[Az 1943-ban tervezett kiadásra előkészített, erősen töredékes szöveg. Autográf betoldásokkal, javításokkal ellátott gépirat. Füst Milán lábjegyzeteit {…} jelben adtuk meg.]
[…] fiatalkorom feljegyzéseit meg kellett fésülnöm, formálnom, mert oly szórványosak és töredékesek voltak, hogy más számára érthetetlenek lettek volna.
Budapesten, 1943. január elején.
F.M.
|
Vergilius hatodik énekéből, mikor az alvilágba bemennek. Büntetési feladatom, 1904-ben, tizenhatéves koromban. A gyakori későn-jövetel miatt az Aeneis aznapi tézisét le kellett otthon írnom. Erre dacból százötven sorát eredeti mértékében lefordítottam, de csak ennyi maradt meg belőle, (sajnálom bizony,) a többi elveszett.
Mitras tavasszal ölt bikát, télen bakot.
Tudjátok meg, hogy a mennyekben majd tótágast akarok állni, mert itt nem lehetett.
Sóhajra mindenkor van ok.
Aki ezen a világon van, az bízvást lehet melankólikus. Egy szó, mint száz: én Isten ajándékát szomorúan fogadom, így mindenekelőtt azt, hogy élek.
A test és a lélek viszonya. – Hány rétű ez az egész? Mert ez az én testem ugy-e? s amellett ez az én ellenségem is, mert ez öl meg engem. Ugyan engedelmeskedik is nekem szó sincs róla, de amellett azt mondja: – én vagyok a tüdőd, van szerencsém bemutatni magam. S ha úgy akarom, megállítom ám az eszedet is, mert nekem megvan az autonóm hatásköröm erre. – S a lelkem ugyanígy. A lelkem az enyém, a lelkem én vagyok, – igaz ez a tétel? Ami ez utóbbit illeti, úgy látszik, nem egészen. Mert, aki én vagyok, az sír s éppen azért sír, mert az én lelkem mindenfélével gyilkolja, mintha gyűlölné. Ha gyilkosa volna, se viselkedhetne vele cudarabbul. Akkor hát hány rétű ez az egész?
Sőt. Néha úgy érzem, hogy meg is tudom a testem egyes részeiről állapítani, hogy mennyire rokonaim. A fejem, a mellemtája s a szívem, ott van lélek, ezt érzem s abban vagyok én valahol mélyen begubózva. A többi periféria, – ezt némely nagyon csendes éjszakán, mikor jól tudok figyelni magamra, oly pontosan ki tudnám rajzolni, mint egy geométer.
Mi az, hogy csalódni? A világ más, mint amilyennek önző fantáziád elképzelte. Csalódni tehát annyi, mint tanúlni, megtanúlni, hogy milyen ez a világ. (Igaz, hogy ezt sose fogod megtudni, mert ahhoz harminc életed kevés.) Vagy azt szeretnéd, hogy a világ változzon meg, hogy ő tanúljon tőled? Úgy látszik, ezt a badarságot óhajtanád. S ezzel a fantómmal akarsz viaskodni, amig élsz? hiába tanítani egy életen át?
Hogy a középszernek milyen lángelméi voltak, – szóval nemcsak a túlzónak, a határtalanságnak, ami természetesebb, amilyen Petőfi, – de a mértékletességnek, óvatosságnak, s mondjuk ki bátran: a korlátoltságnak is. Horatius például. Hogy a józanság milyen gyönyörű dolog, hogy igyekszünk tehát okosan, bölcsen, gazdaságosan, beosztani és felhasználni az időnket… (Petőfi nem azt prédikálja, hogy bölcsen és hogy felhasználni, – mikor ő maga is tépi az életét, marja és felégeti magát s mindenét, amije van. Oly elementáris, mint a tűzvész, mint az elemi jelenségek általában. Próbáld ki! Olvasd Shakespearet s mondd utána ezt a szót: mértékletesség. Nevetni fogsz magadon.) – Vörösmartynak „A merengőhöz” írt verse pedig már szinte csoda e tekintetben. Hogy mi mindent tud ő a józanságról mondani s milyen remekül. Akárcsak anyám intelmeit hallanám, csak persze nagyszerűen, megejtőn, hogy szinte hajlandó vagyok elhinni neki: hogy az álmodozás csakugyan az élet megrontója. Igazán ez? Lehet. Csak akkor mit csináljanak az álmodozók? Mikor annyi van, nemhogy én, még a borbélyom is az. S még ez az édes, szegény Berzsenyi úr is ugyanígy, a sűrűvérű, aki sehogyse tudja mihez tartsa magát. Legyen-e szertelen, vagy józan? Legyen-e felvilágosult? mikor ezt követeli tőle a kor és az okosság? Vagy maradi? mikor ezt követeli tőle a mivolta meg a vére? Nemzetes uram volt, hogyne lett volna maradi. Mit csináljunk tehát? Az ember alkudozik önmagával s a szertelensége hol a tradiciókért hol a haladásért szeretné szétvetni a világot. Egyszóval mértéktelen őkelme s amellett mérsékletre inti magát. S minthogy Horatiust is annyira szereti, éppen ő, aki oly sötéten izzik, mint a kohók s oly keserű mindig, mint a hunyor… mondom, sűrű a vére, hogy szinte már megalszik e magára kényszerített nyugalomban… Viszont olyan szép azt mondani magyarul is:
|
Vagyis okos akart lenni mindenáron ez az édes! s ez neki persze nehezebben ment, mint Horatiusnak, vagy akár Vörösmartynak is, – holott hát, hogy az az úr „A vén cigányt” is írta, el ne feledjük. Viszont van-e szívettépőbb és búsabb okosság, mint az övé, nemcsak a „Merengőben,” még inkább itt:
|
Míly csodás dolog ez, hogy az embernek könnybelábad a szeme tőle, hogy tehát ilyesmi is van a világon, – a józanság is képes meghatni az embert… Mintha valaki most azt mondaná nekem: „akármennyi bajod van is vele, ez mégiscsak az anyád.” S megmagyarázná szép szeliden és búsan hogy ez mit jelent?
De, mondom, Berzsenyinek az ilyesmi sehogyse sikerűlt: higgadtabbnak lennie, mint amilyen. Minthogy olyannyira haragos, izgága és elégedetlen úr volt, s azt hitte, hogy ez nem szép tőle. Pedig, pedig. Talán, ha tudta volna, hogy annyira tudja valaki szeretni….
Milyen jóság volna, aki megtámadná akaratunkat és izlésünket s olyat végezne el bennünk ellenünkre, amit mi nem merünk, de ami kívánatos. Például: légy kegyetlenebb és merj élni. Ne mindig befelé üss, hanem kifelé is. Mindenekelőtt magadhoz légy emberségesebb.
Csakugyan: mire megyek így? az ember ne legyen embertelen önmaga iránt. Mert hozzászokol a kegyetlenséghez, úgy vigyázz s másokkal is az leszel. – Rendben van, csakhogy, ha emberségesebb vagyok magam iránt, akkor máris kegyetlenebbnek kell lennem mások iránt. (Gondolatok az ötvennégy vidám szűzről – tervezett dráma. – Ostoba cím, mert vidám szűz nincs. A szűzesség fáradtsága rajtuk.)
A szimmétria önként adódó kellemesség. Csak később következhetett tehát disszonanciák belevonása a harmoniákba. Amiből következik tehát, hogy, amit disszonánsnak érzel kezdetleges, idegen kultúrák alkotásaiban, az nekik nem lehetett disszonancia, csak neked.
A távozónak altató dal kell. De kell-e valóban? Nem hiszem. Aki alszik azt nem kell már altatni. És mégis, nekünk kell a dal, hogy jobban sírhassunk. (Die Walküre.)
Hátha csakugyan meghalnék? – Anyám. Igen, anyám. Micsoda szó ez, hogy anyám, micsoda tragikus szó. Mintha nyílt sebeket vassal égetnének. Nem voltam én jó fia s holott mindenét belém tette, amije volt, semmije sem volt bennem.
Halálos küzdelem ez! Megváltónak lenni, – mert hisz úgy akarta, hogy az legyek, az ő külön megváltója. Kárpótlás azért, ami volt és nem volt, egy kis fény az egész – s ime semmise vagyok. Hogy sírok én, ha ő tudná. De nem tudja. – Szűz Mária boldog volt, – mondta nekem egyszer, – mert olyan fia volt… – micsoda ambiciók egy ilyen alacsony termetű kis asszonyban! No de akkor az istene is volnék én, kidobnám, hogy ne zavarjon, ahhoz mit szólna? – Agyondolgozta magát értem s nekem érte való halálos aggodalom volt az életem, ezt is fel kell írni. S méreg az étel, a pecsenye, amelyet akkora gonddal készített el számomra. Elém adta s ő nem evett, el ne feledjük. S én mégis megettem, s aztán megöltem volna magam. Lusta semmittevő, firkálással töltöd az idődet? Itt van anyád.
Pokoli fogalom az, hogy anya. Ő adja az életet, ő óvja meg éjszakai munkával s aztán elveszi, mert megöli az emberben az embert, azt, akit ezerszer megmentett, éjszakai munkával. Oh mártír anyák, de pokoliak vagytok. S míly szörnyű sors, hogy azzal kell perlekednie az embernek, akit vérének minden cseppjével szeretni akarna.
Rostélyost igen – és aztán a lelket rábízni a viharra. Ez az anyák dolga e világon.
Pokoli hatalmak: nem idős még s az aggság megingathatatlan ereje van benne. Olyan, mint a hegy.
Letérdeltem eléje s úgy kérleltem. De hiába.
Mi kell több? A rossz fiú letérdel szent édesanyja elé. Mi kell ennél több? – De hiába.
A véremmel kéne leírnom ezeket. Meg is fogom tenni s ez jó lesz.
Azzal fogom felírni, a véremmel: az özvegyasszony meg a fia. S hogy nincs több ilyen átok, se lehetetlenebb együttes. S hogy általában: az asszonyok, úgy látszik, nem valók a férfiaknak, még a szent anyaság formájában sem! – továbbá: hogy egy tizennégyéves lotyó megy az utcán s egy utcalámpa fényében elhatározza, hogy hogy fogja ő nevelni a fiát. És ezt, halljad, amit ez a lotyó tizennégyéves fejével kitalált, szentnek kell majd tartanod, még ha ötszáz éves leszel is. (Aminthogy annak is tartod Isten tudja meddig, – mert mikor volt az, mikor nagy-nehezen ki merted mondani végre valamire, vele kapcsolatban, ezt az egy szót, hogy: ostobaság.)
Egyszóval: – az özvegyasszony meg a fia. – Olyan institúció ez, amelyet csakis a pokol szolgái találhattak ki e világnak.
Hallgass, – mondom újra. – Nem hallgatsz? milyen jó annak, aki hallgat. A hallgatag emberektől undorodom, csakhogy irigylem is őket, majd kifordul az epém. Mert milyen tekintélyesek, igazán. Veszed észre? Fel kell nyitni, – Hallgatagi úr kinyitja szépen ívelt, összeszorított szájacskáját a Fecsegi úr, (én) esdve lesi, mi fog kicsorranni a szájacskáján. És ime, csakugyan, csupa bölcsesség. Minthogy ő előre megrágja az édes. És én nem. Mert én hős vagyok, mikor beszélek. Elszédít a forgalom, az agyam őrületes forgalma s máris hajrá! Akkor jut csak eszembe minden, Isten engem! Hogy előbb nem is gondoltam semmire a világon, mert üres voltam, mint a fazék. Csak amikor már megölöm a partneremet. Akkor dől belőlem az improvizált boldogság, szívébe döföm a késemet, aztán kihúzom és megcsókolom a kést: íme, lássátok, milyen nagyszerű ember vagyok én. – Undok egy állat maga fiatalúr – mondta nekem nemrég egy szegény takarítónő és igaza volt. Csak hogy van ez? Hallgatagi úr is undok és Fecsegi úr is? igen, igen. – Mindenki undok? Igen, igen.
És mindenki édes is? Igen, igen. Igazodjál el ha bírsz, szegény Felicián.
Az Istenség idedobott minket, hogy igazodjunk el abban, amiben nem lehet eligazodni. Parancsoljon Uram, itt a kávé.
Csak hogy kerültem én ebbe bele, hogy így kelljen törnöm a fejem? Ki az a pimasz, aki erre akar kényszeríteni engem? – Egy hang: – tulajdon vérében van ez a pimasz, kedves Felicián.
Mert agyon vagyok hajszolva töprengéssel, erre benyit valaki ebbe a keserű sötétbe: – hajrá, rázúdítom a lelkem dézsáját. Mert van nekem véleményem? Nincs. De Hallgatagi úrnak igen. Ő csupa meggyőződés. Ha pedig kétely csorran a száján, akkor szerényen mosolyog.
Habzok én, habzok én. Nem jó volna, ha rám bíznátok az államot, mert én csőcselék vagyok. Igen. Íme fölírok egy dalt:
A szemét felhabzik, a csőcselék felhabzik, a métely felemelkedik, a butaság felmagasztaltatik. Füst Milán.
S most még jóslatot is teszek. Hogy egész életemben ezekkel lesz a legnagyobb bajom: a Hallgatagi urakkal. {Ez aztán be is igazolódott. F.M.} Mindig alázatosan le fogom hajtani előttük a fejem és mindig gyűlölettel. Mivelhogy oly tekintélyesek. Talán meg is fogok egyet ölni. – Csakhogy akkor börtönbe kerülök, – nem, nem. Anyám azt mondaná rá: tudtam előre. Nem szabad bebizonyítanod, hogy igaza volt, semmiben, semmiben, jól vigyázz! – No de csakugyan: – ezek oly okosak? a fenébe! Minthogy, ami tekintélyes, jobban is hat. Mit kellene hát csinálnom? Vágjam le a nyelvem?
Kókler úr, vágd le a nyelved. Mert mindaz, amit csinálsz, kóklerség, játszol az emberekkel: azt mondod például: – én nem szeretem a körtét. Pedig szereted, csak kíváncsi vagy, mit fog szólni? Azt mondod neki: – a nők ocsmányak, – másnap pedig éppen ellenkezőleg, csupa szendeséggel. – Én imádom a nőket.
És így akarsz élni? – „Meg fog vetni mindenki,” – suttogta a múltkor is anyám. – „A szemétdombon fogsz elveszeni.”
És senki sincs, aki meggyőzne róla, hogy ez nem igaz. Mert itt senki sincs. Ebben a kuckóban, amelyben oly régen ülök, a világ üres.
Ha pedig ez így van, hogy a nők hagyják elveszni az embert…. Akkor mit érnek, mit a hivatásuk?
Vagyis egy tündérkének kellene most bekukkania ezen az ajtón és csillagzó szemekkel így szólni: – M-n! M-n! M-n! – anyádnak nem lesz igaza, láttam nevedet az égre fölírva.
Csak attól félek, hogy anyámnak mégis igaza lesz. El fo-gok vesz-ni. Mert nincs bennem semmi ügyszeretet, mint Hallgatagi úrban, anyám mindenkori ideáljában. Nem, nem. Csakis izgága hiúság.
Abbázia! Egyetlen virágom! Hányszor fogok majd rád gondolni az évtizedekben? {Ez is így lett. Abbázia, ahova tüdőbajom miatt 1903-ban küldtek, emlékében fiatalkorom legnagyobb szépsége lett. Egyebem se volt, az ifjúság úgynevezett szép napjaiból, nem igen tudtam én egyebet felidézni, csakis ezt.} Hajnalban tejszínű a tenger, habos, jeges. S a habok alatt zöld színjáték, üvegszerű, mély. Az éjjel enyhe havazás volt, mindent elborított könnyű szőnyegével s amellett rózsák virulnak a kertekben. Tearózsák. S az emberek vasárnapiak! Mindig és mindenki, senkinek semmi baja, dolga! Mindenki a legszebbik ruháját veszi fel és megy a zene felé. Az ember sétálni megy és szomjasan issza fel a szelet. Csípős a levegő s az ember kipirul. Csakhogy én semmit se bírok ki sokáig, én idekinn a tágas ég alatt is arra gondolok, hogy milyen jó lehet odabenn ahol Sussy van. Megyek hát hazafelé. S mintha valami üvegkastélyba lépne az ember, ahol narancsfák vannak, egy grotta piros tengeri halakkal s ahol Sussy a puha szőnyegen hason fekszik és fénykép-albumot lapozgat. S a felnőtt nővérének a ruhája susog, – megy valahova, Isten tudja, milyen ügyei vannak mindig valahol.
S fínom orosz hölgyek beszélgetnek halkan, fínom angol hölgyekkel a narancsfák alatt, ahol íróasztal is van.
Az ember írhat levelet is, ha tetszik. A levélpapír ingyen van. Angolul beszélgetnek, hallom s én nem tudok angolul, ez baj.
Csak ne beszéljek majd valami szamárságot ennek a Sussynak, még kevésbbé a nővérének, – arról, hogy én dirigálni akarok valami orchestert…. S hogy mi lesz ez az orchester, majd kiderül. Majd meglátja.
Semmi se fog kiderülni, attól félek. Menjünk hát ki a szabadba megint.
Most megint tejszínű a csillogás, mert havas, borús az ég s gyöngyfényű, mint hajnal-időkben. Igaz, a madarak jobban vijjognak mint reggel s a tenger is még mélyebben zöld, nagyobb mélységéig megy le a zöld szín, tehát még üvegesebb. Írd le mégegyszer ezt az egyszerű mondatot, hogy: a tenger zöld. Vajjon át fogod-e érezni ha elolvasod később, hogy mennyit ittál ebből a színből s hogy mennyire zöld volt. El lehetett ájulni tőle. Az előbb odaadtam magam neki egészen s olyan boldogság fogott el, majdnem belevesztem. Inni kéne a tengerből.
Vagy beleugrani? Oh Saphó, aki a sötétzöld halált választottad ki magadnak, milyen szerelmes voltam én beléd ezekben az órákban. Az életemet adtam volna érted, hogy felhozhassalak egy pillanatra a zuhatagok katakombáiból, amelyek odalent vannak. Felhoználak, de te is kinevetnél.
S ez rossz.
Meghalni? – Mit gondolsz? Vért köptem sokat és hetekig. Meg kell hát halnom?
Voltakép nem is félek, ez az igazság, semmit se félek. Úgyse fogok meghalni, amíg anyám itt van, mert nem hagy.
No de Isten is van. Isten. Képzeld, hogy ebben a sziklában, egyetlen nagy szem van, amely téged néz. Óvakodni fogsz a gyalázatodtól, nehogy ellepjen, ahogy eddig. Szégyelnéd magad, ugy-e, mégiscsak? E képzelet tehát mégiscsak a jónak principiuma benned, úgy vigyázz.
Vagy a hiúságé? A hiúság Isten? A hiúságod térdeplése benned a szó szomjúságodé, hogy fennmaradj? Jól vigyázz tehát mindezeknek a vágya benned az Istenség s ezenfelül azé a múlhatatlan sovárgásodé… egész gyerekkorom a részvét könnyeiben telt el s mármost az mirevaló? Mert minek a szíved, meg a szánalmad, mikor az mégiscsak van benned, márpedig minek volna, ha semmire se való? Kemény a küzdelem, azt mondják itt, vedd a tenger mélyét, azt mondják. Ott nincs kegyelem, egyik hal a másikban tűnik el. No de benned van a szánalom is.
S a sziklában rejtező óriási szem néz téged, – ezt mondod te nekik. Ezt állítod. S hogy ő parancsolja meg: a szájaknak és torkoknak e küzdelmében mit csinálj vele? Az irgalmaddal.
Továbbá: az ájulatod és a tehetetlenséged is az Isten. Mert itt minden ellenedre van és mégse változtathatsz egy jottát az egészen. El kell hát fogadnod mindent úgy, ahogy van, a nagy törvényeket, de őt is, különben elveszel. Nem te, a lelked. Le kell hát térdelned. Letérdeltél?
Azt kell mondanod: ne vigyj minket a kisértetbe és sírnod. Aztán mégegyszer: ne vigyj minket a kisértetbe. – Ez elég. Aztán valamely mélységesen mély dologra gondolnod, például: hogy milyen csodásan zöld hajnalban a tenger. S hogy ilyen szépet semmi sincs, ami létrehozni tudna. És ez az imád. Ha valami mélységesen mély színre gondolsz elalvásod előtt, az is elég. S ez legyen az imádságod ezentúl szegény megkínzott anyádért.
Szempont, szempont, szempont – sokszor mondd ezt a szót egymás után. Tibetben is sokszor mondják ugyanazt: te aki a lótuszban vagy. Te azt mondod sokszor: szempont. Akkor talán véreddé válik, hogy mit kell itt keresned. Az egyik itt azt mondja: az igazságot nem érdemes keresni. – S a másik: – csak azt érdemes keresni, amit nehéz megtalálni. És ez mind igaz, de csak akkor, ha elmélyedsz a szempontjaik ismeretébe. Van viszont olyasmi, kétségtelenül… s ez figyelemreméltó. Mindenfélét beszélnek az emberek, de azt senkise mondja, hogy az özvegyeket bántani kéne. Ezt se Indiában, se Kínába nem állítja senki. Fix pont, a firnamentumra szegzett csillag, úgy látszik, seholse szabad. Akkor miért bántják az én anyámat? Mindenki és én is. Írd fel tehát: anyámat mindenki bántotta, pedig özvegyasszony volt. Csupa seb volt a szíve. – Mit ér tehát, ha valami abszolúte igaz? – S ezt aztán felterjeszted valahova, ha miniszter leszel.
Szempont. Nézőpont. Szemszög. Istenemre, szemfényvesztőnek megyek. Kiállok az arénába és olyan tűzesőt csinálok szempontotokból, káprázni fog a szemetek. Az irgalom szükséges: kék, kék, kékszínű gyönyörű tűz, nem is tűz, nem is tűz, mert nem éget: ha a szívedre hull, elbágyadsz tőle. – A kegyetlenség szükséges: piros, gyönyörű piros, csakhogy ez már tűz bizony, úgy vigyázzatok, kigyullad tőle az aréna teteje és akkor mi lesz veletek? Hanyatt-homlok menekül a tömeg s te ott állasz egyedül a porondon és hirdeted Timur Lenk elképzelt szavait? a kegyetlenség szükséges. Mert hogy akarsz különben hazát alapítani, megélni? A nagy hal is megeszi a kicsit, mi pedig csoportokból állunk, viaskodó csoportokból, ennyi a különbség, de máskép nem is létezhettek a földön. Vagy mindenki mindenki ellen, vagy csoportok csoportok ellen. Ha máskép nem: a barnák neki fognak menni a szőkéknek. {Tizenhétéves fiú jegyzete, amelyen ma is csodálkozom egy kicsit. Mert bevált ez is, bárha fordított sorrendben.} A harc szükséges, megértettétek? Mert megegyezés ebben sohase volt és nem is lesz, – kiáltod te is a tömegnek. Csak hol a tömeg? A tűz mindent meggyújtott s a tömeg vagy elégett, vagy elmenekűlt. Puszta lett a tér.
No, no, talán mégsem egészen. Mert Timur Lenk nem ölte meg a saját atyafiait, csak az idegeneket. Igaz ez? Nem igaz. Mert a kegyetlenség, mondom, olyan, mint a tűz, tüzet tojik, ahogy a strucmadár struccot. Timur Lenk aztán megölte Timur Lenket, vagy akárkit, aki útját állta, mondjuk, még negyvenezret, mi volt az neki? Az ember pedig nem is volt már ember, csak valamely mozgó kép, amely eldől. Vala pedig, hogy akkor, azon a vidéken nem maradt más élő, csak némely vakember, reszketős, továbbá agg és gyerek, valamint viselősségében vastag asszony, ezek pedig elkezdtek vala könyörögni, mondván: – a könyörület szükséges Timur Lenk. S akkor Timur Lenk már törődött, öreg ember volt, néhai öreg anyjára gondolt tehát és azt mondá magában: – igen, a könyörület szükséges. – És sírt. – Halljátok-e bitangok! a kegyetlenséget nem kell bíztatnotok, – magatokban az állatot, mert azok vagytok úgyis elejitől fogva. Fékeznetek kell tehát, azt kell mondanotok neki: ne te, ne te! Mert szólt egykor az Úr: az evangélium és minden világok minden evangéliuma azoké, akik törödöttek és sírnak. A gyengéké. Már pedig azok voltatok a bölcsőben és azok lesztek mindannyian a nyomor parazsában ha nem előbb, a dolgok végén. Mikoris a kegyelemre szorultok, – ezt ne vessétek ki a fejetekből. Én vagyok a ti uratok Istenetek.
Semmise fontos, minden mindegy, – ha folyton ezt hangoztatod, ostoba vagy. S annál inkább, mert, mihelyt ezt kimondtad már, nem is kell gondolkodnod tovább. Pedig igazad van, minden mindegy. Csak akkor miért nem harapod meg az oroszlánt? Megmondom. Mert az eszed tudja, hogy minden mindegy, de a szíved és az életed nem. Az életed sír, mint a viselős asszony. Te pedig szóba állsz vele és elkezded magyarázni neki, hogy térjen észhez, mert minden mindegy e világon, – de ő, az életed egyre csak a fejét csóválja és sír. Igen. Az életed vinnyog, úgy szenved, mintha ma született, maroknyi, vak kölykeit hajigálnád a folyóba. – – Továbbá: az élet viszket is, zaklatott az ember és csupa nyűg, mintha nyűvek ennék, vagy tetvek, az élet nem azt teszi, hogy szabályos volna, békés, hivatalos, tiszta és egyöntetű, nem olyan, mint a lénia, hogy egyenes volna csak egyszer és bármiben is: de piszkos, zegzugos és érdes, göröngyös, taknyos és viszkető. Egy perc nyugta nincs az embernek. Legjobb volna tehát, ha, mint Jób cseréppel vakarnátok magatokat a szemétdombon, mert az való nekünk. Annak vastagsága, szaga, televény ereje jól kifejezi, hogy mi van itt.
Hivatali stilus, tisztelgések: az ember szabályos szeretne lenni, mint a lénia, vagy a gép. Nem különös? Miután már van egy kis esze, vissza szeretné csinálni és gép szeretne lenni. S én magam is. Lévén az eszesség zeg-zugos és tisztátalan s a gépiesség: sima, pontos és tiszta. Ha az eszed olyan lehetne, mint egy ragyogó gép-terem! Ragyognak benne a rézveretek, tündökölnek a csiszolt korongok s egy óriási transzparens ég a tetőn: mindig nappali fény van. S minden így megy: tak, tak, pontos ütemre. S a szomszédban az iroda: minden tiszta dobozokban félretéve, ha kell valami: kisasszony, ugorjon fel hamar, a negyedik dobozban van az emlékezés. – Ezzel szemben az én fejemben: minden keresztül-kasul van és csupa por és piszok minden, akár egy szénapadláson. Néha viszont csupa nyirok és köd, mint egy nedves és csöpögős decemberi délelőtt, mikor minden csupa latyak s az ember maga is ragadós lesz tőle. Ilyen az én eszem.
Fogoly vagyok, verdesem láncommal a falat: ebből áll az emberi bölcselet. Különbözőkép verik láncukat a falhoz. (Az Upaniszádák olvasása közben s után egy kis Zend Avesta.) Egyben azonban rokonvonásúak, ne feledd, hogy keserű ám az elberi lány. Jób és a Prédikátor, épp úgy, mint a stoikusok és keresztények, (siralomvölgye) a hidukról nem is szólván. Versenyeztek egymással, hogy kellene jobban elhárítaniok az életüket. Más és más megoldásokat találtak erre és ebben különböznek egymástól.
Könnymirigyet csinált nekünk a természet, csak azért, hogy sírhassunk. Ez aztán az előrelátás! Előre tudta, hogy sírni fogunk. Hát nem szemtelenség?
Az egyik, (én) kitárulkozik és azt kiáltja: nézz meg, láss engem, ha jobban fogod látni titkaimat, szenvedéseimet, hibáimat, jobban fogsz megérteni, tehát jobban is fogsz szeretni, remélem. A másik begombolkozik állig és azt mutatja: jaj, bele ne nézzél a bögyömbe. Csakhogy én belenézek, igyekszem legalábbis. Félre hív engem az egyik Hallgatagi úr nemrég és azt mondja nekem: – (Csodálatos módon egyszerre megnyílt s hogy miért? ma se tudom. Hirtelen, mintha égetni kezdte volna valami a száját, – úgy mosolygott is, furán, szégyenlősen.) A következőket adja értésemre:
– Tudod, miért tanulok én táncolni? Mert, majd hivatalba megyek s talán lesz az egyik igazgatómnak egy lánya és én nagyon szépen fogok táncolni… majd elestem a meglepetéstől. Szóval piszok van a bensőségedben, aranyom? – Ezt akartam kiáltani örömömben. – Gazdagon szeretnél házasodni?
S már most mért piszok ez? A képzelet szabad ugyebár? (Gedanken sind frei!) – harsogta egyik bődítő kisasszony nemrég az ablakból. Hát nem olyan ez, mintha azt énekelné: – a lábam egyenes! Ismerettan a zenében, hogy a hasamat fogtam nevettemben.) – De folytassuk. Miért piszok ez? Mikor az ember mindenfélét gondol, ugy-e? Például: hogy hogy fogja éjjel posztópapucsban kirabolni a nagybátyját. Ezt gondolja az ember, aztán sóhajt egyet és elalszik. Mégcsak nem is kell, hogy elröstelje magát, mert régen tudja, tapasztalatból, hogy mi az álom, – semmi az álom, szappanbuborék. Jóleső, remek érzés, olyan áldott melege van, mint a dunnájának és mégis füttyent neki a végén.
S voltakép talán ez különbözteti meg az elmebajostól és a betörőtől.
„Csak ne dédelgesd piszkos álmaidat!” (Egy tervezett dráma második jelenetéből.)
No de szó, ami szó, ezt ő ilyen komolyan veszi? Az igazgató lányát? No lám, a fiú. Most már tudom legalább, miért vagytok úgy belombosodva nyakig. Mert piszok van bennetek. S az emésztés bűze felveti lelkedet a csillagos egekig.
No de mégis – és az álmodozás? Fekszem ebben a remek kis kuckóban a sötétben. Itt senki sincs s a falak kemények. Nem engedne, nem tágulna ki a tér, akárhogy nekifeszülnék. (Most jut eszembe, hogy anyámról nemrég ezt gondoltam: odakinn hintók forognak-dörögnek és senkise tudja, hogy pár lépéssel odébb, valahol a sötétben egy már idős, jobb sorsra érdemes úrihölgy a körmeivel vájná a falat, hogy nyomorából kicsit feljebb jusson. De nem lehet. A nyomorból feljebb jutni nem lehet. Ezt majd elő kell terjesztenem valahol. – Tapsolni fog a csőcselék, én pedig előállok s szívemre tett kézzel azt fogom mondani: – Tisztelt közönség! A nyomorból feljebb jutni nem lehet. – Vajjon mit fognak ehhez szólni? Nevetni fognak? Azt hiszik, hogy tréfálok?)
De folytassuk, fonom tovább az álmot az álmokról. Minél szűkebb a tér, annál nagyobb a képzelet feszítő ereje. Akkor tehát tömlöcöt a művészeknek, az a tanácsom! Dereng ebben a kuckóban. Az ajtófeletti világító ablakból egy macska látszik, régi macska, régi látvány elégedett macska. Fenn van az emeleten s nem akar kapitány lenni. Mit kellene tenni? nincs egy vasam, a helyzet ez: – bocsáss meg, kéne megint egy kis pénz, – mondja megint az ember és sunyin pislant maga elé és lapos a tekintete ilyenkor, mint zsellérgyerekeké, mikor lopni akarnak. Az illető megszólított pedig ad is ilyenkor szótlanul. – Itt van tessék, – azt mondja szelíden. Én pedig erre rohanni kezdek az utcán, majd elgázolom az embereket, mert valami szilaj, boldog és tárgytalan szabadság járja át az ereimet. No most ki a világból! S aztán hirtelen megállok, gondolkodni kicsit az utcán. Mert muszáj. – Jó volna meghalni – gondolom magamban, mialatt pénzemet csörgetem jó ideig. Nem csörgetjük tehát, szó sincs róla, soha többé.
„Mit van tennem, olvasni tán?” – Nincs kedvem ebben a sötétben. Vagy megint kóborolni az utcákon? Gyűlölöm az utcát. Vagy bemennem megint előadás kezdete előtt az opera márvány előcsarnokába s a szijjas látcsővel várakozó lakájok közt nézni a fogatokon érkezőket? Elvégre jól vagyok öltözve, az egyik lakáj még azt is hihetné, hogy fiatal gróf vagyok s az ideálomat lesem: Borbála kisasszonyt, amint zerge-cipőben érkezik s zöld sima bársonyban keblétől a talpáig, miközben karcsú két lába közt a zöld örvénylés már-már oly rejtelmessé kezd válni mint a tengereké. Könnyedén meghajlok a jobb kezem a szívemen, ahogy apám gyerekkoromban tanított s azt mondom könnyedén: – Oh Borbála kisasszony…
Fonok széket, zsámolyt, támlát és ülőkét… – Mért mondja, hogy „ülőkét?” S a végét már gyors ritmusban s az egészet oly különös dallammal mint a rigók: – Valami szemtelen füttyentős ember bizonyára.
Mégcsak fel sem riadok rá, oh, mert jól tudom én, mi az amire becsüljem az álmokat. Az álmok mérgezők, ez igaz. És édesek, az is igaz. Mikoris az ember egyszer csak azt mondja magának: – nem többet mert ebből, elég! Vajjon ismeri-e más a csömörnek ezt a különös érzését? Olyan, mintha vizet ivott volna rengeteget, vagy pattogatott kukoricát egy zsákkal. Az ember üres. Mert semmi magva, – miért van a valóságnak oly végzetes hatalma felettünk?? És a tényeknek? Igazuk van tehát a pozitívistáknak? Írd fel: a tények irtózatos hatalma. Ezt el ne felejtsük.
Igazuk van a pozitivistáknak? Azt képzelem ebben a zugolyban, hogy kirablom a nagybátyámat. Mért ne, mikor az olyan könnyen megy. És ő olyan gonosz zsugori. Egyszerűen belépek hozzá a posztópapucsomban,…. – az istálló felöl megyek, ott dobbannak és horkannak a lovak s mikor éppen dobban a […..] akkor lépek egyet-egyet. És így tovább. Ha pedig mégis meghallana, – hej a mindenit, ha mégis kijönne a lámpásával… Mindenekelőtt kiverem a kezéből a lámpát, a többi pedig ahogy adódik. Mindenesetre nekimegyek s ha ottmarad, hát ottmarad. Illetve, hogy is van ez? Kezdjük csak elölről húnyt szemekkel. A hídlás alatt egy titkos gödörben egy titkos kis kazettában vannak pontos és rendes göngyölegekben a húsz frankos aranyai….
S reggel, mintha mi se történt volna, felkelek. El is felejtettem az egészet, nemhogy lelkiismeretfurdalásom volna. Semmi a világon. – Gedanken sind frei, – mondom magamban s füttyentek.
Viszont, ha csak egy karcolást is ejtettem volna rajta, mondjuk, a kezén, vagy akár a körmén is, talán meg is halnék bele. A valóság […..]ba. S míg élek, nyomorult volnék tőle. Mármost csakugyan hogy van ez? hiszen láttam a vérét az éjjel s oly piros volt, hogy le kellett hunynom a szemem. S ennek semmi erkölcsi következménye rajtam?
Ilyenek az álmok. Üresek. Csömört okoznak, de nem kielégülést. S lehetnek boldogítók is kis időre, de aztán nyomtalanul tünnek el. De még egy tulajdonságuk is van a számomra ezért nélkülözhetetlenek. Az álmokban minden kijavítható. Azt mondod valakinek a valóságban: – nem szeretlek. Ezt minden időkre kimondtad. De az álmaid közben kijavítod, öt perc múlva azt mondod neki: – imádom Önt Borbála kisasszony. S minden jól van, nem történt semmi baj.
S e naplóban ugyanúgy: ki lehet javítani mindent. Akik tehát mindent rosszul mondanak és tesznek, mint én, azoknak nagyon való mind a kettő: a bemártott toll, meg az álom.
Mindennap újra megszerezned az egyensúlyodat, úgy látszik, ez a dolgod. S lehet, hogy a többinek is, mindennek, ami van s a kozmikus világoknak úgyszintén.
Írónak az való aki a jelenét mindig elmulasztja. Akinek nincs lélekjelenléte s utólag fabrikál magának egyet a papíron. Elfelejtettél pofonütni valakit? Nem mehetsz oda másnap pofonütni, mert akkor nevetséges volnál. Leirod tehát, hogy pofonütötted. S minden rendben van. Az írás tehát egyetlen elégtételed e földön, ezt el ne feledd.
Csak hogy lehet ennyi mindent észben tartani? Le kell írni, le kell írni, – dalolom én. Csak ez is csupa könnyelműség. Mert le kellene ülni ugyane kuckóba, de a sötétbe, még mélyebben! egész be a falba talán! s addig mondanod magadnak: az élettől semmit se várj! Az írás egyetlen elégtételed a földön! addig mondod ezt magadnak amíg a véred szine át nem változik tőle. S akkor nyugodtan kimenni a szabadba.
Azt mondja őkelme, (a tanítványom apja:)
– Szemtelen kölyök, szemtelen kölyök, – ordítja, – így kell bánnod az anyáddal? Egy ilyen anyával? Mikor ez egész Közép-Európában a legjobb anya. – Ő ugyanis Közép-Európában többször utazott, másutt nem. Észak-Európában nem. Dél-Európában nem. – A mindenit neki. Várjunk csak egy pillanatig.
Utána három órán át jártam az utcákat süketen és vakon, – istenemre majdnem elgázoltak, – hogy véglegesen tisztázzam magamban, miért olyan elbődült barom ez?
Vizsgáljuk hát egész pontosan ez egyszer, ne mindig hevenyészve. Ha ő azt mondta volna: – anyád a legjobb anya hetvenhétezer égben és a földön, nem lett volna túlzás. Mert az indulat így beszél. Különben is vannak igazságok amelyek csak túlzásaikban igazak. De álljunk is itt meg, másutt kell ezt kezdeni. Ahogy vannak emberi tulajdonságok, amelyeknek alapfoka a legfelsőbb foka: jó – az a legjobb, mert aki jobb a jónál, az kevésbbé jó, – szerény ugyanugy, aki még szerényebb, az már gyanút kelt, hogy szerénytelen, – finom ugyanúgy, mert aki finomabb, az finomkodó, – hasonlóképen vannak dolgok, amelyeket csak felső fokban érdemes mondani. – Imádom önt, F. Borbála kisasszony, – ez így igaz. – Az életemet adnám, meghalnék önért, – szintén. Mert ha pontosabb volnék: – Három évet adnék önért az életemből, nem is hármat, de kettő és felet… A lelkességhez csak a túlzás méltó és sohasem a mérlegelés. – Moriamur pro rege nostro Maria Theresia! hogy az embernek a háta borsózik bele, még én is a véremet ontanám. Tehát: ez a hülye középszer nem akart túlzásba esni s ezért precíz volt. S mert precíz volt, tehát túlzásba esett. Ő nem beszélhet az egész világról, hogy van-e ott ilyen anya?… – minthogy nem ismerheti az egész világot ugyebár, no de Közép-Európát? Ott ő már kétszer utazott szegény. – És bekukkantál-e minden kunyhóba, a jó anyák után, te barom! – szerettem volna másnap szerényen megkérdezni tőle. – Vagyis: aki még indulatában is pontos akar lenni, van-e annál nevetségesebb ember? Hamlet nagyra veszi a száját Ophélia sírjánál:
„Negyvenezer testvér szerelme…” – így jó. Különben is habzani akar olyan dagályt, hogy megrepedjen bele az ég. – Az ember nem mindig képes átérezni, vagy felérni ésszel, hogy mi történik vele. S akkor legalább szó kell, vagy gesztusok, hogy megremegjenek a világ oszlopai. S akkor talán, nagynehezen belőled is előtör, amit annyira vársz, hogy sírhass egy kicsit. (Egyébiránt és különösképen: nyolcadszor olvasom Hamletet és szenvedélyesen szólván, az életemet adnám ezért a ficsurért.)
Különben is az a fajta ez (Hamlet), akiben nehezen indul az érzés, bele kell lovalnia magát. (Vagy legalább is: nagy jóakarata kell hozzá, pártolnia kell a tulajdon érzéseit.) S a gondolkodó mind így van vele? Szavak kellenek nekünk, sok szó, végtelen áradat, hogy visszahassanak reánk, addig beszél az ember, amig sírni kezd? – Így igaz ez?
A multkor azt mondtam valakinek: Hamlet, ez az autó-indukciós tekercs. (Nagyot nézett az illető, azt hitte megőrültem.) Ismét másnak: – nézze kisasszony ezt az autót, hogy felkurblizzák ugy-e? Ezzel pedig átadtam önnek a szívem kulcsát, mert így kell velem is. – Egy betűt nem értett szegényke a dologból, én pedig lehajtottam a fejem és reménytelenül hozzátettem: – Hamlet is ilyen.
Fölteszem, hogy Shakespeare nem is ember volt, hanem isten. De, hogy ő lett volna az egyetlen, hogy az emberiség az évezredekben még egy ilyet ne termelt volna ki magából, azt szinte lehetetlen elképzelni.
Amiből következik tehát, hogy nyilván sokkal több kiválóság múlt el nyomtalanul, mint gondolnók, sőt, valószínüleg több, mint amennyinek a híre fennmaradt. Egyszóval, hogy fennmaradj, az is szerencse dolga, – posthumus szerencsének is lehetne nevezni, mert nem a tied, a műveidé.
A költő kogens. Az az igazi költő, akivel muszáj velemenni, mert legyőzi az ellenállásomat, kényszerít. – – S már most mi ér többet? Ez a szép tiszta papírlap, vagy ha telefirkálom? Anyám ugyanis azt mondja, hogy firkálok. És ön, F. Borbála kisasszony mit mond? – – Semmi felelet.
Ha valakinek hálás leszek az életben, akkor az lesz, aki bizalommal volt irántam, sőt többel mint én magam, aki hitt bennem, aki rendíthetetlen volt az én dolgomban. És nem vetemedett odáig, hogy firkálásnak nevezze szent megrendüléseimet.
Mit adna érte a kaffer-bivaly, ha átváltozhatna kapitánnyá? A kapitány úr egyrészt ember, vagyis a teremtés koronája és nem is fekete, (mert mit adna érte a néger, ha átváltozhatna fehérré,) – a kapitány úr továbbá úri ember is, nem holmi sehonnai földönfutó e vidéken… (mert mit adna érte a földönfutó ha átváltozhatna nemessé!) A kapitány úr továbbá fiatal és erős ember is, szép fogai vannak, még a láncot is át tudná harapni velök, úgy vélem, de hősies is és vagyonos is: az operába hajtat s két fehér ló úgy repíti hintaját, olyan iramodással, mintha acél-inai volnának, ő maga pedig úgy léptet aztán a márvány előcsarnokon át a piros bársony-borította lépcső fokokon felfelé, mintha mindjárt istenné avatnák odafenn… De nem, ez mind nem elég. A kapitány úr mégis boldogtalan ember. Valami Terka, vagy Annuska-féle van a dologban s még hozzá nevelőnő. Más szóval szólván: vigyázzatok híveim, ne hogy az összes áldás átokká váljon a markotokban. – – A multkor fenn is jártam náluk valami kis üzenettel, hogy ezer bocsánat, még nem tudtuk nekik elég alázatosan megszerezni ezt vagy azt, viszont a kézimunkát igen és így tovább. S most mit szóljon ehhez a nagy anyatermészet? Nem az inas, nem a szakácsné, a szobalány, a kukta, vagy a varrónő, – egyik középtermetű s mégis amazoni tömör nővére nyitott nekem ajtót. S a gyönyörű kis szája, mint valami rostélyos úgy összetörve az evéstől. Úgy látszik ebédnél ült a család. Mert a szája környéke bizony megviselt és pirosas. Továbbá, a mindenit neki, az ember azt se szereti ha chloénak fogpiszkáló van a szájában. Csakhogy ő máris kivette ezt a fogpiszkálót s ugyan még körülnyaldosta csukott szájában gyönyörű fogacskáit, de aztán hátravetette fejét, megrántotta kicsit a homloka gyeplőjét, megszólalt s máris tökéletes chloé volt megint, rozskoszorúval a halántéka körül.
– Mi jót hozott? – kérdezi zengőn. S oly közönyösen, mintha egy darab sajt volnék.
S már most, ha az ember nem azonnal felel valamire… Vannak dolgok, amelyekre azonnal meg kell adni a feleletet, különben elkéstél vele minden időkre. Nem jöhetek fel hozzá két hét múlva megkérdezni tőle: – Mit gondol Irmácska kisasszony, egy darab sajt vagyok én igazán?
Összeszedtem hát magam ez egyszer, meghajoltam könnyedén, szemtelenül s fogaim sövényét e szóra nyitottam:
– Csupa jót hoztam Irmácska kisasszony. Mindenekelőtt magamat e meredek három emelet lépcsőjén. Mert én, biztosítom róla, jó vagyok. Csak, sajnos, közel hetven kilo. Mert agyon etetnek a csúcshurutom óta.
Szemmelláthatólag meghökkent egy kicsit.
Gondoltam magamban: ez már teszi. Ha kiálmélkodtad magad, akkor folytatjuk.
Csakhogy ő egész kedvesen elnevette magát.
[A kézirat 23–29. lapja hiányzik.]
Most kevésbbé szomorú az ember? Nem.
Mégis gyorsabban megy a vonat, mint a delizsánc? Igen. Csakhogy az ember nagyobb távolságokat is akar megfutni szegény, részben, mert eszébe se jut, hogy lassabban is mehetne, no nem igaz? De hajtják is a szegényt. Nem ér hát rá boldognak lenni. Tehát szomorú.
Ne nevess, áldozatokra szükség van. Ősi tapasztalat ez, nincs olyan liturgia, amelyben ne szerepelne, a károk hozzátartoznak az épséghez, nyugodj meg benne, ahogy a fának is bele kell nyugodnia, hogy leveleinek egy hányadát megeszik a hernyók.
Ezentúl tehát, ha ellopják a télikabátodat, mond azt: nagyon rendben van, ez itt a rend. Mindez hozzátartozik a dologhoz.
– Tönkre mentetek? – kérdezi és csodálkozik is egy kicsit. – Az egész családod tönkrement, igazán? – Aztán a lelkében tovább fütyürészik.
Minthogy oly könnyű belenyugodnunk a mások végzetébe.
– Tönkre mentetek? No látod ugy-e? megmondtam előre, hogy ez a vége. – És szidni kezd, hogy mi annak az útja, hogy ne menjen tönkre valaki. A mások szerencsétlensége ugyanis a legjobb alkalom arra, hogy elégedetlenek legyünk vele s moralitásunkat mint az árvizet bocsássuk a nyaka köré, hogy még jobban fuldokoljon.
Micsoda szemtelenség tanácsokat adni annak, aki kenyeret akar.
Más szóval szólván, nincs az emberi szemtelenségnek nagyobb ingere, mint a szerencsétlenség, amely másokat ér. Amint ezt a Jób példája is bizonyítja.
Egyszóval: a hatalmon lévő ember gyűlöletes. Úgylátszik mindenkor az. Magam legalábbis mindenkor csak a megtört embert éreztem rokonomnak e világon.
– Az embereket meg kell törni, hogy elviselhetők legyenek, – mondotta mindig anyám. S ezt a részét ugyan nem vállalom, hogy meg is törjem őket…
De hogy abból ismered meg igazán az embert, az kétségtelenül így van. Hogy hogy viselkedik, ha hatalomra kerül.
[A kézirat 30–37. lapja hiányzik.]
[…..] sem, minthogy kegyetlen legyek. Azt se mondom, hogy nemzetségeket adok oda egy-egy Leopardiért, egyszerűen azt állítom, hogy az embernek nem szabad olyat tennie, ami ellen legfőbb principiuma, a benne levő numen tiltakozik. Tehát: még a célszerűséget se zárhatom ki e határtalan birodalomból, mert benne van. Csak azt állítom, hogy nehezebb eljutni e végső célszerűségig. Az ember csak akkor jut el oda, ha semmi elől se hunyja le a szemét. Például: József császár azt mondta valamikor a magyaroknak? – Minek ez a kis ország? Nem jobb volna, ha beleolvadnátok egy nagyobb birodalomba? – Nagyon helyes, – mondom erre, minthogy nincs olyan meggondolás, amely elől el akarnék zárkózni. Csak aztán megszólal bennem valami más is s ez így szól hozzám: – no és a tradíciók? Ami van, az induvidualitását és karakterét meg akarja tartani és akármilyen kicsi volt is eddig. Mondd a rigónak, hogy változzon át hollóvá. De mikor ő nem akar holló lenni. Feladjuk a szép nyelvünket és Berzsenyi Dánielt? Célszerű ez: akármilyen célszerű is a beolvadás, ez a része, végzetesen célszerűtlen. De addig már a szivem is megszólalt uram s eleve eldöntötte a kérdést, hogy amit helyeselni akarok, nem volna helyes. S hogy hajlandó vagyok-e tűzbe menni ezért a meggyőződésemért? Igen, uram.
De még és még: – Vegyen egy finom, vegetariánus tudóst, és zárja be valami ketrecbe és ne adjon neki enni. Aztán két hét múlva eresszen be hozzá egy élő csirkét. Meglátja, hogy tépi szét, mint a fenevad. No látja kedves uram.
Másként szólva: a magyar ember azt szokta mondani: – okkal-móddal. Legyen helyén az eszed meg a szíved. Mert csak az ember, aki tetőtől talpig ember. Meg ilyeneket. Okos beszéd.
Mert az nem is kérdés, hogy akinek túlsúlyban van az esze, az nem okos ember. No ugy-e hogy igen. És pedig mi volna […..]
Viszont kétségtelenül igaz, hogy: a gondolkodás arra való, hogy a végtelenség, céltalanság és eredménytelenség határtalan szabadságát élvezze az ember.
Azok pedig, akiknek előbb jut eszükbe valamely dolog célszerű megoldása s ahhoz utólag építik a lépcsőzeteket, vagyis: a gondolatok sorát, az indokaikat, másszóval utólag csinálnak elméletet az ötleteikhez s minden erővel s ami a legjellemzőbb: szemellenzővel, mint a lovak, nehogy eltérjenek a kiszabott útról, nehogy a kontradiktorius elemek megzavarhassák őket célszerű rohanásukban, – nem igazi gondolkodók. A gondolkodó a határtalanságot szereti s még akkor is, ha semmi eredménye nem lehet is erőfeszítéseinek.
[A kézirat 39–41. lapja hiányzik.]
Az álmok hosszú hajnali körmenete…
Viszont az álmok elpirulnak a napfényen, ezt elfelejtettem a multkor ideírni. Hogy szégyenlik magukat a nap teljes fénye mellett.
Pedig már, mikor a barátom elmondta, hogy jövendő hivatali igazgatójának lányáról álmodozik s hogy ezért tanul táncolni, már akkor éreztem ilyet. Mármost mért volt ez a vallomás ennyire kínos? Mikor mi mind ismerjük az efélét?
Különben ő maga is megbánta e nyíltságát, ez rögtön meg is látszott rajta, fura mosolyán. Én pedig, ha pirulni tudnék, szívesen pirultam volna helyette, minthogy némely ember hajlamos is rá, hogy átvegye a szerzők szégyenét.
Mármost mért volt ez ennyire kínos? Nem tudom megállapítani, akárhogy töröm is a fejem. {De ma se tudok erről többet: hogy melyik az a pont, amikor az önzés vallomásai már szégyenletesek. De hogy ilyesmi van s nincs az az átfinomult önzés, amely ne szolgálhatna ilyenekkel, ma is állítom. F. M.} Privata, privatissima, – e szóval szoktam magamban megjelölni az ilyesmit s e megjelölésnél nem jutottam tovább. Mindazt értem alatta, ami, úgy látszik sehogyse való más elé, akár, mert úgyis hiába magyaráznád, nem értheti más, annyira csak neked magadnak való, vagy, mert bizonyos természetű, legszemélyesebb ügyek, úgy látszik, sehogyse tűrik meg a napfényt. Bizonyítja ezt az is, hogy a másoknak szánt levelek, vagy intim feljegyzések mennyire kínosan tudnak hatni. Ugyanígy voltam jó néhány év előtt a következő írásművel:
Kálnoki egyik tárcájában, szerelmi vallomást tesz s elmondja meghittjének a róla, körüle való álmait eképen: ő majd feltalálja a repülőgépet. {Akkor még nem volt feltalálva. F.M.} s majd mindenki őt fogja lesni, csodálni, a király kezet fog majd vele, a nép örömrivalgásba tör ki, de ő kitér mindez elől s egyenesen odarepűl, ahhoz az ablakhoz, ahol Jucika (vagy mi az ördög volt a neve,) szóval ahol szerelme lakik. S Jucikának majd csak be kell lépnie a gépbe, s már is viszi őt körbe a rivalgó tömeg felett, aztán leszáll egy térségen, ahol ott lesz a király is s nosza mindjárt meg is mutatja őt neki mondván: – Ez az a lány Fenség kit én szeretek, ő a szerelmem gyöngye és a többi. Körülbelül így. Hogy szégyenemben kénytelen voltam eltakarni a szemem.
S megintcsak a szerző szégyenének rám való átháramlása kövekeztében. S csakis a studium szomjas ereje vitt rá, hogy elolvassam az egészet.
S azóta is klasszikus esetem, standard-művem e kérdésben épp ez a novella. Arra vonatkozólag, hogy az önvallomásban meddig szabad elmenni. De mért is nem szabad ezt? Mert eztán nem mondanám el még annak sem, akit szeretek. Nemhogy nyilvánosan, a művészet ürügye alatt. Minthogy a művészet is kiveti magából az ilyesmit s akármilyen jól volna megírva. Nem tudok elképzelni művészi formát, amely ezt elbírná, – mármint így, önvallomás formájában. De mért nem? ez itt a kérdés. Mert, ha azt mondom rá, hogy túl bizalmas jellegű a vallomás, ezzel mégnem mondtam eleget, mert mikor túlbizalmas valami?
Svidrigajlov azt mondja gyerek-lány menyasszonyáról, hogy olyan mint a málna. Ez csak elég bizalmas közlemény? Próbáljuk meg transzponáljuk ezt, vegyük úgy, hogy Dosztojevszkij mondaná a menyasszonyáról: – a menyasszonyom olyan volt, mint a málna. Ez még bizalmasabb. Még sincs vele bajom. Svidrigajlovnak egyik álma is el van mondva, amelyben valami kis apró lány az ágyán fekszik és bűnös felnőtt-mosolyával hivogatja, – ez is elég bizalmas s minél szörnyebben az, annál hatalmasabb. S ha Dosztojevszkij önvallomásaiban állna ilyesmi, hogy ezt ő maga álmodta, akkor se volna feszélyező. Ugyanez a regényalak a túlvilágról azt mondja: – hátha ez a túlvilág nem egyéb, mint egy apró, poros szoba, amelyben pókok vannak? – Ez is épp eléggé privatissimum: a téboly jegye látszik rajta, nem is annyira az elképzelés furcsasága, mint az előadás tudatos ravaszsága miatt. A következő derűl ki tehát mindebből: hogy, mihelyt az ilyen vallomás nem önmagáért áll ott, hanem az író alkotó, ábrázoló, jelenítő fölénye látszik benne, – ha vele és általa az író önmagát vagy mást jellemezni képes, akkor az ilyesmi már élvezetes lehet. „Fene tudja, kedves uram, én mostanában a nőknek azt a fura málna-ízét szeretem a legjobban”, – mondaná nekem valaki. Semmi baj, már ez a „fene tudja” is fölényét mutatja, de van benne valami az önismeret és önjellemzés ravaszságából is. S hátha még nevet is hozzá. – Fene tudja, kedves uram, én mostanában olyan bolond vagyok, azt szeretném, ha a király kezet fogna velem, – és nevet. – Még mindig nem sütöm le a szemem. – Ha a király kezet fogna velem s én megmutathatnám neki azt az aranyos kis babámat, akit szeretek s az szende pukkedlit csinálna a király előtt, – ez még így-úgy kellemes is, mert öngúny foglaltatik benne, hajlandó vagyok nevetni az előadón, meg a babáján. Mi következik ebből? Hogy tehát annak amit Kálnoki mondott, semmi önjellemző ereje, se fölénye nincs. Csak bizalmassága – s ez az, ami feszélyez. Az író alkotó jelenlétének tehát mindenkor ki kell tünnie előadásából: ha ostoba embert ír le, vigyáznia kell, nehogy őt tartsuk ostobának s ha nevetséges embert, nehogy ő váljék nevetségessé s ha unalmasat, nehogy ő legyen unalmas. Kálnoki közölte velünk, hogy érzelgős, hogy gyerekes álmai vannak s ez önmagában véve még nem szép. Csak feszélyező. De meg is próbálhatjuk, transzponáljuk a Kálnoki-féle vallomást: a vöröshajú Eufém nagyon szerette a mazsolás kalácsot, vett tehát magának azon a bizonyos húshagyó kedden is valamennyit. Megvette, hazavitte, miután otthon óvatosan kicsomagolta, minden kis morzsáját összegyűjtötte előbb… – Mert minden pirinyó kis darab itt egy kis pirinyó életerő, – gondolta magában titkosan. De még a papírját is végignyalogatta előbb mielőtt a javának nekilátott volna, mikoris hirtelen megtorpant e lendületében. – Hát ilyen ostoba vagy? – mondotta magának, – még mindig ugyanott tartasz? Hát nem megmondtam tegnap, hogy a javával kell kezdeni az embernek ebben a bizonytalan életben. Mert nem megeshet, hogy itt dőlsz el az asztal előtt s akkor mi lesz? kinek maradjon ez a puha kalács? Azt akarod, talán, hogy a takarítónőnek maradjon a java?
– No látod, – mondta, miután leírt elszántsággal csakugyan a legszebb darabot választotta ki magának. S akkor már meg is nyugodott kellőképen.
S miután így megnyugodott s a kalácsot is kellő szakértelemmel eszegette, kezdődött valami más. A következőket gondolta magában: – hogy lesz egy gyönyörű repülőgép ebben az országban, amelyet ő fog kitalálni… – és így tovább. S lehetnek benne a legvadabb önvallomások, exihibitiók, amit akar az ember.
[A kézirat 46–67. lapja hiányzik.]
[…..] emlékeztet az anyatejre, ezt is el ne feledjük, mert fontos tétel. Ha emlékezet rá és mégsem az: ezért oly ellenszenves a gyerekeknek minden más tej az anyatej után. Mert számukra ez a szentségek legfőbb meghamisítása, nagyon természetes tehát, ha dühösek.
De vedd példának az előbbihez a következőket is. Egy barátom így szólt hozzám: – tudod, hogy milyen sokáig szerelmes voltam X. Y. kisasszonyba. Sőt, megvallom, még ma is az vagyok. S most végre találtam egy kokottot, aki majdnem olyan, mint ő. De igazán a megtévesztésig, ha akarod, gyere nézd meg.
S el is cipelt egy kávéházba, hol ez az újabb kisasszony éjszakánként található volt. S csakugyan nagyon emlékeztetett X. Y. kisasszonyra, akit én is jól ismertem. Csakugyan a megtévesztésig.
Csak éppen, hogy még a velőm is reszketett e hasonlatosságtól. Mert minél jobban hasonlított rá, annál nagyobb megvetést váltott ki belőlem a barátom, hogy ezzel beéri? Muszáj volt lesütnöm a szememet. Mert mihez is kell ezt hasonlítani? Hogy valaki hamisított úrvacsorát vesz magához, vagy mihez is?
Mert azt se feledjük, hogy minél nagyobb volt ez a hasonlatosság, annál szörnyűbb lehetett a különbség.
Megint a dühöngésről. Ária ez mindenképen ária. S ha egyszer megtanultad, soha nem megy ki többé a füledből. Tünetileg ez abból áll, hogy az embert valami felrobbantja, a vére feltódul az agyára s máris vágja be a széket a tükörbe.
S közben, egyidejűleg énekszót hall, Isten úgy segéljen. Sőt, ha van kedve figyelnie magát, észreveheti, ő maga is énekelni szeretne.
S ami az övé, azt nem vágja bele a tükörbe, szó sincs arról. És ezt is észreveheti magán, ha kedve van hozzá példáúl. Hogy a zsebóráját, amely ott kínálkozik a kezeügyében, az asztalon, hogy attól ovakodik ugyanúgy. S a kristályüvegből készült tintatartójától bizony Isten.
De, ami a másiké, azt igen. Ezer örömmel.
[A kézirat 69., 70. lapja hiányzik.]
Vannak kezdeti indítékok a nyelvben, amelyek okvetlen befejezést követelnek. – Ez a ház olyan nagy volt… – meg kell mondanom mekkora volt. – Ez a kutya annyira ugatott… – s még ha nem is egészen igaz, így kell befejeznem: – majd megbolondultam tőle. Majd felverte a házat. Majd megsiketűlt az ember. S az ilyesmi, mihelyt túlhabzik, mihelyt túl nagy kedve van valakinek e periódus befejezéséhez, – akkor az ilyesmi már kétségtelenűl és jellegzetesen fecsegés. Azt mondja nékem anyám:
– Ezt a lányt nem venném fel, ha ő fizetne nekem húsz pengőt. – Ránéztem.
– Húsz pengőt? – kérdeztem én. Minthogy az csak remek dolog ugye, mikor a fecsegés legfőbb kritikusát tettenérheti az ember.
– Jó, jó ne légy mindjárt olyan nagy kritikus, – feleli ő. – Vannak szólások, amelyeket nem kell szószerint venni.
– Ez igaz, – válaszoltam én, – szószerint így igaz. De vannak kikerekített periódusok, amelyek éppen pontosságuknál fogva fecsegés-jellegűek. Mert ha azt mondanád: – nem venném fel, ha idehozná nekem a Gellért-hegyet, – vagy: – ha lehozná a menyországból a kanalamat, – ez tréfás handa-bandázás, szándékos nagyzolás, tehát egy szemernyi alkotás is van benne, tehát nem fecsegés. De hogy éppen húsz pengőért? – Mikor azt mondtad: – ezt a lányt én nem venném fel… – akkor már úgy is tudtam, hogy nem s mikor folytattad, már el is savanyodtam, mert azt gondoltam: fölösleges ezt ilyen pontosan kifejezni. Egyszóval, hogy: – sok ez, az istenért. S éppen a te szigorúságod értelmében gondoltam ilyet. Tudjuk ugyanis mind a ketten, hogy a gondolkodásnak szünetei vannak, épp úgy, mint a lélekzetvételnek. Azt gondoltam tehát, hogy nem muszáj a gondolkodás szüneteit okvetlen betölteni valamivel, mert maga ez már fecsegés s azt te se szereted. Én tehát így fogom az ilyet mondani, ha megengeded:
[A kézirat 72. lapja hiányzik.]
[…..]dén. – No de vadászik-e még? – fordít hirtelen a szón (mert aztán mégiscsak megszánja ezt a hebrencset, – szegény ökör, – gondolja magában, látom a csillogó szemein.)
– No vadászik-e még? – s mintha kivennék a szájából a szót.
– Vén szamár vagyok én már ahhoz, nagyságosasszony, – feleli H. bácsi, szóval ugyanazt, amit anyám szeretett volna mondani neki.
S ez már csak igazán remek csemege az én jó édesanyámnak. Tehát megintcsak rám néz s most már én is vissza reá.
Mert valami remek, passziózus elem volt ebben a „vén szamár”-ban s persze, hogy anyám finom füle ezt azonnal elcsípte. No nézzék, tetszik neki, hogy ő vén szamár s anyámnak ne tetszene mégjobban ez az egész? Mikor érezni lehet a nyelve mozgásán a kedvtelését, a félreismerhetetlen örömét, hogy őt a saját nyelve szamárnak nevezi.
Végül is anyám, csillogó szemekkel s hasonlóképen szinte boldogan, de azért nagyon szeliden:
– Mondja H. bácsi, maga fecsegő lett?
– Igen, – azt mondja készségesen és azonnal, – amióta öregszem nagyságos asszony, bizony Isten, igen.
– Csak azóta? – kérdezi erre is. Hogy már majd megrepedtem bele, kezdtem rosszaló pillantásokat vetni az anyámra. – –
Továbbá: ugyane H. bácsi boldog, ha megsértődhet s ha végre-valahára joga is van ezt kimutatni. Ha személyiségének minden súlyával azt mondhatja valakinek: – micsoda szemtelenség! Ezt én kikérem magamnak! – S ezt persze meg is ismétli, esetleg kétszer is. Mert micsoda gyönyör ugy-e így nekiszalasztania kedve szerint a száját, mikor erre módja van, mikor minden megengedi neki végre, hogy a szíve szerint méltatlankodjon.
Egyszóval… mikor a nyelv önállósítja magát, jobbat nem tudok én a fecsegőkről kitalálni, mert képtelen vagyok bejárni ezt az egész birodalmat, – mármint a butaságát. Mert óriási birodalom ez is.
Igaz ez? Aki fecseg az mind ostoba? Nem. Mert hisz én is mennyit fecsegek.
Az ember nem bírja… – mit is gondoltam erről? Mese nélkül, tombolás nélkül s most azt mondom, hogy zenebona nélkül se bírja.
Mert, mikor itt a sötétség, társak legyenek legalább körülötte, továbbá zajok és fények. Mert azt gondolja magában:
– No lám, hiszen ezek se félnek a haláltól.
Vagyis narkotikum kell az embernek a halál ellen és minden időben, különösen éjszaka. Az ember belép tehát valami mulató lápos tüzei közé s ha nem is tudja biztosan, hogy mitől szabadult meg, mégis azt mondja magának: – itt most jó. S mintha haza érkezett volna valahonnan.
S csak hajnaltájt érez megint holmi szorongást a szíve körül, mikor is, – mintha liszttel keverték volna el a sötétet, – odakinn piszkosan derengeni kezd. Dideregve lép ki tehát a hidegbe s így beszél maga elé:
– Csak már reggel volna megint.
Hiába erőlködöm, nem tudok emlékezni rá, mi volt az oka. Minthogy az ember a szenvedéseit nem igen tudja visszaidézni, – tudvalevő, – akárhogy keresi magában. Vagy a természet is azt akarja velünk? – Feledékeny légy, – mondta talán a Teremtő a hatodik napon, miután bevégezte művét? No szóval, sokat heverésztem akkor s átadtam magam a szenvedésnek. Az élet tagadásának, vagy minek is? az undornak talán, de avval az elszántsággal, mellyel az ember a züllésre adja magát, mikor már ugyis minden egyre megy, mikor úgyse tudna már az örvény ellen küzdeni tovább. Mert hisz érzi magában a végzetet s egy pillanatban még egyszer megfeszíti minden erejét s már-már sikerül is a dolog. Azt mondja magában: – soha többé. Ostobaság volna – azt mondja – s hogy ez csakugyan ő volt? Aki reggelig ott ült valami piszkos, piros bársonyfotelekbe merűlve? – van olyan perce, mikor már el se tudja hinni magának. S addig ugyanaddig, hogy kezdi már-már biztonságban érezni magát, nyugodtan sétál – – egy világ változott meg körülötte, – a régi dolgok gyors feledésbe merűlnek – s így telik egy kis idő. Mikor is barátságos esti sétája közben véletlenül valamiyen mulató előtt viszi el az útja s neki hirtelen ötlete támad: – Most ma már akár be is mehetek egy kicsit ide, – mosolyog maga elé. – S egy félórácska nekem úgyis elég. Minthogy ő még be akarja bizonyítani magának, hogy semmit se kell már félnie tőle. – Úgyse maradok én itt, meguntam én már az ilyesmit, – magyarázza magának. Reggel felé pedig, mikor az idegen pénz épp úgy elfogyott a kezén, mint szokott, megintcsak mosolyog. A karjai végleg ellankadnak aztán félhangosan így szól a semmihez intézve szavait: most már úgyis mindegy.
Fontos szó. Mert minden folytatólagos bűn és züllés, a visszaeső bűnösök legfőbb jelmondata, – mikor az ember kezd úgy tenni, mintha szándékos volna cselekedete, vagyis, mintha pusztulását ő maga is akarná.
No de nagyon elkalandoztam, folytatom inkább az előbbieket. – Most már úgyis mindegy, – mondtam én is magamnak, mikor láttam, hogy múlik el a nyár, aztán az ősz is… – Sokat aludtam akkoriban. Az álmaim pedig olyanok voltak, mint az örvény… a sok alvás különben is mérgező, az a tapasztaltom. L. néni például szinte sikoltott az élet után, amikor halálos állapotában, a sok morfiumtól folyton aludt. – Nem akarok már aludni, – sikította. Így én is. És mégis altatókat vettem. S mármost el kell képzelni, milyen állapot ez: beleébredni az alkonyatokba, meg a ködbe s ott ülni órákig egész egyedül. Mert nem is gyújtottam meg a lámpát.
S hogy mi mindennel foglalkozik olyankor az ember. Nagyokat ásít és magára húz valami takarót, de azt is csak félig, a hátára, vagy a fejére. És a legrégibb mindenféle kavarog benne, ködös emlékek, egy-egy részlete valaminek, amiről már azt se tudja mi volt, – és emberek, akiket alig ösmert. Így elhalt kis nővéremre, Júliára sokat gondoltam akkor, pedig nem is igen emlékeztem rá. S más gyerekkori hangokra meg élményekre, például: hogy milyen fura íze volt a cukornak a nagy lázak idején. S mindezt: mintha máris a túlvilágon volnék, olyan érzések közt.
Néha pedig egy-egy szempár villant meg előttem, de nem kaptam utána. Az egyikre ma is emlékszem: tengerzöld szem volt, teli fénnyel. Úgy lehet: F. Borbála kisasszony átváltozva vizi nimfává.
Szemben velünk pedig egy öreg házaspár volt, azok azt mondták az ablakban: – nincs itt, nincs itt. És ez is különös ám. De hadd írok le még valamit. Egy nap összetévesztettek valami Langer nevű földmérővel a borbélynál. Langer úrnak szólított a segéd s ez szinte boldogság volt, olyan jól esett. Márpedig ez mégiscsak különös, hogy valaki ennyire szívesen feladja magát, a személyét, a mivoltát, – ezt ma már szintén alig értem. S ez már mégiscsak jelenthetett akkor valamit.
Az ember hever s még a karját sem akarja kinyújtani többé. Lefékezett és megfülledt erők lankadtsága lehet ez, – az emberben tombolni szeretne az élete, de nem csinál vele semmit, ott fekszik borotválatlanul, reménytelenül, egyszóval: gyilkolja magában mindazt, ami fel akarna törni belőle. (Nézd meg az oroszlánt a ketrecében, amint megöli őt a saját nagy ereje, mert nem tud vele mit csinálni.)
Írjuk le mindenesetre, hogy ez így volt. Kinn lámpák gyulladtak az alkonyati sötétbe, kocsik dörögtek el az ablak előtt, az embernek ezer elmulasztott kötelessége zümmögte teli a fejét, nagy messziről hivogatások voltak hallhatók, de ő csak nem mozdult, mert csakis […..]
[A kézirat 76–82. lapja hiányzik.]
[A 74. oldal variánsa:]
Hiába erölködöm, nem tudok emlékezni rá, hogy mi volt a mélyén ennek a szomorúságnak? Minthogy az ember a szenvedéseit nem igen tudja visszaidézni, akárhogy keresi magában. Vagy a természet is ezt akarja velünk? – Feledékeny légy, – mondta talán a Teremtő a hatodik napon, miután bevégezte művét. No, szóval sokat heverésztem akkor s átadtam magam a szenvedésnek. Az élet tagadásának, vagy minek is? Az undornak talán, de azzal az elszántsággal, amellyel az ember a züllésnek adja magát, mikor már úgyis minden egyre megy, mikor az örvény ellen úgyse tud már küzdeni tovább. Illetve, hogy is van ez evvel a zülléssel? Mert érdemes vele foglalkozni kicsit.
Mert hisz nem egyszerre megy ez sem, a romlás. A legtöbb ember, minél jobban érzi magában a végzetét, annál jobban küzd ellene még egy ideig. Sőt, van aztán egy olyan pillanat is, mikor megfeszíti minden erejét s azt mondja magának: elég volt, soha többé. – Ostoba voltam, – azt mondja. S hogy ez csakugyan ő volt? aki reggelig ott ült az útszéli lebujokban, holmi piszkos tüzekbe merülve? – van olyan perce, mikor már el se tudja hinni magának. S addig-addig, hogy kezdi már-már biztonságban érezni magát, nyugodtan sétál, – egy világ változott meg benne s körülötte, – egy kis űr is támadt ugyan a szívében, mert nem talált még magának más örömöt a régi helyén, de mégiscsak jobb így, tisztább így az élet. S csupa ilyen aszketikus szépségben telik el egy kis idő. Mikor is egy nap, barátságos esti sétája közben valami ismerős mulató előtt viszi el az útja s neki hirtelen ötlete támad: – Most már akár be is mehetek egy kicsit ide, – mosolyog maga elé. – Mert nem veszélyes ma már a dolog s egy félórácska nekem úgyis elég. – Minthogy ő még be is akarja bizonyítani magának, hogy csakugyan semmi veszélye többé, hogy nem kell már félnie tőle. – Úgyis unom én ezt, meguntam én már az ilyesmit, – magyarázza magának. Reggel felé pedig, mikor az idegen pénz épp úgy elfogyott a kezén, mint annakelőtte, megintcsak mosolyog. A karjai végleg ellankadnak, aztán félhangosan így szól, a semmihez intézve szavait: – semmi baj, mert most már úgyis egyremegy.
Fontos szó. Mert a visszaeső bűnözők, az igazi elzüllés legfőbb jelmondata s oly bánatos kísérője az éjben, mint valami sáppadt holdvilág.
Mert attól fogva minden nap ott van megint, de nem úgy, mint azelőtt: nyavalyás remegéssel, de szinte gőgősen. – Mert mi bajom nékem? – azt mondja, – mikor jól érzem magamat. Különben sincs már visszakozás.
Egyszóval: mint aki a romlását most már maga is akarja.
De mért is mondom el mindezt? Mert így voltam én is akkor. Züllés volt ez, véglegesnek tetsző, de nem holmi mulatóban s nem is örömök közt, – mert én a keserűségemet akartam egyre nagyobb erővel s a kedvéért minden egyebet odadobtam: a kötelességeimet mindenekelőtt, az érzelmeimet kinevettem, mert azt mondtam magamnak: – jöjjön a pusztulás. És jött is, egyik ütés a másik után. A délutáni foglalkozásomat felmondták, az egyetemről lemaradtam, az anyám hallani sem akart rólam, – s akkor hát én is ugyanazt mondtam magamnak: – most már úgyis egyremegy. – – Sokat aludtam akkoriban. Az álmaim pedig olyanok voltak, mint az örvény… a sok alvás különben is mérgező, az a tapasztalatom. Volt egy rokonom például, egy öreg kisasszony, aki szinte sikoltott az élet után,
[Folytatás a 83. oldaltól:]
[…..] belőle. Feltehető, hogy annálfogva is, mert ez az egység, illetve annak harmóniája kényszerű, – benne többféle önállóságra képes dolog egy nagyobb erő egységesítő hatalma alá kerül s mihelyt ennek a nagyobb erőnek kényszerítő energiája csökken, az önállósulásra képes dolog rögtön önállósulni kezd. (Vedd példának a kóros sejtszaporulatokat.)
Szó mi szó, ha bonyolult valami, vagy összetett, annak léte, úgy látszik, ingatagabb, mint az olyasmié, ami kevésbbé összetett, sőt az egyszerű dolgokéhoz képest nagyon is labilisnak mondható. Csak kis intervallumok határai között lehetséges ez a lét, az egyszerű, vagy szervetlen dolgokhoz viszonyítva aránylag kevés inzultust bír el, a külső körülményeinek (hőnek, fénynek és más egyébnek) s a belső erőinek csak kevés változását. És mégis mennyi mindent! Mert mindebből következik az is, hogy tehát ezek az összetett jelenségek bizonyos ráhagyásos óvatossággal, vagyis nagy biztonsági koefficiens szerint gazdagon és előrelátóan felszerelve bocsátandók útjokra. A természet is ezt teszi, az ember is erre kényszerül mindennemű teremtményeivel. De vegyük csak a természetét: a „már lehetséges” időszakában, mikor a teremtményeknek fölöslege még semmi sincs, nagy védelemben részesülnek, (anyaméh, kemény héjjú magvak), később pedig, mikor a veszélyekre még szükségük is van, mert az edzi őket életképessé: a bőséges útravaló teszi, – mert úgy vanak útra eresztve, hogy létük teljéből legyen mit veszteniök.
És persze vesztenek is. Rossz elgondolni mennyi mindent: az öregség foghíjjas, vaksi nyomorát. Rossz elképzelni s amellett csodálatos is: hogy, bár ennyire esendő, mégis mennyi mindent kibír az élő, hogy micsoda viszontagságokra van elkészítve és felszerelve, mint az óceán hajlékony gerendájú hajói… s hogy ugyanakkor micsoda csekélységen botlik el esetleg. Egyszóval: orkánokat elbír s egy gombostűtől, vagy légycsípéstől elpusztul. (Mihelyt a lényeges pontján éri támadás.)
S ez lényeges pontjait, vagy fontos qualitásait érő sérelmeinek szomorú históriája.
S mihelyt szíven szúrt az a bizonyos gombostű, akkor már hiába volt jó a szemed, mert ott már az se jó bizony. Igen, akkor és ott elromlik majd a szemed is.
Továbbá: azon a nevezetes délelőttön még te magad felhúztad az órát s délután, ha csak a kisujjadat mozdítanád is meg, a legnagyobb csoda volna.
[A 83. oldal variánsa:]
[…..]járt meg is szüntetné. Az egész teremtmény tehát, bár az egyszerű dolgokhoz képest kevésbbé viszontagságot tűrő, mégis, aránylag sok dologban változásképes, fel is tételezhetjük tehát, hogy bizonyára csak kevés olyan összetett jelenség létezik, amely kizárólag abban az egyetlen állapotában volna képes megmaradni, amelyben valamivé lett, vagyis kevés olyan van, amely éppen csak hogy létrejöhetett s ahogy létrejött, az létének egyetlen lehetősége. Egyszóval: a dolgok és teremtmények viszontagságokra vannak teremtve, annyi kétségtelennek látszik. Viszont az a körülmény, hogy ezeket kibírják, az egyének szempontjából bízvást szabadságukként is tekinthető. A következő paradox-hangzású tételre vetemedünk: – nekem szabadságom az, ha képes vagyok börtönben is élni. Nekem szabadságom az, ha képes vagyok sántán is élni, nem úgy, mint az őzek. Melyik állatnak van több természetadta szabadsága? amelyik kibírja az árvizet, vagy, amelyik nem bírja ki? Vagyis: ha kevesebb körülmény van olyan, amelyben élni tudok, akkor kevesebb az életem lehetősége. S itt aztán más kérdés: hogy a bonyolult, tehát esendő szervezetek mint védték mégis meg magukat a viszontagságok ellen? Az ember például, – bár kevesebb golyó végez vele, mint a lajhárral, hogy vette magát körül páncéllal, hogy egyes fajai mint szoktak hozzá a forrósághoz és fagyhoz egyaránt s mint segítettek e tekintetben technikai eszközökkel is magukon et vica versa: hogy e technikai eszközök visszahatásaként a szervezetük viszontagságképessége mennyire csökkent. Annyi kétségtelen, hogy bár természetadta ruhája nincs, az ember a sarkok körül is tud élni, ahogy más fajai az egyenlítő közelében s bár nincs olyan szeme, mint a bagolynak, éjszaka is s bár nincs úszóhártyája, a vizen s oxigénpalackkal a legmagasabb csúcsokon, – vagyis mindez még lehetséges számára, eredetileg esendő szervezetét ennyi minden elviselésére képesítik a segédeszközei. De már ez nem is tartozik ide. A lényeg ebben annyi, hogy tehát mindaz, amit mi akaratunk, vagy mozgásunk és tevékenységünk szbadságának érzünk és mondunk, az mindenekelőtt a fent jellemzett viszontagságképesség által látszik lehetővé téve és elhatárolva. Sőt, úgy lehet, az a szabadságunk is, hogy létünket különbözőképen magyarázzuk.
4) Azt mondjuk, hogy valószínüleg a belső erők bizonyos kényszerű harmóniája hozza létre és tartja fenn a teremtményt s hogy tehát az őt létrehozó erők e harmóniáért való küzdelme állandó. Azért kell hangsúlyoznunk e küzdelmet, mert fel kell tételeznünk, hogy az életképesség szempontjából is jelentősége van, – az ugyanis a gyanúnk, hogy a könnyen létrejövő harmóniák szervezete életképtelenebb, mint az, amelyben állandóan erőteljes küzdelem folyik e harmóniáért, vagyis, amely képes arra, hogy a harmónia-bontó erőkkel állandóan megküzdjön s hogy így állandóan létrehozza és teremtse és fenntartsa önmagát. Lenni: ez mindenkor veszélyeztetett harmónia s hogy veszélyeztetve van: az a szépsége.
Mindebből következik, hogy: mi tökéletesen harmónikus benyomást kelt, az a legesendőbb, mert a legjobban van veszélyeztetve s a veszélyeket valószínűleg a legkevésbbé bírja el. (Vedd példának a népi mondást: olyan tökéletes gyerek volt, hogy nem maradhatott életben.)
S mihelyt túljutottál mindezen, a „még lehetséges” határán, akkor már hiába volt jó a szemed, mert ott már az se jó bizony. Mert elromlik. Igen, akkor és ott elromlik majd a szemed is.
Továbbá: azon a nevezetes délelőttön még te magad felhúztad az órát s délután, ha csak a kisujjadat mozdítanád is meg, a legnagyobb csoda volna.
Az csak az igazi fölény! A holtaké.
A keletiek vágyakozása: ha az ember még életében átérezhetné a semmit! Épp ezért volna egy tanácsom a számotokra: félig élni a falban, – mit szóltok hozzá: Jobbkéz felől az ágy mellett egy üregben – s nem egészen halottnak lenni, mert néha mégis azt mondani: nem, nem! mint Abu Hasszán aztán újra befordulni a falba. Vagyis ne olyan legyen ez az álom, mint a ti álmotok lenni szokott, hanem, mint a fáké, vagy a krokodilé, mondjuk, amelyben, úgy lehet semmi sincs, csak az évszázadok.
[A 84. oldal hiányzik, folytatás a 85. oldaltól:]
[…..]kat elviselő testrésznek muszáj viszontagságokat jól elbírnia, tehát durvább szerkezetűnek is lennie. Azt kérdezem tehát ettől a tudóstól, hogy hol van az a közepes német optikus, aki finomabb szerkezetű szemet tudna fabrikálni olyan anyagból, amely maga is táplálkozik, – mert ezt se feledjük, – tehát a saját kopását is korrigálja, vagyis egyszerűbben szólva: él, amely a meleget és hideget, a homályt és verőfényt, a közelséget és távolságot egyaránt jól bírja, mert mindehhez automatikusan szabályozódik? – – Vagyis: túlokos akart lenni ez a kritikus úr, az a gyanúm.
Az ideálom különben sem olyasmi, aminek eléréséhez jogot formálhatnék, kritikus úr. Csak az áhitatos pillantáshoz van jogom, amelyet feléje vetek.
Viszont és ezzel szemben: ha jól meggondolom, minek ez a sokféle sugárzás? S ez a nagy felkészültség: a remekbe készült szív, kitűnő térdizület? Ennyi apparátus a silánysághoz, – a világhoz: a milliónyi baromhoz, a zabáláshoz, meg az öléshez?
– Mikor itt üzlet van, – nevetek én éjjel magam elé. – És egyik teremtmény a másikból eszik.
– Egymásból esznek, – nevetek én. Mert oly csodálatos ez nekem némely pillanatban, – különösen éjszaka, – hogy alig értem.
Vagyis: az őzeknek még remekebb térdizületét szétroppantja jó fogaival valami medve, – mivelhogy ő alsóbbrendű péppé szereti morzsolni a remeket. Továbbá: a differenciált, bonyolult vegyületeket szereti újra leegyszerűsíteni a bendőjében alacsonyrendűekké, – de csakis azért, hogy azokat megint felépítse magában a maga számára bonyolultakká. Az ördög érti ezt a mesterséget. Mert micsoda ostoba helyben-topogás ez? – és ezt meritek ti célszerű berendezésnek elnevezni? Mert miféle ökonómia vagyon ebben a jó Isten nevére kérlek? Hát nem a Sisiphus példázata ez kémiai vetületben? ha a magasrendű fehérjék minduntalan visszabontatnak gyökökké és újra felépíttetnek?
De maradjunk csak a sugárzásoknál: hát nem csodálatosan bonyolult ez a világegyetem mindenféle fényeivel, átváltozásaival, jégkorszakaival? Ökonómiájával és ökonómiátlanságával? Egyensúlyával és végtelenjével? És mind ennek részese, résztvevője, együtthatója, vagy minek nevezzem? az ember. Csak mivégre, az a kérdés? Mit hoz létre az emberben ez a csodálatos, minden képzeletet felülmúló apparátus?
– Haszon meg haszonrészesedés: tanulja meg, ez a két legfontosabb szó ezen a világon, – mondta nekem nemrég valaki. Aztán így folytatta közönséges elméleteit:
– Továbbá el tudja-e képzelni, hányszor ejtik ki naponta ezt a kis egyszerű szót is, hogy money meg shilling, – szóval, hogy a pénzt naponta hányszor emlegetik e gyönyörű világon? És üde angol misszek, meg fenkölt hinduk, meg aranyszívű parszik. Csúnya dolog, mi? – gúnyolódott rajtam ez a bogárszemű írógépkereskedő aranyfejű botjára támaszkodva. Ez a gyalázatosan gazdag ember. S én semmit se tudtam felelni neki, mert a sugárzásokra gondoltam. S hogy vajjon erre való-e a sugárzás?
– Micsoda közönségesség, milyen hétköznapi vagy, – nem erre való. Vedd úgy, hogy nagy televény ez a világ s nem a rózsák is azon virulnak a legjobban? Másszóval: hogy itt semmi se teremne olyan, ami szép, lehet ezt állítani valakinek? Hogy a gondolat például, – ha semmi egyéb, vegyük csak ezt az egyet, – hogy ne volna méltó már maga a gondolat is e világ csodálatos együtteséhez? – feleli nékem a sötétben valaki. Amire én:
– Micsoda fenköltség: rózsák és gondolat, – micsoda széplelkű lehellet. Borjúhoz méltó jámborság igazán. Viszont azt talán magad sem tagadod, hogy, ami van, az javarészben neked sem tetszik. Igaz ez?
– Szóról szóra igaz.
– No látod. Mert egyszerü dolgokról akarok én most beszélni veled, oh szellemi fenköltség. Fifikáról és szemtelenségről, zabálásról és üzleti nyereségről. Arról, hogy ha bekukkansz a kávéházakba, mondjuk, s ott látod nagyszerű szívműködés és remek térdizületek teremtményét ülni, hogy akkor, ne tagadd, magad is elcsodálkozol időnként: hogy mi végre is e remek felszerelésük? S hogy neked is eszedbe jut akkor a sugárzás. Vagy mikor a légen át bekukkansz alkóvjaik függönyei mögé, vagy a koldusok oduit látogatod képzeletedben, vagy eszedbe jut, hogy hirlapot végy a kezedbe és eltünődöl a politikán….
– Mindez nekem se tetszik, igazad van.
– No látod. Pedig hát az itteni dolgoknak nagy részben ez a tömege, – legyünk csak egész őszinték egymással: sok ám a buta és aljas ember ezen a világon, no de olyannyira sok, szinte azt kell feltételeznem, hogy a természetnek még kedve is telik bennük, különben nem csinálna belőlük ennyit. Egyszóval: gondolat aránylag kevés van e tömkelegekben. Most pedig ismétlem a kérdést: kevés van itt ugy-e olyasmi, aminek örülni lehetne, – igaz ez? Vagy tévedek, rossz a mércém, sok talán? Több annál, mint amit elvetünk?
– Nem tévedsz, csakugyan kevesebb.
– No végre, csakhogy egyetértünk. S mármost az a kérdésem: hogy ami szép, vagy jó, nem az is nagyrészben olyan természetű-e, hogy értékeit csak az ellentéte által veszed észre, mint az egészségedet, ha beteg vagy, vagy a jó levegőt….
– Nem kell folytatnod, mindez régi dolog.
– És mégis folytatom, mert ki akarom fejezni még egy régi gyanúmat is. Hogy talántán azért is határoltuk úgy el némely dologban, hogy mi a csúnya benne, – úgy látszik, csakis azért, hogy tudjuk magunkat mihez tartani….
– Mert ez által szabjuk meg, hogy mi a szép? A csúnya által?
– Úgy van, igen, ez a gyanúm, de ne mondd meg senkinek.
– No ne tréfálj. És ha nem határoltuk volna el, akkor minden szép volna nekünk?
– Azt nem állítom én.
– Dehogy nem. Te azt állítod, hogy mi csak elneveztünk valamit csúnyának, ami eredetileg nem is volt az talán és csakis avégből, hogy ezáltal szabjuk meg a szép határvonalát….
– Helyesen mondod. Aminthogy némely faluban mindegy is talán, hogy a kezével eszik-e valaki, vagy villával? a parasztlegénynek se visszatetsző, ha szerelme mezitláb megy is a kútra vízért s ha piros harisnyát hord is az anyósa… – másszóval: ha nem neveztük volna el a pirosat csúnyának, akkor nem tűnne fel, hogy milyen szép a fehér, – vagyis innen ez az új szépség. Hogy meguntuk a piros harisnyát, meg a kenderfonalat a lányok szőke hajában….
– Szóval mi még teremtünk is a magunk számára egyet-mást, ami csúnya?
– Úgy lehet, hogy sok részben igen. Aminthogy teremtünk magunknak néminemű bűnt is: ha így követeli az államérdek. De hagyjuk is ezt, mert mellékösvényre vezet. A lényeg ebben annyi: hogy különben sem tudom én, hogy mi volna, ha volna, ha nem neveztünk volna el csúnyának egyet-mást, ami eddig nem volt az. Én csak azt veszem észre, hogy: 1) javarészt bizonytalan fogalom a szépség: hogy országról-országra, korról-korra, sőt olykor bizony évről-évre is változik úgy a ruházat, mint az illemtudás, de még a művészetek területein is. 2) S ami a jót illeti: nem hallod ott is az ördög nevetését? Hogy minduntalan a rosszra kell irányítanod a figyelmedet és csakis azért, hogy a magad helyzetét hajlandó légy becsülni valamelyest. Mondván magadnak: – hát arra nem gondolsz, hogy a mások nyomorúságaihoz képest milyen remek a sorod? Amiből megint csak az következik, hgy nem a jó, hanem a rossz, nem a szép, hanem a csúnya az alapmérték ezen a világon. Így van ez?
– Úgy látszik, igen.
– No csakhogy egyetértünk. Különben is láttál már valakit fehér palástban végig sétálni ezen a pályán? S hogy be ne piszkolódott volna valahol?
– Bizony alig.
– De piszkosban igen ugy-e? Olyanban, amely mindig piszkos? – Egyszóval, ami tiszta és fehér, az csak ideig-óráig az és ritka dolog, megintcsak ide akartam én kilyukadni. Hogy a rossz a főprincipium itt. S amit jónak nevezünk, hogy azzal is mennyi a keserűségünk, – ezt már nem is magyarázom, mert bizonyítani se kell: hogy a cseresznyék kukacosak s hogy a paradicsomkert teli van kígyókkal, a szerelem váltólázzal, a városok rágalommal s az édesnyánk szeszélyekkel, – igaz-e?
– Igaz.
– Ha pedig mindez igaz, akkor térjünk vissza végre a borjak jóhiszeműségéhez. Azt állítod, hogy e nagy szemétdombon mégiscsak megterem a gondolat rózsa gyanánt s hogy már ezért is érdemes a napnak, meg a holdnak elvégezni a maga dolgát. Csak miről gondolkodhatom én? A természetről s az emberi életről. Mert az istenekéről aligha. S mármost, ha valami gyatra és érthetetlen…. lehet a céltalanságról és gyatraságról való gondolkodás célszerűbb és többetérő, mint az, amiről szól? Még érthetőbben fogalmazva: érdemesebb volt annak élni, aki megfigyelte az ostobaságot, mint aki ostoba volt?
– Igen. Mert egy beteg ló, vagy egy darab romlott hús például már nem sokat ér ugyebár? De, ha lefested, vagy leírod, abból még lehet valami, ami szép, igaz ez?
– Igaz.
– Ezenfelül a természet munkálkodása nem is éppen ostoba és nem is érdektelen ugy-e?
– Csak eredményeiben az. Emberi szemem legalább is annak ítéli…
– Csak honnan veszi emberi szemed az összehasonlítást? Mert, ha azt mondod: gyatra, – olyasmit is kell ismerned, ami nem az. Megmondom, honnan? Ha kevés is, van azért egy s már olyan dolog itt, ami kedvedrevaló, ezt te se tagadod. Például: tudvalevő dolog, hogy a természeted a rosszat és a csúnyát is igyekszik átformálni ilyenné, elviselhetővé, sőt élvezetessé is tenni a számodra, – igaz ez?
– Igaz.
– Mert nincsen olyan rossz, amiben a természeted ne tudna örömöt sajtolni a számodra, amilyenek: a betegségek, a láz, a fájdalom, sőt a halál is. Helytáll ez a tétel?
– Nagyon is.
– Azt sem állíthatod tehát, hogy ami rossz, vagy csúnya, hogy az utolsó cseppjéig ellenedre volna. Ami csúnya, azon nevetsz is esetleg, vagy növelheti önérzetedet, vagy megírod s az már jó neked, – igaz ez?
– Mindenben igaz.
– De hadd maradjak én is a dolog lényegénél. Ha a valóságban kevés olyasmi van is, ami kedvedrevaló s ha igaz is az, hogy javarészben a rosszról veszed észre, hogy mi volna jó, az is kétségtelen, hogy et vice versa: a gyatra fogalma is úgy keletkezett benned, hogy van benned egy példakép valamiről, a szívedben, az önző képzeletedben, a vágyaidban, ami nem az. Ezeket a boldogító példaképeket pedig tudvalevőleg ideáknak nevezzük a görögök óta, de nevezhetjük közönségesebben ideáloknak is. Márpedig te magad mondtad nekem egyszer: hogy senkinek se lehet joga az ideáljai megvalósulását követelnie, legfeljebb alázatos és szomorú reménye lehet rá.
– Mi tehát a tanácsod? Legyek mindennel megelégedve úgy, ahogy van?
– Azt nem mondom én. Csak ne kívánd, hogy a világ önző fantáziádat mindenben kövesse. Mert lehetetlen is. Gondold meg, hogy mennyire az, ítéld meg ebből a példából: – A gyerek azt szeretné, ha mindenki vörös nadrágban járna. S mit szólnál ahhoz, ha Isten teljesítené a kívánságát? Nem nevetnéd a dolgot?
– De igen. Csakhogy így is nevetek. Mert, egyesek csakugyan vörös nadrágban járnak.
– No látod, épp erre akarok kitérni. Vagyis e világ olyan, hogy a gyermek is találhat benne kedvérevalót valamennyit és te is itt-ott. Ha pedig a te követelményed szerint alakulna, egészen úgy, ahogy te akarod, akkor a többinek aligha jutna valami, de neked se sok, attól félek.
– Attól félsz igazán?
– Sőt nagyon is. Mert, ha Isten teljesítené a kívánságaidat, könnyen kiderülhetne, hogy voltakép nem is az kell neked, amit annyira kértél.
– Még ez is kiderülhetne?
– Bizony. Hogy nem jól imádkoztál magadért. Mert hogy is tudhatná előre az ember, hogy mi lesz jó neki? Hogy csakugyan az-e a jó nekünk, amire vágyakozunk? és azon túl is, hogy kielégít? az kell-e valóban, amivel a természet, illetve általában ez a világ oly nagy erővel s oly általánosan csábít s amit oly annyira óhajt? Tegyük fel tehát, hogy te se voltál kivétel ez alól, hogy te is azt akartad, amit a többi: pénzt akartál és nem szegénységet, egészséget és nem lázt, a szépet áhítottad dolgokban és asszonyokban egyaránt és nem azt, aki csúnya… De nem is folytatom a felsorolást. Minthogy az emberi lény nem is kívánhat a sorstól olyat, hogy vak legyen, – esztelen már ez a gondolat is, ugy-e? pedig hát… hogy a vakok míly szerényen elégedett emberek, azt nyilván észrevetted rajtuk már magad is….
– A Homérosz gyönyörűségeiről nem is szólva.
– Bizony úgy van.
– Szóval mindez csak káprázat? a jó is, rossz is?
– Nem éppen. Csak nem csupa rossz származik abból, amit rossznak itéltél s nem csupa jó abból, amit jónak nevezel: a lázból például a legnagyobb gyönyörök olykor s az elhagyatottságból szintén, – igaz ez?
– Igaz. Mondjak le tehát mindennemű értékelésről?
– Ne tedd, mert nem is lehet. Az ember nem csinálhat magából indifferens közeget, de ne is legyen az. Nem volna irányod, tétova volnál, iránytű nélküli hajós. Sose vonzódnál és sose menekülnél. Márpedig ez a dolgod. Hogy kívánkozzál és keseregjél, hiszen még a prédikátor is ezt teszi. Csak azt ne képzeld, hogy ez rossz neked. Mert akkor hálátlan volnál. Mert hisz rá kell már végül is jönnöd, hogy minden, ami jó és rossz, szép, vagy csúnya számodra e világon adódik, az nem a szépből és csúnyából adódik, hanem abból a küzdelemből, amelyben a széppel és csúnyával egyaránt és állandóan vagy. Mert a széppel is küzködöl, meg a szereteteddel is, el ne feledd. Hogy csupa fájdalom néked mind a kettő.
– Ami tehát az imádságot illeti….
– Úgy van. Épp erre akartam kitérni megint. Nem eszes lényhez méltó, hogy Tőlük bármit is kunyorálj, mert hisz Ők tudják jobban, mi kell néked. Bizonyíték erre a királyfiak dolga: hogy hányszor póruljártak, akik megkapták, amit akartak. Az Írásban különben is csak ennyi áll: – add meg nékünk a mi mindennapi kenyerünket ma. – S ez helyénvaló is és elég is, mert nem önmegtagadás, de nem is szerénytelenség. Mert mit kívánhat Isten a gyarló emberi lénytől? hogy egészen megfeledkezzék önmagáról? Nem volna szép tőle, – nem volna méltányos követelmény.
Csend következett e szavak után, odakinn hajnalodott. Amire én egész hirtelenül s egészen kikelve magamból:
– Majdnem megbolondítottál, most veszem észre. Hát nem mélakóros ájtatost csináltál itt belőlem a sötétben? Mert mit követelsz te az embertől? Hogy igyekezzen a rosszban jobban észrevenni, és értékelni a jót, a csúnyában a szépet. Hogy ne feledkezzen meg a szenvedésről, amelyet a szépség okoz. Hogy bárhogy csábítson is, amit szépnek és jónak gondolok… no de vigyázz csak. Milyen meggyőződéssel hajszoljam én azt, amire vágyom, ha nem vagyok róla meggyőződve, hogy jó is lesz nekem? S mért kerüljem el, ami keserít, ha nem vagyok biztos benne, hogy rossz nekem ez a keserűség? Nem kiszolgáltatottabb bábja vagyok-e így az életemnek, ha mindezt tudom és mégis megteszem? Nem még gyengébb vagyok-e így? Nem még esendőbb és minden emberfeletti erőfeszítésem ellenére is, amelyet az ilyen alapelvek átérzése és átvétele jelent? És mindezt olyasmiért kéne megtennem, – ezt is gondold meg, – amit alapjában véve nem is igen becsülök. Hát még mit nem, az édes Istenért?
– Mindebben megint igazad van, nem tagadom. Mert gondolkodni és élni: a kettő együtt csakugyan nem könnyű feladat.
– Akkor mit kívánsz?
– Hogy bölcs légy.
– No ne mondd. Vagy talán legalábbis mint az olyan, mint az égi szelídségű zsiráf igaz-e? Miután megpróbáltam már egyet-mást megítélni, minősüljek vissza egyszerű lénnyé, amilyen a zsiráf is, amely nem sokat kesereg a pusztában, hanem azt eszi, ami van s nem fut azután, ami nincs, – ezt akarod?
– Majdnem, ha nem is egészen. Hogy okos légy, olyan okos, mint az az erő, amely létrehozott s fenntart, csakis ez az óhajom s egyben a tanácsom. Tudnod a rosszról, hogy nem fenékig keserű, s a jóról, hogy nem csupa áldás s a küzdelmeidről, hogy azok teszik ki az életedet… ha mindezt elfogadnod a szíved mélyén mindenestül és egészen…
– Régen elfogadtam. No és akkor? Minek nevezzem el mindezek után az egészet? Ezt a tanítást? Nevezhetem az égi derünek? Mi a tanácsod?
– Korántsem, ezt még én se kívánom. Minthogy olyan nagyon magam sem örülök annak, hogy nappal van megint.
– No látod, megint akkor mindenben egyetértünk. (Szünet. Odakinn csakugyan felmegy megint a nap. – 1908., május 20-dikán.)
Mert hiszen így is szólhatott volna az intelem:
Ne mondjatok le az életről egészen, azt én nem akartam. Mert nem azért teremtettelek benneteket. Én vagyok az Úr.
Ha pedig valaki ilyen pontot tesz a mondat után, hogy: én vagyok az Úr, akkor már nem lehet nem hinni neki. Aminthogy nem is vagyok képes az ó-testamentum legtárgyilagosabb részét, a törvénykezések könyvét könnyek nélkül olvasni. Az ilyen kitételeket például:
Ti pedig jól bánjatok az idegennel, mert gondoljatok rá, hogy ti is idegenek voltatok Egiptom országában. Én vagyok a ti uratok Istenetek.
[A kézirat 92–99. lapja hiányzik.]
[…..] jóakarata viszont ma is itt van. Mert ő ezt akarta: – boldogok, akik sírnak, mert ők megvígasztaltatnak. Tehát, amit mondott, az ma is él.
De még ez se minden, mert nemcsak ezért siratjátok ezt a fiatalt úgy, mint gyerek az apját. Hanem, mert a többiért áldozta fel magát ilyen fiatalon s nem a városáért, vagy a barátaiért, nem a szüleiért, vagy bármely más csoport anyagi, vagy eszmei érdekeiért, hanem mindenkifiának a lelki javáért, valamiért, ami sosem az egoizmust, hanem mindig és mindenben az önzetlenség ideálját s az eszmei tisztaságot akarja s még hozzá soha nem látott szívettépő szenvedéllyel. S ez az a nagy tétel, amelyen nem juttok túl sohase mert többet ennél senkiről se mondhatunk.
S innen számunkra a Krisztus siratása híveim. Ezért telik meg könnyel a szemetek, valahányszor ezt olvassátok:
Távoztasd el tőlem e pohárt, mindazonáltal ne az én akaratom legyen hanem a tied. Amen.
Ha valaki ezt mondaná el nekem húsvétkor a szószékről, el is tudnám hinni neki. (Leírtam 1908. év húsvétján.)
Erkölcsi tétel: kérdezzétek meg a gyerektől, mitől lázad jobban? ha valaki elesik a csatában, ahol módja volt védekeznie, vagy, ha a földesúr pofonüti ártatlan parasztját, vagy, mikor a keserű Zách Feliciánt kiírtják családostúl? Kérdezzétek meg, kit sirat jobban? a katonát-e, aki elesett, meghalt, vagy azt, aki nem is halt meg, csak úgy megbántották a szívét, hogy benne már a halál van?
Azért mondom, hogy a gyerektől kérdezzétek mindezt, mert neki még biztos az igazságérzése, bonyolultságoktól mentes, oly határozott és szilárd, habozás és ellentmondás nélkül való, mint a hű kutyáké, akik mindig biztosan tudják, kit szeressenek.
Erkölcsi tétel: – végy egy geniális betörőt, vagy csalót. A képességei a maga dolgában nem kisebbek, mint Deák Ferencéi, mondjuk. Mért nem képzelhető el egyetlen olyan társadalom se, amely emlékezni akarna e képességekre? No de amíg a világ világ lesz, kivéve azt az esetet, ha jó elemek is voltak benne: hősies volt, jószívű volt, szerette a szegényt.
Mert ne feledjük: a mai rend legnagyobb gyűlölői se hivatkoznak gonosztevőkre, mint példaképeikre soha. Mert nem rosszat akarnak ők sem, egyes egoizmusok kielégülését…. A betörők szektájában viszont más a helyzet: ők külön közösség, nekik egész más a jó, mint a többinek, mégpedig nem olyan értelemben, ahogy a földesúré más, mint a munkásé. Mert ez az ellentét, mint látjuk, még lehetséges egyazon társadalmon belül. De nincs olyan társadalom, amely a betörőt, vagy a csalót ne tekintené ellenségeként.
A pokol jóakarattal van kikövezve. Voltakép több embertársainkban a jóakarat, mint feltételeznők bennük. Mert mit mond az ideális konzervatív? – Idős ember vagyok és szegény, senki se mondhatja tehát, hogy a magam számára várok valamit. De tapasztalt ember is vagyok, azt mondom tehát:
Magam is haladó, sőt forradalmár is voltam fiatalkoromban s mindenkiben az önzés rosszindulatát feltételeztem, aki reformtörekvéseim ellenfele volt. Mert azt mondtam magamnak: – hogy lehessen az, hogy valaki például a nép teljes szabadságát ne akarja? Hát a szabadság rossz?
S ma erre azt felelem: – a szabadság nem rossz, – igen, valóban, a szabadság az ideál. Csak aztán próbáljátok is ki, hogy mit csinál vele az ember? Az ember ugyanis az a fajta, amely az önzése javára mindennel visszaél, ami adatik néki. A szabadságból korrupciót csinált minden időben: a szabad sajtóból romlott sajtót, a szabad versenyből fojtogató versenyt, a szólásszabadságból demagógiát és haszonhajhászó oppozíciót, – és így tovább. Láttam én barátaim ilyesmit épp eleget és azt is, hogy az államhatalomnak végül is mint kellett rátennie a kezét mind e szabadságokból elfajzott szabadosságokra. Mert mi az a nyepozvolim, az égre kérlek, ha nem egy néposztály szabadságának elfajzása s mi a tröszt?
Mert csupa jó abból sose jöhet ki, amit az emberrel csináltok, – a tapasztalat muszáj, hogy megtanítson erre. Akármit fogtok tehát csinálni vele… – rendben van, meg fogjátok szűntetni a mai bajokat, még be is ösmerem, hogy égetően kellene már segíteni egyen-máson, csak épp azt ne mondjátok nekem, az Isten nevére kérlek, hogy a dolgok valamelyik másik oldalán nem lesznek akkor is éppen ilyen nagy bajok. Már nem is szólva arról, hogy mióta kísérletezik ekörül az ember? Ha lehetne e tekintetben nyugvópontra jutni: tűrhetően berendezni e világot… – egyszóval sziszifuszi erőfeszítés ez is épp úgy, mint a többi. De mondjuk rá, hogy akkor is érdemes megpróbálni, csak milyen áron? Ti megint fel akartok mindent forgatni, ami van s most mégiscsak rend van és békesség, valamelyes egyensúlyban is vagyunk, nehezen szerzett egyensúlyban, egynémely érték is termelődött ki e rendből s én épp e meglevő értékekhez ragaszkodom minden erőmmel. Például: a kifinomodott életformákhoz, a fegyelemhez, amelyet szükségesnek itélek, a felebbvalók tiszteletéhez és a többi. Mert az a véleményem, hogy bármit változtattok is a dolgokon, akárhogy megrendítitek is e mai világot, ezekhez úgyis vissza kell majd térnetek, mert enélkül nincs világ.
Mondjuk, – ha csak ennyit beszélne is, nem többet, már ebben is annyi a tisztes jóakarat, hogy az ember szinte hajlandó volna neki elhinni az egészet. Mikor is a reformer megszólal:
– Annyi csakugyan kétségtelen ebből, hogy a mi intézményeink önmagukat emésztik meg, vagy élik fel, más szóval: már keletkezésükkor magukban hordják a haláluk csíráit, mint maga az ember is és minden, ami tőle származik. S ha evvel kezdjük, akár már hozzá se fogjunk semmihez. Ha tehát a parlamentárizmus lelkes megalkotói előre elképzelték volna, hogy az a szólásszabadság, amelyet ők akarnak, a Papp Zoltán {egykori függetlenségi képviselő} fecsegésébe fog fulladni, – talán sose kezdtek volna bele. Viszont nem a gondolkodás rövidzárlata volna az ilyesmi? Amért mindig voltak bajok s azokat még sose sikerült egészen megszűntetni, tehát ne is gondoljunk, ne is próbáljunk már tenni semmit. Az élet úgyis csupa hiábavalóság, tehát már nem is húzom fel a cipőmet, – de azért felhúzom ugy-e: Vagyis: adjuk fel végleg az embernek azt a törekvését, hogy az ideáljai elérésére törekedjék? Akkor talán szűntessük meg a bíróságokat is. De mégcsak ne is beszéljünk ideálokról, – milyen erkölcsi álláspont az, amely fáradtan mindenbe belenyugszik és semmihez sem akar hozzányúlni többé? Ami mármost a kivitelt illeti: ami nyugszik, azt nem lehet máskép megmozgatni, csak erőszakosan, mert beragad, berágódik, – próbálj megmozdítani egy fölterhelt szekeret, – de ha már megindult, akkor könnyebb dolog ugy-e? Egyszóval földindulás nélkül nem megy az ilyesmi s még akkor se, ha megindítói előre tudják is, hogy egyet-mást vissza kell majd állítaniok, amit e földindulás feldöntött. De mondok egy példázatot is: – valakinek két zongorája is van, – mármost fordulj hozzá s kérd el tőle az egyiket, mondván neki, hogy van itt egy tehetséges fiú, akinek egy sincs, – inkább az ereit felvágja, semhogy a fölöslegétől megváljon. Hogy lehessen tehát boldogulni vele? Nem lehet mást tenni, meg kell őt rázni alapjainál fogva. S még akkor is, ha fáj érte a szívem, ha sajnálom, ha épp evvel az emberrel szemben nem is lehettem egészen igazságos, minthogy ő, tegyük fel, épp e fölösleges zongoráját, legfőbb bolondságát számos évi különmunkával szerezte magának. Mert kell tudni különbséget is tenni, ne tévesszük össze a dolgokat. A mai rend igazságtalan s mi ezt az igazságtalanságot akarjuk megszűntetni, de a magunk javára, – tehát az önzésünk erejével. Mert a küzdelmek természete ilyen: mi ebben természeti erőként fogunk hatni, – másszóval: akik hiányt szenvednek, akarnak valamit, – akár a forró levegő, mikor kitör, – éspedig most már tekintet nélkül arra, hogy eközben olyan igazságosak lehetünk-e, mintha nem kellene küzdenünk. Mi legfeljebb csak örülhetünk annak ha történetesen részünkön van az igazság, – viszont ez mit se változtat. Mert az éhező sem igen érdeklődhetik az iránt: vajjon helyes-e az, ha kenyeret követel a maga számára, sem a börtönlakó, ha minden erejével a szabadságot akarja. Ő akkor is akarja, ha nem igazságos e kívánsága, de ha még az is, ha ártatlannak tudja magát, annál kedvezőbb a lelki helyzete. Vagy, hogy még jobban kibővítsem a példát: – ha elveszem a szomjazótól a kutat, ő nem az igazságosság nevében veszi vissza tőlem, – ahhoz ő túlságosan szomjas. Őt csak erkölcsileg pártfogolja, ha még igaza is van, de ha küzdelmében netán kíméletlen is volna, senki se vetheti szemére, – ha egyszer ennyire embertelenek voltak vele s ő víz nélkül nem bírja tovább.
Eddig szól a beszéd s én ennek sem igen tudnék mit ellene vetni. – Egyszóval, mint látható: jóakaratú úriember mind a kettő s ezek most egymásnak fognak esni és megölik egymást. Vegyük észbe, nem azért, mert az egyik jó, a másik rossz, hanem, mert a jó mikéntje, vagy kivitele felől különböző véleményen vannak. Ezért mondatik oly helyesen, hogy a pokol tornáca jóakarattal van kikövezve.
Igaz viszont, hogy a fenti két nyilatkozat a feddhetetlenség szózata volna s hogy végeredményében ugyanezt akarják a nem feddhetetlenek is önző okokból, – s ez a többség. A konszervatívok többsége tudvalevőleg azért, mert jó sora van ebben a társadalomban s az újítók többsége szintén tudvalevőleg, mert a változásból jobbat remél a maga számára.
Ebből tehát az következik, hogy két itélet azonosságát nem a végeredménye teszi, hanem a tartalma: a gondolatsor, ahogy valaki eljutott valamilyen eredményhez. Szóval az út teszi nem a végeredmény.
Vegyük ezt a kis szelid példát: mihelyt Berzeviczy is azt mondja, hogy Shakespeare nagy ember volt, akkor már hajlandó is volnék az ellenkezőjét bizonyítani. Annyira nem lehetünk egy véleményen. Annyira más az, amiért ő tartja nagynak, – épp azért kicsi nekem, vagyis az a hibája. Ezért nem akarok sehogyse bólogatni, mihelyt ő ejti ki a száján ezt a szent szót, hogy: Shakespeare.
Egyszóval: jóakaratú legyen az ember? Micsoda kérdés! Igen, annak kell lennie szivem.
[A kézirat 104–119. lapja hiányzik.]
nagyon szeretem azt, ami van, de, hogy többet várjak attól, ami még nincs, arról szó se lehet. – Amire az újító: – Nem szeretem azt, ami van, de, ha nem várnál többet a jövőtől sem, akkor nem volna érdemes élnem.
S hogy mindkét szó a jóakaraté és a becsületé, az itt elhangzottak után talán ismételni se kell, mert hisz ezt akarták bebizonyítani. Talán önigazolásul is, vagy legfőképen ezért, minthogy becsületes embernek szeretném tudni magam s nyilván be akartam bizonyítani magamnak, hogy lehetek az s annak ellenére is, hogy mindkét hang gyakran megszólal a szívemben.
Vége.
|
|
|
Remek ritmusa van, egész magával ragadó, de most nem is ez a mondanivalóm róla. Hanem: hogy mikor ezt először hallottam, – tizenhat éves lehettem s nagyon figyeltem már az effélére, – az az érzésem volt, hogy itt most olyasmit mondanak, amit én is régen szerettem volna mondani. Más szóval: nagyon ismerős volt nékem e dolog. S hogy honnan? Hogy mikép és honnan hoztam ezt is magammal, ez éppen a kérdés.
Illetve mindenekelőtt: hogy mért tesz olyan jelentékeny benyomást ránk ez a hat sor? Az értelme úgy szólván semmi, mit fejez hát ki? mi ez? A ritmus jelentőségére mutat-e rá, hogy milyen nagy hatalma van a szervezetünkön? Nagy a hatalma, igaz, csakhogy itt úgy látszik, nemcsak erről van szó, hanem egyébről is, amit talán preformált indulatmeneteknek lehetne elnevezni bennünk.
Mert vegyünk egy másik példát, amely már nem a ritmusánál fogva hat reánk és mégis nagyon ismerős. Mikor az első úgy nevezett halandzsa-verseket hallottam, rögtön különös jelentőségük volt számomra, épp e meggondolások miatt, például ennek:
|
Egyszóval: ezt a menetet is ismerem én valahonnan, de ne úgy vegyük, hogy eddigi költeményekből, mert ez a példa éppen arra figyelmeztet, hogy az eddigi ilyen menetű költemények is azért voltak azonnal ismerősök, mert valamit felébresztettek bennem, ami szunnyadt s amiről nem is tudtam, hogy megvan benem. Mármost mi ez a valami? A következő szavak kínálkoztak e megnevezhetetlen valami megjelölésére: – ária, – nem éppen jó szó, de néha megközelíti azt, amit itt mondani akarok, – dal, melódia és ének, – körülbelül ugyanazt jelenti, amit az előbbi, de mind a háromnak, valamint az előbbinek is az a baja, hogy várakozást keltenek, holott hát, – ha már komolyabb példákat is veszünk:
Isten, kit a bölcs lángesze fel nem ér,
Csak titkon érző lelke óhajtva sejt…. – ez korántsem valami lágy ének, mégis megindított bennem valami hullámot, egy folyamatot, amelynek a lezajlását várom. Mintha csak indulati premissza volna, amelynek a konszequenciáját követelem. Egyszóval: ha egy költői mű megkezdődik, akkor én már tudom, körülbelül hogy fog folytatódni, mik lesznek a csúcspontjai s mikor fog lehanyatlani. A kezdeti lendületéből tudom, mert ez a lendület preformálva van bennem. Ezek szerint: bennem néha névtelen indulatmenetek vannak, amelyek azért névtelenek, mert nem is tudom, mire vonatkoznak? A haragomat fejezik-e ki, vagy az örömömet? Néha semmiféle olyan érzést nem hordanak magukban, amelyet meg tudnék nevezni és mégis itt vannak. S az igazi művész, úgy látszik, ezeket szólítja és indítja meg bennem, ezért oly ismerős a műve. Ezért tudom azonnal annyira magamévá tenni, mintha én írtam volna. S mikor befejeződött, az indulataim ki vannak elégülve, az azoknak teljes elégtétele.
Ez tehát, úgy lehet, a lírai műveknek, (de lehet, hogy egyéb műveknek is) legfőbb, de persze nem egyetlen kelléke. Épp a fenti üres példák bizonyítják, mennyire nem csak ezen múlik a dolog. Viszont, hogy költő enélkül nem lehet magávalragadó, erről jobban meg vagyok győződve, mint ahogy élek. De próbáljuk is ezt ki a régi módszer szerint, vegyük ezt a remekművet:
|
Hogy ennek varázsát a dal szépsége teszi, a lassú lejtése, a cezúrái, nem is kérdés. Ha nem volna végig megírva, magam is okvetlenül így folytatnám: „Ki van itthon, kérdi kétszer is,” – mert a törvények erejével ezt követeli a lejtése. Ha pedig ezt átírjuk a régi próba […..]
[A kézirat 122–141. oldala hiányzik, folytatás a 142. oldaltól:]
[…..] nem ezzel kezdtem-e? azt a tanácsot adván, hogy, ha már, akkor. Jobb, ha formájában a kedély mozgalma van s anyagában kép, mert amit érezni és látni lehet, az mindennél jobban szolgálja képzeletemet. S e tekintetben a rövid axiómákat és apercuket csakugyan figyelmen kívül is hagyhatjuk, mert ami egy pillanatig tart, azt a legkényesebb művészi szöveg is elbirja. S még hosszabbat is itt-ott, a dráma ugyan nehezebben, a regény azonban mégis inkább. Beletehetem egy regényembe, mondjuk ezt az észrevételt:
A magántudósok olyan emberek, akik semmit se neveznek a nevén, minthogy az a nyomorúság van rajtuk, hogy kénytelenek minden jelenséget, még a legkisebbet is egész rendszerük valamely alosztályába besorolni. Például: nem azt mondják, hogy milyen szépek a virágzó fák, hanem azt: – „igen, ilyen szép a megújuló természet.” (Értsd alatta: bennük rendbe van már szedve mindaz, aminek a szépség alosztályába szabad tartoznia, – mintha kinyitnának egy fiókot s kivennének belőle egy formulát.) Nem azt mondják: – „lám, ez a pipa de kellemes,” – hanem: – „a mérgek is néha megnyugtatják az embert, ám ez nem alapvető dolog.” – És így tovább.
Ha valaki megkérdezne minket, hogy ennyit beletehet-e készülő regényébe, azt felelnők neki, hogy bátran, de sokkal hosszabb azért ne legyen a dolog.
Szándékosan hoztuk ezt a példát, mert írtóznánk attól, hogy mi magunk is a magántudósok e fajtájába legyünk sorozhatók, azok közzé, akik még a kaszájukat is összemérik a csillagokkal, mert hát minek is kell tekinteni az ilyen szerszámokat a világegyetem rendjében? Mi óvakodni akarunk attól, hogy ilyenek legyünk. Távol legyen tehát tőlünk, hogy útját szabjuk a szépségnek, eleve meghatározott irányelvekhez kötve magunkat. Mi csak az egyéni tapasztalatainkról s az azokból levont tanulságokról adtunk számot. Mi nem azt állítottuk, hogy csak így meg így lehet megcsinálni valamit, mert anélkül nem megy, mi csak arra szorítkoztunk, annyit mondtunk, hogy a művészi filozófiának az indulat s az ábrázolás hasznára van. S ezt fenn is tartjuk, nem konokságból, hanem, mert bárhova tekintünk is igazolva látjuk ezt a tételt. Ha Shakespeare hosszabb elmélkedéseit vesszük például vizsgálat alá, – ha híres és hirhedt „lenni, vagy nem lenni” monológját, – hogy micsoda fájdalmas dala van ennek is, olyan mint egy keserű tenger: olyan, mint a jó szerető, hogy mindenkép boldoggá akarja tenni az embert.
Mindebből pedig az is természetszerűen következik, hogy a képzeletem tehát egocentrikus is. Ami van, értem van e világon, a kedvemért, Isten is csak rám figyel, (állandóan összeköttetésben is van tehát az Istenséggel, beszélget vele, perben van vele, szemrehányásokat tesz neki miattam,) mindenbe beleártja magát, mindent rám terhel, azt mondja például: – jaj, hogy fáj ennek az embernek a lába, nem érzed? – s mihelyt érezni kezdem, nevetve felszabadít: – hiszen nem te vagy az, akit elgázoltak, mit búsúlsz pajtás? (Mert hisz kettősség ez voltakép: átélem annyi ember dolgát, – az ő bánatuk az enyém is, szinte megsokszorozom magam általuk, – ezzel szemben adott pillanatban, mihelyt a bánatuk túlságosan rámnehezedik, vissza is vonom magam újra s borzongva annak örömétől, hogy mégsem én vagyok az, akit szenvedni látok. S mi más ama híres katharzisnak, vagyis a tragikum okozta tisztulásnak egyik lényeges alkotóeleme, ha nem ez? ugyane gyönyör és fájdalom játékos váltakozása: mert hisz, ha én pusztultam volna el, – a halottak sorsuknak semmiféle tanulságát se képesek levonni a maguk számára, abból rájuk a megtisztult megnyugvás semmiféle gyönyöre nem származhat, – de számomra igen. Minthogy itt vagyok, még mindig itt játszottam a halállal, a lét örömét tehát felfokozva érzem, és végül könnyebb is megnyugodnunk a mások végzetében.) – Szóval a képzeletem rám vonatkoztat mindent, arra késztet, hogy azonosítsam magam a legkülönbözőbb dolgokkal… (S ez amellett még fölötte jellemző is lehet valakire, – a hajlamainak szinte árulója lehet az, hogy kivel van kedve azonosítania magát? a megcsalt férjjel-e, – mondjuk, vagy a hódító szeretővel? a gyilkossal-e, vagy az áldozatával? De vegyünk egy általánosabb érvényű példát: vegyünk egy jámbor ökör s egy vad tigris közötti viadalt, – nem az ökröt fogjuk félteni? s ha megölte mégis a tigrist, a gyönyörűt, nem őt fogjuk sajnálni, hogy fensége az ilyen ormótlanság áldozata lehetett? s nem olyan az átélésnek ez a gyors válakozása, mint a váltóáram? – Ezt teszi velünk a képzeletünk.) Mert hisz rólam van szó mindenben és mindenütt a nap alatt: bebújik értem minden résen, még a furó-lyukba is bebújna. Minden kiterjedésnek utána megy, minden jelenséget rám vonatkoztat… mindezeknél fogva képzeletem antropomorf is természetesen. Mert hisz én csakis azt tudom igazán átélni, ami emberi. A sziklát tehát fenyegetőnek mondom, a kört önmagába futó vonalnak, (holott a kör nem fut, semmit se csinál,) – a pulykát mérgesnek, a galambot szelidnek látom, (holott egy állat, amely állandóan dühös… s egy másik, amely mindig csak szelid, – elképzelhető az ilyesmi? A galamb minden szelid látszata mellett tudvalevőleg cívódó fajta, a pulyka pedig Isten tudja, mit akar mutatni avval a gesztiójával, amely a dühét fejezi ki a számunkra, – lehet, hogy a jóllakottságát,) – továbbá: a színek nekünk melegek, vagy hidegek, az éjszakák barátságtalanok, – egyszóval: a képzeletünk dramatizálja számunkra e világot. Tevékenységet képzel mindenüvé, élettel telíti a holt anyagot s mi jellemzi még? Hogy az érzékelhetőt, vagyis a testiséget jobban el tudja képzelni, mint a lelkieket s a végest jobban, mint a végtelent.
[A kézirat 143–151. lapja hiányzik.]
S az oroszok java tudta is ezt, hogy ez így van, – Tolstoj kétségtelenül, szegény, jó Turgenjev még jelét is adta ennek, – de nyilván rá fognak erre jönni máshol is… Bár még ez se biztos. Vannak örökéletű hamísitványok is. Semmi baj. Hisz mindezt úgyis csak neked mondom én el, a világért sem a többinek. A széplelkeknek csak biccentek én a Karamazovtól való hideglelésükre s csak annyit felelek rá: – persze, hogyne. À propos: széplelkek. Mert csakugyan nagy mal à propos ám ez, hogy a Raszkolnyikovot történetesen a közönség is annyira szereti, – szinte érthető is tehát a lelki fintoruk, hogy ez a körülmény annyira elidegeníti őket e műtől. Mert mi teszi a Raszkolnyikovot népszerűvé? A benne rejlő remek regény. S hogy ezenfelül még remekmű is, azt persze emiatt feledik. Azt susogják hát egymásnak: – nem a Raszkolnyikov, hova gondolsz? csakis a Kárámazov. – S persze azt is elfeledik, hogy életük minden unalmát le kellett győzniök magukban, hogy a végére tudjanak jutni… vagy tán éppen ezért, most jut eszembe. Mert hisz az ostoba és művészet-képtelen emberek számára ez a körülmény még növeli is a mű értékét. Mert, ami érdekes, az már gyanús is ugyebár? – mert az alacsonyrendűség jele. Persze nem olyan mint a lecture-regények, de mély, – azt mondják, – ha nem is olyan mértékben olyan nagyon érdekes, de teli van gondolatokkal, – meg ilyeneket. S azt is elfeledik a lelkük szépsége kedvéért, hogy ami a művészetben unalmasan hat, az rossz. S hogy a Macbeth például szintén nem hat unalmasan s amellett mégse rossz. De, mondom, mindez semmi baj. Menjünk hát tovább.)
No, szóval, a Dosztojevszky többi műve csakugyan pszichologizáló munka javarészt s ez a nagy tehetség és nagy tekintély ne hatott volna lenyűgözően a világnak ugyane széplelkeire? S az ő elragadtatásuknak ne lett volna döntő hatása a közizlés változásaira? mikor ők a kultúrának ha nem is a letéteményesei, de a trombitásai legalább is. Szó, ami szó: Dosztojevszkynek mindenképen sok része van abban, ha ezt a kort a pszichologizálás századának fogják elkeresztelni az utódok. Valószínű, hogy még a tudományok fordulásaira is nagy hatással volt – (s ezt persze már csak megállapítani akarom, nem panaszolni, mert evvel semmi bajom,) – kétségtelennek tűnik ugyanis, hogy az ő és utánzóinak munkássága nélkül aligha válhatott volna ez a világ oly termékeny talajává: oly fogékonnyá és érdeklődővé a lélektani tudományok iránt. Vagyis nyilván ezen korszakos hatáson múlt, hogy közkeletűvé válhatott közöttünk. S ez eddig rendben volna, de nem így a regénybeli pszichologizálás szörnyével mégse lehetek ennyire barátságos, minthogy, mondom, ma ez a legfőbb férge az irodalomnak, az ótva[…..]
[A kézirat 153–165. lapja hiányzik.]
[…..]olyan, mint a jó szerető, hogy mindenkép boldoggá akarja tenni az embert.
Mindebből pedig természetszerűen következik az is, hogy mindenben egocentrikus is a képzeletem. Ami van, értem van e világon, a kedvemért, Isten is javarészt csak rám figyel, (állandóan összeköttetésben is van vele tehát, beszélget vele, perben van vele értem, szemrehányásokat tesz neki miattam,) mindenbe beleártja magát, mindent rám terel, azt mondja például: – jaj, hogy fáj ennek az embernek a lába, nem érzed? – s mihelyt érezni kezdtem, nevetve felszabadít: – hiszen ez nem a te bajod, nem te vagy az, akit az élete megcsalt, mit búsulsz hát annyit? (Mert hisz kettősség ez voltakép: átélem annyi ember dolgát, – az ő bánatuk az enyém is, szinte megsokszorozom magam általuk, – ezzel szemben adott pillanatban, mihelyt a fájdalom elviselhetetlenné válna, vissza is vonom magam újra, még hozzá borzongva néminemű gyönyöreimtől, hogy hát mégsem én vagyok az, aki annyit szenved. S mi másból táplálkozik ama híres katharzis, vagyis a tragikum okozta tisztulás is, ha nem ebből? ugyane fájdalom és gyönyör játékos váltakozásából? mert hisz a halottak sorsuknak már semmiféle tanulságát se képesek levonni a maguk gyermekei számára, abból rájuk megtisztult megnyugvás semmise származhat, – de számomra igen. Minthogy én mégiscsak alig szerettem, itt vagyok, még mindig itt, – játszottam a halállal, a lét gyönyörét tehát annál jobban élvezem and last but not last, mégiscsak könnyebb megnyugodnunk a mások végzetében.) – Ott tartottunk, hogy azonosítsam magam a legkülönbözőbb dolgokkal és emberekkel…. (S itt újra álljunk meg. Mert, ha meggondoljuk nem kevésé lehet jellemző valakire éppen ez, hogy kivel azonosítja magát? nem a hajlamainak árulója ép az ilyesmi? Hogy a megcsalt férjjel-e? – mondjuk, vagy a hódító szeretővel? a gyilkossal-e, vagy az áldozatával? De vegyünk egy általánosabb érvényű példát: vegyünk egy jámbor ökör s egy vad tigris közötti viadalt, – nem az ökröt fogjuk-e félteni? s ha netán mégis ő ölte meg a tigrist, nem őt, ezt a gyönyörűt fogjuk sajnálni, hogy fensége az ilyen ormótlannak áldozata lehetett? s nem olyan az átélésnek ez a gyors váltakozása, mint valami váltóáram?)
Ezt teszi velünk a képzeletünk. Ezáltal tehát rólam van szó mindenben és mindenütt a nap alatt: bebújik értem minden résen, még a fúró-lyukba is bebújna. Minden kiterjedésnek utána megy, minden jelenséget rám vonatkoztat… mindezeknél fogva képzeletem antropomorf is természetszerűen. Minthogy én csakis azt tudom igazán átélni, ami emberi. A sziklát tehát fenyegetőnek mondom, a kört önmagába futó vonalnak, (holott a kör nem fut, valószínűleg semmitse csinál,) – a pulykát mérgesnek, a galambot szelídnek látom, (holott hát egy állat, amely állandóan dühös… s egy másik, amely mindig csak szelíd, – elképzelhető az ilyesmi? A galamb minden szelíd látszata mellett is tudvalevőleg cívódó fajta, a pulyka pedig Isten tudja, mit akar megmutatni a világnak avval a gesztiójával, amely a dühét fejezi ki számunkra, – lehet, hogy a jóllakottságát,) – továbbá: a színek nékünk melegek, vagy hidegek, az éjszakák barátságtalanok, – egyszóval: a képzeletünk dramatizálja számunkra mindazt, ami van, élettel telíti a holt anyagot is… s van-e ennek jobb bizonyítéka, mint a legtöbb optikai csalódásunk, mikor a képzeletünk holt tárgyak helyén mindenféle élő alakzatokat láttat velünk? S mi jellemzi még? Hogy az érzékelhetőt, vagyis olyasmit, aminek teste van, mindenkor jobban tudja elképzelni, mint a lelkieket s a végest jobban, mint a végtelent. Az elsőből sokminden következik, – például az is, amire itt oly nagy szükségünk volt eddig: mert hisz épp azt akartuk bebizonyítani, hogy a művészet mily mértékben a konkrétumok, szóval a tapintható testiség és felületek dolga. (Minthogy a művészet mindenekelőtt a képzeletre akar hatni s nem az észre.) És másodszor: ez magyarázza meg például azt a tüneményt is, mért vagyunk oly gyakran érzéketlenek a mások fájdalma iránt… de csak addig, amíg nem látjuk az illetőt, vagy mi magunk beszélni nem kezdünk róla. Mikor is a saját hangunk, mint érzéki jelenség visszahat reánk s máris megtelik a szemünk könnyel. (Autoindukció.) S az emberi ösztön nyilván számol is ezzel, különben mért volna, hogy annyi a színészkedő ember, a túlzó, az élményeit viselkedésével túlhangsúlyozó? – mert hisz érzik ezek, hogy csak akkor tudjuk a bánatukat jól elképzelni, ha könnyeikkel, vagy arcjátékukkal, egyszóval testi mivoltukkal kezdenek hatni reánk. (Egy közepes színész is például mért képes az emberi fájdalmat sokkal jobban kifejezni, mint, mondjuk, egy gyermekét sirató anya? – illetve hisz ugyanerről még részletesen is szólani kell.) – – Ami pedig a képzeletnek azt a tulajdonságát illeti, hogy a véges jelenségek jobban működésbe hozzák, mint a végtelenek, – milyen tapasztalatunkra hivatkozzunk e helyt? Ha egy templomnak nem volna teteje, a mögötte levő határtalan égbolt kevésbbé tudná velünk érzékeltetni a végtelent, mintha kupola borítja. Szóval a fantáziámat jobban segíti, ha bezárom a teret. – „Egyszer volt, hol nem volt, még az óperenciás tengeren is túl, volt egyszer egy kis szabó.” Nem képzelek semmit, időtlen időt és tértelen teret gondolok. – (S amellett a ritmus ringat, nagyon kellemes a dolog. S a mesélőnek nyílván ez is a szándéka.) „Kazán város egyik szegényes kerületében, még hozzá a legsárgább utcák egyikében élt egyszer egy kis szabó.” – Mindent tudok e dologról, többet alig is kell erről mondania nékem. – S ez szintén egyike a számunkra fontos megállapításoknak, hogy ami végtelen bizonytalanul hat, sőt nyugtalanítóan is, épp úgy az, ami formátlan, mert nem jól tudjuk elképzelni sem a végtelent, sem a formátlant. S mit igen? Azt, ami formás. És milyen az, ami formás? Egységes. Vagyis megintcsak ide jutottunk el: az egység kérdéséhez.
Az egységről. Létezik ilyesmi egyáltalán? Bölcseleti értelemben semmi esetre, minthogy az emberi belátás régen tisztában van vele, hogy itt minden összetartozik, össze is függ egymással, hogy tehát ez az egész világ mindenestül az igazi egység. No de az érzékek számára mégis van ilyesmi s mi éppen az érzékek dolgáról akarunk szólani. (Illetve, hisz még az értelem is számot vet okkal és okozattal az örök folyamatban, különben semmire se menne.) Mi tehát megkülönböztetünk ilyet térben és időben s a dolgok látszata is hozzásegít ehhez. Egy nap csakugyan egységnek látszik s az év fordulása, vagy egy ember élete szintén. S a tárgyak ugyanígy, – ha szerszámot veszünk a kezünkbe, nem is gondolhatunk minden alkalommal arra, hogy vonzása és emanációi révén minden egyébbel, még velünk is összefügg. Egyes dolgok ugyan még figyelmeztetnek is minket erre: a növények, fák például, amelyek formátlanná váló gyökérzetükkel összefüggnek a földdel, a kristályok, amelyek tapadási pontjukon amorf emlékeiket viselik, – de ha jobban szemügyre vesszük: nincs is olyan dolog a világon, amelynek ne volna amorf emléke, egy olyan pontja, amely az alaktalanból való kiszakadásának jeleiben annak történetét ne mutatná: vagyis azt, hogy jelenlegi zárt és határolt alakja végtelen szektorok metszete volt, tehát, hogy azokból alkotott végesség. (De nincs is olyan, – s lett légyen az bármely tökéletes egységű műalkotás, amelynek ne tenne jót e jegyeket magán hordania, tehát: hogy alkotójának hogy jutott eszébe, – vagyis hogy lépett ki abból a káoszból, amelyből minden származik, ami alakot öltött, – s ami ugyanazt a hatást teszi: hogy amit itt mond, ami most kezdődött, voltakép a végtelenből indult s ott is folytatódik újra. A „hol volt, hol nem volt” s ugyanúgy a „még ma is élnek, ha meg nem haltak” nyilván ennek a szolgálatában áll.) Viszont – és erről sem árt már most említést tenni, – mindezt csak nyomokban bírja el a mű, mert mihelyt épp ez, vagyis az összefüggések határtlansága jobban van a kelleténél hangsúlyozva benne: éppen mert a végtelen formátlansága lép ezáltal túlságosan a szemünk elé: az ilyesmi kompozíciót-bontóvá válhatik, tehát nyugtalanítóan is hat. Minderről azonban a kompozíció tár-[…..]
[A kézirat 169., 170. lapja hiányzik.]
[…..] történetet? – kérdezd erre magadtól. S ugyanígy mikor például Tolstoj Úr és szolga című novellájának végére jutottál. Csodálatos hóvihar van benne remekül megírva s ebben a pokol fergetegében a szolga megmenekül annak révén, hogy a gazdája ráfeküdt, vánkosként használta fel az emberét. – No lám, a szolga, – szeretnéd mondani magadnak, vagyis olyan rezümé szeretne megjelenni benned, mint amiről már említést tettünk itt, – a dolog értelme, hogy mirevaló volt végigszenvedned az egészet? Mikor is Tolstoj elrontja e remekét, mert még azt is odaírja, hogy évek múltán bizony ez a szolga is elpusztult, mert hisz ő is csak ember volt, – gyertyával a kezében halt meg Kazánban valahol, miután megáldotta számos gyermekét. – Akkor mi örömöm van belőle, hogy megmenekült, ha neki is csak ez a vége? – kérdezi erre a lelkem. Mert nem olyan ez, mintha csupa hullával akarna mulattatni valaki? Ha mindennek semmi a vége, akkor minek a számolás? No de maradjunk meg a témánknál: kezdet és vég, – e két hangsúlyos pontról szólottunk egyelőre. Kezdeni, – ez mindenkép az író kedvétől, vagy önkényétől függ, ott kezdheti művét, ahol akarja, de befejezni valamit már nem akárhol lehet. Mert szinte azt mondhatnók, hogy a kezdet valamelyes módon meg is határozza a befejezést. Benne foglaltatik a képzeletünkben, mint ahogy az étel ízét is érezni véljük, ha megéreztük az illatát. A kezdet oly képzeletet indít meg bennünk, amely nemcsak légkört teremt, hanem kimondja a mű irányát is s ami ily módon kiteljesedett bennünk, azt meg is követeljük tőle. S ha regényről van szó, a szereplőitől azt kívánjuk, hogy olyasmi történjen velük ami a képzeletünknek megfelelő, – bennünk tehát a történet előre veti árnyát, s némi tulzással azt is állíthatnók, hogy megindulásával egyszersmint be is fejeződik. S anélkül, hogy erről számot tudnánk adni magunknak. Úgy kell tehát elkezdeni valamit, hogy az mindenkép magában foglalja a befejezés lehetőségét. Ezért van az, hogy csak az olyan témák igazán jók, amelyeknek nem az eleje jó, sem a közepe, hanem a befejezése. Ezért van továbbá, hogy aránylag csak kevés olyan munka van a világon, amelyre azt mondhatnók, hogy a befejezése tökéletesen kielégítő. (Még a Tolstoj-i és Gogol-i művek sem ilyenek.) Igaz, ennek más, nem kisebb oka is van, mint hogy befejezni valamit voltakép alig is lehet. Mert van-e olyan dolog a világon, amelyre azt mondhatnók, hogy csakugyan véget ért? ha nem is tudjuk hatását s e hatás hullámait nyomon követni az emberi szívekben.
Igaz, ha a barát felelőtlenségre, könnyedségre, sőt könnyelműségre csábít éppen, mert a képzelet szabadságát nem köti meg tehát jobban is szokott sikerülni, mint a befejezés, mégis mondani se kell, a kezdet is figyelemreméltó és fontos pillanat. Ahogy a halálunk a legünne-[…..]
[A kézirat 172–198. lapja hiányzik.]
[…..] rettent az ellentéte folytán, – a halotthoz nem illik az élő dísze, mert még jobban kiemeli a pusztulást. De ha a halál minden átkával építem őt fel s oly hatalmassá, hogy pusztulásában az egeket veri, (megintcsak Grűnewald,) ha halottas fenségében még jobban felemelem égi zenével, mondjuk és fekete tüzekkel, akkor ez az én erőmet mutatja legalább s a halál fenségét is esetleg – s ez már kietlenségében is boldogító, mert hatalmat fejez ki, egyszóval: életet a halálban. De még további, irodalmi példákat is vehetünk, amelyek gyakorlatilag még jobban megvilágítják e dolgot. Az csak elég sivár környezet, amelyet Dosztojevszkij a Raszkolnyikovban leír… (Mellesleg megjegyezve: hogy a Raszkolnyikov a reális látás műve volna, ahogy ma jellemezni szeretik, – micsoda ostobaság! Ha csakugyan az volna, még nagyobb csoda lenne, – mert mégcsak elképzelni se lehet ilyesmit, ami ennyire gyötrő, kopár és dísztelen, – az égi mása, de lázálmok a valóságról, lázas látomások ezek s még hozzá kibírhatatlan erejűek! Mert ez már oly lenyűgöző könyv, hogy a saját érdekességét fojtja meg, – az ember kénytelen letenni a kezéből, mert nem bírja tovább.) S mármost mégiscsak melyek azok az elementumai, amelyek gyönyöre elfogadtatja velünk mindazt, ami elviselhetetlen benne? Megintcsak azt mondhatók erre is, hogy a szépsége teszi, az író hasonlíthatatlan művészete az, amellyel olyan feladatokat old meg, mint kívüle senki… csak épp ennek a titkait szeretnők megközelíteni, – pontosabban: e gyönyörnek megállapítható okait. Magam például mindig szívesen hallgattam a részegeket, mindig bizonyos borgőzős örömök közt s mármost mért van az, hogy Marmeladovot mindenkinél szívesebben? holott hát iszonyúbbat annál, amit ő beszél, alig is tud az ember elképzelni. Mert ne feledjük a saját lánya sárga bárcájáról tart nagy hallgatóságnak előadást – és mégis! Macbethet például sokan szeretik, én kevésbbé és éppen emiatt: mert a gyötrő témájához képest túl kopár nekem, – mindig is úgy éreztem, hogy nem elég a boldogító elementuma, – de ebben elég van. Mert a részeg fecsegésnek ezt a kedvtelését! – soha és sehol eddig. Ezt a sok élveteg és játszi fioritúrát: a sok édes-bús cikornyát és boldog kacskaringóit az ön-tetszésnek… de vegyük ehhez borissza méltóságát, valamint ellágyulása könnyeit, de az önmegalázás és pusztulás minden gyönyörét is! Egyszóval: az iszonyatosat nagyobb kedvteléssel ábrázolni senki se tudta, az alkotás szédítőbb örömével… égig érő bestiálitás van például a lovacska agyonveréséről szóló rettenetes álomban s egyben égig érő szánalom is ugyanakkor, – egy zokogó kisgyereké, aki nézi. Továbbá: én az olvasmányaim hatása alatt […..]
[A kézirat 200–206. lapja hiányzik.]
[…..]gyobb művészi teljesítményei e világnak, – csakhogy a művészet nem ebből áll. Mert, ami utánzat, az nem lehet művészet, minthogy ez utóbbi, – ismételtetjük el, – ugyan a valóságból származó, de attól különvált s új életű, új törvények alatt álló valami. S hogy ez így van, elégszer rámutattunk, valamint arra is, hogy minél jobban összetéveszthető az utánzat a valósággal, annál meglepőbb lehet ugyan, de annál kevésbbé tesz művészi hatást. Mert, ha nem így volna, akkor akár régi kifliket is ragaszthatnék egy papírlapra s azt is elnevezhetném csendéletnek. Egyszóval a gipszből való, kifestett almáim nyilván a valódi almákkal való nagy azonosságuknál fogva még mindig nem egyebek, mint csupa valóság, tehát mihelyt művészetként akarom odaállítani ők ellenszenvesek. És még mely oknál fogva visszatetszők? És ez a leglényegesebb pontja e dolognak: – mert nem szépek. Hogy-hogy? az almák? mikor én az elképzelhető legszebb példányokat kerestem ki mintának? Már hogyne volna az alma valamennyi remek, csakhogy a művészet szépsége nem az almáké, hanem egy másik és merőben más eredetű és természetű szépség. Mert, ha nem így volna, akkor az, aki a legszebb asszonyt festi, mindjárt a legnagyobb művész is lehetne ezáltal. Csakhogy nem ezáltal lesz az, nem a tárgya teszi azzá, akárhogy összetévesztik is e kettőt. Csakis akkor jó festő, ha művészete épp oly csodálatos, mint ez esetben a modellje.
Viszont ez még mindig nem a kompozíció kérdése. Folytassuk tehát e valójában képtelen, de céljainknak igen megfelelő példát és tételezzük fel a következő nem kevésbbé képtelen esetet: – mintázok kőből egy almát, de a fenti tanulságok figyelembevételével nem festem ki, (vagyis nem titkolom el, hogy kőből van, mert nem utánzatra, művészetre törekszem.) – de továbbá: minthogy kompozíció nélkül nincs művészet s minthogy tapasztalataink szerint több dologból könnyebben lehet kompozíció, mint egyből, legalább is oly esetben, mikor ennek az egy dolognak semminemű tagoltsága nincs, (lévén a kompozíció lényege mindenkor a részek, illetve ilyenek híjján az egymás melletti dolgok arányossága és egymáshoz való viszonya,) – csinálok talpazatot az egésznek… s aztán addig arányosítom és illesztgetem egymáshoz, formában változtatom, töröm és hajlítom, amíg a művészi egység boldog érzései kezdenek derengeni a szívemben. S ezzel készen is vagyunk, mert úgy érezzük, hogy e szélsőséges és virtuális példával körülbelül meg is közelítettük a művészi komponálás szükségszerű menetét.
De miből is indultunk ki? Hogy a kompozíció és a természet egységei nem egyformák. Sok minden egyébbel is bizonyítani lehet […..] például, hogy ott jársz-kelsz békésen az Andrássy-úton s egyszercsak mit lát a szemed? Ott áll a sok sétáló, járó-kelő közt a járdán egy fekete valami: egy megelégedett bronz-ember pipával a szájában, hogy összekoccan még a fogad is rémületedben. Mert nem olyan ez, mint valami kisértet? Egy érthetetlen bálvány, amelynek annálfogva nincs köze a világhoz, mert nem tartozik bele sehogy. És mért nem? mért kelt a hirtelenségével rémületet? Mért annyira idegen a környezetében? S ez már nem is egészen kitalált példa, – nem is olyasmit mondok itt, amit magam is ne tapasztaltam […..]
[A kézirat 208. lapja hiányzik.]
[…..] ha kifested, vagy bármi módon igyekszel is ugyanolyanná tenni, amilyen a valódi, – művedben az életet egész más tulajdonságaival kell tehát felidézned, még hozzá környezetével együtt – s a művészi szépség az, amely módot ad neked erre. S ennek a szépségnek múlhatatlan összetevője a kompozíció. S jóllehet nem tudjuk nevén nevezni, hogy ez ránk mi minden hatással rendelkezik, egy azonban bizonyosnak látszik: hogy ami komponálva van, annak környezete is van. Sőt, csakis az adhat a műnek környezetet, a reálitások sohasem. Tehát ha valamely interieur, vagy entourage jól is környezi az élő testet, a művész mégis csak a legritkább esetben veheti hasznát, mert ennek a műben sosem olyan értelemben véve kell megfelelőnek és szépnek lennie, mint a valóságban volt, hanem művészi értelemben s ez mindenkor más valami.
A kompozíció elrendezettsége, arányossága, kellemessé tehát, úgy látszik, minden tekintetben más jellegű lévén, másként is hat reánk, mint ahogy a valóság rendje bármikor is hatni tudna. – – Most jut különben eszembe, hogy itt Pesten van is egy ilyen, a házak és ablakok közt kiállított fantom-ember, amelyből egyszer s mindenkorra meg lehetne tanulni, – nem azt, hogy mi a rossz kompozíció, mert az van elég, – hanem, hogy a dekompozíció mire vezet? hogy mi van akkor, ha valakinek kőből való képmását az eddigi reális környezetébe úgy helyezem be, mintha őmaga volna. Valahol a Városliget közelében van ugyanis egy ház, ahol nyilván kegyeletes szívek egy nyilván már elhunyt hölgynek kőszobrát tetették ki az ablakba, mondván, hogy itt szokott ő kinézni szegény, amíg élt. A derekáig látszik az alak s nékem még a vérem is elhűlt, mikor arra jártomban odapillantottam. Nem mintha a szobor annyira rossz volna, – idáig még el se jutottam, hogy azt is szemügyre vegyem, annyira hátborzongató volt már maga ez a tény. Mit kellett volna hát tenni nekik? Akárhogy szeretett is ez a szegény hölgy az ablakban könyökölni, egy valódi ablakba annyira nem lehet az élő helyett, annak kő-mását egész egyszerűen kikönyöklő helyzetében odatenni, mint ahogy az ember a cipőjét nem teheti fel a fejére. Ezért találták ki a szobornak való fülkéket. (Amely már maga is a szoborral való arányossága folytán oly módon növelheti a mű hatását, – egész a fenségig. Lásd Donatelló Szent Györgyét.) De továbbá: ha egy élő hölggyel vagyok úgy, hogy csak, a felső testét adatik látnom, – nincs ebben semmi különös, mindennapi dolog, de ha egy kő-hölgy mutatkozik így, hogy a felső teste sehogy sincs hozzápárosítva valamihez, ha a valóság felé semmi átmenete nincs: mintha a gyomránál vágták volna el a szegényt, olyan benyomást tesz. (Tehát és még egyszer: nemcsak az egész művészet más szépségű, mint a valóság, de annak minden összetevője is ilyen, így a kompozíció is, hogy más arányokat követel, mint amely a valóságot teszi, vagy teheti összetartozóvá.[…..]
[A kézirat 208. lapja hiányzik.]
[…..]gásával, színével, vagy egyéb formai tulajdonságával azonban igenis támadja meg a művészi egységet, mert annál jobban esik aztán, ha e támadást a művészi egység le tudja győzni végre.
[A kézirat 215. oldalon megszakad.]