani nevetését, vagy nézni, ahogy teát iszik: ebben megnyilatkozhatik előtted lelke – s ezt a leket kell odamintázni abban, ahogyan ott áll.

 

Sokan nem viselik el, hogy szülőik elhalálozván védtelenűl álljanak, – a tudatot, hogy nem védi őket senki, hogy nékik kell védeniök – s a házasságba menekűlnek, – anyát szerezni maguknak.

 

Hogy van ez, hogy a többi író teli van témákkal, – állandóan témáival foglalkozik s nékem nincsenek témáim. Illetve: a legtöbb témát únom, – sok idegen nekem s csak a legritkább, a legkülönösebb téma fekszik.

 

Egy gyönyörű asszony, – volt kokott, – egy színésznőhöz: „Honnan tudja?… Honnan tudja, hogy aludni fog a nászéjszakáján? – Olyan boldog lesz, amilyen még sosem volt.… És, én mondom, – bolond volna, ha nem volna boldog…”

 

Sok asszonynak milyen jól áll a rövidlátás, – disztingvált kűlsőt ad.

 

Elalvás előtt: – merre loholjak, merre repűljek – keresni a boldogságot, – milyen tájékra?… Az Andrássy-útra talán?

 

Hát persze: csak a kicsit romlott fajta, – a cigányfajta ad előleget a boldogságra – csak az teszi lehetővé, hogy előbb vérré váljék az összetartozás. – A polgári nőket azokat előbb el kell venni: – s csak a nászéjszakán kezdődik a próba: összetartoznak-e tulajdonképen?

 

Tolongnak a kivégzésre: az iszonyatot keresik, – de nem találják.

 

Asszonyok, ha megszólják egymást: – „színésznő volt, – viszonya volt, – volt egy gyereke is valakitől,” – savanykás mosoly, – a szemek furcsa fénye gyanús: irigyek – a tudat alatt fantáziák lángolnak fel a szabad életről. – A boszú mondatja a szigorú kritikát, – te igen és én nem… Mert mi mindent e világon magunkra vonatkoztatunk… Már úgy vagyunk teremtve.

 

 

1919. jún. 15.

Ma reggel tiszta vizióként állt elém a New York-kávéházban eltöltött üldögélés, – s tisztán újra tudtam érezni: milyen hallatlan boldogságot okozott volna, ha akkor valaki azt mondja: – ne pénz, ne űlj itt, menj a Rivierára és élj jól. – Rekonstruálni tudtam az akkori ujjongást, – valamint azt a fáradt közönyt – azt a reménytelen egykedvűséget, – melylyel ma fogadnám. – Mit nyújthat nékem már a Riviéra? – Micsoda misztikus kaland, – mi nyújthat nagy örömöt? – Elém állt egy kicsit a fiatalkor. – Arra is gondoltam, hogy milyen titkos szédület fogott volna el, – ha Zsoldos barátom lett volna, – furcsa, exaltált fiú – s egy gyönyörű nővére van, akit sosem lehet látni, akiről nem beszél soha, – aki olyan, mint egy titkos nap mögötte.

 

Karinthy: – mégiscsak geniális ember, – a genie fajtából. – Nagy nyelv-tehetség, nagy kifejező-képesség, – nem tanúlt muzsikát: s ha leűl a zongorához, – játszik; – kitűnően rajzol, – ének-hangja van, – s amit akarsz. – Jó színész. – Találmányai vannak. S ami a legfőbb: hallatlanúl szellemes; – gondolkodó, eszes ember. Hiába: jó koponya.

 

Szerelem: – mi ez más, mint egy központi gondolat, amelyhez az ember mindig visszatér, – melyre az egész életét, összes gondolait vonatkoztatja; – kényszerképzet: alárendelni magát, szolgálni! hibáztatni, gyanúsítani! – Az egyetlen megnyugvás a szétszóródott világban: pihenés a zaklatottságban; – ahova, mint a jászolhoz vissza-visszatér a képzelet. – Központosított nagy szenvedés: – bármiért szenvedsz, azt hiszed, hogy tőle szenvedsz.

 

Kálmánka, a drága, rólam: – furcsa, hogy egy ilyen erős, hatalmas ember ilyen alázatos, – vagy alázatoskodó?… – Nem tudja közölni érzéseit, – nem mintha nem mondaná meg, hogy szeret, – ó, ő nem olyan ember: ő megmondja, – de nem tudunk tőle átmelegedni. – Hideg! – Nem érezzük még azt sem, hogy szenved: még a sajnálkozáson át sem tudjuk megszeretni.

 

Egy novelláról hallottam: (Franz Kafka) – hogy egy ember egy nap arra ébred, hogy penész-bogárrá változott. Én tudom, hogy meg lehet változni egy napról a másikra, – tragikusan, visszavonhatatlanúl!

 

Hogy ne unatkozzanak mellettem, hogy szenzációkat nyújtsak: vagy pletykázni is hajlandó vagyok, – vagy legtitkosabb ügyeimet tárom fel – s visz a sodor magával. – Fecsegő természet: őszintén vagyok kénytelen beszélni, – elmondani mindent, – kényszerből: egészen őszintén, – szinte magam is megborzongok bele. – S folyton!

 

Egy szobrász (Bokros): Azért dolgozom, mert ez átsegít a máról a holnapra. – Mert ha ezt sem tenném, akkor igazán nem maradna más hátra, mint a revolver. – Nem tetszett neki, hogy a naplómat kiadom. Sokan mondták róla, hogy: ezt csak egy befejezett élet után lehet tenni, – mikor már egy nagy oeuvre van az ember háta mögött. „Ez nem oeuvre” – mondotta a naplóról. Nem is érdekelte. (Turcsányit sem, – Karinthy is aggályoskodott.) „Maga elsieti az életét, – mondotta, – evvel a naplóval. Gyorsan leír mindent, gyorsan feléli, elintézi a dolgokat, hozzá szoktatja magát a gyors elintézéshez, – aztán gyorsan kiadja, – siet élni, – fut: lássátok, én már itt tartok, – be vannak a dolgok fejezve nálam”… „Nagyon nehéz valamit megcsinálni – s kiadni kézből, – ezt maga tudja – s én rá is bíztam magát nagy, szigorú kritikájára – s most csodálom, hogy így elhamarkodja a dolgait. – Maga még az élet elején van. – S hogy más dícsérte a naplót, – nem jelent semmit, – mert: ha dícsérik a művészt, először is meg kell vizsgálni az illető egyéniségét: nem gyanús-e, nem alsórendű-e?… Nem folyik-e ez a dícséret is lénye aprólékos hibáiból…. Szóval a dícséretet óvatosan, kétkedve kell fogadni s le kell szállítani az értékét. Rendesen mit sem ér.… Csak a kifogást, a hibáztatást, a gáncsot lehet kitárt szívvel fogadni: mert bárki gáncsol is, abból tanúlhat a művész – s ez alkalom, hogy ne legyen magával megelégedve, hogy javítson magán.… Szomorú sors, de így van: hogy nékünk mindig csak a rossz juthat osztályrészűl.”

 

Egy idős hölgygyel a vörös őrök gorombáskodtak. – Megkérdeztem tőle, mi baja volt velük… Elmondta, hogy a vonatról jön élelmiszerekkel – nem volt se villamos, se kocsi… Kértem, adja ide csomagját, majd én viszem.… „Nem szaladok el vele, tisztességes ember vagyok!”… mondtam néki… Hazakísértem s aztán elköszöntem. – Oly természetesnek tűnt amit tettem, hogy kénytelen vagyok megállapítani: úgy látszik mégiscsak egészen egyszerű és tisztességes ember vagyok.

 

Egy klinikán voltam – s az igazgató tanár életére gondoltam: – dolgozik, igen dolgozik – de mit ér el? Háta mögött mégiscsak ott ólálkodik a halál – s az emberiséggel is tehetetlen: az sem javúl, az sem nemesűlhet, adott korlátai vannak.… Sivár, szomorú élet az övé is, – épp oly kilátástalan, mint az enyém: – napi izgalmak, kis hiúságok, kis kielégülések, apró ambiciók maradnak tehát az ő számára is: ezeknek élhet, ha akar… Nagy perspektiva, – valami, amit meg lehet fogni, ami boldogító – sehol. Akármit csinál is az ember, akárhogy feszíti is magát – életét mégsem tudja a szimpla vegetáció fölé emelni – s nem tud egy céltudatosabb, magasabb életet teremteni, varázsolni a maga számára, mint amilyen a virágoké. – Talán már elképzelni sem tudja – csak gyerekkorában.

 

VI/20. Az orvos: igen súlyos neurózis, – úgy látszik konstitucionális elemei is vannak – persze nem vállalok felelősséget érte, hogy meggyógyúl, – egy elrontott élet, az kétségtelen.

 

Cinizmus, – erkölcstelenség: valakit egy élvezetre rábeszélni, amely tönkreteszi – azt prédikálni, hogy nyúgodjon bele az élvezetbe. Egészen más, ha egy fájdalomról mondom, hogy nyugodjon meg benne – egy változhatatlan fájdalomban, de nem egy változhatatlan élvezetben.

 

Angol utazó: – jár a világban s nem csodálkozik. Nem bágyasztja, nem fárasztja el a végtelen világ, – nem teszi őt kicsinynyé saját maga előtt az iszonyú forgatag. – Kis énje elég erős – megbírja ezt a vihart s önérzete nem szenved. – Nem fél. – Űl a hallban s tekintélyes.

 

Botrány az utcán. – „Mi az, mi az?” – kérdi valaki. „Semmi az egész, – feleli egy hang, – egy zsidó gyerek király akar lenni, de a többiek nem engedik.” (Kitűnő!)

 

„Tiéd vagyok, tiéd akarok lenni!” – s a szép kis barna szemek hűen, bensőségesen csillognak, – a fürtös kis fej a férfi vállára bágyad, – lázas az egész kis test a hű, odaadó boldogságtól – s mint a virág eső előtt, lankadt. – És soha többé ezek a pillanatok vissza nem jönnek.

 

Szép ruhákat szerettél volna, – pompás, fényes életet, – jó lakást, – ragyogó szerelmeket? – Mindez – mind megvan neked, csak más formában. – Gondolkodtál, írtál, eltartottad a hozzád tartozókat.

 

Ha azt momdjuk az elmúlt időkről: szépek voltak, – ez nem az igazi. Az igazi, mikor azt érzed: szép, gyönyörű – most! – szebb nem lehet!

 

A szegény embernek – mije van, mije marad, mint a kritika?

 

 

1919. július 1.

Ágyúharc volt Pesten: – míly hamar hozzászoktunk az imminens halálos veszélyhez! – Annyi volt körűlbelűl, mint az égiháború, – hozzászokunk s nézzük a villámlást, – csak nem csap belénk? – Nem féltem semmit. – Aznap a telefonomat szerelték fel: s minden ment a maga útján tovább. – Már várta az ember este: – ma nem lesz semmi? – S káröröm fogta el a pusztuláson. – Senki nem él eszméknek, köznek, – mindenki a maga privát életét, ambicióit, vágyait éli ki a közéletben, még a próféta is!

 

Primitivitás: kibékűlni valakivel s úgy, oly erővel, hogy a másik barátot rögtön ott hagyni a kedvéért.

 

Hogy hogyan éltem, hogy nem, – most már mindegy! Fő: hogy affelé mozogtam legerősebben, amerre legerősebb ösztönöm hajtott. – Én: felírom amit tapasztalok, – más az utódjának hagyja.

 

N. L. megint árulást követett el ellenem. Elmondta – s rögtön B. I.-ről való rossz véleményemet – s néki magának. Érdekes akart lenni, – fél az unalomtól. – Bántotta is, mert barátja, – de érezte is, hogy igazam van: konfrontálta tehát lelkiismeretét, – feloldást várt. – De hűségét és meleg érzését is bizonyítani akarta, – s a fölény is ellenszenves volt. – S már ok nélkül morogni kezdett, ingerűlt lett ellenem: a lelkiismeret bántotta, – de meg félt a kellemetlenségtől is – de meg össze is kell veszni avval: rossznak kell ítélni azt, akit így bemártott.

 

Nehéz nő nélkül élni, – de érdemes!

 

Kártyajáték: – micsoda nagy szerepe van az emberéletben a hazard játéknak! – Mindenki játékos – s a világ még annál inkább. – Mi más volt ez a háború, mint hazard-játék? – Egy óriási játszma, – céltalan, – melyre feltettek mindent.

 

Egyforma vagyok a legutolsó munkással, – sosem is éreztettem, hogy különb volnék. – Amiben különb vagyok – az a külön munka, amivel többet dolgozom, mint a többi – a passzióm: a gondolkodás – s ez privát ügyem. – S mindezt arra, hogy behordtam öt méter szenet az utcáról – és semmi kellemetlen érzést nem okozott. – Aminthogy: a munka maga sosem alázhat meg, – csak az, hogy egyes munkák megalázó voltát belenevelték a nemzedékekbe. – A cseléd munkája nem megalázó: csak ahogyan bánnak vele.

 

A hold udvarán, a hold kertjében leűl.

 

Nyárspolgár: reggel ágyában hever – s élvezve néz egy kredencet – míly gyönyörű!

 

Naplómat kiadtam: Bokros és Tihanyi, valamint Turcsányi szidták: ez nem mű, az ember ilyet nem ad ki, – nem kell pszichologizálni, – ha analizáltatja magát, az is érdekes – ebből kell a művet megírni, – ez olyan, mintha a festő minden vázlatát kiadná, – ehhez már nagy írónak kell lenni, hogy bárkit is érdekeljen, – tessék komponálni: s abban minden benne lesz. Ez dekompozició, nyersanyag, műhelyforgács. – Ezzel szemben óriási sikere volt: Heltai (igen magas rendű írás!) – Karinthy (impassible magaslat,) Lengyel Menyhért (óriási érdekességű,) – Kosztolányi (gratuláló levél,) – s végül Osvát (nagyon szép!)

 

Théma: – a messzi farmon űl a ház előtt és beszélget munkásával s úgy gondol haza, oly fájó szívvel, mint még soha. Csak az a város, – ahol gyerekkorában lakott, – csak az a nő, akit fiatal korában megismert. – Hazajön – izgalom s egy vigyori, félős öröm van az arcán, mohóság, – mintha a vadonból jönne. – S itthon hideg, elfoglalt és közönséges a világ. – Fáradtan fogadják.

 

Théma: Reiner első estéje Drezdában. – Az egész dirigálást végig-vezetni. (Összefogó mozdulatait, – az intrikát – amelyet egy energikus nézéssel legyőz: a kürt a nehéz fis tételnél mégis belép.) – Csupa előkelő úr és hölgy az estén – a lakomán. S ő fáradtan boldog a diadaltól. De: mikor az első félóra után a drámai szoprán késve megérkezik a bankettra és gratulál neki: már fáradt és kedvetlen.

 

Nincs a világon „boldogabb” ember, – csak boldogtalanabb!

 

Lafargue: – egész életét egy eszmének szentelte, hitt benne, lelkesedett, aztán meghalt. – S ez a hit nem volt olyan, mint a gyerekkoré, nem oly lelkes, nem oly naiv. A férfikor hite: – nem akarja a távoli perspektivákat látni, mert nem akarja magát elkedvetleníttetni, – elvágja szeme előtt a messzeséget. – Szemellenzőt tesz magára, nehogy bármi mást is láthasson, mint ideáját – azt ami még tüzeli. Fülét bedugja a lárma elől: – narkózis ez a hit – s elhatározás uralja.

 

Egy férfi: „megöregedni míly rettenetes lesz!” – Minden emberben a nemi érték az igazi érték, – anélkűl élni nem érdemes. – Mért tartom lehetetlennek, hogy kiégtem? – Hátha valaki meghal 27 éves korában: az is felélte addigra életenergiáit.

 

A kultúra egyik oka: az ember szégyenli természetes fogyatkozásait, állatiságát, – ami útálatos benne – s javít magán.

 

Míly hideg, borzalmas, túlvilági szörnyetegnek éreztem az olyan embert gyerekkoromban, akinek valami titkos baja volt – borzalmas, förtelmes, püffedt állatnak. – Hátha ilyen történetet hallottam volna: – hogy megfertőzte fiatal feleségét s az egy súlyos szembajt kapott, majdnem megvakúlt. – Elváltak s az asszony fekete szemüveget hord.

 

„Magában 90% az asszony” – mondta nékem egy nő.

 

A patkányok szeretik az affektációt.

 

Szegény anyám: „ich habe noch nie gelebt,” – ezt mondja talán minden ember, – aki érzi letűnni csillagát. (Én is.) – Bizony, most már: mintha sosem élt volna szegény!

 

Nagy politikusok: – megható, nagy igazságokat mondanak gaz céljaik keresztülvitelére. – Lloyd George, – (Írország elnyomója) „Minek teremtette volna Isten a kis nemzeteket, ha nem azért, hogy éljenek!”

 

Kar.: „Hiszek a pápában s mindabban, ami formaság, ami hazugság!” „A nagy kommunizmus, – az igazság tana – ostobák!”

 

Az állat mennyire bízik az erejében, csak az ember nem. – Egy drága kis kutya: – éhesen, szórakozottan barangol az utcákon – megugat egy autót – eléje ugrik – s az majd elgázolja, – aztán megszagolgatja a sarkokat – egy asszony szoknyája után kap s megint megugat valamit.

 

Ha csak érint is a veszély: véged van. – Elkap.

 

Kar-ban van ökonomia: nem vitte túlzásba az önbírálatot – egy józan adagnál nincs több benne ebből. – Nálam öncéllá lett. – Ő nem sokat vizsgálta a műszert, hanem használta.

 

Mesterkélt személytelenséggel beszélek: mert tapasztalt vagyok. – Nem szabad még a legharmónikusabb pillanatban sem teljesen kiszolgáltatnom magam barátaimnak, mert visszaélnek vele. – Hogy pedig ne adjam magam őszintén oda, teljesen, – amikor szeretem őket – erre nincs erőm. – Így védekezem tehát. – Elrontom a dolgaimat. Alázatos vagyok, gyenge, ahol erős és biztos lehetnék. Mindenki fölém kerekedik s úrrá lesz rajtam. – Mindenki imponál. – Színháznál.

 

Míly rövid a pálya! – Már hajlik lefelé! – Nemsokára elmúlik életem – s ti tovább keringtek – örök csillagok! Mért keringtek – s mi ez az egész? Mért van ez a rend s ez a valóság! – Mert azt még könnyen megértenéd – hogy ez az egész élet – csak látszat, – bohó tréfa, – s utána jön az igazi: a semmiség! – De mikor talán az a semmiség – nincs! S ez itt az örök valóság! – Ha nincs e világon kívüli semmiség – s csak ez a világ van örök bolygóival s végtelen terével! – S mért van? – S mért van e tér? – S kívüle nincsen-e a semmi? S e tér hogy hova torkollik.… Hát mégis van ez az egész – s nem illúzió? Rettenetes valóság: örökkévalósága s hogy kívüle nincs semmi más? Végtelen tér, – bolygóival, – mely talán nem is a semmibe torkollik.…

 

Egy fura legény a villamoson – katona ember, – kis vörös: „Maga kamilla-teát szíl pipába?… No iszen.… Ez is csak afféle butaság.… Maj’ rövidebb ideig él tűle.… Mit beszél itt maga nekem?… Azt csak ilyen ember teszi mint maga! – Szokjon le róla! Az éppolyan, mint mikor a kocsikenőcsre még olajat kennek – meg megint kocsikenőcsöt, az éppolyan… – Mit úgat maga?… Na látja, hogy nem érti a dolgot?… Én pici gyerek vagyok, – mégis elszíttam ötven cigarettát – s mégse színék ilyet… Vagy adjon rá pénzt.… Ja persze borsos ára van.… Hja, azelőtt a leves volt borsos, most meg az ára borsos.… (Elhallgat. – Később:) Ni-ni – a bolondok, hogy isszák a vizet.…. Megkívánta a szemük – s a hasuk meg nem bírja – csak isszák divatbúl… Hogy éppen igyanak…” (S mikor a másik, az „összeszidott” – elválik tőle, – annak kibékülő szavaira keményen vágja rá:) Igen!! – Igen!!

 

Bűz volt a villamoson s én rögtön egy csúnya nőre gyanakodtam. Míly átok a csúnyaság! A rossz ígérete.

 

E-ék közűl találkoztam egygyel. – „Istenem a Pista űzlete, – sopánkodott… Mennyi pénz! – Már hatszázezer koronája volt!” – Ezeknek a pénz mindenük! Undok fajzat! – Akkor már inkább kommunizmust! – Hogysem ezt az örökéhes, piszkos üzleti fajtát megint uralmon lássam! – Nem szabad elfelejteni, mi volt, – hogyan éltél! S el kell választanod elveidet az intézmények kritikájától!

 

Isten mentsen a zárkózottaktól! Csak a nyílt, színtvalló fajtával lehet élni! – Mert, ami rosszat, hibát elkövetett életében azon túlteheted magad, ha tudsz róla, – de örökké gyötör, ha csak sejted, ha láthatatlan ellenséggel kell viaskodnod.

 

Daganat egy ember nyakán s fölötte még egy pattanás is!

 

Az ember sajnálja a kifosztott gazdákat: – ősi ösztön hajtja arra, hogy azonosítsa magát a szerző fajtával – s a tolvajt gyűlölje. – Ha regényt olvasol, akkor is így van.

 

A hívő pillantása: – Ti nem tudjátok, milyen viszonyban vagyunk mi Istennel – ez a mi titkunk.

 

 

1919. július 12 – augusztus 1 ig. (Siófok.)

Du bist die Ruh! – szeretni bensőségesen a halált, – rajongani érte! – mennyire értem! – elkészűltem teljesen – s már várom a végső, gyógyíthatatlan betegséget.

 

Nem mindegy nékem, hogy a Tolstoj realizmusát kapom-e, – vagy egy más íróét. Földi novelláját olvastam, – alantasan járó realizmus, melyben már semmi sem érdekel… Tostojnál felragyog a szemem, mikor az Ivan Iljits csúnya emberi nyomorúságáról beszél, – vagy a Búcsúzók-ban, elmondja, hogyan feküdt ott az asszony a maga mocskában. – Mert igenis: arra igenis kíváncsi vagyok, hogy ez a szép arc hogyan foglalja össze, hogyan egyezteti össze magában az élet sokféle megnyílvánúlását – aki úgy tudja szeretni az élet fénylését, aki oly nemes, jó, megindító és előkelő tud lenni. – Nála az a pár mozdulat, mikor az egyik búcsús leveti tarisznyáját, kiveszi kenyerét, megszeli: – hogy a nyomorgón segítsen, – olyan, mint a Miatyánk. – Egy idős hölgygyel ismerkedtem meg: – bécsi zsidóasszony, (hamis hajjal), – gyönyörűn beszél németűl s valami üditőn kedves van mosolyában – s valami érettség egész lényében. – Amilyen udvarias distanciát tart felnőtt leányával szemben, ahogy róla beszél – mind egy veleszületett elegánciáról és előkelőségről tanúskodik. Úgy éreztem, hogy ez az asszony tud boldoggá tenni, – ha ez rátette férje kezére kezét és megkérdezte tőle, hogy mért kedvetlen: – ez már felüdülés lehetett. – S mikor ez a szép arc beszélt egy kisfiúról, hogyan tanította öltözködni, mosakodni, – mert lusta fickó volt az öcskös, – izgató és érdekes volt hallgatni: – hogyan teszi magáévá a realitást.

 

Ha most megjelennének és eldefiliroznának előttem: – míly szégyen volna! Nem büszékélkedhetem szeretőimmel.

 

Egy asszony (Margit): – „Ez a másik fiú… tudja Isten, – férjem családjának kellemetlen tulajdonságait örökölte… Mohó, – dúrva.… S én annyira sajnálom ezért, hogy úgy bánok véle, mint egy nyomorékkal…. Többet adok néki enni….”

 

Régen: – egy valcer szárnyán mélabús, elérhetetlen szépséggel lebegni – s aztán: Isten veled, kedves! – Hogy tudtam szeretni! – S egy mélabús dallam régi borongásról, régi szerelemről, hogy meghatott! – Reálisak, hidegek szemeim ma már.… Arcom gyűrött, ha sokat alszom.… S nem tudok szerető és jó lenni az asszonyokkal… érzéskapcsolatba kilépni velök.… Gyengéd érzés, melegség nem hajt feléjük, – csak dúrva óhaj s az is egyre ritkábban…. Lealacsonyítom őket és magamat… Pedig hogy rajzanak, hogy kínálkoznak!.… „Maga hetekig nem jön – s én úgy várom!” – mondja az egyik. – „Ó – nem udvarol maga nekem komolyan, – van magának más!” – szól a másik! – Az egyiké: remek karcsúság, – a másiké: disztinquált, fínom mosoly – s én fáradt vagyok!

 

VII/13. Míly megható volt Siófokon az első este! – Tizennégy évvel ezelőtt voltam itt szegény anyámmal, – mint tizenhét éves ifjú! – Míly különös – gyakran eszembe jutott azóta is egy csello-szóló, melyet valahol hallottam s amelyről érdeklődni akarok, hogy ki írta…. Nemrég hallottam valahol, – hol is? Hát igen, itt hallottam tizennégy év előtt.… S akkor játszotta egy hölgy a kurszalonban Sámson és Delilát, – istenem! – Míly különösen megszűkűl a tér, otthonossá válik az emlékezetben: – kisebbnek láttam ezt a vidéket. – Ugyanazt látni, hosszú idő után, – már szürkülő fejjel, – látni a távoli lámpást, mely Füredről hunyorgat.… Emlékezni a fantazmákra, melyeket Ossián olvasása után a felhők járásán szőttem.… anyámmal a mólón járva egy felhős alkonyatkor.… S hogy míly szorongó szívvel néztem a tündéreket: a nőket.… Egy dámát, amint a csónak orrán elfeküdt gyönyörű fürdőruhájában.… Emlékezni zavaros bölcselmeimre: – mikor anyámmal utaztunkban elgázolt a vonat egy paraszt-fiút s én azt mondtam rá: – nem baj, úgyis sokan vagyunk..… S emlékezni az egyetlen kislányra, aki érdeklődött irántam s koszorújára, melyet nékem font.… – s melyet nem fogadtam el! – Nem tudtam még akkor, hogy ezt el nem fogadni egy életre szólt!.… Ma már – ó mért oly későn! – míly kedvesek hozzám a leánykák: – egy gyönyörű kislány a vonatból lelkesen, szívesen visszaintett…. S én az egyik állomáson egy sétálva tépelődő rángatózó fiút néztem s arra gondoltam, hogy talán ő vagyok én – még egyszer ifjan! – Aztán: a fiútól, aki bőröndömet vitte, megkérdeztem, mikor született, – talán éppen akkor, mikor én itt jártam, – s íme tizennégy év előtt júl. 17én született az én születésnapomon. – Mielőtt eljöttem volna éjjel megint vízíóm volt: egy magas s egy alacsony alak néztek rám a szoba ajtajából: – nyílván apám s anyám. – Rosszúl alszom.

 

Nagy szél volt az első este. – S míly különösen csengenek a hangok a szélben! – S egy imbolygó, sötét alak járt a néptelen parton az éji szélben. – Míly misztikus az élet ott lenn: – halak élete a misztikus mélységben. – Hűvösen hangzik a zene a szeles magányban, – valahonnan. – Aztán sétálni mentem: – mindenütt gyerek-hangok a villákból.… Benéztem ide-oda: …kis, tiszta ágyakban gyerekfejecskék.… Minek is élek én már, – minek is él az ilyen vén szamár, – nem át kellene adnom helyemet egy ilyen rajongó, még boldog kis szívnek! – Már kezdem feledni gyerekkoromat, – minden régi naiv érzés kihalt régen! – Istenem! Milyen élet ez, mely mindig vígaszra szorúl, – örökös pótlékokra van szükség, – mikor lesz egyszer, végre egy órára is teljessé!

 

Egy asszony megy el mellettem: „Csak én voltam mindig olyan önzetlen”…. – mondja s a szemei borúsak.

 

Útitársaim: – rettenetes, – elképzelhetetlen és elviselhetetlen, hogy miket beszélnek össze egy négy órás utazás alatt…. Egy káromkodó parasztasszony hozzám: – „Én nem az úrhoz beszélek, – az úr tisztességes ember, – nem kértem és helyet adott podgyászomnak.… ha mindenki ilyen volna, nem volna ez a nyomorúság.… De az embereknek nagy gyomruk van…”

 

Egy padon: „Itt voltak boldogok Tadoki Gedeon és Tonn Fanny.”

 

Gyerek: – még korlátlan kényúr. Nem elég neki, hogy az anya-ölben űl, az sem, hogy almát kap, hogy hintázzák – ő még az abszolut kényelmesre és kellemesre vágyik – ő még nem tud elégedett lenni… Sír! – Bezzeg, nem sokáig marad íly igényes… (Jól emlékszem ezekre a gyerek-elégedetlenségekre.) Míly szerény az ember a végin – kis melegért míly hálás! – Hol vannak nagy ígényei?

 

Egy hang: „Háború volt – s az emberek megbeszélték egymás között a közügyeket!”

 

Fiúk csapata: – zajonganak s aztán felrebbennek, mint a madarak, – mint a szarvasok vágtatnak.

 

Ha itt nem élne egy ember sem, – a Balaton csak úgy zúgna, – tajtékot hányva az ürességnek.

 

Azt érd el, hogy úgy fordúljanak hozzád, mint a lelkiismeret forumához: – tisztálkodni!

 

Rinoczerosz: – a táplálék irtózatos testi erővé alakúl át benne, – olyanná, amely még ma is, úgyszólván, legyőzhetetlen. – Ha erős vagy: – ma is, az emberek között, – hatalmad van felettük. – A fizikai erő talán mégis legfőbb erő a természetben.

 

A kéjgyilkos: – tette után bambán mereng. – Miért is tette? – Kielégűlvén nem érti szenvedélyét, – szégyenkezik s valami tompa unalom száll idegeire.

 

Egész jól elképzelhető: – hogy minden örömünk a halál principiumán alapszik. – Mert: mi szép van a hegyben, tengerben, tóban, – mért édes a napfény? Mért kellemes neked a szél? – Mert üdíti testedet, mert a napfényre szükséged van, – mert a tenger, tó néked ritka látvány.… S furcsa: mi jó van a tejben, kenyérben: – ízetlen épp az, ami a legjobban kell neked. – Ezek a földi dolgok nem szépek és nem jók, hanem vannak. A teremtő nem szépet alkotott: – a nőben sem: – csak mert szükséged van rá, üdít.

 

Ha abstrakcióval foglalkozom: oly jóllakott leszek tőle s mégis oly üres, mintha sok laskát ettem volna.

 

Jelenet: – A férfi elhozza gyerekeit a szállodába, ahol az anyjuk megcsalja őt. – „Nézd meg az anyádat meztelenűl, – gyere be!” – kiáltja a gyerekeknek. – S a férfi egyre csak néz rá és nem tudja megismerni feleségét. – Gyötri magát: – ki is ez az asszony…. (Váratlan kiesés.) S örűl: lám mégsem a feleségem van itt – egy másik nő.

 

Karinthy: – nagyon lelkesedett a Lázadóért, de hibákat is látott benne: – nincs jól komponálva. – Persze: – túlságos realizmussal van csinálva, – vagyis: a vonzás-taszítás reálisan sokszor megismétlődik benne – s erre nincs szükség, mihelyt egy összefoglaló erőteljes kompozició helyettesíti a realizmust. A lendület, a vonal érezteti az egész életet – a csúcs s az onnan induló lezáró esés kerek, egész harmoniába foglal – s többet fejez ki minden realisztikus erőfeszítésnél.

 

A jó mesélő nem lehet realista.

 

Éjszaka: a holtak üvöltenek a föld alatt.

 

A bolond ugrál az ülepén
Énekel és úgy örűl: – Mit ünnepel?
S a föld szalad az űrben….

 

Az ember más-más korban különböző okokból gyűlölködik.… Ma ez járja: Ebben a villában esznek – s mi éhezünk.…

 

Kezdem elhinni, hogy az emberekkel erőszakosan kell bánni, – hogy mindenképen lehetetlen az élet, ha rábízzuk, hogy ő rendezze be.… A bone tyranne: ez az egyetlen megoldás.

 

Betegség előtt és után: más az egészség előtte és utána.

 

Egy asszony: – „A hangban, mozdulatban, tekintetben legyen valami, ami vonz”.… – „A férjem? – Néha eszébe jut a szerelem is.… De én azt akarom, hogy napokig, hetekig játsszék velem.…” – „Milyen jó is azoknak az ostoba szüzeknek.… Milyen jó is lehet, mikor fáj.… De a lány ezt még nem tudja, – ő csak fél”.…

 

Nagyobb érték az, amit elvesztettél, mint ami megvan: – mindig jobban érzed az értékét.

 

Míly zegzúgos, egymásra hányt össze-visszaság! Folyók és tengerek.… óriási torlaszok a föld alatt, – egymásra dobott rétegek – ércek és vizek a gömb kínlódó mélyén – s az egész rendetlenség örökös egyensúlyi kűzdelmével rohan az űrön át.

 

Míly más perspektiván nézzük mi az új sarjadék életét: – itt bukdácsolsz egy kicsit a zűrzavarban.… – nem nőssz az égig kisfiam.… (De ő nem tud erről: néki még minden gondolata a végtelenbe fut.) – Ugrani szeretnél? – Hohó! – Hahó! – sosem tudsz elválni a földtől kis fiam!

 

Hála Isten: – most már nem ismerek magamnál nagyobb urat, – hatalmat. – A forradalmak megdöntötték a labilis értékeket. – S az én értékem sértetlen maradt: gondolkodó vagyok, – író vagyok!

 

Mottó regényemhez: – Egy hang az éjszakában: „Álmodj valami szépet!” – Az álmodó: – „Nem büntetsz meg érte?”

 

Egy öreg asztalos volt asztaltársam a vendéglőben: – „Tudja uram, kalandos természet vagyok, – mit tegyek? – Nem szerettem én egy helyen sosem! – Járni a világban! – ez volt a természetem. Meg verseket írni. – Csak három normált végeztem, még az írásom se jó, – s kezdetbe’ a’ volt a főgondolatom, hogy én majd kiképzem magamat, – mert a tudomány mindig érdekelt. – De hát elkéstem vele.… Pestre kerűltem s nagyon megszerettem az asszonyokat.… Gondoltam nem baj!… Jöttek a nők, – az öröm! – Gondoltam, nem baj, – maradok, leszek jó asztalos! És ezt mondtam attúl fogva mindig magamnak is, másoknak is, – ha úgy érdeklődtek mivoltom iránt.… Mert hát nem egyszer akartak engem rávenni, hogy képezzem magam.… Egyszer példáúl Kolozsvárt egy járásbírónál laktam.… S egyik gyerek a hátamon, másik az ölemben, – én meg csak írtam a verseket.… Azt meg is kérdezett az egyik, – azt mondja: „mit csinál Bódik bácsi?” – Látja, – írok kedves!.… S egyszer ellopta s elvitte apjának.… az meg megölelt – meg ott volt egy lelkész is, az is megölelt és megkérdezték, hogy hát honnan veszem én ezt?.… Mondok, – tisztelendő úr, hogyan kérdezhet ilyen lehetetlen dolgot?… Én a természetnek ilyen teremtménye vagyok.… Azt tegye felelőssé azért, ami bennem van, – nem engem! – Mer nem is biztos, hogy szerencse-e az, – ami bennem van! – Hát így volt uram. A szocializmus nem igen hevített az emberek miatt, – akik csinálják…. Már harminc év előtt megundorodtam tőlük…. Nem is szeretek emberek között lenni…. Nekem ha valaki azt mondaná: – Ne, itt van egy kunyhó az erdőn, kapsz élelmet, – élj itt, – akkor bizony örömest belemennék a dologba…. Csak könyvet, papírt, meg ceruzát adjanak.… Szeretem én a magányt!.… Nem szeretek én beszélni.… Nem is igen beszélgetek.… Hát kegyed az más, – mégis látom, tudós és jóravaló ember..… Hát, – tudja, – most már az életnek vége is van lassacskán… Beteg vagyok, – szívbajom van, – öreg is vagyok.… Most már nem telik éntőlem semmi! – S azóta valami érzelgősség is elfogott, – mióta rossz a szívem.… Mindjárt sírni kezdek.… Ha látom, hogy gyerekkel, vagy koldússal rosszúl bánnak, – siratom benne azt embert.… Hát vége az életnek, – de nem baj! – Gyerekem nincs… S én nem is panaszkodom.… De senkinek!.… A feleségemnek se’.… mert az nem ért meg engem.… Az csak űl szegény – búsúl és aggódik – és nem tudja mi bajom.… De hát minek panaszkodnék néki?… Hiszen ő szegény gyengébb értelmiségű.… – Higyje el uram, – mikor azt olvastam, hogy Tolstoj az egyetlen, akinek meghagyták a birtokát Oroszországban, – megint csak sírni kezdtem – s oly jó meleg érte a szívemet.… Jól van, – gondoltam, – jól cselekedtetek, – én magam is így tettem volna… Aki annyit dolgozott értünk, – az megérdemli, – az legyen az egyetlen, akivel kivételt teszünk”….

 

Téma: Egy csavargó havas éjjel kóborol – s gyújtogat palotát, kunyhót (s töprengése: hol gyujtsa meg).

 

Különös eset: – Egy öreg embernél tejet ittam Siófokon. – Kérdezősködöm a gyerekei felől: – három fia van, – az egyik állatorvos Pesten. – A te fiad Takács Miksa, Mester u. 38. – gondolom. (Ez az a Takács, akinek a leányait Bártfán ismertem meg, – s akiknek elmondtam megismerkedésünk után azonnal az életük történetét.) – Aztán elfelejtettem ezt s nem tudtam visszaemlékezni, hogy is hívják azt a bizonyos Mester-utcai állatorvost. S mikor aztán tudtomra adta az öreg, hogy a fia megmagyarosította a nevét Takácsra, még akkor sem tudtam visszaemlékezni, hogyan is hívták. – Érdekes: a lányokról a szülőkre következtettem – s a nagyapáról visszafelé. – A kontaktus egy pár pillanatra szünetelt, – innen eredt a zavar.

 

Már nem tudok semmittevőn élni, – eredménytelenűl fecsegve: ma már csak a produktiv élet ment meg.

 

Egy igen öreg ember: „Mindenki a lányomhoz jön, – senki sem keres már engem…. Tudja uram, éjjel már nem igen alszom, – hát egy kis pipa jólesik.… De szép is, ha az ember fiatal!…”

 

A narkotizálást is a természet találta fel: görény.

 

Egy anya: – ezek a mai fiatal nők! Oly fontos nékik a férfi, – oly végtelen fontos!

 

Karinthy: – „Úgy látszik öregszem, – mert nincs már körülöttem tragikum. Engem szeretni már nem oly fontos! – A szerelem hazugság: – s ez a hazugság az igazság! Ahogy az ég kéknek látszik és nem az s a nap kicsinek. A hazugságnak, az illuziónak igaznak kell bizonyúlnia a szerelemben…. Mért igazabb az, ha nagyítóval vizsgálod valakinek a bőrét és nagy sejteket látsz rajta, – mintha rózsásnak látod?” – Ugyanő udvarol és a gyerekén keresztül mond bókokat: – „No hogy tetszik neked ez a néni, – úgy-e szép?” – (S a gyerek ösztönből azt mondja rá: csúnya!) – Ugyanő: – szeret bizonyos manipulációkat végezni fekaliáival, – mint sokan mások, – nem szereti a rendes defekációt. – Ugyanő: – Intelligens lélek az igazságot keresi, – ravasz ember és nő, a maga igazát, – így Ady is.

 

Mért fájdalmas egy szép képet nézned, mely havas tájat ábrázol? – Mert nem elégűlhetsz ki: nem mehetsz benne sétálni. – S mért fájdalmas az életben gyönyörködnöd? – Mert, ha egy gyönyörű tájat nézel: – elmúlik szépsége s ezt érzed – s hogy elmúlik életed.

 

Nagy esemény: – a nyomasztásnak vége. A proletár-állam megbukott. – Olyan mint egy mély sohajtás. – Jobbat remélsz.

 

Siófok, – kommunizmus? – A gazdagok nagyszerűn éltek.

 

Siófok volt a főhadiszállás: – rettenetes volt nézni míly primitiv, míly ostoba emberek a vezetők. Dr. P. J. népbiztos: úgy járt kelt a strandon, mint egy hadvezér, – hangosan intézkedett, napoleonkodott, – népünnepélyeket, lóversenyeket tartott – s utánozta a császárokat. Elemében volt: a zsidó gyerek hatalomra kerűlt – s egészen meg volt bódulva, – nevetségesen ízléstelen pózokban élvezte a hatalmat. És süket volt, mint a párzó állatok, – egy héttel a bukás előtt még fogalma sem volt a válságról. – S a „törekvők” – körülötte. – Karinthy igen gyenge és igen hiú ember. Ahol a hatalom van: ott ő a milieu szeret lenni. Jól esik néki, ha látják, – kivel megy ő az úton. S elaltatja ítéletét, hajlandó igen elnéző lenni a hatalmassal: – mentséget talál számára. – S ezenfelűl néhány jelentéktelen fráter vette körűl, néhány gerinctelen lény: amilyen a Kálmán Erzsi. – Jöttek-mentek a népbiztosok – s bukásuk után az ellenforradalmár urak – épp oly kevéssé szimpathikus, pöffedt zsentri-arcok.

 

Haja fekete sátra mögűl néz farkasszemet, onnan villog nagy fekete szeme.

 

Aggszűz átlátszó kezei, átszelleműlt orra.

 

Egy fiatal pár: – néhány év után elválnak – s a válás kimondása után, lejövet a bírótól, – a földszinten meglátják egymást és sírva fakadnak mind a ketten. – Rázza őket a sírás, – talajtalanná lett két fiatal kölyök, kik nem tudják most már, hová is tartozzanak széles-e világban.

 

Mi az, hogy nevetés? – Légzés-lökődések: furcsa! – S mit jelent az, hogy komikus, – nevetséges? Milyen érzés ez? Öröm? Kellemesség? – Szánalom? – Mi az, hogy tréfa?

 

Imádkozom: – oly módon keresem összeköttetésemet a végtelennel, ahogy éppen tudom s ahogy gyerekkoromra legjobban emlékeztet: – apámra, anyámra, akik megvédtek.

 

Ne a vágy keresse a nőt, – hanem a nő keltse a vágyat – s mindig egy nő – éspedig érzéseid kapcsán.

 

Ha süt a teli hold, – vídámság tombol a völgyekben: – az emberek énekelnek. Meglepi őket örökkévalóságod mámora: – mámorasan várják halálukat. Örökkévalóságod hirdetője merre bolyong a térben, – s mindenféle mámort lövell, – a sáppadt szélhámos, a hold? – Várlak, nem féllek, végtelen! („Ein namenloses Heimweh weinte lautlos – und das war der Tod, – der ist Musik geworden”….)

 

Naplemente a Balatonon: – szürke-kékes hegyek piros párázatban, állanak, – ezüst-szürke, hideg színű víz – színezüst… Egy fehér vitorlás fekete körvonalai csúsznak lankadtan a fényözön felé – s egy fehér csónak magános, fekete utasa vág evezőjével csobbanó barázdát, a mozdulatlan felületen… (Irreális szépség: – semmi reálitás benne: olyan szép, hogy semmire sem emlékeztet, ami van: – a dolgok színe megcsal téged s olyat mutat, ami nincs.) – S utána kisüt a hold. – S nők járnak a parton: sétáló rózsafák.

 

Este: – egészséges voltam, – testi-lelki harmónia ömlött el rajtam, – már nem voltam betegesen elégedetlen, sem szomorú.… S azonnal túl is lendűltem: – megállapítottam, hogy sokkal jobb a közérzésem, mióta meghalt szegény!… (Éreztem, hogy ezért büntetés jár!) – Aztán hetyke vídámságomban a bénákat kezdtem utánozni.… Hiába: az ember már azzal is vétkezik, ha nagyon boldog e súlyos életben… Hiszen emlékezzünk: Nagelék olvadó megelégedettsége míly gyűlöletet gerjesztett bennem.

 

Egy gyönyörű fehér macska járt a háztetőkön. – Nem is figyeltem rá s egyszer csak megjelent a képe előttem: – ez mutatja, hogy nem kellene mindent feljegyeznem, – amit láttál, ha nem tudsz is róla, él benned.

 

Minden ifjú művész, – maga a fiatalság, a csodálkozás munkál benne sokáig, – de ebből nem marad semmi.

 

Egy magasrangú emberről hallom: – roppant hiú volt mindig – s ha megtámadták, reszketett a megszégyenüléstől: hogy mit fog ehhez régi riválisa Méhely szólani.… s ha dicsőség éri: a gyűlölet újra fellángol benne.… (Váronyi Jenő) A nagy dolgok – kicsinyek.

 

Igazán csakis azért írok, mert írnom az egyetlen öröm, – hiszen mit vehetek magamnak áráért olyat, – ami becses lehetne, vagy csak távolról is oly értékes, mint az?.… Műtárgyakat?… Érnek nekem annyit?… S a szerelem már nem kell.

 

A japán tájak, flóra, sőt állatok, – építészet, ruházkodás: hasonlóak, mint a japán ember. – Úgy látszik, ott más a levegő, a napsugár: megváltoztatja a dolgokat.… Az állatok ugyanolyan töpörödött, aszú lények, korcsok, tömpék.… A virágok ugyanolyan törpén kecsesek, játékosak, – olyanok, mint egy japán templom égbeszökő könnyűsége…

 

Ha jót tesznek velem, – nem bírom elviselni… Ha elhalmoznak szívességeikkel, – újra gyengévé tesznek vele, – félénkké, zavarttá, alázatossá, – megaláznak!

 

Egy úrihölgy: – „mégiscsak… a házasság! Mégiscsak börtön.… Nincs kilátás belőle semmi.… Már azt sem tudja az ember, él-e egyáltalán, annyira nem hat többé lénye… Hiszen ebben mégsem merűlhet ki az élet gazdagsága, – mégiscsak ott kísért az örök kielégítetlenség: – talán egy másik fajta férfivel kellene előbb élni.… Megpróbálni, milyen az élet vele”…

 

Karinthy: – sok pénzt keresett mindig, – nem nyomorgott soha úgy mint én, nem tette magát tönkre méltatlan, elnyomorító munkával, – s óriási népszerűségre tett szert: – ahová csak lép, előzékenyek véle… – s amellett akik értenek hozzá is tehetségesebb embernek és jobb írónak tartják, mint engem… Ez az elégtételem, puritán életemért!

 

 

Bpest, 1919. aug. 25.

Abban a reményben, hogy ezek a sorok engem túlélnek s talán még valaki kezébe kerűlhetnek, – feljegyzek néhány szót az eseményekről is. – Kapitalizmus: – kétségtelen, hogy jelszavakkal dolgozik. S embereket küldött a halálba a fennálló rend védelmére oly embereket, akik rabszolga-sorban éltek a fennálló rendben. – Ámde: legyőzetvén a jelszavak elvesztették szuggesztiv erejüket s egy nagy átértékelés periodusa következett be – mindent odadobtak, amiért eddig a vérüket ontották. Oktalanúl! Mert ha a kapitalizmus vissza is élt a „haza” fogalmával és saját kapzsisága cégéréűl használta is, – a haza van és megvédendő: mert a haza fogalma egy faj megjelenési formája a fajok kűzdelmében. – Már most: ha Károlyinak több energiája lett volna, – még akkor sem lett volna képes a destrukciót megállítani. – Tisza pedig bűnös volt: – ő volt egyik fő-okozója, hogy Magyarország ahelyett, hogy csendesen, szerényen vigyázott volna magára, beleártotta magát a nagyok kűzdelmébe – egy nagyzási hóbort áldozata lett az egész ország. Mikor a nagyok veszekednek, – a kicsinek hallgatnia kell. – Különben is Tisza nem volt jó poltikus: – mert a jó politikus engedékeny, tárgyal, higgadt, ravasz, körültekintő – s nem konok, egyenes, uralkodni vágyó, gőgös – s nem megy fejjel neki a falnak következetességében, mint Tisza. – Tisza elvesztette hitelét – ő nem menthetett volna meg minket. S ezenfelűl: ő volt okozója, hogy a magyar parlament teljesen lezüllött s a végrehajtó hatalom szolgája lett. – Egyetlen ember nem mert felszólalni, hogy kritizálja Szerbiával való konfliktusunkat, aki a régi agrár-reformot ostorozni merte volna, a hadműveleteket bírálja. Egy józan, merész és okos fej nem volt itt, akinek pártja lehetett volna a magyar parlamentben. A „nye pozvolim”-ig sülyedtünk, – de megfordítva. S míg a francia parlament megtartotta méltóságát s a háború alatt nyíltan bírálta a diplomáciát és a hadvezetést, – addig itt mukkanni sem lehetett. – Már most: Károlyi alatt nem lett volna szabad a hadseregnek szétzülleni, – diktátor kellett volna, – nagy energiájú, – aki nem tágít s hátrább vonva hadseregét a franciák elől – együttartja azt minden eshetőséggel számolva. – De, sajnos, nem lehetett: a jelszavak elkoptak. – Ekkor megindúlt egy új nacionalista háború a kommunizmus alatt. – A régi címeken megszűnt a háború: – egy új címen indúlt meg tehát, – a proletáriátus védelmére sikerűlt a szuggesztiós-láncot új jelszavakkal újjá erősíteni, – de a lelkek mélyén ott volt a végső szándék: kikergetni innen a prédára leső hadakat. Ez sem sikerűlt. A kommunisták rosszúl, helytelenűl gazdálkodtak, túlmohón estek neki a hatalomnak: – nem volt elég tiszta és nemes ember köztük. Most, – teljesen megtörve és kiszolgáltatva egy reménység tart csak bennünket: hogy a sok ellenség egymás-közötti féltékenysége nékünk ítél majd valamit abból, ami a miénk volt. S az: hogy a világ hangulata nem tűri egy ország teljes elpusztítását, sem pedig, hogy abban a reakció teljesen elpusztítsa, ami még maradt.

 

Emlékezzünk vissza arra a gondolatra, – míly tehetetlen az elnyomott a hatalmassal szemben! – Míly írtózatos erőfeszítéssel próbálkozik, hogy megmozdítsa – s minden hasztalan, semmi sem hat reá, semmi sem árt neki. – Beleszakadnak a körmei, beletörnek a fogai az őrjöngő tusakodásba – s a hatalom nem mozdúl. (Példát rá!)

 

G. Erzsi: – Fiatalkori halálfélelmeiről beszélt. Nem volt kimondott halálfélelem, de valami iszonyú nyomasztás. Kalitkában van, – ketrecbe van bezárva, – kelepcébe kerűlt s nincs menekvés belőle! – Ha ebédnél az atyja arcára nézett, sírni kezdett: „te szegény, – néked egészen biztosan meg kell majd halnod s ez ellen nincs menekvés!” – S ha az utcán egy öreg embert látott, – a kezét szerette volna megcsókolni: – „Te szegény, nemsokára már nem is élsz! – És én, – nekem is meg kell majd halnom!”

 

Egy ostoba emberrel vitatkoztam s értem a zsidókat. – S gyorsan beadtam a derekamat: – igen befolyásolható voltam. – S aztán tovább is adtam: velem volt egy hölgy, annak már szidtam s aztán két más nőnek. – Előbb tudtára adtam, hogy zsidó vagyok én is, – aztán letagadtam. – Útközben már a kikeresztelkedés lehetőségeit is mérlegeltem, holott eltökéltem már, hogy sohase tenném meg: az élet javai nem érnek nékem annyit, hogy ezt a konszervativizmusomat letudjam, – hogy fiatalkoromnak s szüleimnek ezt az emlékét megzavarjam. – Így történt, – megtörtént.

 

Felébredtél a porból: – van szemed és látod a világot, hallasz, – de mindennek semmi célja. Életed: büntetés és jutalom és halálod is büntetés és jutalom, – a nagy semmi ez a világ a nagy semmi, melyben minden benne foglaltatik.

 

Mikor még Misivel azon fantáziáltunk, hogy milyen szép is lesz: mi agglegényi életet fogunk élni, – urasat, előkelőt, – vívni fogunk járni egy klubba, talán lovagolni is fogunk, – két zárkózott, hideg, nyugodt ember. – S milyen más lett az élet azóta. – Míly hideg, céltalan és unalmas a magány!

 

 

Bp., 1919., VIII/31.

Rendkívűl érdekes álmom volt. – Hogy egy gyönyörű vidéken utaztam keresztül, ahol már többször utaztam eddig életemben – s azon tanakodtam, vajjon megtegyem-e megint azt a gyönyörű gyalogútat fel a csúcs felé, – s már nem akaródzott: – most már túlnagy nekem ez a fáradtság. S a tájék oly ismerős és valószerű volt, – hogy felébredéskor gondolkodni kezdtem, vajjon jártam-e én arra valóban, vagy sem. S azzal: álom utáni hallucinációban elvonúlt előttem ennek a gyönyörű tájéknak egész csomó részlete. Eszembe jutott, hogy anyámmal is jártam már erre s megmutattam néki.… S azzal elkezdtek rajzani a tájak, amelyeket eddig beutaztam életemben, – helyek, melyeket kitűnően ismerek, ahol többször jártam – s most, hogy feljegyzem ezt, még mindig emlékezem egyikre-másikra.… Csodálatos! Úgy látszik, kielégítetlen vándor-kedvem álmomban élte ki magát – s egész nagy utazásokat tettem, melyekről ébren nem tudok, – vannak kedvenc, álombéli vidékeim, ahol többször jártam – s hova anyámat szegényt szintén elvittem magammal. – Egész országokat ismerek!

 

 

Bp., 1919., VIII/31.

Rettenetes, hová sülyedtünk! Hogy nem a nemzet nemzetnek ellensége s nem a faj kűzd faj ellen, – hanem az ember örök farkasa embertársának – bizonyítja, ami itt történt és történik. Irtózatos, elképzelhetetlen gaztettek egész garmada! Kínpadra feszítik embertársaikat, inkvizicós eszközökkel sanyargatják, kitolják a szemét – s mindezt inkább puszta kedvtelésből, mint gyanú alapján. Hiszen a mai viszonyok között már maga a gyanú is elég nagy jogalap lenne.… Irtózatos – égbekiáltó, amit itt a kommün alatt műveltek s még borzalmasabb, ami utána következett. Hát lehetnek még emberek – s íly sokan, akiknek kedvük telik a kínzásban? Ujjakat levágni, tagokat kificamítani, a gerincet lassan eltörni.… Nem értem, – magával hozta ezt az ember a világra, vagy ez csak azért van, mert húst eszik – s az állat-ölés szoktatja hozzá a vér látásához s az ordítás hallgatásához! Felboncolni élő, vérző embert! (Igaz, hogy ehhez az operateur is hozzá tud szokni – az emberi idegek elviselőképessége elasztikus, – tehát nem a szervezeten múlik, hanem tisztán a szellemen, a gondolaton, az erkölcsi indokokon, – hogy miért teszi!) Mikor az iskolában, a történelemben azt tanúltuk, hogy a ghibellinek üldözték a guelfeket – mondjuk, – vagy hogy Caraffa vérengző volt: hogy borzongtunk s mennyire szörnyűnek képzeltük a korabeliek szenvedéseit – s ma benne élünk.… El sem tudtuk képzelni, hogy ílyen rettenetes világban vendégeskedések volnának, hogy az emberek bort is isznak élceket mesélnek egymásnak, – úgy képzeltük, hogy a tömény iszonyattól fuldokol a kor fia.… S mikor az inquizicióról tanúltunk: – hogy szögeket vertek a körmök alá, hogy az ujjszorítókat alkalmazták, – úgy gondoltunk rá, mint egy régen elmúlt kor szégyenére – s ma a Zrinyi-utcában százával pusztítják így el az embereket. – Az ember fenevad! Nem segít rajta semmi és senki: – minden eszme csak arra alkalmas, hogy újra kitörjön belőle a vérlátás részegsége…. Hiszen amennyit csak a kereszt jegyében öltek! Hiszen százezerszer kegyetlenebb a magyar a magyarral, mint minden más ellenségével. Vagyis az életkűzdelem most már kisebb csoportok között folyik. – S ami a legmeglepőbb: – minél közelebb van a veszély, annál kisebb az ember veszély-fantáziája. Ma Eisler dr-nál vacsoráztam, bort is ittam, Catullust olvastuk, aztán mappákat nézegettünk, az egyiptomi művészeti emlékek reprodukcióit – s nem gondoltunk semmire, ami történik.… Én összes ékszereimet felvettem reggel s nem féltem, hogy kirabolnak. Túlsokáig nézegettük a mappákat s én elkéstem – s megfogott a román járőr: tizenegy után volt öt-tiz perccel. Ha elfognak, talán összevernek s elveszik a holmimat. Kockáztattam volna-e mindezt, csak képzeletben is, ha ezelőtt öt évvel megkérdenek?…. Ma az ember „vogelfrei!” Jog nincs, – nincs levéltitok, nincs személyes szabadság, nincs ház-sérthetetlenség.… Ez a lövészárok! S mégis: az emberek sétálnak az utcákon, – elkésnek, berúgnak.… Nincs vagyonbiztonság, – mintha a vadonban sétálnának teli ékszerekkel…. Az erősebb uralma vette át a jog-rend helyét – s az emberek hamar beletörődnek, hozzászoknak: s rábízzák életöket a véletlenre. Felütötte fejét az ősállapot – s az ember ebbe is belemegy az élete kedvéért, – hajlandó könnyelmű, önfeledt lenni – bízik a szerencséjében – vagy: kimulatja magát még egyszer halála előtt. Már kiki ahogy szereti: – én mappákat nézegetek. – Mikor azt olvastuk, hogy Luther „vogelfrei” lett! – Míly elviselhetetlennek képzeltük! Kiderűlt, hogy minden jelszó, mely eddig csoportosítá az embert: maszlag – a gyomor diktál. – De elmondhatom: éltem s láttam a dolgok sokféle oldalát. Láttam az iszonyatot s megtanúltam, mi az ember! – Igaz, hogy – mit változtat ez a tudás sírom nagyságán? Vagy porhanyóbbá teszi-e majd a földet fölöttem? – S mit tesz az, hogy írtam, a pusztuló papírra bíztam szívem titkait – s az elmosódó írás megőrzi-e, amit tapasztaltam? – S ha igen – minek? Elpusztúl ez is s a föld forog tovább.

 

Az életem rövid története: – Apámról mondják, hogy nagyon szép férfi volt valamikor, – mikor én megismertem, beteg, összetört, rendetlen ember volt már. – Anyám éleseszű, ambiciózus, féktelenűl nagyralátó asszony. – Mielőtt apám meghalt volna két évig úgyszólván ágyban fekvő beteg volt – s mi már akkor a legnagyobb nyomorban küzködtünk. Konyhában laktunk, a legnagyobb piszokban és nyomorúságban. – Anyám az utcán hangosan sírt és imádkozott, vajha Isten már elvenné „nyakáról nyomorúságát, – ezt a haszontalan embert”: apámat. – Én noha bizonyára nyomasztott ez a sok baj, – mindezt mégis valahogy átálmodoztam: nem vettem egészen komolyan. Rendetlen gyerek voltam, – a fésűt nem ismertem – s hét éves koromban egyszer csodálkozva hallottam, hogy az emberek vacsorázni szoktak: még akkor nem tudtam, mi a vacsora – s később is a rendes élet egyik legfőbb szimboluma lett előttem a rendes vacsorázás gondolata. – Apám meghalt: – s nem éreztem halálakor semmit: – erőszakosan jajveszékeltem. – Anyám most ezer forinttal itt állott: – s elkezdett könyörgő útjában magával cipelni, – vézna, beteges gyereket (szembaj, fülbaj, vérszegénység, tüdőgyulladások) – mint a nyomor szimboluma úgy jajveszékelt s könyörgött. (Jómodú rokonaink rosszak, gőgösek s szégyenlettek minket.) Végre trafikot adtak neki. Ekkor elkezdett reggeli fél hattól esti tizenkettőig dolgozni. S halálra dolgozta magát. Másfél évig az üzlet egy zúgában a földön aludtunk, – lakásunk nem volt, – ő félt s gyűjtött. Maga főzött, takarított, vezette az üzletet s ápolt, ha beteg voltam – s mindig beteg voltam. – Cselédet, űzleti segédet nem vett, mert rettenetesen gyanakvó volt, – félt, hogy meglopják. Engem is korán megvádolt evvel – s talán ez volt az oka, hogy kilenc éves koromban egyszer öngyilkossági szándékkal fejbevágtam magam egy leveseskanállal. Éltünk, – a legnagyobb piszokban, szegénységben, – folytonos gyötrelmes félelmek között, hogy konkurrens jön, vagy hogy elveszik a kenyeret. Anyám évekig nem volt az utcán: vasárnap is nyitva volt a bolt. Közben, minthogy tűrhetetlen természet volt: korán elkezdődtek nagy kűzdelmeink: két egymásra utalt ember iszonyú gyűlölködése. – Szegénység, folytonos betegség, kóros nagyravágyás – halálos veszekedések: ez volt fiatalságom. – Tizenhat éves koromban csúcshurutos lettem – s vérköpésekkel nyavalyogtam. Persze: tizenkét évig egy levegőtlen konyhában laktam. Takarítás, rend – szomorú fogalmak nekem. Anyám így biztatott: „te vagy az én reménységem, – te fogsz engem megmenteni…” S a hálára nevelt. Felnőttem: – s álmodozó, lustálkodó ember lettem – művész természet. – Irtózatos élet volt: – se nem vizsgáztam, se hivatalba nem mentem s hogy elűzzem életem írtózatos kísérteteit – néhány évet a kávéház narkózisában töltöttem éjszakázva.… Hazajönni éjjel.… – s tudni, hogy az anyám hajnaltól éjszakáig dolgozott – s hogy most talán felébresztem… S félni hogy mi lesz holnap…. hátha megbetegszik… hogy akkor mi lesz… Benyitni az űzletbe délután s látni, hogy szegény öreg, megtört asszony szúnyókál a melegben, – vagy reszket a hidegtől.… S közben verekedni vele tovább… Minden falatját mint a mérget nyelni – örök váddal, – a semmittevők lelkiismeretfurdalásával.… S minden pillanatban reszketni, – hátha baja lesz: s az életem!…. Közben szenvedve könyörögni állásért mindenfelé – nem tudva hol kell kezdeni, mi az első lépés… Senki sem segített, senki tanácsot nem adott… Egy évig egy undok családnál nevelő voltam déli tizenkettőtől este tizig a kosztomért s havi tizenöt forintért: – a pénzt anyámnak adtam s ő elfogadta. – Irtózatos elfojtott, nem érvényesülő energiák dolgoztak bennem: – már tizenhat éves koromban oly irtózatos neurózis kezdődött, hogy gyakran voltam az ájulás határán a kényszerképeztek miatt. (Jegyzési kényszer.) A nemi nyomor is rettenetes volt! – A neurózis miatt is irtózatosan szenvedtem: se tanúlni, se olvasni nem voltam képes – s kényszerítettem magam. Élnem kellett volna, – az talán meggyógyított volna. – Már író voltam s még mindig anyám tartott el. Hiába könyörögtem: állást nem tudtam kapni sehol. – Ekkor megalázkodó, piszkos életet kezdeni a Mártonffyak mellett. – Meghunyászkodni, hízelegni s ott tölteni az ifjúság egész drága idejét – abban a reményben, hogy majd juttatnak valamihez. – Juttattak is valamihez: ideiglenes tanár lettem a városnál s hat évig voltam az. – Könyörögtem mindenfelé, – hiába! Anarchista gondolataim voltak. – Írtam Bárcynak egy könyörgő levelet, – anyám nyomorúságát elmondtam benne – s mégcsak nem is válaszolt. Senki sem gyűlölte úgy a társadalmat – s protegált ifjait, mint én. – Közben írtam iszonyú munka mellett a Boldogtalanokat – s reménykedtem, hogy megment: – s nem adták elő. – Nékem pedig már nem lehetett várnom. Ekkor kezdtem megölni magamban az írót. Anyám már régen súlyosan beteg volt s kezdett nagyon megöregedni s én mégha vért köptem is az erőfeszítéstől, nem tudtam segíteni rajta, – kimenteni őt iszonyú munkájából. Ekkor eladattam a tőzsdét s mint ideiglenes tanár reggeli fél héttől esti nyolcig dolgoztam. Hétszáz koronát kellett összekaparnom havonta. S összekapartam. Anyám a háztartást vezette szegény – s végre én tartottam őt el – egy fél évig. Akkor meghalt. – Irtózatos éveket éltem át: – soha ilyen állati munkát el sem képzeltem – és soha ilyen reménytelen, hideg iszonyatot. – Körülbelűl három évig tartott anyám életében a könyörtelen kűzdelem – s utána, hogy meghalt: – nehéz volt elviselni az örökséget: – hogy egy jó napot sem tudtam néki szerezni szegénynek. Rettenetes örökség: örök nyomasztás – az ő élete emléke és az én fiatalságomé. – Nem lehet belőle kigyógyúlni. – Soha egy percig szabad nem voltam, – szerelemre, boldogságra gondolnom nem lehetett. S ha fiatal éveim – husz-huszonkét éves korom szenvedéseihez hozzávesszük, hogy reménytelenűl szerelmes is voltam s hogy nagyon csúnyán bántak velem… – egy kis pokol volt az kétségtelen. – Irtózatosan vágytam a kűlföldre menni – ma már nem vágyom. – S egy nagy, nehéz, talán gyógyíthatatlan neurózis maradt vissza ebből az életből, – az örök boldogtalanság perspektívája int. – S érzésképtelen vagyok már. Fáradt. – S amellett: nem mondtam el – távolról sem mondtam el mindent, – részben mert elfeledtem, részben mert nem vagyok rá képes, hogy egész őszintén mondjam el a förtelmet: ami az én fiatalságom volt. Most már anyagi életem jobbra fordúlt, – de mi haszna: az egész élet rosszúl van megalapozva, – meg van mérgezve.

 

Érdekes, hogy évenkint 180-200 oldal megjegyeznivalóm volt. – Valami törvényszerű mutatkozik ebben évek óta.

 

Isten segítségével mégis be tudtam e könyvet fejezni: – erősen őszülő fejjel, – mindenképen öregedve ugyan, de befejeztem 1919. augusztus 31dikén. – Meddig még? S hol van az a nagy oeuvre, amit reményeim ígértek? – A télen meg kell kezdenem regényemet! – Rövid már a pálya!

 

 

1918. III./10.

[Beragasztott újságcikkek]

 

„A Szív-utca 64. számú ház harmadik emeletének egy kétszobás lakásában lakott Guttmann Fülöp hadbavonult kereskedő 30 éves felesége, Hirschmann Sári. Guttmann Fülöpnek a háború előtt önálló kereskedelmi ügynöksége volt. Két és fél évvel ezelőtt be kellett vonulnia katonának, elvitték a harctérre s a felesége a kilenc éves Erzsike leányával és három fiával egyedül maradt. A három fiú mostoha gyermeke Guttmannénak.

Guttmann első felesége Hirschmann Sári nővére volt, aki tíz évvel ezelőtt meghalt. Hogy a három apró gyermek ne kerüljön idegen nő kezei közé, Hirschmann Sári feleségül ment a sógorához és gyermekeinek gondos anyja lett. Amikor az ura bevonult katonának, a kis család csupán a szűkös hadisegélyre volt utalva. A legidősebb fiú, aki jelenleg 17 éves, kezdő építési rajzoló s néhány hónappal ezelőtt egy építési irodában kapott állást havi 80 koronáért. Ez volt az az összeg a hadisegélyen kívül, amelyből az öttagú családnak élnie kellett. A másik két fiú, az egyik 16 éves, a másik 11 éves, iskolába jár. Guttmanné többször panaszkodott, hogy nem tudja elviselni a háborút, nem tudja, mit tegyenek, nincs cipőjük, ruhájuk és senkijük sincs, aki segítsen rajtuk.

Vasárnap éjszaka féltizenkettő tájban a lakás külső szobájában alvó három fiú a belső szobából, ahol anyjuk és a kisleány aludt, egymás után két revolverdörrenést hallott. Berohantak a szobába és a földön fekve, vérző mellel eszméletlen állapotban ott találták anyjukat. Az ágyban ott feküdt a kilenc éves Erzsike, akinek szintén a melle volt keresztül lőve. Rendőrért szaladtak, a mentők jöttek, akik azonban már nem tudtak Guttmannén segíteni, mert a golyó szívét fúrta át és az asszony nyomban meghalt. A kislányt súlyos állapotban szállították be a Bródy-gyermekkórházba, ma reggelre azonban javult az állapota, eszméletre tért és az orvosok remélik, hogy megmenthetik az életnek.

Az asszony, mielőtt elkeseredett tettét végrehajtotta volna, két levelet írt. Az egyikben a következőket írja:

– Mondjátok meg a nagyapának és apuskának, hogy nekem bocsássanak meg, mert én már nem bírom tovább, kimerültem; ti pedig legyetek nálamnál boldogabbak. A Böskét azért viszem magammal, mert leánygyermeket csak az anyja nevelhet. Isten veletek. Sári.

A másik papíron a következő sorok állottak:

– Azért kellett meghalnom, mert kötelességemnek nem tudtam többé eleget tenni. Nem tudtam a gyerekeknek ruhát, cipőt és fehérnemüt előállítani és már mosni sem tudok, mert nincsen szappan.

A szerencsétlen asszony holttestét a rendőrség beszállította a törvényszéki orvostani intézet halottasházába és táviratilag értesítették a férjet, hogy a harctérről jöjjön haza gyermekeihez.”

 

 

1918. nov. 20.

A mezőbajiak hazavitték a zsidajukat.

Nagyváradról jelenti tudósítónk: „Ritter Ernő mezőbaji kereskedőt e hónap 2-án fosztogató csőcselék kirabolta. Ritter családjával Nagyváradra menekült és innen röpiratot küldött haza, amelyben felszólította a falu népét, hogy feleljen arra, mivel indokolja meg azt, hogy őt földönfutóvá tették, amikor mindig a nép érdekében dolgozott és a háborúból soha uzsorakamatot nem szerzett. A faluban megvitatták a kereskedő röpiratát, megállapították az ártatlanságát és tegnap a kereskedő nagyváradi lakásán háromtagú küldöttség jelent meg: a mezőbaji esküdtek. A három esküdt szónoka bejelentette, hogy a község elküldött a zsidajáért, mert a faluban nincsen se só, se petróleum. A deputáció három szekérrel jött a kereskedő családjáért. A szekeren dagadó dunyhák voltak, amelyekbe bepakolták a kereskedő gyermekeit és így indultak útnak. Hazafelé a nép éljenzéssel fogadta a Ritteréket, akikre nagy meglepetés várt. A lakásukban és a boltjukban minden a régi helyén állt, a fosztogatók visszavitték az elrablott holmit, sőt még a lakást is kitakarították. Ritter házára most fegyveres parasztok vigyáznak.”

 

Sírvers
Bús bánattal szivemben vándoroltam erre,
Az erdők mély magánya engem nem vidított
S a síron túl sem lelhetem majd nyugtomat.
Ó jól tudom, ha eltakarsz is majd szomorú fűz,
Rossz álmok zaklatják majd tört szivem:
Az emberről és szörnyű életéről álmodom.
Majd tovább álmodom, min Isten átka:
Az életét s amelyben nincs vigasztalása:
Hogy lelnék benne néki bármi nyugtatót…
Sok hosszú éjszakán a holdnak fénye mellett
Ott látsz majd űlni, vándor, sírom szélein
S töprengni láthatsz majd azon, mi elmúlt,
Ne szólj! Vizsgálgatom visszáját életünknek
Majd eltünődöm újra szálai kuszáján
S lassan tovább szövöm az álmok hosszú szőnyegét,
Majd lassan újra megszövöm, mi elmúlt
S egy szebbet, jobbat és vigasztalóbbat
Egy boldogabb hazát ott álmodom Neked,
Ember – szegény! kinek nincs vigaszod!

 

Eisler egy novelláját olvasta fel, amelyben ez a megjegyzés van: „sie war nicht ohne Reinheit.” Élénken emlékeztet ez Turcsányinak arra a mondatára: „a jövő mély kútjába nézek.” – Nemcsak azért, mert mind a kettő az írói érzék hiányát mutatja. Mondom Eislernek: – Hogy az emberi fantázia optimikus hajlandóságú, élénken mutatja ez a rossz észrevétel is. Az ember ugyanis a tisztaságot, bármíly kényes és romlandó is az, alapvető tulajdonságnak veszi, stabilitásnak, amely csak időlegesen romolhat el, vagy inoghat meg. Sie war rein, – ez a főtétel. (Éppúgy a jövőt, bár halállal végződő, sem veszi soha mély kútnak, csak a múltat veheti annak, tág mezőnek veszi, rossz tapasztalatai ellenére is.) – Folytatom Eislernek: – Hogy az ember optimikus fantáziájú, mutatják olykor szóképzései is, – amílyenek ezek: dicstelen, becstelen, fénytelen, amikor a rosszat a jóval jelöli meg. Igaz, hogy vannak ílyenek is: fáradhatatlan, ernyedetlen, de az előbbi fajta az általánosabb, úgy érzem. – A relativitás mérésekor tehát a jót veszi alapegységnek, vagy legalább is valamely közepes szintjét a jónak. Kimagasló, kitűnő, jel-es, továbbá alantas és alávaló szintén erre vallanak. Van azonban olyan tulajdonság is, amelyet mégcsak nem is relativitásában jelöl meg, hanem olyannak veszi, mintha abszolut fényességben tündökölne s ílyen példáúl a tisztaság, vagy az egészség. – Érdekes ezzel szemben, hogy a tisztaság ellentéte, a piszok, annélkűl, hogy a szóképzés erre rámutatna, már nem íly abszolút-szándékú megjelölés. Mikor piszkos valami? Ha bepiszkolódott. A tisztaság tehát ebben a fogalmazásban olyas dolognak van odatéve, amely eredendő, öröktől fogva van és lesz, – a piszok pedig esendő. Nem a tisztaság kopik el, ha a bepiszkolt dolgot tisztítom, hanem a piszok, – a piszka. Egyszóval: ez a fogalom, hogy piszok, fantáziánk és nyelvhasználatunk gyakorlata szerint egyedűl meg sem áll, csak birtokosviszonyban valamivel, ami tiszta volt. Holott az anyag, amely a piszkot okozza, amelyet piszoknak neveznek, létezik. – Lipps figyelmeztet arra, hogy a piszok figyelmünket míly mértékben ráterelheti valamely dologra. Egy fehér ruhát esetleg észre sem veszek, de ha egyetlen tintafolt van rajta: fontossága izgalmunk következtében megnő. (Olyképen, ahogy a sérült dolgoké általában meg szokott nőni s minél becsesebb volt azon dolog, annál inkább. Véleménye szerint ez a tragédia ránk való hatásának egyik legfőbb oka.) Ha pedig a piszok íly feltűnő és izgató s a tisztaság nem feltűnő, (akár az egészség,) – ez is azt mutatja, hogy mi a tisztaság látásához vagyunk hozzászokva, akár valóságban, akár képzeletben. – Mi a piszok? – kérdezi ezek után Eisl. s azt mondja: „Piszok az, ami nincs ott, ahol lennie kellene.” – Mondom: Hova fujja Ön az orrát? – „A zsebkendőmbe.” – Hát hova kellett volna belefújnia? A zsebkendőjét mégis piszkosnak mondja, holott abban minden ott van, ahol lennie kell. – Az előbbiek után inkább azt gondolom, hogy ha egyik anyag a másikat olykép értékteleníti el, vagy elékteleníti, hogy ami szép volt, az rútabb lett s ami kívánatos volt, az kevésbbé kívánatos lett s ezt észrevesszük rajta, hogy azzá lett s érezzük azt is, hogy ezen róla való érzéseink végső állomása az undor volna, – vagyis útjok oda torkollik, amennyiben máris nem társúl érzéseinkkel. (Szenny! – e szónál máris jobban társúl.) – – – Minthogy pedig az ember annak megállapításánál, hogy mi piszkos, mi nem az, mi undorítja, mi nem, részben rendkívűl hyperesztéziásan, részben pedig meglepőn tunyán, vagyis tehát ebben is ellentmondón viselkedik, (mégpedig valószínűleg minden rendű és fajú, tehát mindenféle előítélet uralma alatt álló ember,) – még inkább érdemes volna egyes esetekben és azt vizsgálat alá venni, hogy olyik mit mért érez piszkosnak, – ezt a szubjektivitást! – mikor érzi azt, hogy ílyféle sérelem esett valamely dolgon? (Macula non est in te, – példáúl!) – – – Piszkos, szennyes, mocskos, – ezek a fokozatok. E két utóbbi egyre inkább az undorító felé halad. – Pocsék: mely a piszok és mocsok elegyének látszik, inkább a csúfságot idézi vissza.

 

Morális inszánia: Épp a címét írja le úgy, hogy ne lehessen elolvasni, – épp a legfontosabb számadatot. Kér, hogy menjek el az ő érdekében valahova s a nevét nem tudom elolvasni az illetőnek. A silányságra igen jellemző. Silány az is, aki rögtön átveszi a véleményemet s a maga előbbi ellentétes véleményéről rögtön megfeledkezik. Silány az is, aki a másik véleményét nemcsak átveszi, ezen felűl még a másik reá vonatkozó kicsinylését is: amely kicsinylés épp az ellentétes véleményre vonatkozott. Megmutatnak valakinek egy új, még berendezetlen és átépítésben lévő lakást. – Nem tetszik neki. „Einem Narrn soll man kein ungebautes Haus zeigen”, – boszankodik az, aki mutatja. – A lakás elkészűl. – Gyönyörű! – mondja az egykori elégedetlenkedő. – Hogy-hogy, hisz neked nem tetszett? – Kérdezem én, hozzászokván ahhoz, hogy valamelyes kis következetességet és emlékezést tételezzek fel az emberekben. – „Ja, – mondja ő, – einem Narrn soll man kein ungebautes Haus zeigen.”

 

 

[Utolsó oldalra beragasztva egy préselt rózsa és egy lóhere. Aláírva:]

 

Kaptam 1918, július 17dikén Krakóban Fazekas Babától és Margittól, harmincadik születésnapomra.