Ifjúkor

[Az 1930-as évek elején tervezett naplókiadáshoz 1930-ban átdolgozott korai naplójegyzetek. A kézirat fennmaradt.]

 

 

Elvesznél, nem találnád helyedet e földön, ha nem szolgáltatnál nagyobb bizonyítékokat afelől, hogy vagy! Azok a bizonyos hallgatagok, akiket úgy irigyelsz, – akik olyanok, mint a fák és sosem olyanok, mint a verebek… – ezek így szólnak embertársaikhoz: „Higyj rólam amit akarsz! Én tudom, ki vagyok! S ez elég nekem.” – S elzárkóznak. Oly biztosak-e a dolgukban, hogy ők milyenek? – vagy örök szégyenérzés ösztökéli-e őket, hogy gyarlóságaikat mindenkor féltő kézzel takargassák a világ elől s ahol csak hasadék adódik lepleiken, oda gyorsan rányomják a tenyerük? Vagy a megnyílvánulás örök komédiájától irtóznak olyannyira? – vagy egyszerűen csak természet dolga-e az egész s az egyik a verebek közzé, másik a hallgatag fák közzé sorozandó, mert az, ami?!

E tekintetben minden erőfeszítés hiábavaló, változtatni magán nem tud az ember…. ennek belátására kezdek jutni. S ha nem is vagyok közlékeny és nyílt veréb…. mint az a nagy hallgató, aki lépteimet kíséri…. s mialatt beszélek, mosolyog és ezzel mindannyiszor elnémít ez a feketeruhás alak, aki még sok kivetnivalót fog találni rajtam életem során, tudom.

Hogy tudsz meglenni annélkül, nagy Hallgató, annélkül, hogy igyekeznél a hangoddal is, léted e legfőbb bizonyítékával betölteni a teret? Vagy beéred a fekete sugárzással s azzal, hogy e sugárzást ki-ki kedve, vagy hajlama, barátságos indulata, vagy félelme szerint fogadja s létedet enmagának aszerint magyarázza meg? Sötéten sugárzol és mosolyogsz? Libegsz közöttük s beéred ennyivel?

Lásd, én olyan vagyok, mint a békák. Egy tó partján vagyok s különösen éjszaka elhagyottnak érzem magam. S ilyenkor nekibuzdulok és betölteném mivoltommal a teret… S minthogy nincs egyebem, mint a hangom… – beszélek tehát. – Mert össze szeretnék függni valamivel, mert az éjszakai függetlenségben különben, – érzem, – elvész a lelkem s nem találja helyét e világon.

Társaság: nincs halál, ha te is itt vagy.

Olyan vagyok tehát, mint mindazok, akik így kiáltanak fel… esengve: „Ismerj meg! – kitárom magam!” – S ezt a hiábavalóságot nem győzik egy életen át újra meg újra művelni szegény oktalanok… Oktalanok azért, – mert ki tudja, jobban megismerik-e őket csakugyan ezáltal? – „Tévedtek, én nem ilyen vagyok,” – kiáltják….. „még mindig tévedtek, folyton csak tévedtek! Én egész más vagyok!”

S hogy ők milyenek, – beszéd közben jönnek rá ők maguk is. – Megnyilatkozásuk közben – ennen hangjuk visszhangjától lesznek ők saját szemükben is valamivé. – S ilyen vagyok én is, te Nagy Hallgató!

 

Seidner urat láttam a körúton. Nagy lépésekkel, buzgón sietett valami megadott cél felé. Azzal a buzgalommal, amellyel a lustaság halad, ha meglökik. S miután hatalmas felesége ma nyílván nagyon meglökte szegényt… s nyílván így kiáltott: „– Nézz oda, te mihaszna…. örűlj, látod, ott az orrod előtt egy kis űzlet virágzik…. menj tehát buzgón afelé, mindig csak toronyirányt s szerezz valamit a családodnak, te semmirekellő!” – Seidner úr arca tehát felvette a rákényszerített öröm kifejezését s e kifejezés rögtön meg is fagyott azon. S e halottas örömmel arcán aztán megindúlt a Köruton hosszú léptekkel s megroggyanó térdekkel, mint a gimnazisták. – A felesége bizony hatalmas és eszes asszony… s hogy miként is kerűlt ő ehhez a semmittevő kis emberkéhez? – „Ó ha én férfi volnék!” – biztosan sokat sopánkodott ezen, – s hánytorog a lelke ma is szüntelen… de aztán este lesz megint s elcsendesűl a kín is. De legalább a gyermekeit izzó gyülöletre tanította! Ezt az apró embert a gyülöletnek oly hatalmas lángjai nyaldossák körűl, – valósággal hősi látvány olykor, amint a gyanútlanság sértetlen ott áll s meg se pörkölődik a gonosz-szándék állandó tüzében. – Menj utadra áldott Seidner úr, tunya álmaidat őrizze az Ég-éneklő sereg! – Nagyon hasonlítasz az álmatag krokodilusokhoz, – továbbá a következő két emberhez is, nem éppen elégedettség, de béketűrés dolgában biztosan: – A Dohány utca 63 szám alatti kávémérésbe gyakran jár egy ember, aki képes ujságokat s cselédregényeket szokott kihordani. Oly piros aranyos arca van – mint a rózsa s pici piros, kicsattanó, csókolni való szája. Kár, hogy oly nagy bajúsz torzítja ártatlan szépségeit…. s a virzsinia is ott van a szájában, sajnos. – Hogy ki szereti ezt az embert, nem tudom…. de hogy szeretik…. vagy kliensei, a cselédek kényeztetik őt el? Annyi tény, hogy a megnyugvásnak oly csendjét árasztja maga körűl… Valósággal bódító a jelenléte, mint egy nehéz illatú virágé. Egyszer egy késelés kellős közepéből menekűlve jött…. Szép arca nem volt ugyan feldúlva, de nagyon lihegett. – Csakhamar kávét rendelt sok cukorral, megitta és nyomban elaludt. Sokáig néztem őt akkor: boldogan szunyókált mint a krokodilusok napfényen s mellette feküdtek képes rém-regényei. – Aranyi úr, – szólottam egy idő múlva hozzá, – Aranyi úr – Önt átkozza valaki odakint. – S kegyetlen kézzel felráztam őt. – „Csak hadd átkozzon!” – mondá…. s rámnyitotta égszínkék szemét…. majd még rám is mosolygott és újra elaludt nyomban. – – A másik szintén újságkihordó-féle. Rendkívűl békés humánus ember. Nagyon bandzsít s merő ellentétben Aranyival, nagyon csúnya szegény – de mindig mosolyog. Határtalanúl béketűrő s mindenekfölött szerény. – Egy alkalommal valami furcsa szag áradt a pipájából. – Miféle dohányt szív Ön ma Klein úr? – kérdeztem tőle. – „Nincs most pénzem ifiúr, – felelte ő nékem csendesen, – de volt még otthon egy maréknyi kamilla-teám… Ha nincs más, – bele kell törődni fiatalúr…”

 

Egy vak is jár oda. A vakok sem boldogtalanok. – Képzelj el egy kis lámpást, amelynek igen meleg, sárga fénye van… s köröskörűl ernyője mögött a sötétség. – Aki nem lát, annak kevesebb a vágya, nyilván! – így válik az átok áldássá…. S míly elégedettek csakugyan! – Az arcuk a meghatottság és puhaság harmóniáját mutatja…. mindaddig amíg meg nem vonaglik azon valami keménység: gyilkos érzékiségük. – – Ez is mosolyog mindig. Az egész ember puffadt és puha. S az érzékiség fekete vaskarikái diszítik arcát a szeme alatt. Egy nővel érkezik rendesen kora délután. Az ajtóban még pusmog vele, de aztán elcsendesedik. Alig hogy motoznak ketten. A jó nagy habos kávét nagy gonddal, feszűlt odaadással élvezik: ahogy a szegény emberek szokták falatjaikat. A vén lány újját odanyomkodva, még a morzsákat is felszedi tálcájáról. – Mily sáppadt ennek is az arca, minden szépsége elvirúlt már akkor nyilván, mikor megszületett. – Vaknak való szerető! – – Az ádámcsutkáik még nagyokat kortyannak, aztán csend lesz. S ekkor, végre újra hallhatóvá válik ama furcsa, rekedtes susogás. – Isten a megmondhatója, mért teszi még itt is? – fogdosni kezdi a lányt az asztal alatt. S a lány engedelmesen tűri. Olykor szelid szemeit körüljáratja: mintha valami természetes gyengeség elnézését kérné a világtól. – A Dohány-utca tompa délutáni csendje ereszkedik le rájuk.

 

Rám alkonyodik s nincs kedvem gyertyát gyújtani. Megint: semmivel telt el a nap. Vízcseppekkel mulattam: egy nikkel-tálcán gurigáztattam őket….. gyufaszállal csatornákat is vezettem egyik csepptől a másikig, majd időnként szétmaszatoltam az egészet. – S újra kezdtem…. – Hányféle már a kín?! – – S mire vezet a magány is? – Megvárom lassan, amíg a lelkem egészen megtelik azzal, amivel a semmi megtelít…. amíg már majd megrepedek tőle…. amíg teli van a fejem elviselhetetlen, süket csenddel…. de már látom is magam! Egy este aztán ragyogva és oly hévvel, oly eszeveszett reménnyel rohanok megint közéjük, hogy, ha valaki utamba állana, fellökném biztosan. S ott, közöttük, megint mint az alkoholista, aki nekiszabadúlt a bornak, mivoltomból kiáradva tombolok…. De egy éjszaka elég is. Még az arcod is fénylett mikor odamentél s míly megalázva, megtörve érkezel vissza! Kiloccsantottad a lelked eléjük, mint egy szennyes dézsát… s mintha a világ dőlt volna össze mögötted, oly nyomorúltak az érzéseid. Megcsömörlöttél tőlük és magadtól, – magadrágta sebekkel vagy borítva. – Mit vártál tőlük? Mit magyaráztál nekik? Vagy mindez csak arra jó, hogy az erők játékaként ide-oda lökdösődjél: magányodból az emberek közzé s megint vissza, mindvégig ugyanazon a pályán, ugyanúgy és ugyanoda? S vajjon meddig bírod ezt a tapasztalatot s vele azt a másikat: hogy semmit sem vagy képes okúlni mindebből? – – A vízcseppekről: bizonyos mennyiségű víz kell a csepphez…. egy pillanatban a víz megrázkódik és csepp lesz, – a legkisebb csepp az első lehetségesség. – Ezt a lehetségességet aztán bővítheted, egy bizonyos határig… telítheted a cseppet, ezt a kis önként létesülő egységet… s bár még a túlterhelést is viseli, egy pillanatban azonban szétszalad. (Mintha valaki egyetlen szótól, amely már több a kelleténél, elveszítené az eszét.) – A legelső cseppecske nagyon szilárd volt, nagyon ragaszkodott az alakjához…. a megkövéredett csepp már ingatagabb volt,… a szétesésre hajlamosabb. – – Már csepp…. még mindig csepp,…. érzem, hogy e két gömbkör között a lehetségességnek e két köre között zajlik le életünk. (Míly misztikus alakzat a kör!) – – S vajjon milyen csepp vagyunk? A szilárd-e vagy a széteső? – – Vegyünk dúrva példákat. Ha levágod a lábam…. a lélek ugyan megrendűl bennem: de én még mindig én vagyok. S ha kiszúrod a szemem: ugyanúgy. Úgy látszik tehát, hogy puszta létezésemhez nincs is okvetlenűl mindarra szükségem, ami létrehozott. Viszont a legkisebb cseppecskének mindarra szüksége volt, ami létrehozta őt…. nem nélkülözhetett abból semmit. S ha most feltételezed, hogy létrejöttének ezt a történetét a teremtmény mint alapvető jellemvonását hordja mindvégig magában, akkor képzeleted számára önként kínálkozik egy olyféle kitágulás és összehúzódás képe, amely az egysejtűekére emlékeztet. Kicsi lehetsz egy bizonyos határig…. (s ilyenkor szívós vagy és kemény,) – de van egy állapotod, amelynél kisebb már nem lehetsz, amikor már semmit se nélkülözhetsz. – A vízcsepp oly kicsi sosem lehet, mint a porszem….. de oly nagy se lehet, mint a pillér, mert már előbb szétesik. Amiből következik, hogy mindenfajta egység más és más határok között létezhetik. (Gyermekkoromban azt kérdeztem, – mért nem teremtett a természet oly állatot is, amely gyors futó, amellett úgy úszik, mint a hal s még madár is ezenfelűl. Mért korcsosúltak el a fóka lábai? Mért nincs kopoltyúnk is a tüdőnk mellett? – E pillanatban úgy érzem, hogy az eféle azért nem megy, mert az íly lénynek léteznie nem is lehetséges.) A gazdagságnak vannak határai: s ezek anyagai bizonyos adott egység természetében rejlenek. Az egység a változást eltűri…. s annak minden része is eltűri…. bárha ma úgy érzem, hogy minden egységnek vannak oly pontjai is amelyek rigidek, s a változást nem tűrik. Ezek a kritikus pontok: nyilván a struktúra gyújtópontjai. Az egységnek is van szive… s ha beleszúrsz, vége az egységnek. De még azt is gondoltam, hogy nemcsak szive van: – éreztem, hogy minden egységnek a felületén is kell, hogy íly kritikus pontjai legyenek. Hogy hol? – azt nem tudom. – Vagy mindez csak délutáni fantazmagória?

 

Az igazság úgy van elrejtve a dolgok mélyén, hogy keresned kell, s annak reménye nélkül, hogy valaha megtaláld. Így szól a panasz.

Mindenekelőtt: meg kell különböztetni az igazságot az igazságosságtól. Mi az igazság? – Ha csak azt nem állítod, hogy van értelmednek oly vezető-szempontja, vagy egy mindennél fényesebb csillagod, amely csalhatatlanul odavezet az igazság szellemközelségébe… akkor le kell mondanod arról, hogy az értelmeddel jellemezd, – be kell érned azzal a megállapítással, hogy az igazság oly valami, amely csak érzésben létezik. – Szellemközelséget mondtam: mert inkarnálódva nem tudod elképzelni, mert testetlennek s megfoghatatlannak érzed, s minél inkább oly irányban keresed, amerre eddig, – az annál inkább fog mentesűlni fantáziádban egoizmusod, embervoltod minden maradékától. Vagyis az igazság oly testet nem öltött alak benned, amely testté csak akkor válhatik, mikor igazságos akarsz lenni. – Oly idea, amely valamely tulajdonságot, vagy irányt ad nekünk, amelyből visszakövetkeztetünk reá. Úgy látszik tehát, hogy mint a legtöbb vágyunk, az igazságosság vágya is nem annyira valamely kívülünk fekvő realitáshoz, mint inkább bennünk rejtező irrealitáshoz igazodik.

Még egyszer tehát: Mi az idea oly követelményét hordjuk magunkban, amelynek általunk kell inkarnálódnia s ezt nevezzük igazságosságnak. Ez szabja meg, mint kell bánnunk magunkkal és embertársainkkal, s e bánásmód viszont a jutalmazás és büntetés érzését kelti bennünk és embertársainkban. S bár ez a követelmény nem is halkszavú, nem is határozatlan, sőt fennen hirdeti magát nemcsak benned, – csodálatosképen a legtöbb emberben mégis, csodálatosképen állandóan sérelmet szenved. – Valahányszor átmégy egy hídon, azt gondolod: íme, ez csalódást nem okoz. Csakis az igazságon jöhetett létre s nem a hazugságon… s mért, hogy egy híd oly könnyen nyugtathat meg efelől magad és embertársaid cselekedete úgyszólván soha?

De abba kell hagyni a szentimentális felkiáltások e sorozatát. Be kell látni végre, hogy e világ számadása sosem lehet oly egyszerű, mint a hidaké. – Képzelődj egy kicsit efelől: vajjon melyik állapot az, amelyben meg lehetnél elégedve végre magaddal s e világgal? – mikor kiálthatnál fel végre érzelgés helyett gyermeki lelkesedéssel: íme az Isten országa, az igazság országa! Mely fajta ítélkezés az, amely nem hagyhat maga után kívánnivalót?

A körültekintő és elfogulatlan mérlegelés biztosítéka-e annak, hogy igazságosak leszünk? S a tartalmas ítélet biztosítéka-e? S ha körültekintők és mérlegelők történetesen mindnyájan egyet is értenénk valamiben: ez az összhang biztosítéka-e annak, hogy közelebb jutottunk az igazsághoz? Mi biztosítja ezt inkább, – az egyetértés-e, vagy a harc? Még az sem, ha végre csakugyan elfogulatlanok lehetnénk. Akkor derűlne csak ki igazán, hogy az elfogúltság még gyakrabban cselekszik olyat, amit igazságosnak érzünk, mint az elfogulatlanság. A szeretettől példáúl korántsem a tárgyilagosságot vagyis az idegenséget, sokkal inkább a magad iránt való elfogúltságot várod s mégis hajlandó vagy meghatott perceidben a szeretet igazságát a legnagyobb igazságnak nevezni. Ugyanakkor borzadva gondolsz egy olyan világra, melyben netán a tárgyilagosság lehetne az úr s csakugyan nem képzelhető el más oly autokrácia, mely a tárgyilagosság rém uralmánál nyomasztóbb lehetne.

S mindezek ellenére te most is csak az érzéseidre hivatkozol ismét. Arra a határozottságra, amely benned van s arra az egyszerűségre. Az igazság egyszerűbb, mint minden bölcselet s igazságosnak lenni nem nehéz: ezt a hitet kaptad útravalóúl s ezt erősíti meg benned ama bizonyos belső minta, amelyhez minden körülmények között igazodol s különösen akkor, amikor oly követelőn, oly keserűn és határozottan mersz az igaztalanságról beszélni. De nem te! – nincs az az egyszerű szellem, amely ne válnék azonnal magasabbrendűvé s nincs az a gyenge, aki ne változnék azonnal szilárdabbá és fennköltebbé, valahányszor az igazságra hivatkozhatik.

Aki dolgozik, azt rendes megélhetés illeti… az érdem logikájának oly tétele ez, amely közelebb jár ahhoz, ami igazságos, mint a megfordítottja. Oly tétel ez, amelyet bátran el lehet fogadni minden további meggondolás vagy okoskodás nélkül. S mért hogy ez az egyszerű követelményed, amelyhez éppen nem kell bonyolúltabb számadás, mint egy híd építéséhez, – mért hogy éppen ez szenvedi a legtöbb sérelmet?

De itt már fel kell tenni ujból ugyanazt a kérdést, amely annyiszor hangzott el. Maga a munka ténye elég-e – s az eredménye példáúl irreleváns? S ha valaki szebbet, vagy jobbat hoz létre, mint a másik? – – Egyformán jutalmazzuk-e tehát, vagy különbözőképen – s ha igen, melyik az a mérték, amely irányadó lehetne? Mihelyt az egyformaság elve mellett döntünk… de ne is bocsátkozzunk tovább e sokat felidézett fantazmagóriákba, nehogy túlegyszerűek legyenek hídjaink, olyanok amelyek már nem is a földre, hanem a híg térbe valók. Tudjuk, hogy az egyformán való jutalmazásnak még gondolata sem kelthet megnyugvást bennünk, – a jutalmazásnak ez a módja az, amely ellen a legtöbben tiltakoznának s éppen az igazság nevében, mindazok, akik tehetségesebbeknek érzik magukat a többinél, tehát úgyszólván mindenki. Te magad volnál az első, aki fennen kiáltanád, hogy aki az érdem logikája után indul, annak a tehetséget kell mindenekelőtt előnyben részesítenie. S ha jobban szemügyre vesszük: a tehetség mindenképen érdemnek tekinthető-e csakugyan, vagy akár a becsület is? Nem épp oly joggal teheti-e fel valaki más a kérdést: hogy vajjon csakugyan még jutalom is jár-e azért, ha valaki sorsától tehetséget, vagy akaratot nyert ajándékúl? S szabad-e, igazságos-e, hogy e föld lelki szegényeinek még hátrányban, vagy büntetésben is legyen részük?

Szerencsére, nincs oly büntetés, s még a szegénységé sem az, amely merőben csak büntetés lehetne…. s nincs oly jutalom, amely azt az érzést kelthetné, hogy büntetés nélkül sikerűlt megmentenünk az irhánkat. Vagyis nincs oly mesterkedés, vagy ördögi furfang, amely vékonyíthatná életünk teljét s megfoszthatna minket attól a képességtől, hogy jó és rossz érzéseink legyenek… s bármely pillanatban, akár egy időben is örömmel abban is, ha megbűntetnek minket… Az a sorsunk, hogy ha nem is dúrva mérlegelés, de velünk született hajlam alapján nagyjából elosszuk a világ jelenségeit: s amelyek örömmel kecsegtetők, azokat elnevezzük jónak – s más jelenségek elől viszont futva meneküljünk – úgy teszünk, mint aki jó előre ki tudja számítani, hogy mi örömet kap azáltal, ha eléri a jót…. vagy mi az, amit majd sikerűl elhárítani magától, ha elmenekűl…. Egyszóval mi mind illúzióknak élünk s annélkül, hogy tapasztalataink alapján végérvényesen el tudnók hitetni magunkkal, hogy hiábavaló minden osztályozás! Aki minket ér: következményeiben oly bonyolúlt és beláthatatlan, hogy csakis örök gyermekességünk képes újból és újból arra a bátorságra, hogy azt jóelőre jelezze.

S éppen ebben nyilvánúl meg az Úr kegyelme és nagyobb igazsága rajtunk! Nincs az az ördög, aki csak azt adagolhassa nékünk, ami rossz… még mi magunk sem vagyunk képesek erre, – inkább arra vagyunk hajlamosabbak, hogy önmagunkban is összetévesszük örömünket és bánatunkat. Hányan vannak, akik csak utóbb eszméltek rá, míly boldogság volt fájdalmukban sírniuk… s készek voltak mégis arra, hogy akkor boldogtalanoknak mondták magukat… Aki fájdalmában sír, az boldogtalan – oly előítélet ez, amelytől mi magunkkal szemben sem vagyunk mentesek. S elfeledünk magunknak ugyanakkor számot adni arról, hogy sem a sírás, sem a magunkon való szánakozás, de még a fájdalom sem olyasmi, ami merőben rossznak volna tekinthető. Hiszen érthetetlen volna különben, mért keresik annyian éppen a kínt! S igen sokan nem csupán azért, hogy mielőbb megszabadúljanak tőle! Még az sincs módunkban tehát, hogy a fájdalmat könnyedén és egyenesen az ördög művei közzé sorozzuk. Sőt! Egynémely pillanatunk éppen kísértésbe hoz afelől, vajjon nem a legnagyobb ajándékaink közé sorozzuk-e? S mégis, míly kegyetlennek tartanók épp azt, aki valamely mártír-lelket tudatosan is hozzásegítené ahhoz a fájdalomhoz, amelyre annak annyira szüksége van.

Nincs az az ország, amely előre tisztában lehetne vele, mi az amire másoknak, vagy akár saját magának is szüksége lehet. Csalóka képzeletünk irányt szab nekünk, mi magunk pedig kapva kapunk az után, ami kívánatosnak tetszik… de boldogulásunk rakoncátlan, mert sosem engedi meg nékünk, hogy bármily tapasztalatok árán is előre számoljunk vele…

S nincs az a kínmentes menyország hol az örömök állandó kínálata volna, amelyben előre biztosítva lehetnél afelől, hogy boldog leszel. Míly gyermekes elképzelés ez is! Feltenned, hogy van oly állapot, amelyben állandóan csak jól érezd magad! amelyben minden boldogít… Elképzelni az örömöt mint abszolútumot s nem mint a változások függvényét, annak szakadatlan sorozatát a kínok intervalluma nélkül. Ha ez nem volna merő ellentétben az emberi természettel, a hedonisták, a legmeddőbb bölcselők már régen megtalálták volna a módját: mint adagolhat az ember saját magának szakadatlanúl örömöket. Magam részéről nem tudok elképzelni sem oly folytonosságot, sem oly mesterséges változatosságot, amely több örömöt tartogatna számunkra, mint amennyit a természetes változások örök mozgalma juttat nekünk. Képzeletem nem is az íly paradicsomban időzik, – sokkal nagyszerűbb látvánnyal kecsegteti való-életünk sokfélesége, melyben öröm és bánat oly parányokban vegyűl s oly szakadatlan egymásutánban változik, hogy nincs az a képzelet, amely nyomon követné.

Az igazság nemcsak ideákban létezik. Az igazság maga az élet. Oly sokfélekép rejtezik közöttünk, hogy inkarnációja nem lehet más, mint az egész élet.

S hogy mégsem tölt el azzal az örömmel, azzal a legnagyobb kielégüléssel, amelyet csak az igazság beteljesülése okozhat? – Elfeledkezel az életörömről, – amelyben úgy sejtem, ez is benne foglaltatik.

S hogy ez az igazság logikus kívánságaidnak semmikép sem tesz eleget. Elfeledkezel róla, hogy egy nagy körív kicsiny szegmentuma vagy csak – s időd sincs, eszméleted sincs elég, hogy a messziről kiinduló premisszák magadon való konszequenciáit betelni lásd. Az egész élet csakugyan nem szemügyrevehető. De sejtelmed nem csal: s hányszor vesz rá ez a sejtelem nap-nap után s a legköznapibb pillanatokban is, hogy érveidet egy oly messzeségből vedd hirtelenűl….. Váratlanúl fordúlsz el attól, ami a kezed ügyébe esik… logikád hírtelen eliramlik tőled s inkább egy másik világban terem. – „Nem tehetek róla, ílyen vagyok… ílyennek születtem… meg kell bocsátani néki, mert ő ilyen…” az igaztalanság hangja ez, úgy találod? S hányszor mondasz ilyet egy életen át? S mi mást bizonyít ez a szó, mint azt, hogy tehetetlenségedben onnan kölcsönzöd érveidet, ahová belátásod még nem hat el.

Igazságosságod pedig nem más, mint indulat. Talán hatóerő az igazság nagy hullámverésében. – Így leszel eszköze annak, hogy vagy.

Az igazság az örök-mozgás… Az igazság maga a csapkodó vihar. Ha statikusnak képzeled, olyasvalaminek, ami mozdulatlan feletted áll: akkor elfeledkezel a céltalan mozgásról, amely úgy látszik, mindannak alapvető feltétele, ami van.

Dinamikus mivoltában kell tehát elképzelned magad elé, mint a tengert… s ha rendkívüli messzeségből nézed, évezredek, vagy a csillagok távlatából: még jobban fel fogod ismerni benne azt a törvényt, amit áhítasz… tiszta és egyszerű logika kifejezőinek fogod majd látni óriási íveit. – Távlatból ezek az ívek sem bonyolúltabb szerkezetűek mint a hidakéi.

S ha még jobban elmerűlsz szemléletedben: hirtelen megváltozik a kép, ami messzi volt, elveszti még távlatát is, amit egykorinak hittél, egybeolvad a jelenvalóval. S látni fogod a legnagyobb csudát: hogy nincs is távolság, – mert a jelenségekben együtt, tehát az igazságban is: ok és okozat mindörökre jelenvaló.

A. B.-t gyilkosság miatt halálra ítélték. – Ha a halálbüntetés felől gondolkodom, nem vonhatom ki magam a következő meggondolások alól: Hogy nincs oly jóvátehetetlen emberi tett, amelyet ne mentene mindenekelőtt éppen az, hogy ami történt, az jóvátehetetlen. – Óvakodnom kellene tehát már attól is, hogy elfogultságaimtól mentesítve magam, – tehát hidegen és szenvedélyesség nélkül, vagyis az igazság nevében müveljek most még valami olyat – tetézzem be a jóvátehetetlent még eggyel. – De fontosabb a következő meggondolás: Ha rögtön, a tettenérés pillanatában büntetném a fogat foggal… – De rendesen idő telik el a büntől a büntetésig. S azzal, hogy az idő elmúlt a tett felett, – maga a tett is megváltozott. Ez alatt azt értem: hogy az ember kötelessége, hogy mikor konkrét életét, tehát nem szemlélete világát éli, hogy olyankor átadja magát természetéből eredő optikai csalódásainak, – tehát a perspektiva csalódásának is. Ami elhalványúlt s még következményeiben is sáppadtabbá lett, (mert hiszen az idő „gyógyít,”) – az nem is tehet rám oly erőteljes benyomást, bárhogy erőlködöm is, hogy e benyomás tényezőit frissen tartsam, vagyis konszerváljam. – „Ez már régen volt!” – oly büvös szó ez, amely sokkal több elnézést követel, mint százféle mentség, amelyet az ember felhozhat maga mellett. Ám az államhatalom nem így vélekedik. Minden erővel azon van, hogy felháborodását, vagy szemrehányását életben tartsa. A büntett aktualitását mesterségesen igyekszik jelenvalóvá tenni. S ez ellen az érzés tiltakozik.

Az ember dolga, hogy felejtsen. Ezzel dokumentálja legjobban, hogy alávetette magát élete legfőbb hatalmának, az elmúlásnak. S minden oly mesterkedés, amely ennek ellene szegűl, az embertelenség benyomását teszi.

Ha lennie kell büntetésnek csakugyan, – az bizonyos idő múltán nem lehet más viszonyban a tettel, mint az emberi test az árnyékával. – Vagyis a büntetésnek mindenkor enyhébbnek kell lennie, mint amilyennek a tettet ítélem. A halálbüntetés viszont, – példáúl, – nem lehet enyhébb semminél.

– „Ez már régen volt!” – kötelességed tehát ezt hangoztatnod s olyankor is, mikor magad felett tartasz ítéletet.

Hányszor próbáltál szigorúan ítélkezni mások felett s visszahökkentettek! – „Én megbántottam Önt” – Az illető elfelejtette. S jól tette. Ott állottál akkor sérelmed mesterségesen felszított aktualitásával s azt hitted, hogy igazságtalan a sorsod. Pedig nem volt igazságtalan.

Képzeld el: Megérkezel Amerikából boszút állni, lámpásoddal felmégy a negyedik emeletre, s ott azt felelik neked, hogy az illető, akin boszút akarsz állni, meghalt…. Milyen arcot vágsz akkor ott tolvajlámpád fényében? – (Azt már meg se kérdezem, hogy amikor boszúd sikerűl: – míly furcsák az érzéseid?)