[A Tűz számára előkészített, de nem publikált naplójegyzetek. A közölt szöveg az 1914–1916-os (első) naplófüzet és az 1914–1915-ös (16.) kisnapló bejegyzéseinek átdolgozása. A teljes kézirat fennmaradt.]
Üres szoba élete: – elképzelni, míly mozdulatlan benne minden, – (nagynéha roppan egy-egy bútordarab,) – múlik benne az idő: és senki sem látja. (A megkövűlt város motivuma az Ezeregy éj-ben.)
A világ nem egy állandó monstrum, – mely itt marad majd ha én távozom: – minden távozóban van.
Ha váratlanúl ér a villamos áram: – megöl. – Ha tudsz róla és összeszeded energiáidat ellene: – a lélek életben tart.
Egy orvos: – „Nagyobb passzió mindent tudni, amit tudni csak lehet, – mint két órával tovább aludni…. S végül is, – az ember sosem tudhatja mikor fizet rá – s mivel… Én is ráfizetek – persze…. De az én életem a világosság igénye… – tehát dolgoznom kell! Én addig élek, amíg dolgozom, – a munka az ember élete… A szerelem elmúlik – a munka nem….”
Mint a gyermek: – aki a végtelen nap sugarait lencsén gyűjti: – jegyzeteim.
Folyamok, – sziklák, tengerek, – míly ősi szörnyetegek közt éled le véges kis életedet…. Társaságban kell lenned, hogy elbírd…. „Ezek hozzám hasonlók, – talán csak nem hagynak el”…. – gondolod.
Úgy fogok meghalni, – ahogy a gyertya kialszik, minden ellenkezés nélkűl.
Az elérhetetlent szeretni szép.
Azelőtt legelni szerettél volna: – ma már nézned is elég a hölgyeket.
Lekötelezett ember a vacsoránál, – mélyen elgondolkodva: – „Nem birka ez kérem alássan, – marha!…. Hej, az a pörkölt, – de szeretem kérem alássan… (Komoran:) – gyenge…. finom!”…. (Parazita kishivatalnok, aki vendégelteti magát s közben bölcsen lélekzik – s beszél: megszolgál a vacsoráért.)
A lélek születése előtt egy sötét folyosón áll – s lénye csak nagyon vékonyan világol…. Évszázadokig veti a padozatra apró lényecskéjét…. Aztán ujra megmozdúl, – előre imbolyog – ki tudja mért – s a falakon táncol sugár-ernyője, – majd gyorsabban cikkázik….. S végül kilengve megnyugszik – s a padozaton mereng el ismét…. – Mivégre e földi lét! Látnom a felhőket, hidakat, fényt, mely vakít és csak nekem!… (Egy tervezett Upanisada anyaga.)
Úgy látszik sok minden nem sikerűlt az Alkotónak, – nem csoda tehát, ha elméink önmaguk körül kezdenek kerengeni – s tévelyegnek az össze-vissza futó szálak sokaságában, – melyek sehová sem vezetnek….
Egy kislány: „Anya zöld gyűrűje ma úgy ragyogott álmomban”….
Az emberi szavak míly összefoglalók: – mit jelent az példáúl, hogy „csinos”? Harmoniát-e, – vagy az egyes elemek kellemességét, – vagy, hogy a lényre vágyom? – Ezerfélét.
Fiatalkor: – míly komikus már nekem nagy frissessége! – mindennek nekimegy, – szörnyen logikus, igazságra vágyó és céltudatos…. Milyen együgyü! – Szemben véle az okos, kifáradt, tehetetlen öregkor áll kiszolgáltatottan! – nézi fanyaron a táncot – s néha még – kénytelenségből, – véle is táncol….
Zsugoriság: Maradék a nagy ambiciókból. – Narkózis.
Filozófiai egység: – Nem érzem már különbségét, – ember, állat, – növény, nékem mindegy… Okos vagy buta, – költekezik-e, vagy zsugori, – szereti-e a nőket, vagy sem…. – Olyan kis különbségek! – Nem érzem már fontosnak, hogy minek él valaki – így örűlt-e, vagy másként, – teljesen mindegy. – Csak élet-érzést, lét-érzést ismer el, – mely azonban nem sokban különbözik a haláltól.
Egy fiatal asszony: – Ő tudja, hogy a férje megcsalja…. Hogyne tudná, hiszen a férje elbeszéli néki a kalandjait…. S nem egy barátnője volt már az ura szeretője, – és ő meg se moccant…. Hidegen a szemök közé néz, mintha mit sem tudna…. „Én már nem vagyok én – oly hideg vagyok, oly nyugodt, oly kegyetlen – s oly szerencsétlen, ha tudná!” – mondotta nékem… „De azért mulattatom magam…. Nevetek, – – sokat!! Egyszer, egy havas délután én magam ültettem az uramat kocsiba, küldtem őt, unszoltam, hogy el ne késse a légyottot…. Nevetni tudok, – tehát nem fogok belehalni….”
Egy végtelenűl kövér, hájas ember űl mellettem a ferencvárosi villamosban…. Vastag aranylánc, dúrva, állati, bárgyú vonások….. Piszkosan, ártatlan tekintet…. Egyszerre csak felüdűl az arca…. Egy ismerős! – s egy úr telepszik le mellé. – Kopottas, de tiszta ruha, – (választékos szegénység) – s bizonyos fenkölt negédesség beszédében. – Rögtön megismerem: – vidéki ripacs, – de – de egy furcsa vállfaja. Beszélgetnek. A háj égnek fordítja fejét, mely oly gyapjas és szelid e percben, mint Krisztus báránya. – Jobban megnézem a színészt, s ime nyakkendőjében egy nagy gránát-kereszt. – Most már suttognak – bizalmasan, összebújva – s valami nagy áhitat ül ki arcaikra…. Vajjon miről? – Figyelek. – S a legsötétebb középkor hangjai élednek gyomruk mélyéről. – A színész beszél: a vallás erkölcsös színdaraboknak vidéken való előadásáról, az ebből folyó jövedelmekről és a „Szép Példa” – társaságról…. Halkan beszél – kenetesen, – a mély meggyőződés sugárzik magába fordult szemeiből…. Maga ő a vallásos méltóság…. Arról tart halk előadást, hogy míly romlott színvonalúak a pesti színházak, hogy a népet nevelni kell, – a vallás már nem talál utat a szívekbe…. Már eddig is nagy eredményt értek el…. A jövedelem igen kecsegtető…. A hentes figyel. Gyakran helyesel, – bravó! – mondja, s mélyen nézve társa szemébe, majd áhítattal bólogat: – igen vallásos és igen aljas lehet. – S gyermetegen bújnak össze: – mintha a világ e fontos ügye az ő titkuk volna…. – jámborok e percben, mint a vademberek…. Hiszen Jézusról van szó, – a Szent Szívről….. A törrel átdöfött Szívről, melynek vére kehelybe csordult…. És a gyertyákról, melyeket meg kell gyujtani – és a templomok kábulatáról…. Vajjon eszükbe jutott-e akár egyetlen egyszer is, mit jelképez az a tőrrel átdöfött szív, melyre Krisztus ennen ujjával mutatott az oltárról…. hogy mért van az átdöfve?…. Azért van átdöfve, mert ilyen aljas, bárgyú gazemberek szaladgálnak a világon…. ilyen bigott csalók – s a zsíros önzés ilyen, jámbor arcot tud ölteni…
A pofonhoz spontaneitás kell.
A folytonos türelem megőszít.
Éjszakai temetés, kompon, viharban.
A mai világ a mechanikai haladásé, mert nincs célja az életnek, nincs mélysége és nincs tengelye, amely körül forogjon…. Filozófiátlan! Az emberek a konkrét, céltalan, tervtelen előretörésnek élnek… Automobil-versenyeket tartanak…. Nagy a haladás – és nem torkollik semmibe….
Az erőszakos apák sokszor panaszkodnak, hogy fiaik önállótlanok… Így X is. – Ugyanő Schweitzban és Németországban utazott valamikor. S ma fiát szidja, hogy anyjával szemben nem elég engedelmes, így kiált fel: – „hiszen ilyen anya…. ilyen anya nincs Közép-Európában!”… (Azért hivatkozik Közép-Európára, – mert hiszen ő itt utazott!) – A fiú pedig egyszer, mikor atyja hogyléte felől kérdezgettem, – így szólt: „Apám már mérges, – tehát jobban van.”
Egy feleség – mikor férjhez ment: szabadúlni akart kis intelligenciájú szülőitől…. De: – mihelyt a férje szidni kezdte hozzátartozóit: – pártjukra állt, igazat adott nékik, – hazahúzott….
Világos energiává sűrűsödik a sok meggondolás.
Isten részecskéje benned: egoizmusod. – S ha ez nem látszik elégnek, a kűzdelemben, – kivetíted s kívülről egy hatalmasabb egoizmus karjának segítségét várod: – így jutsz el az istenséghez.
Egy lány: – felszívja a szelet: – a szél fodraiból lihegve lakmározik: – egy-egy árama lehúnyt pilláit hűsíti, melyek lázasok. – Felfelé néz: oly biztosan jár a felhőkön, mint a földön.
Az embert a feledékenysége talán inkább boldoggá tudja tenni, mint a megismerés, – az, hogy el tudja feledni megismerését.
Milyen jó az uraknak: – sok a szolga, az ínség – és kevés az úr! – Az állam csattokkal, szuronynyal, borzasztó szerszámokkal felfegyverzi szolgáit. (Csendőrök.) – – Merev, rideg magyar hazám! (Út Berlin felé.)
Csudálatos, hatalmas Németország! – Az egész útvonalon: – mintha egy szalonban gördülne végig a gyorsvonat…. Nagy természeti szépségek s amellett a legnagyobb rend, tisztaság, kultúra: mindenütt emberi kéz, nagy munka jelei…. Ez a hangyák oszága! – Nagyon fájt a szívem…. Még a gazdag Csehország is elmarad mellette…. (Míly különös szépsége van Aussignak! Egy hegy oldalán a folyóba esik bele a kis város s a vonat a házak között fut be…. Gyárak, templomok magasan a hegyen….) – Egy gondosan nyesett park egész Németország. – Magyarország a főuraké – Németország a polgárságé.
A Rafael temperamentuma mégis a legharmónikusabb. – Ha Tintoretto Susannája remekmű: – a sixtini Madonna még inkább az! Tintoretto fekete vonalai, feketén pontozott mély lugasa feledhetetlen – s feledhetetlen az a lágyan hajló, – sárga tearózsa-kert…. De: Rafael felfogása magasabb! Itt nincs túlzás! Szín, vonal, forma egy elképzelhetetlenül finom harmóniába olvad….. Nem is a festői szépségei a legnagyobbak, pedig azok is utolérhetlenek, – hanem valami ami ennél is magasabb: a pszichikai anyaga…. A Madonna mosolya égi mosoly, – ennél igézőbbet soha és sehol! S az a gyengéd mozdulat, ahogy a bambínót…. S az egész műnek égbetörő szépsége, olvadékony bája, lehelletszerű könnyedsége! ebből az emberből az érzés könnyen bugyog – s oly egyenletesen árad el művén – melegsége oly nemes, mondanivalói elrendezése oly arányos, nyugodt…. a művész oly mértékletes! – igazán megdöbbenve állottam ott s az volt az érzésem, hogy ez mégiscsak a tökéletesség! Rafaelt szídni – elégedetlennek lenni azzal, ami elérhetetlen.
Utitársak: Halvány, áttetsző arcú leány, – tökéletes termet, – forró száj, – szürke-szőke haj, könnyű, ringó léptek…. Egy furcsa család: – vegetáriánusok. Szembetűnik nagy nyugalmuk, – apostoli szelídséggel beszélgetnek (s ebben semmi szándékosság,) – a versatusak a természettudományokban. Kimondották nekem, hogy az ő családjuk minden tagja vegetáriánussal házasodott: – szekta!
Gyönyörűek: két fehérruhás Jambo-sapkás leányka biciklin a drezdai villa-negyedben…. S egy vörös-ruhás lógós rohan utánuk…. Visszanevetnek néki – s oly üdék, boldogak!
Minél hatalmasabb valaki, annál nehezebb türelmesnek lennie. (Oroszlán a drezdai állatkertben.)
Egy kis történetet hallottam: Egy diák ártatlan diáktársát rosszra csábította. Lelkesedve beszélt néki romlott élete szépségéről… Mint kiderűlt a legmélyebb kétségbeesés gyötörte, s hangosságával helyeselni próbálta azt, ami elviselhetetlen…. S társat keresett, hogy ne legyen annyira egyedül. – S ami a legfrappánsabb: – vallomásában ő maga mondta el ezt így el.
A jóság kedélyessége ömlik itt szét a lelkek felületén.
Gazdag országban nem eshet rosszúl azt mondani: fizessétek meg azt, hogy én gondolkodom helyettetek, – de otthon!
Berlin: a gyors élet, a gyors kielégülés városa ez. – Kevés a mélység, kevés az ihletség, – gyorsan, egyszerűen, teketória nélkül étkezik és szeret a tömeg…. S ez a „Gross-Betrieb!” – Ötezer adagot visznek széjjel ugyanabból a pecsenyéből – s elgondolni, hogy ez mind az ötezernek jól esik…. Egy kicsit csömörletes, – viszont kétségtelen, hogy tisztaságszeretők… A lánykák takarosak, mint a virágocskák…. Olcsó ruhácskákban szaladgálnak – s mind fehérek. Színesség nincs. Olcsó és hamisított itt minden. A vaj, a zsír, a kávé, a sör, a bor, a tej – mind kémiai készítmények…. Gyors pénzük van, – amit keresnek, gyorsan felemésztik, – átlagos testi és lelki jólétre törekszenek – s ez könnyen is megy, – nem szenvedélyesek. Nagy a tolongás, a hajsza, fölületes élvezeteik után… Míly szörnyű lehet ebben a Babilonban szegénynek lenni, – kenyér után futkosni mérföldes útvonalakon…. – Fenn jártam az X könyvtárban s egy büntető-statisztika került a kezembe: – a bűnesetek száma óriási! Megnéztem egyet-mást: – adóval agyon vannak terhelve…. Minden telek-tulajdonos építeni kényszerűl: s a házak üresen állanak: – az építőipar válsága egész tömegeket ránt nyomorba…. – Szóval ez sem arany-élet!
Wagner: – kéjenc és mélyen vallásos egyszerre. – Siegfrid: – valóban…. valaki az ifjúnak, – rózsás ének hangzik a fiatalkorban, szép, hívó hang. – Gyászinduló: előbb egy tompa döbbenet kopog lelkeden – s csak aztán markol, hasít beléd a fájdalom. – Nézd Siegfriednek valaki a feledés italát adta: ezt Isten adta…. Nézd, hűtlenek vagyunk mind s megfeledkezünk arról is, akit a legjobban szeretünk….
Krisztus fej: – a sok álmatlan éjszakától nagy, fáradt, gondolkodó, figyelmes szemek. (Van Dyk) – Mint egy orvoséi, aki beteget vizsgál, mikor gyermeke otthon halálán van.
H. Bangot olvastam és sírtam éjjel: – a Donau-walzer jutott eszembe, s bolond rajongó fiatalságom s a Wiesenthal-lányok. – Magányos éji hangok: egy vontatott dal az éjszakában… Életem egész magánya….
Aki folyton saját-magával foglalkozik: – annak mindent ki kell tudnia magából fejleszteni. Nem szabad kételkednem. – S ez a sok jegyzet itt? – nem bízom a lélek fejlődésében, nem hiszem el, hogy felveszi és feldolgozza amit lát, – félek, hogy elfeledem! Túlnagy a teher. (Mint mikor valaki a maga szépségének a rabja – s nem mer szólni: – félve, hogy elmúlik szépsége.)
Belenyugszom abba, hogy a valóság porszeme vagyok s dolgozom. – Ha millió sás közül egy letörik, – mi az! Belenyugodni és dolgozni. Lám míly szépek azok az üde rózsák a mély-zöld parton! (Wansee.)
Előkelő lélek nehezen akklimatizálódik – nagy benne az ellentállás…. Köznapi emberen azonnal észreveszed, milyen környezetben él: – a színinövendékek rendesen néhány nap múlva felvették szektájuk minden jellegzetességét – s bizonyos örömmel. (Nem volt semmilyen formájuk – s most kaptak uniformist.) – Az arany a szemétben sem rozsdásodik!
Múzeum: – Emberi munka tömege: művészet. Hát még amit elnyelt a tenger! Az ember semmilyen korszakban sem szűnt meg mesterit alkotni. – Pávák szigete. – Kisütött a nap, mikor ránéztem Tintoretto egy munkájára. – A művész neve: Botticelli. – Vízi embernek lenni, halat enni, kifektetni hasad a vízből a napfényre, – nimfát szeretni, hajók után úszni fenyegetve…. szebb-e a mi életünk?…. – a szigor komoly! Ó a nagy vizek sosem piszkosak! (Nagy lelkek sem.) Most nedves fedélzeten a hajón egyedűl állsz – majd egy kis bájos folyón komp visz át s uszályon egy okos szemű fehér lovacska, csinos fekete kocsival. (Firenze di Lorenzo.) – Német mester: szerelmes pár kitárja egymás felé karjait. (Aktok.) S a nő szól: Ich wil mit dir leben, rühre mich an! – Mióta ennyi aktot láttam – szeretnék meztelenűl élni!
Kést a kezedbe, hogy védekezhess a sírban megrontóid ellen – s hosszu tűt! (Mumia – Berlin.)
Nincsenek tiszta érzéseid és élvezeteid: – mindig megzavar valami ….
Az anyja előtt szemez velem a kislány: természetes hajlamát nem röstelli – s az anya megértően mosolyog.
Hű ember vagyok: fájt, hogy Drezdát el kellett hagynom – s a fecsegő berlini muzeum-őrt, kit nem látok majd soha! – milyen ember vagyok, – nincs tisztázva. Magány kell-e nékem, vagy az emberek?…. Vannak, akik a múltnak élnek s vannak akik a jelennek, – én a gondolatnak…. – s betegesen annak! „A gondolatok sora halottas menethez hasonló s a vágyódást megtöri a fáradtság”…. (Bang.) – – Markáns színeket csak akkor látsz, ha egyedül vagy: – a magány döbbenetei és borzongásai megsejtetik veled a jelenség mélyeit….
A szerelem anyaga sugárzik némely emberből… Méz-szaga van…
Eltűnt Stralsund is fehér függönyeivel – A távoli város ezüst-poros koloritja a tenger színén – s áttetsző tornyai! Kék tenger az égig! Fahren – jubeln!
Szélmalmos táj fekete teheneivel…. Bársonyos fák – s mögöttük a tenger hideg, tiszta atmoszférája…. Felejthetetlen átkelés!
Hűvös, egykedvűség, – egyöntetű nyugalom Sassnitzban. – Míly fájdalmas lehet egy zárt egyén érzéseibe beleélnünk magunkat – megérteni hullámzása ritmusát – s véle tartani! Megalázni!
Megérkezésem délelőttjén Tolstojt olvastam itt egy loggiaban a napfényes, ragyogó tenger patján….. s könnyeztem. – E könyvet ezzel az ajánlással kaptam E-nétól: „Olvassa el, – mikor elolvastam elhatároztam, hogy jobb leszek.” – Valóban: ő a legnagyobb művész, akit ismerek.
Egy házaspár a hotelban: – „Ne hozzon halat! – attól oly szomjasak leszünk!….” (Boldog többesszám.) – Egy búcsúzó házaspár: „Ja… ja… a dieu! ein braver Mensch sind Sie… ein braver Mensch ist der Herr Heksch, – nicht wahr Schatzehen? – Sie wahren so brav mit uns…. – nicht wahr mein Schatzehen….” (S ugyanez ötször.)
Mire való a vihar? – zene víz felett.
A vízben gyönyörű meztelenségek!…. S mint a cápák űzik a nőket a férfiak…. S egy idős úr a szeretőjével örökös gúnyos mosoly ajkán, – még akkor is, ha mások kerűlgetik fiatal kincsét…
Megnyugszol-e, vagy hajszolod magad, – mindegy. Egyformán boldogtalan vagy. A régi festő: – valóban zárt formát vett a végtelenből: komponált. – Színeket, formákat, vonalat tudatosan illesztett össze: – s ha nem is tudatosan, de semmi esetre sem utánoz… Ízléssel dolgozik s nem könyörtelen igazságszeretettel… A mai festő a végtelennek rajongója – s a végtelenbe el is téved… formátlan végtelen egy töredéke van előttünk….
Hideg impressziók: – Magány! Az erdő susog, a tenger zúg messzi lenn. – A tenger sötét világossága. – Csöpögő erdő. – Meztelen krétatömbök kéklenek. – A szél ereje nem volt mély, nem szakította fel a tengert. – Estefelé a gazda messzelátót hozat, hogy megnézze ki zörget a kapuján? (Brings mein Glase her.) – „Á, ön az uram – szól hozzám. Míly szomorú ön, – fenn kell hordania a fejét – s mindjárt jobban fogja érezni magát! Az asszonyok nem szeretik, ha valaki lógatja a fejét…. Büszkének kell lenni arra, hogy férfi!….” Aztán az övéivel veszekszik: „Azt hiszitek, nem ismerem a halaimat?…. No jó – osszuk fel, amit csaltatok!” (Még ő maga is kijár halászni: – invitál menjünk ki vele, de kedvetlen vagyok.) – Aztán elmond egy ideg-borzongós történetet: – Éjszaka volt s Villem elindult a halászmestertől. A hajókhoz akart lemenni. Éjszaka volt, az ég is borus és oly nagy a feketeség, hogy Villem nem látta a saját kezét, s aztán: homokpart volt abban a falúban – Oes mellett történt, – s a homok oly puha, hogy nem hallotta a saját lépteit…. Hát: még ő, Villem is megijedt egy kicsit, – azt hitte, hogy már nem is él, hogy ő csak kisértet…. Nyögött egyet s erre majd kilelte a hideg: – oly sűrű volt a levegő, hogy a hangja megállt a levegőben s a szája sem olyan hangot adott, amilyet akart. Megállt, – fülelni kezdett, s ekkor egy kicsit megmozdúlt a szél. – Aztán megint csendesség lett. – Egyszerre susogást hall, közvetlen a jobb válla mellett. Megáll és nem moccan többé. Mintha a fülébe susognának: – Te megcsaltál engem, te megcsaltál engem, – hallja és végigborzongatja a hideg: a felesége hangja. – Vár. – Aztán ujra kezdődik, – már érzi a lehelletét is az arcán. – Az asszony sír. Elhagytál, nyomorúságomban, – szégyenemben…. Mit csináljak – Istenem! Hogy szégyenlem én magam – susogva sír. – Villem vár: – mert most már mindent tud. A zsebébe nyúl és kihúzza a kését és vár…. Az asszony még mindig sír a jobb válla mellett, de most már kissé távolabb…. Aztán csókokat hall…. Végre meghallja azt is, amit vár: – egy mély hang megszólal: – Én nem csallak meg téged… én csak… én csak szeretem a szoknyát, – de, – és azért téged szeretlek igazán, azt tudják a barátaim is… – mondja valaki és nevet rá. De érzik, hogy a szája még a csóktól puha…. Ekkor Villem eldobná a kését, – de meggondolja a dolgot: beteszi a zsebébe – és aztán jól betömködi zsebeit, hogy semmi ki ne hulljon belőlük…. Ne tudja meg senki – ki járt erre…. Az órája koppan is egyet, mikor a zubbonyát begombolja: – s a suttogás elhallgat. – Erre Villem, mikor már elkészűlt mindennel – egy iszonyút ordít, de elváltoztatott hangon – s rá a felesége felsikolt – s a férfi, aki vele van, – úgy látszik, bátor ember, – harsányan azt kérdi: – ki van itt? Úgy látszik, magas termetű ember lehet, – gondolja Villem – s elméjében méregeti ismeretlen ellenfelét. De nem sokáig méregeti, mert azzal, – a hang iránya felé neki ugrik. – Olyan iszonyú nagyot ugrott, – pedig a férfi egész közel volt hozzá, hogy mind a ketten leesnek – de úgy, hogy Villem van alúl. S az ismeretlen már rá is térdel a mellére és megkapja a nyakát, fojtogatni kezdi… Ekkor azonban furcsa dolog történik… A felesége, – nem tudni, tudta-e, hogy ki van alúl, elkezdte a térdelő embert ütni…. De úgy ám, teljes erejéből…. Lehet, hogy segíteni akart szeretőjének, – de az erre úgy meglepődik, hogy egy pillanatra elengedi Villem nyakát…. Ámde Villem ebben a pillanatban egy ügyeset fordúl s kiugrik alóla, – a másik meg hanyatt esik… Ámde az is ügyes ember lehetett, mert abban a pillanatban talpra is ugrik s elkezd futni…. Villem meg tapogat, nem találja sehol, hát rögtön eszébe jut, hol is lehet s ő is elkezd futni…. Hogy utána futott-e, vagy sem, – azt nem lehet tudni, – tény az, hogy egy álló fél óráig futott, amig egészen el nem fulladt…. Akkor leűlt a homokba s ott űlt egy másik fél óráig egészen ostobán…. Aztán a fejéhez kap – s ujra elkezd futni…. Ki tudja, meddig futna megint a bolond, ha az Oes-i lámpa fénye nem tünik a szemébe, – (úgy látszik megfordúlt futásában,) – ekkor aztán megállt és szép lassan lehajtott fejjel, – úgy, ahogy a doktor úr jött be hozzánk, – hazament. A háza üres, az asszony sehol…. Azzal Villem leül és elkezd sírni…. sokáig sírt ott: aztán lefeküdt és két álló napig étlen szomjan aludt…. […..]
Tobzódik az ember! – Némelyek olyan jólétben élnek, hogy nincs elég idejük mindarra, ami kinálkozik…. A fényűzés óriási mértékben halad – a semmi felé. – Mikor hallottam, hogy kitört a háború: – egy becstelen, pokoli ujjongás fogott el: – most pedig bűnhődni fogtok! – ha én is elpusztolok bele: – nem baj. – Ha életem nagy nyomorúságára gondolok s arra, hogy minden erőfeszítés hiábavaló volt, – hogy beletörtek a körmeim a kapaszkodásba – s részvétlenűl nézték s mások mindig könnyen megszerezték előlem mindazt, amiért nekem hiába kellett sírnom és vérzenem, – akkor csak elégtétel-érzés foghat el a gondolatra, hogy ezeket a részvétlen, élv-hajszoló, embertelen társadalmakat megrázza most valami hatalmas kéz, – hogy a pelyvája hulljon…. Komolyabb dolgok jöttek! – A korlátlan egoizmus és perverz élvezetek kora lejárt! A divathóbortok őrülete – aluminium névjegyek kora, – mikor az ember már nem tudta, mit csináljon finomkodó jólétében…. – Az emberek nem vettek fel társaságukba, hatóságoktól vexált ember voltam – a dölyf miatt szenvedő – semmi jó számomra a társadalomból nem érkezett…. Lenéztek, kicsinyeltek, undorodtak tőlem – úgyszólván a cigánynyal voltam egy sorban – én, megvetett zsidó.
Leány, – aki kezdi nagyon is tudni, hogy ő szép – s egyre kurtábban bánik az anyjával. Uralkodik, – tekintetét körülhordozza s az anyja megrezzen: nem kíván-e valamit kincse? – Ő pedig lehúnyja a szemét – (ami elnéző gesztus,) – aztán ásít s pici finom aranyórájára néz: – várja az udvarlókat. – Míly nevetséges most egy ilyen elegánsan öltözött nő.
Budapest, 1914. aug. 16. – Hohó! Az emberek megijedtek és spórolni kezdenek…. Már nem kell szégyenkeznem, ha este űlök a kávéházban és „csak” kávét rendelek. – Korzó: hogy kapaszkodnak a nők az ittmaradt ifjakba! – Az ujságokban nagy zsidó-szimpathia kezd hanghoz jutni: – hazaszerető rabbik szónoklatait közlik…. – Kiáltás a katona-vonat után, lélekből szakadó: „szervusztok gyerekek!” (Könnyeztem: – sok fiatal élet!) – Tulajdonképen szégyen itt maradni! – Tegnap Misivel jelentkezni voltunk a tüzér-laktanyában, hogy vegyenek fel katonának…. – Furcsa ma egy leányról hallanom s egy ifjúról, hogy szerelmi melancholiájuk miatt öngyilkosok akartak lenni…. V. I.: „én nem tartatom ki magam másokkal, – aki az ország törvényeit tiszteli, vesse magát alá a kötelességeknek is, amik rá hárulnak”…. Hiszen fáj az én szivem is – és magamat vigasztalom, mikor szidom a nazarézust és a törvényre hivatkozom!…. – Egy nazarézust vittek kivégezni, mert nem akart fegyvert fogni; oly végtelen szeliden, céltudatosan, szapora léptekkel ment halála útján – szegény, szegény – olyan volt, mint maga Krisztus. A csőcselék lármázva rontott utána: egy inas a kabátját huzogatta – s ő meg sem rezzent. (Könnyeztem.) – Vígjáték kell majd az embereknek, mert reakcióképen nevetőgörcsük lesz. – Egy rablás sem történt. – Lelki komédia: Egy ember nagyot mond…. Hogy ő beáll katonának – s előttünk végigjátssza a komédiát – belelovallja magát, – a nagy szája után megy: s üres lélekkel, kissé maga is csodálkozva, beáll katonának. – Fiatal főhercegnő kacagva köszön a kocsiból. – Most aztán igazán érdeke az államnak a jó családi élet! – A takarítónőnk afeletti bánatában, hogy a férjét elvitték, – a csirkével kezdett barátkozni. – Proklamáció: a király bocsánatot kér népétől a háborúért. Pedig nem ő csinálta. Mások csinálták!…. – Egy ember: „nem érzem magam lekötelezve semmire…. Szerencsém van, hogy nem vagyok katona és kész…. Mások meghalnak, amig én itt sétálok: azok szerencsétlenek…. Voltam én is szerencsétlen – a gazdagok sem éreztek lelkiismeretfurdalást, hogy ők gazdagok, mialatt én nyomorgok…. Most én vagyok szerencsés!…. Azt a lovat ott sem fogom ki a kocsiból, hogy húzzam helyette a szekeret: neki az a sors jutott, nekem meg ez….” (Csakhogy: Azért szenvedtél annyit barátom, mert a szerencsés mindenkor így gondolkodott, mint te….) – Kétségtelen, hogy az embernek egy nagy hibája fő-oka az egész nagy katasztrófának: hogy túlnagy az étvágya… – Érdekes, hogy nincs túlnagy duhajság, nem gyilkolnak az emberek: egyszerre nagyobb lett a testi és vagyon-biztonság, mint eddig volt: a bestialitás jóllakik a félelemmel. – A szervezet nem veszi tudomásúl: milyen nagy dolgok történnek…. – Amit eddig Tisza elhamarkodott: az mindig jól jött Ausztriának, mert a magyarok ügyét hamarkodta el…. Most azonban elhamarkodta Ausztria ügyét is…. Mint az állatot a vágóhídra, úgy viszik a parasztot a háborúba….
[A kézirat itt véget ér.]