Egy ember élete

(Naplójegyzetek)

[Az Új Időkben 1919-ben, három részben megjelent naplójegyzetek. A közölt szöveg az 1915-1916-os (első naplófüzet második része) bejegyzéseinek átdolgozása. A teljes kézirat fennmaradt. A kéziratban nem, csak a nyomtatásban szereplő szövegrészeket {…} jelben adtuk meg.]

 

[1. rész]

….Csak akkor vagyok otthon, – biztos és erős, ha e jegyzeteket írom. Nyílván: ez még védekezés a halál ellen. Kimeríteni a tengert, – megállítani az időt: ez a görcsös, le nem győzhető vágy még megmaradt a sok elérhetetlenbe vetett reménységből… – Folytassuk!

 

Az örömeid azt mondatják veled, hogy az élet rövid, – szenvedéseid tanítanak hinned az örökéletben. – Úgy tűnik: nem egy életre szabták ki ezt a sok kínt.

 

Mennyire meg voltál rémülve!… Bementél a hálószobádba s észrevetted, hogy az a pohár víz, amelyet épp az imént tettél hálószekrényedre már más helyen áll – s a víz is kevesebb benne…. A szoba üres!

 

Virágok életérzése: talán az alvó emberé, akire rásüt a nap.

 

Egyiptom őskori művész: egy végtelenűl bánatos mozdúlatú alakot rajzolt, mintegy örök emlékűl: néma jelet hagyván hátra a szenvedésről.

 

Gyönyörű, fekete, magyar asszony, tincsekkel fínoman eres halántékán, – keskeny feje volt, áttetsző arcbőre s mély hangja. – Eltűnt. – Olyan volt, mint egy régi királynő.

 

Sok alvás, – utána bódúlt idegesség. Lázas tevékenység vágya, vagy teljes bódúltság: – mihez nyúljak a sok közűl?

 

Féltem éjjel, rémlátásaim voltak, – valami szörnyű látvány elállította a lélekzetemet – s a rémület kiáltása, melyet hallatni akartam, már a tervben a rémítés hangjára modulált bennem.

 

Egy ember, aki a legnagyobb események idején él s módja volna szemlélni és figyelni: – de máris belefásúlt… Másrészt mindegy néki, hogyan veri s hol egyik a másikát: nem képes foglalkozni véle, – majdnem teljesen közömbös néki. – Szomorú. – S szomorúságában mindenkor a maga életét tartja és tartotta fontosnak – s jogosnak ítéli, ha valaki ilyen időkben is a maga kis bajával bíbelődik: mert nemzet nincs! A nemzetek egyének szenvedéseinek összességében szenvednek: az ember szenved egyénenkint s ő is velük. – S nem szégyenkezik. – A pénz most is életben tart – s nyomorgók mennek a halálba. (1915. júl. 18.)

 

Felnőttél s a foglalkozások és emberéletek tömkelegében egészen tapasztalatlanúl néztél körűl: – egyikről sem tudtad, mi a lényege, – nem tudtad tehát egyiket sem magaddal, sorsoddal azonosítani. A gondolkodás tetszett: ezt már ismerted. – Hiszen nem is hajlandóságaik vetik őket, szegényeket az áradatba: előítélet, elfogúltság, csorda-ösztön, vagy véletlenség hajlítja őket egyik, vagy másik helyre. Azt sem tudják, mire vágyódjanak. Arra vágynak tehát, amire más, – a többi; – a tömkelegben, a lehetőségek végtelenében egyik sem ismeri ki magát. Valahova állíttatik: s ott, e kis helyen aztán ítél! Mintha öröktől fogva állna ott: mint a szikla, melyet a vulkán hajított oda. – S erkölcsiekben sőt a szép megítélésében sem lehet szabad az ítélete. – A szabadság oly nagy, a variáns oly sok, hogy nem bírja el. A múlt igazol: s az ember a lehetőségek végtelenségében gyáván tapogatódzik, – inkább rábízza magát tehát a múltra, – mintát keres…. Vallásos,… vagy valamire rámered, ami a sötétségben fénylik….

 

Egy elfutó emberalak hozzám: „oly ideges vagyok…. az öcsém huszonhat éves korában elesett a harctéren”…. szól és eltűnik az ismeretlen, – visszatér öntudatomnak abba a homályába, ahonnan előbukkant.

 

Néha, elfoglaltság idején, szétkergetem a gondolat népét s megtisztítom a teret. – A külső korlátok mögött eltűnnek, – de érzem, hogy tolongva leskelődnek… S óvatosan, lassan, eleinte egyenkint, lábújjhegyen szállingóznak be, de aztán ordítva megrohannak.

 

Az egyedüllét nem mindig a legjobb környezete a lélek magányának. Változatosság kell neked ó magányom: s nékem vigyáznom illik, hogy meg ne und magad! Menjünk emberek közé! – Sokáig voltál egyedül: – mint a nyíl repűlsz emberi hangok körébe… Egy kicsit boldog is vagy s reménykedel…. S nemsokára valami úgy hajt vissza odúdba…. Undorodol, – megcsömörlöttél…. Oda-vissza…. Oda-vissza….

 

Felbukkansz a világban s eltűnsz belőle, mint a repülő halak.

 

X.: elasztikus lény, az kétségtelen. Mindent befogad, ellentállás nélkül. Tulajdonképen ma sincs túl a kamaszkorán. Keveredik benne: – a kokott és gazember horizonttalan szépség-jóság-felfogása a polgári korlátoltsággal. – (Néha oktalanúl riadtan kapja rajta magát – s megzavarodik.) – Hangjának sima barátságossága már gyanús.

 

Lövészárok: lássátok, én mindig így élek. Most egyformák vagyunk: a semmittevés nálatok is a végtelenbe süpped?…. S a munka is? – S bár a halálos veszély nálatok nagyobb, – talán mégsem oly állandó s oly keserves.

 

Egy öreg úr: „huszonhét éves voltam, mikor elvettem… érett fejjel választottam – s ha még egyszer születnék, még egyszer őt venném el… Mindennap írok neki… mert a szívem ott van, ahol ő… Hogy ne legyen nyugtalan…. – Mért is lenne nyugtalan?…. A nap süt és én itt vagyok második szülőföldemen, – a Dohány-utcában…. Ahol már harmincnégy éve lakunk…. Vagy lemegyek egy kicsit a Váci-utcába… ahol sok a szép asszony!… (Ingyen élvezet, – tudja!) – És hogy én ezt szeretem, azt a feleségem jól tudja…. Okos asszony az!”….

 

Egy furcsa ember volt nálam látogatóban. Azzal kezdte, hogy meg akar nősűlni, – adjak néki tanácsot. Aztán ellágyúlt. – „Meghalt az anyám!” – mondta elfúló hangon, – könnyezve, gyerekesen szenvedve. – Ő eddig mindvégig boldog volt! Egy szép emlék az egész élete. – S míg boldog volt – tudta, hogy boldog, hogy határtalanúl boldog – s reszketett, hogy ez el fog múlni! Nem szenvedett soha: – annak élt, azért volt oly szorgalmas, hogy anyját megörvendeztesse, hogy megkérdezhesse tőle, mit szól a sikereihez, – hogy a szemébe nézhessen…. (E pontnál az ifjú kissé gyanússá kezdett válni. – Figyeltem.) Sírt, – mikor az élet egy éve elmúlt, – itt volt megint anyja születésnapja…. Töprengett: mért nem lehet megállítani a futó időt!… Minden gondolata azonos volt az anyjáéval, – teljes volt köztük a harmonia… Se barátja, – se szerelmese, – csak az anyja…. (Úgy?… de furcsa!… Nem ez a normális, az kétségtelen… És aztán: az emberek elalvás előtt sokáig kutatnak egy-egy szép emlék után, hogy megnyugodhassanak – és nincs!…. Anyjuk, – iszonyú! Míly rosszúl bántak véle…. mennyi fájdalom!…. És mégis szerették, pedig egész életükben szenvedtek tőle…. Körülbelűl így van valahogy….) Anyja boldogsága is tökéletes volt: mindent elért, amire vágyott… A fia szorgalmas volt, szerény… s végül végzett, a diploma a kezében…. s ekkor meghalt…. (Persze!) – – Szóval a fiatalember is, az anya is az egymás iránti elragadtatás excitációjában éltek…. A fiúnak nem volt saját magával baja… ő is nagyon meg volt magával elégedve, nemcsak az anyja…. „jó tanuló” volt…. S ami a leggyanúsabb, nem volt meg a két generáció közti szükségszerű ellentét…. Aztán elmondta, hogy ő egy ideig szolgabíró volt. Kérdésemre, hogy hogyan kapta az állást íly fiatalon, – mosolygott. Szóval mindent könnyen elért, amiért másnak kűzdenie kell…. Pesten mint diák szocialista lett, a Galilei-körnek vezető embere…. nem tapasztalat és válogatás után lett szocialista, hanem szerencsés szimata után, – a sodor vitte magával…. (Hiszen közben szolgabíró is volt!) – Nézem: bámulatos jelenség ez az egész ember: a beteg, boldog önzés benyomását teszi… Teliszórja a szobámat hamúval: nem tudja, mi a szegénynek a rend, milyen drága, – fogalma sincs a szegénységről…. (Aminthogy egy alig észrevehető – meglepett, kicsinylő mosolyt vettem észre arcán, mikor belépett hozzám: – náluk, otthon talán szebb a berendezés…) – Persze: ő szocialista, mert tudja, hogy nem kell elosztani a nagy vagyonukat: ártatlan teória az egész…. Ő most ügyvéd, mégpedig kitűnő és szorgalmas ügyvéd, s lement a szülővárosába, M-re ügyvédnek, – ahol az atyja megyei főorvos…. S ott szegény, kezdő m-i ügyvédektől veszi el a kenyeret, – összeköttetései és szorgalma révén, – akik bámúlják: hogy minek neki a szegények kenyere?… S mikor kérdem, hogy miért is teszi?… Mert ő „keresni akar” – ő nem tud annélkül lenni… „a véremben van, – nem tudom az időt improduktiven tölteni”…. ő a szocialista…. – Hát persze! Mindent jól és tökéletesen akartak maguknak a maguk számára berendezni az anyjával, – de az élet nem tűri az ilyen pontosan kiszámított berendezkedést. Egyetlen-gyerek-rendszer… vagyonszerzés stb…. (úgy látszik, amig baj van, nem jön a halál, – csak amikor már a „tökéletes megelégedettség” kezdődik)… Így teljes a dolog, ahogyan történt: szinte az emberi képzelet tökéletességével fejezte be az élet váratlanúl jól: máig élvezte az anyja gondosságának jótéteményét, – és ma veszítette el, mikor már teljesen fel tudta fogni annak értékét: az élet hagyta zavartalanúl élvezni a jót mind máig, hogy annál iszonyúbb csapással vegye el egyszerre az árát ennek a beteges, tükör-képes önimádatnak… A jól termő virág is csak addig él, míg kövér magot terem… (persze: a gond tartja életben a szülőt!) – Pokolian mulatok magamban, amíg könnyes szemmel, elszontyolodott pofával meséli ez a barom, hogy minden ruhát, cipőt az anyja csináltatott néki, – hogy ne legyen semmire se’ gondja…. Ha három napig nem kapott tőle levelet, aggodalmában feljött Pestre…. „Ő nekem élt…. minek éljek akkor én most” – siránkozik magába süppedve….. – „És – mondja, – megnősűljek?… Hát kaphatok én olyat, aki pótolhatja nékem az anyámat?” Erre azonban már hangosan elnevettem magam. – „Maga akar megnősűlni?” – kérdem tőle. – „A kutyámat nem bíznám magára, nemhogy egy élő lelket!” – Tableau. Meglepetten néz okos bornyú-szemeivel. – De nem magyarázok néki. – Hadd fulladjon meg a saját mocskában! Mosolygok. S ő zavart egy kissé. – Műszegénysége: a legundorítóbb nékem a műszegény. A túl nagy étvágyú gazdag is undorító, de ez még sokkal inkább. – Itt Pesten ő „spórolt”. Kis korcsmákban étkezett a „Mári néninél”, tejcsarnokokba járt szegény jogász-társaival, – kopottasan öltözködött… És: rendkívűl szorgalmas volt… Egyszer egy ügyvédi irodában dolgozott, ahol a principálisa annyira megsajnálta „ezt a rendkívül szegény, törekvő fiút”, – hogy önkéntesen felemelte a fizetését…. Mert mindezt egy szuszra elmesélte, – dicsekedve, mint erényét fitogtatta…. Mi a műszegénység?… A gazdag még a nyomort is meg tudja magának passzióból vásárolni – ugy ám!…. Passzióból: mert az ember még spórol is mellette – ugy ám! S ahhoz jobb hozzászokni – egy jó kis tréning az egész. Végigcsinálni mindent, amit a szűkölködő végigszenved, – megszentségteleníteni a szenvedést, – belemártogatni ujját, – kikóstolni ezt is, – hogy elmondhassa: „Tudom én, mi a nyomor…. Diákkoromban a Mári néninél”…. Mimizálni, imitálni a szenvedést, – kéjelegve…. tudván, hogy csak ki kell nyújtania a kezét, – s van minden…. Kéjelegve fékezni a vágyat, – szomorú arcot vágni titkos kielégüléssel s végűl tobzódva kitörni s jól élni vagy egy hétig…. Ó legaljasabb emberi állat! Panaszkodni a panaszkodókkal, – nélkülözni a többiekkel: hamisan részt venni sorsukban: – már csak azért is, mert különben segíteni kellene!… Gyűjtötte a fizetését és a zsebpénzét s kérdéseimre elmondta, hogy szombatonkint rendesen eltűnt Pestről… {Nehogy azt higyjem, hogy neki nincs „magához való esze”… – mondta ravaszkásan.} Bécsbe utazott „egy kicsit jól élni, – egy kicsit mulatni”…. „Egy kis nő volt ott, – tudja!” Mocskos fráter! Hiszen csak szemtelen mosolyát, – öntudatos derűjét kell figyelni – s ezzel szemben megalázkodó álszerénységét… Hiszen komikum, – mesét kellene róla írni, – nevetni kellene, vagy őrjöngeni, hogy én az igen szegény, lusta ember annakidején doktori dolgozatot csináltattam vele – s húsz forintot fizettem neki a gazdagnak abból a pénzből, amit a legnagyobb szégyenkezések közt Y.-tól, egy szegény embertől kellett kölcsönkérnem, – nehogy szegény anyámat még jobban nyúzzam. Mert ő akkor még nálam is szegényebbnek tűnt – s én lusta fölénnyel adtam neki a megbizatást, – hogy legyen egy kis keresete…. Emlékszem azonban, – hogy miután átadta a dolgozatot – megváltozott ám egy kicsit az arckifejezése… Akkor már nyúlós alázatossága mögött kiszemtelenkedett dölyfe: pártfogást ígért… tudtomra adva, hogy atyja megyei főorvos…. Mert ő dolgozatokat is csinált, – jó pénzért, – irodába is járt, – galileista is volt, – bizony!… Sokoldalúnak kell lenni! – – – {Ez a fajta mindent csak azért tesz, hogy érvényesülhessen… Nem lehet benne semmi ügyszeretet, – csakis a maga forró kis önzése hajtja – s épp a szocializmus felé… Nem nevetséges?…} Formakérdés az egész, hogy a gazdag fiú miben keresse az örömét: ha megtalálja a spórolásban – a szegénység mimikrijén keresztűl élete stilusát, – ehhez szokik hozzá s ez éppoly örömöket szerez neki, – mintha költekezők társaságába keveredvén oktalanúl szórja a pénzt (bár: ez utóbbi a természetesebb és szimpathikusabb); – a pazarlás ötletének élni ugyanaz, mint a szegénység mímelésének kéjelgésébe merűlni…. s mégis milyen más az eredmény: így gyarapszik, úgy pedig tönkremegy. Ez a véletlen, ez az ötlet, ez a megízlelt és jóleső stilus menti meg, – no meg egy imádott, boldog, megelégedett anya. Fuj! – Véletlen az egész: véletlen, hogy mit ízlelsz meg fiatalon s mihez szokik hozzá az ínyed… – Nem tudja ő, mi az, hogy kisfiúkoromban, mikor súlyos beteg voltam egy kanárit ígértek nekem – és sosem vették meg…. Hogy évekig fájt érte a szivem…. S hogy terveket készítettem, – álmodoztam, hogyan fogom kirabolni egy könyvkereskedés függő kirakatát, mely tele volt díszes Verne-könyvekkel, – mert sosem volt egy Verne-könyvem sem… s gyűlöltem a fiúkat, akiknek volt, – hogy már az egyetemre jártam s még mindig sóváran bámúltam a könyv-kirakatokat – s végűl: hogy már legyőztem mindezt s kielégítetlenűl azt tudom már mondani: nem kell! Mert: meg vagyok elégedve a semmivel.

 

A.: az örök vágynak és örök kielégíthetetlenségnek élő szobra. Mindent magának megszerezni akarni, – nőt, lovat, könyvet, – nem törődni véle, nem örűlni annak, ami megvan, – de sóvárogni az után, ami nincs. Izgága vér, szertelen tobzódó és felemésztő, – nyugalma hamis, veszélyes, nyugtalanító, – mert robbanékony – erőltetett józansága alól valami forró, sivár, szenvedélyes és kielégíthetetlen hangulat árad – a soha megnyugvást nem találó kedélyeké.

 

E.: ne kívánjunk emberek egymástól hősiességet, – legyünk inkább szívesek egymáshoz, – evvel többre megyünk!

 

Bámulatos a faji összetartozás titkos érzése. A zsidó megérzi rokonát, ha zsidóval beszél…. Ha pedig kereszténnyel barátkozik – s legyen akár a legbensőbb barátja, – legtitkosabb énjében valami mégsem korrespondeál, van valami, ami idegenkedik tőle… Éles pillanatokban pedig felüti fejét az a hideg, rejtett ismeretlenség, – az egészen más leszármazás vagy idegensége…

 

Rajna kincse: – hallatlan ősi erő van Wagnerben, – a szerelem, az állati vallásosság és misztikus mithoszok ősi erejű mestere. – Félisten csuszkál a sikos sziklák közt: „teli lett orrom ködös nedvességetekkel”… – míg aztán a szakadékba besüt a nap és rásüt a rejtett aranyra. (Ősi erejű!) – A Rajna közben meg nem áll, – egymásra zúdúlnak zengve a habok, – lendűl az iszonyú erejű víz – és a zavaros hullámok mintha isteni alakokat sodornának, mintha emberi formává sűrűsödnék, formává tisztúlna az alaktalan monstrum, – a Rajna mélyének tömegei – s kilépnek a sellők.

 

Gyászolók: – a nagyobbik fiú elesett. A család gyászol, – űlnek az asztal körül az anya, – a bánatos kotlós és a testvérek: akik az együtt-élés melegétől már régen pállottak, – únottak. Hallgatják az anyát s tűrik, hogy pathetikusan karakterizálja előttem természetüket, fájdalmukat: – „Laci az ő szenvedélyesen kitörő fájdalmával, – ma reggel öklét hirtelenűl belevágta az ajtóba, hogy vérezni kezdett, – és a kisfiú csendesen elfojtott, gyötrődő fájdalmával…” Ez a karakterizálás, – mihelyt ez a hivatalos anya-fórum így elfogadja, respektálja és szentesíti – megerősíti őket természetüknek megfelelő pózaikban talán egész életükre. – Anyám, hogy neveti ezeket a természetes pózokat: nem nyugszik bele, – érzi, – hogy ez nem az abszolutum, – s az emberek valóban szégyenlik is magukat előtte: a fecsegő fecsegni, – az indulatos indulatoskodni, – egy kicsit meg vannak előtte zavarodva, – természetes mivoltuk kritikája előtt egy kicsit inog…. Ő nem respektálja: hogy ilyennek születtél, hanem élesen nevet és gyűlöl… – Jenő! – nyögik a gyászolók, – Jenő fiam! – sír az anya. – Szegények! – Hogy kapaszkodnak a névbe, – ebbe a semmibe, ami még megmaradt belőle…. A kereszteléskor adják s mivoltod is hozzákapcsolódik – ezen keresztűl leszel az övék – titkos, magános, kétlábú fenomén!

 

Zolát olvastam: a feladatának teljes odaadással élő ember az igaz ember! Felbecsűlhetetlen érték társainak és magának a lehető legnagyobb kielégülést szerzi.

 

„Tisztességesnek kell lenni”, – mondá eltűnődve. (Ezerféle gondolat, – ezerféle meggyőződés – és igen változatos élet után.)

 

„Júdás!” – kiáltotta az öregasszony, becsapva előtte az ajtót. – X., kinek emlékezőtehetsége még kitűnő volt: még világosan emlékezett mindenre, amit átélt, – s kinek minden képessége teljes virágában állt öregkorában, – akinek a kedve azonban végleg tönkrement, (nem volt kedve élni,) – mosolygott, leűlt az ablak elé és nézte a járókelőket.

 

1915. aug. 8. – Mért iszonyodik, – mért mondja magában „ments Isten!” – anyja élete végére gondolva, – ha képes vele ilyen iszonyún, – íly kegyetlen kíméletlenséggel bánni? – Micsoda kitörés volt ez megint! – nem egészen oktalan düh, de ismét a szélsőségig menő. – Való: mije van szegény, idős asszonynak a vegetáción kívűl? Minek félti az életét, – ha ezt nyújtja neki? – Du bist die Ruh! – fog emlékezni majd, – hogy anyja ide menekűlt, – ő előle; – s érezni fogja, hogy a semmiség nyugalom neki ahhoz a viszontagsághoz képest, amit ő okozott néki, ahhoz az egyetlen nagy szenvedéshez képest. – Dúrva, visszautasító és elfoglalt volt véle legtöbbször, ha hozzá fordúlt. – Igaz, hogy nehéz természet volt, – erős idegeket is megőrölt már, mert maga volt a diszharmónia – mindig, mindenkivel szemben – de néha szelid is volt. (Lám: máris múlt időben!) – Ha a maga kövér, nagy alakjára gondol, amint magának élt mindig s kistermetű anyjára, – akit észre se’ vett szórakozottságában – s akivel vadúl, a kedve szerint bánt, – vadúl, de mílyen sokszor! Őrjöngő! – Néki egészen egyedül kell maradnia!

 

„Du bist die Ruh!” ezt játszotta a zenekar, mikor szegény, öreg Poppert hamvasztották.

 

Régi kép: a papok a Krisztus-csecsemő imádása közben egymáshoz fordúlnak komoly képpel, mintegy tanácskozva, – talán tanácsot kérnek egymástól az imádásra vonatkozólag? – Egy másik energikus elszántsággal fog a hódolatba.

 

1915. aug. 12. – Napló: egyetlen menekvés! Oly keserves, nyomorúlt dolgok következnek, – oly kilátástalan az egész!… Csak akkor nyugszom meg, ha leírom, hogy ez így van.

 

Péter kutyám: – nem tudtam, hogy valakit ennyire mélyen, odaadással, gyengéden és önmegtagadással fogok szeretni. Minden keserűség, minden szenvedés ebben a szeretetben szabadúlt fel! – Nem lehetett megtartanom – s most, hogy egy idomítónak adtam oda a kutyát, – teli vagyok lelkiismeretfurdalással: egész éjjel kutyákról álmodtam, – hallottam, mikor reggel elvitték, – hallottam ugatni. – Igaz, hogy diplomát szerez nála, nem lesz az állhatatlan ember kegyeire szorúlva, aki kiteszi őt az utcára, ha megúnja, vagy, ha körülményei változnak: – munkájából fog élni és becses lesz. – Hibátlan szeretettel szerettem: nem volt bennem semmi önzés, vagy várakozás, – csakis arra törekedtem, hogy jól érezze magát, – szenvedtem, ha tudtam, hogy be van zárva a szobába és sír. – Valóban: van-e még ilyen hű társ mint egy kutya, – ki tud így szeretni! Az utcán szedtem fel szegényt éhesen – s csak három napig volt nálam. S már az első napon, – mikor felébredt lábujjhegyen jött oda hozzám s felnézett rám: alszom-e még, – aztán leűlt a fejemhez és felfigyelt rám. Egy kicsit felnyitottam a szemem: s mint a rugó pattant fel ágyamba hangos örömmel. – Aztán beszélgettünk. – „No menj egy kicsit sétálni, de ne maradj sokáig!” – s kieresztettem. – Az ablakból figyeltem, mint cikkázik az utcán a sarkokat megszagolgatva. – Aggódtam érte. – De pontosan tíz perc múlva már az ajtón kaparászott. – Ki boldog ennyire, ha az ember hazajön, – ki pusztúl el az ember utáni bánatában éhen? – Ha hűséges, jó, értelmes, alázatos szemeire gondolok, – arra, hogy minden mozdulatomat figyelte, megértette és engedelmeskedett – sosem kellett megütnöm, – arra, hogy mikor elváltam tőle és azt mondtam néki: isten veled! – izgatott volt, sírt és megölelte a kezemet…. (Isten veled – ez a szó mindig nagyon fáj.) Hogy vigyáztam rá, hogy fel ne ébresszem, mikor aludt, – én is lábujjhegyen jártam. – Embert nem lehet így szeretni, – hiába! Örök az érdekellentét. – Mélységesen fájdalmas szeretet van bennem az állat iránt, – egy bús ló mennyire elszomorít, – embert nem tudok így sajnálni. – A kutya-intézet és állatvédő egyesület elnökénél jártam, hogy elhelyezzem a kutyát. (Nem tudom kiért tettem volna meg ezt az utat.) Német öreg úr, – tisztességtudó, melegszemű emberek veszik körűl: már egy kissé komikus is… (Egy könyvkiadó-vállalat feje: s úgy látszik, aki az állatot szereti, tisztességes embereket akar maga körűl látni. – Mindenesetre, – egészen más világ ez itt.) Már a postás is csupa szív… Az igazgató úr egy alacsony irodahelyiségben fogad – a plafonig könyvek, – meleg tekintetű, szelíd, tiszta öreg ember. – Egy fél óráig tárgyaltunk a kutyáról, ahogy egy emberről szokás, akinek állást akarunk szerezni, – (két megértő lélek: egy betegesen érzelmes ifjú s egy higgadt, bölcs szív,) – meghánytuk-vetettük javát, kárát… „Az urak a választmányban úgy határoztak, – mondotta, – hogy sokáig nem lehet tartani”… „Legjobb lenne elaltatni, – folytatja aztán, – csak pillanatnyi fájdalom az egész – és – úgysem szép az élet”… S kissé elborúltan néz rám. – Odaadtam tehát szomszédaimnak. – Furcsa szomszédok: zsidók s mind egytől-egyig artisták. Az egyik lány orfeumi dámákat táncra tanít. Néha hallom: „nem úgy kell beszaladni a színpadra, mint egy disznó”…. Így tanít. A másik lány egy furcsa tengerész-sapkás idősebb úrnál van férjnél, aki bejárja a világot betanított kutyáival és a kutyáknak él már húsz év óta. – Lakásuk teli van mindenféle kellékekkel. – Este elábrándoztam: hogy a túlvilágon majd együtt leszek kutyámmal, s ott együtt fogunk sétálni, mert mi összetartozunk, – aztán üdvözöljük X-et egy egészen másfajta szeretettel, mely távoltart. – Furcsa, hogy kínozzák egymást, – de mind a ketten a legnagyobb, beteges jósággal vannak egy kutya iránt: ide szabadúl minden fájdalom. – Koldusok egy szinten űlnek a kutyákkal, akik meg-megszagolják őket. – Péter egyik gazdája (én): – reggel szokása szerint elábrándozott ágyában a halálról. {Novella Péter 3 gazdájáról.}

 

Ábrándozás a halálról: az a bölcső, mely születésük előtt az összes lelkeket ringatja. – Barátaim: – örökre egyedűl – s egymástól végleg távolodván. – – – Roppant sokáig tart, míg a létre ébred és kibontakozik az álom karjaiból.

 

Zola: – tulajdonképen talán mégis felületes. Impresszionista…. Elnagyol… Díszletekkel dolgozik, melyeken hamis távlatok vannak.

 

Rózsa és karó: Nélküled gyámoltalan lett volna, – kivágtak, megöltek, hogy egy szebb és értékesebb élet erőssége légy. – Van rá kedved?

 

1915. aug. 16. – {Anyám:} Szegény, sokat hánytorgatott, – soha meg nem vígasztalható!

 

Én kiválasztott emberekhez beszélek.

 

Salamon könyve: hogy mi a jónak eredménye – előre nem tudjuk. Mi a célja – azt sem. Gyakran rosszat eredményez a jó törekvés, – mégis, törekedj a jóra.

 

Talmud: ha rossz az előérzeted: ösztönöd megérzi a veszélyt.

 

Nem hiszem, hogy az, amit szerencsének neveznek, – véletlen volna. – Nyílván múlt századok ránksugárzó energiája okozza, – az ősök munkájából bennünk maradt erő, – hogy úgy hajlítjuk az eseményeket, annélkül, hogy észrevennők… Vagy: olyan érzékenyek vagyunk, – jól tudunk figyelni, annélkül, hogy észrevennők. – Mert: kétségtelen, hogy vannak kivételesen szerencsés emberek – s más nyomorgók, akiknek semmi sem sikerűl. – Az athléta könnyedén emeli, amit más óriási erőfeszítéssel. – Hiába: a világ áll s a dolgok egyensúlyban vannak. – Némelyik egyensúlyról azt hiszed, hogy könnyen jön létre: – hogy ez az asztal itt áll, épp olyan nagy erők csendje, mint amikor a gladiátor a bika nyakát földhöz szorítja és a pillanatok teljes mozdulatlanságban telnek. – {Jó sors: gőgössé tesz.}

 

Talán az döbbent meg először s az tesz hinnünk egy felsőbb előírásban: hogy a véletleneknek ez a színjátéka, – e tű hegyén forgó s ledönthetetlen gömb, – ez az ide-oda nyüzsgő és sodródó forgatag, míly konkrét, hatalmas, megdönthetetlennek látszó törvényszerűségekben nyilvánúl meg a gyerek szeme előtt. – Először is a törvényszerűség rendszerét szeretjük meg, – mindent törvénybe gyömöszölnénk, – amíg meg nem únjuk. (A rendszeresítési kedv, – a törvényhozási kedvtelés: még a primitiv látás öröme.) – Persze: a házak hatalmasok s a hidak vasból vannak, – nyugodtan s megdönthetetlenűl állnak helyükön, – mintha ennek így kellene lenni s öröktől így is volna. – Aztán: az egész lét, mintha bizonyos hatalmas pilléreken épűlne: szervezetünk is óraműhöz hasonló…. ha megszúrod az ujjad, vérezni fog…. bizonyos betegségek pontosan jelentkeznek… Mi ez? Valami biztonság a labilitás e zűrzavarában? S aztán: a kűlvilág oly biztonságosan nyüzsög tovább, – mintha ennek valóban így kellene lennie – s tudná is, hogy miért és mi célból nyüzsög… – Szomorú vagy és bizonytalanúl lengesz a világűrben – s csak ki kell nézned az utcára – s megnyugszol…. S végül: annak, ami kívüled van, s amiről tapasztalod, hogy valamilyen – azzal, hogy van s hogy ilyen – rendkívül nagy hatással van rád… Furcsállod, hogy van s hogy ilyen – rendkívül nagy hatása van rád… Furcsállod, hogy épp ilyen lett s nem valami másféle, – a jelenség biztos karakterével megbabonáz, – a valóság lenyűgöz – s ismét hiszed, hogy van egy nagy törvény, szellem uralja a létet, – van egy előírás… Ha tükörbe nézel, – látod magadat – megnyugszol… – Bár, hiszen: – roppantúl erős én-érzésed is segít az Isten-hithez. Kiirthatatlan, rettenetesen izzó éned: – kivetíted benső Istenedet, aki véd, – nem tűröd magad árván… Jobban érzed magad az okszerűség rendszerében, – mert abban otthon vagy… Véletlen, hogy élsz… De: hogy ez a véletlen lehetségessé lett – és fenntart, – ezen csodálkozol – s ez tesz vallásossá… – Törvény káprázik előtted.

 

Tömeg: – mi talán mindnyájan mindent észreveszünk, csak nem tudatosan. – Egyesek érzékei azonban jobban korrespondeálnak tudatukkal: egyik a hangok, másik a mozdulatok iránt érzékeny, a harmadik jól követi a gondolatot – s ha elkiáltja magát: a tömeg tombol… Rendkívül érzékeny massza tehát – s rendkívül szuggesztibilis: az idegek összefüggnek.

 

Persze: az ember türelmetlen. Háború van: annál jobban tombol az életkedv, – tombol az önfeledtség. Elhiszem, hogy ha Pestet fenyegetné az ellenség: a mulatóhelyek csak annál inkább tömve volnának. – Egyetlen élvezetéről sem képes lemondani, – egy szokását sem áldozza fel: csak a kényszer, vagy a halántéka előtt megjelenő rémület hatása alatt.

 

Diák-koromban meglátogattam egy családot. – Az apa ősz-szakállú kovács, az anya megtört öreg asszony… az egyik fiú beteg… a másik, a család dísze: festőművész. Valami egymás iránti mézédes ellágyulásban éltek együtt…. Ők voltak a jóság… az elnézés…. S már akkor éreztem: míly iszonyú feszűltségek, ellentétek, – gyűlölet! tombolja itt ki magát ebben a forró melegségben.

 

Emlék: – míly intim kis, szőnyeges szobává szűkült a behavazott utca… Összeszűkült a tér…. Hangfogót tettek a tornyok harangjaira…. Szín, hang, forma – egymásnak örűlt… egyöntetűbbé lett az egész nyugtalan táj… Opalizált, villogott benne egy halvány, kékes tarkaság, – nem volt oly fárasztó, oly nyomasztó, oly súlyos, oly elviselhetetlen többé, – nem volt oly szürke…. – s míly idegen lett előttem új szépségében….

 

Két fiatal házaspár a nyárspolgárok undok fajzatából. – Már vacsoráztak, – már böfögnek is…. A gondjaikat lerázták…. s már kezd a fejük felett himbálózni valami vasárnapi lendületes könnyelműség… Ekkor aztán elkezdődik a keresztben való disznólkodás nemes játéka. Egyik a másik asszonyával – s a másik az egyikével. – Az asszonyok izgatottak lesznek – szép szemük csillog, arcuk kipirúl… A férfiak pedig fanyarúl mosolyognak, – száraz forrósággal nyerítenek s a foguk villog… Sétálni mennek…. Magukba olvasztva őt, karolnak feleségükbe, – de folytatják az utcán is, – amíg hazaérnek s türelmetlenűl, elfúló lélekzettel rohannak fel a lépcsőn.

 

A lyrai periodusnak vége van: – mi az oka? – Elsüllyedt. – A figyelem teljesen a konkrét valóság, a részletek megfigyelésére irányúl. – Rendszert csinálni semmi kedvem! – S az izzó parázs: az önzés, – mintha hamvadni kezdene. – Ami fáj – már nem nagyon fáj. – A torkot már nem szorítja össze a szégyenkezés. – A panaszkodás nem önt el boldog, meleg hullámaival. – Isten szeme nincs rajtad: nem vagy kiválasztott csemetéje – egyedül állsz, kietlenűl – s állod. – Nem kutatod oly nyugtalanúl a szíved: mit rejt. – Nem vagy örökké mohó: hol kellene most lenned, – hol lehetnél boldog, – a világ mely tájain. – Nem jársz a világban boldogságot kereső szemmel. – Utazni már nem is akarsz: – beletörődtél, – itt élni, örökké, – a homokhoz szoktál hozzá, délszaki növény, – a konflishoz: jó paripa. – Nem habzsolsz, – nem reszketsz: hogy az élet elmúlik; – nem sajnálod, hogy körülötted minden pusztúl: dögöljön! – S nem nézed többé a világod: ijedt gyermekszemekkel. – Akkor csak magaddal voltál elfoglalva s ha kitekintettél: a színes, ismeretlen kavarodás nagy vágyakat, indulatot, meghatottságot okozott. A jelenségeket a tapasztalatlan szem a fantázia segítségével megnöveli – s a vágyak irányában.

 

Szabad szellős térség napsütésben. – Testek nélküli árnyak táncolnak rajta.

 

Magvak: közbeeső stádium az élet előtt és a termékenyülés után. Szunnyad bennük a tragikum, de még nem fáj.

 

Az úton ment. – Elhárító mozdulatot tett, – majd mintha repűlni akarna a karjaival, – aztán tördelni kezdte a kezeit, aztán ismét kérő mozdulattal magasra emelte – s mindezt szórakozott járással és tekintettel: a belső rapszodikus zavart tükrözé minden mozdulata… Valahogy majdnem olyan benyomást tett, mint az a kis inasgyerek, aki az út közepén ment nem messze tőle. Egy nehéz kocsit húzott. – Megállt egy percre és szórakozottan nézve maga elé énekelni kezdett: „ejnye-ejnye… mért nem jössz babám”…. De aztán hirtelen toppantott lábával és egy mélyet sóhajtott utána. – Mindkettőjükön meglátszott, hogy nem valami boldog halandók.

 

Selyemkendőket dobnak az ájtatosok a kádakban lobogó nagy tűzbe a bölcsek sírján, Jeruzsálemben, az Olajfák hegyén. – „Egy fal áll ledönthetetlenűl, egy szent fal, – a szentélyé, – könnyektől erős.”

 

Okoskodik előbb, megpróbálkozik mérlegelni, latolgatni az életét, – helyes lesz-e megnősűlnie, – helyes-e új szenvedést a világra hoznia; – habozik, kételkedik, nem tud kiigazodni, – végül is a természetes lendület viszi tovább zúgó fejét – s e természetes lendület utódokat teremt. (Egy kitűnő pszichikus viccet hallottam K.-tól: Hogy merted megrontani ezt a tizenhárom éves kislányt? Nincs benned lelkiismeret, gazember, – förmedt rá a legényre a bíró. – De bizony bíró úr, – szólt a legény – jöttem az erdőn – ű meg ment. – S a rossz lélek mindjárást meg is szólalt bennem: „Rontsd meg, rontsd meg, rontsd meg”…. De a jó lélek is megszólalt eképen: ne rontsd meg, ne rontsd meg, ne rontsd meg…. S amíg ezek verekedtek egymással – én megrontottam.)

 

A becsületes ember hangsúlyával beszél, – egyenes, parasztos, szókimondó… De: ahogy lép, – a könnyedség gyanús. Olyan, mint a tigris könnyedsége: érzi az ember, hogy irtózatos erőket nem használ. Veszélyes könnyűléptűség: ez volt az első impresszióm. – Aztán észrevettem, – hogy nyugodt előadása közben is állandóan mintha egy robbanékony kazánt kellene lefojtania. – Veszélyes talaj, – éreztem. – Mosolya közvetlen; – de: egy elrejtett, fojtó elégületlenség nézett ki mögüle felém. – Játékosan szíves; – de: – néha elveszti a mértéket és a romlott hangig sűlyed…. „Csúszó palló” – gondoltam. A fej sötéten konok, és rossz. – Kiderűlt, hogy egy romlott bitanggal beszélgettem.

 

Igen különös: – millió tulajdonságaink közűl akad egy-egy, amelyben megdöbbentően hasonlítunk egymáshoz apámmal. – Anyám mondja, hogy ő is nagyon szeretett csontokat a tűzre dobni, – mert szerette hallgatni „sercegésüket”.

 

Mindig elűzi a gondolatot – s mégis, titokban, öntudata alatt ott mesterkedik, motoszkál az ötlet, – mi volna, ha a másik meghalna s ő egyedül – szabad lehetne!

 

Mikor elmondja dolgait az embereknek – s mindent elmond nékik, – módosítja azokat: kihagy, hozzátesz… érdekesebbé formulázza, ami túlegyszerű, kihagyja, ami disszonáns – s igen-igen finoman, alig észrevehetően, – nehogy a legérzékenyebb fül számára is gyanús lehessen: igyekszik magát mégiscsak jobb színben feltüntetni, mint amilyen valóban… Néha szégyenkezik is emiatt, – lelkiismeretfurdalásai vannak… Mesterei előtt – s bizonyos tiszta emberek előtt a tanítvány hű szemeivel tekintget körűl s oly sterilizáltan tiszta, – úgy ki van belőle lúgozva a bűn minden nyoma…. olyan mint egy szűz kislány. – Szóval: „alkot”. – S hogy így lassankint összes emlékeit megmásítja, – már maga sem emlékezik, hogyan is történtek a dolgok valóban, – nem tud már az eredeti emlékeire rátalálni, – csak a modulációkra: úgy élnek benne tovább, ahogy „kijavította” őket. Már arra sem emlékszik, hogyan halt meg az apja, – mert egy novellában másként dolgozta fel halálát.

 

Fordítsuk meg: ars brevis, vita longa est. – Az élet a végtelenbe futó véges, (bár egyes korszakokat, lezárt egységeket benne megkülönböztethetünk,) – s egy lezárt kis versben, novellában, szoborban ki kell fejezned a végtelent: ez a feladat. Mit teszel tehát: törvényszerűségeket keresel mégiscsak, hogy összefoglalhasd, – valami ritmusra figyelsz… Nem tömheted bele minden ismeretedet egy munkába, – de meg nem is tudsz mindent, csak érzed a millió komponenst… Olyan ritmust, formát keresel tehát, melynek szimmetriájában az aszimmetrikus benne zeng. Oly összefoglalást, mely kifejezi, hogy nem lehet összefoglalnod: a végtelen nem engedelmes. Olyan egységet, olyan arányosságot, melyet szintén az életből lestél el. (Hiszen az életnek is van egy látszólagos ritmusa, egysége, arányossága.) – Ámde az élet ritmikusnak látszó hullámai is a végtelenbe futnak s a te hullámod valahol elfárad, megáll, elhal – kizeng. – Önálló egységet kell tehát teremtened, – ha rólam szobrot mintázol – külön élete legyen, – hiszen szobrod nem is lehet oly szerves kapcsolatban a világgal, mint amelyre az én testem lelkem kényszerűl… Egységet hasíts onnan, ahonnan nem lehet… Tanúld meg a természetből azt, ami a legcsodálatraméltóbb: hogy véges teremtményeibe zárja be a végtelent. – Kevesebb elemből kell formálnod teremtményeidet, mint ahányból a természet alkotta… természetesen. Először is: egy dimenzióban kell éreztetned valamennyi dimenziót: képeden az arcom színéből érezze mindenki, mennyi bajom volt már; – s aztán: kevesebb színed is van, mint a természetnek… A palettádon nincs végtelen sok szín… Csak a formára az arányosságra figyelhetsz tehát… Nincs egyebed! – Most értem P-t, aki sokszor mondotta nékem, hogy a verseim nem oly megnyugtatók, mint a szigorúan formás versek… A végtelenbe futnak a sorok, nem zárúlnak le, – az ember nem érzi magát pillanatokig erősnek és biztosnak olvasásuk után – olyan nyugtalanító benyomást tesznek, mint maga az élet – mikor nem ismeri ki magát benne az ember. – Értem, – hogy természet-leírások olvasása közben mért éreztem oly sokszor, – hogy egy-egy harmonikusan zengő mondat mennyivel jobban érzékeltet, mint maga a megfigyelés. – Drámát írni: – a naturalizmus szintén stilizálás. Sürítened kell s mégis úgy kell beszéltetned, mintha a mindennapi élet folytatódnék. Hamisítanod kell a mindennapit, hogy az jőjjön ki. Komponálnod kell azt, ami megkomponálhatatlan. – Modorod: – lényed kompoziciója. Nem vagy már természetesen közvetlen: sok szűrőn átmegy mondanivalód. – S mégis spontaneitásra, közvetlenségre törekszel. Nincs már benned az állati meleg, amely régen elfogott, ha emberek közé mentél, – s mégis igyekszel bizonyos hőfokon tartani mondanivalód, mert tudod, hogy melegség nélkül nincs közlés.

 

Hogy ez a részeg napszámos is, – velem együtt örökéletű lenne? – Tiltakozzam? – A természet egy játékos felbukkanása, kipukkanása, gúnyos nevetése ő is, én is… S biztos, hogy lénye mélyén szunnyad elfedett örökkévalósága.

 

Nincs ugyan semmi jelentősége, semmi kihatása sem az ő sem a mások életére, – de azért legalább egyszer elmondják új ismerőseiknek róla: „az nap született, amikor a király”. – Érdekes ez? – Már oly ideges vagyok tőle.

 

Nem bűnös, – mégis vigyáz, hogy elég természetes legyen védekezése. Nem dühöng, hogy őt lopással vádolják. Fél, hogy gyanús lehet hirtelen kirobbanása. Olyan volna ez, mintha természetes akarna vele lenni. – S mindezt – egy másodperc alatt mérlegelik össztönei.

 

Talán, ha éheztem volna: – többre viszem. – Kényszerűségből több emberi környezetbe vetődtem volna.

 

Csodálkozol, hogy olyan nehezen szelídűlnek az állatok: – milyen jól van így! – Szelíd vagy, bizalmat keltesz benne magad iránt, – húzza az ekét és néha hátrafordúl feléd s rádbámúl szomorú szemeivel. – Aztán, – mikor már egészen szelíd, mikor már a családodba tartozik, – egy nap fejbe vágod és megeszed. – De: előtte rossz kedvet mímelsz. – Hogy okot adj magadnak: ölni.

 

Talán úgy kezdődik, – hogy nincs tehetséged a muzsikához. – Kényszeríted magad, szenvedsz és rosszúl élsz. Gyereked már nem küzködik annyit.

 

Circulus vitiosus: mindenki megérdemli a büntetést, mert mindenki kényszerűl rossz lenni.

 

Az ember már rosszat kíván azoknak is, akik másként élnek, mint ő. A zsugori a könnyelműnek, s fordítva. {A másik bünhődése igazolja néki élete metódusát.}

 

Anyák: a fiú jól el legyen látva, – étellel meg kell dugdosni, – kínálni kell folyton – és iskolába kell járatni. – A lelket pedig rábízzák a viharra.

 

Töltsük el teljesen egyedül s az eddigihez hasonló kűzködéssel ezt a pár évet.

 

Iszonyú érzés: – e szobák majd üresek lesznek, – anyám nélkül. – Itt bűneimet tették a sírba: gondolhatom majd magamban.

 

1915. aug. 24. Már nem teszek több erőszakot magamon: fekszem, hát fekszem. – Nagy puhaság, – nehézkesség a mozgásban, – fáradt tevékenység, fáradt testtartás, – frisseség teljes hiánya, – lusta fekvés napokon át, – munkától való félelem. – Elásott, iszonyú élet! (Fájdalmas volna témának látni, ami oly irgalmatlan valóság.)

 

Míly megható a játékos, bohó Ulenspiegel élete és – halála. Úgy hal meg, mint a bábszínház bábjai: még a halála körűl is bohókás dolgok történnek. Egy bohó ember elhagyatottan beteg lesz, testamentumot tesz, meghal és eltemetik. (S a történet írója az elégtétel bizonyos kegyetlenségével festi: mint megy tönkre a nagy cselszövő.) Olyan volt olvasni, mintha egy bohóc előttünk halna meg: tréfáján nevetünk még akkor is, mikor a tréfálkozó a mutatvány közben merev lesz, meghal – s különösképen úgy dől el, oly tréfásan, hogy még ez is a mutatvány stilusával egyező. – Az ember-élet hiábavaló rövidségét tréfás sorozat végén bemutatni – míly furcsa. S nem azt írni befejezésűl: még ma is él, ha meg nem halt! – Épp ilyen fura volt, mikor a bábszínház hőseit beszentelték és eltemették, – no de azok mégis feltámadtak! – S mi gyerekek, boldogan nevettünk!

 

Anyám: míly tragikus, ha az ember egy magánál sokkal magasabb intellektust nevel fel – micsoda kűzdelem ez érthetetlen igényeivel, elérhetetlen ízlésével… Szegény: – míly szörnyű, hogy még az anyai tekintélyről sem tudott lemondani!

 

Csecsemők nemes, lágy hajlású arca. – Egy fehér kalapja van az anyjának: ezt nézi órákig a kocsiból – s talán meg is jegyzi magának egy életre.

 

Irtotta magából a sok gazt, – öröklött, tisztátlan indulatokat – s ez valahogy sikerűlt is néki. Ám: fáradt, nehézkes ember lett – s irigyelte a könnyed lelkeket, akik szerencsésebb hajlamokkal csúsztak ki e világra.

 

Egy alak: aki oktalan és vad szorgalommal tesz jegyzeteket – s ha megkérdik, miért teszi: – nagyobb terveire utal, amelyekből is nem lehet semmi, mert a jegyzés mammuth-indulata egészen felemészti minden erejét és életenergiáját. Ámde ő a megindúlt lavinával szemben tehetetlen és tovább munkálkodik most már némi öntudattal és sötéten. {A kényszer tette: hogy ami eszköz volt, céllá lett.}

 

Viszontagságos élet: fujja a szél a gyertyalángot, – ezt a kis lángot, – s mi öröm élnie?

 

Ha egy írót tennénk oda a klinikára: – mennyivel alsóbbrendű karaktert mutatna, mint R.! Pózolna vizsgálat közben, – sürögne-forogna, – hallaná saját dirigáló hangját, – sokszor megsértődnék, – kicsinyes hiúsági afférjei volnának a professzorral… – szóval egy sokszínű, nem oly unalmas, de fölötte alsóbbrendű életet produkálna. Mi cigányok vagyunk, – hiúk, tetszelgők, – fontoskodók… Nem is ismerjük azt a mély komolyságot, mely ezt az embert a munkára kergeti, – s arra kényszeríti, hogy erőivel ökonomikusan bánjék… Nem fecseg, nem foglalkozik avval, amihez nem ért, – nem szereti a henye nevetést. – A lusta ember nem tud felhalmozódott energiáival mit csinálni: – vég nélkül fecseg. – A kielégítetlen vágy átalakúl benne fanyar bölcselemmé.

 

Talán mégiscsak képes leszek szép nyugodtan meghalni: azzal az eltörűlhetetlen emlékezéssel, – hogy itt nem volt szép! Rossz volt az egész! {Elviselhetetlenűl sokat kinlódtam.} – Elhibázta a sors is, én magam is, – nagyon. – Én is szabad cigány-életre termettem s azt követeltem magamtól, hogy másképen éljek. S kényszerítettem magam, erőszakot tettem magamon s megöltem a művészt. – Nem hittem a determinációban s azt hittem: az akarat mindenre képes s mindent joga van követelni. – De szégyenkeztem is: hogy azon a címen, hogy „én művész vagyok” kényeztessem eredendő gyengéimet… Egy igen kritikus szem figyelt rám. – Tehát: elhitettem magammal, hogy nincs jogom hinnem a praediszpozicióimban…. Embertelen voltam. Azt a teljesítményt követeltem magamtól, – amit csak egy másik fajta legkitünőbbje követelhet magától: reggeltől estig gépies munkát végezni…. Én mindenre képes vagyok: ez volt a jelszó…. S nem volt senki, aki jó lett volna, aki igazat ad a régi lustálkodónak, – egy meleg tekintet…. – aki igazolt volna magam előtt. (Nők, – nem tudjátok, mi a dolgotok! A lélek izgató-szere vagytok – s nem megnyugtató, felfrissítő elixir.) – S különben is: – hagytak éhenveszni. – Mindegy! Megadom magam most már: – nem törekszem többé fiatalos, vídám mozdulatra. Az érzés kihalt. – Nehézkes, komoly úr lett belőlem korán, kielégítetlen vonásokkal, – szelíd ugyan, de kissé mesterkélten nyájas, – a megalázottak alázatosságával, – maniakus nevetéssel, – kissé szertartásosan udvarias, – sokszor gyáva, de még többször indulatosan brutális; – s ha vídám is néha, nincs benne spontaneitás s épp ezért a kicsapongásig szertelen szokott lenni… Elvesztette természetes egyensúlyát… S ha jól megy is néha sora, – szomorúság árnyékolja kedélyét: örök bánat az elmulasztottakért és elszenvedettekért… Persze: igen ambiciózus is voltam én, – most jut eszembe…. Elnyomtam, megöltem: nem volt bátorságom élni. Már nem tudok törekedni semmire… „Átfinomodtam” – az egészségesből a beteges felé: s undorral nézek a törekvőkre. – Egy kedves és okos emberkével beszélgettem nemrég; – hivatalnok s a következőket mondta: „Én azért vagyok ebben a hivatalban, mert itt két életet élhetek… Tudom, hogy öt-hat hónapig dolgoznom kell – s akkor kezdődik úri szabadságom… Mert, – tudja, – nincs reménytelenebb, mint az egyhangú, végtelenbe futó, szabályozott munka…. Így hajlandó vagyok éjjel-nappal dolgozni azért a kis szabadságért, – amikor független lehetek, gondtalan s fölvehetem megint igazi életemet…. Így: ez a kétlakiság nem őröl meg, – életben tart…”

 

Egy fajta karmester („der Katzenmacher”): Úgy dolgozik, mint egy fújtató, – ha marsot dirigál, elkezd kómikusan marsolni ültében, – ha nem megy {jól dolgoznak a zenészek:} beleharap a pálcájába, vicsorít, vinnyog, csattogtatja a fogát, beleharap az ujjába, – s ha egészen rossz a próba: sírva fakad és leűl a földre… Ha pedig nagyon tetszik neki a dolog: megállítja leinti a zenekart és bravót kiált fel a színpadra. – S a zenészek, mosolyogva, boldogan, lelkesen úsznak vele s verejtékesen dolgoznak! – Szegény, jóságos, lelkes, bolond, naiv művész-fajta! – Míly könnyű belőle kiváltani jobbik énjét! (Vigna.) – Ezzel szemben egy „Altemeister”: behúzza tudós oroszlán-fejét nyaka közé, – zordonan néz körűl mint az idomító, – szemüvege komoran csillan: – „Ruhe!” – kiáltja s szegény bolondok gyomrában megreszket visító hangjától a lélek. – Egy kis reszketés előtte – s mély csend. – Egy bolond fiatal brácsás még odakacsint társára: „most aztán megnyúznak, pajtás!” Ő pedig lassan elkezdi, – aprózva, – mint a tudós az olvasást. – Templomi csellista: – még ebben a hivatalban is fizetési osztályok vannak, – nem borzalmas? A harmadik osztály 140 koronát kap egy évre a játékért, – az első osztály 300-at. – Ez aztán ennek a bürokratikus, édes világnak a teteje!

 

Az ember nem tud apró körülményei nyomásából felszabadúlni. – Háborút viselnek egymással – s valahogy az van a levegőben: mintha ez egy nagy, jelentős principiumért, az igazságért, vagy mit tudom miért történnék. – A szomszédok rongy veszekedése az egész. – Miért van, hogy az igazság ügyében nem Kína üzen háborút Schweitznek? – Ezt csináljátok meg gyerekek! Vagy Magyarország Finnországnak! Hogy röhögök! – Akik közel vannak, dühükben neki mennek egymásnak. – Zsidó ima a hazáért: „Erőd nagyságától, a félelemtől és rettegéstől meredjenek ellenségeink kővé!” – Ez aztán az ima!

 

„Remélem, te sosem leszel szerelmes, – nem töltöd evvel a butasággal az időt, – nem fogsz egy szép, üres arcocskától megkótyagosodni…. Mert meddig tart a szépség? –Te nem leszel olyan, mint a többi!….” mondják nagyon ambiciózus anyák fiaiknak gyűlöletes okossággal.

 

Wagner: – a lét mélye misztikum. S ez a misztikum szisztematizálva van a vallásban. – Vegyük tehát elő a vallásos témákat – s a szisztematizált rejtély meg fogja rezegtetni a világot. – Wagnerben, ha akarom, – így minden benne van. – Egy kicsit azért émelygős is, az kétségtelen.

 

A naturalizmus sivár, – céltalansága miatt néha már annyira nem gyönyörködtet, hogy az ember örömmel veszi kezébe olvasásuk után a céltudatosak munkáit.

 

Ha „szerezni” akarsz magadnak valamit, – bármit! – vesd le érzékenységedet, rejtsd el fínoman vibráló szerkezeteidet és válj patkánnyá. – Csak a patkány tud pénzt szerezni, barátom, – de az ejti meg a nők szivét is! {s tőle kergülnek meg a nők!}

 

Fuga: – érzem, hogy ez így nem mehet. – Vagy győz végre az egyik szólam a vitában – vagy megbolondulok.

 

Egy karmester: – tekintély ő, bárhova pillantson. Csak tőle tudnak tanúlni a kardalosok, – azért néznek rá oly áhítattal. – S reszket tőle mindenki, – gyűlöli a zsarnokot, – de szereti is, mert tanúlhat tőle – szuggesztiv ereje belediktál mindent! – S ez a fő, – e szegény, nyomorgó, fölfelé pislogó művész-fajtának! Ez mindene: tanúlni, – kiemelkedni, lélekzethez jutni! – Ő pedig, gőgösen goromba és hallgatag velük. – Egyébként a legkedvesebb emberke: oly édes ő társaságban, mint a méz – s az érdekeire vigyáz! Érthető: hiszen az intrika tetején űl oly szikla-szilárdan – s ő ezt tudja. – Jól tudja és vigyáz! – Ha veled beszél, s egy néki csak kissé fontos személy jelenjék {jelenik is} meg a bejáróban: – ott hagy szó nélkül. – De: édeskés, jóságos volt az ellenfelével is, aki aknamunkáitól egy napon holtan bukott {hullott} a nézők lábai elé, kifacsart nyakkal. – Ha valaki, fiatal dirigens ajánlkozik – s kilátásai vannak, – kiosztatja néki: Mignont a „csipkét” – hadd törje ki ő is a nyakát. – Póza: tabetikus járást mímel: toprongyos öreg emberét, – így totyog be reggel a színházhoz, – mögötte a szolga a partiturával. – Én tudom, hogy ez mit jelent, – ő megint egész éjjel dolgozott: piros és kék ceruzával átdolgozta az egész partiturát egy árnyalatot sem hagyva figyelmen kívül. – S most fáradt, – de öntudatos, – nagyon! (Ugyanaz a szorgalom, ami a gimnáziumban, – folytatja, amit elkezdett, beváltja, amit ígért. – Akkor is: éjjel mindig előre kipreparálta a szavakat.) – Kinn állnak a napfényen a lusták: – cigarettázó kis szinészek – s ő mély alázatukra egy ujjal érinti kalapját, – majd szórakozott tekintettel körülnéz és nyújtózik a napfényben. – Ide-oda bólogat most már, mint egy ünnepelt asszony, – összeszorított, vékony ajka mosolyog: előbb jóakaratún, aztán fanyarrá, kissé gúnyossá torzúl az arc. – Ő már nem erőlteti meg magát az alakoskodással, – ezek előtt. – Magános! – Nincs bízalmasa, – még a felesége sem – s bírja a magányt. – Néki csak munka kell! – Magától és másoktól is ezt követeli. – Irtózatosan szigorú: – mondják, hogy egy öreg énekest, – akivel különben jó barátságban volt – úgy leszidott a próbán, hogy az öreg úr reszketve, hebegve állt a huszonnégy éves ember előtt. – De a kűlföldi nagy hírességeket sem kíméli, – sőt! Mondják, hogy örűl, ha megfoghajta őket. – Talán otthon ki is keres egy-egy kényes passzust – {„elkészűl”} – s mikor aztán az énekes hibáz: káromkodva odavágja vezénylő-botját s a felháborodástól vörösen mutatja meg a kardalosok remegő népének: míly igazságos ő – s hogy mi a teljes, nagy, korlátlan, félelmes hatalom!! – Ő, – mint mondja is, – munka közben teljes odaadást és figyelmet követel és nem ismer irgalmat…. s munka után esetleg megint ugyanaz az édes, hallgatag ember. – Persze: aminthogy ő is teljes erővel és odaadással készűl… (Boldog póz: az igazságot és munkát szolgálni, – s élvezni amellett a hatalmat is, mely tirannikus hajlamainak legjobb tápláléka – s élvezni a nagy komolyság pózát, – szóval kiélni ambiciót, pózt egyaránt: boldog együttes!) – Nem volt boldogtalan soha, – fiatalsága zavartalan volt – s társai előtt kissé félős volt a szerencsének ezt a teljességét látni: mikor az ember erőfeszítésének zavartalan és teljes sikere van…. Bajok, akadályok, kétkedések elkerülik…. Keményen, öntudatos{an beszél mindenkivel:} – ő X. Y…. „Kiválóság vagyok…. emberi félelem nélkül való… és erős!” – ezt mondja tekintete… (Rafael Madonnája míly szerényen büszke tekintetű hozzá képest, – pedig egy kis istent tart az ölében.)

 

Van ilyen tehetség is: – benn űl a társalgóban, beszélget, közben átfutja az ujságot s közben két óra alatt kiszerepezve megír egy felvonást, – népnek való silányságot persze, – de pontosan olyat, ami kell.

 

Emberek, akik a puha szenvelgésben, egymás szeretésében, játékosságban – gátlás és unalom nélkül elmerűlnek (X-ék,) – s mások, akik örökké sötétek maradnak régi ambicióktól. (Én)

 

Az embernek legyen lelkiereje gyermekei akaratának és uralmának magát öregkorában alávetni.

 

Gondolatok, amelyeken nem uralkodik, – melyek döbbentő erővel fellépnek, – mint kísértetei az elnyomott öntudatlannak: – anyja temetését látja hirtelenűl az utcán…. Ments Isten! – gondolja és elűzi a képet… De rögtön utána látja magát, – mint szabad és független urat berendezkedve… (Ez egy ezred-pillanatig jól is esik,) – míg réműlten, gazembernek nevezve magát futni nem kezd az utcán…

 

A gátlások mind kisebb erővel működnek: – hagyom magam lenni olyannak, amilyen vagyok…. Tunyán. – S ha lusta vagyok, – semmittevő, – vagy közönséges és dúrva… vagy: nehézkes!… – Ki fog megváltani engem? Kinek lesz jó mindez – úgy, ahogy van! – Mert én, – látom, – nem tudom magamat megváltani… Nem tudom megmenteni magam… – Úgy látszik a megváltásra mindenki rászorúl.

 

A szem akkor érzi jól magát, ha messzire nézhet, – a lélek, ha lelkesedhet. – Hogy megöli magát az ember!

 

Hindenburg: – bizonyára van még a világon nem egy olyan hadvezéri tehetség, mint ő. – De: érvényesűlni, megfelelő helyre kerűlni – ez még külön szükségeltetik – s e képességgel a tehetség egy egészen más vegyületté lesz.

 

Ne higyjétek, hogy ingyen eszitek a marhahúst! – Ne higyjétek, hogy büntetlenűl ölitek le az állatot, – ne ringassátok magatokat abban a hitben, hogy ez így van rendjén, – hogy, ez így van berendezve, – a gyengébb azért él, hogy az erősnek a gyomrába kerűljön. – Úgy látszik, nemcsak a természetnek mindegy az, hogy az individuum meddig él, – hanem magának az individuumnak is. – S nem ellenérve ennek a nagy életösztön, – a veszélytől való nagy félelem sem. Hiszen e földi jelenségeknek megvan az a furcsa tulajdonságuk, hogy meglévő egyensúlyukból, nyugalmi helyzetükből nem szívesen zavartatják ki magukat – valami tehetetlenségi nyomaték kényszeríti őket, hogy állapotukban megmaradjanak…. Föltéve, hogy az valóban egyensúlyi állapot. – S ha nem az: lázasan keresi stabilitását. – Ha leűltél, nem szeretsz felállani, – ha ébren vagy, lefeküdni, ha alszol, felkelni… Igaz, hogy szereted a változatosságot, de mégsem szeretsz változtatni…. S tán ha a holtakat megkérdeznéd: – talán semmi kedvük rá, hogy föltámadjanak…. Sőt: erről meg is vagyok győződve. – Nem hasznod az, hogy többet élsz, mint az állat, melyet leölsz…. Mert ha így volna: – ha büntetlenűl ölhetnél, – megtagadnám Istent, vagy azt az értelmet, mely a dolgokat itt egyensúlyban tartja…. Boldogságod és szenvedésed mérlege ugyanaz, ami a nemlété: semmi. – Mert a mérleg, amely nem billen semerre, az nem mutat semmit. – S hogy léted nem becsesebb az Alkotónak, mint az állaté, – nem mutatja e meg néked ez a háború, – nem úgy pusztulsz-e, mint a legyek, amelyeknek azt hitted büntetlenűl szórhatod a mérgezett cukrot. – Ne feledd, hogy e földön, – ahol te most szalónokban lelked fínom sérelmeiről beszélsz – még nemrég szörnyetegek laktak, melyek kés-fogaikkal marcangolták egymást… A principium: az ölés…. S az Alkotó tudja, hogy becsapódol és gunyosan nevet… – Ha nem volna mindegy élni és megsemmisülni, – lehetséges volna-e akkor, hogy az „ártatlan” hat éves kis lány baleset következtében véletlenűl elpusztuljon?… Mindez a véremben van már, – befészkelődött agyamba, szivembe, idegeimbe – s már nem tudom nagyon sajnálni e földön szenvedőket – s magamat sem! S félteni sem tudom magam – s félni sem tudok nagyon. – Már csak beletörődni tudok. – Valami ugyan még visszamaradt gyerekkoromból: valami leküzdhetetlen felháborodás, – kimondhatatlan fájdalom, ha a néma állatot szenvedni látom. – Mindezt pedig a következő történetre: egy idegbajos öregnek a lábai megbénúltak. – Hozzátartozói közűl egy „okos ember” kifőzte, mi a teendő: kocsiba űltették az öreget s Pozsony közelében az országúton rablókkal támadtatták meg a kocsit. – A rablók belelőttek a lovakba s az öregúr megszaladt, – vagyis kigyógyúlt bénaságából. (Nevetnék, ha megütötte volna a guta.) – Eredmény: a fiatal szép állatok ott pusztúltak s az öreg úr megszaladt, hogy még két hónapig élhessen.

 

Végül is az ember mégiscsak megnyugszik. – Anyám azt mondta nekem a múltkor: – „Fiam, megöregedtem. – Mindeddig, – ha elégedetlen voltam csitítottam magam, – hogy mindez a sok baj csak átmeneti állapot – olyan, mint mikor az ember hurcolkodik. – Majd holnap, – holnap jön a csend, a jó, a nyugalom, a derű…. S közben, míg az ember ezt hiszi, – az ember megöregszik fiam”…. No kedves anyám, én már ma sem hiszem, hogy ez a rendetlenség, ez az örök „hurcolkodás”, – herce-hurca átmenet volna…. Ez a végleges állapot – ez a rend és ez a nyugalom…. Már nem töröm én magam a jövendőért, anyuskám, – ez az én életem útja, – a végleges: üldögélni, semmit tenni…. Az ember igenis hamar megtanúlja kényelmét, – ételét, amelyet ifjan megvetett, sokra becsűlni – az ember igenis hamarabb öregszik, csak kevese veszi észre – s nem reménykedik, hogy eljő valami boldog paradicsom, amikor majd egész nap remekműveket ír s este boldogan hajtja szívét zavartalan, szép szerelme ölébe…

 

Ló: minek a gépnek senyvedő lélek?

 

Közömbös évek múlnak, – nem történik veled semmi. – S aztán jönnek percek, melyekben eldől az életed. – Olyan ez, mint mikor éjjel botorkálsz ismeretlen vidéken. – Amíg egyenes az út, – ha nem tudod is, merre mégy, – nincs baj. – Mihelyt forduló jön: elkezdesz félni.

 

Hiába prédikálják nektek az iskolában, hiába mondja a pap, anyátok, apátok, hogy legyetek jók; – hiába tanúltok szép példázatokat Miltiadészről és Arisztidészről…. S hiába határozzátok el gyerekkorotokban, hogy jók lesztek, önzetlenek, tiszták…. Jön az élet – s ti mosolyogva gondoltok rá vissza…. – hogy bármilyen gyerekesek voltatok, mennyire nem ismertétek az életet…. Pedig: – ha aztán egy-egy tiszta emberrel találkoztok, – aki férfikorában is gyerekes maradt… – akkor aztán – ugyan mosolyogtok rajta, de egy kissé meg is vagytok lepve… De: ezt is elfeleditek csakhamar, – csaltok, loptok, érzéki életet éltek…. Közben pedig Tolstojt, Ibsent olvassátok este az ágyban – s nemsokára már egész fura kétlakiságban éltek. Gondolatban „idealisták” vagytok, – a többi pedig, a „külső élet”, megy a maga eddigi útján tovább…. Ravaszok vagytok, kishitűek, – „nem hagyjátok magatokat becsapni” – s ha napközben Tolstojra gondoltok, – sóhajtva mondjátok: „Hja, – a művészet az más!” – Az arany nem boldogít, halljátok már mióta! S ti elhiszitek. – „Az írva van – az élet más!” – gondoljátok mégis. – Egyszer-egyszer eszedbe jut: „az a nevelés, amit én anyámtól kaptam…. az életet nem ismerő idealizmust szíttam magamba az anyatejjel… De az élet, – sajnos – nem ilyen, – sajnos nem szabad ilyen gyerekesen élni”…. Hát mért nem ilyen az élet? Mert te nem vagy ilyen!… S azt hiszed, anyád nem ismerte az életet? Ismerte, – de mégis jobbik énjét, már-már elfeledett erősebb meggyőződését akarta átadni neked…. Az anyaság felszakította a tisztátlan rétegeket – s tisztán, lángolva, még egyszer feltört belőle a hit: hogy az ő gyermekének szabad, lehet tisztának lenni, – annak kell lennie, – mégsem szabad másként élnie… S mihelyt gyereked lesz: – te is csak ezt az egyszerűt, ezt a gyerekeset fogod néki mégegyszer megmagyarázni… óvakodni fogsz a másik komplikált életismeretedet közölni véle… felfedni a borzalmasat… s úgy mutatsz majd az életre, mint ahogy Mózes az ígéret földjét mutatta a reménykedőknek….

 

[2. rész]

Mivé lett a középkor kereszténysége az eredetihez képest? – A hátborzongató misztifikációk és babonák, a pompa, a görcsös ájtatosság kicsapongásává fajúlt… (Minden vallás kicsapongássá fajúl.) Milyen tekervényes {komédia} lett belőle, míly borzalmas monstrum – ebből a nyílt, egyszerű, tiszta és jó vallásból! – Holtak csontjainak imádata, – (a vérrozsdás bőr rájuk van száradva s ezüstbe vannak foglalva,) – a véres tál, a fátyol, a dárda kultusza, – a hal, a főnix-madár s más szimbólumok rejtelmei foglalták el az egyszerű, tiszta, de lehetetlen kívánság helyét: szeresd embertársadat, mint tenmagadat!…

 

Szenvedélyes férfiak emléke lángol fel egy pillanatra a kokott szemeiben.

 

Ha nagyon kerek, kopasz fejet látsz: az illető jó verekedő.

 

Buda városa: – a múlt fájó magánya. – Óra ketyeg a nyitott ablakú, sötét szobában – s egy lélek nem mozdúl a téren. – Nemsokára tarkaruhás katonazenészek szállingóznak a nagy királyi paloták közt, – felállanak, – majd szines lampionocskák gyúlnak ki – s ők játszanak, ünnepelnek a magánynak. – Tabán: nyílt csatornák, – egy bordélyház: alacsony, földszintes, sötét s ludak gágognak az udvarán, – faggyúgyertyát tart a benyílóban valaki… Régi elnevezésű utcák, – példáúl: Hal-utca…. Középkori kűlváros.

 

Őrültek háza: – az egészséges reménytelenűl bolyong benne, – nem lehet reménye semmi…. Üresen, nyitott szájjal, hülye vigyorgással nevet rá az alvilág iszonyata. – Talán az élet kilátástalanságának legjobb szimboluma.

 

Sok dúrva arcot ismerek. – Némelyiken azonban észreveszem, hogy a szenvedés, a gondolkodás, a tudománnyal való bíbelődés a vonásokat átnemesítette már, átlelkesítette… – mint dr. S-éit. – Vannak viszont, akik állatok maradtak ugyan, de röstellik, édeskés, hamis jóakaratba {szivélyességbe} takargatják. – S vannak: akik szépen és szépnek születtek, szabad tekintetűen és könnyűnek, – átszelleműltnek, mint a hegedű hangjai. X. festő dúrvaságát, – állati nyerseségét, – önzése kirobbanó expanzióját egyfajta szenvtelen tekintettel és egykedvűn tárgyilagos, magyarázó, személytelen hanghordozással leplezi… Csiszoltan és nyugodtan beszél, – de a szemeiben tisztátlan tüzek futkosnak… Bántsd meg csak egy kicsit is: s kiugrik rád a folyton leselkedő, elnyomott vadállat… Szegény feje: nem a lelkén dolgozott, – hanem a modorán… hogy „ne lássék!”… S az egészet, úgy ahogy volt bebugyolálta „kultúrával”…. Nem tudja az ostoba, hogy minden ember mindent megérez, – ha nem is tud róla…. Hogy akármilyen művészettel burkol is, – attól fognak idegenkedni, amit burkol… S hogy a világos, tiszta és tekintet, a maga önzésétől nem örökké nyomasztott lény tekintete úgy fénylik az embereknek messziről, – mint az égi fény…. S az ilyennek szívesen teszik tenyerére a szívüket, hogy leheljen tisztaságot rá s mentse meg őket!

 

Éjszaka: – {Ó éjszakáim!} Félig ébren hallgattam: – valahol munkások hideg, egyhangú kiáltása hangzott az egyhangú és rideg éjszakában – s mindezt a sok iszonyatot, bizonytalanságot, zavaros összevisszaságot e hanghullám mintha elfedte volna, (mintha egyöntetűvé tette volna e szertehulló világot;) – de tartalmazta is mindezt, mert mégis ridegen {kopáran,} kegyetlenűl és bizonytalanúl reszketett szobám ablakán.

 

Hogy nem tudok visszaemlékezni! Hogyan is volt? – Valahogy emlékszem még rá, de már nem érzem azt a mélységes elviselhetetlen undorodást. Egész napi gyötrődés, veszekedések és reménytelen gondolkodás után alkonyatkor, estefelé sétálni mentem. Tizenhat-tizennyolc éves lehettem: – s minden, amit az utcán láttam oly undorral töltött el, hogy szinte hánytam tőle. Narancshéjak… szagok az alkonyodó utcán, – egy gyerek visít, – rosszúl öltözött nők bájolgása, amint azt mondják valakinek: „No de kérem! – Igazán!” – S magukat kelletve nevetnek utána, – nagy mellük ring s büdösek…. A pestis! – az kellene nektek, – gondoltam keserűn. – Aztán tehetetlenűl rimánkodtam, a kezeimet tördelve – s beszédet tartottam hozzájuk…. „Embertársaim”… kezdtem kétségbeesve. S már a beszéd heve, lendülete boldogabb szférákba sodort… Láttam magamat magasabban… Megint álmodtam valami szépet, valami boldogabbat. Amíg egy kapúaljban egy cseléd meg egy katona visongását nem hallottam s nem láttam a sötétben, hogyan esnek egymásnak…. Akkor megint megrázta gyomrom az útálat. „Megint a régi nóta!” – gondoltam – és gyorsabban kellett mennem, nehogy hányjak. „Míly unalmas, míly undorító, míly rettenetes!” – – Igen boldogtalan idők voltak: – feljegyzem, nehogy végleg elfeledjem. – Elmúlt.

 

„A macskám: – míly gyengéden nyivákol, mint egy beteg gyerek. – Meghat. – Pedig: – míly félelmes kerekszemű, – karmos szörnyeteg ez egy nála kisebb lénynek. – Mért arra teremtettél minket, hogy egymást együk! – A virág mézet terem s nem fáj neki, ha elveszik tőle, sőt boldogítja…. Mért nem terem a világ minden lénye a másiknak valamit, – amit szívesen adna… Mért kell az állat lelkét megölnöm a húsáért…. Úgy látszik, ebből a húsból táplálkozik a lelkem: azt kell hinnem. – Ha jól figyelem: míly kedves, játékos teremtmény az oroszlán – s míly borzalmas, késes szörny, mihelyt fenn akarja magát tartani…. Így változatosabb?”…. (Ezt egy papírlapon találtam feljegyezve 1906-os dátummal. – Furcsa gyerek voltam.)

 

Részegség: – mindent, amit tudni rossz, – a halált elaltatni.

 

Képzelet R-ről, a karmesterről: – Gyerekkorában kiméletlenűl szopott és kiméletlenűl kiáltozott csecsemő-hangnál meglepőn mélyebb hangján. Igen erőteljes és hatalmas ösztönű gyerek volt. – Később az intellektusa is egy nyílt és határozott irányban fejlődött: jól és erősen megnézett mindent – s kissé mintha ráncolta volna a szemöldjeit – és megjegyezte magának, amit megnézett. – Nyersen kiáltozott, – de mindjárt elhallgatott, ha megkapta, amit kívánt, – nem volt érzékeny, inkább kíméletlennek igérkezett. – Már akkor sem mutatkozott kételkedő, ingadozó, vagy mélázó szellemnek. Gyorsaság és reális ösztönök jellemezték, nem a csodálkozás.

 

Délnémet borospince: – Aggancsok a falakon; – egy irtózatosan nagy, bornyúnagyságú kutya a pincegádorban… Furcsa hangok; – tompúltan hallik el az első asztalig: – egy pléhkannában bor kotyog…. a lopó megpendűl a hordó hasán…. Egy kényelmes angol űl egy padnál: csemegéz; – tanúlmányozza az árjegyzéket…. (egész kis lexikon!) – s aztán higgadtan rámutat egy fajtára…. Előtte már harminc apró butélia üresen. – A gazda hallgatag és öntudatos, de engedelmes. – Különböző színű és alakú poharakat ad a különböző borokhoz. – {Bizonytalan árnyékok suhannak el a lépcső nagy fényességén: – kinn emberek járnak és beszélnek: – egy másik világ. –} Szegényebb alakok is jönnek a felső nyugtalan világosságból: – emberek, akik nem sajnálják maguktól az élvezetet – egy kis nyugalmas, csendes, méla boldogságot: s vagy hatvan márkát jószívvel ott is hagynak a borocskáért. (Képzelet.)

 

Egy párbeszéd: – D.: – Az erkölcsprédikátorokat nem szeretem, de a gesztenyét igen és a meztelen lányokat… Én: – Nem félsz, hogy a dolgokat elfelejted? – D.: – Nem, – rábízom az idegekre, a lélekre – felveszi az! És nem felejt el semmit. – Én: – Nem érzed, hogy kevesebbet kaptál, mint amit érdemelnél?… D.: – Nem, sőt, – néha félek, hogy túlsokat kapok, – többet, mint amit érdemelnék… És ezért, – meg vagyok győződve, – büntetés jár…. Én: – Nem érzed szükségét, hogy néha beszélj a dolgaidról, – hogy közöld? – Mert hiszen – hallgatsz… D.: – Nem tudok közölni semmit, – még a szerelmes leveleimben sem; – ha szükségét érzem a vallomásnak, – idegennek mondom el – idegen név alatt…. Hallgasson ide: egy barátommal ez meg ez történt…

 

Gyanúsak a „tökéletes” emberek. – Miután „bűnt” sosem követnek el, nem érzem bennük azt a lágyságot, meleg szomorúságot, amit a bűnbánat okoz…. Nem nemesedik bársonyossá a tekintet a szenvedésektől: – meg vannak elégedve. Ridegek, biztosak és – rosszak. S végűl: – ha meg vagy elégedve magaddal, – az ördög dicsekvés alakjában csúszik beléd. – Egy öntudatos mozdulatod már az {dicsekvés}. – Csak azokat az embereket szeretem, akik minden nap előlről kezdik, – naponta megharcolják a magukét, – mert: minden nap meg kell szerezned lelked egyensúlyát: nem avval ébredsz… ahogy a szervezetednek is napról-napra ugyanilyen kűzdelme van a halállal, de erről nem tudsz…

 

Minden perc, melyet mással kell töltenem, mint gondolkodással, vagy írással, – olyan, mint a tőlem elrablott idő; – innen a határtalan vágy nyugalomra, – a folytonos rosszullét, ideges düh, ha az élet „realitásai” zavarnak. S innen a maniakus tevékenységi rohamok: mindent elvégezni hamar és jól – s aztán menekűlni a csend felé!

 

K-né: – bizonyos objektiv szellemek, akiknek a társaságában megfordúlt, – még ha gyűlöltek is valakit, akkor sem tudtak igazságtalanok lenni vele. – Figyelt. – Sok megfontolt véleményt hallott – s megtanúlta tőlük milyen irányban kell tapogatóznia, hogy igazságos lehessen.

 

A gyerek előtt a felnőttek valami céltudatos cselekvésű lényeknek tűnnek, – akik nem töltik játékkal, bizonytalan szórakozásokkal az időt. – Innen van, hogy a szerelmi aktus gyerekeknek való, komikus, tréfás szórakozásnak tűnt nekem.

 

Egy régi tanárom: – a kedves dr. R. – megrögzött agglegény: míly tiszta, pedáns, nyugodt és derűs volt mindig – s kötelességeinek élő! – S egy másik, aki fogfájásokkal küzdve, álmatlan éjek nyomaival jött az iskolába: – sokszor volt zavart és sokat panaszkodott, hogy gyereke beteg. – Míly pedánsak az agglegények, – míly könnyedek és hetykék! S a házas emberek míly puhák, elhízottak, rendetlenek, csapzottak, – s mégis mennyivel kedvesebbek, szimpathikusabbak! [Ez a bekezdés a kéziratban itt szerepel, az Új Időkben pedig a 3. rész legelejére került.]

 

Kultúrák pusztúlnak el: úgy látszik, mindent elöntenek új tengerek; – mért félsz úgy a mulandóságtól? – Mért szeretnéd kőbe vésni, amit gondoltál, – örök emlékül és tanúságúl… Élj inkább napsütésben: – ne vesd meg az élet örömét, – ne gúnyold, – nyugodj bele…. S akkor szépen éltél: „mint virág a réten”…. „Örült, ha érte nap és éledt az esőn”…. „És nem sírt nevetőn s nem mosolygott sötéten”… (Peterdi Pista verse.)

 

A borzasztó természeti elemek míly szelídek: hagynak élni… Építményeket tűr meg a vihar s nem túlnagy a szél, – nem viszi el a házak tetejét…. Pedig ez óriások egy véletlen mozdulása: – s néma ember vagy, halak barátja.

 

1915., szept. 1. – Az asszonyok nem szeretik a bölcseket. – Rendesen a gyors, fürge embereket kedvelik.

 

Az örömért mindenképen meg kell fizetni. – Legjobb ha az ember előre megfizet: munkával.

 

Dialog: – „Szóval Ön járt Debrecenben?… Akkor biztosan ismeri T. Á-t, vagy N. Z-t? – Az apja szobrász – tudja, – a Késes-utcában laknak – az az! – A másik ügyvéd”…. S mindezt úgy kérdezi előttünk, mintha az ő privilégiuma volna ez az ismeretség. S mikor aztán a másik kijelenti, hogy az egyiket ismeri, – megnyugszik. – Okos emberke, de van benne az önző-szerkezetnek egy elviselhetetlen precizitása. Oly precizen elszámol magának és másoknak kis ügyeiről, – elmúlt élvezetein oly pontosan kérődzik…. Jóakaratú lelkiismeretességgel adja elő kétségeit és lelkiismeretfurdalásait…. Tanácsot megy kérni a maga ügyében mindenkihez, – idegenekhez is! – Egy furi zsugoriság űl rajta: számolgatja kis pénzét és cigarettáit… A legapróbb előnyökre mohón rácsap. Küzködik a fegyelmezett, számadó élet és könnyelműség között, de sosem elég könnyelmű és önfeledt. – A maga nevelésével nem nagyon foglalkozik… elkényeztetett „pubi”-ja ő anyjának…. S egy pulyka-düh csap ki belőle néha.

 

Egy tüdőbajos: – „Levegő kell!…. Levegő!…. Otthon törik minden a léghuzattól…. Legyezők vannak mindenfelé…. Most csak egy kicsit kijöttem az utcára….” (Sovány szegény, – a szemei tágrameredten ijedtek. – Imbolyog.) – „Mert tudja, szeretem az utcán hallani a nőket, amint elmennek mellettem…. Mert a női hang kellemessége fülemnek halk zene”…. (S mosolyog.) „S a halál: most már nem azt gondolom, hogy messze van még, nem kell tőle tartani… hanem igenis, elő kell rá készűlni…. Mert aktuális… S nem is baj: nékem nem volt itt érdemes, akármit mesélnek nekem a higgadt bölcsek… S talán, – biztosan másnak sem érdemes…. Az én múltam sivár és örömtelen… és másoké is biztosan az, – a gyerekkor forró reményeihez és áhítatához képest… Meghalni pedig már nem nagy szenvedés: – a keserű életek végén a fájdalom kisebb”…. (Látszik, hogy kidolgozott dolgokat mond.) – Szegény: míly alázatos volt! Az alázat folytonos könnyekkel a szemében él. – (Éjjel képzeltem el ezt az alakot.) – Ha egész életedben aludnod kellene: akkor is ragaszkodnál az élethez…. Az öntudati funkciók csökkentek ugyan álmodban, de nem az élet vágya… Bár: az öntudat is lélekzik tovább… Az álom nem hasonlítható a halálhoz, mert a legfőbb principium: az élet munkál benne tovább…. Egy titkos, mély, vegetativ öröm…

 

Hajnal: egészen mozdulatlan csend a városban. Még sötét van, – kikönyökölök az ablakon. Az idő hasonlít az alkonyathoz. – Egy rohanó autót képzeltem el, mint dörög végig a fehér testű, néptelen hídon.

 

Csak két ok hozhat létre egy okozatot.

 

Egy furcsa ember: „Ha arra számítok, hogy lakbért kell fizetnem, – mért ne számítsak egy fix összeget, mely valamely feltétlenűl bekövetkezendő véletlen következményeitől óv meg s mely lehetővé teszi, hogy a hozzámtartozók iránti kötelességeimnek megfeleljek? – Nyugaton szokás a jövedelem negyedrészét félretenni – s ez a helyes! A tőkének óriási a hatalma: az dolgozik helyettem – és a takarékosságnak nagy erkölcsi ereje is van: már a tény maga is tőke. A judicium mindezt belátni: – korántsem hiányzik az emberekből – ámde ez kevés! – jellem is kell hozzá. Nem álmokban élni, – hanem koronát koronára félrerakni – öntudatos nyugalommal; – nem utazgatni a világban, hanem ott, ahol élünk szabadságra törekedni: – így nől az ember biztossá és erőssé! S így lehet segíteni másokon! Minden koronánál, amit félrerakok, – érzem: most erőt, életet tettél félre magadnak… Nézze Uram: – Franciaországban és Belgiumban van kistőkéje minden kispolgárnak s a takarékosság nemzeti kötelesség!… Hát nem érzi, {– ez a titok,} milyen melegséget önt el ereiben, – milyen családias bensőséggel, – barátsággal néz fiókja félretett pénzeire…. Hiszen az ember tegezi őket… Te dolgozol értem…. te mentesz meg a piszoktól és nyomortól…. s te teszed lehetővé, hogy jót tehessek… Mert én ezenfelűl jövedelmem egy pontosan meghatározott részét jótékonyságra fordítom – én Uram, ki anyámat és nővéreimet tartom…. Egyik nővéremnek egy tőzsdét vettem…. a másikat zenére taníttatom”…. (Röhögnék, ha ez a zene-tanuló valakivel összekeverednék…. Szerelem-berelem…. egy gyerek a láthatáron: mit szólna ehhez ez a nagy jellem-szobor? – Sőt: ez még témának se’ rossz.) „Minden eltett korona, – folytatta, – másfélszer annyit ér, mint egy elköltött korona”…. – Hát – kétségtelen: minden szava arany-igazság, csurgatott bölcseség – de mért oly végtelenűl ellenszenves?… Hiszen ez az ember elvégre jó… el is tartja a családját, meg mi…. De valahogy ez a fajta lélek gyűlöletesen kopár…. Nem nedves!… Majd megfulladtam a tikkadt melegtől, mely belőle áradt…. Már a hangjának az a kellemes rekedtsége is…. Mért nem krákog? Mért tűri, hogy nyálka legyen a torkában?…. Ez a szuggesztiv, egyenletes, józan zene majd megörjített. – Belátás kell a bölcseséghez, és engedékenység – emberek. – Minden, ami merev, kemény elhatározás: az gyűlöletes…. Minden ami részvétlenűl, vaskövetkezetességgel keresztülvitt tervszerűség: az bornirtság. – Terved is legyen, – de legyen szived tervedet elhajítani, vagy félretenni… Okkal-móddal: ez a higgadt férfikor szólama. – Légy előrelátó, – de el ne hajítsd könnyelműségedet: mert ez lelkedben az ifjuság! – Ugyanez az ember, mikor arról beszéltem, hogy az orvos valakinek öt évre becsűlte az életét, – így szólt: „Ezt az öt évet jól beosztani!” – mondta – s már látszott a tekintetén, hogy a tervet máris kezdi kidolgozni – mégpedig a józan ökonomia elvei szerint, az élet kis örömeinek, száraz javainak bölcs mérlegelése alapján…. Ugyanez az ember körülbelűl fél óráig beszélt nekem arról, hogyan, míly szakértelemmel, míly óvatossággal, míly körültekintő gondossággal, míly vigyázva kezeli ő a dohányt. – Előbb megveszi: – de már akkor is vigyáz… Nem az a fontos, hogy világos legyen: – tévedek. Hanem – nem tudom én: körtealakúnak kell lenni. Aztán nedvesíti, aztán vágja… Végül elővette dobozát s puhán két ujja közé véve egy kis adagot – előbb maga megszagolta, aztán nékem ajánlotta fel, hogy szagoljam meg és csettintett a nyelvével…. És én sétáltam vele és mentem vele…. a fejem bőre már bizsergett beszédeitől – és mégsem hagytam ott. – Hogy szerettem én az ellenszenveset, – hogy vonz! – Nem tudtam otthagyni, – pedig már bódult és beteg voltam élete nagy metodikájától. – Ugyanilyen fajta a jó öreg R. igazgató. „Sok munkától és kevés ételtől még senki sem halt meg”, – szokta mondani. Aztán: „Én, barátom a klozetjeimet nem csináltatnám ám ilyen szép és modern berendezéssel…. Sötét legyen – és ne lehessen benne olvasni! – Mert különben jól érzi magát benne az a munkás és ott tölti az időt…. Kellemesen űldögél és olvasgat…. Az ám! – Azt hiszi maga – nem látom?… Itt szemben van az X gyár tűzfala…. látom mikor mennek be a munkások…. Hát bizony – némelyik épp egy fél órát űl benn…. Ez, lássa Németországban nem megy…. Ott – ha bemegy: megmérik az időt és levonják a fizetésből…. Tessék otthon az örömeinek élni!”…. (Hát bizony: ilyesmi is van!)

 

Hogy én mért nem szeretem X Y-t? – Pedig derék fiú. – De: szocialista és amellett az X Y Z-nek hivatalnoka lévén, – szenvedélyes védelmezője kell hogy legyen a nagyiparnak, – ha érvényesűlni akar. – És akar. – Márpedig: a férfikor arra való, hogy az ember az elvei és meggyőződése szerint merjen élni…. Ez már nem a gyerekkor: amikor mindenféle szépről álmodoztál és melancholikus grimasszal űltél le utána a feladatodat írni… A férfikor a szabadságé: ha van hozzá bátorságod! – Mert mi hasznom abból, ha magadban kritizálsz és hangosan helyeselsz? – Ha pedig nem tudod keresztülvinni amit gondolsz, – ha gyönge vagy, – ne szenvelegj, – hanem hajítsd el jobbik éned ápolt csökevényét, – mert útállak evvel a vakbeleddel! – Különben is: – ő is, mint a többi, {túlságosan} is szeretett érvényesűlni: – s ez volt legfőbb agitátora. „Nagy férfiak” közelébe férkőzött, – jó kritikákat írt róluk…. Pedig irtózatosan, felháborítóan szegények voltak – s ő ezt egy kicsit mégis elfeledte. – Illetve: így akarja elfeledni.

 

Játékosság és művészkedés összefügg, – mind a kettő erőfölösleg. – Ezért: magától a művészet csak a fiatal korban buzog {spontán erővel. Az öreg költő már lökdösi pegazusát.}

 

Egy szív titka: – a természet rossz hajlamokat oltott belé – s íme: gonoszsága mellett is ártatlan volt.

 

A föld alatt mélyebb folyók folynak.

 

Kis szoba koncentrálja a szellemet: az expanzió nagyobb. – Hogyan szerettem volna széttolni a nyomasztó, nehéz, gyűlöletes falakat, de áthatolhatatlanok, kitágíthatatlanok, fojtók voltak – s én verseket írtam a szabad messzeségről.

 

Az a baj, hogy nem készűltem el eléggé…. Nem tanúlmányoztam a művészetet, – mielőtt leűltem írni. – Egy pár éves iskola nem ártott volna. – És még egy: nem tudtam biztosan – író leszek-e? Sok minden vonzott – s a hatalom is érdekelt. – Nem voltam elég bátor hinni hivatottságomban – és fél erőmet elpazaroltam, – más mindenfélére. – Már pedig – hiába! Ehhez a gyerekkortól kezdve – egy egész élet erejével kell nekifutni! – Mi minden lehetett volna! – Ezt most azért írom fel: – hogy majd ne csodálkozzam, ha csak nehezen csurran-csöppen „a mű”.

 

A legnagyobb hatalom a kezedben van: – kivonhatod magad az alkotó törvénye alól, – kiszabadúlhatsz a gyötrelemből, – öngyilkos lehetsz. – Vagy: akkor sem szabadúlnál meg? – Míly borzalmas elképzelni!

 

Szép teremtés, – kár érte, – gondoltam, mikor egy szép, formás kis cselédlány ment el mellettem s elképzeltem öngyilkosságát. – Ha szenvedne és céltalanúl él is, – fájlalod pusztulását, mert szép.

 

Emlék: – emésztő, folytonos öngyilkossági gondolatok régen. – Míly kedves a fiatalkor: – ha nagyon fáj valami, – mindjárt a revolver után nyúl. (Igaz, hogy nagyon – csak akkor fáj valami.) – Ma már: hagyján, – egyre ritkábban. Lusta vagyok. – S inkább: kómikus, panaszos alakká lettem.

 

Szent buzgalom, szent harag: – vitáznak a templomban. Mind a két páter nagy hívő s mégis korholják egymást, – majd zordon törekvésükben tanácsot kérnek egymástól Isten imádását illetőleg. – Majd embertelen, makacs könyörgésbe kezdenek, – hangjuk teli van szenvedéllyel: hatni, – borzasztani! Istent! – Fölöttük a kis oltár: angyalok vitáznak a szent halott felett. – (Középkori olvasmányok.)

 

Egy ember, aki már arcával, hangjával, mozdulatainak precizitásával, haja szálainak rendezettségével is csak azt fejezi ki: – hogy ő a tiszta absztrakció.

 

A világ egy anyag, – s széttagolva individuumokra azok érzékei útján is összefügg. – Minden egy a világon, csak színekre szakadt. {– A lelkünk prizmáján?}

 

1915. okt. 5. – Lefekszem este és gondolom: milyen jó is volna úgy lefeküdni, úgy elterűlni, hogy ne kelljen többé soha viszontagságaim közé visszamennem…. a bukdácsolások útjára; – hogy ne kelljen többé a piszkos szamarak beszélgetéseit hallgatnom „hivatalomban” és velük pajtáskodnom;… hogy kivonhassam magam végleg a fergetegből, a piszokból – s visszavonulhassak a herce-hurcából örökre! – Milyen jó is volna végleg elterűlni! – A koldús hangsúlyozza nyomorát, – még jobban megtöri magát, – még szomorúbbnak teszi magát, – kíméletet kér: életem.

 

Ha mindenki leborúl szobájában imádkozni s te nem, – nem Isten fog megbüntetni, hanem titkos földi erők: – melyek számonkérik, mért nem teszed ugyanazt, amit mindenki más.

 

Hattyú: – csillagok közt úszik tova az éjszakai vizen.

 

Mereschkovszky olvasása közben: – nagyon tehetséges ember, – de fölületes koncepciójú. Úgy érzi az ember, hogy erre a fogékony előadásra, kellemes fűzésre, könnyed melegre az tesz szert, aki jól élt és nagyon szerette a nőket.

 

Elvégre szimmetria még a természet teremtményeiben is van! – Két szemed van és két lábad… A forma mégiscsak rendkívül fontos: zárt formára kell törekednie a művésznek!…. Sajnos, későn ébredtem erre a belátásra.

 

Az Isten kegyelmes: azt mondja az anyagnak: – kelj fel és nézd a világ csodáját!

 

Unalmát fájó érdeklődés kezdi élénkíteni.

 

Színház: – nyugodt kőtömb, mely kívül néma, de barlangjában emberek százai űlnek a narkózis kábulatában. – Fények villognak, elődás zeng, zene harsog, – hogy elűzze a lelkekből a rémmesét: a halálról.

 

Donatello szobra a Szépművészetiben: világít a szépség a feje felett, mint a gloriola, – ragyog a szépségtől. – Soha nem látott karcsúság, – soha nem élvezett könnyedség – s a léleknek egy lélekzetvisszafojtó, fénylőn derűs, világos mozzanata. – Fenséges előkelőség! – Ránézek messziről, – kezdetben sötét s egy pillanat alatt, mintha rásütne a nap: a szépség ragyogva kiűl a gipszre.

 

Egy boltos: – „Én semmivel a világon nem törődöm, engem semmi a világon nem érdekel… Mikor kitört a háború: meg sem néztem a felvonulásokat, – itt maradtam a bódémban… Engem csakis a családom érdekel, – csakis az, hogy van-e mit enniök? – A feleségem is, talán én is érdemelnék jobbat a meztelen életnél, – de mit csináljunk? – Beletörődünk és egymásnak élünk.”

 

Egy fiatal leány: „Gyerekkoromban megmérgezték a lelkiismeretemet… – A szülőim!… Engem terheltek vele, hogy ők szerencsétlenek, engem okoltak, hogy a világon vagyok…. végül az önvád miatt már irtózni kezdtem magamtól…” Szegény: – ő a tétlenségre kárhoztatott szertelenség. – Boldogtalanúl, fülledten élnek egymás mellett – tétlenűl, örökös jótéteményeket gyakorolva egymással, örökös hálát várva egymástól… „Éppen abban a percben nem tudom azt mondani, hogy örülök valaminek, amikor E. várja tőlem ezt a nyilatkozatot”… – mondja a nővére. – S a férfit mind a ketten szívből, őszintén istenítik – s mint a megváltót várják. (Ez kedves és megható.) A nővérke visszavonúl a másik szobába és hangosan sír, ha az idősebbikhez udvarló jön.

 

Két cigánygyerek egy kerti vendéglőben a maradékos-ládából csontokat lop ki és eszik. Mint két mocskos, kivert kis kutya. – A hegedű a hónuk alatt, – fülük mellett egész cigaretta-csutka-halmaz… – Gyerekek! – szólítom meg őket s e megszólításra, melyhez nincsenek szokva, úgy szólaltak meg, mint az éhes, mohó, bolond kisgyerekek – s nem mint a cigány-faj reprezentánsai: „Nagyon éhesek voltunk, hát vettünk”…. s mély-fekete szemük mohón csillog, piszkos kis kezeikkel hadonásznak s mikor pénzt adok nekik, valami oly komikus előkelőséggel hajolnak meg, hogy meglepődöm. – Szegény kis szürke egerek!

 

Furcsa: – a kasztrációt elviselő képesség nem öröklődhetik, – mert hiszen a kasztrált állatnak nincs örököse – és mégis! Úgy képzelem, hogy a faj mégis tudomásúl veszi ezt az évszázados tényt. – Aminthogy: – a megölt állat sem adhatja már át fajának azt a tapasztalatot, hogy az ember magához csábította, kihasználta és megölte… És mégis: – az állat bizalmatlan maradt. – S jól el tudom képzelni, hogy az ember fogsoros, vigyorgó szörnyetegnek tűnhetik egy későbbi kor átfinomúltabb idegzetű lénye előtt…. Bűzös száj: – csúnya barlang-nyílás, mely mindent elnyel… s örökké csak kerepel vele… Éneklő emlős! – Öregember mohó evése: szánom, hogy még őt, a fáradtat is hajtja, – talán tudtán kívül hajtja az ösztön a mohó önfentartásra… hogy látom őt, a bölcset, rágcsáló, önző állatnak lenni… Szemei befelé tekintenek, – arca semmit sem fejez ki…. Kenyeret rágcsál nagy kínnal – és átadta magát ennek a munkának, – a vegetáció örömének és nem gondol semmire.

 

Egy látogató D-nél: „Engedd meg, hogy húsz év után is tegezzelek… Jöttem Pestre, beiratkozni az egyetemre, a jogra… – Hogy mit csináltam eddig?… Hát eddig bizony vérszegény voltam… és Parádra, meg Abbáziába, meg Bártfára kellett járnom… De most már úgy érzem, megerősödtem, – most már bátran beiratkozhatom az egyetemre…. – Milyen furcsa kérlek, hogy tegnap volt előadás az egyetemen és ma nincs…” (Egy negyven éves ember. – Hogy Istennek micsoda növényei, hagymái vannak! Ez egy évelő: az biztos. Nem siet: és lehet, hogy igaza van.)

 

Szuronyroham után még sokáig merev az emberek nézése: olyan, mint a szurony.

 

Folytonos mozgás, változás: űlsz nyugodtan – s borod, tintád elpárolog, – az örök törvénynek hódol, – ropog, porlad az asztalod s a nap lemegy.

 

Ami a történelemből oly hősi, oly nagyszerű: közelről a harcosok és intézők míly aprók!

 

1915. okt. 17. – Tapasztalnom kell azt is, amit minden szegénynek: – ha beteg vagyok, akkor éhen halok – és senki sem fogja természetesnek találni méltatlankodásom: „hiszen beteg vagyok!” – Ez a méltatlankodás csak a tőkéé, nem a munkáé. – Ilyen gyötrő érzés másokat is kínoz. L. M. hat év előtt így szólt hozzám: – „Az a fontos, hogy most már nem fognak hagyni éhen halni, – hiszen ,híres’ vagyok. És már magát sem hagyják elpusztúlni, – nem hiszem”. – Tévedett.

 

Ez aztán a klasszikusok lapjaira vágyik! Egy fiatal leánnyal ismerkedtem meg. Boldogabb és harmónikusabb kereskedőt még soha és sehol! Lázas volt. „Tegyen babra ajánlatot”, – mondta nekem. – „Menjen reggel a vásárcsarnokba, vegyen hagymát, diót – és amit talál”… „Öt percent rabat”… „Decemberi terminusra”… „Jó lesz sietni”… cseng még a fülembe. Ragyogott: elemében volt. Mondta is, hogy ő nagyon boldog… (No hála Isten, csakhogy olyan boldog!) Ő nagyon boldog, – mert vagy kereskedik, vagy hegedűl… (Ez aztán a kombináció!) – No és aztán mit hegedűl, – kérdeztem, – valami szép érzelmeset? Valami lyrikusan fájdalmasat? Mondja – mit, Drága Szentem? – „Beethovent és Bach-ot”, – felelte. Majd leűltem a kövezetre. – No és operettet? – kérdeztem reménykedve. – „Azt is”, felelte. „Leányvásár, Huszárcsók, Bakaszerelem”… és még elmondott vagy tizet. – Egy mélyet sóhajtottam a csodálkozástól. – Aztán száraz gyönyörűséggel hallgattam hosszú előadását a stukatúr-mészről.

 

Mint a kóbor kutya, mindenkihez odacsatlakozom egy kis időre.

 

Ne feküdj sokat: a sötétség megeszi a lelket. – A szél összezilálja az alvó álmait.

 

A mások becsülése tartja benne a lelket. – Előttük pózzal takarja a sok hiányt.

 

Mi célja van avval a Teremtőnek, hogy majd öregen és kiszáradtan is nézegesse ugyanazokat a tájakat, melyeket már ezerszer látott. – Ó fiatalság! Misztikusan kipattanó virág!… Színes képeid! – Most már hideg az élet! – Régi idők melanchólikus képzelme: ha őszidőn kivisznek majd és ott hagynak, – most már nem is érint. – Elvágtak engem a köldökzsinórtól: istentől, anyától, – nincs bennem hit, – teljesen egyedül vagyok, gyengének érzem magam, – de nem félek!

 

A vén emberek iszonyú, szörnyetegi hatalmak, erőszakos erejűek, – szívós akaratuk van.

 

Két csónak csak akkor rivális, ha véletlenűl egy irányban fut: – de akkor rögtön rivális.

 

A jóság nemcsak érzés – a gondolat is lehet jóság. – Nem kell meghatottnak lenned!

 

Egy rabló, aki orosz betörés idején végigmegy a falún és ordít: „Most már jó lesz a szegény embernek!” – Később halálra ítélik. – Mélyen szánom!

 

1915. dec. 20.

Elértem, amit elérne más is
Könnyen, – ha nem komédiás is.
De én – naphosszat feküdni {henyélni bátor}
Nem voltam elég jó gladiátor.
A tömeg úgy feketéllik…
S bús sorsom oly sokan élik….

 

F. tanár tiszta ember: – megközelíthetetlen. – Rendkívül eszes, kiváló mathematikus: de az ambició sötétsége nélkül. – Türelmes saját magával és másokkal. Nem zaklatja magát, – hagyja magát élni, ahogy az idegeinek kellemes. Délután kávéházban szokott űlni, – beszélget. S nem érez lelkiismeretfurdalást az eltöltött idő miatt. – Amikor dolgozik – teljes figyelemmel és odaadással foglalkozik a fiúkkal. Szereti, becsüli és nem becsmérli foglalkozását. – Álmatlan: ilyenkor olvas. – Szereti az egyszerű logikát, – logikai tréfákat… Gondolkodása: racionális és humánus. – Emberszerető, – igazi humanista. A háború oly bánatot okoz néki, oly csalódást, hogy lesoványodott belé. – Szerelmes nem volt, barátai nincsenek: emberekre nincs szüksége, – meg tud állani teljesen egyedűl: gondolataival, tréfáival és – szeret élni… Ahogy e világ jelenségeiről beszél: – kiérzik, mennyire becsüli az emberi elmét és okszerűségét. Ismer célt, haladást, kauzalitást. – Hozzátartozóinak még ma is pénzt küld. – Igénytelen: – egyszerűn, szinte rosszúl öltözködik, – hónapos szobában lakik. – Szereti a finom, szép, kerek konstrukciójú mondatokat: – kiváló nyelvész. – Ha utazik, akkor is a kényelmének él. Nem türelmetlen és nem mohó: Velencében beűlt a kávéházba délután – és rendes szokása szerint estig átböngészte az összes lapokat.

 

1916, febr. 21, este. – Zúgó, végzetes magány. Kinn sötétség, ridegség és a kűlváros csendje. – Egész délután aludtam, aztán egy karszékben űltem három óra hosszat mozdulatlan, révedező, tévedező, céltalan gondolatokkal (mert: fantáziálni már nem tudok.) – Ha anyám kérdezett valamit, (tapintatos volt!) – beteges kimerűltséggel feleltem. – Teljes magány: se barát, se barátnő, se cél, se munka; – hit, remény, szeretet, törekvés nélküli fagyott és dermedt élet, mely csak külső funkcióiban, jelenségeiben tartja fenn magát s a melyhez a lélek már rég nem ragaszkodik, – sőt, mint terhet cipeli.

 

1916., márc. 15. – Anyám: mindent pontosan teljesített, aztán meghalt.

 

1916. jún. 21…. A vonaton Bártfa felé már alig volt megjegyezni valóm… Magamba merűltem – s megállapítottam: hogy tanúlni többé nem akarok… Új lehetőségek bezárúltak – s arra a pár évre, ami még hátra van!… Mert az sem fáj már, ha semmit sem csinálok…. Napról napra élek: s megnyugszom benne. Ha a darabomat előadnák, nagy örömet nem okozna… Ha Olaszországba mennék: már nem tanúlnék. – Kényelem kell! – Míly furcsa az elhidegülés folyamata, – bámulatos, – sosem hittem volna, hogy ilyesmi is van. Abból a tapasztalatból, hogy teljesen egyedül vagyok, előbb egy majdnem elviselhetetlen iszonyat származott, aztán nagy elszántság… Leírni, vagy elmondani, hogyan történt, – nem lehet s nem is kívánom… Hogy rossz vége lesz: biztos, csak idő kérdése. – Mennyi még a haladék? – Írni nem akarok… Únom hamis összefoglalását a szörnyű, ezerképű valóságnak… Új kitalálásnak már se reménye, se öröme… Ma már királyságot ajánlhattok fel: – nem nyúlnék érte, mert tudom mindenről, mi a terhe s a tehertől félek…. Tudom mi a dolgok értéke – s nem kívánok már sem tetszeni, sem büntetni… Barátokra nincs szükségem: – idegeimben van minden emberi kapcsolat nagy labilitása…. s még csak elkeseredni sem tudok… A tehetségemet pedig: nem becsülöm sokra, – ami koncentráció és energia volt bennem, az foszlik széjjel…. Emberek társaságában nem reménykedem: – kívűlről nem jöhet segítség…. Kis körre szorúlt a világ: – itt a számadás perce. – Bármi újba kezdenék: kedvetlenűl és felületesen tudnék csak foglalkozni vele… Még nem is olyan régen: a tüzes ambició számára nem volt lehetetlenség, – ma már minden lehetetlenség… Azelőtt: nem volt múltam, – csak jövőm… Ma: egy befejezett, lezárt múlt emléke nyomaszt, – a fiatalság már nem lehet szép többé, – változhatatlan, mert lezárúlt. – „Mért mindig oly szomorú? – Lehorgasztott fejjel látom naponta az asztalom mellett elmenni…. Mintha szerencsétlenség érte volna…” – mondta öt év előtt az öreg G. – Teher és szerencsétlenség voltam anyámnak…. s míly szerencse lehetett volna íly élénk, ambiciózus és tehetséges kölyök…. – Most már közönyösen! Nem hagyom, hogy bármi is elszomorítson! – S a régi aszkéta-élet: a nagy célokért talán érdemes is volt – a jövőért… De a jövő – íme itt van…. Mért is nem borozgattam a többivel: – most már hiába engedek… Nincs már, aki megbocsásson, aki könyörűljön… Ha valaki kérdezne, – nem tudnék mit felelni: mért vagyok heteken át egykedvű… Magános esti öltözködések emléke: – konganak a szobák, – örök a magány… Hogyan csinálják mások?… Hogyan van, hogy mégis, mégiscsak boldogabbak?… Úgy látszik, – idegzet dolga, hogy hogyan érzi magát valaki…. No de hiszen a természet majd segít: – majd csak összetör egészen; – a konflis-lónak is meg kell butúlnia, hogy elbírja az életét…. Hiszen nincs időm gondolkodni sem, – egész napi a robotolás: elveszett ember vagyok!… Bár: látni, hallani, vegetálni – talán ezért is hálával tartozunk, – hogy élő, fájós anyag vagyunk…. Mért nem jönnek barátaim vígasztalásomra!….. S a vasárnapokon is: – bódultság! Csőrepedés, eső egy téli vasárnapon: – milyen összezilált élet!… Vagy: – egy-egy elröpülő gondolatnak szentelem a pihenőnapot s úgy gyászolom, mint a gyermekemet…. A kényszer-munka nagyon elszomorít: – azelőtt hogy lázadtam ellene!…. – Zavart a gondolkodásban…. Most már értem anyámat: a kényszer-munka tette tönkre!…

 

Tóth Wandát olvastam újra. – Milyen nagy művésznő! – Rendkívüli ízlés, – csodálatosan harmatos lelkek, – csodálatosan friss, élénk színek…. Álomvilág: – melynek mégis valami szép, igéző realitása van…. Gyönyörűn, ceruzaheggyel rajzolt édes-bús női portrék… Halványak…. tiszták, – szépek; – igazán felülmúlhatatlan néha, oly gondolat-gazdag, oly bátor, oly nemesen egyszerű… – S míly szégyenletes ostobaságot, míly felháborító, lázító, gyűlöletes szemetet írt róla Sebestyén Károly!… A többi pedig hallgatott!… [Ez a bekezdés a kéziratban itt szerepel, de az Új Időkben 2. rész elején.]

 

[3. rész]

A kupéban: – Nincs, aki megvéd a halál ellen. – A gyerek nem fél betegségtől, haláltól, mert valami rejtett biztonsága van: – ő nem halhat meg, – őt megvédik, szülői nem engedik, hogy baja történjen…. S furcsa: – ez az érzés, a biztonságnak ez a titkos árama még a felnőttben is sokáig munkál – talán mindaddig, amíg a szülői élnek, – amíg a fészekben ott űlnek az öregek, akik építették – s akik harchoz szokott szárnyaikkal kiverik az ellenfélt…. S a fiókák nyugodtan, közönyösen álmodozhatnak azalatt – megvetőn nézve az öregek küzdelmét…. S így van ez még akkor is, mikor a fiúnak már magának is családja van…. De jaj, – mikor teljesen egyedül maradsz, – kitéve az elemek kegyetlen dühének, – védtelenűl… (Hiszen az ember társat is azért vesz maga mellé, hogy majd az védje meg, – hogy majd ne legyen egyedül a nagy pillanatban, – hogy kinyújthassa felé segítségért esdő kezeit.) – Hiszen társaságba is azért jár: hogy megnyugodjék, – íme ezek is velem élnek, ezek sem aggódnak s talán ez a sok ember… együtt, – talán ez mégiscsak védelem…. „Ej haj! Sosem halunk meg!” – (Pedig: de egyedül maradsz majd a végső pillanatban! De nem lesz az ágyad mellett senki, aki azonosítsa magát veled!) Érzed csúszni, hullani napjaidat, – egyiket a másik után…. Már megint eloltod íróasztalod lámpását?… Már megint éjfél van?… Hiszen még csak öt perc előtt volt éjfél…. Csúsznak! Hullanak! – S épp ezért nagy bölcsen sietni kezdesz élni!… Nem a jövőbe vetíted sorsod zenitjét, hanem a jelenben, kis örömökre halászol: kissé melancholikusan ugyan, de meglepő megelégedéssel…. – Császárnak készültél? – S hogy a városnál fogalmazó lettél: egészen jól érzed magad…. elfogadod az alamizsnát…. S mindez az arcodra van írva: – ahogyan a gazdagok közt félszegen nagyon alázatos vagy: az még a régi ambició emlék-vonása – s ahogyan rezignáltan pislogsz, de kényelmesen üldögélsz mellé, – s a jó tápláléknak, kártyajátéknak kezdesz örűlni: – ez már az új bölcsességed…. S már egyre ritkábban gondolsz rá, hogy pásztor-óráid míly oktalan, állati időtöltés: ahogy az életnek adtad át magad…. Célszerű-e? – logikus-e az életed? – már nem is kérdezed…. Furcsa volt az is eleinte, teli indokolatlanságokkal: – megszoktad az egészet úgy ahogy van s ha eleinte még igyekeztél is – buzgólkodtál megindokolni…. Most már még csak nem is buzgólkodol…. Nem vagy már érzés-képes: – hónapokig tompúltan révedezel – de aztán egyszerre megszáll valami nagy meghatottság: – s nem tudod honnan veszi magát!… Csak csodálkozol! Egy óraütés példáúl egészen megindít…. Míly puha, míly lágy, míly édes hang, – gondolod – mint egy szerető lányé… Vagy dícsérsz valakit s egyszerre könnyek gyűlnek a szemeidbe a nagy meghatottságtól: – hogy milyen derék ember is az az X…. Néha aztán bölcselkedel is: – ha felmégy valami lépcsőn, – morogsz, mert fáraszt s a következőket gondolod: mért megyek én ide fel?…. De hiszen elvégre mindegy is, hogy felmegyek-e! A természetnek elvégre mindegy, hogy fenn vagyok-e, vagy lenn, – hogy fenn van-e valami lélek a harmadik emeleten…. Mert, – ha fenn van: úgy sem maradhat fenn, – úgy is csak le kell esnie onnan…. – S már is az örökéletről kezdesz gondolkozni…. Mert, – kétségtelen: akkora előkészületeket tettél, úgy készítettek elő – mintha az örökélet állana előtted – s most egy kicsit mégis meg vagy lepve, hogy milyen rövid dolog ez…. Máris lefelé hajlik: – meglepő! S így is van rendjén. – Száz év múlva mi keresnivalód volna itt?… Egy lélek nincs már itt, akihez valami emlék, vagy érzés fűzne, – a dolgok is megváltoztak: – az utcák, – régi jó íróasztalod tönkrementek – egy egész idegen világ bámúlna reád ellenséges szemekkel – s legfőképen az unokák! Mit keresel itt – csak nem enni keltél fel a sírból?… (Szegény anyám, – amíg itt vagyok – addig élsz! – Nyílván azt hitted te is, hogy én örökké élni fogok…) – Ó minek csináltok akkora rendet erre a pár évre! Hatalmas épületeket, – intézményeket: – meg akartok csalni az örökélet illuziójával?… Mért van idegeinkben ez a nagy rendszeretet, mely az élet kuszáltságával merőben ellentétes?… – Gyilkoltok, ontjátok a vért, – vajjon a föld, a távol csillagok s az összes világrendszerek csak azért forognak, hogy örökkévalóvá tegyék az ölést – s e nagy óramű ezen a principiumon s az individuum rettenetesen hideg és kegyetlen magányán épűlt?…

 

A kupéban: – E napok már a „beteljesülés” ideje, ahogy a kitűnő Tóth Wanda mondja. Már korántsem a „várakozásé”… Hogy ízlik? – Nagy kűzdelem volt ám, a legnagyobb nyomorúságból felkűzködni, – valahová magasabbra. Rettenetes, irtózatos nyomás nehezedik a nyomorgóra: – mozdúlni nem képes, semmi sem sikerűl neki, – mintha a világ összeesküdött volna ellene…. Erőfeszítés a megszakadásig…. „Csak a szerencse segíthet!” – gondolja éveken át – s a szerencse csak nem jön. Remegve várja a húzás napját – s előre elkészül a tervvel: hogyan fog élni a főnyereményből – szerényen, ó csak nagyon szerényen, – de végre, valahára tisztességesen… Először is: rendes lakásba megy, – néha majd utazgat is – s nyomorgó barátait sem feledi el… Nem könnyebb ma sem „homo novus”-szá lenni, mint Cicero korában: az élet egész nyugalmát, boldogságát emészti fel. (Persze: – a helyzete is meghatározza e földi dolgok sorsát, nemcsak a benne rejlő erők. – Ha közel van az üveg a kályhához, – elpattan.) Aminthogy az ambició különben is mindig befelhőzi az életet… Ó – én ismerem! A legértelmesebb tekintet nem az „ambiciózus”, „okos” embereké – hanem az egészen világos, meleg, tiszta és boldog tekintet az. Valami felemelő, megnyugtató tisztaság van némely ember szemében, – aki nem ambiciózus. Öreg emberek lényébe szinte beleimpregnálódott egész életük vezér-motivuma… Ha ökonómikus volt s derűs – nem avatkozott erőszakosan a sors dolgába, – nem volt sem „hedonista” sem nagyon ambiciózus, – hanem rábízta a természetre: adagolja az természetesen s jobban az örömöt s bánatot, – ha így élt: valami kellem van a lényében még öregkorában is, még az a mozdulat is kedves és rokonszenves, ahogyan a halált várja. Bezzeg az öreg R. igazgató: „Betegen fekszem, – mondta, – s nem tudok mozdúlni… De én mozdúlni akarok! – Mert mi vagyok én, – trágyagép? – Mért nem fordulok fel akkor! (S a szeme kidülledt, kezei ökölbe szorúltak.) Dol-goz-ni akarok, vagy széttörök mindent! És mozdúlni sem tudok…. Pedig, – tudja, – útálom már a munkát is – már megvetem és úgy unom! Gyűlölöm! – De feküdni, – az rettenetes! Szét tudnék törni mindent. – Bejön a feleségem, – kiküldöm – és csak nyögök…. Mert mit mondjak neki? Megöljem? – Minek is élek? – Hetvenkét év sok, – elég a komédiából! Aminthogy elég az egész komédiából, (– mondja vésztjóslón és nagyon sötéten,) – hogy Isten mért nem mártja már ezt az egész szedett-vedett komédiás-bódét csak két percre, – csak két percre víz alá!” ( – Szegény anyám, míly csendes volt, míly meghatott a halálos ágyon, – de míly elszánt. – Nem akart meggyógyúlni. – „Elég volt fiam!” – mondta.) – A természet, úgy látszik, segít meghalni: ez az élet vége. (S a hozzátartozók dolgát is megkönnyíti: az öreg embert már nehéz elviselni.)

 

Egy állomáson: – a földön, ahol a szegények ebédeltek, – ott van a te eldorádód – szürke kis veréb.

 

A kupéban: – Mennyi minden kell egy embernek. – Micsoda ballaszttal megrakodva vándorol: – cipőkrém, olvasmány, csajka, cipőgomboló. Mennyi podgyász kell, ha odvadból kivándorolsz. – – Most utazol: s azt hiszed, hogy úton lenni, – ez életed fő-folyója. (Míly súlyos nyomasztása van a jelennek!) Néhány hónap múlva erre az epizódra alig emlékszel. – Most utazol: – s azt hiszed a jelenségek, amik veled most történnek – nem fontosak, köznapiak… Ó ami fontos, – az más! – gondolod. – S csak későn veszed észre, hogy közben eltelik az életed.

 

Egy szállodában: – Nem emlékszik rá, hogyan jutott ágyba, annyi minden történt álmában. – A szállodai vendéglőben két ember összeszólalkozott. – Érdekes volt nézni: – hogyan élvezték pózaikat. Az egyik büszke volt és öntudatos, – a másik alázatos és tűrő – s mindkettő szemében fellángolt a felfokozott életöröm. – Formakérdés! Én mindkettőjük formáját jól tudom élvezni. – A póz, amelyet választottál, gyakran dönti el sorsodat! – Ha ingerelnek, – nagy boldogság, iszonyún kíméletlen dolgokat mondanom. A harag nékem örömet okoz. – Ha az ember a szerveztére figyel, – már akkor is igen gazdag gondolkodó lehet.

 

Ügybuzgó kalauz: – komolyan szenved, ha az emberek nem rendben szállanak fel, – teljes figyelemmel dolgozik. – Egy szembe jövő tehervonat vezetője: mozdulatlan arc, idős, komor, mint egy tritón! – Lokomotivokon némelyek nagy ügyességgel, gyorsasággal és energikusan dolgoznak, – mások lustán, unottan, sőt kétségbeesetten…. Anyám varrásain az öltések kompaktak, rendszeretők, kissé zsugoriak: – minden mozdulatán meglátszik az ember – s az embertől függ, hogy milyen a foglalkozása.

 

Megindultunk s a vonat hirtelen zökkenéssel megállott. – Egy ittas ember leesett a kocsiról. – Elég sokáig álltunk, bár, – mint kiderűlt, nagy baja nem lett. – Sokan leszálltak. Egy munkásasszony így diskurált: „Mért nem megyünk már, – mit ácsorgunk?… Hamar indítják meg a vonatot, – az a baj: emberélet az nekik semmi! – Jól meg fogják verni, – mit rúgott be! Beviszik az állomásfőnökhöz és elagyabugyálják…. Hát! A szamár – berúg! … Pedig jól összetörte magát, – láttam, – vége van a féloldalának, – össze is vizelte magát… Nem tehet róla a kalauz, hogy is tehetne róla, – nem is volna jó, ha tehetne róla…. – Hát azért állunk lelkem, – mert nékik is csak igazolni kell magukat, hogyan történt, mint történt, mert még rájuk bizonyúlhat a dolog!”….

 

Kassa: – Két pap az utcán, – mint a szentség komoly démonai. – Éjszaka: az őr kiált, hogy hozzá ne közeledjenek: – néki egyedűl kell lennie, – ha fáj is magánya! – Emberek társaságában elfelejthetné életét és halálát.

 

Uszó fellegek, kik visszatértek
Oly tájra, mit mi nem láttunk soha
Mért is lengtek szomorún felettünk
S mért úsztok rögtön vídáman tova?…
– Mi megszülettünk s sorsunk titkát
Elfödé valaki könnyű kézzel:
S olyanokká lettünk, mint a mák,
Hogy méreggel telik s nem telik mézzel….
Ó, – mert nem nekünk termett e szép világ
És nem termettünk mi e szép világnak…..

 

(Nincs kedv tovább!)

 

Igazán a természet segített, – ahogy én át tudtam szórakozni anyám halálán – s ahogy a nagy csapást aránylag könnyen vettem: első nagy könnyelműségem.

 

Az elizium gyönyöreiért talán érdemes volna így kűzdeni, harcolni – de ezért?

 

A fiam élete: – hogy megnyílik néki majd a „világ”, – amely már nékem távolodik. Bál, társaság, vídámság, flirt, – engem idegesen, gyorsan elintéz, – s látom őt magam előtt, amint egy asszonynak szemrehányást tesz. – S bámulom életerejét, mely bennem már gyengűl. – Megnyílik néki a tág mező, mely számomra már szűkűl: – úgyszólván kifejezhetetlen vizió. – S a múltam, a fiatalság, a gimnázium: – egyre távolabb és misztikusabb fénybe burkolózik.

 

Hogy tengek-lengek én egyedül, bágyadtan, teljesen kedv és remény nélkül a világban! – Nem tarthat sokáig: senkim – semmim!

 

A kupéban: – Útitársaim: – Egy katonatiszt szemei. Már olyanok e szemek, mint a vadállatokéi. Hideg, szürke, biztos tekintet, – tapasztalt, gyakorlott, kissé szomorú. Mi mindenre rányílt már! – A halál hekatombáit, pusztítást, gyilkolást, – látta a szélét a dolgoknak. – Egy zsidó útitárs: ami vad és zsíros, erős és vaskos hangzást emberi nyelv csak produkálni képes – azt a zsidó nyelv már produkálta. – Egy idegen dada: úgy készűl a szoptatásra, – minden gyengéd forróság nélkül, mint egy operációra. – Egy beteg öregember: „ajánltak egy orvost, – aki egészen másként gyógyít… Hohó! – Az nem csaló! Az meggyógyít!” (Akár az ókorban: a tudomány még ma is okkult.) Egy kisfiú: „apa, ha te lefeküdnél és a mozdony is: melyik volna nagyobb? – Hát egy vicinális mozdony?” – Egy ember még gyorsan kihajol s rákiált valakire: „Wischogród!” – Egy furcsa, igen furcsa, félig nagyon előkelő hölgy. Egészen hibátlanúl viselkedett, igen disztinguált volt – csakhogy túlságosan barátságos volt példáúl az étkezőkocsi pincéreivel… (Igen nagy borravalókat hagyott – s azok már mint ismerőst üdvözölték.) S valami még ezenfelűl is gyanús volt nékem benne, – úgy hogy azt kellett hinnem, hogy jó… jó – de mégsem valódi márka! Pedig hibátlan volt, – de valami mégiscsak zavart, – talán előkelőségének egy kissé hangsúlyozott öntudata, – vagy az a nagy közvetlenség, amelylyel az őt környező tárgyakkal bánt? Vagy, hogy érezhető volt, hogy mégiscsak „kifelé” akar hatni…. Az étkező-kocsikban megjelenő előkelő tündérek különben is gyanúsak egy kissé…. Aki igazán előkelő, az nem nagyon előkelő…. Vagy talán az zavart, – hogy egész úton mosolygott? Furcsa, az arcára fagyott, barátságos mosoly: – mely sohasem enyhűlt komolysággá…. Feszűlt, fínom mosoly: így nézte a tájat, az embereket, a pincért… Szép arc, – kissé fájdalmat rejtő nyílt tekintet… Kesztyűs kezek, – finoman étkezik, – velem szemben űl – s ahogy rámmosolyog: rejtély, – nem tudom mire magyarázzam…. Izgatottá tesz, – fészkelődöm, – mikor egyszerre megvilágosodik minden s elönt a mély szánalom. Jobban figyelem mozdulatait s akkor látom, hogy mű-keze van. S megértem: örökös zavarát, mindig elnézést kérő zárkozottságát, szomorú derűjét…. S nagyon meghat, nagyon megszeretem: bárki legyen is! – Margittal találkoztam a vonaton. Pistáról ezt mondta: „Erzsi-néniéknek gyakran ír, mert nékik bizonyíték kell, hogy szereti őket, – én tudom, hogy rám gondol.” Másik útitárs: atyját és atyáit tisztelő kövér zsidó úr, – még fiatal, – de olyan nyugodt s úgy beszél éppen, mint az öregek. (Tipus.) – Ősz férf, akit az indulat állandóan majd felvet. Minden mozdulata lassú és fékezett, mintha nagyon izgatott volna, – s folyton uralkodnia kellene magán. – Halkan, fojtva beszél egy idős hölgygyel. Másokkal nyers és féktelen: – mindenkivel gorombáskodott már eddig, aki a közelébe ért. Valami földesúr lehet. Az idős hölgy a felesége: – véle fájdalmas udvariassággal és gyengédséggel bánik. Ilyenkor: – a nagy erőfeszítéstől a halántékán kidagadnak az erek; (szemmel látható, amint saját szenvedélyétől szenved és megtöri magát.) Az asszony ősz, hallgatag teremtés, színtelen, fakó arc, fáradt tekintet: az elkínzottak nyugalma szemeiben. Néha meg-megrebbennek pillái, – vagy felrebbennek kezei, – fél szegény, hogy az ura mégiscsak elragadtatja magát…. Szegény martyr-természet: arcára van írva, mennyit szenvedett már… Önként alárendeli magát, – alázatos rabszolgája a kényúrnak. Mikor leszálltak, – magához vette a kézipodgyászt…. Az ura üres kézzel, merev mozdulatlansággal nézte…. majd egy fajta fájdalmas melegséggel szólt: „majd én viszem”…. De nem vitte, csak nézte az asszonyt. Ez a tekintet, ez a hang elismerést fejezett ki és mintha ezt mondaná vele: „Látod…. látod…. ez szép tőled…. hiszen magam is kínlódom…. hiszen tudod, hogy milyen vagyok… Aztán – egy pillanat múlva már zavart és haragos lett…. „Majd én viszem”, mondta most már nyersen, – de megintcsak nem mozdúlt… Aztán nyelt utána, – mert ez a pár szó is kitörés volt. – Úgy látszik, folyton viharzik, különösen, ha idegenek nézik kettejüket.

 

Ha azelőtt láttam valamit, – E-nek gyűjtöttem.

 

Az ember már nem vágyik se látni, se rögzíteni.

 

Egy másik útitárs: – Furcsa, kevert bánat: – szárazon égő szemek – örök kielégítetlenség, – szomorúság a jóvátehetetlen miatt – s fiatalság utáni sóvárgás. Kihűlt, idősebb ember.

 

Az ablakból: – Hideg szépség, – magas csúcs, – kövek, víz, – a tenyészet megszűnt. – Méltóságos, büszke, zordon, az élőre veszélyes, majdnem túlvilági szépség. – Kis, gyengéd tavacskákat tűr meg a zordon óriás a hóna alatt, mint valami vaskancellár az unokáit.

 

Az ablakból: – lágy, romantikus hajlatú dombok!….

 

Az új-hold megjelent és elűzte a felhőket. – Két szél csapott a hegyekből egymásra.

 

Az úton egész nyugodt voltam; – egy kissé túl-méltóságos pózzal árúltam csak el, hogy szegény vagyok és hogy védekezésre szorulok. – Egy kis madarat láttam a vasútról, – egy üde, zöld, szép völgyben ott csicsergett előttem, amíg álltunk. S én meghatva búcsúztam tőle, mikor újból megindúltunk… „Isten veled, – te kedves!” Aztán a tenyészet nagy erejére gondoltam: – e völgy már ismerős, – ezek már a bártfai lágy, üde hajlatok – s minden olyan, mint tizennyolc évvel ezelőtt volt, – gyermekkoromban… S ez a kis madár is, – mintha ő volna az, aki nékem akkor csicsergett…. (E változó világ örök állandósága!…) Isten veled te kedves!

 

Festészet, – szobrászat: szín, forma, fény…. – milyen nehéz a legprimitivebb gondolatot is kifejezni véle…. Az írás mennyivel magasabb művészet – mégiscsak a legelőkelőbb anyaga van: – a gondolat, – az ember sorsa és a karakter.

 

Mindenki megkapja a magáét…. Én talán már egészen megkaptam. – Mi van még hátra? Egy pár év talán, – talán még, ha sikerűl az élet, tiz évig szerethetek valakit. S erre a tiz évre készűltem volna harminc évig ekkora energiával? Kiváló akartam lenni, – néki, – elmélyedtem, készűltem, tornásztam – talán mindezt csak néki…. Érdemes volt-e?

 

A föld fölött, – a föld alatt, – furcsa bujósdi.

 

Bártfa: – Teljesen vágytalanúl ődöngtem: ambició, nők, pénz – semmi sem érdekelt többé. Ezer házasság, – az emberek tömege állt előttem példaképen…. Gazdagok! Nevettem s újra csak nevetni tudtam, – a munkát nevettem s a találmányokat…. Minek nektek a találmányok! – Minek találjak ki nektek valami újat, – hiszen én már csak generációk perspektiváján át vagyok képes látni benneteket… Minek nektek a munka, a találmányok, – minek hagyjak nektek akárcsak egyetlen üzenetet is, – hogy boldogabbak legyetek? – Hát lehettek-e azok, ti a halál felé bukdácsolók? – Hogy a nékem távolodó életek bukdácsolása ilyen, vagy olyan legyen? – Emberek vagytok: – a letűnők, az alkonyat felé haladók tömege.

 

Egy kicsit vonzott megint a társaság – s úgy éreztem, hogy az ember mégiscsak a társaságnak és a társaságért él – s mindent meg kell kísérelnie, tanúlnia annak mulattatására. S nagyon szenvedtem, hogy oly idegen vagyok mindenkinek.

 

Mért vagyunk kíváncsiak, – mikor már úgyis mindent tudunk…. Úgy lászik, mindig újból és újból kell tapasztalnunk ugyanazt…. s újból kell csodálkoznunk, ha a közelünkbe kerűl. A tapasztalat figyelmeztet arra, amit úgyis tudunk. Tehát: az egész világ bennünk van ugyan, de csak részeiben áll elénk. – Az a sorsunk, hogy morzsáiból mindig újra megkonstruáljuk a nagy „egészet”.

 

Míly furcsa, ődöngő hangok, – míly bánatosan magános a fürdőhely reggeli zenéje. – Párás levegőben csendűl – s elhal – s az ember borzong nagy magánosságában. – S délután: a konfetti bolond kavargása, esője. – A gyerekek barátja lettem: – nini, egy új generáció játéka, – melyben már az én gyerekem is részt vehetne…. Konfetti? Nékem már unalmas. S míly megható, boldog, színes emléke volna néki, – csak a fiatal korban lehet ilyet szerezni.

 

Egy hölgy karomon: „No, no… – ne menjünk a sötétben… Az anyák elbuknak…”

 

Egy ficánkoló ifjú: – lovagias, merész kihivó…. mindenáron hősnek szeretne mutatkozni, – no persze a dámák előtt. – Furcsa, grotteszk gondolatom támadt erre a hősökről… „Olyat vizelt, hogy a folyón a félméteres jégtakaró elolvadt bele” – gondoltam a hősökről, – aminthogy a hősiesség valóban ilyesvalami.

 

Most jut csak megint eszembe az a furcsa történet… Pedig fel kell jegyezni. Szegényem halála után néhány héttel kiadó lakásomat megnézte egy embercsoportozat…. Egy idős asszony, két fiatal hölgy és a házmesterné…. Szórakozott voltam és borús…. Nem igen néztem meg őket…. De mikor elmentek, az ablakhoz álltam és utánuk bámúltam, amint a villamos-megállóig mentek s vissza-visszanéztek tanakodva. – Nagyon ábrándos, kesergő ifjú benyomását tehettem… mert a legnagyobb meglepetésemre néhány nap múlva hibás németséggel írt levelet kapok…. amelyben ez áll: – engem ők láttak és igen-nagyon megsajnáltak, hogy olyan egyedül vagyok…. Csak föl a fejjel, – nem szabad elhagynom magam, – vannak még emberek, akiknek igenis szívük van… Csak nézzek körűl a világban egy kicsit s majd meglelem boldogságomat…. „Wenn Sie einen Famillienschluss suchen….” akkor ők szívesen állnak rendelkezésemre… Csak legyek bátor!… (Valami ilyes. – Sajnos a levelet, amely brilliáns – valahova elraktam.) S aláírva: egy magyar leánynév. A levél különben is magyarosan volt fogalmazva. – Szóval: – lássam, hogy művelt. – No ezt a csudát aztán meg kell nézni, – ezt a kalandot már nem fogom elszalasztani… Úgyis az iskolám mellett laknak. – Felmegyek. – Egy leány alsószoknyában sikál a konyhában s mikor meghallja ki vagyok, – rohan be a „Vika-nénihez”. – Várok, – bevezetnek. – A szoba üres. – Tisztaság, – szegényes bútorzat, – teli mindenféle cifrasággal: – szallagocskák, legyezőcskék, képeslevelezőlapok a falakon, – gipsz-médaillonok, – papír-girlandok…. egyszóval az élet itt kellemessé van téve…. (Úgy látszik valami színész-félék lehetnek.)… Egy hangra fölneszelek – nyögés! S ekkor veszem észre, hogy a dívánon egy öreg asszony fekszik…. Be van bugyolálva az egész teste…. a fején borogatás, – mereven néz – s nyitott szájából nyál csorog… A halál szele megborzongat. – Pár perc múlva nyílik a másik szoba ajtaja s egy zajos, idős, karcsú hölgy jön be – egy nem egészen tiszta dáma – s örömmel üdvözöl…. Valami spanyolos németséggel beszél…. S mikor megkérdem, mi az anyanyelve, – azt válaszolja, hogy angol…. – s rejtélyesen mosolyog. Én azonnal angolúl folytatom, – de ő gyorsan elhárítja. – Mosolygok. – „Sei nur ruhig, sprech’ nur nicht drein!”… – mondja hirtelenűl a dívánon fekvő asszonynak, aki kissé mintha hörögne…. S avval nekem esik s minden átmenet nélkül a legvehemensebben elkezd vígasztalni. Hogy ők a házmesternétől hallották, hogy nékem nemrég meghalt az anyám…. Hogy ők a Bellával megbeszélték a dolgot… igen…. nekik nagyon fájt a szivük értem…. S ők azt hiszik, hogy nékem ezekben a nehéz percekben nem szabad egyedül maradnom…. Legjobb volna, ha valami vídám, jókedvű családdal összeköltözködném, ahol megtalálnám otthonomat, lelki egyensúlyomat, – akik vígasztalnának…. Különösen a „Bella” sajnál engemet nagyon s még éjjel is felkeltette őt – hogy rólam beszéljen neki…. Ki az a Bella? – kérdezem. A Bella most nincs itthon, – a miniszteriumban van…. „De l’agriculture” – mondja franciáúl…. ő ott a pincészeti tanfolyamon tanúl…. igen…. Én persze, – miután tudom élvezni azt, ami szörnyűséges, – persze mindenbe belemegyek – sőt! Rögtön fokozom is a dolgot – s máris terveket terjesztek eléje… hogy hogyan fogunk mi összeköltözni, – nekem elég lesz egy szoba is – s a többi bútoromat az övékkel egyesíteni fogjuk…. Ők majd főznek is nekem…. Már nagyon komolyan s kissé aggályos arckifejezéssel az iránt is kezdek érdeklődni, – hogy mit gondol, – nem lesz-e túl drága a mulatság…. Mert nekem ugyan van egy kis vagyonom, – de azért…. (A prédát csillogtatom előtte – s rettenetes, gőgös, gyilkos élvezeteim vannak.) De a hölgy ezt elhárítja, – legyek csak egészen nyugodt, – mondja most már békés derűvel, – majd csak megegyezünk…. Már minden rendben is van tiz perc alatt – örömeim is már elérték tetőpontjukat – s érzem, hogy most meg kell végre adnom a halálos döfést… Csak még egy pont tisztázatlan: – hogy ki, s milyen hölgy az a Bella, aki engem oly nagyon sajnál… Homályosan érzem, hogy e pontnál fogok kitörni…. – Igen – és az a kedves hölgy, – mondom, – a Bella kisasszony, – azt szeretném még ismerni…. – Ó azt nagyon könnyen megismerheti… feleli könnyedén, – jőjjön el holnap délután példáúl…. – Nem, – az nem lesz jó, – mondom és előre elsáppadok. – Talán inkább a Bella kisasszony jőjjön el hozzám…. – Csend. – Jó, – az is jó – mondja élénken és ártatlan vídámsággal. (Hohó! – Nem addig a! Meg kell, hogy érts engem!) Elborúl az arcom. Lassan beszélek. – Mert meg akarom nézni magamnak, hogy milyen, – mondom vontatottan – s erősen a szemei közé nézve. – Kérem – kérem, – majd megmondom neki, – mondja igen vídáman s minden frivolság nélkül…. Biztosan nagyon szívesen elmegy Önhöz – kedves Uram…. (mein lieber Herr: ez olyan cselédes megszólítás.) – Úgy? – gondolom. – Igen ám, – folytatom tompán, – de egészen egyedül, kisérő nélkül kell ám eljönnie…. (Már magam is annyira megréműltem ettől, hogy a végén mosolylyal enyhítettem a dolgot.) – Hány éves? – És szép? – kérdem tovább mégis. – Ó – ó nagyon szép, nagyon szép…. tizennyolc…. – És önnek rokona? – kérdezem. – Igen, – a nővérem leánya – mondja…. Az anyja meghalt – s bánatosan sóhajt. (No, ugrassuk ki a nyulat!) – Szóval kísérő nélkül – igen?…. – Igen – igen, – feleli gyorsan, – miért ne?…. (Ez már mégiscsak több a soknál!) – Igen ám, – de még egy valamire akarom kérni, – folytatom most már nagyon szerényen és szelíden. – Mondja meg kérem a kisasszonynak, – hogy, – hogy, ha hozzám eljön, – ne vegyen ám fel nadrágot… Mármint bugyogót – tetszik tudni… Mert én azt nem nagyon szeretem…. Kissé értetlenűl néz rám – de minden felháborodás nélkül…. Várok. Nem felel, – lehajtja a fejét. (Ha e pillanatban sóhajt – talán akkor megszánom. De hallgat.) – S én, – annyira undorodom most már, hogy nincs kedvem megismételni…. – Fő, hogy magának nem szabad olyan nagyon elkeseredni! – mondja rövid hallgatás után átható meggyőződéssel. – Szóval kérem, a kisasszony előbb majd telefonál nekem, hogy mikor fogadhatom – mondom s felállok. – Kikísér a lépcsőházba – s már lefelé megyek, mikor a korláton áthajolva még utánam kiált: – Csak nem szabad úgy elkeseredni – csak mindig vídáman! És ne hagyja magát…. Nur Mut fassen!… – Az utcán megállok s a rémület és csodálkozás hatása alatt el kezdek gondolkodni a dolgon. – De nemigen találok magyarázatot. – Otthon szigorún beprédikálom az asszonynak, – sőt pontosan fel is írom neki egy papírra, hogy, ha egy ilyen, meg ilyen nevű hölgy keresne telefonon, – mondja meg neki, hogy nem fogadom. De kétszer is mondja meg neki és egészen érthetően: nem fo-gad-ja a dok-tor úr. – Kíváncsi voltam mi lesz? – Semmi különös nem történt: a hölgy jelentkezett s az asszony pontosan megmondta néki üzenetemet.