1922. október 1.
Valamely mély áhítat nélkül kultúra elképzelhetetlen. – A nyugati kultúrák meggyőződéstelen világa (felületes össze-visszasága a „reális” szemléleteknek): – mi ez ahhoz a mély szellemi egységhez képest, mely a keletet összefogja? A Buddhizmus: a hitetlenség vallása s mégis, míly mély benne az áhítat! – De, sőt: magamban bennem is ott kezdődik a mélyebb s becsesebb kultúráltság, mikor minden dezilluzionáltságomon és reménytelenségemen túl s mégis minden nap és minden éjszaka rád gondolok és csodállak: Egység!
Ha a fogtövek fotográfiáit nézed az anatómiai atlaszban, ez a gondolat kell hogy meglepjen: – Míly girbe-görbe felület ez, – teli váltakozó, szabálytalan dombocskákkal… Egyik embernél ilyen, másiknál olyan a felületek tapadó alakulata – s mégis: egyetlen szabálynak mechanizmusaként szabályosan megfelel feladatának: – az egyszerű szabály lehetőség; ez a sokféleség az egyszerűség eszköze…. Vagyis: a principium egyszerű – s a kivitele sokféle. Az élet szabálya egyszerű s az élet lehetősége sokféle… S uralma alatt áll ez a sokféle moduláció ilyenkor aztán megmozdúl benned a matematikai imperativus s ezt gondolod: – aki a principium egyszerűségét a kivitel, a konkrét élet komplikáltságának mérésére, felfogására és megítélésére akarja felhasználni: az téved, – az összetéveszti a rendszert részeivel. A részecskék millió lehetőség között mozognak tova s mégis egyetlen nagy szabály korlátai között. – Mennyivel egyszerűbb volna szabályos, geometriai alakú fogakat teremteni, – mindenkinek egyformán! A fogak valóban szabály szerint alakúlnak ugyan s mégis számtalan egyéni tulajdonság, életfeltétel, betegség, éghajlat szerint… – Ugyaníly komplex jelenség az egyéniség megjelenése a törvényszerű emberi testek és lelkek tömkelegében.
Lindberg: – néki megadatott. – Konok fejtartással, – senkivel sem törődve, – ügyet sem vetve arra, hogy milyen hatást tesz az emberekre, – hogy vajjon jó véleménnyel vannak-e személyéről, vagy sem – odaáll a zongora mellé és énekel. – S nem fárad érte tovább, hogy szeressék… Megadatott néki, hűvösen megállnia közöttük, – s hogy joga van várni, hogy szeressék, hogy epekedjenek érte s ő dacos magányban, visszautasító közönnyel fogadhatja a hódolatot. – (Gyerekkori álmom: hogy vágyódjanak felém s én ne törődjem velök… – Hogy a kisujjamat se kelljen kinyújtanom feléjök – s ők maguk alázatosan kínálva hozzák felém, ami legbecsebbjök van: – a szivüket… S én aztán úgy fogadjam el, mint egy király. – S ne kelljen kunyorálnom, kukorékolnom, hazudoznom, a kedvük szerint lágyítva hangomat s modoromat… S hízelegnem.) – Ő abban a szerencsés helyzetben van, hogy a lehető legkevesebbet kell kedveskednie, magán erőszakot vennie az emberek kedvéért… – csak éppen annyit, amennyi feltétlenül szükséges, hogy megmaradhasson közöttük. – Semmi köze hozzájuk: – nem reménykedik, nem vár tőlük semmit, – legkevésbbé pedig boldogságát, – meleget, szerelmet, vagy barátságot… Nem kiváncsi senkire. – Ő ebbe a városba véletlenűl vetődött s nemsokára úgyis továbbvándorol…. Nem kíván hát senkitől semmit… – Barátja már úgyis van, – szerelmese is, gyermeke is, – s itt a legokosabb, a legkitűnőbb sem hathat már rá annyira, hogy megnyíljon előtte, hogy akarjon tőle valamit, vagy hogy jobban érdeklődjék iránta, mint ahogy az adott pillanatban éppen véletlenűl valóban érdeklődik. – Amellett nyílt: – ha kérdeznek tőle valamit élete felől – egész őszintén felel, – nem titkol, mert mit is fontoskodjék? – Azt sem bánja, ha meg is tudnak felőle egyet-mást. – Nincs mit közölnie, de nincs is mit rejtenie – s hogy közöl, annak sincs jelentősége számára. Szomorúságát pedig nem viszi a világ elé: – nem szomorú, csak komoly, – nagyon komoly – s szemeiben csak néha jelennek meg oly színtjátszó fényecskék, melyek azt mutatják, hogy most, – igen most emlékezik, – olyasmire, amit nem közöl velünk. S az az elmélyedés, amelylyel énekel, amelylyel a zene kedvéért és önmaga kedvéért még a koncert után is a másik szobában továbbdúdol magának: – mutatja, hogy sokat élt, látott és sokat szenvedett.
Pszichoanalyzis: nincs ember, aki tekintély maradhatna az előtt, akivel szemben nem szűri meg mondanivalóját s az egész életéről minden fenntartás nélkül tesz vallomásokat. – A tekintély a külső megjelenés egyik hatása s úgy gondolom, hogy semmi mástól nem származhat, mint az elhallgatás és közlés valamely helyes arányából. – Ugyanígy a fölény is ebből származik s még valamiből: – kombinálódik a gúnyos mosolyokkal, amelyek azt a hatást váltják ki gyenge lelkekből, mintha a mosolygó valamely különb és nagyszerűbb lény volna annál a paránynál, aki előtte vonaglik, feltárván minden titkát előtte.
Én az analyzist, amelyet most már meg kell kezdenem, evvel a szóval fogom bevezetni: – Silány valakit lát maga előtt, uram… Olyat, akiből egy tulajdonság feltétlenűl hiányzik: a méltóság s az előkelőség. S már azért is így fogom ezt bevezetni, mert mindenekfelett hiú vagyok: – ha magas hangon kezdem, – rettenetes lenne meztelen vallomásaim szörnyen terhelő igazságait elviselnem… – s így, ha silány vagyok s mégiscsak mutatkozik valami becsesebb, – ami pedig feltétlenül mutatkozik, – akkor ez már mind tiszta haszon.
Téma: Egy ember, aki nagy vagyont talál az utcán s elrejti. – Hogyan találja, hogyan rejti el, micsoda tervei vannak – s aztán mikor keresik: az ujságokban olvassa. Vagy: aranyásó, aki végre talál is valamit. – A gazdagodás éhsége.
A hentesről való álom, – aki kicserélte feleségét – s ez a feleség kicsi volt. – Anyám is kistermetű volt.
Érdekes, hogy a pszichikum automatizmusa sokban hasonló az automobilok szerkezetéhez: bekapcsolható első, második és harmadik sebességre… Az első sebesség indítója elromolván, – a gép nem egy kisebb sebességgel halad, hanem visszakapcsolódik egy egész primitiv etapra. (Freud: regressziónak nevezi.) Vagyis, – ha a pszichében valami elromlik, akkor nem gyengülés áll be azon a téren, hanem egy egész régiónak a kikapcsolódása – s egy másik etapra való alászállása a pszichikai működésnek.
Villamosság: – mi hajtja a villamos motort? Az, hogy a két nemű elektromosságnak egymás iránti vágyódása elé akadályokat gördítek s erre azok elkezdenek dolgozni, hogy az akadályokat elhárítsák s egymást elérjék. – Az emberi munka, – mindennemű munka roppantúl hasonlít ehhez a villamos kűzdelemhez. – Minden erőfeszítés ezeknek az akadályoknak az elhárítására való: a lelki és testi bírása a másik nemnek, – erre irányúl minden energiánk.
Egy asszony: „Nagyon sajnálom Önt, tanár úr,… ilyen derék, okos ember íly szörnyen egyedűl… hogy bírja ki? – Nem jó élet! Sajnálom szívemből.” – S valóban a biblia egyik legfőbb tétele: „Nem jó az embernek egyedül lenni.” – Szükség van arra az állati melegre, melyet egy másik szervezet produkál, – nélküle megfagysz!
Egy másik nő: – Okos ember, de egy kicsit sokat beszél!
Érdekes, hogy mihelyt embertömegbe, testületbe kellene beleízülnöm, – épp oly ellenszenves vagyok magamnak, mint diák koromban. – Most francia órákat veszek egy iskolában, – diák vagyok újra, volt tanár… – s épp oly ellenszenves vagyok, mint régen. – Valami furcsa tudákosság, rendkívüliség-keresés, feltűnés-keresés jellemez, megint különb akarok lenni a többinél – s a társak s a tanár máris idegenkedik… S a vívó-órán épp így. – Affektációk… extravagancia, – utrirozott figyelem, hangos akcentusok… Mennyi idő múlt el s mennyi szenvedés – s én még mindig a régi kicsinyes ember vagyok, – még mindig nem vagyok fölényes, nyugodt, tömegben eltűnő és szerény…
Koncert: Kalimpáló, kósza vágyak: – elvesztettem a talajt a lábam alól.
Koncert: – Még mindig feltűnést keresni? Mimikával és gesztusokkal, – utrirozott érdeklődéssel? – Még mindig nem szenvedtem eleget? – S amellett: – perfid viselkedés asszonyokkal…. – Viszont: teljes lelki abszencia, – nem veszem észre, ha megsértenek, csak egy fél óra múlva…. – – Egy angol lány: rövid villámlás, ahogy rámdobja tekintetét s aztán a diadémos, fejedelmi anyjára, akivel értik egymást: – „látod, ez tetszik nekem, hiszen tudod”… (Kreisler Frigyes lánya.) – S utána még gyakran átfut hozzám a tömegen át tekintete… – – Hangok: „Ugyan hagyják már szegényt, – mit is akarnak tőle? – Szegény, biztosan nagyon éhes…. Nem a! – fáradt, – hát persze! – Ejnye a szegény, – nem hagynak neki békét”… (Ha másként nem tudnak közelébe férni az ünepelt nagyságnak, – legalább sajnálkozásukkal hétköznapi embert formálnak belőle, magukhoz alacsonyítják…)
X/18. Nyolc lánytól kapni csókot egy nap s amellett halálosan boldogtalannak lenni! – A kis kassai lány, – a kis Mici! – Míly rettenetes fájdalom, látni ezt az édes fiatalságot – s elbúcsúzni tőle örökre!
Margit meséli, hogy Foris dr., az unokatestvérem idegesen jár-kel, ha nála Margit megiszik egy kávét…. – ez néki áldozat s épp ezért ezt tudva Margit mindig ellenértéket visz néki uzsonnáiért… – Ó család! – – S egy másik tagja a családnak, ugyanez a vér, hogy ettől az átoktól megszabadúljon ajándékokat kezd osztani – s olyan ügyetlenűl… Annak ad, akinek úgyis van – s a legértékesebbet éppen annak adja… (Pipa.)
X/22. N. Z. volt nálam: – vissza fogja vonni a panaszt, amelyet inasa ellen tett, aki kirabolta. – Mert igaza van voltaképen, mikor kirabolta… – Mert mért van az, hogy az egyiknek van, a másiknak nincs… (Tudni kell, hogy olyasmiket vitt el, amiket nélkülözni fáj, – példáúl az édesanyja rámaradt aranyóráját…) – Igaz, hogy ha ennek a konzequenciáit minden tekintetben levonná – ebben a társadalomban, – akkor főbe kellene lőnie magát, – no de mégis… – az a legfőbb igazság, az a magas igazság, mely az ő szívében van, – ezt követeli…. Meg azután rosszúl is érzi ő magát, ha úgy vacsorázik, vagy sétál és a cégéreket nézi, mialatt más ember egy zárkában űl őmiatta…. – Ő most az istene neki, az ő szavától függnek vágyai – és istennek lenni elviselhetetlenűl nehéz…. Összeköttetésben van vele, – állandóan összefügg az életével, – folyton terheli ennek a másiknak megjelenő szenvedése… s ettől ő szabadúlni akar…. – De – mondom neki, – legalább nem élősködik majd egy szegény utcalány nyakán, – ilyen erőteljes fickó…. – Igen ám, csakhogy nem ezért fogják bezárni, ha ezért, – belátom, – megérdemelné is, – feleli…. – Nem baj, mondom valami másért fogják bezárni, – s ismét másért érdemli meg, hogy űljön… – az élet íly komplikáltan fonódik, – mondom néki…. (Mostanában a komplex jelenségek össze-vissza kúszált szálait különösen élesen látom.)
Egy másik komplex jelenség: – Dícsérek egy énekesnőt… – különböző okokból. Részben azért, mert már benne vagyok a lendületben, – azután tehetetlenségemben, mert valamilyen álláspontot csak el kell foglalnom…. azután ki akarom fejezni, hogy értek hozzá s meg akarok maradni a könnyelműn kimondott szó mellett…. G. E. ellentmond – s valószínűleg igaza is van, csakhogy ő sokkal jobban lebecsüli, mint ahogy azt hozzáértése szerint megérdemelné, – miért? – mert le akarja rontani azt, amit én mondok s azután szintén lendületben van, s végül mert riválisa mint énekesnő és mert asszony… Mindezt aztán beburkolja: – objektív hanghordozással rejti szenvedélyességét, – koncessziókat tesz szigorúságán s éppen abban, ami nem a meggyőződése – tehát elismeri, hogy jó a kiejtése, – pedig az éppen nem jó…. S végül: barátnője K-né is ugyanolyan véleményen van, mint ő, ezen a szélső elítélő, helytelen véleményen, de nem ilyen személyes okoknál fogva, hanem egészen egyszerűen azért, mert ostoba s nem ért az énekhez… Ez a hölgy aztán barátnője segítségére siet… S erre én megjegyzem, hogy K-né… istenem ő nem érti, nem méltó ellenfél… hiszen én G. E. hozzáértését elismerem… Erre G. E. méltatlankodva feleli, hogy hát hogyan gondolom, olyan nagy különbség nincs közöttünk… K.-né is muzsikális – s mi egy fokon vagyunk hozzáértés dolgában…. (Lelke legmélyén az ellen, különösen ha az ő hangjának megítéléséről volna szó, – a legélénkebben tiltakoznék – s különben is, mihelyt ellentétes véleményen volna véle…. – Hol búvik itt az igazság az emberek között? (Siófok.)
Tolstoj: Esküvő… vadászat… kűlföld… bírósági tárgyalás… zemsztvó-gyűlés… lóverseny… kaszálás…. temetés…. párbaj… bálterem… – – Mit tudok én mindebből? Hol jártam én? Mit ismerek… Négy fal között folyik az életem. – Igaz, hogy nem úgy készűl a művészi leírás, hogy az író jól szemügyre veszi azt, akit, vagy amit le akar írni – s aztán nekiűl… Ő megteremti az alakokat és dolgokat…. Nem a megfigyelés – az semmi, – a hallucináció, a vízió az minden…. S mégis! Lehet hallucinációja valakinek valamely reális, konkrét tényről, amelynek körülményeit sosem figyelhette meg? – – Mit akarok én? – hogyan akarok ma dolgozni, – mikor állati munkára kárhoztatva töltöm el az egész életemet? – – Ma a művésznek, gondolkodónak mégiscsak el kell pusztulnia: 1) mert az élet egészen a gazdasági kűzdelemre használtatik fel, – sokkal inkább mint valaha… abszorbeálódik általa… nem marad semmi energia egyébre… 2) a szegények kűzdelme pedig sokkal nagyobb, mint valaha volt, – s aki undorodik az anyagi kűzdelmektől – s a minimumra redukálná, – az is kénytelen vele s oly energiát kifejteni ebben, mint régen az űzletemberek…. El kell pusztúlni! Hiszen azelőtt is szegény nép volt a művészeké… s csak a szegény művész volt igazi erőfeszítésre hajlandó, – de ma, ebben a kataklizmában szegénynek lenni imminens életveszély, – s ezenkívül: minden életenergia a vagyon konzerválására és megszerzésére irányúl – a közfigyelem élénken az anyagiak felé fordúlt s megszűnt minden meditáció és habozás….
Megint egy komplex jelenség: Thot bírót meghívták a laplatai egyetemre tanárnak. – Ő itt húsz éve járásbíró és ontja magából a tudományos iratokat a világ összes kultúr-nyelvén – s nem ment előre! – Én pedig annélkül, hogy ismerném, úgy képzelődöm felőle, hogy afféle álképlet lehet: – tudós ember, habzsoló és ostoba. Ha tehát a magyar viszonyokat vádolni lehet amiatt, hogy ilyen kitűnő ember nem ment előre… – – ez a vád jogosult. – Miért? Mert sokkal értéktelenebbek mennek előre, mert aki mellőzte nem abból a magas szempontból mellőzte, hogy tudós ember, de korlátolt, – hanem kultúrálatlansága miatt…. S míly furcsa! – Ma mellőzték – s ha egy okos ember kerűl az igazságűgyminiszteri székbe, – lehet, hogy az is mellőzi… Az eredmény egy, holott a két tényezőt mely egy eredményt produkált világok választják el egymástól…. Vagyis: nincs módomban hogy Thot elégtétele miatt örűljek, – mert fölületes ember – s hogy mellőzték, annak sem tudok örűlni, mert ostoba és kultúrátlan emberek mellőzték… Én magam savanykás kedvetlenséggel egy kicsit előléptettem volna…. – Akik előtt pedig elégtétel volna kineveztetése: azok is kicsinylően mosolyognak… – hogy hát gyenge ember az! Pedig hát hozzájok képest éppen órjás! – Így voltam Peklerrel is: – útáltam őt – tanítását igen kicsinyre becsűltem…. s már most egy párton kellett volna lennem sötét agyú ellenségeivel – egy Balogh Jenővel példáúl?…. – akinél mégiscsak, – még a kisujja is többet ér?
S még egy komplex jelenség… Míly szervesen is függ össze minden!… – Elhatározom, hogy Kóródy Sándort a bankból fel fogom hívni, – ez jó hatással lesz egyesekre, ha látják, hogy per te vagyok vele… s gratulálni fogok néki jubileuma alkalmából. – Meg is teszem…. Megkérem titkárát, hogy ha majd bejön az igazgató úr, hívjon fel…. Ez meg is történik, felhív s gratulációmat savanykásan fogadja… (Persze, – mert sok a dolga – s ilyesmire nem ér rá, – és szokatlan, hogy ő hívjon fel engem, hogy gratulálhassak néki…. – Persze, ami ízetlenűl kezdődik, annak ízetlenűl kell végződnie – s az ilyesmiben egyenes összefüggés van, ha nem is mutatkozik nyílvánvalóan.) – De folytatása is van… Erre szóvá teszem öccse előtt… – amire kinevetnek, hüledeznek hogy micsoda balkezes, ízetlen dolog az egész…. Érzik, hogy hamis, – bárha megítélésében a külsőségek látszata szerint nincs is igazuk…. hogy csinálmány az egész, hogy valami nagy hiba van ebben a kicsiségben s én megszégyenűlten egyedül maradok….
Ellenszenves vagyok magamnak már megint, – nagyon! – Én – én, – mindig és mindenben csak én…. Megint központ akarok lenni, megint ellenszenves énem búvik elő mindenből, – állandóan csak magamra tudok figyelni s magammal akarom foglalkoztatni a világot…. Épp úgy, mint régen… – S ez a sárló obszcenitás: – ami a számból ömlik, – állandó zavaromban, egyensúlyozatlan kedélyállapotom következményeként….
Alagút: (Podmaniczky u.) Kétes fényében koldusok állanak, – mint valami fantasztikus árnyék alakok… Különösen egy sánta tesz riasztó benyomást rongyaiban…..
Margit: – – Érdekes! Bellághné (akinek jóslatai eddig, tapasztalata szerint mind beváltak,) – azt jósolja az uráról, hogy 922 és 23 között meg fog halni…. No – és milyen hatást tett reád ez a jóslás, – kérdezem tőle…. Közönyös vagyok a halál iránt, – feleli…. Nékem már nem oly rémséges, mint gyerekkoromban volt…. Annál kevésbbé, mert hiszen sokkal szívesebben magamnak kívánnám…. Régen, persze… – mikor egy kiskutyánk meghalt, – két éjjel sírtam miatta s egészen lefogytam a bánattól… S mikor szegény bátyám meghalt, – majd belehaltam magam is! Ma pedig, ha kimegyek hozzá: ott űlök a sírján és nem érzek bánatot…. Csak azt érzem, hogy fáradt vagyok nagyon…. – – Nem voltam jó feleség s már nem is lehetek senkinek sem jó felesége…. (Azelőtt valakinek még az lettem volna.) – – S már nem is vagyok jó, úgy látom…. Valami kegyetlenség ütközik ki rajtam, – a családunk fő jellemvonása…. – a velem szemben való közönyösségek elvették a kedvemet attól, hogy a mások bajával sokat törődjem… Hallok embereket panaszkodni – s a leghidegebb szívvel veszem…. olyasmiket, amiken régen talán elsírtam volna magam…. hidegen nézem őket s egyáltalán nem törődöm sem velük sem bajaikkal…. – Mi közöm van nekem hozzád? – teszem fel a kérdést magamban – és ha felfordúlsz is? – mialatt bólintok feléje és jelét adom, hogy figyelek reá, – csak folytassa nyugodtan tovább…. – S én lettem ilyenné, – gondold meg – én… aki nem tudtam más lenni, mint engedékeny, résztvevő és megbocsájtó… Hiszen az emberekben sem érdekelt soha egyéb…. – Sosem az érdekelt, hogy valaki míly tehetséges…. – az volt az első, hogy azt vizsgáltam mindig, – van-e szíve…. Szinte hallgatóztam rajta… hogy én is, én is szerethessem….
Mffy: izgága, zabolátla, tobzódó. – Szertelen. Rabiátus. Tobzódó garázda.
Analytikusok: – A gyengébb képességűeket az jellemzi, hogy mihelyt elkezdenek a tannal foglalkozni, – rögtön szabadúszók lesznek az élet dolgaiban…. Oly biztosak a bizonytalanban… – Mi? Az öregasszony zsugori kezd lenni? – kiáltanak fel… Regresszió! csapják rá, mint a mennykő. Mechanikus taknyos biztonságuk, – nevetséges! És boszantó. – Egy pár szólam és evvel az élet legnehezebb kérdései meg vannak oldva. Náluk van a kulcs! Ők a titkok letéteményesei….
Csecsemő: – Értem már, mi a szentség benne. Valami kifejezhetetlen báj van tehetetlenségében. – S értem az anyákat: – minden hangja, minden szuszogása új reménység nékik, – mi nyílik fel benne most, – e pillanatban, – mit akar kifejezni gőgicsélése, – erőfeszítése, hogy közöljön valamit ködlő, derengő világa titkaiból…. S hogy reszketve, feszűlt figyelemmel lesik minden mozdulását…. S minden nap egy új csoda. Tegnap még kezecskéi felett nem volt úr, nem tudta azokat irányítani – azok akaratától függetlenűl kalimpáltak – s másnap, – egyszerre, a legnagyobb biztonsággal nyúl valami felé…. – Valami hallatlan gyönyörűség lehet tehetetlen kis lénye felett őrködni… S persze, természetes, hogy az anya pontosan megérzi, melyik pillanatban fog felébredni éjszaka… (A testi összefüggés még alighogy elszakadt közöttük.) S a sötétbe meresztve szemeit egy pár pillanatig vár – s íme, valóban felhangzik az ismert hangocska: taj, taj… mondja az éjszakában…. S hogy erre az asszony reszket a gyönyörűségtől: értem. – Taj, taj, – ez most minden néki. – Annál intenzivebb lehet némely férj féltékenysége: – hiszen még ő maga is csecsemő szeretne lenni, – s az is voltaképen…. – Érdekes, hogy ez a kis poronty míly kifejezetten férfias s míly meglepő arcocskájának intelligenciája, – holott úgyszólván teljesen kifejezéstelen tekintete. (Keresztfiam: Kóródy Gida úr.) – – Nézz körűl az utcán – s látod ott azt a kövér, kellemetlen gonosz-arcú frátert: – az is ilyen bájos kis csoda volt valaha, – anyjának ilyen szédítő öröme. – Egy másállapotos asszony oly boldogan várja gyerekét, hogy már előre dédelgeti. – S valahányszor az egyet rúg benne, – átöleli hasát és ringatja… Különös! Vajjon lehet-e azt mondani, hogy egy másik lényt szeret benne? – Nem saját magát szereti-e benne – hiszen még egy test vele! – S nem folytatódik-e ez az önszeretet akkor is, mikor már különváltak egymástól? – Érdekes az apróság mozgási tehetetlenségének egy példája: – szájában a cucli s ő ínyét összeszorítja, – kezével pedig teljes erővel húzná ki a szájából, – igen ám, de nem megy a dolog, annyira szorítja az ínyével… végűl mégiscsak kihúzza s erre sírni kezd, – mert hiszen ő nem ezt akarta… ő cuclizni akar! – Hogy a dohányzás olyannyira elterjedhetett, annak kétségtelenűl az is oka, hogy a szájjal való ez az örökös szopási foglalatosság igen erősen belénk marad idegezve továbbra is!
A képzelet más, mint a tény… Valami, azáltal, hogy tény: összehasonlíthatatlanúl nagyobb hatással van a világra, mint bármely képzelet, vagy gondolat… Ha ismerném a pozitivista filozófiát, – oda csatlakoznám. – S ezenfelűl: – a világ dolgai illogikusak s mégis tények. – A semmibe vezető illogikusság… A legszimplább logikai képességű ember másként vezetné a dolgokat, mint ahogy folynak… Jól ment a dolguk, – erre háborút csináltak, erre békét csináltak, amely rosszabb minden háborúnál….. S nem jó sehogy: ha szocialista vagy, nem jó vége van, ha konzervativ vagy, nem jó vége van…. Számolnod kell a tényekkel, amelyek egészen más természetűek, mint a gondolat… Emberek hajtják végre gondolataidat: millióféle temperamentum s millióféle önzés…. Ha segíteni akarod a szegényt, a művészt: nem jó vége van…. S ugyanígy: ha a munkásnak akarsz segítségére lenni…. Úgy, hogy minden regime-vel elégedetlenkedned kell…. – Hepe-hupás össze-visszaság… Keresztűl-kasúl szövődő szálak… Önmagukba visszafutó vonalak, – energiák, amelyek kitombolják magukat, – pusztítanak, vagy építenek s aztán elcsendesednek… Az emberek meghalnak, – félbemaradt munkájuk tátong utánuk – s annélkül, hogy be tudták volna bizonyítani, hogy igazuk van…. Az egész pedig tovább forog, – annélkül, hogy felelet, elégtétel, beteljesedés, vagy bármíly logikus követelmény bekövetkezett volna…. Sok minden romokban hever, – s a föld a romokkal együtt szalad tovább az űrben… félig kész épületekkel, soha be nem teljesedő reménységekkel s mindezek tetején új élet sarjad…. Semmiből sem következik valamely biztos következmény… Mindenről bebizonyúl, hogy hiábavaló volt, hogy hamar túléli magát…. hogy lehetetlen és hiábavaló minden berendezkedés… öröm és bánat… hogy az emberi munka és erőfeszítés nem célok érdekében történik, – hanem azért, hogy legyen….. S hogy nem kár, ha egy élet erőfeszítése kárba vész, mert milliószámra vész kárba létek energiája… amely, úgy látszik, csak azért volt, hogy legyen…. Háborúban tombolt az emberi energia: – hiába! Emberek és gondolatok kavarogtak: – hiába! Elvesztek, elnémúltak, elpusztúltak, nyomuk sem maradt…. Az emberek gonoszak voltak, – csaltak, loptak: – elmúlt, ki emlékszik reá? Elmúlt, senki sem tud róla: – az utódok boldogok és gazdagok, – ők maguk sem tudnak róla, hogy hogyan is kezdődött ez, hogy elődjük a cukorgyárban valaha hamis mérleget állíttatott fel…. S nem fáj ma elpusztúlnom annak a tudatában, hogy rettenetes erőfeszítéseim, gondolkodásom, kifejezési kűzdelmeim hiábavalók voltak….. – mert oly sok minden volt hiába, – századok erőfeszítése visszahull a semmibe…. Kéziratokat és szobrokat elnyel a föld… Fadrusz minden művét elpusztították…. Gyönyörűségek félbemaradtak, amelyekért fél életen át harcolt hősük…. Emberek nyelveket tanultak meg hiába, – művészek voltak hiába – s művészetük tetején elnémúltak…. – – S mind ez logikaellenes. Kell hát, hogy logikádon kívül bizonyos praktikus érzéked legyen: – hogy mit is követel adott pillanatban az élet…. – – Példáúl: – más ember sokkal kevésbbé képes megítélni dolgaidat, mint tenmagad – s ezt tudod…. Ha már most azt a parancsot adod magadnak, hogy ennélfogva tehát nem kell tanácsot kérned, – akkor rosszúl teszed. Mert: – ő talán nem is fog jó tanácsot adni s te egészen másként fogsz cselekedni – s mégis jobban érzed magad a közlés után, – s hogy éned mely részének tett jót, hogy mire való volt tehát, – nem tudom. A világtörténet tanúság reá, hogy szükség van reá, annélkül, hogy érthető célja volna. – S az emberek mindenkor beszélgettek is egymással, – te, mit szólsz ehhez? – mondották s erre elbeszélték, hogy mi történt velük, – s a másik mosolygott, vagy sírt…. – és se célja, se haszna, – mégis megtörtént! – – A gondolat más szerkezetű s principiumú, mint a külvilág, a tények. – S nem különös-e a következő: – gyilkosságot példáúl már mindenki elképzelt – s végre nem tudta volna hajtani mégsem. A kettő között óriási különbségek vannak: hogy elképzelem-e, hogy valakibe beleszúrom a kést, vagy pedig lassan valóban a szíve felé viszem… S bármíly intenziv is ez a képzelet… (Érdekes: – a késnek mindegy, hogy hol van… a természetnek is mindegy, hogy bizonyos anyagok között megszűnik-e a kohézió…. – számodra nem fontos minden kohézió még a testedben sem – egyes kohéziók aztán hirtelen roppantúl fontosakká válnak: – egy kis kötőszöveti szakadás: és gondolataid vége is szakad vele…) – S hogy mi az oka, hogy nem bírják végbevinni? Az eredmény látása oly szörnyű-e? vagy a cselekedet egyéb ténybeli elementumai döbbentenek-e vissza?… (Mert a legintenzivebb képzelet sem hallucinálhatja az élet és élő millióféle megnyilvánulását.) S ha már most elképzelem, hogy valaki mérgezett levelet küld valakinek, mint a középkorban… Mivel több ez, mint elképzelni valamit? Az eredményt nem látja, – az élővel nem kerűl szembe, – mivel több ez, mint a képzelet? Avval, hogy impregnálnia kell a levelet méreggel? Hisz ez maga is magános, szinte álombeli cselekedet, – majdnem tiszta fantázia!… – – Rossz, rossz, határozottan rossz ez az élet… S még ha azt mondod is, hogy sok oly jó van benne, amiről nem tudsz… s tehát így az értelmed maga nem is jogosúlt ítéletet mondani felette, akkor is rossz! Mert mért oly egyértelmű minden elfáradt, érett ember undorodása – s mire való ez az egész, ha az értelem oly reménytelenűl áll véle szemben? – Lehet-e jónak mondani azt, amit az értelem sosem tud se megérteni, se helyeselni, – ami reménytelennek tűnik? S ha az emberi elme végső konszequenciája róla ez, – mért van hát, hogy ilyen? – hogy értelmes lényeit a kétségbeesésbe kergeti, olyannyira, hogy azt lehet mondani: nem volt még talán értelmes lény, aki ne sokat foglalkozott volna az öngyilkosság tervével, úgy tekintvén ezt, mint élete egyetlen helyes, lehető megoldását? – – Azt lehet mondani tehát: hiszen igaz, hogy nem tudod, mi a jó, mi a rossz benne… – de ha egyszer minden oly elkeseredett céltalansága miatt, – jól van ez akkor?
Jó ebédet kaptam P-éknál: s miután ők már megebédeltek volt, azt kérdeztem tőlük: ki inkább irigylésre méltó én-e, aki még előtte vagyok, vagy ti, akik utána vagytok már? – Van-e értelme tehát annak, hogy az öreg irígyli a fiatalt? – Mert nézzétek, oly különösen jó volt ez az ebéd? Hogy érdemes volna irigyelni…. Semmi különös nem volt ugy-e s én is túl leszek rajta mindjárt ugyanúgy, mint ti….
Nálam fordítva van a dolog: a művészi munka az elhulló forgács – s ezek a jegyzetek az egész!
Egész nap hivatalban van s mint a gép működik benne eszméletlenűl: – van azonban valami, ami fölöslegesen motoszkál benne s égő fájdalmat okoz: – égő, keserű lelke, – ez a fölösleges, fájó tályog.
Mint egy kazán, úgy ég, sovárog túlfűtött lénye… s kénytelen lassú, türelmes, nyugalmas lépéseket lépni…. Ekkora életképesség s ilyen minimumra redukált élet! (Gallovics)
Kisbaba: – nem tud a nyelvecskéjével mit csinálni…. A testvérkéjét nagyon szereti, – egész boldog, ha beleteszik annak ágyába, – ilyenkor rikolt örömében… vakargatja őt ügyetlen kis kezével és nyalogatja, ahol éri…. (Különös! – hogy a testvérség mivolta megnyílvánúlna benne már íly korán, – hogy tehát ez szervezeti valami s nem a megszokás és erkölcsös nevelés eredménye…) – – S az anya: – már elválasztotta a gyereket, – éjjel azonban nagyon kezd fájni érte a szíve, – felkel tehát s még egyszer, utoljára megszoptatja…. (Talán utoljára szoptatok ez életben, – gondolja és sohajt…)
A család zűrzavarán, – az anyák önzésén, – a családtagok kapkodó kétségbeesésén gúnyolódó orvos: – nem érett ember…. – sokallja a jajszót és a kapkodást…. Ha érett volna, nem sokallná, – megértené…. fel tudná fogni, hogy az orvos és szisztematikus intelmei, – ez még mind kevés annak, akit nagy veszteség fenyeget…. sőt: tudná még azt is, hogy igaza van annak, aki kevesli, – mert a babonás félelem sok olyat megérez, amit semmiféle orvos nem tudhat…. és sokszor tud segítséget nyújtani olyankor, mikor az orvos tehetetlen…. – S az ilyen orvos elmondja pontos tanácsait és távozik, – a dolog elméletileg meg van oldva…. Ezzel szemben az érett, tapasztalt ember tudja, hogy minden pillanatban adódhat ad hoc segítség, – fontos tanácsot lehet adni apró és mellékeseknek látszó dolgokban…. s hogy ez az igazi segítség… s aki így tesz, az az igazi orvos!
X/27. Szegény H. M.-né! Elérkezett a perc, mikor már csak a szörnyű van hátra! Mikor szörnyűségnek látszik mindenképen: élni! Mikor az örömeidet elfogyasztottad, azok mögötted vannak, nem emlékezel reájuk, minden jó elfogyott előled – s előtted áll maga a zavartalanúl tiszta Irtózat! Csak a rossz maradt…. S ha már csak ez az utolsó perc áll előtted s a nagy feladat: meghalni! – s megkérdeznének, – érdemes-e születni, – vajjon van-e más felelet erre?…
Isten megbüntette őket, mert gonoszok voltak: – elvesztették a háborút…. Erre még gonoszabbak lettek…. Büntetésük után még sokkal méltóbbak reá… – A katona-párt vesztette el Németországban a háborút, – erre most ágál és erősödik….
X/29. Berlini házvételek pillanata…. s reám nagyon jellemző a cselekedet – szinte egész életemet szimbolizálja, – amit akkor míveltem, mialatt e fontos űgyben telefonáltam: – lenyultam egy kétkoronás bélyeget egy elromlott borítékról, s telefonálás közben…
Aki oly magasra helyezi elérhetőségét, – annak odaadását is mint valami égi kinyilatkoztatást várjuk…. S ha nem az, hanem több, mint közönséges női ellágyulás, akkor csalódottaknak érezzük magunkat… Ennyi az egész? (E.! Nevetők.) – E. mostani szerelmi megnyilatkozásában sokkal közönségesebb volt, mint én akkor…. Sokkal erőszakosabb volt, önzőbb… ha én szeretlek, akkor végy is el… Én a fiatalkor nagy fájdalmas igazságszeretetével beláttam, hogy itt nincs mit követelni… ő azonban csak a maga hangjára és kívánságára volt képes figyelni…. Én állandóan ovakodtam tőle, nehogy nevetségesnek, erőszakosnak érezze forróságomat…. valaki, aki nem forró….. nehogy tolakodó legyek…. s aztán az ő érdekeit, szempontjait állandóan mérlegeltem…. lehetséges-e néki ez? Ő azonban túltette magát az elmúlt tíz éven…. Hogy kívánatos-e még ő negyvenhez közel állván…. – nem inkább diszgusztáló-e most már forrósága? Hogy mi történt velem a tiz év alatt, – hisz megnősűlhettem volna…. S ő – hisz evvel a borzasztó szerelmével együtt menyasszony volt! S hogy nem gyanakszom-e tehát, hogy ez csak olyan öregedési idegroham-féle? – S aztán: képes volt nékem Altenberget utálni: – hogy semmi sem képes inkább megölni egy egészséges embert, mint a viszonzatlan szerelem s a nagy anyagi gondok, – ő citálja ezt most nekem, mikor soha semmi részvétet sem mutatott nyomorúságomban, – akkor, mikor rettenetesen szegény voltam s tetejében reménytelenűl szerelmes is! – „Mi baja van magának, – semmi baja, – mindene megvan ami kell”…. mondogatta. – – És maga? – kérdeztem. – „Nekem csak egy bajom van”, – mondotta. – Mi? – „Majd mindent elmondok… Elég sok mindent tud már rólam… – Reménytelen szerelem? – nem az nem, szó sincs.” (Kaffkához menet.)
1922. november 1.
|
Segíteni, adakozni, – ez nem a gazdagok számára van fenntartva: ebben egyáltalán nincs rend – s nincs szabály! Csak egy szabály van: segíteni kell – s ha ettől huzódol, hogy a gazdagok tegyék…. akkor beosztod és rendbeszeded magadnak a világot – s úgy, hogy egész más törvényeket csinálsz magadban felőle, mint amelyek kormányozzák.
Elkövetik a bűnöket, – aztán múlik az idő, feledésbe merűl, – sem ő, sem más nem emlékezik reá: elsűlyed a világ-tengerbe. S ha jó volt, – az is! A tíz év előtti falevelekről ki gondolkozik?
Öreges gyerek-arc… Nappal mégiscsak gyerek… de ha álmában beszél, olyan mintha egy öreg ember szólalna meg….
A Nevetők rémületet kelt egyesekben. – Persze, persze. Ki szereti Móriczot? Lesz-e valaha is oly rajongó publikuma, mint Gárdonyinak? – Reálisabb és sötétebb – s hiába: „a bájos” kell a világnak.
Éjjel hazajön… Csend. Aztán egy láthatatlan kórus indúl meg halála pillanata előtt…. S leírni ezt a kórust…
Orvos: – ha elkérné tőlem ezt a naplót kölcsön – s aztán egy nap kijelentené, hogy elvesztette: vagy gyógyulás, vagy halál!
Művész az lesz, aki már eleve gyengének érzi magát a kűzdelemre…. aki már előre elejti a kűzdelmet s deferál versenytársai előtt.
Csenget: erre kijön a méltóságos asszony s a kifli csücske kiáll a szájából.
Zenetanár: – Játssza kérem Bachot…. – Ó azt nem! – Mért nem? – Talán nem szereti?…. – Túlságosan is szeretem…. – Ön talán így van az emberekkel is?…. (S a növendék: 26 éves férfi, vérvörösre pirúl.) – – Aztán, – a növendék: – Hogy képes értelmes ember íly ostobaságra, mint az én növérem evvel a bárgyú szerelemmel…. – A tanárnő: – Hogyan hát Önnek nincsenek szenvedélyei, – micsoda ember az?… – Dehogy nincsenek. Vannak. Amiket engedélyezek…. – Engedélyezett szenvedélyek? (S a tanár kacag.) – Később a növendék játszik s egyik mordeut-et, majd a másikat –, oly egyformán…. – Uram, kiált fel hirtelen a tanárnő, – ezek az engedélyezett szenvedélyek!…
Micsoda hatalom a nő, amíg nem adja meg magát – s micsoda megtört, szegény madár lesz belőle utána! (Havas kisasszony.) – Ezt talán érzik s ez lehet egyik oka sokszor hisztériás meghódíthatatlanságuknak, – szűzies kegyetlenségüknek. (E.)
Mért mondják el az emberek jótetteiket? – Talán azért is, mert különben mindenkinek külön-külön be kellene bizonyítaniok, hogy ők jók. Nem elég nékik a lelkiismeretük nagyobb nyugalma, – amelynek kedvéért jónak lenniök: voltaképen az egyetlen igazi, érdemes ok.
Egy kis, tevékeny asszony, – aki úgy tud a test és lélek jólétének szolgálni, ahogy kell, – ahogy ez minden asszony igazi feladata volna: Wie ein Zauberweibchen….
Egy orvos, aki rossz ember…. – embertelen, rideg, önző – s amellett kitűnő orvos: Rosenthal. – Az ember iránt voltaképen érdektelen, – őt csak tudománya érdekli. – – S egy másik öreg orvos: vad ébredő, – zsidó pacienset el sem fogad, – s amellet jóságos, szíves öreg ember! Ő hazafi…. – Míly furcsa összevisszaság! (Ritoók.)
Debussy: – hiszen ő nem a csillagos ég…. Hanem egy kecses kupola, amelyre csillagok vannak festve: – s maga ez már valami!
Mindenkor tűzből lett a fény! Tűz nélkül, láz nélkül nincs fény!
Az egyik igazgatóból képviselő lett…. Egész eddig rendesen fogott kezet – s most megtanult úgy kezet fogni, hogy lefelé tartja a kezét és elengedi, – nem szorít – evvel is a leereszkedését akarván kifejezni…. Ilyen vagy, emberi élet!
Egy blanketta: Lakáshivatali véghatározat, – vagy lakásigazolvány. És ez a szó: lakásigazolvány, körűl van kerítve és körülötte apró rózsácskák vannak díszítésül… Egy bírói ítéleten cirádák? Véres komoly ügyekben való döntésen cikornya? Ejnye, hogy van ez? Játszani van kedve a hivatalnak, – játékos kedve van, – fölöslegekre telik nála? – Többeknek megmutattam a blankettát, hogy mondják meg, mi a különös külső formájában? S mindenki rövid tűnődés után a díszítésre mutatott…. Züllött egy hatósági lelet! Kétségtelenűl! – A megvesztegetés szörnyűsége vigyorog ki ebből a játékosságból.
H. H. – szegény, öreg anyja halála előtt van: – most aztán jelentkeznek a nagy összefoglalások…. Hogy miért is nem voltam jobb hozzá? Miért nem tudtam széppé tenni az életét?…. – – Megkért, mennék el az öreg asszonyt meglátogatni, – de okvetlenűl s dícsérjem őt, hogy míly tisztelt, becsűlt és szeretett fia van…. s hogy elolvastam az öreg asszony drámai kísérletét: kitűnő…. De okvetlenűl menjek el! Fontos! – – S furcsa: nem tudom megbocsátani néki, hogy még kondoleálni sem jött oda hozzám, mikor az anyám meghalt…. Hogy egyedül voltam, – egy lélek nem jött segítségemre…. Látomásaim voltak, s könyörögtem barátaimnak, hogy jőjjenek oda lakni – s egyedül hagytak. Még az a barom, a Popper Feri is, mikor odajött, nem segített a hurcolkodásnál egy parányit sem, – ellenben loholva jött, mikor a kocsi elindúlt, hogy feltehesse cók-mókját a kocsira… erre kiraboltak…. – Ez most mind feltámadt bennem…. Hogy H. H. mikor szükségem volt reá, azt felelte nékem: primum vivere…. Hogy szemtelen levelet mert nékem írni, mikor felkértem, adná vissza a kölcsönt, – amelyet G. I.-nál én szereztem néki…. S nem tudok egész szívemmel jó és odaadó lenni irányában.
Régi ideál: hogy az embert szeressék, tiszteljék és okos embernek tartsák.
Ernyőt végig ejteni a sáros utcán: – ennek a zűrzavaros, nyűgös életnek a szimbolikus címere lehetne.
Kisfiú, vézna, koraérett, akit a mostohaapja halálra ver, mert éhségében magának és testvéreinek pénzt lopott ki az ember zsebéből…. Nem sír, nem jajgat, mialatt verik…. csak azt kéri, hogy leűlhessen, mert fáradt…. S később is mikor lefekszik a díványra, csak azt panaszolja, hogy ő fáradt és hogy a hasa fáj s aztán jajszó nélkül meghal. S a kis húga, aki felmenti őt halála után: „Károlynak muszály volt lopni, mert éhezett”… gyermeki hang, – míly ismerős!… a lopásról….
Családos emberben, hol van már a becsvágy, hogy valami nem közönséges eredményt érhessen el az életben, hogy kiválóság legyen…. Örűl, ha megél szegény…. Belenyugszik mindenbe, mint az állat…. Nem lázadoz… Rezeg az orrán rozoga cvikkerje: hol van itt már a csinosság?
Satori régiségkereskedő. – Kóródy meséli: – Van néki egy embere, amolyan nagy stílusú fezőr Dr. Hübsch Móric, – aki a legnehezebb dolgokat könnyedén viszi keresztül. – A Lichtenstein-galériában gyönyörű gobelinek vannak s felmerűlt a terv, hogy azokat másoltatni kellene. Erre Hübsch táviratot kűld Bécsbe a kifutójának, aki egy őrnagy, hogy várja őt itt meg itt a hotelben holnap este… S valóban – már másnap ott is van, harmadnap reggel pedig a Lichtenstein javadalmak igazgatójának előszobájában vitatkozik a titkárral, hogy néki azonnal beszélni kell a kegyelmes úrral s ha most mindjárt elmegy hazúlról, annál inkább… S valóban együtt űl vele autóba s egy óra múlva megvan a kizárólagos engedély a másolásra tíz évre, – sőt még ajánlólevél is van Satorihoz, a híres régiségkereskedődhöz, akihez nagyon nehéz közönséges emberfiának bejutni…. S valóban hat is a levél. A bécsi árúminta-vásáron kiállítják a gobelineket s egy nap kocsin megérkezik Hübsch dr. a híres, rettegett Satorival… Zömök, negyvenötév körűli ember, rövid mozdulatú, tömör beszédű…. Jön mint a forgószél és szuszog s oly hangon mutatkozik be, mintha kutyába se venné az összes többi élőlényeket…. Körülnéz…. – Ein Dreck! – mondja ki egy pillanat múlva a gobelinekről…. – Das ist Gobelin? – Ein Dreck! – ismétli és leűl…. Közben egy hölgy megy arra s lornyonjával nézegeti a gobelineket… s nyájas szóval meg is kérdezi az egyikről, hogy mi az ára?…. Nicht wahr – wunderbar! – kiáltja olyan hangon, hogy maga Kóródy is – e pillanatban mély meghatottságot érez s bizonyos büszkeséggel néz fel épp az imént lepocsékolt gobelinjeire… Zwei hundert dollars! – kiáltja újból Satori – s Kóródy elámúl: valóban ennyi volt nála felírva…. – Das ist ein Dreck, – mondja újból Satori, miután a hölgy elment, – aber die Sache interessiert mich enorm! Enorm! – ismétli…. Wenn Sie Herr Major, – mondja kísérőjének, – ha maga állna itt, valami tábornokkal ebben a bódéban, – már megbocsásson – régen odábbállottam volna, dehát ezek okos, intelligens zsidógyerekek, – ezekkel érdemes beszélgetni… Also kommts her Kinder, – mondja s erre Kóródyt valami oly melegség futja át, mintha az apjával beszélne…. Nézze Hübsch úr, – magának fogalma nincs a gobelinról, – maga éppen csak hogy beleszagolt – és így hát fogalma sem lehet róla, hogy ez a Komori úr micsoda munkát végzett…. ha nem is ér a gobelinje semmit…. No de hát mi ez? Ti a gobelint vásárra viszitek, mint a répát? – Rémes! Hiszen azt óvni, rejteni, dugni kell, emberek! – No de jőjjetek el holnap és beszélni fogunk a dologról – csinálunk valamit Herr Komori…. – Kérem, Kóródy a nevem, mondja erre újra nagyon szerényen Gyuri… s ő erre boszúsan a szavába vág: – kérem, az nekem mindegy, ne javítson ki engem: ha mondom Komori, hát legyen Komori…. – s elmegy. Hübsch le van sújtva – ehhez a stílushoz képest ő kis ember: – hiszen ez egész jól tudja Kóródy nevét, csak nem akarja tudni… Micsoda trükkök! – Másnap el is mennek az űzletébe…. Az ajtó alacsony, le kell hajolni…. s egy hallba érkezik a vendég s máris eláll szeme-szája… Öt méter magas selyemgobelinek…. Aztán egy másik terem: … itt a Frau Doktor fogadja az érkezőket s mutogat, magyaráz… Ez itt burgundi gobelin…. Gót stilusban berendezett szoba…. Egy igen magas renaissance-szoba s itt egy gyönyörű pár nézegeti a berendezést… Egy fínom, karcsú, vékony, csodálatosan szőke nő – egy orosz hercegnő az urával, egy angol lorddal, aki szintén igen előkelő, szép, fínom megjelenésű ember… Satori is megjelenik, – szórakozottan néz körűl, – aztán pár szót szól: néki sok a dolga – nézzenek csak meg mindent, – aztán eltűnik…. Jöjjenek el holnap a lakására… Auch dort hab’ ich manche hübsche Sachen… – mondja és megy. Hogy mi a dolga? – senki sem sejti…. Felmennek az emeletekre is… Sehol egy lélek csak mindenütt csengők, akárhova benyitnak csengetés jelenti valahol, – úgy hogy az embernek az az érzése, hogy valahol egy központi szobában űl valaki és mindent tud…. Szédűlve mennek haza – s másnap vasárnap el is mennek hozzá Allée-Gassei palotájába. – – A livrés inas már tud érkezésükről. Felemel egy telefonkagylót s jelenti urának, hogy itt vannak a várt vendégek s aztán útbaigazítja őket, hogy merre menjenek… S el is jutnak szédítő termeken keresztűl a hálószobájáig…. Termek, amelyek egész berendezése egy kis félnégyzetméteres antik gobelin után igazodik…. S végül a hálószobában ő maga az orvosával…. (Az orvos minden reggel ott van nála tanácskozáson.) Előtte egy nagy ezüst tálon gyümölcs – s nagyokat fal éppen egy húsos körtéből… – Én délelőtt csakis gyümölcsöt eszem, – tessék! – mondja és tovább eszik… Az orvost pedig elküldi a könyvtárszobába…. S mikor az orvos elment, rögtön belekezd…. Tehát arról van szó: – Ti gyerekek Budapesten azt hiszitek, hogy gobelint csináltok… pedig hát szemetet csináltok…. no de nekem a dolog mégíscsak tetszik… Majd mindjárt megmutatom, hogy miért…. Nézzétek! Én bejárom egész Európát és összevásárolom a régi gobelineket… ha az egyiknek hibája van hova kűldöm? A párisi gobelin manufacture-be és fizetek egy fül kijavításáért ezerkétszáz francot…. De ezenkívűl: – valakinek van egy antik gobelinje, – kihez küldi? – Hozzám, Satorihoz, Amerikából is! – S én hol csináltatom meg? Eddig Párizsban csináltattam, – de most? Ha akarjátok nálatok! Milliomosakká teszlek benneteket…. De semmi pénzt a vállalatba nem adok…. Magatok dolgoztok – s megmondjátok, mi kell…. nekem kell egy millió, mondja Komori, – nesze, mondom…. No de semmi más szemetet nem csináltok többé – csak ezt, és semmi mást és én parancsolok! Komori el fog menni Csehországba, – adok neki egy névjegyet és tanúlmányozni fogja a fonál-gyárakat, – a zsebemben van, mindegyik! Onnan elmegy Párisba a manifacture-be és beáll munkásnak… majd oda is adok egy névjegyecskét…. annak is meglesz a hatása… Onnan aztán elhozunk egy munkást ide: ígérünk neki ötször annyit, mit amennyit ott keres… egy évig tanítson itt – és ha már mindent jól megtanúltak tőle, akkor kidobjuk…. Holttesteken keresztűl kell előrejutnunk… – – Mit fogtok ti csinálni? Nézzétek: – Most olyan titkot tudtok itt meg: amiért mások milliókat adnának…. Én ezt már régen így csinálom… Eladok 500 éves gobelineket… Honnan veszem? összevásárolok régi szemetet: rossz gobelineket, használhatatlanokat: egész Európában, – a fonalakat legombolyíttatom és szövetek a régi anyagból régi gobelint – színehagyott mesteri gobelineket…. Ha akarjátok, – ezentúl nálatok…. – eredeti régiek után…. Ezt kiállítom Párisban és a valódira ráírom, hogy hamisítvány, – a hamisítványra, hogy valódi, – mért? – mert a valódit nem adom el semmi pénzért, – azt megtartom…. a hamisítványért pedig annyit kérek, amennyit akarok…. Nincs konkurrens…. – Gondoljátok meg a dolgot… – Egy-két kis apróhirdetés egy angol, vagy francia mű-gyűjtő-lapban, hogy Bécsben van egy gobelin-javító műhely, ahol Satori egy Rafael-gobelint kijavíttatott – ez elég nektek…. Mert Budapestről nem beszélünk, – az semmi! Itt lesz egy kis űzlet Bécsben…. S ha jön valaki megnézni a javítást és megkérdezi, hol van, – akkor mutatom neki, – itt! (És ezzel rámutatott egy hátamögött levő remek gobelin egy darabjára.) – – S az urak elmentek…. Másnap a pályaudvaron, a peronon ott sétál Satori az orosz hercegnővel és az urával, – Satori pedig meglátván Gyuriékat, vídáman és kedvesen odaköszön nekik, mint régi ismerőseinek… s látható, hogy máris róluk kezd beszélni az orosz hercegnőnek…. (Ezzel is főzni akar: hogy íme érdemesíti őket erre: hogy róluk beszél.) – Hübsch le van sújtva a kereskedelmi genialitásnak ettől a nagyszerűségétől. – Utaznak. – Az étkezőkocsiban Gyuri véletlenűl az orosz hercegnő mellé kerűl s hallja amint egy úrral utazásuk felől beszélgetnek. Pestre azért utaznak, mert, mint hírlik itt igen jól lehet enni. Bécsben bevásároltak mindenfélét. A volt király egy szőnyegét kínálták nekik megvételre, – ez most az egyik volt istállómester tulajdona. Ők nem értenek a szőnyegekhez: Satoritól kértek tanácsot. – Ötször annyit ér! mondotta indulatosan Satori – s erre megvették. (S Gyurit megborzongtatja valami: – micsoda hallatlan űzleteket csinálhat ez az ember az ilyen űgyfelekkel…. – szédületes, nagyívű, lendületes hazudozás kell hozzá, semmi más – és tekintély; ilyen abszolut tekintély… no de erre hogyan tett szert? – Bámulatos ember! nem, evvel veszélyes űzletet kötni!) – – – Ezt hallván, másnap Révész Lászlónál találkoztam szegény, kedves, jó barátnőmmel Dr. Révész Erzsébettel…. aki azóta meghalt…. (most hogy ezeket írom 1923. ápr. 3dika van már, – a naplóírással nagyon elmaradtam,) – s őt is megkérdeztem Satori felől, mert tudtam, hogy jól ismeri. S ő fél éjszakán át mesélt, mialatt a Ferenc körúton sétáltunk…. Az anyag nagy volt… hogy tudom ezt észben tartani mind, hogy aztán lejegyezzem, – kérdeztem tőle…. Ó elmondom én ezt neked, akármikor újra, – mondotta ő, szegény… S én furcsa érzések közt azt gondoltam: – hátha nem lesz többé alkalom? Aztán beteg lett – s nem tudta senki, hogy életveszélyesen beteg. – Lám, gondoltam én borzongva, – talán nem is lesz rá alkalom, hogy megint elmondja. – S úgy is lett, – sajnos. Míg a világ világ lesz, nem lesz többé Révész Erzsébet s kis pályámon nem találkozom véle többé. Ha megharagszol valakire, míly szörnyű nagy szó az – hogy soha az életben többé nem akarom látni…. s míly egyszerű, könnyed, apró kis tény…. meghal az illető: és a soha bekövetkezik s könnyebben megbékélsz vele, mint haragoddal…. – – Ő szegény körűlbelűl a következőket mondta el Satoriról: – Mikor Purkersdorfban volt orvos, Satori anyósát hozták be a szanatóriumba…. A professzorok lemondottak volt róla – s néki sikerűlt mégis rendbehoznia. Satori nagy áldozatokat hozott felesége családjáért – mindent megtett értök, ami emberileg lehetséges. Pesti, Dob-utcai család – s az asszony gyönyörű…. Satori maga különös, szörnyű jelenség, mint a sátán maga…. Köpcös, zömök ember… vaskos szemöldökű, erőszakos, lendületes, kedves, elragadó… A szörnyűnek és a bájosnak keveréke…. Olyan, aki nem nyugszik: – az élete merő aktivitás, semmi más – s ez az aktivitás állandóan teret keres magának… Ha más nincs – mindenkit lenyűgözni, aki a közelébe kerűl…. Most itt a doktor-kisasszony, – íme! – tehát természetesen nagyon kezd foglalkozni véle…. Pénzt nem ad…. de tanácsot…. Hogy miért is él így? Íly magánosan, – szegényesen, munkából…. példálózik s – mintha hajtaná a magas prostitució felé…. – „Ist das ein Leben? – Was haben Sie davon, dass Sie so armselig leben?” – veti fel a kérdést egyre többször…. „Geld! – kiáltja, – das ist die Hauptsache”…. Meglepőn sokat foglalkozik a doktorkisasszonynyal, – egyre bizalmasabbá lesz vele, – mintha titkait ki akarná tárni előtte… S a doktorkisasszony érdeklődik, – tetszik néki az ember, mert mindenkor érdekelte férfiban az érdes, nyers, drasztikus, csúnya erő…. Egyszer aztán honoráriumképen kiküld néki két antique broche-t – s a kisasszony egyet visszaküld, mert nem is nagyon tetszik néki az egyik s mert néki két broche-ra nincs szüksége…. Izgatja, érdekli ez az ember… Észrevesz egyet-mást… Egyszer példáúl megnyílik Purkersdorfban egy antiquarium…. körűlnéz benne – s talál egy régi szekrénykét, amely megfelelne, – de megfeledkezik róla csakhamar…. Nemsokára ott-találja Bécsben a Satori űzletében tízszeres áron… Tehát: ő bejárja a kisvárosokat és összevásárolja a holmit…. S az űzlete: – az ízlés remeke, ahogy ott a holmi össze van válogatva, egymás mellé állítva… Úgy látszik nagyszerű érzékű, pompás ízlésű ember, – nem lehet másként…. s nem is csoda, hiszen már a dédapja is régiségkereskedő volt…. Négy generáció…. – Pozsonyban éltek s ő tud ugyan magyarúl, de megveti a magyar nyelvet s úgy tesz, mintha nem tudna, szándékosan rosszúl beszél…. – Nagyszerű ízlés – s hogy ért-e hozzá valóban? – kifürkészhetetlen…. Ez volt egész ismeretségük alatt a legfőbb probléma, – vajjon ért-e ez az ember a művészetekhez, – vagy pedig mindaz, amit mutat csak nagystylű humbug?… Éveken át állandóan erre figyelt a legintenzivebben… – s nem sikerűlt semmit sem megtudnia…. Végűl is az a meggyőződés fixirozodott benne, hogy nem ért semmihez!… Soha egy könyvet nem látott a kezében, – soha nem hallotta, hogy bármit is olvasott volna…. Lehet tehát, hogy tapasztalatból tanúlt…. lehet. De mit tanúlt? Képek előtt néha mégiscsak elejtett egy-egy szót, – bár kerűlte, hogy beszélnie kelljen…. s ilyenkor, ha véleményt mondott nem egyszer kápráztató butaságok szaladtak ki belőle… Úgy hogy az a véleménye, hogy a gobelinhez sem ért ez az ember semmit, – hiszen akkoriban még szó sem volt gobelinról… – divatot csinált belőle, nekiszaladt a gobelinnak s mindjárt mint nagyszerű szakértő kezdte…. (Ezt mikor R. E. véleményét elmondtam neki: – K. Gyuri izgatottan utasította el: a legnagyszerűbb gobelin-szakértő, akit ő valaha látott!) – – S az a csodálatos, hogy azonnal az egész világ legfőbb szakértőjévé lesz, – hogy London, Páris, – a világ legnagyobb szakértői, cégei, a főúri világ, mind elismerik – s ha Londonnak egy clubot előkelőn kell berendezni, – az ottani cégek Satorihoz fordúlnak…. Egy doktor mindig volt az űzletében alkalmazva, – valami szegény tudós-rabszolga, – ezeket aztán minimális fizetésért kihasználja – s úgy látszik, ezektől tanúl talán… Van egy szoba, ahol ezek űlnek – ez az iroda… telihalmozva még nem osztályozott régiségekkel…. minden sarok telihalmozva ütött-kopott, régi vacakkal – s ha kikerűl az űzleti termekbe – stylizált, nagyszerű gonddal megtervezett környezetébe egy-egy kis műremek lesz belőle…. Nem is tűri, hogy ide a teremtés chaoszába valami idegen belépjen… – hogy pedig innen eladjon valamit, arról persze szó sincs…. – Majd holnap, – ha föl lesz akasztva, – szokta mondani…. Néha aztán megbicsaklik s előfordúl, hogy egy-egy tárgyhoz – látszólag ok nélkül oly módon ragaszkodik, hogy ígérhetnek érte bármit, – ő nem adja oda semmiért. Űzlete, mely egy egész palota, – csodálatos egy hely…. s ő értette a módját, hogyan kell Bécs központjává tennie…. Senkinek sem kell vásárolnia…. – s nemsokára a főúri világ délelőtti találkozóhelye lett a Satori boltja… S ő: – kedveskedik, ágál, tevékenykedik körülöttük, rendelkezésükre áll, – mindezt azonban valamely fraternizáló, szemtelen bizalmassággal, – amelyben azonban annyi a kedvesség, hogy nem igen tudnak haragudni rá…. A hang gúnyosan meleg, – fölényesen alázatos… az ember úgy érzi, hogy kutyába se vesz ez senkit, – ez csak mulattatja magát, – becsapni, az újja körűl forgatni a világot! – ez mindene! Monstrum ez az ember…. érthetetlen szörnyeteg voltaképen…. Mikor látta, hogy a doktorkisasszonynyal semmire sem mehet, valami vad, sátáni indúlat fogta el…. Keserű lett, kárörvendő, maliciózus és disznólkodó… Förtelmes disznóságokba csapott – s megmutatkozott ebből, míly féktelenűl érzéki… A doktorkisasszony persze kutyába se vette mindezt, – beszélhetsz, amit akarsz: én orvos vagyok, – gondolta… Egyszer aztán különös ötlete támadt…. Mikor a kisasszony egy délelőtt elment az űzletébe igen melegen és udvariasan fogadta s aztán mosolyogva arra kérte, jönne vele az űzlet egy másik részébe… S fel is vezette az emeletek felett csigalépcsőn egy kis magános titkos szobába, ott leűltette és rázárván az ajtót távozott…. Itt volt a disznóság-gyűjteménye szekrényekben és falakon: egyike a világ legnagyszerűbb gyűjteményeinek…. S a doktorkisasszony hozzá is látott…. „Más asszonyt, vagy férfit lehetetlen, hogy fel ne izgatott volna ilyen tömege az erótikus fantazmagóriának…. de reám nem hatott sosem, – egészen nyugodt maradtam akkor is, ha érdekelt is…. Olyan természet vagyok, akire maga az erótika személytelenűl nem hat…. az én képzeletem mindig egyvalakire centralizálódik”…. Néhány óra múlva nyílt az ajtó s Satori megjelent a küszöbön; – leplezetlenűl piszkos vágygyal arcán, szemeiben – s miután a várt hatás nem mutatkozott a kisasszonyon, mégcsak piros sem volt az arca, megmutatta nagyon ép fogait, – sarkon fordúlt és elment. – De azért nem hagyta abba! Disznólkodott tovább, – elmondta piszkos kis történeteit s oly szenvedélylyel, mintha szüksége volna reá, hogy szemetesládáját kifordítsa…. Cselédlányok, utcasarok, kokottok, – piszok… – lelkiismeretfurdalás nélkűl mindent kitárt. Meggondolás nélkűl a legpiszkosabbat…. Megrontani egész kis lányokat, – de mégcsak nem is a testét, a lelkét! – Rögtön a legocsmányabbal kezdeni vele… s aztán otthagyni! – Minden utcasarkon kikezdeni…. bár egy kis baj lehet az élvezőképességével, mert hiszen ílyen homályos megjegyzései is voltak: hogy az előjáték minden, – a kivitel: azt ő már elengedi…. Valami rabiátus szenvedélyesség uralkodott állandóan minden idegén… s ez különösen szombaton tört ki belőle…. Istentelen ember volt ugyan mindig, – becstelen, ocsmány – a ritualékhoz mégis görcsösen ragaszkodott…. így szombaton, szenvedélyes dohányos létére sem dohányzott még eddig sosem…. s ilyenkor aztán nem lehet véle bírni, – dühöngeni, őrjöngeni szokott a szombatokon… S hogy ez így van nála, már mindenki tudja: űzletfél, alkalmazott, – s nem is mer senki közelébe kerűlni szombaton….. Összes indúlatai szabadon kikelnek belőle ilyenkor s ő tobzódik….. – s minden szörnytettét a dohányzási tilalommal hajlandó magyarázni…. Ilyenkor néha órákra beteges szomorúság fogta el: – régi rettenetes hipochondriája úrrá lett felette – s valóságos orvosi gyűlés volt ilyenkor a lakásán… Mert rettenetes pénzeket költ az egészsége ápolására, – szörnyedve fél a halál gondolatától…. Régi obstipációban szenved példáúl s ennek gyógykezelésére már Amerikából is hozatott orvost. (Ezért eszik délelőtt csak gyümölcsöt.) – – Egész nagy urasága pedig úgy kezdődött, hogy mint kis-ember kerűlt Bécsbe – gyönyörű feleségével…. Azt beszélik (s miután mindenki így tudja, lehet hogy így is történt,) – hogy egy igen gazdag ember sikeresen érdeklődött a felesége iránt s ez az úr finanszírozta első bevásárlásait. Ő pedig – ifjú feleségét Bécsben hagyva, automobilon bejárta egész Európát, – s mindent összevásárolt, amit erre érdemesnek tartott. Így kezdődött. – A francia vidéki városokban akkoriban még potom-pénzen lehetett vásárolni, – az antiquitás fogalma még alig-alig volt egyes műgyűjtőkön kívűl ismeretes – s hogy azzá vált egész Európában ez talán nagyrészben Satori műve… Kis városokban, falvakban, boltocskákat, paraszt-házakat, padlásokat, pincéket, elhagyott kastélyokat kutatott végig lázas szenvedélylyel és mohósággal – és mikor megjött, berendezte az űzletét…. a legelső műkereskedő boltját a világnak…. S megindította a reklámot, amelynek pedig remekelője…. Mert nem lármásan dolgozik… – csendben, alig észrevehetően munkálkodik s behálózza csalásaival az egész világot… Szenvedélyesen szereti a szépet – de még szenvedélyesebben a csalást…. Boldog, ha valamely nagyszerű trükkel bolonddá tette az egész tudós világot…. Hamisat valódi helyett eladni… értéktelen szemetet mint az Úr testét, – áhítattal kiemelni s felmutatni a világnak – s aztán napokig kuncogva nevetni, – pokoli szenvedélye. – Nem szeret senkit, semmit, – csak ezt: – a műtárgyait és a csalást. Persze mindezeken felűl a pénz is érdekli, – a vagyon, – de az is inkább csak azért, hogy még több szuverenitása legyen becsapni, lóvátenni, kiröhögni a világot….. – – Egyre feljebb emelkedett persze, – modora, biztonságos fellépése, – kísértetiesen biztos ösztöne vitték egyre magasabbra…. – – A feleségének ezalatt, – már gazdagságuk idején, – egy igen közönséges lovag kezdett el udvarolni…. Olyan typikus mágnás-féle, – széles vállú, erős fogsorú, üres és ostoba szép ember – s Satori nem szólt egy szót sem…. Hogy mi mehetett végbe benne, – senki sem tudja, mert semmi jelét nem adta soha. R. E. egyszer furcsa jelenetnek volt tanúja. Akkor már egész Bécs beszélt Satoriné viszonyáról. – Satori az űzletéből haza telefonált s a feleségét kérette a telefonhoz, – az inas azonban azt jelentette, hogy a hölgy épp most ment el hazúlról X. gróf úrral, – mármint az udvarlóval. – Satori akkor vérvörös lett és lecsapta a kagylót, – de nem szólt semmit akkor sem…. Szörnyűvé vált az arca ebben a pillanatban. És mégis: Senki sem tudott úr lenni felette, senki sem tudta megzabolázni, – csak ez az egy lény: a felesége! Nem tudni, hogyan de tény, hogy – ez a hozzá képest egyszerű asszony csodálatosan értett hozzá, hogy lenyűgözze…. Jelenlétében, ha izgatott volt is Satori, láthatóan kűzködött magával s aztán szemmel láthatóan mindenkor megtört, elhallgatott, engedett…. Valami titkos, érthetetlen hatalma lehetett felette…. tökéletesen tudta és tudja, érti, hogy ki ez az ember – jobban, mint bárki a világon – és nyugodt, mozdúlatlan arcával, kissé megvető, nyugodt tekintetével uralkodik felette. – Persze azért kíméletlen, dúrva veszekedéseik közben Satori is oda-oda kiált néki egypár szörnyű szót…. Példáúl, hogy: „én szerzem itt neked a pénzt…. rakásra hordom neked…. te pedig… te pedig”…. – és elakad a hangja…. (Különös, – úgy látszik mind a ketten el akarják felejteni, hogy az asszony szerezte ennek a nagy vagyonnak az alapját…. Mert erre a szóra, hogy: „én szerzem neked a pénzt” – az asszony hallgat.) – Gyerekük nem volt, – s ez szörnyű fájdalom: – az egyetlen igazán nagy fájdalom Satori szívének…. Négy generáción át a régiség-kereskedés – s mi lesz most? Kire gyűjti ő ezt a horribilis vagyont? – Ő a magtalan, – ez is megállapíttatott – s annál nagyobb a keserűsége. – A feleségének volt egy nővére, aki beleszeretett valami tenoristába, – sokat nevetett akkoriban ezen a „szerelmen” Satori, – végre aztán férjhez adta hozzá, apanázst is ad neki – s ennek az asszonynak született egy kis fia…. Satori gondolt egyet: – kötelező nyilatkozatban fogadta meg, hogy egész vagyona örökösévé teszi, ha ezt a gyereket átengedik neki…. s a szülők haboztak egy ideig, – végűl nem tudták rászánni magukat, hogy odaadják. Satoriéknak tehát nem voltak utódaik…. – Satori magtalan volt…. Szerencsére az udvarló, a gentri segített s az asszonynak, most már két kislánya is van…. Csakhogy lányok, az a nagy baj…. Satori tudja, hogy nem az ő gyerekei s egészen bámulatos, míly előkelően fogadta felesége különös ajándékát…. A szeme sem rebbent: elfogadta…. szereti…. becézi… meg se mukkan….. R. E. nemrég még találkozott vele: egy ékszerét ment eladni Bécsbe s miután Satori ilyesmivel is foglalkozik, néki, régi jóakarójának ajánlotta fel először…. S íme: – a régi jóakaró oly keveset ígért érte, hogy máshoz kellett menni…. s ez az idegen sokkal többet adott érte…. S az utolsó impressziója az volt róla, hogy hiábavaló néki ez a nagy ragyogás, lendületes élet: elhagyott, nyomorúlt, magános ember, – senkije a világon! – – Bámúlom, hogy ennyi idő elteltével még ennyire emlékezni tudtam szegény E. elbeszélésére! – – S míly különös! Ezek között az ékszerész és régiségkereskedő-zsidók között nem egy ílyen sátáni monstrum akad: – mintha maga a foglalkozás, az ócskaságok tennék, hogy ezzé lesznek…. Ilyen szörnyeteg s még sokkal különösebb szörnyeteg volt a Horváth nagyapja… A Bachruch milliói fantasztikus csalások gyümölcsei – s ő maga is egyike a merev, sátáni monstumoknak… Különös világ az övék!… Szörnyű hatalmak!
1922. november 23-tól 1922. december 24-ig, németországi utazáson
1914 óta most, először Nyugat-Európában. Néki köszönhetem. A legyőzött Németország erőfeszítése megható, impozáns. – Már nem olyan korrektek, az igaz, – sok tisztviselő megvesztegethető…. s mégis! Én nagyon szeretem őket: micsoda rend, tisztaság, pedantéria még mindig – s hogy dolgoznak, szegények! Nagyon fájt a szivem értök: – a kereskedők ott állnak boltjaikban és tehetetlenűl nézik, amint a kűlföldiek jobb valutájukkal kirabolják őket… Ezt még nyáron vettem, – ezt még odaadhatom ennyiért, – mondják, – ma már nem szerezhetem be a duplájáért sem…. – és odaadják az árút olcsón. S a kűlföldiek! Micsoda falánkság, micsoda mohóság… – különösen hazánk fiai, – hogy ezek mit művelnek! Lenyelni, zsebrevágni egész Berlint…. A szerzés tébolya…. forgatag! Itt kapni olcsó cipőt, – hallottam olcsó fehérneműről…. s a házak, – ingyen! S rohannak, mint a tébolyodottak. Kavargás! – Engem magamat is elkapott ez a forgószél: – rohanni, szerezni…. kezdtem megérteni Satorit, – hogy a jó vétel, olcsón szerzeni meg valamit micsoda mámor! Csak egyszer sikerűljön…. Szaladtam én is: kűlvárosokba, vidékre, – dobogó szívvel, hogy ingyen, nevetséges összegekért jutok értékes dolgokhoz jóhiszemű, tájékozatlan vidékiek között…. S mikor ez sikerűlt, – micsoda bátorság, önérzet fogja el az embert: életképesnek kezdi érezni magát, – megjön a kedve élni, – megjön az étvágya s előbb lassan és meggondoltabban, – utóbb elvetve minden kétkedést, meggondolást elkezd kereskedni, csalni és lopni…. kirabolni mindenkit! – Kapkod: de oly biztonsággal…. – beleveti magát a bizonytalan hullámok közzé s úgy érzi, hogy odavaló! – Jelen voltam egy pár telek-agens tárgyalásainál, – végignéztem a házvételek tébolyodottjainak szédítő rohanását… sugároztak az arcok, tüzelt a szem…. – Magam is rohantam a Keleti tengerhez: s bár a tenger is vonzott, de még jobban, hogy az elhagyott fürdőhelyeken miket lehet majd összevásárolnunk:… S vásároltunk…. de ez még mind nem volt elég… leszálltunk a vonatról, hogy egy falút kiraboljunk (Ducherow, – 1922.) – s ott valóban olcsó fésűket lehetett venni. – Szerencsére hamar megundorodtam becstelenségemtől s alig két napig engedtem meg magamnak, hogy ilyesminek örűljek…. S Berlin megint kimerített és kétségbeejtett: Grossbetrieb, Export, Reclam, Grosshandlung, Verstand, Qualität…. szédítő! – az anyagi lét olyan forgataga, hogy a semmittevőnek minden reménye szétfoszlik, hogy joga volna élnie…. Művész? – kinek kell az? Ki az, hol van, hol lakik ebben a Babylonban, akinek még művészet kell? – – S a művészet, mint hallom, soha még oly válságát nem élte, mint most…. Lőrke és Greiner mesélték: – hogy az új generáció elpusztúl… Új tehetséget nem lehet kiadniok…. s a régiek? alig nevezhetők már íróknak: – a kenyérért robotol mindenki…. – – Pihenni mentem Németországba s agyonfárasztottam magam…. Nem volt tervem, hogy képeket fogok nézni, – nem is mondhatom, hogy oly lázasan érdeklődném ma már a képzőművészetek iránt, – s mégis! nem bírtam a remekművek mellett elmenni annélkűl, hogy bele ne merűljek…. Így aztán mindennap múzeum: – négy-öt-hat óra naponta, nehéz bundában, állandóan felfelé bámúlva, tehát két nap múlva már megmerevedett nyakkal, – huszonöt-harminc kilométert járva be a termekben egy délelőtt, – halálos fáradtság! Kiszámítottam, hogy Berlinben, Hamburgban, Lipcsében és Drezdában harmincezer műtárgyat néztem meg egy hónap alatt s ebből tizennyolcezret igen alaposan…. A németek és hollandusok: Gossaert-Mabuse, Flemal, Rogier van der Weyden, Cleve, Verelst, Memling, Koninck, Gelder, Fabritius…. s a halhatatlan Brueghel: álomvilága… borzalmas mesevilága, alvilága, örök pokla: mese a szörnyűről…. arról, hogy mi mind szörnyszülöttek, tébolyodottak, maniakus tobzódók vagyunk…. hogy ez itt az alvilág: ez a föld, amelyben füstöl a fény, éget az öröm és tébolyít az akarat….. S közben: lángszőke fejek a másik falon, – édes, nyílt, mosolygó, hasadt ajkak, – a gránátalma-mag selymes szelíd tüze boldogságot ígérő szemekben…. lugasok… amelyekben szüzek úgy bontják ki testök fehérségét, mint a szentséget…. rózsaszín árnyalatú kék szemek…. A csodás, csodás Boticelli…. a halálra-nyíló bátor szemek festője s a megadó tekinteté: a halál előtt lesütött bársonyos pilláké… liliomok, aszkézis, oltári ének…. A csodálatos, felejthetetlen Del Piombo…. A csodálatos, felejthetetlen Palma Vecchio…. Seelen, singet des Herrn Lob: érzed az egyik pillanat elmélyedésében – s felriasztanak tapadó szájak, kövér, fekete szemek…. s a másik percben úgy érzed, hogy egy Hendrikje Stoffels nélkül nem tudsz élni… Némely nő biztos, nyugodt, halálos tekintete olyan, mint a kard – a Careus szűzeié. – – Tűrhetetlenűl sok volt már! – S az egyiptomi múzeumok csodálatos reliefjei! Múmiák: – hatezer éve elmerűlt életek még mindig jelenvaló jele fájdalmat, halál-tusát kifejező arcokon. Múmiák: – anya és gyermeke… a gyermek előbb halt meg… hogy siratta az anyja… s most már, hogy élt-e, nem-e: ő és a sírató anya… hová tűntek a régi okok és okozatok… (tovább élnek, – változatlan következetességgel bolyonganak közöttünk.) S hol a fájdalom! Kedves volt néki, tehát siratta… s benne siratta örökkévalóságát…. (Egyes múmia-fejek életteljes arckifejezésére azt mondotta O. hogy: a forma mindig mond számunkra valamit, – tartalmat fejez ki, ha nincs is mögötte tartalom.) S egy üzenet fa-táblán: Zenó, itt kűldöm néked fiam holttestét – Kolchiszba való s nem tudna nyugodni, ha nem volna atyái földjében eltemetve… Vidd őt el hajóddal – s ha szerencsésen megérkeztél, – rögtön értesíts felőle, különben nem tudna atyai szívem nyugodni….. Most már nyugszik az atyai szív… – – Egy előadáson Leonardo da Vinci képe előtt így végzi a tanár: Es war sein Los, – wie es das Los eines jeden Genies ist: – er blieb allein. Doch ist sein Leben nicht zu betrauern, da er die Kraft besass es zu erfassen, die Erkenntnis mit seiner Seele zu vermählen: – dass Wandlungen des Glücks und Unglücks sind nur Form der Sterblichkeit. – – Sok dolgot, tájat, utcát már úgy nézek, – nem mintha valami újat látnék, hanem, mintha már láttam és megszoktam volna…. – – Úgy éreztem különben egész úton, hogy a munkába halálosan bele lehet fáradni – s hogy nékem már régen elég belőle! Halálosan fáradt vagyok! – – Legszebb élményem talán az volt, ahogy Fürstékkel találkoztam. – Családommal nem törődöm – de Berlin felé, a család „előkelő ága” felé mindig bizonyos nosztalgiával gondoltam. 1914-ben egy névjegyet hagytam unokatestvérem lakásán, – aki akkor családjával Svájcban nyaralt, – hogy átutaztomban meg akartam ismerni s ő nem válaszolt közeledésemre. Most Berlinben megérkezésem utáni napon felhívtam telefonon, – egy férfihang válaszolt s tudatta vélem, hogy unokatestvérem már meghalt. Felnőtt fia volt a telefonnál s mikor közöltem véle, hogy rokonuk vagyok, így válaszolt: „Es freut mich wieder von den Verwandten meines Vaters etwas gehört zu haben,” – és nem hívott meg…. Nem törődöm vélük többet, – gondoltam…. S mégis, csodálatosképen szomorúvá tett ez a halál…. Soha többé nem látom, nem ismerem meg, akire oly sokat gondoltam?…. S mielőtt Lipcsébe utaztam volna, a vonat indulása előtt három órával felkerestem őket…. Az ajtón még egy névjegy, egy olasz hírlapíróé, – tehát ki van adva egy szoba: – úgy látszik, elszegényedtek…. Benyitok egy ajtón, amelyből világosság szűrődik…. elég szerény berendezésű dolgozószoba, sok könyvvel…. Két hölgy teázik… Az egyik, – egy igen előkelő, finom megjelenésű asszony feláll…. Tévedés lesz a dologban, mert mi a férjem rokonairól nem tudunk semmit…. – mondja. Megpróbálom bebizonyítani, hogy az vagyok, – mondom. Talán adatokkal fogok szolgálni…. Az Ön ura, Asszonyom, teljesen passzív ember volt…. lusta természet, nehezen mozgó…. ha űlt, nem szeretett felállani – s fekűdni főleg nagyon szeretett…. Erkölcsi kérdésekben nagyon szigorú, szinte kegyetlen, – házasságában hű…. Az emberekkel szemben szíves, de tökéletesen zárkózott, magányt kedvelő…. – s leírtam oly tulajdonságaimat, melyekről azt hittem, hogy apám családjából valók… S a hatás bámulatos volt…. Széttárta a karjait, leűltetett…. igen kedves, finoman bensőséges beszélgetés fejlődött ki…. Az ura tökéletesen ilyen volt, valóban…. – kísérteties, hogy ennyire tudom… Ne haragudjak: – a férje valóban megkapta a névjegyemet s ő buzdította is, hogy válaszoljon, de ő csak annyit mondott rá, hogy nem szükséges…. de nem ez volt az egyetlen ilyen eset…. Egyszer Tirolban nyaraltak s ugyanabban a villában lakott egy félkarú úr, aki Dr. Fürst-nek nevezte magát és budapesti volt…. s nagyon hasonlított az urához – s ő megint nagyon kérte az urát, hogy szólítsa meg, – de ő megint csak azt felelte, hogy nem szükséges…. Hát ilyen volt. – Hogy tudok-e arról, hogy az ő apósa öngyilkos lett volna? – Mert ebben nem biztosak…. Maradt tőle egy régi kazettája, amelyben ő a családi fényképeket tartotta….. Egyszer mikor kinyitotta, kipattant egy rugó, – a titkos fedél kinyílt – s egy könyv esett ki: naplóm – ez volt ráírva. Az öregúr naplója volt s ebben igen keserves dolgok állottak a házasságról…. Ő ezt a könyvet annélkűl, hogy megmutatta volna az urának, – elégette…. Az ura szívtágulásban halt meg, – (ugyanabban, amiben az apám,) – ötvenhárom éves volt….. (Bánat nélkül, könnyezés nélkül beszélt róla – s ez igen szimpatikus benyomást tett)…. Mint hallja, Budapesten nagy a rokonság… – vajjon milyen emberek? Úgy hallotta, hogy vannak, akik elszegényedtek és elzüllöttek…. Igen, – vannak, akik meggazdagodtak és elzüllöttek és olyanok is, akik elszegényedtek és elzüllöttek… Sok öröme nem volna belőlük, – felelem…. Különben is furcsa emberek ezek a magyarok… Ő egyszer járt Magyarországon…. – a fiát itt képezték ki tüzérnek Hajmáskéren…. s ő meglátogatta…. Roppant udvariatlanok voltak véle, mert nem tudott magyarúl…. S oly furcsa vidék! Ő járt már Olaszországban, Spanyolországban, – Franciaországról, Angliáról nem is beszélve… – de ez valami olyas, mintha Arábia volna…. – Okos emberek is vannak, mint mindenütt, – felelem mosolyogva. – Igen bensőségesen búcsúzott s engem még napokig fogva tartott valami meleg, bensőséges érzés. – – – Berlin: – nem hittem volna, hogy az élclapok nénémasszonyai valóban élnek. – Egy sofőrrel kellemetlenségünk volt – s erre a berlini utca úriasan öltözött kispolgár-asszonyai odaállottak és elkezdtek bennünket idegeneket csúfolni, – a nyelvüket öltögették s valami csúnya, gyerekes bestialitás volt az arcukon. – – A Keleti tenger: – csodálatos volt. Havas volt minden és sütött a nap s a tenger fenekén, haragosan háborgott s fénymezők ragyogtak a hullámtarajok felett…. Fekete volt s tajtékzott s néhol aranyosan ragyogott a harag… Egy elhagyott matrózkorcsmába mentünk s a matrózok táncát néztük… Rettenetes bordély… csupa beteg lány…. fekete-foltos arcuk merev, mint a halottas maszk… kifejezéstelen s táncmozdulataik minden vídámság nélküli merev, gépies forgás: – mint egy temetési menet…. Összetörve, kifosztva és szomorún mentünk ki a sötét, éjszakai tengerhez…. – Aztán az Éjszaki Tengeren: – a hamburgi csodálatos kikötő… Ez a tizenötezer tonnás holnap indúl Délamerikába…. Árbocosok, óriási pittoresque szörnyek, amelyeket kis vezetőhajók (Lotzen) vontatnak ki az Elben a nyílt tengerre…. fenyőfák a messzi hegyekből, mély erdőkből kinn a szabad tengeren….. Egy hölgy a koppenhágai hajón, aki folyton mosolyog és úgy hazudik, mintha virágokat szórna…. Egy kis hajó-steward, – nyílván homosexuális fiú (rámkacsintott) elbeszéli, hogy hogyan lett ő tengeri patkány…. Drogista volt, – de egy nap azt mondta a bátyjának: ich will auf’s freie Meer hinaus…. das freie Leben! – S kapott tőle pénzt és kiment…. bejárta a világot… a nagy hajókat ő nem szereti, mert mi az más, mint egy nagy hotel, – ő nem akar szobapincér lenni… De a kis „Bummel-Schiff”-eket szereti…. Három hónap úton…. S akkor aztán ki! – a szabadba…. „Wenn das Schiff acht Tage landet… das ist dann so ein echtes Bummel-Leben… A dieu, Kapitän!… Dann kommt man an…. Wo waren Sie?…. Nein Kapitän…. wenn man landet, kann man Freiheit haben… ich bin von Bord gelaufen… und bis stecken geblieben…. Ja mein Kleiner, das geht nicht….” – Mi viszi vándorlásra a madarat?…. – Egy gyilkosság is esett egy hét előtt a kikötőben… (szemét, gyülevész nép… az emberiség söpredéke búvik itt kikötőben, korcsmákban, bordélyokban….) Egy matrózba beleszúrt valaki s az szegény kitárt karokkal holtan ott maradt…. s a tettesnek persze nyoma sincs…. S ilyesmi ott mindennapos…. – Egy fiatal hamburgi hölgy gyermekével a karján viszi magyar barátnőjét és izgatottan susogva magyaráz szűk, régi utcákban: – itt, itt voltak a bordélyok, – nézze! (Hogy a bordély és kokottélet mennyire érdekli az asszonyokat – érdekes! Sok asszonnyal beszéltem, aki bevallotta, hogy ez az élet elképzelt élet-lehetőségei közt szerepel….) – S a Hafen-Spital, – fenn a hegyen, teli rettenetesen beteg, a szifilisztől eltorzúlt testű matrózzal…. – – S orosz diáklányok itt is, – mint mindenütt, ahol együtt pezseg, forr a szemét a szépséggel… ők hát élnek…. szeretnek szabadon…. s ha egy kis baj van, akkor baj van – ki tehet róla? – elég baj, hogy így van, mert szeretni kell, – szeretni jó és nem rossz…. – Rettenetes, gyilkos gép-harmónium sikít a tropikus-betegségek pavilonja előtt…. (Emlék egy városligeti bódéról, amely előtt egy tökéletesen kitömött ember-majom állt, lassan mozgó szemekkel… s szintén zene szólt a szörnyűségek múzeumában: – viaszszobrok gyilkosságokról és betegségekről…) – S kemény állkapcsú munkások – itt is, mint mindenütt a világon…. – Láttam leesni egy munkást egy épülő ház állványáról…. felsegítették… az arca vérvörös… izzadott a fájdalomtól, de meg se mukkant, csak rettentő nehezen szuszogott: – nékem egy napi szörnyűség s néki talán szegénynek egész életére emlékezetes pillanat – ha úgyan túléli….. – S egy kínai korcsma: a falakon képek: nagyhasú mandarinok kivont karddal nagyot ugranak az ellenség felé…. kínai vendégek elegáns európai kokottokkal…. nagy csend, halk beszéd – s furcsa, idegen illatok terjengenek…. Nézem a képeket…. a csendben ezt az idegenszerű világot szimatolom, figyelem…. gyilkos tusákat ábrázoló faliképek az orgiáknak ebben a tropikus szalonjában…. Fantazmagóriákat, – gyilkos, rideg, kegyetlen, idegenkedést keltő képzeleteket éleszt ez a környezet – s párok bújnak itt el apró sötét kínai barlangocskák mélyire – s gyilkos, vad tusák hörgései hallhatók hajnal felé, mikor már szürkén derengeni kezd kinn a ködös Hamburgban…. (Valami gyilkos, rettenetes fantasztikum van az érzéki gyönyörökben….. – minél idegenszerűbb, kietlenebb a táj, az élet, a perspektíva, – minél közelebb állsz a halálhoz: – annál vadabban tombolnak benned….) – S a furcsa kínai ételek: nékem ehetetlen… de jól el tudom képzelni, hogy ez a szakácsművészet az érzéki kultúra non plus ultrája lehet: – százféle étel s a legfínomabb variánsok… s olyan arómák mintha parfőmökkel volna az étel behintve…. Nem is íz-változatok, hanem aróma-változatok…. s a legrafináltabb kombinációk… a leges-legfínomabb anyagokból készűlt fínom, formás, karcsú ételek…. finom tésztácskák zeg-zugos, kusza fonadéka… Furcsa világ! – – – S este az Alster-partján…. lángoló áruházpaloták a víz fölött…. elkésett hajócskák tülkölései…. S a csodálatos modern képtár (Lichtwark remeke) – teli a modern franciák legszebb alkotásaival…. – Gazdag világ! – – – S aztán Lipcse: – Klinger ellenszenves, ízléstelen. – Egy este a szűcsök utcájában sétáltam s betértem egy kis szűcs üzletbe, hogy hátha ki lehetne javíttatnom a bundámat…. A tulajdonos egy lengyel zsidó, – keresi a kért árút…. Nemsokára bejön egy szakállas úr, akit professzornak titulál az öreg…. Beszédbe elegyedünk… ők vitáznak a zsidók helyzetéről – s az öreg türelmesnek bizonyúl: azt magyarázza, hogy ő nagyon jól megérti, hogy a zsidók ellenszenvesek lehetnek valamely társadalomban… Egyik citátum másikat éri – s kiderűl, hogy az öreg úr nagy tudósa a szent iratoknak…. – Miről tart Ön ma előadást, kérdem a tanártól… No valami ostobaságról…. Nem hallgathatnám meg ezt az ostobaságot? – Zsidó Ön? – kérdezi – Természetesen! – felelem. – Az nem is oly természetes, – mondja ő. – Nékem természetes, mert így születtem, – mondom. – Tehát: ha Ön zsidó, akkor tudni fogja, hogy mi a chanukka, – efelől tartok ma előadást a városi színházban. – Aztán a magyarországi zsidók szörnyű helyzetéről beszélünk – s én azt mondom, hogy a németországiaknak nincs okuk panaszra, ha a magyar zsidók sorsára gondolnak…. Nem érdekel! – vág bele a szavamba indulatosan… – nem érdekel, – nekem az is elég szörnyű, amit itt tapasztalok…. de a szemébe is köptem Hannoverben egy embernek, aki szemtelenkedett, zsidózott a fülem hallatára…. lábra kell állani, – különben tűrhetetlen kezd lenni az élet…. Beszélünk aztán Palesztináról. – Tudok úgy arabúl, mint bármely arabja a világnak – kilencszer voltam Palesztinában s ott jóban vagyok az előkelő arabokkal, – még a keresztény arabok házához is bejáratos vagyok…. Ott nincs antiszemitizmus, – az arab testvérének tartja a zsidót…. az arab antiszemitizmust itt csinálják Berlinben és Schweitzban…. Berlinben X. Y. (megnevezte az illetőt) – református lelkész egy arab antiszémita lapot szerkeszt és azt lekűldik Arábiába…. – Arra a kérdésemre, hogy elképzelhető-e, hogy a zsidók jó földmívelők és iparosok volnának, – azt feleli, hogy Oroszországban és Litvániában a zsidók elsőrangú földmívelők és iparosok…. – – Tévhit az, hogy a zsidók tesi munkára alkalmatlanok volnának…. S ha ismerném az orosz zsidót, – ő közöttük élt: micsoda nép! Ezek valóban zsidók, – jó zsidók a litvániaiak is, – de a magyarok: azok már nem zsidók! – Buber felől érdeklődtem nála. Elmondta, hogy igen jó barátok, sokat dolgoztak együtt…. Gazdag ember volt mindig s kitűnő kereskedelmi érzéke van…. Valamely nagy vállalat lektora lett s mint ilyen nagyon sok pénzt keres…. Most kastélya van, – ott él…. Nem jó szónok, de kitűnő író, – ékesszólása nagyobb, mint meggyőződése forrósága és ereje…. Különben is mysztikus, – és ebben is különbözik tőle – ők, észak-német zsidók nagy realisták és világosság-kedvelők….. – Ő nemsokára megint lemegy Palesztinába a jeruzsálemi egyetemi könyvtárat megy rendezni – ott lenn különben találkozik egy barátjával, – legjobb barátjával, aki segít néki, – Japánból érkezik oda, – a nevét bizonyára hallottam már: Einstein…. – Einstein azért kelt világkörüli útra, mert ő küldte… kényszerítette szinte… meg akarták ölni, rajta volt azoknak a gyilkos-listáján, akik Rathenaut megölték…. – – S azért akarták őt is eltenni láb alól, hogy elvegyék a zsidóságtól kiválóságait…. – – Igen Goldziehert jól ismerte, néki írta valószínűleg az utolsó levelet, mert mire megkapta, már halott volt szegény…. Tudja róla, hogy gyenge ember volt, félénk, megalázkodó, – dehát íly nagy kiválóságtól talán nem is kell követelni, hogy harcos is legyen, – elég a kiválósága…. Ő maga egyetemi tanár Berlinben, de át van helyezve a könyvtárba, annak egyik vezetője…. – Ó az ázsiai zsidók, – azok is nagyszerű fajta! S beszélt még a spanyol zsidókról is…. a syriaiakrók…. s egy messzi világ perspektivája nyílt a lipcsei kis szűcs üzletből…. Agitáció, szenvedély, – egy világra szóló fájdalom és elnyomatás szenvedélyes izgalmának látványa tárúlt: – ismeretlen, titkos sürgés-forgás, mozgolódás, amelyről sejtelmem sem volt eddig…. – – – Lipcsében különben még egy nagy, megrendítő élményem volt. Elutazásom reggelén kimentem a Völkerschlacht-Denkmalhoz. A mű maga nem tetszett nekem (Metzner) – s mégis egész mivoltomban megrázott. Akkor értettem meg először, mi is rejlik az egyiptomi építmények monumentalitásában, hogy a nagy tömeg, az építmény tömbös, vaskos, hatalmas struktúrája már maga elég ahhoz, hogy az ember megrendűljön. Benn a 98 méter magas egyetlen kupola nyirkos félhomályában csend… S a csendben óriási emberi arcok megkövűlt lárvái azt a pillanatot fejezik ki, mikor a harcos az életből az örök álomba szenderűl…. súlyos pilláik elnehezűlve borúlnak világtalan szemeik fölé… Előttük két szikla-szilárd, elszánt harcos áll őrt nehéz fegyverzetben: a hősök álmát őrző… Fenn az első emeleten tizennégy méter magas szimbolikus szobrok a német nép fő-tulajdonságainak ábrázolói…. Egy anya két csecsemőt szoptat: ő a termékenység…. Egy férfi elfordítván fejét jobb keze osztó-mozdulatától: a komoly adakozás kifejezője…. Kolosszusok: egy-egy lábuk nagyobb mint egy élő ember… Mély csend homály s ötvennégyszeres visszhang… A vezető egy énekelt tört-akkordjára mint az orgona zúg vissza a nyirkos magasság….. A néma bánat, – az emberi szolidaritás, – s a halál monumentalitása oly erővel szólnak az építmény hatalmas tömkelegéből, arányaiból, hogy sírni kezdtem. – S kinn aztán a friss levegőn tovább magyaráz: az emlékmű alatt 80 000 harcos holtteteme pihen… Ott állott Napóleon, – itt nyomúltak előre a franciák… ott nyugosznak az oroszok az emlékükre emelt keleti templom alatt…. S mikor az ellenség támadott: Napóleon azon a kövön állt… (Másnap jól megnéztem Napóleon korabeli arcképét a múzeumban: Ekkora világot mozgatott? A nagy pozőr? Íly nagy volt valóban?)…. – Innen aztán lementünk a krematóriumhoz… Épp halottégetés volt: fekete-ruhás emberek jöttek az egyik kápolnából…. Nem lehet megnézni belűl, – ehhez engedély kell…. Szerencsénk volt: – megvesztegettük az egyik fűtőt, aki kinn ácsorgott a szabad levegőn…. (Érdekes, hogy akik a halottak körűl foglalatoskodnak: – mind csenevész, penész-arcú, szemét-lény; – emlék Halsstadtból.) – – S mikor már elmagyarázott mindent, egy pillanatra eltűnt s egyszerre felemelkedett egy redőny s nagy tűz látszott…. Nem értettük azonnal… s hogy jobban megnézzük, hát egy ember ég a kemencében, – a medencecsontjai égtek s egyik lábának még megmaradt darabja…. A halált már mindenképen elképzeltem, közel jártam hozzá, foglalkoztatott – s mégis! hallatlan hatással volt rám ez a lángolás! Ez aztán a tűzvarázs, – az altató tűz! – Itt élt, Drezdában, vagy Lipcsében – rövid kis pályát futott meg, – alig hogy körűlnézett – s most itt ég! S ezt úgy hívják, hogy emberiség, emberi sors…. Fiatal volt, aztán hamar férfi lett, – aztán egy-kettő: leáldozott napja, – alig hogy belekóstolt, beleszagolt…. – S most a nean… S mégis, míly drága lehetett valakinek – s hogy mit szenvedett, minek örűlt: ki tudja! Az ő kis világtörténetét koponyájába zárva viszi magával – senki sem tud arról igazat!…. Míly rövid és egyszerű: – befejezte rövid futását s most ég! Sisteregve, két méteres falánk lángok emésztik a némát, – a magával többé nem törődőt, a közönyöst…. Hatalmas, monumentális, fenséges, ünnepélyes az élőknek a halál!… Hol vagytok már néki Krisztusi tanok, szocializmus, nehéz és égető és megoldhatatlan problémák, – néki a megbékéltnek, – micsoda távlatban tőle enyésztek, – hogy visszahullottatok látköréből…. S míly kicsi minden, amit nagynak nézünk e rövid pályán, miután éppen e rövid pályán mi lehetne olyas, ami nagy? – A lángok felcsaptak és vége…. – A fűtő azt felelte nékem kérdésemre, hogy: „egy férfi volt”…. egy idegen férfi….. S ó míly különös, hogy gyászoltam őt én idegen s mennyit gondolok reá azóta is…. Idegen, az idegenre, akit életemben sose láttam – csak holtan láttam őt s megilletődtem életétől és halálától…. – – A hotelágyon fekszem Berlinben s Mendelssohnra gondolok: – ott fenn Berlinben Mendelssohn, – gondolom. (Elfelejtettem, hogy Berlinben vagyok…. s úgy képzelem a messzi Berlint, ahogyan rendesen szoktam itthon…) Aztán eszembe jut, hol vagyok s visszaképzelem magam az Angyal utcába, amint éppen idegondolok…. S magát az Angyal-utcát nehéz elképzelnem, mert messze van….. – Aztán azt gondolom: – Hogy mitek van néktek, nyűzsgő sokaság? Enni, szeretni, sokasodni…. S miután társadalomban éltek: a jósággal sok bajotok van…. S miután féltek a haláltól: templomaitok is vannak…. – S még néhány kellék: épületek, intézmények, amelyek a test ügyes-bajos dolgainak javítására valók, hogy működhessék s kereskedhessen – s ezzel kész egy város…. – Aztán azt gondolom, hogy: – egy város ugyanúgy képes az élet iránti örök, kifogyhatatlan vágyakozás illúzióját kelteni a haldoklóban… itt is határtalan a lét, ha el is van takarva az égboltozat, ha nincs is mező…. A házakhoz ragaszkodik…. az utakhoz, lármához és kávéházakhoz…. – Micsoda zenekultúra van itt… Ha itt növekedhettem volna fel – s fiatalon itt hallgathattam volna naponta a fílharmonikusokat! (Még mindig másoknak szól a viselkedésem….) – – S míly szabad és bátor itt a fiatalok élete! Minden kislánynak kapúkulcsa van s még a legfeddhetetlenebb úrilánynak is „vőlegénye”, vagyis kedvese, akivel együtt jár színházba…. s készűlnek jövendő együttes életükre… Bevásárolnak… s a fiú tanúl s a lány gondoskodik róla, hogy elviselhető legyen az élete…. S micsoda boldogságkereső szemecskék az utcákon… 14-15-16 évesek – s már élnek!… szembenéznek ám! Megnézi magának a fiút, még a legkorrektebb úrilány is! – Egy jobbfajta polgárleányt láttunk elegáns barátjával egy mulatóban: átalakított selyemruha volt rajta negyven év előtti selyemből, – talán az anyjáé volt…. (Ugyanott a kokottoknak virágokat vettek az urak s valaki felvilágosított, hogy éjjel ezeket a virágokat a lányok olcsón visszaárusítják a virágárúsoknak.) – Hogy énnekem lesz valakim nemsokára: – jegyesem, vagy feleségem, – micsoda abszurd képzelet lett volna ez fiatalkoromban… valami olyan fantasztikum, mint egy holdbéli utazás. – S mi maradt meg nékem most már: az örökös betegség, mely ma rosszabb mint valaha…. – miközben azt mívelem, ami tönkretett, (hogy beleásom magam a melanchóliába.) – XII/4. – Örökösen rossz közérzéssel, kimerűlten tengődni – s akárhol vagyok is, egyformán nyomorúlt szenvedések között…. nem tudom jólérezni magam többé sosem!…. (Úgy érzem, hogy még lábtöréskor volt a legjobb ideje életemnek!… Mindent tudok! Ha volna is olyan lény, akiről képzelődöm, hogy boldoggá tenne…. tudom, hogy nem lehetnék boldog vele…. s mégis örökös a nosztalgiám érte, – feléje! Eltávozni, – örökre, soha többé vissza nem jönni ide, erre az átkozott földre, – mégis fáj! Soha, soha, egy pillanatra sem látni, képzelhetni tavaszi zöldjét? Lehet hogy így van. Vagy a gyerekednek adnád át örökkévalóságodat? Vagy hogy visszatérsz talán – s ez örökös ez a körforgás…. Vagy hogy egy vagy te mindenkivel úgyis?…. Mindenesetre csodálatos emlék Boros Lászlóra visszaemlékeznem, aki nem lázad már, – köszönettel veszi, ami még az életből néki adatott: – magát a fényt, – hogy gondolkodhatik, hogy van, hogy olvashat… S én itt, Berlinben azon gondolkodtam, hogy el fogok tünni, a semmibe veszek itt, – beleveszek a kavargásba, itt megölöm magam…. Istenem, aki adtad ezt az életet, bocsásd meg, hogy oly boldogtalan vagyok! – – Egy jelenetet terveztem: a fiú anyja képéhez beszél: – hogy csalódtál bennem! Úgy képzelted mindig, hogy családlapító leszek egy jó és gazdag család ősatyja, – ebédlők, szalonok: egy szőnyeges puha fészek alapítója, – lesz szép feleségem – és ravasz, ügyes csalások útján felverekszem magam a felsőbb osztályok egyikébe…. Csalódtál! S már akkor láttad, mikor éltél, hogy csalódás lesz a vége s talán ezért is: inkább elmentél…. Mert nem bírtad ki, hogy el kell hallgatnod rosszalásodat: kicsinyelted azt a borzasztó munkát, amit végeztem a kenyérért, – megvetetted, savanyúan, kedvetlenűl nézted…. Kielégítetlen voltál: nem ezt vártad te tőlem!…. S mégis vígasztalni tudtál: – Ne csüggedj, ne légy oly szomorú…. Isten majd megsegít, fiam…. Ó a te áldott kezeid! – – – Vannak idők, amikor az ember beéri a vegetációval magával s egyéb eredményt az életétől nem vár, minthogy él: – mostanában szakadt rám ez a lethargikus beletörődés – s hónapok óta nem tudom felrázni magam, hogy akarjak végre valamit….. Lehet, hogy a tehetségemmel való rejtett, mély elégedetlenségemet tükrözi ez a viselkedés…. Rendkívűl magas létra vezet a kiválósághoz – s ezen mászni is lehet felfelé s aki mászik, nem jut magasra…. A létra csak épp oda van állítva – s akik valóban fel akarnak jutni legfelső fokára, azoknak repülniök kell tudni… – s én nem tudok.
A belső világ és a kűlső világ merőben ellentétes érzéseket sugalmaz. A belső azt sugallja, hogy én vagyok a centrum, értem van minden… S a kűlvilág létem minden fontosságát megtagadja tőlem… Belső világomat meg szeretném tehát valósítani a kűlvilágban – s ezért király akarok lenni, – ha másként nem egy kutyának rezignált királya…. vagy az emberek egy kis köréé: – családfő legalább!
A fatalizmus műformája a naturalizmus. (O.) In der Durchführung heisst der Naturalismus, dass man kompensierte Dialoge für Tagesgespräche erscheinen lässt.
Míly megható a hypnozis: – mikor egy fájó lélek bízón, a fájdalom boldogságával adja át magát valakinek, hogy altassa el, ringassa, pólyálja.
Egy asszony: „Szörnyűek ezek a százszázalékban férfias tulajdonságú férfiak és ezek az ízig-vérig nők…. Férfiasság és nőiesség csak bizonyos fínom keverékben elviselhető…” – S aztán min múlik, hogy az élet elviselhető legyen? Szörnyűvé válik, mihelyt valaki nem képes ezerfelé kalandozó, örökké exaltációkat reménylő vágyait egyetlen irányba terelni, – egy lény, egy centrum, egyetlen fődolog felé…. Aki tehát nem tudja megállapítani, hogy mi számára a legfőbb és legfontosabb…. S pláne, ha még a vágy sincs meg benne, hogy ezt tisztázza magában…. Nagy erő, türelmes kűzdelem eredménye mindez – s ó míly soká tart, míg az ember annyira megokosodik, hogy mindennek nagy fontosságát belássa!
Állandóan kiszolgáltatom barátaimat…. Beszélek, beszélek….
Idegenszerűen korog a gyomra, – idegenszerűek a vegetativ funkciók….
A feleségével és a barátaival mulat egy bárban s hogy még jobban mulattassa barátait, – eltávozik, elvonúl egy bár-tündérrel s csak 1 ½ óra múlva jelenik meg újra közöttük.
Nehéz kitartottnak lenni…. nehéz súlyos…. undorító, gyűlöletes, megvetni való…. A kitartott úr érzései: a pénz ott, úti jegy ott, étek ott – s csak érte kell nyúlnom…. Márcsak azért is, mert a lekötelezettség érzése megfertőzi az egész idegrendszert…. minden érzést befolyásol…. S rabjává teszi az embert mohósága: – a tárgyak, a rongyok szeretete kezdi dominálni egész érdeklődését…. (Igaz, hogy soha sem volt semmim ebben az életben…. Megfeszített munka mindig és soha sem engedélyezhettem magamnak semmit…. semmi szabadságot, könnyelműséget – semmi kellemeset….. megfeszített munka, megfeszített figyelem, megfeszített takarékosság…. Soha egy ajándék gyermekkoromban…) S még egy: hogy ezekbe a kényelmes, jóleső anyagiasságokba úgy belesüpped az ember, hogy nincs többé visszakozás….. Egyre nehezebbé válik nékem az élet, – ó, hogy undorodom magamtól! S manifesztté is válik mindenki előtt…. egy nagy család kellős közepén élek s kérdően, bizonytalanúl néznek reám…. Mintha összekötöznének pillantásaikkal…. egyre lehetetlenebbé válik hogy fel tudjak szabadúlni mind e sok, nyomasztó nehézség alól… Idegzetem nem bírja feszűltségit és egyre jobban belegabalyodom…. Szívélyességet hazudni ennek a sok embernek, akihez mindhez semmi közöm… folytonos ellenszenvvel kűzdve….. Mindez és más az érzelmi viszony finomságát tönkreteszi… Megfigyeltetik, hogy hol jár: – hónapokig utána jár valaki után….. S én önzőn és lélektelenűl eltűröm, hogy egyre mélyebben meggyökeresedjék benne mindaz, ami már úgyis talán átok néki…. Hiszen bár: nem vagyok egészen oka, hogy ennyire előrehaladt a dolog…. – Kétségbeejtően szenvedek: miatta és magam miatt is…. S az az érzésem, hogy tőle és magamtól elvonom azt a kis életlehetőséget, ami még hátra van… ezt a keveset is tönkreteszem, lehetetlenné….. S megkötöm őt is, magamat is…. Már összetartozók vagyunk s úgy is tekintenek reánk – s mégsem tartozunk össze, – a magányt, azt keresem, azt áhítom folyton – s ő le van kötve: „nékem már nem kell a kűlsőmmel tetszeni senkinek”…. Gizi pedig azt mondja: „maguk mindig veszekednek s mindúntalan elválnak egymástól”…. (Talán ebbe kopaszodtam bele néhány hónap alatt!) – – A Wesendonk-históriát kellene megírni: az eltartott ember tragédiáját, aki kűzd a fölény ellen s olyannyira nem bírja elviselni jótevői jóságát, hogy kénytelen megrontani őket…. S meg van átkozva: ez a gonoszsága aztán a halálba üldözi…. – – A bűnt nem kell megközelíteni: – az kínálkozik, csábít… a gonoszságot nem tanúlni kell: az bennünk van…. S a kűlvilágnak s a belvilágnak ebből az együtteséből jönnek létre minduntalan azok a szituációk, hogy mintha tálcán kínálnák az éhezőnek a bűn gyümölcseit…. „Ne vigy minket a kísértésbe!” – Ezért van, hogy a Sátán alakja mint egy mindenütt s mindenben jelenvaló állandó kísértés van elképzelve…. (O.) – – Oly kényes, kínos, fonák ez a helyzet, hogy minden pillanatban válságossá válhat a benne levő ellentmondás miatt…. Még halálossá is lehet ez a válság! – S az unalom is halálossá lehet! – S még kínozni is szegényt, kedvest, gorombának lenni véle, aki értem sír, – azért mert én elhanyagolom a betegségemet, idegbajomat….
Színház: – darabok teli terméketlen ötletekkel… S minek szaladjak a futó, eltűnő, eliramló szépet nézni, mikor a legrögzített, maradandóvá tett szépet nézhetem…. Mindez az örökegy-szépnek változó megjelenése: az örökegy alakjai időben és térben…. A művészetek, mint a prizma kategoriákra bontják az örök egységet. – – – Állandóan e forró világ forró-lázában élni… elképzelt életek romantikus légkörében: annál szörnyűbb lehet prózai életüket elképzelniök és elviselniök…. – s méginkább rajongóinak! – – A Hannelé-t láttam s nem igen tetszett nekem…. Talán az előadás moziszerűsége rontotta meg nekem a munkát… (O. igen dícsérte Hannelé-t.) – – A technika szét fogja bontani a kényszerű idő és tér-egységet s a felvonások megint szét fognak tagolódni: – ami csak lendíthet a drámai irodalmon…. – A kispolgárság és a fantasztikum itt Berlinben karöltve járnak! Hogy szeretik egymást! Ez csak az igazán fantasztikus!
Micsoda gazdagság van ezekben a világvárosokban, – nálunk Pesten ismeretlen luxus tombol itt! – – Egy külön kis autó a gyereknek…. s egy mulatt kislányt tartanak mellette mulattatására…. (S ha megnőnek mind a ketten, majd akkor is folytatják…) S egy nörsz, egy dadája is van, aki valaha szoptatta, egy szobalány a szolgálatára, – külön lakosztályban lakik…. S van egy kitartott barát: akit azért tartanak, hogy barát legyen: ennek külön fenntartva két szoba, ahol frakkja, ruhatára van a szekrényekben…. A jogtanácsosnak külön lakás…. – – – Egy kis fiút figyeltem, amint egy árúház előtt az autóban a mamájára várt s egy nagy farkaskutyával játszadozott…. „Geh auf dein Plätzchen…. wo ist dein Plätzchen?” – Micsoda elérhetetlen élet… elérhetetlen, másik, magas kaszt ez: a gazdagoké!
Hát, – amit az élet éppen még nyújt, – azt kell vennem, azt kell elfogadnom.
Az öröm mutatja a lét valódi természetét: múló, könnyed, könnyeden múló… – a látszatszerűségét, a tűnékenységét…. A fájdalom pozitivabb, súlyosabb jelleget ad neki s ezért: hamisít!… (Igaz viszont, hogy a fájdalom több! – tehát a lét mivoltának, charakterének inkább meghatározója lehetne…. S mégis az az érzésem ma, hogy nem! – az öröm a megszólaltatója!) Nem oly súlyos ez! – Könnyeden futó, eliramló, nyomtalanúl eltűnő!
Így szólok a legtöbb emberhez: – nagyon kérem, exkuzálja magát bármivel…. beérem bármivel, hogy ne kelljen haragudnom…. – – S míly furcsa: ha én vagyok lekötelezve, vagy nékem van valaki lekötelezve: – egyformán én vagyok zavarban, a gyenge, a szuggerált, az alárendelt….
S micsoda kavargás! Művészek, japánok, oroszok…. Egy rajzoló, aki a betörők régi barátja, – közéjük jár…. Egy művészkocsma, ahol a tulajdonosnő váltakozva kedvese a művészeknek, – kedves asszony, mindnyájuk kedvence…. Ide járnak: némely este feleségükkel, némelyiken babájukkal – s a szépasszony szidja őket hűtlenségükért….. S Hamburg: – lettek vándorolnak Délamerikába, Santosba, hogy megalapítsák Krisztus országát…. Rajongó sáppadt nép…. Teli van persze az életük ellentmondással: hiszen ott megvagyonosodnak…. S művészek: akik az ílyen szentek iránt fogékony rajongással érdeklődnek: ezek a lettek! – Aztán: meztelen-bálok, nyílvános orgiákkal…. Meztelen táncosnők lokálja szintén orgiákkal…. Homoszexuális nők bálja: s a rendőrség nem meri eltiltani, mert akkor titokban burjánoznék az ilyesmi s az még rosszabb…. (Sári néni meséli, hogy Th. Fontane felesége is ilyen homoszexuális volt: – udvarolni kezdett néki…) Szóval: egy kis Babylon…. S mindig és mindenütt alakúlnak újabb és újabb Babylonok, ahol sok ember gyűl össze…. – – S a Hajdukné élete: – Fiatalon férjhez adták egy mármarosszigeti gyógyszerészhez…. Mikor a második hónapban még nem volt másállapotban: családi tanács űlt össze s egy csodarabbihoz akarták kűldeni…. Végre mégis meglett a gyerek annélkűl…. Az ura nem volt rossz ember, dehát semmi köze nem volt hozzá: – régi fajtájú kereskedő ember…. Boldog volt, ha egyedül lehetett, ha nem jött haza…. A gyereke dajkája volt az egyetlen barátnője. A család többi női: egész héten dolgoztak, aztán kiöltözködtek, butónokat vettek fel…. s ő nem bírta ki ezt az életet…. Mikor a férje tönkrement, ő hazament hátgerincsorvadásos, vak atyjához, szörnyeteg anyjához és ostoba, gyönyörű nővéréhez azzal, hogy a férjéhez nem megy többé vissza…. Berlinbe ment fogászatot tanúlni s itt megismerkedett egy festővel, akibe beleszeretett s a felesége lett csakhamar…. Saját autója volt a művész úrnak, remek műterme…. s egy ideig elég jól éltek…. Kábító művész-társaság…. A nagyszerű Schlaich tanár, aki a fekete kis magyar asszonyt rajongva babusgatta…. Szobrászok, írók, építészek…. Mindez egy Miskolcról, Mármarosszigetről ide kerűlt fiatal lénynek mámorító volt persze…. Míg aztán egy s más ki nem derűlt a férjéről…. Így az, hogy gazdag férfiak szeretője, – ők tartják néki az autót…. (Jandorfné gyűlölte Hajdukot: – elveszi tőle a férjét.) Hogy szadista: elkezdte verni a fiatalasszonyt s néha véresre verte… („Es gibt keine Schande, welche nicht könnte durch warmes Wasser abgewaschen werden.”) Szatíriazisban szenved, vagyis voltaképen impotens…. S ezenkívűl szeretői vannak…. s ezt nem is titkolja, hanem azt követeli, hogy a felesége elfogadja dajnáit…. Iszákos, – minden áldott nap berúg… – Egy nap példáúl feljött új szeretőjével műtermébe s azt követelte a feleségétől, hogy vendégelje meg őket… (Akkor már pénzt sem adott: a feleség bizony sokat koplalt…) S a feleség furcsa, különös csodálatos asszony volt…. – megvendégelte őket, – mégcsak fájdalmat sem érzett, csak éppen a sok teasüteményt sajnálta, amelyet elfogyasztottak…. Furcsa lény: – a legnagyobb nyomorba taszította, a magányba, förtelembe: – s még ma is szereti…. nőnél megbocsátóbb férfi sosem tud lenni….. s úgy nyilatkozik róla még ma is, hogy több jó van benne, mint száz nyárspolgárban… Nyílván beteg már az asszony is: – súlyosan idegbeteg…. ha felemeli rá valaki a kezét: – félelmében szerelmi érzések fogják el…. s ugyancsak forró lesz, ha zongorázik…. s nem tud gyűlölni, nem tud neheztelni, – nevetni szeret és boldog szeret lenni…. A legsúlyosabb szenvedések között, – egyedűl, elhagyottan a messzi ködös Hamburgban, fia után sovárogva, pénztelenűl elsírja nékem bánatát – s egy perc múlva már mosolyog…. s a babájára (van egy nagy alvó-babája) azt mondja, hogy: életje van neki…. Igazi kedély…. „Nem hiszek benne, hogy a nagy nyomor el tudná venni az ember életkedvét… van még mindig van gondolat!” – mondja. Pedig micsoda nyomoron ment keresztűl s micsoda viszontagságképesség! Nyomor, éhség, elhagyottság, hurcolkodás, ellopják a bőröndjét, – olyan hideg van a szobájában, hogy az egyik lába-ujja lefagyott… (Ez fáj neki a legjobban, mert gyönyörű lába van… – Míly megható volna regényben egy szép hősnőről úgy befejezni, hogy ütött-kopott, fáradt lefagyott-ujjú szegény teremtést csinált belőle az élet – s míly fájdalmas ezt végigvezetni….) Órákon át mesél viszontagságairól s az ember végűl már nem tudja hová legyen… – már maga is züllöttnek és fáradtnak érzi magát az ember…. Egy éjjel valamelyik Frauen-Unterkunftsheim-ben leesett a dívánról álmában s ráesett egy fal, – holmijára ráömlött a víz, – hálótársnőjének pedig betört az orra… (Ezt csak példaképen…) Frau Matzgenél étkeznek, – két óra járásra és nincs pénz villamosra…. (Berlinben az egész természetes, hogy a legtöbb embernek a hónap utolsó hetében nincs pénze ebédre… ott nem szégyen a nyomor…) Egy olasz nővel megismerkedik, mialatt egy portás az utcán rácsap a hátsórészére s nagy a hahota…. az méltatlankodik s néki panaszolja el bánatát… aztán felírja a címét… ez aztán Dombyra ráveti magát egészen…. hindúk étkeznek a Frau Matzgenél… Anarchisták kezdenek odaszokni később, – Hajdukchen Hajdukchen! – feddi a Frau Matzge, mikor észreveszi, hogy nagyon érdeklődik Domby iránt…. Rettenetes nyomorban sínylődött a fiú s néki szüksége volt rá, hogy gondoskodhassék valakiről, hogy segítse…. S látta, hogy a fiú „hosszú nyakat csinál”…. vagyis áhítozik valami után…. Közben Schaich bácsi udvarol neki s ott ácsorog a fogászati klinika kapuján órákig, hogy őt megvárja…. A háziasszonya lánya viszont a Dombyt nem engedi ki karmaiból…. közben boldog-szép éjszakákat töltenek a Tiergartenben s énekelve mennek haza: énekelve s halálos boldogsággal szívükben, – a nyomorgók…. Csak egyet nélkülöz: a forró fürdőket, – mert annak bolondja…. „annélkűl nem bírom ki az életet”….. (Szegény pária! – Boldogsága továbbá: arany-inlét önteni, – rajongva szereti a laboratórium kaucsuk-szagát…. s rajong a négerekért: főként a fogsoruk tetszik neki…. s az angol matrózok: azok is „míly nagyszerűek”…..) – Egy úrral ösmerkedik meg, aki most nyomorban tengődik Berlinben… Gazdag volt s egy asszonyra költötte a pénzét,…. az máshoz ment férjhez s ő a nászutasok után utazott: Japánba, Amerikába… egész vagyonát ráköltötte erre, – végre a nő elvált a férjétől összeállt vele… akkor a férfi iszákos lett s kidobta a nőt, – az is nyomorog…. – S ez a Domby is míly rosszúl bánik ővéle…. íme megérkezik hozzá Berlinből Hamburgba – s kiderűl, hogy megcsalta a Schwesterrel…. (S boldogtalanúl sír.) S hogy miért teszi épp most karácsony előtt? És hányszor volt rossz hozzá ez a fiúka…. mikor nyomorgott és koplalt: azt hazudta, hogy nincs pénze, pedig volt…. különben is mindenkivel rosszúl bánik, aki jó hozzá… S mikor kérdezem tőle, hogy mit szeret rajta oly nagyon, talán ő is szépnek találja – ezt a nekem oly közönséges arcot? – azt feleli, hogy: „ha nem is szép, – nékem oly kedves!” Hegyesnek nevezi, mert hegyes az orra… S a szája különösen ellenszenves, olyan, mint egy szív… S a legnagyobb sírás és kétségbeesés után így szól: meg kell mosni a bögyörődet panamagyökérrel… a Schwester után…. (Piszkos, tiszta, kedves és szörnyű egymás mellett vannak benne… Pompás nő, azonban reszketni kell, hogy minden pillanatban szégyent hoz: alsórendű, piszkos-dolgok vetődnek fel: kitör az alsórendűség….) Rettenetes helyről származik… Az anyja szörnyeteg, – az apja hátgerincsorvadásos ember és tíz éve vak… (S érdekes, ő is úgy nyilatkozik, mint a vakok legtöbbje: hogy örűl, hogy nem lát….) Az öregúr egy magyar mágnásnak a fia… (anyja igen szép zsidóasszony volt,)…. s szörnyű, amit náluk Miskolcon lát az ember… – Ne tessék nékem kontrabontot csinálni! – mondja nékem mindúntalan az asszony, – reszketve, hogy beleavatkozom dolgaikba…. A legszörnyűbb nyomor idebenn a szobában – s odakinn zene szól…. S a megélhetés, a megélhetés, – ez valami oly borzalmas és szent fogalom itt….. (Ki láthatja, Úristen, hogy micsoda pokolkín, átok és szenvedés van világodon… kis zugokban mindenfelé…) S a lány valaha apja kedvence volt, – úgy élt, mint egy kis hercegnő… (Hányan vannak letört hercegnők, – mindenkor és mindenfelé!…) – S hogy mi következett ifjúsága után… ha ezt egy fiatal lány előre elképzelhetné! Hogy mi az élet!
Most már elengedem a gyeplőt, – legyek, éljek, ahogy tetszik…. amit az élet nyújt!…. – Vannak olyan emberek, akik mindent saját magukból merítenek s olvasmányra nincs is szükségük, – talán én is ezek közé tartozom…. – S a magány kell nekem: – az én szívem csak a magányban szólal meg… – – S valóban: mért gyötröm magam oly nagyon? – Mást szeressek s a bűneimet ne? Más iránt legyek megbocsájtó s magammal szemben nem? Roppantúl ideges voltam egész úton: – állandó meghatottság lágyította hangom…. Könnyen sírni kezdtem – s mindúntalan fenyegetett a veszély, hogy elsírom magam.
Útitársaim: – Mozdulatai fínomságával exkuzálja magát az evés állatiasságáért…. S a másik társaság asszonya már nem is exkuzálja magát…. Fínomak a mozdúlatai, – de ő már így szokta meg… Különös társaság… A férfiak vadak… feketék, mint a szurok… Fez van a fejükön s a bajuszuk hegyes, szemeik szúrósak, állkapcsaik erősek…. csizmát viselnek, – nagy, piszkos málhát, cók-mókot cipelnek s egy piszok mindenük… Micsoda cipekedés! Igazi balkáni, vad rablók…. Egy nagy cipót s egy hosszú rúd kolbászt feldobnak a hálóba…. s a szegény kis asszony a piszkos étket felszeleteli…. Két gyönyörű kedves gyermek van velük… Az asszony mozdúlatai fínomak…. manicurözött kezével oly finoman osztja az ételt…. s oly finoman, türelmesen bánik a gyerekekkel… beszédbe elegyedem vele…. franciáúl és angolúl beszél a balkáni rabló felesége, – egy kicsit németül is…. ezenkívűl pedig örményűl, törökűl és lengyelűl…. Ők most Konstantinápolyból menekűlnek, ahol az ura dohánykereskedő volt – dehát arrafelé az örményeknek veszélyes lett az élet…. Elkótyavetyélték holmijukat, elkűldték cselédeiket és a gouvernante-ot… bútoraikat rábízták valakire: – talán meg is őrzi majd…. s most mennek vissza Varsóba összeszedett kis cók-mókjukkal az apjához, aki mérnök-ember… az állami vasútak igazgatója s nagy lakása van, ahol jól el fognak férni… (Ezeknek az embereknek kiállani a piacra s adni-venni, ami akad, – nem nehéz…. Hisz annak élnek: – eltartani ezt a kis családot…. S egy jó ötlet elég, hogy meggazdagodjanak…) Tizenhat napja utaznak ílyen nyűgös, szörnyű viszonyok között, harmadosztályon… padokon heverve…. – Az asszonynak teli vannak a zsebei: – cukor, papírzsebkendők, a gyerekeknek labda… még ez is! Etetni, altatni, kivinni, orrot fuvatni, – míly komoly foglalkozás az anyaság….. s míly komolylyá válik, s természetessé, amit váltig szégyellünk: a testiség! Örökké ezzel bíbelődni s néha aztán mosolyogni egy-egy szívderítő gyermeki mosolyon, mely olyan, mint a napsugár… s egy harangcsengésű szónak örűlni, mely megmozgatja a szivet….. Az anyáknak nem volna szabad magukat díszíteniök…. míly furcsa a fején ez a strucc-toll, – míly hamis a dísz ehhez a komoly foglalkozáshoz…. – – – Egy másik kupéban: míly szépek a nők vonaton: párnára nyugtatott szőke fej… (S nincs olyan e földön szépség, akit óhajtanék, – pedig míly szépek! Kövérkések, párnásak, mint a gyerekek…. vagy lángolóan szikárak, forrók és karcsúak!) – – Még egy biztos viselkedésű, kövér és jól táplált kereskedelmi utazó is elveszi minden biztonságomat, – féltem tőle és alázatos voltam és elkezdtem bizalmaskodni….. – – Kűlföldi hotelekben a mágnás-népet roppantúl tisztelik… s én Peterdi Klárira gondoltam, hogy hogyan utazhat ő, a bárónő…. – – Egy dicsekvő agglegény megvillogtatja gyémántgyűrűit és sikereit…. S azon gondolkoztam, hogy aki sajátmaga ellen vétkezik, aki tombol az érzékiségtől…. utcalányok között él… hogy az erkölcstelen-e? Más ellen való bűn-e a magam ellen való bűn? S hogy általában a bűn fogalma kiterjeszthető-e oly cselekményekre, amelyek csakis nékem ártanak? Vagy magammal sem rendelkezhetem teljesen szabadon? – – Egy berlini villamoson egy asszony egy kosár almát visz… Egy férfi-szomszédja érdeklődni kezd az almák iránt… s kézbevesz egyet… Az asszony is kézbevesz egyet, nézegetik, forgatják, nyomkodják… – Jó alma, – mondja végűl a férfi – és hogy fontja ennek? – Mérlegeli aztán, hogy nem drága-e? Ő nemrég vett a piacon sokkal olcsóbban… Nem volt ugyan oly formás… – Igen, ezek jó almák, – mondja az asszony is és jól tartják magukat… S oly komolyan vizsgálgatják az alma összes esélyeit, – mint valami igen komoly dolgot…. mint a kenyeret… (Ma, – ebben a nyomorúságban a nép főtápláléka Berlinben. – És nem zúgolódik. Szegény.) – – Mentem Swinemündébe, megnézni, mi öröm, boldogság van egy kisvárosban…. – A hotel szeszmérését betiltották, lepecsételték az ivót, miután a társ-tulajdonos nem akar árúsítani, mondván, hogy a bor még mindig többet ér, mint a pénz…. „Die Polizei hat ein scharfes Auge”… – mondja a ravasz szolga…. – „Herr Graf – ach Herr Graf, – wir verspäten!” – kiáltja egy ugyanolyan házágens, mint amílyenek a magyarországiak. Ősz, kipödört bajuszkája, igen rendes öltözéke, pedáns rendben tartott iratai…. Fecseg, szeret potyázni, helyeselni – s néki az előkelő emberek barátai…. Das ist doch mein Freund, – aber natürlich! – Aber ja, – was meinen’s denn…. Minket, mint nagyon előkelő embereket mutat be mindenütt…. Ugyanaz. S a vadászkalapos, vadászkutyás grófnak vele való összeköttetése is ugyanaz! – – Útban Cuxhaven felé egy protestáns lelkésszel utaztam… Egy kisváros lelkésze s minden nyarát tanúlmányúton töltötte a feleségével… Itália nagyon hiányzik néki…. Ó, az egy egész életre szól, amit az ember ott lát, – mondja…. S feltűnően jó ízlést mutat, mialatt a hamburgi új múzeum épületét bírálja… Ha nekünk ílyen lelkészeink volnának! A fiam és a felesége most boldogok: – két kis gyermekük van…. Míly szép lehet! Ő még valahogy hozzáidomúl, de a felesége sehogy sem tud eligazodni az új árakkal… egész zavarodott… – – Drezda: nagyszerű artistákat láttam: micsoda munka, fegyelmezett élet, szörnyű erőfeszítés: – mennyivel könnyebb élet pl. pékmesternek lenni… s hozzá még, ha egy kis szerencséje is van az embernek… S könnyebb élet, vígabb, igazabb – ott űlni és tapsolni este – s nappal valami egész közönséges munkát végezni, olyat, amit mindenki tud…. – – Azt mondják a természettudósok, hogy az élet ökonomikus valami, – a természet nem pazarol…. Akkor: – kinek kell a sok hiábavaló kísérlet… javaslat…. sikertelen munka, hiábavaló töprengés, – az, hogy valaki megtanúl valamit s aztán hirtelen meghal: kinek dolgozott akkor a tanító? Mi lesz ezekkel az energiákkal? Ha egy artista megsántúl s a sok pompás képessége emiatt parlagon hever – örökre? Hol itt az energiák megmaradásának elve? – – Ha vonatösszeütközés volna: – a nálam levő véres pénz még mindig igen fontos az emberek számára… ha elszakadtak: szépen, gondosan összeragasztják – s csak ha végleg szétmentek, azok is, – akkor…. akkor szomorodnának el nagyon holttestem felett…. – – Karácsony közeledett – s mi a pályaudvaron álltunk Drezdában, – indúltunk hazafelé…. Egy úr szállt ki egy étkező vonatból s egy kis, fiatal, édes szépke repűlt a nyakába…. Apuskám – kiáltotta magyarúl…. Édes angyalom! – mondta a komoly úr – és összecsókolóztak… – Hát az igazgatónő elengedett?…. és azzal eltűntek a tömegben. Gyönyörű volt! – szívhez szóló. S én soha többé őket látni nem fogom és soha ebben a boldogságban részem nem lesz, hogy viszontláthatnám a kislányomat…. – – Ezek a bitang, kedves fiúk, akikkel az úton megismerkedtem, – persze egész éjszakákon át züllöttek…. S reggel jöttek haza mámorosan, boldogan s egyikök egész reggel lányokról beszélt… hogy ő mit látott és mit élt át…. egy dán kislány! – ha én azt láttam volna! Jutiful, jutiful – ezt mondta egész éjszaka…. Kócos, álmos és boldog! – – Türelmetlen voltam a negyedik héten s igen vágytam haza…. barátaimat kívántam – s úgy éreztem, hogy nélkülök már nem tudok meglenni…. Különben az egész úton igen hiányoztak nékem s igen elhagyottnak éreztem magam. – Rájuk áramlik érzéseim minden melege…. miután senkim sincs, akinek élnék….. – S ezzel az utazásnak vége is lett.
Ágyam, – régi, ismerős koporsóm!…. Mellék utcába tévedtem megint s megint azt hittem, hogy életem fő-útja! – Az ágyam – ez az én hazám, – ez pihentet s ez öl meg. – – Pesten alig tudtan megérteni, hogy már itthon vagyok. Mindúntalan felcsodálkoztam az utcákon, hogy hát itt magyarúl beszélnek…. vagy: hogy lehet az, hogy ez az ismerősöm szintén itt van Berlinben? – Különben életemben először a legteljesebb pihenésnek adtam magam, – egész henyén éltem, ambiciótlanúl – s életemben először talán nyugodt, kielégűlt, gondtalan voltam. Majdnem boldog… – Az állásomat a bankban otthagytam – először voltam merőben könnyelmű. S éppen akkor emelték duplájára a fizetésemet – s mégis otthagytam. Pedig mások hogy kűzködnek, – a „megélhetés” milyen nagyszerű álom a nélkülözőnek s számítgatja, hogy fogászat, zene, gyerekápolás…. – felszámítja magában összes képességeit amelyeket mind kamatoztatnia kellene, hogy végre is meg tudjon élni… – s mégis otthagytam. Undorító, förtelmes munka volt, füllesztő, szörnyű környezet. – S ha egy félévig tart is – pihenjünk, legyünk gondtalanok egyszer!
H. H. – az igazi bohém, mikor egy adósságára figyelmeztetem, – s kérdem, hogy mért nem fizetett úgy felel: – Több dolgok vannak földön és egen….
Egy ifjú: teli van sérüléssel, karmolással… s fáj a nyaka a szerelmi csata után.
Catullus: – Magány! – „Mi bajod, mért dideregsz?” – „A haláltól félek…” – – Az I-ső felv. 1ső jelenete talán így lehetne: Sötét van a korcsmában, az öreg ébred a padkán. A spanyol kísértetekről mesél. Clodius rosszúl van a sötétben – bebuknak a részegek, – egy züllött úr is lámpással.
Szeretője volt egy embernek…. Az ember előkelő, neves férfiú, – az asszony kitűnő művésznő: mindenki tisztelte őket…. A férfi azonban hirtelen meghalt, akkor aztán elkezd a világ megbotránkozni…. Összeröffennek s most, – most kezd nagyon ártani néki ez a viszony…. A férfi hatalmas ember volt – s most meghalt – s ő a szeretője volt….
Valaki, aki soha sincs jelen, akinek a jelenléte nem meggyőző.
A gyengeség: az, hogy fél, hogy bizonytalannak érzi magát, hogy alárendeli magát s nem tud fölényes lenni, hogy barátot, meleg emberi szivet keres s rögtön kiszolgáltatja magát összes titkaival együtt, – szóval, hogy nem tekintélyes, erős lény: ez a művész legszimpathikusabb emberi tulajdonsága.
1923. január 1.
Talán mégiscsak el fogom hagyni a naplóírást. Nem elégít ki: – művészietlen, kidolgozatlan halmaz, – mindenféleség…. hanyagúl, henyén írva…. Undorodom most már tőle! – különben: az 1918-19es kötetet odaadtam H. E-nek kölcsön s csodálatosképen egyáltalán nem szégyeltem magam. Akármi van is benne: – én én vagyok, – gondoltam s aki egyes tulajdonságaimból akar megítélni, – téved! Ilyen is vagyok, – igaz, de másmilyen is vagyok. – Meglepő, hogy ennyi önbizalmam van már…. – Különben H. E. kijelentette, hogy mégis, mindezek ellenére én vagyok a legtisztességesebb ember, akit eddig ismert.
Mióta élek csak az éjszakát szeretem, – éjszakai ember vagyok.
Gyuri barátnője: Illegális viszony…. s a testvérek, az egész család elfogadja ezt a viszonyt, beletörődik, beszél róla s az elegáns asszony a testvérek előtt nyilatkozik Gyuriról: – szeretem! Nagyon szeretem! – mondja, – dehát az néki mind kevés, – túljó dolga van! – Együtt utaztak Németországban – s boldogok voltak…. A fiú nem tudja nélkülözni a testi gondoskodást… (Éppúgy mint H. H.: az asszonynak jótékonyan kell tudni hatni: – őreá van bízva az ember teste, – úgy kell tudnia bánnia az emberrel, mint az anyák, – megkönnyítik a test szenvedéseit…) S mindvégig része volt benne: – amit olyannyira nélkülöztem azelőtt, – egy szeretett lény közelségét…. S úton éppen, – idegenségben…. S néki hétköznappá vált persze ez is…. (Aki boldog: annak a boldogság hétköznapi – s míly borzasztó nélkülöznie annak, aki boldogtalan…) S most válnak: – mivelhogy nem nagy dolgok, hanem kis dolgok döntik el az élet dolgait…. Elválnak, pedig szépen éltek: – együtt sétáltak mindennap s a férfi beszélt, – előadta terveit, – nem azért, hogy megismertesse vele, hanem hogy megérlelődjék benne s legyen egy kis ellentmondás körülötte…. szépen éltek s mikor a legjobban ment minden, teli volt az életük nagy tervekkel az asszony egyszerre sötét lett… faggatta, hogy mi baja – s az asszonyból kitört: „mindent tudok!” S kipakkolt: csupa alsórendű, kicsinyes dologgal: féltékeny izgalmaival… A férfi kieszeli, hogy mi jót, szépet készítsen ki neki meglepetésűl – s épp abban a pillanatban, mikor dagad a szíve a várakozás izgalmában, – épp akkor a nő elkezd fanyalogni: úgy látom, nem vagyok néked fontos…. – Nem bírja el már tovább ezeket az apró szörnyűségeket… Igaz viszont, hogy az asszony igen kedves asszony, gondoskodó, meleg; amilyen csak asszony tud lenni: – Most igyék ez után a tészta után egy kis vizet…. – s ő megengedte, hogy kedveskedjék, hagyta ápoltatni magát… s megengedte, hogy megmelegedjék a viszony…. s az asszony viszont ismerte a fiú gyengéit és nagyszerűen tudott bánni azokkal…. S a fiú nem volt éppen korrekt vele sem érzésben sem gondolatban sem tettekben… – bár a jószándék vezette, mégsem volt korrekt…. – S a tisztátlanság zavarával kűzdve türelmetlenné is lett…. – Míly nehéz boldognak lenni!
Járom kell az embernek, hogy koncentrálni tudja magát. – Nem dolgozom.
Hallom, hogy Hollandiában él egy festő, aki olvassa munkáimat és együttérez velem…. Mégiscsak nagy dolog művésznek lenni!
Az élet ügyes-bajos dolog s a tapasztalt ember tudja már ezt… S nem csodálkozik a legzagyvább viszontagságokon…. Hogy a fia beteg… aztán kiteszik a lakásából… aztán letartóztatják….
Míly melegek voltak a bankban irányomban…. S míly megalázott vagyok én mindig és mindenütt, – mert éppen megalázkodom…. Tanúkra hivatkozom, hogy beteg vagyok…. – S egyre rosszabb a betegség, ílyen még nem is volt…. egyre mélyebb a neurózis s az erőim csökkennek szemmelláthatólag…. Szörnyű! – A szem nem gyönyörködik, – az érzés hiányzik…. Néha már elviselhetetlen! Míly borzalmas szerencsétlenség! (Lovardában.)
Németországban megjelent magyar anthológia: – igen, engem még ki lehet hagyni. Nem hittem volna, de így van!
A gyerek, ha felnő, hálásabb lehet szülőinek, ha arra tanították, hogy gőgös legyen, mint ha arra, hogy alázatoskodjék az emberek között.
Komplikált dolog: Apponyit nemrég még istenítették. Ő a legnagyobb magyar, a legbölcsebb ember… Véleményem szerint egyetlen olyan cselekedete nem volt egész életében, amely említésre méltó volna…. Nagy szónok, – aki egész életében szónokolt, – a békekonferencián is három nyelven szónokolt és úgy kitüntette magát, mint egy iskolásfiú…. – haszna ennek azonban semmi sem volt. A kitűnő, ravasz, bitang öreg diplomaták mosolyogtak és elismerőn bólogattak az ambiciózus magyar főúr felé…. Mit tett életében? Mi élete fő-műve? – Semmi. Mint miniszter lebontatta a Nemzeti Színházat. – – Most már nem beszél róla senki, – lejárta magát, megbukott…. Ez helyes, – nincs semmi keresnivalója a halhatatlanok között. No de ki buktatta meg? A kurzus. Gonoszok, gonosztevők. – Amit tettek, jól tették – de nem azért tették, mert igazak akartak lenni…. – s gonoszságuk helyes cselekedetet hozott létre. – Ha ők szidják, nekem mégis védenem kell őt! – mert náluk százszor derekabb és igazságkedvelőbb, – csak nem nagy ember.
Zsadányi: – Még kis gyerek volt, mikor egy felnőtt fivére, aki zabolátlan ember volt, összeveszett apjával s elment hazúlról – senki sem tudta meg, hová és hogy mi lett vele. Az apa időközben meghalt, az anya is s negyven év múlt el. – Most Ötvös Adorján ír Amerikából, hogy találkozott egy úrral, aki a következőket közölte véle: – ő, – ez az úr nemrég találkozott Cincinnatiban régi ismerősével, egy magyar emberrel s evvel magyarokról és magyarországi dolgokról elbeszélgettek. Az egyszerre megkérdi tőle, hogy hallott-e valami Zsadányi Henrikről a magyarországi bevándorlóktól…. S ő erre elmondotta, amit tudott Zsadányi felől, hogy író, igen kitűnő ember…. amire az illető azt mondotta, hogy ez az úr néki valami rokona, – küldjön tehát néki 150 dollárt, – – s ezzel elment. Az adakozó címét nem tudja az elbeszélő: – ritkán szoktak találkozni s az illető hallgatag, zárkózott, bizalmatlan ember s kerűli a magyarok társaságát. – Az örömhírt én akartam Zsadányival közölni s ezért magamhoz kérettem a kir. táblára, ahol tárgyaláson voltam. – Miután doktor vagyok s a pesti tábla fenséges épületében tanyáztam s jól voltam öltözve, – a szegény író úgy beszélt velem, mint valami felsőbb világi hatalommal…. – Doktor Úr, – mondta alázatosan, – nem tudom, hogyan köszönjem meg – s hogy nem tartozom-e a doktor úrnak valamivel fáradtságáért? A váratlan öröm nem tükröződött az arcán, csak éppen kipirúlt később. – Kiderűlt persze, hogy az ajándékozó a bátyja, akit nem is ismer, akire nem is emlékezik – s aki még most sem bocsájtott meg azért, hogy fiatalkorában itthon megbántották. Hallgat, – címét nem közli s nem akar a családjáról semmi közelebbit tudni.
Táblai tárgyalás: – A bírák hangja különös, mintha részegek volnának, vagy részegséget mímelnének… lankadt hangszálakkal, borissza hangon szándékosan svábos kiejtéssel, – mintha nem akarnák megerőltetni magukat… A pityókos ember leereszkedésével, lenézésével, mint a nebulókhoz beszélnek ezekhez a gazdag, előkelő ügyvédekhez, – ez a szegény hivatalnok-ördögöcskék – s hanyagon! S furcsa: nemcsak az elnök, – hanem az egyik szavazóbíró is ilyen becsípettség mimizálással kérdezősködik, – úgy látszik ő az elnököt utánozza, ez tetszik neki…. Játszhatják az ambiciótlan, szórakozott, szenilis, lankadt embert… Néha nevetnek is…. ravaszkás röhejjel, váratlan hirtelenséggel – úgy rácsapnak vele a beszélőre…. – Néha pedig oda-oda mordúlnak szigorún s megfeddik a kicsinyeket, hogy ne kalandozzanak annyit…. Néha viszont édeskednek: s valami bájos az a szándékos flageolette, amelylyel csúfondáros fölényüket éreztetik a törvénynemtudókkal…. – No de az egyik ügyvéd: annak a flageolette-je sem kicsiség…. micsoda művésze akarna ez lenni a behízelgő modornak…. Folyton mosolyog…. néha édesen, – az ellenfelére fölényesen – s reánk, hozzátartozó hallgatóságára bízalmasan: a támogatásunk biztos reményében, néha diadalittasan s mintha azt kérdezné, – no, mit szóltok ehhez? – Máris előlegezi magának a dicsőséget, – úgy néz körűl, fölényes, zsíros nyugalommal, mint a per-nyertes… s diadalmas tekintetétől szinte megédesűl az atmoszféra… Minden hang csinált…. szándékos hallgatás, szándékos fuvolaszó, szándékos hetykeség…. – fárasztó ostobaság az egész. Csak mikor már vége van, akkor hallik végre valami természetes nyerseség: – a bíró elvesztette a türelmét és haza akar már menni: – hivatalos hangon felmordúl tehát. – S ekkor ismét a naivitás és kedvesség egy kis csokra virúl fel szemeink előtt…. Az egyik bíró nagyon nyugtalan az új mellékletek, beadványok miatt…. hogy azoknak mi legyen a számuk, mert az rém fontos…. 2/f – legyen, – hát számozza 2/f-re, de vigyázva! – kiáltja játékos pajkossággal, mint egy konok, csintalan fiú…. és akkor a másikat: 2/a – úgy! mert az rém fontos! – Komédia! – S amellett mindegyikük kitűnő jogtudós…. „Én aztán nyomtam is az adatokat, mikor láttam, hogy jegyez”, – dicsekszik utána a gazdag ügyvéd, mint egy nebuló.
Mikor már díszeit veszti a hím….
Gyűlölte őket, – akart tőlük valamit…. S mikor már megkapta tőlük: – megenyhűlt irántuk.
Falus tekintete: mintha azt akarná mondani: – no te is, művész-fiúcska!
Az idők könyve…. A halottak könyve…. A múmia szívén skarabéus: – hogy őrizze meg a szív titkait… Egyik isten távoltartja a rossz szellemeket… A másik a nyugalma felett, – a harmadik zavartalan szép álma felett őrködik…. a negyedik távoltartja a rossz álmokat…. az ötödik átkot mond a sír szentségtelen megzavaróira….
H. H. – Nem mosdik. – Nem zavarja fel magát hanyag fél-álmából, – valami világos, logikus akcióra…. mintha nyakig merűlne a passzivitás pocsolyájába…. Lankadt, tisztátlan, rendetlen élete nem viszket…. torkát, ha nyálkás nem köszörűli, – inkább rekedten beszél…. Reggelizik: az asszony már úgyis kiloccsantotta a kávét a tálcára, – ő most felemeli, de nem vigyáz rá, hogy csöpög…. – a lángost is megkóstolja, de nem ízlik – beleteszi tehát a kiloccsantott kávéba s a csészét melléje…. – ideiglenesen. Mert megint iszik (közben járkál,) – de nem issza ki a kávét egészen: a csészét pedig maradékával együtt ráteszi a tálca szélére, a beáztatott lángos tetejébe, ennek tetejébe pedig megint cigaretta […..] a leglabilisabb helyzetbe, úgy hogy minden pillanatban feldűlhet…. – Reggel telefonált… – azután én megyek a telefonhoz s majd elesem ijedtemben, mikor látom, hogy a készülék az íróasztal szélére van téve…. úgy, hogy minden pillanatban ledűlhet…. Megigazítom tehát… Egyik fordítását Kleinnek kijavítjuk…. Álmos: – csak félig figyel oda…. mindúntalan könyörögni kell, hogy mondja legalább azt, hogy igen…. mehet tovább…. s ekkor kiderűl, hogy eltévesztette a helyet, – nem tudja hol vagyunk….. Könnyen beletörődik s azt mondja: tovább, – de kiderűl, mikor visszamegyünk, hogy az a passzus nem is jó, amire azt mondta „tovább!” – Semmi rendszer, szisztéma, ambició…. a lankadt idegállapot langyos fürdőjében űl…. S közben órákig diskurál: – semmi kedve dolgozni…. A késemet kéri, hogy a körmeit piszkálhassa…. leteszi az asztalra úgy hogy az félig a levegőben balansziroz…. De ugyanúgy balansziroz a ceruza is, melyet elkér…. Írása, amelylyel a fordítást javítja olvashatatlan… Elkéri az öngyújtót, erre kiesik a kovakő belőle…. szikrák hullanak cigarettájából, mint az üstökösök, mialatt szobámban marsiroz…. utána kell szaladnom, mert meggyulladna a szőnyegem…. A hamút persze leszórja a földre…. s ezalatt értékpapírjairól s „valamiféle kuponokról” beszél, melyeket tíz év előtt valahova zálogba tett…. S aztán anyja halálát kezdi mesélni – s ez megrázó! „Ő szegény nem igen készűlt a halálra…. Évekkel ezelőtt ugyan egyszercsak szelíden rendelkezni kezdett…. hogy ezt meg ezt így tedd, ha meghalok…. – de aztán elhárította ő maga ezeket a gondolatokat… – kedvedért ezer évig fogok élni! – mondotta. – Ó mért nem gondolt rá komolyan, ha csak egy szót is mondott volna olyat, amely talizmán volna most…. – mert teljesen elhagyott és tanácstalan vagyok…. úgy érzem, hogy véle kellene megbeszélnem, ami most van….. – ő, csak ő tudna rajtam most segíteni, tanácsot adni…. Komisz, szegényes élet volt, – de nékem jó volt, nem voltam elégedetlen, – mint mikor egy koldúsnak van egy botja, amely néki jó… egy kis élet, egy kis parányi harmónia – és azt is elvették tőlem…. – – Utolsó napok egyikén a gégéjére panaszkodott, hogy ott valami bántja s én szóltam az orvosnak, hogy itt valahol fáj neki…. – no az talán nem egészen ott van, mondotta gúnyosan…. Gyűlöltem ezt az orvost…. ez neki a fontos még most is…. Elég nyugodtan viselkedett különben, – csak néha nyugtalankodott…. Das war meine Brust, – mondotta példáúl egyszer – saját magának, vizsgálgatván testét…. – Es war alles wahr… ich war vielleicht wirklich verrückt…. – mondotta egy más alkalommal…. – S az a szörnyű ajtócsapkodás, kocsigörgetés, amely egy ilyen közkórházban végbemegy, – szörnyű! – – Nagy magánügyek folynak le az ilyen kórházakban, – már amennyire az ilyen közintézmény megengedi”… – És aztán egy nap…. nagyon rosszúl volt, nem volt eszméleténél…. Egy vakbuzgó apáca volt mellette, az azt követelte, hogy vegye fel az utolsó kenetet…. Ő, – a fiú idegenkedett… de az apáca követelte…. A fiú csak azért rimánkodott hogy legalább az ágy háta mögött tartsák az égő gyertyát…. ne terheljék meg szegény lelkét a búcsú fájdalmával…. De az apáca nem engedett…. méltóságteljesen, igazi hivatása tudatában, – elemében – felemelte a beteg fejét és szelíden eltolta az aggályoskodó fiút a haldokló mellől és egészen hatalmába vette őt…. A kezébe adták a feszületet…. Az apáca ott állt égő gyertyával…. És jött a pap… S a fiú nézte a jelenetet és bárhogy megfeszítette elméjét, – ezt nem bírta megérteni…. Az ő anyját búcsúztatják? – Az lehetetlen! – – Ez is megtörtént…. aztán egészen szelíden meghalt. Méltóságteljes és szigorú volt halott arca….. – megdöbbentően hatalmas volt ez a kis arc…. – S már mindenre tisztán nem emlékezik, ami közvetlenűl ezután történt…. De azt tudja, hogy az apácának ragyogott az arca s azt mondotta néki, valami túlvilági fénynyel arcán, – hogy: „szépen halt meg! – az utolsó pillanatban felemelte a keresztet!” – (Ami valóban így is történt.) – S még azt is hozzátette valami átszelleműlt gúnynyal: – „és maga még azt mondotta, hogy nem kell a lelkét megterhelni….” – s valami diadal elégtétel ragyogott az arcán. – Hiszen ő valóban rajongott Jézusért!… ez igaz. S mégis – az talán a legborzasztóbb, hogy mindez nem az ő szellemében történt…. – Gyűlölte ő a bigottságot… a ceremóniákat…. – De hát mit lehet tenni? – – Különös, különös lény volt…. Nem szerette példáúl a feledékenységet. Példáúl azt, ha valaki elment hozzá és azzal kezdte, hogy míly nagy bánata van – és tíz perc múlva gondtalanúl nevetett, vagy zongorázott, – ezt ő rossz jelnek vette…. Vagy azt, hogy valaki, aki még az imént igen kikelt valami rossz bánásmód miatt s aztán egy hét múlva már megbékéltebben említette…. Még azt sem tűrte, hogy valaki megvetéssel említsen előbb valakit s aztán hónapok múltán mint barátjáról emlékezzék meg ugyanarról. – Nem volt engesztelékeny. „Der Mensch ist im Masse moralisch, als er ein Gedächtnis hat,” – szokta volt mondani. – Szegény jó Henrik – és én nem tudok segíteni rajta, miután úgy van az, hogy kis dolgokban lehet segíteni, nagy dolgokban nem!
Ó hogy csodálom én, hogy valakinek még elég energiája legyen szeszélyesnek, tyrannusnak lenni!
Önző gonoszság és vallásosság: gyermekkorom vallásossága ilyen volt….: az Isten az önzés Istene volt…. engem pártolt, ravasznak, rossznak, igazságtalannak képzeltem őt mindenki más iránt – és imákat, forró imákat sóhajtottam hozzá este, hogy legyen gonosz érdekemben, – szégyenítsen meg olyan embereket, akiknek a fölényét le akartam volna törni. Nincs tehát mit csodálkozni azon, hogy a középkori gyilkos bandita, a bravo – orgyilkosságai előtt a templomban kérte Máriát, hogy segítse terve kivitelénél. – Különben sem az igazságot kérjük mi Istentől még felnőtt, értelmes korunkban sem, mikor imádkozunk…. Mert az igazság elviselhetetlen volna nékünk, – akkor már rég a gyehenna szörnyűségei következtek volna el reánk…. Vagy pedig: fatalista szemmel nézve: az talán a mi igazságunk: – az a nyomorúság, ahogyan élünk – ez jár ki nekünk.
Az emberiség elvesztené cselekedeteiben való holdkóros biztonságát, – mihelyt elhatározná, hogy az igazság szerint akar ezentúl eljárni. – Micsoda bizonytalanság volna ez!
Bach: mintha üres térben, – a végtelen térben dörögne, dübörögne konok, szelídíthetetlen szigora. – Szabályossága is a tiszta szférikus geometria szabályosságára emlékeztet. – Ő a legnagyobb mind között. – Az áhítat már nem is templomi…. magasztos, tiszta ragyogás. – Engedelmeskedni, szolgálni, hinni…. – ez is élvezet! – ebben is mély életöröm rejlik…. s az ő hite már hűvös, nem forró.
Lombart Werner előadásán: – Mi ma a természet principiuma szerint élünk, – hogy az erősebb a gyengébbet felfalja…. S van egy tan: – a szocializmus, mely az igazságra törekszik…. Ez nem annyit jelent, hogy én a magam sorsának megjavítására törekszem, – hanem inkább, hogy még több áldozatot akarok hozni, – még jobban alárendelem magam a közösségnek…. – A méhek nem a természet principiumai szerint élnek…. (Egy gépies, szabályos fantáziatlanság felé kell tehát haladnunk, úgy látszik.)
Lyra: az indulat maga. Csak az indulatból lehet lyra. A többi nem az. – – Az indulat, úgy látszik, legfőbb tartalmas fenntartója a létnek…. Indulat nélkül nincs élet…. ami indulattalan, az élettelen…. s ahol megszűnik, ott az élet is megszűnik…. (Természetesen: az indulatosság, az más!)
Tíz évig is hordhatod a ruhát – s meleget ad. De ha elégeted: vége, semmi meleget nem ad.
Különös álom: a bank felé utazom villamoson – s a villamos arra megy, amerre akarok menni s én mégis panaszkodom, hogy nem lehet átszállni.
Inkább tönkremenni, mint adni, inkább azon fantáziálok, hogy nem lesz pénzem: – tehát nem lehet lesz analyzáltatni magam…. Különös az ember! Semhogy oly sokat kelljen fizetnem, inkább annak örülök képzeletben, hogy úgy sem lesz miből!…. – – S míly szörnyűnek képzelem ma ezt a helyzetet: – hogy mondjuk, valakitől kapnék ma 50 milliót… – soha nem képzelt szerencse! – S akkor halálos betegségbe esném s oda kellene ígérnem annak, aki megment…. – Szörnyű! – megint nem volna semmim!
Öt részeg ember tanácsa az utcán: Te már egy félórája a feketekávéról beszélsz…. Testvér!
Minden ember érzi azt, hogy mi a jó és mi a rossz. – Bizonyos idegbajoknál azonban furcsán vagyunk: – a beteg váltig hangoztatja, hogy átkozza ő magát gonosz, tolvaj hajlamaiért, – saját magában pedig sunyin örűl nekik – s úgy találja, hogy ez a helyes, – őneki hiába prédikálnak…. – az a jó őneki – s be kell csapni ezt a gonosz világot….
Moly T.: bármennyit gondolkodom is: számomra semmi sem igazolja, hogy miért kell az embernek a világon lenni….
Ő halt meg s nem én, néki van rákja s nem nekem…. – persze! – Természetes…. S szívesen belenyugszom abba, hogy ez így van! S ez a véletlen tény minden erősségem, minden erőssége az életemnek….
Goethe önmagával találkozott? És megérezte a lissaboni földrengést?
Vihar jött…. égzengés, sötét szélvész… és a szent leborúlt…. – ámde nem ebben a fergetegben volt Isten…. Tűz csapott fel s haragos eső rázta az erdőket…. – még mélyebb alázatban hódolt – s íme ebben sem volt Isten…. S egyszerre csak jött egy lágy fuvalom – s íme, ebben volt Isten. (Gyönyörű.)
Egy álom: – Egy oszlopos csarnokról álmodik, melyet köröskörűl zöld liget vesz körűl…. Kupoláján csillagok vannak festve, – mint az égen…. S egyszerre ezek sorba zengő koppanással lehullanak a padozatra…. s koppanásukban édes melódiát hallatnak – zene lesz belőle…. s azután az arany csillagok felszöknek oldalt az oszlopok közeibe – s arany fallá növekednek lassan. (Grete)
II/18. Már nem kívántam, hogy a darabomat előadják, – elképzeltem az előadást – s örömet már nem szerzett. S most az előadás micsoda élmény volt! Így lehet mindazzal, amit csak képzeletben ismerek: házasság, gyerek – tudja Isten mi volna, ha átélném, – milyen más, mint a róla való képzelgés!
Utcai jelenet: Egy rendőr cipel egy nőt – az sikít…. Nyomorúlt, szegény pária, – gondolja Conrad. – Egy egészséges szép magyar úr megy el mellette és hangosan mondja: a bestia! – és nevet. – – Van, aki a gyengével érez születése óta – s egy másik fajta, mely egész szervezete berendezésénél fogva az erőssel tart mindig s ösztönszerűleg. Áthidalhatatlan köztük a különbség – s már mint gyerekek is idegenkednek egymástól.
Az ember mindig hajlandó annak igazat adni, aki a közelében él: – ezen lapszik a béke…. – (O.) – – Nincs az a buta ember a földön, aki oly ostoba volna, mint az emberiség együttvéve. (Háború, – béke.)
Metellus. – Királynak lenni nagy dolog…. – el sem tudod képzelni, mi ez? Megöletnéd X-et Y-t – az bizonyos, ha hatalmad volna rá, az bizonyos, mert gazembereknek és gyilkosoknak tartod őket…. (s ez nem helyes – jobb, hogy nem öleted meg őket,) – pedig jó ember szeretnél lenni: ez fő törekvésed…. Micsoda gyötrelem lehet valakinek, aki jó ember, az a félelem, hogy visszaél a hatalmával – s nem úgy tesz, mintha nem volna király…. Hisz állandó a kísértés:…. folytonos, örökös, minden pillanatban jelenvaló…. s észre sem veszi, mikor enged…
Gyönyörű jelenet a Maha Bharatában: – A tündér megjelenik a harcos előtt az éjszakában, – egy szigeten, mialatt az fürdik. Kéken sugárzó holdfény szikrázik a mindenségben s a tűndérnek ugyanaz a kék sugárzás süt szemeiből…. Jön a búcsú – s a tündér fájdalmában egyre kisebb lesz, – végre semmivé oszlik el…. – – Istenek kérlelik a halandó leányt: egy átok folytán emberi sorsot kell átélnünk…. Pajkosságunkban megzavartuk egy szent múni elmélkedéseit, – incselkedtünk véle…. Amire ő szólt: az embersorson töprengek, – megzavartatok… hát most tudjátok meg mi az! – éljétek át!… Ó szűlj meg minket gyönyörű szűz – s légy jóságos, – dobj minket születésünk után azonnal a Gangába, hogy az embersors szörnyűségétől ne sokat kelljen szenvednünk! – – – Anyja hívására megjelenik az első fiú, aki yogi lett, – hogy megtermékenyítse terméketlen öccse asszonyait…. Piszkos volt, bűzös az erdei élettől… vastag a bőre és dúrva… – csak szemei, kis szemei ragyogtak túlvilági fénynyel: az örökegy ismeretének fényében… (Az asszonyok persze mégis, mind iszonyodtak tőle.)
A halállal pedig jobban meg kell barátkozni… – nehéz munka, sokat kell vele fáradni… Azt kell megértetned végre szervezeteddel, hogy a halál az egy egyszerű, könnyű, szomszédos lehetőség: – egyetlen szomszéd, egyetlen másik lehetőség… Vagy él az ember, vagy nem él…. S ez a másik lehetőség oly könnyen bekövetkezik, mintha egyik álomból a másikba lépnél át…. Egy mindenkor jelenlevő fenyegetéstől állandóan félni…. s ezzel tölteni az életet! Hozzá kell szokni a halálhoz, vagy pedig önfeledten kell élned…. ez pedig már lehetetlen…. Merészebben kell élni s nem szabad az életet oly sokra becsűlni a halállal szemben…. – – Hogy átmenjen az idegzetbe a lét efemer volta….. Az a tudat, hogy mindegy, meddig tart…. mert efemer, mert futó fény….. mert végének kell lenni ma, vagy holnap…. S megbékélni vele, megbarátkozni vele, hogy ez így van…. s készen lenni mindennap reá….. (Katonákat látok marsirozni az utcán: – míly szilárdak – míly stabilnak látszik az intézmény…. s a fiatalság: – pedig tűnő jelenség ők is, – ifjuságuk, életük elfogy…. kidől a fele, még mielőtt rendes útját megfutná…) Gyors, véletlen, rövid átfutás egy rövid kis pályán: – s mindez a sok erőfeszítés, intézmény, nemzeti étel és néprajzi sajátság: – az átfutás közben kiadódó véletlen. Hűvös öröm ma már nekem minden öröm…. s amilyen vagyok, olyan akarok már maradni – mert nem lehet változtatni, nincs rá mód….. ebben a rövid pályafutásban nincs változás: – mire ráeszmélsz, hogy vagy s hogy milyen lehetsz, – vége! – Reménytelen. – Atyám, mi árváknak és elhagyottaknak érezzük magunkat…. mintha kidobtak volna bennünket az űrbe, hogy kerengjünk – s védtelenűl az elmúlással szemben…. – – A legrosszabb történhetik velem, ami elképzelhető, a legnagyobb veszteség érhet minden pillanatban: egy lépés, egy kis eshetőség…. egy kis zavar a szervezetben… és vége! Mint az álombéli tünemények, – mint a fény változásai! – S ezért-e ez a sok kűzködés, energia?… Micsoda könnyed, megfoghatatlan látszat itt minden…. Minek akkor a királyság? – Kit boldogít az örökös halálos veszély, – amely fel van cicomázva?….. Szegény, szegény Révész Erzsi! – ami véle történt az rosszabb, mintha be volna zárva sikkasztás miatt, mintha koldúlna, mintha elvesztette volna a szemevilágát…. mintha éhezik, vagy utcalány lett volna belőle…. Vagy talán így: – meghalni jobb, mint a legszebb öröme, királysága e földi létnek? – Másként nem tudom érteni, felfogni, akárhogy gondolkodom is felőle – Istenem! Vagy jónak látom a halált, vagy elviselhetetlenűl szörnyűnek!
O.: egy költőre: „tusecsettel, – alig-alig tapintja”…. „Tájkép-ballada”. – „Fogalomzavarral életrekorbácsolt közhelyek.” – Míly különbség van köztünk: elmondok néki egy történetet, melyet egy fiatalasszony közölt velem…. Szörnyűség! – S O. azt mondotta rá: „ha már elkövetik, mért mondják el?” – S én azt mondottam, hogy nem az a baj, hogy elmondják, sokkal nagyobb baj, hogy elkövetik…. – – S míly különösen tiszteli ő az írói munkát!…. Kosztolányinak telefonáltam s ő éppen írt – s ezt elmondottam O-nak: – „Az nagyon érdekes!” – mondotta ő csillogó szemmel…. – – Különben még mindig úgy drukkolok, mint egy kis diák, – mialatt ő olvassa kézirataimat. – – A Boldogtalanok-ról sokat gondolkodott mostanában megint. – El vagyok ragadtatva! – mondotta róla. Míly nagyszerű! – kiáltott fel nem egy helyénél. – (Hát más miért él?) – Nagyszerűnek mondotta azt, hogy Beck dr. és a lelkész olyannyira nem erőltetik meg magukat, hogy ezeken az embereken segítsenek…. s oly gyorsan vesztik el a reménységüket s oly gyorsan visszavonúlnak…. „Egy lehetséges jobb életnek micsoda hűvös mosolya…. – micsoda téli mosoly!” – – Nem fatalista életfelfogást fejez ki, miután az akarat lehetőségében való vita ugyanaz, mint az életben…. fluiden marad…. – Persze, nincs komponálva…. nincs főalak…. nincs felelet semmire! – Ez a könyörtelen igazság! – Könyörtelen, mint maga az igazság!…. Sívárabb és reménytelenebb, mint az Ivan Iljics: – mert az egységesebb, van központja, – s erkölcsi válsága nincs…. S a legszörnyűbb biológiai pusztulás képe sem kelt olyan elszörnyedést, mint az erkölcsi pusztulás és teljes reménytelenség látványa…. S az Ivan Iljics élete nem minden ember élete: ez egy ember testi pusztulásának képe – s az az egy vígaszunk mindenkor adódik: hogy hát az író élete példáúl mindjárt más, mint Iljicsé… és épp ezért könnyebb elviselni: az író színezte Ivan Iljics életét, az az író, aki nyílván másként él… ezzel szemben a dráma objektívebb – benne az író egészen eltűnhet….. (S együtt másokkal a nézőtéren: nehezebben is tűröm el a szörnyűséget, mint magamban…) – – Strindbergnél is sívárabb és elviselhetetlenebb, – miután műveiből világosan kitűnik elfogúltsága, epéssége… Resignacióját ránk oktrolálja…. – A végvacsora sem íly sívár és reménytelen, – mert ott a naplemente…. az egész életnek ez a lassú bealkonyodása sokkal színesebb…. – Micsoda alkonyati színek….. (Minden ember élete: az egész világ történelem.) – S ezenkívűl: át van hevítve egy érzéssel: anyai szeretettel… – – A szegény emberekben viszont van valami heroikus… – állandó emberi viszonyok, – a család védelmében történik, ami történik…. s ez teszi melegebbé…. – – – A fatalizmus a megnyugvás, – a naturalizmus a tudomásúlvétel. – – – Olyan író, mint te! – mondotta ez időben egyszer rólam.
1923. február 1-től 1923. április 21-ig.
Egy feljegyzés: Elvenni? – Már-már ott tartok. S nem is gondolom már meg, hogy micsoda energia kellett ahhoz, hogy érzéseim ellenkezésével szemben idáig jusson a dolog…. S ettől a szívós, törhetetlen akarattól aztán nincs többé szabad lélekzet…. Nincs soha többé akaratom: – elválni, szabadon élni többé nem lehet…. Ez az energia rámnehezűl, szívósan rámfonódik…. konok energia! („Amit még eddig akartam, mindig keresztülvittem”…) – Soha!
S aztán II/14. – Micsoda beszélgetés! – Tudja, hogy nem szeretem. – Őt én csak megszoktam, elviselem. Majd fogok még szeretni: kell, – nincs vége az életnek…. s ő boldog volna, ha ezt láthatná!…. S ő talán fél is tőlem, – fél, hogy dúrva is tudok lenni…. S ha összekerűlnénk: – úgyis megcsalnám…. S ő úgy fél, hogy ő voltakép ajánlkozásával becsap engem…: kívánja, hogy legyen valakim és akkor nem lesz talán, – ez borzasztó volna…. – Különben, nem kell előre aggodalmaskodni: minden elintéződik magában… (Gyönyörű jelenet volt: alig hogy tapintotta, ami fáj…)
S aztán: – Kereshetett volna sok pénzt, de elmulasztotta. – S aztán, hogy arról beszél, hogy sikerűlhetett volna, – ragyogó szemmel folytatja: – három millió! – Gondolja el, mégiscsak sok! Elkűldhettem volna magát Párisba – és tavasszal Olaszországba, – hogy nézze meg, mílyen ott akkor az élet! – mert azt is látnia kell – és: végűl pezsgőzni, azt is csak meg kell próbálnia…. Oly örömmel jönnék pakkolni!
S hogy míly kedves, hogy kivirúlt, – míly elegáns lett, míly szabad viselkedésű s míly előkelő hölgy….. Míly kedves, nyílt és előkelő!
Mikor a címét írtam e fejezetnek: április volt s én nem tudtam, milyen dátumot írjak oda…. Most júliusban odaírtam a 21-dikét, – házasságom napját.
Bankigazgatók ajánlásomat míly kegyesen fogadták…. S ezt azért kell feljegyezni, hogy ne feledjük, hogy valaha mégiscsak valamire tartottak a társadalomban.
Pista rólam: hogy mennyit fejlődtem, – míly nagyszerű amit írok… Ő ismeri az orosz irodalmat – s a legszebbekkel vetekszenek az én munkáim!
Valentin, a spiritiszta: a legmélyebb dolgokkal a legfelületesebben foglalkozni: s amit így elér, mélyen hinni benne.
Egy asszony: szép ruhákat vétet magának a férjével, hogy egy másik férfit megejtsen vele.
Giza: – a legjobb űzlet a házasság, – férjhez megyek. – – Mi más ez, mint prostitúció: – vagyoni előnyért a lelkét a testét eladja. – Igaz, hogy az élet rövid – s nem mindenki várhat valakire, akit majd megszeret…. s mégis szörnyűnek tűnik nékem ez a rendszer: hogy valaki ajánlja a kapcsolatot – s erre a legfontosabb kapcsolat anyagi megegyezés folytán létrejön. – Az Ezeregy éjt olvasom: – még nem is oly rég a király sorra kivégeztette feleségeit az első éj után: – úgy tűnik nékem, hogy nemsokára épp íly borzalmasnak fog tűnni ez az űzlet…. Tehát van fejlődés – mégis!
Kéreget, – mert parazita természet – s ezt elszórja – ezzel a kikunyorált pénzzel jótékonykodik… Van-e joga hozzá? – merűl fel a kérdés. S a jótevő elmegy s indignálódva ellenőrzi, – mire költi a kapott pénzt? Tehát: már jogot vesz rá, hogy belekotorjon az életébe s vizsgálgassa sebeit, – valódiak-e vajjon? Erre írtam én: mert nevetni mertem én az éjjel, nevetni vígan és nőket csábítani? – Oh bocsáss meg! – Lám, lám…. ha szerezni tudna pénzt, – vagyis rabló-képesebb volna, – akkor még azon sem botránkozunk meg, ha magára költi, – s miután kikönyörgött pénzről van szó, még azon is megbotránkozunk, ha jótékony vele…. Íly nagy dolog: szerezni! – – Mind mind rabló, aki szerzeni tud – s míly hasonlók a szerző-képesek! Megcsalja legközelebbi rokonait: leányát, vejét: úgy mutatja, mintha jótékony volna s az ő pénzükön nyerészkedik… s nem is tudja, hogy csal: ő volna legjobban meglepetve, ha valaki szemére lobbantaná…. S erőszakosak, hatalmaskodók…. (Persze: az ember vagy erőszakos, vagy megtört hunyászkodó…) – Kis dolgokban gőgös: nem fogad el szívességet, – nagy dolgokban pedig…. ott elkezd hízelegni s oly kitűnően, hogy az áldozat se lát, se hall…. ő pedig az elkábúlt elől behúzza, ami behúzható. – Ha pedig így nem adja, – akkor mellbe üti s úgy veszi el – de elveszi! Gábor is ilyen, Győri is ilyen.
Osvát és a csaló: egy ember jön hozzá, jól kitalált mesét mond el s O. tudja, hogy csalóval van dolga. S mégis elhatározza, hogy ezer koronáig becsapatja magát…. Mikor a csaló látja, hogy megy a dolog: – megbánja, hogy íly keveset kért s kijavítja ezerrel többre… („Nem hétszáz – hanem ezerhétszáz,” – mondja.) S O. odaad elegánsan kétezret s nem is kér vissza…. – Mi ez? Ez már kissé érthetetlen volna…. Egy magyarázata van, – hogy O. gyáva, félénk természet s talán merénylettől, erőszakosságtól tartott….. Dehát hol a fölény? Mikor a revolvertől félt: gúnyos volt Erzsivel….. S miután préda természet, – gúnyoros mindazzal, aki beosztással él…..
Nem vagyok gyanakvó, – sőt nem szívesen hiszem el valakiről, hogy csal, vagy lop…. sokkal szívesebben rájuk bízom magam teljesen, – naivan, hiszékenyen…. De mikor aztán a legkisebb gyanúok felmerűl, – nagyon terhel, nagyon nehezemre esik – de akkor minden bizalmamat elvesztem. (Othello)
Álom: hogy betegen fekszem – s a szoba teli van régi újságokkal…. Lasciate ogni speranza…. Végem volt!
Milyen szép néhány pihenő napom volt az utazás után… Átadtam magam a pihenésnek s jól éreztem magam benne!…
Nem hittem volna, hogy a premier hatással lesz rám… S íme, lázba hozott engem is! A színpadnak valami magával ragadó színes káprázata van…. forró, – úgy hat valóban ahogyan már annyiszor megírták…
A vágy a megismerésnek alkalmasabb eszköze, mint a kielégülés.
A sok lim-lomot hegygyé építi maga körűl…. S aztán a sok lim-lomot megint széthordják másként csoportosítván azt…
Számomra csak az indulatos élet ér valamit: – a sietés indulata, a pedantéria rohamai, a harag kitörései, – valami kell, különben unatkozom.
Mintha szükségem volna a méregre már: – kitűnően érzem, hogy hogyan lehet valakinek nélkülözhetetlen szükséglete a pálinka, – hogy miként ömlik el ereiben melege….
A vagyonok keletkezésének története. – Vagyont nyugodt világban nem lehet szerezni, csak felfordulások idején, – akkor, mikor sokan vesztik el vagyonukat. Mert nyereség veszteség nélkül nincs. Aki „konszerválni” tudta békebeli vagyonát, az attól vette el, aki nem tudta konszerválni. – Ebben a felfordulásban ember-milliók szegényedtek el…. s akik nyertek, nem ugyanannyit nyertek, mint amennyit a vesztők vesztettek, – mert sok érték el is pusztúlt, – de mégis horribilis volt a nyereség. – Hogy a veszteség miként oszlik el, szinte kiszámíthatatlan…. Ha valakinek betétje volt valamely banknál s bennhagyta s másoknak pl. jelzálog-adósságuk volt s azt értéktelen pénzzel fizették: ebben az esetben a károsodás világosan kimutatható. Nehezen mutatható ki pl. ebben a komplexumban: – Egy vállalatot mondjuk harminc millió aranykoronával alapítottak békében. Ezen palotát is vásárolt, gépeket, telkeket, – vagyonának egy része pedig készpénzben forgott. – A pénz-elértéktelenedés folyamán új és új részvényeket bocsátottak ki – ma pedig annyival emelik az alaptőkét, hogy maga az emelés meghaladja az eredeti alaptőke ezerszeresét. Ma tehát rengeteg részvény van forgalomban…. s akik az eredeti részvény-jegyzéskor aranyat fizettek be s azóta nem vásároltak újabb papírt – mind vesztettek, bárha magasabban áll is papírjuk mint békében…. Hogy mennyit vesztettek valóban, effektive, vagyis a vállalat vagyonában való részesedésük mennyire csökkent le, – azt az árfolyam nem jól mutatja, már azért sem, mert a vállalatot senki felbecsűlni nem tudván: az árfolyam hozzávetőleges érték-becslés, – mégpedig alábecslés, – s már azért is, mert a nagy részvény-tömegeket a piac felvenni képtelen lévén, azok aránytalanúl olcsón kínáltatnak…. De: vesztett azért is, mert a vállalat gépei elkoptak, azokat kijavítani ma lehetetlen volna, pénz-vagyona devalválódhatott, – de azért is, mert minden újabb részvényjegyzése utóbb rossz pénzben értékeltetik….. (S végűl azt kiszámítani, hogy egy ilyen ezermilliós alaptőkéjű régi vállalat mégis mennyivel ér többet, mint egy ma alapított ugyaníly alaptőkés vállalat, – igen komplikált számítás.) – A veszteségek tehát: óriásiak. A munkások kis vagyonkájukat elvesztették s annyiban is szegényedtek, hogy a legmegfeszítettebb munka mellett is békebeli szükségleteiknek több mint 3/4éről le kell mondaniok…. (Furcsa: – az arányok egészen megváltoztak. Mi gyerekkorunkban hozzá voltunk szokva, hogy egy szegényebb családban a kenyér és babkávé és könyv és ruha – mondjuk, – bizonyos arányban kerűltek szétosztásra, – azok árának bizonyos arányát megszoktuk…. – ma ez merőben más – s ki tudná kiszámítani – miért? Ma szivart nem vehet a családfő, de könyvet annál olcsóbban, ruhát nem, de alkoholt igen! – az olcsó, – biciklit is, radirgummit is….) Szóval milliók vesztettek s nemcsak vagyonukat vesztették el, hanem állandóan fizetnek: azt amit nélkülözniök kell!…. – – (Akik munkája ritka és becses: ezek aranyparitásban kérhetik bérüket, – s azok a termelők is termelvényeik árát így szabhatják, – akiknek termelvényei nélkülözhetetlenek, – a többi nyomorog.) Már most: a földbirtokos tehát mindenek előtt és fölött meggazdagodott. De: az elszegényedés folytán annak összegei latens és nyílt vagyonhalmazba gyűlik össze…. Egyesek „spekuláció” útján elrabolták maguknak…. mások megsejtették a latens erőt valahol, hogy ott óriási nyereségek gyűltek össze észrevétlenűl – és egyszerűen leakasztották a sűlt ökröt a kampóról. – Vagyis: most a „nagy konjunktúrák” ideje van. Ez azt jelenti, hogy ma irtozatos nép-elszegényedés következtében óriási hullámzás mellett enormis vagyon-tömegek gyűlnek egyes gyűjtőhelyekre. Egyesek kaparintják össze milliók veszteségét…. csak ma s csak ilyen időkben lehet vagyont szerezni… – Hogy mégis miért van az, hogy ma a kétezerötszázszoros valuta-elértéktelenedés idején – kétezerötszázszoros vagyon sokkal nagyobb vagyon mint volt békében az eredeti, – érthetetlen. Vagyis: ma kétezerötszázszor drágább minden – s mégis ha egy hivatalnoknak havi 300 k. helyett 2500szor annyija volna: sokkal jobban élhetne belőle, mint régen. – – S aztán majd kezdődik az olcsóságok világa is: – az aranykor. Mikor majd visszatérnek az ezüst-valutára – s két krajcár lesz egy kiló kenyér ezüstben, – de a napszám is, ehhez képest három krajcár lesz ezüstben. – Megintcsak lehetetlen lesz megélni. – – S mégis: ha a sok gazdag ember és középosztálybeli vagyonát szétosztanák: ez a sok millió nyomorgó élet-standardját alig változtatná, emelné… alig valamivel! – (Aminthogy a gazdag embernek legkisebb bűne az, hogy jobban él.) – S ha ez így van, – mire való akkor a szocializmus egész kűzdelme?
Ha igaz volna is az, hogy a koitusz végül tönkreteszi a szerelmi illúziókat…. aminthogy a szerelmi illúziók csalfák, mert a szerelem lényege nem más, mint a testiség: – s ez az, ami kiderűl a koitusz után…. szóval: – ha igaza volna is a materialista felfogásnak: – akkor sem tagadhatja meg az illúziók szépségét…. – Mert, bármi legyen is a lényege, nagy szépségekkel gazdagítja az életet, amelyek mulandók, – mondjuk. Tehát, legfeljebb annyi következik ebből, hogy vigyázzunk rá, a szépre, – s ne pusztítsuk szándékosan. Fínom kis egyensúlyok teszik…. (ahogy épp a nap reá süt…) imponderabiliák…. egy fínom lehellet… a testiek és lelkiek soha szándékosan elő nem idézhető aránya.
Minden biztonságom öngúnnyá vált!
Kinn melegítettem a vacsorámat: – míly rettenetesen nyomasztó a nyomorúltan szegényes környezet! S míly felszabadulás volt bejönnöm utána… – – Szörnyű ifjúságom: ilyenkor értem teljesen szörnyű nyomorúságát!
Még könnyesek a szemei – de a zene hangjaira máris elkezdi rázogatni magát: shimmy.
Elgázolták a kis hegedűművészt…. Hová lett rengeteg munkájának energiája az ökonomikus természetben?…. Mivé fimonúlt? – most, hogy elpusztúlt szegény! – Végre sikerűlt általa a családnak felvergődnie: – azt remélhették, hogy most, most végre…. nem kell majd mindnyájoknak gépies munkát végezniök, örökké, szigorúan gépiest….. olyat, ami e szigorú, nagy mechanizmus ökonomiájának szükségszerűsége…. – s íme most vége van. Asztalos segéd volt az apja: – „nem érdemlem a jót…. csak a rossz való nekem…. meg vagyok átkozva…. kezemben volt a legnagyobb kincs és kicsúszott….”
Míly különös, – szeret egy nőt – s amellett fiziológiai szükségleteinek kielégítésére is gépiesen felhasználja, – igen gyakran minden érzés nélkül.
Hogy vagyunk az önkritikával? A kritikus és kritizált egy-ugyanazon anyagból vannak…. – hogy lehet tehát, hogy valami saját maga fölé emelkedhessék? Talán úgy, hogy több egymásssal ellentétes principium hozza létre az egyént s egyszer az egyik, másszor a másik dominál. – – S végül: ha idegen a kritikus? Hogy vizsgálhatja meg egymást két merőben különböző egyén? Nyílván úgy, hogy minden, ami e földön van, – rokon egymással, – a lényege azonos.
Boldog mámorok emléke: mikor iskolás kislányok naponta elsétáltak kedvünkért ablakunk alatt…. Micsoda szédület!
Folyton könnyező érzelmességem…. meghatott részvétem…. – – Most még fiatalosan nézek ki…. Azt figyeltem meg, hogy akik sokáig fiatalosan néznek ki: hirtelen megtörnek és gyorsan elpusztúlnak.
Egy pár héten át boldog és nyugodt voltam a németországi út után.
Fiatal kor: – mikor az ember 39° lázzal sem tud ágyban maradni…. Nem tud törődni avval, hogy beteg, – ki kell mennie a világba, – a barátok várják, – néki dolga van…. Ma már érthetetlen, hogy én is ilyen voltam valamikor….. Nem is emlékszem rá….
Emlékszem, hogy mikor gyermekkoromban városokat építettünk, – az volt a gondolatom, hogy mennyi mindenféle vacak kell az embernek ahhoz, hogy élhessen…. Mennyi requizitum a test fennmaradásához. – Testi kellékek halmaza: – város! S a kellékekre felügyelet kell – s a felügyelethez intézmény…. s az intézményhez vezetőség…
Ha mozogsz is elmúlik, ha állsz is elmúlik, – mozogj tehát!
Schaffen und wirken!
Nem szabad idegen művészi területeken kontárkodnom. (Zene.)
Nem rég volt, hogy azt gondoltam: nehogy valaha majd sajnáljam, hogy ez a szörnyű ifjúság elmúlt! – Szörnyű volt! – S íme: már itt az idő, mikor visszasírom, – s már visszaidézhetlen messzeségbe tűnt!
O.: A chaoszra sok művésznek szüksége van, – tehát azt előidézi. Züllés kell az alkotáshoz: – mert minden keletkező zűrzavarból származik.
Javas-asszony: – Hisz magában s ezért sikerűl neki….. S vajjon van-e olyan tudósa a világnak, akinek az önbizalom lendületére ne volna szüksége, – aki azt mondhatná, hogy ő tud – s nem azt, hogy ő bízik magában.
Gyerekkorodban elkezdted bámúlni, ami időtlen ideje itt van… ráébredtél…. a sosem látottat megszeretted, megszoktad, eltűröd s úgy élsz itt, mintha örökre itt maradnál. S nem vagy képes befogadni, elhinni, hogy mindez csak egyetlenegyszer adatik a végtelen időben…. s aztán megfosztanak tőle mindörökké…. – Nehezen is hihető, hogy kizárnak innen….. talán nem is zárnak ki,…. talán nem is halál ez a halál…. tehát még a megújúlás reményére sincs szükséged… Talán ugyanazok születnek mindig újra meg újra évezredek óta s itt nem is telik az idő, hanem a világ egy helyben áll s minden mozgás csak az örök mozdulatlanság spektrumképe…. Az idő csak addig telik néked, amíg élsz – s azután nem telik…. Az időtől tehát megszabadúlsz halálod percében s a haláltól is…. s az istenség fogalmától is tehát…. (Micsoda elképzelhetetlen boldogság: – ha tudatos lény maradnál, aki túl van a megoldhatatlanon, a chaoszon és renden.) – – A végtelen e világban felbomlott jóra-rosszra, életre és halálra… mozgásra és csendre s aztán visszafut önmagába, a közömbös egységbe s megoldás nélkül, – annélkül, hogy bűnre büntetés következnék…. Felelet benne nincs mert megszűnik a kérdés és a semmibe vész minden izgalom…. Befejezett és befejezetlen, egész és rész úgy ömlik bele, mint egy nagy tengerbe, amelyben minden felolodódik,….. egygyé válik, ami különböző és minden kár begyógyul szferikus egyszerűségében. – – Óceán, őrjöngő viharod örök!
Olyan tűzvész nincs, mely a világ összes erdejét elpusztítaná.
Aetna: – szelep kell a földgolyó belső tüzeinek.
T. Duci: – „Anyámat jobban szeretem, – de, példáúl sosem csókolom meg…. – – – Szégyenlem magam emiatt a vacsora miatt, – mert sikertelen volt a dolog…. – (Nem lehet erőszakkal élménnyé tenni azt, ami nem élmény. O.-ról.) Anyámat nem sajnálom, mert vannak terhek, amelyeket viselni édes….” – S míly furcsa: egy íly kitűnő teremtés, mint az anya, – akiről úgy látszik, mintha a korrektet és a tisztát szeretné, – hogy az képes volt belezülleni az íly cigányéletbe! – Ilyen logikát szerető lény: – az indulatoknak ebbe a pocsolyájába! (Most már ismerem családját s minden szimpáthiám az Öné! – mondottam néki. – „Nem akarom megsérteni, – de nem reflektálok rá!” – felelte.) – – S míly különös, hogy – mintha ostoba ember volnék, – mindig attól kell tartanom, hogy tapintatlan vagyok…. S épp ezért minden új viszonylatban alárendeltnek érzem magam. (A szerelmet pártoló nagynéni: „A szemei oly beesettek – oly bágyadt szegény!” – „Jöjjenek el oda, ott kényelem, nyugalom, ott együtt lehetnek.”)
Meg kell tanúlni franciáúl!
Nem hinné az ember, hogy ílyesmit hangos dialógusban, mások jelenlétében el lehet mondani hogy: – „Letörtelek! – de le ám!” – szól a férfi. – „No és mi hasznod volt belőle?” – veti ellen az asszony. (Tanayék)
Ez a fiakkeres ló minek él? – Mi öröme, célja a létének, – ki fejti meg? – – S mért okoz izgatott mámort a magas tenor magassága?
A nő az oxigén, – igen, s míly szörnyeteg tud lenni amellett…. Oxigén is, szörnyeteg is!
II/23: Egészen kifejezetten passziv álom. Egészen feminin természet álomban. Fordított érdeklődés.
Anyák komoly szája, mikor a gyereküket csókolják: – áhitat.
Popperné, Montagné: – Megtisztelő volna, ha Magával vehetnének gyanúba!…. – (S míly szerencsétlen az ember!)
Nem emlékezem a túlhabzó energiák korára, mikor pajkos és kicsapongó az ember s nem tud mit tenni az energiáival… – Kínoz tehát, ugrat, veséz…. Ma már kimért energiák állnak csak rendelkezésre: jó ha annyi van, amennyi kell! – S az ifjak rajongó, boldog szeretete a perditák iránt, hogy meghallgatják őket.
Árpa nő a szemén: – gyengélkedő természet.
Yoga: Tiéd a célra-törekvés, de nem a cél, az eredményre-törekvés, de nem az eredmény, a rendre-törekvés, de nem rend, a nyugalomra-törekvés, de nem a nyugalom…. Tiéd az önzés, mely elhiteti veled, hogy magadnak élsz s hogy, minden ami van, érted van! (Jav: 1925. máj. 21.) [Füst Milán későbbi betoldása.]
Nyolc éves fiú: – Anyám, tetszik néked a Spitzer Elli? – Mért fiacskám? – Mert az lesz a feleségem. – S húsz év múlva az is lett.
Schlaich tanár utolsó nyara: – mikor az ember azt érzi, hogy akik az életet szeretik, már keresztűl néznek az emberen. (O.)
A Fűrst-család egy különc tagja azzal töltötte egész életét, hogy bebizonyítsa, hogy bárói család vagyunk. S ez sikerűlt is néki s a király, Ferenc József elismerte.
Tavasz: hirtelen fordúl, éjjel, egy óra alatt.
Hogy becsap a természet minket! A nem pozitivból pozitiv lesz…. az örömből, az illanó mámorból szenvedő élet…. S minek megszeretnünk valakit örökre, – mikor elveszítjük….. S az örökkévalóságra rendezkedünk be – és elpusztulunk…. A boldogság illúzióját hajszoljuk sikertelenűl és minden rossz emléke, példája életünknek sem tud visszariasztani attól, hogy új életet ne kűldjünk ide. – – Oh hogy be vagytok csapva mind herczegek és püspökök…. Nagy kérdéseitektől fortyog a világ: – a szent szék betöltése, – mondjátok és megborzongtok a kérdés fontosságától…. És forog és forog a világ s ti nem tudjátok miért és ti elhulltok mind…..
Egy asszony: – Szerencsétlen vagyok, mert már nem szerethetem…. Most mit képzeljek el szépet magamnak? Ilyen képzelet nélkül mit ér az élet? Mióta élek, mindig volt valamiről álmodoznom, – most nincs. – Talán bele is halok. – – – Mentem az utcán, – olyan szél volt! (Az időjárás-okozta szenvedéseket sosem mulasztja el felsorolni.) – Elkezdek izzadni, ha a gyerekemre gondolok. – (Hajdukné.)
A dolgok, úgy látszik, történetüket magukban hordják, amíg élnek… – De sőt! – az élettelen dolgok is….. Úgy látszik, mintha az örökkévalóság is magában hordaná történetét….
A szépség: – az embernek fáj tönkretennie…. Holott minden szépség legfőbb principiuma, hogy magát kínálja, – csábítson a tönkretételre, mert az néki is jó…. Némelyik szépség azonban már olyan, hogy azt gondolod: maradj íly csábító örökre – s amit nyújtani akarsz mindenáron, ne nyúljon érte senki soha.
II/28. Révész Erzsébet, szegény, meghalt….. s ez a pár nap s a nagy perc: több szenvedés, mint egész életem minden szenvedése…. – Szörnyű az a gonosz káröröm, ami az emberekben mint a démon tombol, – oktalanúl, céltalanúl kaján, gyalázatos erővel…. S a nagy pillanatokban az ember gyakran érzés-képtelen…. Átöleli szenvedő barátját s nem érez semmi részvétet….. S a legkisebb alkalmat éppúgy megragadja, hogy méltóságteljes legyen…. Minden kevés ahhoz, hogy az önzést és ocsmány indulatait megtörje…. A művész különösen furcsa lény: érzés-képtelen a jelenben, meghatottságai nem prompt, valamely megható jelenséggel kapcsolatban jelennek meg, hanem kóbor „gazdátlan indulatai” indítják meg benne – s inkább az elképzelés tud hatni reá, – csakis az elképzelés!…. „Hogy van kedves neje?” – kérdezik tőlem a klinikán, – szegény, haldokló Révész Erzsiről. – És: senkit, semmit sem lehet ilyenkor okolni…. – a csapás borzasztó s az okozó? Az okok felől nem kutat többé az elme. – Megnéztem a haldoklót: – a szemekben rémület, – valami sosem érzett iszonyatot érezhetett szegény! – S aztán az orvos-öccs, aki előbb még zokogva ölelte át… kijön a szobából s mikor a folyosón kérdem tőle, hogy mi van? – szelíd, nyílt, nyugodt, világos tekintettel néz reám s szól: – vége van! – – S aztán visszamegy a halottasszobába, – odaűl a halott mellé s felemeli lassan szemhéjait, hogy megjegyezze magának holt szemei színét…. S a homlokát símogatja…. – Az volt kívánsága, …egyszer mikor nagyon jókedvűek voltak, mondotta férjének…. hogy őt, ha meghal, égessék el és hamvait szórják az Adriába…. (Ifjúságom tengere! – Nékem is mindig ez volt a vágyam.) Hogy adják őt át az álmodó, altató, vad elementumoknak, hadd hányódjék ott védtelenűl évezredekig szegény… adják vissza a közömbös mindenségnek! – – – Aztán hazamentünk s férje megmutatta nékem angól szó-szedetét (egy év előtt kezdett angolúl tanulni,) – s az első szó ez volt benne: death = Todt. – Aztán odaűltünk elárvúlt íróasztalához s én az ő ceruzájával, (melyet még ő hegyezett,) megírtam gyászjelentését. – A fiú pedig bement anyjához, – s aztán, egy óra múlva kijött. S hogy mit beszélt együtt a két boldogtalan? – – Azt vártam, hogy az öreg Valentin, aki spiritiszta és a halál idején éppen széanszon volt, – ott fogja megtudni jeladásokból, hogy a halál bekövetkezett. – Este, vacsora után a férj megnézi magát a tükörben s felkiált: „hogy lesoványodtam! hallatlan! Biztosan 5-8 kilót lefogytam.” – szól és símogatja lesoványodott arcát. – A temetés utáni vacsorán pedig így szól holt felesége anyjához: – „remélem, hogy most már hízni fogok egy kicsit, – itt az idő valamit megint felvenni.” – S az anya maga is helyesli ezt, – sőt hozzáteszi, hogy bizony most már neki is majd el kell kezdeni egy kicsit hízni. Persze: bármíly nagy veszteség valaki halála: az ökonómia, a görcsös élnivágyás folytatódik. – – A temetés szertartása persze fonák s ez természetes: – mert egy közösség mondanivalóját fejezi ki s nem az egyénét…. Ehhez a közösséghez pedig fejlettebb szellemű lény alig tartozhatik…. – Valentin is, Laci is finom, igazán előkelő emberek…. – egyáltalán nem gondolt egyik sem a hagyatékra… eszökbe sem jutott, – nem derengett bennök a nyomorúságban az az öröm, amely minden örökös lelkében ott éktelenkedik.
Lélek: ….Ha a test kövér volt: a chémiai anyagok értéke a halállal nem vész el…. No de, ha a lélek volt kiművelt s rengeteg energia fordíttatott kiművelésére? Ennek a munkának az eredménye mivé lesz? Vagy lehet-e talán, hogy a lélek nem más, mint az anyag egy qualitása, égésének színe, fénye… s e fény-változás teszi, hogy a lélek ilyen, vagy olyan….. Az által jön tehát létre az, amit léleknek érezünk, – hogy az anyag miként használódik fel s mialatt ép ílyen vagy olyan tüneteket mutat….
A halál előtt a célok köddé foszlanak…. A nyers, turbulens, örökké hasznát, célszerűségeit hajszoló lélek tehát megszelídűl…. – Az öreg maga volt az izgatottság, mindig…. s most, halála előtt néhány órával, először életében: kedves, fínom, jó embernek mutatkozik…. Maga köré gyűjti gyermekeit s úgy beszél velök, mint még soha….. – A leányát különösen várta. Fel-felemelkedett tehát ágyáról, hogy mondják meg neki, jöhet-e, megérkezhet-e biztosan? Ha igen, akkor ő vár…. S visszahanyatlott, behúnyta a szemét és várt… S mikor megérkezett a lány, – meghalt. – (Conrad) S míly elnézők a halottal az emberek…. Hát igen, rossz szaga van, nem tehet róla szegény…. (Déry: Szegény Gyula.)
Kár a pusztuló szépségért? – pusztuló formáért? – Hát a tenger micsoda remek hullám-alakzatokat vet s e hullámok micsoda tarajokat, csipkéket s hová tűnnek ezek pillanatok alatt? Mindegyiket külön megsirassuk? – Hozzá kell szokni a pusztulás gondolatához. (Conrad)
Míly ellenszenves nékem, ha egy felnőtt fiút látok, aki bigott…. Mindig nyers érzékisége jut eszembe, prostituáltakkal való vad szeretkezése… s azt gondolom, hogy egy fiatal kannak kár úgy viselkednie, mint ahogy a bérma-szüzek szoktak fehér ruhácskáikban…. (Az elmélyülés áhítata, – az megint egész más, persze, mint a bigottság.)
Utcasarok éjjel: – ilyenkor persze vadak az ifjú urak s veszélyesek….. Ilyenkor habzik fel legvadabbúl politikai véleményük, – mikor kinn állanak szajha-lesen az utcasarkon.
A hét nagy halottja, – írják a lapok Weiss Manfredról….. – Nagy férfiú volt! – – Mílyen jó annak, aki egész életét a maga hasznára élte le: – azzal, hogy magának szerzett és szerzett…. A végén nagy férfiú lesz belőle: a közösség gyásza kíséri sírjába…. S amellett: joggal mutatnak rá örökösei, hogy hiszen: azzal, hogy magának szerzett: – másoknak is hasznára volt… Mennyi embernek adott ő kenyeret! – S még ez is igaz! Lám, míly szerencsésen harmonikus dolog az, ha az ember önző! – Ebben nincs semmi ellentmondás – s ha sikerűl néki önzőn élnie: még jó is sűl ki belőle.
Heltai: tud viselkedni. Aki annyira távol tudja tartani magától az embereket…. s oly kényes, közismert magán-ügyei sem törték meg, – hanem képes tekintélyt tartani közöttük, – és szeretik, – annak van energiája, az képes fegyelmezni magát…. Hiszen nem nagy író, – arról szó sincs! Ahhoz túl alacsonyan vannak az életideáljai…. (Mert nem a rezignáció.)
Karinthy: – Hétköznapi, – valami közönséges elteltség van az arcára írva….. S még eddig mindig úgy volt, hogy zavarba jött, ha tetszik néki valami…. Néha aztán egy-egy pillanatig túl lelkes, – de gyorsan visszavonúl, nehogy lelkesedése hasznára lehessen valakinek… (O.)
Villamos: felébredni úgy, hogy egy szép, fiatal anya mosolyog az emberre…. (Alvó kisfiú.) – – Egy lány rosszúl van…. Családja dédelgeti, támogatja, öreg apja, anyja, testvérei…. Valami hisztériás iszonyat lehet: rosszúl sikerűlt az élet, – s a nyomor, a piszkos környezet lehúz, – nem lehet felkapaszkodni…. Figyelem őt – s ő is rosszúllétében éber szemekkel les reám húnyt pillái mögűl…. Úgy látszik, érzi, hogy ez a tekintet, – az enyém, – a kíméletlen, objektiv, elnézést nem ismerő kritika….. Figyel…. íme: – a cipőjére nézek s a láb megmozdúl: behúzza piszkos cipőit szegény! – – Ha valaki a dédelgetők közűl a rosszúllevőnek hangos hahotával az arcába nevetne! – – A jóság néha a bárgyúság benyomását teszi rám, – mintha jóakaratú ember azt akarná mutatni a világnak, hogy ő igen jámbor fajta! – ne féljenek tőle. – – A kérkedés minden fajtája ellenszenves nekem, – pedig én is szeretek kérkedni…. s míly közönségesen szeretnék: – legjobban azzal szeretnék, hogy sok a pénzem…
Mit tanácsolhat az ember a gyerekének? S mit kívánhat – mílyen legyen? Azt-e, hogy legyen jó? – Akkor el kell pusztúlnia. Hogy legyen rossz? Akkor nekem nincs örömöm benne, undorodom tőle. Hogy ostoba legyen, tehát életképes, tehát nekem útálatos, vagy okos: – tehát szenvedő? Önző, vagy önzetlen? Lelkesedő, vagy közönyös? Optimista?
Ragad rám a magyartalan beszéd…. „Kérném”…. „egy”….
Ketten, akik nem értik egymás nyelvét: a francia magyar szavakat tördel s a magyar franciáúl nyög….
Csókolózókat nézni: – oly furcsa, mint mikor az utcáról felnézünk a tánciskolába…. míly furcsa a hajbókolás, ha nem ismerjük, mely zenére megy. (Conrad)
Szegény, kedves Margit! – Míly kedves, míly meleg, míly szeretetreméltó! – Ő talán az egyetlen eddig, akinek sikere zavartalan örömet okozott, mert oly jó, szelíd és ártatalan!
Jó gondolatom volt: Osvát jubileumát meg kell ünnepelni.
Tanay Duci: – míly határtalanúl erőszakos a szerelmes lélek! – Néki elég, hogy ő szeret! S ezzel minden el is van intézve.
Kapúban: „Maga most gondol valamit, – de téved! – Nem a kűlső világossság teszi, hogy undorodom-e? A belső világossság…. Megváltoztam: – nékem szép a szerelem s minden megnyilatkozása…. Nem gyűlölöm, mint eddig….” (Margit)
P. F-né: – „Ilyesmit csak akkor szabad tenni, ha az ember nagyon szeret”…. S egy másik hölgy: „Hiszen az ember megteszi azt is, de elfelejti”….
Nászutasok: Vágytalanúl, dúdolva, egymásra dőlve őgyelegnek az utcákon…. nem merve egymás szemébe nézni, – a semmibe bámúlva…. Kínos, üres, tartalmatlan nean.
Krakóban voltam…. míly rég volt az… s azóta egyfolytában s még mindig dobog a szívem…. Egyfolytában, azóta!
Nem oly rossz a nyomorgónak, mint ahogy mi képzeljük róluk, gyenge lelkek…. S a tévedésünk nyílván onnan ered, hogy saját magunkat képzeljük a nyomorgó helyébe, – a magunk érzékenységével szenvedünk nyomorától képzeletünkben….. Conrad meséli, hogy mikor főhadnagy volt, azt hallotta egyik katonájától, hogy valamelyik közlegénynek haldoklik a felesége… Szánalmában magához hivatta az embert s elkezdett beszélni néki, hogy hátha szabadságra kellene már menni, mert talán az asszony beteg…. Az ember nem mozdúlt…. Végre érthetőbben kellett véle beszélni, hogyhát az asszony nagyon beteg… „Das kann schon leicht möglich sein”…. – mondotta nyugodtan a sváb paraszt s egyáltalán nem volt megijedve…. Végűl is rá kellett tukmálni a szabadságot…. Igenám de ő csak holnapután megy, mert néki itt tartozik valaki s holnaputánra ígérte, hogy meg fogja fizetni…. A főhadnagy úr tehát boszankodott: – ő reszkessen a mások feleségéért? – – Hiszen az is lehet, hogy a rosszról való képzelet rosszabb, mint maga a rossz….. s hogy tehát a halálról való fantáziánk is szörnyűbb, mint maga a halál!
Csak az lehet szép, ami valamire szolgál, alkalmas valamire…. El nem tudunk képzelni valami absztrakt szépet…. Lehet valakinek szép foga, vagy orra, de hogy arcán valami legyen, ami nem szerve s haszontalanság s hogy ez szép legyen, – ezt el sem lehet képzelni. A legrózsásabb bibírcsók sem lehet szép – s épp ezért!
Nászpedikűr: a lány holnap esküszik s épp ezért pedikűröztet s a pedikűrnővel beszélget, izgalmas, forró hangulatban. – Élvvágyó szemek: rózsaszínnel befuttatott szeme-fehérje s alattuk fekete karika.
Margit unokanővérem: csúnya fehérneműt hord, ellenszenves beszédeket hallat: – mert nem szereti az urát s nem akarja lekötni. Senkit sem akar különben sem lekötni…. – mert nem akar senki kerékkötője lenni…. Becstelent még nem tett, nem is gondolt, mióta él….. „Nem kell nekem az olyasmi, amitől undorodom,” – mondja. – Meg szeretne szabadúlni érzéseitől, „mert az érzések éppúgy betegségek, mint a szenvedély.” – Ugyanő egy orvosáról beszél nekem, aki a legnemesebb emberek egyike, akit valaha látott…. (Dr. Szalay) A legelőkelőbben viselkedett vele szemben mindig, valamint mindazokkal, akikkel dolga volt valaha….. Passziv természet. A felesége csalja, – sokfelé! – és ő tud róla, de nem képes mozdúlni. Ha ott találná a feleségénél a csábítót, – akkor talán, – bár, – bár még akkor is inkább az képzelhető el róla, hogy megfordúl és elmegy. – Most végre válnak – s ő átengedi a feleségének mindenét, – egész lakását, – remek berendezését….. – Nőkkel nem érintkezik s legfőbb szenvedélye az, hogy fest…. festőnek készűl s zenél amellett. – Mikor kiderítettem Margitnak róla, hogy a klinikán lopott a laboratóriumból – s ezért onnan elbocsátották, – Margit nem túlságosan csodálkozott felette…. Összeegyeztethető mivoltával, – mondotta róla…. – aki ilyen erkölcsi erőre képes, – így tud viselkedni s így viseli nyomorúságát, – annak kell, hogy valahol defektusa legyen…. S különben most már, – azóta, mindenféle nőügyei is vannak, mint hallatszik….
Van, akinek az idegzete anyira elromlott, hogy már nem is a nőre, hanem a saját szervezete örömeire, – saját magára vágyik csupán.
Még mindig vannak szégyellni valók: – olyasminek tudok örűlni, – (szerzés!) – aminek az eredete szégyenletes! S furcsa módon ez a gyanús eredete is fokozza az örömet! (Ez az efajta karakterek egyik fő jellemvonása.) – A gyűjtőké, – azoké, akik szeretnek olcsón hozzájutni a dolgokhoz…. a kis kaliberű gyűjtőké! A kis hasznok kedvelőié…. Mohóság és a piszokkal való örvendezés jellemzi őket…. S a legfőbb örömük pedig az, ha kitartottak lehetnek… Here semmittevők….. Akiknek cukorsüteményt hoz valami bolond martyr…. és ők hasat eresztenek közben….. Ezek aztán így beszélnek példáúl később, mikor már a maguk piszkában, nyomorban hencseregnek: – „Míg az édesmama élt meg a fivérem, aki főhivatalnok volt itt a téglagyárban… nékünk nagyon szép lakásunk volt persze…. Egész más, mint ez a nedves luk itt…. Szép gyermekem van (öregkorukban születik,) – dehát tönkremegy ebben a nedves odúban s nékem kötelességem őt eltartani…. Most festek…. nagyon szép dolgokat csinálok… tájképeket miegymás….. Ez nagyon fínom bútor – a Singeréktől való…. persze, amíg szegény mama élt…. dehát ílyen odúban…. Gondoltam eladom, – valami vállalkozásba kellene ezt a pénzt fektetni…. valami kis űzletet nyitni, – tejcsarnok vagy efféle tetszik tudni…. Jött is egy asztalos – afféle handler, – magyarán mondva…. egy asztalt akartam néki eladni, – mindjárt neki is esett a hálószobának, – mondom neki – tessék az asztal, tetszik, vagy nem tetszik….. – Gondoltam azt, hogy jó volna itt Erzsébetfalván valami fuvaros-vállalatot alapítani…. (Egy ló mellett megyünk el.) – Avval ugyebár nagyon szépen lehetne a jövedelmet fokozni….. Dehát drágák manapság az ílyen dolgok…. Persze, amíg szegény öcsém élt, – aki főhivatalnok volt itt a téglagyárban….”
Héjja: merev nézése…. mereven elnéz a lábainál fekvő zsákmány, a haldokló kismadár felett: – ridegen, mint az anyatermészet… „Jobb annak, aki meghal… de én még élek…. Örömöm, bánatom van…. gyakran éhes vagyok és most, – most győztem…. Nékem most jó e percben….. Dehát majd jön megint a rossz s aztán… a végén a mindent beszüntető halál.” – Az örök rejtély, – az ős principium mozdulatlansága tekintetében. – Emlék egyre magasabban fel, – fel, fel a felhők mögé keringő sasok rajáról…. Gyönyörű életűek! (Tátra-Virágvölgy)
Hogy melyik a jó ritmus, melyik nem: ez értelemmel meg nem ítélhető…. ezt a szervezet érzi, ez a szervezethez szól. – A Danaidák ritmusa teljesen kielégítő, – ilyet Gellért sohasem produkált…. még a kisfiú köhögése sem jó ritmikájú, – bár ez már majdnem kielégülést okoz, – dehát még a küszöb előtt van, – még valami teljesség hiányzik belőle…. Erő nincsen benne, hatalom – vagy fenség….. „Vagyok mint minden ember fenség!” – micsoda erő, micsoda hangzás, micsoda döngés! Vagy: „Oszlik lelkemnek barna gyásza!” – Olyan jó tömör, erős, hatalmas – s míly kompakt hangzása van…. „S bár mennybe visz a szerelem, – Ezt a hangot mégis kiverem”…. – míly vézna, vérszegény zene ez, míly erőltetett jóhangzás…. S míly kelletlen, be nem záruló befejezés…. Nem teli hang a Gellérté…. Az ember mindig szeretne valamit még hozzátenni, segíteni neki….. A lendületét kiteljesíteni…..
Művészsors: – Mind feláldozza magát, egytől egyig…. Ad, ad….. s mindenét odaadná, amit tud…. olyanoknak, akiknek nem is igen kell, amit ő felajánl…. (S míly keserves élet, ha meggondolom: állandóan, komolyan azzal foglalatoskodni, ami másoknak mulatsága….. Állandóan nótákat játszani – s abba belefáradni, beleúnni, ami az élet üdülése volna….) S ha már nem kell semmikép és senkinek, amit ő tud, akkor megpróbálja feloktrojálni…. erőszakolja…. harcot vív azért, hogy ingyen adhassa mások mulatságára, amit csak tud…. Kis Krisztusok ezek mind…. s úgy látszik, ez is ősi principium: – ez is a világ-rendhez, az egyensúlyhoz járuló szükségszerűség….. hogy némelyeknek fel kell áldozniok magukat. – – – – Sohasem kételkedtem benne, hogy becsap a világ, hogy ingyen elveszi mindenemet s még nevet is rajtam….. s mért hagyom mégis becsapni magam? Oly rövid az életem…. és folytatása nincs…. – míly szerencsétlenség, hogy ez a passzió lett bennem úrrá….. Dehát legyen már csak így most már! Legyek az, ami vagyok – s ha kisember is, akit elfelejtenek….. – így kell élnem! S ha martyrium is! Nem nyílik már előttem soha az örökkévalóság perspektívája, már álmaimban sem hiszem, hogy valami soká fennmaradhasson s különösen nem e szerény művek, melyekben mégiscsak van valami fatalis epigoni vonás! – S mégis, – legyen most már csak úgy, tovább is, amint van, – elvégeztetett! – – Tehát: Nem akarok, sosem akarok „jól kijönni.” – – S aztán: nálam már egy kicsit sok is, – már motorhiba is, hogy annyira szeretem kitanítani az embereket.
Rengeteget beszéltem megint mostanában, már egészen belefásúltam a saját hangomba…. túlsok a társaság…. sosem vagyok a magamé…. s utána mindig úgy érzem magam, mintha kifacsartak volna.
Koncert: Eszterházy Mária hgnő…. béna szegény, kocsiban tolja be az inasa….. Szép, már fonnyadó leány…. nyakán nagy gyöngysor a családi kincstárból….. Az idős inas láthatóan rajong érte…. senkit sem enged a közelébe s ha léghuzat érhetné, eléje áll, ajtókat zár, köpenyt terít rá…. A koncert végeztével alázatosan jelentkezik a másik inas, köpenyegekkel….
Jelenet lehetne: A fiatalasszony áhítattal kíséri ki mindennap urát az író-szoba ajtajáig…. ő ide vissza szokott vonúlni ebéd után dolgozni. Egyszer aztán a kiváncsiság mégis arra viszi, hogy meglesse…. meg féltékeny is kissé….. s íme a férj alszik. S valahányszor meglesi, mindig alszik. – Hát igen: lustálkodni ide szokott járni, – egyebütt nem mer…. Már öregedő ember s nem akarja hogy tudja róla, míly tunya, fáradt, semmittevő. (Az én ügyem. Az álmomat féltettem mindig legjobban a házasságtól.)
Téli emlék: Fénylő, szürke hóesés, – meleg zongoraszó, melegen világított ablakok mögűl….. (Úgy párázik ki a fény, mint talán benn az asztal körűl a tea-gőz….) S egy-egy udvar kísérteti elhagyottsága….. s furcsa, álombéli világítása: mély-sötét háttér, tompa, puha árnyba vesző, – s az előtérben szürke derengés: a hószín dereng elő az oszlopok aljáról s versenyt szikrázik a porzó hold-fénynyel…… Egészen elöl magános udvari lámpa sárga, ögyelgő, meleg fénye….. Elhagyatott kis melegség. – Hópehely szőke hajon.
Medgyes építésznél voltam…. Nagy műterem s utána kellemes kis szoba…. Kimegy s én várok…. mikor nyílik végre az ajtó, hogy e szomorú kis ember titkos öröme, a derű: valami asszony, vagy gyermek kilépjen rajta…. Végre valóban: egy kis Bach-szonáta hangzik a szomszédból: – érzem, hallom, hogy egy kislány… Bejön az építész, – megkérdem: – ó nem, nem az ő gyereke, valami kis szomszéd….. Megint kimegy…. s nemsokára megint nyílik az ajtó s én felvidulok: végre! Asszony jött be….. Komor, zordon, lompos cseléd: a kályhát megrakni jött s piszkosan kolompol vasával… – míly komor, derűtlen magány! – Szegény ögyelgő: – kiderűlt, hogy agglegény s öregedő ember létére vasárnaponként ebédre szokott járni családos barátaihoz egy kicsit melegedni. – Ismerem ezt az életet!
Egy jegyzet: állás után kell majd nézni…. S egy másik jegyzet: Éppen felemelték tűrhetőre a fizetésem, mikor kiléptem a bankból….. – S én odadobtam. (1922. nov. elején) – – S egy másik jegyzet: mi mindent megpróbálna némely ember ahhoz, hogy ilyen 45.000 koronás állást szerezzen! A megélhetés! – micsoda szörnyű fogalom ez némely nyomorgónak…. Mi mindent volna hajlandó művelni csak azért, hogy megélhessen…. Miskolcon voltam egy vak ügyvédnél nyomorgó leánya ügyében…. Mi mindenen törte az a fejét,… hogy a leánya zongorázni tud…. viszont fogászathoz is ért…. viszont hivatalba is mehetne, – dehát ez még mind nem nyújt megélhetést…. Mert micsoda kűzdelem ma a fogászok élete…. De viszont, – az ő leánya csinos még és elegáns – és talán akad még oly nemes és jó ember, aki elveszi és „szárnyai alá veszi szegényt.” – S micsoda piszkos nyomorban tengődik ő maga! – Hát még az a piszkos, nyomorúlt, kancsal kis cselédlány, aki ennél a vak embernél szolgál! – – (S ma, mikor ezt írom VII/26-án már oly messze mindez! – talán már bűn is, hogy oly messze van! – Ma már csodálkozom, hogy egyesek úgy törik magukat állás után szegények… Hogy egy téglagyárban főhivatalnok valaki…. hogy cégvezető egy bankban… hogy egész este gyakorol hangszerén, hogy meg tudjon felelni a színházi zenekarban, ahol alkalmazva van…. Én kívűl állok mindezen, én felűl állok, – megvetem már a tülekedést, – mi szükségem reá?….. Nem tetszik ez nekem… Félek, hogy baj lesz belőle! Vagy rossz leszek…. vagy visszaesem a nyomorba…) – – A pénznek különböző értéke van…. – s míly jó volna, ha az emberek ezt belátnák! – más értéke van a nyomorgó számára, mint a míly becses az én zsebemben, kinek nem kenyérre kell….. – s ha ezt belátnák: nem szívesebben hajlandók volnának megválni legalább egy kis részétől, – hogy olyasvalakihez kerűljön, akinek az életét lehet vele megvásárolni? Hogy becsesen használtassék fel!
A régi esztétikai kérdések újból felmerűlnek. – Lehet-e egy gravid nőt ábrázoló szobor szép? S ha nem, miért nem? – Lehet-e egy anatómiai tárgyú kép, – példáúl az emberi zsigerek ábrázolása szép? – – A városligetben, egy vásáros bódé előtt láttam egyszer egy kitömött ember-majmot….. Tökéletes tömés volt, nagyszerű mű-szemek, amelyek lassan mozogtak, úgy, hogy tökéletes illúziót keltettek… olyan volt, „mintha élne”…. – – Mért nem szép az ilyen szobor? – S mért nem szép az, ha nők a színpadon aktban szobrot akarnak ábrázolni…. mert ez példáúl nagyon csúnya…. – hát lehet az, hogy a szobor ábrázolhat embert – s az ember maga saját-magát ne ábrázolhassa? – Azután: Miféle érzés, miféle lelkesedés indítja a festőt, hogy csendéleteket csináljon?
|
– – Micsoda befejezés ez! Micsoda hatalmas szólammal fejezi be, – mintha sziklákat görgetett volna egy sírra…. s utána csönd! S míly lehelletszerű hiatusszal végződik…. utána még rezg a levegő.
Az emberek szeretik, ha becsapják őket. – Helferné csak azokat a gyerekeit szereti, akik állandóan csalják őt.
„Ma csalok, holnap csalok, holnapután jó ember vagyok,” – ez lehetne a mottója azoknak, akik csak azért rosszak ma és „még egy kis ideig”, hogy aztán bölcsen, szépen, jól és jóságosan éljenek.
Az élet principiumához hozzátartozik, hogy a „piszok” és „tiszta” itt együtt van, vegyűl, kiválik egyik a másikból, átalakúl egyik a másikká. – – Hogy nem külön gyüjtő-tartályba kerűl, ami a pusztulás terméke. Élet és halál, rút és szép itt vegyűlve és vegyűlő formákban jelentkezik.
Hogy Goethe összes axiomáiban alig akad egy kettő, amely az emberek testi nyomorával foglalkoznék, – amely az ember boldogtalanságát venné szeműgyre, vagy bírálat alá…. Vagy olyan, amely a szerelmi élet rettenetes tragikumával foglalkoznék, – igen jellemző. – Annál több van bennök arról, hogy főúri társaságban hogyan kell viselkedni, hogy az embert megszeressék…. hogy mit lehet igazán jó társaságnak nevezni? – – Ellenszenves ember!
Mit követelünk? Egyre többet! Ahelyett, hogy annak örülnénk, ami van, hogy ennyi is adatott. Hogy a nap süt és érzéseink vannak. Elkopott érzékenységünk minden iránt, ami van s csak azt tudjuk élvezni, amit óhajtunk.
„Anyuskám!” – míly idegen ez a szó, mintha nem is én mondottam volna valaha.
A forma beszédes, mindig kifejez számunkra valamit. (O.) Ezért van, hogy egy emberfej-alakú felhő is, a halott arca is, az ember-alakú árnyék is mond valamit nekünk. S különösen sokat várunk egy szép asszony-arctól…..
Villamos: érdekes, hogy társaságban sosem kerülök össze az ilyenfélével…. Szép és kedves, elegáns, fess, – és ott, a villamoson, már tekintetével hűtlenné lesz bóbiskoló férjéhez és hozzám pártol…. Érdekes továbbá, hogy én szörnyű fiatalkoromban sosem kerűltem össze fürdőhelyeken oly nőkkel, amilyenekről mesélnek…. Rossz tündérekkel, akik dorbézolni hagyják ott férjeiket…. Pedig mennyi ilyenről hallottam!
A macska karakter: – nem adja fel ősi tulajdonságait az ember kedvéért. – Kedves, de a magáé marad…..
H. H. elbeszélése: Tudod, míly szörnyű az, – este bekerűlni a kocsiforgalomba, – elveszni a tömegben, mikor az embernek nincs semmije, senkije – ott állani a Rákóczi-út kereszteződésénél és érezni, hogy akárhova mehetek, – mindegy! Egy ílyen estén bementem az Adria-büffébe vacsorázni…. Később egy úr űlt az asztalomhoz s vacsora után mind a ketten eltűnődtünk…. Kiki másfelé bámúlt. Egyszerre az idegen úr megszólal: – Kérem szépen…. Kegyed újságíró? – kérdezte idegenszerű kiejtéssel… – Nem, nem vagyok az Uram, – feleltem. – – Kegyed ráér? – kérdezte aztán kis idő múltán. – Furcsa kérdés. – Ráérek, hogyne, – mondottam neki. – Lássa, kérem, én oly egyedül vagyok és úgy szeretnék valakivel beszélgetni, – mondotta az idegen. – Kérem szépen, – feleltem. – Ne tessék csodálkozni, – az ember olyan furcsaságokat tesz….. engem ma is hívtak barátaim, hogy menjek velök vacsorázni – de nem mentem. Az ember, úgy látszik, maga is felidézi néha…. hogy még jobban magános és elhagyott legyen….. Mert hát, mit is keresek én közöttük…. És hol keressem az én boldogulásomat….. Én idegen vagyok itt és a hazám oly messze van…. – és a magyar nők? A magyar nőknél boldogságot nem lehet találni!…. Talán az orosz nő, az mégis más….. – vagy talán még az sem…. De a parasztok közt, – még a magyar parasztok között is, – ott egész más az élet, – azok között még találni embert…. – – – Azután elmondotta, hogy ő orosz festőművész, – itt rekedt a háború után…. – de nem találja helyét sehol…. már bebarangolta egész Magyarországot…. Anyagilag pedig egész jól megy sora. – – Végül rimánkodva kért, hogy találkozni szeretne még velem, mert ő oly jól érzi magát társaságomban….. úgy látszik, mintha én hasonló ember vagyok, mint ő.
Feinsilber és Conrad: – két csodabogár együtt! – És hogy összekerűltek, hogy egymásra találtak! Az egyik talán jó ember is, – mindenesetre utrirozza, hogy ő jó ember…. abból él…. Ő az ország jó embere, a Róbert bácsi, – a merő, csöpögő jóindulat…. A másik talán nem is rossz ember, – de hogy rosszaságát legitimálja, hírdeti, hogy ő rossz ember…. Érdekes lehet a beszélgetésük…. (Mondja, mit húzza maga ki azt a szerencsétlent a Dunából? – Mért nem hagyja maga meghalni azt, aki meg akar halni? Mit erőszakoskodik, mit tolakdik? Mit olyan mumus maga?)
A tornázás határozottan árt nekem. – Egy este nyugodt voltam és rettenetesen ideges lettem utána.
Megható, tiszta kis darabot kellene írni. – Érzelmeset.
Mikor a szószátyár újra elmeséli kalandját évek után. – Somlay – az olaszországi nővel való dolgát öt év előtt már elmondta volt: – nyílvánvalóan látszott, hogy fantázia az egész. Úgy látszik azonban, hogy oly kedves fantáziája, hogy most, annyi év után, majdnem egészen úgy újra elmesélte.
Jelenet: Régi korok egy-egy embere beszéljen s egy másik kor embere válaszoljon reá…. Vagy monolog legyen…. amelyben az évezredek hiábavalósága elénk áll.
Egy jegyzet: Szeretni kell az embert ahhoz, hogy valaki ezt a rendetlen életmódot elviselni tudja.
Ha a magamban való hit töretlen volna, – az nagyobb dolgokra képes, mint bármely kűlső csoda, amely eredményhez segítene. (Napoleon) Én sosem bíztam magamban…. Mit tudok én? – mire vagyok én képes? – ez a főkérdés, mielőtt valamibe belefognék…. S más már azzal kezdi…. (úgy lép fel: s ezáltal már szuggerálón hat a kűlvilágra), – hogy ő mindent tud…… (legfőképen pedig sajátmagát szuggerálja előnyösen vele)….. hogy az ő kezében van minden erő és minden hatalom…. – végül is kénytelen elhinni neki, mert kinek is van módja, ideje, hogy a valóságról pontosan meggyőződjék…. Én a kételkedéssel kezdem – s ez megbontja az emberek bizalmát…. amit pedig még ez a romlottnak mutatkozó világ is oly naivan s oly szívesen előlegez, (hiszen úgyszólván ezen alapúl az egész társadalom, – mégiscsak: a bizalmon.) – Jól fogom-e csinálni – s nem sértem-e valakinek az érdekét, vagy érzékenységét? (Hiszen az érdekek oly szorosan összefüggnek s oly könnyen és szívesen ütköznek!) – – Volt bennem valami a hatalomra képes emberből, de megtört.
Árva Mariska: – Furcsa lény…. Úgy látszik jóravaló teremtés…. s ha valakinek testi baja van, – rögtön segíteni kész, – de a lélek az elsenyvedhet mellette….. Valami furcsa, kíméletlen igazmondási hajlam is jellemzi, – megfigyeléseit élesen és világosan és gyengédség, érzés nélkül taszítja az emberre…. (Hasonlít Schöpflinnére: – a megfigyelés éles, talán igaz is van benne, de érzéstelen, embertelen, – valami meleg hiányzik belőle.) – Nékem azt mondotta: „Magának nem kell, nem is ajánlatos a szerelem…. Mozgása sután ideges, – a szemei teli vannak idegességgel…. A fényük tompa és ideges…. S most tetejébe még el is homályosúlt a szeme…” Az volt az érzésem nála, – hogy itt az összes értékeim, eddig elgondolt gondolataim mind hiábavalók és érvénytelenek…. itt újat, mást kell mutatnom ahhoz, hogy szimpathikusabb lehessek…. – de hogy mit, azt nem tudom…. – Mintha idegenben volnék. – – Érdekes, hogy a gyerekei, akik Hatvanytól valók, – miután „előkelő, jobb vért” kaptak örökségűl, csak mint alsóbbrendű lényt, cselédet nézik.
Lehet-e az ember más, mint pesszimista, ha meg kell halni?
A ragyogó hó leesik bepiszkolódni, – hogy aztán a tengerek útján megint megtisztúljon…. Nékünk is ez a körforgás adatott, úgy látszik…. Jók, rosszak, piszkosak, tiszták vagyunk, – de hogy mi végre?
Greiner Leó a Boldogtalanokról…. Az, hogy valaki rossz, – ez maga minket még nem érdekel…. Hogy mi benne az emberi, hogy mért gonosz, hogy mi az igazsága – ez az igazi érdekesség. Maga az indoklás nélküli ábrázolás: ha íly mesterien sikerűlt: nagy művészet, – de kevés!
Egy világos pillanat az őrűlés előtt: – „Megtébolyodom, – érzem, – öljetek meg, – rögtön, – legyetek irgalommal!”
Fülledt meleg a szerelmeskedők atmoszférája.
Gyertya: míly nagy test – íly kis láng létrehozására. – Úgy látszik, ez is principium…. Ez a kis lángocska olyan, mint az a parányi kis tudatos szellemiség, amelyet ez a nagy földgolyó kitermelt magából.
Horváth Henrik az aktról: Unom az akt-festést…. Örökké az emberi testtel foglalkozni….. Mit lehet róla még mindig mondani? Furcsa, hogy ez a téma még mindig lelkesíteni tudja a művészeket – s főként azt csodálom, hogy akad ember, akit ez még mindig érdekel….. Ez épp olyan, mintha az emberek évezredek után sem unnák meg, hogy az elbeszélők ugyanarról a témáról írnának novellát…. Különben sem érdekel oly nagyon az emberi test, – inkább a kedély, a lélek! – A szobrász-művészetet meg éppen nem tudom művészetnek látni, hanem egyszerű másolásnak…. Mi újat csinál? Szóról szóra lemintázza, lemásolja, amit lát…. Térben látja, – térben mintáz…. – S oly kevés lehetősége van: – örökké a test – és semmi olyas, ami engem igazán érdekel. – (Érdekes vallomás íly kitűnő művészi érzékű ember részéről. – S valami igaza is van.) Vannak, akik a portréval vannak így, – nem értik, mi művészet lehet abban: egy arcot „utánapingálni”. S hogy mi szerepe lehet ebben a fantáziának?
J. E.: jobb nélküle, mint vele, – de ehhez az érzéshez is az kell, hogy ő, – legyen.
Emlék premieremről: Mégiscsak azt éreztem, mintha én volnék e világ közepe – s ez az esemény volna a legérdekesebb és legfontosabb az egész világon.
Emlék: – Szegény Révész Erzsi kérdezősködött telefónon, hogy mit csinálok?… Semmit, – feleltem. – „Ezt nehezen tudom elképzelni rólad, kedves barátom,” – felelte a kedves. – S mikor Hollós dr. lebeszélt róla, hogy gyógykezeltessem magam, s ezt közöltem R. E.-vel, – így felelt: „Nem tudok ebbe belenyugodni – s mi, a te barátaid nem is fogunk ebbe beletörődni, hanem törekedni fogunk, hogy jobb megoldást találjunk.” – S mikor kiléptem a bankból s ezt bejelentettem neki…. – hogy örűlt, hogy gratulált szegény s a hírre, hogy Németországba megyek.
Sasváriról sokat hallottam, míg a bankban voltam….. Mint űzletember kegyetlen és gonosz….. – veszélyes fél! – örökké határán a kriminalitásnak…. Csalni szeret….. erőszakos fezőr…. Tanúja voltam ezeknek. Magánéletéről azt hallottam, hogy kéj-kergető furcsa életet él, – öt szeretőt tart, öt muzeális értékű lakást tart – hajszolja az élvezeteket…. – S most új beállításba mutatták be nekem. Egyrészt mentséget hoztak: hogy azért habzsol, mert életveszélyesen beteg….. Hogy a legjótékonyabb szellem….. s szavahihető szocialista nyilatkozott róla úgy, hogy magasabb cél, valami egészen emelkedett szempont vezeti a vagyongyűjtésnél…. Hogy ő a szocialista eszmék egyik legnagyobb pártolója…. egészen nagystílű ember.
Kislány szerelmi bánatában, öngyilkossági szándékból beűl egy kád hideg vízbe.
Bűnhődöl azért, azokért a tulájdonságaidért, amelyekkel együtt születtél…. De megvan a mérlege: mert ami jót e rossz tulajdonságaid következtében élvezel, – az a jutalmad értök. – O-nak ez a felfogás ellenszenves – és igaza van. Mérleg, – miféle mérleg? – kérdezi. Egyiknek így, a másiknak úgy. Némelyiknek szenvedés, némelyiknek jutalom….. Nem oly szkematikus és kiszámítható az élet, – nem oly egyszerűen rendszeres. Az ember nem tudja, miért bűnhődik, hogy pedig szenvedéseiért jutalom jár, – arról meg éppen szó sincs. Néha jár, néha nem jár.
A társaság már otthagyta az operai páholyt – s Dr. Liebermann nem volt sehol. Talán elvesztették egymást a kavarodásban, – majd előkerűl. – Később kiderűlt, hogy az utolsó pillanatban, mikor a társaság már kivonúlt, – ájúltan esett a padlóra. Az is kiderűlt, hogy egy lány véletlenűl benyitott a páholy-ajtón s meglátván az ájúlt embert, fellocsolta és gondozásba vette. Kiderűlt az is, hogy ezek után a felesége lett.
Az öregasszonynak könny volt a szemében…. „Schauen Sie, mein gutes Kind…. ich bin schon eine alte Frau und habe mit meinen Fritz sechsundzwanzig Jahre lang schön gelebt….” – nem tudta folytatni, elakadt…. tekintete rimánkodó: – azt akarta vele mondani: hagyj minket! – könyörűlj. – S a fiatalasszony valóban elutazott. (Hajdukné)
Varróné elbeszélése: – Ő Olaszországban utazott s ott nagyon érdekelte valaki…. túlságosan…. egy könyvkereskedő…. Csúnya ember volt, – de alig bírt tőle elszakadni….. Mikor végre elszánta magát és elutazott az illetőnek felesége leborúlt eléje s megcsókolta kezeit…. Akkor hazajött s mindent elmondott a férjének, – két éjjelen át beszélgettek s ő ezután úgy határozott, hogy nem! És tovább dolgozott és visszatért a férjéhez….. S múltak az évek s a Kamarában egy lány dolgozott együtt az urával K. Klára – s itt baj történt, nagy baj! A férj lesoványodott s még tehetetlenebb, még lágyabb lett, még egykedvűbb otthon, – majdnem belepusztúlt. – Ő pedig mindent tudott…. Már megesett az is, hogy nagy társaság volt náluk s a férje tévedésből őt Klárának nevezte…. – mindenki megnémúlt, mert mindenki tudta a dolgot s ő zavartalan maradt. – Kitartani! – ezt súgta néki valaki, mert megéri a kűzdelmet. – Egy nap aztán Pista kiakasztotta a lány arcképét a szobájába az ágya fölé…. Grete attól a naptól fogva nem ment be többé a szobájába…. S ez így ment sokáig…. Akkor egy nap a férfi mintha eszére tért volna, leakasztotta a képet a falról és odaállította az íróasztalára…. Grete pedig még mindig nem ment be…. de egy nap végre megsokallta a dolgot, fogta a képet, képes felére fordítva betette az íróasztal fiókba…. A férje akkor dühében három napig nem beszélt vele….. – Ebből az időből való az a kép, melyet Berény festett róla…. Érdekes, pompás kép, tökéletesen fejezi ki pszichikai elesettségét…. De az is nagyon érdekes, hogy mi minden volt rajta….. A festő, úgy látszik, tudott ezekről a dolgokról….. Két nőalak is volt a képen az egyik a sötét oldalon a férfi elé hajolva könyveket nyújtott néki, – a kép baloldala szabad tájra nyílt, – nyílt napsütésben fürdő mezőkre – s itt egy meztelen nő-alak karjait tárta az álmodozó felé. – Nehéz élet volt: – mindenféleképen zavaros és alig elviselhető. A pénzűgyek is nyomasztók voltak, – a férfi rosszúl keresett…. s bár kitűnően, szótlanúl tudta elviselni, hogy a felesége jobban keres, mint ő, – mégis….. Ez is hozzájárúlt ahhoz a hangulathoz, mikor az asszony már elviselhetetlenűl nehéznek érzi, hogy erősebbnek kell lennie, mint az, akit szeret. – Ő is elgyengűlt – nem egyszer, de erősnek kellett mutatnia magát….. S egyszer a piktornál látogatóban, így szólott hozzá: – mért festettél engem oly szomorúnak? – S a piktor mosolygott és nem felelt. Tartania kellett magát, hogy ki ne törjön…. Néha egy-egy szó kisegítette példáúl egyszer Dosztojevszkijben olvasott egy olyan mondatot, mely hosszú időre megnyugtatóan tudott hatni reá…. („Erre valók a nagy írók!”)….. Mégis, végig nagyon nehéz volt…. Így példáúl megtörtént a következő: – Volt itt egy fiatal könyvkereskedő, aki halálosan szerelmes volt belé…. Kedves fiatalember volt: domború homlokú, szőke hajú ember, barna szeme volt, de acélkék-tekintete…. aki, szegény néha feljött hozzá és ott űlt órákig és mint egy néninek panaszolta néki, hogy mennyire, míly reménytelenűl szereti őt…. Ez aztán elmaradt tőlük….. (Nem érdekelte őt ez az ember…. bár nem mondhatja azt, hogy ez alatt az idő alatt nem érdekelte őt soha senki….. Mert hiszen, nincsen e világon egészen hű asszony, – márcsak azért sem, mert kíváncsi, miután nem ismert soha senki mást, mint egyetlen férfit….. dehát a fantáziájában hűtlen…. ott éli ki magát, onnan szerez tapasztalatokat…. és ez szerencse, hogy így lehetséges….) – Szóval egyszer aztán a kommün alatt mégis feljött hozzájuk…. A szimpátiája és régi szeretete hozta fel újra… ő t.i. abban a hivatalban volt akkor alkalmazva, ahol a kimaradási engedélyeket intézték – s most feljött, hogy Margitnak átadjon két kimaradási engedélyt, amelyet az ura együttesen kért: egyet magának, a másikat Klárának….. S Margit a Kláráét nem adta oda, hanem eltépte….. Egyszer, végre ki is fakadt, nem bírta a hallgatást tovább s azt követelte hangosan, hogy vagy ő, vagy a másik, végre dönteni kell….. – „Nem szemét egyik sem!” – válaszolta az ura….. – „hogy oly könnyen eldobjam.” – Hiszen belátott ő mindent…. azt is, hogy őt, a jóságát már megszokták s azt a nyugalmat, amelyet ő tud nyújtani s azt is, hogy „kenyér és víz nélkül élni nem lehet, – de magában az kevés,” – hogy tehát „változatosságra az életben szükség van…..” Egyszer aztán az ura azt csinálta, hogy kivett nékik, a családjának egy nyári lakást Leányfalún s a szomszéd házban Klárát és az anyját szállásolta be…. S ő kénytelen volt mindennap a Klárával találkozni, látogatását fogadni….. Irtózatosan fájt…. (Különös hogy míly magától értetődő állapotnak találta a férfi ezt a megalázottságot….. s különös, érzéketlen kíméletlenséggel vitte végbe dolgait….) – (S még az is furcsa, hogy épp Margit volt az, aki a Boldogtalanokat legkevésbbé tudta megérteni, holott vele hasonló történet esett meg.) S még az is a furcsa, hogy a férfire egyáltalán nem tudott haragudni, s minden gyűlöletével a nő ellen fordúlt. – Végre aztán valamiképen megsértette őket…. s azok indignálódva elmaradtak tőle….. Ő pedig ekkor már úgy érezte, hogy minden ereje elhagyta, hogy ő el fog pusztúlni ebben a kűzdelemben…. vetélytársnője pedig majd diadalmasan túléli s nevetve fognak majd reá visszaemlékezni….. „A gonoszság konszervál, – hosszú életre,” – gondolta s kezdett a saját egészségével foglalkozni, hogy ne kelljen idő előtt elpusztúlnia…. Mindenek előtt innen szabadúlni! – gondolta s másnap elutazott a Tátrába, ott hagyta őket…. Férjétől, – mintha mi sem történt volna közöttük, – kedves leveleket kapott szinte naponta. – – Mikor visszajött, a leány már Berlinben volt – s azóta ott él. Pista láthatóan nagyon szenvedett nélküle… s egy nap kijelentette, hogy Berlinbe utazik….. Megint nem szólt, bár az utolsó pillanatig a torkán volt a döntő szó: – hogy menjen és ne is jőjjön vissza, – de mégsem szólt. – Berlinben valami nagy baj történhetett az urával, mert néhány nap múlva már Weimarból kapott tőle egy nagyon meleg levelet, – amely már oly meleg volt, hogy szinte már bűnbánatnak is beillett. Mikor aztán hazajött, – elmondta neki, hogy a leány, – Berlinben eladta magát, – egy gazdag úr tartja ki – s ezt el is mondta Pistának, – annak, aki hiába epedt érte oly sokáig…. sőt még bizonyos tanácsokat is kért tőle, mert félt, hogy gyereke találna lenni…. – Pista sokáig búskomor volt, – de most már összeszedte magát. – S azóta, Margitnak nincs más ambiciója, csak annyi, hogy ne becsűljön és szeressen mást jobban, mint őt… Leláncolni pedig nem akarja, mert nem is lehet. – Mindenesetre furcsa és kiismerhetetlen ember ő….. legfőképen kedves embernek lehet mondani, akinek legfőbb ereje, hogy meg tud férni az emberekkel…. – s olyannyira képes erre, hogy azoknak az embereknek lett mindig legjobb barátja, akik a felesége iránt érdeklődtek…. s még akkor is jóban volt velök, mikor azok a feleségétől régen elpártoltak….. – s mikor az asszony már haragudott rájok, – akkor kezdett ő csak igazán barátkozni velök. (Nékem az egész történetben az asszony magaviselete tetszik legjobban. Hogy szívósan kűzdött azért, akit szeretett, hogy elviselt mindent, megaláztatást, fájdalmat – s nem lázadt fel, hanem nagyon okosan nem engedte ki őt a kezéből….. Nem a megbántott hiúsága vezette, hanem életének sokkal fontosabb, nagyobb érdeke.)
Hogy az ember élete becsesebb-e, vagy egy műremeké? Az kétségtelen, hogy a műremek évszázados, sokkal dicsőbb, – nagyszerűbb életre hivatott…. (O.) – „Alkotás nélkül nincs művészet”…. „annélkül a bizonyos lehellet nélkül nincs művészet”…. Nem lehet művészetet elképzelni annélkül, hogy a művész a magáéból ne adott volna hozzá. (O.)
A lyra az önzés hangneme….. az önszereteté…. tehát minden szerénytelensége jogosúlt, minden affektációja (amely sikerűlt és szép), – minden, amivel híúságát dédelgetheti….. A szerénység, vagy egyszerűség, vagy pláne a puritánság követelményét felállítani tehát nonszensz, – mert merőben ellenkezik a lyra lényegével…. Különben is: – a művészethez kedv, mégpedig játékos kedv kell…. s vajmi kevés ágát tudom elképzelni, amelyben ez a követelmény jogosúlt…. Talán a történetírás és a kritika: ez a kettő az, amelynek főékessége lehet a puritánság.
Egy anya: férjhez adja a lányát ahhoz, akit szeret és egész éjjel zokog. – A kötelesség! – – Fejcsóválva mustrálgatja másik leányát: Hosszú derekad van, soványok a karjaid és görbén is tartod magad…. (Hogy mi kell a férfinak: – tudják az anyák!)
A kislány szerelmes volt a tanítóba…. A tanító pedig, egy Pollák Jakab nevű diák, akinek az anyja koldúlni járt ugyanabba a házba, – rettenetes kínokat okozván a fiúnak. Gyönyörű, eszes fickó, irtózatosan ambiciózus. Azután együtt járnak Prágában az egyetemre s ott a leány az övé lesz…. De rettenetesen dúrván bánik vele, kínozza, megcsalja…. s végűl visszafizeti a lány családjának a támogatást és otthagyja a lányt…. S a lány boldogtalanúl zokog….. „Forró, lángoló kislány” – mondja róla nagynénje „s annál forróbb, minél tovább volt az övé”.
Logika, – logikus következtetés: – szabályos mértékegység, tehát nem alkalmas szabálytalan dolgok mérésére.
Nincs segítség….. egyedűl kell élni, egyedűl kell maradni….
Nők egymás között: aktverseny…. másról sincs szó, csak arról….. örök disznólkodás…. az egyiknek – a bírák megállapítása szerint hibátlan aktja van, csak az a baj, hogy a „bimbói feketék”.
Mit jelent az, hogy őt soha többé nem akarom látni! – – Huszonöt-harminc év: ennyi ideig nem fogja látni, – amíg él. S ha valakije meghal, akkor is csak addig nem fogja látni.
Azzal az örömmel fogadta, ahogy egy húsz éves egy nőnek örűlni tud.
Álmom: – ne menjünk még! Oh hadd maradjunk itt még egy kicsit látogatóban….. nézelődni egy keveset….
Gréte: Ha zenét hall: – síkokat lát, teret, emelkedést…. Egy Debussy darab előadásánál határozottan ölelést érzett s a coitus ritmusát. – Weiner Leó betegsége után meglassúdott pulzussal egész lassú ritmusú zenét írt, amílyet még eddig soha….. Úgy látszik, a zeneszerző munkájában a szervezete ritmusát közli…. (Míly sűrűk és fojtottak voltak verseim.)
A Boldogtalanok előadásának centenáriumán színészeim a sírban forogva játsszák majd el a darabot.
Mi a dadaizmus: – annak az ábrázolása, hogy az életnek nincs értelme…. Tehát rendje sincs, logikája sincs….. S ahhoz, hogy e dadaizmus igazolva legyen, ehhez az kellene, hogy a művészek és hallgatóság ott, azon mód megszűnjenek lenni….. Mert amíg vannak, egy bizonyos rendnek is produktumai….. (Mert e rendetlenségben látható elementumai mutatkoznak a rendnek és logikus elrendezésnek…) – Létük a rend mellett is épp úgy bízonyít, mint a rendetlenség mellett…. A dadaizmus – frustrán törekvés.
Kék ég és galambok csattogó repte tornyok körűl: tavasz.
Egy idegen ember így nyilatkozott rólam: – F. M.? – az egy szomorú ember! (Berend ügyvéd)
Nekiszaladtam: megérteni a megérthetetlent, az életet: ez volt fiatalkorom. Nem tudtam, hogy megérthetetlen, azt hittem, hogy megérthető. – S egy ekkora csalódásba, ebbe is belepusztúlhat egy fiatal lény.
Ady: széles, modoros, nagyszájú hang…. plakátfestés. Modorosság, – és merészség kimondani bármit, ami igaz…. bármíly távoli asszociációt átmenet nélkül egymás mellé állítani…. a modern festészet éles színeivel dolgozni….. Mindezt – s főként a modorosságot Bródy kezdte, az ellentétek egymás mellé állítását is.
Egy fiatalember: – Hivatalnok volt Pesten s a kommün után menekűlnie kellett. Bécsbe kerűlt, ahol a legnagyobb nyomorral kűzködött, egész lerongyolódott…. Végre módja lett volna kikerűlnie Ausztráliába…. de ő volt az utolsó a jelentkezők között s nem lévén több hely Lyonban a hajó nélküle indúlt el…. Két lírája volt már csak akkor…. Ott ácsorgott a kikötőben s elszegődött föld-munkásnak egy paraszthoz….. A dolog sikerűlt…. Ma már társa ő a parasztnak: kertészek…. – Közben az a leány akit itt Pesten szeretett s aki elutasította gazdagon férjhez ment s San Remóba utazott egy tavaszszal….. Ő pedig egy nap bement San Remóba, hogy szamárfogattal lúgot vigyen haza – s az egyik hídon találkoztak. Az asszony meghökkent aztán elfordította a fejét.
Aki spórol: sajátmagát rövidíti meg….. állandóan kevesebbet tör le a kenyérből, mint amennyivel jóllakhatna. – S a jövő: merőben bizonytalan. (Szörnyű, ostoba esetem Kovács Frigyesnél.)
Falún: – Egész rendes, derék ember őkelme, – csak akkor kezd dühöngeni, ha azt kiáltják oda neki, hogy: héj! – a Pollák István fenn van a fán!
„Én vagyok a legjobb anya, mert nem hozom világra a gyerekeimet.”
„Ezt úgy tartom lehetségesnek, hogy semmit sem tartok lehetetlennek!” – Vagyis: Tapasztalt embernek az a sorsa, hogy igen hiszékennyé lesz.
„Okos ember csak felületes lehet!” – mert nem szabad fontoskodni, mintha nagy alaposságával bármit jobban megismerhetne s mert: élni másként nem is lehet.
Parlament: a haza szegény, nem tehet róla, hogy ostoba emberek élnek benne.
Rángás, félszeg mozdulatok, nagy idegesség: – azt hiszem ez tette, hogy idegenkedtek tőlem a nők. – Ha ezt gyerekkoromban tudom! – Míly sikertelen lett az élet!
Szülők: – Oly távoli világ! – Azt lehetne némely meggondolások után mondani, hogy ismeretlen, idegen emberektől származunk.
Egy házasság: Ha ezt látja az ember, könnyen hajlandó azt gondolni, hogy a házasság nem egyéb, mint egy család szövetkezése egy család kifosztására. (Helferné)
Conrad, – az ördög…. Pártfogoltam egy embert nála s addig beszélt ellene, merő passzióból, míg én magam is hajlandó voltam elejteni….. Végül ő hajlandó volt mégiscsak elhelyezni….. s mindent megígért. De: valami számításbeli hiba mindíg van nála, – nem lehet rá ártatlan szívvel bízni semmit…. valamit mindíg elsikkaszt…. Az útiköltségeket példáúl nem adta előre neki, pedig megígérte.
IV/8. A naplójegyzetek sívárak, unalmasak, rosszúl vannak írva…. Meglepő! – Varróéknál egy kis felolvasást tartottam…. s szörnyű volt. Túlbecsültem jelentőségüket! Henye, hevenyészett széljegyzetek! Műhely-munka! Emlék nekem. – S ezzel töltöttem én el a fél életemet!
Conrad: Mindenki azt teszi velem, amit én akarok…. (A felesége közbe szól, csak én nem…) Az épp a művészet, – feleli Conrad, – hogy közben azt hiszi, hogy azt tette velem, amit ő akart. – Elbeszéli, hogy egy síberrel mennek hazafelé a bankból…. Egy rongy-csomó űl a kövön és körtét árúl. – Hogy a körte? – kérdezi tőle, – csak épp hogy pénzt hagyhasson nála…. – Ne tessék venni, – kemény, – feleli a rongycsomó. – Meg kell halnia! – mondja erre Conrad – tehetsége van hozzá, hogy tönkremenjen. – – Én mindenkivel oly kedves vagyok…. mindenki meg van velem elégedve…. Schwarz Náthán 82 éves fakereskedő épp oly elégedetten távozik tőlem, mint X. grófnő. Mindenféle registert kijátszom nekik…. A vox humánát soha….. Ha aztán egy szegény ember jön, én hagyom őt, hogy félig űljön a székbe, hogy „Respekt-Distanz”-ot hagyjon…. – – „Seien Sie ein schlechter Mensch”, – írja nékem egy ajándék kartonjára….. – Gyanúsak tételei, mert éppen oly nehezen támadhatók…. S ő nem is 100 százalékban ílyen, mert különben érdektelen volna és ellenszenves. Mert nem teljesen ílyen, – tudunk érdeklődni iránta.
Talán jelenet lehetne, mikor Vajda összegyűjti a családi tanácsot Ischlben…. Hogy micsoda emberek gyűlnek össze….
Jelenet: Az apa ablakot nem csináltat boltjára, tehát éjjel bemásznak hozzá és kiisszák pálinkáját. A hídat köteles volna zsidó-váltság fejében rendben tartani, de nem teszi…. Inkább állandóan egy parasztot tart ott, aki őrt áll…. Ha valami nemes közeledik, elmenekűl az egész család…. Így egy alkalommal elmenkűltek s az egyik gyereket elfelejtették…. az író volt az, aki visszaemlékezik.
Furcsán vannak az emberek a betegséggel: – rendesen túloznak a fájdalom közlésében.
O.: Altenbergről: őt nem diszgusztálta volna a költő személyes megjelenésének kellemetlensége….. Épp az a szép néki, hogy ez a rongy ember így ki tud emelkedni magából…. ilyen régiókba tud emelkedni s ilyen hangokat hallat. – – Attól függ, hogy az ember hogyan viseli azt el, hogy valami elmúlt…. milyen viszonyban van múltjával…. beletörődik-e, vagy lázad ellene…. az emberek különbözőképen állják ezt ki…. – – – Csakis a fantáziának minden mindegy…. – annak az! – S az ember gyakran összetéveszti magát a fantáziájával.
A vágy és a szeretet, úgy látszik, ellenségek. Pedig egymásból folynak.
A coitus-ról mindig azt érezte az ember, hogy bűn. – Valami rossz, gonosz principium munkálhat benne: – az ember bűnösnek érzi magát utána s megbánja.
Az éhes ember az ízek fínom árnyalatait kevésbbé élvezi, mert mohón fal…. Inkább a jóllakott képes erre.
Név: Holeczius Kristóf.
Álom: Hogy anyám herm. és er. produkál.
Nagyon megnézni a dolgokat és különbségeiket…. talán kicsinyesség is! Minél nagyobb dolgokra figyelünk, annál inkább azt tapasztaljuk, hogy azonos formában jelentkeznek az emberben….. Legnagyobb azonosságok pedig a szférikus rendszerben mutatkoznak…. Ott a szabály tiszta.
Tapasztalat: hogy ha szorgalmas vagy és takarékos, viszed valamire. S az ellenkezője is bebizonyúlt most: a takarékos tönkrement. – Valóban bizonyos kis logikus építmények keletkeznek e világon s aztán összedőlnek. Mint mikor az áradat hátán a hab bizonyos szilárd formát mutat egy ideig – aztán szétomlik s az áradat tovább hömpölyög.
1923., április 21., (szombat) – 1923., augusztus 1-ig
Hogy hogyan történnek az íly nagy dolgok! Egyáltalán nem gondoltam rá, hogy elveszem, – sőt, mindezideig élénken tiltakoztam még a gondolat ellen is! – Igaz, hogy itt volt egyszer, mikor Kóródyék itt voltak, nagyon tetszett nekik s ez jól hatott rám…. sőt kértek is rá, hogy vegyem el…. O-nak is egyre jobban tetszett. – Mégsem gondoltam rá, hogy elvegyem. – Egy este, 1923., ápr. 19dikén itt voltak O. és Conradék látogatóban. – Utána egyedűl maradtam s igen rosszúl kezdtem érezni magam…. Végűl odamentem anyám jobboldali képéhez és sírni kezdtem….. Adj tanácsot, anyám, – rimánkodtam hozzá, – oly elhagyott vagyok s oly boldogtalan s figyeltem, megmozdúl-e az arca….. Nem mozdúlt….. Végre könnyeimen keresztűl úgy láttam, mintha megmozdúlna a szája. Azután baloldali képéhez mentem s igen sírtam…. mert az arc azon már oly halottas….. facies hyppocratica….. Azután lefeküdtem és elaludtam. Mikor felébredtem, történt az a nagy rosszúllétem, melynek szenzációja megint elviselhetetlen volt. Még gondolatnak is szörnyűség volt, – hogy megint két-három napig ez a gonosz szenzáció tartson hatalmában…. – Valami új szenzáció kellett, hogy elterelje figyelmemet…. Aztán elaludtam. Déltájban E. meglátogatott. Bágyadt voltam. Ő arról beszélt, hogy elmegyünk együtt Olaszországba s az utazás készületeit sürgette…. aztán felállott, hogy megy…. S én így szóltam hozzá tűnődve: – Várjon csak…. ha már elutazunk…. mért ne esküdnénk meg? – De kikötöttem, hogy ez csak formaság legyen…. Külön lakunk továbbra is, – minden marad a régiben….. teljes szabadság…. s ha egyikünk kívánja: elválunk! – Mindjárt fel is hívtam barátaimat telefonon s közöltem velük…. Rendkívűl melegen kedves volt meglepetésük….. Pista is Osvát is szinte exsztázisban voltak a meglepetéstől. – – S furcsa: az éjjel nagyon izgatott voltam…. s izgalmamban megírtam a Magyar könyörgés című verset…. valamit, ami egész más, mint ami izgalmamat előidézte…. (Minden belűl történik, belül érik meg és dől el…. – S aztán ötletszerűnek látszik a döntés.) – Nagy aggodalmaim voltak…. Nem tudtam elhinni magamnak, hogy így történt…. Hiszen még soha el sem képzeltem, hogy egy valakihez hűnek kell lennem s hogy azt elbírom-e? – Gyenge vagyok én ehhez, – az ellentálló képességem csekély – fegyelmezettségemre nem lehet számítanom…. S a betegségem! – Nyomorúság, irtózatos szenvedés lesz belőle! – Azután, hogy szabad-e oly házasságot kötni, amely oly viszonyból jött létre mint ez? Test-lelki ellenszenvvel kezdődött. – Soha tanítványom nékem oly ellenszenves nem volt, mint ő! Ő volt az egyetlen igazán ellenszenves növendékem – s most elveszem? Sosem hagytam, hogy növendékem személyes ellenszenvemet megérezze – csak ő volt az, akinél még evvel sem törődtem… – Kétségtelen, hogy máris gondoltam az elválásra is… a lakásomat féltettem, hogy mi lesz, – ha elválunk, hontalan vagyok! Azon is tünődtem, vaj’ nem kellett volna-e inkább a régit elvennem, nem inkább hozzámtarozik-e még mindig J. E.? – Aggódtam: hogy íme, kikötünk mindenfélét s e kikötésekből mindből nem lesz semmi…. Mert előre nem látható természetes változások fognak bekövetkezni…. hiszen az nem is élet, hogy egész életen át külön legyünk! Reszkettem! – Közben megható szép szavak hangzottak el…. s egy furcsa melegség járt át, amelyet eddig még soha nem ismertem. – Ő azt mondotta: „Oly jó nekem, hogy arra kényszerítenek otthon is, amit a legszívesebben teszek”…. „Szabad-e majd lovagolnom?” – kérdezte a drága, a kedves! – Nincs mit megengednem, – feleltem egész szivemből, – egész életemben maga lesz az úr fölöttem – én kérdem meg magától, hogy mit szabad tennem, mit nem? – Én nem vagyok szép, – mondta egyszer meleg hízelkedéssel…. tudom…. De talán nem is kell szépnek lennem. – Egész regényes szavak voltak. – S valami bensőséges boldog érzés nőtt bennem napról napra….. Hogy nem vagyok többé ágról szakadt, elhagyott, súlytalan legény…. családi tűzhelyek kósza vendége…. (Mert a feleség adja a súlyát, a komolyságát az emberi életnek….) – Talán hozzájárúlt az is, hogy a figyelem és meglepetés központja voltunk…. Arra is gondoltam, hogy maga ez a különös, többé sosem remélt szó: „feleségem”, – „férjem”, – ez maga okozza boldog lázamat…. hogy van valaki, aki Dr. F. M-nének mondja magát s ez jól esik neki….. Hogy bemutathatom az embereknek: íme, – ő az enyém! – meleg büszkeséggel s máris egy kis boldogsággal töltött el…. Hogy „nagyságos asszonynak” nevezték…. – Bámúltam, hogy a konvenciónak ekkora hatása lehet reám….. Annak, hogy nyíltan mellém állhat…. – csodálatos! – (Arra is gondoltam, hogy talán bárki más is, akit magaménak mondhatok – ugyaníly melegséggel töltene el, – de ez nincs így.) S valóban köztünk a konvenciónak tiszteletben tartásával oly annyira megváltozott a viszony, hogy ezt nem is képzeltem volna! Ő maga merőben megváltozott: – nyíltabbat, kedvesebbet, melegebbet, boldogítóbbat elképzelni sem tudok…. S én egy nap múlva, ápr. 20-dikán már oly boldog voltam, mint még soha életemben. Valami végtelen, soha nem érzett szeretet öntötte el egész lényemet: – egész életem minden melege. – S ennek boldogító melege csak még napról napra fokozódott…. – s a vasúton már egész magamon kívűl voltam néha – gyakran sírtam is! – – Közben még itthon furcsa jelenetek voltak: T. D. legszebb virágait küldte nékem – s mi ketten élveztük a csokor szépségét!….. (Míly idegenszerű az élet: – míly zagyva, különös, fantasztikus: ugyanaz nap kaptam életem legszebb csokrát, a legforróbb szerelmestől.) – Közben…. egyszer még egyedül jöttem haza kocsin…. (a lábbammal beteg voltam éppen…) s eltűnődtem, hogy nem fogom-e csakhamar visszasírni magános ágyamat, csendemet? – – Nem, nem fogom visszasírni, ha Isten segít, soha, – azóta egyre szebb, melegebb és boldogítóbb az élet! Soha nem képzeltem, hogy íly szép lehet!…. Közben…. új szerepemben persze ügyetlenségeket is követtem el, mint „vőlegény”….. Megkérdeztem egyesektől, hogy hogy tetszik nékik Erzsi? Magyaráztam, hogy ki nekem ő most? – barátaimnak… S el kellett csodálkoznom, hogy életemben ekkora változást idéz elő ez a kis tény, hogy egy vállszalagos úr néhány percig beszélgetett velem…. s „vőlegény úr”-nak szólított…. O. meghatóan kedves volt, – mintha apám volna, többször könnyes volt a szeme….. Közben…. egy lány-növendékemmel találkoztam, aki csodálkozva értesűlt róla, hogy mi készűl…. s úgy nyilatkozott, hogy ő már sokszor gondolkodott efelől, de, – megvallja, – sosem tudott elképzelni nőt, aki hozzám való…. „önnek a magány való, tanár úr”, – mondotta…. S az úton, – noha egyre bensőségesebb érzéssel fordúltam feléje, – mégis, lázadoztam is sorsom ellen….. V/13-ról van egy jegyzetem, amely úgy szól, hogy minden meghatottságom, érzésem hirtelen elsüllyedt. – Újra feltámadt ellenkezésem – s hogy lehet ezt majd folytatni így?…. S mialatt a pápai istentiszteleten voltunk azon ábrándoztam, hogy talán…. talán az is egy fajta emberi sors, hogy az ember örökké szeressen valamit, valakit, aki rossz…. s a síron túl is, örök nosztalgia formájában….. S hogy kár olyat erőltetni, ami rosszúl indúlt, – ebből csak hamis dolog lehet…. Mert, – úgy látszik, – oly nagy dolog az eredendő szimpáthia, – az a szépség, vagy kedvesség, amely az embernek kell, – amelyért gondot, nyomorúságot, mindent elviselni hajlandó! S hogy: ha valaki öngyilkosan jó: az még mind kevés…. s a vége az, hogy így az ember még rossz is hozzá….. Még ez a sok is kevés: az a bizonyos kedvesség annyi! – Fájlaltam kaland-vágyó fiatal-korom eltűntét…. a kűlföldi magános kalandozás boldog varázsát sirattam…. J. E.-re is gondoltam néha – és egyszer még meg is könnyeztem emlékét: mint bensőmnek otthonára, úgy gondoltam rá…. – de egy óra múlva eltűnt képe s meghatottságom is teljesen. Sorra feltámadtak életem kísértetei….. Gyanú és féltékenység is gyötört…. hogy kit szeretett eddig? Én voltam-e az egyetlen, akihez vonzódott…. szerencsére azonban e felesleges, ostoba, meddő, idegbajos érzéseimtől hamar szabadúltam…. Elképzeltem azután a velencei éjszakák mámorát, valamely feketeszemű tündérrel…. az éjszakai boldogságot….. A dieu, a dieu lángoló arcok – gondoltam… s hogy fiatal, gazdag, szép szerelmesek itt Velencében micsoda boldog mámorban szédűlhetnek egymás karjaiba… Elképzeltem vitáikat, – hallottam az ifjú férj hangját: – Ezt ne tegye fiam…. jőjjön ide…. Vigyázzon, – itt a kanális….. – – Hogy ő talán kevésbbé is képes felfogni és értékelni azt, ami bennem van….. Hogy még a barátaim is jobban élvezik képességeimet, mint ő…. Tehát: többet is hoznak ki belőlem… – mert íme, mellette nem igen működik a szellemem… – – Féltem, hogy meg fog változni: – azelőtt szerény és komoly volt – s most mintha kezdene fölényessé válni…. – – Egy hölgy a hajón Velencében nagyon zavarba hozott…. – szép volt. Fínom arc…. tearózsa-szín, rálehelt bajuszka…. lankadó, nehéz pillák…. ringó termet…. S hogy nékem soha többé mégcsak megnéznem sem szabad már más nőt?…. S míly különös: – otthon mindig azt érzem, hogy soha senki másra mégcsak rá sem nézek…. s mihelyt kikerülök az emberek közzé….. Tehát: otthon, zárt falak között kellene élni!… Akkor nincs kétely! – Akkor nem kell nekem soha más senki! – Aztán négy falat képzeltem magam köré, ahol merőben egyedül vagyok…. Szomorú volna, – gondoltam, – fojtott, de keserű energiát adó!
Templomokban szomorú lettem…. hogy mi jöhet már most ezek után – mi más még? Néhány év és a halál….. Semmi új, semmi szép többé…. A hideg sír következik, épp oly hideg, mint e kripta-falak…. A lélek pedig üres és vágytalan…. – mi várhat reá más? – S hogy: ílyen, íly szomorú, kétségbeesetten szomorú az én nászutam….. ez jut ki nekem! Sírás és bánat és idegbaj…. – öröm, frisseség, boldogság helyett….. még egyszer ez életben nem jut ez ki nekem…. – Ó a kék, mély, gyönyörű, olasz ég! – S hogy Fűrst Rudolfné míly szép volt! Két szomorú hering vagyunk együtt….. Én beteg….. ő pedig….. nem szép….. nem is frissítően kedves, de határtalanúl jó…. Mi ez? – kérdeztem. Nem mámor, szerelmi boldogság, szédítő öröm…. csendes szeretet. Nem vagy egyedül az üres szállóban s a nagy világon… – – De íme: – az ember érzései valaki iránt nem olyasvalami, ami merőben saját bensejének függvénye csupán…. Nem valami adott, stabil dolog: hogy szeretem, nem szeretem, jó vagy rossz indúlatú vagyok iránta… Állandóan keletkezésben van és függvénye a másik lény érzésbeli viselkedésének….. J. E.-vel szemben nem jóindulatúan kezdtem a közeledést… – de az ő dolga lett volna, hogy felemel…. hogy mindent, ami önzően kíméletlen bennem jóságának meglepő nyílvánúlásaival átnemesítse…. Ahogy ezt Erzsi tette. Mert mindez: kétség, bánat, szomorúság, vágy úgy eltűnt, mintha elfújták volna. Napról napra szebb lett az élet…. s nem kívánhatok magamnak szebbet, boldogitóbbat, kedvesebbet, ragyogóbbat…. Mert ő is érezett…. érzéseit megmutatta s oly fenkölt, tiszta, meleg, nemes szívet, mint az övé, oly tisztát! tisztát! – soha és sehol nem láttam…. Nehéz, borzasztó napok is voltak, betegségem miatt…. – Szenvedett nagyon. – De szebben és tisztábban szenvedni!….. Bámúlva néztem reá. Csoda ez az asszony. Nem ismertem. – S micsoda értelem bomlik itt ki előttem….. Egy rettenetes rohamom után így szólt: – Azt kérdeztem magamtól, ma reggel…. hogy ha mindezt előre tudom, vajjon ezt választottam volna-e? S azt válaszoltam magamnak, hogy igen, ezt választottam volna…. és aztán esküt tett e szavai után. – Egy pillanatig sem lett úrrá felettem, a leggyengébb pillanatomban sem, egy másodpercre sem! – soha nem használta fel a maga számára, hogy gyenge akaratú vagyok…. A világ, az örömök nem néki valók: csak annak élt, ami nékem öröm…. Már félteni kezdtem: hogy elnyomták benne az életkedvet…. megölték, úgy látszik….. Még kedvenc ételei sincsenek…. De hajlandó a legnagyobb forróságban órákon át futkosni Palermóban, hogy nékem valami kedves gyümölcsöt szerezzen…. – Néki pénz még sosem szerzett örömöt, – mondotta….. mindig csak azért igyekezett szerezni, mert elképzelte, hogy micsoda nagy örömöket szerezhet ő evvel másoknak…. (Büszke voltam reá, – mikor ezt elmondotta nékem.)
Május 1-én ezt jegyeztem fel: Hála néked, Isten, hogy ennyit szenvedtem, hogy szegény vagyok és beteg…. Mert ha nem így lett volna, – sosem vettem volna el! Szép lányok után futkostam volna…. Ezek a Te útjaid!…. Kivirúltak kezeiben azok a szekfűk, melyeket az útra vettem néki…. ó, talán én is így kivirúlok még szent kezeiben! Jósága, szelídsége, tűrése – határtalan! S a határtalan boldogság napja volt ez! Hogy tudnék elképzelni olyan barátot, akivel ennyire szívesen volnék, aki még egyetlen egyszer sem, egy percre sem volt terhemre…. – több, mintha anyám volna! Megint van édesanyám! – Az ember nem akarhat semmit, – belátom, – véle történnek a dolgok, – e világ nagy dolgainak szerves része az ő kis ügye…. s ő álomszerű, idegenszerű szédületben veszi tudomásúl, hogy mi történt vele! – Lehetetlen az összefüggést nem látnom…. lehetetlen nem hinnem benne, hogy anyám képe előtt való zokogásomra ő, vagy Te küldötted nékem ezt a tiszta, szép lelket…. akit nem ismertem, akit nem akartam látni és ismerni! – Hihettem volna-e az utolsó napokig, hogy én még boldog ember lehetek valaha, – elhagyott, nyomorúlt…. családi tűzhelyek kósza vendége…. akinek van valakije, lelkének része, – aki boldog. Ez a szerénység kellett hozzá, – belátom, – ennyire meg kellett, hogy törj engem, hogy ez lehetséges legyen! – Ó, hisz magyarázatról szó sincs! – azt én nem bírom felfogni, hogy a dolgok hogy vannak….. De megsejtem határtalanságukat. – – – S a boldog, boldog május 6-dika! – Vasárnap, áldott! (11. 16.) Úgy nevetett, ahogy a galambok nevetnek. Hiszen a megtörtek boldogsága bágyadtabb ragyogás! S mégis míly szép volt! Míly gyönyörű! – Azt mondta nékem Révész Erzsi, szegény, – hogy a házasság nehéz, nagy munka, még ha egymáshoz valóknak sikerűlt is összekerűlniök…. Hol van itt a nehézség? Mintha mindig mellettem lett volna, mióta élek!…. S azt érzem, hogy akit szeretnek, az többé, nagyobbá lesz ez érzés által…. hogy sokkal többet hoz ki belőle a szeretet, mint amire eddig képes volt…. Micsoda piszkosan, mocskosan éltem eddig! Nem volt még dolgom nővel, hogy egészen nyugodt lehetett a lelkiismeretem, – hogy ne kellett volna szégyenkeznem, bújkálnom…. hogy szabad, boldog, tiszta érzés lett volna…. hogy ne lett volna benn valami csalás…. – – – S ha arra gondolok, hogy még gyermekem is lehet…. nékem, átkozottnak…. a már nem is képzelt csoda, a lehetetlen…. s hogy ennek szabad megtörténnie….. nem bűn, nem szégyen…. – Dehát ez már mégsem legyen így! Szerénynek kell lennem és alázatosnak, – sok az, ami nékem jutott: hogy minden, minden feloldódott, meg van bocsájtva….. Örökös bűnös nyogtalanságom terhe megszűnt s megbocsáttatott…. – Azt mondta nékem egyszer T. A.: neked van energiád, mert te nem tetted tönkre magad, mint én…. – De igen, tönkretettem magam…. az arcom már az öregedés ráncait hordja….. bűnös élet volt, viharos élet….. amelyben eltékozoltam érzéseimet, energiáimat, boldogságomat, egészségemet, – mindent!…. de hála ezért is, mert ez vezetett hozzá! – Mért is csodálkozzam, hogy meg vagyok törve? Az orkán csodálkozzék, hogy hirtelen megtörik, ha már rohamait kiadta, – hogy megszünik, vége van? Nem csendes szél volt….. tehát az én nászutam, az én nászutam Olaszországban egy fáradt, szomorú emberé, aki már alig tud örűlni, annak, amit még az élet nyújthat – s mégis, hála érte, mert ez vezetett hozzá! – Valami humort küldött Isten a fáradt, kedvetlen embereknek…. nékem sokkal többet kűldött! Egy szép életet pokoli fiatalságom után. – – Míly boldogító már maga bizalmassága, hogy nem szégyenli előttem karcsú, szép lábait s előttem öltözködik… – – Mikor hosszan és boldogan vallottam neki, hogy míly szerencsésnek érzem magam….. kissé még kételkedett szivem megbízhatóságában… „Az én szívem nem íly lelkesedő, – biztosabb, hűvösebb és tömörebb,” – mondotta. – – S mégis: nehéz órák is voltak. Nem látszott boldognak. – „Oh, – én már nem is élek!” – mondotta egy nehéz pillanatban. – Mintha szent önzetlensége a maga életét megszüntette volna. – Kiderűl, hogy nem volt belém szerelmes soha…. nem vágyott rám soha…. Nem a vágya vitte, hanem…. hanem a jósága…. fájlalta életemet. Én nem szerettem, – ő sem volt szerelmes s mégis létrejött – s ennyire szép lett…. érthetetlen. Miért tette tehát? Ez a kérdés mégis keserű perceket szerzett….. Féltem. Hogy nincs valódi ereje ennek az együvétartozásnak…. Afelől voltak hallucinációim, hogy évek múlva már….. Már csak ez a beceszó „cica”, – ennyi, e szónak fáradt, kedvetlen használata marad csak meg a nászidők édességéből…. S hogy még akadhat, ó igen, fog akadni valaki más, akit megszerethet…. S vizsgálgattam útitársainkat….. S hány olyan férfias, küzdő, bátor arcot láttam, akikkel összehasonlítva az én ellágyúlt, az érzékiségtől bizonytalanná vált, energiátlanságot eláruló vonásaimat s züllött poshadtságát tétlenségemnek összevetve örökös tevékenységükkel: – meg kellett rezzennem. S hallucinációim voltak erről is: hogy N. Z. (akit nagyon kedvel,) – meghódította s a felesége lett…. s hogy rólam képes lesz majd mint idegen emberről beszélni, az, aki közelebb volt hozzám, mint bárki e világon…. aki a szivemben gyökeret vert és él minden idegszálamban, (mintha én magam volnék,) – s azt fogja mondani: „Azt hallottam, hogy F. M. írt valamit,” – ….s én majd megint és véglegesen egyedűl fogok maradni tökéletes elhagyottságomban, egy életet betöltő haraggal…. S így szóltam hozzá egyszer: Te egy benned lévő erkölcsi rend szerint élsz még. De az élet kegyetlen: feldúlja ezeket az erkölcsi rendeket. Egy nap megelégelsz mindent s egész hídegen el fogsz hagyni – mikor épp beteg leszek. – Utána könnyeztem. – Jobban is féltem az életemet: – nem szeretnék most már hamar meghalni…. Élni szeretnék: néhány boldogabb, tiszta évet! Pedig van okom félelemre. (Bélbajom csúnya tüneteket mutat V/4. – s a rák lassan fejlődik!) – Félek, félek, – hiába, mindentől félek s főként attól, hogy aki nem szerencsés… (Gyakran szédüléseim is voltak útközben, – nem egyszer majdnem elestem. Mintha a szervezet már tökéletesen el volna használva: – a sok sok keserűség, munka, szomorúság…. Feltűnően meg is őszűltem s megkopaszodtam a hat hetes út alatt.) ….Azután ismét átadtam magam az időnek…. s gondolkodás, megállás, tűnődés, elmélyedés nélkül rohantam tovább…. Rohantam, annélkül, hogy megállanék, csodálkoznék…. tovább éltem a változást s egyre tovább mentem….. Nem vizsgáltam meg semmit…. s még azt sem követeltem az életemtől, – ami pedig a legtermészetesebb követelmény, – hogy lényegében olyan legyen, mint eddig volt…. – legyen bármilyen! bármíly változás lesz is: viselni fogom, ha jó, ha rossz…. – s mégcsak nem is nézek vissza az elmúltakra az összehasonlítás kedvéért…. s nem fogok s nem is akarok ítélkezni felette: bármi következzék is! – – Csak éppen hogy fel-felriadok…. Titkos érzéseim megnyilatkozásai meglepnek…. – Ha könnyeit látom, örök önfeláldozását, valami olyan meleg-szép érzés fog el, amilyen még soha azelőtt…. Viszont rajtakapom magam azon, hogy lelkem legmélyén valamely eljövendő egyedüllétre számítok…. S ilyenkor megborzaszt a lélek kiismerhetetlensége…. Mikor beteg volt…. mennyire fájt a szívem… Kérdőn néznek rám, fürkészőn, ezek az örökké fürkésző s mégis gyanútlan szemek…. örökké tűnődő, néma s mégis sokat mondó szemei…. A jóság maga: ő, – gondolom és sírok…. S mégis, mikor egyszer beteg volt: – én nem keltem fel éjszaka, hogy segítségére legyek….. valami közöny vett hatalmába…. fáradt voltam s bezárkóztam magányomba…. (Igaz, hogy álmatlanság gyötör és akkor aludtam.) – –
Valaki azt jövendölte néki, hogy gyerekágyban fog meghalni, az első gyerekénél…. S én azóta reszketek, a szörnyűség gondolatára, hogy valaha gravid lehet….. micsoda nagy, folytonos aggodalom ez! – Félek! – mindig mindentől. – Egyszer azt álmodtam róla, hogy négyszer halt meg s négyszer támadt fel értem…. – „Ha még egyszer élnék: – nem kívánnék többé boldog lenni…. – Már talán éltem is egyszer, valaha, mert oly dolgok vannak közel hozzám most, amelyek idegenek voltak mindig – s most mégis ismerőseknek tűnnek….” – mondotta egyszer, mikor életről és halálról beszélgettünk. – S valóban: – minden testiség távol állott tőle mindig….. (Pedig: merő egy testiség az asszonyok élete….. Testi szükségletei állandóan előtérben vannak, – s ő még leginkább képes elhanyagolni ezeket…) – S míly kedves volt, mikor kiderűlt, hogy még egy csókot sem tud adni, – merőben ügyetlen….. „én úgy figyelek… – mondotta…. mint az első lovaglóórán, – de ez sokkal nehezebb, úgy látszik”…. – S hogy igyekezett! – míly kedves volt gyerekes, ügyetlen buzgósága… – Mikor megérkeztünk, megmutattam néki Margit kétségbeesett levelét….. – magánkívűl volt, hogy megházasodtam…. – s aztán megkérdeztem tőle, hogy nem volt-e helyetelen ilyesmit megmutatnom… – „Az ílyen nyíltság – kötelez,” – felelte meghatottan – s ő maga írt válasz-levelemben üdvözletet Margitnak. – – Sok nászutas-párt láttunk útközben…. az egyikkel egy másik városban újra találkoztunk….. Oly bizalmasan, melegen, kedves érdeklődéssel nézett a fiatal nő Erzsire, mintha azt kérdezné tőle: – no te kedves, – no? mond csak, sorsom osztályosa, – elégedett vagy-e? – – Aztán egy másik párt láttunk Napoliban az aquariumban, – fiatal, francia pár volt – egy egészen jól öltözött, egészen fiatal, csinos fiú…. könyvek a kezében, – művészkalap… gömbölyű kis nőjével….. S míly más világ, mint a miénk….. nékem régen letűnt, ismerős világ…. Az asszony, mialatt közelükben álltunk többször és hosszan a szemembe nézett – mikor pedig távolodtunk tőlük, – forrón csókolodzott az emberével….. Fiatal, tisztátlan életek! – S mégis, irigyeltem őket fiatalságukért! – – Szobalányok, – fiatal, romlott teremtések, ha találkoztunk velök a folyosón, – melegen és biztatón néztek rám, mintha azt akarnák mondani: Csak lustálkodjatok! – az az édes! – Nem tudják, amit én sem tudtam eddig, hogy ez lehetséges, – hogy ez van, – hogy valami egész más érzés uralkodik bennünk, – amelyhez nem fér semmi érzékiség, anyagiság, frivol gondolat….. Komoly, mély, szép érzés: bensőséges, gyengéd szeretet…. – nem ismertem az életet eddig, – valóban nem ismertem….. Nem tudtam, hogy az emberek ennyire jól is érezhetik magukat s íly tisztán érezhetnek: – rosszabbnak tartottam az embert és életét, mint amilyen…. S ó míly ostobák, akik szeretetet mímelnek – s büszkék erre – hogy ők nem is szeretnek annyira, mint ahogy sikerűl mutatniok, – ők ravaszok! –
Nem nagyobb és jobb-e szeretniök! – Nem a nyáladzó érzékiség tart össze, – még gyűlölni is hajlandó vagyok ezt, mert ront…. S könnyen el tudom magam képzelni, egy ílyen kapcsolatban, amint kimerítő és fárasztó nyájasságok után álmomban sírva fakadok és elárulom magam, hogy nem kell nekem, nem szeretem!… Holott ez a viszony oly melegen természetes és igaz, mintha öröktől fogva tartana! – – Oly természetes boldogság vele kocsiba űlnöm…. együtt megyünk valahová, dolgunk van…. mintha ez mindíg így lett volna…. aki hozzám tartozik, – azzal elmegyek valahová…. (Mindeddig átkozottúl egyedül mindenhová…. vagy zavart szégyenkezéssel, ha idegennel mentem.) – Olyannyira hozzám tartozik, hogy övéit rokonaimnak érzem… s meleg, gyengéd érzéssel gondolok reájuk. Még az édesanyja is, míly kedves nekem….. oly jól esik, ha fiamnak szólít…. (Igaz, hogy itt is, mint mindenütt és mindig ugyanabba a hibába estem: túlalázatos vagyok velük is…. Minden emberhez való viszonyomnak ez volt eddig az átka…. meggyűlőltem őket utóbb és soha meg nem tudtam bocsájtani, hogy alázatomat elfogadták…) S míly kedves nékem, ha leány-nővére eljön hozzá, – míly kedves ez a visszavonúló, tanácskozó két nő: a komoly asszony, – s a tapasztalatlan, tájékozatlan leány…. aki hírekkel jön hazúlról és tanácsokat kér…. S míly kedves nekem barátnője is, aki így gratulált neki: „lám, úgy-e megjövendöltem, – még egy év sem múlt el – s máris boldog asszony.” – – – S hogy megréműltek pedig egyesek, mikor meghallották, hogy megházasodom. Nem való nékem, – nem tudok majd házasságban élni (Hajdukné) – s kiderűlt, íme, hogy senkinek sem való inkább, hogy, úgy látszik, erre születtem….. S ha nem is vagyunk abban a forró viszonyban egymással, mint Gellért lehetett ifjú feleségével… s fáj – és hűtlen képzeletekre ragad el néha, hogy a rajongó érzékiségnek ezeket a nagy örömeit nem ismerjük…. s igaz, hogy ma már: amit a legmohóbban kívánok, – annak sincs nagy jelentősége bennem…. s mégis nélkülözhetetlennek érzem. – Mikor elutazott nélkülem Velencébe, – elhagyatottnak éreztem magam – s azt éreztem, hogy ezt nem bírom el többé! – Érthetetlennek tűnt, hogy hogyan bírtam el 35 éven át s hogy nem lettem öngyilkos már régen…. Ezt a határtalan magányt! – mikor senkim sem volt, aki hozzám tartozott – csak egyes barátok, akik belenyugodtak abba, hogy egyebem sincs, minthogy őket néha meglátogatom…. Kinek éltem én akkor? – – Csak attól félek néha, hogy indulatosságom ismét feltámad…. – az együttélés felidézi néha a régi haragos indulatokat, amelyek anyám ellen tomboltak valaha…. Ovakodnom kell tőle…. S attól is, nehogy e viszonyt bármi szemérmetlenség, vagy ízléstelenség rontsa…. Ovakodni kell…. kerűlni a testi és lelki meztelenséget…. s ovakodni mindentől, ami csalásra, vagy a csalás fantáziájára csábítana… – – Egyszer már volt is éles ellentét közöttünk….. s nagy meglepetés volt nekem, hogy hajlandó voltam a keserűség, az izgalom pillanataiban minden jót feledni…. valami ellenséges érzés hatalmasodott el rajtam…. Az elválásra gondoltam rögtön…. arra, hogy elmegyek hazulról, elutazom, büntetek, – magam maradok….. – De ő mindennap újra meghódít…. egy könnye, egy fájó mosolya elég…. (Mert: hogy valaki mílyen: a másik, aki vele él éppúgy meghatározza, mint az illetőben levő erők.) – – És: még soha senki úgy nem pártolt, védett….. még nem volt senki, aki annyira bíztatott volna, hogy békűljek meg magammal: – nem oly rossz individuum az enyém, hogy el ne lehetne viselni…. Anyám, szegény, egyebet sem tett, mint gyengített, hogy belőlem nem lesz semmi, – hogy minden rossz, amit én csinálok – s ő ezt mindig előre tudta….. – lebeszélt róla, hogy higyjek magamnak – s ez tökéletesen sikerűlt is néki – s amellett az akarta, hogy élve maradjak. – – – Most végre szép és jó. – Nékem eddig minden szava kedves….. megindító. – Elment egy házat megnézni, mert azt hallottuk, hogy egy miniszteri tanácsos meghalt s az örökösei eladják villáját….. „Ott állt előttem ez az ígénytelen, szegény kislány – s én azt gondoltam, – hogy most pedig eljöttem, hogy kiraboljam, hogy olcsón elvegyem, amije van….. Nem voltam képes, hogy a ház felől kérdezősködjem nála…. – A lelkiismeretem nem jól bírja a vagyont! – s te éppen ma vagyonszerzésről beszéltél”…. – „Sosem voltam képes átlépni senkin…. s volt egy idő, mikor azt gondoltam, hogy talán azért nem, mert nekem talán nem is érdemes: az én életem nem oly becses… hogy másnak kára legyen miattam”….. S aztán elbeszélte egy alkalommal gyerekkora történetét. Nehéz éjszaka volt…. Az ágyamra borúlt és sírt….. Rosszat tettem ellened, – bocsáss meg, – zokogta…. (Maga is észrevette, hogy meglepő érzéketlenségek vannak benne…. hogy nem bírja jól követni ösztöneivel, hogy mi az, amit nem szabad tennie….. – ösztönéletét, úgy látszik, bénítja valami….) – Én úgy félek, hogy elvesz valaki tőlem…. – panaszkodott. – Nem vehet el senki, – mondottam néki, – esküszöm…. mert minden nap újabb és újabb értéked köt hozzád….. minden nap fedezek fel olyat, újat, ami becsessé tesz nékem…. – S a természetem is olyan: – évek kellenek, amíg én megszeretek valakit – s látod, nehézkes vagyok, mozdulatlan….. módom, alkalmam sincs erre…. – Lásd, mondotta sírva, az úgy volt velem, hogy nagyon vídám, friss gyerek voltam….. – de nem sokáig…. Hogy mi ölte meg vídámságomat, nem tudom mind felsorakoztatni, – de egyes dolgokra emlékezem…. Így arra, hogy egyszer egy nagyon szép kék ruhát kaptam s épp ugyanaz nap voltam nagyon boldogtalan…. S ekkor, ezen a napon tanúltam meg, hogy nem kell irígynek lenni soha…. s nem is tudtam irígy lenni többé…. Arra gondoltam t.i., hogy ki tudja, mennyire irígyelnek most kislány-pajtásaim szép ruhám miatt s lám, én épp most milyen boldogtalan vagyok!…. – Egy dologra nagyon vágytam egyszer, – arra emlékezem, – ez egy színes, szép diaboló volt, – én a Kertész Tódor kirakatában láttam…. Végre megkaptam, megvették nekem…. s ekkor a Virágékhoz adtak nyárra…. s ott nem volt szabad véle játszanom, mert a néni nagyon szédűlt tőle – s különben is jól nevelt gyermeknek hallgatnia kell, – érezni sem szabad, hogy a világon van: – ez volt az elv otthon is, Virágéknál is…. s miután oly roppantúl érzékeny gyermek voltam, – ez hamar sikerűlt is nekik; rendes, csendes, szótlan kislányt csináltak belőlem…. Még egyet nagyon szerettem volna életemben: – ha tanúlhatok, ha gimnáziumba adnak – s ezt sem tették meg…. – S ekkor aztán már nem foglalkoztam saját magammal s kívánságaimmal…. másoknak volt szüksége reám – s az az örökös otthoni zűr-zavar….. Másoknak kell élnem, – így határoztam…. s így is lett. Hozzájárúlt végzetes szomorúságom felidézéséhez egy tanítónő, – szomszédunk – akit nagyon szerettem…. s aki talán túlsokat is mesélt nekem a mezitlábas, szegény gyerek éhségéről…. – s ezek a képek végül is állandóan ott jártak a szemeim előtt…. ha jó étvágygyal ettem volna, rájuk gondoltam s bűnnek éreztem, hogy oly bőven van mit ennem…. miután semmi jogom több jóhoz, mint ezeknek a szenvedőknek…. Téves gondolkozás volt, persze…. – ezt most már tudom…. Mert ezeknek a nyomorgó gyerekeknek, mikor kinn hancúzhattak az utcán ez által több öröm, szabadság, boldogság adatott, mint nekem…. – Másoknak éltem tehát: a bátyám szeszélyeinek s mindenki másnak, aki igénybe akarta venni szolgálataimat…. De rájöttem arra is, hogy sok embernek élnem nem lehet…. egy szenvedő embert kellene kiválasztanom…. S ekkor találkoztam veled az operában…. Nagyon nagyon tetszettél nekem…. s vágytam is reád…. s most, most még az egyszer forró is voltam…. De ekkor letiltották ezt is: Sch. A. – kijelentette nékem, hogy nem szabad hozzád csatlakoznom, mert az ő életét teszem tönkre ezzel….. s én elhittem néki és visszavonúltam innen is…. – mikor már nagyon szép kezdett lenni, – akkor eltiltották…. S ez a melegség aztán nem tért többé vissza…. később, mikor melléd állottam, már nem a vágy vitt melléd, hanem az elhatározás…. hogy ezt a szenvedő embert nem szabad egyedűl hagynom – s még akkor sem, ha ellök magától…. Így volt…. – eltiltottak mindentől, az életemtől s én, hogy panaszra ne adjak okot, szót fogadtam. – Most is, mikor Velencében voltunk, sokat tűnődtem felette, hogy illik-e nékem ez a pompás karikagyűrű…. s arra gondoltam, hogy nem, nem, – a boldogság nékem nem való…. talán vissza kellene vennem a régi kis gyürümet…. (Egy kis karikát ajándékoztam egyszer neki…. szét volt törve akkor…. – kis eldobott kincs volt, – néki adtam. S ez az nap, mikor megkértem a kezét, szétpattant. S el is veszett utóbb. S én nagyon kértem őt már akkor, hogy ne vegye ujjára soha többé.) – Hát igen: a megtörtek boldogsága bágyadtabb ragyogás…. de talán tartósabb, éppen mert szerényebb. – Nem tudott élni ő sem…. – azt is elmesélte volt, – hogy ha atyja egy-egy kis inasát látta dolgozni, – arra gondolt, hogy íme, ennek a munkája, szegénysége, élete néki most egy zongoraórát jelent, – vagy egy új ruhát – s végleg elkedvetlenedett mindattól, amit az emberek örömnek neveznek. – Kis szent lett belőle: – kis okok elég erősek voltak, hogy megszüntessék örömeit, önzését. (Ugyanúgy mint ahogy az enyémet megtörték, talán nagyobb szenvedések. – Megtört kis tyrannus én: – tyrannus erő és akarat nélkül.) – El van tiltva az öröm…. szuggesztiv parancs bénítja: – nem mer, nem tud már boldog lenni…. s talán én is vajmi kevés örömet jelentek néki, – talán csak annyit, hogy van valakije, aki az övé, aki meghallgatja – s akit dédelgethet, akinek szeretetéért cserébe feláldozhatja az életét…. Vigyáznom kell reá…. s ha lehet, minden erőmmel fel kell támasztanom elzsibbadt életképességét….. S ha muszáj még azon az áron is, hogy szabaddá teszem, ha úgy látom, hogy valaki mást önzőbben, forróbban tudna szeretni….. Nehéz kötelesség – s hogy hogyan fogok tudni megfelelni ennek? – Nagyon ovatosnak kell lennem – s inkább el kell néznem, ha hibát követ is el, nehogy még néha fel-fellobbanó életkedvét rontsam…. Egyszer, mikor egy kis fegyelmezetlenségére figyelmeztettem, így szólt: – „Szívesen…. jobban fogok vigyázni…. de attól félek, hogy ha ennyire vigyázok, – egész korrekt dáma lesz belőlem, – csak még jobban el fogok csendesedni”….. – – Egy kis gyerekkori arcképe kerűlt elém: – s míly meghatottan, szerető, gyengéd szívvel néztem a kis komoly szenvedőt….. ezt a korán elkomorodott szájacskát…. – s újból átjárt egész életem melege. Különben, úgy találom, hogy van vonásaiban, főleg szemei kifejezésében valami, ami anyámra emlékeztet…. Talán ez is teszi azt, hogy oly ismerős nékem ez az arc, – mintha mindig mellettem lett volna….. anyám küldte őt nekem, – az kétségtelennek tűnik…. Gondoskodása, egész lénye olyan…. s a különös történet, ahogy végül is összekerűltünk, – (s az, hogy anyám biztosan nagyon boldog volna vele: – ílyen az, akit ő nékem szánt,) – mindez megerősít benne, hogy nem mi magunk irányítjuk sorsunkat…. – – Különös az is, hogy most egészen más nékem ez az arc, ez a hang, mint amilyen volt leánykorában…. Bámulom, hogy mennyire megváltozott, mennyivel nyíltabb kifejezésű, előkelőbb, – mint volt még pár hónap előtt…. Akkor fojtott volt minden megnyílvánúlása: mosolya erőltetett…. szeretetének minden kifejezése mesterkéltnek tűnt…. melegségének minden jele ügyetlen, ügyefogyott, félszeg…. – vagy erőszakos…. S most míly szabad, míly öntudatos! – Lehetséges volna, hogy ennyire másképen nézném? – – A nyugalmat és elégedettséget eddig nem ismertem, – most kezdem ismerni – s félek, hogy hamar meghalok…. – Míly boldog derűt hoz mindazt tennem, amit eddig lenéztem mások életében…. hogy családfő vagyok, – több vagyok, mint eddig….. (Lehet, hogy sosem vágytam én nagyobbra, csak annyira, ami minden embernek jussa…. s hogy nagyralátó ambicióim emberi vágyaim elégületlenségéből fakadtak…) Míly jó ellátnom a férfi kötelességeit…. A lusta, semmittevő férfiét, aki legszívesebben a napot lopja – de egyes nagyobb fontosságú, méltóságot adó űgykört saját magának tart fenn a családban, – azt ki nem adná kezéből….. hogy erejének, férfi-méltóságának hasznát lássa a világ, – amílyenek: a dugókat kihúzni vacsoránál a sörös üvegekből…. felhúzni a házban az órákat…. lepecsételni a csomagokat…. az ajtó-zárakat bezárni mikor a család elutazik…. télire almát beszerezni a gyerekeknek…. – Hát igen, az élet előre nem képzelt változásokat hoz….. S hála annak, aki így akarja.
Velencei feljegyzések
1923, ápr. 25. – – Mindezek után pedig…. az önfeláldozás, sírás után…. egy szív minden erejének igénybevétele után, – egy esendő, közönséges, pirosarcú lányba beleszeretni, – valakibe, aki semmi egyéb, mint kicsinyes, köznapi önzés: – tragikum!… – Mikor minden hiába! Mikor semmi sem elég: – a testet, a szépséget nem pótolja semmi. (Téma: – E-nek diktáltam.)
„Meg akarok halni…. elég volt! elég volt!” – Lázongtam, – boldogtalanúl, kétségbeesve. – „Mit szólsz ehhez?” – kérdeztem később keserűn a hallgatagon, elmerűlten figyelőtől. – „Várj egy keveset, – szólt, – gondolkodom felette”… Hallgat utána és hallgatása nyugtalanító, mert, mintha beleegyeznék abba, hogy meg kell halni. – – S a lélek ezzel elégedetlen, mert mikor ezt a kérdést felvetette: – életet kíván…. menekűlni akar a sötétség, a reménytelenség elől…. Végre is ideűl az ágyamhoz s ekkor tökéletesen kialakúlt mondanivalóival lep meg. S nem csak a világos, tiszta elrendezés a meglepő…. az, hogy íly világosan kialakúlt benne, hogy mit kell válaszolnia…. hanem megrenditő a felfogás nyugalma és szilárdsága….. s az, hogy benne egy egész élet eltökéltsége fejeződik ki. – Ember az, aki így szól – s nem mindennapi lélek! Egy érett asszonyiság ép és előkelő fogalmazásában, higgadt és nyugodt ítélet. Az ösztönei csodákat műveltek ezen az estén: – úgy viselkedett, mintha asszonyi tapasztalatai lehetnének, – tökéletesen megértette, hogyan kell tennie…. Ez estére selyem ruhákat vett fel…. mert…. mert bár undorodik tőle, hogy vágyakat keltsen….. – de talán, úgy látszik én kívánom, hogy ez így legyen…. nékem kell ez így…. S másnap reggel is tökéletesen úgy viselkedett máris, mint egy asszony….. Nékem akart szívességet tenni vele: – s olyasmiben, ami, mióta él, ellenszenves néki…. „Maga úgy csókol, hogy meg kell fulladni… nem lehet lélegzethez jutni…. Dehát nagy önzés volna megfulladni, – belátom”…. – mondotta. Azután így szólt: – „Elhatároztam, hogy meg foglak gyógyítani…. nem adjuk oly olcsón az életünket, – meg fogjuk kísérelni még egyszer….” (Kitalálta legtitkosabb vágyamat, reményemet…. – amelyről alig hogy ábrándozni mertem a vonaton….) – S mikor aztán a halált még egyszer s oly határozottan említettem előtte, – így felelt: „Ne haragudjék, hogy türelmetlen voltam és beleegyeztem….. mert aki tőlem kér tanácsot e tekintetben, annak nem szabad várnia, hogy meggyőzően tudjam lebeszélni.” – A keleti asszonyok nyugalmát, halállal való megbékéltségét jutatta eszembe az az eltökéltség és alázat, amelylyel viselkedett…. Mosolya, guggoló ülése, mosolyán keresztűl omló, patakzó könnyei…. fájó szívét elpalástoló, rámbámuló tekintete…. vígasztaló símogatása…. mint egy kínai lány. Megrendítő, – a szív mélyéig ható spontán, örök hűség. – „Egészen könnyű lesz az, ha kívánod…. ó, egész könnyű lesz…. s ha itt akarsz hagyni egyedül, – ha valóban kívánod…. akkor maradok”…. – mondotta. (Micsoda zokogás volt…. micsoda fájdalom!) – S miután kifejeztem volt előtte csalódásomat…. hogy több biztatást vártam volna tőle az életre…. ezeket gondoltam az éjszaka: hogy az erkölcsi tisztaságnak, az önzés-híjas léleknek ez a hűvössége voltaképen fagyaszt! – S míly ellentét van az ideálok és valódi kívánságaink között! Ami elérhetetlen ideálunk volt, – elviselhetetlennek tűnik némely pillanatban, ha megvalósúlva elénk áll…. Részben, mert lehetetlen ezt így elfogadni…. részben, mert az embernek folytonos szégyenkezést okoz saját gyarlóságaira gondolnia…. „Én már nem is élek!” – mondotta nékem sírva…. s ez beigazolódott…. – valóban nem kíván semmit az élettől. – Hogy fogsz tudni – így élni velem, – kérdeztem tőle. – Hisz ez már most, így is elég tragikus!….. – feleltem néki. – – Arra is gondoltam, hogy hallgatnom kell, be kell zárkóznom ezentúl, mert minden további közlés hiábavaló és lehetetlen…. – S érdekes volt megfigyelnem, hogy ötpercenként változtatom végleges elhatározásaimat – s mindig a diametralisan ellenkezőre csapok át…. s aztán, végül is, minden elhatározás hiábavalónak bizonyúl mert mindig a temperamentumom parancsára cselekszem…. – Azt gondoltam továbbá, hogy ez természetes is, hogy az ember az ílyen hűvös lélek mellől…. valami gyarlóbbat keres majd, ami húsból-vérből van. Az önzés lehet bájos, az önzetlenség tiszta-szép, az önfeláldozás hűvösen szép. (Ezt a gondolatot aztán elutasítottam és tematikussá alakítottam át.) Összefoglaltam továbbá azt a sok mindent, amit róla tudtam…. visszaidéztem tulajdonságait, amelyek merőben ellentéteseknek látszanak mindavval, amit most tapasztaltam…. Hogy mily kitűnően ért az üzlethez s hogy nevet, ha valakinek az eszén űzleti dolgokban túljárt,…. hogy hogyan szereti az édességeket…. drága tárgyak iránti hajlandóságát: hogy oly sokszor ezüstöt és aranyat ajándékozott nekem….. hogy míly furcsán szeret pihenni…. s eszembe jutott Ibsen, aki egyszer úgy nyilatkozott, hogy igen…. hogy ő ílyen megfejthetetlen, rejtélyes lelkeket személyesen ismert….. (Valami mélyenfekvő összefüggést az ellentéteseknek látszó tulajdonságok között, – természetesen el kellene tudnunk képzelni.) – Nékem először volt alkalmam ílyen lelket látnom közelebbről,…. – Különben is az az érzésem, hogy bármílyen nyílt: a legfőbbet és legfontosabbat elrejti előlem… Különösen az tetszik érthetetlennek, hogy miért szeret? Szeret és nem kíván. Elvesztettem minden önbecsülésemet, (különben nem volt sok bennem ebből,) – teljesen silány embernek érzem magam s csak most e pillanatban erősödtem meg valamelyest: mert ujra művelem a régit, az egyetlent, amiben erősnek érzem magam: feljegyzem azt, hogy voltam. (Ezt a feljegyzést neki diktáltam.) – – – Fájdalom, – igen, – de az érzéseknek és látnivalóknak ebben a forgatagában míly gyorsan felejtem…. – – – Tisztaság…. fénylő arany gyűrűk, ragyogó fehérneműk…. szokatlan holmik…. – (Azon gondolkodtunk, hogy talán külön szobákban lakjunk, – hisz néki, néki volna ez a legkellemesebb…. de ő hárította el: …„Azt gondolhatnád este, hogy megint mílyen egyedűl vagy…. s akkor miért házasodtál tulajdonképen?…. Így hát együtt maradtunk…. S míly kedves bensőségesen szép nekem a kétféle holmit összekeveredve látnom….. végre, az elképzelt rendetlenségben együtt!….) – – A két öreg ember míly közel kerűlt hozzám, míly sokat gondolok reájok….. ó, ha nem okozna nékik fájdalmat, hogy a kislányuk erre a lépésre szánta rá magát… – úgy szólván függök már tőlük…. – – – – Akik boldogságukban mindenen nevetnek: reggel tavasszal a velencei szállóban. (S itt: szomorúság.) – Velencében mindenki mindig énekel: itt boldog emberek élnek, úgy látszik.
Drámai elbeszélés. (Egész röviden.) Amennyiben regény volna, akkor ott kezdődik, hogy egy lány nem enged el egy öregedő embert magától, szinte ráerőszakolja magát (s ezáltal szinte az ellenszenvének teszi ki magát). – Amennyiben dráma: kezdődhet az első együtt töltött éjszakával. A házasság előtti napon a férfi álma: a török tündérről. A férfi vallomást tesz nagy nyomorúságáról. Nagy, felfújt név…. egy kívűlről pompásnak látszó élet tökéletes összeroppanása, elomlása megy végbe egy éjszaka…. Ílyen vallomást még saját magának sem tett….. ennyire nem vallotta még be nyomorúságát….. – Ezt akartad? – kérdi a lánytól? – Nesze a semmi! – – (Ady életére is gondolok. – Berta asszony vajjon az embert szerette-e benne, – vagy a név, a nagy művészet varázsa tartotta fogva?) – – „Ó, – hogy én valaha íly megtört senki leszek!” – nyögi. „S ha ezt anyám, látnád!” – – Megvallja, hogy egy asszonyt szeret, aki már meghalt….. (Vagy talán: megközelíthetetlen, – vagy: ő már nem akarja megközelíteni.) – S ekkor…. e vallomások közben valamelyest jobban ismeri meg feleségét…. s nem tud hová lenni a csodálkozástól. – Az új asszony olyannak mutatkozik, amilyennek nőt még nem is képzelt el eddig életében….. Egy kínai lány térdel előtte, aki kész meghalni is, kész élni is, – amint parancsolja….. S lassanként belé szeret és átadja magát neki, hogy gondozza, új életre keltse – s eközben csodálatosan nő meg az asszony-alak. Valami rejtélyes heroizmus az, ami érthetetlen benne….. s bár az övé, mégsem érzi a magáénak…. Hallgatagsága tűrő mosolya, mindenbe beletörődő alázatossága…. egyre jobban kezdi izgatni. Szófogadó, alázatos, alkalmazkodó, – de távolról sem megtört….. mint egy apáca, aki fogadalmat tett, hogy odaáldozza az életét. És az asszony alakja egyre hatalmasabban emelkedik fel előtte és emeli a tönkrementet…. Bámúlja, féli,…. de lassan valóban visszatér belé s általa – az élet. – Lassanként ő is, mégiscsak felemelkedik…. s mint valami ellenség emelkedik fel az eszmélkedőben az önérzet…. e néma nagyság ellen…. Némely éjszakán kérdéseket tesz fel magának: – „kicsoda ő? – Senki, – mondja magában…. Én magam fújtam fel nagygyá: a nyomorúság viziója ő: a nagyságot hallucináltam magamnak akkor, mikor egészen kicsi voltam….. S a némasága, – igen az! – az teszi titokzatos szentté…. ha leszedhetnéd álarcát: egy kis cseléd mosolyogna elő alóla.” – Egy kicsit dúrvább, nyersebb vele e naptól fogva – s az asszony, mintha mindent tudna és értene, – mosolyog és némán szolgál tovább. Nem mozdúl, – elkomolyodó figyelemmel vizsgálja emberét – s mintha mindent tudna előre. Érthetetlen mindez: – mintha mindezt csak azért tenné, hogy mások számára felemelje s aztán eltűnjön. Mint a megbűvölt, lesi a férfi tekintetét s a mosolyát. Izgatottabb is lett az utóbbi időben…. nem tűri némaságát…. már gorombáskodik is…. s gyakran panaszkodik, hogy ideges…. Az egészséges emberből kibújnak önzése közönséges kicsinyességei…. (Nagy ő csak akkor tudott lenni, mikor meg volt törve…) – s egy fájdalmas, tragikus nagyság póza hatalmasodik el egész lényén: – hogy piszkos kis egoizmusát eltakarja, mert szégyenli. – Goromba és izgatott most már állandóan…. Néki fáj a feje…. S miután most már ereje is van…. nagyon egészségesen cselekszik: – elhárítja magától nyugtalanságait…. a rejtély iránti érdeklődését kiirtja magából, – tehát mindazt, amit már-már szerelemnek hitt – s kioltja magából az asszony szuggesztióját. – Bomlott művész-fajta….. örökösen fantáziában élő, százezerféle életet magában hordozó…. aki soha és semmiben sem tud végleg megnyugodni….. Mit szeret rajta ez az örök tisztaság? A megbízhatóság maga? – – Valami egészen közönséges nővel egészen alsó rendű kalandba keveredik….. S ekkor még egy jelenet: – gyönyörű végszavak…. mikor az asszony még egyszer beszélget vele, valami távolodó magasságból….. (Drámánál adva van az a hatástkeltő lehetőség, hogy ebben az utolsó jelenetben nagyon finoman visszavezessem a figyelmet a régi, első szituációba…… mikor még mindenre, élni-halni kész kis rabszolga-lány volt ez a hatalmas, tiszta nő-alak. Valamit, ami erre emlékeztet.) – – Érdekes az, hogy a tématikus hallucináció mindenkor elég erős volt bennem – csak a formai elképzelés gyenge…. Már pedig ennélkül hozzáfogni sem tudok. – Ez minden! – a formai elképzelés!
Elkényeztetett, öregedő tenorista: – egyetlen erényem, hogy látom magamat. – És: – ki velem élsz, – megkönnyítem neked, hogy megismerj engem. Afféle „jó fiú” – a „nők kedvence” – ez vagyok én: – szerényebb, őszintébb és melegebb talán, mint amilyenek ezek szoktak lenni, de azért cigány-fajta mégis.
Lampionok a bárkákban…. bomlott fürtű nők…. ének a messzi vizen: az örök nosztalgia szól, panaszkodik, zokog…. s a végtelen felé szeretné küldeni az örök elégedetlenség hangjait…. Hang: – amely hírt ad távol dobbanó szivekről….. s az egymástól idegen, kósza sohajokat összehozza az éjszakában….
Szerelmi ölelkezés: – gyöngyei a szájába lógnak.
Egy finom és jóságos nő s egy önző, hasát kedvelő közönséges ember….. De szeretetreméltó tud lenni társaságban s ennélfogva mindenki őt szereti, – s ezt a tiszta, előkelő asszonyt idegenkedő távolságból nézik….. A férfit mindenki szereti…. s a nő mosolyogva szemléli ezt a zűrzavart….. a férjét magasztaló hangokat figyeli és nevet….. Én tudom, ki vagy! – gondolja, – de azért ő is szereti a kedves himpellért….. S a kedves himpellér maga is tudja, hogy ő kicsoda, – és néha bűnbánón hajlik le a nő kezeihez, hogy megcsókolhassa…. mert azt is tudja, hogy az asszony kicsoda!
Ma: – a gépek e csoda-korában még mindig oly fontos szerepe van az anyatejnek! – – Rossz fantáziák élhetnek bennem, úgy látszik, – állandó passziv izgalmak! – Határozottan megjelenők álmomban.
Zenedélután: A zene-élvező elmerűlten figyel…. Valami hirtelen megzavarja…. Felfigyel elmerűltségéből….. s egymásba merűlt pillantásokat lát…. Homloka hirtelen elborúl…. ó, silány, silány nőszemély, – gondolja feleségéről…. ezzel, ezzel a piszokkal zavartok…. Megrázza fürtös fejét és újra elmerűl abba a nemes áradatba, amelyből egy nemesebb, nagyobb és fenköltebb lét illúzióját merítheti…. (Margitnál. – O. és E. fantázia!)
Az asszony egy nap egy gyöngysort hoz haza: – olcsón vette, igen finom hamisítvány….. – S boldogan él az urával tovább…. mikor egyszerre meghal. A férjnek nem kell a gyöngysor – s viszi eladni. Kiderűl, hogy valódi s igen nagy értéke van…. S kiderűl az is, hogy a nőnek igen gazdag barátjai voltak.
Diadal: – megejtette a barátja menyasszonyát…. Még tisztán vette el magának….. övé volt legelőször, a nagy férfiúé…. a barátja felesége!… S aztán rábeszéli barátját, hogy vegye el. (Somlyó Z. és Kar.: de a házasságból nem lett semmi.)
A növendékeim rajongtak értem – s én is nagyon szerettem őket. – Legtöbbje úgy emlékezik reám, hogy ilyen tanárja több nem volt…. S különös. – épp a feleségem nem szeretett, – ő nem érzi, hogy jó voltam, jó tanár,…. Ő volt az egyetlen, akivel rosszúl bántam… Mert ellenszenvesebb volt nékem, mint bármely növendékem egész működésem alatt.
Gimnáziumból áramló kedves csapat…. lánynövendékek…. s úgy örűlnek a tavaszi napfénynek, mint a torkos verebek a búzamagnak.
Egy emeleten laknak a maitresse és a szegény varrónő…. s barátkoznak egymással…. A varrónő, szegény, irígy…. néki dolgoznia kell, fáradnia!…. De nem mutatja, – sőt! Bizonyos kenetes fontoskodással ad tanácsokat barátnőjének, – hogy mit kell tennie… hogyan tarthatja meg a férfit…. (Ez nagyon fontos! – suttogja.) – Elméjében azért megveti a nőt, – maitresse! – gondolja becsmérlőn s igen fitymálón nyilatkozik róla. Ez egyetlen vígasza.
Pogány Pál története: – már nem emlékszem rá, sajnos.
A bálvány, akit emelt magának: – kivégzi őt (Duci). – Képzelgős szerelem volt, – mint az enyém valaha. (S talán minden képzelgős szerelemnek ez a vége.) Nagygyá nőtt benne egy alak, – annélkűl, hogy ismerte volna…. s aztán már elméjében is ellenségévé, gyilkosává, örök kritikusává fejlett….. Mígnem a valóságban is elviselhetetlen csapást mért reá. S ez a bálvány aztán kitanította őt: – hogy gonosznak kell lenni…. hogy az élet csúnya, elviselhetetlen, hogy minden hűség hiábavaló…..
J. E.-ről. – Karinthyné mesélte az egyik Osvát-vacsorán. – Frigyes egy csekket kűldött néki Bécsből – azzal, hogy azt itt meg itt beválthatja. El is ment a megadott címre s meglepetésére J-éknál találta magát. – – Bejött J. E. – s alig volt ott egy percig, azt kérdezte: – „Kit vett el a Milán?” – és sírva fakadt. – (Nem ilyen volt ő, – nem mutatott volna ilyesmit, ha kerékbe törik.) – K-né zavarban volt… ő csak annyit tud, hogy egy magas termetű lány. – „Mit sír?” – kérdezte tőle. – „Hát érdemes? – Örűljön, hogy így történt… – hisz az egy bolond!” – „Nem örülök,” – mondotta fejét csoválva J. E. – „Az egy bolond!” – ismételte K-né. – „Nem bolond,” – mondotta J. E. – „De! – erősítette K-né…. – Az halálra kínozza azt, akivel együtt él”…. – „Nem, nem kínozza halálra,” – válaszolta J. E. – és zokogott, szegény. Aztán elpanaszolta, hogy most, – evvel vége az ő életének…. S hogy folytonos félreértés volt az egész életünk… mármint hogy én mindig félreértettem őt…. ha azt mondta „igen”, – én azt értettem alatta, hogy „nem” – s ha azt mondotta „nem”, én azt értettem alatta, hogy „igen”. – K-né, a szajha, – persze még azt is értésemre adta, hogy J. E. – most nagyon jól néz ki… igen, „felette csinos”…. s hogy rendkívűl derék, kedves, jó teremtés…. S hogy „nagyon gazdagok” – igen jól megy nekik…. De ezt, az utóbbit kissé reménytelenűl fűzte elbeszéléséhez…. mert hiszen: – ha engem a gazdagság vonzana, – hisz akkor elvehettem volna…. meg azután, – úgy látszik így is gazdag ember lettem, – ha egyszer Olaszországba mehetek nászútra…. – „Most csináltatok náluk két ruhát!” – tette még hozzá, nehogy azt higyjem, hogy nekik rosszúl megy…. – – – Végül is még néhány szóban összegezni is lehet, hogy mi az, ami engem tőle végképen elválasztott: – Először is: – anthipathikus az egész űgy, mindenestől. Nincs benne egyetlen szimpathikus vonás…. azon az egyen kívül, amikor E. spontán volt: eleinte, amikor szívből és melegen fogadott…. („Isten hozta!”) – Ezen túl minden boszantó csinálmány…. Mű-naivitása boszant leginkább….. s rettenetesen rossz emlékezőtehetsége….. „Az nagy baj Milán, – mondotta volt nékem, – abból sosem lesz jó, – én idősebb vagyok”…. – Most pedig azt bizonyítgatta leveleiben, hogy ne gondoljam, hogy ebből a korkülönbségből baj lehetne….. – … „aki a következményekkel nem törődik,” – írta nékem egy levelében valamikor, mikor még kedve volt hetykén hencegni…. s most íme, kiderűl, hogy igen is, a következményekkel nagyon törődik…. Képes nékem most azt írni, hogy „semmi sem pusztít oly nagyon, mint a pénzűgyi bajok s a viszonzatlan szerelem” – (Altenberget idézi,) – s ezt nékem írja…. aki, tudhatja, tíz évig a legpokolibb szenvedést állottam ki mind a kettő miatt…. – s ő képes most ezt panaszként nékem előadni….. Butaság. Büszkélkedett véle, hogy ő nem konszequens…. ez igaz is – s mit csináljak véle….. nem konszequens. Nincs jó emlékezőképessége, tehát nem erkölcsös. – Nem emlékezik történetünk legfontosabb momentumaira, – ebből is úgy látszik, nem volt néki az űgy nagyon fontos. – Butaság, hogy barátnője ostobaságait hívta segítségűl űgye védelmére…. S különben is: – tíz év múlt el, – ezalatt sok minden történhetett volna, s vele is épp úgy mint velem, példáúl az, hogy férjhez mehetett volna…. hisz menyasszony volt…. S ha úgy történik, vajjon akkor is tovább nyögött volna-e utánam, mint aki élete egyetlen szerelme voltam és maradok, amíg él?…. Semmi ott, nála és abban a családban én értem, az én javamra nem történt sem a múltban, sem most…. Mikor szerelmes és nyomorúlt voltam – elhagyott, szegény fiú… ki törődött velem, bajaimmal, ki próbálta enyhíteni, ki tette ott, e nagy családban melegen magáévá ügyemet…. ki próbálta átélni, vagy átgondolni helyzetemet?… Mit tettek ők értem, – mi tellett tőlük?…. Mindenkinek ad módot Isten, hogy valamiképen egyszer jót tehessen barátjával – s mit tettek ők? A nagy család, – egy fiatalemberért? – Ez a fiatalember viszont mindenkor magáévá tette az egész nagy család minden ügyét-gondját, s kész volt összes tehetségévél és erejével szolgálatukra lenni. – S az az illetlenség, ahogy ő fel akarta lényemet szippantani a családba…. ahogy alkalmazkodnom kellett….. megtanúlnom, hogy hogy kell közöttük elhelyezkednem, viselkednem…. ahelyett, hogy – s ez lett volna legkisebb kötelessége, – hogy kivált volna értem ebből a bagage-ból….. hogy nem terhelt volna agyon pereputtyával…. hogy mellém állt volna…. Igen, igen, – ellenszenves volt ott minden! – S egyszerűen azért nem vettem el, mert nem felelt meg nékem most már, nem voltam hajladó elviselni sem azt, amit a múltban ott láttam, még kevésbbé azt, amit a jelenben…. Sem pedig őt magát: konok, túl okos lényét, hangos, fiatalkodó viselkedését, – világfias életszemléletét s nékem kellemetlenűl korlátolt intelligenciáját, – amelyről belátta, hogy korlátolt, mégsem akarta fejleszteni, hanem mindig mindent jobban akart tudni…. Ha nem fejlődött volna oly rosszúl, mint ahogy fejlődött, – akkor sem felelne meg… mert most már még múltbeli képe sem tetszik nekem – s nem vagyok hajlandó úgy venni őt, ahogy van, miután az a szenvedély, amely elfogadhatóvá tette őt nekem minden kellemetlen korrektségével együtt, – megszűnt, nem kerget feléje, nem kényszerít reá, hogy azért mondjak köszönetet Istennek, ami igen nagy részben ellenszenves nekem.
Asszonyoknak nincs a tények iránt fogékonyságuk.
Asszonyok: konfuzus lények. Hajlandó indulatában a legvadabb igazságtalanságra…. Példáúl indulatában Hajdukné szememre képes vetni, hogy én hoztam őt ide a nyomorúságba Hamburgból, – ahol oly jól ment néki, – s csak azért érdeklődtem bajai iránt, hogy tanúlmányozhassam…. – S mikor aztán megmagyarázza az ember néki, hogy mílyen badarságot beszél…. – abbahagyja, de rögtön el is felejti. Azt is elfelejti, hogy mondta…. tehát nem lehet néki bizonyítani. Tehát ő maga sem hihette komolyan azt amit mondott…. csak épp hogy hevesen kelepelhessen…. S kelepel: – azzal vádol, hogy gyilkos vagy…. s elfelejti, hogy tette, jóhiszeműn tagadja öt perc múlva. – – Soha emberrel íly jóhiszemű s íly aktivan jóakaratú nem voltam…. Nem is ismertem, – ismeretlen lény volt – s hajlandó voltam időmet, pénzemet és energiáimat áldozni, hogy segíthessek rajta…. Állást is szereztem néki – s ekkor ott úgy viselkedett, mintha valami közöm volna hozzá, – ezt akarta sejtetni. Jobban esik néki, ha azt hiszik, hogy valami köze volt hozzám, – ez jól esik a hiúságának. Mi a tanúság? Hogy nem szabad többé az energiákat ilyetén módon pazarolni, – nem szabad mindenkinek rendelkezésre állani. Nem kell íly bárgyún jóhiszeműnek lenni. – – A legnagyobb nyomorban tengődik s megérkezvén Bpestre így szól nővéréhez: – „Ha szeretsz, fiam, csinálj nékem egy paprikáscsirkét….” – Népkonyhákon, menedékhelyeken tengődik s oly sokszor, hogy azt kell hinnem, hogy nem is oly ellenszenves néki ez a dolog…. sőt, – valami viszi őt az íly helyekre….. nem maga a külső szerencsétlenség teszi, úgy látszik, hanem a belső…. valami gyanús nékem benne…. valami züllöttség, pszichikai elesettség kell ehhez, hogy egy asszony ne tartsa magát s ennyire jusson. – – S micsoda emberismerő vagyok én, aki barátomnak ílyen munkaerőt ajánlok szolgálatra.
Ifjú úr: – Elegáns, művelt, gazdag…. öt nyelven beszél, kitűnően zongorázik és komponál….. az építő művészetben nagy szak-ismeretei vannak…. s azonkívűl igen előnyös megjelenésű ifjú, – aki hercegi nevelésben részesűlt s máris igen sokat utazott….. (Micsoda kitűnő apróhirdetés – eddig!) Most Németországban, Heidelbergben él, két elegáns garçon szobában s egy gyönyörű tizenhatéves, kis szőke lányt tart szeretőnek…. S most Schweitzbe utazik egy barátja látogatására! – Ez aztán az élet! A fiatalaság! Igen, igen, – ez a szép fiatalság – s ha a Dohány-utcai konyhára gondolok, amelyben húsz éven át tengődtem…. elviselhetetlen gyűlölet…. keserűség tombol bennem.
„Ich schaue immer in der Elekrtischen dorthin…. Ich hab’ ja nichts anderes…. Manchesmal sind Flecken zu sehn…. Und ich denke mir immer: – jetzt war es das letztemal!”…. (Emlék: Fehérvári-út.)
Nagyon, nagyon megőszűltem e hat hét alatt.
A zálogház sokat szerepelt gyerekkoromban…. Még anyám jegygyűrűje is be volt néha csapva…. – S micsoda boldogság volt, mikor betegen a Szent-Király-utcában egyszer rendes ágyba fektettek! – A meleg kenyér boldogsága. – Mikor tej-pénzemet elvették. – – Mikor a fagylaltot eltiltották!
Erzsi feljegyzése: – A Museo Civico előtt haladtunk el s emeleti sarokablakára néztünk fel….. Ez volt valaha a Medici-ek palotája, – s vajjon ki élhetett ez ablak mögött? –
Később, este, meg akartál ajándékozni valamivel. – –
Sok száz év előtt e mögött az ablak mögött egy fiatal lány állt egy délután tűnődve… Nehéz, tikkasztó meleg volt…. az alkonyatot leste, amikor mégis valamelyest megkönnyebbűl az ember: – rendesen egy kis szél is indúl a tenger felől s ki is lehet már menni: – az élet sem zajlik oly vásárin a lagunán s a tolakodó pillantásoktól is védve van a homályban…. – Fiatal lánynak lenni ma oly nehéz Velencében…. az aranyifjúság – s még a legelőkelőbbje is, – valami parlagi nyerseséggel tetszeleg magának – s ha egyebet nem – egy-egy szemtelen pillantást még vele szemben is szívesen megkockáztat… – Vállat vont. – Menjünk! – szól a duennának, aki a szoba hátterében lankadtan s csipkéit ölébe ejtve tűnődött…. – Ebben a melegben, édes? – kérdezte az szinte ijedten. – Igen, most, – sétálni akarok, – végre! – mondotta s összehúzta szemöldeit s még toppintott is hozzá. Olyan volt most, mint egy durcás fiatal cica, ha megharagítják s félelmesen fúj, – mert félelmesnek akar látszani. – S a duenna valóban megijedt…. puha bőrből font sarúi gyakori, ütemes és puha zaja a kövön megnyugtatóan hatott idegeire, mialatt még egyszer végigdőlt a bőrkereveten s lehúnyta szemeit….. – – A legnéptelenebb lagunákra parancsolta hogy irányítsák kékernyős kis hajóját s az első szigeten kiszállt….. – Alig lehet megösmerni ezt a városrészt, – gondolta, – úgy megváltoztat mindent ez a szikrázó napfény…. Kápráztak a szemei…. s nem sokáig bírta…. a zajt, – ezt a nedves, buja, félig édes, félig undorító szagot…. s visszafordúlt. Ekkor, az egyik sikátor sarkán egy kis csődületet látott, – egy piktor űlt ott állványa mellett s az egyik hidacskát rajzolta színes krétával s különös új metódus szerint a színes vonalakat rögtön befedte olajjal… – s mint látszott, kedvtelve mulat munkáján, – mert nem egyszer hátradőlt székén, hogy az egyes szinek olajos fényében gyönyörködjék….. – Kinek csinálod ezt? – vetette oda neki egy éppen arra menő selyemkabátos nemes….. – A szeretőmnek! – dobta vissza a szót hetykén a festő s oly jóizűn nevetett felette, hogy összes foga megcsillant a napon…. A fiatal hölgy pedig egy pillantást vetett a festményre s rögtön tovább is ment. – Tünődve lépkedett aztán és nemsokára megállt…. aztán újra tovább ment…. végül is kiadta a parancsot a duennának, hogy értesítse a festőt, hogy beszélni akar vele…. s épp ezért ma este ezen a helyen várakozzék: érte fognak jönni s el fogják vezetni hozzá. – – – Ez az este hosszúra nyúlt, – mert nem csinált semmit s még gondolkodni sem mert, csak várt. – Hogy mért tette amit tett, – mi vezette, maga sem tudja. Únja, halálosan únja magányát…. s mindazt, ami ebből fakadt: örökös szomorúságát…. fáradtságát….. tépelődéseit….. Nemrég már azzal lepte meg magát, hogy halott anyja mellé kívánkozik. – Mért tette? – A festő nem szép, nem is igen érdekli őt, – valami bolondság elragadta nyílván….. valami érdekesebb után vágyódik. S mit várhat ettől a találkozástól? Már a nevét is tudja, már azt is tudja felőle, hogy nagyon szegény fickó, özvegy anyja van…. egy lányba halálosan szerelmes…. ez valami vöröshajú…. s hogy van egy szeretője, aki elveszi tőle minden pénzét, amit keres…. És: hogy szereti a bort… – Megparancsolta tehát, hogy bort hozzanak…. talán meg fogja kínálni, ha valóban úgy szereti a bort…. – Zavarban volt…. mert nem volt tisztában vele, mit mondjon néki…. Mit is mondhat néki, – mit akarhat tőle? S szabad-e egyáltalán valamit várnia ettől az estétől?… Oh, – nem! – rázta meg fejét, – hiszen nem is kíván tőle semmit…. tőle sem, senkitől…. – Az élettől semmit, – csak a haláltól, – mondá magának, – íly fiatalon, tette még hozzá s a szemei nyomban megteltek könynyel. – Mit kívánhat? – Az a nobili, akit atyja néki kiszemelt…. szorongva gondolt reá s hogy mellette kell majd eltöltenie az életét. – Nem csúnya ember…. s néki sincs már anyja, – talán azért is oly siralmasan ügyefogyott…. Nem hasonlít családja kiváló elődeire sem csak abban, hogy gazdag…. Eh! – sohajtott…. s felocsudva gondolataiból megrettenve látta, hogy éjfélre jár már…. – s még mindig nincs itt!…. S a szolgák bejárója még mindig nyitva van…. – csak ne legyen baj belőle! – – Végigfeküdt pamlagán és várt. – Egyszerre az irtózat szívdobbanása lökte fel párnájáról…. kinn lépések zaja hallott – s az ajtó nyomban meg is nyílt. Apja állt a küszöbön. – Oh, ha most, ha most érkeznek, – gondolta és arca egészen fehérre sáppadt a szobája tükreiben. – Te még fenn vagy? – kérdezte tőle… s gyengéden, fáradtan mosolygott. – S leűlt melléje a pamlagra. – – Mi hozta őt ide? – kérdezte magától a lány…. – ez az első eset, hogy éjszaka benyit…. talán elárúltak néki?….. – Az sem baj! – vetette fel magában dacosan…. de alig hogy ezt elgondolta, máris mosolygott. – Apja mintha felelni akart volna gondolataira, így szólt: – Világosságot láttam szobádból kiszüremleni, – hát benyitottam….. – s oly jóságosan nevetett hozzá…. fáradtan s mégis ravaszkásan, ahogy szokta…. azzal a kis ravaszsággal mely még ártatlanabbá teszi arcát. A lány körülfogta karjaival nyakát – s nagy szívlökések közt arra gondolt, hogy miként fog ez az ártatlan arc eltorzúlni, ha majd az idegent ilyenkor belépni látja…. Nem baj! – akarta magát dacosságával megnyugtatni, – de képtelen volt erre…. félt…. sajnálta, féltette ezt a szegény, megtört öreg embert…. Nem! nem, – a világért sem, – sikongott benne a lélek…. – oh, – talán a dadának csak lesz annyi esze, hogy előbb ő maga jön…. – nyugodott meg hirtelenűl s nyomban ezután halálosan el is fáradt – s karjai lankadtan hullottak alá atyja nyakáról. – Únod magad atyus? – kérdezte tőle oly szorongva, hogy még az öregúr, – ez a merőben gyanútlan ember is felfigyelt reá. – Izgatottnak látszol… – valami bajod van? – kérdezte az tőle – s megsímogatta arcát. – A lány pedig nagyon megnézett ez órában mindent, – talán jobban, mint bármikor eddig életében….. S látta, hogy keze, amelylyel símogat egészen sárga már, – amilyen soha eddig nem volt még…. s egy furcsa szag is megütötte orrát: – olyan szaga volt, mint az öregemberek testének szokott lenni…. valami hervadó, kimerűlt illat, vegyűlve gyertyaszaggal…. – s arca kitüzesedett fájdalmában ettől a felfedezéstől. – Oh apám! – akarta volna kiáltani…. de nem jött hang a torkán…. mosolyogni próbált s felsőtestével hátrahúzódva, borostás állát lassan simogatva, fürkészőn nézett az ülő öreg ember arcába…. – S az apja, mintha megint eltalálná gondolatait s mintha rögtön felelni is akarna azokra, – egészen összeroskadt székén…. s még karjait is lankadtan leejtette róla…. – Igen kissé únom magam, nem tudok aludni…. – mondotta kesernyés mosolylyal és még egy kissé maga elé tünődött, aztán felállott….. S most, hogy a gyertyák fényébe ért arca, még jobban látni lehetett, hogy vonásai egészen megtörtek…. Fehér selyem hálókabátja is szétnyílt s láthatóvá tette merevre soványodott bordáit s testének megőszült pihéit….. – Hát te mit csinálsz ilyenkor éjszaka?…. kérdezte még szinte egykedvűen s a kis sarokasztalhoz ment….. A lány szivében egy íszonyú nyilallás adta tudtára, hogy a dada a kisasztalra tette a bort és most, – íme…… mit mondjon Úristen….. De az öreg rá sem hederített…. egy pohár tej állt mellette…. azt kézbe fogta…. és reszketeg mozdulattal emelte ajkához….. Hátrahanyatló, fáradt feje…. sovány Ádám-csutkája, mely lassú mozgásával mutatta kedvetlen kortyait…. – mindez igen szomorú látvány volt…. – Letette a poharat és közömbös tekintettel maga elé meredt. Száját nem törűlte meg – s a tej lassan folydogált le álla felé…. – hagyta. A leány kendőt vett s megtörűlte atyja száját s aztán megcsókolta. Hallgattak, – végül is az öreg ember szórakozottan körülnézett előbb, aztán bizonytalan lépésekkel kiment. – Mintha még mondani akart volna valamit. – S a lánya megdermedten állott helyén. – Ó, – már öreg, nagyon öreg ember lett belőle, – nyilallott belé a fájdalom s levetette magát pamlagára, hogy zokoghasson…. De nem tudott…. Hangtalanúl, gondolattalanúl hevert ott, tompa aléltságban. A duenna riasztotta fel, – aki a félig nyitott ajtón benézett s aztán szerelem-pártoló, édes mosolyával rögtön vissza is vonúlt….. A lány pedig felugrott, de nem volt már ideje felállani: – a festő ott állott előtte az ajtóban. – – – Hosszukás fej, pocakosodó termet, henye, feleslegesen lendületes mozdulatok…. – ezeket figyelte meg rajta, mialatt az intésére közeledett hozzá. Összeszedte magát s felállott. Nem tudta, nem akarta elviselni, hogy most bizonytalan percek következzenek….. s még növeljék a helyzet bizalmasságát. – Hívattam, – kezdte ő, – mert a munkája érdekelt, – kicsoda Ön? – A munkám érdekelte? – kérdezte a festő azzal a gúnyoskodó fölénynyel, ahogy mostanában Velencében széltében beszélni szoktak…. Valami pöffedt önteltség hangzott ki szavaiból…. s még nevetett is utána, – a lány pedig összehúzta szemöldeit. – A személye is érdekelt, – felelt ő határozottan s azzal a tökéletes nyíltsággal, amelylyel az udvariatlanságot eddig mindig sikerűlt megdermesztenie. – S a hatás most sem maradt el…. A festő rábámúlt s aztán fanyar mosolylyal szólt: – Mi érdekelte rajtam, Excellenza….. nincs rajtam semmi érdekes…. s a vonásai mialatt saját mondanivalóján gondolkodott kesernyésen elkomorodtak. – Mintha egész élete vonúlt volna el megint szemei előtt. – Beszéljen! – mondotta a lány s a kis asztalhoz lépett, hogy töltsön neki…. – Valóban, a bort szeretem, – mosolygott a festő, – de hát ki ne szeretné, Excellenza…. – látom itt tej is volt, – azt is szeretem, az tápláló, – mondotta és megint gúnyosan nevetett saját szavai után…. Szegény ördög vagyok Excellenza, – folytatta aztán, láthatóan azért, hogy jóvátegye a nevetését…. s ez a jószívűsége egy kissé meghatotta a kisasszonyt. Letette a kancsót és figyelmesen nézett az arcába. Milyen hű szemei vannak, – mint egy kutyának, – gondolkodott felőle. – De a festő folytatta: – Szegény ördög vagyok, ismételte…. s nem elég daliás – folytatta nevetve…. hogy a lányok szeressenek… – ennyi az egész…. épp ezért érthetetlen nékem ez a kegyes érdeklődés…. – mondotta, – de ismét szükségét látta, hogy jóvá tegye szavait…. Valami balsors üldöz engem Excellenza! – nem tudom a nők kegyeit elnyerni, – kiáltotta szenvedélyes hevességgel félig nevetve, félig panaszosan…. s úgy látszik abban reménykedve, hogy a nyíltság lendülete kiragadja majd kényelmetlenségeiből. – S a kislány már mosolygott is felette: – Szegény, – gondolta…. valóban nagyon ügyetlen, – de kedves, végtelenűl kedves…. s a szivében e gondolatra oly meleg mozgolódás támadt, hogy szerette volna oda szorítani kezét a mellére….. De mint mindig olyankor, ha veszély környékezte, vagy ha érzései fenyegetésétől kellett tartania, – hideg lett hirtelen és méltóságteljes. – A szenvedélyek, de sőt az érzések is, – betegségek…. gondolt vissza régi megállapítására s e gyerekes, csacska gondolat oly erőt adott néki, hogy országot tudott volna kormányozni vele…. Meg sem kínálta tehát a kitöltött borral, le sem űltette…. – Azért hivattam, – mert érdeklődtem Ön iránt s miután hallom, hogy szegény anyja van….. – fogja mondotta néki s odanyújtotta kis erszényét, amelyben zsebpénzét, – szegény kis aranyait szokta tartani….. Tizenhat éves, szőke, aranyos fejét mintha szellő lengte volna körűl nagylelkűsége meghatottságától. – Fogja – ismételte most már kissé haragosan, nyersen….. mert megfigyelte, hogy a festő arcán éles mohóság cikkázott át az erszény láttára. – Fogja, – mondotta újra és adja oda az anyjának…. de annak adja és ne másnak…. mert én érdeklődni fogok e dolog után…. – És ha bajban volna, folytatta kis szünet után – fordúljon megint hozzám…. – illetve…. a dajkámhoz – ő majd jelenti nekem. – Ó azt már nem! – kiáltotta most a festő…. pénzre nincs szükségem, – nekem szívre van szükségem, – mondotta oly hevesen és merészen, hogy maga is megingott bele kissé. – Amire szüksége van, – mindazt elnyerte, – válaszolta a kis hölgy, szédítő nyíltsággal nézve szemeibe… s a „mindazt” szót olyannyira hangsúlyozva, hogy a szíve hangosan kalapálni kezdett tőle. – S e pillanatban pedig előre lépett s a festő köpenye zsebébe csúsztatta az erszényt. – De most már menjen! – menjen, – sürgette hirtelenűl….. E sok hirtelenségtől pedig embere egészen zavarba jött….. Nem tudta nyílván, mit gondoljon felőle s bizonytalanságában térdreborúlt előtte…. – Ne küldjön még el Excellenza, – rimánkodott s a lány köpenyének szélét kezdte csókolgatni…. – Mennie kell! – mondotta a kis hölgy határozottan s mégis oly meglepő melegen, hogy nagyon megharagudott most már. – Menjen, menjen, – kiáltotta haragosan s még toppintott is szokása szerint. A festő pedig pár pillanatig bódultan szorította még homlokához köpenye szegélyét, – s mint látszott, térdepelve töpreng felette, hogy mitévő legyen… aztán hirtelen felugrott s rá sem nézve többé, lehajtott fejjel kiszaladt a szobából. – Elment! – cikkázott fel a kislányban a kiáltás…. s a szíve majd megdermedt fájdalmában…. Sokáig állott még helyén, – meredten, félve és remélve, hogy hátha visszajön még….. De nem jött – s ő sokáig sírt még éjjelente rá gondolván s arra, hogy sohasem fogja látni többé…. – – – Mielőtt megesküdött volna vőlegényével még elvitette magát abba a bizonyos városrészbe…. s ott egy közeli templomban még előbb imádkozott, aztán felkereste a negyed egyik legszegényebb öregasszonyát s hosszan beszélt vele….. – – Senki sem tudta meg soha, mért oly néma és szomorú….. mert az volt mindvégig, amíg élt….. Hallgatag volt s mégis barátságos…. mindenkihez, aki közelébe kerűlt… csak azt nem tűrte soha, hogy érdeklődjenek szomorúsága oka felől. Némán élte le életét s egyszer még látta is barátját. A veronai szent Domokos templom látogatására utazott egyszer tiz évi házasság után, hogy utódokért könyörögjön nála…. Verona előtt egy lovas emberrel találkozott, aki nyerge mögött festő-felszerelését vitte. Ő volt: s nem ismert rá azonnal, mikor megállítván kocsiját megszólította, – nyílván, mert akkor már igen rosszúl nézett ki s régi szépsége egészen elhervadt volt…. Igen szívélyesen beszélgettek akkor egymással, sőt a festő olyannyira szíves volt, hogy leugorván lováról kicsomagolta előtte egy munkáját s kérte, mondaná meg hogy tetszik néki? Egészen felmelegedett a viszontlátás örömétől, jóságos angyalának nevezte a hölgyet s mielőtt elvált volna tőle, megcsókolta cipőjét. – A hölgy is, mintha valamelyes lelkierőre kapott volna e találkozás után…. jobb kedvű is lett – s mégis, egy évvel e találkozás után valami járványos betegségben meghalt. – Azóta elfeledte mindenki…. senki sem említi többé, hogy élt…. aminthogy azt sem tudta meg senki soha, hogy mennyit szenvedett!
Olaszországi, úti feljegyzések 1923. április 24 – június 6-ig
Különös, hogy Olaszországról magáról alig volt feljegyeznivalóm…. Kiszáradtam-e teljesen, vagy magammal voltam-e teljesen elfoglalva?… Vagy talán azért, mert nem bíztam észrevételeim eredetiségében? – Lehet, hogy ez utóbbi tette, – hiszen Olaszországról már annyit írtak! – Nagyon megszerettem az olaszokat, kedves, drága, közlékeny, nyílt, szíves nép…. Azt is tudom, ha köztük élnék, csaló, orgyilkos bandának tartanám őket…. bár így felületesen figyelve őket alig tudom elhinni, hogy belőlük kerűltek ki a világ legnagyobb méregkeverői és csalói! – Kétségtelen, hogy kedvesek….. aminthogy itt az élet is egészen más…. Itt van életöröm! – életkedv! Az embereknek van kedvük élni és dolgozni….. mindenki énekel, az arcok vídámak…. – Évszázadok, generációk micsoda munkája van itt együtt…. micsoda mementó ez a művészek számára – ez az egész ország! – – Nem én találtam fel abból semmit, amit élvezek, nem én építettem a városokat, – nem csináltam én semmit egész életemben s íme: – megadatik nékem, hogy mindazt élvezhetem, amin évszázadok fáradoztak….
Venezia: színes régiség…. Valami, ami öreg és színes…. álomszerű. Álomváros. – És én éveket töltöttem a New York kávéházban, – drága ifjúságom drága éjszakáit!… Mit tanúlhattam volna, hogyan élvezhettem volna az életet, ha fiatalon idekerűlök! Mi lehetett volna belőlem!
Firenze: – Egy csodálatos este…. Sötét terrasz, mely az éjszakai Arnóra nyílik…. az alvó város felett….. s egy fiatal hegedűművész játszik nekünk….. – S estéink Fiesoléban!…… V/9én Dusét hallottuk. A Kísértetek-re készűltünk el, – de műsorváltozás volt. A hallgatóság igen illetlen Olaszországban még Duse iránt is….. Általában: úgy hatott rám, mint egy nagyszerű szinésznő hatni szokott…. A modern, naturalista színjátszás tökéletesen rutinos művésze ő: ez volt első benyomásom. – E rutinhoz természetesen hozzátartozik, hogy úgy szépíti a realitást, azon a módon, ahogy mindenki más, aki tőle tanúlta…. (Persze, az egész világ tőle tanulhatott.) Kézmozdulatai, (híresen szép, hosszú ujjainak elhárító mozgása, ahogy a kezeit gyötri, tépdesi) – melanchólikus mosolya…. tökéletesen egyszerű, gyors és tiszta beszéde, mozdulatainak tökéletes egyszerűsége – mindez remek…. de már nem ismeretlen…. bár az eddig ismertnek legnagyszerűbb megjelenése…. továbbá: művészet s nem magával ragadó valóság….. (Vagyis: az ember nem szabadúl még legtökéletesebb hangjai hallatára sem attól, hogy színjátszás az, ami előtte végbemegy….) Egy-egy mozdulata valóban az elképzelhető művészi tökély: – az példáúl, mikor az alkonyatban egyedül marad fájdalmával a mezőn s elhagyottan beburkolózik köpenyébe, – fázik…. Olyan volt fájdalmasan rángó szájával, mint a fájdalom szobra. Maga a fájdalom fensége! Csak két olyan hangja volt, amely egészen mélyen rázott meg, amely elfeledtette velem, hogy színházban vagyok…. Az egyik a fájdalomnak az a csendesen ujjongó, már-már az öröm hangjaira emlékeztető felkiáltása, mikor megtudja, hogy gyereke meghalt….. (Általában: a nagy fájdalomra csendes szóval reagálni, alig-alig sírni…. tovább beszélni s fojtani a könnyeket és a fájdalmat…. s legfeljebb egy kicsit felemelni a hangot s bár megtörten, mégis energikusabban vitázni az életért: – ez művészetének legfőbb vonása…. s azt is mutatja, hogy míly nagyszerű teremtése lehetett ez az Istennek.) – A másik hang: – mikor hűtlen fiát csábítja magához s mulatságot, lányokat, életörömöt ígér neki, – ő a megtört öregasszony s próbál vele menni, vele nevetni s valami frivol nevetésre viszi rá saját magát…. és csábítón festegeti mindazt amivel kecsegteti…. – ez is elragadóan szép volt…. tökéletesen szép s már nem is művészet.
Hogy haragudnék a szenvedő, magános életű Botticelli, ha hallaná, hogy valaki ma a kellemesen élni tudó, közepes értelmű Correggiót dícséri…. – – Kiszámítottam, hogy Michelangelo mindössze 340 éve halott…. – mi ez? semmi! – nem idő…. tegnap volt…. egy pár kis fordulója ennek a zűrzavaros világnak…. S hogy nézünk vissza életére, mint valami nagy messzeségbe! – – Dante, ha menyországában találkoznék Beatricéjével….. annyit legalábbis mondhatna neki, hogy: látod! – ugy-e látod!…. (Mennyire szerettelek s mennyire nem voltam közönséges ember…. Mért is nem hallgattál reám?) – – Én a képeket jobban tudom visszaidézni, mint a szobrokat…. – – Michelangelo: – Dúrva, tevékeny nappal és lágyan tűnődő éjszaka: – a végtelenbe merűl el – s a végtelen teszi melanchólikussá.
Róma: – A pápa istentiszteletén ott voltunk. Vörös drapériák az oszlopokon…. a főoltáron egy kép, amely villanyvilágítással ragyogóvá téve a mennybemenő Krisztust ábrázolja… (A mozi-technika tökélyére emlékeztető kivitelben…) Szent Péter bronz szobrán arany-palást s a gloriolára illesztve arany pápai süveg…. – mikor hirtelen ránéztünk megborsodzott a hátunk: – ki ez a fekete kísértet? – ez az arany-palástos szerecsen…. – Végre a katonazene indulója mellett bejön a pápa….. trónusán viszik s a nép tapsol és ordít…. Az áhítatnak semmi jele…. látványosság, mozi….. panem et circenses! – Vajjon mit gondolhat magában ez az értelmesnek látszó ember, mikor trónusán beviszik a plebs közé és néki kenetesen kereszteket kell a nép felé vetnie?… – – Másnap egy vidéki szegény kis asszonynak mutogatták atyjafiai a már levetkőztetett Szent Pétert…. – Oh, oh…. a drága Petrus…. mondogatta hízelkedő hangon, valami családi bizalmassággal, mintha régi ismerősét mutatnák néki és csókokat küldött feléje. (Milyen drága az embernek jóléte e földön – s míly nagy a félelme!)
Macskák, – sok sok macska a római romok között, – mintha pusztai bozótok bokrainak illúzióját keresnék: Ötvenet számoltunk egy csoportban…. – – Itt a nép tücsköket tart kalitban.
Mindenütt elszórva s mennyi város a föld színén!
A hold felkel a romok fölé…. Aki a nagy dolgokat alkotta, – ugyanaz a kicsiket is – és a szerelmet.
Egy csordát, egy libát nem láttam egész Olaszországban.
Itt míly barátságos minden! – Sosem érzed magad egyedűl…. pedig az a borús világítása van az estének, mikor az ember elhagyottnak érzi magát a hegyek között. Erdőszagú, buja föld-szagú gombák jutnak eszembe s Besztercebánya.
Capri felé. – Ez talán az elképzelhető legszebb utazás. Kora délelőtti hűvös napsütésben a szédítően kék tengeren…. Tisztaság, fény, hűvös ragyogás, lelket üdítő szél…. – S a magas hajó felé a ragyogó tengeren apró bárkák közelednek…. énekesekkel van teli…. tisztán, üdítőn énekelnek…. s az ember valósággal borzong a sok felfrissítő szépségtől. – (Ó, ha ezt fiatalkoromban láthatom! Huszonnégy-huszonötéves koromig a téli Abbazia emléke volt számomra a legboldogítóbb minden más emlékem között…. S hogy mi volt benne oly szép, – ma már erre sem emlékszem!)
Napoli: – Ha a nép valahol összegyűl, abban mindig van valami félelmes számomra. Az ember mindenkor gyilkolni hajlandó…. s ha tömegbe verődik még sokkal inkább, még sokkal könnyebben…. Csak egy kis csóva kell s lángbaborúlnak az indulatok….. A feszűltséget pedig érzem….. a veszélyt, a vér szagát…. – még sport-ünnepélyen is!
Kedves élet, pompás élet….. Pozzuoliban, közvetlenűl a tenger partján este egy kis kocsmában….. Vídám legények jóbarátságban nedves, tiszta kagylókat esznek s bort isznak hozzá… A kagyló kosarakban moszatok között…. az asztal gyalulatlan fából s még nedves a mosás után…. A kagyló csörög, a kések csattognak, a poharak és a kacaj csengnek…. Oly vídámak, amilyen az ifjúság csak lehet…. – Míly romantikusan szép egy ilyen olasz kűlváros – s mennyivel jobb itt még szegénynek is lenni, mint a tikkasztó, kilátástalan, fülledt Dohány-utcában! – S különösen, ha az ember a gyerekkorát töltötte ezen a szabad tengerparton: – akkor már jöhet a szomorúság, – el lehet viselni! – S micsoda alkonyat volt ez: – a mólón álltunk…. egyfelől a hangtalan hegyek, másik oldalon a néptelen tenger!
Út Palermo felé: – Szürke-kék hegyek a távolban… alkonyodik. – A nap aztán lebukik egy sziget mögé s aztán hirtelen-váratlan, mint egy karmin-tűzvész újból feltünik…. – Két sziget között vitorlások a végtelen láthatár tisztaságában, a könnyedén borzongó tengeren. – – (Érdekes, hogy a zengő szó jobban megborzongat, mint maga a látomás. Jobban át tudom élni a jelenséget, ha kifejezem.) – S az a csodálatos kis arany-skatulya…. intim, homályos mélyű normann aranytemplom Palermóban…. (A Capella Palatina.) – Felejthetetlen szépségek!
Én sokat álmodoztam, képzelegtem Olaszország felől – s ha valaki azt mondotta: Firenze, – ez alatt képzeltem valamit. S érdekes! – most már éltem Firenzében – s még ma is az a kép erősebb bennem, amit képzeltem róla, mint a valóságos, amelyet átéltem. – Ha azt mondja valaki „Firenze”, – akkor is a képzelet képe áll elém s nem a valóságos Firenzéé…..
1923. augusztus 1.
Elviselhetetlen ez, ami bennem van! – rosszakarat, vagy gyilkos közöny? – A mások halálával oly könnyen számolni? – S kiszámítani, hogy mi lesz akkor? – Irtózom, undorodom tőle!
V. Margit rosszkedvűen fogadott minket az utazás után, mert azt álmodta rólunk, hogy illetlenek voltunk iránta. Álombeli dolgok befolyásolták ébrenlétét.
A ló a fényfoltoktól megijed és elugrik.
Ostobaságom már tűrhetetlen…. Nyíltság, amely már a bárgyúsággal határos. – Miért kell mindent elmondanom? Kifecsegnem, mások orrára kötnöm?
E. – Beck Somáról: Igen jó barátságban voltak… Egy nap azonban elhangzott ez a szó, hogy féltékenység…. s egy kicsit túlsokáig tartotta fenn magát a beszélgetés során – s E. többé nem ment el hozzájuk.
Hogy is mondtam Flaubert-ról? – Hogy regényei olvasásakor előre tudod, hogy mi lesz, – azután egész más irányba visz, – úgy hogy nem tudod, mi lesz, – s azután mégiscsak az lesz, amit először gondoltál ki.
Meddig tűrik még az állatok, hogy az ember ölje őket? Örökké így lesz? S változhatatlanúl? – Vastörvény, hogy amíg a világ világ lesz, – mindig ugyanazok maradnak az áldozatok?
Pofon: – mért oly megszégyenítő, ha arcba ütnek? – A testi fenyíték különben is megszégyenítő – s különösen ez! Egy komolyan adott legyintés tragikus hatású lehet…. míly furcsa, hogy minden cselekedetünkben, megnyílvánulásainkban a szimbolika felé haladunk.
Városi gyerekek: – Idegenkednek egymástól…. – oly ellenszenves pillantással fogadják egymást, mint ahogy valami kellemetlen idegent szokás…. A felnőtekkel viszont bizalmasok, melegek, – azoknak a társaságához vannak szokva. (Róma)
Egy kisgyerek, aki kérleli szülőit, hogy béküljenek ki.
Az Angyal-utca: Egy csapat cigánygyerek…. két sárkánynyal…. Egy tiz-tizenkét éves kislány köztük… Tárgyalnak s aztán el-elhangzik egy-egy irtózatos disznóság – s a kislány kuncog…. (nem veti magát a disznóságra, de érdekli.)…. Nemsokára egy öreg mámi jön, hátán egy porontytyal s megáll, beszélgetni kezd a gyerekekkel s azok felelgetnek a Maris néninek…. Egy ideig még minden jól megy…. amíg az egyik gyereknek eszébe nem jut s mint a bombát hajít be a zajba, valami szörnyűt: hogy hová megy most Maris néni és mit fog csinálni és hogyan fogja csinálni….. Nagy nevetés, – az anyó is mosolyog, – a kislány kuncog…. s a fiúk folytatják s az anyó jószívvel hallgatja… – Egyszerre nyílik egy ablak: – micsoda disznók! – mindjárt rendőrt hivatok…. – Bum! – mint a menykő csap bele a válasz! – hogy mit fog tenni a rendőr a megbotránkozóval…. Száz torok kiáltja a legzaftosabb disznóságokat…. S aztán felkerekednek, mint a madarak! – – – Egy hang az Angyal-utcán: – vedd ám elő azt a kottát és olvasgasd…. majd megnézem ám, tudod-e…. és mosd meg a lábadat!
Gyilkolni más, mint gyilkoltatni….. ha nincs is gyilkosban szánalom, azért még lehet szánalomra méltó.
Úgy látszik: – ha naiv a szép nő: – tőle minden szép várható…. s a naiv csúnya nőtől minden jó…. S csak ami raffinált, ami tudatos…. attól ered az átok. (Bár a naivitás könnyen öl is.) – A naiv csúnyaság tehát még boldoggá tehet, – a tudatos, önző szépség, úgy látszik, már nem. (Bár: ez theoretikum.)
Örök gyengeségem, megalázottságom: – Még bocsánatot kértem Heltaitól, hogy íly egyszerű ajándékot adtam neki…. a pipát. S ő, mint a hatalmasok, – mikor a szegény ember legbecsesebbjét tárja elébe: – alig köszönte meg!
Az energiák megmaradásának elve? A cérnának, ha varrsz vele, micsoda tartóssága, – micsoda évtizedes kalória értéke van…. s ha elégeted, alig valami. Hová lesz a többlet…. Ha egy papírt elégetsz, amin egy egész élet gondolkodásának minden eredménye van? Ha egy fa-szobrot?… A fa-szobor is csak úgy ég, mintha nem volna faragva!
A zeneszerzők ma már vajmi kevéssé ábrázolnak operáikban humoros jeleneteket zenével. Pedig a zene, – mely az érzések bizonyos fajtáinak ábrázolására oly alkalmas, – csodálatos módon a humorosat is jól ki tudja fejezni.
A megaláztatások Istentől jönnek!
Bach: – Közömbös, játékos angyalkák billegtetik a billentyűket…. Csak éppen játszogatnak, mulatoznak, – nincsenek érzéseik.
Bartókné: szép, határozott, szenvedő arc.
„Ha király volnék, szamaram volna.”
N. Z.: Kedvesen ragaszkodik elfogúltságaihoz.
Nagyon jól el tudom képzelni most már, hogy milyen szükséglet valakinek a pálinka…. Hogy a benseje hogy vágyik rá, hogy szétömöljön benne – s az az égő jó érzés melege mintha átjárná ereit…. S azért értem ezt, mert a feketekávé hasonló jó-érzést okoz. Most már könnyebben tudnék átmenni az alkohol élvezetére…. a mérgek hatásaikban, úgy látszik mindig rokonok s egymással pótolhatók.
Gravitáció: – megszoktuk ezt a csodát, hogy a föld vonz. (?)
Anyám: Az élete tragikuma a halála után teljesedik ki… Most válik teljesen semmivé élete eredménye: hiába dolgozott. – Mi úgy éltünk, mintha rettenetesen szegények volnánk s ő gyűjtött…. – hiába. Annyi ez tehát, mintha rettenetesen szegények lettünk volna. – Micsoda villát vehettem volna pénzünkből!
Rosszkedvem van s egy gyönyörű kis ezüst sótartót nézek…. – s felderűlök látásán. – A szépség vigasztal.
Ha öreg emberek házasodnak s kisgyermekeik lesznek: – bizonyos ingerültséggel nézik rendesen…. Bizonyos epés haraggal fogadják, – megvetéssel virgonc életkedvét.
A tetőn porzik a víz…. s utána betör a felhőn át a nap.
Ásít a szenvedő. (Valami furcsaság nekem: – irtózatos fájdalmak közt egyszer csak ásít.)
U.S.A.: szesztilalom. Azért csinálták, hogy hasznot húzzanak….. letörjenek bizonyos hatalmakat más hatalmak javára. Tehát: gonosz szándékkal jó intézményt…. csakhogy az eredmény szörnyű! Egyéb mérgek terjedtek el s az alkoholt magát, mint dugárút irtó drágán árúsítják. – Tehát gonosz szándékkal jó intézményt, mely még gonoszabbra vezet. – Vegyes kása az élet!
Fiatalkoromban megállapítottam, hogy kétféle orvos van, – az egyik mindent komolyan vesz…. a másik a természetesség barátja, hogy semmit sem kell oly nagyon komolyan venni. (Elfeledtem.)
Ez az élet már semmi, – már alig veszem számba, ami következhet, – úgy gondolok rá, mintha egy másik úgyis biztosan elkövetkeznék.
Azt mi sosem felejtjük el, hogy gyerekek voltunk… ez az, amit nem lehet elfelejteni.
A kritika rendesen analyzis. Ámde: szegényes gondolkodó az, aki analytikai megállapításai után nem engedi, hogy a szétbontatlan egész úgy hasson rá tovább, – mintha sosem bontotta volna szét. Vagyis, aki nem engedi, hogy tehát az élő élet tovább is hasson rá…. s ő elfogulatlanúl már nem képes nézni. – Szétbontani s aztán, mintha misem történt volna továbbérdeklődni s az érzékekkel figyelni, – élő összeköttetésben maradni az élettel és jelenségeivel, nem pedig egy analyzis holt megállapításai közvetítésével, – görcsösen ragaszkodván azokhoz.
Szegény öreg Horváthné: „Ich bin rachsüchtig, aber ich räche mich nicht.” – – A takarítás réme mint valami nehéz, elviselhetetlen kötelességé nehezedett reá. Már sokkal könnyebben végezte volna akkor, ha valami magasabbrendű cél érdekében kellett volna ezt tennie, – különösen ha ez a cél művészi. Példáúl, ha valamely színdarabban utasítás után ezt kellett volna eljátszania. – – Hogy útálta szegény az életet, – mégis, hogy sírt, mikor érezte, hogy mennie kell. – Szép is, csúnya is…. szörnyű is, drága is ez az élet!
A nagyanya indús filozófiával foglalkozik és szellemeket is idéz…. – Szörnyű társaság gyűl itt egybe némely napon… Lángoló tudákosok és suttogó titokzatosak…. akik ahelyett, hogy nyílvánossá, közkincscsé igyekeznének tenni nagyszerű tudományukat, – igyekeznek azt minél nagyobb ködbe rejteni…. S itt ebből a trágyadombból: nagyszerű, sáppadt virág…. egy nagy tehetségű zenész-unoka….. Persze a vajákosok már rég bűvös kört csináltak köréje s a sáppadt virág egy ideig sáppadtan és öntudatlanúl nő, nő, növöget…. és bámúlva emeli titokzatos-szép csoda-fejét e világba…. Körültáncolják persze…. A kis vézna unokának nem szabad húst ennie, mert ettől földibbé válik a tehetsége…. nem szabad a fogát kefével tisztogatnia…. a világossággal szemben űlnie tilos…. S a görcsös babonaság tart…. s a kis zseni fél és tartja magát mindehhez…. Egy nap valami változás folytán az aggodalom örökös bűvölete feszültségében enged…. megtörik – s a kis művész kábúltan riad fel…. s valami csekély ügyetlenségbe mentem belepusztúl. (Pl. hogy a vasaló ráesik a konyhában a lábára.) – Téma.
Margit járt itt, unokanővérem. – Ott akarja hagyni az urát és mindenáron szolgálni akar valahol, mint házvezetőnő. – Mikor figyelmeztettem, hogy az rettenetes, valami jobbat kellene választania, valami jövedelmezőbb kereskedést…. Az nem való neki! – „Én mindig a rosszabbat választottam, mióta élek…. Szép lány voltam – s milyen szerencsétlen lettem,” – modja. – Az apjáról beszél, hogy az milyen eszes ember…. de csak öreg korában fejlődött ki egészen, – a gyerekein fejlődött…. azelőtt elnyomorodott, szűkebb látókörű ember volt. – Családi vonásunk, hogy sokat fürdünk… szeretünk jól öltözni, azt kívánjuk, hogy az asszony jól öltözzék…. – s aki messze van tőlünk, könnyebben haragszunk meg rá. – – Ahogy Margit házat vett: – Meghallották, hogy a Hűvösvölgyben egy villa nagyon olcsón eladó s apjuk a két lány számára akarta megvenni. Nővérével elmentek megnézni. Gyönyörű kis angol villa volt, – a tulajdonos egy ezredesné…. Nevetségesen olcsó árat kért, – látszott, hogy fogalma sincs róla, mi ma az ilyesmi ára…. Aztán elmondta, hogy egész évben éheztek, még főzelékre sem tellett…. Ekkor megérkezett Margit apja és Erzsi kiszaladt hozzá, hogy fogadja és hamar elmondja tapasztalatait. Margit pedig ezalatt így szólt az ezredesnéhez: – „Apám a villát rögtön meg akarja majd venni, – de ne adja oda néki, – senkinek… Ez nevetségesen olcsó! – Ötször annyit kaphat érte, – de nem szabad eladni, – majd szerzek önnek nyári lakókat”…. S így is történt. S az ezredesné mikor elmentek, megölelte Margitot. – – – Egy kis elbeszélése: – „Már nem vagyok jó, – megkeményedtem. Most is mit láttam! Sétálok a hűvösvölgyi magasúton felfelé – s lenn látom, hogy egy olyan hat-hétéves gyerek rohan az alsó úton s a karjaiban valami rongy-csomó. Rohan a gyerek, de szembe jövő munkásasszonyok megállítják: Hová szaladsz? – kérdezik. – Keresztelni viszem. – Hát az anyád? Mért nem az viszi? – Beteg, – két napja, hogy született…. és továbbrohan. – – Egy kicsit megdermedtem…. Ott fekszik az asszony betegen és senkije sincs, aki elvinné a gyerekét keresztelni…. S ezt a szegény, árva porontyot így egy hat éves szeles, rohanó kölökre bízni…. S ezek a rongyok! – biztosan még egy pelenkája sincs! – Máskor én íly esetben rögtön közbeléptem volna…. de most meg voltam meredve, nehezen mozdúltam s mire észbekaptam volna, a gyerek már messzi volt…. – Ugy-e ez rosszaság?” – Igyekeztem megnyugtatni – s azt mondottam, hogy némely történet – ha nyomorgókról szól is, nem nyugtalanít engem….. Az az érzésem, hogy ezek az emberek Isten kezében vannak…. Itt is – úgy érzem, hogy nem kell félni: ez a gyerek és ez a dolog Isten kezében van.
Margit O-ról: – „Én, ha a felesége volnék s ezerszer megcsalna, – ezerszer megölelném…. – S ha a feleség elsorvadt bele, hogy nem bírta egészen magához láncolni…. az azért lehet, mert nem volt talán elég gazdag lélek…. Nem tudta elég jól felfogni, hogy ki ez az ember…. Ez egy egészséges érzékű, nagyon élni tudó, jó étvágyú ember, aki nemcsak szereti mindazt, ami szép, hanem kívánja is, ami zamatos, vágyik beleharapni…. S ez nála oly természetes, hogy nem is ő volna az, ha nem ilyen volna. S egy ekkora, folyton éber értelemre talán rá is lehet bízni, hogy mit ítéljen a maga számára erkölcsös cselekedetnek, mit nem. – Hát nem ostoba ember az, aki ebbe bele akar szólni, – aki azt hiszi magáról, hogy jobban meg tudja ítélni az ő dolgait, mint őmaga? Az kétségtelen, hogy egy benső erkölcsi rend szerint él s hogy e rend igen bonyolúlt meggondolások eredménye…. s hogy néki vannak erkölcsi törvényei s hogy ő azokhoz konszequensen hű… hogy azok mellett kitart, – az nem is kérdés, – csak rá kell nézni! – A mások erkölcsi, szegényes követelményeit rá oktrojálni akarni nevetséges. – Ő konszequens – s tökéletesen meg lehet bízni abban, amit megítél, ítéletét majdnem el lehet fogadni…. – Tudod jól, hogy én megvetem az olyan férfit, akiben nincs következetesség…. Az ő külső következetlenségeiről pedig érzem, hogy egy belső nagy konszequencia folyományai…. s az apró részletekkel lehet, hogy nem is törődik…. S ha a felesége netán nem kapott volna tőle szeretetet: nem volt joga mellette élni….. mert akkor nem volt méltó rá, hogy mellette éljen…. (Lehetetlen elképzelni, hogy ez az ember ne fizessen azért, ami jóban vagy szépben részesítik.)….. Te, – te biztosan hű leszel a feleségedhez, nem csalod meg soha…. ilyen fajta vagy, – de ő más fajta…. Te evvel lehetsz szeretetreméltó, de ő avval az! – Te művészfajta vagy: elmélázol, tűnődve nézel egy dolgot s ezalatt megszűnik számodra minden egyéb… ő viszont állandóan éber: – mindenre figyel, ami körülötte van…. – Megmondhatod néki, mindazt amit mondtam róla, de tedd hozzá, hogy egy olyan asszony mondta ezt, aki a férjétől örökre megundorodott, mikor egyszer mással kokettálni látta…. – Mert ő, a férjem megint más: – alsórendű fajta…. nagyon komor, zord, mord, de nem komoly.”
Hát igen! – Együtt ez a sokféle tulajdonság íly nagy hatást tett huszonöt év alatt az emberekre. Ugyanez együttvéve egy árnyalatban másként keverve, – egész más hatást is tehetett volna. S aki őt utánozni próbálná, vagy tanúlni akarna tőle, hogy ő is íly kiváló lehessen, rosszúl járna…. Mert nem a tulajdonságok teszik…. S lehet valaki hallgatag, vagy bőbeszédű… ízléses, vagy ízléstelen….. a tulajdonságain kívűl még valami kell, hogy alakja elégedetlenségük s az ő tulajdonságainak tökéletlenségei ellenére nagysággá kristályosodjék ki az emberek emlékezetében. S hogy milyennek kell lenni ehhez, nem is tudjuk, – az elképzelhetetlen. Utánozni nem lehet, mert nem is utánozható, – s normativumnak tekinteni valakinek a személyét oktalanság…. Áthatolhatatlanok vagyunk egymásnak…. Ami kicsi és tökéletlen – egy nap a nagyság minden emlékeit kelti benned. Ady vidéki zsurnalista…. Osvát erősen talmudista okoskodó, teli nagyon nehezen elviselhető tulajdonságokkal…. El tudok képzelni egy fecsegőt, aki rá sem hederít arra, hogy Osvát hallgatag, vagy hogy az O. izlése ezt vagy azt kívánná tőle – és még nagyobb nagyság benyomását fogja hagyni embertársaira. Ahogy adódik…. vegyes, zavaros hullámzás ez! – – Róla szóló cikkemből egy pár fontos észrevétel kimaradt, így az, hogy: – sosem azért mondja ítéleteit, hogy azok érdekesen hassanak…. hogy lássék, hogy ért hozzá…. – Azután: hogy ez az ember, aki annyira átgondolt mindent, ami átgondolható, – ez szeret élni, ez nem pesszimista, hanem optimista. – S végül: – hogy míly nagy dolog az, folyton ítélkezni, örökké ellenségeket szerezni s mégis tekintélyt tartani tudni…. – sok fájó emlékezésük ellenére mégis szeretik és tisztelik. – – Hát sok itt a visszásság, sok a gyarlóság, az kétségtelen. – Mindig mindent jobban tud, mint más….. Már ellenszenves, hogy hogyan kezd valami felől vitázni…. S formalista vitatkozó amellett. – Állandóan készen áll, hogy vívjon, hogy védekezzék s ezt örökké szurkáló, támadó formában. Csúnyán költekező, – e tekintetben léha természet: szeret nagyon jól élni, mikor családja bajban van…. s igen hajlandó a számítással élőket gúnyolni…. – ezáltal szolgáltat igazat magának. (Ha mindenki úgy élne mint ő – a legnagyobb nyomor válnék általánossá – és senki sem segíthetne rajta. – Azt kellene néki felelni, hogy ha én is úgy élnék, mint te, nem segíthetnék rajtad.) – Gyáva, félénk s kigúnyolja azt, aki nem félénk…. – Anyagiakban pedig maga a moral insania, – rajta nem lehet segíteni…. Kocsin szeret járni…. Ötezer koronát fizetett szemem láttára szivarjaiért s feketéiért a kávéházban akkor, amikor otthon a gyereke súlyosan beteg s a feleségének egy krajcárja sincs…. (Szereti az ilyen gesztust: két őszibarackot venni januárban s gummirádleren hazavinni beteg anyjának…) – Soha ki nem jöttek semmiféle fizetésből, – mert megszámítás nélkül egészen bűnösen nem törődnek anyagiakkal…. s költekezők, (jótékonyak is) a mások pénzéből. Parazita természet: – szeret rászorúlni másokra…. s állandóan! S hajlandó baromnak nevezni azt, aki megsokallja, – ha nem is ezért. – S szerelmi élete! – no, csúnya volt! Valami kellemetlen világfiasság van puritánságában, – mint egy papéban. – S hallgatagságában van valami, ami mindig feszélyez. – „Nincs szükségem arra, hogy másokkal beszéljem meg dolgaimat, mert először is nem híszem, hogy más jobban tudná megítélni, mint én…. másodszor nem tételezem fel, hogy más jobb, mint én!” – No igen, bízik az ítéletében szó sincs, – pedig példáúl praktikus dolgokban oly lehetetlenűl nehézkes, ügyetlen, elviselhetetlen, hogy szinte már ellenszenves…. Rigolyás, szeszélyes, kíméletlenűl szeszélyes…. (Feleségének mondom: – nehéz lehet vele élni…. „Nem nehéz, feleli, de lehetetlen.” Ezek – (ő és a leánya) – megőrjítik az embert. Elborítanak butaságukkal…. Ha az embernek nagy és nehéz dolgokban kell tönkremenni, – az még hagyján…. de hogy íly kicsinyes butaságok miatt, – az már felháborító!) Valóban nem kívánnék vele élni egy hétig sem: – mert fárasztó…. lehetetlen. Örökké koncentrált szelleme: – megfekszi az embert valami kedvetlenítő teher. Túlfüszerezett, túlízes mártás. – Édeskés formalizmusa: – a tartalmas könnyedségből hamar elég! – S nagy semmittevése…. nem tud dolgozni. Kellett hogy találjon magának valami ilyen szerkesztés-félét, ami tétlenségét kissé igazolja. S míly nevetséges, kicsinyes, mikor leűl a Nyugat kisfontosságú ügyeiről „tanácskozni”….. míly kicsi dolog ez, – a nagy, nehéz kérdésekhez képest, amelyekkel most az élet állandóan terhel minket. Tétlen volt, tétlenség-szerető, jobban, mint bárki más – s magán nem tudott segíteni, tehát legalább másokon segített… (Hisz ez szép: – és erkölcsi hajlamaira mutat…) – S anyagi ügyekben való örökös balkezessége…. ekkora pech már ellenszenvet kelt…. s valami defektus kell, hogy oka legyen…. mindenki igyekszik segíteni rajta s ő mindent elront…. – mert kényeskedő, körülményeskedő, bölcselkedő, s amellett határtalanúl élhetetlen és könnyelmű…. S amellett én mégis mindenkinél jobban szeretem. (Kornél: – Valakinek az árnyékát viselni, – ezt még vállalom. De a fényét – ezt már nem. – Kemény és ostoba akarok lenni, mint a kő. – Hisz lehet, hogy rosszúl ítélem meg őt és a helyzetemet vele: – ha az embernek könnyesek a szemei, akkor nem lát jól.) – Igen gyakran olyannyira feszélyező a hallgatása, hogy nagyon nehéz elviselni….. Sokszor kötekedő, sokszor fitymáló…. sokszor oly mohón kiváncsi, hogy az ember meglepve néz reá….. Egyszóval: ez a rendkívüli intelligencia nem hat oly megnyugtatón és jótékonyan, mint ahogy elképzelhető volna róla.
Mi volt az a két irodalmi ítéletem, amelyet Osvát megdícsért? Az egyik Gellértről szólt: hogy a rajza míly finom…. S a másik talán az, hogy T. J. J. úgy írja le az embert, mint egy állatfajtát.
O.: – a szervezet és tudat egy…. s mégis micsoda ellentét, micsoda harc van szervezet és tudat között, míly érthetetlen viszony…. Klasszikus kompozició az, amelyben a szervezet és tudat egysége fejeződik ki…. amely oly egységesen hat, mint az ember maga, amely szervezetemre és tudatomra egyszerre és egyformán hat…. A szerencsés perc hozza létre… Isten!
O.: – Gellértről és Mood-ról is: ha valamely író túlságosan személyesen hat…. túlközel jön hozzánk személyiségével, – akkor ez a már terhelő közvetlenség elidegenítőn hat…
O.: – Gide oly kompletten egyezik velem a legtöbb dolog megítélésében, hogy szinte már az az érzésem néha, mintha megleste volna gondolataimat. – Szóról szóra ki lehetne belőlem írni egy-egy könyvét.
O. atyja képéről: – Olyan kurtára faragott zsidó….
O.: – nem tud írni (fizikailag) ha körülötte zaj, vagy nyugtalanság van, – mert kezén végigfut az összes körülötte levő izgalom…. Ilyenkor csak nagyon gyorsan tud írni: – átlendűl a nyugtalanságokon…. Ez, – a nyugtalanság tengere, amelynek színén egész életünk végbemegy – apró rengésével, viharaival a gondolatait is állandóan eltéríti útjokról…. – – Sokszor, igen nagy izgalmak és mondanivalók nagy feszűltsége pillanataiban meg éppen szinte szükség van rá, hogy érezze az ember…. ilyenkor a legnagyobb zajban lehet csak jól dolgozni s a csend zavar…. Olyan ez mint mikor a cirkuszban a nagy halálugrás pillanataiban megáll a zene és dobpergés indúl…..
O.: Némely író oly készen hozza, oly kiformáltan gondolatait – s amellett mintha abban a pillanatban találna ki mindent, a szemünk láttára…. Kétségtelen, hogy ő maga úgy érzi, hogy akkor találta ki – s viszont az is kétségtelen, hogy régen készen volt benne mindez, – kiformálódott benne régen, annélkűl, hogy azokban a pillanatokban, mikor előveszi, – tudna erről…. – Mint mikor valaki egy kis darab aranyat lát kiállani a földből – s erre lázasan kaparni kezd – s egy kész formát, egy régi egész kis aranyszobrot emel ki.
Jóakaratú ember vagyok s néha talán jónak lehetne mondani s mégis, míly különös: – O-n kívűl talán egyetlen barátomon sem segítenék, ha gazdag ember volnék….. Senkin! – Talán idegeneken! Akik eddig közel álltak hozzám méltatlanok rá, hogy törődjem velök….
Míly érdekes a pólyás arca: szinte naponta változik – s egy nap az anyja családjára, másnap az apjáéra emlékeztet.
Gyerekek: – Útálják a nagynénit…. s a nagynéni főztjét különösen….. Sok rosszat hallottak róla szülőiktől s az ilyesmi gyerekeknél gasztrikus kihatású… Látogatóban vannak s a szegény nagynéni, (a „mámi”) mindent megtesz, hogy a gyerekeket megnyerje magának, – mert a szülőiket, (gazdag, előkelő rokonság) szeretné íly módon magának megnyerni….. Külön sűlt tésztát csinált nekik s megkínálja őket… De: ők már ettek uzsonnát….. nem kérnek… Erre megrakja őket tésztával s a kis gonoszok összenéznek s elfogadják…. S mikor aztán elmennek, szép sorba, – cifrázva, – lerakják az egészet a ház párkányára.
Mintha álomban járnék, olyan az életem…. Átadtam magam a változásnak, életem lendületének…. s néha ijedten, vagy csodálkozva riadok a valóságra…. Ezek az én új rokonaim – valóban? – kérdezem hitetlenűl mialatt anyósomnál ülök…. én idetartozom és közöm van hozzájuk?…. s bizonyos alélt részvétlenségem lep meg néha…. Csodálkozom, hogy példáúl nem foglalkoztat annak rosszúlléte eléggé, aki oly közel áll hozzám… Mintha aludnék!
1923., augusztus 15.
Kosztolányi: az egész lény labilis.
Egy mai bankár-tipus, amely állandóan lelkiismeretével kűzd: – állandóan injekciókat kénytelen adni magának, hogy ő rossz.
Forgács Rózsi: „az én kedves, drága, hűséges balsorsom”…. Én: már megszeretted őt – mi? – O.: „arra számíthat!”
Valami állandó foglalkozást kell találnom magamnak, mert így sem lesz jó az élet. – Bár, – oly szépen, melegen élünk – s mégis! A semmittevés teszi-e? – az indulatok elhatalmasodtak bennem – s olyannyira, hogy szörnyű rohamokat okoznak, – átveszik fölettem, minden lélekjelenlétem fölött az uralmat – s tehetetlen vagyok! Érzem, hogy tehetetlen áldozata vagyok valaminek, – ami merőben oktalanúl bennem dühöng, – s szinte oly erővel, hogy attól kell félnem, hogy elmebajos leszek. S épp azért kell félnem, mert ezek az indulatok egészen hatalmukba vesznek ilyenkor és: valami soha eddig nem tapasztalt erővel s mert semmi ok nincs reá, hogy feltámadtak bennem…. s a tombolásnak, melyet bennem véghez visznek semmi tárgya, célja…. Mintha elvesztettem volna az eszemet… – S ami a borzasztó: törni, zúzni, ütni szerettem volna – s úgy éreztem ezekben a pillanatokban, hogy őt, a drágát, a kedvest meg tudnám, sőt meg szeretném ütni – s ez ugyanakkor még jobban, halálosan elkeserített. – Reszkettem közben a félelemtől, hogy elvesztem, elidegenítem magamtól ezt a kedves, drága szivet…. Rettenetes volt! – A hiba ott volt, hogy rögtön elejét nem vettem a dolognak, hogy hagytam az emésztő dühöt és ideges érzékenységet kifejlődni, útját nem álltam, hanem hagytam grasszálni bennem. Ez nagy kár, mert ha egyszer meg van az útja, ha meg van a példakép, a múlt precedenciája, akkor egyre veszélyesebbé válik az ereje. – Le kell törni mindenáron, – el kell fojtani, vagy terelni.
A gyermekről most sok szó esik közöttünk – s meg vagyok lepve míly meleg, érzelmes, boldog vágygyal gondolok reá….. Már hangocskáját hallucinálom előre s valami édesség tölti meg tőle a szívemet….. – „Anyukám, ugy-e én nem vagyok Liba… én Luba vagyok,” – hallom panaszos siránkozását…. – s egész bolond meleg jár át tőle. – Anyuka, kávét….. – hallom reggel… s ez a „kávét” szó, – furcsa – mennyei csengetyűk módjára cseng a fülembe. – Hallom őt panaszkodni anyja szigorúsága ellen…. s elmondom ezt E-nek. S ő a drága már válaszol is: – „Igazad van, – kislányom, – fogja mondani az apuka…. ó, mert én tudom, Ljubának mindig igaza lesz, ha az atyjához fordúl….” – mondja s valami fájdalom árnya fut át drága, nékem oly drága s ismerős arcán…. (mintha az anyámé volna, oly meghitt, oly ismerős…) – tudja, várja, hogy így lesz, de azért még jobban vágyik rá, mint én.
O.: A gyereke érdekli, – a felesége nem. S telefonál: a gyerek iránt érdeklődik, aki kettőjüké – s őtőle meg sem kérdi, hogy van. A lány az enyém, – te nem vagy az enyém, – fejezi ki hangsúlya. Míly szörnyű!
Részegek: – Az egyik lankadt pillával áll és bólogat…. Azt, azt nem engedem…. nem, azt nem engedem, hogy ilyesmit mondjál…. nem, nem lehet, igazán! – mondja cimborájának, aki mellette áll és egész értelmetlenűl, harag nélkül, csúnya szavakkal káromkodik. – Egy másik magyaráz: – Én tudok magával szépen beszélni, tudok magával fínoman beszélni, tudok magával gorombán beszélni, tudok magával nagyon gorombán beszélni…. tudok mindenféleképen beszélni…. De ha maga engem illemre akar tanítani, akkor mondja aztat szépen… – magyaráz egész flott svádával egy csoport részegnek akik az asztal körül állnak és állva-dülöngélve, áhítattal hallgatják.
Mióta Erzsim van, nem érzem szükségét, hogy barátaimmal észrevételeimet közöljem. Eddig alig vártam, hogy elmondhassam nekik, hogy mit láttam, mit gondoltam…. úgy látszik, mintha azért lett volna szükségem erre az örökös közlékenységre, mert nem tudtam elviselni, hogy életem nyomtalanúl, hatás nélkül, tanúk nélkül múljék el…. hogy ne maradjon emléke annak, amit átéltem. – – Most már emléke marad – nem érzem tehát szükségét, hogy beszéljek.
Révészék: Kisbabájuk van, örvendenek néki – s most az asszony megint másállapotban van. – Hogy ki az, aki most jön majd, – azt nem tudják – s mégis, máris ennek is örvendenek. Nem tudom másként elképzelni, minthogy ugyanazt várják, aki van, – ezt a babát több példányban. Sajátmagukra vágynak, tehát, sokszorosítják magukat. – Aminthogy nehéz elképzelnem a sokgyermekes családokat ugyanezért. Ha már van egy gyerekük mit reprodukálnak akkor újra, – saját lényük lehetőségeit többféle formában? – Még azt értem, hogy, ha az első már nagyobbacska, akkor ismét vágynak egy csecsemőre, – mert az az igazi kedvesség!
A nyárspolgár infámis – s az maga az infámia, ahogy én néha viselkedem, beszélek. Garánéról Kosztolányiéknak: miután már meghalt szegény, – hogy viszonya volt – s elmondok rám bízott titkokat s épp a halála után. – Igaz, hogy mindenki tudta ezt a dolgot – s mégis! Nagyon rossz benyomást tett rám!
A hallgatás és beszéd… Az élet-ösztönök sem a célszerűség, sem az ésszerűség szerint működnek…. Az ember beszél – s valami kijön belőle – hogy mi, azt épp oly kevéssé tudhatja előre, mint bármi másról…. Semmi sem kiszámítható, hogy mi lesz… S az ember hallgat…. s megfülled ebben a nagy rendben…. nem old, nem vidít, nem könnyíti meg a mellette élő ember lelkét, – holott egypár felesleges szóval sokszor egyszerűbb, humánusabb hatást tehet, mint összes kimért bölcseségével.
|
|
|
Móricz Zsigmond: egészen szabad. Úgy ír, ahogy tetszik neki – s csak néki tessék, mással nem törődik. Merész: szófordulatok és kötések, képek – mind szinte az önkény bátorságával. Én: állandóan O-tól rettegek, – nincs bátorságom, merszem, – ennélfogva szerényen, középszerűen és tisztességesen írok. – Semmi szuverenitás!
VIII/25. O.: Konvenció-e, vagy valóság az egyéni szerelem? – Tehát azok a híres úgynevezett nő-csábítók vagy azt teszik, hogy e konvenció alól magukat felszabadítják s lendületükkel a másikat is elragadják, vagy: azt tudják minden esetben szuggerálni, hogy ők azok, „az egyetlen férfi”…. Mert mind a két érzés megvan bennünk…. az általános érzékiség és az egyetlenre és evvel a kizárólagosságra való vágyakozás…. – – A hűség: kegyelet…. Mert: ha szerelmes vagyok, a hűségem nem erény, ha pedig egy szerződéshez ragaszkodom, akkor nem spontán…. Persze, ránk a valóság, a tények nagy hatást tesznek – s a valóságos hűtlenség, még ha sokkal kisebb is jelentősége, mint fantáziánk mindennapos, nagy hűtlenségeinek, – akkor is erősebben hat ránk…. Hűség? – Vagy az érzéseihez hű az ember s akkor kénytelen hűtlenséget elkövetni – s ez volna az igazi hűség…. vagy egy szerződéshez s látszatokhoz…. – Valószínű, hogy nincs egyéni s kizárólagos szerelem….. de az igenis tapasztalható, hogy hajlandók vagyunk valakit, aki elénk kerűl, – mint a kígyó áldozatát, – szubjektivitásunkkal körülnyálazni…. s aztán rámondani, hogy ez az! Vagyis, mielőtt megkostoltuk volna, máris emésztjük…. (Mint a filológusok az irodalmat.) – Szeretjük persze, ha az állandóság és hűség példaképei vesznek körűl minket… mintha azt akarnók, hogy e példaképek támogassanak bennünket gyöngeségünkben…. (Mi más a művészetek idealizmusának szeretete?) – – – Az okosság mindennek árt, úgy látszik…. Művész, tudós, hadvezér, mintha mind csak úgy lehetne naggyá, ha nem elég értelmes…. Akadály az értelem, úgy látszik.
Egy ékszerészsegédet kellene megírni, aki irtózatos érzéki éhséggel kószál a városban s amellet már napok óta nem evett…. Lemegy egy zöldséges boltba s ott egy szép, üde, fiatal leányt összeszurkál s pénzét elveszi. („Nekem zsebpénz kell!”)
Egy asszony meséli: Mikor abortusza volt s a sok vért látta, – mintha gyilkos volna, – az volt az érzése. S a férje is nagyon elfogódott volt: ki tudja, ki lehetett volna ez a gyermek.
Az ember bizonytalan dolgában…. azt hiszi, hogy nagyobb rend is lehetséges s hogy bizonyos dolgokat csak ő nem tud elintézni – s akkor megnősűl s látja, hogy nem ő volt az oka: – ezeket a kérdéseket nem lehet elintézni… pl.: a pincét nem lehet a cseléd dézsmájától megőrízni…. S a rend sem nagyobb, – az élet zaklatott rendetlenség…. amelyet tűnődések bizonytalansága tesz még zavarosabbá!
VIII/26. Az az érzésem most néha, hogy érthetetlen nekem egyesek élete. Érthetetlenek példáúl a „nagyok” – akik csupa szenvedés közt, magánosan tengődnek – csak azért, hogy valami nagyot csináljanak….. Mit ér az élet, bármíly nagy eredményei vannak is, ha ennyire boldogtalan?… Szépet létrehozni másoknak – mialatt magam pokolian rosszúl élek? – S aztán: mi ez az egész világ? Mi több értelme van valamely nagy műnek, mint egy emberi életnek? – – Ma éjjel azt gondoltam: persze, hogy elviselhetetlen, – az természetes…. Micsoda éjszakák voltak ezek…. Egy lélek nem volt mellettem…. s ha bármíly szenvedések környékeztek is…. S az hogy mindent magamban, egyedül kellett elviselnem, némán, visszafojtva mindent…. természetes, hogy befolyásolta, megviselte kedélyemet, hogy folyton nyűgös, fáradt és kedvetlen voltam….
Az O-ról szóló cikkből kimaradt: – Hogy míly különös a természet, az élet rendelése: épp akkor kellett jönnie néki, mikor itt az irodalmi megújhodás kezdődött…. Mikor kellett, akkor volt itt!
Vannak dolgok, amelyeket csak praxis útján lehet megösmerni, – minden elmélet hiábavaló. Az inga hozzáér az óraszerkezethez s egy ideig jár: – aztán fáradtan megáll. Hogy mikor fog megállni: nincs olyan fínom számítás, amely előre megállapíthatná.
Poloskák: hányadik nemzedék már – s ha nézed, mind ugyanaz, – a régiek. Ugyanúgy mi – ha nézed, mind ugyanaz mind, minden új nemzedék ugyanolyan, mint a régi, – ki érzi azt, hogy individuumai talán mások s egy új életet élnek….. – – S ki mer hinni különös rendeltelésünkben s abban, hogy a mi életünket a Teremtő fontosabbnak tartja, mint más lényekét, – aki látja, hogy a poloskákra épp úgy gondot visel s épp olyan faj-fenntartó erővel ajándékozta meg őket.
Még mindig túlsokat foglalkozom J. E-vel…. s túlsokat álmodom vele. Ma VIII/31-re virradó éjjel azt álmodtam, hogy anyámmal valamerre utaztunk – s anyám a velem szemben levő helyet J. E-nek ajánlotta fel – s én megcsókoltam erre – s határtalanúl boldog voltam. – Különös álom s még napközben is hatása alatt voltam sokáig…. Egy pillanatban a képéhez léptem s különös meghatottság hullámzott bennem végig… S míly ismeretlen a lélek mélye! – annélkül, hogy tudtam volna, mit teszek, azt fütyöltem, hogy: „Még visszajő… Tiéd lesz ő….” – Aminthogy nappal is néha azon lepem meg magam, hogy fantáziálok: – hogy hogyan fogunk találkozni…. – – Az álom különben igen szép volt: valóságos új utazás, új, csodálatos impressziókkal. Sanghaiban utaztunk E-vel, vagy anyámmal – az ázsiai Velencében…. S a csatorna két partján csodálatosan szép korai görög monstrum-szobrok, – amelyek a görög világban kerűltek ide…. Azután a pittoreszk kínai városrész!
1923., szeptember 1.
Út Balfra. – Viszik a kislányt a zárdába…. A kötelességmulasztó anyák túlzó-meleg becézése. – – Vidéki város: – kopott kocsi, de nagyszerű lovak s nagyszerű livré a kocsison…. A földesúr hátúl űl kopottan… a boltosok boltjaik ajtajában hajlongva köszönnek…. – – Mesterlegények a gépipari kirakat előtt hangosan élvezik a nagyszerű fúrók és kalapácsok szépségét….
O.: Pszichikai szempontból úgy lehet megítélni, hogy a művészet semmi más, mint lázadás a törvények ellen…. – – Hiába! – bármennyire szereti is a gondolatot…. az íróban a fantázia élénksége érdekli legjobban s nem a gondolat…. – – Vannak írók, akik szeretik állandóan azt bizonyítani, hogy míly egyszerű az élet…. – míly egyszerűek a dolgok… Az embernek eszébe jut, hogy megkérdezze tőlük, hogy akkor miért írnak?
Ha az ember tudná, hogy holnap, – holnapután vége…. Míly mohón kezdene el élni…. (pedig hát ez nem bölcsesség…. – a bölcs épp úgy folytatná, ahogy eddig élt….) – Itt űl és hosszról, drágaságról beszél, – az élet gondjain bíbelődik, – pedig, szegény, néhány év múlva elnémúl…. – a gondok, minden megszűnik…. (Téma: – egy öreg ember, aki úgyanúgy folytatja, pedig tudja, hogy néhány hónap van hátra…) – – S szegény Éliás…. barátnőt tart…. pedig ő a lelke mélyén jóakaratú és jó ember volna – s ezt keresztűl is tudná vinni, ha az élet örökké tartana….. dehát csak egyszer él s akkor is röviden…. s mi lett a vége? Ezt a rövidséget úgy vitte végbe, hogy becstelenség kíséri sírjába, – íly csúnyán s most már jóvá sem lehet tenni…. Ki lehet mondani a végleges ítéletet: ő ílyen volt…. igen, becstelen volt! Ez lett a vége, – ez a forma, – pedig hát ez volt a lelke mélyén…. Nem, nem és nem! – Ó Isten! – (Téma.)
Egy öreg hölgy, – aki ma még tiz koronát ád a cselédnek, hogy vegyen ezért ezt meg ezt…. S a lány, – jóérzésű, kedves teremtés már nem is boszankodik…. Mosolyog! Eddig oly jól bántak véle, míg a fiatal nagysága élt….. S most, – mosolyog és nézi a pénzt és sajnálkozik, az öreg zsugorin….. Már most mit tegyen ő evvel….
Szegény kicsi zsidócska, hát mit is tegyen? Üldözik, verik, gyilkolják, – mindenünnen kiszorítanák, – az életből szeretnék kiszorítani…. Mégcsak ne is jajgasson… mégcsak ne is féljen? Mégcsak gyáva se legyen s ne is féltse az életét? – Ájájáj! – kiáltja s menekűl – mindentől fél, már, mint a nyúl, oly félénk…. S miután mindenhonnan kirúgták, – tehát mije maradt?… Hegedűl, énekelget s porontyait abból eteti…. alamizsnából…. (Mert a termékeny természet bölcs! – s tovább tengeti, – terebélyessé növeli, amit halálra kergetnek.)
Vonat: – A szikrák bájosan kerengnek…. egymással enyelegve, a fákkal cicázva hullanak….
Barátaim feleségeivel beszélget: – vendéged nincs?… – a gyereklány megjött?… – – Furcsa a szerelmi élet…. hogy így komplikálódik, (amiről eddig nem tudtam,) – hogy az asszonyi szervezetre így kihat…. hogy bajokat okoz…. még jobban elidegenítőn hat.
Modor: E. nagyon sokat nagyságos asszonyoz… Túlközvetlen gesztusai, – elbeszélései túlközvetlenűl asszonyosak…. – Ez egy szigorú néni, – mondja valakiről, ahelyett, hogy megvetné…. Én pedig szintén túlkészséges vagyok, – felteszem mások podgyászát – olyanokét, akik meg sem köszönik…. Egy kicsit tudákosok is vagyunk így együtt: mi mindenre figyelünk, mi okosak vagyunk és mindent tudunk…. Mi semmit, még a legkisebb körülményt sem mulasztjuk szem elől ha gyermeknevelésről van szó. – – S mégis: nagyobb az öntudatom s bátrabb vagyok, mióta nem vagyok egyedül – – Hát persze! Akit utcalányok neveltek, annak lénye végül megváltozik s az kell neki továbbra is… Disznólkodó! – csúf beszédek… S erre szoktatni… rontani… tanítani, hogy cselekedjék… S hiába fogadkozik, hogy ő megváltozik, hogy hiszen ő olyan tud lenni, amilyen csak akar lenni…. lehetetlen! Megtörtént, – ilyenné tett…. s az kell néki most már mindvégig… – – – Míly furcsák az örök asszonyi tulajdonságok….. hogy egy-egy szót példáúl mindig és következetesen rosszúl mond ki: – hypermangali, – mondja….. – aztán elveszti holmiját s mindig ugyanazt: hol a kulcs, hol a gyűrű, – hallja az ember a házban, mint a harangszót…. – Magyarázok néki – s egy perc múlva az egészet elfelejti, holott láthatóan figyelt és helyeselt…. S néhány óra múlva jön és magyaráz és rá akar venni arra, amit én magyaráztam néki…. S ahogy egymással a nők beszélgetnek: gyerekről és kosztról, – az is örök-egy állandóság!
Azzal a hű és állhatatos nézéssel epedt hölgye felé, amelylyel a kutya az ebédnél az étkezők száját, vagy pecsenyéjét figyeli.
Mintha folyton számítanék, el volnék készűlve a halálra….. rémítő, biztos érzés, hogy egyedül kell még maradnom!
Szörnyű, hogy az analyzis az egyetlen reménység – s íme, lehetetlen!
A felvidéki (lőcsei) bíró és fia történetét meg kellene írnom. – Valamint a tiz fiú harcát a pápai gróf ellen. (Balf.) Hazaérkezik az egyik, – s íme pusztúl minden. Jókedvűen felnevet…. – de ez nála veszélyt, elszántságot jelent. Összeesküsznek az apjuk ellen, aki most, hatvannyolc éves korában újra nősül. De azért: a „menyasszony” iránt udvariasak s össze is űlnek a tiszteletére rendezett vacsorára s zenélnek neki, szórakoztatják…. S hogy aztán hogy törik meg az erejük: – az öreg még mindig erősebb és hajthatatlanabb mint ők…. Egyik sem győzi erővel: igenis, – a vagyont is elveszi tőlük s még meg is nősűl…. Tökfej! – ostoba ember! – ezt érzik minden szavánál és gyűlölik, – halálosan s únják egymást halálosan…. s ezt a kényszeregyüttlétet…. S mégsem tudnak tenni ellene, – le vannak nyűgözve, – mozdulatlanok, mintha valaki össze-, egymáshoz kötözte volna kezüket-lábukat…. Mert lusták és semmittevők, művész-lelkek…. s az öreg mégiscsak szorgalmas volt mindíg – s ő szerezte mindezt….. S el kell viselniök gőgös büszkélkedését, hogy, ha baj van, mégiscsak hozzá jönnek… – mért nem mennek máshová…. mégiscsak ő kell hogy segítsen…. – lám legidősebb nővérük is itt tengődik cselédsorban két árvájával s nem mukkan, akármíly megaláztatás is éri az öreg tyrannus részéről….. – a két gyerek, – annak nem szabad éhen vesznie…. és alázatos, hízeleg, alárendeli magát, – már egész undorító nézni…. S ők valamennyien, hogy gyűlölik ők egymást voltaképen…. micsoda vad gyűlölet lobog itt mindegyikben…. – Sétálnak, egyedűl sétálnak a fivérek és morognak magukban…. – Az egyik aztán azzal jön be, hogy lelövi az öreget, mint egy kutyát… A többi nevet, – ő? – a bolond? Bolond ez! Ez egy senki – és mélyen megvetik a szószátyárt. A szószátyár pedig most az egyszer nekigyürkőzik az életnek… Bemegy apjához töltött revolverrel…. S már éppen kűzd az elgyengülés ellen…. Mikor lövés hangzik az éjszakában…. s ő legfiatalabb hugára gondol, – a néma kislányra, aki menyasszony…. s aki őt, a bolondot szerette legjobban, őt, a bolondot – véle volt bizalmas egyedül…. s ma azt mondta néki délben, sovány „ünnepi” ebédjök után, hogy ő legszívesebben a mama mellett nyugodnék már…. Szegény mama mellett, aki kinn fekszik a „parkban” s szobra van versekkel… hogy ő a földre szállt angyal…. S valóban a kislány megölte magát…. S a család eloszlik…. A menyasszony pedig elutazik másnap.
Nem vagyok elbeszélő természet, az a baj…. Lyrikus tehetség ez, csak azt tudom megírni, ami személyes ügyem, ami az indulataimat foglalkoztatja….. Nem érzem, hogyan kell elbeszélni…. mintákat keresek s azok után indulok…. S főként, hogy nem látom, nem hallucinálom elég közelről azt a környezetet, amelyről írnék.
N. Z.: – Csak felületesen érintkezik az emberekkel…. s hogy a legbenseje hogyan elégűl ki…. a legmélyebb magányt hogy bírja, – nem tudom.
Rég nem nevetett, – s egy nap ámúlva látja nevetésén, hogy megöregedett – öreges röhej ez már!
Mosolygó figyelemmel hallgatja végig: – hogy „a nyakadat szeretem legjobban”…. – S kibontja erre nyakát neki.
Nem, – megölni, ez sok volna e csekélységért… s ezért még a császárságért sem érdemes álmodozni…. De úgy képzelődni, hogy valaki megölje őket – ez már igen…. (Mohácsi, Migray)
Ő (Montagné) a főnemességről sokat tart…. Ő látja a fajnemesítés nagy jelentőségét tehenein…. Felelet: miféle fajnemesítés a grófság? Lelki? Tudjuk, hogy nem ők a lelki élet nemesei…. S ha azok volnának is: – ez csak akkor derülhet ki, mikor az ember jól megismer valakit. Ezt a jó véleményt előlegezni elfogúltság. – Vagy testi kultúrának faj-nemesítése megy-e végbe talán a főrendek között? Nem, még az sem, mert nem a hibátlanok párosításából áll… Valami kis modorbeli szépségre vigyáznak, – ennyi az egész.
Nagyon indulatos vagyok mostanában megint, – az idulatok úrrá kezdenek lenni felettem…. S míly furcsa világ ezeké, – egészen más a törvénye, mint az érzéseknek! Egyrészt: hogy megindítsa bennem, ehhez valami más, mint az érzések megindításához: – amint tűz sokféle van s vannak dolgok, amelyeket már a parázs is meggyújt s parázslón égnek – s ismét mások, amelyek csak léghuzatos intenziv tűzben égnek – s még mások, amelyek már csak igen magas hőfokú lángok között…. s végül olyanok, amelyek csak akkor fognak lángot, ha robbanási hullám (Explosivus-Welle) éri őket…. – épp így az indulatokhoz is íly hullám kell….. Egy indulatos, szeszélyes, bántón kedvetlen hangsúly elég…. vagy egy túlgyors, túlheves mozdulat…. példáúl, ha egy gyerek odavágja a pakktáskát, amelyet a kiránduláson cipelnie kell – s erre a tejes üveg eltörik…. Mint ahogy a vadállatok idomítói tudják: – hogy mindig lassú és biztos mozdulatokkal kell hatniok rájuk, mert egy gyors, meggondolatlan mozdulat elég, hogy meglódítsa vad indulataikat….. (Úgy látszik az indulat: a vadállati bennünk….) S azután különös hatásuk van reánk, ha feltámadtak bennünk….. Az ember ütni (!!!) szeretne…. törni, zúzni….. szétzúzni azt, aki meglökött…. – minden szeretetnek vége, – nyoma sincs, mintha igaz sem lett volna soha…. Rögtön a végső konszequenciák fantáziái támadnak fel…. Az ember el akar válni, – latolgatja, hogy hogyan élhetne egyedűl, – s kockára vet az ember mindent, – kész azonnal tönkretenni mindent, az egész életét egy szó miatt….. – Szörnyű! – Elrontani, tönkretenni mindent! – mintha egy benső, szörnyűséges elemi erő hajtaná, hogy pusztítson…. mintha a pokol nyílt volna fel bensejében: csupa ellenség, gyűlölet tombol benne…. Egy idegen világ lángol fel hirtelen….. Szinte kedvteléssel gyűlöl, nem hajlik, nem enyhít, nem hallgat az eszére, sem mások okosságára…. s a másiktól várja, gyűlölködve várja, hogy békíteni törekedjék, de csak azért, hogy elutasíthassa, hogy símító kezét ledobhassa magáról s tovább dühönghessen…. s még nagyobb erővel gyűlölhessen…. – határtalan gyűlölettel – …. (mintha ez volna, a gyűlölet: igazi s egyetlen kielégülése,)…. S amennyiben a kitörést fékezi… minden hangja hamis, amelylyel élettársához fordúl…. merev az érintkezés…. a mosoly gyilkos…. a nyájasság undorító…. minden szó kiszámított: s két szív közvetlenségének, természetes fesztelenségének, egymáshoz tartozásának, bizalmasságának vége. De úgy látszik, a másikban is megindít valami effélét ez a vad áram…. mert a másik is hazudni kezd…. – Aludtál? – kérdezi, – holott tudja, hogy nem aludt. – Mintha valami dementia szállaná meg az agyat….. csakis akkor ébred észre, mikor már valami nagy kárt okozott, – elpusztított valamit…. – akkor szégyenkezve, undorodva, megsemmisűlve lehűl, kijózanodik. (S ez a kártevés is míly különös természetű! – Emlékezem rá, hogy indulatomban a magam holmiját kíméltem s anyámét zúztam.) – Míly gonosz az ember ilyenkor! – Azt akartam mondani, hogy hazamégy most egy kicsit… a magánosságról gondolkoztam s ő válaszképen azt felelte, hogy: „én téged mindenkinél jobban szeretlek, – az életemnél is”…. – – Különös az is, hogy vannak pillanatok, amikor arcom és szemhéjaim felett nem tudok uralkodni… az izmaim elernyednek s a szemeim könnyezni kezdenek…. Ha hazudnom kell, vagy ha alakoskodnom, szívélyeskednem, amikor nem tudok…. Ha rám néznek ilyenkor: szinte elolvad az arcom….
Egy schlemil elbeszélése (Mffy): „Hisz én mondottam is nekik… – hogy kérem, legalább annyit adjanak uraim, amiből meg lehet élni”….
Le kell szokni erről az undok nyalakodásról: ne légy oly édes az emberekkel!
Kis téma: a férj szégyenli, hogy a legközelebb állóktól nem kap nászajándékot s erre ő rendeli meg s elküldeti haza.
IX/11. – Különös csók! – Az embernek le kellene szoknia a csókolódzásról.
Németországból jön haza a fiú, – egy munkás világból és nincs kedve dolgozni, mert látja, hogy itt csalásból, spekulációból él minden, – ő is így akar. (Menczer)
Gyermek: nem megy többé sétálni a lánynyal, nem akar, mert nem figyelt rá eléggé, mert lazán fogta a kezét az utcán. (O. Ágnes)
Az egészségesek vadállatok, – nem figyelnek semmire, csak élnek és pusztítanak…. finomtalanúl, figyelmetlenűl élnek….. – – Ha orvoshoz megyek, – magyarázatba kezdek…. de hiába, a finom dolgok elsiklanak, ő csak arra figyel, ami néki, tapasztalatainak megfelel. – Fogalmuk sincs, mi a gyomor, hogy hogyan működik s hogy mi a gyomorbaj… Sejtelmük sincs, – a beszédükből látom… még azt sem tudják, hogyan működik…. Én mindent tudok….. egész szervezetemet ismerem… hogy most bugyborékol, most remeg egy kicsit…. levegős érzés benne…. néha, ha beteg – egy tűzterület az egész: s mintha lágyabb lenne…. – ilyenkor, ha közeljön valaki hozzám, azt is a gyomrommal érzem…. Néha megint dackúrákat tartok, – bort ide…. Vannak napok – áh énnékem semmi bajom…. Ismét máskor: hogy egy új betegségem van, – mert egész újak a tünetek…. S a könyvekben: a fele megfelel a fele nem felel meg: tehát nincs fekélyem, – csak ideges gyomorbajom… s megnézem ezt a fejezetet s íme itt is a fele megfelel a másik fele nem felel meg… tehát ez sincs – mi van hát akkor? – Ez az Unterberg jó orvos volt: szuggerátor…. néki volt gyomorfekélye, azért mentem hozzá…. Szóba sem állt velem…. meleg szava sohasem volt, – legfeljebb ennyi, hogy: meg fog gyógyúlni…. „Ezt meg ezt fogja szedni, – ajánlom magamat!” – egyszer röntgenre rendelt – két percet késtem reggel nyolckor… Már órával a kezében fogadott: „Már éppen el akartam menni!” – mondotta. – „Én azt mondotam, hogy zsemlét egyék s nem kiflit”…. – „Háromezer koronával tartozik”, – mondotta szigorúan s mikor közöltem véle, hogy csak kétezer van nálam… – „nem tesz semmit,” – mondotta méltósággal…. Mintha nem törődnék vélem…. – s mégis néha jegyzeteket csinált panaszaimról…. Némelyik azt mondta, hogy tejfel – az tilos. Ő azt mondta: – tejfel? – az jó! Aludtej – az is jó. – S nekem már az is tetszett, hogy ilyen különbséget tett a kettő között. – – Orvosok? Az a fő, hogy részvétet, együttérzést éreznek-e? – Ez talán minden. Most egy fiatal orvos kezel, – barátom – s úgy érzem, mintha a kezében volnék, mintha kézben fogná az életemet. – Ez minden. Majdnem sírt, mikor most tudtomra adta, hogy igenis fekélyem van… – – S aztán egy híres, nagy túdóst kerestem fel Heidelbergben…. Már hülye, úgy látszik, az öreg…. Egész idő alatt míg ott voltam nála, a honorárium feszűltsége lebegett a levegőben…. Végre könnyítenie kellett magán: – „De ugy-e Ön honorálni akar engem?” – tört ki belőle az aggodalom…. Megvetéssel nyugtattam meg s ő láthatóan megkönnyebbűlt. – Bárgyún mosolygott.
Rongyszedők az üres telken. – Tagbaszakadt ember jön az ingyenkonyháról mely az üres telken áll. (Feinsilber) Irtó izmos, de azért vonszolja magát, a bajszát törülgeti és köp. – Mit kapott? – kérdezem. – Mit? – palacsintát, – mondja és újra köp. (Úgy látszik álmai netovábbja a palacsinta.) – Úgy volt, hogy neki volt pénze ebédre…. de hát: mért ne egyem meg, amit ingyen adnak? – gondolta. Tiszta haszon. – S most a pálinkamérésbe siet.
Szemét nép veszi körűl K-t. Mint egy rohadó üstökös csóvája.
Ők nem tudják, hogy ez antique bútor…. tehát még sok szőnyeget szeretnék, – arról tudják, hogy mi? – Tehát: én aszerint akarok élni, olyat akarok szerezni, ami nékik tetszik?
O. a japánokról: madárétkű poézis… az élethez való ragaszkodásnak nincsenek oly brutális formái, mint nálunk…. ahogy esznek… szerelmük könnyedsége….. – fínomabb szervezetűek… s oly bájosan s könnyedén adják oda fínom kis lelküket: oly könnyen halnak meg…. – – – Aki csak egy kicsit elmélyedt magában, tapasztalta, míly idegenek vagyunk mi sajátmagunknak…. – – Furcsa, – biztosan emlékszem, hogy O. nem tartotta Fülepet jó írónak…. s most mint érett, kitűnő íróról beszél róla….
Államot csinálnak…. „a polgárok nyugalmát biztosítanunk kell!” – mondják…. – de hogy a polgárok mi végből élnek s hogy mire való nekik ez a nyugalom, azt nem kérdezik…. Belenyugosznak, hogy a semmiség felett kialakúlt kis tényállást valahogy rendezzék.
Valami furcsa ez a testi lomhaság, amelyben én néha leledzem…. Ez talán az igazi lényem….. Átadom magam annak a nyugalomnak, amely természetemnek teljesen megfelelő, – nem mozdúlok, nem izgatom magam…. s ilyenkor nem is rángatózom, – node viszont a szivar is majd kiesik a szájamból… Tehetetlen elesettség… úgy hagyom magam, amilyen vagyok…. s minden koncentrációra képtelennek bizonyulok… – s mintha tönkrezüllenék, – az az érzésem.
Az örök emberivel, – emberi sorsokkal való foglalkozás, minden konkrét munka, aktivitás nélkűl, – míly fárasztó fülledt foglalkozás! Belesavanyodik az ember!
Szegény Révész E-nek volt egy gyűrűje, ami oly jólétet, – egy jobb életet mutatott rajta. – Jegygyűrűkbe miket vésetnek!
Az ideggyógyászatnak van a legnagyobb jövője. Nemcsak azért, mert a legkevesebbet ebben tudnak, hanem azért is, mert egyre jobban észreveszik, hogy a vegetativ idegrendszer életnek, betegségnek és halálnak legerősebb faktora. Ezt kell tehát megismerni és befolyásolni s valóban a tudat útján meg is közelíthető.
Valaki vigyáz a kisgyermekekre s a csecsemőkre. Hogy hányszor esnek el, micsoda veszélyes helyzetekbe kerűlnek… és baj nem lesz belőle mégsem.
– Mért ne csaljam meg a feleségemet? – Nem bántom azzal! Én azért szeretem s nékem csak jó! – így okoskodott. De estefelé mégis bizonyos kedvetlenség vett rajta erőt…. Végűl elment egy barátjához tanácsot kérni.
IX/15. Megint egy sikertelen kísérlet! – Mintha agyonlőttek volna, – úgy meg vagyok semmisűlve. Nem tudok dolgozni! – – S ha nincs fájdalom miatta: ez még rosszabb! – – – Anyám ilyenkor vagy valami epés hangon vígasztalt volna, amelyből kitűnik, hogy nem is volt soha bizalma tehetségemhez, vagy símogatván fejemet, azt mondta volna, hogy: „nem baj fiam, jobb is ha nem írsz… nem kell mindenkinek írónak lenni,” – amitől aztán gyilkos indulatok szállottak meg. – Nem jó továbbá, ha a feleség ilyenkor csókolózni akar az urával, – jóságból is, hogy elterelje a rossztól gondolatait.
Körülnéz sikerén, mint ivás után a madár.
Kóródyék: mosoly, – leteszi a kagylót, – nászajándék, – szőnyeg, – nem ír, – villa, – levél, – nem érdeklődik beteg iránt, – az önzés egy kis zárt rendszere. Sohasem: mivel lehetek szolgálatodra? – Soha egy befőtt. – Libaszárny. – Milántól egy pofont. – Dr. K. I-né. – Nem testvérek. – Levélre nem felel jól. – Kérem hogy ne hagyják elmérgesedni, – elmérgesedett.
Asszonyiság: először a karok szélesűlnek.
Eszkimók: Mi értelme mindennek? A legmostohábbat választották maguknak. Ott a rettenetes kűzdelem s idelenn: a kultúra bűze…. betegségek, zsufoltság és píszok…. – Valószínű, hogy sokkal melanchólikusabb és szomorúbb voltam egész életemben, mint ők, – pedig micsoda kényelem az életem az övékéhez képest… Itt sem jobb: épp oly céltalan: bánatot, szenvedést egyformán oszt a Teremtő. – Létért való kűzdelem, – miért? Vegetáció, melynek semmi célja, – se itt, se ott…. az erős megeszi a gyengét…. s a föld forog…. Véletlennek látszik, hogy van…. – Bár, hogy céltalan nagy kűzdelmük lepergett előttem, (amelynek más értelme semmi sem lehet, mint a puszta vegetativ örömök,) – magam is, innen messziről hinni kényszerűltem: hogy mégiscsak, – ebben a jeges pusztaságban, az ősök szellemei ott lengenek körülöttük a jégmezők felett…. – Élnek s még csak nem is képzelik, hogy van egy messzi világ…. egy New York… talán csak mondáikban él egy régebbi, meleg haza emléke…. Elaludtak…. s jött a nagy csend, amely néma, mint a halál s végtelen és rideg mint az igazság.
A lőcsei bíró történetét, – Tuscherer Jakab történetét, – továbbá Catullust mégiscsak meg kell írni!
Jelenetnek kedves lehetne: a férfi a száját mossa s víz van a szájában s úgy beszél a nőhöz s az ismétli…. „Szeretlek!” – „Menj te haszontalan!” – s a nő kacag.
Hogy jöttem rá valamire a fürdőszobában, – míly apróság vezethet nagyobb gondolatokhoz! A vízelzáró csap bőrbetétje elrongyolódott s kivették. A bőrdarab erre a célra már nem felel meg, – de ha elégeted, még épp annyi kalóriát ad, mint mikor még más célra is megfelelt. Ha tehát elégetsz valamit, – az a tulajdonsága az anyagnak, hogy használható-e, vagy sem, nem fejeződik ki kalóriában….. Ha egy festményt elégetsz, – mi lesz a szellemi energiával, amelylyel készűlt? Az elégés tehát olyan folyamat, mely csak a kémiai energiákat használja fel s ezeknek is csak valamely értékét…. A többiről, nem tudunk… a többi érték tehát, úgy látszik, fennmarad…. érintetlen…. különben ez a jelenség, mely mindennapos életünk minden pillanatában előfordúl megmagyarázhatatlan…. S mert éppen oly állandó, gyakori jelenség, – tehát el nem képzelhető, hogy állandóan elpusztuló energiák útját mutatná nekünk s hogy ez a jelenség kívűl esne az energiák megmaradásának törvényén. Ha egy épület elpusztúl, hova lesz arányainak szépsége s ebben rejlő nagy energiák? Hiszen ezek az energiák hatottak: valaki egyszer sírvafakadt, mikor látta s valaki más, mikor ránézett: szépsége miatt ölte meg magát. – Ha van gyereked: tovább adod bátorságodat, – de mi lesz vele, ha megölnek?
Villamos: az ellenőr megjelenik s egy fiatalember bajba kerűl nincs rendben a jegye. Hogy ő leszállt, mert egy barátját látta a megállónál s aztán visszaugrott…. hogy már lukasztották stb. – Gyanúsan nézett ki a dolog s én mégis éreztem, hogy néki igaza van, – pedig mindenki kétkedőn mosolygott s a fiú már sírt izgalmában.
Fellengős lányok: egy nap az egyik csokrot kap, – gyönyörűt – s attól fogva minden héten… Gerbaud van rákötve… minden héten – végül gyászba burkolt csokor – s egy levél…. Ebben a küldő egy barátja közli, hogy valaki – egy ifjú hallotta őt az utazók körében zongorázni, – beleszeretett…. s aztán harctérre ment…. de meghagyta egy virágkereskedésben, hogy csokrokat kűldjenek neki – s most elesett. (Biztos vagyok benne, hogy a lány maga rendezte az egészet.) – – S mire az egész fellengés: – egy jó parthiet csinálni! – ez mindennek célja…. Egy jó parthiet! Egy másik fellengős, – nem nyugszik, míg egy repülőtisztet nem fog magának…. az egész város teli van vele: minden héten elrepűl hozzá Ungvárra…. elkűldi arany vitézségi érmét gyémántokkal díszítve, egy szétpattant srapnellbe foglalva…. (Ez aztán a regényes.) Eljegyzés Pesten…. s kiderűl, hogy nős ember.
Azelőtt: írni, – minnél gyorsabban túllenni rajta, hogy pihenhessünk. – Ma: nem kell pihenni s ez megváltoztatja a dolgozás pszichikai mivoltát.
Egyszer már találkoztam véle, akkor közölte velem, hogy ő már elvált a feleségétől…. de most megint meghódítja… persze! – Néhány év múlva újra találkozom véle, – ő megy ki a családhoz… – Hogy hogy? – kérdezem. – Nem lakik a családjával? – – Nem hát, – feleli. Elég a családból egyszer egy héten. Mindennap, – az sok. – Mit féltékenykedik annyit? – tette még hozzá.
Művészet: senki sem segíthet! – Tökéletesen el vagy munkáddal hagyatva…. Csak Isten segíthet!
„Egy hölgy a halálos ágyán is hölgy!” – kiáltotta haragosan leánya felé.
– Mindent addig kell elintézni, amíg az ember itt van a földön, – gondolta magában Erzsi, – apja mondását idézve vissza magában, – tehát megmondta nékem, hogy szeret!
1923., október 1.
X/7. A tisztaság és önzetlenség égi képe volt…. s emellett egy piszkos gyanúnak mégis sikerűlt felütnie fejét imádójában… (az ördög állandóan munkálkodik s nem hágy nyugton….) – Furcsán viselkedett a nászéjszakán… Selyem inget vett: – mintha ezzel vágyait akarná fokozni…. (Azt már egyszer előbb is megtette, hogy selyem ingét mutatta néki…) – Én úgy akarok viselkedni, ahogy néked jó! – mondotta…. S a férfiban az a szörnyű érzés támadt, hogy ez a lány nem szűz…. Minden emellett szólt. – S aztán, évek múlva a lány el is mond neki egy szörnyű történetet egy vidéki orvosról, aki…. aki….
[Áthúzott, olvashatatlan sor.]
Megéreztem, hogy mi bajom. – Hónapokkal ezelőtt mondottam volt háziorvosomnak, hogy cukorra gyanakszom…. folyton fáradt vagyok. – Most kiütésem támadt a könyökömön – s akkor azt gondoltam: ez cukor! Néhány nap előtt pedig álmom volt, hogy a vizeletemben valami nyúlós anyagot találtak…. S én a tükörben vizsgáltam megviselt arcomat s igen csodálkoztam felette, hogy még nem mentem tönkre teljesen…. S kiderűlt, hogy valóban cukros vagyok. Igaz, hogy egy rendkívüli betegség, amely nem nevezhető cukorbajnak: pentosuria…. – s mégis! – S míly furcsa az emberi lélek – rettentően féltem a vegyi vizsgálat alatt – s mégis állandóan vártam: mikor sárgúl már meg…. szinte unszoltam, hogy bebizonyosodjék. S mikor az első vizsgálatnál nem sikerűlt a reakciót kiváltani… nem úgy siettem Erzsihez, hogy örömmel közölni fogom vele, hogy nincs semmi baj…. az ember ilyenkor elégedetlen, hogy nem mondhat semmi súlyosat, komolyat…. – Továbbá: a beteg határozottan büszke rá, hogy ő, az ő baja unikum! – – Furcsa napok voltak. Tüneteket észleltem magamon, oly jelenségeket, amelyeket eddig figyelembe sem vettem: példáúl azt, hogy a csontjaim minden kis nyomásra nagyon erősen fájnak…. Vagy: hogy míly rettentően elfáradok kis testi munka után is… (Fabehordás.) Hogy két emelet megmászása után elfulladok, szívdobogásom van…. – S aztán: arra is gondoltam, hogy ez a szervezet túlerőltetésétől származik…. Az már nem akart több izgalmat kiállani s én erőltettem – s ettől megroppant…. Túlfeszítettem összes erőit…. amit nem szabad, azt tettem… Rendben van, – gondoltam aztán, – ebben tehát elpusztúltam….. S míly határtalan távolságra hátrált előttem életem minden kis bánata: e halálos veszély közeledtére…. Hogy én valaha, régen elvesztett kis vagyonomért úgy búsultam!
Hogy kis sértődések, kis ügyek, hogy semmivé foszlanak ebben a perspektívában…. Mintha valaha, nagyon régen, századok előtt éltem volna: kis ügyeim máris beleolvadtak a kozmoszba. – – O. azt mondotta, hogy talán regényemben szerepel egy cukorbajos….. Sajnos, nem éltem magam bele annyira…. – – Közben arról értesűltem, hogy igen kedves, kitűnő emberek haltak meg az utóbbi időben: régi tanártársaim…. (Az egész nagyszerűség, lendület, ambició a kezdet dolga: – ha ma kellene kezdeni, – nem mozdítanám a kisújjam semmi „magasabb cél” után. Erre a rövid futásra ilyannyira nekikészűlni?) Szegény Boros…. látom őt, amint nagy lebernyegében sétál a fiával: egyetlen kincsével…. s tanárosan beleöleli őt a köpeny alá…. S szegény Zilzer, – aki hasonló idegbajba esett, mint én… látom őt, amint közönyös arccal fekszik ravatalán, mintha azt mondaná: nem tehetek róla, hogy éltem s nem, hogy meghaltam. A sok izgalom, viharok, szerelmi téboly, baj, munka: megőrölte, elpusztította…. – – Érzem, biztos érzésem van, hogy most rajtam a sor! S ha már túllenék rajta: akkor minden rendben!
Jelenet lehetne: A szerelmes lány elmegy látogatóba szerelméhez s ott annak feleségével beszélget, – aki tud a lány érzéseiről: s panaszkodik néki…. S az asszony, aki férjét már ismeri, – sóhajt…. Nem úgy van ez, ahogy ez a lány képzeli: közelről nézni őt sok apró hibájával, – más az…. De azért ő is szereti….
Egy másik jelenet: Az anya elmegy fia menyasszonyához, őt lebeszélni, hogy a fiához menjen. Vigyáznia kell, nehogy félreértsék: – nehogy a lány azt higyje, hogy ravaszsággal akarja lehetetlenné tenni ezt a házasságot…. – ő, a jó család védője. – Szereti a fiát, ezt a csirkefogót s biztos érzése, hogy csak előnyére lehetne, ha ezt a hű, jó lelket kapná útitársúl – bár… sosem lesz ebből ember, hűtlen, rossz természet – s épp ezért kell lebeszélni szegény lányt. – A fiú már szakított véle: egy asszonyba szeretett bele, – de a lány nem enged. Mikor lemondólevelét megkapta visszaragasztotta a borítékot s azt az üzenetet küldte, hogy ő csak személyesen akar véle tárgyalni. – – Ugyanez a hölgy azt kérdezte E-től: És ennyiféle olvasmány mellett hogy állunk Istennel, Erzsike? – Bizony nagyon rosszúl, – felelte ő akkor.
Éjszakai jelenet: Egy titkot mondok el…. Ha távol vagyok azoktól, akiket szeretek, – megharagszom rájuk. Épp ezért sosem szabad eltávoznod tőlem, ha meg akarsz tartani. (Mint mikor a hős elmondja szerelmesének titkos gyengeségét.)
„Nékem oly elégtétel, hogy úgy szeretik…. (én vagyok az…) oly elégtétel az életéért.”
Éjszakai jelenet: „De ha oldalt fekszem, akkor mindjárt el fogok aludni…. és akkor nem láthatlak….” (Sír.) – „Ó míly jó lesz, ha holnap megint megláthatlak….” Sírása álmában: mint egy megkínzott gyerek, úgy sír…. mint egy ellenséges világgal szemben álló szegény, elhagyott.
Jelenet: A művész-férj benn alszik…. s a látogató halkan udvarol.
Jelenet: egy délután az anya váratlanúl hangot változtat: rendkívűl nyájas ahhoz a lányához, akivel bizony eddig elég kegyetlen volt mindig. Hogy a lány feküdjön le pihenni, mégpedig az ő ágyába…. Mikor pedig a lány felkel: – végigmustrálja őt…. kiadja a szekrényekből fehérneműit, ruháját, hogy ők az operába mennek. Az idősebb nővér fésüli a lányt, – az anya pedig mindenáron be akarja puderezni az arcát…. kérleli, szinte könyörög, hogy legalább az orrát hagyja bepuderezni…. A lányt, aki rögtön tisztában van vele, hogy miről van szó, – valami kaján, nagy jókedv fogja el…. Végre az operában összeismerkedik azzal, aki miatt oly gyengéden bántak véle: egy sáppadt, beteges kinézésű fiatalember az illető….. (Anyja még az úton is egyre emlegette a púdert, – hogy milyen kár, hogy nem engedte bepúderezni magát.) – A lány egész kedvesen bánik vele – s a fiú valóban, láthatóan nagy kedvet kap a házassághoz…. Dehát még az anyja sem tudott haragudni reá, mikor a lány elhárította ezt a szerencsét… – s ezt nem várta volna tőle, hogy olyannyit is törődik véle, – hogy „beteges emberhez” mégsem akarja hozzáadni. – – Egy másik kérője is volt közben…. Ez akkor volt a legbátrabb, mikor egy esős napon ernyőt tarthatott feje fölé…. (Ez a legkedvezőbb alkalom a fiatalemberek felfogása szerint.)
Nyugodtan, szépen éltek – s ha félreértés volt közöttük, – ez leginkább csak idegenek jelenlétében történt… – – Élete emlékei közt mindig a szemrehányás volt a legborzasztóbb neki. – – Egy érzelmes sértékenység az övé.
Anyám korholása: mint a marólúg, olyan volt.
A korrektség nem volt vére: megerőltetés volt neki.
Az emberek gyűlölni nagyon szeretnek. Fortyog a gyűlölet, mint a tűzre tett fazék.
Az unoka beteg. A nagyszülők kinn gubbasztanak a cselédszobában; a homály egyre nő s ők lámpát sem mernek gyújtani, nehogy zavarjanak jelenlétükkel. – S ott a sötét szobában a cselédágyon űl az öreg és hullnak a könnyei…. Az öregasszony pedig ide-oda topog, helyét nem leli. – – S egy másik öregasszony, aki már száz körűl jár s most Pestre jött meglátogatni szép unokáit… visszaadja nékik a vizitet…. A szobája fala otthon teli van rakva kicsiszolt szardiniás dobozokkal… – mert szereti a csillogást… s a tisztaságukat.
Különös, rossz álmaim vannak megint mostanában. – Ma éjjel is, X/15re virradóra valami szörnyűt álmodtam, – talán olyasmit, hogy Erzsi feláldozta magát értem… (Szegény anyám utolsó évének álmai: hogy valami mélységbe akarják lehúzni…) – S egy furcsa álom: Anyám az űzletében űlt és mintha Osvát is ott lett volna…. S anyám földrajzi dolgokról beszélgetett…. Reggel felé arra ébredek, hogy Erzsi egy útirány földrajzi helyét mondogatja álmában – s azt hiszem róla, hogy az anyám fekszik ott…. s fel akarom kelteni álmából, – de nem bírok kiáltani, csak valami artikulálatlan hang-töredékek szakadnak ki belőlem…. (Az idegeim tönkre fognak tenni, – ellenségeim – már a szervezetemet is megtámadják. Analyzáltatni kellene sürgősen!) – Egy álom Gizáról: hogy életének fordulatai arra voltak jók, hogy amit elkótyavetyélt, újból mindig megszerezze. Házasság, – halál, – aztán újra halál…. most új házasság…. S mi lesz most? ha kifogy a fordulatokból? – S emellett beteg álmok!
A munkás hogy megveti a gyár hivatalnokát, ha végigmegy a munkatermen…. Ez a gép gőgje.
Megsértődött s kezdte is mindjárt összeszámolni, hogy mit tett ő a másikért.
Koldús: rongytömeg, aggság, görbe bot, vörös bugyor rajta. S kényelmes közönynyel körülnéz.
Mi az, hogy valaki szép? – S mi az, hogy luesz? Néha réműlten ráébredek, hogy micsoda érthetetlen fantasztikum ez az egész élet! Szép arc…. Érthetetlen betegségek…. – – Szél van kinn: s ebben a szélben születnek és meghalnak szüntelen…. S ami van, konszequensen és ridegen tovább forog tengelye körűl: nyílván az élet és halál örök mozgása az az el nem múló eleme az életnek, mely a kozmikus rend örök mozgásának, végtelenjének megjelenési formája ebben a véges jelenségben.
Mikor pedig az örök igaz egy igéjére rájött vala: mikor leírná, – mennydörgés és pennája eltörik vala. S mire új pennát vett volna, – elfeledé.
Mikor észrevette, hogy az önzéssel nem megy semmire, – boldogtalan, – kísérletet tett a szeretettel, – akkor kezdte el szeretni embertársait.
Boltokban meg-megszólított egy-egy szegény asszonyt s családja felől érdeklődött nála, – mikor néha kedve volt szóba elegyedni az emberekkel. – – – Azután: teli voltak zsebei néha cukorral, gyümölccsel, elárasztotta a beteg kicsikét.
Soha, soha még íly tisztán, boldogan nem szerettem senkit, mint Erzsit. Hála Neked érte! – Ha már nem leszek: ez az egy sor legyen minden köszönetem, azért, ami nékem voltál.
Súlyos beteg: a fehér virágok szirmait símogatja.
Túlsokat jajgatok némely nehéz pillanatban. Elvesztettem önuralmamat s egészen gyermekesen feladtam minden önnálóságomat. – Szinte már komolytalan ez a forma.
Kórház: micsoda közlékenység! Mihelyt lefeküsznek: – megkezdődik, – öntik egymás előtt életük intimitásait.
Nincs semmi dolgom: – s íme, annyira nem tudom beosztani az életemet, hogy beteg lettem a sok űléstől, heveréstől és erős táplálkozástól. Mértéktelen vagyok, – pedig míly boldogan élhetnék, – dehát nékem nem adatott.
Míly gyorsan fejlődnek ezek a gyermekek! Csoda! – Hja a természet! – az csinálja ezeket a csodákat s minden csodát! De akkor mért nem csinál még nagyobb csodát? Minek fejlődni? Ha a magot létre tudja hozni, – amely parányban benne foglaltatnak az individuum összes tulajdonságai, – akkor magra, fejlődésre, gyors és csodálatos fejlődésre sem volna szüksége…. Persze! Minden megvan és megvolt már eleve. Egy volt és egy minden. S ilyen formában bomlik véges életté: mint a prizmán az egyetlen fehér fény, a prizma hét színére bomlik. Értem.
Együttélés. – Vallomások: oly tiszta a szivem…. Soha még tiszta nem volt. – – Együttélés: úgy látszik, ez törvényszerű: néha rájön az emberre az indulat. – – Néha még feltámad egy-egy pillanatra a magános élet abszolút önzése – s az az érzés, hogy én magamnak élek! – holott öt perc múlva forró hullám járja át a szivemet, hogy egy percig sem akarok, tudok nélküle lenni. – – Egyszer felsóhajtottam: Komplikált az élet! – „Nékem most oly egyszerű!” – mondotta ő tisztán, igazán angyali tisztasággal nézve szemeimbe. – Drágám, szépem! – – Képzelet: fát hordtunk le…. S ha afféle csirkefogó, jól élni szerető, lusta frátert képzelek el, – az így szólt volna: – „Én most felmegyek…. És befűtök neked a fürdőszobába kincsem….” (A könnyűt választja.) – „Jó lesz szívem!” – feleli az okos asszony és nem ellenkezik. – – – – Egy emléke: Ha esett az eső: csirkefogós, fiús felsőkabátot vett, belemélyesztette kezeit…. fiús sapkát a fejére és elment kóborolni. És ilyenkor oly jól lehetett mindenféle felett gondolkodni. És ha valaki figyeli útját, csak arról jött volna rá, hogy lány, hogy bizony néhány kirakat előtt mégiscsak meg-megállt….. – – Hozzátartozik szeretetéhez, szeretete élvezetéhez, hogy a másikat megriassza. Boldogan, élvezve nézi, amint a másik szörnyűlködik, kétségbeesik nyers tréfáin, kaján, disznóságain…. – – Porcellán-káprázat, – porcellánfények villódzása: kedves fogai közelről. – Nevetéssel ne lehetne azt kifejezni, hogy szeretlek?… Most azért nevettem. Sírással, beszéddel, mindennel ezt akarom kifejezni.
Hogy röpűl az élet, hogy röpűl! – Néhány cigarettát szívtam, néhány napot éltem, mióta szegény Havas Gyula meghalt. (Senki sem tudja, míly gyakran gondolok reá!) S ez fájhat, – ez? a halálos ágyon? – Ettől a tűnő álomtól megválni? Kűzdelem, fáradtság, melanchólikus tűnődés… s olyan mindez, mint az álom. S az hogy álomszerűen, megfoghatatlanúl, megérthetetlenűl tűnik, száguld – ez, ez, ez a legfőbb tulajdonsága s a legfőbb érthetetlensége. – S a szerelemről, a házasságról vaj’ hogyan képzelődött ő a szegény – szegény ifjúkorában? Valami nagy, mondhatatlan szépséget, ujjongó boldogságot megrázó szenzációját az egész léleknek…. Valami nyugodt, csendes jósága csakugyan van, békés szépsége…. mint ami talán a csecsemő életét teszi édessé…. s mégis azt képzelem néha, hogy még ezt sem érdemes megvárni…. Én részesűltem benne, Istennek hála, – ő szegény nem – s mégis, talán semmiképen sem nyertes az, aki tovább él! – S mégis: hogy irtózik az ember az áhított csendtől… hogy fáj a pusztulás! Hogy fáj, hogy már oly öreges a vágy bennem…. s míly elviselhetetlen szinte, hogy a pompás, fénylő életet fiatal, üde lánykáival oly vágytalanúl, kiégve tudom nézni! – S hogy figyelem a szívemet! – hogy már két emelet után is kimerűlten dobog – s fulladok… Itt a vég, – egész közel, úgy érzem s ez nagyon fáj! – Azelőtt szivar? Egész éjjel. Cigaretta? Száz. Egész éjjel dohányoztam, mikor a Nevetőket írtam, vagy szigorlat előtt. Ma már „lassú koppal.” S a szemeim sem voltak soha bágyadtak.
Finom emberek gyakran meggyőződéssel mondanak banalitásokat.
Konok csend… Kibeszélés nélküli, feszűlt csend házastársak között.
A féltehetségek klubját lehetne megcsinálni: Eisler, Mártonffy, Szegedi, Gedő, Popper.
Hogy elszakadtam! Deutschländer, Rosenthal, Kernács, Peterdi, Mffy, Guthi, Eisler, Gábor, Montag, Conrád, Jaulus, Vikár, Kóródy, Radó, Germán, Karinthy, Tóth Á. – Révész László.
Érdekes öntudat-változás: Semmire sem becsülöm az embereket. – Hogy én kisebbnek érezzem magam bármelyiknél is? – Fókák ezek, szegények, ostoba fókák! S én hogy remegtem tőlük, – míly alázatos tisztelettel hódoltam minden ismeretlen nagyság előtt! – S mégis! Hírtelen régi alázkodásom lep meg orvúl, alázat még ma is…. s nem az bánt, hogy alázatosan viselkedem, hanem hogy az érzés, hogy ez bennem van még mindig: ez az örökös hunyászkodás…. hímzéseim…. s oly szívesen állok mindenkinek rendelkezésére lelkem melegével!… Oly olcsó jóindulatom!
Igaza van Tolstojnak: akivel az embernek viszonya volt: azt alig rázhatja le magáról egykönnyen…. A testén és lelkén talán örök nyomok maradnak utána!
Egy ember: kicsúszik az ember kezéből, mint a hal.
Gyönyörű jelenet volt. Egy kis fiú a kapúaljból előre nyújtja sovány kis karjait s átnyúl a szomszédos bolt kirakott gesztenyés-kosarába. Egy öreg bácsi megy arra, afféle tisztes, kedves bácsi, tiszán öltözött, fínom öreg ember s rámutat botjával a gyerekre. – „Ejnye, kis fiú! – mondja. Az az úr ezt az árút pénzért veszi – és te el akarod csenni?” – A kis karok lelankadnak. – Nosza, – kiszalad a segéd is ezt hallván s megragadja a fiút s felemeli karjainál fogva a levegőbe. – Ez egy régi tolvaj! – kiáltja. S a kisfiú nem szól, – csak szólna, de nem tud. Egy kicsit nyögdécsel és savanyú arccal üres kacsóit mutatja feléje mentségűl. A boltos is kijön…. „Ez a haszontalan, mindennap lop,” – panaszolja, de azért a bajusza alatt élvező mosoly suhan el. A tárcám után nyúlok, hogy gesztenyét vegyek neki, – de az történetesen üres. – „Aztán ha megszokod, hogy ilyen könnyen szerezz magadnak, – az nagy baj ám,” – feddi még a kedves öreg úr, kedves, meleg hangján s én megemelem a kalapom és megyek. – Még visszanézek egyszer… s a kis fiú nem szaladt el…. még mindig ott áll s kedvetlenűl, elszontyolodva pislant most már tisztes távolságból a gesztenyék felé. – – Úgy látszik, csak az öregek figyelnek a gyerekekre, – öregek és gyerekek – ezek régi, régi barátok. A mohó fiatalság az életet hajszolja, – minden pillanatra szüksége van s nem ér rá lenézni az aprószentekre.
Még aki a legjobban lázad is az élet igazságtalansága, kegyetlensége ellen…. Hogy egyeseknek korán meg kell halniok, hogy mennyit kell némely embernek szenvednie…. még az is a legnagyobb nyugalommal s belenyugodva, hogy ez így van, így van helyén és rendjén, – űl neki, hogy borjúpörköltjét megegye.
A művészet! – Ez a nagy egyesítő! Mivel tartozik néki a világ! Mikor jön már tudatára végre! Nem az, hogy saját magunkkal kibékít, hogy elcsitítja lelkünk szörnyűségeit, vagy hogy felébreszti…. hanem hogy az országokat egyesíti, egy néppé teszi a világot, – rokonabbá a népeket, mint bármi a vallásokon kívűl!
Púpos ember, akinek az íróasztala felett női aktok lógnak s az egész szobában elszórva mindenfelé: egészséges, kövérkés női testek képe… S ha valamely asszony szóbaáll vele – valamely kliens: akkor megered a szó a száján, hogy minden tudását kimutassa. (Csupa badarság órákig!) – Szegény!
Ösztönünk az, hogy tönkretegyük az életünket, hogy megaláztassunk…. Ez az ördög műve bennünk, – szenvednünk kell. Mihelyt béke van, felforgatjuk. (N. Z-ben nem lakik: ő nyugodt és szerencsés ember.)
Fák között mindig van egy kis nesz, hol szél, hol csepergés…. – – Ha didereg, – boldogan, borzongva alszik el s még félálmában is hallgatja az eső csurgását az ereszről, a fák zúgását…. az őszi zápor egyenletes sustorgását.
Szegények, akik idegen nőknél, otthon nélkül kódorognak… akiknek sosem adatik egyenletes melege az állandóságnak… Akik sohajtva távoznak mindenünnen, ahol egy kis érzés lobbant fel bennök…
Valaki, aki úgy néz ki, mint egy nagy charakter – s ezt egy furcsa véletlen teszi, hogy mindig egyenesnek látszik…. Csak egyes nagy recsegések pillanatában lesz ragyogóvá kicsinyessége, komiszsága.
Gyílkos indulat, – még megöl. Hogy megítélném előkelő érzésű barátaimban ezt a brutalitásra serkentő közönségességet….. előkelőbb temperamentumra volna szükség – s ezt nyerném, ha közönyösebb tudnék lenni, sokkal közönyösebb! Akkor a harag a gyülölet rögtön megszünik s a bűnös, gonosz fantáziák: elégtételről, megalázásról – halálos ítéleteim elévűlnének s én megkönnyebbűlnék. – – Nem veszem észre, ha megsértenek, csak későn…. s épp ezért egy nap brutalitásba csapok át s hirtelen szakítok….. Ha pedig nem szakítok, akkor elfeledem közelségükben nagy sérelmeimet s apró kedveskedésük úgy lekötelez, mint a rabszolgát, aki semmi jóhoz nincs szokva. (Semmi önérzet!)
Öreg emberek űlnek egy padon a ligetben összetorlódva, együtt – fáradt vándorok egy kis őszi napfény koldúsai…. S az egyik, egy asztmatikus társuk tréfás dolgokat mesél…. még mindig van kedve tréfálkozni…. Ott áll előttük, liheg és nevet… Pikáns dolgok…. s ők különbözőképen reagálnak reá… de bármíly különböző is mosolyuk – mindé egy lezajlott, távoli élet mosolya. – Érdekes, hogy hogy összehozza őket egy padra az öregség…. Egy másik padon öreg, pipás zsídók, – kivitézlett agensek, – mélyebben benn a ligetben, a sivárabb oldalon.
Két férfi egy lányért bolond s megszeretik végül egymást. – Szegény J. E. – megérteném, ha egy nap halálosan belefáradna saját hangos, csengő nevetésébe.
„Az én uram a világ legcsendesebb embere,” – mondotta volt egy újságírónak szegény Ambrusné. – Mellette élni és szemlélni… egy idegen világot. Egyedül futni a pályát egy idegennel, – aki bármíly meghitten ismerős: – idegen, érthetetlen rejtély. Szegény, kedves, csendes ember, – idegen ember!
Amivel sikere van, azt kétszer mondja. – Mások rosszabbúl intézték el szerelmi ügyeiket… sokkal rosszabbúl…. – „De mennyire!” – mondja hallgatója…. – Mások sokkal rosszabbúl intézték el, – ismétli ő nekibátorodva, mielőtt folytatná.
X/20. Rohamos dekadenciában van a szervezetem: ezt már néhány éve figyelem. – Minden pihenés hiábavaló, – jól már nem nézek ki többé. Az arcbőröm száraz, fáradt, merev, kopaszodás, őszülés, – ráncok a homlokomon, a szem alatt szemölcs-félék, – piros foltok a bőr-erektől, – a körmök szárazak, töredezők, a szemek fátyolosak, bágyadtak, – a szemhéjak bágyadtak s vonaluk éles, – nagy fáradtságok, – a szív hamar kimerűl, a lélekzet eláll, – vágytalanság, – diabétesz, – fájdalmak a csontokban, – a hurutok már roppantúl nehezen oldódnak, – az alvással is különleges, új bajok vannak…. alig ismerek magamra, – minden nap valami meglepő újság! Az idegességem is sokkal nehezebben nyugszik meg! – – Míly elasztikus voltam én! S míly regenerálódó! Két napi pihenés után, – hogy ragyogott egész szervezetem az erőtől. – Lefelé vezet az út! – S emlékszem arra is, mikor oly elviselhetetlen szomorúságok kínoztak…. ha a tükörbe néztem: ez mindig önérzetet adott, – talán azért, mert onnan egy életképes, életerős fiatal férfi nézett ki rám a tükörből…. (Belűl tombolt a szenvedés – s kívűl egy töretlen, erős embert láttam.) – Ma már nem. Térd és kézfájdalmak… viszketegség…. lefelé hajlik az élet. – Mintha gyászmenet volna, olyan az életünk… folytonos bánat…. Egyszer megcsókolta arcomat s én mozdulatlan voltam s azt képzeltem, hogy már a halotti ágyon csókol s elviselhetetlenűl fájt a szívem érte! Hogy micsoda fájdalom néki azt a szájat és szemet némának látnia, mely oly beszédes volt hozzá mindig… Magamat nem sajnáltam, csak őt…. s arra gondoltam aztán, hogy lám, mennyiféle qualitás van az emberben, olyan, amelyről nem tud: hogy miként tud hatni. Egy beszédes szem és száj: annak a rejtélynek kifejezője volna, ami belűl van…. E bensőnek birtokosa vagyok – s mégis a szem és száj kifejezésének egy másik emberben tett hatása, mintha több volna, mint amit bensőmnek érzek. Amit másnak jelentek, amíg élek: – azt sirattam.
Féltékenység: – A hűség fogalma különös fogalom. Én hűnek érezhetem magam akkor is, ha olyat követek el, amit a másik már csalásnak érez…. s viszont csalónak érezhetem magam s a másik nem is gyanúsít. Hogy mi a hűség, azt nem az határozza meg, aki tartozik vele, hanem, aki követeli, aki félt. (Varróék) – – Míly szörnyű az a hazugság, amelylyel valaki szerelmet hazudik…. – s csak azért, hogy megejtsen, testileg meghódítson egy nőt…. a lélekkel játszik, azt teszi tönkre…. valami becseset sért, hogy olyasmit nyerjen, ami nem becses… – ezt világosan éreztem, mikor Margit itt járt…. el tudtam jól képzelni ezt a becstelenséget. – Bár: minden hazugság bűnös s büntetést érdemel, amelylyel valaki szeretetet túloz, vagy hazudik, – még ha jóakaratú is az! Nem szabad csalni!
X/20. Fiasco: – A regényt abbahagytam…. O. látott néhány részletet s csúnyán elbánt vele…. Iszonyú órák következtek. S ami a legjobban fájt: – – „Fontosabb dolgokról kell írni, – mondotta… hát érdekelnek ezek az apró részletek téged?” – – Jelentéktelent kell írni, hogy jelentékenyt fejezzünk ki, – válaszoltam. – – „Azt én tudom!” – mondotta ő gúnyosan s nem folytatta. Azt akarta kifejezni vele, hogy igen, úgy kell, de nékem ezt nem ajánlhatja, hogy így dolgozzam, mert úgy sem lennék képes rá…. nem nekem való!
X/24. Ma egész délután az az érzésem volt, hogy semminek sincs jelentősége…. Erzsi növendékem volt… aztán elvettem…. vele élek…. furcsa, szép, megható történet, – de hát nem mindegy, hogy mi hogyan történik ezen a rövid pályán? – A természet sem veszi komolyan ezt az életet…. Véletlen, hogy itt élet van e földön…. Játékos könnyelműséggel teremt és dönti halomba, amit teremtett…. Játékosan hozza létre az életet, az kétségtelennek tűnik…. S hogy itt annyi törekvés, fájdalom, sírás, – annyi épület és intézmény nőtt ki ebből a játékosságból?…. – közönynyel fogadja. Es war nicht so ernst gemeint, – evvel a világteremtéssel. Sarjadás,…. mely belefolyik az örökkévalóságba…. s akik élnek: azoknak illúzióik, lázálmaik, érzéseik támadnak míg bele nem buknak megint az örök öntudatlanba…. – Halál: pregnáns kifejezése egy tendenciának, mely az éltető erő mellett működik…. (Az élőben: pusztulásával fejeződik ki legtisztábban a romboló erők tendenciája.) A szervetlen nem hal meg, csak szétesik, aztán megint összeáll…. Ha szobrot csinálsz: elporlad…. Nem kell sajnálnod, hogy annyi papírt írtál tele hiába, – annyi energiád vész kárba: – minden energia kárbavész…. illetve energia: ez csak felbomlása az örök-egy nyúgalomnak, mely önmagába visszatér…. mint a körforgás. – Az volt az érzésem továbbá, hogy az volna a nagy jóttevő, aki ezt az egész földi életet, összes sejtjeivel együtt örökre megölné….. hogy soha életre ne kelhessen újra, – gyémántbányáival, ostobaságaival és szenvedéseivel együtt. Az volt a kifejezhetetlen érzésem, hogy a legnagyobb szerencse innen eltávozhatni…. és itt hagyni Móricz Zsigmondot halálfélemével, folytonos nyavalygásával…. – mílyen szerencse! Még néhány év gyötrelmes halálfélelemben, bajjal megvert órák nyomorúságával…. – ezt siratni? Hogy micsoda tévedés, optikai csalódás: részvéttel gondolni a háborúban elesettekre: a természet egységes! Lehetetlen, hogy ne a legnagyobb szerencse legyen az, ami a legfájdalmasabb, legelviselhetetlenebb igazságtalanságnak látszik! Büntetés élni! S a legmélyebben igaz vallás a buddhizmus! – Halálos órámon azzal kell vígasztalnom Erzsimet, hogy…. ez a legnagyobb szerencse, ami embert érhet. A fülbajokat és villamos mizériákat, krisztusi tanokat és berendezhetetlen társadalmat itthagyhatni…. hiábavaló törekvést, hiábavaló művészetet…. Úgy éreztem, hogy minden születéskor gyászruhát kellene ölteni s minden halálesetnél ünneplőt….. ujjongani, ha valaki távozik…. s imádkozni, hogy soha ne legyen feltámadása….. hogy az az anyag, amely benne öntudatra tért… kikerűljön végleg ebből a rendszerből, ezek alól a törvények alól, e körforgásból…. az igazi megsemmisülésbe, – mert ez egy bűnös, megátkozott anyag itt e földön, amelynek, úgy látszik, büntetésből örökké élnie kell, örökre újra fel kell támadnia…. amelynek nincs menekvése az örök nirvánába…. Tehát: nem „feltámadunk!” – ne így vígasztaljunk, mint a kereszténység, – ez rövidlátó gondolat! – Hanem úgy, mint a buddhizmus: megsemmisülünk! – Át fogok térni a buddhizmusra, hogy ezt a pár évet is még nagyobb tisztánlátással töltsem. Ha ma kellene kezdenem: semmihez sem nyúlnék hozzá…. ambiciótlanúl élnék…. csak éppen, hogy éljek, amíg muszáj…. Nagy törekvések! A lélek nevelése! – nevetséges, távoli világ!…. Igazán halálos ellensége vagyok az életnek!
A szerelmes gyengédség bágyaszt, – a cselekvés szenvedélyét öli. Lehúz a semmibe a cirógatás, becézés, mozdulatlan langy levegője.
Szeretők: „Nem szeretlek kevésbbé, mint mikor elmentél hazulról egy óra előtt.” – – „Bennem már minden pusztúl, dől össze, – csak egy érték van még, hogy szeretlek.” – – Míly különös! – Gál Miklóssal találkoztam ezelőtt tizenkét évvel az Andrássy úton a Marokkói házzal szemben. Jobban voltam öltözve, mint ahogy ő ezt megszokta diákkoromból….. – Hogy mi van velem? – kérdezte. (A színes harisnyák korszaka volt, – épp J. E.-től jöttem.) Vőlegény vagyok – mondottam – s valami olyat akartam néki mondani, ami fájhat, – mert láttam, hogy máris irigykedik…. – Gazdagon? – kérdezte…. – Igen, feleltem…. Egy evőeszközgyáros lányát veszem el, – mondottam…. S évek után, most, furcsa módon, valóban így lett: egy evőeszközgyáros lányát vettem el, aki a Marokkói házban lakik…. Valakit, aki fiatal volt s mégis máris tudta, mi a fontos… Hogy szeressem! Pénz nem kellett neki, – minden hívságot megvetett…. Pompa, családi ház, – mindezt elvetette… De amire szüksége volt, arra rávetette magát…. Íly tisztaság és tudatosság!
Ezek a zsidók! Még a katholikus művészetet és lithurgiát is kisajátítják….
Művésznek valóban csak arról szabad beszélnie, ami igazán érdekli…. De hogy mi érdekli! – Ki tudja azt? Ő maga sem képzelheti el előre. Hirtelen affinitást érez valamely tárgy iránt…. S ez teszi éppen, hogy az egyik művész tárgyai, művészetének pszichikuma merőben más, mint azé, akit (például mint én Tolstojét) a legjobban, sajátmagánál is jobban becsűl…. Viszont: vannak emberek, akiknek éppen az kell, amit én irok s nem szívelhetik azt, amit Móricz ír. – Nem szabad többé mások munkájával, dolgozási módjával annyit törődnöm s azt annyira áhítanom a magam számára. – Osvát ítéletével sem szabad annyit törődnöm. Ezek furcsa vélemények…. s bármíly kitűnő s összehasonlíthatatlanúl alapos elme véleménye is, – nekem épp oly furcsák, mint a fölületes emlékéi…. – Hogy Kosáryné…. hogy Lányi Sarolta…. hogy Gellért…. – Nem törődöm mindezzel…. – Még a Móriczról való feltétlenűl elismerő vélemény is idegenkedést kelt bennem… Osvát igen kritizálja Csehov remekét: az „Unalmas történetet”, – az Iljics Ivánt nem kedveli…. de Kosárynéért rajong s Móriczot feltétlenűl elismeri…. – Én is úgy vagyok vele, mint nagyon sokan mások, hogy igen sokszor nem érdekel az, amit Móricz ír… valami hiányzik nékem belőle…. Igazat kell adnom azoknak, akik azt állítják, hogy parasztjainak ábrázolása legtöbbször oly kűlsőséges, csak testi ábrázolás, mely nem elégíthet ki eléggé….. (Moly) számomra sok alakja üres báb, aki nem érdekel, nem köt le…. (Csehov, Tolstoj, Gorkij parasztjainak olyan lelke van, amilyen az enyém. Minden ügyük az én ügyem.) – Az is igaz, hogy intellektusának valami primitivitása érzik írásain: hogy harsog, teltszájú…. (Karinthy megjegyzése), – ha példáúl társadalmi regényt ír: abban a társadalmi regény összes kellékei felvonúlnak, – s a humusz az fekete! (Kosztolányi) – – Nem szabad többé feltétlenűl alárendelnem magam O-nak…. Teljesen független akarok lenni tőle, – egyedül akarok lenni s a magam útján akarok járni. Elég gyámkodásából! – – Míly különös ember! Szadisztikus hajlamai volnának? Fájt a kezem…. érelmeszesedés! – mondotta. Fájt a fejbőröm: „Ki fogják talán tépni a hajadat…. kopasz leszel – mit fogsz csinálni? Parókát hordasz?” – – Elég mindezekből. Egyedül, – ez jobb! – Egy kislány panaszkodott nékem, hogy a lánya, Ágnes, akivel forró barátságban voltak, olyannyira elnyomja, tyrannizálja erős, szuggesztiv akaratával, hogy ő nem bírja tovább….. – Nem tévedek…. az én panaszom mindenkié, aki a közelében élt.
Igen közönséges dolgokra vagyok még mindig képes! Ahogy Schwarz kisasszonyt kiszolgáltattam, – elmesélvén őt kompromittáló tényeket…. S ahogy J. E-t kiszolgáltattam: dúrva, nyers hangon beszélvén róla – s elárúlva azt a közösséget, amely mindenkor fennáll olyanok között, akik íly közel állottak egymáshoz…. Boszúnak látszik, – pedig nem él bennem boszúérzés…. Dicsekvésnek látszik, holott nem szeretek dicsekedni…. Lovagiatlan és közönséges…. Hiányzik érzékemben valami, ami szabályozná, hogy mit lehet közölnöm, mit nem…. S bár zavart zenebona van bennem, mialatt ílyet művelek, – mégsem támad fel bennem semmi határozottan ellene. – – S még mindig képes vagyok rá, hogy érdekessé tegyem magam társaságban. Mosolygok, ha várják tőlem….. Ambicióm, hogy lássák, hogy értek a zenéhez… s ezért helyeslek és mosolygok hozzá.
Az a nő, akinek féltenie kell az urát, prüd szokott lenni.
Igazi kedély volt! Ha bejött a szobába, sugárzása sugárzást indított a lelkekben…. vibrálni kezdtek. (J. E.)
A harcos magtalanúl él.
Ha senkije sincs az embernek s jön valaki…. Senki és egy valaki, – a kettő közt egy egész világ a különbség…. s különösen ha oly fiatal, mint én voltam akkor: „tömény oldat, amelybe akármilyen fonalat bocsátok, rögtön kristályosúl”.
Azt álmodtam, hogy férjhez mentem.
Idősebb férfiak, ha megnősűlnek, rendesen alárendeltjeivé lesznek az asszonynak…. papucshősök…. a mély hálaérzet teszi ezt, hogy egyáltalán akadt még nő e világon, aki melléjük állott.
Még mindig hogy hat rám a fiatal szépség: az üde lehellet, forró-szép arc… lengő haj…. – Csak a meleg báj hat rám, – a macskák hideg bája nem izgat.
„Nagyon rossz néven veszem tőled… – visszaéltél valakinek a bizalmával…. ehhez ösztön kell, hogy az ember tudja, hogy mit hallgasson el,” – mondotta E. …. s igaza volt: valami hiba van bennem…. A régi szégyenkezésekre valóban elég okom volt.
Bélbaj… Fejbőrfájás…. viszketegség… fáradtságok… kiütés…. nagy kézfájás nagy fájdalom érzékenység az egész testben…. aranyér… Mintha anginára lehetnék elkészűlve: balkar-fájdalmak… Szédülések elalvás előtt…. derékremegések izgalmak után…. rövid alvás…. öreges hurut…. a körmeim szárazak…. – öregnek érzem magam…. – Néha megragad valami torkomnál fogva, mintha fojtogatni akarna… Minden darab cukor ellenségem…. – Talán még egy év: úgy érzem…. – – S míly jó véget vetni ennek az örökös halálfélelemnek! Túllenni a félelmen, halálváráson: talán ez a legnagyobb szerencse, ami az embert érheti…. Míly szörnyű lehet öregnek lenni…. S mi az az egy-két év, ami még hátra van? – Még egyetlen ősz, vagy még két tél – s aztán vége, soha többé nem látni hóesését… – S egyre öregedni, menni, rohanni az elkerűlhetetlen halál felé…. Mi az – egy év, vagy kettő…. Még néhány kis nap: s az a kis oeuvre, amit F. M. nevével jelöltek: át van adva a feledésnek és elmulásnak, – nem fejlődhet és nem javúlhat többé, – nincs tovább! Napló, vázlatok, törekvések, Catullus…. És ha elpusztúl is mindez: – már a naplóval sem tudok törődni! – oly mindegy az, hogy vége lesz-e annak is velem együtt, vagy sem….. Elmúlt fáradalmak! – Bútoraim? – Semmit sem sajnálok! – Érzem magamban a pusztulást… – mindenem beteg! Roncs vagyok….. Egy pillanatban arra ébredek, evés közben, hogy arra gondolok, hogy milyen jó magyarnak lenni, hogy ilyen finom étkeket ehet az ember…. (Halála előtt az embernek minden becses, ami ide köti…)
1923. november 1.
Szomorú, örökké tűnődő, szomorú szemei voltak, – fogják mondani rólam…. mint valami rejtélyről…. Magamnak is az voltam…. – – Egy egész nagy világnak éreztem ezt a kis életemet…. amelyről egyre jobban éreznem kellett, hogy egy hajszálon függő lehetségesség…. egy szúrás, egy ütés egy mirígy elromlik…. egy kis változás bennem…. és örökké vége ennek a nagy világnak, míg a világ világ lesz: nem lesz többé Weiss bácsi… S mi az, amit kedvező esetben nyerhetünk? Két, három, négy év…. ebből a drága, soha többé meg nem szerezhető, egyetlen életből…. Napok? Egyforma, unalmas napok futása – s aztán egy világ elborúl…. – – Úgy néz ki a dolog, hogy azért vagyok pusztuló, mert olyasmire kényszerítettem szervezetemet, amire nem volt többé kedve…. Legalábbis accidentaliter összevág ez az összeroppanás az utóbbi idők erőszakosságával….. Bár: az utóbbi években nem ízlett nekem az édes, – mintha ösztönszerűen elvontam volna magamtól, – nem kívántam….. Nem tudom. – – Érdekes, hogy az ember élete során állandóan foglalkozik a halállal s hogy ez az egyetlen fogalom hogy fejlődik benne, milyen átváltozásokon megy keresztűl…. Mikor már azt hiszi, hogy elkészűlt vele, hogy érti a halált…. akkor egy nap egész másként érzi… Ma én az életet és halált úgy érzem, mint soha azelőtt, – valami változás ment végbe ebben az érzés és gondolat-körben! Valami oly semmiségnek nézem az életet, oly értéktelennek, mint soha…. s mélyen érzem, hogy micsoda szerencse túlleni rajta…. ezen az örökös veszélyen… Érzem az örökegy változhatatlant, amely az élet efemerségében színekre bomlik…. fejlődéssé, az ami megvan és nem kell fejlődnie…. különbözőséggé az ami egyetlen egyformaság… (a földben még fizikailag is egygyé leszek mindazzal, akitől különböztem és elkülönítettem magam…) – mozgássá, körförgássá, ami mozdulatlan…. – – Szegény Havas Gyula míly udvarias volt a halálos ágyon, mikor meglátogattam….
Míly átok az emberen érzékisége! – Mért teszi az ember újból és újból, hogy elragadtatja magát….. Valami pokla van az embernek pszichikumában, amely feltör a mélyből…. A paráznaságot mindenkor szégyenlette az ember…. – írni kellene egy finom, jó lényről akiben ez a pokol mindig újra felfakad…. Példáúl egy nemes, jóságos nőről, aki roppant érzéki…. – „Téged semmi piszok nem piszkíthat be….” „Nem foglalkoztat, nem érdekel, nem érint, – nyomtalanúl, határtalanúl megy el mellettem, ha érzéki megnyilvánulásokat látok,” – mondotta E. – Ezt hívják tisztaságnak s a piszok én vagyok, – feleltem. – – Társaságban, ha másoknak is tetszett, jobban élvezte felesége báját. – – Sírni kezdett… s ő intett nékem, felemelve mutató ujját, – hogy: no no! – ahogy én szoktam. – „Kérek vészféket!” mondotta ő maga, ha érezte, hogy sírnia kell, – vagyis szorítsam meg a kezét. – „Elmegyek a tűnő hold országába!” – mondotta és aludni tért. – A kedves, a drága!
Valóban: a gyümölcsök s amit a természet létrehoz: szabályosak, ritmikusak, egy rendszer kifejezői, szimmetrikusak…. Igaz, hogy ebbe a szimmetriába zárva aszimétria foglaltatik…. az aszimetria egybe van foglalva egy szimmetrikus formába. Tehát: a művészi munkának feltétlenűl formásnak kell lennie…. A szervezet indulata löki ki ezt a formát s egységessé…. – Homályra törekedni a művészetben ostobaság! Törekedj a legteljesebb tisztaságra s homály, az még mindig marad elég….
XI/14: Elvesztettem drága tűmet, melyet a drága adott nékem! Hogy fáj!
XI/15: Kinn esik az őszi, egyenletes eső…. Idebenn meleg van és délben már ég a lámpa…. Tisztán ki van takarítva…. megvagyok fürödve s az íróasztalnál ülök….. Szép, boldog, borzongós idő!
Mozi: Lagerlőf egy filmjét adták: Az iramszarvas csodáját. – Megvesznek egy csorda szarvast s viszik le délnek s a hatalmas csorda a vezérszarvas kolompja után indúl le délnek…. Csodálatos kép… s én sírtam. A vezérszarvast vezetik… s ő erdőkön folyón keresztül viszi őket a halálba…. Az állati lélek misztikus, mély hűsége az, ártatlansága, jóhiszeműsége amely engem annyira meghat…. hogy van egy parancsolója s az után megy tüzön vizen át, – mikor mind habozás nélkül bement a mély folyóba, – megrázón szép volt! S mikor a vezérszarvas nem akart tovább menni…. ő nem vezeti csordáját a viharba…. s mikor vezető nélkül megbomlott a csorda – s a hű lelkeknek nem volt ki után igazodniok….
Irigység: néha furcsa módon megkap. Van olyan nap, amikor nagyon irigy vagyok – s bárkiről van is szó. – T. A-ról hallom, hogy segédszerkesztő lett, hogy nagyon felemelték a fizetését, hogy az Ivanovval mennyit keresett… hogy most beteg lévén az Est felküldte a Tátrába, tetszés szerinti időre, a legjobb szanatóriumba, s a legnagyobb kényelmet biztosította néki, – rosszúl esett. Mert rossz volt hozzám ez az ember s az az érzésem támadt, hogy íme, – azért mert gőgös volt és igazságtalan, nem jár néki semmi…. s határozottan gonoszan rosszindúlatú voltam, – bár pozitiv jelentősége talán nincs, miután eszerint az érzésem szerint cselekedni igazán nem tudnék!
Kar.: Reves, már fénylik a rothadástól.
Ady: Költő volt az, az a nagyszalontai jegyző, – mondotta Aranyról szokott, undorítón affektált módján. – Szokás volt az ő idejében, (Bródy) nagy férfiakat úgy dicsérni, hogy az ember egyszersmind nagysága nimbuszától is megfossza. Ember volt mindössze…. Levezetni, hogy az istenek emberi származásúak.
Egy orvos: – Szép fiú… s hallom is mindenfelé, hogy nagy sikerei vannak a nők között. Ő is azok közé tartozik, akibe nagyszerű nők szerelmesek – s mindig alsórendű jut neki…. Mert őt is a nőnek kellene meghódítani, – ő nem mozdúl. – Érdekes, hogy az emberek csak az illegális viszonyt irígylik.
Rémes látomásaim vannak néha: ezek a lélek mélyének döbbentő küldöttei…. Erzsi magyarázta, hogy hálóingén miféle csipkék vannak…. s én egy lövés kerek, pörkölt foltját láttam az ingen jobb oldalt, a mellen.
Az irodalom lehet lyra, elbeszélés…. – érdekes, hogy a zenének egyetlen területe van: a lyra. Azaz: a lyra valami oly intenziv az emberben, hogy többféle kifejezésre van szükség – s egy egész művészetet lefoglal magának, mely kizárólag az övé.
Az ember valamilyen hajlamokkal születik…. Viszont minden életkornak megvan a maga külön hajlandósága…. Az ember talán akkor a legteljesítőképesebb, ha abba a korba jut, amelynek hajlama egész lényének hajlandóságával összevág. (Varró Margit.) Példáúl a szemlélődő hajlamú kétségtelenűl zavartatva érzi magát a szenvedélyes fiatalkorban saját szenvedélyeitől. – Ad absurdum: némely embernek legjobb volna, ha öregnek születnék.
Lehet, hogy egy viszony tovább él ugyan bennünk, de további sarjadásra képtelen.
Mindig a fejlődő, a fejlődésre képes érdekel minket – az mindig kevésbbé, ami már véglegesen valamilyen, lezárt formájú.
Egy jóbarát hozzám: „Téged tisztellek….” (V. Margit)
Egy fínom nő értesűl róla, hogy megbántották a férjét… Méltatlankodott s nem gyűlölködött – s az nagyon tetszett nékem. A közönséges ember, ha sérelem éri, tönkre akarja tenni ellenfelét, – egy csapással megsemmisíteni…. Elkomorodott – és inkább fájlalta… „No ez szép!” – mondotta. „Mért, – mert annyi pénzük van?”…. „Ezt a jóakaratú embert megbántani, – ez olyan, mintha az ember egy gyereket sért meg”….
A nagy család, – sok gyermek, mindenkor valamely nagy erkölcsi tisztaság hatását teszi rám. Talán a sok áldozat, amelyet hozni kell értök?
Egy kutyáról mesélt valaki nékem, amely túlfalánk volt és megdöglött. A másik: szerény természet, sokáig élt. – Mi emberek, úgyszólván mind túl falánkak vagyunk.
Ha a tűz kialszik, hová lesz a láng? Az égés folyamata megszűnik. Az égés láng-tüneményt produkál, hőt és fényt…. s ha megszűnik az égés, – hová lesz a láng – ezt kérdezhetné valaki. Az elégett anyagból hamú és széndioxid lett…. – s a lángot senkinek sem jut eszébe keresni…. – s a lelket igen!…. – – Egy földbe temetnek: egyek leszünk, már örök, elmúlhatatlan fizikai egységünknél fogva is.
Az asszony mesél…. képzelt utazásról, kedveskedő hangon…. – S a férfi hallgatja és nem megy vele a képzelt utazásra. (Regényhez.)
Egy asszony: minden nap újból meg kell nyernie, meg kell hódítania férjét, jósággal, megható önzetlenségével…. (Ez különben minden viszonynál így van.)
Erzsi: „Megígértem neked, hogy nem leszek öngyilkos, de néha elfelejtem – s némely nehéz pillanatban még mindig ehhez a gondolathoz menekűlök.” – „Öt éves lehettem…. s azt szerettem, ha olyasmivel bíztak meg, amit pontosan meg is határoztak, hogy mi legyen az, – hogy mit kell tennem…. Nem szerettem, ha reám bízták, hogy tetszésem szerint intézzem…. Most is: a halál oly biztos elintézési mód”….
Giza – Leontin már másodszor is férjhez ment…. S míly gyorsan sikerűlt ez néki…. Úgy látszik, csak az első férjhezmenés volt nehéz…
Moly és Molyné…. Néha úgy érzi az ember, mintha két aggszűz volna ez a két ember…..
1923., december 1.
O.: „A naivitás, úgy látszik, a legtöbbet ér az embernek. S mint az ózon, úgy frissíti fel elkopott naivitásunkat a művészet. S ezért van oly nagy becse…. hogy nem nélkülözhetik”…. (Ol Jörgenről való beszélgetésünk.) – Réti Ödönről: – „Síma előadás…. rend, pedantéria…. gyanútlanná tesz s egyszerre kivillan belőle valami, ami megdöbbent. Szereti a vért…. vér csepeg ebből a kecsességből.” – Valóban igaz. Pedáns, kikerekítő, kiteljesítő rajz…. az akadémia kissé élettelen, kerek formáira emlékeztet….
Érdekes, hogy maga a tónus szépsége is mennyire gyönyörködtető lehet…. (Az az orosz novella, amelyet O. felolvasott.) A firnisz és szín között valami távlat látszik, amely különösen csillog és megkapóvá teszi a munkát…. (O: az örök múlt.)
Fátum: Mind a két fiú dadog…. Az egyik gyerekkorában állandóan a fejére esett…. (Pedig míly furcsa: mintha Isten védené a kisgyerekeket…. elesnek, megcsúsznak – és alig történik valami bajuk.) – Én a ballábammal vagyok így: – fatalisan állandóan arra esem rá…. – – Hinni kell a sorsban…. a házasságom is csak fatalizmusra tanít…..
Az anyát eltartani, – egész más mint a feleséget eltartani…. Az elsőben van valami, ami komolyabbá és tartalmasabbá teszi ezt a kötelességet…
Ami életteljes, az mindig megejti az embereket.
Bűnös vágyak környékeznek…. néha még az elmúlt fiatalság bűvös láza remegtet egy-egy pillanatra….. Egy-egy szép, fiatal kislány…. egy asszony, akit soká van alkalmam nézni…. S míly különös, – mindig, egész életemben az volt a sorsom, hogy el kellett hallgattatnom vágyaimat…. s hogy mindig olyan helyzeteket teremtettem, amelyekben lehetetlen volt szabadon, boldogan, győztesen, zabolátlanúl grasszálnom e világban….
A laikusra csak az a művészi munka hat, amelyben van valami „überwältigend” – elragadó…. A nagy erő hat a laikusra…. kis, apró szépségek, amelyekre nagyon kell ügyelni, – alig…..
Falusi történet: A fiú megérkezik Amerikából harminc év után, – sok pénzzel… házat földet akar venni a falujában…. Először a kocsmároshoz tér be…. s a szülői felől érdeklődik… Azok jó egészségben élnek…. Meg fogja őket tréfálni… Elmegy szülőihez és nem mondja meg hogy ő a fiúk…. Késő estig fenn vannak…. Ekkor az öregember pálinkáért megy a boltoshoz…. S az mindjárt azzal kezdi, hogy milyen örömünnep van ma – a fiú megérkezett. A fiú? – kérdezi réműlten az öreg és rohan haza…. S a fiú már ott fekszik átvágott nyakkal a padkán, – az öregasszony végzett a pénzes idegennel.
Jelenet: – Az apa elviszi fiát egy volt barátnőjéhez és megkéri: fogadná a fiút kegyeibe…. nehogy a prostitució nyomorúságának legyen kitéve. (V. I.)
Haukland: Ol Jörgen. – Azért kell előszót írni hozzá, hogy tudja az olvasó, hogy mire irányúljon figyelme. – Szikrázó jégkristályok s vér van beléjök fagyva…. Mint a jeges víz: üdít…. Mesemondó: a legbájosabb szabadság az övé: az író álmának szabad folyása…. Korlátlan szabadság: s nem téved el rengetegében: a tévetegség biztonságával, a holdkóros szédítő határozottságával… az ihlet tévedhetetlenségével halad… Kemény szikrázás, mint a brilliánsé. Nem lágyít, nem zenél sehol. Nem akar megnyerni.
Székely Arnold jutott eszembe…. S véle kapcsolatban különös érzések támadtak bennem, amelyek kifejezhetetlenek. Ő él: egyik napot a másik után éli, tanít, aztán gazdag vacsorákra jár….. S közben múlik, elmúlik ez az egyetlen élet…. megőszűl…. drága életét íly olcsón kell adnia: hétköznapokért, – vacsorákért… A legbecsesebb anyag pusztúl e hétköznapok által: az élet! – amelyből nincs több…. – azt fogyasztja értéktelenségek által…. az életébe kerűlnek esti, boros tréfái… – Talán csak részegeskedéssel lehetne mindezt az érthetetlenséget elviselni!
Kolnainak: Az ember meggyőződése szerint nem cselekedhet. Hány olyan nemes ember jár ezen a világon, aki lemondott régen arról, hogy e világ sorsán javítani lehessen…. s mégis egész életét jóakaratban, jótettekben tölti el…. Vagy olyan, aki az ember örökkévalóságán csak mosolyogni tud…. s a múlt kultusza legbecsesebb tartalma életének….
Vannak egyesek, akik körmeikről látják leginkább, hogy szervezetük rossz állapotban van….
Erzsi: „…. Az emberek, furcsa módon, jobban el tudják viselni, meg tudják bocsátani, ha egy asszony hűtlen, mintha egy lánynak kedvese van…. S azok éppen a legérzékenyebbek az íly dolgokban, akik a legpiszkosabb életre is képesek… Asszonyok, akik szeretőket tartanak, – férfiak, akik utcalányokhoz járnak… Szörnyű érzése lehet annak, aki provokálni meri haragjukat…. Micsoda mély megvetés! – s micsoda döbbentő felismerése a valóságnak…. – hogy ezek, ezek az ökrök akarnak nékem megbocsátani”….
E.: „Vannak oly emberek, akik komoly dolgokra merőben képtelenek… – csak a játékos, ostoba dolgot kedvelik…. Ha tehát megbízod, hogy egy fazekat vegyen, biztosan valami exquisite apróságot vesz, ami semmire sem használható.”
Vannak napok, hogy teljesen érzéstelen vagyok. „Valami nyugodt biztonság van benned,” – mondja E. Valóban, ilyenkor úgy érzem, hogy semmi szeretet nincs bennem, – közönyös vagyok…. s szinte csodálkozom, hogy néhány nap előtt oly meleg, szerető érzéseim voltak iránta. Mért van ez? S hova tűnt?
Vannak szemek, amelyek jóakaratúan ravaszdi tekintetűek. (Szegény Altenberg.)
Rendes, finom, szelíd, jóízlésű ember lettem: de hol van a szenvedély? – a művész hová tűnt belőlem? A művészetnek vége, úgy látszik. Pedig így alig elviselhető.
Talán a szervezetben egyesűlt sejteknek is örömük ez a központi láng, mely éltük végső eredménye: a lélek! Vagy talán csak despotát emeltek maguknak céltalanúl, ostobán, mint az emberek… a maguk átkáúl?
Katjának neveztem a Katit, – kedveskedtem néki ezzel a furcsa becenévvel…. S elképzeltem egy jelenetet, mikor a hatalmába kerülök valahogy: talán forradalom van….. Ő behatol szobámba „vőlegényével” s a férfi ütlegel…. S Kati tomboló, gúnyos, kaján kedvvel nevet s gyűlölve kiáltja: „Katjának nevezett… Katjának nevezett!”…. S én tehetetlenségemben ránézek…. mit tehetek mást? Hogy magyarázom meg neki, hogy jót akartam, becéztem, nem akartam őt bántani…. – – Ez a sorsom, hogy szeretem, aki mellém kerűlt, jól bánnék véle…. s rossz vélem aztán. – Vajdáné nevű gazdasszonyomat azért nem állhattam, mert olyan természet volt, akivel nem lehet jó az ember, – hidegen vette meleg kísérleteimet, nem fogadta el.
Míly furcsa az ifjúság! – Luesz! – kiáltottam megdermedve…. – az egész életet tenné tönkre örökre! – Mi az, hogy az „egész életet” – s az, hogy „örökre”? – Huszonöt-harminc évet?
Közönséges ember örűl annak, ha barátja rosszúl jár…. Vagyis:… mondjuk, hogy van egy barátja, aki szerencsésebb, mint ő, jól megy sora, helyesen él…. s erre váratlan, hirtelen meghal, – mondjuk. Ez a közönséges embernek elégtétel…. Néki nem elég az, hogy más tisztességes, szerencsésebb emberek rosszúl járnak…. – néki, az idegzetének az kell, hogy éppen riválisa, szerencsésebb barátja járjon rosszúl…. „Ez megnyugtató!” – mondja magának – s ezáltal igazolva érzi henye életmódját, megbocsát szerencsétlenségének…. – „Úgyis, – mirevaló a szerencse, ha az ember meghal!” – és: „lám ő szerencsés volt, de meghalt! – lám!” – vígasztalja magát. „Én szerencsétlen voltam, – de íme, lám, élek, megvagyok…. – mégiscsak van valami abban amit a sors előrelátásának neveznek!” – „Nem baj, hogy szerencsétlen voltam s az sem, hogy ő szerencsésebb volt – íme, most minden ki van egyenlítve.” – (O.né: „egy kis elégtétel Kernácsné kellemetlensége leányával a sok bántó fölényért”… – De nemcsak a közönséges ember benseje ilyen, – a legderekabb emberben is van ebből valami. Ebben a naplóban valahol már tettem megjegyzést a káröröm egy fajtájáról, amely semmi egyébből nem ered, mint abból, hogy az ember az élet igazságszolgáltatását beteljesedni látja rossz emberek bukásában. Igaz, hogy nagy vagyonok, hatalmak mind rablásból származnak…. gonoszságokkal kezdődik a hatalom – s az utódok már szelíd kultúr életet élvén vissza se gondolnak többé jólétük eredetére…. – és mégis! Egyes szórványosan előforduló fiasco – ez mégis kibékít valamelyest, pillanatokra. – Mert hogy lehet különben elviselni az élet érthetetlen igaztalanságát? – Az ember sokáig trenirozza magát, hogy ne nézzen sem jobbra sem balra…. hogy magának éljen s ne mérje össze a maga életét a másokéval…. De aztán egyszer mégiscsak megint körülnéz. S azt látja, hogy dúrva, kegyetlen embereknek minden sikerűl, – pontosan beválik minden, amit elkezdenek. Reiner gyerekkorában nem franciáúl tanúlt, hanem angolúl – s ma ez kell neki Amerikában. – Kósa úgy bánt mindenkivel, oly édesen, mintha testvére volna…. karriért jósoltam néki: s ez a síma viselkedése bevált. – Békessy erőszakos volt és becstelen….. a kommün után letartóztatták és megverték, – s még ez is hasznára vált: menekűlnie kellett innen: s csak azért, hogy Bécsben aztán határtalan vagyont, kastélyt, birtokot, házakat szerezzen magának, királyi kényelemben tarthassa családját… s fiát a nagyobb német kultúra polgárává tehesse…. – – S derék, tisztességes, tehetséges emberek itt pusztúlnak, örök átok alatt szenvedve.
Az emlékezőteheségem romlik. T. A. egyszer, a zsidókról mondott véleményén kívűl is – szubjektivitásával hozakodott elő, miután ostoba véleményét hangoztatta valamiről. – Elfelejtettem.
E. vígasztalni akar, mikor rosszkedvű vagyok: „mondd, hogy kell duruzsolni?” – – Míly végtelenűl kedves, szeretetreméltó!
Látomásszerű érzések voltak! Nem lehet leírni. Éjjel imádkoztam. Aztán arra gondoltam, hogy az életemet nem lehet visszafelé másként elképzelni, – hogy hogy lett volna, ha ez meg az nem lett volna…. Így, ahogy történt: elkoptam, elromlottam, az tény…. De mindenki elkopik: a szív egy ideig dobog, aztán elfárad… romlandó hús, amely örökkévalónak érzi magát… Itt felijedtem. Elviselhetetlenűl megvilágosodott megint előttem ennek az életnek elviselhetetlen jelentéktelensége. Ez az örök elmerülés a semmibe… (Ennyi az egész? – A szív, a hús elfárad és vége?) Aztán visszagondoltam arra, amit vacsora közben beszéltünk…. Egy 76 éves öreg agylágyulást kapott – s nem akarja megismerni hét gyerekét, – illetve közömbös irántuk… S az a gondolatom, hogy mi kell ahhoz, hogy az ember odáig jusson!… A távozás útján…. míg az ember közönyössé válik, magába merűlve elhidegűl a világ iránt, – energiái lelankadnak: s nem félti már görcsösen, amit szerzett, – s legfőbb szerzeményével, gyerekeivel nem törődik s pusztúlni hagyja élete apró rendjét, amelyet megszerzett magának…. az újra rendetlenséggé bomlik s ő hagyja! – – Aztán Ady jutott eszembe s az, hogy íme: nagyság lett belőle! Olyan nagyság, amelynek életéről a fiatalság (amely előtt az élet még az örökkévalóság illúzióját kelti), – a gyerekek oly sokat álmodoznak…. Itt az orrom előtt élt ez a nagyság! – igen itt, – láttam a zsenit, a pillanatnyi élet, pillanatnyi zsenijét… Alig hogy észrevettük, hogy itt van s már eltűnt. Már a múlté élete: ez a legendássá váló élet…. ez az általa legendássá váló időszak, amelyre majd kutatva néznek vissza a századok. Századok? – Pillanatnyi életek: visszanéznek majd reá s ifjuságukban mint valami stabil örökkévalóság fog tündökölni előttük az élete. Az örökké élő élet…. valami nagy, igaz és stabil, – egy örökké élő élettörténet…. egy örök élő-alak! – S én itt néztem hétköznapjait, melyek közönségesek, sívárak és érdektelenek voltak s elröppenők…. Kicsúszott a világból s életének nem volt több eredetisége, mint annak a széndarabnak, amelyet kettétörsz: azt a felületet sem látta még emberszem soha, mióta a világ áll… s mégis közönséges széndarab az. – – Aztán arra gondoltam, hogy anyósom és apósom végrendelkeznek…. s úgy foglalkoznak halálukkal, mint az életnek, életüknek egy természetes, mindennapi, megszokott eseményével… amelyről biztosan tudják, hogy majd be fog következni… Mint egy mindennapos jogesetre, mint egy mindennapos, hétköznapi dologra, úgy készülődnek…. amelytől még néhány nap választja el őket…. s akkor majd kerekorrú sírkő alatt fognak nyugodni. Végrendeletet írnak s nem üvöltenek fájdalmukban, hogy itt van, előttük van a halál s aztán soha többé! Oly bizalommal néznek a halál elé, hogy azt kell hinnem, hogy lelkük mélyén örökkévalóságuk hite szunnyad… (Gyerekkorom óta vonzódom és szeretem az öregeket: meghatottan szeretem a távozni készülőket…) Ha nem hinnének túlvilágukban, lehetetlen volna, elképzelhetetlen, hogy kívánják a halált…. még az is, hogy nyugodtan végrendelkezhessenek…. oly biztosan és határozottan, mintha az összes eljövendő időket szabályoznák ezáltal s nem pillanatokat…. A rend, amelyet kívánnak, áhítanak, fel fog bomlani…. s ők mégis úgy beszélnek ma halálukról s a haláluk után bekövetkező változásokról, mint életük eseményeiről….. Röpke, röpke illuziós tünemény s a tartalma az, hogy állandóan veszélyeztessük, kűzdve kockára tegyük s amellett állandóan, szünet nélkül, eszelősen féltsük! – – Érdekes, hogy mióta az eszemet tudom, a halál az, amely a legjobban foglalkoztatott mindig! Aki ezt a naplót olvasni fogja az unalomig jóllakhat halálos gondolataimtól, – vagy pedig a tébolytól való félelem, iszonyat fogja környékezni.
Hogy tönkrementem, az kétségtelen. Erőim fogytán vannak, mert vágyaim is fogytán vannak. – Feléltem mindent! S oly korán! Az erőknek vége! – Már nem vagyok kűzdő, versenyző… én is megrokkantam! (Ol Jörgen olvasása közben.) Aki soká fiatal, az rövedebb életű…. Sokáig húztam, erőltettem a fiatalságot: az ilyenek egyszerre roppannak meg. Sok ílyen embert láttam: nagyszerűen néztek ki, – aztán egyszerre kidőltek. – Viszont akik mint a pergamen: összeasztak, (vagyis szervezetük hozzáidomúlt az öregséghez,) – azok sokáig húzták. – – A sok izgalom, – az izgalmak forszírozása, erőltetése, – valami olyasnak erőltetése, amihez a szervezetnek semmi kedve…. Hiszen meg volt a nagy ellenkezés bennem….: mintha vágóhídra cipelnének….. S meg is jósoltam előre…. én mindent megérzek, ami velem történik…. azt is megéreztem, hogy cukorbajos vagyok…. s azt is megmondtam, hogy baj lesz, – roppanás fog beállani…. egyrészt azért mert nem szabad, hogy én szomorúság nélkül éljek: ez életem szabálya…. s másrészt mert ez a sok izgalom, forszirozott élet tönkretesz: tudtam. A cukorbajt valószínűleg pszichikus dolgok váltják ki: nagy izgalmak, bánat, gond…. S a szervezet maga védekezett az izgalmak ellen, betiltotta azokat…. S már most lehet, hogy azért mentem hirtelen tönkre, mert e tilalom ellen izgalomra nógattam magam…. Lehet az is, hogy a szervezet nem a maga megvédésére hozta létre a neurózist, hogy ez a neurózis a dekadenciától függetlenűl jött létre bennem…. de viszont akkor az tehet tönkre, ha az ember hajszolja a szervezetet olyasmire, amit nem kíván….. (Gábor I. szemei kiégett katlan….. S az volt az érzésem mindig, hogy én is az vagyok…) Valami hatása csak van, ha az ember nem a szervezete kívánsága szerint él… S erre ezer jel van, hogy a tempó, a szív lassúdott…. A tűnő, alig-alig jelentkező életkedv…. s a gyors kimerülés, az, hogy mindentől igen hamar elfordulok…. – Így van ez: az a rettenetes mohó élet amit éltem nem közvetlenűl tett tönkre, hanem közvetve: – valami más megroppant, – jönnek a betegségek s jön, közelít a vég. – Tilos élnem most már: – az élettől el vagyok tiltva…. igen, boldogtalan ember vagyok és voltam. A velencei irtózatos bánat is árthatott, persze…. hiszen a szervezet a bánattól is óvni akar s az izgalomtól is: – egyik sem indúl oly könnyen és önként ma már. – Tehát élni se szabadjon? S oly boldog voltam, míg egészséges voltam? Nem mindennap a halált kívántam? – Ma sokkal szebb, boldogítóbb az élet, – több értelme és szépsége van…. Más tönkremegy úgy, hogy elcsúszik az utcán – s vége! S ha más nem: – ha legalább valami szép öl meg… az, hogy feláldozza magát az ember valakinek, akinek boldogság, hogy mellette lehet…. már ez is szebb, mint az azelőtti élet volt. – (Téma: Egy kedves lány mellett él egy pusztuló ember….. A lány fiatalos mohó tempója szerint élnek: – éjjelente klubbokban, inni, társaság…. Az orvos megjósolja, hogy így rövidesen tönkre fog menni…. S ő tűnődik, megmondja-e a lánynak…. s mikor az bejön hozzá: már döntött is… – mosolyog és mosolyogva folytatja….. – vállalja, hogy így meghaljon érte.) Tudod mit? – érdemes így élned, mégha belepusztúlnál is ebbe az életbe! – S míly különös mégis, hogy E. – akivel közöltem ezeket a meggondolásaimat, – így felet: „Isten akarata!” – Egészen a sorsot tette érte felelőssé s merőben megfeledkezett róla, hogy az ő akarata míly döntő befolyású volt az életem alakulására…. Hogy ő akarta ezt így s én nem akartam, hogy tehát ő volt a sorsom. (Hogy hálás vagyok néki érte, amiért oly nagyon akarta: ez más! Hálás vagyok, mert, ha rövidebb lesz is: szebb az életem, boldogabb, melegebb. – S ez a csere nem is rossz csere…. más valami csekélységnek vagy véletlennek kénytelen odaáldozni az életét.) – – – Megnyugszom benne, hogy így van…. S bárha féltettem az életemet s tudtam, hogy valami jön most, ami elpusztít: – ezt köszönöm! Hogy így lett, hogy szebb lett – s ha el is pusztulok bele, hogy megenyhűlt örökös szomorúságom. – – Még a pszichoanalyzissel mégiscsak meg kellene próbálkoznom! – S vigyázva, mértékletesen, csendben, ovatosan fogok élni!
Szemrehányásokat kellett tennem….. Hogy nincs rendszeresség, rendszeretet benne, minden ügye szanaszéjjel van…. Egy kicsit emlékeztet a familiára….. Fájt a szivem, mikor ezeket a kemény dolgokat mondottam s minden percben át akartam ölelni a fejét, hogy ne legyen szomorú…. Aztán bement a másik hideg szobába…. s elhangzott az első kemény szava…. – Gyere be fiam! – kérleltem. – Nem megyek! – mondotta keményen. – Aztán kérlelni kezdtem…. – „Én nem érzek senki iránt boszúvágyat!” – mondotta… s nékem erre úgy megfájdúlt a szivem, hogy alig bírtam ki. Ez a „senki iránt”, – oly elhagyatottságot fejezett ki… s hogy ő sosem haragszik senkire ezt én tudom…. Csak saját magát gyötörné…. S ha én sem szeretném, – akkor nincs számára mit várni…. akkor mindennek vége. Drága kedvesem!
Hófúvásos, szeles éjszaka…. Karácsony éj! Isten elhagyta a tájat…. Nincs nap…. nincs segítség….. zordon, reménytelen, segítség nélküli magány. A szél sivít…. A sötétség tombol…. s minden, ami az élet ellensége, most felszabadúlva dühöng…. Kemény, szikrázó karácsonyi éj…. A hópillék perdűlve kavarognak….. S minden, ami diadalmasan magátólértetődő volt nappal… a diadalmas felületesség… a fény – eltűnt… s minden érthetetlenné vált…
Boldogtalan emberek boldogtalan élete…. – mint a tájék, amelyet elhagyott a nap.
Az Isten áldjon meg csak azért is, hogy itt vagy, ennél a szegény ördögnél…. Akit mindenki elhagyott, csak te nem. – – – Reggel: – „Köszönöm szépen!” – Mit? – kérdeztem. „Hogy szeretsz.”
Ropog apám képe, ez a vésztjósló kép. Éjszaka van. S azt gondolom: – Hogy, – ha vannak is szellemek, ez is az anyag kis életének egyik tulajdonsága…. Ezáltal még nem válik nagyszerűbbé, nagyarányúbbá ez a vegetáció…. S ha a lélek tovább is él…. e kis földtekének kis felületén hozzátartozik a változások történetéhez, hogy az inkarnációk alakjaiban valami örökös, permanens lényeg pislákol…. s még végzetük is volna… praedesztinációjuk…. Kicsi az egész élet…. kicsinyes apró tünemény…. nem nagyarányú s nem monumentális….. S elképzelhető összes kísérőjelenségével együtt sem az….
Siófok: – Ragyogó, szép fiúnak lenni…. Hódítónak, lelkendezőnek, szédítőnek, fiatalnak….. szelesnek és lendületesnek, mint a szél…. s ragyogónak…. Olyan arc, és olyan szemek, amelyek üdesége megremegteti az asszonyok testét…. Micsoda boldog hatalom! – Aki nem fél és nem alázatos, hanem ura az életének…. S egy ragyogó, feszes kis szűz, aki bolond lesz tőle, mámoros s letépi nyűgeit, töri korlátait s ellentállást feldönt – és fut, fut, szédűlve fut utána, mint a nap után! Lebeszélik…. anyja szeliden és okosan próbál beszélni véle…. de őrűlt és vak…. tébolyodott!…. (S az én szegény, megtört, alázatos és félénk ifjúságom!)
Lemondottam, hogy a Móricz-számba nem fogok írni. O. míly könnyen belenyugodott! Nincs reám szükség, – nem fontos, írok-e, nem-e, – én, a legjobb magyar dráma szerzője. S ha a matinén nem szereplek is…. Bezzeg, ha Móricz lemond valamiről, – milyen más az! Akkor O. minden erejét előveszi, hogy hatni tudjon rá!…
Anyám holmija hogy pusztúl!… Mindent elloptak! S minden valamire való jobb edényt szertehordtak…. Tojássütőt, fínom fazekat, – mindent. Lopásra berendezett társadalom. – Hát persze: rend…. mi más az, minthogy szellemi hatalmamat kiterjesztem egy időre holt tárgyakra, hogy azok bizonyos rendben egy szervezethez hozzátartozzanak…. Nagy nehezen valami kis rend végűl is valóban létesűlni kezd…. Bár a dolgok, a holt tárgyak lázadoznak…. nem akarnak rendben lenni…. s aztán, mikor a szellemi hatalom, mely azokat együtt tartotta, gyengűl: – szerte is hullanak. (A teremtő és pusztító erők harmoniája…. ugyanaz, mint a rendbentartó és szétzüllesztő erőké.)
Milyen fiatal! – hallottam még nemrégen minden oldalról. Huszonnyolc éves…. harminc éves…. tegnap volt. S ez a tegnap nem válik tán soha tegnapelőtté, oly intenziv emlék – s az ember annak érzi, annak akarja érezni magát mindvégig, aki tegnap volt. Az ifjúság pedig, akárhogy foglalkozik is a halállal, nem hisz benne, hogy szükségszerűen elkövetkezik, – s mi tiltakozunk az ellen, hogy hinni tudjunk benne…. Pedig lassan el is hisszük. Vérré válik a halál, átmegy az idegzetbe s minden pillanatot megfertőz jelenlétével. – – Tegnap a villamoson egy ismert alak utazott velünk, szakállas, öregedő művész-féle…. egy nő után ő is leszállt a villamosról, de odalenn az arcába nézett – s meggondolta magát… hagyta eltűnni…. ám egy pillanat múlva már egy másik nő után fordúlt meg, – avval a kifogyhatatlan vágyakozással, amelyet ismerek…. Míly köznapi ez, míly közönséges jelenség, – komikus is, köznapi is…. S nékem mégis furcsa látomásom volt! – Hiszen ez az ember halandó! – éreztem…. S halandósága perceit tölti el így… ebből az édes, kevés életből néki jutó perceket…. ezeket akarja megédesíteni a távozó… Hiszen ő szórja, pazarolja drága perceit és ez fáj neki…. intenzíven szeretne élni s ez beteggé tette idegzetét…. Hiszen ő drágán fizet: az életét adja kalandjaiért: az élete idejét…. S ezenkívűl drágán fizet, mert az erejét, a drága élete erejét hagyja ezeknél a kis szajháknál s még törékenyebbé, még mulandóbbá őrli testét és mulandó lelkét, ezt a lángocskát….. Hiszen ez, ami köznapinak s kómikusnak tűnik ünnepi komorságú, szent cselekedet…. – – – Aztán vacsorát mentünk venni…. Köznapi, mindennapos cselekedet. Úgy hozzászoktunk, oly rendes út ez, hogy nem is gondolkodik felette az ember tovább…. Ez így volt és így lesz, amíg a világ világ lesz…. Sajtot megyünk venni, – ezt vettük és ezt fogjuk venni… ez egy rendes út, rendes esti programm…. Mi már míly régen vacsorázunk, hogy hozzászoktunk a sajthoz….. – Meddig? – nyilallik egyszerre az emberbe. Egy nap vége az összes vacsoráknak. Hihetetlen!
Nápolyi emlék: – a múzeum egy titkos szobájában a pompei-béli erótikus szobrokat mutogatták. Egy szatír egy kecskét szeretne legyűrni s iszonyatos erekciója van…. A munka remek. Egy öreg svéd úr nézegette s aztán megszólított. S ez a hang! Hogy ezek míly erótikusok voltak… – míly erkölcstelenek! – hihető ez? bár pompás művészek! – ezt el kell ismerni. Azzal az elnéző tágyilagossággal beszélt az erótikáról, amelylyel az ember egy távoli ismeretlen világ furcsaságairól beszél, – olyan tájakról, amelyeken már ő maga is utazott valaha, bárha akkor is mint idegen utazó….. Elfelejtette szegény az életét – velem együtt! Ugyanoly tárgyilagos, kissé megvető, fölényes felfogásom volt e dolgokról, épp oly idegen voltam én ott, mint ő. – – Hát hogy van ez? lehetséges ez? – mormolta. S ha mai művészek állanának elő neki ilyesmivel, hogy kiátkozná őket e világból! De mert klasszikusok: – elismeri művészetöket, ha meg is botránkozik.
Házasság! – Úgy gondoltam rá, mint valami rendkívüli, elérhetetlen dologra…. amelynek nehézségei kiszámíthatatlanok és megoldhatatlanok…. Egy nagyon elegáns úri hölgyre gondoltam ilyenkor…. toálettekre, lakásra, polgári fényűzésre…. s igényeire, amelyeket nekem kell majd kielégítenem….. S míly más, – hála Istennek míly természetes, kellemes és meleg ez a viszony…. nem is tudok minderről…. – – Igaz, hogy kissé szétzülleszt…. sok egy kicsit a mozgalmasság benne, – alig jut annyi időm a sok beszélgetéstől, házi űgytől, elintézendőktől, hogy egy kicsit összeszedjem magam és elgondolkozzam…. A koncentrációhoz, elmélyedéshez magány kell…. s ez a zaj egy kicsit túlsok viszontagság az idegeimnek. – A munkára kell erőteljesebben berendezkedni!
Furcsa tél: meleg napsütés, sárga fény a tetőkön a szikrázó havon… s mélyen kék, tavaszi ég felette…. S kemény hideg!
Sarki kutyák: – Nem erősebbek ők, mint a szegény eszkimófajta? S bele kell törődniök, hogy dolgoztassák, halálra hajtsák, éheztessék őket….. s végűl még meg is egyék. A legszörnyűbb rabszolgaságban élni, sínylődve s végűl elpusztúlni…. – erős állatok pedig, mint a farkasok. S nincs oly földi lény több kívűlök, amely az antarktikus éjszaka rettenetes szenvedését úgy kibírná, mint ők, – a szabadban, födél nélkül…. (Itt, ha nagy a hideg, – gyorsan fedél alá terelik a jószágot – kisebb hidegben – s ott, szörnyűbb elviselhetetlen fagyban kinn hagyják éjszakára a szabad ég alatt.) – – Egymást ölik, marják kínjokban…. tépik, dühös üvőltéssel pusztítanák egymást…. acsarkodva…. – miért? Mert nem tudnak megegyezni és összefogni, szegény ostobák, kínzóik ellen…. Egymást ölitek nyomorúltak? Egymást? Vígasztalan borzalom!
Ott űl és borúsan, boszúsan, szemrehányó szemmel emészti magát… Boszús, mogorva, kedvetlen s hallgat, – szinte mérges…. Hogy kire? – megkérdezem. – Egyre jobban vágyom a végső nyugalomra, – mondja. Nekem már nem kell az élet s haragszom, hogy még élek. – Borús, elégedetlen tekintete kissé felvidúl, mikor ezt mondja: – „végső nyugalom”. – Magát emészti, – láthatólag, meg akarja ölni magát rosszkedvével. – „Én már csak meghalni szeretnék és egyre jobban, pedig semmi okom nincs rá, – tudom,” – mondja aztán. „Én magamnak vagyok legjobban utamban”…. – Kérdezem, hogy nem szeretne-e olvasni valamit? – „Ó én azelőtt sokat olvastam…. A találmányok könyvét és Verne összes regényeit”…. – Gyermekes lélek maradt ma is öreg korára. Naiv és egyűgyű.
Ha én volnék a villamos vasútak igazgatója…. persze Szilveszterkor járatni kellene a vasútakat, – de legalább háromszoros fizetést adnék a személyzetnek. Igaz, hogy tönkremennék!… O. is ilyen. – – S ha életképtelenek vagyunk is, úgy érzem, hogy ez jó, hogy így van….. Ez a szép. Szép, meleg, jó, hogy ilyen emberek is vannak, – s ha képtelenek is rá, hogy az élet anyagi ügyeit vezessék…. de állandóan támadnak és elégedetlenek…. Egy életképtelen idea szóvivői, – olyané, mely egészében hasznavehetetlen s mégis az egyetlen, amely előre képes vinni, képes jobbá, szebbé tenni e világot.
Újságíró bál: – Karinthyban egyre kevesebb marad meg olyan, amely régi énjére emlékeztetné…. Valami kielégíthető vonás van az arcán, tehát közepesség…. Kielégíthető s amellett eltelt vonás. – – Kosztolányit míly alázatos tisztelettel üdvözlik az emberek, mély meghajlással, ahogy nagyságokat szokás.
S a vagyonszerzéshez, egy boldogabb dinasztia alapításához gazság kell…. ha annélkűl nem lehet…. akkor nem akarok már gazdag lenni…. s már régen nem akarok… csak éppen azt sem akarom semmiképen, hogy gyerekem legyen valaha…..
Bizonyos életkorban, mikor már az életbevágó habozások hiábavalóak…. mert változtatni többé nem lehet…. már olyan barátokra és társaságra van szükség, amely megerősít minket abban, amik vagyunk. Tehát: akik megerősítenek abban, hogy inkább szegényen és tisztán…. S nem nyugtalanítanak példájokkal, mely a becstelenség földi futásának diadalát példázza…
|