[Az Szép Szóban 1939-ben, egy részben megjelent naplójegyzetek. A szöveg egy kéziratos variánsa (Naplójegyzetek általánosságokról) fennmaradt.]
Az igazságosság rémuralma volna az, amit akartok. Az anyám így szólt hozzám: – Tehetséges és szép voltam. Ezt érdemeltem én? – Magamban így feleltem neki: – Hogy tehetséges és szép voltál, az már ajándék volt, úgy is mondhatjuk: jutalom. S te még újabb jutalmat akarsz? Ajándékot az ajándékra?
S mi volna még, ha végigvinnők ezt az elvet az egész rendszeren? Próbáljuk meg, adjuk meg a tehetségeseknek és szépeknek azt, ami az érzésük (és igazságérzetük szerint is) jár nekik. S a többivel mi legyen? Akiknek semmi sem jutott az áldásból? S akik szintén Isten teremtményei? Goethe kapjon mindent? S a többi fejet hajtva imádja, vagy hogy? Nyugodjon bele abba, hogy neki semmi se jár, vagy csak morzsái a jutalmak jutalmainak? – Akkor már inkább amellett vagyok, ami van, hogy egynémely ravasznak szerencséje legyen, egy másik nyavalyás lopjon magának valamit, akár többet is, mint ami a legnagyobb tehetségnek adatott. Legyen vezérigazgató. Egyszóval, szerencsétlen társaim, könyörgök, elégedjetek meg azzal a csekélységgel, hogy tehetségesek vagytok s gyönyörűek. S ha nem is kettős nálatok az ajándék. Kettő jobb volna, belátom. Csak mi jusson akkor a púposnak? Jusson neki szép menyasszony néha, legyetek könyörületesek. S a csúnya lánynak szép férj s a fafejűnek aranyhajó. – – No, megérted-e már az áldás nélküliek lázadását? Bár, ha meggondolom, a tehetségtelenségnek nincs is oka annyi panaszra. Elég nagy sikerei vannak. De mit csodálod, mikor annyian vannak! A természetük különben is, úgy látszik, szereti az ostobát, különben nem teremtett volna belőle olyan rengeteget. Ha tehát megkérdeztek engem, nem mondom el ezt a titkomat, hogy megértsem az áldás nélküliek lázadását, bízhattok bennem, a tehetség mellett fogok szavazni. S hogy miért? Mert szeretem a tehetséget, – de én nem is az igazság vagyok, hanem a küzdelem. A természeti erők küzdelmének részese vagyok, ahhoz a párthoz tartozom, amely szomorú, hogy a bölcsek nyomorognak és annyi ostoba boldogul e világon.
Viszont azt se feledjük, hogy a jutalom nem is jutalom. Az élet kecsegtet minket, libegtet a szemünk előtt mindenfélét, hogy az jó lesz nekünk: a méz jó, az utazás, a szerelem, a pénz – felosztották nektek e világot jóra és rosszra. S melyik bolond írná fel magának, mint a vágyai netovábbját: keserű tea, rabság, szegénység és átok… Holott. A méz csakugyan jó? Néha. Véletlenen múlik. Ezerféle körülménytől függ. Hogy szeretjük-e az édeset, vagy épp akkor jólesik-e? Ha csakugyan, biztosan jó volna, tudnók, mire kell törekednünk. Pedig nem tudjuk. Folyton mézet ennénk, holott nem esszük. Egy pohár víz néha, nem mondom, igen, vagy amire nem is számítottatok, amire a pillanat tesz alkalmassá véletlenül. De ami a reményeiteket és illúzióitokat illeti, ezekről vajmi kevés bíztatót tudok. – – Egyszóval: a vágy duzzasztja vitorláidat ember s az ad irányt, de hogy hova visz? Öreg vagyok, de ha megkérdeztek, ma sem tudnám megmondani, előrelátható-e a jó egyáltalán? Amiből következik, hogy azt sem tudom megmondani tehát, miért imádkoztatok? Azt hiszem, bízzátok arra, akihez imádkoztok, ő jobban tudja, mi kell nektek. Mert bizony, mondom, ha mindent megkaptatok volna, amiért imádkoztok, jaj volna nektek a földön, még nagyobb jaj, mint a jelenlegi.
Nem veszed észre, hogy kicsinyled a múltat? Ha azt olvasod, hogy Kleon gazdag bőrgyáros volt, majdnem a fejére ütsz, olyan gőgös vagy. Micsoda bőrgyár lehetett? Szókratész idején micsoda bőrgyáros lehetett az? Holott épp olyan volt, mint Bata. Épp úgy leborulnál előtte, mint Lánczy Leó előtt, ha összehozna vele Szent Péter a mennyek országútján. Rajtacsíplek ám, hogy nagyon lenézed azt a csatlós-kapitányt is, aki végigsarcolta Katalóniát 1412-ben, – mondjuk – s a messzeségben Hiu-Siu tábornokot. Azt képzeled talán, hogy ezek afféle haszontalan gyerekek, holott figyelmeztetlek, Hiu-Siu tábornoknak mindenféle kése van. Még most is gúnyolódol, nem akarsz hinni nekem? Vagy bezárat és bedobat egy pincébe, még most se félsz? – – A múltról és a távolságról, aztán a perspektíváról: a múlt sehol sincs ugyebár, csak a fantáziánkban. S épp úgy a jövő, – mi tehát e két nem létező találkozásnak mesgyéjén haladunk előre vakon s azok a pillanatok a mieink, amint a jövő múlttá hanyatlik. Ennyi a tied, emberiség. De beszéljünk csak a múltról. Még evvel is úgy vagyok, hogy csak a nemrég történteket érzem a magaménak. Bizonyos időkön túli régiség (s a nagy távolság is) hátralép, háttérbe süllyed előttem, az egységes régmúlt, vagy a messzi világok bizonytalan tömegévé. Apám születése már valami petróleum-pislogós bizonytalanság nekem, – nagy messzeségnek érzem, holott tegnap volt, igazán tegnap volt. S ebből az optikai csalódásból származik a kicsinylés, mert az ember hajlandó gúnyolódni azon, amit nem tud magáévá tenni. Még Altenberg bácsira is úgy gondolok ma már, hogy szegény Péter: bizonyos jóakaratú elnézéssel, mert nincs, már rég nincs, ő is csatlakozott ahhoz a ködös tömeghez, a kedves, amelyet elképzelni már nem is akarok.
Kinek a pártján vagy? Váltóáram ez, barátom. Nincs az a bölcs, aki végignézvén egy tigris és egy bivaly közötti viadalt, valamely pártra ne sodródnék s ne féltené az egyiket. Rendesen a bivalyt, mert gyengébb. S ha történetesen ő győz… Milyen erős és szép volt a tigris! Hát a szépnek és erősnek kell pusztulnia az órmótlantól, – ez itt a rend? Váltóáram ez, barátom. – – Két erős egy gyenge ellen, – nem gyávaság? – S egy okos egy ostoba ellen? Száz gyenge egy erős ellen? – Csak már a morális jajongással hagynátok fel. És mégis. Valaki mellett mégis vagyok, vigye el az ördög. Például most a kínaiak mellett. S hogy ki mellett még, nem mondom meg.
Így szól hozzám a próféta: – Hisz Ön a fejlődésben?
– Hiszek a fejlődésben. Például: a gyerekeknek az esze fejlődik s a naivitás csökken. Az emberi lénynek általában szintén az értelmessége s az ösztönélete csökken. A civilizáció fejlődik s a kultúra csökken. A gyáripar fejlődik s nekem vérzik a szívem a népművészetekért. Rengeteg zenét hallok a rádió miatt s rengeteg verset látok a könyvnyomtatás miatt s a kedvem csökken. – – Egyszóval, Haladás Szelleme, arra kérem Önt: higyjen csak a haladásban, az nagyon szép Öntől, de azért ne legyen kevély, hagyjon egy csekély helyet a kételkedés számára is az eszméletében. Mert megvetendő az a gondolkodó, aki fél a végtelentől, aki megijed attól, hogy a gondolatai netán eredménytelenek, aki mindenáron hasznosítani akarja azt, hogy töri olykor a fejét. A jó gondolkodó szereti a végtelent, kedves Uram. – – Igen, hiszek a fejlődésben, csak tudom, hogy ugyanaz a visszafejlődés is, mert ami teremt, ugyanaz pusztít ezen a világon, ugyanaz az erő.
A feszültségek országa ez és a kötelességeké, még egyszer figyelmeztetlek benneteket. És arra is, hogy az életöröm és emberi boldogság nem szereti a kemény talajt; a tűnődő embert, a lélek lazaságát szereti. S ti mit csináltok? Egy pillanatotok sincs egész nap, hogy ne kellene figyelnetek, csupa erőfeszítés nektek az élet és csupa sietés. Hova rohantok, milyen boldogtalanságok felé? – Egész eddigi életemben egyetlen olyan életformát találtam, amelyet irígylek s ez a malájoké. Mert ezek egére nagy betűkkel ez a szó van felírva: szórakozottság. Nem is nagy betűkkel, mert nem szeretik még az akcentusokat sem, nékik a kis figyelmeztetés is elég, a susogás. Azt susogják egymás fülébe: szórakozottság. És ez a „szenang”. – – Szegény gyerekeink. Öt órát figyelni az iskolában, otthon leckét írni, ha vendég jön, jól viselkedni, kötelességből korcsolyázni, az utcán vigyázni, hogy el ne gázoljanak, s mindig nagyon illedelmesen nevetni… Lopj magadnak gyerek valamit, különben, ha nagy leszel, nem fogod tudni, mi az életöröm.
Bátor vagyok azokhoz a bátor fiatalemberekhez szólani, akik nem átallották annak idején feltételezni egy írótársamról és rólam, hogy igazolni akarjuk magunkat, nem tudom ki előtt? mikor kijelentettük, hogy a háború, sajnos, emberfeletti és kérlelhetetlen természeti erők műve rajtunk – bátor vagyok e fiatalemberektől most, a háborús illúziók e vidító korszakában újra megkérdezni: – mit szóljon az író a háborúban? – mert magam bátor vagyok újra kijelenteni, sajnos, semmit sem szólhat.
Munkátlan ődöngök, ti, oh rongyosok, vak erők idevetettjei, lassan rójátok a város utait és azt mondjátok egymásnak: – Egy szóval, édes uram, szabad akarat nincs. – Minek is vagytok, azt kérdezem én. A kabátotok zöld az öregségtől s tapintata olyan, mint a papíré. Mely Isten teremtményének van még ilyen nyomorult gunyája? Vedd a leopárdot, az őzet, a galambot, milyen szép a mellénye mindegyiknek. Oh, emberi bölcsesség számkivetettjei, ti! Mint a tehetetlen lelkiismeret gyötrői járkáltok a szívemben. A természet országában nincsenek ődöngők.
A tudomány-tanár így szólt hozzám: Egyesek elvannak ragadtatva Dosztojevszkytől, mondván, hogy mily nagyszerűen jellemzi ő az orosz alakokat. Azt kérdem tőlük, – honnan tudja? Ismeri az orosz alakokat? – Így szól hozzám a bölcs. Amire én: – Istenek őrzője, vakmerő férfiú, honnan lehet ismerni az orosz alakokat? Megméri őket, a testrészeiket, vagy a lelküket, vagy kitudakolja, olyanok voltak-e annak idején ebben meg ebben a faluban? – nem, ő megkérdi azoktól, akik ismerik az orosz népet. – S azok szemében, ítélőképességében, megfigyelőképességében jobban megbízik, mint a Dosztojevszkyéban? Vagy elmegy talán ellenőrző körútra Moszkvába? Azt fogja mondani, hogy semmi különös, egy nagy város, körülbelül olyan, mint Budapest. Különben is lehet egy népet megmérni, hogy ilyen-e, vagy olyan? Az oroszok olyanok, amilyennek Dosztojevszkij leírta őket. Ezt parancsolja tudomásul venni. Hisz tőle tudjuk meg, hogy milyenek, nincs is más módunk ilyféle ismeretszerzésre, ha csak nem éppen oly éles a szemünk, mint az övé. Hisz maga az orosz is csodálkozva eszmél, mikor őt olvassa, mondván: ilyenek vagyunk mi? Hisz éppen ebben áll a tükröződés csodája, hogy jobban megismeri abból, mint az eredetiből. S ha Gogolt olvassa, szintén, pedig e két írónál igazán nagy a különbség jellemzés dolgában. S hogy aztán mégis mi a közös vonás bennök, lévén ezek is felismerhetően oroszok, azok is, – erről már semmit se tudok, hogy mi a közösség bennük. Az egyiknél majd mindegyik bűnös vagy elmebajos, a másiknál mindegyik nagybendőjű és mégis rokonok. Gárdonyi magyarjai mások, mint Móriczéi; azért mind a kettő magyar. Érezzük. S hányan támadták mégis Móriczot az érzékisége miatt, hogy a magyar paraszt nem olyan. Hát milyen? Móra Ferenc-féle talán? Ő nem olyan érzéki és pántlikásabb is, de azért még soha eszembe se jutott, hogy azon akartam tűnődni, hogy milyen a magyar ember. Egyszóval: egy nép olyan, amilyennek a jó író látja. Mert néki elhisszük. S hogy csakugyan olyan-e, nem ellenőrizhető. S már most: hozzájárul-e a képhez az is, hogy ő maga milyen, a vérmérséklete, hogy mi érdekli, mi az, amire figyel? – igen hozzájárul. És mégis, azok oroszok és ezek magyarok, mert megvannak teremtve, mintha Isten teremtené újra őket, isteni erővel. Eszembe se jut az ellenőrző körút. Aminthogy ez csak meddően tudományos, vagy élettelen elmék gondolata lehet. Egyszóval az a naiv felkiáltás, hogy: – milyen nagyszerűen jellemzi Dosztojevszky az orosz alakokat, – rendben való felkiáltás, Uram, s ennek tudományos felülvizsgálata: üresség. Olyan elméé, aki még azt sem tudja, mit lehet vizsgálat tárgyává tenni, hogy a tudománynak mi lehet a feladata s mi nem. Ez például nem lehet. A tenger cseppjeit megszámolni például szintén nem lehet.
Az elmebajról mostanában a következőket gondoltam: – vízió és hallucináció a természetes velejárója. S az álomé szintén. Az álomról különben még azt is állítják, hogy agyvérszegénység következménye, úgy látszik. (Nagyon érdekes, hogy hosszas éhezés után is előfordul.) – A vízió és hallucináció különben ellenlábasai is az értelmi működésnek, sőt kikapcsolója, – csakis a hallucinációk képesek megindítani az álom mechanizmusát. De: álom és elmebaj még annyiban is rokon, hogy mind a kettőben feltörnek a tudattalan foszlányai. Minderre pedig az a tapasztalat vezetett, hogy az utóbbi években ebben is megváltoztam: másként alszom el, mint azelőtt. (Ez talán az öregedő erek dolga.) Azelőtt az álom előtti hallucinációk azt a határozott érzést keltették, hogy félig-meddig már alszom. Most viszont egész éber vagyok s közben elferdült képek jelennek meg előttem, bolondképek, mintha nem volnék eszemen – – az a benyomásom támadt tehát, hogy a téboly talán álomhoz hasonló valami, hogy a beteg vérszegénységben szenved és nincs egészen ébren. Amiből következik: hogy nem nyugtatókat és altatókat kellene néki adni, még akkor sem, ha dühöng, hanem ellenkezőleg, ébresztőket és izgatókat, (értágítókat esetleg?) S e ponton talán jobban hozzá is férkőzhetnének e betegséghez, mintha a tünetek felmérhetetlen ingoványában próbálkozunk eligazodni. (Dr. H. J. különben évekkel ezelőtt említette is, hogy boncoláskor elmebetegek agyában olyan fokú érelmeszesedésekkel találkozott, hogy az agyvelő erezete olyan kemény volt már, mint az ágas-bogas fák koronája. Ez is a vérszegénység mellett szólna.)
Levél a gondolat és képzelet ellentéteiről. A vízió és absztrakció sok mindenben ellenlábasok. A gondolatunk és képzeletünk. A vízió konkrét dolgot akar, az absztrakció általánosítani akar, a vízió egy eset jellegzetességét, az absztrakció a hasonló esetek lényegét éli át és így tovább. Kétféle és ellentétes szellemű működés. Mellékesen megjegyzem, hogy egész fiatalkorom azzal telt, hogy rangsorozni próbáltam a kettőt, úgy gondoltam, hogy a gondolat mégis csak magasabbrendű, lévén a kifejlett ember dolga. S a vízió mégis ősibb és állatibb létünkkel kapcsolatos. A vízió a gyereké, tudjuk, az álmodóé és az őrülté. No, meg a művészé, hogy el ne feledjük. – – E világ legnagyobb hatalmassága a vízió, ezt azóta tudom, mióta a képzelet hatalmáról tudok valamit. S hogy nincs is nagyobb kincse az emberiségnek. – – Viszont, hogy milyen ellenlábasok, mutatja, hogy a látomány az értelmi működés legfőbb kikapcsolója is, (álom-mechanizmus), vagy például: hogy milyen ritkaság a művészek közt a jó gondolkodó. Mintha kizárná egymást e két világ, – s ha meggondolom, alig tudok olyat, akiben a gondolat ugyanolyan erejű volna, mint a látomány. Illetve, csak egyet tudok, s ez Shakespeare. – – Részletezzük kicsit e tételt: aki a szegénységről gondolkodik, annak nincs kedve megnézni, hogy egy bizonyos koldusnak milyen a hangja vagy a ruhája, a gondolkodó különben is lehúnyt szemmel jár, befelé figyel, csak néha veti fel a szemét. A konkrét dolgokban csak az érdekli, ami bennük törvényszerű, ami a törvények létrejöttéhez segít. A kivételeket és esetlegességeket szívesen elhanyagolja. S a művésznek ez mindene. Az egyik összefoglal, a másik kitereget. – De tovább: mily érdekes! a gondolati elem a művész munkájában is alig fér meg, az a tapasztalatom. Idegen benne. Hisz majd mindegyik megkísérli, hogy belecsempéssze, amit gondol, de mondom, senkinél se válik úgy eggyé a kettő, mint Shakespeare-ben.
Levél a nyílttéri játékokról. Pontosan szeretném kifejezni magam. Ha valamely színjátékban megjelenik egy igazi ló, akkor úgy érzem magam, mintha olyan csendéletet látnék, amelyre egy darab igazi kenyér van ráragasztva. Ez a darab kenyér pedig túl nagy valódisággal a nemes hamisítvány egységét rontja. (Azon hamisítványét, amely művészet.) Az érzésemnek ilyennek kell lennie: ez csak játék, milyen érdekes, az ember majdnem elhinné, hogy igaz. S valódi lovon jönnek be, azt érzem, hogy ez nem igaz. Például ilyet érzek: hogy mit rohannak ezek úgy, a verejtéküket törlik, mikor a háttérből jönnek. Ez tehát hamisítvány, felnőttekhez nem is illik az ilyen katonásdi. A ló meg ott áll ostobán. Ha viszont papírlovon jönnek, azt mondom: – milyen ügyesek. Csak játszanak, de az ember szívesen elhiszi nekik. Egyszóval: a túl nagy valódiságot visszautasítom játékos korlátai közé, a játékot képzeletemmel szívesen kiegészítem valósággá. Ezért oly nagy a japán színészet, mert igazi komédia, kóklerség, nem is akar valóság lenni. Tehát még egyszer: már-már sírok is, de mindig vigasztalódom, mert ők mindig értésemre adják, hogy csak mulattatni akarnak: ezt a lelki mozgást követelem s az abból eredő boldogulásomat keresem a művészetben. A túl nagy valóság frivólan is hat ebben, profanizál, a képzelet játékainak gyermeki szentségét sérti. Különben is: a képzeletem maga is részt akar venni a dologban, tehát haragszik. Ő akarja kiegészíteni s ezért is jobb neki a jelzés, mint a pontosság.
Düh fog el, mert egy prémgalléros úr megy el mellettem az utcán. S gyönyörű a prémje. Az ördög vigyen benneteket, ilyesmire költitek a pénzt ebben a bajos életben. S nem jut eszembe, még csak fel se merül bennem, hogy hiszen nekem magamnak is majdnem ugyanolyan gyönyörű a prémgallérom s még hozzá itt van rajtam. – Példázat ez, embertársaim. Hogy mennyire nem látja az ember soha magát. Ami pedig e prémet illeti: minek nekem ez? Igazán minek? Ha valaki tudná! Itt megyek gallérosan s arra gondolok, hogy milyen jó is a nagyobb egyszerűség. Mindig erre vágytam az életben. A kellékek nélküli életre. S most itt állok a gallérommal, – el se hiszitek, milyen puritánok a gondolataim. Egy prémgalléros úr gondolatai. S hátha a másik is, no látod. Légy elnéző. Az ember nem élhet úgy, ahogy akar.
Kezdőnek és esetleg haladóknak is, még egyszer és utoljára. Első tétel: a művészet életigenlő, fel kell, hogy verje az életerőmet, ha nem veri fel, nem művészet. – Második tétel: ha azt akarod ábrázolni, ami az életben utálatos volt és megmaradsz ugyanazon a síkon, ha épp oly utálatos vagy, akkor ez nem művészet. Dickens leír a Kis Dorrit egyik fejezetében egy ragacsos kis kocsmát, dől belőle a gőz, a falak csupa füst s az emberek benne csupa szegénység. Csakhogy rotyog ám a tűzhelyeken a sok mindenféle jó, dagad és pöfög, hogy szívesen elmennék oda pacalt enni magam is. Nagy étvágyam támad, jegyezzük ezt meg s a Raszkolnyikov káposztalevesénél ugyancsak. S amikor azt mondja, kolbászt hozzanak neki, de az olcsóbbik fajtából. Amiből pedig szinte következik a harmadik tétel: hogy nem a tárgy szépsége vagy fontossága teszi a művészi terméket széppé, hanem a művész életkedve, a kedvtelése, hogy kedve van nemcsak leírni, de játszani is a tárgyával. (Ehhez pedig hozzátartozik, hogy ne legyen túl pedáns, – például – ne akarja túl pontosan kifejezni magát, mert akkor műve már annyira komoly…) Játék, lendület, fölösleges erő, bizony mondom, erre van szükségetek. – „Fáklyát nekem, sötét vagyok, hadd világítok,” – Romeo sötét és mégis világítani akar: ez a mulatság kell nektek. S ha keserű, akkor a keserű mulatság. Tehát mégegyszer és pontosabban: sosem a tárgy maga, csakis a benne rejlő munka szépsége szép a műalkotásban. És nem a tárgy válik széppé. Vedd példának: a fazekat készítő agyagos mester kezében a fazék nem válik rózsacsokorrá, de, amint lucskos kézzel pacskolja, forgatja, amint forgópadra teszi, kikeni, formálja, hogy csak úgy surog minden, – ez a munkája teszi a szépet. Vedd példának továbbá az itt elhangzott mondatokat is. A fazekas mester talán nem is paskol lucskos kézzel, forgópadja sincs, – mindezt most találtam ki a te élvezeted kedvéért és hiszel is nekem, ha szuggerál. Vedd Chardin fazekait, vagy Grünewald éjjeli edényét az oltárképen, – mind e fazék fazék maradt, csak éppen mesteri módon van elkészítve, mesteri kedvteléssel, – anyagszerűen, ahogy ma mondani szokás. S oly dinamikusan, hogy szinte forog.