Bevezető szavak naplójegyzeteimhez

[Az 1930-as évek elején tervezett naplókiadáshoz 1930-ban írott előszó. A kézirat fennmaradt. A Vallomás naplójegyzeteimről című írás előzménye.]

 

 

Oly ember áll Önök előtt, aki különös hajlama, vagy rendeltetése folytán kora ifjúságától minden olyat feljegyzett, amit feljegyzésre érdemesnek talált, vagyis tehát nincs oly jelentős érzése, gondolata, hangulata, vagy megfigyelése, amelynek nyoma ne volna jegyzeteiben. Ezzel a különös teherrel bocsátott engem útnak a Teremtő!

Ifjúságomban nem neveztem én e jegyzeteket naplónak, – nyílván nem volt kedvem ahhoz, hogy bármi oly címet adjak annak, ami legfőbb fáradtságom, ifjúságom legfőbb gyötrelme lett. Mert alig tizenhat éves koromban kezdődött már a kötelességek e szünni nem akaró gyötrelme…. s eredete nyílván onnan van, hogy ifjú szívvel nem elég jól tudtam elviselni, hogy nyomtalanúl tűnjék el az életem. Érzés és gondolat…. ezt tekintettem életem lényegének s ezt kezdtem el oly szenvedéllyel gyűjteni, mint más az aranyat.

Ám csakhamar észrevettem, hogy a gondolatokat érzés előzi meg…. az adja gondolataim színét…. S ha nem vagyok elég fürge figyelő – a gondolat színe, tehát eredetének minden hangulata odavész – akkor tehát már nem is vagyok magammal azonos. Ma is úgy vagyok vele, hogy kis idő múlva már idegen testté lesz bennem tulajdon érzésem, ha nem sikerűl azt oly módon visszaidéznem, hogy keletkezése foszlányait is magán hordja….. a felismerés örömét és teljes elégtételét csakis íly esetben érezem. Hozzászoktattam magam tehát már akkor ahhoz, hogy azonnal papírra vessem, ami gyötör, vagy érdekel….. ha pedig ez mégsem sikerűlt volna, mert példáúl nem találtam meg éjjeli szekrényemen a gyufát, – akkor reggel addig gyötörtem magam, amíg az érzés, vagy gondolat keletkezési hangulatát is vissza tudtam idézni magamban.

Íly módon éltem, ennek éltem.

Természetesen sok haszontalanság kerűlt így papírlapokra, könyvek margójára, még a falra is…. s bár tisztában voltam vele, hogy ez így van, mégsem tudtam ellentállni a parancsnak, hogy a feledkezés ellen mindenképpen védekezzem…. Még azzal is tisztába jöttem hamarosan, hogy hiszen alig is veszem a kezembe régi jegyzeteimet többé….. s mégis engedelmeskednem kellett a nagyobb hatalomnak, – miután már végképen leigázott a szellem, akit magamra idéztem: életem zsarnoka lett.

Már mint ifjú hányszor nevettem magamon, céltalan szenvedélyemen s szenvedve, esengve vártam a hatékony szót, amely felold, – amely elhitetné vélem, hogy túlnagy terhet vettem magamra, olyat, amelyet emberi lény alig bír el, amelyet az élet talán már meg sem érdemel…. Senki sem figyelmeztetett azonban a veszélyekre, amelyek a lelket fenyegetik, ha porszemek, mint meteorok kezdenek el tündökölni légkörében…. ha valami olyas, ami eszköznek jó, elhatalmasodik felettünk s önmaga céljává kezd válni….

Pedig jóelőre megéreztem én a veszélyeket is. Torz mosollyal figyeltem magam és örök aggodalommal…. végül azonban megadtam magam a legyőzhetetlennek, már akkor is azzal a sejtelemmel, hogy életképességem lesz első áldozata.

„Aki gondolatait és érzeményeit nyom nélkül elröppenni nem hagyta, oly kincset gyűjthetett magának”…. idéztem olykor magam elé Kölcseynek szavait. S ilyenkor képzeletben búsan tartottam szemlét e furcsa kincsen, amelyet életem minden erejével gyüjtöttem össze – s csakis magamnak-e? nem tudtam sokáig eldönteni. Volt valakim, aki azt tanácsolta, hogy életemnek ezt a fáradtságos eredményét égessem el. Ez nem mű, – mondotta, – ezek vázlatok! S igaza volt. Egy másik barátom majdnem íly értelemben nyilatkozott. – Ő – miután egyet-mást felolvastam néki a naplóból, így szólt hozzám: „A részlet éppen nem az egész. Ha létezne olyan sztenogramm, vagy szeizmogramm, amely lelkem minden mozdulásáról számot adna s azt megörökítené: akkor derűlne csak ki igazán, hogy mi az ember? Hogy éppen nem az, ami e részletekből kiderűl. Pontosabban megtudnók, amit úgyis sejtünk: hogy minden részlet együttvéve sem teheti ki az egészet. Kiderűlhetne, hogy e részletekben minden benne van, csak épp az nem, ami bennem a legmélyebben rejtezik s leginkább én vagyok: az, ami e részleteket összeköti.” – Így szólt ez a barátom s nékem be kellett látnom, hogy néki is igaza van.

S mégis… Hogy e napló végleg semmivé legyen…. hogy tehát hiába dolgoztam annyi napon s éjszakán át… s hiábavaló volt annyi igyekezetem, hogy épségben s eredetiségben megőrizzem elmém minden villanását…. mert hiszen mint már mondottam is: alig veszem e napló hasznát, – évek múlnak el, amíg egyszer, ha rászánom magam, hogy lapozgassak benne…. de hogy más se tehesse? – mindebbe nem tudtam volna belenyugodni. S minthogy más barátaim viszont lelkesedve kértek, hogy okvetlenűl adjam ki, mégpedig minden felesleges okoskodás, vagy finnyás válogatás nélkül, – végül is úgy határoztam tehát, hogy a középutat választom én is s igyekszem e feljegyzésekből megmenteni azt, ami másokat is érdekelhet. Kiválogattam tehát, amit közlésre érdemesnek tartok.

S e pár szó szolgáljon most tájékoztatásúl e jegyzetek történetét illetőleg.

 

[Az első lap hátoldalán ceruzával írott mondat-töredékek:]

Olyan, mint mikor valaki nagyítóval figyel mindent.

Olyan, mint a tükör mely széttörik. Az már nem tükör – s viszont minden darabkája külön tükör.

Furcsa olvasmány lehet, tudom. Nem élettörténet. Kűlvilág semmi.

Nem tagozódik. Mit ígérhetek? Semmi jót, ó nyájas olvasó.