1924. január 1.
Reszket…. telitömné gyerekét bölcsességgel, mindazzal, amit látott és tapasztalt…. Reszket, hogy mi vár reá, a szegényre…. miféle lehetőség, ártalom…. S minden hájával e földnek megkenné, hogy ellentálló legyen és rugalmas…. Engedékeny és kemény… fából vaskarika. Mert sokat látott és tapasztalt s valami sok bizalma nincs az élethez….. – S mégiscsak lett gyereke! S mégiscsak szereti s mégiscsak óhajtja, hogy éljen…. Álmos téli délután van….. újra az első hónap…. odaűl mellé s reszketve a szeretettől és aggodalomtól, elkezd dolgozni a fiún és tudákos bölcset farag belőle. (Kosztolányiné)
Ambrus Zoltán: – Félt szegény, hogy öregkorára nem lesz betevő falatja,… tehát alkalmazkodott az áramlatokhoz…. Át akarta menteni öregkorát a tulsó partra…. hová? Hogy majd ott visszanézve ne legyenek rossz emlékei? – – Örökkévaló lelke volt…. nagyszerű lelke, amely földi javakra is vágyott…. S azzal kellet szegény lelkének bíbelődnie, hogy halandó testét jól-rosszúl ellássa…. Szegényesen…. s a pompás vágyak álmai: örök álom maradnak…. Majd elmúlik ő is szegény…. ő is majd eltűnik a sok között…. S már nem is lesz igaz, hogy valaha nagy igényei voltak, – s elmúlik örökre a lehetőség, hogy valaha még kielégíthesse azokat.
Mílyen viszonyban van az ember saját magával…. Nem egy kis dolgon is tudj örülni! Örülök, hogy szegény vagy, legalább ez az írógép, látod, most örömet szerez…. Látod, ugy-e, ha gazdag volnál?…. stb. – – Mint ahogy a csecsemőnek az ebédet adagolja a dajkája…. Sajátmagamat tanítgatom, hogy hogy kell elviselni az életet. – – És ha meg is gyógyúlna most már az idegzetem: – most már egyre inkább úgy lesz, hogy nem lehet többé büntetlenűl örűlnöm…. Jön majd egy kis artériás – roham…. a szív nem bírja…. óvatosan kell élni…. S ha jól is esik a dohányzás…. rögtön következik majd a büntetés utána. – Míly gondtalanúl élhettem – s főként: élhettem volna még néhány év előtt! Mi ártott nékem, mit éreztem meg? Kicsapongás, éjjelezés, dohányzás, ivás, – semmi sem ártott nékem. S most majd módom lesz megfigyelhetni…. hogy, ha az idegzet egy kissé jobban volna is, – mihelyt megengedek majd magamnak valamit: szörnyűségek, döbbenetek, rohamok, fájdalmak figyelmeztetnek rá, hogy vége a fiatalságnak, közeledik a pusztulás, a halál….
Az esti álmos világítás. Tél van s egész délután leeresztett zsalúk mögött égett a lámpa. S mégis, mikor eljön az este, tompább, fáradtabb, álmosabb, sötétebb minden…. Valami szomorúság ereszkedik le a szobára.
Moly T. Móriczról: horizont nélküli monumentalitás.
Hogy ápol engem ez a szegény manikürös kisasszony, mint a gyermekét…. pedig gyűlöl, azt látom pillantásairól. – Pénzért mindent!
Egy ember, aki oly alázatos, annyira kedvezni akar mindenkinek, hogy mikor a homoszexuális közjegyzőt meglátogatja: kézfogása simúlékonyabb, – mert ezzel örömöt akar neki szerezni. – Br, de undorító!
Bálint tanár:… Mikor autója kirobog a klinikáról, a portás kiugrik fülkéjéből s míly alázattal hajbókol…. Ő pedig, az igazgató-tanár úr közönyösen szalutál…. Emlékszem erre az emberre abból az időből, mikor főtörzs-orvos volt a háborúban. Szörnyű hatalom volt, – élet és halál ura…. Tisztnek lenni nagy dolog volt akkor – s pláne íly magasrangú tisztnek lenni…. S még hozzá orvosnak! – Csak azok tudhatják ezt, akik alúl, legalúl voltak, mint példáúl én: – közkatona, megátkozott, megalázott nyomorúlt, Rákospalotán, a 32dik gyalogezred barakkjaiban! Nehéz, nehéz örökké alúl lenni s beérni azzal a fatális ténnyel, hogy művész vagyok! – Vannak, akik mindig fölűl vannak!
I/5. – Te valamit eltitkolsz…. – „Igen”…. – Igen? – „De csak azért, mert nem lehet kifejezni.” – – Úgy? Nem kellene megpróbálni? – „De, talán….” – No? – „Az, hogy nagyon szeretlek”… – – Közben meztelen táncok, a kályha előtt a szőnyegen…. egy bohó és titkos, érthetetlen lélek mosolyával…. Titkos lélek, amely talán mély szomorúságot hordoz s azt bohó játékkal eltereli, elhessegeti…. Vagy egy lélek, amely születése óta vídámságra tör s amelyre előbb más életek s most az enyém árnyat borít… – – – „A te csókjaid mindig négyes üteműek, az enyémek hármas üteműek…” (S valóban így van.) Éjszaka.
Öregkor: mintha valaki azt mondaná: ketté foglak hasítani, kínpadra foglak feszíteni…. biztosan, – csak azt nem mondom meg, hogy mikor? Még rövid időd van hátra…. – Nem jobb minél előbb túlesni rajta? Nem érthető-e, ha az ember türelmetlen?…. – Várni? – Az inquizició kínja nem nagyobb a haláltusáénál…. S míly szörnyedve gondolunk reá, hogy akkor a körmök alá tűket szúrtak… Holott ezen a kínon mindnyájunknak át kell esnünk….
Hogy megokosodik az ember a múló idővel…. Az emberek, – ha egy öreg kicsapongót látnak…. s ha hallják, hogy öregkorában szeretőt tart, vagy orfeumokba jár: megbotránkoznak felette…. S íme: ma már tudom azt is, hogy örűlni kell az ílyesminek…. hogy még öregkorában is van minek élnie…. Mert látok magam előtt egy öreg embert, akinek már nincs minek élnie, aki a halált kívánja magának épp ezért….. S aki, ha képes volna valaminek örűlni: az egész családját boldoggá tenné véle….
Másokban hagyok majd emléket magamról…. – csak magamnak nem lesz emlékem magamról s arról, hogy voltam? – kérdések örök öröme…. épp olyan mint a víz, a föld örök körforgása…. És senki sem felel. – – És elgondolni, hogy a gondolkodást a születendő bölcsek újból elölről fogják kezdeni és bölcseknek fognak neveztetni…. Hogy azt a rengetegét a gondolatnak, amelyet példáúl O. bejárt…. ezt egy későbbi kor O-ja elölről kezdi majd s lassan rájön majd ő is mindarra, amire rá kell jönnie…. – s csodálni fogják…. Míly érthetetlen!
Rajtad függ életem, kicsim, drágám, kedvesem, mint a levél a fán…. (A kórházban.)
|
Egy öreg ember a kórházban: – Az orvosság-porok papírjait, borítékait is elteszi….. hogy hátha lehet rá írni valamit. – S valamennyien: mint az iskolásgyerekek…. Mihelyt az ember felügyelet alá kerűl, olyanná lesz, mint a gyerek… S én magam is olyanná lettem megint, mint a taknyos iskolásfiú…. Szerénykedem az orvos előtt…. stréber vagyok: hogy lássa, jól viselkedem s hogy értek az orvosi mesterséghez is…. s ebben még a feltűnést is keresem…. – – Furcsa, hogy nem tudok az emberek között élni, megmaradni…. Feltettem magamban, hogy csendes leszek és közömbös…. s íme: – vitába bocsátkoztam mégis, – elragadtattam magam, goromba voltam… – bizalmaskodásra ragadtattam el magam: – egyrészről, hogy túlságosan közel férkőztem az emberekhez s nem tartottam meg az illő distanciát, – másrészről, hogy saját intim dolgaimról is szó esett…. Még Erzsiről is beszéltem…. s arról, hogy milyen szegény voltam valaha…. Az orvosi tudományban tudákoskodtam sokat… – egyszóval valami beszédes bizonytalanság fogott el…. S azután: ez a dúrva veszekedés reggel…. amelylyel kompromittáltam magam – s még azt is el kellett tűrnöm, hogy végűl, gorombáskodjanak velem…. Deferálnom kellett…. Azt kell hinnem, hogy alig változtam meg fiatal korom óta…. Hiszen akkor is ugyanez volt, mikor az Erzsébet-szanatoriumban feküdtem…. Izgága és összeférhetetlen temperamentum – s amellett micsoda hiúság! Minden, amit mondtam, vagy tettem, mégiscsak az érvényesülés kedvéért történt….. Holott azt hittem magamról, hogy már régen túlvagyok a kicsinyességen! – A tanár szemébe néztem…. kedveskedtem, negédes tréfálkozásba bocsátkoztam bele…. igyekeztem okosnak mutatkozni s az orvosokat megnyerni magamnak…. S mindezek ellenére harag és gyűlőlködés lett a vége…. – – Pedig: hogy meg lehet szokni ezt a furcsa környezetet…. Szinte már siettem „haza”, a kórházba, mikor egyszer kimentem, – mintha ez volna az othonom…. idegenűl éreztem magam otthon a lakásomban…. s az volt az érzésem, hogy szívesen élnék most már mindig ezek között, a kórteremben. Az együttes gond, együttes élet szeretetet hozott bennem létre irántuk…. hozzájuk tartoztam! – (Megint elragadott az a fiatalos érzés, hogy az epizódikus jelent életem legfőbb tartalmának éreztem.) – S míly különös azoknak az embereknek az élete, akik folyton itt élnek közöttük… Nem tudom másként elképzelni, mint hogy egymáshoz húzodnak: apáca, ápolónő, cseléd…. családot alkotnak egymás között, – mert hiszen az ember közelségének melege: ez minden, ami elviselhetővé tudja tenni az életet ebben a steril, tiszta hidegben….. Persze, a halál állandó fenyegetése, az ezerféle baj, amelyet az ember maga körűl lát: mindez megviseli az idegzetet. – Az volt az érzésem, hogy most aztán igazán komoly bajok következnek. Fájdalmaim voltak baloldalt, rossz érzéseim voltak éjjel… a derekam fájt, a szívem…. a gerincem…. úgy éreztem, hogy mindenem beteg, kezdődik a pusztulás… s egy furcsa gyengeségi érzés fogott el…. Azt mondottam magamnak, hogy íme: az ember mindent tud és megérez magáról: én is érzem, hogy végem van…. Lám: a kezeim azelőtt hogy bírták a fagyot – és most a vér ellentállása csökkent, – majd lefagytak az újjaim, mikor egyszer kimentem a klinikáról. – S az éjszakai fájdalmakról azt gondoltam, hogy a nagy baj apró kis fájdalmakkal kezdődik, olyanokkal, amelyek nem is kellemetlenek… sőt, még kellemesek is…. – – Az a gyanú erősödött meg bennem, hogy a cukorbaj az ifjúkori bűnök következménye. Kérdezték is tőlem, hogy nem éltem-e túlsokat? – S az orvos megkérdezte, hogy fizikai képességeim birtokában vagyok-e? – Pedig én takarékos voltam, – de mennyire! S csak mikor már elviselhetetlenné lett az élet, akkor kezdődött a hazárd pocsékolás…. abban a reszkető reményben, hogy nem lesz semmi baj! – S íme: az idegzetem tönkrement bele – s talán meg is öl nemsokára! Most bezzeg már itt a síró, örökké meghatott gyengeség kora…. „Ez az orvosság nem hat, – hozd a másikat, talán az jó lesz”…. – oly hangok ezek, amelyekre jól emlékezem öreg emberek megfigyelt életéből… Bezzeg: – de eltűntek a viharos, forró fantáziák is!…. Hogy valami tüzesen szépre gondoljak? Hogy vágytunk mi az ifjú Petráss Sárira!…. – S ma? Ha felajánlkoznék – sem kellene…. Fárasztó, kínos még csak gondolni is reá…. még az elképzelése is! Fáradt, jóvátehetetlenűl fáradt élet! – – – Fiatalkorban az életnek, vágynak egészen más tónusa van…. Egy heves tónus az, kifáradhatatlan szenvedélyesség….. örök-égés….. S a fiatalság szenvedélyességének tempóját ma már nem bírom….
Uzsonna Paul Ernst tiszteletére: O. – mikor Elek érkezik, – rögtön karonfogja és odaviszi Ernsthez….. (Engem hagy álldogálni.) – Mikor arról van szó, hogy a matinén Ernst egy munkáját kell felolvasni…. Soha ilyen alkalommal rám nem gondol. – Sosem tisztelt meg túlságosan sem barátságával, sem becsülésével…. Csak éppen amennyit megérdemlek, annyit juttat….
Temánovicsra gondoltam, arra a borzas hajú sakkozóra, aki Pollák Dóri lakásán előbb lesrófolta a petróleumlámpát mielőtt szavalt…. Hogy mi lett vele? – S másnap olvasom az újságban, hogy főispán….
Helytelenűl viselkedem még mindig. Még mindig félénk vagyok az emberek között…. ijedten köszönök egy Sebestyénnek, egy Kernácsnak egy Pásztor Árpádnak…. – Minek? Szemtelenségeket lenyelni…. Nem találom még mindig a helyemet…. (Főpróba: Móricz Zs.: Búzakalász.)
Mit csináljon egy író, ha nem tud dolgozni?
A macskaszemek elnyelik a fényt s aztán éjjel visszasugározzák… Mint a fényakkumlátorok, úgy működnek. – Talán egyéb dolgok is elnyelik valamelyest s ezzel magyarázható, hogy borús fénytelen éjszakákon mindig van valami borúsan permetező, szétoszló világosság, amelynek forrása ismeretlen…. – S azok a furcsa havas éjszakák, amikor a havas felhők halvány-vörösen világítanak!…
Különös! A szervezet úgy van berendezve, hogy alvásra van szükségünk, regenerációra…. Ez kémiai berendezkedés…. vagyis: másként nem lehetett volna a szervezetnek az égési termékeket magából eltávolítania… S emellett a föld úgy helyezkedett el a rendszerben, hogy nappal van s éjszaka van…. Éjszaka aztán az élőlények alusznak, – kivéve azokat, amelyek exisztenciájukat éppen annak kihasználására alapították, hogy a többiek alusznak, – ….Vagyis: a kémiai szükségessége a pihenésnek összeesik az éjszaka sötétségének szükségszerűségével…. Ez a csodálatos összeegyezkedés olyan benyomást tesz, mintha valamely emberfeletti gondoskodás rendezte volna ezt be íly pontosan…. és egyszerre? Vagy – elképzelhető-e, hogy a szervezet kémiai szükségességei is a csillagrendszer adottságai szerint alakúltak, – vagyis előbb volt az éjszaka…. s azután fejlődött a szervezet…. s miután sötétség volt éjjel: ezt az időt használta fel reorganizációjára? S ha olyan csillagon volnánk, amelyen örök a nappal, – talán a pihenés nem is kellene…. (Hiszen valószínű, hogy a szem azért fejlődött, mert fény van….)
Egy fiatal leány elbeszélése: „Nem vettem észre, hogy szerelmes vagyok…. Nem egyszer megtörtént példáúl velem, hogy vacsora után, mikor elfáradtam, ráhajtottam fejemet a vállára….. Én ezt mégcsak észre sem vettem…. csak akkor, mikor a többiek nevettek rajtam…..” – – „Egyszerre hallom, hogy az előszobában valami hangos ember tárgyal…. mint valami olasz lármázott az előszobában…. Eljött megkérni engem…. s ehhez elhozta olasz hegedűjét is…. A hegedű valóban bódító volt”…. – – – „Ez a Kovács nagyon okos és fölényes fiúnak látszott…. De mikor tanár urat megismertem, kiderűlt ám, hogy a tanár úr mozdulataival, a szavaival és fölényével hódított…. A tanár úrba lettünk mi voltaképen szerelmesek, ő rajta keresztűl…. De persze ő élvezte – s szegény tanár úr nem is tudott erről….” (Mi volna, ha megútáltak volna az imitációban s az eredeti is ellenszenves lett volna általa? – Ez a gyakoribb eset.)
„Olyan vagyok, mint a folyóba dobott kő…. Részvétlen és hideg, – közönyös s az áradat elrohan mellettem”…. (O-né)
Fiatalkor: – Hogy az ember az ételére sokat költsön, – ez ellenszenves volt nekem…. Csak maradandó dolgokra szabad költeni, nem pillanatnyi, múló örömökre…. Amíg az élet meg nem tanít, hogy a maradandó sem többetérő, mint a pillanatnyi…. – – S micsoda élet-igények! Micsoda fájdalmas lemondás kellett ahhoz: elképzelni, hogy nem az egész tág világ lesz az enyém…. (ma már nem is értem ezt a mindent felölelő vágyakozást!) – hanem csak egy asszony. Lehetetlennek tűnt ebbe beletörődnöm. Elviselhetetlen volt még gondolatnak is.
Lenin meghalt. Ha az a kis tragikus véletlenség nem történik meg vele, hogy inficiálja magát, – vagy előbb adat magának oltásokat, akkor még ma is él…. és sok minden talán másként is történik. De hát ki meri állítani, hogy ennek az életnek bármiféle stabilitása, biztonsága, – vagy biztos értéke volna? Egy pillanaton múlt – s az ő élete megszakadt belé – s a másoké is megszakadt…. ezreké megszakadt kis véletlenségek folytán…. Dolgok felborúlnak, emberek felfordúlnak, – így, vagy amúgy, véletlenségnek, vagy szabálynak lássék, – mindegy! Efemer összevisszaság, rövid ideig tartó, amely forrong, kattog s aztán megszűnik. Ennek nem is érdemes rendbe jönnie. Éppen az a jellemző az életre, hogy semmi sem látszik benne fontosnak…. A legnagyobb dolgok apróságok miatt borúlnak fel, százezrek oktalanúl elpusztúlnak – és a kűzdelem ostobán, érthetetlenűl tart tovább. Azt hinné az ember, hogy amit a szocializmus hirdet, hogy mindenkinek legyen kenyere – ez csak emberséges, helyes és okos gondolat! – s íme: megvalósíthatatlan: minden felborúl, államok gazdasági léte válik lehetetlenné általa…. szóval a kivitel lehetetlenűl…. s ezt a tapasztalt embernek tudnia kell! Ha tehát volna is szived a szegények, nyomorúltak számára: – az eszed tiltja, hogy érzéseid szerint cselekedjél. – S ha megpróbálnád: gonosznak mondana a világ! – – Valami határtalan életgyűlölet, ellenséges érzés van bennem a lét minden fajtája ellen! Isten mentsen tőle, hogy valaha is gyermekem legyen!
I/23. Erzsim azt álmodta: 1) Hogy irtózatosan fájt a szíve, ahogyan még soha életében…. Egy ágy szélén űlt, fájdalmában összenyomorodva. S kiderűlt álmában, hogy beteg gyermeke ágyánál űl, s ezért ez a nagy szenvedés. 2) Másnap azt álmodta, hogy egy kisbabát tett a tűzre….. Nem tudta, hogy kié a gyermek?….. – Én azt álmodtam ma éjjel, hogy anyámnak a Ráday-utcában volt tőzsdéje – s velünk szemben lakott az első emeleten Peterdi, – aki itt kapott lakást…. Nagyszerű ebédek voltak nála, amelyen unokanővérei is jelen voltak. Én gyakran láttam őt a balkonon…. Egyszer egy gyermekkel mentem a hónom alatt, (azért itt, hogy netán ha lát, lássa míly erős vagyok, – minden a hiúság!) – de aztán a gyermeket viszszakűldtem….
Minden a hiúság: beszélek róla, hogy lássák: értek a zenéhez, – dúdolok, hogy lássák: ismerem a darabot…. Erzsim lefekszik aludni s én féltem és betakarom őt, – de közben figyelem, látnak-e? Látja-e ő és mások is, hogy ennyire szeretem? – – Undorodom magamtól.
Fiatalkor: – Hát nem vagyunk mi egy test és egy lélek? – kérdezem a barátomtól. – De igen, az vagyunk, – feleli ő.
Talán minden forradalmár lelke mélyén az motoz, – hogy még egy ifjúságot vehessen magának. Mégegyszer megszerezni, kijavítani, széppé tenni azt, ami elmúlt, – a drágát, az egyetlent…. talán ez a vágy az, ami oly erősen a forradalomba hajt.
Egy asszony, aki az aktus alatt azt kiáltozza folyton: – Miért teszem? Miért? Hiszen én magát nem szeretem. Nem szeretem, gyűlölöm… (Néhány év előtt még azt is hozzátette, hogy: – Én az uramat szeretem… De aztán nyílván rájött, hogy ez talán még sincs egészen így.)
Láttam ezt a furcsa világot…. Embereket, akik szerették volna megmenteni, amijök van…. Orvosokat, tudománynyal foglalkozó embereket, akiknek fogalmuk sem volt róla azelőtt, hogy mi az űzleti élet…. s nem is volt nékik való…. S akik most belesodródtak, beleszédűltek….. akaratuk és hajlamuk ellen, – s akik most lehajtott fejjel, összetörve, tönkremenve járkálnak a világban: – semmijök sincs. A zsebükből kilopták a pénzüket, kifosztották őket.
Reggeli beszélgetés: – „Mindennap azt érzem, hogy eddig még nem is szerettelek igazán, – csak most, most kezdelek igazán szeretni.” – – „Az a legfőbb örömöm, hogy mióta ismerlek, semmi tisztességtelen nem történt viszonyunkban. Sohasem hazudtam, sohasem voltam rosszakaratú, vagy tisztességtelen.” – – „El kell felejteni, – nem szabad örökké foglalkozni vele…. mindig csak azzal, ami elmúlt és jóvátehetetlen…. Tartozol evvel annak a szegény fiúnak, akivel oly rosszúl bántak, akit úgy megnyomorítottak…”
Különös szerkezetű a lélek! Olvasom, hogy volt egy kígyóember,…. akiről halála után megállapították, hogy teste hajlékonyságát nem a benne levő anatomiai elváltozásoknak, hanem izmai rugalmasságának köszönhette. Olvasom és azt gondolom: – ó, talán az én izmaim is….. De nem, nem, sajnos, az én izmaim nem alkalmasok erre, hiszen kemények…. – nézzük csak…. Ó tudom, hiszen sok mindenre lettem volna én alkalmas, ha kellő gondozásban és nevelésben részesülök…. – fejezem be fájdalmasan s csak akkor ébredek rá, hogy mi felől gondolkozom én voltaképen…. Azt fájlalom, hogy nem lehettem kígyóember? Íly határtalan az ambició? Ennyire mindent magamra vonatkoztatok? S az életbevágó habozások kora még most sem járt le? S oly nagyon hatása alatt vagyok még mindig anyám nevelésének, – hogy „nézd meg ezt, nézd meg azt, hogy boldogúl, – csak te nem viszed semmire”….
Bölcs esztéták, akik mindig okosabbak akarnak lenni sajátmaguknál…. S ha jó valami, akkor a hibáit keresik s ha rossz, akkor az értékeit… (Móricz premierjén: Elek A.)
A bágyadt életúntság elviselhetetlen unalmassága. (O-né) Fáradhatatlan életúntság.
Az artisták számára valami mutatványt komponáltam nemrég. Talán egy reggeli felkelést kellene eljátszaniok: a felkeltéssel és mosdással együtt.
Évekig nem tudtam megokolni magamnak, hogy miért van az, hogy bizonyos intimus közlemények zsenánt hatással vannak ránk mindenképen – és ennélfogva sosem lehetnek művészi mondanivalókká. Emlékszem egy Kálnoky Izidor-tárcára (húsz éve lehet…) amely azzal kezdődik, hogy egy repülőgépet akar ő kitalálni, amelyen majd elrepűl kedvese ablaka alá, körülrepűl vele a városon – s az egész lakosság éljenezni fogja, dicsőíteni – őt… és „ezt mind csak neked”…. „A lábaid elé fogom lerakni dicsőségemet”…. Zsenánt volt, kínos… holott igaz. Az ember így álmodozik nappal, fiatalkorában…. de olvasni kínos. Ma úgy gondoltam, hogy azért, mert hiányzik ebből a közlésből a fölény: az, hogy józan észszel mosolyog ezek felett az álmok felett…. vagy elveti, vagy szégyenkezik sajátmaga előtt…. Az, hogy képes még másnap is ugyanolyan mámorosan elismételni ugyanazt – egy mímelt részegségben – s minden kritika nélkül: ez az undorító benne.
Popper az apósáról. Igen érdekes jellemzés. Az öreg egész életét gyerekeinek áldozza. A maga személyében igénytelen…. húsz éve talán, hogy nem enged meg magának semmi élvezetet, – egész életét munkában tölti – s csak a gyermekeinek él. A mintaképe lehetne a gondos családapának. Gyerekeit mind egytől egyik kűlföldön nevelteti – s tekintve, hogy nyolc gyereke van: ez maga elég ahhoz, hogy tönkremenjen. Aminthogy tönkre is megy, – nemcsak ő, hanem az egész család: s az a furcsaság jön ki ebből, hogy valaki egy mintaszerű ember, másoknak él… s az altruizmusával tesz tönkre… mivelhogy ez az altruizmus esztelen, – és teljesen elviselhetetlenné teszi az életet. – Neveltetni! – iskolába járatni, – az összes lányokat…. tudományos pályára… és ha belepusztúl is minden! Nemcsak a maga vagyonát ette így fel, hanem az asszony vagyonos szülőiét is, akik egy nap megsokallván a dolgot, beszüntették a kűlföldön kóborló gyerekek segélyezését…. S annál dühösebben tették ezt, mert a gyerekek bizony egy kicsit össze-vissza éltek a világban…. Az egyik fiú sehogy sem volt képes vizsgáit lerakni…. s végül az utolsó vizsga előtt egy végzetes szembajban megbetegedet…. Az egyik orvosnak készülő leány elbukott…. a harmadik vizsgák előtt ment férjhez és rosszúl él az urával…. – S épp abban a pillanatban szüntették meg önkényesen a segélyt, amikor az egyik leány Németországban kertészeti iskolán tanúlt…. s mikor nem kapott pénzt, elkezdett koplalni, hogy a hátralévő három hónapot valahogy eltöltse, – amire megbetegedet…. – P. F. dühöng, ha ezt a szót „iskoláztatás” csak hallja is. Tébolyúlt ostobaságnak mondja ezt a kultúra-szomjúságot…. s az a felfogása, hogy mesterkélt, erőltetett, hazúg viselkedés az egész. Az öreg fiatalkorában valahol olyasmiket olvashatott, hogy a gyerekekért mindent meg kell a szülőknek tenniök azok boldogulására… és a fejébe vette, hogy ő ílyen lesz – s ezt aztán következetesen, ha törik, ha szakad, a buta ember konokságával keresztűl is vitte. Könyvekből vehette az erkölcsös élet és önfeláldozás tanításait és gyűlöletesen ellenszenves, undorító, hogy mit művelt az egész családjával…. Persze most nyög, hogy ő míly szerencsétlen, neki mílyen gyermekei vannak….. – de ezt csak titokban teszi, nehogy a világ valamit is megsejtsen boldogtalanságáról. S persze: a hír az, hogy ílyen apa, ílyen boldog család nincs több, mint a Gostvaiéké…. – S energiája még mindig törhetetlen…. Megőszűlt, kifáradt…. de azt mégsem bírja hagyni, hogy minden a maga útján menjen, pusztúljon…. Legalább annyit megtesz, hogy hajnalban felkel s a csendes lakásban ingben-gatyában bolyong, hogy rendberakja, amit haszontalan családja az előző napon rendetlenségben hagyott. – – – Meg kellene drámában írni…. Egy ílyen hajnallal kellene kezdeni, mikor az öreg rakosgat, – …egy idegen érkezik a házba és elkezdi dícsérni hírét… hogy ílyen ember, ilyen családi élet nincs több…. Az öreg bólogat és belepirúl… – ez az ő lelkének való táplálék…. (Bár: őszintén szólva az íly dícséreteket szívesebben fogadja ő idegenben…. jobb ezt másutt hallani, mint itthon, – másutt kevesebb szégyenkezéssel lehet ezt elfogadni….) Az egyik lány is hallgatja és bólogat hozzá, – amíg kétségbeesett nevetése ki nem pukkad belőle…. A haját tépi, oly ideggörcs fogja el ezek hallatára: mintha azt látná, hogy a világ a fejetetején táncol…. Ő ott koplal Németországban… s az apja itt dicshimnuszokat zenget magáról….
Előbeszéd elmondandó verseimhez: Verseket én már nem irok s azért nem, mert a fiatalságnak az a szenvedélyessége, amely a lyrai munkákat sugallja – elmúlt. Oly rég volt, hogy lyrikus voltam, hogy e kis munkák nékem szinte már idegenek…. Nem szívesen állok elő velük, mert nem szeretem már a lyrát – a magam elmúlt lyráját sem…. Mégis: annyi még megmaradt bennem a régi lyrikusból, hogy ohajtanám, örvendenék, ha legalább más szeretné e verseket…. azt pedig már szinte megvallom, szerencsének tartanám, ha valaki olyannyira hívükké szegődnék, hogy megkísérelné megszerettetni velem azt, amiről úgy érzem, örökre elmúlt: ifjúkoromat s ami avval egy: lyrámat. Ha vitatkoznék, próbálna meggyőzni, jobban tudná szeretni és védeni velem szemben azt, ami az enyém volt valaha, – de megtagadtam…. S főként azért esne ez jól nekem, mert ez a titkos remény él bennem, hogy hátha mégiscsak visszatéríthetne hozzájok. Ez a titkos gyermekes remény, hogy valami, – ha a legkisebb jel is…. valami mégiscsak igazolni fogja előttem azt, amit nem szeretek már s ami mégis legdrágább nekem: ifjúkoromat…. ez indított rá, hogy a költők délelőttjén, holott már nem vagyok költő, mégis felolvassak. Három olyan verset választottam ki, amely talán ma is kiállja még azt a kritikusi, hideg vizsgálódást, amelylyel régi verseimet nézem.
Bűn? – Mit szenved az ember, mikor elköveti! Milyen halálos pokolkínt! – Míly irtózatos volt, míly elviselhetetlen, míly átkozott! A lelkiismeretfurdalás gyötrelme elviselhetetlen! S utána aztán az egész életre szóló büntetés következik! A pusztulás! – El kell pusztúlnod, mert szenvedtél bűneid miatt! Akkor talán még jobb lett volna nem szenvedni, – hisz az is csak elősegítette a pusztulást! Vídámnak kellett volna lenni…. S annak kell lenni, mert az éltet…. Az tarthat még életben!
Holt anyag: – meglököm s íme, oly sokáig himbálózik, hogy csodálkozni kezdek felette. Azt vártam volna, hogy csak annyi mozgásra képes, amennyit tőlem kap: egyszer lököm meg, tehát egyszer mozog – s aztán holtan, mozdulatlanúl maradjon tovább. – S ez a kis kézlegyintés, ez a kis erő száz kilengést okozhat? Egész olyan hatást tett rám e percben a mechanikai erőnek ez az átvétele, hogy az erő és anyag nem két különálló dolog, amelyet most átadok a testnek s általa az valamely más helyzetbe kerűl, hanem hogy az erő az anyagnak oly tulajdonsága, mint a villamosság, amely e lökéssel átvezetődik egy másik tárgy sejtjeibe. Az erő az anyag egy állapota, amely hő, fény, villamosság, hang, vagy mechanikai erő alakjában átvezethető egy másik anyagra, ami által annak sejtjei is megtelnek vele, – magukban tartják telítődnek vele és megtartják. Hogy volna különben másként elképzelhető, hogy egy perc előtt meglökök valamit s az még mindig mozog? Magában, sejtjeiben, molekuláiban tartja a rá átvezetett erőt. – A rugó valahogy az akkumlátorra emlékeztet… (bár szerepe kissé elhomályosítja az előbbi képzeletet….) – az erő irányának negativját őrzi meg magában.
„Te sosem fogsz meghalni”…. „Téged nem a gólya hozott, hanem az angyalok”… – mondotta nékem anyám. (Sokáig hittem is, hogy én vagyok az egyetlen, aki nem hal meg soha.) Nem alkalmasok ezek a megjegyzések, hogy azt az érzést erősítsék meg, hogy én Isten kiválasztott gyermeke vagyok, akit különösen kedvel. Emlékezem arra a meglepetésre, amikor egy nap arra ébredtem, hogy: miként lehetnék én kiválasztott, mikor oly rosszúl megy sorom s annyi másnak olyannyira jobban megy a dolga? – – El tudom képzelni, hogy sokan életük végéig megmaradnak a hitben, hogy kiválasztottak, (egész Izrael!) – különben nem ragaszkodnék példáúl a zsidó úgy a vallásához, holott királya, – akiért templomában imádkozik, – keresztény… ha nem volna az a ravaszkás, minden baján átmosolygó hite…. hogy hiába minden megpróbáltatás…. ő mégiscsak!….
Az oroszlán s az összes üldözött vadak…. soha semmiféle nemzedékükben sem válhatnak üldözőkké… ott van felettük az örök átok…. (Mintha ők volnának a biblia elítélt lázadó szellemei…) Ott van felettük az örök üldöző: a fejedelmi ember, akinek minden sarja mindenkor, az idők végtelenéig ember marad, – örök üldözőjük, – örök gyilkosuk…. A fejedelmi ember, aki nincs mindig tudatában nagyszerű fenségének…. mert ha tudatában volna: hogy volna akkor lehetséges, hogy megvetendő, silány, szegény alakok, tökfejek és lézengők, szegény iszákosok, nyomorúlt férgek annyian akadnak e fejedelmi fajban?…. Ez a szegény batyús zsidó…. s ez a szegény kocsis örök bagószagával: ez az oroszlán irigyeltje, a fejedelmi ember, – az engesztelhetetlen gyilkos és üldöző hatalmas?… Nem örűl ő annak, amit az oroszlán irigyelhetne tőle, – nincs tudatában szegény hatalmas ajándékának, amit a természettől mindörökre kapott…. hogy járhat-kelhet, légen és tengeren…. hogy játszadozhat, sütkérezhet a napon… Ölhet… s hogy az övé a világ…. Ő bagót rág szegény, megalázottnak érzi magát és a borravalóra gondol….
Sokáig feküdni és sokat aludni…. Mennyire elszokik az ember a világtól…. míly idegen néki…. s míly nehéz mély és hosszú álom után reggel hozzászokni ismét ahhoz, hogy e világban élünk…. Hátmég akik évek óta halottak: míly kedvetlen, álomittas arccal, boszúsan néznének reánk, ha felébresztenők őket…. Míly idegen, távoli, elfeledett volna nékik mindez, ami itt van! – Különben; nem lehessen tudni: temperamentuma válogatja! Vannak, akik, alighogy megszülettek, máris igen otthonosan kezdenek itt forgolódni…. ami pedig ugyanaz, mintha a halottas álomból ébrednének! – – S míly különös, hogy ez a rideg, kegyetlen ember-fajta csak úgy tud élni, ha szívet, meleget, otthonosságot érez maga körűl! – El sem tudok képzelni egy világot, amelybe felébredvén senki sincs benne, aki hozzám tartozik…. S mindaz, ami emlékem volt: elpusztúlt – utcák, házak, minden megváltozott…. s emberek, akikkel együtt éltem, akik kedvesek voltak: – senki! – Hogy távolodik az ember: egykori izzó érdeklődése míly érthetetlenné lesz a sír szélén! – Az élet elvesztette izzó aktualitását.
Az anyag….. talán nem is akar égni…. annak talán a megsemmisülést jelenti, ha elég…. S az, hogy az anyagok oly mohón égnek: nem az ő mohóságukból fakad…. ez a tűz falánk gyorsasága. A dolgok sorsa az, hogy a legstabilabb helyzetükre törekedjenek s ez akkor van, ha elégtek. (Nem mindegyik anyagnak ez a legstabilabb helyzete: a vasoxid könnyen bomlik szét vassá és oxigénné.)
I/28. Először fordúl elő most jegyzeteimben ez a fogalom, hogy „a baba”.
Kislányok fantáziája házas emberekről: – Milyen jó nekik, hogy azt művelhetik, ami tilos… Ami tiltva van, azt nékik szabad, korlátlanúl…. (A koitusz fogalma a tilalommal olyannyira társúl a fiatalkorban, hogy még később is, mint valami bűn, megtartja titkos, bűnös jellegét.) Bűntudatot okoz sok emberben később is… (aminek persze más oka is van!) – az az érzésük, hogy valamit művelnek, amit nem volna szabad, amiért, ha rájönnek, bűnhődniök kell majd.
Erzsi: Ha jókedvű, – ez a jókedv labilis…. voltaképen minden pillanatban, a legvídámabb percében is elég egy kis érintés, hogy sírva fakadjon. A tekintete a szomorúságokra van irányozva – s lényege a ború.
Kistehetségű író realista legyen! Jó és okos tanács. Valóban: ha a tehetség nem eléggé brilliáns, nem tud valami ragyogót kihozni magából, szikrázót, – akkor mi menedéke van más, mint a pontosság?
Hozzászoktunk, hogy szervezetünkben, bennünk van létünk célszerűsége… kívülünk nincs olyan, ami éltessen….. – bár, itt a nap, amely éltet! S a levegő…. Jön az éjszaka – s mintha ez a berendezkedés azt a célt szolgálná, hogy pihenhessünk. Ám: nem merjük feltételezni, hogy az az a erő, amely bennünk a létünk javára szolgáló célszerűséget létrehozta, – az javunkra alakítaná a kűlvilágot is. Hozzászoktunk továbbá, hogy azt tételezzük fel, hogy a szervetlen világ előbb volt, mint a szerves élet…. tehát a szerves élet alkalmazkodott a szervetlenhez: – a szervetlen közömbös. (Vagyis a természetes vizek nem azért + 4C°-úak, hogy a halak élhessenek benne…. hanem a halak szervezete alkalmazkodott a vízhez.) – – Míly különös ez a világ: mihelyt megszületik, a meleg anyaölből kikerűl, – rögtön egy dúrva, kemény világba kerűl, amely teli van ellenséggekkel, ahol a viszonyok, körülmények mind létét támadják, – ahol teher az, hogy ő van…. Viszontagság és gyűlölet támadják azonnal…. s a kis testnek és léleknek védekeznie kell: s léte benső melegében van minden ereje. Azt a szép, kerek harmóniát: ami egy kis gyerek teste-lelke; – azonnal megrontani, elpusztítani törekszik a kűlvilág…. (A teremtő és romboló erők harmóniája. Hogy vannak eloszolva e földön?)
Az anya azt akarja velem, amit a szervezetem s nem azt, amit az intellektusom. Csakhogy szervezet és intellektus állandó harcban állanak!
A végtelenség hidegével áll szemben az emberi lény tehetetlenűl! – – Nemcsak a halállal…. az maga elképzelésnek kevés! A tökéletes, jóvátehetetlen elmulással áll szemben…. – – Bizonyos, hogy amióta ez a világ áll, már számtalan igazságtalan ítéletet hozott bíró…. S halálos ítéletet is mennyit ilyet… Martyr volt valamennyi, aki így pusztúlt el…. S ki tud róluk, ki szolgáltat elmúlt egoizmusuknak igazságot? – Elmúltak s lényük, igazságuk a végtelenbe olvadt!…. Ítélet által pusztúltak el, amikor ígényük lehetett az igazságra – s az igazság soha nem fog többé hangos szóval védelmükre kelni!
Az életjelenségek naturalista magyarázatának rendesen értékromboló célzata van… – Mi a szerelem? Célja szerint nem más, mint a fajfenntartó ösztön munkálkodása. – S mit változik ezzel a jelenségek értéke számunkra? S ha ez kimerítő magyarázat volna is? S ha ennyi volna is a célja? – s ha valóban semmi más nem nyílvánúlna benne, mint az individuumok önzése? – mit változtat ez azon, hogy maga az életjelenség szép, hogy olyan odaadást, meleget, önfeláldozást hoz létre, mint semmi más önzés?
Az emberek egyes testrészeiket szégyenlik, – s ez némely pillanatban érthetetlen butaságnak látszik.
A lélek természete…. könnyen elképzelhető róla, hogy ugyanolyan természete van, mint a sejteknek, hogy ugyanazokat az életjelenségeket, megbetegedéseket mutatja, mint a sejtek: – s nem más, mint a sejtek életének egyfajta megnyílvánulása. – Ha ez a feltevés helyes, akkor a lélek betegségeiből a sejtek ismeretlen pathológiájára lehet következtetni: – vagyis a lélek ismerete közelebb visz a szervezet megismeréséhez.
Feledékenység…. Azt, amit a vágy diktál, azt nem lehet elfelejtenünk, – azt nem kell észben tartanunk teendőink között. – A vágy legintenzívebb figyelmeztetőnk: hogy mit tegyünk! Az ember a vágy és kielégülés közvetlen kapcsolatát aztán gyakran közvetetté teszi. – Egészségre vágyom s orvosságra sosem – s mégis az orvosságot elfelejtenem nem szabad. S mindaz, amit az embernek el kell végeznie, annélkül hogy vágynék azt elvégezni, – ennek a közvetettségnek produktuma.
Zsidók!…. Zsidó származás…. ma szégyen s mintha átkozottak, megbélyegzettek, alsórendű származást akarnának megjelölni evvel a szóval, hogy zsidó. S hogy Krisztus és apostolai és a próféták, akiknek szobrai ott állanak keresztény templomokban….. hogy ezek zsidók, rőt hajú, héberűl beszélő zsidók voltak… erre senki nem akar emlékezni! Úgy veszik, hogy a mai zsidók közűl senki sem származik az apostolok és próféták fajtájából, – hanem mind csak azokból, akik Jézus üldözői és ellenségei voltak. Mind egytől-egyig a konzervativizmus utódai…. mert hiszen a neológok és reformerek mind áttértek már akkor a kereszténységre. S hogy én példáúl, – mondjuk Dávid király, vagy Zakariás utóda lehetek, – ki törődik az íly lehetőséggel? – Érthetetlen ostobaság ez az egész élet!
Az az érzésem néha, hogy nékem az élet édessége nem kell!…. Hogy nékem a keserűség, a törekvés való s nem a boldogság langy melege. Ez pedig bűn…. ahelyett, hogy örűlne az ember és köszönné viszontagságai és keserűségei után…. – Élet és halál között táncolni örökké? Még mindig oly fiatal vagyok? Még mindig nincs bennem az életem vitelére elég ökonomia?
A nápolyi múzeumban egy kis szobában egy pompei-i szarkofág van. Gyönyörű munka…. teli obscén relieffel…. „Vajjon micsoda ember lehetett az, aki még a halálban is ilyesmivel vétette magát körűl?” – csodálkozott az az idős svéd úr, akivel a kamrában találkoztam.
N. Z. meséli, hogy egy N. Z. nevű orvos minden verskötetének egész kiadását meg szokta venni – s különben is úgy viselkedik mindenfelé, mintha ő volna a költő. Így egy hölgy Svedléren kijelentette, hogy ő már régen ismeri N. Z-t…. „az egy orvos”. Kassák pedig úgy nyilatkozott, hogy „ismerem N. Z-t, – az egy hülye, – hogy tud az ilyen szép verseket írni?” – – Érdekes ez az alterego-űgy – s főként az a különös benne, hogy egy egész csomó embernek van ilyen alteregója. Móricznak is van: – egy részeges, korcsmakedvelő ember, aki nagy botrányokat szokott a mulatókban csinálni reggel felé. – (Érdekes, hogy mialatt ezt írom visszagondolok: s emlékezem reá, hogy nékem is volt egy N. Z. nevű növendékem. S mihelyt ezt gondolom a sokezer növendék arc közzűl a messze múltból megjelenik előttem ez az N. Z. – Mintha szellemet idéznék s hívásomra pontosan megjelennék. Ugyanekkor visszagondolok egy hasonló esetre. Egyszer a villamoson egy volt növendékem elmesélte, hogy egy kollégája rossz társaságba keveredett, homoszexuálisok közzé – s aztán öngyilkos lett. Akkor a villamoson bámulatos módon rögtön megjelent előttem a fiú arca. – S most hogy visszagondolok ezekre, újra megjelent előttem ugyanaz az arc: lomha test, lomha nagy szempillák, kövér arc….)
A teremtés nincs befejezve: ez örök munkálkodása a természetnek. S a művészet az emberi agyban az a principium, mely ezt az örök teremtést szolgálja. (Mindenben a művészet az, – a tudós lelkében is a művész az, aki teremt.)
Ha sohasem tud az ember könnyelmű lenni, – vagy felületes: ez lelkének szegénysége. – Ha nincs az ember lelkében bűn: nem lehet nagy művész. – S ethikailag is az a becsesebb individuum, amely kűzdelemmel, – legyőzvén lelkében a rosszat, lesz jóvá. A psziché szempontjából az ethikum: maga a kűzdelem.
Az emberek azt hiszik, hogy az idő múlása, nemzedékek ítéletének szűrője: az igazság szűrője. Hogy, ami maradandó, az a becses munka s minden, ami becses: maradandó. – Nagyon jól el tudom képzelni, hogy sok silány munka megmaradt (Cicero) – mint becses örökéletű munka s igen sok remekmű eltűnt nyomtalanúl. – Még az idő igazságosságára sem lehet számítani, – semmire sem lehet számítani!
Az az igazán kitűnő lélek, aki akkor is szívesen dolgozik, s végzi azt, amiért itt van e földön, ha tisztában van is vele, hogy ez a munkássága semmivel sem enyhíti azt a reménytelenséget, amelyet a földi életnek ez az egész látványa kelt bennünk. Ha le tud mondani arról, hogy értékesnek ítéltessék az, amit művel és mégis egész szenvedélyével műveli. Mert néki a szenvedély adatott, – egy belső energia hajtja, hogy valamilyen kis munkát elvégezzen e földön…. hogy hatóerő legyen….. S hogy mire szolgál az egész? – Erre való tekintet nélkül betölti ezt a legmélyebben ethikus kötelességét.
Egy fiatalemberhez, akit a gondolkodás disciplinája túlságosan fogvatart: – Ön Uram, egy karó mellé kötözött növény…. Ön eldőlne e karó nélkűl…. Ne hagyja, hogy oly gondosan nyesegessék vadhajtásait!
Mint ásványvízben a levegő-gyöngyök: oly szépen és finoman gyöngyöznek fel lelke mélyéből a fínom észrevételek.
Én tanárnak születtem: akkor fejezem ki magam legtisztábban, akkor veti ki a szenvedély a leggazdagabban a mondanivalókat: ha tanítok. (Kolnai)
Ha a racionalitást keresed…. pórul jársz vele. Nincs értelme, hogy taníts s mégis tanítasz… Hogy beszélj s mégis beszélsz…. S ha racionalitásból elfojtod örök közlési vágyadat: fojtott ember, feszűlt lélek leszel…. (O.)
1924., február 1.
Ha valaki nem érti nyelvüket, – tehát érthetetlen előtte érdekeik ütközése, mozgalma….. s látja ezt a zajlást, mozgolódást itt a földön…. Királyokat, hajbókolást…. tüzes szónoklatokat…. aki nem tud e világról semmit: míly közönyös lehet néki e világi üzlet! – Azok a dolgok ott a messzeségben ide-oda hullámzanak…. Mi egy oroszlánnak az angol király, – vagy egy szelíd tehénnek a munkáskérdés?
Igazi tehetségek…. másként néz az ki! Ha zenész, ha matematikai képesség, ha nyelvtehetség: csodákat produkál már gyerekkorában…. csodának látom, amit produkál. – Semmi csoda nem volt bennem gyerekkoromban és azután sem. Az igaziak: biztosan mind ilyen csoda volt…. Goethe mint kifejezőképesség volt az.
Lusta természet vagyok: nékem láz kell ahhoz, hogy dolgozni tudjak, hogy szorgalmas legyek.
Pusztító erők: – a teremtő-erők kultúrálttá teszik az embert – viszik előre….. S az hogy kultúrált: az teszi tönkre, az teszi dekadenssé a szervezetét…. Az emelkedés és pusztulás tendenciái párhuzamosan haladnak. (A nyershús-evők fogai sosem romlanak meg.)
Ma a diáklányok, különösen a vidékiek azt hiszik, hogy másként már nem is lehet, minthogy ők szabadon élnek…. Mennyivel könnyebb tehát ma az ifjak élete!
Az ondó-sejt és pete-sejt elkezdenek oszlani – s így fejlődik szervezetté a sejt. Bennük van az erő, amely a szervezetet teremti. S bennük van az az erő is, amely elpusztít…. nem tudom elképzelni, hogy ez kívülök állana, vagyis, hogy bennem csak a fenntartó erő lakoznék s minden oly erő, mely ártásomra van, az kívűlről jön. – Ha pedig mindez jól elképzelhető, akkor az is feltételezhető, hogy valóban: én nemcsak a teremtés eredménye vagyok, hanem maga vagyok a teremtés is: – bennem van az az erő, amely teremt…. s én magam vagyok a halál is. Igaz, hogy kontraverzia van közöttünk: a szervezetem és szellemem kűzdenek egymással…. de mégis egység is a kettő. Szellememben mindaz megnyilatkozik, ami szervezetemben él.
A Popper apósának drámájáról ma, II/1-én valami felmerűlt. Első jelenet: Az apa rendezget…. Az a lány, aki a fiúba szerelmes, – az unokanővérük, most vendégségen lévén nálok – szintén kijön…. – Mit csinál bácsi? – Rendezgetek…, oly rendetlenségben hagynak mindent…. Ez egy szálloda… jönnek-mennek…. egy postahivatal…. – Ó bácsi még én is terhükre vagyok…. Íly ideális család…. – s ó ez a szerencsétlenség a fiúval, hogy a szemei…. célzás arra, hogy ő szívesen hozzámenne így is…. s az apa ovatos nyilatkozatai, hogy igen, de hátha meggyógyúl, (látszik, hogy nagyot akar a fiával, és nem tud, – még most sem tud lemondani erről: az nem olyan fiú…) férjezett lánya is kijön, aki vendégségbe jött haza…. Beszélgettünk…. miről? hát még miről…. Hogy ez egy ideális család…. (Cím: Az ideális család.) Hát még miről? Úgy? (Az apa mintha félénk lenne ezzel a leányával szemben.) Nos hát erről azt állította a Feri…. (apjához:) azért jöttem haza…. tűrhetetlen…. hogy ez egy tébolyda…. Heccelés az ura ellen….. gyűlölet, – haza húz, – de azért érzi, hogy a férjének igaza van. S nekem nincs senkim….. (megbotránkozás… és az apa is: – mért nem szigorlatozol… addig jó lesz neked,) – ez a Jani is – nincs bátyám…. Mit tett ez a szamár? Így tönkremenni! Az apa: Igen, minden erőm… s akkor tönkreteszik magukat…. Dehát még nincs minden elveszve…. tegnap jött egy távirat: egy másik kúra…. (S az a fiú, akiről itt mint a család ambiciójának legfőbb alanyáról van szó: egészen más ember. Valóban értékes volt: de most már undorodik mindentől, az orvostudománytól, a családjától s legfőképen ettől a lánytól…. – s mint a család reputációjának megmentője, merőben hasznavehetetlen…. Mióta vakság fenyegeti, – mégis valamelyest beletörődött a kellemetlenségekbe…. – „Befőzve lenni a gyengédségbe…. az édességtől megfulladni.”) Kijön ő is: s a nővér egyedül marad vele: hogy tudsz így élve maradni? Belesüppedni, megelégedettnek lenni? Nem képzeltem azt, hogy te így is tudsz élni? Lehetetlen. S a Feri, azt mondja. – – Azt? A Ferinek igaza van. Apánk a legnagyobb ökör. – Te is? Akkor mi marad nekem, – ki az én pártfogóm? – A férjed. – Ő, aki szid minket és akitől épp ezért kezdek eltávolodni. – Ostobán teszed. Én is vitáztam vele, de beláttam, hogy igaza van…. Ez egy tébolyda. – – Ez egy tébolyda, de nincs igaza. Nem is maradok vele – csak amíg végzek és apa is ezt tanácsolja. – Ezt? Becstelenség. – – És te arra beszélsz rá, hogy megöljem magam? Megőrültél, – te liba, – képes vagy erre rábeszélni? Attól féltem, hogy ha vak leszek: alázatosnak kell majd lennem…. de most látom, hogy ez egy jó, egy jó állapot…. az ember mindent megmondhat – s nem mernek gyengédtelenek lenni….. – A nyomorékoknak mindnek ez a biztonsága….. – És nem lát az ember, – kevés a vágya: az a kis kevés öröm, ami közel van….. – – Abban vájkálni – mi? Egy ilyen nő? – Azt akarod, hogy megöljem magam?… – Azt!…. (Irtózatosan kacag.) Hiszen arról is lehet szó, szó sincs róla…. csak nem ugyanazért, amiért te gondolod…. Nem azért, mert most már így nyomorékon… (elkeseredik a hangja,) – nem válhatok a családnak díszére…. Nem lehetek elég jó érv Ferike észrevételei ellen…. hanem csak azért, mert bele kell süppednem abba amit útálok…. – No látod!…. – Semmi no látod…. mi nem lehetünk egy véleményen…. Azt jegyezd meg magadnak, hogy egy buta ember és egy okos ember sosem lehetnek egy véleményen…. még ha látszólag egyet gondolnak is…. én nem azért irtózom ettől, amiért te….. hogy az életem akaratának ezzel vége…. (Én is becsvágyó vagyok s ebben még hasonlítunk, – csak a becsvágyam tárgya megváltozott.) Már nem akarok udvari tanácsos lenni….. mint apa…. – Mondd, az oly rossz, ha az ember udvari tanácsos?… Ha örömet okoz, akkor nem rossz…. Ha az embernek örömet szerez, hogy az ostobák megsüvegelik… – Hát nem több az ostoba? Nem azok között élsz? – Ebben igazad van… – És tudod mit, nemcsak az ostobák süvegelik…. – Ez is igaz….. Dehát általában ez a süvegelés…. – És ezt akarod elvenni? – Ezt? (A mások szeretője volt. A szeretőd volt.) A Feri milyen megtisztelve érezte magát kezdetben, hogy családunk befogadta, – de belátom, nincs benne megtisztelő…. Csak legalább előtte, előtte tartanánk egy kis látszatot…. Az Istenért…. csak igazat ne adj neki…. mert mi lesz akkor?…. Hogy megnő a szarva….. Egy szegény zsidó asszony egyetlen fia….. – – Az Istenért? – – Mindjárt otthon érzi magát az ember… (apjának). Mióta Feri úgy szid minket: azóta sem itthon sem ott nála nem érzem otthon magam. – (Ez volna az első felvonás. Nem elég mély szenvedés az a baj, – nem elég komoly még a dolog.) – – A II. felvonásban apja mégiscsak rábeszéli a fiút, hogy vegye el ezt a lányt, – amíg meggyógyúl, addig jó lesz. – Nem, nem veszi el, – útálja. S ez különben is becstelenség. – A kislány rájön, hogy amit ő csinál, nem is olyan rossz. Eddig, ha csinált valamit, a fiú mindig szidta…. gyakran hallotta ezt a szót is: nálunk otthon…. Bizonyos tisztelet és félelem vett rajta erőt… félénk lett – azt hitte, hogy amit ő csinál, minden rossz…. most látja, hogy jobb, mint amit ezek csinálnak…. – Igyekszik megkedveltetni magát – hiába! – Megerősödik itt: érzi, hogy ő itt a legkiválóbb ebben az ideális családban. – Hagyd a családodat…. ne örökkön-örökké ezen rágódj… – S a vége vagy az, hogy a lány elmegy, – vagy az, hogy belepusztúl. Mélyebben kell még megfogni a dolgot! – Kiemelkedik, öntudatára ébred és távozni akar. De a részvét még ott tartja. „Ennyi tapasztalat kell, hogy az ember ne érezze többé oly kicsinek és alázatosnak magát. Mind azzal jöttek nekem, hogy otthon…. Áhítat és félelem fogott el…. ki tudja milyen szépen élnek az emberek otthon…. Nekem sosem volt otthonom. Azt akartam, hogy már ez a szerencsétlenség érte, hogy úgy érezze magát ezentúl is mint otthon…. Gyönyörűvé akartam tenni az életét – azt hittem, gyönyörű otthon…. S jöttem megnézni, – de nem mondtam meg neki miért jövök…. S most hogy ez a képzelet összedőlt, – mihez is tartsam magam?….” – A szituáció így nem eléggé éles és fojtott. Élesebbé és drámaibbá válik, ha a férjes nővér azért jött haza, mert szakítani akar az urával s a családtól azt akarja, hogy gondoskodjanak felőle – s itt találja a vakulóban levő fiút.
Azelőtt csak a fejedelmek ettek villával – s a civilizáció nagy haladásának tekinthető, hogy az evőeszközök használata elterjedt az emberek között. Valóban az ma már általánossá lett…. ám elég egy kis züllés, egy kis pusztulás, egy kis nyomor s az ember megint kézzel eszik. De az, hogy eszik: az változhatatlan. Szóval ezek a formakülönbségek esetlegesek, könnyen változók, – csak az őstermészet, azt nem befolyásolhatja semmi. – Falni fognak, böfögni, ölni, amíg a világ áll… s az ingatag forma, ha pillanatra finomít is, – a lényegen mit sem változtat.
Hogy mennyire nincs szemem a kűlső dolgok megfigyelésére! – A kisasszony már régen gömbölyű volt, – már mindenki észrevette és beszélt róla…. s mikor én felmentem a Nyugat kiadóhivatalába…. tűnődő tekintetén, réveteg viselkedésén megriadva arra gondoltam, hogy nincs-e ez a leány másállapotban? – A tekintete lett gyanússá s nem a termete. – Az lehetetlen! – vetettem el magamtól a gyanút.
„Kistermetű ember – nem érdekel engem…. Nem bízom benne.”
Ami mindenáron meg akar születni…. az megszületik.
Egy mese: Egy téli hang az erdőn: – Jövök! jövök! – s minden felvidúl…. az őzecske gyanútlan lesz tőle s a vadász merész. S a vadász leöli a bizakodót. Zivatar kél – s a hózivatarban egy hang sivít: – megyek, megyek! Mert nem szabad a bizakodás örömében még ölni is!
Révész Erzsi szegény meghalt. Idézem azt a pillanatot, mikor az élő tekintet holt szemek kifejezéstelen fényévé lett hirtelen, átmenet nélkűl. Furcsa pillanat! S egy pillanat alatt az irtózatos utazást, mely nagyobb minden földi útnál! Egy oly állapotba menni át, amely oly határtalanúl különbözik mindattól, ami eddig volt! – Nincs emléke arról többé, hogy volt, – tehát nem is volt! – néki olyan, mintha nem is élt volna soha. Öccse, apja, Montpellier, a barátságos ősz, korcsolya, a téli csillagok, barátnők, villamosok, – fák, a Boráros-tér s minden, ami oly természetessé és barátságossá lett már….. mindez eltűnt benne! Még tiltakozott egy ideig…. a szervezete erői ellen harcolt: amelyek barátai és ellenségei…. – hogy ő, – aki külön lény…. a szervezete sejtjeiből alakúlt – de azoktól különvált létérzésű lény…. hogy ő most megszűnjék…. és soha többé, míg a világ világ lesz ne legyen többé?…. Tiltakozott, kűzdött és sírt. – S megszűnt és elmúlt a gyermek, aki csodálkozva megismerte a napot, a holdat és a felhőket, – az halt meg. Mert az a legnagyobb és legfőbb bennünk, hogy valaha ide kerűltünk és csodálkoztunk mindezen…. a változásnak az az állapota, mikor a semmiből a valamibe beléptünk. – Egy sejtcsoport: egy nedves puhány, egy nyálkás tengeri csillag: hogy az íly intenzív és erőteljes érzést rejt magában, a lét méltóságteljes érzését hordja nedves sejtjei mélyén: ki hinné? S mi a halál: a múlt örökre megszűnik – s még valami: a jelen is megszűnik….. – – Oly nagy dolog, ha regényben olvasod: a halál – s míly mindennapos ez a nagy jelenség…. Ez az a nagy dolog, amelyet minden átél, ami ezen a földön, ezen az átkozott földön sínylődik. – Mint hallom, szegény Freud már nem sokáig fog élni. Tudománynyal foglalkozott egész életében, – komoly tudománynyal…. S hogy elveti halála küszöbén ezt a kicsiny komolyságot…. mert jön, itt van, a küszöbön fenyeget az igazi komolyság: a mély halál! – amelynek távlatából mi komoly? mi igaz, mi még? Az emberek kis nyomorúságán segíteni? Okoskodni felette, szenvedni és kűzdeni miatta? S minek, mi végre segíteni, – mit ér a segítség? És ha boldogabbak lennének is általa és ha kissé világosabb is a sötétség általa és ha az igazságot szolgáltuk is általa? – ha egyszer örökre ki van mondva a nagy szó: bármint lesz is – lesztek boldogabbak, vagy szenvedőbbek….. világos elméjűek, vagy tévelygők, – meg kell halnotok!
A pszichoanalyzis egyik tanítása az, hogy az embernek nem szabad erőszakot tennie a természetén, mert az megboszúlja magát. Én: úgy éreztem mindig, hogy két emberből vagyok összetéve….. Elemem a semmittevés…. csak akkor érzem jól magam, ha semmi feszűltség nem terhel…. Csak a lelkiismeret gyötör ilyenkor mindig – lázas tevékenységre sarkall…. S ez: a lázas tevékenység másik elementumom – lázasan, gyorsan dolgozni,…. de csak azért, hogy minél előbb túl legyek rajta…. Vagyis: amikor semmit sem teszek: rosszúl érzem magam, mert nem dolgozom…. S amikor dolgozom, csak azért rohanok, hogy minél előbb kész legyek. – Csak akkor hibátlan az állapot, amikor nagy munka után pihenek meg: ilyenkor jól esik a nyugalom s nincs lelkiismeretfurdalás…. – – Már most: az utóbbi időben teljes oblomovizmusba merűltem…. s egyre jobban érzem magam a teljes enerváltságban…. rájöttem, hogy ez az én elemem s egyre kevesebb az energiám, hogy erőszakot tegyek magamon. S egyre világosabban látom, hogy erőszakosság volt, csupa erőszakosság és embertelenség mindvégig az egész eddigi életem…. Siettem, loholtam…. feltépettem magam reggeli álmomból…. s évtizedeken át mindig…. Sosem aludtam idejében….. S ma, hogy kialszom magam: elképzelni ezeket az átkozott reggeli fáradtságokat….. S a reszkető, ájult délutáni álmosságot, mikor holtraváltan dőltem el a kereveten…. Ma már nem bírnám. Természetem ellen volt. – Ma az előljáróságon voltam, mert meghívót kaptam onnan. Míg meg nem tudtam, hogy mivégre hívtak meg: dobogott a szívem a félelemtől. Azelőtt nem féltem: hideg voltam, szabályozott lélekzetvétellel türelmes maradtam…. Erőszakosság volt! A félelmet és szívdobogást elnyomtam…. holott az folyik természetemből.
A család azt tanácsolta neki, hogy bele kell akaszkodni valamibe….. mesterséges összeveszést kell produkálni…. s úgy elválni a lánytól…. Otthagyni egy szerencsétlen lányt: ennek tanácsolásában az asszonyok a legkegyetlenebbek.
A bírói ítélet igazságtalansága: ez tud elkeseríteni legjobban. – S ma a bíróság műveli a legnagyobb szörnyűségeket.
Terka estélyt adott. A lámpák vörössel voltak behúzva – s ettől az arcokon csúnya görögtüzes lobogás táncolt…. – Egy pálinkát szolgáltak fel, amely lila színű volt, – parfömös glycerin volt….. Lila színű, parfömös és glycerin-édességű.
Anyák és nővérek: – Együtt vannak valahol az emberrel – s egy ragyogó férfi-jelenséget látnak…. akkor nemcsak gyönyörködnek, hanem meg is vetnek egyszersmind….. – Ugy-e te nem, te gyarló, te gyenge! – mondja tekintetük….. S a fiú, vagy a fivér kínosan mosolyog. – Azt, hogy ő nem, azt ő tudja…. De ami nekik tetszik! – az szörnyű….
Imádkozott….. Átölelte fejét, mint lelkének egyetlen szilárd menedékét, – az egyetlen cölöpöt, mely fenntart a végtelen, a kegyetlen tengeren.
Akinek szervezete hozzáidomúl az öregséghez, az sokáig él. Pergamentté kell válni.
Félálomban, húnyt szemekkel feküdni – s ő mellém hajlik és fülembe duruzsol: ha ez volna a halál!….. A halál angyalának rábeszélése: – ott majd nem bánik véled senki rosszúl, – nem úgy, mint abban a világban, amelyből jössz…. Ott nincs irigység, nincs bűn több, – jöjj velem gyermekem! – S némán, mozdulatlanúl ráhajtod fejed a halálban sírkereted párkányzatára és húnyt szemekkel hallgatsz…. hallgatod az örökkévalóságig a becéző beszédet…. komoly arccal, mint a gyermek…. s mély álomban a duruzsolást. – Mert minden becéz most már téged szegény, komoly halott…. a halálos álomban…. az örökkévalóságig….
Niddeg Impekoven: felejthetetlen szép emlék! – S hogy mennyire kiégtek az idegeim, mutatja, hogy ez a bájos, kedves teremtés semmi vágyat, fantáziát nem keltett bennem! – Nem tudok vágyni többé, – mintha félig már halott volnék ezáltal! – – A tánc maga az exaltáció!
Rádio: egész Amerika teli van felvevőkészülékekkel: minden sehonnainak van egy. Délafrikában a délamerikai koncertokat hallgatják. – Hogy lehet ez másként, mint úgy, hogy a természetben valóban nem pusztúl el semmi – s ha egy hang hangzik el valahol, ez az energia sokféle átalakúlt formában tovább él az űrben…. s adódhatnak olyan körülmények, hogy az energia eredeti formájára téríthető vissza, – vagy véletlen folytán tér vissza. – Hát az emberi lélek? Az egyedül nem térűl, vagy téríttetik vissza eredeti formájára? A hangomat konszerválni lehet mindenféleképen…. s engem magam soha?
Téli délutánok meleg mélye: – egyedül. Úgy érzem, hogy soha többé e magány lehetősége nélkül írni nem fogok tudni. – A fantáziának erre a meleg egyedüllétre feltétlen szüksége van!
Az idegbajok exaltációja igen hasonlatosan nyílvánúl meg, fejezi ki magát, mint a primitivség….. A preraffaeliták egyűgyű lelkessége, életörömének naiv mosolya furcsa módon rokon az idegesség által megérzett s leegyszerűsített lényegével az életérzés kifejezésének. S nemcsak azért áll fenn ez a hasonlatosság, mert a modern exaltáció a preraffaelitákhoz ment tanúlni, – hanem azért ment éppen oda tanúlni, mert érzésben rokonok.
Hányszor hallgattam kárörvendve…. Házaspárok veszekedését az utcán. Nem is veszekedések voltak, csak ingerűlt beszédek, – a férfi fojtott indulattal szemrehányást tett, vagy oktatott…. s a nő szenvtelenűl ment mellette, lehajtott fejjel és gúnyos mosolylyal ajkán hallgatta…. Nem nekem való ez! – gondoltam. Micsoda élet lehet! Nem, nem ez nem kell nékem! – – És íme: már mi is így megyünk egymás mellett és más figyel minket mosolyogva, majd némi aggodalommal!
Móricz Zs. azt tesz a nyelvvel, amit akar. Tökéletesen tud magyarúl, – tehát, amit ő csinál vele, az jól van csinálva. Ezzel szemben én nem éltem a nyelvben, – én megtanúltam magyarúl, – tehát félek: – igyekszem jól használni, a legnagyobb szabályosságra törekszem. – Ő szabálytalanúl és szeszélyesen is meri forgatni…. – Túlfűtött művészet az övé, – duzzadó! – Kemény szikrázás és lágy csillogás bámulatosan váltakozik benne.
II/17.: Költők felolvasása. – O., ha társaságban van velem együtt, rendesen mellőz. Mindenkihez van szíves szava…. Függetlenítem magam tőle, – ez a helyes, – senkihez sem tartozni, – mindenkitől bizonyos távolságban tartózkodni. – Ő jellemezte a költőket….. Cukorkakészítő: – apró és illatos bonbonokban kapjuk végső fogalmazványát a legmagasabb irodalmi istenség véleményének. Röviden jellemzett s hüvösen, – ahhoz képest, amennyire persze Gellértet vagy Heltait méltatta. – Hát igen, a költők hiúk és alig kielégíthetők e tekintetben – s magam is az vagyok, hiú, – nagyon keveslem ezt a pár szót. El tudom képzelni, míly nehéz lehet nyílvánosan nyilatkoznia az íly kitűnő embernek, aki annyira szereti azt az igazságot amely benn él…. s épp barátjáról szólania….. Meg kell tehát várnom azt az időt, míg egy hasonló magas intellektus épp oly elfogúlt lesz költői képességeim iránt, mint amilyen ő példáúl Heltai iránt, mert úgy látszik én is csak elfogultságtól várhatok nagyobb elismerést. – Hogy ez az egész költői generáció Heltaitól tanúlt volna, – ahogy ő állítja, – erről szó sincs. Ez az egész generáció, tehát: Babits, Kosztolányi, Karinthy, Tóth Árpád, Nagy Zoltán, – egy kicsit még le is nézte a Heine-Musset-Makay kornak ezt a késői virágát….. és alig ismerte, nem olvasta. Később rá hagytam magam beszélni, hogy nem lenézni való – s valóban nem is az…. de a többiek még ennyire sem mentek. Adytól tanúltak, – ez igaz. S hogy Ady kitől tanúlt, – nem tudom. Alig hiszem, hogy Heltaitól, – legfeljebb ha kabaré-természetű dalai emlékeztetnek valamelyest reá. (Az ócska pamlagon.) – – Sajnálom, bánom, hogy a Móricz-számba írtam. Nem engem tiszteltek meg vele, hogy ennyire forszírozták, hanem Móriczot. Mikor Karinthy oly kedvezőtlenűl írt a Boldogtalanokról, „a legjobb magyar drámáról”, – senki sem lázadozott, senki sem jelentkezett, hogy ezt helyre kell hozni….. Osvát nem kívánta, hogy nyílvános emlékezéseimben legalább én megmondjam, – hamár ő nem szól, hogy a legjobb magyar drámának nevezte….. A Nevetőkről Turcsányi egészen rossz cikket írt, – próbálnék én Móriczról így írni, vagy úgy ahogy Karinthy írt a Boldogtalanokról….. Az Adventet benyújtottam s Osvát kijelentette, hogy próbálkozzam másutt vele, néki egy évig nincs helye a Nyugatban…. S hogy írt Móricz az Aranytálról, amelyet, mint suasponte közölte velem élete egyik legszebb és legigazabb olvasmányának tart…. Ennyire meggondolta elragadtatását, mihelyt nyílvánosan nyilatkoznia kellett róla? S az míly ellenszenves, – hogy itt, a Nyugatnál örökös félisten-kultusz van….. s hogy ebbe az írókat beleugratják, akik maguk is valamivé szeretnének lenni…. S egymásnak ez a kölcsönös agyba-főbe dícsérése…. sajnálom, hogy részt vettem ebben! Mert vagy szigorúságot, – mindenki iránt és akkor állom én is – de egyeseket kritika nélkül isteníteni, – másokat ridegen megítélni? Egy legszigorúbb kritikai etappe után áhítozom, amelynek keménységét szívesen viselem, – ha hozzáértő és igazságszerető emberek szigorúsága az, amely elé munkám kerűl s ha ezt a szigorúságot nemcsak velem szemben alkalmazzák. – De így…. voltak, akik agyba-főbe dícsértek, – ez émelyített…. mások lefogták lelkesedésüket, – ez is bántott. Én sosem mérsékeltem elragadtatásomat – s ebből a bőkeblűségből is elég! – S Osvát: elragadtatást diktál nekem azok iránt, akiket szeret – itt kritikai megjegyzéseknek helye nincs….. Nékem pedig a hűvös kritikai objektivitás szerény és meggondolt elismerését osztja: össze-vissza zűr-zavar ez, amely mindenképen sérti az ember jóérzését. – Vissza kell teljesen vonnom érzéseimet az emberektől. – – S ami a legszomorúbb: – most már igazán idegenek nékem ezek a versek, – elmúltak bennem…. nem tudok lelkesedni értök…. Hiszen sokáig éltek bennem, – szó sincs, – de most elmúltak. – – S Erzsi nem ért belőlük semmit…. mikor felmentem a páholyába, nem tudta, mit szóljon….. – – Milyen jó érzés az, hagyni, hogy az emberek táncoljanak körülötte s hallgatni, nem törődni senkivel és semmivel, – függetlenűl és zártan. (Heltai) – Tombolnak Ady emlékén: – ez a lelkek tehetetlenségi nyomatéka…… Jó, ha van mivel foglalkozniok, – nem oly üres az élet….. S most már belekezdtek az újjongásba s azt saját lendülete viszi tovább…. S most mit tanúljon tőle az ifjúság? Kritikátlanúl meghajlanak minden előtt, amit tett és írt….. Azt, hogy modoros, hogy affektált, fel sem említik, élete hangosságáról senki sem szól ellenszevvel…. s a fiatalság nyílván azt tanúlja ebből, hogy ennek így kell lenni…. – Párbeszéd Fenyővel, miután arrogáns volt megint, mint rendesen, így szóltam hozzá: – Kitaláltam én magának valamit… Tudja hogy kellene fellépnie? Kis tüllszoknyában, ballettet táncolni – s közben aesthetizálni….. Tánc és költészettan…. – Ő: és sokat gondolkodott ezen, míg rájött? – Én: igen, – húsz éve töröm a fejem, hogy mi volna önnek a legalkalmassabb terrenum…. Ő: hát tudja mit? – magáról majd így tartok előadást…. Én: az nagyon jó lesz, – legalább igazán érdekelni fog az, amit mond….
Benéz az ember a tükörbe: a szemek fénye romlik, tompúl, – a fehérje eresedik…. S végül összeráncosodik, törik a szemfény… az arc megfakúl…. egyre halad a pusztulás, a romlás s az ember nézi….. látja és eszik tovább… rág: fenntartani legalább ezt, amíg lehet, – a biztos elmulást kitólni….
Nemcsak én gondolkodom…. hanem, bennem gondolkodik valami….. Valami, ami a rossz gondolatokat küldi…. Valami ősi igaz van abban a képzeletben, hogy az emberben az ördög munkál….
Horváth Henrik lakását elrequirálták….. Írtunk neki egy csomó levelet, amelyben a veszélyre figyelmeztettük…. – hiába, nem válaszolt. Végre érkezett tőle Babitshoz egy négy oldalas levél, – kecskerímekben…. – Mikor a lakását felnyitották, – a vízcsapot nyitva találták, – egy év óta szűntelenűl folyt a víz.
Az ember a tőkéjét lehetőleg konszerválja…. Vagyis legjobb a pénzt aranyba fektetni s betenni az íróasztalba…. De mi haszon van olyan vagyonból, amely az íróasztalban hever? Mit élvezek abból rövid életem során? – – Ez történt anyám kis pénzével is: – nem ugyan, hogy aranyba fektettem, hanem hogy nem mertem hozzányúlni s az leolvadt semmivé! Csak bánatot hozott ez a pénz nekem!…
Nem tud haragudni! – Miután kiderűlt, hogy Béla elkótyavetyélte berlini házát, – egy nap hazajön: – „Szegény Béla! – mondja, – most kiderűlt, hogy tévedésből elégette a ház-szerződést!” – Szegény kis Béluka! – Szegény kis disznó, aki mindenét elpotyázta nővérének. – – Különben e rövid idő alatt kiderűlt, hogy Szemethynek igaza van: – az első nap még talán az történik, amit a férfi akar, – de az egész életben ezen túl, annak kell mindig történni, amit az asszony akar…. – mondotta. Ha most összefoglalom, hogy mi történt házasságunk alatt, akkor rájövök, hogy sosem az, amit én akartam. Valami bámúlatos módon, – passziv rezisztenciával viszik végbe az asszonyok akaratukat…. Ők érzékenyek…. nem lehet, hogy rossz szemmel nézz reájuk….. Ők csak éppen elégedetlenek, ha kísérletet teszel, hogy ne az történjék, amit ők akarnak…. S erre aztán mindig az is történik…. – Kértem, hogy igyekezzék rendhez szokni, – nem! – Hogy a háztartással foglalkozzék, – hogy ne tőzsdézzen, – hogy rendezze a berlini ház ügyét, – hogy váljon el a fivéreitől, azokkal való űzleti összeköttetéseit szüntesse be, – hogy házat vegyen… – semmi sem így történt….. – – Meg kellene írni ezt a kétféleséget…. hogy valaki míly előkelő, fínom, igazságszerető és jó…. hogy mennyire képes disztinguálni fontos és kevésbbé fontos között – s amellett egy zülöttséget hordoz magában örökségképen – valami furcsa moral insaniát: a rendetlenséget, a koncentráció-képtelenséget, – azt, hogy sír utána minden, oly árván hagy maga után mindent… – hogy szereti, ha nyakig űl a bizonytalanságban….. Kis dolgok szinte lehetetlenné teszik sokszor az életet.
….És zavartan távozom. Még mindig! Bizonytalan és alázkodó vagyok…. s zavaromban sokat beszélek. Egy Feleky Géza fölényeskedhetik velem! – Sokat beszélek, túlságosan nagy a közlési vágy! Már majdnem azt is elmondtam Felekynek, hogy a bankárunk megbukott…. Menczerékkel családi ügyekről…. Sok!
Alkú…. Hogy alkudjak, – mikor nincs meggyőződésem, hogy mit mondjak. Felháborodást mímeljek, – hogy hallja, ez hallatlan! – Vagy azt mondjam, hogy „nahát, maga megbolondúlt!” – mikor nem is tudom, hogy valóban nonszensz-e a kívánsága! – Kénytelen vagyok tehát azt mondani, hogy nagyon szépen kérem, szíveskedjék egy kicsit olcsóbban adni. – Ha nem alkuszom, haragszik rám, – úgy néz, mintha becsaptam volna, – mert hiszen, ha nem alkuszom, ő akkor még többet is kérhetett volna.
Hát igen…. A fájdalom az, ami kiveti a művészi munkát. Az érleli, – az a tüze, amelyben kiedződik!
O. hallgat és a fiatalember az ürességtől való félelmében beszél…. – Csak nem űlhetnek ott mind a ketten némán….. Mulattatni kell tehát őt… a fiatalember tehát elkezd beszélni…. Szenzációkkal szeretne szolgálni….. S elkezd mindenféle érdekeset… – s nemsokára már azon veszi észre magát, hogy pletykázik…. – kénytelen vele, mert kifogyott már minden elmondható érdekességből – s a némaság tart. Elkezd tehát magáról beszélni – s nemsokára már összes intimitásai, családi titkai sorrakerűlnek az égető hallgatás oltárára….. Megint elgaloppozza magát és szégyenkezik – s e szégyenkezésében persze most már szamárságokat hadar össze – s úgy érzi magát a végén, mintha kifacsarták, összetörték volna… – Hallgatásának konok harapófogójával kiszedett belőle mindent. – – – Ha ellenben egy szép lány űl ott…. az illető ifjúnak húga, – akkor két óráig is ott tarja – s kikérdezi. Közben arra kéri, vetné le sipkáját – s mikor megteszi, megsímogatja a haját…. aztán: hogy a keztyűjét vetné le – s erre megsímogatja kezecskéit…. S legalább tízszer felcitálja a szerkesztőségbe hogy a fivér verseiről tárgyaljon, – annak a fivérnek verseiről, akivel szóba is alig áll…. csak hallgat, míg az alázatosan ott űl és beszél, beszél!
Menczer: Még nem ismert, – az Ady temetésén látott s azt a csillogó szemet nem tudta többé elfelejteni. Hát igen, – akkor még különös fénynyel csillogott. Dehát bele kell nyugodni, hogy annak is vége!
E.: – Gyerekről beszélgetünk….. Ljuboska, – ugy-e szép név? – mondom. Igen… – feleli…. – Az enyémnek sajnos nincs oly szép neve, – mondja. Akkor még nem tudtam, hogy van ílyen szép név…. – folytatja – s könnyezik. Firtatom, hogy mért sír? – Úgy érezte, mintha valami fájó emléke volna. S ez nagyon érdekes! Mi avval szoktunk játszani, hogy ő elvált asszony…. A „Weiss” – így szoktuk nevezni első férjét – s hogy gyerekei is voltak…. s ő úgy érzi, hogy mintha fájó emlékei volnának. Hát nem úgy van valóban, – hogy minden van bennünk? Egy soha át nem élt múlt is van bennünk. – – – Érdekes, hogy egymást becéző házastársak között a becézés szótára a gyermekkor szótárából adódik. – Azzal lehet az embert legjobben becézni, ha gyermekként bánunk vele…. s azt igyekszünk pótolni, ami gyengédségben akkor nem volt része.
Beteg az operáló asztalon…. vár s úgy érzi, hogy senki sem törődik vele. Az operateur szórakozottan a kezeit mossa s közben ujságot olvas.
Én nem boszulok: minden dolog úgyis megboszúlja magát.
H. Gyula: Kegyetlen és érthetetlen istent állítottak fel maguknak, bálványt…. s erről azt állítják, hogy jó és imádják, – akik ezt teszik, az ilyen emberekről nem tételezhető fel, hogy embertársaik iránt igazságosak legyenek. – Olyan istenük van, amilyet csináltak maguknak, amílyet megérdemelnek. – Persze, hogy akkor kegyetlenek mindenkivel szemben és sajátmagukkal szemben embertelenek….. S fölösleges, ostoba szigorúságukkal, – amelyet hajlandók erkölcsnek nevezni, – tönkreteszik a maguk és embertársaik életét….. – Én: a külön, egyéni erkölcs lehetőségét csak akkor fogadom el, ha ez az erkölcs azért különálló, mert szigorúbb, érzékenyebb az általános, tételes erkölcstanénál – s nem azért egyéni, hogy lazább lehessen.
Anyaság: Azt hinnéd, hogy anyává lenni, – már csak azért is hogy akkora fájdalommal jár: – valami oly dönthetetlen, felejthetetlen tény az ember lelkében, valami oly mély igazság, hogy minden pórusod tud róla…. S míly különös: átesik rajta…. s aztán vannak pillanatai, amelyekben nem is érti, hogyan lehetséges az, hogy ő anya, – hogy hogyan történhetett ez meg vele? – Véletlennek érzi – oly véletlennek, amelynek hatása mulandó felette…. S nem is érti, hogyan kerűl hozzá ez a csoda, a gyerek? – Úgy érzi, hogy elmúlt felette nyomtalanúl a tűnő idővel…. – s mégis már a következő percben ismét imádja ezt a bensőrészéből szakadt csodát….
Dr. Révész Erzsébet: – ő már ott tartott, hogy el tudott válni mindentől és mindenkitől….. Mialatt a legjobb viszonyban volt az emberrel, mindenkor egy bizonyos nagy lelki függetlenség szabad levegőjét érezte körülötte…. „Nem ragaszkodik hozzám,” – ezt éreztem folyton – s ha el kell tőlem válnia, el fog válni, – meg tud ő állani a maga lábán is.
Dr. Holló: Ő az, aki állandóan fel van háborodva a világ berendezkedésén: azon, hogy vannak kizsákmányolók és kizsákmányoltak…. s ő az, aki szelíden tűri, hogy kizsákmányolják! Finom temperamentum! – Én erőszakos vagyok, ha az igazamról van szó: izgága vér az enyém, amelynek kell a verekedés. Draufgeher-natúra. – Ő azt mondja: nemcsak az a fontos, hogy mennyit keres az ember, hanem az is, hogy hogyan keresi? Engem ezzel szemben az a tény, hogy kihasználnak, mód felett felháborít – s minden egyéb belátás, vagy megértés eltűnik előlem. Maniakus gyűlölködő vagyok ilyenkor…. A perlekedés öröme vesz erőt rajtam… S az a különös, hogy mindenkivel összevesznék, legszívesebben azzal, aki és ami a legközelebb állt hozzám. Örök vita áll fenn köztünk, – anyámmal, hazámmal és az egész emberiséggel. Ha bármi kűlföldi nagy siker érne, – úgy nyilatkoznék, hogy nem vagyok magyar…. ezt törvényhozásilag adták tudtomra – én ezt tehát elfogadom, – igaz, hogy nem tudok más nyelven, mint magyarúl, hogy odavalónak érzem magam s igaz, hogy a gyilkosok barátainak regimeje alatt hozták ezt a törvényt, – node törvényt hoztak…. s ha tető alá lehetett hozni ezt a törvényt, – azzal az országgal nincs közösségem…. Zsidó vagyok! – azaz nem vagyok zsidó, mert semmi közöm hozzájuk…. semmi sem vagyok tehát, – nincs hazám, sehova sem tartozom s bárhogy fáj mindazzal végleg szakítanom, ami nékem valaha kedves volt – s bárha tudom, hogy lehetetlen egy embernek egy egész nemzet ellen harcolnia – s nékem az íly egyenlőtlen harcban a rövidebbet kell húznom…. (a nemzet megáll, fennáll, tartós, – az ember pedig elbukik) – mégis ez az igazság! – – S ha orvos volnék s akár a tuberculosis, akár a rák orvosságát kitalálnám, azt követelném érte, hogy a világ legnagyobb vagyonát és legnagyobb kitüntetését adják érte! Ha rablók és hazardörök a legnagyobb javadalmazást kaphatják a társadalomtól és kűlpolitikusok, méregkeverők angol hercegekké lehetnek, – nem, addig nem közlöm titkomat, amíg az emberiség rá nem szánja magát erre az áldozatra! S mikor már mindazt szívesen és könnyen megadták, amit kértem, akkor minderről lemondanék, – a vagyonról szegény gyermekek javára, – mert nincs szükségem sem erre, sem arra! Csak a haragnak van szüksége erre a kielégülésre!
Az erőimet az erők megtörésére fordítottam…. S emellett: megalázott sorból származom. Persze: akik sosem voltak megalázva, azok fennen hordhatják a fejüket…. amíg meg nem aláztatnak, – mert ez: úgy szólván mindenkinek kijár.
Persze, sok itt még a hiba! S a legfőbb talán, hogy még mindig rajtakapom magam azon, hogy boszúálló természet vagyok! Csúnya boszú-fantáziák élnek bennem azokról, akik megbántottak. – S az örök közlékenység! Mindent elmondani, – kifecsegni és semmit sem megtartani, – ami a magam életére vonatkozik!
O.: Objektiven bírált a felolvasáson mondott előbeszédben! – „Ne legyetek igazságosak velük, – szeressétek, – mert mi lenne legnagyobbjainkból, ha igazságosak akarnánk lenni hozzájok,” – mondotta Jacobsen a fiatalokról. – De ez mégcsak nem is objektivitás. Ő barátom – tehát tudnia kell, mi a dolga, akkor, amikor olyan közönség előtt ismertet, aki nem ismer engem, amely előtt semmi érdemem, – amíg a többi népszerű embert jól ismeri. Fel kell hívnia a figyelmet – ez a kötelessége, – nem azért, mert én kívánom, – én nem kívánom, – hanem mert ez az igazságérzetből önként következik. Két mondatot mondani…. – mi, akik hozzászoktunk preciz fogalmazásához – mi tudjuk, hogy ez a két mondat helytálló, – megáll, – s valami becsülést is fejez ki…. – de mi ez a közönségnek, amely főként az arányokra figyel s azt látja, hogy az egyik írónak húsz mondatot szentel ugyanakkor, – ő, a legtiszteltebb kritikus…. – S ha Heltairól megemlíti, hogy mindenki tanúlt tőle, ami legalábbis problematikus… – akkor azt is megemlítheti, hogy mindenkire, de főként Gellértre milyen felszabadító hatással volt, mikor az én példámon megtanúlta, hogy milyen alkalmas a magyar nyelv a szabad verselésre…. Ez ugyan előttem nem érdemnek számít…. a versforma lehetőségei kicsiség nekem…. s aztán: a kűlföldi litteratúrákból is meg lehetett ezt tanúlni – ez véletlenen múlik…. De ha igazságosak akarunk lenni s el akarjuk mindenáron ismerni azt, ami érdeme valakinek van! – Vagy csak Heltairól kell a nagyonis problematikus megújító hatását elismerni? Vagy: szubjektivnek lenni objektivitás látszatát keltve? – – – Ha megbántanak, ő akkor is tárgyilagosan ítéli meg a dolgot…. vagyis szidni kezd, ahelyett hogy felháborodnék…. Szidni is lehet, ha az ember előbb már magáévá tette az ügyet…. Épp úgy viselkedik, mint anyám: ellenfeleimről épp akkor veszi észre, hogy szimpathikusak, mikor velem ügyük van. (Tersánszky) Sőt már az is előfordúlt, hogy barátságot kezd velük… (Turcsányi) – kitüntetően kezd velük viselkedni. Vagy legalábbis szívesen fogadja őket, mintha mi sem történt volna avval, aki közel áll hozzá. – Elég ebből a zsarnok apából!
Kűlváros: – öreganyó ott áll az alkonyodó ablak homályában… S mintha egy régi élettörténet vonúlna el a szemei előtt! – Mennyi élet, – mekkora tenger!
S ha nem is akarja az ember, ha tiltakozik is! – Elragadják, – tovább száguldanak vele! – jön az este a reggel, kérlelhetetlenűl! S ha azt akarja az ember, hogy ne folytatódjék így, zsarnoki lendülettel…. hogy megállhasson végre valahol, akkor meg kell halnia! – – Villamos szerencsétlenség: – könnyű, vagy súlyos a sérülés, de az ember él…. s aztán bármíly súlyos, nincs több fokozat tovább…. Bármíly súlyos: akkor nincs tovább különbség: az eredmény egy! Míly különös választófal ez!
Engem, mint látszik, azzal lehet legjobban megvesztegetni, ha melegen fogadnak! ha örülnek annak, ha jövök! – J. E. és Kóródyék is ezzel hatottak rám legjobban. Weiner Leó is így van evvel.
Amit már szegény emberek gazdagoknak áldoztak! – abban a reményben, hogy majd! – majd kifizetődik!
Dr. Holló: Amit az író mond, abban nemcsak az van benne, amit hőseiről mondani akar, hanem egész világa…. s ő maga is természetesen…. S engem az érdekel legjobban, amit magából tesz bele…. S Móricz az a kitűnő író, akinél az, amit leír, rendesen érdekel – s amit magából elárúl e leírásokban, az nem elégít ki soha!
Szülők és gyerekek: – viszonyuk nemcsak fülledt állati melege miatt utálatos, hanem az is, hogy az érdek egymáshoz préseli őket. Zsúfolt összetartozás van közöttük, – egy íly családi fészket megbolygatni épp olyan, mint egy poloska-családot megriasztani meleg fészkén. S hogy tömnék egymást! – hogy préseli, nyomja bele a szülő minden erejét gyerekébe…. s az, hogy tűri ezt az erőszakos jóakaratot, – tátja a száját a zsíros falatok elé, mint a fecske-fióka….
Anyám: – – „Ne légy szomorú, ha ezt mondom, mindenkinek meg kell halnia fiam! – S ha meghalok így és így tégy…. Ne hagyd se becsapni, se kihasználni magad”….
Nem mindenki jó? – Mindenki, akit ismerek…. azt, hogy rossz volna, egyikre sem lehet mondani….. Mind meg tud hatódni azon, ha valami szomorút lát…. Mind segíteni szeretne a szegényen…. szomorkodik, ha emberek gonoszságairól kell értesűlnie…. – mért haragszom tehát reájuk? Azért-e, mert ezek a tisztességes indulatok nem lesznek egyenes elvekké bennök, mert nem elég erősek ahoz, hogy átvigyék tevékeny életükbe jóakaratukat? Hogy tetteiket nem ez a jóindulatú meghatottság érleli? Hanem az önzés? Amiért idővel a legnyájasabb viszony is alkalmat nyújt, hogy kibújjék ez a szeg, az önzésnek ez a kis szege a zsákból? – – Mi határozza meg azt, hogy valakit jónak lehessen nevezni? – – Osvát azt mondta nékem, hogy mikor már annyi az adatunk, az ismeretünk az emberekről, hogy úgy érezzük: nem vagyunk képesek ítéletre, – akkor nem marad más számunkra, mint jónak lenni….. – Persze, – mondotta, – vannak próféta-természetek, akik arra vannak hivatva, hogy ítéljenek…. (Ritkán akadnak, akiket jó-ítéletűeknek lehet mondani….. ez nem mindennapi képesség!) – S mégis, mégis az embernek az a biztos érzése, hogy azért is van itt, hogy ítélkezzék…. – – Ez nem szerénytelensége, hanem kötelessége – ellentétben azokkal a bibliai principiumokkal, amelyek különböző parancsokban vannak letéve…. S aki azt követeli embertársaitól, hogy magához mérje a többi embert, vagyis, hogy legyen elnéző, – annak le kell tennie az ítélkezésről…. Nem így kell, hanem éppen az ideálhoz kell mérni…. mert éppen az örökös ítélkezés szükségessége és parancsa bennünk – az teszi, hogy önérzetesek lehetünk: mintha megbizatásunk volna erre… mintha Isten-helyettesek…. Isten helytartói volnánk itt…. hogy akaratát őrizzük!
E világ tüneményei, mint az elfutó hab…. S az ifjúság az, amely nem tűri, nem képes elviselni, hogy ez így van…. Meg akarja fogni, le akarja nyűgözni, kötni, mindazt, ami van, történik…. ha másként nem, legalábbis örök emlékezetűl! – – – Aki engem a Barcsay-gimnáziumban tanított: úgy szólván már mind halott! – S míly komolynak s örökösnek érezték ezek is, szegények az életet…. s lehetetlennek azt, hogy valaha megszakadjon! Az ember beszél a halálról…. s mikor a maga halálára gondol, mint elkövetkezendő stációra….. ezt a stációt nem képzeli el egészen….. úgy foglalkozik vele, mint az életének egy eljövendő eseményével!
Elégtétel pedig nincs! Mi eshetnék jól? Az, akitől érzésben már elváltam, ha belátja is, hogy hibát követett el? – nem érdekel már. Ha újból hozzámfordúl: („jössz még az én utcámba,” – „sírva mégy el házam előtt,”) – mert szüksége van rám, nékem nem öröm, tanítani nem akarom többé – nem is szólva arról, hogy a dolgok, amelyekért haragudtam, már rég feledésbe mentek. – S ha ilyenkor dúrva vagyok s elkűldöm, – nem esik jól, – ha szelíd vagyok: – az sem vezet olyasmire, ami kielégítene. Ha belátja, hogy nem volt igaza, hogy ostobán járt el, – ez talán leginkább hat rám, – bár: az olyan embertől, aki nem tudja szégyellni magát, aki szellemiekkel keveset törődik, – mit várjak attól, ha be is látja, hogy ílyen. Csakis a magunk lelkiismeretében van jutalmunk, vagy büntetésünk – s ha valakinek a lelkiismerete nem érzékeny, ha szívesen ítéli meg magát elfogúltan, – mit tehetek azzal? – Meg nem változtathatom s évekig magyarázhatom néki, hogy defektusban szenved – s hiába! „Majd megmutatom én neki!” – ez az, ami nem létezik. Ha meg is alázom, – ezzel nincs vége a pernek bennem, – amint az sokszor kiderűlt! „Hogy mer maga velem így beszélni?” – ez is oktalan kérdés. Ha valakiben nincs tisztelete a szellemieknek, akkor mer velem akárhogy beszélni – s én nem vállalkozhatom arra, hogy minden jött-menttel szemben elégtételt vegyek magamnak. – S miután a kűlső elintézése a dolgoknak ilyeténképen lehetetlen, nem marad egyéb, mint a belső elintézés. Ovatosabban kell az emberek között élni, zárkózottabban, hidegebben, – a vitát kerűlni s ha összeütközésre kerűl a sor, kitérni előle – s ha már benne van az ember, abbahagyni! – Igaz, hogy ennek megvan az a veszélye, hogy az ember elgyengűl s a többiek kényük-kedvük szerint bánnak véle – de hát prevencióra kell szorítkozni, hogy meg ne rövidíthessék. – Az igazságért való konok harc pedig reménytelen. (Kolhas)
1924. március 1.
S mégis: mióta a világ áll foglalkoztatja az embereket az elégtétel indulata – s megoldást mégsem találtak. – Vendetta? – kielégülés az? S nem folytatódik-e tovább, minden, – a kielégületlenség örök érzése? Mit szeretnél? – a kielégületlenségedet átadni ellenfelednek, – „borsot törni az orra alá”. – A közöny nagyobb kielégülés. Az öreg Nothnagelbe belerúg egy kocsis éjjel az utcán, – mit tegyen vele? Bele kell nyugodnia, hogy valaki nem tiszteli. – El kell tudni viselni az injúriát. – Csak attól félek, hogy Erzsi, aki nem volt eddig se boszúálló, se elégtételre éhes természet, – miután egyebekben is hozzám idomúl, – hogy majd ezt az indulatot is felveszi.
Az óriás-állatok fejlődésük csúcsán pusztúlnak el…. A növényeken évszázadok múlva egyszerre hirtelen változás észlelhető, – a fajok hirtelen megváltoznak és más fajokká válnak…. – – Új természettudományi törvények. – Az az érzésem, hogy magára van hagyatva ez a föld fejlődésével, kűzdelmével, hanyatlásával….. Itt megteremtették az életet és magára hagyták, – mulass, kűzdj kedvedre, – ami kijön, az kijön, – mindegy! Ez oktalan, céltalan sarjadás, semmi más – s összes törvényeivel együtt sincs semmi értelme.
Most jöttem rá, hogy hogyan is volt? Sírtam, – nem akartam elfogadni nagyanyámtól a levest tán szeszélyből…. Egy ideig kínáltak, aztán abbahagyták – akkor még hevesebben sírtam azért, hogy nem kínálnak tovább….. Akkor vígasztaltak – de erre mégjobban rákezdtem, – végül megvertek: akkor kezdődött persze az igazi. – S mikor nagyobb lettem s valami okom volt, hogy sírjak…. s vígasztalni akartak: még jobban dühöngtem, – mert a hajamat símogatták, becéztek s nem a tárgyhoz szóltak, – egész másról beszéltek…. ez nem lehet vígasztalás…. nekem az kell, hogy abban a dologban keltsenek reményt, aminek a rosszúlsikerűlte elkeserített….. hogy azt javítsák ki….. De ők kitértek. (Mikor öngyilkos akartam lenni s anyám beleegyezett és símogatott. Pedig el voltam rá szánva: szörnyű érzés volt!)
|
Már csak reményetelen nyomorúsága képes őt szerénynyé tenni.
Munkás a villamoson lát egy jól öltözött asszonyt gyerekkel s feláll, hogy helyet adjon néki. – Íly különös, érthetetlen az élet! Az a társadalmi osztály, amelyhez ez a jól öltözött asszony tartozik, neki ellensége. Azért oly szegény ő, mert azok oly jól élnek…. No de ha az ellenségé is: asszony és gyerek rokonszenves a szivének…. Szeret és gyűlöl egyszerre….
Egy szegény, rettenetesen mocskos napszámos egy rongyokba bugyolált gyermeket visz a karján és mulattatja: a kirakatokat mutogatja néki gügyögve….. Mit adhat majd néki: nyomorba kűldi…. – dehát az új, a sarjadó életnek mégiscsak örűl….. Kicsi és kedves és ellenállhatatlan jelenség, amely minden meggondolást elnyom….. Sarjadó, új élet, amely kedves, bájos, szeretni való – ha bármi keserű meggondolást kelt is elképzelnünk jövendő sorsát!
Szegény Pasch Jenő: nemrég még vitatkozott velem az öngyilkosság felől….. Azt vitatta, hogy a halállal minden megszűnik, tehát az öngyilkosság logikai nonszensz….. Azóta nemcsak hogy az öngyilkosság felőli véleménye változott meg benne halála által, – hanem az is lehet, hogy minden megszűnt, amit tudott és gondolt…. nyoma sincs benne többé, hogy élt….. mintha egy gondolata sem lett volna soha…. és sosem lesz többé, míg a világ, mégegyszer ugyanaz a kövér nehézjárású ember….. A halál végzetesebb, mint ahogy felfogjuk, mikor rá gondolunk….. Meghalt: ezt úgy mondjuk, mintha életének egy új fázisáról tennénk említést, – oly könnyen belenyugszunk, mintha azt hinnők, hogy nem egészen halt meg, – csak valamelyest átváltozott az élete…. de azért még él!
Mély forma-érzés nélkül nincs művészet! Hiába van anyagod, hiába tudsz elbeszélni, fogalmazni, – ez mind kevés. Kedved legyen elmondani amit akarsz – és érezd a formát! Ez minden! Amit tudsz, az aztán magától beleömlik a formába.
Csípi az ember ujjait…. érezni, amint messziről jön… Jön a tavasz!
Labilis dolgokra tenni fel egy életet: – pénzre, hírre, külső érvényesülésre…. nem jó. Csak akkor jó, ha sikerűl…. a fontosabb dolgok nem csalnak meg annyira soha.
Néha úgy fel-felbukkannak, különös emberek járulnak elénk, – akikről már el is feledtük, hogy ilyenek is vannak! Furcsa bogarakat vet fel a tengerfenék….
Oly elhanyagoltak voltunk…. oly árvák! Elhagyottan hevertünk, pusztúltunk…. De egy idő óta valami angyal lehet itt ebben a házban… aki gondunkat viseli, törődik velünk…. a gazdára is ügyel s apró, hű cselédeire is…. Valaki, akinek áldott, jótevő keze van…. (Rábeszélés a rendre.)
III/12. Oly keserű néha mindaz, ami volt s ami van… Idegbajom nyolc éve… Cukorbajom… Hogy elvesztettem pénzemet, mialatt oly sokan meggazdagodtak…. S hogy minden oly rosszúl sikerűlt: mert mindaz, amit tanácsoltam, negligáltatott s amit jövendőltem, bevált…. Az aranyat nem eladni…. házat venni…. nem tőzsdézni…. Nem bízni Bélában…. Béla ne társúljon…. A berlini ház ügyét rendezni….. Kornélban nem szabad bízni: nem szabad a biztosítékokat kiadni kézből…. A fiúval nem szabad íly könnyelműen űzletet kötni…. S minden, sajnos, bevált: mert mindent ellenemre csináltak. – S az emberek! Kór-ék, anyósom, Kornél, Domby, – valóságos embergyülölővé leszek már s nem fogok senkit a magam közelébe engedni! – A múltba visszanézni: oly sok rossz néz reám, oly sok szörnyűség, amely elállítja a szívverést…. – – S ezek a szörnyű gondolatok, amelyeket a tehetetlen indulat sugall…. hogy egyedül akarok élni, el akarok válni…. hogy szívtelenűl, gonoszan és önzőn egy jó parthiet kellett volna csinálnom s nem törődnöm senkivel és semmivel…. (mintha én erre képes volnék!) s az indulatos párbeszédek, amelyeket ilyenkor magammal folytatok…. s ilyenkor könnyelműbben nézni más nőket – s a lehetőségét további piszkos becstelenségeknek, amelyek olyannyira megkeserítették fiatalságomat s amelyektől voltaképen undorodom…. igen, talán minden emberben van egy nagy adag bestialitás, – bennem is van elég, sajnos! – S utána kedves, szomorú arcába nézni és könnyezni…. – – S nézni, hogy sugárzik a szive tekintetében…. S hallani: „– Tudom, hogy most el kellene mennem tőled, – mert nagy hibákat követtem el ellened, – dehát hová menjek, – hová legyek?….” S később már enyhűltebben, könnyei között mosolyogva: – „Úgy gondoltam, hogy, ha nem eresztel be, – felülök a párkányra és csaholok…. hogy eressz be engem, mert hideg van kinn….” – – S ez a folytonos, undorító közlékenység, mikor lesz ennek már vége egyszer? – Mindenkinek mindent elmondani – s egy kis házi tanácsadót tartani, – nem vagyok képes magamban elintézni semmit…. Fecsegő vagyok s a cseléd előtt beszélni családi dolgokról, – a cseléd előtt telefonálni…. S nemcsak feledékenységből, hanem abból a mélyen fekvő, undorító hajlamból, hogy mindig nagy hallgatóságra van szükségem, – még az ő hallgatósága is kell nekem…
Renaissance: – Az intellektualitás jellemzi művészetét. S ennek nemcsak az a bizonyítéka, hogy a kompozició oly fontos, oly nélkülözhetetlen szükségszerűséggé vált, amely nélkül festő semmire sem vihette…. – nem ez adja intellektualitásának súlyát és jellegét, hanem az absztrakció. Annyit kellett tudniok, mint a naturalistáknak, – ugyanarra a pontos megfigyelésre volt szükség, – de ez nem volt elég! Ha már tökéletesen tudott rajzolni, s meg tudta festékeit csinálni s úgy keverni azokat, ahogy néki kellett, – akkor még az idea kellett, – vagyis: nem a théma, hanem olyan théma, amely általánosan emberivé teszi azt, amit ábrázol. Ők nem egy bizonyos meztelen nőt festettek, amint éppen levetkőzött, hanem aktjuk szimbólum: a nő volt…. S tájképeikben nem valamely formák és színek véletlen esélyeit akarták kifejezni, hanem az absztrakt, abszolut tájat: határozott vonalakkal, az esthomály előtti pillanatok fénytelen, nem változó, stabil világításában, – levegőtlen tisztaságban, üvegesen transparens égboltozattal…. (Da Vinci: Annunziazione.) A hollandus egy eső előtti, vagy eső utáni táj rövid, tünékeny pillanatait akarta elkapni….. – Botticelli kerengő angyalainak mindegyike ugyanaz a lény, – ugyanaz a tökéletes, hosszú test…. csak a mozdulat, a fodor esése, a libegő tánc hajlata más…. S ha ezt Brueghel „Vakok” című munkájával hasonlítom össze, amelyen minden vak külön szerencsétlenség, külön iszonyat, – akkor önként adódik a két művészet karakterbeli különbségének definiciója. A mai művészet az esetlegesség, az individualiter változónak művészete – s a renaissance: azt veszi lényegesnek, ami változásnak nincs kitéve, ami állandóbbnak mondható…. Igaz: a látszat nem kevésbbé fontos – s nem tudom, mért ne lehetne az a dolgok lényege? S a változékonyság, – esetlegesség, – hisz ez e mozgó világ legfőbb és legállandóbb tulajdonsága! Mégpedig: a kűlső és belső esetlegesség: ahogy egy táj változik – s ahogy én azt bensőm változásai folytán különbözőképen felfogom…. Stilizálás enélkűl az individualizáció nélkül nincs: ez maga a belső esetlegességek művészete… – viszont a dekoráció fogalma olyan benyomást tesz, mintha az a dolgok állandó lényegét keresné és ezt az a tény is támogatja, hogy úgy a görög, mint a renaissance-művészet erősen hajlott a dekoráció felé. Igaz, hogy a változékony még sokkal gazdagabb anyagot adhatna a dekoráció számára: a fodrozodó víz s a felszínéig hajladozó fenéki növényzet mozgásban levő; fínom vonalai…. egy fűzfa ágainak fínom hajladozása – mindez gyönyörű anyaga lehetne a dekorációnak s a mai dekorációs művészetek már kezdik is mindezt felhasználni. – Az egiptomiak stilizáltak, amellett, hogy a leghajlamosabbak voltak rá, hogy a dolgok állandóságát fejezzék ki. Csakhogy ott a stilizálás nem valamely szabadság volt, – amelynek változása és változatai a lélek különböző pillanatnyi állapotának lettek volna alávetve: ott a léleknek egy fajta exaltációja törvényesítve volt – s ez az exaltáció az örök változatlant figyelte. – A japánok: ők szintén a változatlant keresik: innen van az, hogy a különböző művészek művészetének lényege oly rokon náluk…. de az ő érzékeiknek a könnyed és lehelletszerű a dolgok lényege – s miután ez a legtünékenyebb és változékonyabb, – bizonyos stabilitását, stabil törvényeit keresték a könnyednek – s bizonyos változhatatlan formákba merevítették. – Rembrandt: a legszélsőbb individualizáció: én, aki mindig mindenben különbözöm, – az örök én, örök változása. – – Érdekes, hogy ismerős hangokat halottam egy ifjú előadásában, – nem értettem, hogy lehet, hogy ennyire a szájam íze szerint beszél – s csak később jöttem rá, hogy azt, mint sajátját recitálja, amit tőlem tanúlt, – vagyis valóban megemésztette azt, amit tanúlt. (G. Gy.)
A részegekre az Isten vigyáz.
Az ember természetéből következik, hogy az öngyilkosságra készülödő a vaskereskedővel alkuszik, – sokallja a revolver árát, amelylyel meg akarja magát ölni, – vagy, hogy előbb desinficiálja a rozsdás pravaz-fecskendőt, mielőtt a morfium-injekciót megadná magának. (Si non é vero, é ben trovato.)
Embergyülölő, aki csak az emberszerető írókat, pl. Dickenst tudja élvezni.
Ifjúkor: henteregni a sötét, bodúlt, tisztátalan mámorban…. egész borús délutánokon át a gyönyörűség folytonosságában, mint egy szennyes örökkévalóságban feloldodni, – már alig emlékezem reá. – A legnagyobb kincsem talán az volt, hogy emlékezni tudtam. Meg tudom állapítani, hogy, sajnos, az emlékezőképességem romlik!
Hogy az állatnak ne volna lelke? Ami a legfőbb a lélekben, – az hogy szeretni és ragaszkodni tud, – az talán még fejlettebb bennök, mint az emberben. Vagy a szeretet a léleknek csak primitiv korában praedomináns, – s aztán az értelem válik azzá? – – S nem is minden állat szeretet-képes. A macska példáúl nem adja oda magát, – megtartja magát magának.
„Mért élek másért, mint hogy bajom legyen?” – (O-né.)
Az intelligencia szervilis…. annak szolgálatára áll, ami elszegődteti…. A háború alatt a legkitűnőbb elmék az emberpusztítás ragyogó találmányaival állottak elő – mintha a gyilkolás helyességéről meg volnának győződve…. épp így áll az intelligencia a kapitalizmus rendelkezésére…. Ítélni nem tud, – talán már azért sem, mert elréműl az emberben levő ellentétek látványától…. Servilis. Az impulzus teszi úrrá az embert. (O.)
Macaulay: az egész világ iránt udvarias és méltányos: ezt fejezi ki felfogásának nagy, körültekintő tárgyilagossága és stilusa óvatos precizitása. A tárgyilagosságra és mérsékletre való törekvés, – a saját ovatossága feletti öröm jellemzik őt.
N. Z. nagy nyugalma: – Nem akar más lenni, mint ami: ez titka megrendíthetetlenségének. Művészi tulajdonságnak ez nem oly előnyös, mint amíly előnyös az életben.
Gyerekről beszéltünk s engem furcsa, mély fájdalom fogott el: – hogy nekem sosem lehet már gyerekem, – nem szabad, – eltiltották, – pedig én is tudnám szeretni, – ezt éreztem…. Pedig ki tiltotta el? – én magam. – Erzsi is hasonlóképen van evvel. – Rajongva mesél gyermekekről: – „Ragyogó gyermek…. ragyog! – szokta mesélni… – ha a nevét mondottam magamban, már örűltem!” – – Valóban vannak íly ragyogó jelenségek, – mi teszi őket azzá? Már a bőrük is ragyog….
Egy asszony vallomása: Leánykorában, ha tetszett néki valaki, akkor elfordúlt tőle…. nehogy azt higyje, az illető, hogy tetszik néki…. – Jer utánam! – gondolta gőgösen. – S a világért nem tenni érte valamit, nehogy azt higyje, hogy ezzel, a jótéteményével akarja magához csalogatni. – – Ugyanúgy mint én hajdan. – Sokan vannak így evvel, – míg végre rá nem jönnek, hogy ez az, ami szigorúan tilos, – az embernek hamar rá kell térnie a tárgyra ebben a rövid életben…. A tárgyra térnek tehát, – egyenesen a tárgyra, ha tetszik nékik valaki – s ha eltünődnek e változás felett: úgy érzik, hogy ez züllés, első ideáljuktól való elválás.
Az igazi boldogság? – Egy ujjongó, exstatikus szédületet értettem alatta fiatalkoromban…. Imádatot és önimádatot, – nem a meghitt bensőséget.
„Megvetem a bűnös nőt, – mert, ha nem teszem? – mi a jutalma erényemnek? – ha nem az, hogy megvethetek? – hogy megkülönböztetem magam tőle ezáltal – s hogy mások is megkülönböztetik őt tőlem ezáltal – vagyis, hogy általában megvetik őt? – Néki büntetés jár valamiért – s mégcsak nem is vizsgálom, hogy miért – s nékem nem jár!” – (Akiknél az erkölcs gyönge lábon áll, – ezeken a lábakon.)
III/15. A megsemmisülésben elmerűlve hallgat…. Hiába nézem képét, – most már nem felel…. nincs szükség reá s néki nincs szüksége zokogó köszönetemre…. Mikor reszketve, félájúltan a segítségét kértem, akkor még egyszer felriadt halottaiból…. S aztán ismét elmerűlt…. képén arcvonásai mozdulatlanok! – Úgy vágyom kimenni szegény sírjához, – először vágyom erre, mióta meghalt. – Egyedűl, – abban az átkozott életben, – nem bírtam el, hogy boldogtalanságomat, változatlan nyomorúságomat vigyem ki hozzá.
Egy utcagyerek verebeket kerget.
Reggel: – Sietnem kell…. még oly sok élnivalóm van: – aludni, tevékenykedni, – még sok a dolgom s nemsokára meghalok!
Ha boldog: lefekszik aludni…. Én megfordítva: élni akarok, ébren akarok lenni ilyenkor.
Lindberg: – Szívesen beszél, ha kérdezik, s őszintén ilyenkor, – de magától sosem beszél…. Teljesen zárt, az emberekhez sosem közeledik, s nem engedi, hogy érzései gerjedjenek irányukban, – fölényes hidegséggel érintkezik mindenkivel, bár nyájas és szívélyes….. Nem érdekli már az élet és az emberek…. nem vesz részt dolgaikban, – nem fáj neki sem igaztalanság, – s nem nevetséges hivalkodás…. – ő túl van ezeken s mindennek a megítélésén is! Ő itt van, mert itt kell lennie, végzi dolgát – s lehetőleg derűs…. Élvezi az életet, amennyire lehet: amennyire az természetes! Ami természetesen adódik, elfogadja. Örűl a művészetnek s hogy van valami, ami betölti: magának énekel s magának dúdol utána – s hogy mit szól hozzá a hivalkodó emberi társaság, – nem mosolyog magában felette. Senkivel sem törődik, – sajátmagával sem, – mosolyogva áll szemben a halállal, elkészűlve rá, hogy bármikor távozzék, ha kell, – hiszen ez az ő dolga, ez az ember dolga e földön. – Az erkölcsi követelményeket, mint fontosságban másodrendű kívánságait lelkének: akceptálja, – nincs nagy jelentőségük benne, – de így van rendjén, – könnyen és zúgolódás nélkül megfelel nékik még akkor is, ha ez nagy lemondásokra is kényszeríti. (Elvált feleségének küldi minden pénzét.) – Nem akar az emberektől semmit s láthatóan örűl, hogy megajándékozhatja őket művészetével…. Meg kellene próbálni így élni! – Egy kis lelki gyakorlatot megér, ha az ember idáig eljuthat. – Aki énekelni látja, – még a pódiumon is a tökéletesen elégedett, harmonikus és boldog ember benyomását kelti…. Meg kellene próbálni! – és sok izgalomtól, epés rohamtól örökös keserűségtől megmenekűlnék általa…. nem szólván arról, hogy míly örömet szerez a fölény! – – Hogy gaz a világ? Felháborodni? Hozzá kellene szokni, hogy ez a természetes! Különben így, ezzel az örökös gyűlölködő elégületlenséggel: embergyülölővé kell lenni! Hazugságokat, szemtelenkedéseket, zsugoriságot elviselni nehéz…. (Kór-ék) – dehát nem kell oly közeli viszonyba kerűlni senkivel, hogy ez ennyire fájhasson…. A bántást zsebrevágni rossz, – tehát ki kell kerűlni, kitérni az emberek útjából…. – És végre is: lábra állani…. elég volt ebből az örökös gyámságból: O. ne ítélkezzék többé dolgaim felett! – Én sem ítélkezem az ő dolgai felett…. – S nem törődtem azzal sem, hogy kitüntetnek, előnyben részesítenek-e a Nyugatnál – aminthogy nem tették – ezentúl még kevésbbé kell azzal törődni, ha netán mégis valami kitüntető figyelemben részesítenének… Nem érdekel! – nem férkőzhetnek közel hozzám sem evvel, sem avval…. bezárkóztam s megközelíthetetlen vagyok….. S minél kevesebb emberrel legyen dolgom! – S nem akarok többé várni tőlük semmit…. tehát mi csodálkoznivaló van azon, hogyha valaki nyugalommal képes végighallgatni olyat, ami engem mélyen sért: – ő ílyen, ő képes erre, – viselnie kell a következményeit annak, hogy ő ilyen – s én csodálkozásommal nem változtatom meg! – – – Közönyösen! – ez a fő-szabály! – – S ha nem sokat törődöm azzal, hogy az emberek mint ítélnek felettem, akkor már önérzetesebb is vagyok! Hiszen hallatlan, hogy én az öregekre is felfelé néztem mindig, meg a fiatalokra is! Alázattal közeledem hozzájuk, – félénken, – tisztelettel! – Ki tudja, míly tehetségesek, mennyivel többet tudnak, mint én! S míly hatalmasok…. kezükben a sajtó ereje! (Domby, Szabó Lőrinc, Zsolt.) Az idősebbek is a vállamat veregették s a fiatalok elnéznek a fejem felett, – elfogadják alázatomat. Ez nem baj…. de ha nem baj, akkor minek alázatosnak lenni? Nem ismerem őket.
Szélroham….
Alkalmuk volt, hogy közeledjenek hozzám, – tartoztak valamivel. De ők annak örűltek, hogy tartozásuk most tárgytalan. – Egy milliót megér, hogy engem megismertek. Egy millió! – az is összeg? Ily olcsón nem megy.
Az indulat ma már nem hatalmas… nem rázza meg az egész szervezetet…. Valami megszakadhatott bennem….. A derekam remeg ilyenkor…. gyengén, betegesen… s nem érzem az egész szervezet tömör hatalmát….. A szívemnél megáll a hevesség, mintha nem merne tovább…. s az a hatalmas, elementáris öröm, amely belőle származott, – hol van már az? Beteges kis, félszeg, lázas vibráció…. amely elmúlik, kiég, ellankad hamar…. csenevész lendület… – S ez mutatkozik lyrámban is: az egész szervezet lökte ki azelőtt…. egy szörnyű indulat…. A szervezet produkálta s a mások szervezetéhez szólott tömör, erőteljes ritmusa…. S ma: a szervezet nem löki fel…. s egy gyengűlt lelkesség, alig-alig jóleső indulat, amelynek nincs vivő ereje elég, zamatja, tömör terjedelme…. Ez indít meg bennem valami kis lendületet, amely a régire emlékeztet ugyan, de annak mégcsak nem is árnyéka.
Utcaseprők: – Veszekednek. Az egyik, egy garázda fickó, – rongyos és píszkos, mintha sose mosdott volna… – ő a gyűlölet spiritus rektora. Gyűlölködik s felhasználja az alkalmat, hogy amíg civódik, – addig legalább nem muszáj sepernie. A többiek körülötte, mint a néma rabszolgák egykedvűen és egyenletesen, szótlanúl sepernek tovább…. Csenevész, alacsony, szomorú emberkék, – kedvtelenek…. Akit szidnak: béketűrő, szelíd háziállat…. csak néha néz hátra, hogy egy-egy közönyös szót válaszoljon, ha már nagyon éles talál lenni a szidalom…. Különben ő is seper tovább…. – „Egy szavad sincs, – rivall ilyenkor reá a megháborodott imposztor…. egy szavad sincs….. én vagyok itt felelős, ha baj van, engem vesznek elő, nem téged…. és én nem seperek a más seprőjével, mint te….. – a seprőkért én vagyok a felelős….. S a szegény, vézna kis emberek sepernek tovább….. s a civódás démona pedig ott áll a felszálló porban feketén és élvezi a semmittevést….. – Egy hintó robog el közöttük s a mélyén kényes, prémes úr….. mintha egy más világból való volna, – Istennek nem is ugyanaz a teremtménye, egy másik állatfajta, egy felsőbbrendű lény…. valami félisten a fekete, alacsony, egykedvű és piszkos emberkék között, – mintha az már meg sem történhetnék, hogy a szerep felcserélődnék: – ő már nem való az utcára…. Lehetetlen mégcsak elképzelni is! – s azok, szegénykék sose kerűlhetnek, mert nem valók a kényes hintóba…. Az út szélén kocsisok somolyognak a veszekedőkre – egy másik alacsony fajta, – amely mégis különbnek érzi már magát. – Isten állatkertje! – Lelkes lények, emberek, könyörűljetek egymáson ezen a csillagon.
Lehet, hogy az egész semmi más, minthogy ez a föld…. itt megbomlott az egyensúly a csillagok között – s a dolgok ennélfogva örökös, nyughatatlan vándorlásban kerengenek rajta egyensúlyokat keresve….. S ez, – ez a vándorlás: ez maga az élet… Ez az ördög, amely az életet létrehozta. A felhőből patak lesz, a patakból tenger s a tengerből felhő, – mi értelme van ennek? S az örök harcnak az emberek között, amelynek nem lehet soha vége? Mind tudják, mi a helytelen s mi a helyes – s mégis, a helytelent művelni vannak kényszerűlve, mert a jó ki nem vihető! Megkezdik – az egyik párt, – a tapasztalatlanoké megkezdi a jóra való törekvések realizálását, – a tapasztaltaké ellentáll…. – s ezekhez tartozik aztán az önzők és gonoszak sötét tömege…. S ez a sötét tömeg újjong, ha a reformerek céljai csődöt vallanak…. Ugy-e mondtuk, – üvöltik – lám a tapasztaltaknak volt igazuk…. S ezek, a tapasztaltak, hiába szabadkoznának, hogy ők nem önzésből állottak ellen…. – már nem is szabadkoznak tehát. A szocialisták, kommunisták, radikálisok, demokraták, – hisz e pártok igaz embere mind szánalommal eltelve néz a szegény ember felé…. s hiába! Az idők haladnak s a dolgok javúlnak, – más dolgok rosszabbodnak, – kezdődik a harc előlről… mint ahogy a felhőkből lesznek a patakok s a patakokból a felhők…. Megoldhatatlan élet, amelynek hiábavaló körforgása örök, – nem leli helyét és nincs nyugvása soha!
Felolvasás: A közönség érzi, hogy ez a jelenség maga a kiégett aktivitás! S hogy egy önmagába zárt lény, tehát közlés és melegségre képtelen lény zárt szózata…. – Miután aktivitása kiégett, életvágya pedig bujdos benne, – tehát maga a passzivitás, amely a szörnyű végsőkig fajúlhat!
Oroszlán: – átugrani a tüzes karikán…. Hiszen dúl-fúl, hogy ezt meg kell tennie….. s körülnéz, – egy ellenséges világ veszi körűl. Meg kell fojtania dühét, ha megfullad is bele, – mert mit tehet? Ha támadna, megölik, ha nem engedelmes, hegyes vasbotokkal kínozzák…. amikor is kínjában éppoly szánalmas, vergődő lénynyé lesz, mint minden igába fogott, tehetetlen, vergődő állat…. ő, a hatalmas: ártatlanúl kínzott, kezes törekvő, aggódó gyermekké lesz…. Vagyis, – ha feltámad is a düh: átugrani a tüzes karikán, – engedelmeskedni az életért, – beletörődni abba, amit a vak sors rendelt!
Mintha a természet a szervetlent szerves életté akarná átváltoztatni…. S emellett: a szervetlen közönyös az élet iránt s e közönyösségében fenyegető…. A természet életet akar s az élet az életnek ellensége….. Teremtő és pusztító erők egymás mellett működnek…. elvegyűlten jelentkeznek….. Ami teremt és fenntart, – az pusztít….
1924., április 1.
Maradandó nyomát akartam hagyni annak, hogy itt voltam. De nem lehet. – Szegény ördög vagyok, – mi más? Egyike a szerencsétleneknek, akik hiába éltek, akiknek nem sikerűlt semmi. Még szerencse, hogy legalább panaszkodtam egy kicsit: ez még örömömre szolgált – s talán ezt még elolvassa valaha valaki. – S hogy ez a kis zongorista-lány oly félénk tisztelettel néz rám, – egy zongoraművésznő – s oly kedves, lányos érdeklődéssel, – igen, ennyi az, ami nékem fáradságomért jutott. (S hogy megnézte Erzsit! – Összehúzott szemöldökkel…. – vajjon ki lehetsz, aki emellett élsz?) – – Igen, sokat fáradtam és most már fáradt vagyok és alig dolgozom: a régi naplójegyzeteket rendezem sajtó alá: ez minden tevékenységem. S hogy érdemes-e? Lehet hogy ostobaság az egész, – de nékem, amíg élek, jól esik a hit, hogy érdemes. Annyi a semmittevő ebben a társadalomban, a fegyháztöltelék, – nem vagyok én sem több, legfeljebb. S ebbe is belenyugszom most már: – ha nem is érnek semmit, leírom most már, amit gondoltam. Hány embernek kell megbékélnie avval, hogy hiába élt s hogy nem jól sikerűlt néki az élet? – a legtöbbnek. Egy luesz is elég, hogy valaki példáúl rokkantnak érezze magát, egy félszemű, idős özvegyasszonynyal, – mint élete egyetlen jutalmával beérje, – mondván, hogy ő többet most már nem érdemel, – mint ez a szegény Vajda. – És nékem: nékem e tekintetben jobban sikerűlt az életem, mint ahogy várhattam volna – s nem is éhezem egyelőre. Mi kell több?
A közlékenység undok, közönséges tulajdonság. – A moziban hátunk mögött egy kis gépírólány felolvasta barátnőinek azt a szerelmes levelet, amelyet kapott s a válaszát…. Borzongtam, undorodtam, – saját magamat láttam magam előtt. – – Teljesen közömbös vagyok persze…. Sem az élet, sem a mozi nem érdekel… Félős, nagyon félős, hogy öregebb koromban még szörnyűségek is következnek! Ezt jobb meg nem érni…. – – – A keserűség könyve ez!
Mindenki imponált nekem….. Mint egy félénk bárányka, úgy állottam ökör az emberek előtt…. lesütött szemmel és kedvezni akartam nékik…. Persze, ez biztosan anyám vétke volt. Emlékszem szörnyű döféseire… Egyszer példáúl nagyon szelíden és jóakaratúan így szólt: – „Itt járt X. Y. és felőled kérdezősködött… persze nem akartam néki azt mondani, hogy firkálással töltöd az időt… Azt hazudtam néki az érdekedben, hogy ügyvédi irodában vagy….”
Levágott bárány fekszik a mészáros kocsiján oly szelíden, mintha aludnék. Szemei körűl sötét karikák, – ugyanoly megviseltek, mint a halott emberéi… (Ez aztán a nagy lumpolás: ezen a nehéz percen átalesni!) – Szegény, kedves, ártatlan kis fej… szétbomlasz…. és soha többé nem leszel azzá, ami voltál…. s vissza ide nem térsz. – Érthetetlen jóságos anyánknak, a természetnek kegyetlensége!
Egy ember elszédűl az utcán, – mintha részeg lenne, úgy dülöngél. – Végre eléri a falat s annak nekitámaszkodik…. Látszik: végzetesen beteg… Liheg a nyomorúlt…. s mintha épp most megszakadt volna benne valami: bólogat…. – Igen, végem van, – mondja ez a bólogatás, – igen, itt a vég! Egész életen át nyomorogni, terhet cipelni, – nagyot mindig: a megszakadásig, – s ez még hagyján! De itt a vég!
Nincs elégtétel semmiért – s ebbe bele kell nyugodni. Bizonyos terrénumokon nem követhetem azt, aki sérteni akar. Ha valaki hazug, ha komiszkodó, ha dúrva – mit tehetek véle? Nehéz a vérmérsékletemnek elviselni, – de bele kell nyugodnom. – Érdektelennek kell lenni az ílyen emberekkel szemben, – el kellene érni, hogy ne érdekeljenek.
Gábor: – Rossz ember… az volt egész életében, mindenkor csalt, kihasznált, erőszakoskodott….. Most a Rivierára utaznak s néki halálfélelmei vannak…. S a kihasznált ember felesége sír, annyira szánja…. s maga a kihasznált ember elkezdi vigasztalni a Rivierára utazót…. – úgy bánik véle, mintha egész életében jóságot tapasztalt volna részéről, akkor sem bánhatna véle különbűl. – Minek akkor jónak lenni? A legcélszerűbb rossznak lenni: – a gyengék úgyis alázatosan és melegen fejet hajtanak, akárhogy bánunk is velök…. – Mi a rossz büntetése? Néki passzió rossznak lenni, – élvezet, hogy mást megrövidít, – épp olyan, mint amilyen öröm a jóindulatúnak, hogy segíthet…. Vagy ne számoljunk? – büntetés és jutalom téves képzeletek – s mindenki a maga lelkének teszi, amit tesz? S az egész igazságszolgáltatás nem más, mint a társadalom célszerű berendezkedése és nem lelki szükség: – Ha jól bánok vele, – a jóval, – ugyanazt kapom tőle, mintha rossz lennék – s ha rosszúl bánok véle: azt teszi vélem, amit jótevőjével. S ha a rosszal bánok jól, akkor is megbánt s nem jár érte büntetés…. – De hát mi vagyok én? – a Teremtő? Én vagyok a felelős azért, ami itt van? Én akarom jóvá tenni és kijavítani? – Igazságot akarok tenni – én? Mindent úgy kell hagyni, ahogy van…. „hadd forogjon keserű levében!” – majdcsak eligazodnak a dolgok valahogy! – S mégis! – mi más az egész élet, minthogy mégiscsak el szeretnők rendezni a dolgokat, minthogy lázadunk egyre?… S főként, – mi a művészet más, mint az örök lázadás…. örökös meddő kísérlete az igazságszolgáltatásnak…. Valami hajtja az embert erre, – ezt nem lehet abbahagyni! – Ehhez a bölcsesség kevés, hogy ebbe bele tudjunk nyugodni!
Rendszeretet: szeretem, ha a dolgok úgy hevernek a szobában, mintha szándékosan úgy tették volna azokat oda, – hogy ezt fejezze ki helyzetük s nem azt, hogy odadobták, vagy ott felejtették.
Furcsa pillanat: barátaim sok kérdésben egyetértenek velem…. S ha társaságban, nyílvánosan szó kerűl valamiről, amelyben meg lehetek győződve, hogy egy véleményen vannak velem: hirtelen cserben hagynak – s teszik ezt úgy, mintha régi ellenlábasok volnánk e kérdésben. Nyílvánosan önállóbbnak szeret mutatkozni az egyén….
Goethe büszke volt nemességére! – Ezt vártam is tőle. A von titulus nagy dolog az íly nagyszerű világfinak.
Keller Helén: – vak volt és süketnéma. S egy másik ember, akinek jó szeme és füle volt, arra használta fel élete egész idejét, hogy életképessé tegye a szegény nyomorékot. – Mit ér az embernek a szeme és füle? – hiszen nem tud véle mit csinálni! Mivel töltse az idejét? – mire használja fel az egészségét? Egy egészséges embert kell bedobni a Moloch torkába, hogy egy beteg kicsit jobban lehessen. Keller Helén nem tudná elképzelni, a látás határtalan szerencséjével nem tudna mit csinálni!
Két űzlettárs. Az asszony elválik az urától s űzlettársának lesz a felesége. S a társas cég és viszony folytatódik…. de hogyan? Ezt elképzelni sem tudom. Az asszony lányát is magával viszi új férjéhez, – akivel szintén boldogtalanúl él.
Bach: lármázó, zenebonát csapó angyalok.
Adyné: – Az Ady család megrohanta a fiatalasszonyt, hogy gondolja meg jól, ő egy nagy ember felesége….. S az asszony azt felelte, hogy ő jól tudja, – igen, ő egy nagy ember felesége….. S Ady mindehhez persze még komédiázta is a nagy nyomorékot. De szörnyű! Nem egy emberé, egy nagy emberé! Nem bensőségben élő szegény emberek ők…. a férjuram zsenijéhez vett társat! – Mennyivel szebb, emberibb, bensőségesebb, szerényebb lélek volt Arany! – „Ej haj, ne szomorkodj, szívbéli jó barátom!” – – A feleségével szemben zsenit játszani…. no! – badarság, hiúság, ellenszenves korlátoltság! – Persze Arany olyat se írt volna le soha, hogy: „Léda ajkai között”.
Egy szegény iszákos: felmászik reggel fele a szemeteskocsi hátuljára meghalni… S fejjel bukik bele a szemétbe.
Osvát is mindenképen ellenszenves Ady-kultuszával…. Egyrészt magának Adynak lehetne ellenszenves…. Most jössz vele, mikor már megdöglöttem? – azzal a lelkesedéssel, amely megillet? Most már egyetértesz Hatvanyval? S aztán: – nekünk ellenszenves, hogy ő, a nagyszerű kritikus így feladja minden kritikáját vele szemben, – hogy nem kíván emlékezni bírálatára s átadja magát ennek a kritikátlan bódulatnak. – Minden nagyszerű, ami Adytól való! Leközlik most újra Babitshoz írt versét, – amely szemét! – Vajjon Gyulay Pál feladta józan eszét, mikor Jókai sikerei zenithjén állot? Pedig szembe kerűlt az egész világgal és savanyú embernek mondották végül is. – – Távolodni akarok ettől az apától, mert elég volt erőszakos hatásából! S elég nékem kedvenceiből is: – Gellértből, akinek a költészete sütetlen, keletlen, ízetlen… ha mutat is tehetséget. – S elég, főként Lányi Saroltából elég! – – Hogy valakinek a dagadó lendület, az egyre növekvő s magával szakító erő, a megrázó indulat – s a pathosz, amely végre, annyi hamis pathosz után igaznak mondható – s végül a teljesen eredeti látás és kifejezésmód – nem annyi, mint ez az egyűgyű jelentéktelen gügyögés, – ugyan! Elég! Ellenére kell valamivé lenni. Amíg helyesel, addig használható, – mondotta róla Ady – s ebben néki, a maga szempontjából igaza volt. S amikor nem helyesel – akkor összecsuklani tehetetlenűl? Ha a fülébe kiáltják, s az egész világ lármázni kezd körülötte, – akkor úgyis megbánja szigorúságát, – azt, amivel engem időről-időre tönkretesz – s amire Ady fütyölt. S bárha Ady kritika alá vonható – s kellene is, hogy így legyen! – nem jobban kiteljesűlt-e függetlenűl s kicsinyes, betűrágó barátja hatása alól kiszabadúlván? – – Felolvas a lyrikusok délelőttjén, – mint a kinyilatkoztatás, úgy méri az igazságot – s mi jött ki belőle? – Hogy Gellértet és Heltait összeveti! Ahelyett, hogy azokat mutatta volna be egy kissé hangsúlyozottabban, akiket a közönség nem ismerhet, – az ismerteket mutatta be – s az ismeretleneket hagyta a sötétben. – Esszencia, húskivonat, amely csak oldatban volna élvezhető… de húskivonatot enni állandóan? – Írásai roppantúl hasonlítanak az írók munkáihoz, – csak nem író munkái: intellektuális esszencia – édesítve, bájosítva. Glycerin-ízűek. Hamis csinálmányok. – Olyan ez az ember, mint egy hamis Krisztus, – de immár elég belőle végképen. – – – Te is hiú vagy, de én még hiúbb, mint te: – én egy kicsit eljátszanék J. E-vel! – mondotta nékem, mikor szegény nyomorúságában rám fanyalodott. – No nem! – – Ha kedveltjeiről kritikát kell írnom: persze minden sorukat el kell olvasnom…. s ő csodálta Kosztolányit, hogy munkáimra oly jól emlékezett. – Nékem hálásnak kell lennem, ha valaki érdemesít, hogy foglalkozik velem. – Elég, elég! – (Mikor Kassákból valami lett: – még ez is bizonyos respektust keltett O-ban. Érdemesnek tartotta, hogy emlékezzék egyetlen munkájára.)
Örökké a pénz! S hiába állítom, hogy sikerűlt magamat függetlenítenem hatása alól. – Hogy íly nehéz pillanatban újra meg újra eszembe juthatott! Mikor szegény, drága, jó veszélyben van, mikor reszketnem kell érte és csak érte, – mikor csak őt kell féltenem és semmi mást és csak őt sajnálnom… s még eszembe juthatott! – S kegyetlenűl, nyomorúlt kegyetlenséggel elképzelni a veszélyt…. erre merészkedni! – Mindenütt a mocskos, nyomorúlt én, – amely függetleníti magát a veszély pillanataiban attól, akit szeret s vídáman, megmenekűlve, jól járva tovább-lubickolni szeretne! – – Bestia az ember! Undorodom magamtól!
Attiláról, Isten ostoráról kellene írni, – aki megbüntetni jött e világot… Aki olthatatlanúl gyűlöl…. s aki még egyszer meg is próbálja, hogy rendet és igazságot teremtsen, de belátván, hogy lehetetlen, arra határozza el magát, hogy pusztítani fog!
Megint a Lloyd Bank volt titkáráról álmodtam. Most automobiljairól…. – Miféle kapcsolatom lehet evvel a gyilkosnézésű, ostoba emberrel? – Igaz, hogy az ilyenekkel szemben, – egy másik, aktiv világ ostobáival szemben úgy alárendelem magam, mintha nem is férfi volnék…. Ha ők azok, én nem vagyok az!
Reggel mindig haragszom…. Vitázom vagy ezzel, vagy azzal…. Kényszerűség! Haraggal ébredek! – Ilyenkor keresem elégtételemet fantáziáimban. Megalázom őket!
Gyilkos nő: – Ha gyilkosságról s főként: ha az áldozat elrejtéséről, vagy eltüntetéséről van szó: mintha emlékek ébrednének bennem. Régi kis bűnök és szégyenkezések emléke, – bujkálásoké, félelmeké.
IV/5. Narkozis után: Alig várt már szegény, jóságos s nékem volt kedvem ezalatt a városban járni…. könnyen el hagytam magam kűldeni – s nem gondoltam haza…. sőt még el is késtem…. Nélkülem kellett lennie, kiállania ezt a szörnyűséget…. S még alig ébredt a narkózisból: – de már mosolyogva fogadott, ő, a szegény szenvedő, nehogy nyugtalankodjam…. – Úgy aludt el, hogy nem fog többé felébredni… – A szoba mennyezetét nézte és nem gondolt semmire – amikor egyszerre eszébe jutott, hogy a Milán! – a Milán! – és sírni kezdett. – A lélek bugyog a száján: – Oly rossz volna megint úgy élni, hogy ne szeressen senki! – mondotta felébredése után röviddel. IV/8: Valami határtalan boldogság volt megölelnem kedves, drága fejét….. Már a fürdőszobából hallani kedves, élénk hangját, amint a leánynyal beszélgetett: – van valakim, kedves otthonom… az élet melege vesz körűl…. (Hát még ha gyerekem volna talán!) – Anyám szegény, ő küldte őt nekem…. Meghallgatta szemrehányásaimat és azt mondotta: Jobbat kűldök magam helyett! – – Mint a vakot vezető kutya: olyanok legyetek…. aki legnagyobb jótevője urának s hálás neki szegény létéért… az eléje vetett falatért…. Egy koldúsnak hálás a koldúskenyérért!… – – Bennem nehéz percekben az érzés kiáll néha, – az érzés nem akar megindúlni…. Nem gondoltam haza, nem akartam hazajönni, – szánalom, vagy féltés nem volt bennem, – csak egy meghatározhatatlan izgatottság….
Mindenki szívesen viseli el, sőt élvezi a saját szagát.
A bűn, a kísértés, a csábítás teszi széppé az életünket….
Egy jó tanár: „Zajjal fogadnak….. Betyárok, – ilyen lármával mertek fogadni? – Ugy-e, hogy Dabsy tanár úr órája előtt milyen csendben vagytok! – – Szigorún nézek rájok s ők – mosolyognak, mintha azt akarnák mondani: úgy sem bántasz te minket! – S ezt a mosolyt nem adom semmiért, – ez az életem, ez a kedves mosoly! – – Sajnos, hát igen, pénzt kell elfogadnunk munkánkért, azért, hogy tanítunk…. Mikor ennek: – a tudásnak, a tanításnak olyannak kellene lenni, amilyen a napfény, a levegő…. – – Talán még írni is fogok valamikor valamit…. – de ha nem, az sem baj…. Én elveszek… – de talán majd a gyerekeim…..”
Hogy szereti az ember a csecsemőt, meg a kis gyereket, – minden vígasza benne van…. – Te vagy mindenem ebben az életben, – gondolja magában az asszony, mikor kisdedét magához szorítja. S hogy később ugyanez a drága gyermek önző, kedvetlen felnőtté lesz…. – Az asszonynak a gyereke marad, de nem marad gyermek…. – Gyermek és felnőtt: két merőben más világ! – A gyermek: az édesség, a szentség!
Elbúcsúzni tőletek, csillagok! (Cím.)
Az órákat felhúzni a házban: ez a férfiak kötelessége.
A kínaiak halkan beszélnek, – cincognak, mint az egerek. – Költészetük is könnyed, alig fogható szépségekben gazdag… „Alig tapintják” – amit ki akarnak fejezni.
A nyelvtanítók sosem vetik le, hogy házitanítók voltak ifjúságukban: illemmesterek. – Ők az előkelő élet parazitái s legnagyobb támaszai.
Egy váltóőr betakarózva kabátjába hátradől kalyibája sötétjében. Egy öreg asszony beszél neki az ajtó előtt, valami házeladásról. Figyelek. Egyszerre így szól az öregasszony: „Lássa, mílyen részeg voltam én az előbb, – de most már akármit elmagyarázok magának”….. A váltóőr hallgat. – „Valaki éngem felemelt az előbb, mikor ott henteregtem a földön, az Isten áldja meg lépteit…. – – nem tudom, ki lehetett?”…. – folytatja az asszony. – „Lássa, – még azt sem tudja, – veti oda lassan a legény…. hát nem én emeltem fel?” – „Nem, hiszen az egy fiatal fiú volt és alig állt a lábán…” – feleli az asszony. – „Pedig az én voltam, – hiába mondja, hogy egy fiatal fiú volt.” – „No ha maga volt, – akkor Isten áldja meg a lépteit, hogy segített rajtam…. – Mert mi a jóság? – Nem az, amiért megfizetnek, – hanem segíteni, ahol kell, a szerencsétlen, tehetetlen emberen…. – No nem?” – „Csakis!” – feleli tunyán a legény. Mintha szunyókálna. – A magyar embernek az a nyugodt jósága, szemérmes, csendes részvéte mutatkozott meg előttem ismét, amelyet annyira szeretek. – Nem nevetett a részeg asszony beszédén. – Hallgatott, hagyta azt beszélni – és gyengéden istápolta, mintha az anyjára gondolt volna közben. – Arca komoly, szinte szomorú volt. (V.ö. – A részegről és a rendőrről szóló jegyzetet. 1917 körűl.)
Egy konferanszié bárgyú mosolyával vezet be mindent. (K. Gy.)
Két istennek kell lenni! – Az egyik arra kerget, hogy gyerekem legyen, a másik ugyanazt itt gyilokkal fogadja.
A meggyőződés ereje hiányzik belőlem, hogy amit gondolok: az egyetlen helyes és üdvözítő igazság.
Halhatatlan lelkem egy puhányra van bízva: – rothadó, pusztuló sejtekre.
Egy lendületes csirkefogó: – Megyek Párisba! – Szerezzünk dicsőséget a magyar iparnak! – Jó cipőt adjon, hogy lássák, hogyan dolgozik a magyar iparos! (Magának akar egy pár jó cipőt!)
Azáltal, hogy férfi és nő egymásra szexuális szenvedélylyel vágynak – s ezáltal jön létre szaporodásuk… – vagyis nem a szaporodás akarata hajtja őket, hanem a szeretkezésé: ez okozza, hogy szaporodásuk akaratuk feletti dologgá lesz… Ez történik velük, – erről nem tehetnek, – ezt úgy viszik végbe bennök szervezetük titkos erői, mint ahogy az ő életüket létrehozták titkos működésükkel….
A lét lehetőségének sokféleségére vannak a dolgok teremtve s ennélfogva létükben bizonyos elaszticitás nyílvánul. Csak kevés oly dolog van, amelynek léte éppen csak hogy létrejött s amely formában létrejött: ez létének egyetlen lehetősége. Lehet, hogy az íly dolgok szívós életűek, de nem bírják el a dúrva viszontagságokat. (Borotva.) – – S érdekes: bennünk, a szervezetünkben is vannak oly pontok, amelyeknek mivolta a változást nem tűri – s a legkisebb változásuk pusztulásunkat okozza. Más pontok változása viszont nem veszélyezteti egész létünket. Úgy látszik, mintha a dolgok magja mind íly fínom, kilengésre, ingásra képtelen principium megtestesülése volna.
O.: „Kosztolányi ott volt? – Ugyan!” – Míly tiszteletet érez iránta.
E.: Közönséges szülőktől származott….. de ő maga a megtestesűlt szellemiség…. Maga a földreszállt érzés. (Kínai lány.)
Persze: az ember, ha akarnak tőle valamit, könnyen lehet fenséges, hibátlan – s ugyanez könnyen válhatik, ha ő akar valamit: közönséges és gyarló. (J. E.)
Bella Donna: Spanyol nők nagyszerű kikészíttetsége… Valóságos mesterművei a kendőzésnek…. A szemekbe belladonna…. a szemhéjakra téglaszín festék, a pillákon korom, a könyökön kagyló-kréta, az ajkakon opalizáló olaj….. S a szívben egyetlen vágy: közösűlni!
Megsemmisűlni, – öröm? Minden ami nem él, az meg van halva – s egy csodálatos másodpercben – mikor leér a zuhanó test az ötödik emeletről, – abban a szempillantásban egygyé válik mindavval, ami nem él, – egyetlen egységbe lép vele azonnal! Nem az övé, az individuumé ez a megsemmisülés, – nem az övé már ez a halál, – az mindené, ami nem él s ő egygyé lesz vele…. S öröm lehet az – azzá lenni, egygyé lenni azzal, aminek nincs individualitása? Ha az individuumom folytatása volna a halál…. – Goražde: a kis madár, mielőtt a héjja rácsapott csicsergett…. Élt és csicsergett, repűlt, röpdösött, – ez valami…. De ami aztán következett? Mozdulatlanná lett, mint a sziklák….
Célszerűség? A halálra sebzett vad mért karmolja meg a vadászt? Ő halálra van sebezve. Minek a boszúállás? S mért szúrja meg élete árán a méh támadóját? Hogy fajtájának tekintélyt szerezzen? – Ezek titkos és érthetetlen impulzusok.
Újságot olvas: – s időnként kortyantja a meleg édes kávét a puha, illatos kalács egy-egy falatja mellé…. s boldog meghittségben van önmagával. (Pista)
Elcsúszik a lábunk alatt a talaj…. számadásaink nem reálisok…. Mit kívánjak? Legyen-e gyerekem, vagy ne legyen? Aki meg nem született, annak nem szerencse, hogy nem élt…. (S ha már meghalt, annyi, mintha nem élt volna… senki sem volt szerencsés, ha már meghalt…. – „Míly jó volt néki! Míly szerencsés volt életében!” – ez a felkiáltás valami olyannak elképzeléséből áll elő, ami az illető számára már nem létezik, – sosem is volt! – Csak az élő sorsa – az egyetlen sors, amely néki adatott, – csak ez lehet kívánatos….. s mihelyt beteljesűlt, hogy mi lehet valakinek osztályrésze: – soha többé az meg nem változtatható! – Talán ezt érzik azok, akik oly hevesen csapnak neki mindannak, ami megszerezhető.) – Tehát: legyen-e gyerekem, vagy sem? Amíg olyan világ van, hogy csak egyetlen ember is gyalázatos kínok között él s ugyanúgy pusztul el… Bár: ha már kiszenvedett…. mihelyt eltűnt: ez is mindegy…. Van-e, nincs-e, él-e, meghalt-e, – nem tudok e számadásban kiigazodni. – S ha ő szerencsés lenne és nem szenvedne? Véletlenűl? – A lét szörnyű erői egy másik egyedben tombolnák ki magukat? S ő megmenekedhetnék mindattól, ami rettenetes? („Valahol Indiában éhenhalnak az emberek!”) – Bizalom kell az élethez s ezzel kell útjokra bocsátanunk az utánunk következőket…. Viszont: nem én vagyok-e az, aki megaláztatom, ha bárki is megaláztatik e földön? –
Szegény Schwarz úr: szörnyű sorsa volt, azután pedig meghalt…. Hová lőn igazsága? Sérelmei mikor és hol nyerik elégtételüket? – A végtelenségnek lehelletét érzem. Soha és sehol, Schwarz úr! S még csak azt sem lehet mondani, hogy kár érte. Mi kár érte? A teremtés oly bőven ontja magából a lelkeket…. százezrével teremti az oly becsest, mint a Schwarz úr volt: minden tapasztalatával, tudásával, szeretetével együtt….
Célszerűséget, észszerűséget keresel bennünk? A moziban voltam s megnéztem a XV. Lajosról szóló filmet. Szegény állat! Szeretett élni – s tehetett-e róla, hogy ennyire szerette az életet és soha nem volt egy gondolata sem? – Őt a sors ílyen helyre tette s ő élt a szerencséjével…. Lágy volt, puha volt: a boldogságot és örömöt szerető – s megértem, hogy rettenetes volt néki itthagynia nagyszerű életét, – a rózsákat, asszonyokat, kastélyokat, bujósdit…. – Állat volt, – megvetendő állat…. eltaposni való: – s mégis könny szökött a szemembe, mikor koporsóját lefelé hozták a lépcsőn. – Mire való ez a meghatottság? Mi célt szolgál? Az ember sajnálja, életben tartaná, akit megvet. Örökké éljen ez a bestia? – azt szeretnéd? Szeretnéd, ha még ma is élne, – egyfolytában mind máig? Nyugodj meg tehát: ma is él. A természet lelket teremt: s néki mindegy az, hogy te nem érzed a magadénak a más lelkét: ő ugyanazt teremti, ugyanegyet hoz létre, – néki az egy: a más lelke, vagy a tiéd…. Ma is él XV. Lajos, csak átváltozott. Minden változás az ő lelke változása, – mert ugyanegyek vagyunk. – – S mert a lélek oly sokfélére képes egyszerre: sajnálni azt, akit gyűlöl – ebből következik, hogy noha egyek vagyunk – s legtöbbünk jóakaratú, szánakozásra is képes: de a szánakozás, vagy rokonszenv vesz inkább lelkén erőt, mint a gyűlölet, – példáúl azét, aki mellette él, – vagy veszít halála következtében valamit, mint ez a szegény Dubarry. – Hát nem ugyanaz vagyok-e én, mint Dubarry? Volt egy szerelme, – habozott, hogy megmaradjon-e mellette, – de a fény vonzotta. Mindenkit vonz a fény s mindenkit vonz az érzés s mindenki habozik…. S mit tesz az, hogy miként dönt? Ugyanarra a bűnre magam is képes vagyok…. létem egyik változata az övé…. így is tehettem volna, meg úgy is…. Mi más ő, mint én magam, – életem egyik története az övé, amelyben egy még rosszabbat választottam. – – Létének bizonyos dúrva irányvonalai vannak beléje adva: s reá van bízva, hogy megkűzdjön velök. (Egy adag durva egoizmus, egy adag céltalan szánalom….)
„Magadnak nem érsz te semmit, – csak nekem…. Magadnak nem vagy te ember, csak másnak, – ez a szeretet!” (Kosztolányi.)
Az öreg Révész dr-né: Állandóan, újra meg újra meg akar győződni róla, hogy az ő fiacskája mégiscsak a legkíválóbb a földön…. Hogy ő hogy fogalmaz franciáúl meg németűl s ő míly hamar tanúlta meg a bridget… S így hát valódi öröm néki, ha valaki rosszabbúl fogalmaz…. S nem helyes-e, hogy íly elfogúlt? (Azon felűl, hogy néki boldogság annak lennie!) Nem mindegy-e, hogy vannak egyesek e világon, akik ebben, vagy abban többé, vagy kevésbbé kiválóak? Mit tesz ez a kis különbség? Hogy az egyik egy kicsit jobb belgyógyász, hogy tömörebb talán az intelligenciája? S ő úgy sem ismeri ezeket…. A fiacskáját viszont ismeri – s néki boldogság, hogy néki a legkiválóbb!
Fiúméban sétáltam s még fiatal voltam, – tizenhat éves és nem tudtam, hogy az ember hogy szokta emlékében megtartani azt, ami néki kedves, – hogy miként kell ezt? Nagyon boldog voltam, hogy a tengert láthatom, felszedtem tehát a kikötőben elszórt gyanta-törmeléket…. s eltettem emlékűl. (S ezenfelűl: amit Abbaziában tombolán nyertem: egy dobozka suvixot és kefét, amelyet bajuszpedrőnek adtak…) – S valahányszor ezek az emlékek elém kerűltek, mindig azt gondoltam, hogy lám míly ügyefogyott voltam: nem tudtam, miként kell emléket venni attól, ami kedves…. – Nem tudtam, hogy hiszen megint azt akarom jobban csinálni, amit más sem tud jobban….. hogy más ugyaníly ügyefogyottan kísérletezik evvel s épp íly eredménytelenűl…. A múltat nem lehet eltenni!
Félrefordítva kedves, drága fejét – s egész lelkét egyetlen hangba, egyetlen mondatba beleöntve…. lelkendezve, kicsattanó szívvel: – „Nem tudtam, hogy lesz nekem egy cicukám!”… – – Rábeszélt: – „Ha az idegzeted talán kívánja… ha az érzékeid nyugtalanok, – miért ne tennéd meg? Hiszen nem csalsz…. nem hazudsz nékem, – hiszen én kérlek reá! – Nézd: hiszen nékem úgysem az a legbecsesebb benned…” – „Én imádkoztam érte, hogy csalj meg engem, mert akkor boldog volnál.” – Azt feleltem, hogy nem szabad az Istent kísérteni… ha valami jól van, telhetetlenűl még többet kívánni… s aztán: az kiszámíthatatlan, hogy mi lehetne abból. III/16. – Úgyis félnem kell tőle, hogy túl jól megy sorom s nem becsülöm meg magam eléggé. – S ez az, ami nékem a legellenszenvesebb! Jót akar, szelíd, meleg, odaadó, mindent aszerint tesz, ahogy az nékem jó, – gondom sincs semmi – s én mégis ingerűlt, indulatos vagyok…. Gonosz indulatok dolgoznak bennem: az Unlustgefühl vulkánja forr bennem s várja a kitörést…. Haragok, ingerűltségek bujkálnak bennem…. s aztán: őt, szegény kedvest megbántom, – odadobva eléje a földre mások előtt valami könyvet…. Tombolni akarok, haragudni arra, aki a legjobb, a vérét adná, oktalan, érthetetlen jóságában…. Ha jól megy az embernek, akkor nem tud mit tenni jómódjában…. Ha jól bánnak véle, az kevés, – az kell, hogy kínozzák, gyötörjék…. különben ő kínoz és gyötör és odakiáltja: – Meg vagy bántva? – Az helyes! – – S ez a nagy közlékenység örökké! Hogy muszáj mindent kikiáltanom…. Elégedetlenségeimet O. miatt, – intim érzéseimet. – Hát hiába, teli vagyok gyarlósággal…. S felelős vagyok érte, mert én nemcsak készen kaptam magamat, hanem azzal együtt, amit készen kaptam: a teremtőerőt is ideadták, hogy folytassam…. S ezek: ami kész s az erő, amely teremtett elvegyűlve, vegyességben, egy szinten élnek bennem.
H. H. Tél volt, se fűtőanyag, se pénz s az öregasszony beteg…. A fiú kétségbeesve szaladgál fel-le az előszobában…. Az anya hozzásiet: „Ne emészd magad fiam!”… – „Lass mich, lass mich, ich mach Schűttelreine”…. – – S most: hónapokig figyelmeztettük, könyörögtünk, hogy vígyázzon, – elveszik a lakását…. Nem is felelt leveleinkre. – Végre persze elrequirálták a lakást. Henrik még mindig nem írt, – végre érkezett egy négy oldalas levél: kecskerímben írt négy oldalt Babitsnak…. – Aztán írt nékem egy kesergő levelet, amelyben a végén egy parázna kép is foglaltatik, amelyet az én apotheózisomról rajzolt…. A holmiját hatóságilag majdnem kirakták az udvarra, – s a háziúr perli, mert nyitva felejtette a kád vízvezetéki csapját s a víz egy év óta folyt…. Henrik aztán azzal fordúlt hozzánk, hogy szerezzünk néki egy másik lakást, ha már ezt elvették tőle…. (Valóságos gyermek. Teljesen életképtelen: csakis a játék komoly néki.)
Francia vasúton: egy fehérruhás kislány bérmálásra feldiszítve, – oly szörnyű pompában: koszorúk és szallagok, fátylak halmazában…. s oly szörnyű arc! – Mintha a koporsóból lépett volna ki.
Rafael: – Sok renaissance-mester után vatikáni nagy képét a feltámadás csodáját szemlélve, meg kell állapítani, – hogy, bár tudott kitűnő portrékat festeni, mégsem volt nagy karakterérzék benne. Akadémikus fejek, igazi erő, eredetiség nélkül komponált arcok….. Nem oly tömör s nem oly lázas ő, mint az igazi nagyok.
Nem keresünk pénzt: s megint gyötrő meggondolás nékem minden kiadás. Megint a pénz… a pénz – megint kezd ráirányúlni a figyelem. S megint ugyanaz az undorító fukarság, amelyet másban úgy gyűlölök! Sajnálok adni! A húst, szivart, virágot, csokoládét sajnálom vendégeimtől, mert arra gondolok, hogy ki tudja, szerezhetek-e megint? Butaság! Undok!
Az öntudatra ébredt butaságot nem szeretem…. Mikor a butaság azt mondja magának: – Nékem is lehet véleményem!
Beőthy László hatalmas és dúrva ember…. Az ember azt érzi, ha látja: Vajha egyszer én megalázhatnálak téged…. ahogy te megalázol hatalmad egyszerű tényével! – S biztos, hogy van, aki őt is megalázza, – valaki, akitől még néki is félnie kell… Mondjuk Miklós Andor…. S nem mindegy-e, hogy más alázza meg, avagy én? – Oly fontos nékem a magam személyisége? Nem én vagyok-e az, aki őt megalázom? Nem én vagyok-e a másik? Úgy érzem, hogy maga az a tény, hogy meg is aláztatik, – nékem elég…. Hogy nem fontos nékem, hogy én legyek, aki a kezében tartja jólétét. A büntetést nem én mérem…. s a lényeges, hogy valamely úton büntetés éri…. Hogy nemcsak fölényes, hanem alázkodó.
Ilonka: Míly szép, formás, kedves ez a kislány, – míly gyönyörű a termete – s mennyire nem hat reám! Teli vagyok még kívánsággal – de a lemondás vett erőt rajtam véglegesen.
Béla: loholt…. s nem tudta miért? Mert teli volt energiával…. Hisz nem is volt célja a szegénynek…. csak épp loholt. Fiatal még – s meg kell még tanítani élni, – hogy bölcsebben mérje energiáit…. Ki kell egy kicsit fáradnia, hogy megtanúlja, hogy ne rohanjon annyira…. hogy ökonomizálni kezdjen az erejével…. s mohóságában, amely semmire sem irányúl, ne fecséreljen…. hogy okkal-móddal dolgozzék – s közben egy kicsit élvezze az életét. – Iram a vak világba?
Egy lidércnyomásos álom hosszú fantom-alakjai gyerekkoromban. (E.: hosszú.) – E-nek volna tehetsége a burleszkhez!
Nyilallás: Az én gyerekem! Az én vérem és lelkem…. aki valamit megőrizne abból, ami én voltam…. Hangját hallottam, vonásait láttam – és nagyon meg voltam döbbenve…. Ismét kételkedni kezdtem, hogy jogom van-e azt, amit nem értek, aminek értékét, célját nem tudom: az életet megvonni attól, ami élni akar…. amiben csirájában már megvan a legfőbb szentség: az élet…. S aztán arra gondoltam, hogy a természet milliószámra öl…. micsoda gazdag pusztítás az övé…. – s mi az néki – egy emberrel több, vagy kevesebb? (Porcogó.)
Házasság? Ahhoz, hogy valaki ne az egész világot akarja magának…. hogy ne legyen szerénytelen, hogy belenyugodjék abba, ami lehetséges, meg kell töretnie…. Nyomorékká kell hogy törje az élet…. A legtöbb házasság tapasztalásom szerint így jött létre: rezignációból. Ha nem lettem volna idegbajos, – sosem elégedtem volna meg evvel a nagy szerencsével – s E. ha nem szenvedő, sosem lett volna azzá, aki: hogy képes volt a fontosabbat megkülönböztetni a kevésbbé fontostól…. – A kis Rotter Lilien sem ment volna el egy féllábú emberhez, ha ő maga nem sánta…
Énekelve fogadják a halottat örök-lakása előtt, ahonnan többé nem távozik soha… itt fogsz lakni, – légy boldog, szegény! – Szocialisták: még a sírnál is: a mi hitünk, a mi igazunk! Az embernek nem szabad így élnie, íly nyomorúltúl! – (Szép ez a szilárdság s ez az erős, múlhatatlan meggyőződés.) – Csak egyetlenegyszer lehet rosszúl járni, – nem mondhatom azt, hogy: most az egyszer rosszúl jártam, belehaltam, de ezentúl vigyázni fogok…. – Andalogva haladnak a papok a halott előtt és énekelnek…. – Itt hagyta ezt a világot, ezt a furcsát, ahol még a sírja is pénzbe kerűl…. – (Susognak a lakomán: az egyik itt halott közöttünk, – ki lehet az?…) (Képzelet.) – (Szegény Bálint Aladár temetésén.)
Bócher: Előbb le kell tennie az elemiiskolai vizsgáit, azután az érettségit… ő tanár akar lenni…. de nem a könnyűt választja, – hanem a legnehezebbet: ő franciatanár lesz! Aminek eléréséhez meg kell gebednie! B. A. is szegény, – ami zárva volt előtte, amihez nem volt tehetsége, abba erőltette bele magát… Nekiment annak, ami a legjobban imponált neki: a zenének és képzőművészetnek.
Mihely együtt vagyok hosszabb ideig valakivel, bizalmaskodni kezdek vele. Alantas természet! Lehetetlen rezervációban maradnom!
Fejlődés: Az a fiatal lény, aki a magasabb összefüggések iránt is érdeklődik, vagyis filozófiai gondolkodásra hajlamos, az realis dolgokban sokkal tovább tesz éretlen benyomást. Innen lehet az, hogy a lányokat korábban érőknek szokás nevezni. Azt tapasztaltam, hogy a lányok közűl a gondolkodásra hajlamosak épp oly gyermekesek maradnak még húsz éves korukban is, mint a fiúk.
Reiner annak idején keserű volt. Úgy látszik, a szegénységet nem jól bírta. Fiatalkorában már apa volt s fensőséggel csodálkozott felette, hogy tudok gyermekkel bánni…. – – – Minden útálatos és csúnya! – mondotta a fiatal házas… csak ez, ez ér valamit, – a gyerek.
A lelkek félrehúzódnak, mert félnek a sakáloktól…. Azok egy sarokban már várnak is reájuk….. A sakál, az lelket eszik…. széttépi őket…. s ezért menekűlnek előle szegény lelkek…. – – Ma éjjel nagy menet vonúlt el a szemeim előtt, – furcsa, vegyes társaság…. A halottak a temetőből kikeltek és vonúltak kifelé a kertből…. Öreg zsidók, szörnyű, ijesztő ábrázattal….. S köztük egy szép, kedves és mosolygó asszony-arc, – aki, úgy látszik, gyermekágyban halhatott meg….
O. azelőtt néha kiöltözködött…. – „Elhagyott állomásainak emléke,” – mondotta valaki erről.
Gyönyörű, elragadó kis feleség lesz ez az Ilonka… Jóságos, meleg, ragaszkodó, dísze az ember életének – s mégis unalmas elképzelnem temperamentumának egyformaságát.
Némely szó merőben idegen nekem, – sosem használom. Példáúl ezt a szót: tömérdek – még talán sosem használtam. Vagy ezt: áporodott.
Rövid kis emberke…. egyetlen menedéke a korrekt becsület s az, hogy valamely lendületes nagy emberi szolidaritásba, közösségbe beletartozzék: ez adja erejét s rövid kis eszének önérzetességét.
A forrón burjánzó élet forró kínja.
Emberi méltóság: csak annak a méltósága tartalmas valami, aki él, aki nem vonja ki magát az életből…. Aki nem él, akinek nincsenek kűzdelmei, annak nem nehéz lábán megállania.
Ha harmónikus az élet a lélek nem válik külön a testtől, az egy vele, – észre sem veszed, hogy van lelked. Mikor különválik tőle, akkor baj van… akkor vége a harmoniának, akkor kínozni kezd. Test nélkül magában kalimpál, támasz nélkül, a megszokott kettősség nélkül, mint az ingaóra, ha nehezékét kivették. S mégis, – minden szép és magasrendű e beteges állapottól veszi kezdetét.
Szélhámos….. Engem is megfogott fellépése biztonságával. Úgy viselkedett mintha régi ismerősök volnánk – s úgy is tudott hatni…. Úgy éreztem, mintha régtől fogva valahonnan ismerném, – mintha barátom lett volna valaha. (Lestyán)
A zordon apák: a gyerekek megbújnak haragjuk elől…. s úgy érzik, hogy az ő kezükben van a boldogság…. tőlük függ, hogy a ház népe jól érezze magát, – ha akarják, akkor nem lármáznak, nem dühöngenek….. (Mintha ők nem szenvedő alanyai volnának indulataiknak.)
A tudat míly boldogtalanná tehet: ha nem tudsz róla, hogy emberhúst ettél, – semmi bajod….. ha tudsz róla, belehalsz.
Állandó nosztalgia más sorsok felé.
Láttad, hogy hogyan kísértelek? Árnyékod voltam. Ne félj semmit gyermekem, mindig ott leszek melleted és kísérni foglak, mint az árnyék… (E-hez!)
Egy drága szó a másik ágyból: Én látlak!…
A fínom szerkezetre semmi szükségem: a csontok fínom, csodálatos kötését, a szövetek nemes szövevényét szétroncsolom, – azokért a primitiv kémiai képletekért amelyekre azokban szükségem van….. Ez is micsoda pazarlása a természetnek!
Bátran odaállani s azt követelni a nőktől és a világtól, amit adhatnak: míly egyszerű dolog ezt most már elképzelnem! Ezt kell tennie az ifjúnak s ezt kellett volna tennem…. s én féltem…. rettegtem, nem tudtam, hogy szabad-e követelnem egyáltalán s hogy természetes-e követelnem, – nem fognak-e rám ezért megharagudni? Szabad-e, jogom van-e élni egyáltalán?
Rosenthal: Csak annyi intelligenciát adagol az életéhez, amennyire hivatása közben feltétlenűl szüksége van. – De azért mégis néha még néki is vannak kételyei. – Hogy van az, – kiált fel, – hogy a természet íly csúnya játékot űz velünk? – Megteremtette a dolgokat s elrejtette titkaik megoldását…. Keressétek meg! – S mi lassan, egyre-másra mégiscsak rájövünk, de vajjon hányadrésze annak amit elrejtett? – S ha már mindent megfejtettünk, jön a vizözön.
Hogy van az, hogy a technikai haladás oly rohamos, oly egyenes irányú?…. S ezzel szemben a pszichológiai, élettani és filozófiai megismerés oly lassú? – Az az érzésem, hogy a technikai haladás semmit sem jelent nekünk, – sem boldogabbá nem tesz, sem nem vezet magasrendű megismeréshez…. – Nem lehet példáúl abban reménykednem, hogy éppoly csodálatos könnyedséggel lehet majd az ember életét meghosszabbítani, mint ahogy most repülőgépen rövid idő alatt nagy távolságokat lehet megtenni, – vagy ahogy drót nélküli telefonnal világrészeket lehet összekötni!
Azért, hogy nagyra tartsanak, legnagyobb kincsemet, – amire csak képes vagyok, mind eléjük szórom…. a legnagyobb erőfeszítést teszem, hogy minden tudásomat élvezetükre kitárjam – s valósággal boldogtalan vagyok, ha valami képességem rejtve maradna előttük….. Bolondot járat velünk az élet: mézes madzaggal csal maga után! – A legnagyobb jótevőivé leszünk a világnak s cserébe rongyot: hiúságunk apró kielégülését kapjuk…. – – Hiszen ez szép is volna így, – hogy egymás jótevői vagyunk midnyájan, – ha szép volna.
Egy fiatalember, – vállalata nyugalmazott igazgatójához, aki segített neki kis piszkos nő-ügyeiben: – Minden rendben volna, – még a szoba is jó, – csak ne volna ott a falon az a madonna-kép, vagy meg lehetne fordítani a fal felé…. – Mért kell annak mindent látnia?
IV/28. Egy kicsit mégiscsak foglalkozni kellene a lélek egynémely csodájával. Ma azt gondoltam: – Minek elégedetlenkedni? – lehet, hogy már csak néhány hónapig élek… (anginára vagyok gyanús magamnak,) – s hogy kedvem szerint folynak-e, teljes rendben házi ügyeim, – nem mindegy-e akkor? Minek töltsem elégedlenűl, boszúságban ezt a néhány napot? – S hogy halálom után rendben folyik-e itt minden? – az pedig már úgyis mindegy! – – S az érzés rögtön megadta rá bennem a feleletet! Hogy feladjam haragomat? – Nem! És ha csak két napig is élek! – Nem válok meg tőle! – – Ragaszkodtam a haragomhoz…. s hogy mért, alig vagyok képes tisztába jönni vele. Megpróbáltam pedig kihámozni s a következőket gondoltam: – Haragudni, ez annyi mint törekedni, mint akarni…. S ezt: az akaratot, – amely arra irányúl, hogy olyan életet teremtsek magam körűl, amilyet szeretek, – ezt az utolsó percéig sem adja fel az ember: ez maga az élet. S ez a nagy életakarat teszi érthetővé, hogy minden belátás ellenére is, – nem tudok belenyugodni abba sem, hogy halálom után akárhogy folyjon azoknak az élete, akik hozzám tartoztak s abban a környezetben, ahol éltem…. Vas-erőszakkal akarnám mégiscsak szabályozni…. törekszem reá, hogy nyomot hagyjak, nem tűröm azt a feltevést, hogy hiába éltem…. – Eddig a magyarázat rendben is volna. De valami gyanús maradt nékem mégis, ezután is mindebben. Én haragudni akartam! – s arra a képzelődésre, hogy hagyjak fel a haraggal, – valami ellen tiltakoztam…. mintha az üresség ellen hadakoztam, mintha az életem tartalmát védtem volna. Nékem szükségem van elégedetlenségemre, méltatlankodásomra, neheztelésemre, mert jól esik nékem, mert örvendek néki, mert ebben élek, – valami ilyes volt a lelkem mélyén. S hogy valóban ehhez hasonlót érezhettem, bizonyítja, hogy közvetlen ezután megismétlődött ez a rejtélyes érzés…. H. Kornélra, vagy K-ékra gondoltam s egészen lehetetlennek tűnt, hogy majd sértődöttségemet el kell hagynom, ha meghalok, – hogy az is megszűnik velem….. Mindebből arra következtetek, hogy a harag, az nem valami rossz, sem valami célszerű, valamire vezető indulat bennünk…. (hogy valamire vezet, következménye van: ennek a mi lelkünk számára másodrendű a fontossága,) – ez az érzés, vagy indulat nem azért van tehát, hogy kielégülést nyerjen…. hanem ez is öncélú valami, – ez öröm, életöröm, boldogság bennünk, életünk tartalma – tehát szükségletünk….. Ez énünk életakaratának egy formája, – bizonyos temperamentumoknak nélkülözhetetlen tápláléka…. Nemcsak foglalkoztat, irányt ad, hanem éltet…. ez termékeny ez a harag….. Vagyis: a természet újra becsapott minket: úgy érezzük, mintha ez valami rossz volna bennünk…. (saját énünknek csalékony látszatai vannak előttünk,) – holott ez a legfőbb jók egyike bennünk. A természet látszatokat kápráztat a szemünk előtt: azt hinnők, hogy: „lám, haragszik szegény, megbántották, – míly rossz néki, ki kell békíteni”…. holott éppen ellenkezőleg: meg kell őt haragítani, mert ez a boldogság neki, ez az életeleme. Jótevői vagyunk, ha megharagítjuk.
IV/28. Épp így a boszúállás csodájával is foglalkozni kellene egy keveset! Tegnap este megnéztem a Monte Cristo filmjét. A boszúállás regénye filmen. Érdekelt, figyeltem, hogy milyen hatást tesz rám a boszú, hogy kielégít-e, mert hiszen szomjaztam az elégtétel után mindig, mióta élek! Az, hogy Dantés megjutalmazta, boldoggá tette, aki jó volt hozzá: – meghatott, jól esett, – ha huszonöt év múlva is, – ez jól esik. – Azután megalázta azt a nőt, aki egész életére megbántotta….. először avval, hogy anyagilag tönkretette annak férjét, azután, hogy nagylelkű volt hozzá…. Ez már olyan furcsa volt, – sehogy sem találtam bele magam. – Hiszen ez a fájdalom, ez a vita kell nekünk, – gondoltam legelőször is, – ez életünk tartalma. De azután: – mit teszek, ha ilyeténképen boszút állok rajta? – vajjon kielégűlhetek-e általa? Ha belátja is, hogy vétkezett ellenem, – mit változtathat ez huszonöt év után azon, hogy halálosan megbántott, – hogy mással élt és nem velem? Visszafiatalodunk-e boszúm következtében s enyémmé tehetem-e most már, mintha mi sem történt volna? – Kell ő nekem még mindig? – nem! – Nem is őt szeretem, hanem azt a régi képet, amely bennem róla él…. De nem is lehet, hogy az, aki bennem él olyat követhetett el, amit ő… Ő – mai alakjában egy közönyös, idegen lény nekem, akire nem vágyom, akit nem kívánok büntetni, – akire nem haragszom, – aki épp úgy éljen boldogúl, tudtom nélkül, mint a többi millió…. Még inkább hálás lehetek a sorsnak, hogy nem mellém kerűlt, – mert aki ilyenekre képes, azzal úgysem élhettem volna boldogúl…. Hanem az a kép bennem! – az él, az pusztít bennem, az sajog, – arra szükségem van. Nélkülözhetetlen nekem…. ő a neheztelésem, a haragom, az élettapasztalatom, a fájdalmam, – az egész életem! – S az hogy a bennem élő idea földi roncsa felett egy pillanatban ott álltam diadalmasan…. hogy kezemben volt az élete, a torka egy pillanatig s aztán eleresztettem…. Eleresztettem, – mert nem ő volt az: ő huszonöt évet élt azóta, gondja volt, szeretett, – egész más gondolatok, elfoglaltság, élettartalom van a fejében – mit akarok én tőle? Igen emlékezik, – jó! – de egy fia is van…. s az sokkal fontosabb. Azt is megöljem? – Őt siratni fogja – őt – s engem gyűlölni fog, ez jobb? – mintha homályosan visszaemlékezik rám? – Csak a közöny segíthet a fantóm ellen! El kell a nyakát ereszteni! Mert az ami arcában és lényében a régi, az emlékeztető, – az sem keltheti fel bennem a régit…. S kell nékem belátása? Még szép, ha belátja, hogy tévedett akkor…. de hiszen még ezt sem lehet tőle várni….. Ha boldogtalan volt, akkor bizonyára mindenféle okot keresett magának magyarázatúl, – hogy ő nem jól élt, – néki kokottnak kellett volna lennie s nem tisztességesnek, – lám, azok boldogok! – Vagy: hogy én őt akkor nem értettem meg…. ő jót akart…. hogy ő csak kis dolgot tett ellenem, míg más asszonyok, – mit el nem követnek egy ember ellen s mégis megbocsátást nyernek… – csak arra nem gondol, hogy azért boldogtalan, mert ellenem vétkezett. S aminthogy az nem is valószínű, hogy azért volna boldogtalan…. És aztán: nem is vétkezett oly nagyon, – csak nékem fájt, amit tett…. Ő várt rám, – hiába…. s aztán muszáj is volt férjhez mennie… ez az ember kérte…. nem szerette, de mást sem szeretett….. – Ha pedig boldog? – akkor mi keresni valóm van boldogságában? Mihelyt boszúló hatalmam veszélyéből kibújhat, – menekűl boldogságával s tovább éli nékem idegen élete örömeit. – – S a többiek? Mit csináljak velük? Öljem meg őket? – Dantés vagyok! – mondom, a boszuló! – felfedvén magam s ezután megölöm…. – s ő megszűnik…. mégcsak be sem láthatja, hogy gonosz volt, – meg se bánhatja, mert megszűnik. S a halál az nem fájdalom, az nem szenvedés! Fájdalmat okozzak néki? Példáúl kiüttetem a fogait lassan, kalapáccsal…. A bűn és büntetés között nincs asszociativ összefüggés benne…. ez egy idegen fájdalom, amelyre nem szolgált reá…. Hol van az már, hogy ő bűnt követett el? Belátásra bírjam huszonöt év után? – Az egy idegen ember volt az a Dantés…. s ő elfeledte, hogy rossz volt, – ők mind elfeledték már az egész ügyet, – ők már csak homályosan emlékeznek reá, – s csak én vagyok itt egyedül s futóbolondnak néz mindenki, aki nincs érdekelve szenvedéseimben, – hogy régi dolgokat konzerv-frisseségben akarok feltálalni a világnak. Ők elfeledték, – a dolog elévűlt, ők talán rosszak is voltak, igen, – de most jók, – sok jót is tettek: ez objektiv tény – és boldogok voltak azóta, meg boldogtalanok is: egyszóval az élet letelt…. És már egyikük sem az az ember, akit én keresek…. Én egy barna, mohó, éhes, tréfára hajló, tisztátlan életet és piszkos ügyeket szerető, gonoszan lobbanékony legényt keresek…. És egy ősz, kielégűlt, fáradt, komolykedélyű, tisztes családapát találok, – akit bizony nagy megpróbáltatások elé állított sok gyerekével való űgye-baja…. S ha él is benne a régi legény… ha ő még mindig ugyanaz volna, aki volt, – mert az sosem múlhat el, ami egykor élt benne: – akkor is! Ezer ügyei közben – éppen ezért számoljon most? Mikor ő egy váltó-űgyben aggódott a fejlemények lehetőségein? – Vagy megbánást, vezeklést várjak tőle? Kell nékem ennek az idegennek a vezeklése? Idegen nékem megbánása, fájdalma, – semmi közöm hozzá. Hogy ő belásson valamit szegény aljas féreg – fontos ez nekem? (Izetlen volt a gyönyörű boszúállás, – untatott, hamisnak éreztem, nem érdekelt.) Igaz, ha azt hallanám, hogy jól megy annak, aki valaha tönkretett…. elkeserítene a sors igaztalansága…. De ha viszont rosszúl megy neki? – ez nem öröm nékem. Ha meg élve hagyom: tovább lop, csal, – mert nem járt pórúl soha…. Ha megnyomorgatom: belátást mímel, hogy szabadúljon s nemcsak, hogy be nem látja, hogy hibázott, hanem ellenkezőleg: ugyanúgy tenne talán ma is, mert a lelke legmélyén helyesli azt, amit tett, – azt érzi, hogy így is kellett tennie, mert így kell tenni az embernek, ha esze van s előre akar jutni…. S mihelyt újból fölém kerekednék valahogy, újra ugyanazt tenné velem. – Mert mi a megrögzött gonoszság? (Egy lelki diszpoziciót, valamire beállított vágyakozást nem lehet megváltoztatni.) Szemet szemért? – ez volna talán, az egyetlen, ami megértethetné vele, hogy miféle szenvedést okozott embertársának – dehát lehet azt? Ugyanazon körülmények közzé varázsolni őt, hogy ugyanazt érezhesse? Élete végén van és jól élt…. ha bezárom a kazamatákba – ez nem ugyanaz, ami az én szenvedésem volt szülőim és mátkám után…. – Hogy öngyilkos legyen? – ugyanaz, mintha megölném…. Hogy megőrűljön? – Az őrűlt emberben nincs belátás, okozati összefüggés – benne megszűnik fölényem tudata, boszúm érzése, bűnössége emléke, – még talán szenvedést sem érez…. – majdnem annyi, mintha meghalt volna. – Erről érdemes volna regényt írni, – hogy mennyire lehetetlen a boszúállás!
Mit segíthetünk egymáson? Hogy megveregessük a vánkosokat, – egy-két kézmozdulat a takarón: eligazítani, ügyes, gondos kézzel kisímítani…. egy sóhaj…. s hogy lélekzetvételünk megnyugtatja a másikat, hogy nincs egyedül e földön: ez minden. De ez valóban minden is: – az a megnyugtató, boldogító jó, amire lelkünknek annyira szüksége van…. anyánk megnyugtató keze és bíztató mozdulata.
Erzsi elbeszélése: – „Annyit kellett szaladgálnom a lakásból a műhelybe és vissza, hogy néha már megpróbáltam, vajjon behúnyt szemmel megtudnám-e tenni az utat? S ilyenkor egészen furcsa képek jelentek meg a szemeim előtt. Tudnod kell, hogy mindig, – gyerekkorom óta érthetetlen ellenszenv, szinte gyűlölet volt bennem a fehér nyári ruha ellen s ezért nem is tudtak rávenni, hogy fehér ruhát vegyek magamra. Egy alkalommal, – tiz éves lehettem, – mikor a gangon ezt a játékot próbáltam: a húnyt szemmel való járást, – egy fehér ruhás nőt láttam magam előtt, aki egy kertben sétált…. Egészen másként nézett ki, mint én… más viseletben is volt, mint amilyet én valaha is láttam….. Telt, izmos termet, nyulánk alak… s finom arc, olyan, amelyik nekem tetszik…. Nagyon tetszett nekem ez a nő s valóságos csodálkozó elragadtatás volt bennem iránta…. S ami a legjobban izgatott benne: hogy az első perctől fogva úgy éreztem, hogy ez a személy: ez én vagyok. – Ettől fogva máskor is többször láttam őt….. lehúnytam a szemem, hogy felidézzem…. ha azonban már sötétedett a folyosón, mindig a folyosó egy részén idéztem őt fel, akkor nyitott szemmel is tisztán ki tudtam venni…. Úgy éreztem, hogy barátságot kötöttem vele. Mindig ugyanabban a gondozott kertben láttam őt viszont….. olyan növények között, amilyenek itt nincsenek…. néha sétált, néha olvasott…. szolgák is voltak a kertben, – de nem tudom, hogy az ő szolgái-e – ….Legtöbbször szomorú volt…. Az volt az érzésem, hogy ez egy más világ, ahol ő él…. egy egészen más ország, mint ez, ahol most én élek…. de hogy milyen, efelől biztos képzeleteim nem voltak…. Csak idővel, – mintegy régi visszaemlékezésképen merűlt fel bennem lassanként egy s más ebből a másik világból…. Példáúl: Azt hallottam egy asszonyról, hogy meghalt s gyerekei gondozó és támasz néklül itt maradtak…. ezt hallván csodálkoztam, hogy ez hogy lehet?…. – Minálunk, – gondoltam, – ez nem így volt, – ha ott egy asszony meghalt, a gyerekeit épp úgy felnevelték, mintha élne…. – Számtalanszor az volt az érzésem, hogy az az én igazi hazám, én ott vagyok otthon…. – azok ott olyanok, mint én, – mind…. viszont itt, ebben a világban, itt én sosem ismertem ki magam…. – Az emberek! – ezt én ettől fogva egész öntudatlanúl ennek a világnak az embereiről mondottam mindig, – mert ezekkel nem éreztem soha semmi közösséget gyerekkorom óta…. Azok viszont olyanok voltak nékem, mintha mind rokonaim volnának…. – azok mind az enyémek voltak…. Rang iránt soha sem volt bennem fogékonyság…. s most, mióta ez a vizió megjelent előttem, mintha a magyarázatát tudnám annak, hogy miért nem? – Ott! – nincsenek rangok, – jöttem rá, lelkem legmélyebb emlékére…. – S ettől fogva egész eddigi életemen végigkísért ez az alak és ez a látomás…. Egyszer húsz éves koromban példáúl Rilke egy elbeszélését olvastam: Geschichten vom lieben Gott…. s ott egy helyen az állt, hogy az Isten, miközben az embert sáros kézzel gyúrja, kénytelen lenézni a földre, mert egy madárka kiesett a fészkéből…. a földgolyóról, a világűrbe…. s ekkor az az érzésem támadt, hogy ott…. ott nem eshetne le… mert az nem a föld…. s mikor erre igen heves érzéseim azt súgallták, hogy igazam van: így jöttem rá aztán, hogy mindez az én múltam, voltaképen nem is itt e földön zajlott le…. Hogy avval a nővel, – velem! – mi történt, vagy hogy mért voltam mindig oly szomorú, nem tudom, – csak annyit tudok, hogy ide, erre a földre vágytam nagyon s nem tudtak semmiképen visszatartani…. Hogy férjem volt-e, nem tudom…. de két gyerekem volt…. ez biztos, s érzem, emlékszem, hogy ott, ott nagyon szerettek…. Mikor elmentem mintha gyerekeim a karjaikkal utánam nyúltak volna, mintha marasztaltak volna…. s mögöttük még egy alak állt, – nem tudom ki, talán egy öregasszony…. – Ez az örök látomás lehetett oka, hogy lehetetlennek tartottam, hogy valaha is férjhez menjek…. s ezért mosolyogtam mindig oly megvetően felette, ha erről szó kerűlt…. Én nem változhatok meg, olyannak kell maradnom, amilyen vagyok, – nékem nem szabad változtatnom, én nem gyökeresedhetem meg itt, – ebben a világban…. én nem lehetek hűtlen hozzájuk, nem árúlhatom el őket, – így éreztem mindig…. Hiszen csak rövid, egész rövid ideig leszek én itt ezen a földön…. – s mégis: erős benyomást tett rám egy jóslat…. Az öt éves iskolai találkozón te is ott voltál, a hűvösvölgyi erdőben…. Egy cigányasszony járt közöttünk körűl, – jósolni akart…. te nem hagytál magadnak jósolni, – de én igen. Azt jósolta, hogy lesz egy fiam, de ezt nem fogom felnevelni…. S miután a nővérem is azt mondta nékem gyerekkoromban, hogy az első gyermekágyban fogok meghalni…. tehát a cigányasszony jóslata erős benyomást tett reám.” – – – Míly különös! Ott voltam én is és nem tudtam, hogy avval vagyok együtt, aki a legbecsesebb lesz nékem a világon! S hogy ott a jelenlétemben íly szörnyűt jósolt neki az a hízelgő cigányasszony, akiről akkor azt hittem, hogy mindenkinek csak jót tud mondani. Kegyetlen, megdöbbentő szörnyüségeket kevernek ezek hízelgéseikbe, és ilyenkor kajánúl felnéznek az ember arcába…. s mintha az igazság irgalmatlansága volna arcukra írva ilyenkor. – – Mikor egyszer elküldtem magamtól szegényt, sírt és azt mondotta nékem: „tudom, – engem valaha nagyon szerettek valahol és én otthagytam őket…. ezért van az, hogy itt nem szeretnek….” – Akkor még nem tudtam, mit jelentenek ezek a szavai…. – S különös, hogy nem tartotta szükségesnek, hogy ezt a fontos és érdekes élményét velem közölje…. nem mintha tikolni akarta volna…. csak épp hogy nem beszélt róla, – nem kerűlt szóba. Talán azért sem beszélt erről, mert mint mondotta, úgy emlékezett, mintha már beszélt volna valamit nékem e tárgyról. S csak most egy év elmúltával, egész véletlenűl pattant ki belőle… – Rájöttem valamire, egy titokra, – mondottam néki…. Jobban mondva, valamit nékem megsúgtak…. de csak nékem…. Néked azonban elárulom titkomat…. hogy a túlvilág itt van…. ezen a világon…. – mi többször élünk…. nincs se kezdet, se vég – se születés, se meghalás….. – Ez csak látszat…. – – Ó, én tudom ezt, – felelte és így történt, hogy séta közben mindezt elmondta nékem.
Anyám halálozási évfodulóján kezdtem egy új noteszt…. Vadonatúj, legszebb vörösszín-noteszomat…. tartott egy évig s ez az év házasságom első éve lett! – – A notesz tartott 1924. ápr. 29ig – apám halálozása napjáig. – Véletlenűl most egy sötét noteszt vettem elő utána s igen félek. (1924. ápr. 28, éjjel 1/4 2kor.)
Reggeli nyolctól d. utáni kettőig mosdás, orvos, befűtés, ruhaakasztás, heverés, – semmivel telik el az élet! – Változtatni kell, különben baj lesz! – Tűrhetetlenűl ostobán megy!
Osvátról még valamit kifeledtem a tanúlmányból?
Jégfelhők ezüst fénye…. Ragyogása kékesen hideg-fehér.
Erzsi: Gyerekeimnek marasztaló mozdulatára is emlékezem. – Valahonnan talán kihajoltak, hogy honnan, azt nem tudom… A karjukat kereken félköralakban nyújtották, – valahogy ahogy mi nem tudjuk….. utánam nyúltak s mintha karjaikban benne feküdtem volna.
A protozoák egyesülése az igazi egyesülés: sejtjeik teljesen összeolvadnak, – egymásba vész a kettő…. Az embernél ez a lélek útján megy végbe: sejtjeink boldogok, – mintha valóban összeolvadtak volna a másikéival… – Lélek és test: az egy…. a lélek fizikai hatást hoz létre szervezetünkben… S a test okozza a lélek benyomásait.
Be kellet vattával fogni az orrát, hogy a felbontott tályog rettenetes bűzét ne érezze…. Furcsa! Saját testét, szervezetét mint a kűlvilág idegen dolgait érzékeli. S undorodik tőle, holott az ember nem igen tud attól undorodni, ami tőle magától származik. – Mint mikor valaki álmából ébred saját kiáltására és így hallás útján tudja meg, hogy mit kiáltott.
Az orosz művészet, – bármíly fajta legyen is, – engem mindig magával ragad. – A Kék Madár nevű orosz kabaréban voltunk tegnap este. Maguk az arcok, ezeket a szegény, kedves, ártatlan, duhaj alakokat látni nagy élvezet nekem. – Tönkrementem testvér, – mondja nékem ez az arc…. Burlák lettem…. ki tehet róla?… Na mert egy sehonnai vagyok, – az van benne…. Szeretem a vodkát, no meg a táncolást is szeretem nézni…. Iszákos vagyok, – annyi az egész. Akartak énrajtam segíteni, haj, de még mennyiszer, – dehát hiábavaló volt…. – S a másik arc: Ez a társadalom! Ahol ez lehetséges! – – Sorsok, emberi életek egy-egy álló énekes jelenetben, maszkokkal, mozdulatokkal kifejezve….. Egy markotányosné, – mint a nyíló pipacs, kinyílt dajna…. s körülötte a kozákok…. S paraszttáncok: s még a legprimitivebb is teli az alázatosság szimbolumaival… Még a paraszt mozdulatai is a legmélyebb művészi benyomást teszik rám: ahogy kérlel, ahogy eseng, ahogy negédeskedik: a szerelem és vágy pompásan stilizált kifejezései… S mennyi humor van bennük! Különben is legtöbb tánc-figurában a férfi mint az asszonyok bohóca, mulattatója lép fel….
Dosztojevszkij: Mikor már determinálva van egy alak, – ő még mindig tovább fárad és még tovább akarja determinálni.
E.: Szép lenni? Nem akarok, – csak úgy, ha lehetséges volna, hogy csakis itthon, neked legyek szép….
1924. május 1.
Reggeli harag…. Irtózatos büntetéseket vársz az égtől azokra, akikre haragszol….. Ha neked kellene a büntetést elrendelned: nem tennéd meg…. Istentől várod tehát…. – rátolod a szörnyűségek végrehajtását, amelyeket kigondoltál, – legyen ő a rossz. – Mondd, ha Isten volnál, megtennéd-e, hogy egy egész életet tönkretevő büntetéssel sújtsd azokat, akik nagyon megbántottak? – Ha Isten lehetnél sem tennéd meg!
Különös, hogy oly kevesen olvassák a költőket, – kevés ember szereti a mértékes, ritmikus művészeteket s mégis: a költőknek aránylag nagyobb dicsőség és tisztelet jut osztályrészűl, mint a prózaíróknak még akkor is, ha ez utóbbiak egész világokat teremtettek nékünk műveikben. – – – Ady komisz ember volt. Egy kis jelenet: Karinthy és Ady együtt tartottak felolvasást. Ady a zongorának dőlve „improvizált” egy verset, hogy majd felolvassa…. Ez volt a szokása: azt affektálta, hogy ő ott írja, amit felolvas: a nagy cigány, a nagy komédiás…. Karinthy éppen befejezte felolvasását, (a Dúdolót olvasta fel,) – s az autogramm-kérők már gyülekeztek Ady körűl s várták, hogy a nagy szellem mikor fejezi be a kotlást…. – Szép volt! – szól oda Ady K-nak…. – az nem felel. – Szép volt, – mondja újra A…. – s K. újra nem felel. – Már tudniillik Szép Ernő volt – folytatja Ady…. Komiszság, – de jó. K. még mindig hallgat. – Egyszer csak A. újra kezdi. – Találkoztam az apáddal Párisban, – mondja. Ugy-e az ott valamiféle ügynök? – kérdezi. Csend. A körülálló idegen füleknek. – Ugy-e valami szenzál az apád – kérdezi újra A. – szegény öreg…. Csak tudnám, hogy miben szenzálkodik!…. – K. nem felel, majd odamegy A.-hoz, vállára üt s csak ennyit mond: – Nem baj!… – És elment.
Az önérzet teljes hiánya. Ha olyan emberek közzé kerülök, akik nem foglalkoznak irodalommal, tehát nem is tudhatják, vagyok-e valaki, – akkor nemcsak hogy elhágy minden kis biztonságom, hanem még szégyenkezem is, hogy „skribler” – „költő” vagyok…. – Alázatosan mélyre hajtom a fejem…. Nékem támasztékra van szükségem, hogy meg tudjak állani a lábamon, – épp ezért igyekszem legalább emberi tulajdonságaimat megmutatni nékik…. – Azt, hogy engem nem ismernek, – nem csodálkozom, de kötelességemnek tartom, hogy az önérzetes ortopéd-sebészről tudjam, hogy kicsoda…. – Benne van önérzet…. ha őt nem ismerik, – gúnyosan mosolyog… Elég neki, ha ő tudja magáról, hogy ő kicsoda….
Egy közlékeny ember, akiről tudom, hogy minden ügyéről szívesen beszél s mégis érzem, hogy sosem fogom megismerhetni. Ismeretlen, érthetetlen marad, bármennyit beszél is magáról. (Pataki)
Az irígy ember kritikája sok tekintetben megbízható. Hogy a hibákat jól, alaposan kikeresi ellenfele művében, abban bízhatunk….. S miután Kosztolányi most még csak nem is ellenfele már Adynak…. (már nem lehet ellenfele, annyira lemaradt) – tehát egy egész alapos kritikát várhatunk, amely már meg sem kísérli, hogy annyira ócsárolja, hogy legyömöszölje a magáénál alacsonyabb szintre….
Gyerekkori emlékeim lassan eltűnnek…. Az Almássy-téri lakásra s ott egy szomszéd-gyerekre s avval való bajomra még nemrég emlékeztem!
Duse: Még meg kellett érnie, hogy D’Annunzio herceggé legyen s a hírt, hogy gazdagon meg fog nősűlni…. S már nem vehette át, amivel őt akarták megtisztelni: a művészképző vezetését…. – Ez volt a sorsa. Kettős vonal: – Mikor keresztelni vitték, a katonák tévedésből fegyverrel tisztelegtek…. S valóban: a legragyogóbb életpálya nyílt meg előtte…. S aztán: vonaton született és útközben halt meg…..
V/6. Rettenetes, oktalan keserűség rohama megint. Voltaképen nem volt ez más, mint amit űberdrüssig, sekkant, launenhaft, zuwider néven neveznek, – de irtózatos mértékben. Gyötörtem magam és gyötörni szerettem volna őt szegényt…. de szerencsére nem tettem, hallgattam. Irgalom nélkül, szeretet és érzés nélkül fetrengtem…. Minden rossz volt: ha szólt volna, – rossz lett volna…. s hogy hallgatott, – az is rossz volt…. Ha elmegy, ha itt marad, – minden gyülöletet keltett. Igaz, hogy volt e rosszúllétnek egy fontos alapoka: – rossznak éreztem a munkámat – s ez szörnyű, ez elviselhetetlen érzés! – Dehát volt valami maniakus is ebben a szenvedésben s ahogy gyötörtem magam…. – úgy látszik hozzászokhattam ahhoz életem során, hogy nagy keserűség-rohamaim legyenek, – a szervezet hozzászokott ehhez s már nem tud meglenni nélküle…. Boszút akartam megint állani: első sorban magamon s mindenkin…. senkit sem szerettem…. Hasonló érzés, mint a gyereké, ha elveszik játékát és sír…. s már visszaadnák néki, de most már nem kell…. s legszívesebben a fejéhez vágná annak, aki kínálja vele… – Sőt a fejéhez is vágja s csak akkor kezd csodálkozni s juhézni, mikor látja, hogy a másik sír fájdalmában….. – Valóban: vagy sírni, vagy gyötörni, vagy tombolni kell ilyenkor, különben nincs megkönnyebbülés…. – Ha agyonlőném magam! – gondoltam…. S ő is, (szegény, drága!) utánam….. – nyílvánvalóvá lenne, hogy boldogtalan voltam, – míg így, hogy látnak élni, járni, – fogalmuk sincs semmiről…. – Egy egész élettörténet perspektivája nyílnék meg előttük hirtelen…. – – Tavasz van, gondoltam…. itthagyni ezt a tavaszt… s a sok-sok szép tavaszt… – de mílyen tavaszt? – nem a boldogok tavaszát, – hanem a halandókét, a mulandókét, azokét, akik reszketnek, ha a halálra gondolnak…. Nem a boldogok szép világát hagynám itt, hanem a boldogtalanok szép világát…. azokét, akik úgyis követni fognak nemsokára….. – – S ő szegény, drága, jóságos…. – hogy mi a jóság, az igazi, – azt ő nékem megmutatta már egypárszor…. – Szeretettel felelt, – odaadó, boldogító, feloldó jósággal….. a kínzó szenvedélyes gyötrésre még nagyobb alázattal…. Más bárki legyen – ilyenkor személyes sérelmet szimatol…. Haragszik az ok nélküli izgalomra…. gyűlöl….. – ő velem szenvedett…. – A legtöbb, ami ilyenkor valakitől kitelik, hogy azt mondja: – Hagyni kell, – néki vannak ilyen szeszélyei, vagy rossz órái… hagyni kell, hogy kitombolja magát…. – Arra is gondoltam, hogy vétek, hogy nincs gyereke…. Kinek való, ha néki nem, az édesnek?…. Ki tud édesebb anya lenni? Ki az édesanya, ha nem az, aki eltűri minden tomboló szeszélyességünket – s csak még annál jóságosabb? – nem ehhez sírunk mi vissza…. ahhoz, aki valaha volt s minden bolond szenvedélyességünket eltűrte?… (Magam előtt láttam szegény anyámat, amint okkal, vagy oktalanúl rárivallok egy ilyen nehéz állapot pillanataiban….. S minden újabb hangos szónál riadva szaporázza lépteit…. irtózik! – s aztán a másik szobában elhagyatva, magánosan ezen az egész világon, – egyetlen igaz és meleg kapcsolatában is magára hagyatva csukló zokogásba kezd….) – – Nékem is jobbnak és sokkal, sokkal türelmesebbnek kell iránta lennem, – szeretetteljesebbnek még akkor is, ha igazam volna s kifogásaim jogusúltak is…. Sem indulatosnak, durvának sem keménynek nem szabad többé lennem…. Vele kell szenvednem és vele kell tanúlnom: mint ahogy az írást tanúló gyermek kezét vezetik…. – Míly drága volt: hogy sírt, hogy az a munka nem rossz…. hogy én gonoszúl bánok magammal…. – s aztán bejött nagy csokor virágjával jó éjt kívánni: – jöttünk elköszönni, – jó éjt kívánunk, kezét csókoljuk, drága apuka…. (Majd a szívem hasadt, hogy nincs gyereke! – Talán mégis legyen! És Isten, Isten segéljen!) – Bújj be az álomzsákba! – mondtam az álmosan szuszogónak… A kedvesnek, drágának! – – Persze az is nagyon keserített, hogy az anyósom semmit sem tesz…. most sem, hogy hagy így kinlódni egy kis lakásban és mégcsak ajánlatot sem tesz, hogy segítségünkre lesz….
Egy asszony…. Gyengéden hajlik bánkódó ura fölé…. S aztán egy nyögő hangot hall….. – Kiegyenesedik…. – Hát ez mi volt? – kérdezi keményen…. (Talán rám haragszol? – akkor pedig minden gyengédségnek vége!)
Erzsi félénk fivéreivel szemben…. Ez a csirkefogó kéri tőle a platin órát…. Persze ellenkezésről szó sincs…. Engedelmesen kiszolgáltatja….. Szégyenli magát, hogy kételkedjék bennök….
Szaporaság: – Azt hinné az ember, hogy maga a szexuális ösztön elég, hogy a szaporodást a természet intenciója szerint feltétlenűl biztosítsa…. Nem! Egy halvány, kedves, alig észrevehető kis vágyacska munkál véle egyidőben…. s épp oly erős, mint a brutalis szexualitás, a gyermek, a gyermek gügyögése utáni vágy…. Az a csábítás, amelylyel a kisbaba bája szédít minket….
Ifjú szülők gyermekei: – ha koravének is néha, – labdázni szeretnek….
Mesét kell mondani – s ami jellemzés és pszichikai anyag e mese keretein belűl feldolgozható, – amennyit a lendület elbír, magával szakít, – annyival terhelhető meg az elbeszélés s nem többel… Mesemondónak kell lenni, – ez a fontos! – Az volt a hibám eddig, úgy látszik, hogy azt hittem, hogy maga a jellemzés már elég – mese nélkül. Maga ami jellemző: még nem mese…. annak a lendülete adja meg a tónust…. S én nehézkessé tettem, telitömtem pszichológiával…
A nő vagy, a legtöbb: maga a jóság…. E legtöbb nélkül ő a legkevesebb!
Úgy néz ki, mintha a természet maga is kísérleteznék…. S ha valamely kísérlet nem sikerűlt, – irányt változtat…. Kifejlesztette az őslényeket óriásokká…. s azok éppen ebbe pusztúltak bele…. Mással próbálkozott tehát…. – Az ember után mi következik?
Morgan vacsorája…. Vajjon milyen hangulatban űlt le az asztalhoz aznap este?… Megtáncoltatta…. nem! tönkretette fél Európát, – leggazdagabb embereit s az ősrégi Bécset…. Nem egy diadalmas hadvezér győzelme volt ez… ennél még több! Egyetlen mozdulattal megremegtette a földet milliók alatt….. Felkűldött egy jelentéktelen embert a párisi tőzsdére…. s két nap múlva Bécs romokban hevert – világpiacának vége volt! Nem hatalmi érzés, – ennél több!
Hangverseny: könnyezem s nem a zenemű hat meg… Az emberi erőfeszítésben valami olyan erkölcsi értéket…. az emberi szolidaritás oly remek látványát élvezem, hogy mindig könnyekre indít!
Nagy tőkéje van a szegénynek! Azzal házal, azzal koldúl, hogy világéletében tisztességes volt….. Pedig: egyszer, egy alkalommal módja volt rá, hogy sokat lophasson és – nem tette…. Adjanak tehát néki, a tisztességes szegénynek…. S mialatt ezt magyarázza, hogy ő hogyan is volt katonai raktáros a háború alatt: valami boszús megbánás is csendűl a hangjában: – Mílyen marha is voltam…. Íme most aztán koldúlhatok… s világéletemben…. Egyszer adott valamit kezembe az Isten…. s akkor nem tudtam szerencsémmel mit csinálni….. (Vajda, – sőt: Magyar Samú is!)
Tetűkeresés: ősi mozdulata az asszonynak – s ősi vágy a férfiban,…. Ezért van talán még a kultúrált emberben is a vágy, hogy asszonya a fejét símogassa, mielőtt elalszik.
Ha összerendezel, egymás mellé teszel bizonyos anyagokat: ezek villamos áramot produkálnak…. Ám, ha nem ápolod, míly könnyen megbomlik ez az egyensúly! A víz, az oxidáció, a rázás: – minden tönkreteszi…. Erre a kis egyensúlyra ennek a nagy világnak nincs szüksége…. A nagy kozmoszban is bizonyos rendben oszlik el a víz, az elektromosság s bizonyos rendben vándorol és eloszlik… Itt csak egy nagyobb rendre van szükség s csak egy nagyobb rend maradhat fenn…. mert csak annak van kényszerítő szükségessége.
Rosszúl jártam a szegény emberekkel! A cselédem a jó bánásmód folytán elkanászodott…. Az udvarlójával jól bántam s egy munkáért hatszoros árat vett tőlem…. – A régi házmesternének férje halálához melegen kondoleáltam, – hűvös előkelőséggel válaszolt…. – Elég, elég, elég az emberekből!
Halállal megmételyezett emberek vagyunk! Minden második gondolatunk a halál….. ahhoz menekülünk s attól tartunk állandóan! S arra készülődünk állandóan: szinte már az egész életünk nem más, mint halálos készülődés…. – – Az indulatosság is egyre jobban erőt vesz… elharapózik…. már nem vagyok hajlandó annyi fáradtságot venni, hogy uralkodjam magamon….. S ez így van az indulattal: ha egyszer útat enged kitörésének az ember, ha lehetővé vált a kitörés, – akkor másodszor már könnyen indúl…. Egyre gyakoribb a haragos elégedetlenség! – – – Félálom: – Biztosra veszem, hogy egyedül fogok maradni…. ez a szörnyű! Ez van a lélek mélyén! Hogy el fogom veszíteni….. Meglepem magam, hogy készülődöm erre, – ez a szörnyű! – – Temetésről álmodom…. s hogy kondoleálnak nékem….. S ezek az álmok közömbösek, nem bánatosak….. Rémes érzés nappal visszaemlékezni rájok….
A Szent Péter templomban van egy lesülyesztett oltár, amely előtt egy kőből való pápa térdel, – térde mellett süvege a földön…. S ma éjjel eszembejutott, hogy miért is oly rossz ez a mű? – Ha egy szobrot úgy helyezek el, hogy az e világ dolgai közt mint azok egy része, mint az élőnek egy hamisítványa ott álljon…. pótolván a hiányzó élő embert, – akkor undok dolog jön ki. Ugyanoly szörny-alak ez, mintha egy iskolatermet építenék s a padokba kőből iskolás-lánykákat tennék. – Ami művészet, – az zárt egység! – az nem folyhat egybe környezetével, a realitással, amely éppen abban különbözik a művészitől, hogy nincsenek sem időben, sem térben zárt egységei, – hanem időben is, térben is a végtelenbe fut bele.
Ol Jörgen: az önkény mesterműve.
V/4. Vér (anal.) – a rák lassan fejlődik!
E-nek: Légy nyugodt édes gyermekem…. Ahogy délben ebédre vártalak, hogy megjőjj…. az ajtóra vigyáztam folyton, mint a hű kutya….. ugyanúgy foglak várni odalenn…. biztosra fogom venni, hogy jössz, – s épp ezért nyugodt leszek és türelmes….. Az én drágám biztosan eljön hozzám…. (Míly keserű az ember mindig, amíg él…. S míly derűs-szépnek tűnik már most, – az örök-álom e perspektívájából visszanézni ezekre a déli várakozásokra…. – Míly szép volt! Várnom ifjú, kedves, jó feleségemet!)
Míly óriási hatalma van annak, amit oly kevésre becsűlnek itt: – az írásművészetnek! Valaki egy 1750-ből való francia stratégiai munkáról beszélt nékem, amely oly világosan, tisztán és szépen van írva, hogy biztosak lehetünk, hogy a kadett iskola száz növendékéből kilencven megértette. S ha megértette: ez több, mint minden nyers erő, amit e kadétek produkálni képesek volnának. – Úgy látszik, ez tartja fenn a franciákat, hogy oly jó stiliszták…. hogy a fogalmazás kultúrája tradició náluk.
Fejbeütöttem magam, mert valami nem jutott eszembe! – S munka közben…. Dühömben mindent veszélyeztetni hajlandó vagyok.
Az a művész, aki kimeríti tárgyát – s minden ötletet felhasznál, ami munkájából adódik – s nem bíz semmit az olvasó fantáziájára, – – az nincs tisztában a hatás pszichológiájával. Teljesen kimeríteni valamit, – az kevesebb, mint további lehetőségeket nyitva hagyni.
Nem lehet az embert lebeszélni arról, hogy ne foglalkozzék a transzcendenssel! Mint a csillagok létével a csillogás, úgy jár együtt az emberi élettel az Isten fogalmáról való örök fantázia.
Egy ember, aki gyerekkora óta hajlamos reá, hogy elessen….. (Úgy látszik, ennek is centruma van bennünk…. – S e centrum gyenge is lehet.)
Agyi izgalom-e ez a nagyfokú ingerlékenység, – ez a gyakori nagy indúlati hullámzás? Akinek az arcán hajszálerecskék már benőnek az epidermiszbe, annak habitusa kívűlről mutatja, hogy hajlamos az érmegbetegedésre…. Még néhány évi szivarozgatás!
Mit tehet a gyenge ember mást, minthogy hisz Istenben?
Végeredményben mégiscsak azok lesznek hatalmasokká, akik elnyomottak voltak! Mert a hatalmasok, azoknak módjuk van rá, azok vigyázhatnak, hogy el ne szaporodjanak…. – s a szegény viszont sok gyerekkel kénytelen tengődni, – magja tehát elterebélyesedik…. a vér hatalmassá lesz s helyet szorít magának e földön s kiszorítja a satnya ivadékot…. s elveszi tőle, amije van….. (Állandóan „fordúl” a „szerencse”!) Ők foglalják el a világot – ők térfoglalói…. S hogy kellett a szegény ősük szegény asszonyának fáradnia, nyomorognia, szenvednie annyi gyerekkel…. – s íme, a szenvedés és fáradtság kifizetődik a századokban….. Mert ez az élet misztikus… és misztikusak forgásai….
V/24. Szegény öreg ember! Vacsorázott, aztán elég jó hangulatban lefeküdt aludni….. Elmúlt tehát még egy nap…. éljünk még egy egyforma napot…. – S reggel hörögve feküdt ágyában. Mindig meg akart halni szegény s íme: beteljesűlt rajta…. – Talán meg lehet még menteni az életnek, – reménykedtünk – s valamely csodálatos véletlen esetleg még életben tartja néhány évig, – ki tudja…. Hiszen, hogy mi élünk, az ugyanoly véletlen, (s ha meg is van a fiatal szervezetben az élet tendenciája) – hogy a szervezet valóban egyensúlyban marad-e…. még egy kicsit – s hogy nem bomlik-e meg egy ponton ez az egyensúly valamely percben? – nyerünk-e még egy kis időt? – ebből a bizonytalanságból áll a mi életünk is, – ez a bizonytalanság maga az életünk…. s mindnyájunké! – Kétes volt, vajjon agyvérzés-e ez, vagy pedig öngyilkosság?… Az orvosok összeűltek. Én amellett érveltem, hogy öngyilkosság, – mégpedig pszichológiai alapon. – Szegény öreg ember legmélyebb delíriumában egyszerre csak megszólalt…. Ich will sterben! – dadogta alig érthetően, de többször egymás után. – Annak a véleményemnek adtam kifejezést, hogy az önkívület valami olyan állapot, amelyből az ember csodálkozva szokott ébredni, – nem tudja, hogy hol van, mi van vele? – Viszont ez az egy mondat – kontinuitást mutat az éber állapot utolsó percével…. – S kiderűlt másnap, hogy igazam van! – Az anyósom, az ostoba, elrejtette az öregúr utolsó levelét és nem volt hajlandó abba belemenni, hogy itt öngyilkosságról van szó! Azért tette-e, mert szégyelte magát, hogy az ő férje öngyilkos, – vagy pedig gyorsan belenyugodott abba, hogy 34 nehéz év után most vége legyen szegény, jó öreg embernek…. s mondjuk, nyugodjunk bele, hogy agyvérzésben halt meg… csakhogy egyszóval: vége van! – Nem tudom, miért kockáztatta a férje életét? – Gonoszságból-e, gyilkos szándékkal, hogy ne lehessen rajta segíteni…. vagy határtalan butaságában? – Mindegy most már. – – A kitűnő Benedikt, (hajlott hátú kövér ember, lágy arcú, tokás, – hátúl is tokás, – furcsabeszédű kedves ember) – feláldozta ez esetben a renoméját: s kimondotta, hogy igenis, ez agyvérzés…. hiszen már este volt, – mikor az már mindegy…. A család így akarja….. S az öreg szegény ott feküdt…. s még mély deliriumában arra kérte a feleségét, hogy vegye le a karikagyűrűt az ujjáról, nehogy azzal együtt temessék el…. Állandóan annak az aggodalmának adott kifejezést, hogy környezetének terhére van…. (Ez az egész lénye! – éreztük!) – S összeszorította fogait, – nem akart semmit sem bevenni, hogy ő meg akar halni! S ezen imádkozott folytonosan, konokan, engesztelhetetlenűl…. Mikor már felébredt volt valamelyest sírva megáldott engem…. – S Erzsi szegény! – A szó sokra képes…. elvesztette hitét, iránytűjét…. s nem tudta, hogy mikor tesz jót: ha az életet kívánja apjának, ha ahhoz segíti….. vagy segíti meghalni…. s akkor egy pár szavam boldoggá tudta tenni, hála Istennek! – (Szomorú boldogság!) S én is boldog voltam, hogy megkönnyebbűlt s azt gondoltam: ha istenfélővé teszed, azt nem lehet megbánnod, csak az ellenkezőjét lehet megbánni! – Aztán azt gondoltam: íme, mindenből újra nyilvánvalóvá lesz előttem, hogy nincs a földön anyag szellem nélkűl…. Testtől származunk…. s ez a származás hozza létre a vérrokonságot…. ha tekintete és beszéde megszeretteték őt velem s íme: fájdalma nékem ugyanúgy fáj, mintha gyermekem volna….. – S miután az anyag szellemivé váló emanációi így vérrokonokká tettek minket, – a vérrokonság létrehozására váltunk alkalmasokká…. Örökös ez a cserehatás…. ez az átváltozás anyag és szellem között….
Egy lengyel szépség….. Sugárzó feketeség….. lágy, fekete sugárözön a tekintete….. Áradata, tengere a sugárnak…. s az arcban élet! Túlvilági eliziumi boldog üdeség!
Öregebb korban a homoszexualitásnak van valamelyes természetessége…. Az ember vágyva nézi a fiatalságot…. formai szépségét, üde tisztaságát…. S a saját elmúlt ifjúságát is mádja benne….. A narcizmusnak, önimádatnak nagy szerepe van ebben a késői rajongásban….
Ha a növénynek nagyon jól megy sora…. megkövérszik s virágot nem hoz.
A semmirekellők legnagyobb része nagyon okos… Végiggondolta az életet mindenféleképen…. a nyomor késztette a filozófiára és az, hogy valamikép igazolja semmittevését saját maga előtt!
O.: Az ember néha oly erősen érzi a dolgok romlandóságát, – annak elképzelése benne oly erős és állandó, hogy művészi tervei is megromlanak benne, mielőtt még kivitelre kerűlnének.
Mit is gondoltam én arról, hogy igenis, érzem, az akaratomon múlik minden…. a gyógyulásom is – s hogy én nem akarom, hogy meggyógyuljak? Én nemcsak belenyugszom, hanem helyeslem is, hogy beteg vagyok….
Nénikék, akik csupa közhelyet mondanak állandóan egymásnak, – olyanokat, mint aminők példáúl a sírfeliratok….. – Hát, mondja? Érdemes jónak lenni? – Vagy: A szülő az mindig jó, – csak a gyerekek a rosszak mindig… Vagy: Egy apa eltart tíz gyereket – s tíz gyerek nem tart el egy apát…. S úgy mondják ezt egymásnak, – oly bólogatással és meggyőződéssel, mintha valamely sosem hallott újságot fedeznének fel egymás között.
Beteg öreg ember: „Reggelire kávét ittam…. tudja a kávé, az mégiscsak, – azt én jobb szeretem…. Kávét vajaszsemlével – tudja nem éppen sok vajat, – nem sokat, nem is keveset, – én azt úgy szeretem…. Uzsonnára hozott a feleségem sonkát…. Nem ettem annyit, mint amennyit tudtam volna, – pedig ízlett, – dehát megmondom úgy ahogy van: kemény volt egy kicsit…. Épp ezért levágtam egy kis darabot, – azt elég jóizűen megettem, de aztán azt gondoltam: ez elég!”
Temetőben: Mintha valamely zsenánt intimitást közölnének velem, oly kellemetlen ezeket a meleghangú, családias hangú intimitásokat olvasni!
Köteles vagy szaporodni! – Nem kérdeznek meg! Ez veled történik: – köteles vagy egy új lényt elfogadni magad mellé és gondoskodni róla! A törvények uralma alatt állasz és vakon kell engedelmeskedned, ha akarod, ha nem….
Egy fiú kokott-nővérénél nő fel, – az tartja el s jól gondoskodik róla…. Már tizenhét éves diák – s alig várja, hogy a maga lábára állhasson…. – Undorodik tőle, megveti a nővérét…. S a lány tudja, jól tudja, hogy itt az idő: nemsokára megvetően elfordúl tőle az a lény is, akiért eddig élt…. – Dehát mit tegyen vajjon? Legyen mától fogva rossz iránta? Dobja az utcára? – S a fiú – bárhogy undorodik is az életétől, kénytelen elfogadni jótetteit, gondoskodását…. S most majd hálás legyen érte s maradjon mellette? Nem el kell menekűlnie innen? – Ő egyszer kisgyerek volt, akit valaki eltartott…. – S az egyik tanárja, aki szorgalomra buzdítja: – Mért nem sietsz, hogy elkészűlj végre….. – néked ott nem szabad maradnod….. – S a fiú kitör: – Undorodom, – gyűlölöm ezt az életet…. S alig várom már, hogy elmenekűljek innen…. – S a tanár: – Ha valami eddig jó volt arra, hogy életben tartson…. akkor nem is illik előle oly nagyon menekűlni…..
Kinn villámlik….. S ha belémcsap a villám…. ha éppen belém….. lehet-e ez ellen a nagyszerű, rendkívüli véletlen ellen tiltakozni? – Ami oly rendkívüli és csodálatos véletlenség…. nem kell-e abba zúgolódás nélkül belenyugodni? – – Gyanakszom, hogy ami szellem – annak nincs nagy becsülete e világon…. A természet nem becsüli. – A villám ide belecsap s elégeti ezt a könyvet is, – éppúgy, mintha valamely rongy, értéktelen papír volna…. Hová lett akkor az a rengeteg energia, amelyet reá fecséreltem…. Hol az ellenértéke?… Különben is az íly elementáris erejű természeti jelenségekben minden finom gyengéd energia nyom nélkül enyészik el….
Ha felteszem magamban, hogy egy látott, meglévő emberalakot fogok leírni…. s azt akarom analyzálni, – hiábavaló erőfeszítés…. Ezt a legnagyobb megerőltetéssel sem lehet….. Meddő munka lesz…. mert ami végtelen, azt nem lehet végig analyzálni, akármennyire fárad is az ember…. De teremteni – akkor – ott, mialatt írod…. hogy akkor legyen belőle valami, váljék valamivé a kezed alatt, – ez az igazi! Ez a titka a dolognak! – S nem azt kell megírni, hogy valami megtörtént…. Én tudom, hogy így történt és elmondom most nektek is…. hanem úgy, hogy én magam sem tudom, mi lesz… mert azt az Isten műveli…. dőlhet erre is, arra is…. Most történik: s a jövő méhe sötét és ismeretlen: ez a lelki beállítás kell az elbeszéléshez….. Werden lassen! – S türelemmel végigélni és végigvárni ami történik….
Ma éjjel Benes pályáján tűnődtem s aztán véletlenűl Vilmos császár is megfordúlt a fejemben…. S azon vettem magam észre, hogy e két ember tehetségét nem tudom, nem merem összehasonlítani…. Nem merem azt mondani, hogy az egyik tökfej, a másik tehetség…. – – Nem összehasonlíthatók! – ez volt az érzésem….. Két különböző fajta, – az egyik magasrendű, – hiszen az egyik király! – A király nékem még mindig valami felsőbbrendű…. az idegeimben így van begyökeresedve….. Oly ember, aki magasan áll, – más közönséges halandóval tehát össze sem mérhető!
Öreg ember dicsekvése: – „Én még négy órát is eldolgozom ám egyfolytában s meg sem kottyan! – hm! az ám!” – S egy másiké: „Én még öt emeletre úgy felfutok, hogy nincs az a fiatal…. Velem nem fut versenyt akármilyen ifjonc!”… – S apa erre szégyenkezve: Megvallom, nekem még most is örömet szerez, ha lépcsőn megyek felfelé…. (Rossz a lába: s hogy ennyire képes mégis rossz lábbal…. – S általában annak próbája, hogy ő még míly jó erőben van…)
Aki versenyezni akar, aki képességei teljes birtokában akar lenni s koncentrációra törekszik, – annak önmegtartóztatón kell élnie…. – Nő nélkül! Akár az akrobaták!
O.: Úgy beszélni, mint ahogy az ember ír…. – ezt kívánja ő magától…. S ebből jön ki, hogy égető ize van a koncentrált bölcsességének mint a húsleveskivonatnak…. Oly koncentráltan szellemes akar ő lenni, mint a francia szellemesek…. akiket olvasott. Ments Isten úgy beszélni, ahogy az ember ír…. A beszéd természete egész más… sokkal szabadabb…. Nem tűri ezt a nagyszerű meggondoltságot. – Ő egy mesterkélt ideálra törekszik…
1924., június 1.
A generális principium talán mégiscsak a jóság…. A nap süt ránk…. s egyformán mindnyájunkra, kik egymás halálos ellenségei vagyunk….. E földön itt – az Istenség individuumokba bújt és megosztotta magát közöttünk magát: teremtő és fenntartó erő alakjában…. S mi, ha úgy érezzük, hogy a bennünk levő erő elégtelen fennmaradásunkra, – akkor kívűlről is keressük az Istent…. ám úgy vesszük észre, hogy csupa ellenség vesz körűl…. De ott a Nap! – Az mindenre rásüt úgy, ahogy van…. mindegyik individuumot egyformán élteti…. ő ennek a rothadásnak okozója, amely itt van!… ő mindnyájunk atyja…. s ő az aki minket egymás ellen uszít…. Hallom a szózatot, mikor erősen süt a nap! Éltetlek és egymás ellen küldelek benneteket s nagy kavarodás leszen köztetek ennélfogva!
Dr. Hollós István beküldte egy grafológus paciensének rólam szóló megjegyzéseit. – „Egész komoly dolog; a lehető legkomolyabban veendő. Nagyon becsületes ember, rendkívűl szimphatikus, jó, igaz ember. Önzetlen. Saját érdekét nem tudja védeni. – A derűlt ellenkezője.”
A nap…. nem valamely stabil életet ad ő nekünk…. nem valamely kompakt létet…. olyat, amely elillan mielőtt még tudomást vettünk volna róla…. Tűnékeny látszat az az élet, amelyet ő ád nékünk…. hab…. álomszerű tünemény….
Mikor még ott voltam az Öreghegyen, – Fóthon…. elégedetlen voltam mindazokkal, akiket eladdig megismertem…. s azt hittem, hogy csak nem volt szerencsém megtalálni olyan embereket, aminőket kívánok magamnak…. Hogy amit én kívánok az emberektől, az reális követelmény…. olyan emberek tehát vannak…. – Nem volt még tapasztalatom…. hogy megtudhattam volna, hogy kívánságom irrealitás….. hogy olyan emberek nincsenek….
1924, június 8. – Kimentünk Fóthra, mert nagyon vágytam, hogy húsz év után a vityillót lássam…. Kimentem s ki tudja, látom-e még azt a vidéket valaha? Vagy megint csak húsz, vagy talán negyven év után? – Minden megvan, ami volt…. Rókay úr sárból hányt vityillója is – egy egész új falú is épűlt…. s az a kis ház, éppen az, – amely szent nékem, romokban hever, mintha ágyúval lőtték volna széjjel…. Már az útat, amely felfelé vezet, – már azt sem találtam meg…. S a két diófát… azt a kedves két vastag diófát az ablakom előtt, – amelyek nékem azóta is olyanok voltak emlékeimben, mint az álom…. s amelyek nékem az igazi diófák, az egyetlen igazi pár diófa, – ezeket persze kivágták…. Nyomuk sincs többé! – Mintha sírokat mentem volna látogatni… Micsoda pusztulás húsz év alatt! Hát még azokból mi lett, akik már a sírban nyugosznak?! – Akkor, húsz év előtt még egyszer visszanéztem…. a nyuszi a zsebkendőmbe volt kötve s beadtam a vincellérhez…. s még egyszer visszanéztem, azzal az érzéssel, hogy lehetséges, hogy a kis házat soha többé nem fogom látni – s így is lett, – soha többé nem láthatom! Ami elmúlt, véglegesen elmúlt! s vissza nem idézhető! (Míly könnyen lehet, hogy e hegyeken valaha száz, vagy kétszáz év előtt víg élet volt…. Hogy itt is meg ott is valaha ház állott…. s ma már? Eltöröltetett s nyomtalanúl a föld színéről!) – Még a dombok is mások a garádon…. mintha újak emelkedtek volna…. – S a földmívelés megváltozása, az utak és dülők megváltozása végleg megváltoztatja a föld karakterét…. S a fák ismeretlenek…. új fák vannak – a vékonyak megvastagodtak…. a bokrok megfásodtak…. az ákácbokrok kis ákáciás-erdőkké lettek….. Csak egy valami, egy jel adatott, amely ráeszméltetett, hogy otthon vagyok!… Egy fehér ház alakú folt gyúlt ki a messzi hegyen mikor odasütött a nap… a szikla kigyúlt, megmutatta magát és kialudt, elborúlt rögtön… – Most igen, otthon vagyok! – kiáltottam…. S a fák sora is a messzi hegy-tarajon s közülök is az egyik, magános, jajongó fa…. Mintha húsz év után síromból ébredtem volna, hogy számonkérjem, – mi változás esett e vidéken…. s elégedetlenkedék…. Oh – visszaemlékezni… a fáradságos egésznapos barangolásokra… mikor holt-fáradtan értem az utolsó dombokhoz…. No még ez az egy domb! – gondoltam – és otthon vagyok! – És kiderűlt, hogy még egy domb következett mögötte! – S a parasztasszonyok, akik cipőjüket kézben vitték felfelé menet a hegyen! – Fáj visszaemlékezni!
VI/8. A lábammal még néhány évig óvatosan kell bánni, mégha egészségesnek érzem is, nem szabad legénykedni. Már egészséges volt s most megint visszaestem vele!
Egy egész öreg ember (Rókay: aki nékem a napraforgómagot ajánlotta) egyedül lakik odafenn a hegyen egy siketnémával…. aki matrózsapkát visel s úgy pityeg, mint a fiatal libák…. Ott találtuk, amint a gyepen űlt és egy képeskönyvet olvasott.
VI/8. Házsártos vagyok…. Ez nem lesz jó! Szekant…. Kínozom szegényt…. Most már nem is kényszerítem magam a türelemre….
Nem járok emberek közzé, – s máris egész primitiv modor-hibákat követek el…. Rosszúl mutatkozom be példáúl….
O.: Azt lehet mondani, hogy most már valóban szakítottam véle…. Igen, szakítottam s annélkűl, hogy el tudtam volna készűlni vele…. – Hogy fel tudtam volna dolgozni, meg tudtam volna emészteni lénye ellentétes megnyílvánulásainak rejtélyét….. Erről most már le tudok mondani: – nem izgat annyira…. Úgy lesz, ahogy Erzsi mondja: Szeretni tud, de nem jó ember…. Veszélyesen hiú és veszélyesen önző…. Az esze kitűnő, finom szerkezet, – de az ösztönei, indulatai, hajlamai nyersek és közönségesek…. – „Sokszor nagyon szeretném őt valamivel megnyugtatni, – mondja Erzsi – s már a nyelvemen van, hogy valami kedveset és meleget mondjak néki, – de aztán mégis hallgatok…. mert nincs kedvem, hogy melegségemet, érzésemet bölcsessége mikroszkópjára bízzam megítélés végett…. boncolás végett…. egy spontán szívre szívesen rábízom, – de reá nem!” – S lehet az is, hogy mindez nem is egészen igazságos ítélet róla…. de ha tizennyolc év után nem érezte szükségét, hogy jobban megismertesse magát, – akkor én evvel a stádiumával a megismerésnek beérem…. Nekem is elég, – fáradt vagyok tőle! – Önérzettelen voltam s ő nem arra figyelt, hogy úgy bánjon vélem, hogy meggyógyuljak, – hanem úgy tett, ahogy mindenkivel szokott, aki a közelébe kerűl, – még jobban a nyakamra hágott…. Arrogáns és kihivó volt…. Nyomasztó volt a társasága és nem felszabadító…. fojtó volt! Nem úgy tett, ahogy egy jó embernek kell tennie!
Az öreg Ancsert… (80 év körüli ember volt,) – az Ancser Jónást agyonütötte 30 évi harag után egy másik öreg ember, – egy öreg paraszt…. (S ilyenkor, mikor dolgozom, rendkívűl élénk a fantáziám: meg tudnám ezt írni, ha elég jól ismerném gyerekkoromból a parasztot…) – Elképzeltem, ahogy ez az öreg gyilkos, gyilkossága után, – boszúja, hosszú haragja kielégülése után, a nagy munka után habosan, kimerűlten, kielégűlten és bűnösen áll fel a tetem mellől térdeléséből…. mint egy bűnös, öregkori koitusz után…. Mert hiszen nehezen végzett vele…. sokáig kellett a fejét ütnie: öreg társa még szívós volt…. S aztán egy íly öreg embernek ez már bizony nehezen megy…. fáradságos, hosszadalmas munka: agyonütni valakit…. – „Hát most hogy érzi magát bátyó?” – kérdi tőle egy mosolygós, bűnös mosolyú, rabló-mosolyú fiatal…. – „No hagyján!” – feleli az öreg kurtán.
Héczey Pista: mintha egy régi-régi faj-magyar vezér kelt volna sírjából…. Hajlott orra és huncut szemei…. kaján pillantása…. s az orrán át szeretett beszélni….. Legénykedő ravaszság…. virtus…. butaság…. zsenialis hajlamok: ez volt ő.
Egy öreg asszony, – (anyósom): – mint egy őrmester dönt élet és halál felett….. – A virágot? – Azt nem szeretem! – A kutyát, – útálom! – A porcellánt ki nem állhatom…. – Kegyetlen s megingathatatlanúl ostoba elme! – S egy öreg ember, – a férje: – Űl, űl a kertben s egyszer csak megszólal: „Mílyen gyönyörű ez a csillag ott”…. – s ezt időközben némaságában többször ismétli…. – „Milyen gyönyörűk a csillagok,” – mondja később…. ez a hallgatag, szűkszavú ember szükségesnek tartja, hogy ezt megjegyezze…. Majd: – „Milyen jó szagok vannak itt, – mindenfelé!” – riad fel egy idő múlva…. – „Illatok!” – javítja ki harsányan a felesége. – Egyszer ez a hallgatag öreg ember azt mondta: „Aki negyven éves koráig nem lett embergyűlölő, az sosem volt emberszerető!”
Az öreg Rőser megállapította, hogy rosszúl kell az emberekkel bánni – és rosszúl is bánt velök! – Én is megállapítom sokszor, hogy így kell és mindig újra visszaesem…. jól bánok velök.
Rablás-e vajjon? – ha azt látja valaki, hogy egy ifjú rabló ki akar fosztani egy fiatal árva-lányt – s erre ő esik neki s kicsikarja kezéből a zsákmányt… S ő már nem is a lányt rövidíti meg, hanem a rablóval folytat kűzdelmet…..
Az állat nem türelmes a szenvedésekkel szemben…. Nem tűri a fájdalmat, hogy e türelme folytán aztán meggyógyúljon… Ez a martir-képesség is emberi tulajdonság: martyrokká lesznek, csakhogy élhessenek!
Harcolt, energikus volt ahol harcolnia kellett, – csakhogy elhárítson minden bajt, zivatart a férje feje felől…. Kemény volt a cselédekkel, csakhogy békesség legyen a házban: – mint egy energikus munkafelügyelő, olyan volt otthonában ez a szerény, szelíd lélek…. Valóságos védőpajzsa volt urának a bajok ellen…. S koldúlt érte alázatosan, meghajtva fejét ahol kellett…. ez a gőgös lélek…. Mert tudta, hogy férje erre is képtelen….
Vezéreik napszúrást fognak kapni…. – A dalai láma hókuszpókuszai – és amellett zseniális értelmes tanácsadói…. Vegyes az élet!
VI/13. Vihar: sárga, gomolygó sötétség….
VI/15. Semmi önuralom…. Most már kínozom, gyötröm…. Gyors egymásutánban, hosszabb szünetek nélkül…. s talán néha már igazságtalan is vagyok…. – Ma már oda akartam vágni…. amit eddig csak magamban mondogattam indulatos perceimeben…. – hogy váljunk tehát el! – Velem nem lehet élni, én indulatos vagyok és igazságtalan s gyötörlek amellett, – s most már egyre gyakrabban…. a helyzet tehát romlik s kezd tűrhetetlenné lenni….. váljunk tehát el! – Ezt akartam javasolni s indulatosan, brutálisan kívántam: – vajha kitörhetne belőlem elégedetlenségem rendetlenségei miatt! – – Aztán azt akartam néki még mondani: – hogy ments Isten, hogy néki gyereke legyen… az a gyerek elrohadna….(!) – – S azután: azt mondotta nékem egyszer régen, hogy ő mindig nehéz természetű emberek között élt, – ő nagyon jól el fogja tudni viselni rigolyáimat…. S nékem csak egyetlen rigolyám van: a rend óhaja – s ő ezt sem respektálja! – – Nemrég még azt mondotta nékem: hogy mellettem más is nagyon boldog lehetne, mert velem élni könnyű és jó…. a legkönnyebb, amit elképzelhet, mert én nagyon jól bánok véle és türelmes vagyok…. nem vagyok nehéz természet…. nem gyötröm…. mások mind, akiket ismert, mind sokkal nehezebb természetek….. S ma, ha megkérdeznék, vajjon mit felelne? – Ma már fájdalmasan mosolyogna…. egy kis mártyromság érzése vegyűlt bele érzéseibe, – mert most már igazságtalannak érzi sokszor a bántalmat…. s én már nem magyarázok annyit mint régen… nem magyarázom meg neki igazamat…. s nem vagyok oly nyugodt, higgadt és meggondolt… Nem uralkodom magamon…..
VI/16. – Mit értem el? Pénzt? Világi hatalmat? Tiszteletet? Sikert? Sehol rám sem köpnek. – Vagy talán az erkölcsi sikerért dolgoztam oly sokat? – Meg sem említenek sehol. (Schöpflin cikke példáúl az új magyar irodalomról, alig hogy megemlít. – De ha csak ő volna! Sehol sem akarnak mégcsak fel sem venni!) – – Színházba akartunk menni….. Fényesség! Gazdagság! Gyönyörű asszonyok, – ragyogó keblek! Tüzes fekete tekintetek s a szőkék világító bőre…. S Jeritzáról folyik a szó, – a világ e legnagyobb szajháinak egyikéről, – akit most tesznek az Opera tiszteleti tagjává…. s aki pályatársnőivel együtt ragyogva, baj nélkül úszta meg az egész világ katasztrófáját…. – Világ nyomorúltja, nyomorékja én: – mi sikerűlt nékem? S mi jutott ki a jóból?… Betegség és újra betegség és nyomorúság, szenvedés és munka!
O. a költők délelőttjén felűlt a kathedrára…. s ércbe vésni való szavakat, – öröktörvényűeket mondott a magyar irodalom egyes alakjairól…. Felűlt a dalai láma…. Sokkal szerényebb, emberibb és egyszerűbb lett volna, és főként sokkal szimpathikusabb, ha egy szerényebb szempontot választ… hogy ő meg akar ismertetni, fel akarja hívni a figyelmet…. – Karinthy cikke a Boldogtalanokról: ő kérte, hogy írhasson róla…. rajongott az előadás után…. – „Középszerű!” – kiáltotta aztán rajongva arról a darabról, amelyet 10 évig nem akartak sehol előadni s amelyet a sajtó most is levágott. – O: – – Sűrű, sűrű, sürített zsidó! – Éget, oly tömény.
VI/18. Kiléptem a Nyugattól. – Ha Schöpflinnek ezt a cikkét előbb behirdetik, azután feltűnően első helyen közlik…. Tizenhat év alatt egyszer fordúlt elő, hogy valamit tőlem első helyen közöljenek…. – – Tizenhat év alatt három számottevő kritika jelent meg munkáimról a Nyugatban – ez nem sok, de elég volna. Ámde: a kritikusok egyetlen felsorolásukba sem vettek fel soha…. még Király György sem! – Fenyő pedig, mint meg is mondotta nekem: „nem véletlenűl” hagyta ki a nevem…. Ezek után O. előáll a podiumon és a szigorú igazság mértékével mond rólam néhány szót…. Ha már keresve kell keresnie valami jót, amit mondhatna, – akkor a vers libre az! – De ez alsórangú neki! Nekem is! Mire megyek evvel az igazsággal? – Hiszen tudom én azt, hogy mondhat ő, amit akar és írhatnak, amit akarnak, – a szó elhangzik s az efemerbe fúl…. ennek nincs jelentősége – s csak annak van, ha az ember a közönség közönyét végre átfúrja és átüti – ezt a jégtakarót…. Dehát ez nem is ambicióm! – Maga az igaztalanság bánt. – Hogy ki az oka az igazságtalanságoknak? – Nem tudom. – Nem vádolható senki s mégis semmi sincs jól. – Móricz lelkesedik az Aranytálért, – felhív telefónon, hogy el van ragadtatva s aztán egy kis megjegyzést tesz róla, mely hideg…. Én ha lelkesít valaki, megírom! – Egyetlen könyvemet sem adták ki soha, holott háromszor rendeztek könyvkiadást. Soha egy felolvasásukra nem hívtak meg…. összejöveteleikre sem! – Osvát tűrte, hogy a Boldogtalanok ügye Karinthy kritikájával befejeződjék – s holott reá hivatkoztam nyílt levelemben: hagyta, hogy nekem tett nyilatkozatát homályosan idézzem…. s ő maga sem lépett ki…. – Móricz, miután elragadtatását nékem személyesen kifejezte, ehhez képest igen silány néhány szót írt az Aranytálról…. Én azonban ennek ellenére sem voltam szűkkeblű iránta – de senki iránt sem! Heltaival szemben sem, aki pedig sosem erőltette meg magát érdekemben. – Mit tehetek, ha a Révai ki akar hagyni irodalomtörténetéből, – hogy a lexikonába nem vesz fel, – hogy Gragger kihagy antológiájából, – hogy Az Est mindig mellőz s még száz író közzé sem veszi fel nevemet, – hogy az újságok gyalázatosan rosszúl bánnak velem…. hogy soha egy szavalóesten mégcsak eszébe sem jut senkinek, hogy a verseimet felvegye programmjába…. ezek ellen nem tehetek semmit – s ez űgyben a kisújjamat sem fogom mozdítani soha…. De, hogy a Nyugatban is így bánjanak velem! – Hogy az Adventet, bár tetszett néki, Osvát visszaadja nékem azzal, hogy menjek máshová, nincs helye…. – Ha egy-egy kritika megjelent rólam, Osvát mindig szükségesnek látta, hogy megköszönjem és csodálkozásának adott egy ízben kifejezést, hogy Kosztolányi összefoglaló cikkében oly jól emlékezik munkáimra…. (Próbálnék én kevésbbé emlékezni arra, amiről írok…) – A költők délelőttjén szükségesnek találta, hogy legalább azzal kedvezzen Heltainak, hogy a mai nemzedék tőle tanúlt, – ami nem igaz…. ugyanakkor nekem is kedvezhetett volna legalább azzal, hogy a szabad vers milyen hatást tett legjobbjainkra! – Erre ugyan én fütyülök! – de ha valaki mindenáron kedvezni akar? – – Én mindenkor kiléptem Osvátért rezervációmból már akkor, mikor N. Z. lakásán Karinthyról kiderűlt, hogy az opportunitásnak ugyanaz a hőse, amilyennek megismerni azóta is megtanultuk. – Ő azonban, nehogy barátsága által ítélete befolyásoltassék: kevesebbet juttat nekem, mint ami megillet! – Itt volt az Osvát-ünnep, még azt sem tették meg, hogy O-hoz írt versemet, amely első volt a hozzá írt versek sorában, hogy azt most leközöljék! – – Kritikai anarchia van a Nyugatban… Rozványi nagy ember, Kádár egy zseni csendben, Lesznai a legnagyobb zsenije a földnek – ez azonban még hagyján. Az író felel kritikájáért, – de meddig megy ez? – Nyílván Lux Terkáról senki sem írhatná meg ugyanezt… De hol itt a határ? – Ambrusról senki se merjen rosszúl nyilatkozni, se Móriczról, se Babitsról….. Ezeknek még legkisebb érzékenységére is roppantúl vigyáznak – s másnak, aki egész életét a munkájába öli – másnak semmi érzékenységére nincsenek figyelemmel? – Kritikai anarchia…. és félistenek előtti leborulás és azok körültáncolása megy a Nyugatban! – S ezenkivűl: anarchia mellett despotizmus: csak az irodalom, amit ők annak tartanak…. Csak az ő ízlésük, ízlés… azt kell tenni, amit parancsolnak, – kötélnek kell állani mindig! – Eh, elég ebből! – – Levelet írtam. Nem az volt a szándékom, hogy ezzel a hivatalos nyilatkozattal bárkit is brüszkirozzak… Mi Osváttal sosem beszéltük meg a Nyugat dolgát, – ő elzárkózott ebben is mindig és imperative viselkedett…. Ha mukkantam, rámparancsolt, hogy változtassam meg a véleményemet…. türelmetlenűl fogadott minden megjegyzést. – Különben is ovakodtam attól, hogy sérelmeimmel előtte előálljak: – kíméletből sem tettem ezt: őt annyi hiú ember zaklatja…. De még a látszatát is kerűltem tizenhat éven át annak, hogy vele való barátságomat helyzetem javítására használom fel! – Az én igazságom ügye nem magányűgy! – Most sem panaszkodtam sokat…. Néki mégis több köszönettel tartozom, mint szemrehányással… De a Nyugattól megválok. – S az a szempont, hogy nincs más revue, mint ez, hogy tehát akkor ezentúl nem lesz hová dolgoznom, – bármíly fontos is, – nékem alsórangú. – – Nem kerestem az érvényesülést, – semmiféle klikkhez nem csatlakoztam, – mint egyik írótársam tudatosan tette: „Addig várjak, amíg Osvát kegyes igazságából juttat nékem egy morzsát? – Amíg végre elintézi magában, hogy vagyok-e valaki vagy sem?” – mondotta. „Ő most már kényszerűl Babitsot elismerni…. bárhogy le is akarta nyomni a fejét…. de most már nem lehet!” – Néztem ezt az embert és mosolyogtam. – Én dolgozni akarok, – gondoltam.
Már egy görög bölcs azt a megjegyzést tette, hogy az atomok vagy szögletesek, vagy kerekek…. S a legújabb fizika igazat ad neki: – természetes! Az ember mindent tud a világ szerkezetéről, – mert ez a szerkezet benne van, – a szervezetében…. – S csak azt lehet kitalálni, amit el lehet képzelni….
Beszélő filmet konstruáltak…. Hogy vajjon anyámat felvétettem volna-e? Valóban kérdéses! – Nem kívánja-e az ember inkább, hogy nyugodjék szegény!
Földrengés, boszorkányos viharok, légköri csodák…. furcsa nyár!
VI/21. Rádiót találnak fel…. de valamit, ami a borotválkozást fölöslegessé tenné… vagy a koncepciót biztosan megakadályozná, – azt lehetetlen kitalálniok…. Mert ebben szembenállanak a természettel…. ellenére akarnak tenni…. s nem engedi!
„Apródja” egy rossz lánynak… aki, mihelyt férfiakat érez a közelében: kokott, – s ha nincs ott férfi a legkedvesebb lány. – A fiút nem tudja eltántorítani tőle még az sem, hogy a szemei előtt játszódik le minden…. – Egy este nagy mulatság van…. mindenki nagyon vídám, csak a fiú szomorú nagyon….. A lány vele egykorú barátja ölébe űl és csókolgatja….. – S aztán rászól a fiúra, hogy hozza be a bort…. A fiú behozza és elejti az üveget….
VI/25. – Anny: fantaszta, a regényes dolgokat kedveli… ami extravagáns, a realitástól szeret elrugaszkodni. (Egy tünete a hisztériának.) Ez veszélyt rejt magában – s legfőképen azért, mert e tulajdonságok megbízhatatlanná teszik őt saját maga számára. Olyan meglepetéseket okozhat magának ezekkel, amelyek nem kívánatosak s nem érnek fel azzal a kis érdekességgel, amit az extravagancia nyújt. Az ember ráfizet, – drágán fizeti meg a saját életével megjátszott romantikát, – az olyan színjátékot, amelyet saját maga rendez magának s az életével… Az olyan tűzjátékot…. (Nem szabad a tűzzel játszani!) – Nem szabad tehát példáúl a hűtlenség lehetőségeivel még képzeletben sem sokat incselkedni…. Úgy tenni, mintha az ember el volna rá szánva…. s ebből kifolyólag döntő lépések kísérleteit tenni s aztán mindig újra meg újra visszahúzni a lábat! A becstelenséget nem szabad magunkra szabadítanunk, az úgyis oly közel áll! A hálátlanság eshetőségeit mérlegelni…. – Ezért volt igaza anyámnak, hogy az ember ne közeledjék a veszélyhez, hanem az ellenkező oldal felé távolodjék tőle! – Ne mulass az idegeid játékán!
Menczer O-ról: Ahhoz, hogy őt elismerjem, meg kellene semmisűlnöm, – semmibe kellene vennem magam…. Ez egy egész más éghajlat…. – O. ma VI/26án idetelefonált…. Megkérdezete, hogy hogy megy a munka s hogy mennyi van készen? – Talán 170 oldal – felelte Erzsi. – És még mennyire van kilátás? – Nem tudom…. talán még 300ra, felelte E…. – No, – majd a második irásnál Milán töröl száz oldalt…. a harmadik írásnál megint százat s marad 50 oldal! – mondotta ő, aki tudja, hogy míly befolyásolható vagyok s az önérzet-hiány betege….
Egy szegény fűtőhöz a propeller kazánajtóján behajol egy virágosruhás nő….. A szegény ember a nőben éli virágját…. Van valakije otthon, akit óv….
Az apám rokonai: saját új családjukhoz: feleségükhöz, gyermekükhöz ragaszkodnak, hűek… de a régi családot elfelejtik…. Nem tudnak a régi családdal megférni: – rossz tapasztalataik vannak az emberekről…. s embergyűlöletüket vélök szemben élik ki…..
Ha Karinthy azt írja, hogy „szivünkre nagy ütést mértek” – már nem tudok ilyen szót gyanakvás nélkül olvasni tőle. Van ennek szive?… aki ennyire korrupt és így szereti, íly bűnösen a „jó életet” – és a pénzt? – – Móriczról fel kell jegyeznem, hogy majd értesűlhessenek róla, ha mi már mind nem leszünk: – hogy Móricz Zsigmondnak soha fogalma nem lehetett róla, hogy ki az az Ady Endre! Néki sem az exaltációhoz, sem a dekadenciához semmi köze…. Őnéki a lyra merőben idegen terület: – a vershez semmit sem ért, – ezerszer alkalmam volt tapasztalni! Politika volt, hogy melléje csatlakozott s hogy kitátotta a száját s a szájtátókkal együtt üvölti nevét….. A másik nagy magyarral együtt, – egy árral kívánt felemelkedni ő is… – Ezenkívűl itt klikkek vannak…. A Babits klikkje, vagyis a Centrál-kávéház hősei…. – s ennek eszköze lett a Nyugat is…. S itt van az erőszakos fiatalság, amely egymás nevének hangos kiáltozásával próbál útat törni magának… (Földi, Szabó Lőrinc, Kodolányi.) – Valósággal félek már az emberektől, ki sem merek már mozdúlni!….
Elszakadok összes barátomtól….. Nagy Zoltán magamra hagyott, mikor a Nyugat részéről ez a bizonyos sérelem ért… Nem jelentkezett többé… Túlsokat követelek tőle? – Szolidaritást kívántam volna, de cserben hagytak. Nem vagyok szolidáris érzésű? – – No mindegy! – – Révész László dr. – akivel oly nehéz összeveszni, illetlenűl viselkedett, mert a sógorommal pénz-dolgokban nézet-eltérései voltak…. Béla fizetésképtelen lett….. s ő azt követeli, hogy papírjait azon az egyetlen napon számolják el neki, mikor azok magasan álltak…. Ez egy bizonyos hétfői napra esik, – ez volt Béla eltűnésének első napja, amikor erről még nem is tudtak….. Eladási megbízást ő nem adott…. – Az összes többi komitens, tehát mi is – keddi elszámolás szerint elégíttetett ki… Én már azelőtt tanácsoltam neki az eladást, de nem tette, – magasabb kurzusokat remélt… – s hiába magyarázom meg néki: – konokan ragaszkodik ahhoz, hogy néki pénz jár….. Mi lett volna, ha Béla nem lett volna fizetésképtelen? – kérdeztem tőle. Nem adattál el! El volnának adva a papírok? Rosszúl játszottál a tőzsdén mint annyi más ember s most erőnek erejével, mindenáron jól akarsz kijönni, – a más kárán. De hiába. Konok kis fej, – nem eléggé intelligens, – ennyi az egész! – Az ember becstelen fajta! – különösen ha az érdekeiről van szó! – Csak az a jó mindebben, hogy tisztázódik az emberekkel való viszonyom…. Magányomban egy kicsit túlfűtöttem magam némelyikkel szemben s elhitettem magammal, hogy én nagyon szeretem ezt vagy azt…. Egy hamis meleget produkáltam… – Most ezeket a viszonyokat jó lesz lebonyolítani….. Elég! Elég! Undorodom! – Csak attól mentsen az Isten, hogy ezekre az emberekre valaha is rászorúljak! – S hogy emberekre egyáltalán rászorúljak. – Hogy meggyőzzem őket, arra ma már nem törekszem…. A meggyőződéseim és véleményeim csakis az én felszerelésem – csakis magamnak valók! Nem kűzdhetek értük, mert nincs ehhez is energiám. Dolgozni akarok! – Szigeti József, Kóródy, Révész… Mennyien vannak!
VI/27. Nekem már nincs kedvem élni, – gondoltam tegnap éjszaka. Minek élni? Oly szívesen elpihennék már!… S ekkor oly meleg lett a szívem: – őt ne lássam többé a kedvest? Mikor még láthatom! Meg kell köszönnöm, hogy még láthatom…. S boldog voltam s megköszöntem Istennek, hogy ennyire szeretem!
Nekem a nap képe sötét volt mindig, mert halált jelentett…. Gyászfátyol alól sütött nekem a legforróbb sugár is! – – A végleges szabadság tűzmadara! – Mikor elszbadúl a lélek!
Milliárd féle tulajdonsága van a szerves anyagnak…. Büdös, és elmés…. Egy hirtelen tükröződés folytán bájossá lesz…. Játékossá, – majd ismét széttesped amorf tömeggé!
VI/28. – Muszáj egyet szeretni, különben az ember megtébolyúl a sokféle csábítástól – ebben a végtelen világban…. A káprázat túlsok….
Mindig magamnál nagyszerűbb ideálokat állítok fel magamnak…. Hogy Kóródy és Révész korrekt emberek…. s e tekintetben kitűnőbbek, mint én…. Ilyen korrekt én is vagyok…. sőt!
VI/28. Furcsa éjszaka: – ácsorgás a ház előtt, – furcsa, céltalan beszélgetés, mint régen, mikor még egyedül voltam. A magány: kietlen szabadság.
E.: úgy nyitott be, annyi meleg volt benne, amennyi nem fér el egy arcon.
Macaulay: Azt érezzük, hogy ő az, aki feltétlenűl jogosúlt ítéletet mondani embertársai felett. Néki való az ítélkezés. – Csak az csodálatos, hogy oly fontos néki a múlt…. Ő nem azt mondja, hogy ami elmúlt, az elmúlt…. mint valami élő aktualitással foglalkozik véle!
Tanúlság: – Az ember nem oly generózus senki iránt. – Rosszúl jártam sorra egy egész sereg emberrel ártatlanúl, – azzal, hogy jót akartam. – Ha a cselédem iránt nem vagyok oly engedékeny, akkor nem kanászosodik el…. – S Révész dr.: Mért kellett nékem azt mondani, hogy garantálok érte, hogy károsodni nem fog? Teljesen elég lett volna azt mondanom, hogy igyekezni fogok erre. Ha ezt nem mondom, akkor eszébe sem juthat, hogy néki jár valami, – annyira rosszúl állt mindig…. Rosszúl játszott s Béla fizetésképtelensége nem hozhatja őt jobb helyzetbe, mint amilyenben volt! – Csak egy esetben, – ha ez a Bélának oly szerencsétlen véleten számára szerencse lehet: vagyis az ő liquidációs napja magas árfolyamokra esik! – Különben nem! – – Ha ezt nem mondom, nem juthat eszébe, hogy oly nagy legény legyen! S hogy engem jóakaratomért még meg is gyanusítson! – Ha eladási megbízást adtál volna, azt mondanám Bélának…. – mondottam néki. – „Nem tudom, mit mondanál”, – felelte. – „A ti együttes érdeketek”, – mondotta később. – „Megváltoztattad a kezességet” – folytatta. – „Hát persze, nem volt írásba foglalva”…. – Szívdobogásokat és agyvértolulásokat kaptam többször egymás után emiatt, – úgy látszik beteg vagyok…. – De ez az ember rosszhiszemű is volt: – apró hazudozással próbálkozott….. Hogy ő a jövendő kurzuslehetőségeket nem akkor kérdezte meg a Hitelbankban, – hogy ő tudja, hogy Béla ellen már szombaton volt feljelentés….. Hogy ő el is akarta volna adni….. (S ha magasabb kurzusok következnek, akkor nem is ragaszkodik ő ehhez a naphoz.) De: még abban a hiedelemben sem lehetett, hogy a garanciám ajándékra szól, – mert hisz azóta is többször szemére hánytam, hogy mért nem adott el s ő azt felelte, hogy „úgysem teljesítették volna”…. – Ne űzleti módon, – baráti módon intézzük el. Ajándékot kért tehát. – Hogy az anyja előtt fedve legyen, hogy a Lacika nem könnyelműsködött, hanem a bankárja, a barátai kifosztották….
1924., július 1.
A feszűltség adja a formát.
Ha a természetről olvasok…. az óceánról, sziklákról, fajok pusztulásáról és keletkezéséről…. mindig úgy érzem, hogy a természet ellenségem…. Mi az életem apró akarata ahhoz az iszonyú közönyhöz képest, amelylyel a tenger csapkod maga körűl? – Egyedül vagyok, magamra hagyatva… gyenge énem minden erősségem.
Még mindig! – Ha egy-egy nyögését, vagy nehéz légzését hallom Erzsinek éjjel, még mindig rémület száll meg…. Jaj! – beteg… az anyám! Még mindig azt képzelem tehát, hogy ő fekszik a másik ágyban…. s csak néhány másodperc múlva nyugszom meg benne, hogy egy fiatal, egészséges lény van ott…. akit ugyan épp úgy szeretek, de akit még nem kell féltenem….. – Az álmaimban is elvegyűl a két alak. Tegnapelőtt példáúl veszekedtem álmomban E-vel, – ugyanavval az ingerűltséggel, amelyet mindig anyám keltett fel bennem…. hogy mért beszél mindig magyarúl, ha nem tud, – ez volt a mai éjjeli vitám vele…. – Idegrohamok kezdődnek megint elhatalmasodni rajtam…. egész oktalan izgalmak. Jól megy sorom, – soha még íly jól nem ment – s én kínlódva hálátlannak mondom magam…. Ma, VII/10-én a hajamat téptem, a fésűt belevágtam a fejembe s aztán odavágtam azt…. Nem elég már az önuralom ereje…. gyengűl, egyre gyengűl – s mire fog ez vezetni?
Harag. – Vannak állatok, amelyek folyton az ingerűltség és düh állapotában vannak. Brehmben olvasom, hogy van egy ilyen fajta, erszényes állat, – egy ördög nevezetű. – Úgy látszik ezt az indulatot a természet pusztításra adta…. hogy kellő energiával pusztíthasson, tehát haragos….. (Ha egy ideig békén maradt a ketrecében: dührohamot kap…) Indoklásnak is jó a maga számára: azért öli meg az ártatlan lényt, mert dühös reá…..
A művészethez másodrendű értékek kellenek. A legbecsesebb nékem, amit kitermeltem magamból: a gondolat…. De ennek vajmi kevés hasznát látom. A művészet nem intellektuális. Alig-alig lehet egy-egy gondolatot elhelyezni…. a legnagyobb nehézség úgy elhelyezni valamit, hogy mellette egy gondolat mint természetes társa elférjen… A vizió a fontos!… A megfigyelés – s ez számomra másodrendű képesség…. S ebben a másodrendűségben ismét a másodrendű a legértékesebb. Ha orosz írót olvasok – az érdekel benne a legjobban, ami orosz…. tehát az idegen milieu…. Annak a világnak ismeretlen légköre….. – S érdekes, hogy amellett, hogy az író legfőbb ereje viziójában van: – nem elég nékem maga a vizió ahhoz, hogy magával ragadjon….. Kell ezenfelűl valami egyéb is, – egy irány, amely felé haladjon…. S miután mély és nagy gondolatokat, finom árnyalatait valamely elgondolásnak oly nehéz valamely írói műben érvényre juttatni, – ennélfogva az író arra kényszerűl, hogy szállításképes általánosságok igazolására törekedjék…. Innen van, hogy oly kitűnő írók, mint Zola, vagy Ibsen oly egyűgyű, hétköznapi igazságok és bölcselmek művészi megjelenítésére törekedtek…. olyasmire, amit minden jóeszű gimnazista már régen tud…. S innen van, hogy éppen azok a legkitűnőbb írói talentumok, akiknél az intellektualitás távolról sem oly fejlett, mint a vizió. (Tolstoj.) – Csak igen-igen ritkán fordúl elő, hogy valamely író finom gondolkodó s emellett erőteljes vizióra is képes volna…. (Talán Haukland.) – S még érdekesebb, hogy nékem mégis szükségem van ezekre a bölcselmi közhelyekre, az intellektualitásnak erre a jelére, bizonyságára és irányára ahhoz, hogy egy író igazán nagyon érdekeljen. Maga az ábrázolás, bármíly mesteri, kevésbbé elégít ki, ha céltalan, ha az író nem akar vele valami fontosabbat kifejezni!
Pataki: ami ő, az nem lehet egy ember…. az csak egy életstádium lehet…. (Anny.) – Ostoba és rendkívűl érzékeny…. a butaság érzékenysége az övé!
Ha jó író vagy…. gondos, – ha elvégzed emberi kötelességed, – légy bármily foglalkozású, – akkor vagy igazi kommunista. Mert ez legfőbb moralitásod! – Szocialista vagyok: ez annyi, hogy javítani akarok…. – De ha azt mondom, hogy kommunista vagyok, – ez annyi, hogy egy bizonyos meghatározott módon akarok segíteni….. A szocialista a módokban nem bizonyos, a kommunista konokan az, – ha törik, ha szakad: úgy akar eljárni…. egyféleképen – s oly recept szerint, amely nincs kipróbálva…. illetve amennyiben igen: – felette kétes eredményeket mutat.
Míly alsórendűek!…. kicsinyesek…. gyenge értelműek – s ők azok, akikre a férfiaknak okvetlenűl szükségük van, akik nélkül nem tudnak élni, – akikért meghalnak!
A természet ökonómikus? Szervezeteket produkál, amelyek sejtjei rendben működnek…. A bennök levő kémiai vegyületek valamely egységes cél számára már alárendeltettek. Erre ez a szervezet széttépetik: zsírját, fehérjéjét ujabb emésztés megbontja és nehéz munkával újból alárendeli egy másik szervezet számára. Újból emulsionálja azt a zsírt, amely már emulsionálva volt. – Általában a halál az ökonomiátlanság legfőbb principiuma.
VII/12. Megint erős viszketeg. Mi lesz? Cukor? – Hát igen, kiderűlt, hogy erősen cukros vagyok! Fejezzük be a reménykedéseket, – a fantasztikus lehetőségek világa bezárúlt. A haragok és torzsalkodások….. a méltatlanság amely ért, – messzi távlatból látszik már csak! E percben úgy érzem, hogy jobb is a viszontagságok, szenvedések, igaztalanság és téboly e világából távoznom. – A temető csendes! Ott nékem is megadatik, ami minden más szenvedőnek. – – Nem adok magamnak, legfeljebb egy-két évet. – – Jól esik, boldoggá tesz, hogy magamra most már alig gondolok, – csakis őreá, a kedvesre, a jóságosra, a drágára, aki széppé tette nyomorúlt életemet. – Folyton csak az jár a szemeim előtt, hogy ő, – ő szegény hogy fog itt szenvedni…. hogy mennyire fog ez fájni…. hogy milyen elhagyatott lesz! – Senkije nem lesz megint a világon! A gonoszok veszik majd megint körűl és űzik…. Drágám! Szegényem! – Szívesen éltem volna még, – visszavonúlva mindenkitől vele! – – Elégtételre ebből a távlatból már semmi szükségem…. ez csak addig kell, míg az ember verekszik. – Hiszen még nincs egészen vége, – most még egy tojástánc, haláltánc kezdődik a cukor és aceton között…. – Nagy éhségek s az ember nem ehetik…. – – S hogy ezek a naplójegyzetek elmúlnak, – semmivé lesznek!? – Istenem! Hiábavaló munka volt… a természet ökonomiátlan…. remekművei pusztúlnak s kezdődik minden előlről. – Legfeljebb hiába dolgoztam, hiába éltem, mint annyi más. – – Van apámnak egy baljóslatú képe, – a hálószobában függ…. ez mindig megszólal, ha valamely baj fenyeget. Tegnap 11én este 1 óra tájban hármat roppant. – Erzsimnek azt mondtam: – épp most, hogy oly boldogok vagyunk egymással, mikor oly szép napokat élünk, – most baj lesz. – S úgy lett! Talán épp abban a pillanatban szűnt meg az a bizonyos belső szekréció! – – Csak az fáj mondhatatlanúl, hogy őt soha – soha, míg a világ világ lesz nem fogom többé láthatni. – Valamely oly bensőséges egység van közöttünk, az együvé tartozásnak oly biztos érzése! – Most látom csak, hogy ezt kerestem egész életemben! Ezért pazaroltam méltatlanokra annyi meleget…. s ezért vártam tőlük oly sokat, – többet, mint ami telt tőlük…. – – Olvasom, hogy mennek a magyar munkások francia földre…. – s valami szokatlan fájdalom van bennem, mikor ez az újsághír elém kerűl. Megvizsgálom a fájdalmat, – – s ez rejlett mögötte: – hogy vajha ott maradnának s ott új, boldogabb életet kezdenének…. s hogy egy új élet valahol máshol, – legfőbb álmom! – nékem már lehetetlen!…. Nékem már nincs mit kezdenem…. – – Azután a szekrényekről s az új berendezésekről kerűlt szó: – Legyen akárhogy! – ahogy csak akarjátok, – gondoltam. – Nékem erre a rövid időre jó lesz akárhogy!…. – – Azután az én drágám meséket mondott nékem, amelyek elaltattak, megnyugtattak, – megint reményt ébresztettek bennem…. Míly nagy dolog a mese!
Tegnap, VII/15dikén este kinn voltunk a Margitszigeten. Sütött a hold! – Aztán hazajöttünk s én Brehmet olvastam. Munka után voltam, – az Ol Jörgen előszavát írtam meg tegnap. Teljes egyetértésben voltunk egész nap, – aztán sétálni mentünk, – aztán olvastam. Nyújthat-e többet az élet? – gondoltam. – S mégis, mikor éjjel félháromkor letettem a könyvet, – azt éreztem, hogy engem már kevesebb szál fűz ehhez az élethez…. Ehhez a holdsütéshez s ezekhez az állatokhoz…. De különben, nem is nézem már oly intenziv mohó szemmel a holdas tereket…. Mintha lassan-lassan elszakítanám a szálakat, amelyek engem e világ szépségeihez fűznek. Alig-alig figyelem – s azzal az érzéssel, hogy úgy is nemsokára válnunk kell egymástól… – már rövid az idő! Futólag figyelem, – ösztönszerűen, hogy aztán könnyű legyen a válás. – Nemsokára megyek! – ezt érzem. – – S amíly esztelen és tompa ez a lét, – karakteréhez tartozik, hogy a tompa semmibe torkollik…. Hogy választ sosem kapunk rá, mért hogy a tágas tereken szegény állatok legelésznek, amelyek mind gyilkosok áldozataivá lesznek…. Mért e tompa állati lelkek? Hogy mért folyik annyi vér – és mért terem mégis újra meg újra annyi lét! – Tompán végezünk….
Furcsa éjszaka van…. odakinn süt a hold… a magánynak!
Nekimenjek a vonatnak fejjel? Az ostobák nagy többségben vannak…. Mindegyik ellen harcoljak? Lehet az? – hisz legázolnak. S a gazság többségben van ellenem…. Ki kell térnem előle, mikor szemben jön velem…. Azt is tehetném, hogy felűlnék arra a vonatra, hogy úgy tennék, mintha abba az irányba akarnék menni, mint ők…. De nem az irány-e fontos nékem? Nem az-e a legfontosabb? Nékem saját útam van: – s ez mindennél fontosabb. Talán még utánam is fut egyszer az ostobák vonatja, – de ha nem, az sem fontos! – (Ezzel az elgondolással most már lassan-lassan mindig el tudom hallgattatni izgatottságaimat, harcra való készülődésemet.)
Furcsa éjszaka van odakinn…. Ha egyetlen sóhajjá válhatnék az egész ima alatt…. (Csak akkor érzem az igazi áhítatot, ha sóhajtok.)
A Hirsch úr! A nagytrafikos! Már az űzletvezetője a Schwarz úr is micsoda nagyság volt, – hát még a láthatatlan nagyság, a Hirsch úr! – Egy nagytrafikos…. akitől oly sok minden függ! Míly előkelőség! Míly hivatalos méltóság! Mint egy ködbeburkolt király! – – És szegény Schwarz úr, – aki ősz szakállal, öregkorában nősűlt…. – Mért nem nősűl? Lássa, én nagyon boldog vagyok, – mondta nékem. Ismerem ezt a boldogságot… ezt a reszketős, öreges boldogságot…. Mikor minden bátor lélekzet már erőfeszítés… Ezt a savanyú boldogságát egy imitált ifjúkornak!
Egy gyerek megy az utcán az anyjával s egy ismerősükkel találkoznak szembe…. – Hová mész, te nassemmi? – kiáltja neki oda a gyerek. Nyílván hallotta ő ezt valahonnan, hogy ez a szegény ember egy nagy semmi – s most a gyerekek esztelenségével a szemébe mondja….. a legszörnyűbb kegyetlenséget…. A legfájóbb pontján szúr belé! – Az idős ember hmget és mosolyogni próbál… – Igazad van! – Az vagyok! – érzi. S egy hiábavaló élet egész kűzdelme, szegénysége, keserű mosoly alakjában kilép az arcára…. Kűzdött, – de hiába! S most már minek a kűzdés, – mikor a fájdalom és fáradtság már úgy elhatalmasodott felette?…. Magasabb erők intézik az ember sorsát – s ha ők nem szánják a jót nekünk, akkor hiábavaló minden erőfeszítés! – Hová mész te nasemmi? – Mit feleljen? Köp egyet, – – (Emlék: magam is épp íly kíméletlen voltam…. csak ő maga az oka, hogy ennyire nem sikerűl néki semmi, – ez volt az érzésem…. Felelőssé tettem őket sorsukért. – – Ismerem az ilyen félbemaradt exisztenciákat, – mondottam szegény Pollák Dórinak és a Dr. Kovács Irén fivérének, – belenézvén eközben azoknak a szemébe, akik szegények, valóban félbemaradt exisztenciák voltak. Pedig akkor már tizenötéves lehettem.)
Az emberek szeretik azokat, akik becsapják őket…. S az ujjongás, amelyet egy ilyen csaló érez, mikor vonatra száll…. Mögöttem vannak s becsaptam őket mind! – Itt a pénzük a zsebemben…. Mögöttem a nagy fáradtság, a tettetés fáradtsága….
Részegek…. Ez a Buda a részegek városa… a pestiek ide mennek inni… – S míly nagyszerű mulatság egy-egy ilyen hazatérő részeg! Elegánsak a gesztusai…. mély őszinteséget fejez ki a nézése…. Csucsorít az ajkával….. néha pedig az állandó fitymálás gesztusa fagy rá….. A szemei pedig mozdulatlanok – csak nagy néha pislant egyet-egyet… – S míly szolidárisok egymással! Egyik nem hagyná el a másikát, semmiért! – A jóság ilyenkor kiűl arcvonásaira, mialatt támogatja társát…. S a másik oly engedelmes, mint a gyermek! – Egész mostanáig aludt a villamoson, s mialatt aludt: mosolygott…. – Mikor feláll, egész jó benyomást tesz, – nincs is rajta semmi különös, csak éppen, hogy a kalapja fordítva van a fején.
Osvát az ördög! – kiáltotta valaki. – Megértem, hogy példáúl a vallásos lélek számára a jó és rossz fogalma egyszerűsödik…. még akkor is, ha intelligens. Aki vallásos, nehéz elképzelnie, hogy Isten azt, aki bírál, akinek a bírálat: szenvedélye, szerethesse, vagy hogy örömmel fenntarthassa…. Inkább azt, aki bizalommal segít neki a teremtés munkájában!
Választani kell a kettő között: Vagy oly hiú vagyok s arra törekszem, hogy munkám a legkényesebb ízlést kielégítse…. s ha igen: tűrnöm kell, hogy Osvát megtörje lendületemet, önérzetemet….. Vagy bele kell törődnöm abba, hogy rosszat is adok ki, olyat, ami nem tűri a nagyítóüveget…. Néha jót, néha rosszat…. de bátran s lendülettel dolgozom! – Hogy megbénította volna ő Balzacot…. s ha rajta múlott volna: ő Swift pamfletjét: a Gullivert nem adta volna ki, talán még az Ember Tragédiáját sem engedte volna érvényesűlni. (Fércműnek tartja.) S mit csináltak azok a francia írók, vagy a régiek? – akik nem ismerték Osvátot? Azoknak annyival jobb volt az önkritikájuk, – mindnek, mint az enyém? Én bámulom szellemét s ambiciózus vagyok – s azt akarom, hogy munkám a legszigorúbb ítélet mértékének megfeleljen, – de viszont beteggé tesz, megőröl, hogy folyton az ő arcát látom magam előtt s az ő izlése szerint próbálom mérlegelni, amit csinálok. – Borzasztó ez, lehetetlen, – egyetlen embernek dolgozni! Hogy valaki csakis az ő ízlésének megfelelőt akarjon csinálni. És: én nem is tudom azt megírni, amit példáúl valamely könyvről ő gondol….. Amit legfőbb mondanivalónak tart, – az nékem nem is lehet legfőbb mondanivalóm! S azután: mint a tanítvány ott állani és tanúlni tőle: – ez megfelel ugyan ízlésemnek és felfogásomnak, – valóban én a növendékének fogom érezni magam hetven éves koromban is, – de az idegzetem nem bírja már…. Megbénít, – harminchat éves vagyok s már kevésbbé teherbíró! Ott állok, mint egy fiú, aki nem jó dolgozatot csinált: bűnbánón és elkeseredve. – A legjobb akarattal van irántam, – hálásnak kellene lennem és szenvedek, indulatos vagyok, ehelyett. – Néha úgy érzem, hogy ezt a nagy értelmességet nem bírom nélkülözni…. hogy engem senkinek a bírálata nem elégít ki, csak az övé…. s ha elviszem hozzá munkámat, – mindig meggyőz újra meg újra afelől, hogy hasonlíthatatlanúl értelmesebb s jobban ért az íráshoz, mint bárki más, akit ismerek…. de összetör ez az értelmesség, – nem érzem elég erősnek magam, hogy mindenben megfeleljek neki…. (Aminthogy ez talán nem is mindenben volna jó.) – (Ady nem törődött véleményével s jót-rosszat egyformán kiadott! – Kijött belőle valami, – így azonban semmi se jöhet ki.) S hiába mondogatom magamnak, hogy ő csak az értelmével hat rám s csak akkor, ha meggyőz igazsága felől…. ez nem is lehetséges így. Ez az intenziv egyéniség határozottan szuggerál is, – még ha ez nem is szándéka. Az ő eszével próbálok gondolkodni – s az ő szigorúsága állít meg a munkában, még akkor is, mikor erre semmi ok sincs.
Hogy az ember…. hogy ez a lelkes lény, aki Istenre gondol…. hogy ez is csak úgy bukkan fel itt – s tűnik el, mint a gomba, mint a virág…. s nyoma nem marad, hogy élt…. – míly nehéz ezt elhinni!
O.: Emlékszem, hogy egy-egy nagyon tehetséges piktor képeinek kiállításán hányszor mondottuk egymásnak, hogy mért is nem volt egy jóízlésű barátja, aki figyelmeztette volna, hogy ezt, vagy azt a színfoltot ne tegye oda! Mennyivel tökéletesebb lehetne, ha egyik-másik hibájára figyelmeztetik!
Erzsi rosszkedvű…. bolondozok neki. De ő nem örűl ennek sem. – Ami egy íly szomorú lélektől telik, – olyan komédiát csaptam…. De ez a vídámság kevés.
VII/25. – Ady felől gondolkodtam ma éjjel. – Meg kell hajolnom e fenomén előtt: – mert ha egy tehetség ennyire szerencsés, akkor már joga lehet, hogy kiválasztottnak érezze magát! Vidéki zsurnaliszta volt s erre ott, vidéken akadt valaki, aki szeresse és elvigye kűlföldre…. Az, hogy valaki lángész volt-e, vagy nem, az egész élete eredményéből derűl ki….. s a lángész éppen az, akinek összes körülményei a lehető legszerencsésebbek tehetsége kifejlődéséhez…. A véletleneket Isten kűldi, – élete és munkája istápolására…. Azt kell éreznie, hogy ennél jobban, szerencsésebben már nem mehet. – S mi volt velem? Szerencsétlen életem volt. Épp olyanhoz kötöttem hozzá életemet, aki semmiben sem volt segítőm…. – Ambiciózus – voltam – s nem törődtem az élettel…. S mi lett ambiciomból….. Tönkrementem…. – s a boldogság is későn jött, amikor már képtelen vagyok boldog lenni. Az életet és munkát is tönkretettem s ez – ez nem a lángész útja! – Különben is, ha visszanézek: – nem is úgy néztem én ki, mint valami rendkivüliség. Okos ember voltam s tehetséges is, – de olyan, amilyet tucatjával tudok elképzelni, ha nem is látok azóta olyan fiatalembert! – Még sosem éreztem azt, amit most, hogy egész biztosan vége az életnek…. Azt érzem, hogy már csak nagyon rövid idő van hátra…. Hogy itt vannak a végső pillanatok! – Az élet most már rohamosan hajlik majd lefelé: – pusztulóban vagyok, – bensőm mindenben felmondja a szolgálatot, – ez az érzésem.
Számadó ősz. „Bájos, mondhatatlanúl bájos szinek…. Tó: a Teremtő tükre….. Aki a teremtő mosolyát látni akarja: nézze meg e tájat…. S egyébként: Minden gondolat a szívben terem”….
Hogy mért légy jó? Ezt nem a célszerűség kívánja tőled… S nem is logika kérdése…. Meg nem indokolható! Ez szenvedély kérdése! (Bár: még azt sem lehet mondani, hogy minden célszerűséget nélkülözne a principium…)
Nagyanya, aki kómikus közöttük, az apró nép között, – mert nem közéjük való: nagy lélek!…. Gyerekei karikatúrái anyjuknak…. – Egy jelenet kezdődhetnék vele…. Elbeszéli szerelmi történetét felnőtt unokájának…. Az a bizonyos jegyző, akihez nem akarták férjhez adni, öngyilkos lett miatta…. S ő aztán férjhez ment, – egy emberhez, akihez semmi köze nem volt soha életében… S becsülettel megállott mellette mindvégig…. („Azért mesélem neked, mert te hasonló vagy, mint én…. s mint hallom, a házasságod”….) (Egyszer már elfordúlt volt tőle, hogy ez a lány mégsem olyan, mint ő….) – A lány ezt gondolja: „Nem becsüllek, de sőt épp azért vetlek meg, mert kitartottál mellette, – oly gyáva voltál!”…
Aki végzetes betegségben szenved, az nem kívánja tudni, hogy hányadán van vele!
Morfium: – Ennek a rövid életnek álmát még álomszerűbbé teszi…. A morfinista talán jobban kihozza a lét igazi, felhős charakterét! – Miután rövid: türelmetlenűl hajszolja a végét! Mert halálos: nincs kedve végigélni…. S mert irreális: – nincs kedve a reálitáshoz. Mit bíbelődjék ő itt? A halál teszi néki sürgőssé, sietőssé az életet.
Helfer kisasszony, – ez egy más lény képzeletemben, nem az Erzsi. – Ma elbeszélte, hogy a lányok tiz éves találkozóján az ő ebédjéből ettem s én pillantokig eltünődtem felette, – hogy hogy is fogadhattam én el, hogy az a szegény lány ellásson engem is? – S csak akkor eszméltem, hogy hiszen ő az, akitől én mindent elfogadhatok e világon! – – J. E-re is visszagondoltam ma egy mosoly kapcsán. Furcsa, hogy minden kedvességét feledtem s csak arra tudok és akarok visszagondolni, hogy rossz volt! – Kedves is volt – biztosan nem hiába szerettem oly nagyon!
VII/31. Mi szükség van erre a regényre? Ílyet már írtak nem egyet. Semmi új benne. (Igaz, hogy mi az új a Kareninában? – A nagy művészet.) – Egész más érzések között írtam a verseket, a Boldogtalanokat, vagy a Nevetőket.
Egy nővel találkozik, akinek az ura bevonúlt – s a fronton van…. Néhány éjszakát együtt töltenek…. Egy nap az asszony egy ládikót hoz el néki, – teli van drágaságokkal. – Néhány nap múlva megöli magát – s a családjának fogalma sincs róla, hová lett ez a nagy vagyon? – S a világ azt sem tudja meg soha, hogy a férfi nagy vagyona honnan származik? – A férfinek fogalma nem volt róla, hogy ki volt a látogatója.
A vizi emlősök bőrlélekzése? – A húsevők és eszkimók szénhydrátszükséglete? – Az éjjeli állatok világító szemei? – A mérgeskígyó szervezete: talán a mirigy a vért két antipódusra bontja: egy olyanra, amely azt a szervezetet elpusztító fehérjét tartalmaz – és annak ellenmérgére, – különben elképzelhetetlen, hogy a kígyó szervezete egy másik szervezet mérgét létre tudná hozni, – vagyis tudná, hogy mi méreg a másiknak!
A chemia egyik fontos törvénye az, hogy vegyületek addig bomlanak, míg el nem jutnak stabilitásuk állapotába, – vagyis hogy minden anyag chemiailag legstabilabb állapotába szeret kerűlni. – Ha arról olvasok, hogy a ragadozók hogy ölik meg áldozataikat, sosem tudom magam teljesen kivonni annak a mély sejtelemnek hatása alól, hogy a halálban valami boldogító is van…. Hogy stabilabb állapot képzeletét kelti, az bizonyos. – Egy indiánus hyeroglifát láttam, amelyen egy jaguár megöl egy madarat. A madár teste külön képen a földbe merűl, vérét ellenben átadja a napnak, amely azt megissza…
1924., augusztus 1.
VIII/1. Péntek. Felmentünk a Svábhegyre s onnan az Istenhegyi-úton jöttünk le gyalog…. Útközben csupa kedves és szíves emberrel találkoztunk. Egy embert példáúl megkérdeztünk az útirány felől s ő nem tudott felvilágosítást adni, amire utánunk szalasztott két fiút, hogy azok igazítsanak útba…. S az egyik fiú végigkísért egész utunkon…. – E-nek épp az istenhegyi úti kislánynyal való esetemet meséltem el, – mikor szembetalálkozunk ugyanazon a helyen egy másikkal…. Őt is megkérdeztük…. S íme: ugyanaz a vonzó fiatalság, zengő alt hang – és értelmes, fiús mosoly…. Furcsa emberek laknak azon a tájon!
Egy kielégítetlen ifjú házas, aki aktokat rajzol.
Egy kislány: „Nékem kényszer az élet…. A szabadságom, a munkám, a háztartási elfoglaltságom…. – minden kényszer….”
Fogd meg, akit szeretsz…. – „Megfogni? – Nem erkölcstelenség az?” – Nem. Semmiféle fogás, ravaszság, kelletés nem erkölcstelenség, – ha azt akarod magadhoz láncolni, akit szeretsz… – Sőt, ez a szép.
Egy ember, akit elég sorscsapás ér…. s az az adománya van a természettől, hogy mindenkor, a legnehezebb időkben is meg tudja tartani lelke egyensúlyát. – Olyan adomány ez, mintha egy érzékszervvel többet adott volna néki a teremtő. S igen ritka tulajdonság.
Margit: „Újra kellene születnem, hogy Istenben hinni tudjak”…
Rendesen úgy szokott lenni, hogy az emberek apróságokon szoktak összeveszni…. A principiális ellentétek nem bukkannak fel a felszínre…. (talán nem is tudnak létezésükről!) – Gyűlölet munkálkodik bennök, amely apró alkalmakra les, hogy kitörhessen.
Szerelmes asszony: – Képes egész nap a szerelméről beszélni, – babuskázni, dédelgetni.
Az ember helyzete társai között néki magának is bizonytalan. Ő sem tudja, hogy mi jár neki, mi illeti meg? Én pedig, ha emberek közé kerűltem, oly bizonytalan voltam mindig közöttük, hogy sosem én határoztam meg, hogy mi jár nekem…. s ők kapva kaptak bizonytalanságomon – s ők határozták meg, hogy mi jár nekem…. persze meg kellett sértődnöm. S a sértődésben nagy voltam! – – Határozott emberek a saját maguk helyét már biztos magatartásukkal is pontosan meghatározzák, – de nemcsak a magukét, – a másokét is. Én tapogatózom, nem tudom, kivel állok szemben – s időt adok neki, hogy felocsúdjék s a helyét követelje…. – más ellenben, még mielőtt a vele szembenálló feleszmélne, máris koordinálta személyét: s az kénytelen az adott helyzetbe beletörődni. – Gyáva vagyok!
A bocher a lehetetlent választja…. Még elemi iskolai végzettsége sincs – s francia tanár akar lenni….
Almádi 1924. aug. 6. – 20ig.
Némely pillanat: – Aki engem megöl…. annak a szegény embernek, akinek erre szüksége van, – megbocsájtok.
Lázas várakozások emléke…. lázas óhajok és nyugtalanságok emléke…. s mindig kielégítetlen maradtam. Nem volt kielégülés: – csodálkozva s lehűtve néztem körűl…..
Rokkantság…. Gerincfájás, nyilallások…. Örök, bújdosó fájdalmak s kimerűltség….
Valamely vitában az az ügyesség, hogy nem adok alkalmat a szembenálló félnek a gorombaságra. Az utóbbi időben az utolsó szó kétszer is a másé volt. – Nem tudtam mit felelni, – alúl maradtam. – Koródynak nem kellett volna az utolsó levelet írni! – mert ezzel elvesztettem az igényemet saját igazamhoz. – A nagy, amerikai stilusú üzletember sietve elintézett tehát!
Almádi: – Hullámverés…. az örök egyformaság szimbóluma… S az örök egyformaság isteni változatossága! – S a jegenyék gyönyörű mozgása a szélben!
A gyertya akkor sem ég hiába, ha Ön behúnyja a szemét és gondolkodik, – a fényre Önnek akkor is szüksége van….
Olvasni: Hardyt – Suarez-t – a Don Quichote-t.
Azelőtt szomorú voltam mindig, most már csak kedvetlen vagyok. – Szörnyű éjszakák! Undorodtam az élettől – s még tőle is! – Aztán ezt jegyeztem fel: A te szereteted melengeti bennem az életet….
Érdekes, hogy akinek az arca nagyon ismerős, arról való fantáziáink rendesen hamisak. Alig ismertem meg E-t egy heti távollét után. Egész elszoktam tőle. Anyámmal is így voltam!
Az állatok beszéde egyforma…. öröm és bánat részére mindnek egyforma kifejezése van…. Egy kis távlatból mi is nyílván ugyaníly benyomást tennénk…. (Tyúk kotkodácsolása a szomszéd kamrában.)
Mihelyt egy sejtnek sikerűlt az őt környező ellenséges viszonyok között megállania: – akkor az örökkévalóság számára őrizte meg magát… mert létében jövője is bennfoglaltatik. – – A szél meghajlítja a gyümölcstől terhes ágat… s azok ropogva hajlanak töredeznek…. Ezt az ellenséget is ugyanaz az erő küldi a fáknak, amely létrehozta őket. – Ugyanaz az erő amely megújítja e világot, annak kell éppen ezért a meglévőt elpusztítania… éppen azáltal teremt újat, hogy a régit megöli… – – S a meglévő az elődjétől kapja léte feltétlen akaratát…..
Mégiscsak: fontos hogy milyen irányt vesz az író s hogy mennyire felszabadító hatása van környezetére…. (Don Quichote.)
„Fiatalkoromban azt hittem, hogy amit megérdemlek, azt meg is fogom kapni, az kijár nekem…. A szerencsére nem is gondoltam soha…. De aztán rájönni, hogy nem vagyok Isten kiválasztottja…. hanem mint egy rongy füszálé olyan a létem…. És mégis és így is: még mindig imádkozni….. illúziótlanúl! Még az az illúzióm sem maradt meg, ami a gazdagoknak, hogy, ha nem is vagyok kiválasztott, de szerencsésebb, mint annyi millió, – úgy látszik tehát, hogy azoknál többet érdemelek”… – „Egy ideig az úton jártam…. de aztán letértem az útról…. az úttalanban kalandoztam…. s az ugyanoda vezetett”….
Álom egy alakról…. nem lehetett tudni, nő-e, vagy férfi. Inkább férfi volt…. valami főherceg. Meztelenűl indúlt lovagolni.
Átölelték egymást – s egymás bensőbb szeretete volt az imájuk. Bárhogy erőltették is képzeletüket, – Istent nem tudták elérni vele. Még melegebben ölelték meg tehát egymást ima közben: ez volt az istentiszteletük.
Emlék: a jóságos, semmittevő bácsik emléke gyerekkoromból…. Pipázgattak és szerettek gyermekekkel játszani… „Die Nichtsmenschen.”
Egy Theodoráról szóló középkori regényben Somlyó Z. úgy fordította Theodora hajóraszállását, hogy Th. felszállt a „gőzösre”. – Rubinyi Mózes Riedl Arany Jánosát említi hevenyészett cikkében és azt írja, hogy „e mű az Arany-irodalom tengeréből szegényesen emelkedik ki”. – Egy nagy riportban azt írták, hogy a viziló juhokat eszik. (Világ) – Egy másik cikkben azt közlik, hogy az eszméletlen állapotban levő főhercegnőt csak narkotikumokkal lehetett eszméletre téríteni. (Világ) A Nyugatban megjelent egy szégyenletes irodalomtörténeti közlemény, amelyet Schöpflin Gorkij felkérésére néki írt. A cikk szégyenletes. Erre a Nyugat, ahelyett, hogy ezt rektifikálná, Schöpflinről irat méltatást. Kosztolányi Sorrentóban Gorkijnál ebédel s Gorkij kijelenti, hogy ő sosem adott megbízást íly irodalomtörténet írására. – S a független magyar bíróság. Mindennap valami szégyenletesség! Korrupt, nyomorúlt, utasításra dolgozó közegek! Eskütt Lajos panamaügyében – az ügyész feláll és a vádlott elmebeli állapotának megvizsgálását kéri. S a bíróság ezt a „hosszú” vizsgálódást elrendeli.
Egy gyermek: – Szeretnék énekelni – és sehol sem lehet…. benn az öcsi sír, – itt meg beszélgetnek. (Pásztor Edit) – – A hold füstöl.
Egy szegény szolgálólány: – Mindenki kihasználja. Egész nap hajtják, hogy dolgozzék, este pedig egy festőnövendék a testét használja ki. Ingyen jut hozzá, – tehát beletörődik, hogy ez legyen az a nyomorúlt lény, akivel feltétlenűl szükséges testi ügyeit elintézhesse. – – A nagy egoisták piszkos élete jut erről eszembe…. hogy míly mocskosan s megvetendően éltek: – egy Kiss József, egy Bródy Sándor…. S hogy míly ellenszenves dolog a művészet, ha íly életre kényszerít!
Az igazságosság egy erő, amely elindúl, kűzd, imbolyog és elnémúl. Ezt az erőt kapja némelyik születésekor, hogy betöltse életét. Csatázik…. de hogy mi célból? Némely emberek általa élik ki energiáikat, ahogy mások a csalafintasággal…
Milliárd és milliárdnyi levél a fákon…. s minden évben újból és újból…. Ki tudná létüket számontartani? – Hát még emléküket is megőrizni? – Az emlékezés: az elmúló lény létének íly konszerválása maga a szimboluma lehetne létünk meddőségének, hiábavalóságának. – – Csak egy fényvillanás az egész…. tűnékeny epizód az anyag létének ezredéveiben…. Petőfiről beszélünk s úgy, mintha élne, mintha köztünk járna, vagy legalább is visszaidézhető volna…. Pedig ő már nincs…. ő visszahozhatatlanúl letűnt….. felvillant! S a természet sok-sok íly villanást produkál – s mindig újat s újra újat…. Itt és távoli világokban, amelyek oly messze vannak, hogy fényük egy millió év alatt ér ide…. S hogy emlékezik reá sok emberöltő – mi az már néki! Petőfi, az élő ember, nincs, nem is volt és soha vissza nem hozható többé….. Évezredek fognak elmúlni s ő ide többé vissza nem jár. Ha Goethére gondolunk, nékünk mindegy, hogy él-e ő valóban, – de néki nem mindegy! Mi úgy érezzük, hogy ő él….. – S Nietsche Frigyes! – Az nem létezik és nem is lesz soha!…. – A természet vakmerő: – tönkreteszi a legfejlettebb kultúrát és egyént…. hogy ő majd újat teremt. – S én, én nem érzem magam itthon ebben az életben…. nem mondhatom enyémnek ezt az életet és világot, mert én is csak távozó vagyok s létem állandóan veszélyeztetve van. – Mikor erre a világra eszméltem, úgy néztem itt körűl, azzal az érzéssel, mint akinek csakis a létezés lehetősége van adva….. mint aki csakis e világ létét tudja elképzelni s tartja természetesnek…. s a Neant elképzelni sem tudja. S valóban: az űr, a semmiség el sem képzelhető, sem időben, sem térben. Tudom, hogy továbbkering, ha én nem leszek is…. s hogy nem ott van a határa, ahol érzékszerveim felmondják a szolgálatot…. Ebben a meglévő világban szereztem a semmiről való fogalmaimat is – s csakis e meglévő rendszerre terjedhet ki fantáziám…. – S a természet nem kiváncsi arra, hogy ki mit gondolt, – hogy van-e olyan, aki megértette őt? Ő, aki létrehozott, aki kitermelte gondolataimat magából: – közömbösnek látszik az én értelmem iránt…. rideg. Hiába kiáltom oda a vízesésnek tapasztalataimat, az tovább zúg, a saját törvénye szerint. Vad erő hajtja a tengereket, a tűzhányót, a bolygókat s ez a törvény süket s nem nyílik meg az én értelmem szava előtt.
Bródy Sándor: Gyönyörű férfi volt és eszes… s nagyon tehetséges…. Minden megadatott néki, ami egy embert boldoggá tehet – s mindez átokká lett a kezében….. Minden piszokká vált…. Vajjon hogy kellett volna élnie? – Nem tudom. – Megrontott, megbecstelenített, tönkretett minden nőt, aki a közelébe merészkedett, – vagy legalább is ezt szerette volna. Robusztus önzés volt az övé. Nékem hogy lenne bátorságom ahhoz, hogy saját magamra merjek támaszkodni, – hogy újra vállalni merjem az egyedüllétet – s még egy életet kezdjek s újra egyedül! S magamnak! Elhagyni egy nőt, aztán újra egy másikat…. micsoda hatalom érzése kell ehhez! – talán fiatalkoromban kitellett volna tőlem…. ma már nem érzem a határtalant….. Korlátolt életlehetőségek…. megtört és félénk egoizmus: ez még az életem…. S ez a művészetemen is biztosan meglátszik…. – Régen: akkor igen, akkor még határtalan volt az erő és a kedv…. akkor még égő vágy kötött az élethez s ez tette stabilissá a létet… el sem tudtam képzelni, hogy el kelljen menni innen….. épp ezért merészebb voltam s nem tudtam elhinni, hogy mi állandóan az életünkkel játszunk…. Viszont most, hogy már nem oly forró szálak kötnek ide, – most jobban vigyázok….
Egy hét elég volt, hogy valamelyest elidegenedjem tőle… Folyton reá gondoltam s mégis, mikor előttem állt: az arc idegen volt…. (Azt az arcot, amelyet jól ismerünk, nem lehet elképzelni….) A közelsége sem volt már oly ismerős…. Elszoktam tőle egy hét alatt….. S holott semmiért nem adnám őt e világon, – mégis ijesztően el tudok tőle távolodni… – Ha az ember meghal, – hogy el lehet felejteni! – Most megint éreztem az idő romboló erejét! Néha azzal vádolom magam, hogy nem szeretem eléggé, – nem annyira, ahogy óhajtanám! Minden későn jött: – Rendes tanár akkor lettem, mikor a fizetésnek már semmi értéke nem volt…. s mikor már nem volt többé anyám…. Saját lakásom csak akkor lett, mikor ez már mindegy volt nekem….. S megnősűltem, – ó míly későn!
Szükségszerű volt, hogy megszűnt az életerőm…. mert kihasználtam magamat…. Mihelyt egy kis kedvem volt valamihez már nem ismertem határokat úgy belemerűltem…. Micsoda rettenetes fáradtság most már nékem minden… Összerogyok a kimerűltségtől, mihelyt valamivel nagyobb megerőltetést próbálok!
Holott tudta, mire számíthat, – mégis azt várta, hogy azt mondja néki, hogy nem lesz semmi baj! Ez a szó elcsendesítette, bárha meg is volt róla győződve, hogy vége van…. az érzéseire hatott e szóval….. – Hát ennyire vagyunk?! – riadt fel néha, hogy ebbe a kis hazugságba kapaszkodom?
Modern tánc-zene: Lihegő, lelkendező, nyílt öröme az érzékiségnek. Az öröm-fiúk dala.
A koporsót leólmozták s a lány nem mozdúlt…. odatámaszkodott az ajtófélfához s nem győzte nézni a szomorú aktust…. (Valami köze lehetett a fiúhoz.)
Ha valaki mással valaha, vagy most viszonyom lett volna s gyerekem tőle, – ez nem okozna lelkiismeretfurdalást…. Nem mindegy-e, hogy ki szaladgál a világban? – hogy az én véremből van-e benne, vagy a máséból? – S hogy az én gyerekem lett? – úgyis lett volna annak az asszonynak gyereke, – ha nem tőlem, hát mástól! (Eltekintve mármost attól: hogy az én természetem nem áldás néki.)
Haragudott reám….. s aztán hirtelen vállat vont és cukrot vett ki a szekrényből. – „Legalább ez a kis élvezetem legyen…. hogyne, még azt se!” – gondolta bizonyára. (E.) – – Rettentő indulatok dolgoznak megint bennem….. Vannak napok, hogy egy kitörés nem is elég…. többször keresem az alkalmat, hogy dühönghessek. – Az indulat néha melanchóliába hajt: – valóságos melanchóliás rohamaim vannak…. S ami még nagyobb baj: – semmi hajlamot nem mutatok, hogy uralkodjam magamon, – egész oda adom magam a semmiségek nyomán támadó szenvedélyességnek…. Szívdobogás, reszketés kíséri az ílyen rohamot, – majd kiugrik a szívem ilyenkor…. – Ha ő nem volna oly türelmes, oly szelíd s oly csendes, ha nem alkalmazkodnék mindenben hozzám: – egészen csúnya élet kezdődnék, – csúnya torzsalkodások…. Állandóan szeretetben, melegségben, barátságban lehetnénk egymással, ha nem kezdenénk el mindig újra…. rajta sosem múlik szegényen, hogy néha barátságtalanok vagyunk egymással…. Szerencsétlen természetem rontja az életet s most már félnem is kell magamtól, hogy még súlyosabb kicsapongások következnek! Az lehet a vége, hogy egy nap megundorodik tőlem, hogy megúnja, megelégeli ezt a herce-hurcát…. s ő is megköti magát…. majd egy nap azon veszi észre magát, hogy már nem szeret annyira…. Mások előtt sem kímélem: s csúnya hangon, a másoknál megszokott undok jeleneteket provokálom…. – Szeszélyes vagyok, szekánt ingerkedő….. S érzem ezalatt, hogy a rossz dolgozik bennem…. Én vagyok elégedetlen az élettel – s ő, asszony, tűri a nélkülözést is könnyen és szívesen…. – Én nyögdécselek asszonyosan…. – s mindig csak rólam van szó: hogy árt nekem, hogy baj lesz velem…. Már-már apró hazugságok is előfordúlnak…. vigyázni kell, mert baj lesz! Utazásunk után éjjel elszalad ételért s én boszús, gyűlölködő indulatomban, holott éhes voltam, mégsem ettem…. Nem vagyok már őszinte? – – Brutális, vad nyerseségek törnek fel belőlem… Rácsaptam Popperné elleni dühömben az asztalra, – kuss! – mondottam néki, – aztán pofont ígértem néki…. Az én indúlatosságom indította meg a férjben a robbanást….. s mikor letaposta feleségét, még azzal is tetéztem mindezt, hogy helyeseltem, amit tett, mondván, hogy én is így tettem volna…. Ízléstelen viselkedés volt, – igaz, hogy az asszony elviselhetetlen lény. Megcsalja az urát és ugyanakkor féltékeny rá. Dehát mi közöm mindehhez, mi jogon avatkozom bele a dolgaikba? A kitörésre volt szükségem. Úgy látszik, veszekedni, gyűlölködni szeretek…. s nem annyira a megbántottakat sajnálom, mint inkább felhasználom az alkalmat, hogy gyűlölködhessem…. S Fazekas Bernátra gondolok most…. hogy az emberszerető nyugalmával míly jótékonyan tudott volna erre a vadállatra hatni…. Nemhogy szitotta volna a tüzet, hanem békéltetett, csitított volna….. igyekezett volna érvekkel belátásra bírni…. S mikor pedig a verekedésre kerűlt a sor: magán kívül lett volna ettől a brutalitástól – s igyekezett volna minden erejével azt megakadályozni…. O. is gyűlölte volna ezt a brutalitást… (– „Megőrűlt?” – hallom a hangját, amint P-ra rászól.) S én ahelyett, hogy felháborodtam volna, – szítottam egymás elleni gyűlöletüket… – „Nincs előttem szégyelni valód, – én is így tettem volna, sőt: – én összetörtem volna”, – mondottam a férfinek…. S hogy nincs szégyenkeznivalója előttem, – ez épp azt mutatja, hogy magam sem vagyok jobb, hogy magam is a komiszához tartozom.
1924. – VIII/30. Még az imánk is bűnös…. még az sem lehet tökéletes… Minden mozdulatunkban, így ebben is benne van egész tökéletlen életünk….. Még azt a rövid, néhány percet sem bírjuk ki kalandozások nélkül…. egyenletes figyelemben…. – Szép ima: – Ma éjjel szépen imádkoztam…. Megnyugodtam végre benne, hogy meg kell halni s beláttam, hogy nem lehet örökké élnünk s hogy ez nem is volna jó nekünk…
A halott jégverést hoz arra a vidékre, amelyen keresztülviszik….
Folytonos szívtájéki fájdalom. Mi lesz?
Úgy érzem, hogy ez a napló züllik…. Már kevésbbé érdekel.
Kínálkoznak…. azzal már hogy vannak, szükségszerűvé teszik, hogy kívánjuk őket…
Rájöttem, belátom, hogy nem az anyag mivolta fontos a természetben, – mint eddig hittem, – hanem annak finom alkalmazása….. A finom, ügyes és alkalmas forma teszi az anyagot használhatóvá….. s valamely finom izületben talán még fontosabb tényező, hogy az anyag miként van benne elosztva és alkalmazva, mint az, hogy miből van…. A vas egész másként szolgál, ha éles, mintha hegyes…. ha pedig egy kis lyuk is van rajta, amelyen fonalat lehet áthúzni, akkor már tízszeres a használhatósága….
Érdekes, míly esztelen gyanakvásra is képes vagyok…. Határtalan a fantázia!…. Nemcsak, hogy megcsal, hanem hogy kettős élete van… – Holott tudom, hogy ő maga a tisztaság és szeretet!
Éjjel részegek beszélgetnek…. S ők is az örök vitát őrlik, morzsolják tovább…. – A munkabér! – a munkabér! – hangzik mindenütt – s hogy az ember legyen-e szocialista, vagy sem? – S hány helyén a világnak, hány utcasarkon s hány éjszakán át erjed, forrong az emberi lélek, – míg végre valami lesz belőle?
„ – Rettentően fáj a fejem”… – Hallgasd csak…. énekelnek…. – Próbáld meg édes, énekelj velük, – hátha elmúlik!…
Primitiv emberek szeretnek hőskölteményeket regélni testi élményeikről…. – Egy borbély egyszer…. Vág, vág, egyszerre csak a fülembe vág… (Emlék négy éves koromból. Ferenc-körúti nő-borbélynál egy fiú.) – Egy kávémérésben nők egymásnak fogorvosokról meséltek hihetetlenűl nagyszerű és szörnyű történeteket…. (Az, hogy fogorvoshoz járnak, már maga is az előkelőség jele…) – „Egyszer egy fogorvos egyik fogamat húzta, – hát mondhatom szörnyű volt! – Megrepedt a szájam…. És egy nagy fekete folt űlt ki az arcomra, – de nem is azon az oldalon, ahol húzták…. És feküdtem, – két teljes napig feküdtem!” – Mialatt ezt beszéli, az egyik asszony lánya bejön a kávémérésbe az anyjához s egy tányéron valami ételt hoz néki…. – „De ki hagyta ezt meg?” – aggályoskodott az anya…. – „Ugyan ne kérdezd!” – méltatlankodott a lány…. Aztán engedelmet kért, hogy egy krémest ehessen a kirakatból…. „De villával tessék kivenni,” – intette őt a tulajdonosné…. – „De így hozod ezt nékem, – nincs is betakarva!” – dohogott még mindig az asszony, – felénk intézve szavait, előkelősége fitogtatásáúl…. – (A kislány nyilván légyottról hozta anyjának e maradékot.) – Közben egy úr jön, – a kalapja nem fér egészen a fejére…. Igen szívesen fogadják…. s burkolt szemrehányást tesznek néki, hogy hol is járt, kalandozott íly soká „nagyvendéglőkben”… – De ő nem nyilatkozik, – hallgat efelől…. – „Egy káposzta erejéig beszállok!” – mondja végűl. – Hússal? – biztatják. – Nem, – határoz. – Nagy adagot…. igen nagyot? – kérdezik. – Nem, nem, csak egy rendes adagot, – válaszol a rendíthetetlen….
Mesél neki: – „Aztán jött a hold és rásütött az én édesemre…. És azt mondta, hogy érzed magad, te jó fiúcska, – boldog vagy? – És akkor az én édesem azt felelte: – Igen, én boldog vagyok….” – Közben a becézett szuszog…. S a szünetekben egyenletes lélekzetvétele hallik…. A csend intermezzóiban csak ez a szuszogás folytatódik ritmikus egyenletességgel. – A nő hűségről beszél s a férfi egy másik nőre gondol, – afelől képzeleg. A nő maga a jóság, a becsület, – a férfi a szenvedő csalás…. – – Rettentő kitörések! Ezért meghalni, mert nincs cseléd, nagy a piszok, nincs lakás? Boszúság képes a halálba kergetni? Ez életbevágó? Talán bizony túl-jól megy nekem! A semmittevés követelővé tett? – s szeszélyessé, makrancossá? – Zokogását hallani: – ha csak eszembejut, majd megszakad a szívem. Haldokolva is engem csitítana…. Míly szomorú, hogy a halálban nem leszek véle együtt… – Pedig, érzem, hogy már csak egész kevés van hátra… A mai izgalom után példáúl éjjel kétszer is elzsibbadt a karom…. pedig sosem fekszem rajta… bizsergés is volt s az egész baloldalamon fájdalmi szenzációk…. Félek, hogy máris kezdődik a feloszlás…. Nem lesz jó, hogy így felizgatom magam…. És ez a fejbeütősdi, – már harmadszor?… így akarom tönketenni magam s épp ott kezdem, épp avval, ami a legbecsesebb nékem….. (Utána a koponya másik oldalán fájdalom – s másnap afaziás tünetek, – nehézségek beszéd közben.) Valami embergyűlöleti rohammal kezdődött… – Szegény drága, jóságos…. ma is meg volt minden jóval rakva a kosara…. s csak egy véletlen szócskát kell kiejtenem s ő rohan, hogy megszerezze, amit óhajtok…. S mint egy here amelyet hízlalnak, úgy élek….
1924. szeptember 1.
Megint közelebb, még közelebb hozott egymáshoz ez a kitörés. Ott feküdt a karomban fél éjszakán át, – kiszolgáltatva, mély álomban….. s én becéztem, csókoltam, ölelgettem, mialatt aludt…. (A kezemet csókolta, mikor a legigaztalanabb voltam…. Valamit tennem kell érte, mert nem bírom ezt el, hogy mindent csak ő!) Sosem szerettem ennyire…. Lélek volt a lélek közelében…. ezáltal a testi közelség által…. Mintha a gyermekem lett volna… beszéltem hozzá álmában s biztos vagyok benne, hogy felvette…. egész olyan tempóban aludt, ahogy az altató ritmust dúdolgattam neki…. (Sosem becézték, – magára hagyták gyermekkorában – s ez még most is a legjobban hiányzik néki….) Mit tudok érte tenni? – egy ilyen kis éjszakai szolgálat, – ez minden, ami tőlem kitelik. – – Hiszen valami igazam volt is tegnap, – nem szabad ennyire tehetetlenűl, határozatlanúl élni s különösen nem ennyire belesatnyúlni a piszokba s a rendetlenségbe…. s különösen nem, ha ennyi szenvedést okoz… – De így kitörni az ellen, akinek minden gondolata még álmában is az enyém? Még ha ez hiba is.
Megint egy házról van szó az Erzsébet kir-né úton. (67.) Félek, hogy ború lesz abban a házban, nem derű!
Egy ember praedesztinálva van rá, hogy jóakaratú legyen…. mint én is – s azt határozza el végül is, hogy rossz lesz ezentúl, – elzárkózik az emberek elől s nem nyílvánítja többé szívesen jóakaratát… (S miután ezt elhatározza, máris a legmelegebb jóindulatot produkálja egy látogatójával szemben…) – – Mert felvetette a kérdést: – Ki volt jó irántam valaha is? Ki segített, ki mutatott önfeláldozást anyámon és feleségemen kívűl? Anyám egyik kezével segíteni akart, a másikkal lenyomott…. S a többiek? Ha módom volna ma hálásnak lennem az emberek iránt azért, amit tettek értem, – kinek kellene hálásnak lennem? A társadalom példáúl mit tett értem, mivel segített, – amért ingyen dolgoztam néki, mint tanár és mint művész….. Anyám agyondolgozta magát s evvel az istentelen munkával szerzett egy kis pénzt…. Jött a háború, becsaptak, kifosztottak, elvették a pénzemet…. S az emberek? – Kire gondolhatok vissza szeretettel? Legnagyobb jótéteményük az volt, ha nem csaptak be…. A rokonaim, a barátaim….. Kivel tehetek jót? Mert itt nemcsak arról van szó, hogy én jó akarok-e lenni, vagy rossz, hanem inkább arról, hogy szabad-e jónak lenni azzal, aki rossz? Hol akkor az igazság? Mert egész kifordúl minden a sarkából, mihelyt azt mondom, hogy: jónak lenni, passzió, tehát, aki jó, jutalmat ezért nem érdemel…. aki pedig rossz, az büntetést nem érdemel…. A jóért járó jutalom és a rosszért járó büntetés csak addig equivalensek, ha gyakoroljuk őket…. mihelyt elengedjük mind a kettőt, akkor a legnagyobb zavar áll elő morális számadásainkban s máris nem ismerjük ki magunkat…. Jutalmat elengedni, – ez hagyján! – de nem a jót engedjük el! – Sok, aki gonosz volt irántunk elkerüli, hogy velünk találkozzék…. a gonosz patriarkák itt hagynak s megtérnek jámbor őseikhez s mi épp oly tehetetlenek vagyunk velük szemben, mint akkor voltunk, mikor kiszolgáltatva nékik kénytelenek voltunk kényük-kedvük szeszélyét, megalázó gonoszságukat tűrni…. Hísz akkor bolond, aki jó…. Ha Margitot apja felereszti kocsijába: ezért nem jár szeretet… de ha nem ereszti fel: ez ellen nincs apelláta…. s gyülölnie az apját nem is szabad…. Ha anyósom megtagadja tőlem segítségét, – mit tehetek ellene? Szeretni akkor sem tudom, ha segít… s ha nem segít, – mit veszít általa? Érezteti hatalmát… és sosem kerűlhet abba a helyzetbe, hogy segítségemet kérje… s mihelyt kéri: én akkor sem tagadhatom meg tőle, ha rossz volt irántam, épp úgy, mintha mindig jó lett volna…. (Judit és Eszter.) – Ha pedig netán önfeláldozó és jó lett volna…. mi lett volna a köszönet érte? Önző volt tehát – s magának szerzett örömet…. csak magával törődött… – S mi legyen már most velük? Az öreg Halász Imre szívtelen volt irántam….. s most a fiának én magam ajánlom fel segítségemet…. (S a világ mégiscsak fennáll s nem borúl fel az egyensúly e hibái miatt.) – – Az öregek rosszak voltak, – legyünk tehát jók a fiatalokkal…. – de kikkel? Honnan tudom, hogy melyik lesz belőlük, tehetős korára szívtelen, öreg? Hisz csak addig mutat jót, amíg nélkülöz… – S egy törtetőn, leendő gonoszon segíteni, – helyes ez? – Ha pedig gyanakvásom akkora már, hogy mindenkitől elzárkózom, akkor mi egyebet teszek, mint azt, amiért most gyűlölködöm, – hogy az emberek nem segítenek, hagyják egymást elpusztúlni, minden részvét nélkül….. S azt akarom tenni, ami ellen minden idegem tiltakozik? – Ha pedig válogatás nélkül jó akarok lenni mindenkihez, mert hiszen nem vagyok arra teremtve, hogy ítéletet tegyek, ki a jó és ki a rossz – s különösen nem, hogy kiből lesz az…. ha válogatás nélkül jóakaratú vagyok mindenkihez, – akkor nagyon ráfizetek, mert az összes közömbösök, lusták, csalók és gonoszak földi művének egyensúlyát munkatöbblettel, fáradsággal nékem kell jóvá tennem azokkal együtt, akiket a jóra hajt örök ösztönük… – – S emellett: ebben az örök habozásban, kétkedésben és bizonytalanságban: biztosan fellépni az emberek között, – oly biztosan, mintha én igenis tudnám, hogy melyik az én utam…. holott biztosan az ember csak akkor mozoghat e világban, ha a természete követelményei szerint jár el: – vagyis csakis akkor, ha beletörődöm átkozott sorsomba, hogy az emberek rosszúl bánnak velem mindig…. s én jóakarattal fizetek érte…. (Vagy ez az áldott sors? – Egy hang azt mondja bennem, hogy ez az áldott sors.)
A jó emberek: a gyengékből lesznek…. akik nem bírják erővel a tülekedést… Akik nem elég erősek ahhoz, hogy hatalmasok és rosszak tudnának lenni…. Ezek aztán meghunyászkodnak – és könyörületet kérve könyörületet művelnek. Megvizsgálják az életet, mert nem bírják kűzdelmét!
Az emberek legtöbbször tehetetlenek…. Szeretnének jók lenni, – valami nagy jótéteményben szeretnék részesíteni azt, akivel rokonszenveznek…. – s mit tehetnek? Beszélniök: ez az egyetlen, ami módjukban áll. S mit lehet beszéddel elérni? Semmit. Kitátják a szájukat, felemelik karjukat, hogy most, most ők valami nagyot tesznek azért, akit szeretnek…. a gesztus, a jóakarat nagy s nem jön ki semmi. – „Ha nem fogsz szót fogadni….. ha nem fogadod meg tanácsomat, – leveszem rólad a kezem”…. mondotta Elvirának Mia…. s mi volt a fenyegetés tartalma – mit jelent az, hogy leveszi a kezét? – Mit művelhetett ez a kéz, amíg nem vették le Elviráról? – Legalább mondani szerette, legalább elhitetni magával, hogy az ő szerepe fontos Elvira életében…. s innen a nagy szó!
A gyönyör percei után téveteg kézzel nyúl a haja közzé és babrál benne.
IX/7. Vén szamár! Mikor tudom, hogy nem szabad lelépnem mozgásban levő villamosról, – mégis megteszem! Megint megrándúlt a lábam, holott járásra már egész jó volt. S most megint visszaesés! S micsoda fájdalom, micsoda rázkódás volt! Szégyenletes! Mint egy kölyök, akit hiába vernek! Elfelejtem a verést!
Halál! – Hát lehetséges ez? Ami az előbb csupa lélek volt, melegség, vonzalom, szeretet, – az most közönyös, néma anyag? A szív hová lett, – szív!? Elviselhetetlen szörnyűség, – és nincs ellene forradalom, lázadás. – Az volna csak a forradalom, amelyet az emberek a halál ellen kezdenének! – Szegények! – forradalmuk egyetlen módja az öngyilkosság! (Erzsi úton van – s félelmeim, hogy baja ne legyen Úr Isten!)
Vannak emberek, akiknek nem elég a rosszaságuk, – még a mások jóságára is szükségük van, hogy létüket biztosítva tudják… Arra az esetre, ha még a magántulajdon hatalmas vára sem bizonyúlna elég erősnek annak védelmére.
„Megálltam egy kis beszélgetésre…. Az ember szívinek szüksége van arra”…. (Egy asszony az utcán.)
Emlékbeszédek…. Mindennap hallunk egy-egy megható síri beszédet… Hogy itt hagyott minket, – ezt nem hittük volna, hogy ez lehetséges…. s hogy örökké emlékezni fogunk rá…. (Szegény Bálint Aladár nem hitte volna, hogy ezt a néki oly fontos, nagy jelentőségű szolgálatot én fogom tenni neki…. – Néki míly nagy dolog volt: Elképzelnie a sírján tartandó beszédet…. S számunkra míly efemer valami: – egy beszéd….) – Mindennap tartanak emlékbeszédet – s nem únják…. nem sokallják… Hiszen ezeket állandóan lehetne tartani. – Még mindig hisznek a lét, vagy az emlékezés stabilitásában…. s úgy él képzeletükben az egyiknek vagy a másiknak eltűnése közűlünk, – mint valami kivételes jelenség, hogy íme: – ő itthagyott bennünket…. – Mindenki itt fog hagyni bennünket…. S állandóan húll mellőlünk az élő…. s mi is itt fogunk hagyni mindenkit…. s nyomunk sem marad! – A pusztulás örökkétartó, állandó, folytonos…. s nem valami, amin csodálkozni lehetne.
Talán: – Valóban szükségszerű, – gonosznak kell lennie annak, aki olyan helyre akar kerűlni, ahol erői és képességei a legjobban érvényesűlnek. Ethikai szempontból nem is jelentéktelen az a kérdés, hogy hol ér valaki többet…. azon a nyomorúlt kis helyen, ahová a tülekedők által oda hagyta magát gyömöszölni…. – jóságosan útat nyitva nekik…. – vagy ha kegyetlenűl ellentállt s ő maga is gonoszúl tülekedett, hogy oda juthasson, ahol hatni tud, ahol erői érvényesűlhetnek…. Hiszen a köznek az érdeke az, hogy valaki erőit jól felhasználja s arra a munkára, amelyre azok legalkalmasabbak. S ha ezt a munkát önző célok szolgálatára állítja is és kizárólagosan, – még akkor is több haszna van a közérdeknek belőle, mintha az illető boldogtalanúl s kedvetlenűl dolgozik. Persze a társadalom pillanatnyi érdekei szerint igazodik s nem hajlandó belátni, (aminthogy egy lény, amelynek annyi feje van: hogy is volna az képes komplikáltabb gondolatmenet konszequens végigvezetésére,) – nem képes felfogni, hogy a maga hasznára cselekszik, ha útat nyit egyeseknek…. Épp ezért, aki tehetséges: annak a tülekedése nem is nevezhető erkölcstelennek – s távolról sem volna szabad ezt a kűzdelmet oly finnyásan megítélnünk – s kényeskedőn esztétikai követelményekhez ragaszkodnunk. (Hevesi Sándorról gondolkoztam.)
Káröröm: – ezt az emberek szégyenkezve elnyomják…. holott! – holott a gyenge ember a végzet igazságosságának kielégülését találja benne. – Ezt szégyeljük s aljasnak találjuk, de nem szégyeljük, ha valamely regényben azt olvassuk, hogy a gonosz elnyerte büntetését…. – s hogy ennek aztán örülünk…. Pedig mi más a költői igazságszolgáltatáson való örömünk, mint káröröm? – (Lloyd B., – Greco.)
IX/12. Erzsi megérkezése napján: – Azt álmodtam, hogy anyám ott feküdt holtan a földön s én megkérdeztem tőle, hogy szereti-e Erzsit? Erre ő megszólalt, – húnyt szemekkel beszélt, a szája alig hogy mozgott – s azt felelte: „Nagyon szeretem.” – Erre én újra megkérdeztem…. Erre újra azt válaszolta, hansúlyozva: „Nagyon szeretem…”
IX/12. Zsidó templomban: – Gyerekkorom óta nem voltam itt. Akkor úgy mentem oda apámmal, hogy odatartozom…. Biztos érzés volt, határozott… én ide tartozom. Minden kétkedés nélkül voltam velük – s ez jobb volt, mint ma hazátlannak lenni. – Most hogy, bementem, az ősök iránt való néma érzés elfogódottsága szállt meg….. A kántor harsány, elszánt, üvöltésbe szakadó éneke az istenség tiszteletére bemutatott extatikus, énekes-tornái az elporladtak hajdani jajgatását hozta eszembe…. Apám s az őseim jelentek meg előttem – s otthonosan kezdtem magam érezni közöttük és sírtam…. – S így imádkoztam: – Visszahoztad nekem…. Köszönöm…. Nyugosztald szegény anyámat és apámat is…. Köszönöm, hogy jóságos voltál és megsegítettél és őt adtad nekem…. – Mondattöredékek voltak, – néhány szó, halkan, egyszerűen és zokogó lélekkel elmondva. – S a zárt oltárra néztem és megnyugodtam. És elhatároztam, hogy sosem térek ki, az maradok, ami voltam.
Már megvetést és undort kelt bennem, – s nem szánalmat már, ha azt olvasom, hogy valamely kitűnő művész, vagy túdós nyomorog…. Már oly ismert ez a melódia, már bántó, már gyűlöletet keltő…. Pusztúljatok el, ha így éltek valamennyien! Még mindíg a világon vagytok, még most sem pusztúltatok ki a világból, – még mindig van kedvetek ehhez? Már undorító, folyton és mindig csak ezt hallani: művésznyomor, túdós, akinek nincs mit ennie…. Hiszen gazdagnak lenni ma, – ez is ellenszenves…. de azért könyörgök Erzsinek, hogy egy csendes, nyugodt exisztencia lehetőségeit biztosítsa.
O.: Már nem is kívánom a földi igazságot, – annyira nem hiszek benne. – Persze: a rossz ember nem járhat rosszúl, – de ez nem is érdekel!
IX/16. A bűn! Bűnös ember vagyok. – Minden önuralomra képtelen. Vissza erről az útról! – Úgy látszik, nem vagyok eléggé meggyőződve, hogy nem szabad s hogy micsoda gyalázatosság ez! Még a barátság ellen is! S nem is az elragadtatás visz rá, nem a vér…. a romlott megszokás. – Csalási hajlam…. a piszkos múlt kísértése…. s annélkül, hogy szükségem volna erre…. Beleereszkedem, – maga a gyönyör hajszolásának örök kényszere késztet…. – Baj lesz! – Tönkremegy az élet, ha nem fogok vigyázni! (Ilonkát többé nem csókolom meg!)
A színházak tömve vannak s az emberek vídámak…. – érthetetlen! Hogy lehetséges nevetniök, nékik, akik halandók s akik örök életveszélyben tengődnek e rövid időn keresztűl…. – – Goldmark Károly lelke is rég letűnt innen…. S már a haldoklás pillanatában is míly ismeretlen messzeségben zsongott tőle e földi élénkség….. Ez egy idegen, ismeretlen világ néki, mihelyt távozott innen s hogy itt zene zsong… s az emberek vigadnak, – míly csoda, míly érthetetlen, ismeretlen csoda néki mindez….. ez a távoli zajgás s hogy kellős közepén élt egy ember, aki annyira otthonos volt itt, hogy dalművet is írt nékik: – a Sábát…. Oly messzi van tőle régi énje s e világ, mint a megfogant gyermeknek, aki nemsokára csodálkozva ébred minderre….
Egy volt növendék: Tanár úr, Önnek valami baja lehet…. Vizsgáltassa meg magát, – mert Ön beteg, – az arcára van írva…. Bocsásson meg, hogy ezt a benyomásomat közlöm…. de Ön nem jól néz ki….
Elefánt: Belelőttek… s ő az erdő sűrűjén át zihálva tör a patak felé s vérhabot hányva belefekszik…. Gyógykezeli magát szegény….. Mit tehet? Dühödöttnek lenni? Nem bántott semmit, senkit s belelőttek…. S néki el kell viselnie e földi lét rettenetes igaztalanságát…. De már is csörtetnek utána… – Nem törődik velük, nem dühös…. ápolja magát…. Valami komoly pillantást vet csak az üldözőkre s e néma méltatlankodás ékesszólóbb minden dühkitörésnél…. Aztán, mielőtt még elérnék, cihelődik: – hiába, néki az óriásnak meg kell alázkodnia az életéért, – nem lehet elégtételt vennie azokon, akik oktalanúl megbántották…. – a boszúnak, elégtételnek most helye nincs, – meg kell alázkodni…. Menekűlnie kell azok elől, akik részéről oly nagy kár érte….
Kihagytam a Haukland-tanúlmányból: Hogy Haukland az író, aki egyenesen, nyíltan és habozás nélkül mer és tud a lényegről beszélni…. aki nekimegy annak, amiről beszélni akar s nem gyáva…. mint oly sokan, akik előbb körülkörnyékezik, mielőtt hozzá mernének nyúlni ahhoz, amiről mindanivalójuk van.
Szilárdka! – Szilárd! – mondja a kedves. Hogy nekem még lehetett valakim, aki épp úgy hozzám tartozik, mint az anyám…. sosem hittem volna! – Ugyanaz az intimitás, bensőség, melegség, otthonosság…. A szívmeleg! – – „Ti drágák,” – búcsúzik este a lábaimtól…. – „ti mind, te is meg te is…. ti együtt mind az én cicám vagytok, tehát drágák vagytok”…..
Ha megérkezünk: a folyondárunk a lábad elég fog futni…
A cár leányai…. persze, hogy embertelenek és hidegek voltak…. dehát ezek éretlen, fiatal teremtések voltak, ne feledd….. Fogalmuk sem volt az életről – csak azt látták, – miután abba születtek bele, – hogy ők magasan állanak a többi felett! – Tehetnek róla, ha embertelenekké lettek? – Ha oly hülyék vagytok s íly magasra emeltek valakit magatok fölé…. mit akartok akkor? Ti nevelitek magatok fölé az embertelenség kasztját!
Elméleti vita Osváttal: – Osvát: „Nincs semmi szükségem arra, hogy segítsenek…. Érdemes embernek nem tartom magam…. olyan embernek, aki iránt a társadalom hálával tartozik…. Eszemben sincs, hogy eltűrjem, hogy az embereket örökösen bajaimmal terheljék…. Undorodom a panaszkodástól…. De különben is nem oly nagyon vágyom arra, amit ’jó élet’-nek szokás mondani, hogy érdemesnek tartanám, hogy az embereket terheljem….. Szegényen is lehet élni, kell tudni élni: ez a felfogásom… És sokkal több a nálam szegényebb, mint az olyan, aki jobban él, mint én….. Elvégre három hónapja fekszem és semmit sem csinálok: – ez már maga is elég nekem…. Én nem vagyok azon a véleményen, amin te vagy, hogy a társadalom köteles művészeiről gondoskodni, – semmi köze hozzájuk….. – Ha majd nélkülözni fogok, akkor majd ordítok…. A lányomért eltűrtem, hogy kunyoráljatok, ennél nagyobb önmegtagadásra képtelen vagyok… – az én ügyemben nem tűröm…. – De különben is: segítenek az emberek? Segítség az amit adnak? Arra, hogy rongyos cipőmön egy folt legyen, semmi szükségem…. Az emberek nem segítenek! S a nyárspolgár segíti a gazdagokat, és skrupulozitásukat csak növeli elméleteivel. Hogy mire költi a szegény a pénzt, amit koldúlt? Hogy elmegy-e vele egy jó vendéglőbe és egy rendes ebédet eszik-e érte (és még szivarra is rágyújt-e?) – joga van ezt annak vizsgálni, aki segített? S hogy a kéregető jó ruhában van-e? – Pedig ezt vizsgálják, – utána néznek, ellenőrzik, hogy mit csinál a pénzzel? A kéregetőnek tehát csak az éhenhalás előtt szabad kérnie s csakis arra szabad az alamizsnát felhasználnia, hogy éhen ne haljon…. Azt, hogy oly sokan vannak, akik jogtalanúl szerzett pénzükből költekezőn élnek, – az ellen nincs kifogás…. de a szegénynek, annak csakis a legvégső nyomor életmódjához van joga! – (Eszemben sincs azon töprengeni, hogy megkerestem-e azt, amit elfogyasztottam!) – Hogy Ady Endre kocsin ment-e abból a pénzből, amelyet kikunyorált, – s hogy akkor is kunyorált, amikor volt pénze, – hát aztán? Jobb volna, ha ötezer koronával kevesebb adósságot hagyott volna az utókorra? Akkor már csak jobb, hogy kocsin járt! – – Azon nyavalyogni, hogy az embereken nem lehet jóságunkkal segíteni – hát aztán…. Igenis, az embereken nem lehet segíteni….. Vagy azon, hogy elfecsérlem a jóságomat érdemetlenre? Hát mi egyebet tud az ember tenni a jóságával, mint hogy fecsérli? Vagy: – én milyen szerényen és nehezen éltem fiatalkoromban, – mondják, – s ahelyett, hogy arra következtetnének, hogy tehát másnak az életet fiatalkorában meg kell könnyíteni, – ehelyett azt követelik, hogy más is nehezen éljen…. – A gazdagokról beszélek, – mert hogy a szegény inkább hajlandó valamit tenni a szegényért, abban nem kételkedem…. az talán kevésbbé hagyja magát elméletektől arra befolyásoltatni, hogy ne segítsen…. – Nem látod, hogy micsoda szörnyű fogalom az az emberek számára? – adni! – mintha a beleiket facsarnák! – – Csak a végső szükségben, ha a szeme előtt vágja le a kocsi a lábamat…. De mihelyt ideje van gondolkozni, – vége! – S hogy a rossz emberen szabad-e segíteni? – Mikor ott veszti el a lábát a szemem előtt, – nem kutatok utána, hogy jó volt-e vagy rossz….. (Különben is, az a kérdés, hogy kivel, mikor és hogyan kell jónak lenni, – hogy érdemes-e…. Hogy jutalom, vagy büntetés jár-e ezért, vagy azért, – nem érdekel…. Hogy mi a jóság, – mikor jó az ember, – az érdekel engem….) – Még azt is igaztalanságnak tartom, hogy az emberek a szimpathikus embereken szeretnek segíteni….. akinek az a szerencsétlensége, hogy antipathikus, az meghalhat…. Komoly véleményem az, hogy az antipathikus emberen inkább kellene segíteni….” – – Mindezekre én a következőket mondtam O-nak: – Amennyire kötelességemnek érzem, hogy ne avatkozzam annak az életébe, akin segíteni próbáltam, – épp annyira annak érzem, hogy csak akkor fordúljak segítségért valakihez, ha erre a szükség kényszerít…. – s ha magamtól ezt követelem, ezt követelem mástól is…. Az a példa tehát, hogy az a bizonyos fiatalember, akinek Párisban valaki az utcán 20 frankot adott s aki erre „ezt nem osztotta be húsz napra”, – hanem bement egy billiard-versenyre s belépődijnak letette a húsz frankot…. ez a fiatalember így messziről nézve nem túlságosan szimpathikus nekem…. ha tetszik is nékem ez a szemtelenség…. És semmi esetre sem mondhatom rá azt, amit te, hogy ez tőlem is kitelik….. Oly sok a szegény! s én inkább azokon szeretnék segíteni, akiknek erre nagyobb a szükségük…. De különben is: összekoldúlni a pénzt az Otthon Clubban, mint Kiss József, aztán leűlni ferblizni…. s mikor ezért megszólják, azt felelni, hogy: – „ha nem engeditek meg nékem ezt a kis szórakozást, – akkor inkább ne adjatok semmit” – ez ellenszenves nekem…. s nem hiszem neked, bármint állítod is, hogy te is ezt felelnéd…. – Ha egy gazdag ember, aki cselédséget tart egy szegényebb emberhez fordúl, hogy segítse…. akkor a szegény ember joggal felelheti, hogy előbb bocsássa el személyzete egy részét…. s az már csak forma-kérdése, hogy ezt a kérelmet utóbb terjeszti-e a másik elé, amikor már kisegítette zavarából….. S nem hiszem, hogy komolyan mondod, hogy az akkor már legjobban teszi, ha kiröhögi….. és hogy te is azt tennéd…. Az erkölcsösséget, vagy szerénységet én minden embertől nemcsak a gazdagtól várom…. nemcsak attól, aki segíteni kész…. S nem tudom, mit szólnál ahhoz a koldúshoz, aki az utcán azzal állítja meg az embereket, hogy adjanak néki egy húsz frankos aranyat, mert néki kártyáznia kell, – bárhogy megérted is a kártyázás kényszerét…. Ezt a kérdést, mint érdekességet lehet méltányolni, – adni is lehet…. ez az indokolás azonban semmiképen sem lehet kötelező erejű, még a legjóindúlatúbb emberre sem….. Én egyszer, nagy szegénységemben több havi fizetésemet előlegeztem K-nénak, hogy férjét Bécsbe szöktethesse – s három hét múlva kiderűlt, hogy nem kellett volna kunyorálnia, mert még drága rizsma-papírja volt, amelyet utóbb el is adott a kikunyorált összeg háromszorosáért…. Áldozatot kívánt, mielőtt ő maga áldozatkész lett volna sajátmagáért…. – – S ezenkívül: – Két diákon van módom segíteni, – az egyik vigyáz magára és szerényen él, – a másik pazar fráter…. nem inkább annak adom-e, amit adhatok, aki okos dologra fordítja a neki juttatott összeget, mint aki elkártyázza? – Nem önként adódik-e tehát példáúl ez esetben, hogy utánanézek annak, amit adtam?… – – Osvát: – „Láttam már szegény embert is, aki csak megerőltetéssel tudott adni – s mégis a legnagyobb könnyedséggel tette s annélkül, hogy utánanézett volna…. dehát én nem a kiváló emberekről beszélek…. – különben is semmibe sem veszem a pénzt…. – megvetem, nem érdekel…. s azokról beszélek, akiket nagyon érdekel….. – – akiket túlságosan érdekel…. – – Én nem tudok szigorú lenni azokkal, akik a gazdagokat becsapják…. vagy erőszakoskodnak velök…. S bár magam nem tudnék erőszakos lenni, mert nem az a természetem…. – indokoltnak tartom, hogy az életkűzdelemben a szegény az erőszakossághoz, vagy alattomossághoz folyamodik…. hát hogy is boldogúlhatna velük másként?” – – Én: vagyis, te nem nagyon szereted ugyan a pénzt, de nem tudsz haragudni azokra, akik annyira szeretik, hogy érdemesnek tartják, hogy erőszakoskodjanak, vagy hazudjanak érte? – Ő: – „Igen.” – – Én: De vegyünk egy másik példát! – Nem én adom a pénzt, hanem más…. s látom, hogy az, aki adott, nehezen keresi, s viszont az, aki kapta, aki kikönyörögte: – szórja….. – De más példa is akad a praxisból…. Nagy Lajos most már semmi hatást sem tesz reám…. mert most már nem képes megtéveszteni melegtekintetű, szenvedést kifejező szemeivel…. N. L. senkit sem szeret…. Még sosem láttam őt elérzékenyedve…. őt az emberiség sorsa érdekli… – egyes ember iránt érzésképtelen…. még anyja iránt is az…. ez a fájdalomnélküli konfliktusa ezzel az öreg, szerencsétlen asszonynyal… – rossz ember! Szeretetlen! De egy csomó embert megtéveszt…. Gyűlöli őket s mégis kér tőlük….. Kihasználja őket s a hála érzése ismeretlen előtte…. Ezenfelűl pedig mohó…. Elszórja, amit kap…. – Osvát: – „Talán be kellene osztania azokat a koronákat? Tőkét gyűjtenie? Egy új életet kezdenie velök? – – A szerény úri jólétet kapja vele? Még szimpathikus is benne, hogy, ha afelől képzelődik, hogy mire van szüksége, akkor nem azt kívánja, hogy tengődhessék, hanem azt mondja, hogy tízmillió kell néki naponta….. A szegénynek oly szerénynek kell lennie, hogy még a képzeletét is korlátoznia kell?” – Én: – De ne felejtsd, hogy ez a semmittevő, aki dolgozni nem akar és a társadalom, a barátai kötelességévé teszi, hogy őt tartsák el… – És aztán, te elviseled, hogy a szegény erőszakos legyen…. de figyelmeztetlek, mihelyt tud erőszakos lenni, akkor nem sokáig marad szegény…. S mikor már gazdag, akkor szűnjön meg erőszakos lenni? – Azt tapasztaltad, hogy az emberi természet képes az ilyen változásokra?… Mikor gazdag lett, – vagy már talán akkor is, mikor útban van a gazdagság felé…. akkor kezdje el az osztogatást a szegények között…. Mindenkinek adjon? Akkor egy hét alatt koldúsbotra jut megint…. Koldúlni fog ismét, – ismét az emberek rosszaságára lesz utalva s átkozni fogja magát, amiért oly könnyelműen jóindúlatú volt…. De különben is: az olyan ember, amilyet te ideállítasz elém, az olyan sosem kerűlhet abba a helyzetbe, hogy másnak is adhasson valamit. Annak mindig csak koldúlnia kell, még akkor is, ha elég erőszakos….. Aki nyomorúlt korában húsz franc belépődíjat fizet egy billiard-matador játékának látásáért, az, mihelyt egy kis pénze van, automobilon fogja borotváltatni magát…. – az fényűző, az szerénytelen! S ha jóindúlatú ember, – még abban is szerénytelen, hogy mit adhat másoknak. (Bárha ez talán a legszimpathikusabb szerénytelenség.) – Az el fogja osztani kis pénzét, még mielőtt valamije volna: – egy-egy koronát fog szétszórni haszontalan emberek között, annélkül hogy utánuk nézne…. Ezt hívják esztelen pénzszórásnak, ami nékem ellenszenves. A pénz nékem ellenszenves, – de amit jelképez – az emberi munka eredményét: – azt szeretem. S hogy életet és vért adhat annak, akinek szüksége van rá…. s erre mindnyájunknak szükségünk van! – – A pénzt vagy munkával, vagy csalással és erőszakossággal lehet szerezni. – A pénzt tőkévé növelni szintén csak e két módon lehet. – Az erőszakosaknál és csalóknál szimpathikusabb nékem a híres zsugorgató kispolgár, aki minden fényűzést megvon magától, csakhogy az életét és gyerekei életét valamikép biztosítsa…. A billiard-matador szemlélője fényűző és minden jóérzésem tiltakozik ellene, hogy az az ember, aki megvonja magától a fényűzést, az olyannak adjon, aki pazar…. S aki dolgozik és szerény, olyat támogasson, aki dologtalan és szerénytelen! – Aki a kemény munkát életében már megpróbálta, annak a dologtalanok pazar igényei ellenszenvesek! – Az adakozásnak különben is annál nagyobb az erkölcsi értéke, minél nagyobb áldozatot követel tőlünk…. – Egy unokanővérem férje apai örökségét átengedte a nővérének…. s megrövidítette vele a gyermekeit, akik most szegények és átkozódnak, hogy oly keményen kell dolgozniok, mialatt a nagynénjük ez adomány folytán gazdaggá lett és kényelemben él. A gyerekeim iránt jónak lennem az önzés? S ha ezek a gyerekek megátkoznak érte, hogy elherdáltam azt, ami szerencséssé tehette volna őket? – S akinek adtam, az nem is tud róla, hogy tőlem kapta amije van…. s nemcsak, hogy nem hálás érte, hanem kevesli előzékenységemet? S harag van köztünk, azért mert jó voltam…. bennem néma neheztelés van, hogy oly hálátlan, ő pedig többet követel…. – S erre nem mondhatod, hogy ez egy izolált, ritkán előforduló történet…. mert ez a tipikus történet!… akivel jót tesz az ember, – az egyre követelőbbé lesz! – Meg tudom érteni azt az öregasszonyt, aki egész életét másoknak szentelte, jótékony és adakozó volt – s öreg korában rideg lett…. Nem törődött többé az emberekkel, – nem kért tőlük, de nem is adott nékik többé…. Igaz, hogy sívár élet az ilyen… tartalmatlan…. De megúnta élete eddigi tartalmát, a keserűséget! – – Van olyan eset is, mikor az a benyomásom, hogy jobb és szebb eredményei lettek volna valaki életének akkor, ha kevésbbé adakozó! – Ugyanez az unokanővérem mindig szétosztotta mindenét testvérei között – s ma szegény, – azok pedig gazdagok és nem segítik. Küzködik, – az élete piszkos megalázkodások sorozata, – amelyek életúnttá teszik…. Nincs az embernek sajátmaga iránt is kötelessége, – mikor ad? Hogy megnézze kinek ad, mikor ad s nem bűn-e sajátmagával szemben, ha meggondolás nélkül adakozó? A te felfogásod elméleti lényekre vonatkozik: határtalanúl gazdag emberekre, akik pazarolnak és megtehetik ezt…. Továbbá pazar szegényekre…. Meg vagyok győződve, hogy egy másik szegény, éhező fiatalember épp úgy megvetette volna a billiard-matador élvezésére siető ifjút, mint ahogy én megvetem… – Ha viszont csak annyit akartál vele kifejezni, hogy az embernek kicsit könnyelműbbnek kell lennie az adakozásban…. mert ez a könnyelműsége az egyedűl szimpathikus könnyelműség, – szimpathikusabb a költekezés könnyedségénél….. S hogy minden skrupulozitás jogosulatlan, amely a segítés vágyát akadályozóan befolyásolja: – akkor egyetértünk. – – De sosem érthetek egyet avval a felfogással, amely példáúl a jóság megjutalmazásának s a gonoszság megbüntetésének vágyát gyerekes vágynak nevezi…. Mi állandóan ítélkezünk, – mi megkülönböztetünk jót és rosszat…. és többet követelünk másoktól, mint amennyire mi magunk képesek vagyunk…. És az igazságra törekszünk, arra vágyunk: – minden cselekedetünk magában hordja ezt a hajlamunkat…. hogy tudnám tehát elképzelni, hogy közömbösek lehetnénk, ha a bűn állandóan jutalomban részesűlne, büntetés helyett. – Ez ellen tiltakoznunk nem egy gyerekes vágy kifejezése, hanem az egész életünk. – – Ezt kellett volna válaszolnom. – Osvát az igazi szabadgondolkodó – s ezt meg kellett volna írnom róla való tanúlmányomban. Sok gondolatmenetét azonban bizonyos eltökélt merészség befolyásolja…. viselkedésével is, gondolkodásával is szereti megrémíteni a megszokott gondolatmeneteket. – Különben is ez a felfogása nagyrészben csak elméleti értékű, – példáúl az a része, hogy nem fogad el segítséget…. Egész életében mindig segítségre szorúlt s mindig igénybe is vette a mások erejét. – – Különben, hogy magam is elégszer felháborodtam azon, hogy az emberek mennyire közömbösek a mások balsorsa iránt s mennyire nem akarnak segíteni, – bizonyítják jegyzeteim, különösen az a régi feljegyzés: – hogy az emberek a mások balsorsát felhasználják arra, hogy tanácsokat adjanak és rosszallásukat fejezzék ki élete felett. („Mert mulatni mertem én az egyszer, – Nevetni vígan és nőket csábítani”…. – ez a vers ugyanerről szól.) – S mégsem tudom mindenben elfogadni ezt az álláspontot. – Érdekes, hogy épp a beszélgetés idején hallom Margittól azt a fantasztikus esetet, hogy sógornője most, miután gyereke megszületett, megvallotta néki, hogy azért kereste őket oly sokszor fel az utóbbi időben s azért kedveskedett annyit Mártának, a kislányának, (még ajándékokkal is!) – mert azt akarta, hogy születendő gyereke szépségben Mártához hasonlítson….. Ez kellett ahhoz, hogy kedves és figyelmes tudjon lenni…. Hisz ez elég szörnyű!
Kiss József…. Öreg volt már és beteg…. S mije maradt a nagyságból? – Egy kislány, egy kis unoka, – akiben valószínűleg semmi sincs a nagyságból s nem is lesz, – aki egy közönséges egyszerű asszony lesz valaha: ez volt minden öröme. – Az ambició végül is lefoszlik az emberről s marad a meztelen ember…..
Semmi különösen nagy tehetség nem volt bennem…. De mert gyerekkoromban rendkívüli intelligenciát mutattam, – szülőim sokat vártak tőlem, – nagy reménységeik voltak velem…. S ezeket a reménységeket, persze, én is megszoktam…. pedig nem volt egyebem, mint az intelligenciám s valamely később kibontakozó nagy tehetséggel szemben támasztott igényeim…. – S a tehetség, a ritka, becsűlt, csodált tehetség csak nem akart megmutatkozni….. Már pedig: – az intelligencia aránylag gyakori adomány, de annál ritkább az igazi tehetség…
Halál: Lelkünk örökkévalóságát reméljük…. Míly balga, gyatra emberi kitalálás…. Ha ugyanezt a kutyáktól hallanók: nevetnénk! – – – Az tökéletesen mindegy az élőnek, hogy meddig él! Amíg él: addig az élete rövidsége miatt nem panaszkodhatik…. s mikor már meghalt nincs módja efelett bánkódnia! – Az élete tartalma a halál percéig kíséri…. s előre bánkódnia, hogy ez a tartalom nem fog tovább bővülni, – lehetetlen, miután a halál perce néki bizonytalan. Az ember biztos lehet abban, hogy amíg él, – addig él, s hogy a halála néki nem lesz szomorúsága…. tehát sokkal bátrabban s az örökös halál-félelemtől valamelyest tehermentesítve élhetne…. Ő még azt sem fogja megtudni soha, hogy ez volt a halálos perce, hogy tehát valóban oka volt az élet rövidségétől tartania. – – – „Ha az egészet elöntenéd vízözönnel, – ezt az egész világot”…. – gondolja az ember, – „akkor szívesen meghalok”. Meddő vágyakozás! Mihelyt véged van: – akkor néked az annyi, mintha az egész mindenség elpusztúlt volna…. De viszont halálod perce után nem is fogsz soha sem értesűlhetni róla, hogy veled együtt nem ez az egész mindenség is elpusztúlt-e vagy sem? Hogy mikor kajütödbe beömlött a víz, hogy ugyanakkor, nem borította-e el ezt az egész földet a vízözön s hogy tehát merő egy pusztaság lett-e az az egész vidék, ahol éltél…. Városaival és képtáraival együtt! – – – Az élő győzelmesnek tekinti magát azzal szemben, aki meghal….. Úgy érzi, mintha a vele való konfliktusában a halál eldöntötte volna a vitát s néki adna igazat… Ezzel az érzéssel zárúl le vele való viszonya, – ez az érzés képes csak elviselhetővé tenni néki, hogy az elköltözöttel soha többé nem fog találkozhatni, hogy a birkózást újra felvegye vele. – J. E-re úgy gondolok, mint az élőre s vitámat vele nem érzem lezártnak…. egy mélyen rejtett reménység is él még bennem, hogy valaha még szembesít vele a sors… hogy igazamat reátukmáljam…. Viszont anyámra másként gondolok…. Ha folytatom is a vitát még vele…. Arról a reményemről, hogy győzzek, – hogy szemtől szembe kerűljek véle, – erről már lemondtam s ehelyett ez az érzés vett erőt rajtam: – Látod! – mondom néki…. Ugy-e, hogy nem volt igazad? Ugy-e, hogy kár volt így tenned?… – Mintha a halál nékem adott volna igazat…. – – Mostanában e világról való érzéseim vizió alakjában szoktak megjelenni előttem. Úgy látom, hogy hajszál híjja…. s ez a világ nyugvópontra juthatna… az ellentétek megszűnhetnének…. de mi lenne akkor az örök mozgással? S épp ennek az örök-mozgásnak principiuma az, amely e megnyugvást lehetetlenné teszi… amely minden végleges kiegyenlítődést meggátol…. amely ezt a hajszálat csempészi a harmóniára törekvő elementumok közé. Mintha egy létrejövő szervezetet látnék a szemem előtt, amely épp azáltal jön létre, hogy alkatelemei között nincs harmónia, de megvan erre a hajlam, amely lassan-lassan létrejön ugyan, de nem valamely végleges harmóniában, – amelynek elemei tehát tovább kűzdenek egymás között azért a végleges harmóniáért, – tehát folytatják a kűzdelmet ama szervezet végleges állapotáért…. a teremtés tehát folytatódik bennök lázas kerengésben…. egymással való tülekedésben…. S mihelyt ezt a harmóniát elérik: megszűnik a mozgás, megszűnik az élet. – Mert, ami teljes harmóniában van: az nem él…. csak ott jön létre az élet, feszűltség, ahol a harmóniára való törekvés megvan s ennek akadálya adódik…. (Mint a villamosság feszűltsége is csak akkor jön létre.) – – Egy test, amely negativ és pozitiv formára bomlott s a negativ el akarja fedni a pozitivot, – de ennek egy kis akadálya van…. megkezdődik tehát a kísérletezés… s amikor ez sikerűl, – megszűnik a forma – s újra előállott az amorf. (Mi mindnyájan jók vagyunk… S mégis: ha így vagyunk jók, – nem jó, – ha úgy vagyunk jók: – az sem jó….)
Az emberábrázolás nálam arra való, hogy azokat a gondolatokat fejezze ki, amelyeket e világ látványa az ábrázoltakban kelt. – – Az írás lendületét csak az adhatja meg, ha sikerűl magunkat meggyőznünk, hogy amit elmondunk, az valóban meg is történt.
Már valóságos tér-iszonyattá fejlődik ez a mozgás-képtelenség! Vigyázni kell, hogy ne váljék kényszerré! Kezd betegessé lenni a félelem az emberektől és viszontagságtól…. Visszavonulok, elzárkózom, reszketek, mint a kisgyerek. – Reszkető pesszimizmus!
1924., szept. 29 – nov. 15-ig Olaszországban.
Vonaton: Az anyag finom és komplikált vegyületekké egyesűl….. s e finom, egymástól árnyalatokban differenciálódó vegyületek, eloszolva valamely felületen, nagyszerű funkciókra képesek…. De: úgy látszik, labilis vegyületek ezek, – amelyek szívesen esnek szét, a nagyobb stabilitású, dúrva egyszerűségekké…. – – Mit tesz az ember is? Kényes, komplikált mechanizmusokat csinál…. apró csöveket, ravasz meneteket talál ki…. Mert nem maga a vastag anyag a becses, a használható, a fontos, – mint ahogy eddig éreztem, – hanem annak finom alkalmazása…. egy apró csap furfangos elhelyezése, többet tesz, mint métermázsás vasdarabok…. – de íme: a fínom csavarok nyersanyaggá szeretnek bomlani. – – „Jaj gyomrom, jaj szegény tüdőm, májam…” – obégatja egy naivan elképzelt szörnyeteg Copperfieldben…. – S valóban: szegény szerkezet! Híven és ártatlanúl, hosszú éveken át teljesítette kötelességét…. s egyszerre eltapossa valami.
Nagy ajándék ez az élet, – de rettenetes kegyetlenség, hogy csak egyetlenegyszer adatik és soha többé! S már maga az is, hogy ezt a nagy ajándékot kérlelhetetlenűl elveszik…. s ha az élet nem sikerűlt, nem lehet jóvátenni soha többé! – S hogy töltöd te ezt az egyetlen életedet? Folytonos rohanásban kellene lenned…. örök, intenziv izzásban…. de akkor meg nem veszed fel, amit átéltél…. Így is lehet, meg úgy is – az ember megpróbálja mindenféleképen és sehogy sincs jól…. s ez: a próbálkozás különbözősége különböztet meg minket legjobban egymástól. – Mit tegyen az ember, hogy töltse az idejét? Merjen-e sakkozni a szent idő alatt, amíg él? Vagy arra törekedjék-e, hogy állandóan tudatában maradjon percei drágaságának? – Vagy pedig erre törekedni sem kell, – mert a lélek mélye úgyis, mindenképen izzón élvezi a létet? – Ma, a technikai vívmányok korában rohanunk, mint az ördögök…. s az az érzésem, hogy nem sokkal többet élünk át, mint a lassúság korszakának emberei… Felületesekké leszünk.
Éjszakai tenger a Lidón. – Hogy volt elég bátorságuk ehhez? Kimenni az éjszakába, vészbe, viharba, – a tengerre? A semmibe kiszállani?
A kivégzések helye az ólomkamrákban (vércsurgó csatornával): Vizióm volt. Láttam, amint beleüti a bárdot szegénybe…. A nyakcsigolya reccsen, de az embernek még nincs vége! S az elitélt kissé felemelkedik…. ferdén dőlt testtel… s úgy látszik, hogy a belűl, döbbenetekben közeledő halált figyeli…. a szervezetében végbemenő változásokra figyelve, küszködik a fájdalommal, szemöldeit összeráncolva. Egy téveteg, ködös pillantása még a pribék arcára vetődik, aki vár, meggebed-e végre? – „Testvérem, mit csinálsz te énvelem? – Nem értem!” mondja ez a téveteg, zavaros pillantás. Mint egy megkéselt disznó vonaglik ott, csavarodik teste, – a vérében hentereg. – A szemei könnyesek, a homloka izzadt. De a pribék is megsokallja a várakozást s pikáját beledöfi a mellébe. Ez a szúrás is reccsen. S az elitélt a szúrásra újra összeesik miközben nyög egyet, majd váratlanúl ismét felfigyel egy pillanatra. – Pedig hörgése az imént már olyan volt, mintha megszakadt volna… de nem, – még egy pillanatig figyel…. Ismét a belső kárát figyeli….. nagyon komoly arccal várja ami következik reá… Liheg. A szája nyitott, – az arca vértelen, majdnem sárga…. S különösen halványak száraz ajkai…. Még mindig várakozik, mielőtt meghalna, egyik karjára támaszkodva, pedig ott belűl már zajlik az elmúlás…. s jelenti neki, hogy most, most már valóban bevégzi földi nyomorúságát.
Csak a kis tehetségnek kötelező az a tanács, hogy tanúljon meg keveset akarni, – mert a nagyotakarásban elfullad az ember…. Az oly óriási tehetség és oly óriási energia, mint a Michelangelóé: az igenis a nagynál maradt. – És keresztülvitte! Halálos fáradságok árán, – de végbevitte: – hogy az egész irtózatos anyag arányos eloszlású, szép, tiszta és kerek legyen, – befejezett a befejezhetetlen. – – Palma junior és Tintoretto: – sokszor csak egy lehellet hiányzik Palma művészetéből… Valami sötétség, vagy valami világosság, hogy megragadó legyen…. Egy lehellet teszi Tintorettót naggyá….. Talán az a feketeség, amelylyel alakjait körülhatárolja….. – S Michelangelo: – őt az önmegtartóztatás erőfeszítése teszi Tintorettónál nagyobbá! (Azt hiszem az önmegtartóztatás adta művészetének azt a fényt, – az istenit!)
Venezia: Egy csodálatos intim kis palota a Canale Grandén…. kis kert, kis terasz…. Ragyogó üvegajtó vezet a nagy szalónba…. – A francia utasokat meg lehet ismerni: – mindenük, amijök van, pici, finom, dekorált… A cigarettáik erősek, de finomak is…. – Én még mindig ugyanaz a beszédes úr vagyok, – aki kedveli a lyrai vallomásokat…. Rögtön be is számolok mindennel, hogy hová készülök, hogy ingyenjegyem van…
S furcsa, hogy íly idegenben valami lázas lopási vágy fogott el…. – Alig tudtam néki ellent állani…. eltenni a másét! – Kicsinyes takarékosság, zsugoriság, mohóság dolgozott bennem. Minden krajcárt sajnáltam. S hazudtam, ha összehozott a véletlen valakivel. – S a regény! – a regény oly távol volt, – kényszerítenem kellett magam, hogy rágondoljak. – Nem jól éreztem magam az első héten… (Habár a kupéban ujjongva ölelgettem a kedvest, – hogy végre utazunk!) – S azt kérdeztem magamtól, hogy hol jó nekem tehát? Otthon nem volt jó, – most itt sem jó… hol hát az a hely, ahol én megnyugszom?
Míly nagy az ember félelme, hogy mindenét odaadja az egyháznak! S nem ugyanazt tettem-e én is? – Ami időt, fáradtságot szenteltem neki, – nem egy katedralist építhettem volna én is? – – A pap: meghinti szentelt vízzel az asztalt, aztán jeleket csinál a virágok felé… aztán az oltár-asztalra borúl behúnyt szemmel, – füstölővel meghinti a virágokat… a levegőben jeleket ír le…. – s mindezt hiába: semmi pozitivat nem képes felmutatni, mint munkálkodása eredményét. S éppen ezért is van mindez! Mivelhogy csodát nem tud tenni!
Az embert ábrázolni: kilincseken, ablakrámákban, színes üvegen, – ezerszámra s minden elképzelhető formában! Mulandó anyagban a még sokkal mulandóbb embert! És sok sok ezer ember ennek szentelte az egész életét, hogy az elmúlók fényét ellesse és megállítsa tűnésében. Én is.
Én: – félig igaz ember…. Teli hazugsággal és igazságszerettel.
Olasz szobalány: Megszúrja tűvel az újját, s a kibuggyanó vért megnyalja. – – Édes! – a vér édes! – mondja s rávillan a szeme a férfira.
Mint mikor valaki azt hiszi, hogy a szemüvegnek köszönheti, hogy lát és elfeledkezik a szeméről: – olyanok azok a bölcseletek, amelyek feladván a reményt, hogy értelmükkel az élet értelmét megleljék – egyszersmind gúnyosan utasítják el maguktól mindazokat, akik a lét magyarázatáért ésszerűtlen, fantasztikus álmaikba menekűlnek vissza…. A lét ésszel nem érthető, – tehát értelme nincs! – mondják. Az ész: az a szemüveg, amelyet (Isten) a természet adott a léleknek…. De a lélek többet sejt, mint amit e szemüvegen keresztűl megláthat. – S nem szabad elfeledni, hogy ezt a szemüveget is Isten alkotta, – de hogy a lélek is az ő műve…. Vagyis, hogy a sejtelmet is ő adta s azt a silány eszközt, amelylyel rosszúl látunk ugyan – s amelyre mégis, ahelyett hogy megvetnők azt, – mint a balgák gyarlóságaikra büszkék vagyunk! – Ezt felelem a hitetleneknek. (Egy pap beszéde. Képzelet.)
Egy pap beszéde: Isten műve, hogy élünk – ő munkálkodik bennünk és növel – s az ördögé, hogy teremtményei megesszük egymást és meghalunk. Itt két principium működik bennünk, – az világos, mint a nap! De ki oly okos, aki ennél okosabbat, meggyőzőbbet mondhat, – az álljon elő vele! Hisz oly igaz ez, mint amíly igaznak érzem azt, hogy vagy! S mikor erre hitet teszek, ott látlak ragyogni a fejem felett a magasban! Isten! Imádkozzunk!
Olaszország: 47 nap. – 4 ½ nap Velencze, – 2 ½ nap Padova, – 9 nap Firenze, – 1 nap Róma, – 8 nap Napoli, – 9 nap Palermo, – 1 nap Napoli, – 2 nap Firenze, – 8 nap Milano. = 45+2 utazás.
Firenzében az Uffiziában, az arckép-teremben Csók, Szinyei, Benczúr, László arcképei után Gräfin Elisa nemes arcképe következik. – Apám ismerőse volt, – levelem is van tőle…. Míly megható így megismerkednem vele! Tehát művész volt! S míly fínom arc!
Pompás szinészi produkciók az utcán. (Firenzei árúsok.)
Aki egy kicsit jobbmódú – örűl az, hogy békességben élhet – s úgy elmenekűl a tömegből kis szerencséjével, mint a macskafélék a zsákmánynyal. – Őt ne zavarják!
Firenze: – Kísérteties volt! Mintha tegnap lett volna, hogy a drágával együtt mentünk át a Ponte Vecchión. Ő megállt egy ékszerész kirakata előtt: – ha ez a kirakat a mienk volna! – S a Cellini-szobor, ahol fotografáltunk…. a túlsó oldalon a trafik, ahol oly barátságosak voltak, – a kút, ahol ittunk…. A reprodukciós üzletek a Pitti előtt, ahol kikérdeztük egymást a képek felől…. S az innenső oldalon az újságos űzlet, ahol bécsi lapokat lehetett vennünk…. Fájt a szívem….
Viszont: – Most már olyasmi is előfordúl, – hogy dúrva, nyers, brutális kiabálás hangzik…. Szidom. (Nápoly, – fáradt vagyok, nem tudok tovább utazni…) Elválhatunk! – kiáltom. (Ez volt az első eset, hogy ez a szó elhangzott.) – Kiabáló férfi és síró asszony az utcán. Könnyek. – Feszűltség, némaság, hosszú harag. – Október 23. – És otthon is előfordúlt már hasonló. – Valamint mostani álmaim is elég furcsák: – haragudtam reá egyik álmomban…. s kétszer egymás után voltam ingerűlt véle szemben – s ekkor J. E. hangját hallottam… Ez a hang! – éreztem. Ez már más! – Az úton is két éjjel egymás után J. E-ről álmodtam…. s minden reggel róla gondolkodtam, – még a hajón is! (Ide is elhozom rohadó emlékedet s megfertőzöm vele a tiszta tengeri levegőt?) – E-ről pedig haragos álmaim voltak. – Azonnal hazautazni, elválni, – öngyilkosnak lenni…. azonnal ezek a végső konszequenciák jelennek meg előttem indulatomban…. De hogy milyen jó volt, kedves, meghatóan szíves, – arra nem gondolok ilyenkor…. – (Bécsből való hazaérkezése: Eljöttem a cicukámhoz…. s az a szívhang!) Én szándékosan hideg: rossz is tudok lenni iránta…. Szinte kiszámítva tartózkodó, – ő soha. – Ha olyat tesz, ami bánt engem, – mindig véletlenség.
|
A csillagok, mint a tűszúrás hatnak át az alkonyodó égbolton. – S a bokrok az alkonyatban: mintha köd lepné be őket… (Csodaszép út Firenze és Bologna között.) A csillag megakad a fák ágai között futásában… (Állomás.) – Mások előtt elragadtatást komédiázni vasúton!
Mindenki jó…. Az öreg ember nem jóakaratú-e, mikor óva int nehogy a könnyelmüség elragadjon…. S nem jóakaratú-e a fiatal is, mikor tapasztalatlanságában egy új világot akar teremteni? – S a két jóember mint halálos ellenség áll egymással szemben…
Vasút: Cókmókot, gyereket, ennivalót, köpenyt cipelni…. S még strucctollas kalapot is szegény, zavart fején…. A strucctollak bánatosan lekókkadnak….
Parasztlány jajszava: Dolgoznom kell, – egész életemen át mindig csak dolgozom….
A tekintetét elsikkasztotta a másoló…. A Dávid tünődése s a Mózes rettenetes, hideg tekintete hiányzik a másolatokon…. (Szörnyű tekintet a Mózesé! – kegyetlen, rideg…. azé, aki megveti ezt a világot, ezt a nyüzsgő tömeget – s mégis jót akar neki…. Ráparancsolja a jót, rákényszeríti….)
Goethe büszke volt rá, hogy soha nem adott olaszországi útján több borravalót, mint ami járt…. úgy hogy kereskedőnek nézték… s erre büszke volt.
Az idegen útitársak engem zavarba hoznak…. Épp ezért zavaromban túlsokat is beszélek néha velük… Hogy szegény voltam, hogy író vagyok és zsidó…. – mindezt feltárom előtte s végül nekilendülök s még azt is megígérem felajánlkozva, hogy, majd ha Bécsbe megyek, meglátogatom…. (Bécsi tanársegéd.)
Piros lámpák, hivogatók…. Söntés… Vendégek, akik figyelik az énekest…. aztán beszélgetnek vele… Hajókürtölés…. Egy trió: zsúfolt duplahangok…. Egy macska szalad át a kövek között. (Piazza Francese, – Napoli.) – Ahol az ember jó, ott a parazitái is virúlnak.
Az én anyósomat a szerencsétlenség nemhogy szomorúvá tenné, – sőt megedzi, mint az acélt, – megkeményíti.
Ki ez az Altecchiero?
Mért nem élhentek úgy, mint a gyümölcsfa, amely önkéntes áldozattal megváltja a léthez való jogát?
Egy kedves fráter…. Az a szegény, kedves kövér ember, aki úgy rábeszélt, hogy űljünk kocsijába, elvisz ő annyiért, mint a villamos…. S aztán a rettenetes kövezeten…. a rettenetesen küzködő igavonó-állatok fogatjai tömkelegében el is vergődött velünk… Csodálkozva, hitetlen mosolylyal nézte aztán a fél-lira borravalóját. Azt hittem, hogy kevesli.
E.: minden nap rimánkodik egy kis szeretetért!
E.: – Nem szeretsz te engem…. Csak néha egy kicsit… (Sóhajt.) Úgy van az, ahogy mondják…
A Vezuvon: – Gazdag kertek…. Elvétve egy-egy ember, egy öszvér a tanyákon…. Aztán lávahamú. – Köd volt és zivatar – semmit sem lehetett látni…. Kűzdött a nap a köddel… s az egyszerre megnyílt, – keresztűltört rajta a sugár a tenger felől. Egy széles lap ragyogott a tengeren… S a ragyogásban, fényben, fényözönben hajók… A tengert nem lehetett az égtől megkülönböztetni…. S a távoli apró hajók mintha a mennyekben uszkáltak volna. – – Míly furcsa az élet! Itt a szobában rá akartam lépni egy molypillére és megbicsaklott a lábam, két hétig feküdnöm kellett – s itt ezerháromszáz métert jöttem lefelé lávahamúban, szakadékos helyeken éjjel…. minden lépés veszélyes volt – s nem történt baj. – – Csúcsok ura, – mélységek ura!….
Palermo:… – Mindig rettegtem s mindenütt, hogy felismernek, – a régi trafikosfiút, aki ott, a Dohány-utcában nyílvános életet élt…. a kiszolgáló-asztalon ebédelt s az emberek szeme előtt intézte el kínos ügyeit anyjával…. Az utóbbi időben azonban mégis megnyugodtam valamelyest, – mert már alig akad már ember, aki e régi dolgokra emlékeztetne…. Meg is haltak már nagyrészt azok, akik akkor éltek…. S íme: Palermóban Erzsinek fogfájása támad…. fel kell menni egy ott élő magyar orvoshoz, akinek felesége és sógornője ezzel a felkiáltással fogad: – Hiszen a maga édesanyjának trafikja volt….. – Hogy szerette magát! S míly nagyra volt magával…. Hogy büszkélkedett!… – A trafik emléke tehát – s azé a bizonyos nyílvános életé egész Palermóig üldöz….
Az emberek felnőtteknek tettetik magukat, – holott gyermekek maradnak egész életükben…. Az idegenek előtt tettetik magukat: méltóságosak, előkelőek…. S mégis annak hálásak, aki felszabadítja őket ez alól az örök fáradság alól…. aki előtt nem kell szégyenkezniök, hogy gyerekek….. Aki úgy szól hozzájuk, hogy elfeledik felvett hazugságaikat…. – – Ez a művészek dolga. Ezért szeretik az emberek a művészeket. – A színházban példáúl leleplezve érzik magukat s ez a leleplezés jól esik nekik. – Ott járnak az utcán s komoly arccal…. ha megszólítod őket, udvariasak…. S a lelkük mélyén mindegyikök egy nagy s nékik szent titkot: gyermekségök emlékét hordják… Egy különös gyermekkorét, – olyanét, amely csakis nékik jutott osztályrészükűl ezen az egész nagy világon…. – – S akik egymás mellé kerűlnek, – példáúl férj és feleség: – milyen nehéz nagy munka mindkettőjüknek, míg sikerűl oly bizalmat kelteniök egymás iránt, hogy gyanútlanúl felfedjék egymás előtt gyermeki mivoltukat…. (E-t sosem becézték, dajkálták, – tehát a becézésre alszik el most legkönnyebben… Különben is, csak akkor boldog, ha gyermekes lehet…)
Hogy értenek az olaszok az asszonyhoz! – S mégis asszonyaik nagyobbrészt elnyomorodott, szegény, egyűgyű lények…. (Különösen délen.) – Hogy élvezte Erzsit egyik útitársunk, egy idősebb olasz munkás, – akinek már házas gyerekei vannak… (Palermótól – Messináig.) Míly kedves volt, hogy hahotázott, hogy csillogtak szemei! Az arckifejezése azt mondta: az élethez egy kis ravaszság kell ám! Valódi conneisseurje volt az asszonynak: – minden mosolyát, minden mozdulatát élvezte… – Nézze milyen okosan nevet! – kiáltotta! – Nézze nem olyan-e most, mint egy nymfa…. oly hosszú az alakja s oly hajlékony, mintha a víz volna a hazája! – Végtelenűl kedves ember volt, – sajnálom, hogy nem írtam fel a címét. – – Míly kár, hogy nem vihettem el őt magammal…. hogy nem tehettem zsebre ezt a kedves kis olaszt….. – Kiszállt a vonatból – s ezzel míg a világ világ lesz: múlttá vált alakja. Soha többé nem fogjuk látni egymást….
Gyönyörű út Palermótól Messináig! – Mint ahogy a madarak élnek: légben, fényben, tengeren, – ez igen, ez élet! – Dércsípte, rózsaszín hajnal északabbra messze kinn a földeken…. Firenze és Bologna között. – S a csodálatos őszi szinek! A sárgának és barnának ez a pompája!
Ez a Kiss úr Palermóban…. gyilkos! Hogy valami szörnyűség van mögötte, azt én sejtettem…. De hogy ő is orgoványi gonosztevő?…. – S mégis, mikor megtudtuk, – akkor sem tudtunk egészen elfordúlni tőle. Jómodorú, kedves, szimpathikus ember benyomását tette. – Egy kedves gyilkos? Lehet az? Hogy az ember tovább is szimpathizálhasson valakivel, akiről tudja, hogy gyilkos? De ha ez a gyilkos valóban egy rendes, szíves, jóérzésű ember?
Dr. Révész László: Ő is egyike azoknak az üres edényeknek, amelyek egy nap megtelnek pszichoanalyzissel – s az nékik aztán mindenük: világnézetük, filozófiájuk, esztétikájuk…. Soha egy gondolata nem volt azelőtt.
Egy drámának első jelenetei jártak a fejemben s elfeledtem azokat! – – Most helyette egy másik első-jelent villan fel: – a leány anyja felkeresi a fiú anyját s panaszkodik neki…. leírja, hogy milyen? – S az anya várja haza a fiát…. A fiú megjön. – – Vagy egy másik jelenet: – A fiú sikkasztott s a felvonás elején ezt elmondja szülőinek…. – S akik jönnek őt kergetni…. azok előtt a szülők alakoskodnak és védik őt….
Sárga köd: este pedig szegényes világitás…. Amilyen a szegény városrészek szobáiban: – petroleum-fénynek néz ki. Zsíros, szegény fényecskék: ez Budapest.
Diktálni, szuggerálni magamnak az életörömet…. Minden erővel megelégedettségre törekedni…. nem engedni, hogy már most, amíg még élek, férgek rágjanak rajtam…. Ez nehezebb lelki munka, mint odaadnunk magunkat skrupulusainknak…. (A kritikát elhallgattatni nagyobb munka, mint rabszolgájává lenni.) Kuss! – annak, aki az életem ellen áskálódik.
Megérkezés: – Itt nem jó az élet! Borús és sötét tél van. Az utcák kihaltak. Alig-alig látni egy-egy kocsit döcögni. A lovak fáradtak, éhesek, öregek. – Az emberek kedvtelenek. Az esték itt olyan álmosak, mintha petroleum-lámpásokkal világitanák az utakat. Zsíros, szomorú, apró sárga fény hat át a ködön. Szegény kis fények, amelyek a szegénységet hirdetik. – Délelőtt pedig rendesen sárga köd telepszik a városra: s repedezett falak, törött zsindelyű tetők látszanak ki belőle. – Senki sem nevet. Még az utcagyerekek sem rakoncátlanok…. Az a jó pesti beszéd: a jasszok nyelvjárása pedig kihalóban van. – Ilyen egy legyőzött ország fővárosa!
Útitárs: – „New York? – Jó város! Jó emberek, nem rosszak, jó űzletemberek. – Triest? – Jó város. – Utazni? Nagyon jó! – Nekem az egész világban vannak barátaim! – Ha egy waggont rendelne narancsból, – csak egy waggont! – Az elég! – Mindenütt, ahol megpróbálkozik az ember, az az első: – Körülnézni, hogy mit lehet kivenni! És megvesztegetni, akit csak lehet! – az a rend! – – Az olasz asszonyok nem érnek semmit! – az űzletről fogalmuk sincs! – Leégett most a Messinában levő házam, – de nem sokáig fogok búsúlni! – Elég a bánatból. Ötszázezer lira veszteség, – igaz, – de azért már holnap azt nézem, hogy hol lehet tízezret szerezni!”
Milano, – egy modern Viktor Emanuel-szobor: – Az oroszlán a talpazaton: – arckifejezése van! Rettenetes! – A mancsát réteszi egy könyvre – s azzal az arckifejezéssel, hogy: „– erre aztán vigyázni fogok! – ehhez merjen valaki nyúlni!”
Minden vagyon rablásból ered! Másként vagyon nem jöhet létre. Az utódok a szerencsések, – akik már mitsem tudnak az elődök rablásáról. – S aki jó űzleteket csinál: – nem tud róla, hogy kit rabol meg, – ezért nincs lelkiismeretfurdalása. – Az életkűzdelem a civilizációban alattomosabbá lett.
A katholikus vallás erejéről egy régi jegyzet? – Nem emlékezem reá. – Arról szólt, hogy minek köszönheti a katholicizmus nagy erejét? Úgy emlékszem: – hogy azt jegyeztem meg, hogy nagyszerű szervezetének köszönheti, – továbbá, hogy a meditáció, aszkézis és gyónás a három hatalmas oszlop, amelyre támaszkodik.
„A lány és az ifjú valaha sokat találkoztak. De nem történt semmi…. nem lobbant fel semmi. S mégis: nem maradt hatástalan lelkeikre, hogy valamikor oly sokat voltak együtt. – Halott dolog köti őket össze, mint egy halott gyermek.” – (Kálmán Erzsi Milánóban.)
Ezek buta emberek! Soha egy gondolatuk, egy megjegyeznivalójuk, nemhogy világnézetük volna! Üresek, mint az üres edény. – S akkor egyszerre megjelenik életükben a pszichoanalizis. – S az üres edény megtelik, – pszichoanalizissel! S mindenre a világon van feleletük, van pszichológiájuk, filozófiájuk, minden!
A közösség fejletlen, minden életnyilvánulásában van valami éretlen, – nem akarok résztvenni az életében.
Ady Isten volt – én meg egy semmi? Ekkora a különbség köztünk? – Nem. Hanem az emberek vagy istenítenek, vagy megvetnek. – Szükségük van arra, hogy életük unalmában valami lelkesedésbe rohanjanak bele.
A belső szemlélet talán azért is bizonytalanabb mint a külső, mert az önkritika nem oly régi, mint a kűlvilág kritikája.
Henschel Karcsi New Yorkban meghalt. Nagy hatással volt reám ez a hír. – Semmi követelményed nem lehet, hogy eddig vagy addig élj… Minden időd, ami élned adatott: ajándék, – néked az az állapot jár ki, amelyben az élet előtt rejtőztél. – S muszáj élni? Nem. Jelentéktelen tünemény, – majd meglátod haldoklásod óráján, amikor már távolodol…. Hogy írt-e szegény néhány operát, vagy sem, – mindegy. Elhamvadt s visszatért a semmibe, – amely osztályrésze s amelyből véletlenűl rövid időre kiemelkedett.
Ha egy művész alakjait egész-profilban ábrázolja, vagy egy határozott fél-profilban: ez nékem mindig gyanús. A mozdulat mozzanatosságát kell tudnia ábrázolni.
Kezdek öregedni, – az ízlés, az ítélet öreges, – újat felvenni alig tudok. – S Osvát míly fiatal maradt. Ha ő nem figyelmeztet a Csodaszarvasra és Ol Jörgenre, – idegen maradt volna előttem ez a két mű.
Erzsim Hauklandról: – „Mintha meseországban te volnál az egyetlen király s vezetnéd át a tengeren a hölgyedet.” – – Valóban: mint mikor egy fenyő útrakel, – úgy indúl el kalandozásra a városban.
Egy özvegy asszony, aki hízelkedik, besúg, intrikál s mindezt otthon levő három fiáért.
Gellért O.: Rezonáns-szekrény nélküli hangszer. Keményen cseng és nincs mély tónusa. – Nagyzoló, henye, hevenyészett képeket: Ady.
Egy kis zenei munka…. skálázni tudni, – mi az?
Embernek lenni viszont nehéz.
Conrad: – Rajongva említi az Ol Jörgen tanúlmányt. Örömet szerez. Mert egy ítélet sosem lehet oly biztos és végleges.
Megölni a gazdagokat? – Kiirtani? A szegény ember csak addig szegény, míg el nem kezd gazdagodni. Tehát az a gyilkos indulat, amely a szegény emberben van – Mintha sajátmaga ellen támadna. – Kutyakomédia! – igen az, az egész. S amit mi igazságnak nevezünk és hiszünk – egy kicsi kis oázis a céltalanság végtelenében.
A tömeg gondolkodni, egyet gondolni nem tud, – csak az indulat egyesítheti a tömeget: a félelem, a lelkesség, vagy valami nagyhangú jelszó.
Koszt.: Az író ideg… Nem amit mond, de aki mondja.
Egy ember, aki mindenhez ért…. – a hiúság vezeti még mindig cselekedeteimet.
Öregkorára tönkretenni a vagyont, tönkremenni, csakhogy ne kelljen semmit se hagynia: – az öregek közös vonása.
1924. november 15.
Elpusztíthatod-e, amit nem te teremtettél? – kérdi a Maha Bharatában a bölcs a harcostól. A formát mindenesetre. S ennek az életnek ez a lényege. – A forma a lényeg – s nem az az igazi lényeg amit annak hiszünk! Egy tükröt én nem tudok csinálni, sem építeni házat, holott mindezeket elpusztíthatom.
Van egy erő, amely nem stabil komplex vegyületekké alakítja az egyszerű stabil elementumokat – s egy másik, amelynek ereje visszaporlasztja azokat egyszerű elemekké. – Ez a teremtés s a pusztítás.
Még az erős elme sem tudja kivonni magát: – még annak is kell a hit…. – Mért botránkozol meg tehát a gyenge intellektualitás pietizmusán.
E. álma: valaki fojtogatja, – nem mer kiáltani, hogy a gyilkos ne tudja, hogy én is ott vagyok… mert hiszen a kiáltástól felriadnék. – S erre csak köhinteni mert álmában s én felriadtam.
Egy asszony: – Eljön hozzám, hogy hogyan lehetne Palermóban megélni? – „Éppen egy tárgyalásról jövök…. becsületsértési per s még engem is bele akarnak keverni…. – Persze a rossz nők, akiknek fáj, hogy minta lehetnék…. Nekem van egy olyan citromfa hálószobám! – Persze a börze…. rábíztam.” (Én is valahogy így: elmondtam összes dolgaimat az embereknek.)
Egy apa: – Fia nincs. Három lánya, mintha fiúk volnának, dolgoznak a műhelyben.
Rózaka: – „Isten veled kis konyha, – látlak-e még egyszer?” Ha valaki oly árva, hogy nincs egyebe, mint az a kis konyha, ahol másoknak főzött.
Romain Rolland: Michelangeloról: hogy energiátlan ember volt és örömtelen életű. Ez róla szóló művének az unalomig hangoztatott fő-mondanivalója. És ostobaság amellett! Hogy egy ember, aki ennyit produkált, – az energiátlan! Mi az energiáját csodáltuk eddig…. erre persze néki valami ujjal kell jönni: – hogy energiátlan, – hiszen micsoda nagy tervei voltak és mit valósított ő meg abból! – És, aki ennyit dolgozott! – annak örömtelen az élete?
Ahogy az inga kitér a szabályszerű útról s a föld nap-körűli pályáján, – úgy tér ki mindig újból s törvényszerűen útján az élet s szabálytalan irritált mozgásban tévelyeg…. S ilyenkor úgy érzed, hogy a feje-tetején áll minden, eszeveszett össze-visszaságban.
Abszolút: az exkrementumok: – anyag s mi utálatos az anyagban? – Konkrét: én ember vagyok s útálom az exkrementumot.
Együttélés: – Ne állitsd mindig az asztal-sarkára a kancsót! Én nem értem, hogy valakinek ne legyen annyi érzéke!
Beteg szinész: reggel a fürdőszobában a hangját próbálja.
Úri modor! (O. – szava!) – sohasem volt úri modorom.
Borosné: – Egy nyomorék mellett élt, aki mozdúlni sem tudott ágyában, de azért nem volt rossz kedve soha…. Üde volt és vídám. – Kétségkívül valami érzéketlenségre kell ezt visszavezetni…. – Meg fog halni? – ma délután 4ig talán csak kibírja még szegény…. – mesél ura végső perceiről…. s valami oly egyensúlyozott lélekkel, oly könnyedén…. S oly vídám amellett! – S amellett: ájulásai vannak, – össze szokott esni az utcán… – Úgy látszik sem ő, sem férje nem tudtak szenvedni….
Annyira belém van idegezve, hogy előbb fogok meghalni, mint példáúl Varró…. – ezt találom természetesnek…
A főnyeremény! – álmodoznak az emberek…. S nem tudják, hogy főnyereménynél többet ér gyakran egy-egy mozdulat…. amely megmenti őket a haláltól, – ha elugranak egy kocsi elől, – vagy nem mennek ki a forró fürdőből, ajtót nyitni a hideg előszobába…
Az ámokfutó. – – A képzelődő ott űlt az őserdő tenyérnyi maradványa szélén, – amelyet különös szeszélyből hagytak itt a város határán…. Egy lián szárát fogta magosan egyik kezével s úgy guggolt két lába-fejére űlvén. Réznyelű kését már rég leszúrta volt maga elé a porhanyó vörös földbe s most különös dolgokon gondolkodott! – – „Az élet, – gondolta át újra meg újra, – csak az élőnek legfőbb jó! – Ennek a nagy világnak, – a tényleg létező nagy világnak okvetlenűl kell hogy legyen egy nagy titka…. egy másik igazi legfőbb jó! – Különben lehetetlen, hogy az egyik elpusztúljon, a másik pedig vigasságban hosszú életet töltsön el! – És én – gondolta, – ezt a megsemmisűlésben látom magam előtt! – – Következő vizióban: – Nem minden, azt teszi-e folyvást, ami van, hogy esik-esik széjjel…. A palota kövei csak egy ideig állanak együtt, amíg a kényszer tart… De mihelyt egérútat nyertek valahol, – nem addig gördűlnek-e onnan a mindenség határtalan hegyéről, amíg gömbölyűekké nem lesznek…. s aztán amíg mégcsak nem is gömbölyűek már…. már gurúlni sem tudnak…. amíg el nem érik a végső nyugalom ormótlan, lusta állapotát….. Minden nyugodni szeretne végre…. vagy ha mégis mozogni kényszerítettik, – nem arra törekszik-e, hogy ez a legkönnyebben menjen végbe? – hogy ősi szunnyadásában minél kevésbbé zaklassa a kényszer átka. – Persze, ha már mozog…. ha lendületben van… – s ez az átok csalékony csodája! – akkor azt hiszi, hogy ez a legeslegjobb, amit tehet…. akkor tehetetlenségében lendűlni akarna tovább…. Igen, – az élet: történik velünk – egy erő parancsára, amely nemcsak zaklató, hanem még félre is vezet! – Ám egy mély érzés ősidők óta dalol bennünk a halálról, – egy vágy, amelyet a Mozdulatlan helyezett belénk… De ha már egyszer mozdulatlanok vagyunk – végre! Ki kelti fel a holttetemet, amely nemcsak, hogy az élet felé nem közeledik vissza…. hanem igyekszik, hogy minél hamarabb kővé váljon….. – Hiszen amit szemünk nem élőnek ítél… – abban is mutatkozik az élet sokféle jelensége…. De nem törekszik-e minden, hogy minél előbb szétomoljon, – mint az ostoba ólom, oly tompa lehessen… – Valami azonban kényszerít mindnyájunkat, hogy a valóság bonyolúlt, de ideiglenes és ingatag magasságaiba törjünk….. – kényszer ez, – és jótevő, aki a kényszer bilincseiből felszabadít…. úgy hogy soha többé ne kelljen ide visszatérni a tomboló Nap alá…. – mert a Nap, a Nap: ez a mi átkunk…. Ha itt éjszaka volna, nem volna ez a kényszer! S igen, – a gyilkosok, – akik könnyűvé teszik a halált – azok a jótevők!” – S ekkor eszébe jutott, hogy mostanában a halottakat tiz lábnyi mélységbe temetik. – Az arca fellángolt. – Kikapta kését a földből és felugrott. Még ott állt egy ideig s aztán futni kezdett. Könnyedén, mint a szarvas, nagy szökésekben. Ugrásokban futott, – kezében a kés. – – Ahol a villasor kezdődött, előtte még szántóföldek is voltak. S a szántóföld szélén egy magános bivaly állt eke elé fogva. Pihent. Körülötte sehol egy lélek. – Mikor meglátta a bivalyt, – szemei boldogan fellobogtak. – „Nem, – gondolta aztán, – oly mélyen nem megy ez a gyenge kés, hogy vége lehetne. A bőre vastag.” – És futott tovább! Mikor a bivaly elé ért az meghőkölt tébolyúlt szemeitől és ugrott egyet. – Mint a szarvas, oly könnyedén futott ő tovább. A villák útja még nem volt kikövezve s szemét-dombok, téglatörmelékek borították. – S itt egy kis baj történt. Futásában egy üvegdarabra hágott. – Nevetséges! – gondolta és mosolygott fölötte. – Ez is valami? Keményen belelépett tehát az üvegbe s az belehatolt a talpába. „Üveg, – gondolta, – semmi az!” És meg sem állt. Hogy is állhatna meg? – még egy boldogtalannal sem találkozott útján. – Egypár nagy szökkenést tett még, – bátran, büszkén és felszabadúlva, – de aztán be kellett látnia, hogy a fájdalom, az valami irtózatos dolog! – Sántított! – és ez szégyen! Sántán futni? – Lassított. Végül tétován megállt. Szemei zavarosak voltak. Aztán gyorsan, szégyenkezve leguggolt…. majd kényelmesebben elhelyezkedett egy tégla-törmelék-rakáson. Kését beszúrta maga mellé a porhanyó vörös földbe. – A fájdalom, – gondolta tétován…. – mi is a fájdalom? – A szomorúság?…. S a szemei elborúltak. – Mialatt erősen vérző lábával vesződött, mély sóvárgás fogta el. – Mért, hogy ő, – mindig és mindenben csak ő kell, hogy jótevője legyen a világnak? – És mért nem történik legalább egyszer úgy, hogy néki lenne egyszer valaki jótevője…. Hogy jönne, egy orgyilkos és törne reá álmában…. – ó boldog megsemmisülés!…. – Igen, – gondolta később, – minket sok minden ideláncol…. Nemcsak a fény…. hanem ez a kés, – mormolta maga elé…. ez a szép, vésett fogyantyúja…. – szeretem! – suttogta később vértelen ajkaival. De nemcsak ez a kés…. rázta meg a fejét, – nemcsak ez! hanem az érzés… űlni, példáúl…. s ez a jó otthonosság! – Dohányozni! Összeráncolta homlokát, – nem tetszettek néki ezek a gondolatok. – „Ez persze a csalás!” – határozott végre magában megvetőn. – „Így csap be minket az az erő és téveszti meg eszméletünket.” – De hiába gondolt már bármit is. – Egy boldog lankadtság kerítette hatalmába. – „Ez mostani állapotom lendülete,” – állapította meg, – de e megállapítás sem segített rajta. – Egyre jobban tetszett neki a kés és egy kis bagó után sovárgott. – „Szennyes óhaj!” – tört fel a melle mélyéről. – „Rongy piszok az idea tisztaságához képest!” – vitázott testével…. – Ám ekkor különös zajra kellett figyelmessé lennie. – Az utca végéről néhány sikoly lett előbb gyors egymásutánban hallhatóvá. – Odanézett. Nehéz porfelhő csapott fel az úttestre, – s a felhőből néhány égően színes rongy gyors lebbenése csapott fel, mint a láng a napfényben. – Aztán egy vontatott hosszú ordítás reszketett végig az utcán – mintha egy megkéselt állat utolsó erejét adná ki a torkán. – Merően figyelt arra felé. – Most már nem ordítás, hanem apró, tompa, többféle nesz vált ki a messzi dombtető szikrázó, párás messzeségéből. Mintha valaki keresgélne….. aztán apró lábak futása…. majd egy kis sziszegés, végül nehéz zuhanás lett hallhatóvá. – Még mindig merőn figyelt arrafelé – végül vértelen ajka széles, bárgyú mosolyra nyílt. – „Az Istenek tehát meghallgatták kérésemet, – gondolta”…. Az Istenek küldték, – „csodálatosan gyorsan teljesítették ohajomat”, – dadogta, – „ez még sosem történt így, mióta itt bolyongok…. Nem hagyták, hogy az alsórendűség, – ez a piszkos élet levegyen a lábamról”…. – Nem sokára többet is láthatott. Merőn figyelt. Az utcán most már senki más nem volt látható, csak ő. Hosszú, magas ember volt. A fején szalmakosár a nap ellen, – az ágyékán szennyes, kék öv. Hosszú teste szívós és inas…. – a termet hajlékony, – a mozdulatok gyorsak és határozottak. Nem nézett sehová, – mintha imádkoznék, tekintete befelé, – a maga lelke felé fordúlt. – Szép volt. – A mi emberünk mégis, megvetően mosolygott felette. – Ez boszúból teszi, – gondolta megvetőn, – szakértelemmel vizsgálgatván a másikat, – ez az életért, a keserűség miatt teszi…. – A fájdalom miatt! – villant később az eszébe…. Silány fajta! – Rongy senkifia! – – Mégsem tudta levenni róla tekintetét. Ez a másik ámok-futó nem gyorsan futott. Fáradtan, nehézkesen zökkent, mintha egy zsákot lökdösnének előre. Fáradt volt már, nyilván. – Mégis, minden mozdulatából ellenállhatatlan bűnös láz csapott ki az ember felé. – Felkorbácsolta a vért, minden lépésével…. fennkölt fejetartásával, arca néma követelésével. Az embernek vagy oda kellett hajtania fejét eléje, – vagy kést kellett volna ragadnia, hogy ő is fusson, – párhuzamosan vele, – a semmiség felé. Mikor közelebb ért, – emberünk akkor látta csak, hogy lábikrája egy rongy, – a hús cafatokban lóg le róla és ömlik belőle a vér. – Úgy látszik, az utána eresztett kutyák alaposan megtépték. – Kését maga előtt mereven s merőlegesen tartotta a föld felé, – arról is csöpögött a vér… – – Képes így, íly nyomorúlt lábbal futni? – kérdezte magától emberünk s rettenetes érzés futott rajta keresztűl. – Rettenetesen megvetette most magát! – Igen, – gondolta sötéten, – az önzés többre képes, mint a jóság…. és ez szégyen…. Ez ennek a céda ostobaságnak legnagyobb szégyene. – – A másik tétován futott még mindig előre…. Mögötte már néhány kerékpáros rendőr alakja tűnt fel…. a domb tetején leszállottak kerékpárjaikról és megálltak….. kezükben forgópisztoly…. errefelé céloztak vele…. Messziről kutyacsaholás is hallhatóvá lett megint…. Aztán néhány lövés dördűlt el. – – Az utca a futó előtt üresen tátongott s ő tétova szökésekben futott előre… Mintha részeg volna, – úgy tántorgott most már…. de a szemei dermesztő fénye már részegítő közelségben villogott…. Egy boldog, tiszta, derűs fény lángolt azokban…. Szinte mosolyogtak e szemek s a messzi égboltozat lángoló mély közönyét tükrözték…. – Még nem vette észre emberünket, – aki ott űlt összehúzódva a téglatörmeléken. – Egy ideig még ott kuporgott s leste a másik minden mozdulatát, – mintha tanúlni akarna tőle. – De mikor már ott tántorgott közvetlen előtte…. s mikor azt látta, hogy nyitott száján is vér csorog már golyó ütötte sebétől, – akkor hirtelen egész hosszúságában felállott előtte. – Az ámok-futó egy kissé visszahőkölt majd ügyetlen lassúsággal emelte kését megmerevedett kezével. Könnyen ki lehetett volna ütni ezt a kést kezéből. – De a mi emberünk a szeme közé nézett egy hosszú, végtelen pillanatig… aztán lassan hátat fordított neki, hogy mégse kelljen látnia a halált. – – Egymásra omlottak.
Az idea valamely homályos, ködös, ismeretlen, állandóan mozgásban: tehát változásban levő képzelet bennünk.
Holttetem: – Mi közöm a holttestemhez? Fáj nekem, – érzem én azt, hogy valamely fatörzs az erdőn valahol rothad? Épp annyi közöm van ehhez a testhez is, ha már nem én vagyok felette úr. – S mégis, – tisztelik, tisztelettel viszik ki, – mondván, hogy én voltam az! – – Testemben az anyag minden titka…. Kölcsönadták nekem az anyagot, rejtélyével együtt, hogy alkossa meg énemet – s az, mihelyt lehet kisiklik hatalmam alól s tovább megy örök vándorútján. Valamely hegynek akar inkább sziklája lenni, mint az én testem. – – Mint a tengerből: bukkantam fel ide. – S hogy hová lesz lelkem, ha meghalok? A lélek az anyagok együttesének egy tüneménye. Mi lesz a lángból, ha kialszik a tűz? Hova tűnik? Sehova. Megszűnt az égés tüneménye. Életünk egyetlen tartalma pedig a halállal való kűzdelem.
Ebben a világban, ahol a finom szerkezetek megőröltetnek s a bendőkben újra elemeire bontatnak…. (Micsoda ökonomista az ökonómikus természet! – Mi hasznát veszem annak, hogy szegény nyúlnak oly nagyszerű füle volt, – mikor a fülét eszem?) – S az elemekből új szervezet létesűl és újra lebontatik…. Mi reményünk lehet nekünk itt ezen a világon? – – Ahol rosszúl kell bánni a szegénynyel, mert ha jól bánsz vele, komisz lesz. – Hogy csak ezt említsem…
A természetben mindenütt viharok, – a lélekben is szükségszerű!
Haldoklik az asszony…. Kitűnő szellem volt, – mindig kivált a családjából…. Haldoklik és olyan furcsákat mond, hogy ostoba nővére odafordúl a rokonsághoz: – félrebeszél, – mondja nekik. – Egy másik asszony is jelen van – s nem győzi csodálni a haldoklót, – mintha most az utolsó percben nyílt volna meg a beteg előtt az élet rejtelme – oly tisztán, oly víziószerűen látja maga előtt az érthetetlent.
Lázbeteg: Veszekedést hall közvetlen közelből. – Néhány szavas beszélgetésről, amely a másik szobában hangzik el, – úgy érzi, mintha félórák hosszat tartana.
Éji beszéd: Mégiscsak sokban megváltoztam…. Érdemes volt eddig élni.
Kétféle jóakarat: az egyik az emberiségnek, a másik egy csoportnak akar jót. – S ezek a jóakaratok mint ellenségek állanak szemben egymással.
Fájdalmas mosoly az anya felé: minden, amit tehetek kevés és hiábavaló, mert te kevesled. (Emlék.)
Ha múmia lennék: – ez volt az a szoba, ahol dolgoztam…. itt valaha meleg élet volt, – szerettük egymást.
Álmok: Ami éltet, – ugyanaz pusztít. Ha a villám megöl engem, – nem mást mível, mintha valamit éltet… Mert épp azzal éltet, hogy öl… – Csak én érzem e kettőt különbözőnek, – mert kivirágzott bennem a csalás.
Tehetetlenségi nyomatéka állapotunknak: az, hogy élni akarunk. – Az anyag kezdő sebességét megkapja és lendűl. A lendület is tehetetlen. Minden ami van: abban a lendületben szeret maradni, amelyben van…. S mégis: ha nem a lehető legstabilabb ez az állapot, akkor a még stabilabb létforma felé is törekszik. – – Egy kényszer hajtja az anyagot az élet felé, – vagyis a szervetlent a labilis stabilitású, komplikált szerves-vegyületek formája felé, – ahova pillanatokra feljutván állandóan a szétesés felé tendál. – S minden, ami van, igyekszik minél tompább stabilitású lét-forma felé: a szervetlen legprimitivebb formája felé. – – Valami kényszer belelökött az életbe minket, – s a lendület tehetetlensége itt tart… (Az élőnek az élet: legfőbb jó…) De bennünk is megvan a tendencia a halál felé is… (Ez az abszolut-becses, úgy látszik.) – Azt a törekvést, hogy minden stabilitása felé gravitál, – nevezzük mi pusztító erőknek. (Ördög.) – – Amit élettelennek látunk, nyílván annak is van életnyílvánulása: maga a törekvés a szétesés felé – ez sem lehet más, mint életnyílvánulás. – S az élet kényszerének alacsonyabb formái: az élettelen bizonyos ideiglenes stabilitása. (Kristály.) – – – Lehetetlen, hogy igazságtalanság volna: hogy egyesek korán halnak meg…. vagy: hogy az emberek halomra ölik egymást…. Nyílván nagy jótéteményt is művelnek ugyanakkor… Megszabadítanak ettől a visszásságtól: az élethez való ragaszkodástól és türelmetlenségünktől… Megkönnyítik az élőnek a halált….. Akkor éri a halál, mikor nem is várná… s nem kell sokat várnia, szenvednie. – – Kigyógyúlt! – kiáltják. – Megmenekűlt a haláltól néhány esztendőre.
Itt hamar kell tudni boldogúlni…. Egy-kettő…. – Mert mire körülnézel, már vége is van…. Olyan sors ez, mint a tiszavirágoké, – hamar eldől…. Álmodozni, kísérletezni nincs idő….. A vérmérséklet dönti el, hogy a boldogulás szekerére veted-e magad rögtön, – vagy a szerencsétlenségben ragadsz-e benne.
Mindig egy árnyalattal többet beszélek, mint kellene. – Nem bírok az emberekkel bánni. (Kismándor fellebbvalói.)
Egy kritikussal, – egy örök kritikussal élni, – szörnyű lehet! – Egy geniális beteg ember…. s a felesége, aki ott tart a házában egy fiatal írót, – erre a fiatalságra szüksége van lankadó életerőinek.
Skálázni tanítja az utcán rossz-fülű kis feleségét.
O. Gellértnek: 87 évig fogsz élni, – még akkor is kár az ílyen embernek meghalni, – én a te helyedben még akkor is élni akarnék! – Gellért egyszerűbb ember, – úgy látszik ő az igazi egyszerű ember. Nem utríroz, – nem hangsúlyozza, hogy ő jó ember, hogy szeret, (úgy látszik, nincs szüksége erre,) – nincs benne szinészkedési-hajlam, – a komédiát nem szereti! Nem mutatós ember! Nem dicsekvő! Nem túlzó! – Én ezzel szemben kissé gyanús lény vagyok! Teli jóakarattal, de még jobban teli olyasmikkel, amik nem méltók az előkelő ambicióhoz! Túl-ambiciózus vagyok példáúl….
Képzelet: (Remélem csak képzelet marad!) – Mielőtt született hányszor és hány éjszakán át beszéltek róla…. hogy jőjjön-e, szabad-e ennek megtörténnie? Mennyit törődtek vele már előre, – eljövendő sorsáért már előre lelkiismeretfurdalást éreztek… – nem voltak könnyelműek, – ó nem! A felelősségérzet az új életért már jó-előre megkínozta őket. – S végül is mindig úgy határoztak, hogy nem….
De a férfi az asszony arcát fürkészte… titkos könnyeit leste… (Mert szerette ezt az asszonyt nagyon!) – S az asszony gyakran sírt. – „Nem, nem,” – kiáltotta, valahányszor valamely szörnyűséget olvasott, vagy egy ember-sors megriasztotta, – „nem akarok gyermeket!” – De a szíve fájt! – S a férfi: – ha történelmet olvasott, – azt gondolta: Lám, hányan éltek ezen a földön…. S nem mindegy-e, kihalt-e valamely nemzetség, vagy tovább folytatódik? Elkallódtak, elpusztúltak egész nemzedékek…. – S ezt megmondta az asszonyának, – – „Igen, mindegy, annak aki nézi,” – mondotta az asszony, – „de nem annak, aki majd a világra jönne… és szenvednie kellene itt.” – „Inkább, – folytatta, – inkább egy már élő, szenvedő gyermeket fogadnék magamhoz, hogy – ha már itt van, ne kelljen annyit szenvednie.”
Azelőtt, – sívár éjszaka volt itt mindig, – tompa magány. Egy lélek nem volt körülöttem. – Most benn „ketyeg” az én drágám. – Nem vagyok hálátlan, hogy panaszkodni merek?
Az ellentállás indulatot kelt.
A jóság, a jóság, az néha hová lesz bennem? – Mihelyt kilátás van, hogy jobbra fordúlhat az anyagi helyzet…. hogy én kereshetem a pénzt: ez feltámasztja a poklot bennem. És én figyelem! – Gonosszá leszek, – rossz emberré! (Ez a felborúlt karácsonyfa, – nem jelent ez rosszat?) – A pénz, – a pénz, – ez a pokol…. A gondolat, hogy én tartanám el, – rosszá tesz. (Ezért jobb volna, talán, ha sosem fordúlna jobbra sorsunk! – Ments Isten, ha ez az ára!) – S ő, – ő a drága, – míly szerény mint családfenntartó! – s a mester, – aki dolgozik s mihelyt menne valamire, – undorító! Azt kockáztatni, ami a legszentebb, ezt a nagy szeretetet! – S az örök konfliktus magammal: – magamat okolom vele…. holott, úgy látszik az Isten öntött túlkevés szeretetet belém! – Sine querela, – jut mindig eszembe a memento! – S mennyi rettenetes életet látok – s ilyenkor mindig elhatározom, hogy szilárdan akarok kitartani a szeretet egyszerű boldog-szép élet-formája mellett…. A boldogság oly távoli ohaj, mint az Isten, – nem szabad tehát ezt a fantomot még tovább kergetned fantáziádban, – mikor a tisztaság, a bensőség, a jóság, a szeretet itt van az oldalad mellett. – Kínáld meg magadat vele! – Ez a boldogság s nem a láz, amelyet gyerekkorod óta kergetsz! – mondogatom magamnak ilyenkor…. s imákat szerkesztek, ílyenféléket: „Ne vágyainkat teljesítsd Atyánk… te tudod, hogy mi kell nekünk!” – – Meg vagyok róla győződve, hogy van gonosz-lélek, – van ördög! Kell hogy legyen! Figyelem magam – és látom magamon, hogy munkálkodik. Ront, – pusztít! (Ősi, mély érzés ez: a jó és a rossz szellemről való sejtelem!) – Nincs benne zene, – nincs pénze, nem jó háziasszony, nem rendes, nem szorgalmas, – ízlése sem jó, – nem szép, nem eszes, nem szerez érzéki boldogságot, nincs kedélye, társaságban esetlen, nem bájos, – mondja az ördög…. Mije van? – Csak a jósága! S egyetlen ambiciója: hogy szeressen! – S a rossz gondolatok egymást űzik: – mostmár mindig csak ő? Már soha senki többé? – (Mintha olyan sok mindent nyújthatna még ez az élet!) – És: ezt érdemeltem vajjon? – Igen, – nyomorék vagyok! De hiszen szeretem, – riadok fel! – Szörnyű, pokoli gondolatok… – És aztán: ein grosser Bonver[?]…. És mért is szeressem az apját? – Az egy ostoba öregember. – Majd: … Köhög…. Nem él soká, – á, hisz úgy sem nekem való! (S emellett oly mélyen átéreztem, hogy nem nekem való, hogy meg voltam róla győződve….) – Kíméletlenűl, éles, kegyetlen világosságba állítja, hajtja valami bennem mindazt, ami szent nekem…. S ez a világosság nem is a valóság, az igazság, hanem az ellentmondás. Az ördög szózata. (Így történhet, hogy sok évi házasság után hirtelenűl ráébred valaki valamely furcsa véletlen folytán, – hogy néki másként kell élnie! És konokan emellett marad… – az idegzete nem tűri az ellentmondást ebben.) – Salamonéktól hazajövet már valami furcsa érzések voltak bennem…. S ez után egész rettenetes éjszakáim következtek! – Érzesképtelen voltam napokig. – (Igaz, hogy rettenetesen ki is voltam merűlve a sok munkától.) Mintha kiszívták volna a véremet! – Ha egyszer az elválás gondolta kísérteni kezd, az – olyan, mint a szög a szívben! – Míly szörnyű idők! Míly szörnyű az, mikor a szavak nem híd többé szívtől szívig, – mikor idegen a másik….. És minden hidegen hágy, – becézés, minden! S hiába van szív a szíven, ajk az ajkon. Ez nagyobb szerencsétlenség, mint bármi más…. mint az, hogy az ember szegény, hogy nem sikerűl munkája, – mégis e téren kevésbbé fél az ember, – bámulatos! – „Ha egy nő az emberbe beleakaszkodik, akkor úgy agyonnyálazza becézésével, hogy az élete se látszik ki belőle”, – így mondja valahogy T. J. J. – s ezeken az éjszakákon ez a mondat, mint a kísértet jelent meg újra meg újra s beveszi magát az ember idegzetébe. – Nappal aztán indulatos vagyok…. – s míly rettenetes összeröffenni, összecsaholni nap-nap után minden csekélységért! – De ezek a csekélységek principiális jelentőségüekké lesznek a lélekben. Hogy ezek nem apróságok….. Hogy mindez azért van, mert rosszúl nevelték, – teli van hibával….. S a gonosz újra meg újra úrrá lesz felettem. – Ez egy bóvli, – zúgja bennem valami! Nem nekem való ez a házasság…. Semmi sincs jól! Mi vonzó tulajdonságai vannak? – Azt hiszik, hogy a pénzéért vettem el, – nevetséges! – Elégtelen nekem az, amire képes…. (S nem gondolom meg, hogy mindeki más még sokkal inkább az volna!) – Rest, nem élénk szellemű, műveletlen…. rossz szokásainak rabja…. még a tisztaságot sem kedveli eléggé! – Nincs meg benne az ösztön, hogy jól végezze dolgát…. az ösztön, hogy csinosítson, buzgólkodjék, – rendben tartson…. hogy valamit innentől oda tegyen…. Lógnak a kezei, – eldobja, ami a kezében van…. Utána kell rakodni, – mindig, állandóan…. S hagyja, hogy én tegyem el holmiját, nem tanúlja meg tőlem, hogy úgy cselekedjék, ahogy én…. A kellem hiányzik itt, amely az életet üdíti. – S a lélek törekszik, hogy bántó emlékeket sorakoztasson fel…. Míly csúnyán tud sírni!…. S már már azon kapom rajta magam, hogy Schwarz kisasszonyt átkozom…. Minden, amit csinál, rosszúl van csinálva, – lázongok izgatottan ellene, – űzletei, kölcsönei – minden! – Dühítő szokásai vannak…. – minden dühítő, amit hazulról hozott! Tantejától tanúlta nyílván, hogy hogy kell egy szekrényt telitömködni. – – S ami jó van benne, az is inkább lehűtő, mint vágyat keltő! Az önzetlenség sokszor inkább alkalmas arra, hogy megdermesszen, mint hogy melegítsen…. Drámai jeleneteket komponáltam, amelyek „a helyzet világosabb szemléletéből” eredtek. „Most már értem, miért is nem tudta anyósom ezt a lányát kedvelni”, – gondoltam. „Mondjuk azt, hogy azért, mert rendetlen. – Az is elég!” – – Az ördög van velem, – gondoltam máskor ezerszer és ellene lázít, – és ez sokkal sokkal nagyobb veszedelem, mint szakadékba zuhanni valahol a sarkvidéken. Aztán: – Az ördög mindig jelen van, – akár van akivel összehasonlítsam, akár egyedül vagyunk… A léleknek védekeznie kell! – Aztán: Ha az embernek jól megy dolga, – akkor kegyetlen és rossz! Hálátlan és istentagadó. Akkor káromol! Hiszen kínozom! – Úgy látszik, talán a szomorúsága kell nekem, – ujabb és ujabb bizonyítéka megható szeretetreméltóságának…. mivelhogy nékem gyakran vannak érzéstelen, üres perceim… A január 10dikére virradó éjszaka megint azt gondoltam: hogy én voltaképen áltatom magam, – ez nem boldogság…. persze: repedés nélkül nincs élet és nincs viszony emberek között… tehát ez a viszony sem lehet tökéletes…. És nekem mégsem szabadna hálátlannak lennem… nem szabadna hideg látásra törekednem – mert az objektivitás maga az idegenség… A köd: az a szeretet…. Úgy kell tennem, ahogy eddig: vigyázni ennek a viszonynak az épségére és a boldogságra törekedni. Nem kell a homályt szétkergetni! – Köd kell! És: kielégülés, – az viszont úgy sincs, hiába kergeti az ember! – Ha van valakim, aki ennyire szeretetteljes…. és én mégis sokkal szívesebben élek most, mint azelőtt, – minek akkor felboncolni azt, aminek úgy ahogy van örűlni kell? – – – Mindez azonban még az érzéstelenség periodusának mentalitására vall. – Ekkor, hála Istennek, hirtelen fordulat állott be. – Megint elöntött a boldogító melegség. Az volt az érzésem, hogy győzedelmeskedtem, hogy sikerűlt legyőznöm a Rosszat. – Elégedetlenkedem? – igen? – Milyen boldognak mondanám én magam, ha előre tudhatnám, hogy az örök-álomból egy-egy pillanatra majd fel lehet ébrednem…. felpillantanom s az én mosolygó kedvesemet láthatnom! – Majd itt rója szegény az utakat… – a sivár Múzeum-körutat nélkülem…. – Mégis, – meg kell őt esketnem, – gondoltam, – hogy, ha én már elmentem, hogy ő még marad…. Az élet értékei ismeretlenek, – s én csak azt érzem, hogy nagyok ezek az értékek…. S ezenkívül: – „látod kedves! – fogom néki mondani, hadd éljek még egy kicsit benned tovább…. vagy azt akarod, hogy az emlékem is rögtön elenyésszen az életemmel együtt?” – – Az a kedves, drága hamis hangja! – éreztem, mintha már az örök álomból emlékezném vissza reá… – látod, – feddettem magam: – ezt is lehet mondani – s ezt kell mindig mondanod, – szeretni ezt a hamis hangocskát, – hát nem drágább neked, mint mások nagyszerű éneke? – Hogy bántál vele? – s tűrte. Azt hiszed, nem érezte, hogy mi megy benned végbe? – És sohasem haragudott, bármit kellett is eltűrnie… egyetlen méltatlankodó szava sem volt…. A legbéketűrőbb szív volt mindig! Szeretettel büntetett, ha bántás érte…. Hát nem az a te igazi istentiszteleted, ha őt szereted? Csakis ezzel imádkozol te igazán! Míly jó, míly jóságos… egy szív az egész lény…. S az a folytonos meghatottság…. örökösen könnyes szemei…. remegése, ha valami „szörnyű” szegénységről kell hallania… képes voltál róla így gondolkodni? – Idegroham volt! – más nem lehetett! – Egy este az idegroham hatása alatt, izgatott türelmetlenségemben, hogy még mindig nem jön haza, – el akartam menni, hogy beűlök az Otthonba és ott űlök egész éjjel… – s ezt elmondtam neki. „Te szegény”, – felelte, (ahelyett, hogy haragudott volna,) – „hogy töltötted volna ott az éjszakát!…. – nem tudtam volna élni!” – – „Mondd, – mindenkinek van élete?” – kérdezi egyszer tőlem. Mért kérdezed? – „De ne nevess ki”, – feleli, – „csak azért kérdezem, mert nem tudom van-e nekem életem? – Hogy érhet-e neked valamit, amit én adok.” – – – „Itt, nálad én úgy megbékélek mindennel!” – mondja mindig, ha valami szomorúság éri. – – Néha szinte már azt szeretném néki mondani: – Te szegény! Hát való vagy te ide, – ilyen lények közzé, – amilyen én is vagyok! Akiket Isten igazán szeret, azokat talán nem is küldi erre a világra. Én úgy sajnállak, hogy élsz! De ne félj, társam, kedvesem, lelkem fele, – a haláltól nem kell félni! – Az nem lehet rossz, az csak jó lehet! A jó következik végtére, – meglásd…. És aki ebben segít, ki meghalni segít, – az a legjobb barát! – – Egy párbeszéd: (Elképzelés.) – Ne busúlj, lesz hajnal és lesz alkonyat mindig! – De ha meghalsz, sosem látlak többé, – sosem találkozunk… Nem. – De talán lesznek még olyanok e földön, akik úgy szeretik majd egymást, ahogy mi szerettünk… – Hisz akkor még azt sem kívánhatom, hogy meghaljak…. Nem akarok akkor még meghalni sem! De mit kívánjak? Az örök bánatot? – Nem, az elmúlást! Az nem lehet rossz, ha minden, ami e nap alatt van így: hagyatt-homlok rohan bele. – S mégis: láncokkal vagyunk ideláncolva e léthez! – Nem is hinnéd, mílyen erőkkel! Az, hogy engem szeretsz, hogy van valamid, amit kedvelsz… – az mind ideköt…. De nem érzed vágyát egy nagyobb szabadságnak? Annak az érzésnek, hogy büszkén és nyugodtan nézz a megsemmisülés elébe? – Nem. – Én mindig veled akarok maradni: – ez büszkeségem és ez szabadságom. És: – hogy talán majd egy másik életben…. ott majd ráébredünk, hogy mi vagyunk azok, akik úgy szerették egymást…
Drámai jelenet: Egy igen öreg ember… aki kedves vendége tiszteletére végül előveszi hegedűjét…. s nekiáll Bachot játszani…. Cincog, mint az öreg egér. Zeneértő, finom felesége mosolyog az öregúr olthatatlan szenvedélyén.
Drámai jelenet: – Anya és leánya rossz viszonyban vannak. – A vő az anyát vonja felelősségre: – ilyen nevelésben részesítette leányát? – Az asszony keserűn mosolyog: – a férfinak igaza van, – minden szó igaz. Hisz ő mindezt réges régen tudja a leányáról. Dehát mit tegyen most? Szidja? – Fedje fel titkos rossz tulajdonságait? – Hallgat.
Drámai jelenet: Az anya fiatalabb leányához: – Ez a haszontalan! Az ilyennek mílyen szerencséje van! De csak az ilyennek! (Idősebb lányáról beszél.) Fejébe vette, hogy hozzá megy – és hozzáment. A szamár elvette!
Drámai jelenet: Az a bizonyos öreganyó, aki ünnepnap este felöltözik csizmába, férfiruhába – és lesbe áll, ijeszteni a cselédséget.
Drámai beszélgetés: (Öregek, – az asszony olvassa az újságot:) Egy artistát elítéltek közcsendháborításért…. Egy alagútat ásnak Svájcban… – – Hát még mi újság a városban?
A Boldogtalanok előadásán Forgács Rózsi színházában, az első felvonásnál rosszúl lett valaki. – Hátha épp az a bizonyos Róza, aki Egerben a „papi nyomdászt” meg akarta öletni, – akiről a darab szól? (Könnyen lehet: ezek munkáselőadások!)
Bűntett: – Ha két perc múlva eliszonyodva megbánja is, – amit tett, – mit segít már az? A jóvátehetetlenségében rejlik minden szörnyűsége!
Az élet ősi képe: Minden más élőlénynyel szemben ellenségnek lenni!
Két iker-gyerek: – Az iskolában folyton vihogtak, mulattak, mint két zabolátlan csikó, amelyet beleszabadítottak a világba. – De aztán, – aztán jött az élet! Az egyik tovább is víg maradt. – De a másik? – Csendes, szomorú kis lény lett belőle, akinek semmi egyebe nem maradt a régi, szép világból, mint szívhez szóló hangocskája.
Éljen a király! – Persze! Egy fix középpont csak kell mindenkinek, – amely körűl lelke forogjon…. ebben a céltalan körforgásban, amely épp arról nevezetes, hogy semmiféle fix középpontja nincs!
Tömör, fanyar és tárgyilagos! Akkor is a tudás legfőbb ereje, – ha áradozik….. Sosem felejti ő méltóságát, – hogy ő tudós muzsikus és akkor is, ha álmodozik!
A völgyből jön fel a köd a csúcsok felé – s mint egy állat…. Az az ijesztő benne, hogy él! S oly gyorsan itt van, – mint egy ős-állat terpeszkedik el! (Ezek élő természeti erők, amelyek támadnak – és gyorsan támadnak!) – Mintha sárkány lehellete érné az arcot, – azé a sárkányé, amely odalenn a völgyben készülődik ellenünk.
1925., január 1.
Szágúldj időm! – Mint a nekieresztett paripák! – Amelyek hámja szakad….. – S rohanó fellegek nem veszik fel velök a versenyt! – Ott áll a katona sáppadtan a kocsin….. s lovai tajtékja veri arcát! Ott áll s mosolyogva nézi a távolt! Szivében az iszonyat boldog hahotája! Gyeplőit már rég odahajította közéjük s most tétovázó kezével vaskorbácsot emel! Nem ő – nem néz oda ő, hol a mélyben a semmiség – tátongva fenyeget. Utolsó pillantása, szive mosolya szálljon a vidék felé, amely odalent, – tovább is szunnyadva, jámboran hordozza az átkot! – Nem, – sikoltani nem akar!
Ezt az életet az örökkévalóságig? Rettenetes volna. Jótékonyság, hogy nem tart örökké! Igen, – úgy jó, ahogy van! Hogy elmúlok s úgy elmúlok, mintha soha sem éltem volna! – (Nem is éltem én soha, – tagadom!) Millió éve halott vagyok, halálom első pillanatában! És soha, soha, amíg a világ világ lesz, nem jövök ide vissza, nem lesz többé F. M.
Meseország: – Dérlepte fák. – Zeneszó mellett alusznak a törpék. Fel ne ébreszd őket, mert befalaznak, – elválasztanak minket egymástól.
Ködön át vonaglik a pici hold…. A köd elvonúl előtte.
Emlék: az a végtelenűl kedves, tiszta kis arc…. Míly csodaszép volt, mint egy angyal. S egy finom kis gyöngy-füzér finom nyakán! (Egy régi hangverseny.)
„Harangvirágmezőkön fogsz járni – s azok majd elcsilingelik neked életük történetét.” (Altató.)
Félek, hogy kiperzselem belőle az életkedvet! – Habár – az én tüzem! Hamvad már az! – Azelőtt: ha egy villamosba beszálltam az izgalomtól nem tudtam hová lenni. – Hová nézzek? Mit dolgozzak fel abból a rengeteg szépségből, amelyet az élet nyújt?
Lovak gőze éjjel a kocsi-lámpa világossága előtt.
„Nézd, süt a nap!” – kiáltott egy kislány, mikor kiért az utcára a Boldogtalanok premierje után.
Anyám: Akármíly haragos volt szegény…. mihelyt a szó során alkalma nyílt, hogy magyarázhasson, – elmúlt a haragja. – És én ezt tudtam!
A fenséges csendben, az űr csendjében, – a nyomorúlt pára felmagasztosúl szimbolummá! (Ardzsúna a kutyával.) – A fenségest nem lehetett volna még jobban felfokozni…. Lenézni a földre és felemelni onnan ezt a szegény, szenvedő, hűséges göröngyöt,… a csendben! – szép! (A költőnek megakad pillantása a konkréten.) – Melanchólikusan végződik, – az örök forgás szimbolumával. A Kurovák elhulltak, – no de tovább élnek, – mert az ő részük is az örökélet. A Bharaták megmaradtak: – de ők is önszántukból halni térnek…. Egyesek elmaradoznak a halál felé vezető úton…. Csak Ardzsúna jut el a kapúig…. – No de a többiek is csak ott lesznek vele, – ha nem bírták is lelki erővel, hogy végigmenjenek a halál ösvényén, – mert az ő részük is az örökélet! – Szóval: mindegy, hogy mit műveltek e földön.
Egy kínai meséből: „…. s minthogy az örök dolgokban nem hitt, nem maradt egyéb öröme, mint az a tudat, hogy módja van megfigyelnie az ember tévelygéseit….. De ez az öröme igen mély lehetett! – Földi életében tehát, amidőn az ismeretlen világ-szellemek megengedték neki, hogy a kék ég alatt járjon, virúló bambuszok és zöld füvek között, – ekkor, mondom, Tsuang-Tsen-nek az volt a szokása, hogy álmodozva járta be a földet, amelyen élt, nem tudván, miért és minek.” – Egy temetőbe ért. – „Ide vezetnek hát, ebbe az üregbe az élet minden utai. És: aki egyszer ide jutott, nem kerűl többé a napvilágra, – gondolta. Ez bizonyára nem rendkívűli gondolat, de mégis benne volt mindaz, amit T. T. az ő bölcsességével gondolhatott. – – T. T. sajnálkozva ment tovább. Noha meg volt győződve minden cselekvés hiábavalóságáról, mégis lelkesen kutatta az okokat, amelyek az embereket, de különösen az asszonyokat e cselekvésekre hajtják.”
Drámai jelenet: – Öreganyó, aki kitanítja a lányt, hogy hogyan kell gazdag barátra szert tenni – és különösen: azt aztán meg is tartani! (És minden pontosan be is válik.) – Csak vigyázzon, – hogy meg ne öljék! – – Egy íly nagy kokott lakásán: – furcsa zajok a konyhából, – a kulcs elvész, nem lehet kimenni, – nem mer cselédet tartani….
Úgy látszik, az élet testi élvezete a kulturátlan népeknél nagyobb…. Az evést példáúl sokkal intenzivebben élvezik…. Aki közülök jön, az tehát, úgy látszik, jobban is tudja ezeket az élvezeteket szemléltetni. Ez lehet Hauklandnak is, T. J. J. nek is legfőbb vonzóereje!
A paraszt nem bírja el a gyengédséget, – megvadúl tőle, mint az érthetetlentől. – Komiszságra, ravaszságra ösztökéli, mert nem hisz benne.
Apa és fiú: az axiómák harca az impressziókkal. S a fiú is hajlandó néha többre tartani az oly életfelfogást, amely valami stabilitást biztosít…. Mert a folytonos cikkázás végül is sivár unalmat hagy maga után a lélekben….
Mit szól az ílyen Montagh-gyerek, ha egy nap érettebb fejjel ráébred, hogy mindaz, ami körülveszi, – nagyszerűségeivel, pompájával együtt merő hazugság! Hogy az anyja csal és hazudik! – – Semmit sem szól, azt hiszem. Mert ott, abban a világban nincsenek nagy tragédiák…. Ott hallgatnak… ott lábujjhegyen járnak! – A pénz a fontos…. hallgatni kell!
(Boldogtalanok:) Ha pénzről van szó, mindig megbutulok. Mért kellett 4-5 millióról egy nagylelkű mozdulattal lemondani?
Berontottam közéjük ostobán, nyersen, annélkül, hogy ügyeiket jól ismerhettem volna…. hogy át tudtam volna érezni bajaikat…. s persze túlegyszerűen akartam volna bíráskodni felettük. – Tiltakoztak persze. – – Nem tudok viselkedni közöttük…. idegen vagyok még mindig minden emberi társaságban! – Vagy alázatos vagyok…. vagy bizalmaskodó…. S ezek a bizalmaskodó tréfák! – És aztán: – akár én megyek valahova látogatóba, akár hozzám jönnek, – én vagyok az, aki szóval tartom őket…. Persze, azonnal érzik gyengeségemet…. Félek az idegenségtől és barátkozni kezdek, még azokkal is, akik erre nem méltók, nem valók….
Rossz-akaratú volnék? Alig tudom rossz érzés nélkül hallani, hogy valakinek sikerűl az élet… (Lehowetzky.)
Az asszony panasza: – Képzelje, – mindennap megfürdik és beparfőmözi magát, – itt az én házamban, ahol a gyerekei vannak – beszagosítja magát és úgy megy a szeretőjéhez!
Nékem oly intenziv emlékem, hogy emberhúst ettem, hogy néha már alig tudom kiverni a fejemből… Világos, puha, izetlen hús volt – s a bőr levált róla…. (Nyálkásan függött rajta.)
Az anyák büszkék rá, ha gyerekük ép ember és szerveik jól funkcionálnak. („Du hast einen feinen Geruch-Organ.”)
Egy kis kokott…. ott kódorog az Angyal-utcán éjfél felé… (Mégcsak most kezdte ezt a pályát.) Megered az eső…. s az anyja érte jön. – Gyere haza, meg ne hűlj ebben az esőben…
Róza: Szeret sötétben űlni. – Bibliát kér tőlem, hogy ő azt szereti olvasni…. s egy szó sem igaz ebből. – Egyetlen kincse: a gyereke – mégsem ad neki soha semmit. – Történeteket szinez: hogy ő hogy szülte ezt a gyereket, – szülés után már másodnap felkelt… Meséket komponál arról, hogy hogy vették el tőle testvérei a pénzét, – holott ő zsugori természet lévén addig-addig gyűjtögette, míg elértéktelenűlt…. – Egy nap azzal jön, hogy a testvére mílyen hűtlen, rossz természet: íme lebeszéli, hogy itt maradjon nálunk, – persze egy szó sem igaz mindebből. – A testvérei rendes kinézésű, jó megjelenésű emberek – ő pedig oly rongyos, – oly nyomorúlt, hogy az embernek gyanúja támad: – az ilyesmi nem véletlenség, – ennek belső okai lehetnek.
Asszony tanítja az ifjút: – Most pedig menjen… És majd vegyen nekem néha virágot… (A szerelemre is tanítja: – most pedig pihenjen.)
Egy komoly tudós: Nem való ez már ily idősebb, komoly embernek…. S egy nap erre otthagyja öreg feleségét, gyerekeit egy kokott miatt.
Az apácák határozott, kíméletlen, zajos mozdulatai.
„Hazudni kell! – Túlozni kell az áldozatok nagyságát. Mert nem bízhatom rá az emberek jóindulatára, hogy ők méltányolják, amit teszek értük!”
Valami furcsa tehetetlenségi görcs áll néha belém. Néha példáúl azt álmodom, hogy arcúl ütök valakit s a karom mozdulat közben megbénúl. Még másnap is érzem ezt a kínos, görcsös bénaságot.
Egy leány, aki minden sértésen, inzultuson, amely éri, – egyre csak kacag. – Nem is hederít rá. – Mikor egy valaki egyszer szerelmes lesz belé, akkor is kacag. – Nem ereszt senkit közel magához.
Egy cseléd, aki fennhangon mérlegeli a gyilkosság lehetőségeit, – az asszonya előtt. – „Miféle zaj? – Az úr már elment? – Úgy? És mi történik azokkal, akik gyilkolnak? Úgy? Legalább volt egy szép napjuk. – A halál pedig csak egyetlen rossz pillanat…”
Mi nem vonjuk le a gondolatok konszequenciáit. – Igen, az élet hiábavaló kűzdelem… – gondoljuk. – És azután: – Az érdekem azt követeli…
Az ember ne legyen olyan, mint egy szabály.
A macska: – sohasem az enyém, a magáé marad. (J. E.) – S mikor egy ilyen lény megjelenik: – mintha fagyos légáramot hozna magával a kinti hidegről. Csend van a társaságban…. s ő megszólal. Azzal a parancsoló önzéssel, mint mikor a ballerina a némajelenetben leszól a zenekarnak.
Darab-feltételek: kihagyás nélkül, leközölhető, terminus az előadásra, rendezésben részes, – Varsányival! (Popper, Pásztor, Kosztolányi, Menczer, Gellért, Szilágyiék, Varróék, Nagy Zoltán, Holló.)
Egy fajta, (typus) – amely nyomorúltan, összetörve jön meg a kűlföldi nagyszerűségből. (Hogy ő mi minden volt, – de aztán letört!)
Nem iváson lehet engem rajtakapni, sem azon, hogy udvarolok… hanem hogy titokban eszem.
Ha egyedül van az ember: – félő, hogy nem lesz mindig elég ereje, hogy fenntartsa magát. Néki magának kell ügyelnie magára, neki kell minden erőfeszítésre képesnek lennie, – nincs aki támogatná, segítségére lenne. – Ha van kire támaszkodnia, ha ennek a lelki ellenőrzésnek örök feszűltségét elvetheti, akkor könnyebb. Egymásra vigyázniok könnyebb, mint sajátmagukra.
Én előlegezem nekik, hogy nem szeretem őket, – de szeretem, ha utólag adatokat szolgáltatnak s megindokolják ellenszevemet.
O.: – ő is sok ostobaságot beszél, csak nem adja írásban.
Hiába szakította el magát erőnek erejével a leánytól! – Lelke mélyén: igazi énje még mindig s talán örökké az övé marad…. s állandóan fenyegeti a veszély, hogy egy nap fellángol benne a régi ember: igazi mivolta. – A legyőzött ember, ha legalább világi sikerei vannak: gyógyúl.
Még mindig ez az örökös tetszeni-vágyás! S minél hallgatagabb valaki, annál nagyobb a hódítás ingere.
Markába söpri a tüzet az asztalról: s a lány beleszeret.
Zene: Az indulatok hullámzását – egy másként talán ki sem fejezhető lelki mozgás ritmusát fejezi ki. S ezt a hullámzást indítja meg! – A harmónia: a festői elem benne: – mindig az láttat.
Leeresztett redőnyök mögött űlök. Ég a villany. A lámpa fénykörén túl homály van. S ez a homály egészen más este, mint délután. Este szürkébb és hidegebb.
Egy rajongó: – „A megtestesűlt ige vagyok! Sajnálom, hogy nem más írta ezt a könyvet, aki harcosabb természet, mint én…. Mi más az én tanításom….. minthogy az embernek az a feladata e földön, hogy a teremtővel együttműködjék…. S mi más az imám, minthogy lelkemet a teremtés végtelen világának elképzelésére kényszerítem…. Ez oly nevetséges? Mert nevetnek rajtam. Majláth püspök, aki régi jó-emberem s aki vallásos lélek…. mint ő maga mondja: – nagyon szeret engem, csak azt sajnálja, hogy ezt a könyvet írtam…. Pedig mi vagyok én más, mint ez a könyv, ez a tan…. – Ma már nincs egyebem, csak hogy imádkozom…. Fiatalkoromban persze más volt az élet: – az a próbálkozások ideje volt…. mindent ki akartam próbálni, ami lehetséges e világon! – De ma már csak egy lehetőség van számomra…”
Fegyelmezett hegedűs: – az ember úgy érzi, hogy nem volt mit oly nagyon fegyelmeznie. – Ez a fegyelmező-képesség volt egyetlen kincse: hogy úrrá tudott lenni azon a kevés qualitáson, amelylyel rendelkezett. (Szigeti)
Margit kisasszony. – Dengl: keveset enni és sokat dolgozni, ettől még senki sem halt meg.
Még mindig képtelen vagyok társaságban, emberek között helyesen viselkedni. Alázat, alázat – ez az én átkom. S az az ember, aki meghunyászkodik, aki nem vesz elégtételt magának, abban meggyűl a gyülölet.
Néger rabszolga: – Elképzeltem, amint halálra kínozva, kimerűlten, elgyötörve jön meg a munkából és sír…. Mint egy elkínzott állat… S aztán átkozódva nyomorúlt kényszerűségén – veti magát bele a bujaságba. – Csak további szenvedés lehet belőle, – tudja ő ezt, – dehát ki tud az örök-átok alól szabadúlni?
Két szerencséd lehet: jó temperamentum, hogy könnyen viseled az élet kínját – és az, hogy halálod perce könnyű lesz. Mást én már nem tudok.
Hány remek bikát ölnek le évente az arénákban? Ha szobrász faragta volna e remekműveket, – nem kívánna tovább élni művei pusztulásának látványa után. – Remek állatok – s nem kisebb remekei a természetnek, mint amilyen szellemed. Hogy tehát az is elpusztúl…. vagy hogy ez a napló, mondjuk elkallódik, mért volna szomorúbb megállapítanod, mint a természet többi remekének állandó pusztulását látnod?
Karinthy a világhirű! Német lapok esengenek munkáiért. Bőkezűn fizetik. Könyvei mind elfogytak…. S te? Te itt ülsz az Angyal-utcában és szomorkodol.
Éles szúrások a szemgolyóban. – Hamar kifáradok, meg kell állanom, – ujjaimban a hajszálerek fájnak és ropognak a hidegben…. A kezeim könnyen el is halnak télen s nehezen engednek fel… gyakran elzsibbadnak tagjaim… Apró fájások, kellemetlen kis szenzációk a végtagokban…. ha hozzáérek a kezemhez, – akárhol: – kiderűl, hogy fáj…. Fájdalmak a pajzsmirigyben! – Most 1 ½ éve, hogy a cukorbaj kezdődött s most már egész intenziven pozitivak a leletek, amilyenek soha azelőtt nem voltak…. (I/21.) Szédülés elalvás előtt…. Fájdalom a szívtájékon – apró, múló, változó nyilallások…. Szédüléses gyengeségek napközben is!… – A lassú halál megkezdődött! – És ezenfelűl: paranoiás rohamok….. Depressziós indulat, amely mint a lavina egyre nő és egyre jobban pusztít. Valami pokoli gonosz-indulat ez…. Melanchólikus és gyülölködő indulat… amely fél-napokon át tart és egyre jobban hatalmába vesz!
Az élet fantasztikuma: – Apa és felnőtt leánya, (mind a ketten pesti lakósok) megismerkednek egymással egy belvárosi kávéházban. (A leány kitartott. – S miután matúrált, lépett erre a pályára. – Kitalálni nem lehet ílyet, mint a Leyrer Amália története.)
Már nem emlékezem rá, hogy hogy is volt, – mílyen szédületet okozott fiatalkoromban annak az elképzelése, hogy akad valahol egy hely a világon, ahol végre magunkra maradunk azzal, akit kívánok…. Már magának ennek a helynek az elképzelése is elszédített! (F. E.) – Mit mondhatok most már? Be kell látnom, bele kell nyugodnom, hogy nem volt szerencsés fiatalkorom s hogy ez most már jóvátehetetlen! Még azt sem mondhatom, hogy kizárólag félénkségem, ügye-fogyottságom volt nehéz depressziós múltamnak okozója. Még bátor és szabad is próbáltam én lenni, – de hiába! (Kanyurszkyék) – Hiába volt minden! – Mintha átok szakadt volna rám!
Iskola-igazgató lett…. Hogy halála előtt néhány évig még mint hivatal-vezető pojácáskodhassék…. s aztán így, ennek emlékével, nyugodtan térhessen meg az örökkévalóságba!
Rohamosan romlik az emlékezőtehetségem. Egész nagy meglepetések érnek, mennyire!
O.: Nem az intellektualitás érdekel az íróban, hanem a képzelő-tehetsége, – mondotta. S aztán vitatta azt, hogy az írónak nem könnyű munkájában gondolkodása eredményeit elhelyeznie. – – Pénzt és időt hogy pocsékoltam én világéletemben! – kiáltott fel hány éjszaka! – S aztán rossz néven veszi, hogy ha másnak is visszatetsző ez a pocsékolás. Megrója azokat, akik boszankodnak, ha látják, hogy valaki szórja azt, amit tőlük segítségként kapott. – – G. O. biztosan elmondotta O-nak kávéházi beszélgetésünket. Ez kétségtelennek látszik abból, hogy hirtelenűl, váratlanúl nagy prédikációba kezdett: – hogy neki nem tetszik, ha az emberek túlságosan érdeklődnek oly emberek magán ügyei felől, akiken segíteni próbálnak! – És: hogy mi is az a segítség voltaképen? – Ne fáradjak. (Ez akkor volt, mikor a felesége kért.) – Ha G. O. visszamondta, az sem baj! – Az a véleményem ebben az űgyben, ami volt!
Seidner úr, a nagyszerű, régi semmittevő, – aki kénytelen „mindenféléket” csinálni (apró váltóhamisítások értendők alatta,) hogy a sors kegyetlenségét valamikép ellensúlyozza…. ez a Seidner úr most az egyszer nagy léptekkel siet a Ferenc-körúton. Hajtja a balsorsa… és a félelem…. Meg van ő rémítve nagyon! Nem volna neki kedve sietni, dehát megkergetik őt az „ügyek”, – no meg felesége szidalmai s felnőtt leányai megvetése. – Hiába! Nincs nyugalma az embernek…. Túl nagy a nyomorúság! – Nincs őneki sok esze, vagy tehetsége, vagy kedve dolgozni, – hát legalább lábai sietségével kell megerőltetnie magát!
1925., március 1.
Rongy koldús vagyok! Tolnai handlé – két könyvemet megvenné, egy millióért a kettőt – s ezért az összegért olyan szerződést kínál, amelyben örökre lemondok javára könyveimről. Szükség van a pénzre, majdnem belemegyek a dologba. – Ezalatt Kosztolányi 60 milliót keres a Téli rege fordításán… S mialatt én nyögök és döglöm, – ő dolgozik…. Angolúl tanúl, – tökéletesíti magát… Shakespeare-ről tanúlmányokat olvas… Pázmány Péter nyelvét tanúlmányozza…. színházba jár, – cikkeket ír, – s egyre tekintélyesebb főmunkatársává lesz a P. H-nak. – Én pedig nyögök. – Karinthy 30 milliót keres szerzői estjén. – Az ostoba Fodor László darabjait világszerte játszák, Lakatos Lászlóéit is. – Én pedig nyögök és egyre elviselhetetlenebbnek érzem az életet! – A semmittevő, aki folyton el van foglalva…. S akit egy szegény, kedves, gyenge asszony tart el nagy keservesen!
III/14. Cukor, cukor, – minden nap pozitiv a vizsgálat. Ami ezentúl következik, már csak nyomorúlt vegetáció lesz, úgy látszik, – a nyomorékok élete. Az idegek megrokkanása után, most még ez a szervi baj is…. Már ki sem mozdulok hazúlról, – alig eszem valamit…. – mi következik most már? Tengődés. Egy megrokkant beteg ember vergődése. Ez jutott Cicukának. Dolgozni nem tudok. Munkáim nem sikerűlnek. – Ó míly szerencsétlen voltam én egész életemben! – Halálos kűzködés volt az egész, – mindig! S ami szép lehetett volna, – ezzé lett!
Mi más az egész? – mint a pusztitás fantoma ellen való görcsös kűzdelem? Lebírni a Gonoszt!…. Csinálnak „tartós” szöveteket….. amelyek egy ideig ellentállnak a porladásnak. Kicsi időre, rövid időre. – Levelek nőnek ki a fák ágain, csak azért, hogy rövid idő múlva porrá essenek szét. Érthetetlen és elfogadhatatlan! Vasakarattal porlaszt, pusztít, gyilkol itt valami…. egy szörnyű principium…. S még az „egész”-nek a sorsára is kiváncsi vagy, – arra a sorsra, amely e nagy körforgó mindenségnek majdan osztályrésze lesz…. Nem, ne érdeklődj…. e sorsnak gondja sok volna neked…. Örűlj a nemlétnek, amely már int feléd!
Az ügyvédné, Szabó Manci, Szauder Erzsi, B. Anny, W. Margit, Tanay Magda, Weiss Ida, M. Ilonka – hányan szerettek engem egyszerre! Milyen rosszúl sikerűlt ez az élet!
Ha az egész mindenséget, összes tapasztalatainkat és elgondolásainkat egyetlen gúnyos, könnyed és mégis mélységes szóban össze lehetne foglalni, – amely szó aztán olyan lenne, mint egy óriási brilliáns és világítana, mint a nap: ezt az egy szót O. E. talán érdemesítené arra, hogy leírja.
Mégiscsak jobban meg kell ezentúl vizsgálnom, hogy szabad-e valamibe belekezdenem…. – Persze arra a bizonyos lázra várni – mint fiatalkoromban…. s csak akkor neki merészkedni a munkának, ha mint a lavina magától megindúl és szágúldó iramban visz magával…. – ha erre várok, akkor minden tiz évben egyszer fogok valamit produkálni…. de ez nem is érett embernek való módja az alkotásnak… Úgy nekirohannom, lendületet provokálván magamban – mint ahogy a Jánoskának nekimentem, – nem jó! – Kitervelnem előre: – nem szabad, mert akkor megmerevedik az anyag…. Valahogy a hallucinációt kell figyelnem, megindúl-e benne, az az igazi jó melegség, – érzem-e, hogy köztem és a munkám között nincs semmi, ami egyesülésünket gátolná…. a téma alkalmas-e arra, hogy minden erőm beleömöljön? S végigképzelni valamennyi jelenetét, – nem idegen-e nékem, van-e kedvem hozzá?
Lómészárszékben: – Adjon ezért az ezer koronáért valami kis ennivalót…. Aki szerencsétlennek születik, az úgy is döglik meg. – Nincs nekem most több pénzem…. de itt az utcában persze, – meg tudnám mutatni, hogy teli van minden privát kurvákkal, – azoknak persze telik mindenre…. Úgyis azt hallottam, hogy majd ezentúl máskép lesz ám, hogy most majd a jólöltözött nőket majd sorra meg fogják szólítani az utcán, hogy miből öltözködnek olyan jól!… – – No magának nem kell attól félnie…. – Nem ám, de azt tudja-e, hogy ha én felöltözöm, tudja, hogy maga milyen szerelmes lesz belém?… – – Legyen szerelmes magába a villám….
Egy orvos elbeszélése: – Egy cégvezető barátom, aki egy előkelő, nagy cégnél van alkalmazva s ma is havonta huszonötmilliót keres, megszeretett egy „olyan” lányt… Minden pénzét ráköltötte s most feleségűl akarja venni. – A lány eljár hozzám, én kezelem. – „Van egy palim, – mesélte, – aki el akar venni. – De mi az, hogy el akar venni? – Mit a fenét akar ez tőlem? – – Mióta ismered? – – A nyavalya tudja, talán úgy húsvét óta. – – És hogy hívják? – – Marcinak. – – Milyen Marcinak? – – Én tudom? – De mondd, mit akar egy ilyen ember tőlem? – El akar venni? Azt hiszi, hogy én majd mamuska leszek? – Mikor én minden este a Tabarinba akarok menni?” – (Az ott a Tabarinban egy társadalom. Ott vetélkedés folyik… aki köztük kezdett élni, – nem tudja ezt az életet abbahagyni.)
– Felmondok a lánynak…. a szobáját pedig, egész csinos kis szoba ki fogom adni…. Egy idegen férfi után fogom a lavórt kihordani…. Mert ez a zongora…. nem tudok most másra gondolni. Négy millióm van, – még hatot kellene szerezni…. El fogom adni az ékszereimet…. Hogy az milyen szép lesz! – ha este ez a három gyerek majd leűl a szőnyegre és hallgatja a zongoraszót….. – Másnap, elmegy Bélához, – hogy ő adjon néki kölcsön hat milliót – ő kiadja egyik szobáját, – az ékszereit eladja…. Béla azt gondolta: – ő annyi kellemetlenséget szerzett a Laci bácsinak, – meg kell tenni, – meg fogja tenni…. – – Egy nap múlva Laci bácsi beállít,…. hogy az ő felesége a Juliska, hogy az november 23án hat milliót adott át Bélának megőrzés végett – és a kamatok? Micsoda szemtelenség ez? Béla mosolyog, – nem szól, – az asszony talán ezt a mesét találta ki…. – Délután bejön a Juliska, – követelni a hat milliót, hogy ő igenis átadott november 23án hat milliót megőrzés végett…. Botrányt csinál, – őrjöng… a könyveket odavágja…. a telefont… Béla végre kijön a türelméből, kitárja az ajtót és kidobja a nagynénjét, – mars ki, kurva! – kiáltja. – Felrohan anyához és előadja, – még a Béla azóta fenn is járt nála…. hogy hát hol a zongora? (Hamis.) – Még udvarolni is próbált…. tette a szépet… és a gyerekei életére esküszik… Béla is fennjárt azóta anyánál, – hogy ő olyannak mondotta ezt, aki megérdemli…. (Vagyis ő meggyőződött róla, hogy kurva az illető!) – Laci bácsi is felmegy anyához kétségbeesve…. Majd a felesége újra feljön…. – Űlj le és add elő az egészet…. És ő újra előadja az egészet. Hogy udvarolt a Béla…. Meg akarta ejteni…. – – Két nap múlva Laci bácsi beborozva megy fel anyához – reggel van. Ő a hatodik kocsmából jön – ő császármetszést csinál az életén, – ő elválik. – De úgy válj el testvérem, hogy együtt maradjatok…. neked egy külön szobád lesz…. Igen, – ő elvágja a nyakát a gyerekeinek, – ő már semmit sem hisz, – ezek nem az ő gyerekei…. – Aludd ki magad! – mondja neki anya. – – Furcsa drámatéma! A vége az volna, hogy a gyerekek megkötözve s ő konyhakéssel, ingújjra vetkőzve vallatja a feleségét. – Mi van evvel a zongorával? S az asszonyból kijön a zongora iránt való minden epekedése…. Igenis! – és ott megesküszik a gyerekei életére…. Családi idillel végződhet, – nyálas derűvel, – mintha mi sem történt volna. – Címe: A zongora. – – „Én nem kérek senkitől, inkább éhen halok – és ezt most megmondom neked… – és ezt tudja Kolumbánné….. És ő tudja, hogy én megfizetem neki, ha szenet kell lapátolni akkor is”…. (1ső beszélgetés.)
Vedd lelkemet, – tépd szét! – A tiéd! (Mély érzés éjszaka. – Szívesen!)
Ha már az egész élettől nem tudok szabadúlni, – mert nem enged el magától, – legalább az emberektől volna jó szabadúlni!
Egy ember: Az állatok itt mind ki fognak pusztúlni, – egytől egyig, meglátja, – már a vadállatokat értem. – Nyomuk alig marad…. Az már csak történelmi tény marad, hogy e földön az embereken, – ezeken a vadállatokon kívűl egyéb lények is laktak…. (500–1000 év!) – És még vadásznak! A vadászok aljas emberek, – vegye tudomásúl kérem…. De jön a büntetés, – ne féljen. Rovarok veszik át a hatalmat e földön, azok a lények, amelyek ellen nincs védekezés…. (Felkiált:) Ó – a rovarok miriádjai! – A másik: Tart Ön otthon állatokat? – Ő: Igen, stigliceket. (Elmennek.) Jelenet-vég drámában, – talán a „Zongorá”-ban!
III/23. Megint ropog ez a vésztjósló kép!
Szemmel láthatóan romlik az emlékező tehetségem! Minden nap új meglepetést okoz!
Minden rendben van s ekkor váratlanúl a pokol fenekén vagyunk megint. – Minden fenekestől felfordúl. Rosszkedvűen jön haza…. S máris vége mindennek! – Tegnap még csodálkoztam, – hogy mi rossz következhet most egyszerre? Mit jövendől ez a kép. S mára megint minden rossz valószínű, – a rossznak közvetlen közelségébe jutottunk megint. – Tegnap minden jó volt…. Egy kicsit túlsokat dolgoztam…. aztán nem tudtam aludni – (s ennek oka is volt már…) – Telefonhoz hívott délelőtt, megbotlottam a papucsában – s rosszkedvűen feleltem, – ő pedig két órán át hiába kereste Gellértéket – erre mégrosszabb hangulat vett erőt rajta, – magából kikelve jött haza… én dolgozni sem tudok – még pokolibb izgalom fog el – erre ő befekszik a másik szobába nyitott-ablak mellett…. S én majd megdöglöm, mert tudom, hogy morfiuma van s ezt bármely ostobaságért is hajlandó rögtön elővenni…. S ez így megy egész a pokol fenekéig!
Egy lány: mintha titka volna, oly rejtélyes…. Valójában egész lénye merő zavar…. fogalma sincs, hogy mit tegyen mit mondjon.
Lefut a nap…. S hogy örömmel töltötted-e, vagy fájdalommal? – Mindegy, ha eltelt. S miközben éled is, – érezned kell, hogy akkor is mindegy, – mihelyt véreddé vált a tudat, hogy úgyis eltelik….
– És mit csinál a bátyád? – – Aludni szeret! – feleli Pataki. – Azt én is szeretek, – mondom. – De az más! Vannak emberek, akiknek az az életcéljuk, hogy aludjanak, – sajnos! – folytatja ő. Ha egy kis ideje van, nem olvas, nem sétál, hanem lefekszik aludni. Ez az, ami tőle telik. – És most tetejébe megnősűl. (Ez az a fajta, amelyet aztán az asszony tart el.)
Furcsa dolog ez a fantázia! Elmegy mellette a gróf úr és megnézi asszonyát, – sőt sétája irányát megváltoztatja és utánuk fordúl. S őbenne azonnal megindúl valami, – egy jóleső bizsergés…. s máris mérföldeket repűl át fantáziája. Hogy a gróf úr kikezd az ő feleségével…. – mért ne? Tetszik neki, úgy látszik…. (S még akkor sem mozdúl meg benne semmi, mikor arra gondol, hogy a felesége talán bizony szeretője is lesz a gróf úrnak. – Nem bánja!) De aztán felriad: nem, nem az nem…. de majd a felesége kokettál, barátkozik vele, az orránál fogva vezeti… és ki tudja, mi lesz az eredmény…. S mind e képzeletekben ő mint függelék szerepel a mosolygó együttesben…. mint szerény és diszkrét lógósa „az ügynek”, – kártyapartnere a grófnak…. – Igen: – a pénz, a pénz! Micsoda fantom! – – Aztán végleg felriad: – végre-valahára megundorodik…. Persze, – gondolja, – ez csak a képzelet…. Keresztülvinni persze – más, már az első lépés elviselhetetlen volna…. A képzelet más, mint a valóság! – De hogy miként lehetséges, hogy néki ilyen képzeletei vannak? Honnan veszi ez magát őbenne…. Oly mohón vágyik a pénzre? Nem! – Ez az ördög, – amely mindig minden alkalmat felhasznál, hogy az embert megejtse!
Szerencse, hogy ez az élet nem tart örökké! – Ezerszer, milliószor végignézni ugyanazt? – Szerelmet, bánatot, örömet, halált!… – Szegény Istenség! Míly unalmas lehet néki mindez! Ő voltakép kegyelmes volt irántunk, amikor nem tett sorsának osztályosává.
Pataki nálam. – Örülök hogy eljöttél, – mondom neki. – Lehet az? – kérdi. – Igen, ha az ember szimpathizál valakivel, – felelem. – Hát lehetséges az? – kérdi újra. Szünet. – Úgy szeretnék ezért a tanár úrnak valamit fütyölni… teszi hozzá. (Egyebe nincs: – fütyölni tud szépen.) – – Ifjuság: – az iszonyú erős fiúval sokat barangoltak. – Ez kitűnően tudott franciáúl…. s birkózni, boxolni, dzsiú-dzsicút…. rejtelmes ember volt. – Kötekedő…. s rendkívűl értelmes…. nagyszerű táncos…. Evvel bementek egy alkonyatkor egy kínai házba. Egy öreg kínai űlt a kapúban…. a fiú franciáúl beszélt neki…. Egy pillanatban aztán a kínai felemelkedett – s ők elmenekűltek. – Máskor a tolvajok kocsmájában töltöttek egy éjszakát…. Vagy egész délután az asztalon űltek és fütyöltek. Nagyon egyedül voltak persze – és nő sehol. – P. a titkos írást tanúlmányozta, hogy meg tudjon fejteni minden titkos írást…. Majd a detektiv történetek megoldásain törte a fejét, – logikai feladványnak tekintette azt. – Egy nap valaki a barátjának egy érdekes történetet mesélt egy kairói mulatóhelyről, ahol a színpadon nyilvános paráználkodás folyik. Ezt ő látni szeretné! – Néhány nap múlva a fiú arra kéri P-t, hogy jöjjön egy kicsit sétálni, kísérje el…. Elkíséri. A délivasúthoz érnek…. – Mit csinálsz itt? – Utazom Kairóba feleli a fiú. – Te őrült! – kiált fel Pataki…. de a fiú máris űl fel a vonatra.
Több ifjúság kellene talán az én Erzsimnek…. Vídámság!
Conrad: olyan sok piszkot nyelt, hogy kell neki kárpótlásúl, szegénynek, ez a kis fölény!
III/30. Éjjel. – Es packt mich schon der Tod…. Ich fűhl ihn schon in meinen Adern! – – Igen…. halálos érzéseim vannak…. Igen, ez a frakk, ez kitart addig, amíg kell…. ez egy olyan halálos ruhadarab, – mindig tovább tart, mint az ember…. – – Túlsok dohányt is vettem, – alighanem nem fogom már elszívni… – – Az ember nem addig él, amíg a szelleme, vagy a teste bírná…. – Csak kevés embernek jut ez osztályrészéűl…. A szervezet még bírná, a szellem még ép…. Ahogy tegnap éltem, úgy bírnám ma is… De jön egy krizis, amelyet nem bírok ki… nem adatik a hosszú élet!… Egy tüdőgyulladás, – amely véletlen… a szervezet egy pontján megtámad… S jön a krizis! Ha túl vagyok a krízisen, kibírom, – élek tovább…. (De mi szükség az íly próbákra?) Ha nem, – holott még életerő van bennem, – végem van! A halál szakadás! „Még élhetettt volna!”)
1925., április 1.
Margit: – Én csak kétféle emberért rajongok…. Vagy azért, akit ismerek és szeretek…. Még inkább azért, akit nem ismerek s azért, mert nem ismerem…. Már előlegezem nekik a rokonszenvemet, ha nem akarnak tőlem semmit….
Érvényesülés!… – Igen, – a közepesek közé számítanak, dolgozhatok, írhatok, amit akarok. – Még a Nyugatban is! Ha verset írok: T. A., vagy Sz. E. verse rangsorban mindig előttem áll, – még sosem fordúlt elő, hogy fordítva lett volna. Ha cikket írok, – s ha a legjobban sikerűl is nekem: Schöpflint, vagy Lengyelt meg nem előzhetem. – (Kosztolányi pl. most favorit lett, – amit ír, azt feltűnő helyre teszik!) – Felolvasásra sosem hívnak meg – s most már nem is fogom meghívásukat elfogadni! – – De ha netán véletlenűl valami outsider nyilatkozik is a magyar irodalomról: – akkor is, még véletlenűl sem fordúl elő, hogy engem megemlítsen… – Nincs magyar dráma! – kiáltja a szerb Petrovics…. s Adyról, Móriczról, Babitsról és Kosztolányiról beszél! – Ne adj Isten, hogy tévedésből is felfedezzen! – Vagy Goga Octavian! – Egy szavaló sem szavalja a verseimet…. most véletlenűl akadt egy tehetségesebb, annak elkűldtem a kötetemet, hogy már vegyen végre észre! Persze azt válaszolta, hogy ő nem tudta, hogy én verseket is írok! – – S ha haragszom, ha nem haragszom, – mit segít az! – Az anyósomra haragszom, – mit változtat? Szüksége van rám? Netán jóvá akarná tenni? Kibőjtöli…. kitartja. Mit értem el? Semmit!
Ha egy-egy olyan árnyékos, elvirúlt, megnyúlt arcot látok a tömegben: én vagyok az, az én életem az!
Már múlt! – Hogy költeményeket írtam…. ki ismeri? – mintha meghaltam volna már…. Csak én ismerem, csak bennem élnek, különben megkezdték útjokat a feledés, az elmúlás felé! – Már nem élnek senkiben, senki sem tud róluk, – a verskötet senki kezében, senki könyvtárában még véletlenűl sem található ott…. – már csak az én emlékeim szegények! Úgy látszik, hiába dolgoztam én is!
Mit képzel magáról az ember énje? Hogy mi jár ki neki?… Én, – én egy herceg vagyok…. annak kellett volna lennem! – Ez jár ki nekem az életből? – Ennyi az, amit megérdemelek? – kérdezi és hű, jó, szelíd odaadó életpárjával elkezd elégedetlenkedni…. Kevés neki a bensőség, a tiszta élet…. „Nagyívű, nagystilusú életre” vágyik – s nem a jó, a meleg, az igaz a nagy stilus néki. – Móricz Zs. megbolondúlt. – Elutazott Debrecenbe, – hogy ő ott akar magában végezni az asszonnyal…. – Simonyi Mária! – az kell neki! – Az asszony veronált vett be…. Az orvos telegrafált: az asszony a végét járja…. Nem jövök vissza, az asszony tegyen amit akar, – válaszolta sürgönyileg. Mégis hazament, mert a debreceni lapokban bennállt a hír…. s ő nem űlhetett benn a kávéházban…. – Hazajött – s az asszonyt addigra megmentették. De a dolog folytatódott… – a kulisszák, – a szinésznők, – ekörűl volt a nagy baj! – (Mint mondják, ezért is akart mindenáron darabot írni.) – Csúnya robajban tört ki megint a köztük levő ellenkezés. – Nagy Endre meséli, hogy inni vitte barátját, hogy könnyebben viselje szertelen nosztalgiáját. Egy ílyen estén megint kitört: „Nem lehet tőle szabadúlni, – vele kell megöregedni…. Lehetetlen elviselni ezt a nőt. – Megőljem?” (Egy parasztnak nem való freudizmus. Azzal szemben, aki az életét az embernek áldozta: – nem vetemedhetem eddig az őszinteségig! Az objektivitás: idegenség.) – S az asszony most elment. El akart menni, dacosan és némán, az kétségtelen. – Mikor én utoljára beszéltem vele: – az elmúlás boldogságáról beszélt, derűsen, – szinte megnyugtatóan. – Hű, jó, odaadó feleség volt, aki kissé keményen hideg is tudott lenni, – (kíméletlen a véleményei kimondásában…. tisztánlátása kiábrándító volt,) – de aki annak élt, hogy a férje minél jobban érezze magát mellette s minél jobban dolgozhassék! – Művésznek jobb környezete alig lehetett! – – S ezt akarta volna megölni Móricz! – Szörnyű az élet! – Persze: az asszony ki volt már merűlve…. el volt nyűve – s elvesztette varázsát…. mert mi jutott osztályrészeűl? – Körút vidéken, ahol Móricz notesszel járt körűl s az asszony a lányokkal egy padon várta be…. Móricznak felfrissülés kellett…. Erzsim erre azt mondja, hogy az asszony, ha okos, szabadjára engedi férjét – majd egy pár év múlva térj vissza hozzám….. mint a beteg fiával, úgy kellett volna bánnia vele…. Nékem pedig azt mondta: Nem kell félned az élettől, nem kell oly félénknek és bátortalannak lenned…. merni kell tudni! Bátran és szabadon! – Nem kell pipotyának lenni, – ha megszeretsz valakit, akkor meg kell próbálnod az életet! – – Amire azt válaszoltam, hogy oly sívárnak, oly rettenetesnek találom mindazt, ami az embert körűlveszi…. ezt az egész bűneitől habzó, nyomorúságában fetrengő világot, – közéletet, sajtót, asszonyokat, – hogy soha oly szükségét nem éreztem a szem-ellenzőnek, mint ma. S hogy semmit sem tartok oly szépnek, mint az erkölcsi erőt, amely úrrá tud lenni az ember vadállat-természetén, – amely tehát erősebbé lett mint a természet…. amely lehetővé teszi, hogy megkűzdjünk magunkkal…. Vigyázni kell! – S inkább azt kérem Istentől, hogy abban a pillanatban azt mondhassam: elég! – amikor íly változás áll be bennem. – Hála Istennek, idegbeteg vagyok! – nem kívánom a „csábító” életet, – (ezt sem mondtam még soha, csak most!) – Úgy érzem, hogy semmi sincs már hátra, – csak az, ami van – s hálát mondok érte. Mit nyújthat az élet oly sokat? Neves író, gazdag ember, szép családja volt, egészséges, – mit kivánhatott még az élettől. – De ő még panaszkodott… Neki még az élet telje kellett volna, – az, ami unalmas, undok, szívtelen, megvetendő! – – A bizonytalanságnak, bűnnek, gazságnak, szörnyűségnek ebben a tengerében még jobb, ha az ember vallásos. Ez a jobbik választás, – én nem haragszom már Tolstojra, amiért ezt választotta. Azért választotta, mert rendkívűl érzékeny lelkiismerete volt. – – – Míly különös, hogy ez az ember, épp Móricz tette nékem azt a vallomást, hogy őt a felesége tette naggyá. Egész élete minden energiája arra kellett, hogy bebizonyítsa néki, hogy érdemes volt hozzá mennie feleségűl. – – S míly nyíltan érzékiek voltak az első időkben…. Ide űlök, mert itt űlni jobban esik, – mondotta Móriczné – s a kocsi közepéből a férje ölébe űlt….. Nekem is jobban esik, édes, – felelte a férj.
Boldogítóbb elképzelni, hogy Isten a fény, mint hogy ő a sötétség!
„Der unwissende Tor…. – ezt szeretem benne. Sétáltunk…. Megmagyaráztam neki, hogy mért zöld a fű…. mért kék az ég – és ez volt az udvarlásom!”
Egy madár száll előtte s jelenti jöttét.
Nem tudok az emberek között lenni. Rengeteg beszéd! Szégyenletes! Szerénytelen. Hogy zsebre kell vágnom egy igazgató gúnyos megjegyzését! – O-val is egészen rosszúl vagyok…. egész kínos már ez a viszony! Nyomasztó!
Temetés: – Az emberek idegenkedve néznek be a gödörbe, – jövendő nyughelyükre.
Elfelejtettem egy megjegyzést – és két napomat tönkretette.
A féltékeny lélek nem hívebb természetű!
A testi bírás csak szimboluma a bírásnak.
És szeresd ellenségedet is! – ezt egyre könnyebb elképzelnem. Minél jobban csökken bennem e parányi élet jelentősége és értelme, annál könnyebb ezt elképzelnem.
Én mindig vigyáztam, hogy legyen egy fő-foglalkozásom…. Nyílván éreztem én, hogy én nem vagyok eléggé tehetséges ahhoz, hogy egész életemet az írásnak szentelhessem. – S valóban: évek óta dolgozom…. a feleség segít, búzdít…. az egész élet aszerint alakúl, hogy én minél jobban dolgozhassam – s mi az eredmény? Se anyagi, se erkölcsi eredménye semmi! Burkolt semmittevés az én életem. – Más dagad a mondanivalótól, alig ér rá terveitől – s én, alig akad terv, amelyet kedvem volna megírni. – Nekem igazán nem érdemes többé ennek élnem! – Más foglalkozás kellene! Utálom ezt, – nincs kedvem írónak lenni!
A halál: – csak az élőnek oly nagyszerű jelenség. – Aki már ott tart, a haldokló – az már oly egyszerűen és természetesen csúszik át a semmibe! „Észre sem veszi.” – – Minden ellentmondás életünkben, bennünk, úgy látszik, onnan ered, hogy a teremtő és pusztító erő: ez a kettő egy! S miután ez a kettő egymásnak ellentmond, ennélfogva az összes bennünk élő principium is magában hordja önmagának az ellentétét….. S innen: hogy „oly könnyes út az élet-út!”
O.: Sokáig idegenkedtem tőle s ennek megvolt az oka! De ő addig dolgozott, amíg végre a közelembe férkőzött. De ezt az idegenkedést nem tudta teljesen legyőzni. – Éreztem, hogy cigánykodó természet, hamis, szinészkedő! – gyanús volt nagy törleszkedése, túlzott szivélyessége és melegsége, – ami nem természetes és nem telik egy embertől évtizedeken át. Nem férfi! Alázatos volt, meghunyászkodó, – még talán hizelgő is valamelyest. – Mind emögött nyílván nem volt egyéb, mint nagy ambiciója: – tanúlni akart. (Ezt gondolja talán rólam. – Téved.)
Mit tud az ember a semmivel tenni, ha szeret! – Rálehel arra, akit szeret s az meggyógyul. – Néha percek alatt világok futnak át az emberen. Az ördög kergeti a fantáziát!
Rettenetes, undok kényszerűségem, hogy vallomásokat tegyek…. „Önt szeretem asszonyom!” – Vagy: „ma egész éjjel sírtam O. miatt.” – Dialógusban elmondok egy egész beszélgetést. – Az intimitásra szükségem van – s ez rögtön elgyengít. Titkaimat közlöm, mert szükségem van rá, hogy valami érdekeset, fontosat közöljek s mintha leforráztak volna, úgy érzem magam bizalmaskodásaim után.
O. Tolstojról: – Valaha talán azt mondtam, hogy azt a lehetetlenséget kívánja tőlünk, hogy higyjünk neki s úgy éljünk, ahogy ő tanácsolja, annélkül, hogy kipróbálnók az életet…. – Most azonban azt gondolom, hogy az ember mégiscsak egyfélekép élhet és nem többféleképen.
Az élet…. önmagának ellentmondó görbe vonal…. – nincs támaszpont…. se cél, se értelem nem világít… kell tehát egy támaszpont az űrben…. Morfium, vagy nő.
Bámulom azokat, akik elég bátrak, hogy valami újat merjenek! Ebben a rövid életben? Elvetni mindazt, amit az ember eddig produkált? – És kikűzdeni, kiharcolni egy új világ jogát a léthez?
Engem is fagy ért, – első rűgyeim lefagytak. Így kell tekintenem az életemet. – S ez csak annak keserűség, aki körülnézhet s összehasonlítja a maga életét a másokéval. – A tudatlan lény talán nem is szomorú szerencsétlensége miatt. – Úgy érzi, hogy ennek így kell lenni.
Egy kislány: Azt kívánom, hogy felettem őrködjenek, – ez természetem egyik legfőbb tulajdonsága.
A természet ösztöneinket, indulatainkat nagy dúrva adagokban helyezte el bennünk. – Tégy vele, amit akarsz, amit tudsz….
Egy ember: csak a távoli dolgok érdeklik, – a családja semmit….. Nem tud érdeklődni aziránt, ami otthon történik. – Álmos, kedvetlen…. Mihelyt azonban kikerűl a „levegőre”, – idegenek közé, – mintha kicserélték volna!
Önzés: A saját kezedet csókolod…. A szeretők egymás kezét csókolják.
IV/13. Eddig úgy volt, hogy tökéletes biztonságban éreztem magam….. Abban egy pillanatig sem kellett kételkednem, hogy az enyém, csakis az enyém…. – Nyugodt voltam s biztos a dolgomban…. Eszembe sem jutott, hogy féltsem…. – S persze, mint mindennel, – ami nyugodalmasan szép az ember életében, – ezzel is úgy voltam, hogy nem becsűltem meg eléggé! S nem is gondoltam meg, hogy az egész élet vihara még mindig előttem van… S hogy még meg kell majd kűzdenem, – utólag ezért a nyugalomért! Vajjon lesz-e elég erőm hozzá?
Annakidején, mikor a Boldogtalanokat írtam: – meleg boldogság volt felgyújtanom a lámpát s meleg fénykörében elzárkóznom mindentől, ami kűlvilág. – Elzárkózni s megszerezni általa az egész kűlvilágot…. – Ez vitt, ez tüzelt…
Nem a gondolat, – a kifejezés a fontosabb. Az erőteljes, megdöbbentő kifejezés a becsesebb nekünk…. mi a formát érezzük mindenekelőtt fontosnak…. Nagy költő, – az a nagy költő, aki kifejezésképes! Aki szebben és erőteljesebben fejezi ki ugyanazt, mint mások.
Dráma: – minden pillanatban akarni valamit, – akik beszélnek egymással mindig akarjanak egymástól valamit, – ez a titka.
Érzem, hogy mindenkor eszköz vagyok, egy felsőbb rend, igazságszolgáltatás eszköze. – Akkor is, ha kegyetlen inquizitor vagyok…. mert az emberekkel rosszúl kell bánni, mert rászolgálnak a szigorra, – s akkor is, amikor igazságos, elnéző bírájuk volnék: mert hisz szegények nem tehetnek róla, hogy rosszak. Amikor korlátolt vagyok és megvetem a bukott nőt: a szaporaságnak vagyok gátja s ha nem vetem meg: a szaporaságot szolgálom. – Igenis Tolstoj úr: a fiatalembernek egészsége érdekében viszonyt kell kötnie mihamarabb – s ha ezt helyeslem: a gatyapőc kötötte házasságoknak s a lehetetlen szaporaságnak vagyok ellensége, – s ha ellene vagyok, ha az erkölcsi tisztaságot kedvelem jobban: akkor amennyi jót, ugyanannyi rosszat segítek életrekelni! – Mivel a teremtő és pusztító-erő ugyanaz az erő!
Milyen jó a vadállatnak, hogy dühös, amikor öl…. Semmi kétsége tehát, hogy helyesen cselekszik-e?
Egy hölgy akinek ékszerész-űzlete van, pártfogol egy lányt. Az énekelni tanúl. – „Hallja Marika én ezt már únom! – nekem semmi kedvem, hogy ez így folytatódjék”….. – „Csak még egy kis türelemmel legyen édesem! – Még egy kis türelem – s a világsiker nem maradhat el”…. S koncertjére sajátmagát s öreg-banya tanárnőjét jól kistaffirozza.
Férfi: gondtelt ábrázattal a messzeségbe néz: a jövőjét: a halálát látja ott.
Jelenet egy házasságközvetítőnél. – Ez a hölgy már el van foglalva. – S ez? – Ó ez nagy hozománynyal rendelkezik….
Egy űzlet élete: A segéd egy létrán áll és beszédet tart.
Öreg ember: hidegek a szemei.
A szinészet áll O-tól a legtávolabb! – Ő, aki oly pompásan tudja kifejezni magát, – nem szereti kifejezni magát!
Anny leveléből:…. „De esni kezd az eső s akkor jön a lelkiismeretfurdalás…. És éjjel is!”
A szépség az a madárlép, – amely csalogat, hogy próbáld meg: figyeld a végtelent – s igyekezzél felmérni!
IV/20. Egy nappal a házassági évforduló előtt…. Indulat öntött el…. nem is oly nagy, – inkább olyan fraternizáló harag…. – szemérmetlen vagyok előtte mostanában! „S az volt az érzésem, hogy mindjárt megütlek”…. S ő észrevette. – – Nékem ez borzasztó!… Aki óv, aki véd, aki a leggyengébb és legjobb irányomban s a széltől is félt, – az iránt kell ezt éreznem. – Nem mondja meg, hogy bennfeledtem az íróasztalban a kulcsokat, – nehogy ez rosszúl essék, – nem mondja meg, hogy Unterbergnél járt O. űgyében, nehogy fájjon…. És én! – Az ember átkozott! – Este megint vihar, – épp a forduló estéjén. – Nyers hangok, – kínozni rossz kedvemmel, mikor gyengélkedik, – felhozni mindent, ami rossz…. s otthagyni aztán…. – Nem tudok élni – s nem is akarok már. Vége minden kedvemnek! – Egyre rosszabb a hang, – nem szabad a bizalmasságban eddig menni. – Isten ujja-e, e vita épp a fordulón?
Légy vezetőm a hiábavalóság útján, amelyet életnek neveznek.
Shakespeare: – az az érzésem volt ma, – hogy ő talán az Isten egyik inkarnációja volt e földön. – Az életet, úgy látszik, megvetette…. s mindent, amit az élet létrehoz. A szegény ember nyomorúságát s a gazdagok tébolyát. – Szerette a szegényt, de elfordúlt tőle…. S a gazdagot, a telhetetlent, mikor már odáig jutott, hogy megcsömörlött mindentől s belátta, hogy ez az egész nem más mint „egy őrűlt álma”, – akkor tudta őt sajnálni…. A maga csalódása nem fájt néki jobban mint gyilkos királyok élet-undora. – Nem állt boszút, – nem vett elégtételt, nem fejezett ki rokonszenvet, – személytelen maradt. A gazdagok e felkiáltása megrázó, mert épp oly megrázó a farkas nyomorúlt pusztulása, mint a bárányé. – Sh. személytelen maradt mindvégig s ez az isteni vonás benne.
Tudod-e, hogy mi történik veled a következő pillanatban? Lehet-e róla fogalmad? Mialatt e sorokat írom, háromszor akartam magamba döfni a kést – s össze akartam tépni, darabokra széjjelvagdalni ezt a naplót. – Csend volt nálunk – s épp a forduló napjára elkeseredett az élet! de hogy! – Beteg vagyok.
Dráma: – Lehetetlen, hogy ugyanarról beszéljenek egy jelenetben, mint ami szemléletesen lejátszódik. Unalmas, mert kétszer látjuk ugyanazt. – – Másról kell folynia a szóharcnak, mint amiért a valódi harc folyik! – Beszélgetés: az pedig nem létezik. Egy olyan jelenet sem létjogosúlt, amelyben az egyik ember a másikkal nincs valamíly feszűlt viszonyban: vagyis egyik ember a másiktól akarjon valamit. – Ha pedig egyszerűen csak érzéseit akarná kifejezni, – ezeket dramatizálni kell, – legyen ingerűlt, szídja, – tegyen a másiknak szemrehányást, vagy legyen gyanakvó, – vagyis a közlött érzésen felűl: egy másik indúlat vigye mondanivalóit, – mert csak ekkor van a mondanivalóknak drámai élete!
Pénz? Ambició? Nem az érzés a fontos? Nem ér-e többet mindennél? – S nem azzal vagyok-e hálás Istennek, ha szeretek? (Sírás után.)
Egy-egy adagio melanchóliája, – a halál melanchóliája, semmi más.
Van itt, ami véges…. s ami végtelen. Nem a forma a végtelen. – „Nagyváradon voltam jogász”, – így valahogy kezdődik ez a határolt kis forma s aztán lezárúl valahol. Nem, – ez a forma nem végtelen. Persze, magában hordja a végtelent ez a múló forma is – s ami tudatossá vált benne, az ezt a végtelent érzi…. S azt hiszi, hogy ő az…. – Nem ő az! Az anyag léte, a mozgás, a változás – ez az örökkévaló benne s valóban: talán a szellem. – De ez a szellem nem ő, – nem ez a változó, elmúló valami…. – S innen a jajgatás, mióta a világ áll a lélek halhatatlanságáról.
Mért félsz úgy a megalázkodástól? – Nem tehetetlen vagy, ha a legfőbbről van szó: példáúl sorsoddal szemben? – S nem könyörögnöd kell Istened előtt, bárhogy megaláz is?
Mért gondoltam ma éjjel oly sokáig szegény Merkler Andorra? (hisz alig ismertem!) – nem tudom. Az volt a kifejezhetetlen érzésem, hogy ő idejekorán elment innen haza, – ő itthagyta ezt a rövid bukdácsolást, – hamarabb, mint más. – Míly fontosnak érezzük, ami itt van, azt a visszavonást, ellentmondást, megfejthetetlen kavarodást, – pedig az igazi állapota mindennek, ami van, csak az! S ha milliárd lény, későn, korán, – mind oda tért: ez nem lehet se rossz, se igazságtalanság, ami vele történt. – Merklerről való érzésemben a spontaneitás volt talán a legmeglepőbb, – hogy rögtön azt éreztem: hogy jól jár az, aki elmehet. – S Erzsi, – nagyon fájna őt mindörökre itthagyni! – de azt gondoltam: hogy hát: – ez a mi viszonyunk, egymáshoz való szeretetünk nem is öröktől fogva datálódik, – tehát, ha most el lehet viselni azt a gondolatot, hogy ezelőtt nem volt, – akkor el kell tudni viselni azt a bizonyosságot, hogy nem is tart örökké…. (Bár: – most egész határozottan az az érzésem, hogy öröktől fogva együtt vagyunk…. – ha nem is voltunk együtt: ez a meghittség az, amelyre öröktől fogva sovárgunk – s mintha csak megtaláltuk volna egymást, kik biztosan számítottunk egymásra – s úgyis tudtuk, hogy valahol vagyunk, várunk egymásra!) – – Ennek a furcsa, éjszakai érzésnek perspektívájából természetesen adódott, hogy mindazt jelentéktelennek ítéljem, ami itt van…. Az összes nagy erőfeszítést és inaszakadt kűzdelmet, amelyet az ember itt végbevisz. Az élet önmaguknak ellentmondó principiumok harcából jön létre, tehát nem rendezhető, nem érthető, nem vezet semmi oly eredményre, amely az emberi szivet és elmét megnyugtathatná…. a pusztulás és teremtés örök változatossága nekünk, kik a magunk pusztulásának iszonyatában csak a teremtést becsűljük s a pusztulástól félünk, – nékünk a változásnak ez a rendje nem kibékítő és nem oly rend, amelyben megnyugvásunkat lelhetnők. – Halálosan meg kell aláznunk minden vágyunkat, ambiciónkat, hogy ezt elfogadhassuk. – Csak a halálos ágy magánya s az életnek a halál előtt messzeségbe sűlyedt perspektivája az, amely ennyire megalázhat, – vagy felemelhet: – az abszolut igazság szférái felé! – – Csekélységnek éreztem, hogy mindaz majd elsüllyed, elpusztúl, ami itt van…. Hogy Michelangeló szobrai – s az összes elektromos elemek, – minden visszatapostatik, alaktalan, tompa tömeggé s a protozoák uralma kezdődik újból. – Annak az életnek, amely az egyén számára íly rövid és íly érthetetlen, – nagy becse az egyén számára nem lehet. S az „emberiség” – ez a hamis, hazúg fogalom – éppen azért oly hamis és hazúg, mert belőle eliminálva van a benne élő egyedek arasznyi vergődése, – az, hogy ez a vergődés arasznyi és semmire sem vezet! (S ha meg is volna hosszabbítható, – akkor is arasznyi, miután az idő oly megfoghatatlan: mihelyt elmúlt: mintha nem is lett volna….. s az egész élet ennélfogva olyan, mint a fény, mint a látszat, amelyet nem lehet megfogni, akárhogy kapkodsz is utána. – Még ha eszel: – még a jóllakásnak pozitivabb érzése is, még ez az ősi érzés is, mint az elfutó tünemény.) – – Amíg az ember nem ismeri az életet – s úgy képzeli, hogy értelme van s reménykedik benne, hogy ezt az értelmet meg fogja találni, – az életet meg lehet javítania, – addig persze nagy erőfeszítésekre képes. – „Wie ich mich lege, lieg ich nicht gut”, – erre a tapasztalatra csak későn jön rá – s szégyenkeznie kell fiatalkora naiv, de becsületes törekvéseiért. S mihelyt ezekért szégyenkezik: csak szánnia lehet mindazokat, akik élnek és ágálnak…. újra kezdődik, bennök, amit ő elhagyott, az örök tragédia. – Az egész emberiség: valamennyi egy ember…. nem lehet boldogabb vagy boldogtalanabb, mint egy ember…. aki tehát az emberiség külön boldogulásáról, külön céljáról, nemesűléséről vagy fejlődéséről hiszi: – hogy ez magyarázata az egyének élete-céltalanságának, az azt hiszi, hogy sok nullából együttvéve lehet valami. – Az ember nem lehet boldogabbá, akármivé fejlődik is az „emberiség”, – már csak azért sem, mert a haláltól való rettegéstől, az elmúlás állandó látványától sosem szabadúlhat. – Az elmúlás viszont olyan principium, amely nélkül ez a lét el sem képzelhető. Hogy csak egy példát mondjak: – aki az elmúlást az életből ki akarná küszöbölni, annak azt is meg kell változtatnia, hogy lehelletem elmúljék a tükör-lapról…. hogy a megmelegített víz kihűljön….. – – Ha egyszer-egyszer, némely pillanatában az emberi életnek sikerűl a semmiség nézőpontjáig emelkednem: – az életvágy véres jelentősége s mindaz, amit létrehozott: – eltörpül szemem előtt.
Megértem azokat, akik öregkorukban semmi egyebet nem tartanak életükből említésreméltónak, mint a fiatalkor boldog, önfeledt érzéki szerelmeit.
„A zongora” című darabom: – Hogy micsoda abszurdum jön ki abból, ha az ember szóról-szóra lejegyezné, amit az élet produkál. Az emberek akaratának, véleményeinek megnyílvánúlását…. – De ez csak a kűlső téma. A belső téma ez: – örök, olthatatlan, tárgytalan és meg nem indokolható nosztalgiánk…. a vágyakozás megdöbbentő mysztériuma. – A vágynak nincs oka, – mi vágyunk, örökké, olthatatlan szenvedelemmel. S ez az érzés aztán valamely primitiv lényben valamely tárgy bírása vágyában ölt testet, nyer szimbolikus alakot. – Ez a vágy: mely, megdöbbentő, érthetetlen…. S a másik théma: hogy mivé lesz ez az érzésünk: gyengéd, dédelgetett vágyakozásunk a mások kezében.
Az Ákoska című darabom: – Egy ember aki idáig sűlyed, – hajdani úr – s még mindig van kedve élni: – ez a gyerek tartja életben. Ennek él, ennek bohóca…. ennek koldúsa…. elnézését koldúlja, hogy ő oly szegény s nem vehet néki semmit! S a gyerek szívesen megbocsát…. csak annyit mond, ha vágyainak egy-egy álmából felébred, hogy: kár!… Az apa kárpótolja őt….. ez az öregember, aki nyomorúságában is úr maradt, – ez a félköltő, akinek minden szava mámoros álomba, mesevilágba ringatja el őt. – Színes szavai vannak a koldúsnak: mert van fantáziája, dáridó – mondja, – cigánypurdé, – ördögmotolla, – színes üvegdarabkái… s meséi a fia számára. Minden szó egy álomvilágba nyit. S a gyerek benne él ebben az álomban s fogalma sincs a nyomorról, amely körülveszi. Teste az anyjához húz, lelke az apjához…. – Persze! – az anya szűkmarkú, – a nyomorúság elnyomorította. – Száraz lélek lett belőle, – aki már most kezdi a gyereket eltiltani az élettől. – Ugy-e te sose leszel szerelmes…. – ugy-e tudod, mi a kötelességed anyáddal szemben, – prédikálja annak a gyermeknek, aki még azt sem tudja, mi a család! – Ezzel szemben, az apa, az úr, – aki még nyomorában is egy hatost ad egy szivarért – az életre kapatja a gyereket: – ki után fognak megfordúlni a lányok – mi? – kérdezi tőle – s mulatni tanítja, – mert nem bánta meg, hogy élt: – azt tartja szépnek az életében, hogy volt bátorsága élni…. S a harc tart: – a gyerekért…. Úgy néz ki a dolog, hogy az apáé a győzelem, – az övé a gyerek… azé, aki számára már más értelme úgy sincs az életnek, minthogy ez a gyereke van, – a melegszívű zsidóé a gyerek, aki ezt már a megszólításában is kifejezi: – lelkem, húsom, vérem, – szólítja a gyermeket….. Az anya sok mindennel megpróbálkozik, hogy elhódítsa tőle, – ócsárolja…. sőt még mesélni is próbál…. csakhogy nincs fantáziája, – a gyerek segít neki mesélni….. s ez a mese is mílyen! – megfélemlítő mese…. – kicseréllek egy másik gyerekkel, – mondja néki. És épp alkalmas pillanatban, – akkor, mikor oda irányítja a kést, – arra az egyetlen pontra, ahol az öreget biztosan halálosan találhatja el…. sikerűl rávennie vele a gyereket, hogy szajkómódra megtagadja az apját. – Te nem vagy az én apám, – mondja a gyerek az öregembernek, akinek egyebe sincs….. (S ez talán még lehetséges is, – mert hiszen ő már öreg ember.) – Beleszúrta a kést, – mert gyűlölködik, annélkül, hogy rosszat akarna, – mert hiszen nem rossz lélek ő, csak el van gyötörve…. S mikor valamelyest ráeszmél hogy mit tett, – meg is réműl, – dobná már oda minden pénzét, csakhogy már késő! – S mindezt egy rövid kis egyfelvonásosban, – amely végig egyetlen mese monotóniájának mondanivalójával van felépítve… Még a reálisoknak látszó s nyomort-festő dialógusok is egy alig-észrevehető árnyalatban meseszerűek…. S egy-egy rövid gyermeki szó fejezi ki mindezt, – egy-egy megszokott kedves naiv szó…. – Tökéletesen egyszerű munka s én már ezért is nagyon szeretem. Szó sincs róla, hogy szimpla volna, ahogy O. jellemezte, – sőt nagyon is dupla. – Csak az a furcsa, hogy sem ezt, sem a másik kis drámát alig értették meg az emberek. Hogy mindezt felfogták volna, – olyan egy sem akadt.
O. Nietzschéről: A becsvágynak ez az intezitása…. S becsesebb is ez a lázas zűrzavar a Rohde higgadtságánál és kitisztúlt izlésénél…. (Ez a nagy ízlésesség szegényesebb!) – Valaha talán inkább Rohdét kedveltem! – Nagy emberek árnyékában rendesen még nagyobbakat találunk, – mondottam akkor.
Pozitivista vagyok…. A tények nagyon fontosak! Bennök szimbolízáltatik egész életünk. – S a dráma formája ezt fejezi ki számomra.
A testi dolgok fontosak… példáúl a táplálkozásra nagy súlyt látszik helyezni a természet! – Az anyáknak külön szervet teremtett, hogy csecsemőiket táplálhassák. Hogy lelket tápláljanak, erre nincs külön szervük, – a lélek számára nincs emlőjük!
Nemcsak hősein és elképzelésén, – őrajta magán is beteljesedik az embersors – s ebbe bele kell tudnia törődnie!
Akárhogy szeretne, – az embernek nem sikerűl egészen rossznak lennie.
Anny: „Nem az a fontos, hogy az emberek itt jól érezzék magukat e földön, – hanem hogy a törvény beteljesedjék.” – Én: – Mílyen törvény? – Anny: „Az élet törvénye…. hogy élet legyen! S hogy ez mire való, – nem tudom. De amért az értelme megfoghatatlan, nem tagadhatom meg az értelmét, annál kevésbbé, mert érzem, hogy van értelme.” – Én: – Aki az élet értelmét tagadja, – az ne volna részese a törvény beteljesülésének? Ezt nem hiszem. – E földön a teremtő és pusztító erők egyensúlyban vannak…. (Sőt: teremtő és pusztító erő – ez valószínűleg egy és ugyanaz az erő.) S harmóniájuk olyan, hogy mégis élet van itt. Ez a pozitiv tény pedig az élet mellett dönt. – Ez a döntés azonban nem az értelemé, hanem az indúlaté. Az élet törvénye benned akkor is működik, ha megtagadod az élet értelmét. – Az egész szervezetedben működik a törvény…. s nem csupán az értelmedben…. Mióta az emberek gondolkodnak, – rendesen pesszimikusan nyilatkoztak az élet értelme felől…. ez bennök talán a türelmetlenség: a halál siettetése: a pusztító erő. – Ugyanakkor indulataik új életeket vetettek ide, az értelmetlenség e színterére.
Tolstoj: – Amit tett s az, hogy semmiképen sem sikerűlt rendet teremtenie ebben a chaoszban…. – az talán mindegy is! – Kísérleteiben csak gyerekes naivitása az, amely ílyen öreg embernél visszatetsző! – De felemelő látvány, hogy míly érzékeny volt lelkiismerete s hogy mennyire figyelt a lelkiismeretére…. s hogy a lelkiismeret fájdalma nála nem volt kisebb fájdalom, mint az önzésé. – A lelkiismeret örökös háborgása: ez Tolstoj….
Ma már úgy gondolom, hogy valóban, az embereket nem lehet rábízni a viharra, hogy éljenek kedvük szerint…. Itt, ahol nincs támaszpont, – ahol egyetlen szilárd pont nincs, – muszáj, hogy egyesek, akik ezt vállalják, – őrködjenek s vissza-vissza térítgessék, valamely konstruált stabilitás útjaira…. Vallás nélkül, papok nélkül nem igen tudom elképzelni az életet. Mi adjon a tömegnek irányt, amely szerint éljen? S ki vigyáz reá? Ha nem papok, – olyan tanítók, vagy bölcsek vagy írók kellenek, akiknek a szava tekintélyes s akik az ember mellett állanak ifjúsága elmúlta után is.
Amíg az ember él, az élettel kell foglalkoznia s nem a halállal. – A halálra én már nem félelemmel nézek…. Nem azt érzem, hogy „egy szegény halott”…. Mint valamely normális, természetes, jó dolgot tekintem a halált…. egyre inkább megnyugszom benne s egyre kevésbbé reszketek az életért.
Lehet, hogy a kommunizmus az az új világ, amelyben mindaz a rettenetes sok butaság, amelyben most a világ leledzik: önmagától szertefoszlik. „A nemzetek biztonságának kérdése”, – „az európai egyensúly” dolga, – „a keleti határok rekonstrukciója s a nemzeti védelem”, – mindez a sok tébolyító maszlag. Ha így van, – ha az valóban egy új világ, – amelyben a belátásnak, észszerűségnek, emberiességnek több szerepe van, – amit nem hiszek! – akkor jőjjön és szabadítson meg ebből a nyomasztó chaoszból! A fogalmaknak ebből a zűrzavarából. Ahol az emberiesség a jelszó s amellett a hazafiság! Ahol kórházakat építenek s bombákat gyártanak!
Ez a dráma! A hitelező, mivelhogy nem kapja meg pénzét, – rosszat beszél az asszonyról! – Mért adott ő kölcsönt, – mit gondol férj uram…. Ez az asszony le akart menni Erdélybe, hogy két szülőjét és testvéreit, akik robbanás áldozatai lettek, még egyszer lássa…. mit gondol, csak azért ment le. – A férj előbb ámúlva hallgatja, aztán jegyezni kezd. Fel-felhördűl. S az idegen diktálja a pontozatokat. – S aztán jön az asszony, s ő felolvassa a vádpontokat. – Éjféli vita a hűségről. (Osztián Zakariás) – Rögtön írja le bűnösségét erre a papírra! S az asszony felírja: valóban hűtlen volt. – Csend. – Jó. Lefeküsznek. – Reggel az asszony elszalad egy özvegyasszonyhoz, – barátnőjéhez, (aki úgy látszik a kioktatója,) – s elmondja, mi történt. – Utóbb megjön a férj is. Gyűlöli ezt az asszonyt s faggatni kezdi, hogy mire tanította ki az ő feleségét? Az tagad. – A férj hazamegy és lelövi az asszonyt. – Mikor elviszik, bezárkózik s megírja búcsúleveleit. – A Jóska bácsinak s a feleségének. A felesége arcképe ott van előtte az asztalon. – „Ne kínozzanak engem…. Én megöltem a feleségemet, – nincs célja az életemnek tovább…. Meg volt ennek a maga nagy oka”… – feleli a zörgetőknek. – S végez magával. – „Hát hiába volt? – nem halok meg?” – kérdi a lövés után. – – (Nagy anyagi nyomorúságban voltak – s ez lehetett oka, hogy a szép feleség erre vetemedett. – Elutazik Erdélybe, mikor lehetetlen? Ez luxus a szegénynél s csak olyan engedheti meg magának, aki már az íly caprice-okhoz hozzászokott egy kicsit.) – S a tett után hazajönnek az árvák a zárt lakás elé.
Úgy jövök haza: – avval a boldog reménynyel, hogy otthon a halált találom. – Úgy látszik, a halál: a lélek legmélyén a legigazibb otthon. A hazaérkezés.
Haragszom, hogy lopnak, hogy alkalmuk van lopni, – mert gondatlan…. és megbántom…. Nem vagyok tudatában annak, hogy a kár, amelyet lelkében teszek, minden egyéb kárnál nagyobb, – hogy az az igazi kár. Ha köztünk van baj, ha a szeretet szenved: ez az, ami jóvátehetetlen. – – Az embereknek lehetetlen együttélniök, úgy látszik…. Jóakaratúak egymás iránt – s mégis, lehetetlen! Az ember szerénytelen is, ha jól megy dolga, – őrjöng. Ezek eredendő dolgok. – Kínozni! A legbéketűrőbb, békeszerető, szerény, szelíd, odaadó…. s akkor jön az indúlat belőlem. Kínozni! Oh Isten! („Busúljunk együtt.”)
Csak a gyerekesség ér valamit? „Felnőtt”-nek lenni, egyértelmű avval, hogy romlottnak lenni, – korrumpált léleknek?
Tolstoj: – Nem volt pszichológus. Munkáiban kitűnő a pszichológia, (ha nem is pszichologizál,) – s mégsem pszichológus. – – Megállapítja, hogy mi az emberek bűne, de túlságosan szemérmes ahhoz, hogy felfedje e bűnök okát. Mert mihelyt oly bátor kézzel állapítaná ezt meg, mint példáúl Freud, – igenis Freud! – akkor nem szolgálhatna oly naiv tanácsokkal, mint a Kreutzer szonátában példáúl. – Hogy mi az emberiség bűne, azt kísérteties biztonsággal állapítja meg mindig. Ez a lelkiismeretem, – ő az, érzi az ember. – De hogy mi tanácsot ad? Ez az élet harc! – és erről nincs szó nála. A hívatalnokoknak ki muszáj csikarni a kenyeröket, – egymás kezéből kell elvenniök, – s ha nem teszik, éhenvész családjuk, – s ha nem mennek előre és nagy a család…. – Nevetséges! Sokszor az erényes Hoffmann-mesék jutnak eszembe, ha őt olvasom, – bármíly nagy művész is! Boszantó ez a korlátoltság ez az egyűgyűség….. ez a jámbor egyűgyű jóakarat, amelyet magára erőszakol. – Ez itt harc, – aljas harc – a jók és gyengébbek ellen, – felfalják a galambokat! Sok embernek, aki éhenvész, akit mindenki kirabolhatott, inkább azt prédikálnám, hogy egy másik életben majd ne legyen olyan mamlasz – semhogy odaálljak halálos ágya elé s azt meséljem néki, hogy majd a túlvilágon jobb lesz néki! – Antiszocialista! Reális érzék nélküli ember a nagy realista!
Az emberek bizonytalanok dolgaikban – s ha valaki odaáll eléjük posztót árúlni s elárúlja bizonytalanságát, – hogy ő sem ért valami sokat a dologhoz, – akkor elkűldik, – s éhen vész el. Ha úgy áll oda, mintha ő értene legjobban a dologhoz… s elragadja őket…. s meggyőzi őket, hogy ők is értenek hozzá, – megoldja bizonytalanságukat, felemeli őket és magát – és nem is csal…. akkor magával is jót tett másokkal is! – Aki bízik magában, az többre is képes, többet is tud, – akiben lendület van, – abban egy értékkel több van. – – Az érzékeny lelkiismeret: bágyadt. Az ilyen ember gyengeségeit érzi legjobban, – azokról való vallomását hordja a homlokán, – azt kínálgatja embertársainak, amiből nékik maguknak is épp elegük van: – a félénkséget s az élet iránt való bizalmatlanságot. Lehúz, kimerít, elkedvetlenít életképtelenségével. Ezzel hozakodik elő, ahelyett, hogy a benne levő kis erőt jól felhasználná! – Mi lenne a világból, ha mind ilyen lelkiismeretes mafla volna, – ha kiveszne belőle egyik legfőbb éltető erő: a lendület! Amely teremt és visz….
Mit keresek én itt ebben a világban, ahol minden szerencse dolga, ahol minden a fejetetején áll… Érdemek? Nem, – a szerencse lendülete! – Hindenburg, – kiderűl, hogy az ünnepelt vezértábornagy, – hogy ő is egy senki…. hogy learatta egy gazember genialitásának minden babérját. – A fejetetején áll minden, én nem ismerem itt ki magam – s mit akarok én itt?
A vadállatnak biztos irányt ad az önzés ösztöne, – de az embernek semmi sem adhat irányt…. Chaosz! – ezt kell éreznie… s hogy el bírja viselni, még nagyobb s boldogítóbb chaoszt kíván….. a mámort, a narkózist! Mert ha a tiszta értelmet kedveli, – meg kell tébolyodnia attól, ami van. – Mit gondoljon, mit érezzen, mit kívánjon, – hova pártoljon?
Egy férj: – Álmából ébred s félálomban néz a felesége arcára. Az mellette fekszik, mozdulatlan. – Hátha mérget vett be, – villan át a férfi agyán…. – Nem baj, – gondolja s tovább alszik. – – Érdekes, hogy ez az ember szereti a feleségét! – Vagy ez után azt kell-e hinnie, hogy a félálomnak ez a félig-meddig hallucinációs érzése, – hogy ez fedte volna fel igazi hajlandóságait?
Egy levélből: (Bauer Irénhez, Milano.) – Az, hogy van egy kis kertjük, az még jó is, szép is, – ez talán még engem is elszórakoztatna valamelyest. – – – Jön az este, aztán újra jön és újra…. s ha Isten majd megkérdezi, hogy mit csináltam e földön, azt felelhetném neki, hogy virágok között éltem. De így mit feleljek? Szomorkodtam. Folyton. A bánatnak egy egész tengere az, amely belőlem eredt. Egy sötétes kis szobában űltem és törtem a fejem és le voltam hangolva. Az életem emléke. – – – Ha talán mégis dolgozni fogok tudni, akkor jobb lesz megint. Azzal fogom áltatni magam, hogy mégsem élek egészen hiába, mégiscsak tehetséges vagyok s az élet nem is oly elviselhetetlen. Ezek az enyhület órái. – – – De a művészet is megcsalt. Nem vagyok rá alkalmas, hogy a művészetnek éljek, mert nem vagyok eléggé tehetséges. Ezt jól megvizsgáltam, számos próbát tettem vele, – tudom, hogy így van. – Minek éljek tehát? Gyermeket nem kívánok. Az hogy Erzsi itt van, az tart életben.
Tolstoj leánya itt járt…. Üres terem előtt előadást tartott atyjáról…. Se írók, se hírlapírók, se művészek, se arisztokrácia – senki nem volt ott. – A Tolstoj-múzeum Moszkvában fa-épület…. s ezt szeretné felépíttetni a Tolstoj-család s ezért határozta ő el magát, hogy útnak indúl….. – Ha eddigi ellenvetéseim nem győztek volna meg arról, hogy amit Tolstoj akart – az nonszensz…. – leányának ez a megjelenése volt számomra eszméinek szemmel látható hajótörése. Gazdagok voltak, – mindenüket odaadták….. Régen ők maguk építhették volna meg a Tolstoj-múzeumot, – de meg hagyták gazdagodni a kiadókat…. – S ha még azt is megtiltotta volna, hogy utódai a nevét viseljék, s kényszerítette volna őket, hogy névtelenűl egy idegen világba vándoroljanak ki, akkor verekedniök kellene az életért….. Szeretném látni azt a jóságot, amely ebből kijön, mikor Tolstoj Alekszej egy gyár hivatalnoki állását akarja Amerikában valahol elnyerni s már vagy egy féléve koplal. – – Dusét éhen hagyták volna veszni, – pedig elég nagy név volt…. – Nem! Arra számítani, hogy az ember őstermészete majd megváltozik, lehetetlen. – Szerezni kell tudni s megtartani kell tudni, – különben ellopják…. annak, aki érdemesnek tartja, hogy éljen.
Mit csinálnál itt egyik nap a másik után ezer évig? – A fiatalság? Minden nap új megismerés…. az ember egyre fiatalabb…. A boldog érzékiség…. S az élet megfejthetőnek, logikusnak és egyszerűnek látszik….. A szegények mért szegények? – És mért nincs felvilágosodás? – Húsz éves korodban aztán rájössz, hogy ez a világ egy kicsit komplikált, – a gondolataidnak új szisztémájára van szükség…. és töröd a fejed…. Utóbb rájössz, hogy mindenféle szisztéma hamis, – mert ez az élet ellentétes principiumokból jött létre…. S mire negyven éves vagy…. Még egy olyan negyven évest sem láttam, aki ne tette volna fel magában a kérdést: – minek élni? S aki ne elégedetten állapította volna meg, hogy szerencsére vége van egyszer…. – összevonván eközben szemöldökét, – átvillanván benne jövője, a halálos perc megszakadásának iszonyata…. – – Negyven éves korodban már rég itt az egyformaság… egyik nap olyan, mint a másik… s ez az, amit némely ember nem tud elviselni. A gyerekkora él benne tovább, az újságnak, szenzációnak régi pretenziója. Lehetetlennek látszik, némely pillanatban, hogy már semmi új nem következik. Megpróbálja tehát, hogy új életet kezdjen…. s ezek a kísérletek rendesen azzal végződnek, hogy ráeszmél, – hogy nem új az semmi, amit ő kezd, mind a réginek, az elcsépeltnek folytatása csupán.
Az ember olyan, mint a gyermek: – rá kell beszélni arra, ami néki magának a legjobb…. sírva, kétségbeesve követ, ha kézenfogod, hogy vezesd a halál felé.
Ghandi: – értem őt! Ez láz…. lázas ujjongás, a legnagyobb tevékenységre ösztönző mámor, – keresni a halált! Nekimenni s addig izgatni, míg magunkra haragítjuk.
Caruso…. ő már porlad. S azok, akik nemsokára porladni fognak s emlékük is elvész…. (néhány év múlva úgy tekint rájok e világ, mint azokra, akik már régen porladnak)… e régen porladók! – rég elhúllt állatok tömérdek tetemének faggyújából gyertyát állíttattak néki a sírján! – Nem olyan-e egy régi könyv papírja is, – mint egy régi hulladéka valamely hajdani állatnak?
Mindennap együtt megy villamoson egy kislánynyal….. A bátyja úgyis sokat mondogatja neki, ha tréfásan is: „Egy lánynak ne legyen valami szép lány barátnője, akit a fivére elvehetne”…. Miután ez a kislány úgyis teszik néki, megszólítja tehát, azzal a tervvel, hogy ez lesz a szép barátnő. – – Ma a villamos előtt egy Gallovics-féle ember állt… e régi ellenségemhez egész meglepően hasonlatos alak. Jól megnéztem s ő is keményen visszanézett. A kocsi másik oldalán szállt fel – s szilárd és nyugodt léptekkel indúlt felém. – Egyenesen odajött és leűlt mellém.
Kornél nem megy bele, a nagybeteg makrancos szeszélyességeinek nem rendeli magát alá. – Nem remeg tőle. – Azon a hideg, nyugodt, nem nagyon kíméletes hangon beszél vele, ahogy az apácák a súlyos betegekkel. Neveli. – Nem hagyja magát! – O. rettenetesen beteg…. (Néha éjszaka rámjön a sírás miatta…) – A lányuk menthetetlennek látszik… Maga az asszony is szenved: – epeköve van… s most hogy a férje kórházba kerűlt, visszérgyulladást kapott megint…. S amellett ez az asszony nem melanchólikus, nem panaszkodik, – áll a talpán…. Bámulatos, hogy mit kibír… Mosolyog. – Az a meggyőződése, hogy, aki él, mindenkinek kijár ugyanez a szörnyűség…. Embertelen magával, – meg se rezzen a szeme, – úgy néz szembe mindazzal a szörnyűséggel, amely rá következik…. Szinte passzióval várja már….. Mi lesz még? – „Velem nem lehet kikezdenie – én versenyzek”, – mondja…. „én kiröhögöm őt mindenestűl”…. – mármint Istent! – „Hogy ne legyek oly istentelen? – mért oly szép az, ami itt van? – talán bizony köszönet jár érte?” – Nem akarok az élettől semmit… nem kívánok élni, talán ez az oka, hogy oly jól tűröm, bármi jön is. – Betegápoló vagyok! – valamit csak kell csinálni az élettel! – Olyan jó minden voltakép…. oly rendben van…. (A bánat eufóriája szinte.)
Nagelék: olyan emberek voltak, akik, miután nékik jól ment, azt hitték, hogy az egész világ rendben van. – Úsztak a boldogságban, mint a sűlő malac a zsirjában, – undorító volt! – Bűnösek! – ezt kellett gondolnia annak, aki látta őket.
Koncert: Fal és levegő van a fejünk felett, – ahelyett, hogy a tér teli volna élő fülekkel, akik mind hallhatnák őt. – Hiába csapong benne a gyönyörű hang… az érzéketlen élettelen nem élvezi!
Kimaradt az O-ról szóló tanúlmányból: Nincs olyasmi, amit kritika tárgyává tenni ne merne…. legyen az saját maga, valamely szeretett személy, vagy Isten…. – Támadó szellem: mert nem hajlandó elfogúltan, vagy megalázkodva bármely régen tisztelt megállapítást kritikátlanúl elfogadni. – „A társadalom nem köteles hálára művészei iránt, – mondotta, – a társadalom és művészek, két különböző világ. – A művész magának művész s hogy néha másokkal is jót tesz azáltal, hogy teremt: a dolgok sokféleségéből származik”…. – és igaza van. – – „Ami a magam élvezete abból, hogy a mások műveinek kritikusa vagyok, – az csak rám tartozik, az megillet.” – – „Ünnepély huszonötéves semmittevés megtiszteléséűl”, – vagy: – „Abban reménykedel, hogy »Istenke« majd megsegít….” (Ő, aki vallásos!) – – Nem szerette a keleti bölcselet „napba néző”-it, mert érezte, hogy a nagy igazságok mellett, amelyek az élet ellen szólnak, apró kis igazságok húzódnak meg, amelyek az életet pártolják. – Csak talán a szeretet principiuma volt az, amelyről sosem nyilatkozott úgy, mintha valaha is revizió alá vette volna… („Szeretem” – „nagyon szeretem”, – sírt szegény operációja után, ha egy-egy barátját említettem előtte.) – Kíméletlen, ha az igazságot akarja megállapítani.
1925., május 1.
– Izlett a pulykapecsenye? – kérdezte Erőss Gyula, ez a tetű, az Otthonban egy vacsorázótól. – Mért kérdi? – – Mert a fiam csinálta magának a matematikai irásbelijét – és maga eszik pulykát. – – Paláshty köhög. Erőss odaszól neki: – Köhögni én is tudnék! – s ezt a megjegyzését úgy magyarázzák, hogy ez az irígy ember még azt sem bírja el, ha másnak annyi jut, hogy köhöghet.
A lélekben egymás hegyén-hátán tolong a sok emlék, érzés – s a jelen s mindez vegyűlve, a legnagyobb rendetlenségben. – Írni: ebben a chaoszban valamelyes rendet teremteni.
Hogy Isten a nagy kultúrákat tönkreteszi, nem is csodálom. Nagyobb mulatság neki a vadembert nézni s hallgatni mithoszait, amelyekben felőle képzelődik. – (Az anyák is újból és újból csecsemőket óhajtanak.)
A természet buja gyilkos…. élvezve öl. Bővében van remekműve….. – sarjad, minden, ami él. Csak bennem van s csak bennem lehet a pretenzió, hogy éljek, csak én érzem ennek a jogát, természetességét, tehát csak én követelhetem, – nekem kell követelnem. E jogom érvényesítését nem várhatom a külső hatalmaktól, csak a bennem levőktől. – Ez követelés – s ennek energikusnak kell lenni! A természet kedveli a dúrván szimbolikus cselekményt: amílyen az evés, a koitusz….. S e követelményem dúrván, az élethalál-harc nyerseségében fejeződik ki. – Nem szabad bocsánatot kérnem azért, hogy élek!
O.: – A hála sem akadályozza abban, hogy igazságszerető legyen…. S ez viszi kíméletlenségre. – A tradició sem akadályozza…. még a saját tradíciói sem….. – Bócheres igazságtevés! – mondja megvetőn, holott ősei bócherek voltak – s benne sok van belőlük. – – „Modoros, – hát legyen modoros”, – mondja egy-egy irodalmi munkáról, – „s mégis gyönyörű!” Ő mondja ezt, aki a modorosságot szívből útálja!
Álmomban ma azon gondolkodtam, hogy hogy is képzeli ezt a szocializmus? – Meg akarja szüntetni a mozgást? – Akik fenn vannak, le kell sűlyedniök, akik lenn vannak mozgolódnak…. a mozgás a lényege ennek az életnek…. stabilizálni semmit sem lehet!
Egy asszony: „Ajánljon nékem valakit, akivel viszonyom lehetne…. egy embert, talán, aki jobb sorsra érdemes és nem ér rá nők után menni, – annak szívesen volnék a nője.” (W. Ila)
Magamat sem szeretem valami nagyon, hát még őt! (O.)
Hogy Sh. intrikusokkal dolgozott…. hogy a romantikusat, valószínűtlent nem kerűlte el, – természetes. Hogyan vonta volna össze öt felvonásba évek történetét. Romantikus rongyok egy égő, magávalragadó lélek körűl, aki ragad magával: – így állította be hősét!
Orosz szinészek (Sztanyiszlavszkij) – remek előadást produkáltak! – Amit az oroszok művészetben produkálnak, az mind rendkívűli. Ballettjük, színházuk, – nem is szólva irodalmukról! – még kabaréjuk is! – Azon tünődtem, hogy ezeknek a szépen szavaló gyönyörű hölgyeknek hány őse élt-halt a nagy orosz pusztákon…. s egy egész régi, régen porladó nép jelent meg a szemem előtt. – – Az emberi nyelv-ről pedig egész furcsa gondolataim voltak! Ha idegennyelvű előadást hallgatok, mindig bámulom, hogy az bárki előtt is érthető! Ugyanazon hangok variációja – ez a nyelv! S az ember ezeknek a varációknak apró árnyalataira figyelni képes, – ez érthetetlennek tűnik előttem. Ua-au – mondják, – s ha jól figyeled is, alig találsz benne több változatot, mint az állatok beszédében, – amelyről pedig nem is vagyunk hajlandók elhinni, hogy beszéd. – Meg vagyok győződve arról, hogy példáúl a pingvinek beszélnek!
Hogy az ember férfikorában szemben tudjon állni a halállal….. s avval a kilátással, hogy öregkorában majd mint a kutya, magánosan fog tengődni s megdögleni…. (miután a kultúra hiábavaló: az élet lényegén mit sem változtat…) – hogy ezt mind kibírja az ember: hogy meg kell annak a szívnek keményedni! – vagy: mégiscsak támaszt kell keresni az istenségben….
Aki nem fejlődik, az visszafejlődik, az elzüllik! – Visszataszító látvány látni valakit, aki tiz év után ugyanaz, aki volt tiz év előtt! (Karinthy)
Az idea tiszta, a keresztülvitel mocskos. Jézus – ez a testetlen ember maga volt a tiszta idea! Megszűnt emberi mivolta lelkének gyötrelme lenni, mert függetleníteni tudta magát testétől! – Élete és halála…. (az idea halála és feltámadása) szivettépően szép.
Az ember bestiális! Jól esik neki, ha nem szeret, ha gyűlöl, ha a szakításra, elválásra gondol! – Közönyt tettet s csak azért sem oldja fel a feszűltséget, hogy gyűlölhessen tovább! Konokan ragaszkodik sérelméhez…. Meg akar alázni. Rossz kedvét előlépteti rosszúllétté – s belelovallja magát, amíg rosszúllétté nem lesz…. de ha ez nem sikerűl, még talán szimulálni is hajlandó. – S önuralma semmi! – amit épp mástól annyira követel. Hisz nem a saját érzékenységéről van szó! A máséról, – s az szenvedjen! Ó a bestiát hogy ismerem s tudom, hogy nem irthatod ki magadból soha!
Aki nem rendszerető, az nem is konstituál rendet. Mert ha törvényhozó volna, akkor szeretné törvényét!
A napfény az összes színt magában foglalja – s az egyes színeknek árt…. Az igazság, amely az összes szépséget magában foglalja, hasonlóképen ártana az egyes magános szépségnek, – annak, amit költészetnek nevezünk?
A dráma terve kereken záródjon. Össze kell komponálni, hogy egybe fusson össze minden. S a szituációk mind a legdrámaibb, a legvégsőbb fokig fejlesztve, – akkor lehet belekezdeni!
A vizió intenzitásával kezdődik…. s az intellektus csak később kezd túltengeni ennek rovására. Ahol még fogalom nincs, ott vizió már van, – tehát az a képesség, amelyre az írónak nagyobb szüksége van – ősibb, a gyermekkorból való…. egy fejletlenebb pszichikai korszak jellemző képessége….. Vagyis még fejlődéstanilag is alsóbbrendű képességnek mutatkozik a művészé, – szemben a gondolkodóéval.
Zsidók: űlnek és tanúlnak…. A világ zajlik s ők egy Messiást várnak…. S képzelődnek, – hogy mi lesz akkor, majd ha Ő jön! Hogy mit fognak ők akkor enni és inni…. ki fogja a tórát olvasni és ki fog nekik énekelni….. S aztán tovább tanúlnak szent könyveikből. Hogy mit kell addig tanúlni, míg Ő jön! (Kék madár: orosz kabaré.) – – Szebb azt hinni, hogy a Messiás jönni fog, mint azt, hogy már itt volt! – s a világ még mindig épp olyan komisz, mint volt annakelőtte.
Pásztor Árpád: láthatatlan vérebekkel kellene addig hajszolni… (egy láthatatlan ellenségnek, amíg eskűvel kötelezi magát, hogy nem fog többé Tolstojjal foglalkozni. (Dr. Untermayer Hubert, vezértörzsorvos, I. Úri-utca 6.)
Lyra: (Gellért O. új versei olvasásakor:) – A lyra ne legyen részletezés, a gondolatok és érzések esetről esetre való fellobbanása, – oly benyomást kell a versnek tennie, mintha végleg megfogalmazott, végleges mondanivalóit foglalta volna össze benne: – a gondolatok végleges formájának kinyilatkoztatása legyen, – akkor van súlya!
Hogy ebben a rövid életben még meg is lehessen únni valamit?….
Emberfejek milliárdjai a múlt tengerében: – nem olyan, mint a hullámverés?
Mikor az „Aggok a lakodalmon” című szamárságot csináltam, akkor is nyár volt….. akkor is kimerűlt volt az agyam rettenetesen, szorgalmas is voltam, kedvem is volt a munkához….. csak ne legyen a Catullus is majd ugyanoly butaság, mint az!
Szemben velünk két kokott lakik…. Hazajönnek…. mint a napfény – oly derű önti el a szobát. Benyitnak s máris énekelnek, – nevetnek rögtön… énekelve nevetve felszalagozva tódulnak be megitatva a délelőtti naptól…. Egy mosoly, egy szemvillanás a tükör felé…. belenevetnek…. s úgy körülszaglásznak mindent azonnal, mint két vídám vadászkutya, mikor snuflizva, farkcsóválva beszabadúl a szobába…. Hogy mi is történt azalatt, mialatt ők távol voltak…. jött-e levél…. Hát a telefon? – Kalapot cserélnek és nézegetik magukat a tükörben…. aztán összeölelkeznek s az egyik hízelegni kezd, – csókolgatja a másikat…. Majd harisnyákat mosnak s kiteregetik…. Egész napjuk énekelgetéssel, kacarászással telik…. s ebben a kacagásban – a nyugtalan és mohó várakozás cseng…. Mikor jön már a szenzáció, – a férfi? Az egyik „fifikus”, ravaszkás arcú, a másiknak az arca egyűgyűbb, kifejezéstelenebb.
Cigány-lakodalom utcánkban: – az ablakok nyitva, – egy zongoraverkli hasogatja a csendet egész éjszaka. (A férfiak még „munkában” vannak. Két szegényes konyhalámpa világítja a szobát. – Zsufolva van asszony-néppel. Egy egyhangú, egyűgyű, de ritmikus táncot ropnak egész éjjel. – Néha együtt nyivákolnak a verklivel. A vőlegény komoly, – de nincs benne aggodalom… – rászánta magát erre is életének örökös könnyelműség-sorozatában. Ők már megállapodtak a lánynyal. S mi baj lehet? Mi kell nekik, szegényeknek, – egy ágy! – – – Meghatott engem a szegényeknek ez az ünnepe. – – Mit csinálsz te lány? Ne függönyözd le azt az ablakot, – nem temetés van, hanem lakodalom, – kiáltja egy banya az utca bámész népe közűl….
Kismándor: az, hogy nyelvtani precizitásra tudott szert tenni a beszédben, – az neki, szegénynek már nagy dolog!
Nem becsülöd az életet, – csak akkor, ha azt akarod felmérni, hogy mílyen szerencsétlen vagy?
Megszólítás: Te mindenféle!
1925., július 1-én.
Mílyen széppé tette nekem a kedves a születésnapom reggelét. – Valóságos ünnep volt! – S este: leburúlva találtam a szőnyegén ima közben. Úgy imádkozott, mint ahogy gyermekkorában szokta.
Muszáj, hogy valami íly nyers indulat kösse össze az embereket, – mint a nemi ösztön….. hogy ez tegye őket egymás számára valamelyest szimpathikusokká, – különben felfalnák egymást….. különben az örök gyűlölet tombolna a földön.
Ide-oda fut a kis hajó a Dunán…. Az előbb még Ó-Budán volt, – most már itt van…. s hogy dolgozott s itt van: ez a múlt…. Aki nézi s akinek nem fáj: ez az élet, hogy emberek, állatok, masinák futkosnak itt a felületen…. sok futkos, sok futkosás közben lemegy a Duna fenekére…. aki csak nézi, annak ez a vég is csak ugyanolyan múlt…
Holló Gyula a Zongorá-ról:… „Az irracionális zavar, amely számomra legjobban fejezi ki ezt az egész életet, – ez van ebben a kis munkában oly kitűnően kifejezve. Aprólékosságok…. s amellett tökéletesen kifejezi azt is, ami nagy benne…. Egy kis nyomorúlt élet ábrázolása…. s az ember egy pillanatig azt hinné, hogy más életek másként folynak…. S akkor egyszerre ráébred, – be van mutatva, – hogy a többi is ilyen, ha a látszata más is….. A valóság apró-cseprő dolgairól van szó – s az egésznek mégis semmi köze a valósághoz…”
Meghalt felnőtt fia: – s azóta a szegény öreg néni nem mozdúl ki többé lakásából….. töpörödött és aszú, mint egy szem mazsolaszőlő.
Többek között az teszi őt oly naggyá, hogy egyszerre egy szó hangzik el, mely egy-egy ember egész életére vet világot. – Se kezdete, se folytatása nincs…. Nincs előkészítve s nem következik belőle semmi, – csak megdöbbent vele: egy pillanatra feltárúl valami. „Hol a jegyzőkönyvem, – hadd irom fel”…. stb. – (Shakespeare)
Lehet-e az életet „élvezni”? – Az élet-élvezet nem valami külön és fokozható dolog…. abból áll, hogy az ember él, egyszer jobban, másszor rosszabbúl.
O.: ő az a fekete szín, amely minden szint elnyel, – ő az, aki vallomást, élettörténetet, – mindent hallgatva magába vesz s telítődik vele. – Az ő némasága fekete.
Az onania természetes….. A szexuális élet kezdetének azt a viharát, amelyet egy szegény városi fiatalembernek kell elszenvednie, – csak az bírja természetesen levezetni, akinek nem kell dolgoznia, – aki gazdag, vagy aki ennek él…. Egy fiú, akinek tanúlnia kell, – pláne amellett még magát fenn is tartania… Az nem járhat egy nő után egy hétig. – – S a nők ugyanúgy vannak evvel!
A férfi, – mint valami gonosz szellem, ráveszi titkos munkálkodásra a nőt, – mintha maga az ördög volna….. Addig mesterkedik, míg annak gyereke nem születik – s akkor odébbáll! – Mintha csakis meg akarná rontani…. Olyasmire beszéli rá, aminek a következménye a gyerek…. Oly következmény, amit ő maga sem óhajt. S mégis addig fúr-farag, míg végbe nem viszi.
Oly nagyon megvetendő-e az a nép, amelyből Ő származott? Amelyet megtisztelt azzal, hogy prédikált neki, amelyhez eljött megváltani? – Nem érdemel-e már azért is kegyelmet, bármíly ellenszenvesnek tűnjék is e föld lakói előtt? – Ha semmi másért, – csak azért, hogy Ő is e fajból való volt s mindkét Kinyilatkoztatásra, a régire és az újra ez a nép találtatott méltónak! – – Minden népnek van alja és van kiválósága… de oly kiválósága, mint Ő volt, ugy-e csak kevés népnek adatik?
Aki mindent csak azért tesz, hogy lássák…. Mikor becéz: tudja, hogy nézik és mikor más számára állásért könyörög…..
A csaló ott űl a zenés budai korcsmában…. azzal a nagy elégtétel-érzéssel, hogy a cigány neki hegedűl – s e világ kellemességei néki virúlnak…. fű, fa, virág neki illatoz s a szieszta bágyadt örömei az ő életét derítik s nem azéit, akit megcsalt….
Igaz: hogy a vadállat önzésében és kegyetlenségében nincs ellentmondás…. az az ellentmondás, amely önzésünk és altruizmusunk között állandóan ott settenkedik…. S az is igaz, hogy a rossz embert nem érheti baj…. és mégis!….
Ha azért sajnálok valakit, hogy meg fog halni, akkor ott kell kezdenem a sajnálkozást, hogy megszületett.
Minden úgyis elpusztúl…. ezek a létből a nemlétbe bukdácsolók: ez a nagy igazság – legalábbis ez látszik annak…. S ezzel szemben: – ember vagyok, – mit csináljak az életemmel – valamit mégiscsak muszáj csinálnom: ez látszik a kisebbik igazságnak. Holott ez utóbbi a nagyobb igazság, nékem embernek! – – Nincs igazság…. de nékem szükségem van az igazságra! – – A Maha Bharata egyik filozófiai részében is van egy tétel, amely a nagy igazságot a kicsitől megkülönbözteti….. „Azt hiszed, oly könnyen elpusztíthatod, amit nem te teremtettél?” – ez a nagy igazság. És: – „akármit csinálsz is, a törvény telik be általad, – azért te végezd dolgod ezen a földön és úgy munkálkodjál, mintha mit sem tudnál az örökkévaló dolgokról.”
1925., augusztus 1-én.
Most már tudom, hogy mért csinál meg valaki egy olyan munkát is, mint az „Aggok a lakodalmon”. Mert nem tud jobbat. Mert munkában van s nem tudja jobban megcsinálni. (Új kínlódás a Catullus III. felvonásával a Margit kisasszonynyal való fiasko után.)
Személyek, akikkel évtiezdeken keresztűl sem készűl el az ember…. emészthetetleneknek látszanak…. mint a kő, amelyen hiába dolgozik a gyomor. (J. E. – O.)
Tudni azt, hogy íly halál-veszélyes és amellett szeretni és ragaszkodni az élethez: inkonszequencia…. – Bár, hiszen azt is gondolhatom, hogy nem is én halok meg…. én nem halhatok meg, én csak rosszúl érezhetem magam…. s hogy meghaltam, arról ugyan sosem értesülök…. Forgok, örökké csak e körűl… a halál kérdése körűl, eredmény nélkül, mint a bolondóra.
Az Ákoska utolsó jelenete olyan is lehetett volna: – hogy az apa egyelőre érthetetlen szavakat mond neki…. olyanokat, amelyek sokáig érthetetlenek maradhattak volna benne s idővel egyszerre, mintha rájuk sütne a nap: megvilágosodnak elméjében. – – „Majd egy másik életben, mindazt megkapom… – most még nem érted amit mondok, de jól jegyezd meg magadnak: – egy másik életben”… A gyerek ámúl…. s aztán kérdez valamit, – amire megint ilyen félig-érthető választ kap… pl.: „A dáridó szép volt benne, – de a lelkiismeretfurdalás rettenetes utána”….
Romlik az emlékezőtehetségem a feketétől. Nem emlékszem példáúl, hogy ki mondta és mílyen formában azt, hogy: „Már azért is szemrehányás jár, mert valaki azelőtt szíves volt?” (Talán Varró Grete Móricznéra, mikor elmeséltem neki, hogy Móriczné elégedetlenűl rászólt az urára: – Elmenjek magával? Megengedi? – Azelőtt könyörgött…)
Még egy macskát sem tudok lerázni az ölemből…. s mulatságában zavarni…. Kötelességemnek érzem, hogy mulattassam őt. (Horror vacui – és az alázatosság.)
Egy ember aki meggyilkolja emlékeit…. Elég belőlük! (Drámai jelenet lehetne.)
Egy beszélgetés: – „Nekem van egy legénykém”… – A férfi (nagy biztonsággal:) – „Na mondd, ki lehet az?” – A nő (sértődve:) – „Cica, te olyan gyalázatosan elbizakodott vagy”….
Ravaszúl van megcsinálva: Vágyaik ugyanoly irányba viszik őket, mint amit a természet akar velök…. Tetszeni akarnak, hódítani… Csak éppen a természetnek e hódítással való végcélja elől fordítják el a fejüket….
– „Nem adott semmit… és még össze is szidott, hogy milyen vesződséget okoztam neki”…. panaszolta egy kis kezdő kokott…. (Egy asszony pénzt ígért, – felvitte egy szállóba s aztán otthagyta mindenki.) – Ingyen adtam oda a szüzességem…. és most jönnek a meggondolások, hogy más mennyit kapott…. és ő milyen keveset…. míly olcsón adta oda magát…. Más karriert csinál….
Az ember meg akar halni…. sietteti a halált, de élni is akar…. S e két principium vitája a szervezetben és lélekben egy ideig folyik…. amíg el nem dőlt, addig tart az élet. – Az öngyilkos brutalizálja magát…. dúrván elhallgattatja a vitát…. elnyomja magában az egyik principium érvelését….. Ám e principium érverése újúlt erővel s hatalmasabban lüktet még egyszer, az utolsó pillanatokban…..
Még mindig alázatos vagyok…. fogadkozásaim ellenére…. Még mindig kötelességemnek érzem, hogy az embereket mulattassam. Már úgy vagyok beállítva születésem óta, hogy meg kell alázkodnom. A hűvös, nyugodt közönyre képtelen vagyok. – Legalább is megbotránkoztatni, ha másként nem! (Kovácsék, – Győriék.)
A kisgyerek hatalma a felnőtt szülőkön, az egész családon: az ártatlan csodáé.
Három hónaponként új cseléd: érdekesek…. Nincs e világnak még egy dolga, amely oly értékes és szines tud lenni, mint az ember, bármíly gyarló és haszontalan is az.
A szegénység és piszok a törvény, – a jómód a kivétel….. Aki királyi ágyban születik, annak is el kell készűlnie a piszokkal…. (Orosz tábornokok mint kulik Franciaországban.)
Hát nem becsapnak? Azt mondják, hogy ha jó leszel, becsületes, szorgalmas, eszes, akkor boldogúlni fogsz…. S kiderűl, hogy mindezekre semmi szükség!
O. tanúlmánya: Ílyen elme – és mégis az értelem lényében nem praedominál, – nem zavarja érzései, ösztöne spontaneitását… az érzései szólalnak meg először. Az értelem másodrendű szerepet tölt be – s ez így van rendjén!
|
|
Minden a semmiben végződik: – az aktualitás a mi életünk…. az a rövid kis aktualitás!
Hasonlítok is Laczkó Gézához… és én is úgy invitálom barátaimat magamhoz, mint ő: – Gyere, az én feleségem kedves asszony! – Ments Isten, hogy ugyanaz legyen a vége, mint nála!
Csak az boldogúlhatott anyámmal, aki humorral nézte rettentő szigorúságát és komolyságát…. (S ezért még ő sem haragudott, még ő is elmosolyodott. – Náci.)
Megint ostoba, – alázatos voltam. – Felkeresett egy rokonom, Pali bácsi fia, akit eddig még nem is láttam életemben – és szívességet kért, a kisfiát segítsem át a vizsgáján. – S én: – mint mindig, most is, – ha nem tudok mit tenni érte, legalább szóval igyekszem szolgálatára lenni. – Ez a rabszolga! – Ahelyett, hogy azt feleltem volna egész ridegen: – Nem, – nincs semmi összeköttetésem a Markó-utcai reálban. – Szünet. Csend, amelyet nem enyhítek. – S ha ő még kapacitál, akkor: – Különben is ez olyan, mintha az utcáról egy vad-idegen ember jönne be szívességet kérni…. – Hiszen a rokonod vagyok…. – – Akit én harminchét éves koromban látok először, – az rokon? – Az csak nem rokon? – Mikor lesz már az, hogy egy kis lélekjelenléttel tudom intézni dolgaimat…. (Foris Lajos miatt szégyenlem magam? – Mit tett értem? Mikor volt figyelmes?) – S az az úgynevezett elégtétel, amelyről ábrándozni szoktam?… (Igaz viszont, hogy ílyen emberekkel szemben mégcsak nem is reflektálok elégtételre!) – De mégis, – valami felháborító mégiscsak van ebben, hogy a rokonságra hivatkozva hozzám mer fordúlni! – olyan ember, aki mégcsak nem is érdeklődött irántam soha. – Az apámnál lakott valaha – s apám legkedvesebb fivérének a fia!
Szegény, jó kis Mariska…. Este légzési nehézségei voltak s arról beszélt apjával, hogy néki fehér orgona legyen a sírján…. Aztán elaludt…. Reggel a fiú hívja az apját – jöjjön, a Mariska hív minket és mosolyog. – Mindegyiket sorra hívta és mindegyikre rámosolygott…. Az utolsó üdvözlet után egy percre a szíve már nem dobogott. – („Az a jussa, hogy a kerepesi temetőben pihenjen!”) – – A mosoly… az az emberi élet virága… – Olyan kis puffancs volt…. olyan volt a husa, mint a hamar kipukkanó gombáé… pirospozsgás és gazdagon burjánzó, de ellenállóképesség nélkül való…. – – Szegény anyja összekulcsolt kezekkel imákat mormol, – mit is tehetne egyebet s mikor elviszik a kereszt jelét veti utána. – – Ilyenkor az ember élőket keres, hogy megcsalja magát, – legalább egy óráig, hogy csak élet van és nincs halál….
Megcsaltak minket: azt mondták nekünk, hogy célja lesz az életünknek… És mi látunk is célokat egy ideig: a közönyös végtelen szegmentumait…. Itt imbolyog az ember s hogy merő gyönyörűség, vagy merő keserűség volt-e a láng…. amely volt…. s mihelyt volt, már nem is volt…. összevisszaság ez az emberi elmének, amelytől meg kell zavarodnia! – Érzés van benned – s a közönyös sziklák vesznek körűl….. Rettenetes erőfeszítést teszel, hogy nyomod maradjon e földön… (mert hiszen mit is tennél egyebet?) – s nyomod elenyészik…. nem is volt a te emléked soha, csak a nevedé egy ideig…. A maradandóságot szereted, holott léted apró kis aktualitása mindened…. – – – Haragszol a rossz emberekre s jó szeretnél lenni embertársaid iránt, – erre embertársaid becsapnak, visszaélnek jóakaratoddal – s nemsokára már te is az az ovatos, gyanakvó visszautasító természet leszel, mint akikre úgy haragudtál!
|
Temetés: – Izrael! – mondják….. Kriszte eleison! – mondják…. előveszik a zsidót s előveszik a görögöt is…. – mindent, ami esetleg segíthet! (Ha a régi görögök ortodox sarjadékai ma is élnének: – azokat is agyonütnék.) – – Egy kis egyszerű kislány volt ez a szegény Szabó Marcsa – s most egy nagy családi ünnepély középpontjává lett. – Létének jelentősége halála pillanatában határozottan megnövekedett. – Az apa, valaha dohánygyári munkás, mint egy államtitkár áll a ravatal felett s fogadja a részvétnyilatkozatokat… s az egész család ki van emelve hétköznapi életéből…. excitálva vannak életenergiáik. – Családi ünnepély! – – Kik előtt ragyog úgy a hiúságuk tüze…. temetőjáró nénikék vannak ott, – akiknek kéj a szomorúság – mióta valakit egyszer elvesztettek, – akiknek második otthonuk lett a temető. – – A sírnál újból felmorajlik az ima… mintha a föld alól törne elő, – s az az impresszióm, hogy ez az élet semmi egyéb: mint hogy a földalatti tüzek, morajok viharok felkívánkoztak a föld felszínére – s emberalakban itt tombolnak egy ideig, – aztán visszasűlyednek ismét! – – Ha az ember profán gondolatokkal, földi becsvágytól telítve jött ide, a temetőkertbe: – újból megundorodik ezektől s fogadkozik, hogy hű, egyszerű és becsületes lesz e kis vándorúton. – – De emberek közé is kivánkozik, víg nép közé, akik megint elfeledtetik vele azt, ami folyton fenyegeti, – szomjazva vágyik a bolondság után.
1925., szeptember 1-én.
– Egy ílyen öreg asszony cipelje a fát… a fiatal lány pedig mellette megy… – Hát, bizony nem szép! – feleli rá az öreg szatyor, – az én régi barátnőm: az Angyal utcai szajhák patronája! – Jószívű, – persze, – van is erkölcsi érzéke…. az erkölcs bizonyos területén pedig itéletét egyszerűen felfüggesztette. Örökre. – Az más! Ott hallgat.
Gyors tanácsadás…. a beavatkozás élvezete…. – Hát nézzük csak? – Magát megcsalja a felesége, – úgy? – Hát én kidobnám, tudja…. (Ő most: a tanácsadó, fontos személy!)
„Idősebb férfira, aki fiatal leánynyal köt házasságot, elernyesztő hatással szokott lenni a házasság!” – (Károlyi Mihály) – – – Ha oly igazságtalanúl sújt balszerencséjével e világ, – akkor a szerencséjére sem vágyom, azt is megvetem!
Gyűlölködő természet vagyok…. szegény E.! – Az indulatok felgyülemlenek és kitörnek, – egyszerre, váratlanúl, apróságok miatt…. s kezdődik a gyűlölködés! Kínozom szegényt! Dögölnék meg már!
Mint a falevél, amely lehullott, – esik szét koporsójában öntudatlanságába merűlve… – Mit tartsak örökkévalónak benne? – Efemer volt az élete…. s a falevelek harcában részt vett.
O.: – Ha mindent úgy állítok be, amit tesz, hogy a kitűnőségét igazolja? – Ő egy szóval sem mond többet telefonon, mint amennyi éppen szükséges…. de az ember nemcsak annyit mond…. és ő sem mindenkinek…. és ő is szereti, ha az ember barátságos…. – – Az objektivitás és szubjektivitás furcsa kűzdelmet vívnak benne…. – Azt ő maga is elösmeri, hogy ami objektiv, az idegen…. De legyen az az élet dolga, vagy irodalom: ő objektiven ítéli meg az embert – sőt szigorúbban, mint az idegent, – sőt az ember ellenségei véletlenűl épp akkor lesznek barátaivá…. (Turcsányi, Bán, Tersánszky.) – Szilágyi nevét törli Kosztolányi cikkéből, nem engedi, hogy a Vörösmarty Akadémia tagjai közé válassza…. s amellett ölelteti, csókoltatja „sokat gondoltam magára”, – mondja neki….. ha pedig Fülep Lajos azt írja Lesznairól, hogy oly nagy, mint Shakespeare, – ezt teljes egészében leadja! – mondván, hogy oly kitűnő iró, mint Fülep, helyt fog állni maga azért, amit ír…. (Fülepről különben azelőtt mindig rossz véleménye volt!)
Érdekes, hogy az ember az iránta való elfogúltságukat szereti barátaiban…. amellett arra kéri őket, hogy legyenek, tudjanak elfogulatlanok, szigorúak lenni iránta… – S ő maga is azzal büszkélkedik, hogy ő „épp oly szigorúan tudja megítélni az édesapját, mintha idegen volna.” – Merő ellentétekből vagyunk összetákolva!
Akinek a tekintély oly fontos…. Azt, hogy mért vagyok oly rosszkedvű…. nem, a világért nem kérdezné meg! – Aki leckéztet, de minden effélét már messziről visszautasít…. Aki állandóan fitymáló, kötekedő, heccelődő, hepciáskodó… akinek egyetlen szavát sem lehet gyanútlanúl, a kétértelműség, vagy valamely célzás vagy bírálat gyanúja nélkül fogadni, – az egy érett, komoly ember? Ezek silányságok!
1925., szept. 8. – O-nál elhatározásom szerint utoljára! – – Ezek olyan emberek, akiknek szükségük van rá, hogy felégessenek valakit! – Inkább élni, mint írni – és inkább írni, mint a tökéletesség ambiciója miatt elhallgatni! – Jó, hogy még egyszer ott voltam! – de ennyi elég!
Polgári társaságokba is jártam fiatalkoromban s megpróbáltam, hogy megnyerjem őket…. Ezek a kísérletek a legellenszenvesebb emlékeim közé tartoznak. – Mindent felhasználtam, ami bennem volt: – igyekeztem a lehető legkedvesebb lenni. – „Überspannt!” – mondották a legjobb esetben. – A dzsentri-körökben a lányok halkan megjegyzéseket tettek rám – s mintha jégből lettem volna nekik…. Mint egy kellemetlen idegen testet vetettek vissza magukból a magányba. – Semmiféle olyan tulajdonság nem volt bennem, amelylyel hathattam volna reájok – s ezt még akkor nem tudtam s megpróbáltam ezt is.
O.: Gyanakvó: – mert ismeri magát és saját szellemét, hogy az igenis támad, – folytonosan, minden cél nélkül és sokszor erősebben, mint akarná! – – Ott fekszik és bírálja az eseményeket – az életet – azt! Ez butaság! – Az is butaság! – és vár. És jönnek a butaságok seregestől, – ő izgatott, aztán meg-megnyugszik…. – – – Nem mohó? „Egy kis pesti házat kártyáztam el”, – vallotta be, – „egy nagy összeghez még egy kicsit akartam hozzászerezni”….
Halott: – elkészűlt viszontagságaival…. Íme az eredmény: ez lett a végén belőle, – itt fekszik!
Nyáron írtam a Catullust – s ezért is félek tőle!
A kielégűlt ember rám mindig valamelyes közepesség benyomását teszi.
Nietzsche leveleit olvasom. – Szikrázó elme. – Megint egy-egy szó az, amely csodálatba ejt, – mint minden nagy embernél! Az a bizonyos szó azon a helyen: a gondolat és érzés legtökéletesebb öntvénye. – – Úgy járt-kelt a világban, mint Kolumbus Kristóf…. persze a filozófus az, aki egy új világot lát maga előtt! Ez a legtökéletesebb boldogság, – az igazi újjongás, – ez az ami engem is kielégítene, ennek készűltem, erre vagyok való…. az ábrázolás nem is elégít ki egészen, nincs is elég tehetségem hozzá, úgy látszik. – A részleteket ábrázolni…. ehhez kevesebb kell, mint amennyi indulat bennem dolgozott. – Nem vagyok a helyemen. – – A függetlenség! – ez a leghőbb vágya, hogy ne álljon „idegen lelkiismeretek” ellenőrzése alatt…. úgy látszik minden igazi tehetség erre törekszik, ha eljutott odáig, hogy megbízhat magában: – hogy a legtökéletesebbet csinálja, amire csak képes. – – Rosszúl neveltek…. nem is lettem elég művelt…. – – – Úgy beszélt a Zarathustrában, mint egy fejedelem…. Harsog a boldogság! Egy démoni ujjongás féktelenségével szól az új kinyilatkoztatás…. Mint egy fenséges, ragadó árvíz, amely az élet diadalát zengi….. (Haukland életszeretete, szemei…) – s ő maga egy szegény szenvedő, vágyódó, nyugtalan bolond volt. – Legszebb óráinak életörömét sürítette fokozta fel eddig a harsonaszóig. – Igaza van, csak a derű, az isteni derű lehet oly mély és tartalmas, mint a melanchólia! – Micsoda tervek égtek előtte, – egy egész életre szólók – s előttem semmi! – – Ő is a hideget szerette, mint én, – ebben az egyben talán hasonlítunk egymáshoz, csak a hideg időszakban tudunk dolgozni. – – Az utóbbi időben egyre mélyebben látom be, hogy szavakon múlik minden az irodalomban…. egy-egy szó elhelyezésén, izzásán, helyzeti energiáján! – S azon, hogy az embernek legyen türelme tökéletesen kidolgozni magában, amit gondolt s azt minden szempontból megmérlegelni: – a logikával mindenképen összeegyeztetni s legfinomabb sugallatai próbájának kitenni. – A következőkben volt ő nagy: hogy tökéletesen kiérlelte magában, mi a feladata és mondanivalója, – hogy ennek élt, – hogy tökéletesen kifejlesztette erőit, – hogy függetlenítette magát mindenkitől, – hogy időt, türelmet, szenvedést szentelt annak, hogy legmélyebb, legtitkosabb sugallatait ellesse… – – Ha lehet tőle tanúlnom, akkor ez: – hogy ne legyek többé lusta s ne csak félig gondoljam át, amit meg akarok írni, – rábízván a bírálóra, hogy az majd intézze el, figyelmeztessen arra, ami logikailag nem áll meg, – aminek a hangzása nincs eléggé kipróbálva, valódi-e, igaz-e, nem affektált-e? Nekem magamnak kell a végsőkig mennem e tekintetben és semmi fáradságot sem szabad sajnálnom, ha egyszer ennek élek. – Csak így lehet függetlenűlni, – ez a függetlenülés! Ez az a magány!
Amint Beck Fülöptől azt lehet megtanúlni, hogy az ember ne kímélje magát – s intézze el a legszigorúbban önmagával, hogy mi az, ami tisztátalan, mi az, ami nem néki való…. Tisztázza, elég igazságszerető-e valóban…. hogy miért mond valamit, – azért-e, mert az űgy szeretete készteti, vagy a tetszelgés…. hogy ítéleteiben figyel-e a dolog lényegére, vagy csak arra, hogy csinos hangzásuk legyen….. – vagyis azt a bizonyos nagyon becses, nagyon ritka komolyságot lehet tőle megtanúlni.
Brauns dr. halálára…. – Az orvos meghalt. – Nem egy paciens, hanem sok paciens minden reménye. A Segítő! Nincs többé hová fordúlniok. Csak egy ember volt a nyomorúltak reménységének ez a forrása is. – De hogy meghalt, nagyobb veszteségnek érezzük, mintha egy ember halt volna meg.
IX./19. Megesküdtem kettőnk életére, hogy a berlini házzal nem foglalkozom többé.
– „Aztutat… Legistelen legnagyobb”…. – – Egy kislány: „A mi tiszink az iskolában, ha látnád, olyan gyönyörű ember!”
A régi nyelv: – „fagyvette lábak”, – „vastag nyálka” (Schleim).
Nietzsche: – Hogy ez a kiváló ember…. aki prófétának tartotta magát, hogy ez annyit tudott törődni azzal, hogy mi árt a hírnevének, mi nem…. hogy tesz-e hatást szózata…. hogy mi lesz a sorsa könyveinek?…. Nem volt eléggé nyugodt, sem eléggé boldog azzal, hogy kifejezte magát…. Nem tisztúlt meg teljesen….. Hogy Wagner elvonja tanaitól az intelligencia figyelmét? – fontos ez! – Leírta, letette és hallgat: ez az igazi „Jenseits”…. S hogy oly gyermekes volt s elhitette magával, hogy könyvei sorsdöntőek lehetnek az emberiségre? – Az emberiségre semmi sem sorsdöntő! – A művész, aki a részleteket ábrázolja e tekintetben meg van kímélve a csalódás fájdalmaitól… Könyve nem lehet sorsdöntő, – munkássága igénytelenebb – s ő nyugodtan felmentheti magát attól, hogy hatását a messze jövőben már most kémlelje ki. – – Persze, ha nem lett volna íly gyerekes s íly egyoldalú, hiányzott volna belőle a vehemencia…. s a meggyőződés ereje, hogy valami nagyot alkot…. Ha gondolatai hatását illetően nem élt volna ebben az illúzióban – s ha megvizsgálta volna a hatalom reménytelen fantomját a másik oldaláról is…. – – Míly szivettépő utolsó levele Brandeshez: – már megfogta a paralyzis, (már vonaloznia kellett a levelet) s ő a paralyzis üldözési képzeteitől megtévesztve nyílván azt képzelte, hogy ellenségei titkos hatalma lett urrá rajta… „A megfeszített”, – írta alá szegény…. Megfogtak, kifeszítettek, már ropog a kereszt…. végem van!
Az alapszinek brutalitása….
Egy hang, amely a lélek mélyéig hat…. amely rögtön gyökeret ereszt a mélyben – s egy másik amely nem ér talajt, – amely előtt becsukódik a mélység…. A mélység nem mindig fogékony!
Ismerd meg magadat! – ez az egyik világ, amelyet kiemelhetsz magadból – és: légy azzá, ami vagy, – ez a másik világ. Az első törekvés: ez volt az életem…. A második – ezt bizony elhanyagoltam. – – Ki tudja, mi minden szunnyad benned, micsoda képek, szavak, ujjongások…. ha nem volnál lusta és nem ismerőseid iránt való haragodat táplálnád folyton, – mialatt heversz…
A megváltás: – az ellentmondásoktól való megváltás. (Életfenntartás és szeretet.)
Két sötét alak megy el mellettem az éjszakában…. „Menjünk az átfogó irányában…” – mondja az egyik… „Két befogó, – egy átfogó”, hangzik még – s én már nem félek tőle. (Ahova a Pythagoras-tétel eljut, – ott egy kis erkölcs és egy kis szív is van.)
Ki az az Űbermensch? Ez a zavaros, félig darwini teoriákon felépített ideál? – Szabad egy filozófusnak mindvégig az érzések ködében melengetni azt, ami filozófiájának első és végső mondanivalója? – S ha lesz Űbermensch, – mílyen lesz az? Boldog? Bátor? Egészséges? – És jó az embernek ez? ha nem szenved?… És ki lesz az Űbermensch? – mindenki? Vagy egy szekta? – akikért a többi rabszolga dolgozik? – és ha csak egy pár ember lenne – érdekelheti ez a pár ember azt, akit az egész emberiség sorsa érdekel jobban? Akit ennél a kicsi sorsnál a nagy összefüggések – ennek az egész világegyetemnek sorsa, berendezése, legfőbb principiuma érdekel?…. És ha lesznek íly, kétes exisztenciájú, kétes boldogságú utopisztikus lények, – mi lesz akkor? Hatásuk fog boldogítani, – létük ténye már megváltja az emberiséget? – – – Ha Osvát elé kerűlt volna e filozófus tervével – ő e tervet semmivé tette volna…. és megakadályozta volna evvel – centrális gondolatának kigúnyolásával, megsemmisítésével, hogy az a sok apró szépség apró és mély észrevétel létrejőjjön, amelylyel Nietzsche könyve teli van.
Hamlet: nem analyzis, – mint a legtöbb író munkája, – nem magyarázat, hanem maga a komplex élet, teli önmagának ellentmondó jelenséggel – amely vizsgálat alá veendő és magyarázandó!
Szegény lélek, hogy bírná! Egyűgyű lélek…. meg kell zavarodnia ettől a sok mindenfélétől, ami itt van…. Ő nem tehet semmiről és büntetik…. Zavartan nézi.
Nem egy mély hang, egy szó sötét fénye, – nem egy formai érzés, nem egy lüktetés: – nem a kifejezhetetlen az, ami Gellért Oszkárt ihleti…. Néki, úgy látszik, témái vannak (így is nyilatkozott nekem,) – e témákat, e fínom, gyengéd mondanivalókat ő utólag zenésíti…. A forma utóbb jön – s ezt érzem, ezért nem elégít ki, ezért tesz oly hatást rám, mint egy néma hegedű! Mikor még verset írtam, sosem tudtam előre, mit fogok írni,… mi lesz a vége…. „Alszol, mialatt az éjszaka”… ennél a kezdő-sornál a sor végének pauzája volt az példáúl, ami lázt okozott.
„ – Igénytelen vagy…. mert éppen oly nagyon igényes vagy”…
Hogy egy Nietzsche ennyire elfogúlt tudott lenni a saját maga munkái iránt… hogy afelől képzelődhetett, hogy műve a világot megváltja…. érthetetlen. Voltakép tapasztalatlan embernek kell őt tartanom, ha nem valóban betegnek…. Ha legalább azt képzelte volna: – Hogy az emberiség véráramába mindenféle mirigy beletorkollik… az egyik könnyelművé, a másik zsugorivá, egyik becsületessé, a másik becstelenné tenné… s valami egyensúly, – egy hibbanó, örökké bizonytalan egyensúly jön ezáltal létre: – az, amelyet saját lelkünk bizonytalanságaiból oly jól ismerünk…. Jó! A kereszténység önmegtagadásra tanító eszméje után egy másik, amely az erőt dicsőiti… Valami majd kijön belőle. – De hogy a világot megváltoztassa, megváltsa?….
A megöregedés egyik oka talán az, hogy az ember nem tudja többé kialudni, kipihenni magát. – Örökké fáradt – s nem ismeri többé a felfrissülést. (Az öregemberek alig alszanak.)
A bölcs épp oly kevéssé tud tanácsot adni, mint a muja…. Épp oly tehetetlen, épp úgy hallgat.
Egy kertben foglalatoskodni: Istennel beszélgetni.
A szellemek? – Nyílván nem dimenzióban élnek, ha élnek…. Nincs nekik magas, alacsony, gömbölyű, lapos…. Nincs jó és rossz…. nincs fény, nincs hang…. S miután halál sincs: akarat sincs… Ha azonban mégis el tudnók képzelni, hogy akarhatnak valamit: példáúl azt, hogy nékünk megjelenjenek…. hogy tehetnék? – még a legnagyobb erőfeszítéssel is? Ha nincs egyetlen oly tulajdonságuk, amelylyel érzékeinkre hathatnának? Ha elképzelhetnők, hogy egy ílyen szellem a legnagyobb erőfeszítést teszi, hogy nekünk megnyílvánúljon s közegéből érzékeink számára kilépjen, még akkor sem képzelhetem, hogy láthatóvá váljon!
Félek, hogy E-t olyasmire akarom rávenni, ami megrontaná egyszerű jóságát.
„ – Légy jó, de vigyázz! – látod, becsapnak…. nem kell ostobának lenned jóságodban… az embereken alig lehet segíteni…. az emberek kihasználnak”…. stb. – ezek olyan szólamok, amelyek alkalmasak arra, hogy megmételyezzék. – Ez maga a métely, mert ebből lesz a rossz! A feltételekből, a kifogásokból, a meggondolásokból. – A jóság egyűgyű, – nem a komplikált bölcsesség tesz jóvá, – csak az egyszerű. S ez az egyűgyűség szent, – ez az az ostobaság, amely nem bírálható!
Tolstoj lélekrajza: – a legtöbb hőse azt gondolja, amit mindenki gondolhatna, ami a legegyszerűbb és legköznapibb – s mégis frappáns, mindig frappáns, mikor rámutat, hogy mi az amit mi mind gondolni szoktunk. – S ezért hat mindenkire. – (Natasa: – Mi van a lelkében? – Jó, rossz? – Vagy csak jó? – És mit gondol? És mit gondol rólam?) Háború és béke.
Valóban: – Az örökös ellentmondások között hányódva, örök reménytelenségben afelől, hogy magyarázatot nyerhetnénk, – örökös sötétségre kárhoztatva s mégis világosságot áhítva szüntelenűl, – az érthetetlen kellős közepén…. nem egyszer az az érzésem nekem is, hogy mi marad más? – minthogy az ember higyjen és jámbor legyen? Végezze dolgát és imádkozzék, – jobbat nem tehet úgy sem. (Csak ne fenyegetné az elbutulás veszélye! – a klerikálizmus, a végső sötétség!) – – Mi oldhatná meg a rejtélyt más, minthogy abban az irányban keresi, amely felé szíve, vágya úgyis hajtja? S míly ostobák azok, akik azt hiszik, hogy még egy-két ugrás a fizikában, chémiában s a vallásosság szükséglete egy-kettőre megszünik.
Természetesnek találom ma már ezt az örök-mozgást…. hogy nem leled a helyedet sehol, – hogy nincs az életednek állandó, megnyugtató formája, – sem társaságban nem leled állandóságát, sem a magányban…. Lehetetlen az állandóság: – az őserő hajtja az embert az örök mozgásba!
1925., október 1.
Derék emberek voltak, jóakaratúak, tiszta életre törekvők – s különösen az asszony: – még epe sem volt benne – s úgy tűnt, hogy bármi történjék is: ezek között nem lehet baj! – S voltak órák, amikor még ezek sem tudtak együtt élni, – minden jóakarat kevésnek bizonyúlt. – Jöttek az idegbaj órái….. („Er war launenhaft”, – „zuwieles”) – – Az, aki annyiszor volt jó, – akinek az egész élete a tiéd s csakis arra való, hogy megkönnyítse, ami nehéz…. az most egyszerre valami csekélység miatt oly indulatot kelt benned, mintha idegen lenne…. Magad is csodálkozol aztán este s az az érzésed, hogy ha majd el kell menni innen s minden távolodik már: ő legyen az utolsó érzés szivedben, amelylyel távozol…. s hogy ő az egyetlen, akire, amire a sírban emlékezni érdemes. – – – S megcsókolod a szemeit a sötétben…. – Te sírtál?
Kűzdeni magam ellen: – ez volt a fiatalság.
Meleg szivek, akik ide a sziklák közé egy hideg világba vannak kivetve…. (Pásztor.) Nem csodálkozom a napimádókon: a nap az egyetlen melegségnek, az isteni gondoskodásnak látszik itt.
Ha távolról nézed őket, valóban nézheted őket sakkfiguráknak…. node közelről nézve emberek ők…. s azt a meghatottságot, amelyet közelükben, szenvedéseik láttára érzel, – mégsem szabad számításon és figyelmen kívűl hagyni mikor megítéled őket! (Igaz ezzel szemben az is: hogy könnyebb őket messziről szeretni….. – A jóság egy fölösleg benned, amely igyekszik belőled elárasztani mindent, ami körülvesz…. – valóban: mire való, ha nem arra, hogy pazarold? – Vannak aztán, akik úgy érzik, hogy nem boldogúlnak az emberekkel sehogy… s nem bírják, de nem is akarják már megvetésüket lekűzdeni – s mégis jók! – megvetéssel azok. Nemesebb fajta.
Egy szegény kis lélek…. aki problémákat hempergetett maga elé – s ez nem neki való. – Őről magában – pedig neki mást kellene őrőlnie, nem sajátmagát, – anyag kellene és nincs!
Csak közhelyeket lehet mondani, régi igazságokat, egyszerű dolgokat: – legyetek mértékeletesek, igyekezzetek jók lenni….. legyetek elnézőek….. mi más világosodhatik meg az ember elméje előtt ebben a komplikáltságban? – S vígasztalni mivel lehet? – Szavakat, szavakat, régi, bevált jó tanácsot lehet adni…. S egy szó a sok közűl valamelyik éjjel felmerűl a szenvedő előtt és könnyebbséget okoz. – Légy takarékos, – így szól az egyik…. Ne felejtsd könnyelműséged: mert az lelkedben az ifjúság, – szól a másik…. S az ember vívódik… egyszer ez esik jól, – másszor a másik…. s a temperamentum dönt. (Ezért lehetséges, hogy ennyiféle temperamentum fejlődött, mert ennyiféleképen lehet felfogni a jót.)
Egy ember, aki takarékosan, mértékletesen élt, soha meg nem csalt senkit, – arra törekedett, hogy ő maga és családja tisztességesen élhessen…. szolgáival szigorú volt, de méltányos…. a szegényeken, amennyire lehetett segített, – mi telik még egy embertől? Egy embertől, aki a valóságban, a valóságnak él s nem valamely alkotó lángész? – S erre jön egy Heine Henrik és kicsúfolja…. bukfenceket vet, annyira akar nevetni….
Egy rossz embernél az utolsó tulajdonság, ami engem érdekel, hogy okos…
Ez egy tenger…. a rosszaság tengere…. Muszáj, hogy egyesek a vérüket beleontsák, talán hogy megtisztúljon tőle…. (Vér kell ennek a folyadéknak egyensúlyi állapotához.)
O.: – ha pénze van, költekezik, – szórja szét….. Ad is mindenkinek, jól is él, – persze egy nap múlva már nincs….. Lehet, hogy ez az erkölcsösebb magatartás: ha így, mikor lehet, magának is megenged egyet-mást, – másoknak is juttat – s hamar visszaesik eredendő állapotába, a szegénységbe…. (Csakhogy aztán a kéregetés!) – Szinte igyekszik is szabadúlni a pénztől…. – Annyi igaz ebből, hogy a szegény ember, már helyzeténél fogva sem lehet oly rossz, mint a gazdag…. Néki még „konszerválnia” sem kell….. még arra sem kell törekednie, hogy megóvjon, megtartson valamit a széteséstől… (Igaz, hogy ez tehetetlenségi nyomaték s nem erkölcsi érték!) – – Ő nem lehet zsugori! – S a gazdag, hacsak meg akarja óvni a vagyonát, – semmi mást! – rossznak kell lennie.
Ha óriásnak képzelem magam éjjel, ha törpének: – első gondolatom, hogy veled mi lenne akkor, édes?
O.: a legkomplikáltabb folyamatok: és a legegyszerűbb konklúziók, – rendesen hallgatás. Vagy legfeljebb egy-két egyszerű szó.
|
Valóban: az értékelés…. Ebben a nagy zűrzavarban, mikor ezerféle rohan reánk, napi kellemetlenségek és nagy bajok árnyékai egyszerre és összevisszaságban… elveszítjük a fejünket s nem ismerjük fel a dolgok értékét. Kicsi és nagy izgalmak – mindenféle formában, fenyegető sokféleségben, szeszélyes tempóban, de állandóan ostromolják azt a kis higgadtságot, amelyre nagy nehezen szert tettünk…. – Vakbél gyulladás? – legfeljebb meg fognak operálni…. – gondolja az ember….. S mikor megtudja, hogy egy millióval megcsalták, magán kívűl van…. – S csak akkor ébred, – akkor csodálkozik, hogy mennyire megzavarodtak benne az értékek….
1925. október 9 – 19ig Berlinben
Egy hangos ember… egy birkózóbajnok űl velünk szemben a vonaton. Meg van benne mindaz, ami ellen az ízlésem tiltakozik: feltűnést kereső, kötekedő, kérkedő. – Egy halkszavú, sokkal ízlésesebb emberrel kártyázott – s én meglepve vettem észre, hogy nem a halkszavúért drukkolok, – hanem az ízléstelen komédiásért. Nyomban vizsgálat alá is vettem ezt a rokonszenvemet s ekkor kiderűlt….. Hogy nem az kell, hogy az ízlésemet elégítse ki: – a rokonszenv máshonnan ered! Az a szabadság, amely belőle árad, – szabadszájúsága, szabadszívűsége, lényének lendülete, naivitása, minden romlottsága mellett is…. könnyelműsége, bátorsága, lényének ereje az, amely magával ragad…. A másik, aki szemben űlt vele, az „ízléses”, – savanyú, szegény fajankó volt hozzá képest. – Szinte átalakító hatással volt rám: néhány napig megpróbáltam én is megszabadúlni nyűgeimtől, kicsinyes gondjaimtól. – – Így jobb! – gondoltam. Csak a jókedv alkothat! – S: hogy jó-e az ember, rossz-e? Ki tudja? – ezek titkok. Szebb, ha bátor, ha lendületes! – – S ehhez: mikor Drezdában megérkeztünk, polgári szobácskánk falán ez az intelem állott: Sorge, sorge nicht zu viel, – Du weisst nicht, wie Gott es haben will. – – Egészen felszabadúltam ettől a pár szótól. – Valóban…. – gondoltam meghatva, fáradtan a harmadik osztályú fülke fáradalmaitól. – Oly mondás, amelyet érdemes felírni a falra.
Az egyik utitársnő mosolya: pikáns, beszédes mosolya a Sporrernéra emlékeztetett. – Tehát mégsem voltam oly szerencsétlen! – S a mosolyról egy pesti ügyvéd irodakisasszonyának bódító mosolya s nagy szemei állottak elém. – Míly változatos, míly sokféle ez a világ! – Aztán megírtam egy fejezetet a „Jánoskából”, – ott a vonaton.
Minden megállapítás már hideg, – mihelyt érzéseidet akarod megérteni.
Táncolni lehetne a C-dur praeludiumot is. – A táncosnő az első résznél ott áll elmerűlve. Az első mondat ismétlésénél – annak második tagozatánál belép. Méltósággal, csendesen. – Továbbá: Botticelli ruhás angyalai módján…. ellesni mozdulataikat!
Érelmeszesedő természet: hirtelen, gyorsan, nagy lázzal elvégezni mindent! (Ez: legfőbb tulajdonságom.) Folytonos szívtájéki fájdalom. – Mi lesz?
Táplálja magát, hogy legyen ereje együtt futni a futókkal… – Hogy van ez – és hogy van ez? – kérdi és fut, amíg kidől. – Magával hordja nagyszerű kis kémiai gyárát, amely anyagokat asszimilál szervezetéhez…. S talán a lélek funkciója is hasonló, – feldolgozza, asszimilálja, ami jelenséget felvesz….
Valahányszor ide kerűlök: Drezdába és Berlinbe: Bol, Konning, Gelder s főként Don jobban hat rám, mint Rembrandt. Bronvert nagyon megszerettem. – S felfedeztem Van der Venne-t!
Egy kis öröm, egy kis remény: és hogy futok én, míly könnyű vagyok! (A ház. Kerr[?], Andrejevna.) – Bár: hiszen majd tehetnek velem, amit akarnak ezek a berlini gondnokok! – – – Hogy bírják ezek a dulakodást, a berliniek, – ami engem fáradttá és életúnttá tesz….
Egymás mellett élünk, megszokjuk egymást s észre se vesszük, hogy alig ismerjük egymást! S ez nem is aggaszt. – A fiatalember lázongó, lázas kívánsága, hogy megismerje, kiforgassa azt, akit szeret, – hol van az már! (Válságos, izgatott pillanatok észrevétele.)
Ami belűl van, kifelé tör, mint a patak a völgy felé, hogy kiszélesedjék, megnyugodjék…
Karinthy: ha szabadságot, hatalmat, erőt adnának neki, – ha kiszabadúlhatna tombolva megkötöttségéből, szerény viszonyai börtönéből: – nem tűrné, hogy bárkinek e földön úgy mehessen sora, mint néki….. Irigyen és félelemmel nézne körűl, – az embereknek csak annyira volna szabad boldogoknak lenniök, amennyire ő megengedi. – Mílyen jó, hogy le van kötözve!
Üsse a kő! Legyen, maradjon minden úgy, ahogy van! És pusztúljon minden kedve szerint! – Hisz úgyis ezt kell majd mondanod, ha majd mégy innen. Mért nem tudod most is ezt mondani? Mért nyugtalankodol és kívánod, hogy mindenáron legalább a környezeted alkalmazkodjék akaratodhoz?
A civilizáció a kultúra ellensége: – ezt most mélyebben éreztem Berlinben, mint valaha. – A civilizáció rohan, – a kultúra viszont lassú, elmélyedő, tünődő mozdulatokkal halad – s vissza-visszafordúl. – Hova rohannak ezek üres fejjel, üres lélekkel? – Rohannak, türelmetlenek. – Kergetik a halált, megrövidítik az életet. – Hiszen minden, ami van, magában hordja a halált, – de a civilizáció nagyszerű fejlődése a halálnak valóságos diadala! – Aki rohan, a halál felé rohan, – és az ember sose rohant még úgy, ahogy ma!
Mi örömöt szerzett nékem eddig a vagyon? – Mi az, amit megengedhettem magamnak azért, mert anyám egész életében dolgozott s egy kis vagyont gyűjtött össze nekem, hogy majd ne legyek szegény ember? Gondot, fejtörést, bánatot okozott ez a vagyon, aztán elveszett. – S most ez a berlini ház, – még áldozatokat is, tőlem, szegény embertől, aki E-vel, szegénynyel együtt oly igen szerényen, szegényesen élek! – S mindez a jövő kedvéért? Mikor lesz már ez a jövő? Sietni kellene, – mert nincs már sok hátra! Most már idős vagyok…. s mire arra kerűlne a sor, hogy jobban éljek… vajjon kerűl-e még erre is a sor? Fáradt vagyok az örökös szegénységtől, harmadik osztályú vasúti fülkétől, podgyász-cipeléstől, rossz lakástól, rossz étkezéstől…. Most egy kicsit megértem O-t, akinek még reménye sem lehet, hogy valaha lesz valamije, – mikor szívjon majd jó szivarokat? – mikor? a jövőben? Gyűjtse össze a garast – s odázza el apró örömeit – s meddig? Amíg elmúlik élete? Kocsiba ne űljön? – Milyen reménységek bátorítsák, hogy megtagadjon magától idős, beteges ember minden kényelmet? – – – Sose fizették meg munkámat, – a pénzhez jutottam mindig a legnehezebben, – azt adhatom, dobálhatom tehát a legnehezebben, – ez igaz. Tanácsot, gondolatot, amely oly bőven tenyész nálam – s amelynek ingyen sem akad gazdája, – azt igen, azt dobálhatom. – De pénz, – az van a legkevesebb, az egyik legkeserűbb principiuma ennek a vegetációnak!
Sem azt nem vállalnám, hogy újra éljem, ami volt….. s ha előre megmondanák, hogy mi következik még, – irtóznám attól, hogy mindezt még át kell majd élnem…. Tehát se a múltat, se a jövőt, – mi az enyém tehát, – amiért szívesen vagyok még itt? – Ez a mai nap? Vagy csak a perc?
Szabó néni: – „Levettem róla a dunnát, – elvettem alóla a sok vánkost, hogy a szegény halottnak ne legyen melege…. Aztán felöltöztettem…. mindent, szép inget, Leibchent, alsószoknyát, bugyeszt persze nem…. – – – Semmihez se nyúltam még hozzá, – de most, hogy az egyik fiúnak a tejgazdaságban kötény kell, – most megbolygattam egyik vég vásznát…. És ez a másik: – ez csináltat magának ingeket, alsónadrágokat, – ez a töméntelen finom-szép zefir…. de csak nem nyúl hozzá, – hagyja ott a szekrényben…. Bizony ez meg akarna nősülni… Hisz én örülnék, csak attól félek, hogy olyat akar elvenni, akinek mi nem örülnénk, – és attól fél ő is…. azért nem beszél. – Hát azért is, akárhogy szeretném is, hogy megnősüljön, – nem nógatom”….
Van olyan, aki az élővel is úgy bánik, hogy bánásmódjában bennerejlik alapvető tapasztalata: hogy az életnek nincs fontossága, tehát az illető életének sincs különös jelentősége…. Panaszainak, betegségének – még halálának sem…. Épp úgy el fog tűnni, mint annyi más, – nyomtalanúl s bele kell törődni, hogy ez így van…..
Csúnyává lenni, beteggé, piszkossá, elviselhetetlenűl kellemetlenné, – a szó szoros értelmében nyomorúlttá: – ennyit nem ér nekem a tisztaság. (Várady Irma) Akkor a győző, kíméletlen hatalom életteljessége szebb nekem, indokoltabb, igazabb, megbocsáthatóbb!
További nyolc hónapi szörnyű, halálosan kimerítő munka evvel a rongy Catullusszal. Kiderűlt, hogy ahol hangulat nincs, tehát kedv sem lehet, ott a világért nem indúl meg az a titkos folyamat, amelyet talán a témával való azonosulásnak lehetne nevezni. – Szörnyű fájdalom nekem ez az új kudarc. Öt hónap a Jánoskával, két és félhónap a nyaralóhelyi regénnyel, három hónap a Margit kisasszonynyal, egy év a Catullus-szal azelőtt és nyolc hónap most: harminc és fél hónap – ez két és fél év – és legalább másfél év a többi regény-kísérlettel = az öt évi állandó megörlő, hiábavaló munka az életemből. Állítom, hogy hiábavaló, – mert ezzel én alig tanúltam valamit: amihez kedvem van, meg tudom írni. (A két felvonásossal is további fél évet hiába vesződtem, legalább is. – De elég ebből!) – Furcsa tehetségű embereknek nehéz… ez a tehetség igen hasonlít a dilettantizmushoz, – szeszélyes, csak akkor fog, ha lávaszerűen indúl a munka…. Halálosan kedvetlen, szomorú és összetört vagyok! – – – Jönnek erők, titkos rontó-erők, kirabolnak, akadályokat gördítenek eléd, elveszik az idődet, hamis utakra terelnek, lenyűgöznek, lekötöznek – s amellett neked egyenes gerinccel állva kell maradnod. Ó, az ökonómikus természet, amelynek oly drága minden falat kenyér, – hogy pazarol az a te erőddel, időddel, életeddel!
– Szeretnék elkallódni az emberek között…. Ha talán felkapna a szél, belesodorna közéjük s én táncolva: beletörődve eltűnnék magam elől…. Nehéz nekem ez a kiváltság….
– Mit hallok? – Ki lesz akkor honfoglalóm e földön?
– Még most sem vagyok eléggé szürke neked, hogy elbocsáss?
– Szürke? Te vagy a nap, a hold s a bolygó csillagok….
– Ó….. ki a sír mélyén még most sem nyughatol….
S aggódó szemeid engem keresnek, kíséred lépteim s feljajdulsz
Mihelyt a fáradtságtól tántorogva, bánattól részegen
Terhem elejteném….
Mélyen rejtező! – Anyám vagy-e, hogy kergetsz?….
– Elhagyatott voltam, senkim sem volt fiam…. Senki sem segített nekem… Talán még gúnyoltak is, hogy piszkos vagyok a nagy munkától…. Egy barátod volt, – nevetett, – nem emlékszel reá? S egy másik szempárra, mely gyanúsított, – hogy öreg boszorkány vagyok, ki kincseket ás el s kinek nincs lelke…. Hagyhatod ezt fiam? – ki lelkem örököse vagy?
– Kinek bizonyítsak? A gúny elnémúlt – s ki rossz volt: elfeledte, – vagy messze van tőled: porlad már szegény a föld alatt… Most szólj! – még van annyi erőm, – megrázzam a sírját?
– Nem azt…. de lobogj! Bonts lelket…. Emeld fel lelkemet, amely nyomorgott, úgy nyomorgott itt benn, hogy dühömben halálos ágyamról is leugrottam volna még… Nincs ez befejezve, – hova gondolsz? – Gyűjts lelket fiam…. S ha halálos fáradtsággal is: addig gyűjts, tömöríts lassan, – míg megfülled belűl a sürüség, füstöt vet s már-már világít…. S ha majd fellobog: az lesz az egyetlen fény, amely még nékem világít az éjszakában….
– Szegény!
– Az vagyok! De úgy is bocsátottalak világgá. Kezemet a szivedre tettem – s azt mondtam neked: fiam, szegény vagyok!
1925., november 1.
O.: „Ha az ember sokáig törekszik arra, hogy objektiv legyen, – a végén elveszti az ízlését.”
Edit: (Apja elment hazúlról.) – „Hadd csókoljalak meg…. valami történhet veled s akkor legalább tudjam, hogy megcsókoltalak”….. S egy más alkalommal: „Látod, milyen vagy, – se színházba nem engedsz minket, se tánciskolába…. más gyermekek”… Este aztán: – „Haragszol?… – Ha te meghalsz, engem is melléd temessenek”…. (6 éves) – S még napokig kérte apja bocsánatát, rimánkodott, hogy ne haragudjék reá. – – S Vali, – látta, hogy az urával beszélek – sejtette, hogy az ő ügyéről… – mikor betette az ajtót, könyörögve nézett reám….
Egy kisfiú a villamoson énekelni kezd: Temesvár, Kolozsvár… olyan elszánt, zordon arckifejezéssel, mintha most mindjárt nekimenne valaminek….
A két asszony együtt fürdik s a fürdőszobában beszélgetnek. (Gyerekkori emlék is, – mikor anyám barátnőjénél fürdött s én erőnek erejével be akartam menni. – Az ajtó nyitva volt.)
Διαλογοι: A királyfi és nevelője. A nevelő: Vannak hegyek és vannak völgyek…. És a hegyek beárnyékolják a völgyeket…. A királyfi: Nem tudnak öngyilkosok lenni?…. A nevelő: A völgyek? Nem. A természet nem engedi. A természet kényszeríti a megalázottat, hogy legyen…. Lenyűgözi…. A királyfi: És örökké megalázott marad? A nevelő: Nem. Vannak viharok. A viharok pedig vagy függőleges irányban tombolnak, vagy vízszintes irányban. Mikor vízszintes a vihar, – akkor egyik világ elsöpri a másikát, mikor függőleges: – a megalázottak törnek a hatalmasok ellen. – – A hirdető és az anyák: A hirdető: Árvíz van s az egyik csecsemőt áldozatúl bele kell vetni a habokba…. Az anyák: És te, fattyú, te röhögni akarsz tovább?
Karinthy: ő nem az élet hőse….. Bukdácsol, – él, ahogy lehet…. Örömöt csipeget, önfeledtségre törekszik…. Lehetőleg nem tisztázza elégedetlenségeit, vagy keserűségét….. végső, életbevágó konszequenciákat nem von le…. Kapkodja lábait a pocsétában, – igyekszik menekűlni belőle…. – S talán igaza is van, hogy így él. Csak ílyen zűrzavarból származhatik öröm, csak az összevisszaság a feledékenység teszi lehetővé, hogy az élet teljét: sokféleségét éljük, – hogy bánat után már a következő percben komikusnak találjuk, vagy örvendetesnek azt, amiért kétségbeestünk. Csak akiről leperegnek az esőcseppek, csak az tudhatja, hogy meg is lehet száradni. Aki játszik avval, ami játszani akar vele: csak az viselkedik itt helyesen….
Először van az ingerűltség, – a harag, az idegek fáradtsága – s ebből fakadnak az ingerűlt álmok. Anyám és E. kevert alakja mindenféle formában…. S főleg a régi lakás körűl – hogy vissza kell kerűlnöm a Dohány-utcába. (Ez a szegénységtől való félelem egy álom-formája.)
Tolstoj leveleiben egy olyan passzusra találtam, amelyet írónak, művésznek jó volna szobája falára, íróasztala fölé nagy betűkkel felírnia. – Az író csak olyasmit írjon meg, amit szeret….. amit muszáj megírnia, amit nem tudna nem megírni, – – mondja Tolstoj. S lehetetlen, hogy amit szeret, abba magától, természetesen ne ömlene minden ereje…. s hogy ne igyekeznék, amit szeret, a lehető legtökéletesebben kifejezni, – hogy sajnálná a fáradságot….. Tárgya s az író közötti viszonynak legalább is csendes és elégedett viszonynak kell lennie…. – – Ez így tökéletesen meg is áll, – nem kell hozzátenni semmit! – Persze más és nehéz kérdés, hogy mi az, amit az író szeret? Mert nem oly egyszerű ezt megkérdeznie magától. Sokszor úgy adódik, hogy azt hiszi valamiről, hogy semmi köze hozzá – s mikor írni kezdi, derűl csak ki, hogy szereti. Máskor azt képzeli valamiről, hogy szereti…. s csak később derűl ki az ellenkezője. – Mindenesetre: saját szenvedélyét jól kell ismernie, – ez kétségtelen. Legtöbbször nem azt szeretné megírni, – amit olvasni szeret…. A legnagyszerűbb feladatok nem vonzzák ha szenvedélye vérmérsékletének nem felelnek meg. – – Aki jól meg tudja ítélni, hogy mílyen feladat való néki, – az megkíméli magát az olyan csalódásoktól, amílyenek engem oly sokszor értek! – Tolstoj sokmindent nagy kedvvel írt meg (talán azért is, mert amit látott, annak a legmélyére látott s ez a legtitkosabb karaktere valaminek csak érdekelheti az embert!) – én csak kevés olyan tárgyat találok, amelyhez kedvem van….. S aztán: – ha megkérdeznének, hogy mi az, amit okvetlen meg kell írnom, amit nem tudok nem elmondani, – akkor a verseimen kívűl visszamenőleg nem igen találnék mást….
Először az történt, hogy a szépség megbódított egy kissé… A sok puha test…. S egy száj: amely épp olyan száj, mint a többi emberi száj, – csakhogy üdébb… Már az arc bőre is más…. A száj fölött pihés, – olyan, mint az őszibarack: pihés, tiszta, vajszínben csillogó…. A bőr maga is vakítónak mondható, – némely árnyalata selyem-fényű, – más árnyalata puhább, bágyadtan ragyog….. Apró árnyékok borúlnak rá játszadozva… S a száj maga pedig…. rózsaszín, de ez a szín inkább emlékeztet a cseresznyére, mint húsra…. a bőr a szájon feszűlt, szárazon fényes…. S a fogak – a száj ürege, mintha porcellánból volna ott minden….. Még a nedvessége is oly tiszta, hogy napfény, tavasz, a természet hajnali tisztasága jár az ember eszében…. A cigaretta füstjét pedig könnyedén, röviden, puhán szippantotta be fiatal, elasztikus szervezetébe…. – – – S ez után az következett, hogy otthon minden szó ingerűltté tett megint, – amit már egy ideje észlelek magamon – s amit veszélyesnek tartok….. Minden szó: mintha nem a helyénvaló volna, mintha nem volna semmi sem találó, minden melléje találna, – irritált, – az ízetlenségét érzem, – nem szerez örömet, – sőt, ingerlékenynyé tesz…. Semmivel sem vagyok megelégedve s ez a kielégítetlenség egyre nő….. – – S ez után egy álom következett: – az anyámmal kell élnem – ez szörnyű! S ez az örök boldogság nélküli megnyugvás… jó volna, ha meghalna…. Mikor végre? – – S mikor ráeszmélek álmomban, hogy mit kívántam, – E-t kezdem félteni…. hogy nem kívántam-e olyat, ami őt – az egészségét veszélyeztetni fogja – s azonnal összecseréltem a két alakot…. – Ez az ördög! – Megint az ördög! – gondoltam reggel, – az örök bújtogató!
Éjjel a sötétben: egy kövér apró állat csúszik keresztben a karomon: ez volt határozott érzésem! S utána másnap fájt ez a hely. Ezek az apró fájdalmak lábban-kézben, szívfájások, megdermedések hidegben…. a ropogás érzése az újj-percekben s a gyakori zsibbadtság, – meg vagyok győződve, hogy ezek a korai véredényelmeszesedés jelei, – vagy a koronaria meszesedéséé!
A szeretet hőskölteményei az apáról… aki csendőrfőhadnagy volt… de olyan írása volt, hogy őfelségéhez az iratokat… s hogy fogalmazott…. s aztán megismerkedett egy leánynyal…. aki egy olyan szépség volt…. – S a vállalatai…. egy nagyon zseniális ember…. (Egyszerű ember volt.)
„A letörésem,” – mondja…. „amikor letörtem”…. – mint egy határozott dátumra emlékezik erre vissza…. s azóta ő le van törve. Nem dolgozik, a gyerekei tartják el, – belenyugodott, hogy kiállt a kűzdelemből…. átadta magát egy derűsebb életfelfogásnak, egy optimizmusnak….
A Margit kisasszonyt így kellene folytatni: – – Pista rokonai, Erdei Viktoréi – s minden gazdag család úgy néz a ficánkoló családtagra, aki művész akar lenni, – azzal a fölényes biztonsággal, mintha azt akarnák mondani: majdcsak visszajössz…. mert mi vagyunk az erősek, a megdönthetetlenek: a pénz!… és hiába ficánkolsz…. Idegenkedő, gúnyos fölénynyel néznek le reá…. S a szegény művész valóban, megtörve visszatér. – – Mert: nem oly egyszerű ám még az sem: – hogy vagyont fogok szerzni s én is leszek valaki…. mert ez nem mindenkinek sikerűl – s akkor ők még mindig itt állnak, a bálványok, akiknek igenis sikerűlt! – Hát még, ha valaki azzal indúl el közülök, hogy én nem vagyont akarok szerezni, hanem becsületet! – S az emigráns állandóan ott érzi a háta mögött a lehetőséget, hogy visszatérjen… hogy abbahagyja meddő, kilátástalan kűzdelmét….. Mert, ha nincs meg ez a lehetőség, akkor az ember kénytelen beletörődni abba, hogy el kell pusztúlnia….. el kell nyomorodnia, – de ha ezt nem muszáj…. akkor a sanyargatottság egy pillanatában feleszmél és alázatosan visszasomfordál…. Gyerek nincs! – mért nincs?… S az üdeségnek vége, – mért van vége? Az a nehéz, – dolgozni, kűzdeni és frissnek maradni…. – Ehhez szerencse kell! – mondja a fiatalasszony. – Persze, hogy szerencse, válaszolják neki – s akinek nincs szerencséje, annak bele kell nyugodnia, hogy szolgáljon…. – Lehet ebbe belenyugodni? – – Aki nem akar belenyugodni, annak bele kell pusztúlnia… (Mint az ördög!) – – Az asszony (amíg egyedűl van): – Ha most senkink se volna, – akkor az ember most szép lassan tönkremenne…. de az ember nem megy tönkre, ha van hová menekűlni… (Csend. Ebédelnek.) – Az ember persze úgy készülődik, hogy majd dolgozni fog – és ugyanaz lesz – ő majd megmutatja, hogy mire megy a maga erejéből – s aztán nem megy semmire, – mert ez nem nekik való…. mert őket nem lehet egy másik sínpárra terelni…. ők megkoptak máris, – kis emberek, nyomorgók maradnának, – s ez rettenetes. – Van ehhez kedve? – Van. – Nem igaz, – mért áltatja magát? (Vagy a férfi, vagy a nő szenved jobban a szegénység igájától!) – Ha nem muszáj, nem könnyen törődik bele az ember, – ha a háta megett van valami…. Nem csodálom, hogy az emberek oly őrjöngve hajszolják az anyagi jólétet, hogy leányaikat jól akarják férjhez adni…. Egyszerű emberek ezek, akik azt látják, hogy a szegénység irtózatos!
O-nak: – a szocializmus, a morális élet a fogyasztásban való szerénységen, a mértékletességen, a beosztáson kezdődik…. (Az egy mély morális ösztön az emberben, hogy akkor se legyen pazarló, ha takarékosságából semmi haszna….) Undorodom a lelki zagyvaságtól, amelylyel az ember a gazdagokat megveti s ő magának pedig pazarló ösztönei vannak….. (O-nak nagyon tetszik a párisi billiard-jelenet – s Nagy Lajos határtalan mohósága: fantáziái a jólétről.) Az ilyen ember azt hiszi, hogy a szocializmust szolgálja….. de nem szolgál egyebet, mint azt a szükségszerűséget, hogy ő örökké szegény maradjon, – tehát hogy mindenkor alkalma legyen a szegények morális fölényét élveznie – belőle sose lesz átkozott, rosszívű gazdag: – ez igaz. Mindig nyomorúlt marad, – mert mihelyt van valamije, – mohóságában, vagy a pénztől való elszokottságában széjjelszór mindent…
Egy költő nem lehet anyagilag könnyelmű, – ha valóban szent neki hivatása. Ha nyomorog, nem tud dolgozni, – tehát vigyáznia kell magára! Nem lehet anyagiakban nagyon jótékony, mert az ember nem lehet mindenben nagyon jótékony, mert éhen marad a végén. Az író ingyen dolgozik, – a legfőbbet, amije van, ingyen adja a világnak, s azt, hogy a vérét ontsa mindig mindenben, azt nem kívánhatja tőle senki, – hacsak nem ez a passziója! – Ha valaki azt mesélné nékem, hogy Tolstoj számos gyerekével együtt nyomorgott, vagy szűkösen élt: – ezt rettenetes volna hallanom…. S ha azt mesélik, hogy öreg korára meleg szobája, kényelme volt: ezt jól esik hallanom! – – Ez a világ valahogy teremtve van, valamilyen principiumok alapján….. s e principiumok igaztalan eredményei ellen való harcot, ha reménytelennek ígérkezik is, folytatni kell, – de harc az és harc marad s álló helyzet abból nem lehet soha! Van akiknek jobb soruk van – s akik szenvednek…. s ez mindig így is lesz…. S a szenvedők feltámadnak a jobbsorúak ellen…. megindúl a vihar, amely mindig lesz! Ha lemondok arról, amim van, akkor sem segítek…. De különben sem lehet vétek, ha nem nélkülözök, ha arra törekszem, hogy annyim legyen, amennyi nagy munkám után megillet! – S még akkor sem az, ha tudom, hogy vannak, akik nagy munkájok után nem kapják ezt meg soha…. (Millió oknál fogva: amelybe saját természetük mélyen fekvő okai is belejátszhatnak.) – Miután úgysem tudok, a legnagyobb önfeláldozással sem tudok változtani…. Mit tehetek? – Szerény és mértékletes lehetek, – ez minden ami nékem adatott, hogy tegyem embertársaimért… És: – hogy igyekezzem igazságos lenni – s a gyenge mellett mindvégig kitartani! – Igenis: – az egyiknek van, a másiknak nincs, – ezzel úgy kell számolni, mint örök adottsággal, amelynek örök harc a következménye – s amelyből egy boldog stabilitás sohasem származhatik…. s hogy milyen legyen tehát az ember magatartása? Szerény legyen, becsületes – de hogy embertelen legyen magával, arra semmi szükség – mert ezzel nem segít, – de árthat is… Ha az embernek egy gyöngeeszű gyereke van – s gondoskodik róla valamelyest – ezzel talán jobbat tett, mintha kiteszi annak, hogy egy suszter műhelyében nyomorítsák, gúnyolják, lökdössék, – megöljék. (A magammal való embertelenség csak akkor lenne nékem való, ha próféta-szenvedélyeim volnának.) – Mit tehetek? Ha megölöm magam, se tudok ezen változtatni…. Bele kell nyugodnom, mint a többi szégyenletes badarságba, amelyet itt látok, – mint minden egyébbe, amin változtatnom nem lehet: a betegségbe, korai halálba, a falevelek különbözőségébe, balszerencsébe…. Csakhogy ezt sem szabad másnak néznem, mint a többit, ami változhatatlan s nem szabad éppen erről úgy képzelődnöm, hogy ez az ami akaratomtól függ, amelyhez elég az erőm, hogy megváltoztassam. – A szabad verseny az ember legszabadabb s legtermészetesebb állapota – s mi jött ki belőle! Micsoda szörnyűség! Mi jön még ki a többiből! Ha nem akarok egyoldalú elme lenni, – ezt el kell tudnom képzelnem. – Csak a harc az, amely mellé állhatok, de nem a hit, – hogy a harc eredménye valami stabilabb boldogság lehet!
Zsidó közmondás: Lusta szolga az fél próféta. („Úgyse lesznek otthon, minek menjek?”)
Egy orvostanár alakja járt a képzeletemben…. Fehér öregúr, aki rendületlenűl végzi dolgát…. Hivatásának él: jóságos és segítő…. de ismeri az embereket és nem érdeklődik irántuk tovább…. Nem engedi őket a közelébe. Intrikáikat visszautasítja s még azt sem kutatja már: igazán javukra van-e segítsége…. – Elzárkózik: neki ez a rendeltetése, hogy javukra legyen s ő meg is akar maradni abban a lendületben, amelyet isten adott néki, – csak dolga ne legyen velök több. – Tekintete tiszta, világos és messzire néző. Még a meleg érdeklődés sem hat rá: minden közeledést rövid, de határozott gesztusokkal távoltart magától.
Borzalmas! Ha nagyon nagy pénzem volna – s magam keresném, – jobban kívánnék élni: – ez a megismerés villant fel ma bennem. – És ez borzasztó nekem! – Szóval bennem egy olyan érzés van, hogy a kényszer nyom le valahova?
Téma: Valaha roppant gazdagok voltak Temesvárt…. A férfi nagykereskedő volt…. milliók felett rendelkezett s érte, miatta lőtte főbe magát Temesvár egyik legszebb asszonya. – Még örököltek is: – s a férfi elkártyázott mindent. Öregkorára, mikor már beteg, tehetetlen volt – háziszolga lett Pesten E. űzletében. (Valami szörnyű szaga volt a testének!) – – Milyen érzéssel él ezzel az emberrel együtt öreg felesége, – ezzel a szegény hajóronccsal? Nem gyűlöli-e azt, aki így tönkretette, állati nyomorba dönötte – és mégis: – a részvét, amikor beteg, nem fogja el újból és újból? Segítségére lenni annak, aki az életét ledöfte…. Az Isten verje meg ezt az életet! – S aztán: jön a halálos ágy….
Ott űltek a tündér-lányok egy öreg kő-kút peremén és mindenkit kinevettek, aki arra vetődött. Hogy lehet így, íly kegyetlenűl mindenen nevetni? De az egyik gonosz végre, szerencsére póruljárt…. beleszeretett valakibe, akit kinevetett… egy földi férfit… Sokáig titkolta ezt maga előtt is, míg végre nem lehetett már titkolnia! De nem sokáig búsult bukásán…. elkomolyodva, durcásan nézett le atyjához a kút vizébe…. és menekűlt, futni kezdett, – amíg a levegő egyre hidegebb nem lett körülötte s lábait égette a hó. Egy nagy havas térségnél nem bírta tovább: itt akart meghalni. – De a térség szélén egy öreg ember állt, aki előtt szégyelte gyengeségét…. – Úgy kell neki! – kiáltott fel hírtelen a fiúcska, – a nevetősnek! (Képzelet.)
Koncerten: XI/21. Párnás kezek…. kibontott hajfürtök, – meleg arcok….. s ő imádkozik a koncert-teremben, hogy hű maradhasson….. De a kegyetlen élet szól: légy bátor! – S ő megpróbál pillanatokig bátor lenni…. s elszédűl a bátorságtól….. Már mikor belépett, furcsállta, hogy jól esik egyedül lennie….. – – De a zene szól…. ez a furcsa, hindú cirpelés…. s e zenei csipke-munka érdekfeszítő, idegesítő művészete minden egyebet feledtet. – Süt a hold…. jön a tigris, elvisz, – de ennek így kell lennie, – mi az élet? – Az élet szép… Szép és fájdalmas…. hangzik ki az elnyújtott énekből s a mellette döngicsélő pókháló-finom cirpelésből. – – – Egy ostoba fráter, egy zenekritikus, – ugyanaz, aki Lindberghez az ének után odament és elmagyarázta neki, hogy „aestétikailag véve”…. hogy is képzeli ő: Lindberg a Bach-kantáta karakterét….. (Lindbergnek magyarázta, hogy Lindberg hogy gondolja,) – és aztán még hevesebben, – hogy mi a zene egyáltalán…. ugyanez a tökfilkó, (ma már zeneakadémiai tanár is!) – rosszallóan csóválja tökfejét, – nem tetszik neki a hindú muzsika. – Bíztosan kisütötte, hogy ez nem is muzsika….. – – – De nemcsak ő csóválja a fejét, más „zenészek” is…. s a bizonytalan úr, aki sosem egészen biztos benne, hogy tetszik-e néki valami… egy kicsit meginog lelkesedésében….
XI/22. Egy beszélgetés: – Nem szeretnéd mégis, hogy Ljuboska lenne? – „Nem, – viszem őt magammal aludni”… – mondotta – s erre én nyomorúlt, akit kétségei, bizonytalanságai úgy gyötörnek, el kezdtem sírni… és még egy óra múlva is könnyeztem, ha ez a pár szó eszembe jutott…. Szegény, drága, kedves!
Álmaimban állandóan visszajárok a régi viszonyok közé. A Dohány-utcába…. a régi lakásba, a trafikba, – majd tanár vagyok újra, – majd hivatalnok…. – Ez a szegénységtől való félelem lehet!
Tapintatból közönségesebb ő is…. hogy ne legyen olyan kirívó a különbség közte és a vendége között. (Ferike)
Mennyi mindent kiállottam: – szenvedést, vereséget, válságot – és még mindig élek…. s most egy légycsípésnek áldozatúl esni?
XI/30. Nem szerelem volt, sőt testi-lelki averzió – így kezdődött….. Azt a boldogságot, hogy az lesz az övé, akire vágyva vágyott évekig… ezt nem ismeri, nem ismerheti már meg…. (De ki az, akinek ez osztályrészűl jut?) Mégis irtózott még a gondolatától is, hogy hűtlen legyen hozzá, vagy hogy valaha elkövetkezik az a pillanat, amikor kiderűl, saját maga előtt is tisztázódik, hogy hogy is volt az? Hogy ez jóakarat, hála, gyengédség, szeretet….. a legszebb érzések csokra virúl benne iránta, – de nem szerelem mégsem az! S hogy hiába a másik fél minden jósága, odaadó hűsége, önfeláldozása, – ezt az egyet, hogy ő szerelmes legyen: nem pótolja semmi…. Ha az anyagok, a chemiai elemek oly sokféle finom tulajdonságot mutatnak (egyik anyag teljesen ugyanolyannak látszik, mint a másik, – csak éppen balra fordítja a sugarat s nem jobbra,) – hát még a lélek! S hiába hiteti el ő magával, hogy szeretet és szerelem az ugyanaz…. Ha egyszer a vágy hiányzik…. a másik lényének nincs számára varázsa!…… Jóravaló ember volt mindig, most is az, – nem tehet magának e tekintetben szemrehányást: – szeretetteljes, meleg és jó akart lenni mindig…. csak egy kicsit szerencsétlen volt egész életében: étvágy nélkül evett egész életében s így egy kicsit gyomorbajos, egy kicsit keserű lett utóbb… egy kicsit idegbajos. – Senki sem tudta, hogy ő az, aki a nagyobb áldozatot hozta…. senki sem képzelte, hogy nem ő az, akinek jobb dolga van e házasságban…. Aki szerelmes, az mindig kevésbbé sajnálni való, mégha szenvednie kell is…. S ha a szerelmi házasságok vége az, hogy a báj iránt az ember elveszti fogékonyságát….. mi akkor annak a vége, ami ilyen fakón kezdődött? – Sohasem volt tökéletesen kielégűlt, bárhogy kínálgatta is magát…. az asszony hangja nem boldogította, ha megcsendűlt a másik szobában….. mozgásának puhasága nem üdítette, mikor leűlt vele teázni…. nem áradt belőle soha az a bűvös női illat, amely az agyra és szívre úgy nehezedik rá, mint az üdvöt hozó bűn…. – – – Sokáig kűzdött magával, hogy szembenézzen-e ezekkel az igazságokkal, – kűzdött maga ellen….. s annál nagyobb a kűzdelem, mert az egy nővel élők vágya nagyobb, mint akiknek senkijök sincs… végre is így okoskodott: „ha eltagadom magam elől az igazat, azzal nem segítek magamon, mert az igazság bennem akkor is él, munkálkodik, ha nem ismerem fel, – viszont ha felismerem, akkor nem fogok magamtól olyasmit kívánni, ami természetem ellen való, ami hazúgságra vezet…. szeretem igen….. hű is vagyok….. de nem kell szemrehányással illetnem magam, ha nem vagyok olyan iránta, amilyennek lennem kívánatos volna mindkettőnk számára…. Szeretem, féltem…. még a képzelete is annak, hogy szenved: elviselhetetlen fájdalmat okoz….. de mért imádkozom azért, mért kérem az Istent, hogy mindig minden így maradjon, hogy még szerelemes se legyek soha?… Nem akarok élni? Eltemetkeztem vele? Gyáva vagyok élni? Becsületes voltam, megmondtam, hogy nem vagyok szerelmes….. s mindent megtettem, ami olyan embertől telhetik, aki nem szerelmes…. Ez a könyörgés félig félelemsugallta érzelmekből, félig magamra erőltetett becsületességből ered…. eredménye pedig az, hogy úgy érzem, mintha eltemetkeztem volna véle…. Nem egész őszinte dolog…. Becsületes, de nem őszinte…. Hát sohasem akarok élni már? Soha, soha?” – – Az asszony, aki részt vett ezekben a lelki kűzdelmekben: – megérzett mindent: – mintha erre az egész életre álarcot tett volna fel: oly merev arccal, kifejezést mímelő, de voltakép kifejezéstelen tekintettel jár-kel a világban….. Lárva-arc ez, amely a szenvedést elfedi…… az érzelmeket rejti….. valami vígasztalanság merevűlt reá…. A mosolya örök-egy mosoly, amely nem derít – s egész lénye a kötelességtudás! Nem a spontán érzés ő, – hanem maga az önfegyelem! (Beckék)
1925., december 1-én.
A mestere…. akit mindenek felett becsűl, tisztel…. aki jó volt hozzá, olyan volt, mintha az apja volna, – éppen ő az, aki az útjában áll! Egy leányt szeret, úgy ahogy emberszív csak szeretni tud…. s ez a lány, egykori tanítványa a mesternek, a mesterbe szerelmes…. S nem elég, hogy meg kell alázkodni előtte, hogy tűrni kell, örökkön-örökké tűrni fölényét, azt hogy kicsinyel, tanít, rajtakap butaságokon, megaláz…. hanem még ezt is…. Az ember kénytelen meggyilkolni az ilyen jótevőt…. s ha másként nem lehet – a lelkében öli meg őt. Téma! (Pataki)
Egy asszony, aki mindenkihez jó és meleg, csak rossz a szája, – mindenkiről rosszat beszél….. S két öreg fivér…. a „forradalmár” a cselédjüket látogatja éjjel…. Szombat este pénz számolás van, – akkor lefüggönyzik az ablakot s előveszik a pléhdobozt….
Nem igen engedhetem magam szabadon grasszálni: – állandó ellenőrzésre, felügyeletre van szükségem, különben mindig baj van a végén, – butaságokat mondok, csinálok…. Különösen olyan emberekkel szemben nem engedhetem szabadjára magam, – gyanútlanúl, – akik oly fínom fogalmazók s a szavak állandó bírái, – akik nem ismerik a szabadosságot….. – – Valóban sokszor megundorodom a saját társaságomtól…. s hogy Gara illusztrációját nézem: papos, ünnepélyes, kegyetlen rajongónak látom magam…. Míly nehéz lehet íly rigolyás, engesztelhetetlen, keményen furcsa emberrel élni, – aki oly gyakran képtelen a meleg, egyszerű közvetlenségre….
Látszatok: Nekem véletlenűl mindig szép botjaim voltak….. tehát azt kell hinni, hogy szeretem a szép botokat…. pedig nem érdekelnek! – Garával vagyok együtt s elkérem a tust, fényképet kérek, egy példányt művéből, nyakravalóját megáhítom s végül versem illusztrációjának egy levonatát….. tehát haszonleső vagyok…. Egyáltalán nem vagyok az, – a legtávolabb van tőlem, – nem érdekel mindez! (Mért mondom akkor?) – Szeretem is, nem is szeretem az embereket….. Ha meglátom, megörülök olyannak is, akihez kevés közöm, dícsérem valamely munkáját (s egész őszintén!) – amelyhez voltakép kevés közöm…. s aki félig-ismer és hallgatja, farizeusnak néz….
Gorkij azt írja Tolstojról, a nagy emberbarátról, hogy gyanús volt néki…. Sokszor meglepő közönyt árúlt el embertársai iránt, – mintha megúnta volna őket, – Istene iránt, mintha kételkednék benne…. eszméi iránt, mintha lelke mélyén voltaképen megtagadná azokat….. S míly ismerős nékem mindez: – mintha rólam írná….. Az ember lelkének két oldala van….. „Hogy szeretem ezt!” – mondom…. S még magamnak is azt mondom: ezt meg ezt az embert nagyon szeretem….. Sőt: még meghatottságot is érzek, ha látom az illetőt…. S ha egy éjszaka vizsgálat alá veszem, – komoly vizsgálat alá, hogy kit szeretek s oly kíméletlenűl őszinte vagyok, hogy semmit sem szépítgetek: – kiderűl, hogy mindez túlzás…. magamat áltatom vele…. belelovallom magam…. Mély közöny ásít lelkem mélyén az emberek iránt, – alig egy-kettő van olyan, akinek emléke megindulást kelt bennem. – Pedig én melegérzésű, impulziv ember vagyok, – aki nagyon tudok lelkesűlni és szeretni…. – Úgy látszik, hogy ez az impulzivitás átka: maradandóságuk, tartósságuk az érzéseknek ritkán van…. (Nálam: ki egy életen át foglalkozom azzal, aki nagyon érdekelt!) – Teli vagyunk ellentmondással.
Megérdemled, hogy foglalkozzanak költői munkásságoddal: – ez kétségtelennek tűnik előtted….. De nem foglalkozni, – tudod, – nem szelíd kedélyeknek való ez a költészet, – túlzordon ez a legtöbbeknek…. Csak akkor fognak foglalkozni veled, ha szerencséd van: s akad egy barátja költészetednek, aki kritikussá lesz, – hirdetője lesz! – Ha nem: – elmúlasz nyomtalanúl!
Minden, amit az ember művel: ipara, művészete: – ősindulatainak kibomlásából, a vágy átalakulásából, szublimációjából keletkezik, – ez kétségtelennek látszik. S mégsem sóhajthat fel, még a legszkeptikusabb lélek sem így: – Mit teketóriázol annyit, minek cifrázod, bontod fel részleteire, ami oly egyszerű? – Falj és paráználkodj…. – Mivelhogy ez a teketória: ez teszi éppen az embert emberré, – ez életének tartalma…. Ha gondolkodás és érzés nélkül nekimenne nőstényének: – állat volna…. Mit tehet mást elméjével, amely adva van…. s még akkor is, ha ez a cifrázás az ősindulatok intenzitásának, tehát az ember élvezőképességének rovására megy is. – Így boldogtalan, mert étvágyát teszi próbára, rontja az előjátékkal…. s annélkűl is boldogtalan volna. – – – Elkövetkezik az Úr országa…. s ha ez azt jelenti, hogy jámbor állatokká, vagy talán egysejtű lényekké fogunk aljasodni, – vagyis, hogy megszűnik az ember, abszorbeáltatik egy szelídebb principiumú mindenségben, amelyben nincs ölés és paráznaság, – de nincs gondolat sem, sem pedig szépség, – ez a megváltás engem nem érdekel. Csak az a megváltás érdekel, amely az embert váltja meg ellentmondásaitól s teszi tisztábbá az életét.
Oly sok a gonosz, közönséges ember, – éppen ez haljon meg? – azért mert ismerem? Vagy mind? Dehogy! Egyik sem!
Beszélgetés: – Látod, mással éled világodat s nem velem….. Most szól? (Tehát: csak szólni kellett volna…) – Lettél volna barátnőm? – Igen. – És nem mutattad…. – Én szóljak, – egy férfinak? – – De most jobb magának: – van egy kedves felesége….. (Vagyis: vagy ő, vagy egy feleség – az sok lett volna…) – – Nem mertem, gyáva voltam mindig! – s úgy éltem, mint egy kutya. Féltem, hogy itt van a házban…. – A gyönyörű ügyvédné is itt volt a házban….. Vali legkedvesebb barátom felesége volt…. („Most szól? – Pedig hogy akartam magának tetszeni”, – mondotta ma ő is!) – Százezer féle morális akadály, aggodalom, mindenféle szólt ellene….. S az ifjúságom így múlt el! – Ahogy Isten akarta. – Más persze áttöri magát mindezen, – de persze ehhez fiatalabbnak is kell lenni! – – S ílyen fiatalság után visszahuzódtam barlangomba s nem dugom ki többé az orrom…. Adja Isten, hogy lehetséges legyen így élnem s hogy ez így is maradjon! – – (Már-már a bűn köszöbén! – Istennek hála, hogy megóvott! A gondolat már elkövette, – három nappal utóbb!)
Nem tudja, honnan származik, hogy hogy kerűlt erre a világra, hogy hova tartozik….. Ide kerűlt és elkezdett gúnyolódni. Mint a felhő, amelynek nincs eredete…. egyszer csak összegyűlik valahol a levegőben és az emberek dühödve szemlélik, hogy jeget hozott…. (J. E.)
XII/14 éjjel. – Nem sírtam, mikor a drága elutazott. Úgy érzem, mintha az érzések mélyebben feküdnének, – a napi zsörtölődés rétegei alatt, – s nem oly könnyen buzognak, nehezebben törnek elő. Lehet-e, hogy egy hosszú élet végén két ember együttléte nem más, mint egymás örökös kínzása…. s hogy az érzések kikopnak s marad a dísztelen gúzs, amely egymáshoz láncol? Rettenetes volna! – – – Nagy félelmeim vannak munkám miatt is! Ha ezt sem tudom végigcsinálni – mi lesz akkor velem? Tolom el magamtól a megoldást… s ahelyett, hogy magamat fékezném, hogy ne rohanjak neki a végkifejletnek….. szélesítem a közepét, mert nem szeretem azt, ami jön! – Gyanús ez a sok jegyzet is, – ami jól ment eddig, ahhoz sosem kellett sok jegyzet, – viszont, ami rosszúl ment, ahhoz mindig sok kellett! – Félek attól is, hogy egyhangú lesz így…. hogy minden fejezetben a hősről van szó!
XII/17. Levél jött – s érzéketlenűl bámúltam rá!
Elmondani egy regényfejezetet, aztán tehetetlenűl panaszkodni, siránkozni…. Nálam az erkölcsi kontroll gyakran kihagy…. S vannak napjaim, amikor csupa butaságot teszek és beszélek. – S az öngyűlölet utána, – a halálos szégyenkezés!
Isten nyomorékjai egy könyvtárban együtt. Csupa megtört, szomorú ember, – elhibázott élet….. derékon tört élet…. (Pataki, Várady Irma, a főkönyvtáros, a néma ember…. az aggszűz.) Valóságos menedékház. – S itt elkezdik egymást gyötörni….
Molnár Rivierája: Oly rossz munka, hogy nem lehet róla lelkesedés nélkül beszélni.
Városok odafenn a ködben.
Saját művei: – ezek mégiscsak magának a költőnek a legnagyobb boldogság! – Csak ő érti igazán, ami az övé – s csak ő emlékezik igazán arra, amit szeret munkái közűl! S azt a bizonyos mély jelentőségét egy-egy szónak….. az egész életet kifejező jelentőségét…. ezt senki sem élvezi annyira, mint ő….. Művei egy nagy nyomtatvány-raktárba kerűlnek s halála után elenyésznek a semmiben…. De ő amíg él, lelkében hordozza s dédelgeti….. mint élete legszebb pillanatainak emlékeit…. (Turcsányi járt nálam.)
Prófétáid ajka dadog…. Mialatt megkísérlik, hogy kifejezzék, amit éreznek: az egészről…… Erről a csodálatos össze-visszságról…. amelyet hogy mégis átéreznek, – ez azért van, mert egy titkos rend összefutó szálaivá: tiszta sugárzássá válik már megpróbált lelkökben, ami érthetetlen!
Azon az irígységen túl, amelyet minden férfiolvasó érez, mikor egy-egy boldog szerelem káprázó leírását olvassa….. ezen túl s a sajnálkozáson, hogy míly rosszúl töltöttem el az ifjúságomat, – hozzád viszonyítva, oh boldog művész: – fogadja nagyrabecsülésem kifejezését Lovászy úr!
Mit is mondtam én N. L-nak? Hogy mért tartom létjogosúltnak a „keserű” művészeteket? Mert: lévén a földön igen sok szerencsétlen, – s ezeknek vigaszuk, ha társat találnak, – talán ezt? Nem ezt: – mert ez nem teszi még létjogosulttá a „keserűt” és sívárat a művészetben, már csak azért sem, mert nem biztos, hogy ez vígasztalás a boldogtalannak, még akkor sem, ha az ő ügyét, az ő igazságát látja diadalra jutni az írásban, már azáltal is, hogy az kifejeztetik! – (Vagy a nyomorékok és életképteleneknek talán az az öröme benne, hogy látják, hogy nemcsak ők azok, hanem mindenki szenved!)
Az egyik kutya végzi dolgát…. mihelyt készen van, a másik kutya odamegy és megszagolgatja ürülékét…. Semmi köze nem lehet hozzá…. semmi célja nem lehet vele, – de azért megszagolgatja. – – Ílyen benyomást tesz reám az irígység.
Pataki: keserűség minden más érték nélkűl. Így pedig értéktelen maga a keserűség is!
XII/27. Nem szeretném, ha vagyonom volna…. félek, hogy nem jó az nekem, ha nincs semmi bajom…. én is rossz volnék talán. Félek a gondtalanságtól…. nékem kell a rossz! A rossz kényszere – nekem is! hogy jobb legyek… Félek, hogy érzéseim nem volnának állandóak, még ennyire sem, mint most…. A jobbat keresném én is, – valami „nagyszerűt”, amelyben még nem volt részem s amely kijár nékem a sorstól, mint M. Zs.
XII/28. Először ez a szó: egyedül lenni, – elválni….. – – – Rettenetesen érzem minden emberi érték relativitását. – A körülmények kényszerítő hatása alatt jön létre minden…. (Hiszen az én határozottságom nem is nagyobb jelentőségű, mint a habozásom.) A véletlen körülmények hozzák létre példáúl egymáshoz tartózandóságunkat…. s boldog az, akinek életében a szeretet útóbb szankcionálja a körülmények döntését. Hálás vagyok, hogy ez nálam így van, s mégis erősen érzem, hogy ami történt, egy hepe-hupás élet valamely furcsa zökkenőjének lendületében történt… s hogy egy hepe-hupás élet rövid kis spáciumára van szabva ez a viszony is… Hogy ötszáz évig így éljek, – erre nem tudnék esküt tenni, – bár ha a legfájóbb érzést nékem az a tudat okozza, hogy tőle valamikor el kell majd válnom….. Hiába: a temperamentum: ez az emberi lény legeredendőbb öröksége s a különböző temperamentumok idővel őrőlni, gyűlölni kezdik egymást…. s már ezért sem tarthatna ez örökké… – (Azt kell hinnem, hogy a rendet csinálni nem szereti senki, – csak a rendet szereti némelyik…. De ez a szeretet is gyanús: inkább a kényszerekre emlékeztet engem…. S ezt a benső kényszert másra átplántálni példáúl nem lehet.) – – Igen a véletlen hozta létre ezt az ember-életre szóló viszonyt s ha nem lettem volna oly nyomorúlt, biztosan nem jött volna létre….. Utóbb a részvét érzései fűzték szorosabbra…. s ma: hála Istennek a szeretet dominál. Még csak azt sem mondhatom, hála Istennek, hogy, ha nem lennék oly nyomorúlt, – változtatnék az életemen….. s azt sem, ami kezdetben felvetődött bennem: – hogy hát oly gazdag-e egy íly nyomorúlt, hogy egész életét odaadja valakinek részvétből? – Ma meleg szívvel teszem….. s nem is kívánok egyebet. – S mégis fel-felvetődik a szükség, hogy néha megvizsgáljuk a dolgok eredetét…. éppen mivel a temperamentumok néha megsokallják egymást. – Talán nem is művész való neked, – mondom neki…. a szíved üres volt s valaki mellé odaszegődtél…. – Talán mással boldogabb lennél? – „Oly lebecsülés van ebben!” – felelte ő. „Épp ma gondoltam, hogy ha leányom volna…. az volna a legmélyebb vágyam, hogy művész felesége legyen.” – „És hogy én még mással is próbálkozzam ez életben?… a lelkem úgy mosolyog ezen.” – – – Viharok. Utánuk kitisztúl a levegő s csend van. S a szívárvány szépségében tündököl e csendben a megujúló, tiszta szeretet. – E viharok után boldogabb az ember, nyugodtabb s tisztábbak az érzései.
Egy anya gyermekének: – „Míly szeszélyes vagy…. előbb kívánod, aztán nem mersz hozzányúlni, – elfordúlsz az ételtől….. Ne bízd úgy a szeszélyeidre magad…. Kóstold meg legalább, – meglásd, rögtön kedvet kapsz…. Evés közben jön az étvágy!” – – Mennyi mindenre kell egy gyereket megtanítani…. Mennyi mindent kell tapasztalnia a dolgok és saját természete tulajdonságairól, amíg életképessé válik! – – És sok olyan gyerek van, akiből lehetetlen életképes embert nevelni.
Míly bús öröm lehet egy hetvenöt éves embernek öngyilkossági kísérlete után mégiscsak visszatérnie az életbe! – Újra sütkérezni a napon….
Inkorrektségek: Valiról más előtt…. az ő jelenlétében Józsinak…. T. E-ről elmesélni tragédiáját….
Oly nehéz távozni innen? Mi közöm nékem ehhez a világhoz? Olyan most is mint egy távol zajgó álom! Tévedés azt hinni, hogy az ember annyira ragaszkodik ehhez az élethez…. hogy ez mindene!
Némely ember úgy jár-kel egy életen át a világban, oly tehetetlenűl, mintha állandóan segítségre szorúlna. A szemei riadtak és segítséget keresők. (Én.)
Vannak írók, akiknek a nevét nem veszi fel…. semmiért nem veszi fel a publikum….. Lóg-lóg az irodalmi áramlatok ballasztjaként…. azok sodra még viszi valamelyest…. a neve is elhangzik néhányszor, de az Istennek sem veszik fel soha….. kiokádják! Nem itatódik át műveivel az őt körülvevő világ….. s mikor meghal: elmúlik, elfelejtik. Ahogy elmúlt egy Thury Zoltán…. pedig már csak annyi hiányzott neve maradandóságához, hogy valamivel népszerűbbé legyen…. – Tömörkény is elmúlt. – – Ezeket a verseket senki sem fogadta be…. senki sem lelkesedik értök….. senki sem foglalkozik velök, – nem kellenek senkinek. Nehezek is, hidegek is…. S néhány év múlva: még életemben halott leszek. (Egy ember nem akadt, aki a tanúlmány-pályázaton velem foglalkozott volna. Még véletlenűl sem. – Sem itt, sem a napilapokban, – se barátaim se ellenségeim nem gondolnak rám soha! – Nem baj: ez is egy élet, – ílyen is sok van!)
Koldúl s amellett gőgös, méltóságteljes, – királynői! Kegyet gyakorol, hogy elfogadja!… (O-né.) – O-nak feleletűl pénzszerzési elméleteire: azt, hogy mindnyájan gyarlók vagyunk, szívesen elismerem, de hogy gyarlóságainkat erényként nézzem, ahhoz még az iránta való elfogúltságom sem elég erős.
Aki többet követel magától, mint amire képes, az annyit sem hoz ki magából, amire képes volna. – – Aki agyondolgozza magát, az elveszti a kedvét a művészethez. Márpedig a művészet játékos….. Elan és jókedv hozzák ki az emberből…..
Giotto, Raffaello, Puskin, Mozart….. alig hogy odalehellik, amit mondani akarnak….. Munkájok a csoda benyomását teszi rám. Hogy miért oly gyönyörű Giottonak egy-egy alakja, egy-egy félrefordított fej, – nem tudnám megmondani. – Kék háttér, arany glorióla…. a legegyszerűbb és legprimitivebb eszközök…. s egy nyak emelkedik ki az alapszinekből, amelynek „knapp” szépsége elragad.
Álmaimban állandóan visszatérek azokba a lakásokba, amelyekben szegény anyámmal laktam. A Dohány-utcai emeleti, majd földszinti lakásba…. utoljára még a Szentkirályi-utcai szegénységről is álmodtam. – Anyám helyett Erzsimmel laktam itt…. ez az új lakásunk…. délután van s én alszom, – ezt álmodtam. – Furcsa félálomban alszom…. nem a halál közelsége ez? Ez a visszatérés az eredethez?… Ez a rekapituláció?
1926., január 1-én.
Mért ne lehetne egy kicsit élvezni az életet? Jó lakomákat végigenni…. egy kis bort inni…. barátságosan beszélgetni?…. Mért kell mindig a szomorú után nyúlni? Elvégre öröm is van! (Ezzel a jegyzettel kezdeni az évet, – csak ne vezessen rosszra!)
Ol-Jörgen: oly éles rajz, mintha a szerző gyémánttal karcolná…. nem a természetes elbeszélés mély tónusa…. az író általában a tónus-szépségre kevésbbé törekszik, mint a rajz szépségére…. a rajznak nincs árnyvonala: kemény, tiszta, éles vonalakból áll. – – Oly szabadságot érzel, mint a szélben, mint a tengerparton.
Margit unokanővérem is és én is: nem vagyunk egyedül megbízható elmék. Ha magunkra vagyunk hagyatva, ostobaságokat csinálunk…. És ezt érezzük is, – ezért kivánjuk örökké az ellenőrzést, szeretjük más véleményét hallani s lehetőleg vezettetni magunkat általa.
Egy kislány (kacag:) Nagyapa, hogy akar befűzni…. ha ha! – Egy méternyire tartja a tűt a cérnától…
Keleti tánc: – ünnepies érzékiség….. Modern amerikai tánc: a kis kéjgyilkos lyrai ömlengése, – lyrai szerelem lebujok gőzében az iránt a nő iránt, aki már mindenkié volt!
Mi van velem? Ma, I/26dikán kinézek az előszoba üvegajtaján: hát egy ember fekszik kinn az ajtó előtt. – Halott-e, nem-e? tünődtem. S tovább mentem. Mesélem a lánynak is a furcsaságot s majdnem nevetek, mialatt mondom. Aztán más, apró ügyeim foglalkoztattak. Embertársam ügye nem érdekelt tovább, – él-e, hal-e? Közönyös voltam, mint egy állat. Nem siettem segítségére, – majd meglátja más és intézkedik…. – – Érthetetlen nekem ez a közöny….. ne volna bennem részvét? – vagy védekezem a rettenetes ellen? – Iszonyat sem volt bennem későbbi kiáltásaira. – Vagy Isten próbára akart tenni, hogy megérdemlem-e még az életet s jómnak a szeretetét?
O.: Vagy ünnepélyes, vagy arrogáns! – – Egy kijelentése: „Gondolni mindent szabad, amit mond valaki!” – – No ez sem éppen megtámadhatatlan felfogás! Eredménye az, hogy az ember egy mesterkélt lény lesz, egy művirágkészítő! A gondolatok szabadon táncolnak, ennyi igaz…. csakhogy a szűrés, nem éppen a beszéd.
Editke: rebbenő futása, mint egy pille ügyetlen csapongása.
– Isten veled Anglia! – Másra kell, hogy bízzam ügyeidet…. – Sóhajtotta Pitt…. Mintha bizony elviselhető volna, hogy még mindig itt legyen! – Agyonvernék – és igazuk volna. Ők is akarnak élni, – a mostaniak s ami a fő: kormányozni!
1926., február 1-én.
Hebbel naplóját is ismerem most már s elolvastam a Mária Magdalénáját. Szégyenletes egy mű! – Érdemes volna olyan apró irói portrékat csinálni, amelyeket az ember az író egyes művei után elképzel magának. – Hebbelnek ápolt kis szakálla van, igen gondosan ebédel és kiszolgáltatja magát…. Azután vagy egészségi sétára megy, vagy lefekszik egy kicsit aludni: – „Ein Schläfchen, das nährt!” – mondja magyarázatúl fehér mellényéről lerázva a morzsákat s aztán vigyázatosan kipiszkálva fogait…. – De a tehetségét épp oly gonddal ápolja őkelme…. s azt az önelégűltséget!… – „Nem mindenkinek vannak ilyen gondolatai,” – mondogatja magának s ezt néha megsúgja meghittjének is….. – „Ja ich muss auf mich achtgeben, – denn ich bin viel wert!” – mondja. És ápolgatja magát, kiszolgáltatja magát, eltartatja magát…. S mikor aztán leűl kotlani: – ünnepi csend van a nyárspolgárok e házában…. a költő dolgozik, mit gondoltok…. De ő nyűgösködik is, – „oly rossz ez a feketekávé”, – mondja…. s erre minden nő a házban rohan újat csinálni neki…. „Most rólad írok” – mondja meghittjének, hogy mégis valamivel hálás is legyen… s a szegény agyondolgozott nő boldogan mosolyog. – („Unendlich liebt mich dieses Mädchen, – unendlich!” – írta ez a marha a naplójába.) Van a lényében valami végzetesen közepes!
„Racionalizáció” – ezt a fogalmat gyakran használtam azelőtt a megmérhetetlen és az emberi elme végessége közti viszony magyarázata közben…. S teljesen kiesett emlékezetemből, hogy hogy használtam. Utána kell nézni.
II/10. – Szegény Fazekas Sándor! Így végezni…. igen, meg kell halni! Mindig gyanús volt nékem az olyan arc, amely nem öregszik….. (A szervezetnek össze kell száradnia: az öregséghez alkalmazkodnia!) – s főként az olyan, amely egy hirtelen letörés után, újra kivirágzik….. az érelmeszesedésnek ez a pompája rosszúl hat rám, – mégsem hittem volna, hogy szegény íly gyorsan végez. Férfias, mértéket tudó, kicsinyességre ritkán képes ember volt, – a megvédni és gondoskodni tudók fajtájából….. erősen praktikus érzékkel s mégis valami természetes finomsággal megáldva…. Hallgatott és sérelmeit eltette…. de tudott megbocsátani….. Egész életében viszontszeretet nélkül egy nagy valótlanság kellős közepén tengődött, – s mégis bizalma volt az élethez, hitveséhez, az emberekhez! – – „Te szeretsz engem, csak nem tudsz róla,” – mondotta egy nap nejének biztatón…. Valóban úgy van: mindentől meg akarta védeni őt, – még sajátmagával szemben is! – – Nagy csend volt a halála után, – a szobákban lábujjhegyen jártak, – csak egyik-másik zár kattogott, amint az elhúnyt kulcsaival a szekrények és íróasztalok fiókjait csukták….. Nékik kellett most már utána kutatniok, hogy mi hol van? – – „A nagy szenvedéseket az élet apró bajokkal gyógyítja” – mondotta Móricz Zsigmond, aki egyébként nagy ostobaságokat képes összefecsegni. – Én emlékezőtehetségemmel kérkedtem, – talán azért is, hogy eltereljem figyelmemet a változatlan szörnyűségtől. – Fájlaltam, hogy nem öleltem meg szegényt legalább egyszer mostanában és nem éreztettem vele, hogy sem haragosa nem voltam soha, sem hűtlen iránta!
Erzsim: – Néki nem kell elvesztenie, ahhoz hogy szeretni tudjon, ő amit szeret, úgy szereti, mintha elvesztette volna.
O. E. bevezetője a Gellért-esten. – Sok mindent nevezek én költészetnek….. nem kell azzal vádolnom magam, hogy csak kevésfélét tudok élvezni. De ezek a versek kopognak! Ezek azt az alap-principiumot sértik bennem, amit minden költészet, ha valóban az: csak egyre jobban megerősít bennem….. hogy a költészet zene, tűz, ritmus…. és hogy inponderabiliákon múlik, vajjon ez a zene, tűz, ritmus valóban életre kel-e valamely műben? Ezek a versek a léleknek nem is abban a rétegében keletkeztek, hogy költői mű lehetett volna azokból – ezt érzem….. stilisztának, esztétának vagy bármi másnak nevezhetitek, csak nem költőnek. Egy mély zengés hiányzik, a kihangzás….. itt nincs rezonancia….. ezek a versek kopognak. És ugyanez a véleménye Kosztolányinak, ezt most megvallotta nekem…. („Ha jól akarom érezni magam, sohasem olvasok Gellért-verseket” – mondotta.) Nagy Zoltán, Babits, Tóth Árpád („ha ő költő, akkor én nem vagyok az!”) Turcsányi, Ady Endre, Karinthy, Szép Ernő – mind szóról szóra ugyanezen a véleményen vannak. S elvégre ezekben is van művészi érzék – s nem az irigység teszi ki egész lényüket. Egyesekre Osvátnak talán ideig-óráig sikerűlt ráoktrojálni a véleményét…. De a bensejük tiltakozik. Ezeket a verseket hallás-néküli ember írta, akiben egy szemernyi zene nincs! Ezek az értelem csinálmányai! – Elvégre Macaulay, Pater, – s aki csak a kezembe kerűl mind valami zeneit követel attól, ami költészetnek akarja neveztetni magát…. nemcsak barátaim vannak így vele. – Inkább Barta Sándort, Somlyó Zoltánt olvasni, mint őt. – De Osvát is: – mit mondott ma este? A legszigorúbb kritikát gyakorolta, miután előzőleg kijelentette, hogy ez a költészet a legdrágább neki, hogy talán jobban szereti e verseket, mintha ő maga írta volna azokat. „A fantáziája talán csak a figyelme,” – mondotta. Majd: „Szárnyaival nem verdes lehetetlen egeket…. itt marad a földön, azt kedveli, ami lehetséges…. – ő talán az egyetlen igazi realista a költők között.” – Ez talán mind igaz is…. s éppen abban erősít meg minket mindnyájunkat, hogy akinek a fantáziája a figyelme, az nem költő… – és csodálatunkat ez még jobban felfokozza, hogy az ilyen költő művei mint lehetnek oly drágák valakinek, aki annyira ért ahhoz, hogy mi a szép? Osvát elszántsága, amellyel őt portálja, az ifjúkori elhatározások keménységével hat reánk. – Igaz, hogy nem pózos szellem, nem affektált, a közvetlenségével megnyerő lélek….. csak nem költő…. „Bronzamulett” – utálatos… „ezt a hangot mégis kiverem,” – utálatos….. „ha csal is ád is, – kis szám csókolj meg” – nyakadnak a vonala, vonalának az az íve, ívének az a csigolyája…. brrr de rossz mindez! Nem azért utálatos, mert csúnya, hanem mert ízetlen, hamis, költőietlen, kopogós! – S az sem igaz, hogy szépen rajzol: aki szépen és tisztán rajzol, annak még nem szükséges íly keményen íly művészietlenűl kirajzolnia! – Ezek a versek nem hangulatból, mély érzésből erednek: – az értelem munkái, – majdnem merőben hangulattalanok s csak fogalmi szépségek vannak azokban…. – Ez egy finom elme… apró kis ötleteket szeret szépen keményen kicsiszolni, (mintha gyémánttal karcolná üvegre,) – de nem is mélyen gondolkozó intellektus.
Frissen, élénken, merészen, éhesen társaságba….. Persze orronütnek megint. – K-néra pedig kijelentettem valahol, hogy szajha, – amit pedig férfinek igazán nem volna szabad nőre mondania. – Vadúl berontok a gyászolók közé: – Én elidegenedett ember vagyok, – mondom…. és tanácsokat osztok…. persze, aztán gyenge vagyok megint és bocsánatokat kérek. – De mi szükség erre? Újra gyengének lenni ott, ahol egyszer már „elidegenedtem”, mert éppen túlságosan gyengének néztek és megpróbáltak visszaélni e vélt gyengeséggel?
Az öreg ember épp úgy védi életét, mint a fiatal….. S néki ez az egy nap is, amely talán még hátravan életéből, éppoly becses, mint az ifjúnak az egész élet, mely előtte áll.
Most cikk formájában is megjelent O. E. bevezetője. „Minden költészet nagy eszközével a túlzással nem él”…. „akinek szárnyát lehetetlen egek sohasem kísértik, akinek hatalmas képzelete voltakép a figyelem határtalansága,…. akinek az önámításra való képtelenség, a földi méretek tisztelete az eleme”…. – Hisz mindez nagyon derék tulajdonság, ha mondjuk történetíróról volna szó. – (A cikk különben ki is van egy kicsit polirozva.)
Reá nézni még s aztán meghalni…. itt hagyni őt, – nem ez túlkegyetlen!
Párbeszéd: Dr. Beck (tanár:) Nem volna kedve örökre itt maradni? – E. (kiszalad a száján:) Ments Isten! – (Épp ekkor a szomszéd szobák egyikének tolóajtaja nyikorog.) – Itt úgy nyikorognak az ajtók! – folytatja magyarázatképen. (Szép válasz!)
A valóság túlgazdag…. az írónak lehetetlen hozzányúlni! – Valami vékonyat, keveset kell választania, hogy már maga a kezdet tehetetlenné ne merevítse, hogy majd e vékonyságba ömöljön bele magától az élet telje. – – S ha ez végre sikerűlt, mikor már agyondolgozta magát, hogy mások számára valami szépet létrehozzon, akkor még néki kell kínálgatnia vele a világot…. hogy legyenek szívesek, ne idegenkedjenek tőle, hanem élvezzék….. – kűzdenie kell, hogy hajlandók legyenek erre! – Hohó kritikus urak, – ezt vérrel, az élet árán, halálos fáradsággal írták ezt a regényt…. ez nem arra való, hogy mulatságukra benne kotorjanak! Nem tetszik, hát nem tetszik…. de abba igazán nem mehetek bele, hogy ami íly szenvedések árán jött létre, azon most kitöltsék boszúló kedvtelésüket. – – Érdekes, hogy a formálás, a plasztikus emberábrázolás öröme mindig intenzivebb volt bennem, mint annak öröme, ha alkalom adódott, hogy a gondolataimat kifejezhessem. – Félek, hogy e tekintetben: a gondolatközlés túlnagy bősége miatt túlzsufolt a „Podmaniczky utca”….. – Bár hiszen úgyis megítélhető, hogy épp ez a sokféleség a pszichikai impresszionizmus célját szolgálja.
Az elefánt, – nem boszúálló….. Mikor az őt elriasztó őrök egyike megijed tőle és menekűlni akar…. a haragos állat beéri azzal, hogy orrmányából homokot szórjon reá… ugyanezt teszi, ha fürdés közben zavarják: – lelocsolja vízzel a tolakodókat. Talán így gondolkodik: kedves fickó…. milyen kár, hogy oly ostoba s az életemre tör…. (S így mi emberek gondolkodni nem tudunk.)
Minden könnyért egy életet kellene adnom! (III/4. Rettenes szomorúság munkám miatt, amelylyel megint nagyon elégedetlen vagyok. Befejeztem, – de vajjon érdemes volt-e így halálra fáradnom….. szerzetes-életet élnem? Rettenetes volna, ha kiderűlne, hogy rossz! – A nyolcadik munka három év alatt! Nem éreztem azt a kielégűltséget és boldogságot, amelyet azelőtt, ha egy-egy jó munkámat befejeztem. Nyugtalan vagyok, – valami hiányzik nekem benne, – nem tudom mi! S hiába keresem.)
Mindaddig, amíg az egyik halandó lesz, a másik nem szűnik meg az életét legalább is megfenyegetni!
Egy fegyelmezett nő…. (a narcizmus netovábbja!) – aki büszkélkedik vele, hogy már féléve asszony és még mindig szűz! – Nem engedi a férjét magához. Előtte vetköződik, mellette hál…. és a tisztaságát óvja!
Egy sírkő: félig nyílt kapút ábrázol, mely a némaságba vezet.
Idegenben még Erzsimről is haraggal álmodom s többször egymásután.
Álmok: Örök visszatérés a Dohány-utcába, anyámhoz.
Ha négy órát alszom, nem vagyok fáradtabb, mintha nyolcat. – Kipihenni nem tudom magam. S mintha ez ezentúl már mindig így lenne most már. – Megőszűltem, megkopaszodtam, egy kis alvás elég nekem…. Íly hamar vége az életnek? – Négy éve lesz már, hogy a bankból kiléptem…. Rohan az idő, irtózatos gyorsasággal. – Azelőtt, húsz éves koromban hogy meghíztam én két hét alatt az Erzsébet-szanatóriumban! – Most már állandóan kimerűlt vagyok. S ez az érzéketlenség!
Mennyi az ostoba és rossz ember…. s mennyi a szerencsés gonosz! – Vagy mindnek neki akarsz talán menni s a világot akarod kivetni sarkaiból vállaiddal?
Akkumulált napfény vagytok, élők, – s talán csak arra valók, hogy egy keveset még itt tartassék a földön az illanó fény!
Lehet itt gazdálkodni? – Minek megy fel és le a hegyi út? – Mennyi energia pocsékolódott el az évszázadok alatt, hogy e hiábavaló görbeségen átvergődjék a hegyi lakó. – S hiába! Úgy érezzük itt magunkat, mintha egy gömbfelület belsejében kergettetnék körbe-körbe valami, ami szögletes.
O.: Te szeretsz új emberekkel megismerkedni….. – mondotta. – Úgy látszik, mégiscsak igaza volt. – Azonnal megnyerni őket, jó benyomást tenni rájok…. az egész világra, aki csak elém kerűl, – úgy látszik, ezt még mindig nem adtam fel! – Pedig míly fárasztó, míly meddő, míly hiábavaló… Hogy únom már, hogy fáraszt, hogy érzem a képtelenségét és hiábavalóságát. – Túlozni, bebizonyítani, hogy mindent tudok, mindenhez értek, – hogy tökéletes vagyok, – összes jótulajdonságaimat ragyogtatni….. Intimitásokat mesélni magamról – s kivenni mások intimitásait…. mért teszem, mikor az egyik undorít, a másik megterhel? – S ezek a kalandor-történetek: életem legérdekesebb mozzanatai, – amelyek gépies recitálásába már olyannyira beleúntam…. ezek még mindig ajkamra tolúlnak, mikor alkalmam adódik, hogy „bemutatkozzam”? – Úgy látszik azonban, mégiscsak az lesz a vége, hogy elhallgatok…. hogy kimerűlten, berekedve elhallgatok s egy unalmas, hallgatni szerető, kedvetlen ember lesz belőlem. – Ma az egyik körúti üzletből egy ősz hajú embert láttam kijönni, akinek az arcán halálos kimerűltség jelei űltek….. – Minek élek, minek cepelem még a terhet? – mondotta tekintete. – Mennyire vele éreztem! – – Hallgatni: előkelő és szép…. beszélni: életteljes és emberséges, – mégha túlzás vagy hazugság is foglaltatnék abban, – mindezt tudom – de mostmár kívánom is a csöndet….. nem választom, hanem kívánom, áhítom….. Kimerűlten a passzivitás örömei után sovárgok…. de meg is vetek minden megnyílvánulást, akár tőlem származik, akár hozzám van intézve! – A közlés csömöre fogott el…. s a sok élettörténet, amely rámzúdúl minden oldalról rettenetesen terhel, – nem akarom tudni többé, hogy mi történt mással! Mi közöm az idegenekhez?
Aggódom, aggódom emiatt a munka miatt! – Valami baj van evvel is!
1926., március 17-én, utazás Tátrafüredre
(Április 1ig.) – – Valóban: elég az élettörténetekből…. rettenetesen terhelő most már. – Azt, hogy még mindig be kell fészkelődnöm az emberek közé: alázatom teszi: szegény vagyok s el kell helyezkednem valahogy, – engedményeket kell elérnem s meg kell hálálnom, ha elértem. – – Új barátokat szerzek így, – megszeretnek. – Csakhogy nékem a barátságból is elég, – nem oszthatom fel magamat ennyiféleképen. Nem lehet annyi barátom, ezt érzem, nem lehet ennyit szeretni! – S én halálos fáradt leszek ettől a sok embertől. – Lenyűttek, kiszítták az életerőmet s én nem pihentem. – Megértem Adriennet, akit a sok szeretet és becézés fáraszt…. Ő csak akkor volt boldog, mikor Berlinben élt, ahol senkit sem ismert…. Kimehetett az utcára s nem kellett mindenkit ismernie, mint Kassán…. „Itt mindenkiről tudom, hogy mi baja, – mondotta….. S oly boldog vagyok, ha egy-egy idegen arc jön velem szembe az utcán, hogy végre csehek is vannak itt… – úgy pihentet”… – S a család: – ez a monstrum!….. ennek szörnyű forró-melege…. Naponta több órát velök kell töltenie…. s agyonbecézik, agyonszeretik. – S ő nem vonhatja ki magát öleléseikből, mert le van nékik kötelezve mindenképen…. Ő hálás s az élete függetlenségét áldozza nékik. – Érdekes: én az elhagyatottságtól szenvedtem mindig – s ő, mióta csak visszaemlékezik ettől az egyenletes melegtől, amely enerválta, megfosztotta életerejétől. – – –
Az emberek kivétel nélkül szívesek, lekötelezők és jók voltak irányomban….. s azt a meggondolást keltették, hogy eddig, úgy látszik, nem is jól ítéltem meg őket, mikor oly keserűen gondoltam rájok. Valósággal rossz benyomást tesz most reám az az ember, aki epésen ítéli meg embertársait. (Egy beteg embert láttam sétálni, aki izgatottan vitatkozott magában s azt gondoltam róla: – Éretlen vagy s gyűlölködöl, – nagy bajban vagy az emberekkel, mert nem érted őket, mert nem tudod a fölület tisztátlanságát eltakarítani róluk, hogy a lelkükhöz érj!) – – S valósággal haragszom magamra is, hogy oly epés és indulatos tudtam lenni irányukban…. mintha azzal a tapasztalattal gazdagodtam volna, ha valóban: megítélő, elítélő véleményeim mind felületesek. Íme, ha a közelükbe kerülök, mindig megváltozik a véleményem s mindig a javokra. – – – (Vitézzel utaztam visszafelé a vonaton s szégyelltem magam indulatosan rossz véleményemért. Jóravaló embernek mutatkozott. – – Egy afférem volt valakivel s kitört belőlem a nyerseség megint, a brutalitás. Ő mosolygott. – „Szeretem magam szelíd embernek tisztelni,” – mondotta. – „Ha valaki dúrva velem, akkor rendkívüli módon szivélyes és udvarias vagyok vele, hadd csodálkozzék, hogy ílyen ember is van”…. – – „Az emberek ingerűltek s a felületeken érintkezvén gyorsan ellenségeivé lesznek egymásnak…. Sem türelmük, sem idejük, hogy egymás emberségét vizsgálat alá vegyék… S még azok is, akik nagy dolgok miatt sosem kelnek ki magukból, még azok is hajlandók apróságok miatt nekimenni a másiknak….. – Én jobban szeretem meggyőzni embertársaimat arról, hogy nincs igazuk, mint az indulataimmal kényszeríteni őket, hogy meghunyászkodjanak előttem”… – – Véletlenűl olyasvalaki miatt kerűltem ebbe a krédóba, aki érdemes volt rá, hogy megvédjem. Egy parasztasszony helyét akarta mindenáron elfoglalni egy vásáros zsidó. – „Kár haragudni rájok…. ez érzés dolga uram,” – mondotta az asszony. – „Mit lehet tenni, ha el akarja foglalni a helyemet? – Némely ember ílyen. Nem tudja persze, hogy kivel teszi. Csak az a rossz bennök, hogy olyan hangon beszélnek, amelylyel itt belűl sértik az embert”… És elmondott egy történetet. Az ura a háború és kommün alatt katonai kurir volt és a sok aggodalomtól és félelemtől súlyos idegbajt kapott. A falusi orvos tébolydába akarta záratni. – „Mit akarsz az én urammal? – kiáltott rá az asszony. Keresztülmegyek ám rajtad és az egész világon…. – – Az én uram, – én szenvedek érte, én küzdök érte, én halok meg érte”… – – „Legalább azt eszi szegény, amit én főzök neki.” – – S most az ember kinn kószál egész nap a határban. Horgászik, a felhőket nézi, – egyedül van…. s ez a magány jót tesz néki. Meséli, ha nyulat látott. – S az asszony dolgozik. Vásárra jár, – talpbőrt ad el. „Nagy sora van annak, amíg idáig jutottam, – amíg ezt kitaláltam,” – mondja. – „Csak nagyon fáradt vagyok már, az a nagy baj”…. – Van egy kislányuk, az Egerben, a zárdában tanúl, – negyedik polgárista, havi két milliót fizet érte. – Jól tud németűl, – hibátlanúl, épp úgy, mint az apja és kereskedelmi tehetsége van, – ezért jövőre Bécsbe fogja adni az Export-Akadémiára…. valaki már megígérte, hogy állást fog szerezni néki…. – – (Gyönyörű hangja van az asszonynak s miközben beszél, néha eltakarja az arcát, vagy homlokára szorítja ökleit.) – – – Az emberek jobbak, mint gondoltam volna, – ez most az érzésem – és több elnézést érdemelnek. – S bennem éppen a szigorúság volt a felületesség! – Mikor megjöttem, ílyen történeteket hallottam: egy szegény utca-nő lakott egy bérház negyedik emeletén…. a házban előkelő lakók is laktak s még ezek sem tiltakoztak ottlakása ellen: mert a nő nagyon alázatos volt…. mindenkinek előre köszönt…. (Valaha úri asszony volt szegény – s íme: a lakókban is volt szív!) – – Vagy: Egy kislány tűnt el egy év előtt….. valami prémgalléros úrral látták utoljára együttsétálni….. – „Istenem, talán csillogni akart szegény még utoljára”, – mondotta a nővére róla rejtélyesen….. – s az anyja nem gyászolta. De: nyitott ajtónál aludt az egész család, hogy a lány, ha éjjel is, – akármikor…. de ha vissza akar térni, hogy bejöhessen…. – – Minden élőlény kedveskedik nekem most, akárhova kerülök is….. Még a Fazekasék cselédje Kassán, még az is csak jóságát mutatta nekem…. s a rokonságuk, mind valósággal elhalmoztak szívességeikkel!
A szeretők is egymást simogatják és nem saját magukat. (Ez a jóság!)
Egy történet: – Egy asszony, aki átkot hoz magával…. A gyereke meghal….. Ő maga…. Kezdődik a spleen…. megcsalja az urát. Szerencsétlenűl jár s a férje is beteg lesz tőle…. A második gyerekét már nem hozza világra – s aztán rettenetes kínok között elpusztúl. – A nővére nagyon hasonlított hozzá, olyannyira, hogy az emberek összetévesztették őket az utcán…. Ez a nővér eddig minden kérőjét elutasította: – mintha a végzete lett volna, hogy majd a nővérét helyettesítse. Viszont, hogy a sógorát jövendőbelijének tekintse, – ez a legnagyobb meglepetés volt neki, mikor tudatára jutott, hogy ez valószínűleg mégiscsak így lesz majd. – A felesége lett. – A férfi persze minden mozdulatában a régi asszonyt kereste….. s ő a halott rabjának érezte magát. Nem is alkalmas ő arra, hogy mást helyettesítsen. – Egy nap villájukat elhamvasztotta a tűz. – Hogy hogy támadt, – nem tudja. Lehet, hogy a szanatóriumnak egy boszúálló alkalmazottja gyújtotta fel. – De azóta nem tud aludni, – minden roppanásra felriad éjjel. – Rettenetesen kínozza ez az emlék, nem tud tőle szabadúlni. – Vajjon mért gyulladt ki? – töpreng. Hogy vajjon a halott akarja-e, hogy ő lépett legyen a helyére…. Vagy talán a sors útmutatása ez is: hogy építsenek maguknak új hajlékot, – hátha ezt akarja? – S hogy elfeledjék a múltat teljesen s egy új életet kezdjenek? – Mintha kísértetek lengenék körűl őket, – úgy érzi. (A férje néha el is felejti talán, hogy ő a második.) – Az élet néki különben is itt 1000 m. magasságban néha hónapokon át egész elviselhetetlennek tűnik….. Olyan az érzése szinte, mint azoké az európaiaké, akik a trópusokra mentek pénzt keresni. – A természet ellenség. S ez az elzártsága itt mindattól, ami reális élet, ami mindennapi…. Ő itt egy henye dísz-életet él. S hiába minden elszántsága, – úgy érzi, hogy semmi határozottság sem elég ahhoz, hogy ezt az életet sokáig elviselje. – De ezek a hegyek…. ezek is. Mintha egy óriás fal volnának, amely elzárja őt a világtól. – „Úgy rám fekszik ez a sok hegy!” – panaszolja. „Ezt a Szalóki-csúcsot itt érzem a gyomromon.” – – Érdekes tünet: míly boldogtalan itt mindenki, akinek itt kell állandóan élnie. – Az egyik család tavasztól őszig Meránban él – s a telet a Tátrában tölti…. a legjobb életkörülmények között….. s mégis mindegyikök úgy beszél az életről, mint valami távoli, tőlük egyre távolodó jelenségről, amelyről rég lemondottak…. s csak épp hogy még itt vannak s a kötelességeiket végzik: ennyi az, amit irigyelt jólétük számukra jelent. – „Tengődünk, amíg lehet!” – mondotta az egyik.
Mi kilátás van még? Az életnek valaha határtalan távlata volt. – S ma: öt-hat évre ha előre merek nézni. Negyvenöt sem leszek talán. – Íly hamar lezárúlt, ami oly végtelen volt? – Íly kicsi, határok közé szorított lét volt ez tehát, amelyet halhatatlan lelkem a végtelenből ajándékúl kapott. Nem merek előre nézni. Lehúnyom már a szemem. – Nem merek felnézni, mert félek tőle, hogy a közeli határt látom. Itt az élet vége, – íme az élet vége! – Ami határtalannak tűnt, annak itt a vége, – ha kinyújtom a kezem elérem. Pedig a lelkem: ugyanannak érzi magát most is, ami gyermekkoromban volt.
Gondold meg, hogy mi mindent nem tud egy ilyen szegény állat… Még azt sem, hogy télre tavasz következik, hogy nap van felettünk az égen s hogy este lesz megint.
Drámai jelenet lehetne: A férfi otthagyta az asszonyt egy másik nő miatt s magával vitte a kislányukat is. A leány elidegenedett az anyától – s húsz évig nem is látták egymást. – „Tisztelt asszonyom,” – írta néha az anyjának, ha muszáj volt. – Úriasszony lett belőle s az anyja egy részeges, de nagyon okos cseléd. – – Egy nap aztán benyit mégiscsak az anyjához… az anya nem akar tudni róla, – ki akarja dobni. – Csakhogy a lányból is asszony lett azóta, mégpedig boldogtalan asszony, akit szintén megcsal az ura. – Egy pár szót szól még, mielőtt menne – s az anya ránéz….. Nem az anya és leány: – két boldogtalan asszony néz egymásra…. „Szóval megtudtad, hogy mi az?” – szól az anya….. – – Összemelegednek. Az öregasszony ovatos és gyanakvó, – örökségi űgyben kereste fel a leánya. De aztán aggodalmai eloszlanak. S elkezdődik a nagy mesterkedés: kifosztani az anyát. Behálózzák és elveszik mindenét. (A leány boldogtalan valóban, – de akar valamit a másik boldogtalantól. A férje rábeszéli egy másik jelenetben: – ő csak azért volt hűtlen, mert ez a nyomor…. ezt ő nem bírja tovább! – S ketten esnek neki, különböző metódussal a boldogtalannak.)
Hogy ki írta a munkát? Hogy élt-e valóban az a panaszos lélek s hogy az elmúltak mérhetetlen tömegében hol rejtőzik? Hogy hol a sír, mely rejti? – Vagy szabadon kószál végre? Ott áll-e őrt a sorok mögött és lesi-e a könnyeket, amelyek az olvasó szemeiből csurrannak…. s amelyek őt siratják? – – A munka magában marad!
Úgy gondold meg: hogy meghalni annyi, mint örökre, mindörökre távozni innen….. ebből a világból, amelyet csodálkozva ismertél meg, de amelyet aztán annyira megszoktál!
Haragszom J. E-re és mégis, – mihelyt példáúl csak a sógornőmről van szó, hogy az szerelmes, – ílyen elveket vallok: – Egy lány mégiscsak igyekezzék…. hogy olyasvalakibe szeressen, aki majd el is veheti….. aztán: – a szüzesség….. annyiban mindenesetre fontossága van, hogy visszatartja az embert… mert mihelyt vége: – akkor nincs akadály, hogy másé is éppúgy lehessen…. s a szakadék ott tátong előtte….
Egy fürtös kis fiú: valósággal részegítő szemei vannak az apróságnak.
1926., április 1-én
Kis nővére meghalt…. S ő maga úgy jár-kel itt a világban, oly biztonságban, mint egy törzsökös birtokosa az életnek. – Nem tudja, hogy ő is csak bérlő….. hogy esendő véletlen a léte…. biztonságban érzi magát s jelentőséget tulajdonít annak a néhány évnek, amelylyel tovább van itt…. A szegény halottról beszél s úgy, mintha a halottak egy másik világba tartoznának….. nem abba az örökkévalóságba, amelybe az ő léte…. – – Mire körülnéz majd: máris letelt az a néhány év, amely még az övé volt…. Máris letelt? – fogja üvölteni, – hogy lehet az? Hat év, vagy tiz év, – az csak ennyi? S ennyi volt az egész, ami nékem az élet nagy biztonságát adta, amely megkülönböztetett a szerencsétlenektől, akiknek idő előtt menniök kellett? – S majd ha meghalt: körülállják az élők s úgy búcsúznak tőle, mintha a jelenből, efemer környezetéből távozott volna csupán…. Mert azt elfelejtik meggondolni majd ők is, hogy nem a jelenből, hanem a múltból és jövőből is távozott, – minden idők elképzelhető világából…. hogy tehát nem ettől a jelentől, hanem örökkévaló élettől örökre búcsúzott el.
Míly rosszak volnánk még akkor, ha nem kellene a haláltól félnünk!
Ezek a pszichoanalytikusok! – Mint a gyerekek! Mindent biztosan tudnak!
Átadni minden tudást….. Nem hinnéd, mennyi mindenen dolgozik az ember…. Elrejtett zugokban: a testedzés legtökéletesebb formájáról, – a zongorázás legkitünőbb metódusairól elmélkedik mindenfelé – s tapasztalatokat gyűjt. – S ezt a tudást, ezt a tapasztalatot aztán átadni az új generációnak….. s minden vonalon! – Rettenetes s egyre növekvő terhet raknak az ifjúságra, – amíg hagyja magát, amíg meg nem únja, le nem veti vállairól. – S ezt hívjuk aztán a kultúra pusztulásának!
IV/21. – Palesztínába? – minek? – kérdezte az igazgató, – s szinte idegenkedve nézett az ifjúra. – – A zsidóság pusztulóban van, – jelentette ki röviden a fiatalember. – – Ugyan, – pusztulóban? – hitetlenkedett a másik. – A zsidóság papi nép: – ebben nincs több vallás – figyelmeztette az ifjú…. s aki kitér, az nem zsidó már. – De különben is, – ide nézzen, uram, egy kis tabella: Európa egyik legkitűnőbb tudósa állította össze – s átnyújtott néki egy kis könyvet, amelyben a szükséges hely fel volt már lapozva. – Az igazgató beletekintett. – Nagyszerű tabella, – figyelmeztette a fiatalember….. egy percnyi türelem elég, hogy mindent belásson. Azok a bizonyos ősi erők, amelyek táplálták, – egyre fogynak…. s nemsokára, talán már néhány száz év múlva beteljesűl a sors: s mihelyt valóban vége van, az elpusztúlt zsidóságot összes üldözői a szent népek sorába iktatja majd…. – De hisz, ha üldözik, az csak jó neki, – gondoltam én eddig, – riadt fel az igazgató, miután egy ideig elmélyedt volt a tabella vizsgálatába. – Igen, ez a tabella szörnyű! – mondta aztán s könnyedén sohajtott. – De hogy egy kicsit vigasztalódhasson: itt van egy másik könyv: az épülő Palesztináról néhány képet is közöl, – tessék, – mondotta s átnyújtott egy másik füzetkét. Az igazgató ezt is kézbevette. – Mikor a fiatalembert bejelentették nála, nem hitte volna, hogy ennyi időt szán majd néki. De, mintha valami érdeklődés ébredt volna benne mégis ez iránt az idegenné vált, távoli világ iránt. – A könyvet lapozta, kissé elmerengve. – Szép kislányok, – mondotta gyengéd, figyelmes mosolylyal az ifjú, – nézze milyen szép kislányok, – ismételte….. Ő is előrehajolt kissé a székén, hogy a képeket vele együtt újra élvezhesse. Most kőműves munkát végeznek ott. – Szépek! – hangsúlyozta…. s lehet, hogy abból a fajtából valók, amelyből az anyám….. akik hűek és kitartók és meghalnak azért, akit szeretnek….. – Az az érzésem mindig, mikor ezt a képet nézem, – folytatta, – hogy ezek a buzgók megérdemlik a szeretetet….. Nézze, mintha maguknak építenék ezt a hajlékot…. – most már az igazgató is mosolygott kissé. – Valóban szép kislányok, mondotta csendesen. – Ki szeretnék menni ide, – kezdte újra az ifjú – s ezért kerestem fel Önt. – De mért épp engem? – csodálkozott a másik. – Ekkor aztán furcsa dolog történt. Az ifjú előrehajolt székén. – Mert Ön is a mi fajtánkból való! – suttogta, – szinte forrón. Hiába tagadja és hiába próbálja lerázni magáról. – Egy néphez tarozunk, – maga közénk tartozik….. Vagy nem emlékszik már semmire. – Hisz Ön falusi gyerek volt, mint az apámtól tudom. – Nem emlékszik a falusi zsidó iskolára? És az ünnepekre? Vagy arra, amit tanúlt? – Semmire? – Kár, mondotta aztán a szemeit keresve pillantásával, hogy találkozzék végre tekintetük. – A másik azonban még mindig a képeket nézte, – az ifjú elhallgatott tehát. – Egyszerre az igazgató szórakozottan letette a könyvet s maga elé meredt, vagy egy pillanatig. Aztán ceruzát vett és néhány ákombákomot rajzolt egy papírra. – El tudja ezt olvasni? – fordúlt a fiatalemberhez. – Igen, – héber kurziva…. Lieber Vater! – betűzte ki az ifjú. – Így írtam azelőtt az apámnak, – jelentette ki kurtán az igazgató, – ennyire még emlékszem….. A másiknak a szemei sugározni kezdtek. – Néhány pillanat múlva pedig már izzottak, mialatt állandóan az igazgató arcába meredve, próbált annak lelke mélyéig hatolni. – Forró szeretet sugárzott szemeiben. – Az édesapjának? – kérdezte még. – Igen, az édesapjának, – felelt ő maga a feltett kérdésre. Az édesapák még közénk tartoztak, – beszélt….. És az édesapja tartja még Önt itt közöttünk – ezt ne feledje!…. az, hogy így írt az édesapjának….. ezért kell szeretnie ezt a pusztuló népet. – Az apja biztosan boldog volna, ha tudná, hogy Ön még ennyire hű maradt legalább ahhoz, ami ősrégi s ami most, sajnos, lassan mégis kimerülőben van…. – Csend lett. – Nehéz dolgok! – mondta ki végre az igazgató s nehéz sóhajjal csukta be a kis képes könyvet. A szemeit egy pillanatra le is húnyta, mialatt azt odanyújtotta néki az íróasztalon át. – S az arca e pillanatban valósággal kimerűltnek látszott. (Valóság.)
Egy kis cseléd, aki nagypénteken sorra járja a szomszédokat, hogy bocsánatot kérjen tőlük. – Méregné, – mondja a házmesternének, – bocsásson meg nekem, ha megbántottam. – A Méregné erre elsírja magát. – S a pesti ház földszintjén nagyot néz mindenki, – senki sem mer mosolyogni.
A kismacska ott űl a konyhaasztalon s a vízvezetékből hulló csöppeket figyeli… Fel-le, – fel-le emeli a fejét…. néha azonban puha mancsával a fényes fonál után kap.
Mit szólnék a lelki hűtlenséghez? – Ugy-e hogy gyalázat tehát eddig elmenni? Ugy-e, hogy vigyázni kell tehát…. s uralkodni magunkon, különösen, ha ez nem is oly nehéz!
Az öcsémnek nincs állása, – mondták nekem, – erre én persze rögtön ugrottam, hogy én majd szerzek…. Mi lett volna, ha hallgatok abban a pillanatban? Az ember hallgasson.
Rémes álmok. – IV/19én éjjel: A Dohány utcai tőzsde előtt a meredek falon egy patkány jött lefelé s Erzsim enni adott neki, egy csomagból, amelyben hering volt. – – Ma éjjel s épp házassági évfordulónk éjjelén rettenetes álmom volt. Valami tengeri fürdőhelyen voltam s ruhástul pottyantam bele a vízbe. – Ha már benne vagyok, úszom így. Aztán felkapaszkodtam valami gátra – s íme egy cápa lett láthatóvá. Egy fegyver kerűlt valahonnan elő, egy Winchester s célba vettem. – Erre hirtelen változott a tér. Egy szűk űzletben voltam, ahol Erzsimet kerestem, – a fegyver a kezemben, – agyon akartam lőni. Erzsi biztatott, hogy csak tegyem meg. Az űzlet szűk volt és sokan voltak benne s Erzsi az alkovszerű részben tartózkodott. Mikor kiürűlt az űzlet, célba vettem s szétroncsoltam a hátgerincét. (Én, aki még álmomban sem öltem soha embert, – a legdrágábbat, amim van, megöltem.) A fájdalomtól némán mosolygott rám meresztve szemeit s oly arckifejezéssel nézett rám, amely ezt mondta: – Barátom, nem jól találtál, nagy bajt csináltál, mert fáj…. elhibáztad. – S drága, kedves, jóságos homlokán megjelent ama bizonyos egyetlen ránc. Erre álmomban sírni kezdtem s ma 22dikén egész nap sírok, mikor eszembe jut ez az arc. Alig bírom elviselni ezt az álmot. – – Ima: add Uram, hogy ne kelljen önkezemmel véget vetni életemnek! – Letérdelek, ha hazajön Berlinből!
Soha, amióta élek, nem szerettem még úgy senkit, nem vágyódtam senki és semmi után, – mint ahogy Erzsimet vártam IV/23án éjszaka. Egész éjjel imádkoztam, a képét néztem…. állandóan felriadtam. – S mikor el-elszenderedtem is, róla álmodtam folyton. Az volt az érzésem, hogy senki és semmi nem kell már nekem az égvilágon, csak ő. Határtalanúl szerelmes voltam, – úgy kívántam őt látni, majd kiugrott a szívem. – Ma az utcán, ha valakinek az alakja az övéhez hasonló volt: – már vágyódtam utána. – Aki nem hozzá hasonlít, – idegen, nem érdekel! – Hála Istennek! – Ha zenét hallok, rá gondolok…. a dalok érzelmes szövegei reá vonatkoznak.
Méhek: – Hogy mért nem változik évszázadokon át társadalmi berendezkedésük, szerelmi életük? Mért oly kemény ez a törvény?….. amellett, hogy oly komplikált ez a szigorú rend? – – S mért nem képes íly konszervativizmusra az ember is? – Mert a méhek szervezkedésének törvénye, bármíly bonyolúlt is az…. s bármíly hihetetlennek hangzik is e feltevés: valószínűleg nem az értelem vagy belátás műve, (mint az embernél,) hanem az ösztöné, amelyben a törvény kővé szilárdúlt. (Az értelmes ember abban is értelmes, hogy elégedetlenkedjék s kijátssza a törvényt.) Egy bámúlatosan fejlett ösztön műve náluk ez a rend: – de egy fejlődés, – változásképtelen rend. – Szilárdabb mű, mint az emberé, de alacsonyabbrendű, ha hívebben is szolgálják, mint mi a mi törvényeinket. – (Mivelhogy az intellektus előtt az öntudatlan szervezet műve mindig alacsonyabbrendűnek fog látszani!)
Unalom: Próbáljon Ön egy nem fárasztó szabadgyakorlatot hét-nyolc percig egyfolytában csinálni. Néhány perc múlva azt fogja észrevenni, hogy nem bírja már tovább, – össze kell roskadnia a fáradtságtól. – Ezzel szemben próbálja meg ugyanezt csinálni úgy, hogy a gyakorlatot a kötelező idő felében egy másodpercre megszakítja – s ki fog derűlni, hogy egyáltalán nem volt fáradt….. hogy egész vídáman tudja folytatni. – A lélek fáradtsága: rettenetes hatást tesz ám az egész fizikumra. – Az unalom valóban öl.
Számomra valaminek már csak akkor van értéke, ha az igazat bátran meg is mondhatom származása felől.
Aki ennyi nyomorúságon ment keresztűl, annak éppen szerénynek kell lennie: s nem azt kell gondolnia, hogy most aztán kárpótolom magam! – Kűzdelmeim anyámmal, rettentő szegénység, – idegbaj, rettenetes! – tüdőbaj… ostoba reménytelen szerelem…. s mire rendes fizetést kapok, az nem ér semmit….. Soha egy parányi szerencse anyagiakban…. mire rendesen élhetnék: kihülés…. Aztán anyám halála….. aztán hat év egy cseléd uralma alatt…. a pénzem is elértéktelenűl…. akkor végre Erzsi! – De: cukorbaj….. – Szívirritációk… Közben munka: határtalanúl sok! – – Mindezt emlékeztetőűl. – Úgy gondolom, hogy ez annyi minden, – hogy most már bátran jókedvű is lehetne néha az ember. (Ha Isten megengedné.) Micsoda pokolian szerencsétlen élet volt! – Mit akarok én: – hogy így-úgy szép lehetett volna…. voltakép tönkre kellett volna mennem s mégis még élek. – S valami kis eredményt is elértem.
1926., május 1-én.
Anyám: – sok pénzt pocsékolt el oly emberekre, akik azt hazudták, hogy megszabadíthatják bizonyos veszedelmektől, amelyek a megélhetését veszélyeztették. A rémeinek fizetett adót a szegény.
1926., május 7ről 8ra virradó éjszaka: – Rettenetes, pokoli nyomorúság! Életem egyik legszörnyűbb éjszakája! – Hiszen ha az ember tudhatná, hogy melyik temperamentum életfelfogása az igazibb…. amelyik higgadtan ítél meg mindent, bármíly szörnyűség is az, – vagy amelyik sötétlátó: – mert hányszor igazolódott be a sötét prognózis életemben! – Hogy fogom elviselni tudni, ami következik?
Vannak álomszuszékok: ezeket csak az izgalom hozza abba az éber, felfogásra és tevékenységre készséges idegállapotba, amelyben az éber nyugodt emberek lenni szoktak…. Ilyen Erzsi is. – Ilyen talán J. E. is. Nem veszi észre, hogy mi történt vele, csak napok múltán…. s nem is követ el erőszakot önmaga ellen, hogy felrázza magát, – nem követeli magától, hogy olyan is legyen, amilyen s hogy másmilyen is legyen: – hű önmagához, – mint ő mondja, – ez élete főprincipiuma. – Mások viszont lomhának és aluszékonynak látszanak, holott nem azok. – Ilyen Krúdy, akinek a figyelme rendkívül éles – s ílyen Schöpflin, a lomha paraszt, aki viszont meglepi az embert azzal, hogy míly intenziv átérzésre képes!
Este van, mindenfelé imádkoznak: kinek-kinek magával kell elintézni a halálát.
Hova rohansz emberiség gépeiddel, a végtelenbe? Futásod mint a csillagoké. Fenn akarod tartani, amit alkottál, értelek…. de meddig? S csodálkozol, hogy összedőlnek nagy fáradtsággal kidolgozott, csipkézett tornyaid….. Nem akarod elhinni, hogy munkád hiábavaló…. hogy a Te munkáddal íly mostohán bánik, pazarol a természet. – De ha egyszer az életeddel is pazarol – s néki az is hiábavaló! – – Vigasztalódjál! Nem kell mindennek a pusztulását megérned… mire itt sivatag lesz megint: – már magad is részévé váltál annak a lényegnek…. annak, aminek mivoltán, amíg abból kiválva itt kerengtél…. annyit kellett a fejedet törnöd.
Csecsemőkor: mindenkinek emlékeznie kellene arra az idegenkedésre, amelyet ez a készen álló, idegen nagy világ…. régen, talán öröktől fogva élő lényeivel, napsütésével, öröktől fogva álló házaival keltett. Milyen nehéz volt ez az ismerkedés…. s míly ellenkezést keltett. – A lélek még mindig abban a stádiumban volt: hogy nem akart részt venni e világ életében, – bele kellett ráncigálni….. örömökkel kellett belecsábítani.
Egy asszony az urához, mikor az elégedetlenkedik a háztartás miatt: „Kapard ki az anyádat!”
A még fiatalasszony megy meglátogatni Veronába fiatal két ikerfiát, akiknek ott hirtelen felment a csillaguk. – A fiúk virággal várják anyjukat, – roppantúl boldogok vele…. s úgy bánnak a fiatal s napról-napra boldogabb, valósággal kiviruló teremtéssel, mintha velök egykorú pajtásuk volna. Valósággal udvarolnak neki. – S az asszony velök éli második fiatalságát. – Soha ő ilyen boldog és gondtalan nem volt, – meséli.
Lányok együtt…. – Több lány volt a családban, anya nélkül nőttek fel…. A legidősebb lány volt az anya-helyettes…. Ez egész nap dolgozott…. Este aztán fogadta udvarát. A gangra kiállítottak egy vagy több széket, némelyik ráűlt az ablak karfájára….. Az egyik volt a Márki Posa: – a hűséges barát…. (Don Carlos) ez már vagy tiz éve járt fel esténként…. A másik viszont…. ennek csak éppen hogy oda volt szabad jönni, – ülőhelye ennek nem volt. Praktikáns volt a házban egy textil nagykereskedőnél s 15 évvel volt fiatalabb, mint a lány…. Ennek szabad volt kirándulásaikon a kosarat vinni utánok…. – – Mindenki várta a házban, hogy a Márki Posa nyilatkozzék… de egyszerre csak elmaradt – és megnősűlt…. – Ellenben a „száraz barát” – egyszerre csak űzletet nyitott…. múltak az évek s egy nap elvette a tizenöt évvel idősebb lányt. – A lány minden nap kikísérte öreg apját a lépcsőházba, megcirógatta, megcsókolta s így szólt: – Apácskám vigyázz magadra…. és lenézett utána amíg leért. – Egy nap elgázolta a tűzoltó-autó. – – Tavasszal mindig előkerűlt egy rongy-batyú…. s másnap a rongyból egy fodros, csipkés, ragyogón fehér blúz lett. Itt egy kis fodor, ott egy kis csipke…. – szóval kedves teremtés volt. – Házasságában két iker-lánya született.
Mellette megy…. s elmondja magában drágája szerény igénytelen kis találmányát: csicseri borsó, – kis korsó! – – Ezt a kis verset. Maga elé képzeli továbbá, mikor egy nehezebb napon fütyölni kezdett s a szemeiben egy kis szomorú öröm csillant, – „legalább mulattatom magam egy kicsit,” – mondták ezek a szemek. – Pedig mellette megy s még el is képzeli őt…. azt akarja, hogy az egész szíve teli legyen vele. (Én.)
Ugyanazok a bajok, amelyek azelőtt megvoltak, megvannak most is…. sőt! – Ujak is jönnek persze…. S a régiek is egyre több időt vesznek el….. Fáslizások, massage-ok következnek….
Elmúlik az élet – s alig veszed észre, hogy éltél: csak épp tapintod az életet, mint a fény…. s tovább siklasz a végtelenbe….
A lélek optimizmusa: „a jövő mély kútjába ejtem”, – ezt nem lehet mondani, mert a jövő csak szabad, világos és tág mező lehet a fantáziának. – Mély kút csak a múlt lehet. – „A lány nem minden tisztaság nélkül való volt,” – nem lehet mondani, mert a lány tiszta nekünk, az a léte alapja! – Az optimizmus logikáját sérti.
Ha az ember megvetni való is: ideáljainak keresztülvitelében tanusított gyarlósága miatt…. de hogy az ideáljaiért csak becsülést érdemel – az kétségtelen!….
Kétségtelen, hogy vannak rossz emberek….. De az is kétségtelen, hogy vannak szerencsétlen emberek.
Boldog, aki hazáját meglelte… akit hazája magához ölelt! Annak van kinek dolgoznia. – S nem kell új hazát keresnie mindig újból. – Mert: új hazát találni nem is lehet, – az ember hiába szeretné… Új haza nincs, – csak a régihez vágyol újra vissza, ha elhagytad is… – De ha ez az egyetlen eltaszít magától!… – – Húsz éves találkozó…. (Lovag utca.) – Ugyanúgy élnek még ma is bennem…. s hogy húsz év telt el, valóban megdöbbentő, – alig elviselhető érzés. Az ember nem tud hova lenni a csodálkozástól! – – Az érzések épek…. ugyanazok, – a sérelmek, szenvedések frissek, nem is tegnapiak, – maiak, aktuálisok. – S hiába látom, magyarázom magamnak, hogy volt tanáraim primitiv emberek….. az ő jó véleményüket megnyerni ma is legfőbb ambicióm. A szív vitt el, az érzés s megint rosszúl jártam. – Szinte inzultáltak. – Húsz év nem volt elég, hogy bebizonyítsa igazamat, hogy várakozásaim beteljenek, – még mindig a gúnyolt kezdő vagyok, akinek bizonyítania kell. (Ma sem választanának meg önképzőköri elnöknek!) – S ma ugyanúgy állunk, mint akkor: Reiner, a zenész űl az asztalfőn, – őt ünneplik! S hiába magyarázom magamnak, hogy az emlékezés a szív tulajdona s azt óvni kell a valóságtól…. függetleníteni az élő emberektől, – ez mégiscsak fáj! – Ostoba, jelentéktelen emberek…. de nékem nem volt apám s nem voltak testvéreim – s úgy érzem ma is, hogy ők a rokonaim. S hiába minden: ezeknek akarja az ember bebizonyítani, hogy ő igenis valaki! – s nékem még mindig bizonyítanom kellene…. vagy függetlenítenem magam végre mindattól, ami eddig mint a legélesebb korbács kergetett: – a régiektől, akik a kezdet kezdetén mellettem álltak… s nem bíztak bennem. – A mestereimtől, (mint amilyen O. is!) – ….mert ezek hatalma ma is korlátlan lelkem felett! Velök vitázom, nékik dolgozom….. s ebből is elég már. – Nincsenek mesterek, – elfelejtettem őket, – ha ezt mondhatnám magamnak egy napon, – nagyon megkönnyebbűlnék! – Az ember nem szeretheti azokat, akiket szeretni akarna…. – – Az emberek nem az érdemet, hanem a sikert jutalmazzák….. s a szerencsétlenség nem elég, még bánat is jár érte: ez a világ törvénye. – – Az érdemet magamban hozom létre, – de a sikerért dolgozni kell kinn, – akinek ér annyit, hogy megkűzdjön érte. – – Ha valaki rájön valamely törvényre példáúl, amely van – de amelyet még nem látott meg senki más, – ez az emberek szemében sokkal nagyobb érdem, mintha oly törvényre jöttem volna rá, amelyet mindenki ismert már csak én nem. – (Pedig a munka ugyanaz – s az eredmény ugyanolyan kiváló!) – – Ha az ember élete, kűzdelmei sikertelenek, akkor szokott hamar a végtelenhez folyamodni segítségért…. Mit ér a siker? Úgyis meghalunk! – A sikerűlt életnek viszont nincs szüksége a végtelenre. – – Nékem elégtétel alig adatott, – kivéve a legfontosabb ügyemben J. E-vel. – Munkám, megalázkodásaim után sohasem következett el az a pillanat, amely engem igazol…. akárhogy próbáltam is kibőjtölni. A Boldogtalanok sikere nem következett el, – s a pillanatok elmúltak, amelyekben az elégtétel kibékíthetett volna sorsommal… Ami életem nyomorúsága volt, – az mentett meg a legrosszabbtól…. s az tett költővé…. a panasz s csak aztán a tehetség, – mit várhatok tehát oly sokat! – – Abba a tömegbe tartozom, amelynek örűlnie kell, ha életben marad, mint a szétfutó bogarak…. ha kicsusszannak a halálos veszélyből.
Megölni az összes tökfilkót? – Nem, inkább elmenekűlni mindök elől! Meghalni!
Azelőtt: semmi sem látszott meg rajtam, – a bánatnak nyoma se látszott. S ma: nyoma se látszik annak, ha pihenek….
Aki rosszúl bánik az anyjával….. az a a feleségéhez se lehet majd jó, – jövendölték. – Hiszen anyám rosszúl bánt velem….. (Szókratész és Xantippé dialógját olvasom – s az az érzésem, hogy anyám ugyanúgy gyötört, mint Xantippé egykor az urát…) – de ő, a kedves nem lehet jobb, odaadóbb, türelmesebb – s én mégis dúrva és erőszakos vagyok iránta. Szeszélyes kedvemben sokat kínozom…. Dührohamaimban nem kimélem. – Tökfilkóság! – Ostobán bánsz velem! – mondom a szelídnek s aztán letépem a nyakravalómat.
Az élő embereknek barátkozniok alig lehet…. – de mintha volna egy szubsztanciájok, amely az élet elmúltával, megtisztúltan képes lenne erre.
A halál ismeretének vannak fázisai. Azt hiszed, hogy tisztában vagy már vele, mit tesz meghalni – s akkor újra megnyílik a mélység s még mélyebben tekintesz le a feneketlen kútba.
Minél öregebb vagy, annál nagyobb csodálkozással nézed azokat, akiknek mégoly égetők a problémák, – akiknek még okvetlenűl el kell valamit intézni. (Hátmég ha halott leszel!)
Rejtélyes csillagképek! – Az, hogy vannak, – a létük hordja a rejtélyt. Monstruózus mivoltukba zárva zordonan s némán hordják a titkot: a teremtés csodáját.
|
1926., június 1-én.
Nietzsche utolsó levelei egyikében valami olyast ír anyjának, hogy: – hercegek és hercegnők vetélkednek barátságáért…. az egész világ ismeri…. Nagy a híre-neve mindenütt…. (S ezt meg vagyok győződve: nem csak azért írja, hogy az öreganyónak szerezzen vele örömet…) – – Hát igen: – hiszen ha bevallanók, – kiderűlne ám, hogy voltakép ezt akarjuk mi mindnyájan: először is: az anyának örömet szerezni s azzal, ami néki örömet szerezhet… s másodszor: hiszen mi magunk is azt szeretnők, hogy az emberek szeressenek, – mégpedig az a bizonyos előkelő, ismeretlen világ, – amely mindeddig elzárkózott előlünk…. A sikert a legrégibb, legősibb értelmében óhajtjuk…. – – S hogy France ellökte magától régi tanárját, a patert, aki kitárta előtte karjait, mikor ő az Akadémia tagavató űléséről jött le: – az is amellett bizonyít, hogy a szülők, nevelők egykori bizalma nagyon sokat jelent nekünk, amíg élünk…. s hogy igazságtalanságukat egykor megtorolni mindig legfőbb vágyunk marad….. ha viszont szerettek és bíztak bennünk: – hogy erre a bizalomra méltóknak akarunk mutatkozni, amíg élünk!
A halál az erősebb principium. Az élet sziget a halál tengerében…. de a halál még erre a kis szigetre is behatol…. át magát itatja – s néha szinte elönti…. S küzdünk vele a fekete áradattal: ez az életünk.
Gyerekkori csodálkozás: a virág elhervad? – Sose volt időm egy virágot megszagolni. (Gondolkodnom kellett!)
Egy-egy szín a testből valamely jelenetben elég! – (Sáppadt láb… Gyengeségre valló színe a bőrnek… stb.) – – Tolstoj melegebb általánosságokat talál az emberről. Nagyobb igazságoknak érezzük – és melegebbeknek: mintha mélyebben nyúlt volna a föld közepe felé, mint bármely más művész. – Tolstoj az összefoglalásban könnyed és mély…. a legvégső mondanivalókkal, a leglényegesebbekkel jellemez egy életkort s e kor világszemléletét. Igaz, hogy néki van egységes világszemlélete – s ennek szemszögéből nézi a múltat, – tehát amit mond, mindig lényeges! Az emberei viszont rendesen lényegtelen dolgokat mondanak egymásnak, olyat amit már tudunk…. Úgy beszélnek, ahogy az emberek beszélgetni szoktak. – – Oda egyszerűsíti le a dolgokat, hogy az összes öreganyó megértőn bólogathat: – „hát nem ezt mondom mindig én is?” – – „Az emberben van egy lelkiség, amely mindenkinek csak javára van…. s egy állati önző testiség,” – mondja. Vagyis rátapint arra, ami örök-igaz, – ami változhatatlan s amire a legegyszerűbb ember is rájön. A legegyszerűbb formulát találja meg, amely a lélek ősi konstrukciójára vet világot: s azokat a szavakat hallatja, amelyeket az élettapasztalat. – Lehiggadt, kitisztúlt mondanivaló ez, – egyszerű, – sosem különösségével kérkedő, – sőt általános! S az öregkor bölcsesége teszi aromatikussá.
A jött-ment. Sok mindent megírt benne Moly, – csak azt nem hogy mi volna, ha a csavargó azt mondaná a férfinak, hogy te nem szereted ezt az asszonyt! De csak a csend és béke kedvéért hiteted el magaddal, hogy szereted!
A zordon férfiú szótlan halad – s mellette kalimpál, kézzel-lábbal magyaráz egy mit-ugrálsz. – – Olyan bámész szemei vannak, mint egy kis házinyúlnak. – A porcellánbabák kómikus fensége.
Eső van, – nagy eső. – A motorokban azonban most is, vízözön idején is őriznek egy kis tüzet. S ez egy elosztott tűz, ez az őrzött tüzecske: ez a mi igazi életünk. Az árvíz és tűzvész az elementumok élete, bennünk is, nem a mienk. (Idegen, félelmes!)
Bezzeg mikor a Boldogtalanokat írtam: akár Shakespearet olvashattam, vagy Beethovent olvashattam: – az öregasszony halálára gondoltam, vagy a negyedik felvonásra s meg voltam elégedve. (Én is dolgozom!) – S most állandóan kicsinek érzem magam, akármelyik mestert veszem is elő. – Ma egész délután Bang Fehér házát olvastam s állandóan szégyeltem magam. (Sok mindenért, – legfőképen bőbeszédűségemért!) – Így képességeim el is vesztik spontaneitásukat, ha állandóan mindenkit példaképen állítok magam elé, – mesterkéltté lesz a munka. – Lehet tanúlni, de ez sok! – – Bang: bátran megy az időben előre-hátra, amint kedve tartja, – nem fél annyira elbeszélésének menete sem konvergens – s valóban jól is hat, amit csinál! – – Egy ilyen nőalakot, s íly intimen finom tulajdonságokkal jellemezni: – lehetetlen igazi átélés nélkül, emlékek nélkül! – Ezt nem találta ki, – a költői képesség erre nem hiszem, hogy képes lenne!
Olvassa: – hogy a gazdag embert letartóztatták…. s örűl neki, – e percben ő, a szegény ember. – Tovább olvas: a gazdag ember nem mentette meg a vagyonát, holott módja volt rá… – erre elkedvetlenedik, boszankodik: – most már ő a póruljárt gazdag ember…. most már azonosítja magát vele.
Új Oroszország: – Egy új világ kezdődik ott…. Egész más drámákat adnak a színházakban is. – S megindúl a zavaros, vérhabos áradat…. Az új költők, az új marhák és törtetők szállítják is buzgón a szükséges darabokat. – Zajlik az új élet. – – Mit lehet várni ettől a megváltozott társadalomtól? Míly szörnyűség lehet tömegekkel vesződni – s egy hordával, egy buta csőcselékkel bármit is elérni akarni, mikor az ember sajátmagával sem boldogúl soha!
Rejtélyes dolog az „én”, – érthetetlen volna metafizikai továbbképzés nélkül! (Az átlókat meg kell vonni, hogy a kör középpontjába jussunk.) Száz meg száz millión éltek itt s mindeddig e világ nem létezett számomra! Ha a testvérem születik meg helyettem: – feketeség marad a napfény ugyancsak. – Egyszerre valaki azt mondotta: ébredj! s a világ létezővé vált nekem. S mért éppen nekem? – mért éreztem e lény ébredésekor azt, hogy az én vagyok. Sok milliónál nem éreztem ugyanezt. – Végre elkövetkezett az én ébredésem is…. elképzelhető ez a fantasztikum?
Legyek türelemmel – s türelmes voltam, vagyok! Harmincnyolc éves leszek néhány nap múlva és még mindig várok, sem a siker sem az anyagilag tűrhető állapot nem következett be….. bárha úgy érzem is mindig, hogy a beteljesülés talán már csak egy lépés. (Sok ember egész élete ebben telik el…. s ha húsz-harminc évvel többet élhetne, biztosan el is érné. – De meghal – s mindvégig a küszöbön várakozott.) Pedig türelmes és szerény voltam igen-igen sokáig, mint egy birka. Most azonban fáradt vagyok, – egy tehetséges, fáradt senki! – Persze: furcsa házaspár is vagyunk: én nem tudok szerezni s Erzsi nem akar, mert nem szereti a pénzt… Két ílyen ember együtt…. (Erzsinek ez a tulajdonsága tiszteletreméltó, – mondta O.) – S a tehetetlen művésznek, aki egyre tehetetlenebb, el kell pusztúlni! (Ez aztán a tiszteletreméltó!)
Mostani regényem nagy baja: – a pszichikai impresszionizmus…. a kicsinyesség. (Ez a naturalizmus kicsinyessége is!) – Az emberéletet megint túlközel viszem az olvasó orrához s ennélfogva nincs perspektivája. – A nagyok, Tolstoj is Bang is egy-egy vonással rajzolják meg pl. az ifjúság útját: – s úgy érezzük, hogy ez a nagy vonás jellemző és igaz… s hogy az egész ifjúságot jellemzi, kimeríti. A változatokat, az esetlegességeket, a csetlés-botlást nem közlik – s mindnyájunk ifjúsága az egész ifjúság ki van mégis merítve! – – Persze: azt mondják, hogy az oly szoros forma, mint a dráma, nehéz forma…. Mennyivel nehezebb forma a szabad regény, amelybe formájánál fogva minden belefér, amelynek tehát állandó a veszélye, hogy ha nem is pamfletté, de kicsinyes, aprólékos ötletek halmazává válik, – oly tengerré, amelynek minden hullámfodra külön megvan rajzolva. Élni a szabadsággal s mégis a legjelentékenyebb mondanivalókra szorítkozni, ez az igazi nagy művészet, a nagyok művészete!
Hohó, sokkal alázatosabbnak kell lennem! – Dosztojevszkij, – Tolstoj, – Gogol, – mondottam és kritizáltam őket, mialatt azt éreztem, hogy én is vagyok valaki! Sokkal szerényebbnek kell lennem, ha azt akarom, hogy az a kevés is életrekeljen, ami bennem mozog. – Életrekelteni valamit, az minden! S aki arra képes az a művész. Én is megpróbáltam az utolsó öt évben sokszor – s fiaskó volt a vége! – Ilyenkor mindig újra aktuálissá válik a régi panasz: túlkicsi a fejem, – a vizió hiányzik s az érzés is kihagy! – Légy eredeti, ne nézz másra, buzdítom magam! – de ha üres vagyok, – hogy legyek eredeti? – Nem vagyok teli élettel! Alázatosabb leszek. – Nem emlékszem arcokra, hisz ez már maga is eleget mond…. S az a sokféle tekintet, amelylyel én bíbelődöm!
Elszólja magát s azt mondja a feleségéről: „a férjem!”….
Utolsó tapasztalat: ha valami nem megy természetesen, könnyen magától – csakis a tervben van a hiba. Nem szalad bele az egész életem: így, ahogy fogtam, nem nekem való! (Catullust újra elővettem.)
Gazember volt s most rosszúl megy sora…. s az emberek gyűlölete és elégtétele elől a gyerekei mögé buvik. – Azok a szegény ártatlan gyerekek! – akad meg a tekintete rajtok annak, akit megcsalt!
Ha az ember fiatalkorában olyan akarna lenni, ahogy az öregek akarják…. akár el is temethetné magát mindjárt – néma korcs lenne, ájtatos és félénk, remegő. – Baj volt vele fiatalkorában? – Jól tette, hogy baj volt vele!
Weiss Margit: A fát vágják maguk alatt. Még ennyi pénz van – s ez hat hónapig elég. Ha elfogy: mindennek vége! Két öreg ember, három öreg lány koldúlni mehet.
– Hogy Isten valóban mindenütt ott van-e? Nem. Ő csak megindította ezt a világot…. (Hatalmas Isten volt!) – és azt a parancsot sugalmazta az anyagnak, – hogy ami élni fog: ne lelje helyét, amíg él… S aztán sorsára hagyta.
Sorozatos dúrvaságok. – Roppant nyers és türelemetlen kezdek lenni! – Szegény drágám viszont marad, aki volt: jó és türelmes.
Móricz Zs: Az az igazi író, akinek a lelke, mint a szajha, fordúl, változik: finánccá lesz, ha akarod, vagy kőművessé. Odaajándékozhatod oly célra, amilyenre akarod.
Születésnapom: a drága megint üneppé tette.
A kép: ez minden a művészetben. Utánamenni, hogy míly kép alkotja a szót.
Ifjúság: mintha emlők lógnának a levegőben. – Sováran kapkod utánuk… hogy teleszívja magát azzal az örömmel, ami jár neki!
A Kép: minden! – Aki koldusokat lát s szánja őket s elgondolkodik felettük, hogy mílyen is a világ rendje, az a dilettáns! A művész kegyetlenűl figyel s csak az érdekli, hogy milyenek! – S képek zsibongnak benne. S e képek megindítják a hatalmas szavak mechanizmusát spontán. Minden szó, mint a pőröly: arra a helyre csap, ahova kell! Valóban olyan a nagyok mozdulása, mint az oroszláné, megremegteti bennünk a lelket. – „Milyen jó Önnek, hogy ki tudja fejezni, amit lát,” – mondja a dilettáns a művésznek. – Ami pedig a bölcseletet illeti: amilyen az emberi test aránya: kis fejjel és nagy testtel, – olyannak kell lenni a műnek is! Bölcseletet csak keveset tűr meg az anyag. – – S ami a legfőbb: – Lendület, könnyedség nélkűl nincs munka! Mihelyt mindent belegyömöszölnél, mihelyt akarsz valamit: vége! (Catullus újbóli írása közben.) Passzió, kedvtelés nélkül semmi sem sikerűlhet! – Az a lényege!
Beszélgetés: Egyszer trikóban szeretném Önt látni…. – Ígérje meg, hogy egyetlenegyszer megmutatja az aktját…. Mi volna, ha egyetlenegyszer az enyém volna….. – nem bűnösen, nem tagadnók el, – megkérnők azokat, akiknek becsületességgel tartozunk? – Felelet: Mikor független, szabad ember volt még s nem szerettem még azt, akihez tartozik: egész biztosan tudom, hogy habozás nélkül a magáé lettem volna. Nem kellett volna még kérnie sem – és semmit sem kellett volna ígérnie, – hiszen én nem lehettem volna jó felesége úgysem.
Gyermek: űl és busúl…. őt megverték. Aztán vállat von s nagyon szomorúan elkezd játszani magában. Még cukrot is szopogat, – de ha valaki szól hozzá, megátalkodottak a szemei. (Egy kis öröm is csak kell az életben!)
VII/22 éjjel, – álom. Megálmodtam, hogy ha csalnék, míly elviselhetetlen volna. A szégyent s mindazt, ami következik: a csalások határtalanságát. Hogy: mihelyt csalok, végem van!
O.: maga ő a boldogító közvetettség! – Pollák Dórira élénken emlékeztet emberekhez való viszonyának, írásmódjának szertartásosságával.
Jelenet: Az öreg-ember énekel: Vándorló bölcs vagyok! Felütöm sátorfámat! Jönnek verekedők (ez megtörtént az Angyal-utcán!) – Az egyik: Elcsábítottad a feleségemet, három gyerekem van…. (Fiatal cipész-suhanc ez!) – s tőrrel verekszik. A másik biciklire kap s menekűl szótlanúl…. (Érdekes, hogy a csábító hallgat s a verekedésben sem elég lendületes: nincs benne erkölcsi erő, – ő bűnös!) – A bölcs: az erőszaknak nem vagyok híve! – Egy legény: No, hogy annak az asszonynak odakanyarintson egyet, – az csak rendjén van, – nem ért az különben a szóból, – nem Blaha Lujza az…. Egy másik: Estig dolgozik, akkor hazamegy és ezt találja… – egész igaza van. – Mi öröme van az embernek. – Egy harmadik: De az ílyen csábító is….. Ha kap egy jó pofont, mit árt az neki? – Jövök ki az asszonytól, – semmi bajom…. (utánozza,) – de ha kap egy lökést, akkor mégsem olyan könnyű, akkor majd meggondolja a többi is…. Bölcs: Hát kell nekünk a más asszonya, vagy nem kell? – Kar: Nekünk kell a más asszonya…. Egy hang: A nőtleneket külön hallgassák meg. – Egy nőtlen: Mi a fenét csinálnánk különben…. Csak a szajhák, – azok dukálnak nekünk? – Bölcs: Igaz…. de mi történik, ha a csábító megveri a férjet… Hangok: No nem igen…. Sok düh nem lehet benne…. s akiben düh van, abban egy szemernyi igazság is…. A bölcs: de mindeddig még nem beszéltünk az asszonyról…. – – Színváltozás: Egy asszony egy faun (Phallos) szobrát ölelgeti: Mért teremtetted ezt a rongy húst s mért sütik a vágyak ezt a testet…. Megvernek amért vágyakozom! – Megvernek….. – Egy hang: lássuk, mit kívánsz. Tíz férfialak jelenik meg. Az asszony hozzájuk beszél. – Oh Dumas! hogy szerettelek…. hogy vágytam reád – emlékszem…. Kinn feküdtem a réten, pereceket ettem s faltam a könyvet s reád gondoltam….. De Corner is itt van, a moziszinész… ha tudnád, hány éjszakám volt lázas miattad! És íme: – Franchon a labdarúgó center…. Hát adjatok tanácsot, – de gyorsan, – mit tegyek? Legyek mindnyájatoké? A szinész: azt hiszem igen. Jobb, ha mindnyájunké vagy, mintha senkié, vagy csak egyé, – nagyobb a jótétemény…. Dumas: Ostoba! Kizárólag az enyém lehetsz csak….. S aki hozzádnyúl kívülem, – megölöm…. (Az útszéli bölcs és az atyafiak az árnyékban hevernek és nézik a jelenetet.) – Mit gondolsz? Úgy semmi és senki vagy…. így pedig egy világ vagy: keblemen! – – A labdarúgó: Hazudj asszony! Hazudj! – Hazudd mindnyájunknak, hogy csakis és kizárólag a miénk vagy….. és mi az illúziótól mámorosak és boldogok leszünk….. Te pedig kielégűlt és három gyerekednek boldog anyja! – – Hangok: Hazudj…. le vagy főzve Dumas! – Az asszony: De hová tűntek? – Egy hang: addig válogattál, míg elkéstél….. De most jön a legszebb! Egy férfialak tűnik fel: feje egyik oldalán sisak, – a másikon zsoké-sapka, – a harmadikon művészhaj…. A nő: Oh te ki vagy, te gyönyörű alak. – Az alak: az ideálod… A nő (kezét fogja:) És zongorázni is tudsz? – Azt is. – És herceg is vagy? – Az is! – Tündérkirályfi? (Körültáncolja.) De vesd le ezeket, hadd lássalak! Az alak leveti álarcait… – Hogy levetkőztél nem tetszel annyira. – De mutasd csak: egész csinos fiú vagy! És máris megszoktam arcod….. Minden vagy nekem! (Karjaiba borúl.) Te vagy a szerelem, – az egész világ! – Biciklid is van? Oh! Változás: A cipészsegéd felesége az asztalra borúlva sír. A férj bejön. Az asszony felemelkedik, – ne bánts már! A cipészsegéd pofont ad neki szótlan. Az asszony sír. – Most mit csináljak veled? Három gyereke van. – Ha kidobsz éhezik, a három ártatlan gyerek. – Megtartom, csak szégyenlem ezt bevallani, – miután azt mondtam, hogy kidobom. – Térdelj le! – megöllek. – Oh az a legjobb! – Letérdel. – A férfi beszél: – Én a gyereket, a kicsit nem szoptathatom…. a világ pedig nem segít… Azt kiteszem tehát a parkba…. – Az asszony: oh! – – A két nagyobb pedig menjen koldúlni mezitláb télen…. Az asszony: mezitláb? – Igen. Én pedig? Kapúaljakban cselédlányokra fogok várakozni, – megint. Mert a világ nem segít. Én pedig szegény vagyok. (Sír.) De te meghalsz! – Nő: Jobb is! – Kedvetlenűl: Kelj fel! – folytassunk mindent, ahogy volt. De ha megcsalsz, rettenetesen megverlek! – Nő: igen. – Jó lesz? – Jó! Verj meg. – Szeretsz? – Már nem. – Kit szeretsz? – Nem tudom. – Akit nem ismerek. – A változatosságot. – Úgy? És állat vagy, nem tudsz a vágyaidon uralkodni? – De tudok, – de akkor únom az életem. – Férfi: Ez igaz, én is, – az élet nehéz. – Asszony: az élet nehéz! – – Szín elmúlik. Bölcs: no mit szóltok? – Hang: (savanyún) Ez bölcsesség – ez nem az. Ez maga az élet. – – Bölcs: ez bölcsesség. Jelenti, hogy az élet sokféle….. és ez a szerencsétek. Így csurran-csöppen mindnyájatoknak egy s más. (Körüljár a tányérral, pénzek hullanak bele. – Függöny.)
Görcsöskezű parazita!
Sohase lehet megmondani semmit! Ha haragszol valakire, – nem mondhatod meg neki, – ki nem taníthatod…. A legfontosabb mondanivalóidat nem bírja el a regény formája…. (Ezért jó a filozófusoknak – ők egyenesen a dologra térnek!) – (S mikor tudtam én ezt már – s most újra beleestem: megpróbáltam a legfontosabbat kifejezni. Már az Advent idején magyaráztam pedig Mffynak, hogy ez lehetetlen!) – – Mikor mondhatod meg tehát, amit gondolsz, ami a véleményed? Soha? Sem a műveidben, sem az embereknek? – A napló szükségszerű valami!
Indulatosságok megint! Milyen jó volna ilyenkor a büntetés! Valódi boldogság volna. – Ha rögtön büntetne, mialatt dühöngök, – elviselhetetlen volna! De utána: hogy megbocsát, – de nemcsak azt, igyekszik még vídámnak is látszani, – megnyugtat…. ő tudja, hogy fáradt vagyok, – ez semmi neki, ő nem sír, nem is fáj néki a bántás…. még vigasztal is. S hangjában, viselkedésében a szívhezszóló jóság! S ez is fáj. Ha meg volna bántva: fájna – s hogy jóságos: az is fáj. Míly boldogító volna most egy nyakleves! Megkönnyitené a terhelt lelkiismeretet, – igazi enyhülést hozna. A büntetés felold s leveszi rólunk a bűn terhét.
Pokoli a szegénység. Itthon fekszik betegen s az én nyomorúlt ápolásom!
Jelenet eleje: Két diák beszélget! – Az egyik: – Az aki meg nem született, vagy meghalt, az annyira nincs, hogy még az a kérdés is ostobaság, hogy mi volna, ha élne…. vagy: mit gondol most odaát? Aki nincs, az annyira nincs, mint ahogy itt, ebben a szobában nem létezik hegy…. nem kérdezhetem tehát, hogy mit gondolhat az a hegy, amely egyáltalán nem létező…. Sem itt az asztalon nincs egy utcai gázlámpa…. s ez a gázlámpa az egész föld kerekségén nincsen!… A másik: Gázlámpa van…. csak nem itt a szobában. Valahol van….. Az első: De az nem az, amely nincs! – A másik: Ami nincs, az meg sem születhetik….. Az a hely is megvan a föld gyomrában s bármikor belökheti ide a szoba közepére. Akarod látni? Első: Akarom…. Második: Nos! – Kopogás. – Egy feketeruhás úr jön be, kezén kislányt vezet. – Itt van egy szoba kiadó? – Igen, – tessék. – Nekünk csak szerény szoba kell, – ez talán túlelőkelő. (Benéz a másik szobába.) – Már megbocsát uram, de hogy van az, hogy egy íly jólöltözött úr, mint Ön, bútorozott szobát keres? – Hjaj jó diák úr, annak nagy története van…. De röviden annyit: hogy mi rég nem jártunk ezen a vidéken s azalatt, – hogy is? – Mire visszajöttünk, nem találtuk a magunkét sehol…. Most mi vagyunk a szegények, akik gazdagok voltunk…. (Nevet.) – És mennyi időre telik a pénzből? – – Nézze, rajtam van egy pár ékszer… Ez az óra példáúl, igaz, hogy nem jár…. – S ez a kislány?… – Jaj, ovatosan tessék azzal a gyerekkel bánni, az vak…. – – Vak? Ugyan a szegény…. – – Igen és ezenkívül tüdőgyulladása van…. – – És azzal fenn jár? És lehet az? Mióta….. – – Hát ide s tova már hetvenkét éve…. – – Jézus! Hát hány éves ez a gyermek? – – No mondd, mikor születtél? – – A gyermek (síri hangon:) Nem tudom, rajta van a sírkövemen…. – – A diák ostort ragad: – Pusztúltok innen szemét nép? – Amire szél módján elsivítanak. – Szünet. – A másik: – Na, mit szólsz? – Újra kopogás. – Régi kosztümökben elavúlt nőszemélyek egymás kezét fogva, füzérben jönnek…. (Persze különböző korúak.) – Van itt szoba kiadó? – Mi a saját lakásunkat már nem leljük sehol…. Igen, erre fanyalodtunk….
VIII/3. – Az iszonyat, és a rémület napjai voltak. – Nem sírtam, de üvöltöttem a félelemtől. – Az én kedves, drága egyetlenem életveszélyben! – Fogadalmakat tettem, hogy az egyik karomat odaadom érte…. hogy soha más nőre többé rám sem nézek…. (hiszen eddig sem néztem…. de ezentúl még a fejemet is elfordítom….) – s íme: – silány ember vagyok, annyi az egész. – Soha még ennyire bűnös nem voltam, mint épp ezen a napon, amikor Isten megsegített…. amikor fogvacogva imádkoztam hozzá. – A kísértés, a bűn prompt megjelent: oly pontosan, hogy szinte próbatételnek látszott. – Este eljött I. – S oly dolgokról beszélgettünk, – én oly kérdéseket tettem fel neki, amilyeneket soha azelőtt…. s bár azelőtt is mindig megcsókoltam, ma másként csókoltam meg! Ezt én már piszkos csalásnak érzem s oly borzasztóan deprimált vagyok….. az életemet szennyezettnek érzem. Mért teszem tehát? – mért, mért s épp most? Mert szájhős vagyok, ostoba locsogó, – aki még tegnap a barátaim előtt a csalás elviselhetetlen érzéseiről beszéltem, ma az orvosoknak arról, hogy nagyon szeretem a feleségemet, – ma O-nénak arról, hogy E. a klinikán van…. egy szófosó! – Igyekszem ugyan most, hogy könnyed legyek s azt mondom magamnak, hogy lehetetlenségeket az ember nem kívánhat magától: hisz elvégre ez egy gyönyörű fiatal leány, akit nagyon kedvelek s én egyedül voltam vele…. s ő szerelmes! – a helyzet nehéz, – s elvégre mi történt? A nyílvános ártatlan csók helyett egy titkosabb s bűnösebb, sőt nagyon bűnös csókot kapott…. de hát aki ennyire sem képes a rosszat nem akarni – az egy senki: ezt súgja bensőm. S oly nyomorúlt vagyok! Egy drága, nyugodt, szerető, jóságos szempár néz reám messziről: – azé, aki az egész életem s aki nem haragszik semmiért…. s én itt furcsa beszélgetéseket folyatok. – Mikor lesz már férfi belőlem, – a taknyos kamaszból? Nyomorúlt, nyomorúlt ember! – I. elmondta, hogy egyszer E-ről álmodott. Bejött a szobába s én átöleltem s ezután bement E-hez, aki betegen feküdt: s őt oly szeretettel, oly jóságosan ölelte meg, hogy I. sírva fakadt a bűntudat nyomorúságától. Azt is elmondta, hogy egyszer E-vel sétált s E. elmondta neki, hogy aki őt nagyon megbántja, annak nem tud megbocsátani…. s erre I. örömmel felkiáltott, hogy akkor néki nyílván megbocsátott… s erre E. szótlanúl megszorította a karját.
1926., augusztus 1-én.
Jó igyekeztem lenni….. féltem mindentől, ami magamat és mást bajba sodorhat….. s vajjon jól tettem-e? Helyesen él-e, aki ovatos és ezerféle aggálya van? Aki bezárja magát, azt bezárják még jobban…. s én, nyomorúlt, aki nem éltem, aki magamat pusztítottam el örökös ellenőrzéssel, – végűl egy idegbajos cseléd fogja lettem. Hát nem szörnyű, nem pokolian nevetséges? – Tisztán élni? ez a tiszta, vagy becsületes élet…. ez a becstelen élet! Mert végűl azt is lehet kérdezni: – mit csináltál a kincsekkel, – mi lett azokból…. amelyekkel Isten elhalmozott? Szép fiatalember voltál, értelmes, villogó szemű, beszédes, nyílt, kitűnő megjelenés! – mire pazaroltad ezt a sok kincset? S hogy éltél? Mint egy nyomorék? Akkor megérdemelted, hogy úgy élj! – Mért nem volt benned több mersz, szabadság, bátorság, hogy szebben, szabadabban, boldogabban boldogúlj! – – Viszont pedig: – hálásaknak kell lennünk, – mert ha az ember azt kapná, amit megérdemel, hol lennék példáúl én már akkor! – Kiismerhetetlen, végeláthatatlan bonyolúltság, ez az egész!
Aszfaltozó munkások ebéd után. – Az egyik rágyujtott tajtpipájára… ez egy szikár sovány ember nagy amerikai cipőkben. – A másik kövér, vörhenyeges fickó, aki világmegvetéssel szívja szájaszélére ragadt cigarettáját. Ezen zubbony van. – Ott ácsorognak egymás mellett szótlanúl (a pipás embernél a pipaszó pótólja a beszédet,) – s a szikár vagy jó tíz percig méregeti szemével az elvégzendő munkát. Hogy mit vizsgál rajta olyan sokat, a jó ég tudja. A vörhenyeges is a földet nézi, – de ez csak tettetés, – ő nem olyan lelkiismeretes, hogy amíg amerikázik: legalább nézze a munkát…. ő egyszerűen nem dolgozik… és semmi kedve belekezdeni…. Ezzel szemben a munkavezető igyekszik szigorú embernek látszani: – miután ő sem nyúl semmihez, ő csak dirigál…. „Ennek is túl jól megy dolga…. jó lesz áthelyezni”, – mondja valakire méltánylást kérő haraggal. – De a két aszfaltosnak mégcsak a válla se rendűl, – nem is felelnek neki, – hadd ugasson…. s aztán: a más baja a más baja, – minek ártsa ebbe bele magát az ember? (Klinika előtt.)
Ezt a szélharangot! Mihelyt megindúl a kotyogás, – elönt. Most már O-nénak elmondtam E. dolgát, – aztán Gellértnének…. végűl egy nőorvosnak s kávéházi asztalnak félig. S még azt is, hogy ez nem az első eset….
Az orvos rámnézett: Ön nem cukorbeteg, Önnél a hypophisis-sel van baj….. (Mióta gyanakszom erre!) – A hypophisis egyik része a cukorelosztást szabályozza, a másiknak titkos funkciói vannak: a szexuális organizmusra hat, – a harmadik a testalkat egyensúlyi helyzetét szabályozza. – – – A cukorbeteg összes szervei ellankadnak, funkcióképességük csökken, – az ember enervált benyomást tesz! Az egész szervezet rosszúl viseli el a cukros vért…..
A nőgyógyászok hozzászoktatják magukat, úgy látszik, hogy lehetőleg minél gyakrabban ránevessenek az emberre. Ez a nevetés oly üditő, oly gyerekes: – mintha egy pólyásgyereket pillantanának meg hirtelen, olyan. Kedves, könnyű, csintalan, jókedvű nevetés ez!
Ahogy a zsebkésedet elveszíted: szinte épp oly könnyen veszítheted el az életedet. A különbség csak az, hogy soha többé nem szerezhetsz másikat. De féltened legalább annyira kell, mint a zsebkésedet!
O. nagyon jó viszonyban volt Bán Ferenccel. Ez a viszony aztán hirtelen kihűlt. – Most hallom, hogy miért? O. megkörnyékezte a barátja feleségét és ajánlatot tett neki. – – (De Laczkóval is hamar vége lett a barátságnak, – gyanúsan!)
Viszont T. E. meséli, hogy ő G. A-dal jóbarátságban volt s a feleségével viszonya, annak haláláig. Az asszony a férjét jobban szerette, mint őt…. s amellett könnyen lehet, hogy sokféle viszonya lehetett még a vele való ügyén kívűl. – – S bár a férjét szerette minden szeretőjénél jobban, T. E-nek még mindig annyi jutott, hogy biztos benne: százszor jobban szerette őt ez az asszony, mint első nagy szerelme….
Ördög van…. s épp akkor jelenik meg mindig, – pontosan azokban a percekben, amikor a próbatétel legveszélyesebb. (Ma VIII/7. Sz. Margittal is találkoztam.)
Fiatal szinésznő, aki titkon tartja viselősségét…. Egy tizennégyéves polgárista leány, aki mialatt az anyja négy hónapig kórházban fekszik, másállapotba kerűl…… (Az orvos átfogja vállát s úgy érdeklődik: – a gyermekarc erre megrándúl s ő a barátságos kezet letessékeli válláról: rossz emlékei vannak a szegénynek!) A kérdések közűl némelyikre nem felel, – amire az orvos békén hagyja. – Az anyja előkelő megjelenésű úriasszony. ( – – Más 13-14 éves lányok, akik eltűnnek hazúlról s egy hét múlva visszakerűlnek…. Egy építőmester 14 éves leánykája, aki enged egy ifjú sürgetéseinek s három napra bezárkózik vele… de aztán visszakívánkozik a mamához….. – Vigyázz ember! Az érzékiség rettenetes és végeláthatatlan tenger, amelyen igen hamar zátonyra futsz! Ez aztán a Skyllák és Karybdiszek tengere! – amelyen minden csábít, minden énekel s minden a romlásodat akarja! Rendnek muszáj lenni…. – ez a törvény, bármíly nevetséges is – itt főszabálynak tekintsd…. mert valami rendjének muszáj lenni, különben elveszel benne!
Ha ez a szegény kis tizennégy éves lány történetesen elnyomhatatlan, bűnös vágyat érzett volna valami tilos cukorkára, vagy cukorsüteményre…. ha kiűrítette volna anyja speizát, mialatt az odavolt a kórházban….. összeszidták volna, – nagyon összeszidják s azzal vége. – Így pedig: ellentállhatatlan vágyat érzett valami más után – s ez a vágy talán semmivel sem volt bűnösebb, mint ahogy a nyalakodást szokta megáhítani…. Türelmetlen vágy volt, alig fékezhető…. s a kielégülés: egy sóhaj! – S egész életére meg van bélyegezve: az anyja alig hogy tűri, – az apja nem akar ránézni…. s ha majd férjhez megy… mi lesz még akkor! – Hát igen! Nem vigyázol s egyik pillanatban csak a poharad törik el, – egy másikban azonban a villamos levágja a lábadat. Pedig az ok nem volt súlyosabb – s vigyázatlanság nem bűnösebb most sem, mint akkor….. – Egyszer így, egyszer úgy, – szabálya nincs…. S a szerelmi élet egyike a legnagyobb monstrumoknak… Berendezni nem lehet ezt az életet…. rá kell bízni a sorsra, véletlenre s arra a kis jóakaratra, amely a szívedbe van plántálva…. s amely lassan-lassan mégiscsak tudomásúl veszi, hogy az emberek nagy ügyet csináltak legegyszerűbb kivánságaidból. Apádnak szörnyű, anyádnak iszonyú, hitvesednek elviselhetetlen, gyerekednek elviselhetetlen, ha neked vágyaid vannak….. Szűznek kell lenned, tisztának s nem is a magad kedvéért, – hanem mert az aszkézist követeli tőled minden….. Mindenki rád függeszti szemét s mind azt várja, hogy te leszel a világ hetedik csodája: a vágytalanság! – Ha egy gyermek onanizál, a szülők csak a fejüket csóválják….. Ha egy asszony teszi: ez jobb, mintha házasságtörő…. Ha egy férj megcsalja feleségét, – nagyobb a bűne, mintha megöli az asszonyt telhetetlen éhségével. Ki ismeri itt ki magát?
Egész nap beszél a gyerekéhez s a háromhetes Istenteremtése oly értelmes, mint más gyerek hathetes korában. – „Tudod, hol a menhely?” – kérdezte most tőle a gyerek apja, pedig megígérte, hogy hónapos szobát vesz majd nékik… – „Oly nyomorúlt vagyok,” – mondja, „pedig egy év előtt mindenki irigyelt, hogy mílyen boldog vagyok…. és senki se hinné nekem, hogy most, ebben a nyomorúságomban, most vagyok sokkal boldogabb!” (Hiába, szív kell, szív, jóság kell, különben nem lehet élni, – különben az élet elviselhetetlen. – S a Földi Mihály féle uraknak muszáj kitörniök a nyakukat, ha van igazság e földön.)
A szerelemről most azt gondolom: – Hogy mihelyt az ember a bensőségnek, meghittségnek eddig a stadiumáig jutott el…. mihelyt valakivel úgy tud beszélni, mintha saját magával beszélne…. nem is mintha saját anyjával volna együtt, hanem anyjáról képzelt ideáljával….. – szóval lélek és lélek között semmi idegenség, semmi akadály, hamisság, alakoskodás…. mikor nincs szükség ravaszkodásra: – mert szív szívhez szól…. szívtől szívig egyenes az út: ez éppen, a legtisztább szerelem!…. De ez a megnevezés nem is fontos nekem. Számomra a legdrágább viszony, ez: – mindennél többet érő…. s hálát adok Istennek, hogy részem lehet abban, amit mindennél jobban szeretek.
És hiába gondolkodol annyit a halálról! Mikor arra kerűl a sor: és ott áll előtted…. ahelyett, hogy megrendülnél látásán, oly idegenűl bámúlod halott társadat, ahogy a ló körülszaglássza elhullott barátját és odébbáll. Akármennyit gondolkodol, vagy képzelődöl is felőle, a természet vasakarattal elhárítja tőled. Az élet más, mint a halál s te voltaképen épp oly kevéssé veszed fel tudatodba, mint az állat!
Zenei frázisok: – az elsőről azt érzem: ez az állítás; – a másodikról: ez az állítás kifejtése és megokolása; – egy másikról: ez viszont kérdés! (A zenei frázis tónusa azonos lelkünk íly természetű funkcióinak tónusával.)
Az emberi lélek kohó, amelyben az ellentétes principiumok egy ötvözetté forrnak. Az embert hajtja valami, hogy jót tegyen embertársával…. de viszont: az ember csak sajátmagát képes igazán szeretni…. a kettőből valami egységes megnyilatkozás születik, amelyből mi valamely lélek rendszerére szoktunk visszakövetkeztetni. – Vannak azonban olyan fejletlen lelkek, akikben ezek az ellentétek: érthetetlen, összeegyeztethetetlen tulajdonságok formájában, egymástól függetlenűl, össze-vissza kalimpálnak. Az anyósom példáúl egy konok, csakis magának élni képes, ostoba személy. Terebélyes és lusta. Soha nem gondolt semmire. Egyik rohamában aztán megtiltja rabszolgájának: nővérének, hogy színházba menjen, – mikor az már kalappal a fején áll előtte a potyajegyet szorongatva kezében. (Szegény madár!) S ennek a cselekedetének épp úgy nincs indoka, mint annak, mikor egy új roham forgatagában hirtelen kiruházza cselédjét… a selyemharisnyát, ruhát csak úgy ontja elébe s aztán önelégűlten vizsgálgatja saját kreatúráját.
Schw. k. a. – szegény! „Ha csak két hétig lehettem volna a szeretője! – az is boldoggá tett volna!”
1926., aug. 14-től szept. 7-ig Mátrafüreden.
Rozzant, borissza hangok. – Az impotensben feléled valami: a humor!
„A mesterem úgy tett, mintha nevetett volna: – borotválkozott.”
Egyik kislány a másikhoz: – „A te nevedet is bevésték a fákba a leventék?” – Vagyis: a régi, ősrégi recept, ma éppúgy hat, mint kétezer év előtt. A nők hiszékenyek és szívesen azok! Házasságot kell nekik ígérni, – virágot vinni nekik, csokoládét…. bevésni a nevüket – s ők mámorosak lesznek.
Falún a halál: – „szegény felesége dobálta magát!” – „– Bizony, ecettel kellett felmosni!” (Ezek elmaradhatatlan követelményei a nézőnek! A bánatnak itt kiszabott mértéke van, amelyet estről-estre elkönyvelnek.) A férfi apja: „Azt álmodtam, hogy volt egy kalitka…. és abból egy fehér galamb elszállt. – Akkor már tudtam, hogy mit gondoljak róla”…
Egy öreg: – „Hát én magam…. gazdag ember volnék, – dehát nem akarom kifejezni magam. – A kisfiam, az meg ács. – Az is jól keres. – Az a szakállas, – nem ismeri? Az Alacsony Pista!”
1) Kezdek mindent becsűlni, ami sikerűlt. 2) Csak az sikerűlt, ami eleven! 3) Elevenen kell kezdeni, indulattal! 4) Kedv nélkül nincs művészet! – 5) Ami pedig az örökös jegyzést illeti: – belátom végre, hogy nem abból lesz a Mű! – Most már a jegyzés alkonya következik!
Az élet egy nagy csapda: – illatok lengnek körűl, szerelem kábít….. minden arra akarna rábeszélni, hogy maradj!
Köd volt. S a ködben jött létre magától ez a látszat-élet. Az anyag úgy helyeződött el, hogy maradandóbb formák látszatát vette fel: az örök változásban. Célok látszatát a céltalanságban, – lezárúlt életét a le nem zárható örökkévalóságban. Adódott néki az élet: – az az érzés, hogy van s hogy célja van…. A végtelenségben és céltalanságban ez a véges és célravezető be volt csempészhető……
Breughel szinei tompa borúlatból világítanak elő. A fehér éledni kezd s felvirúl a sárga. S érezni, hogy a borúlat mögött a nap tányérja ég. (Egy csodálatos borúlatot éltem itt meg! – a színek csodálatos életét figyeltem meg a borúlatban!) Nap-homályban a színek jobban virítanak: a piros példáúl tompúl, – de olyan életet nyer, mint soha máskor! – S a hold-fény homálya! – az még csak a csodálatos! A színek elhalnak, – majdnem teljesen csak valami kis csillogás érezteti elborúlt életüket. – S a fa árnyékából kilépni a csillagok alá!
Egy asszony, – mint az aloe: sokáig várt a virágzásra s aztán belepusztúlt.
Egy magános alkoholista.
A magányra szükségem van, mint a levegőre. Ha sokat vagyok idegenek között s nem vonúlhatok vissza otthonomba: – mintha a lelkemet vesztettem volna el!
Sok olyan nő van, akinek, mint a méhnek, csak egyetlen egyszer lehet fullánkját használnia. Magam is láttam olyat, aki mihelyt fellobbant benne a gyülölet: életveszélyben forgott. – – Mivel vagyunk többek, mint a méh? Mi okozza bennünk azt a fontoskodást, hogy magunkat oly sokra tartjuk? Egész nap a testünkkel vagyunk elfoglalva: naponta ötször eszünk, – aztán az emésztés zaklat, a felfúvódás, gyomorrontás, – futkosunk, hogy elrejtsük társaink elől állati létünk árúló jeleit….. aztán lefekszünk. Miben különbözik ez az élet a rákokétól, akik a kövek alatt lapúlnak? Most hogy az élet primitiv szükségleteivel való vesződség megint jobban igénybe vesz, – most látom csak, micsoda fellengős követelményeket állítottam szegény anyám elé. Engem hagyjanak a testi dolgokkal békén! – az anyagi ügyek nem érdekelnek! – Voltakép a legnagyobb kényelmet követeltem a magam számára s hagytam, hogy anyám megkűzdje kűzdelmét testem összes szükségleteiért! S most kezdem csak belátni, hogy ez micsoda feladat!
Egy kövér dög megy az országúton: – olyan mint a disznó! – Ő a győzelmes ember! Aki legyőzte az őt környező világot s most a markában tartja a disznók életét! – Egy akó borról beszél….. s én, miután meghallgattam őt, tagadom, hogy a lelke figyelemre érdemesebb volna, mint egy disznóé! – S mégis: bármíly ellensége vagy is az életnek, – ha Isten volnál, megszüntetnéd ezt a világot? Hogy senki se lássa többé a kék eget, az erdőt s a csodálatos völgyeket. Azok önmagukért legyenek és múljanak el?
A jelenségek kínálkoznak, hogy rendszeresíttessenek – s az ember mindig újra meg újra felűl a kínálkozásnak. Igaz, hogy az érettséggel lassan-lassan egy kis ovatosságra kezdel szert tenni.
Ha újra élhetnék: – zseni szeretnék lenni. Vagy olyan, aki könnyedén ontja azt, ami a világnak kell, – vagy olyan, aki magának dolgozik – de könnyen végzi azt, amit más csak nagy űggyel-bajjal! Már az erőfeszítését sem becsülöm sokra! – De ha még ez sem lehetnék, akkor legalább, könnyed lélek szeretnék lenni, csinos fiú, – akinek fiatalkorában egy kis szerencséje is van a szerelemben. – Mert így? – Így ugyanaz a Savanyú Jóska vagyok ma is még, aki egykor, gyerekkoromban. Érzem, hogy az átlagnál sokkal jobb és becsesebb vagyok….. ennélfogva igényeim vannak magammal szemben s a világgal szemben, hogy jobban bánjon velem…. de hogy jogom van erre: nem tudom sem a világnak, sem magamnak bebizonyítani. – Az élet elmúlt s: – köd előttem, köd utánam! – ehhez a gondolathoz kell mindjobban hozzászoktatnom magam!
1926., október 1-én.
„Az én feleségem szereti az ideiglenes helyzeteket, a labilitást…… a poharakat szereti az asztal szélére állítani. – Nem, nem, – az én feleségem a végleges helyzeteket nem kedveli!”…
„Az én drága, néma kísérőm!”
Néha az ördög van velem…. s az íly állapot napokig tart. A legszörnyűbb dolgokra is közönynyel gondolok s nincs bennem érzés, – szeretetképtelen vagyok! – Rossz vagyok, érzéstelen, mikor egy-egy pillanat újra és újra megvilágítja őt nekem. Mátrafüreden példáúl kiderűlt, hogy neki még sokkal nagyobb fájdalom a rákokat a forró vízbe dobni, mint nekem s hogy csakis az én kedvemért teszi meg mégis. – Szó nélkül vállalta. S aztán egy este kiderűlt, hogy ő bizony, azalatt míg e „szörnyű” munkát végzi: imádkozik. (Egy kis hős!) Egy borús estén odatörleszkedett hozzám a homályba s így szólt hozzám: – „Észrevétlen ment át a másvilágra.” – Ki? – kérdeztem. – „A rák, – szegény!” – felelte. Ő ezért imádkozott. – – Nem szabad többé rákásznom, – még ezt sem szabad! – Szinte nevetséges, hogy mílyen szomorú vagyok utána magam is.
Előbb körűlvenni a titokkal, – aztán lerombolni a titkot! Így csinál az ember mindennel. A nővel, a dalai lámával, a francia akadémiával….. Egy fotográfiát néztem, az volt alája írva: „miséző láma-pap.” – S odébb egy másik fénykép: a dalai láma palotája. – Vajjon mílyen lehet maga a dalai láma? – kérdeztem magamtól, – az a lény, aki e rengetegben, e palota mélyén lakik? – Aztán eszembe jutott, hogy ugyanolyan lehet, mint a „miséző láma-pap.” Ő a dalai láma! – persze! – erősítgettem magam előtt. Ugyanílyen ember az is, – csak más a ruhája….. s te talán a ruhája miatt titkokat keresel benne, – sokkal nagyobb titkokat, mint a másikban? Hát elfelejtetted, hogy a komédiák komédiája mindaz, amit az ember művel? – S hogy élete komédiáját növeli fel a magas égig? Hogy a népszövetség tanácsa és a francia akadémia együttes ülése épp oly unalmas, ostoba testület, mint a Demokrata Kör választmánya? Hogy szokása az embernek, hogy egyszerű kis érdekeinek óriási színfalakat állít? Kicsinyes kűzdelemről van itt szó, amely nem figyelemre méltóbb, mint a gyerekeké, mikor cukorért verekszenek. Csakis a nélkülöző, a szenvedő ember űgye komoly! – s nem a dalai lámáé! S te mégis káprázol, ha megláthatod!
Maga az idő múlása nagy embert csinál némelyikből. Hat év telt el: – s ezalatt magam sem csináltam, sajnos, semmi olyat, amire büszke lehetnék, s mégis, – „szerkesztő úr”, – lett belőlem…. s a tisztelet megkétszereződött. Minél közelebb állasz a sírhoz, annál jobban tisztelnek a pincérek. – A többi pedig valóságos bálvány lett a szemem láttára, annélkűl, hogy bármit is produkált volna. (Apponyi)
Az a sejtcsoport, az a világ, amely Debussy Claude volt – elpusztult. Nincs.
„Muflon-szívet ettünk és bárány-vesét,” – mondja egy utazó a huszadik században. Kétszáz év múlva, ha ezt olvassák, kannibáloknak néznek majd minket, akik a repülőgép korában állati szerveket ettünk. – Egy egész állatot ölünk meg, hogy egy-egy „vesét” ehessünk. – Vajjon akkora öröm-e az evés, amekkora kín az állatnak meghalnia?
Az érzékiség világa, mélye láthatatlan szakadék! Örűlj ha megkapaszkodtál valahol!
A légüres térben elszórtan anyagtömbök keringenek. – A légüres tér erőtörvényei szabályosan működőknek látszanak. – S az anyagban, úgy látszik, ellentállásra találnak. – Amíg a test légüres-térben való mozgását szabályozzák: állandóan egyforma, szabályos és egyenletes eredményt érnek el. – Ugyanezen erők azonban az anyagban magában megtörnek s szabálytalan, nem egyforma és nem tökéletesen egyenletes eredményt produkálnak. Ez az egyenletlenség, hozza létre a változandóságot az állandó egyformaság helyén s az a differencia: amennyiben az anyagban mutatkozó mozgás-eredmény különbözik a szferikus mozgás eredményétől: hozza létre az életet. (Az, hogy erőnek anyaggal van dolga, hozza létre az életet.) Itt az erő mintegy prizmán bomlik. – – Az idő: a két eredménynek nem egyszerre s nem egyformán való kialakulásából adódik. Amíg az ellentálláson keresztűl az anyag a végtelen mozgás pályájára kényszerűl (valahogy így!) – ez a mi időnk.
X/18. Nem tudom, az egyszerűsége hat-e rám annyira, vagy e néhány mondat hatalmas, tiszta gondolatritmusa, – tény hogy megrázott s órákig kűzdenem kellett könnyeimmel, miután elolvastam ezt a zsidó áldást. – „Áldjon meg téged az Örökkévaló és őrizzen meg; világítson az Örökkévaló arcával reád és kegyelmezzen neked; fordítsa az Örökkévaló az Ő arcát feléd és adjon neked békét.” (Születésnapja előtti estén a párnája alá tettem e mondást, – ez volt ajándékom.) – – Furcsa nép volt ez a zsidóság! Elfoglalta magát, egész napját beosztotta, hogy a millióféle lehetőségek e világában egyébbel ne kelljen foglalkoznia, – csak mindig egy és ugyanazzal: – hogy hogy kell tisztán élni! Nagy terhet vett magára egy egész nép.
A gazdag ember: Hogy jól érezhessem magam gondtalanságomban, ahhoz talán az kellene, hogy egy másik nyomorúlt élet fenyegetése nyomasszon. Mint szegény nyomorúlt ébredjek fel az ébresztő szavára hajnalban s akkor jusson eszembe, hogy hisz gazdag vagyok, nem kell felkelnem.
1926., november 1-én.
Vége az ifjúságnak, – „a madár elrepűlt.” (O.)
Mffy itt járt. – Miután nem akart jönni a jó, ő rabiátus dühvel a rosszat választotta.
Morog: „Fene egye meg. Rondanép. Fenn lehetek tizenegy óráig, mégse mondanák, kutya vagy eb, dögölj le!”
X/28. Csúnya gazember! Semmi ellentálló képesség! A bűn bejön a szobába, – s ha tiz évvel fiatalabb volnék, Isten tudja, hol tartanék már! Így sem a jóság, a szív tart vissza, nem is a tisztaság vágya, hanem legnagyobb szerencsém: hogy nem vagyok már az a mohó állat, aki voltam.
Két kislány telefonál: Szerelmesek vagyunk magába, – milyen kedves volt maga!…. – Mért nősült? Okos volt, kedves, szép, – minek kellett az magának. – Kislány voltam, nem akartam megcsókolni, de most nem vonakodnék. (Az embert öregkorában végül is üldözi a „szerencse”. – Ezek egyetemi hallgató-lányok s nem a fiatalemberek érdeklik őket, hanem az öregek. Ők „rajongók” akarnak lenni. „Mi rajongunk Önért.”)
Egy macska vízbefojtásáról álmodtam. Egyszer már volt íly szörnyű lidércnyomásos álmom egy vidra megfojtásáról. Nem szívbaj tünetei ezek?
Megint fiasco! A Lengyellel való munka nem sikerűlt. Most aztán már illik végre szerényebbnek is lenni, – a határtalan lehetőségek reményétől elállani s az összehasonlításoktól tartózkodni! Éreznem kell végre, hogy ez a sors! Móricz, vagy ez-az mílyen szépet írt! – Te nem írhatsz ilyen szépet, te nem versenyezhetsz vele, mert nem vagy olyan tehetség, mint ő. S minden sokkal egyszerűbb lesz azonnal…. s a keserűségeid, amiért évek óta eredmény nélkűl kisérletezel, – enyhűlni fognak. Csak szerényen! S örűlj kis eredményeidnek!
Az az érdekes, hogy örömünk és bánatunk, szóval egész életünk magában hordja a halál principiumát s mi mégis kiirthatatlanúl az örökkévalóság pretenzióját hordjuk magunkban. – – Azzal az érzéssel jövünk e világra, hogy egy világot nyertünk – s mindörökre. Lassan ráeszmélünk, hogy ez az örökkévalóság csak néhány nap…. s hiába minden tapasztalás: – az érzés változatlan, rendületlen! Mi örökkévalóak vagyunk! S mikor egy szívszélhűdés elvisz, úgy dőlsz ki, mint egy öreg veréb, mely leszédül a fáról.
O-né: kegyetlenűl jó lélek!
O. az igazi lyráról: „Az anyagtalan válik benne anyaggá, – a tulajdonság főnévvé…. valami édes, édes, édes… s mi addig sürítjük, míg cukorrá nem válik.” – Az észrevétel kitűnő, s mégis, aki íly kitűnően meg tudja állapítani, hogy mi a lyra lényege, nem érzi, hogy mi az igazi lyra. Turcsányi „Üzenem” című versét visszaadta. „Olcsó dolgok”, – mondotta a tartalmára. – S nem vette észre, hogy nem a tartalma becses, hanem az az indulat, amely kivetette – s az teszi nagyszerűvé a tartalmát. Mintha egy öregember karosszékében űlve összeszidna…. ez a lendület az anyagtalan s hogy hogyan válik anyaggá? Mi a vivő-anyaga, amely e világba viszi? Irigység, rosszmájúság, kajánság cseng belőle százszoros értékben, mint ahogy szavai ritmustalanúl kifejeznék. Csakhogy az öregúrnak nincs füle. Ő csakis és kizárólag a fogalmi szépségek élvezője, – illetve azokat élvezi és értékeli legjobban. Tegnap egy Gellért-verset csináltam. – Úgy történt, hogy valami megmozdúlt bennem, csakhogy nem elég mélyről. Nézzük! Akkor láttam igazán, hogy mi a különbség költő és költő között, hogy honnan származik az egyiknek s honnan a másiknak a verse.
– Reá sem?
– Nem, nem emlékezem.
– S valaki másra, ki anyádnál is jobban szeretett?
– Nem, nem emlékezem, de kopogtass talán siromon…
Rázd meg, tépd fel, hadd éledjek, hadd emlékezzem újra!
Hisz oly képtelen az, amit kívánsz…. hát hogy emlékezzem én?
S honnan vegyem a kincset, amely kihúllt belőlem?….
S honnan a tüzet, amely kihűlt?.. Ó jaj, ti alvilágnak fekete kutyái
S a mennynek ólomcsillagos, örökké szürke boltja! Ó jaj ti képtelen forgandók!
Valaki zörgeti síromat s a jóságról beszél….
Valaki fel akarja tépni mellem boltját, amely üres. – Ó jaj!
S a szívemet keresi s az agyamat, holott csak szájam van, amely kaffog….
S ha belém kiáltod, ha belém fuvod és préseled, hogy volt valakim aki szeretett….
S ha okádni kezdenél is dühödben hálátlanságomért….
– – Másik oldalamra fordulok akkor is s a jajszó nyöszörgéssé torpan torkomon….
A halottak éjszakai üvöltése csendesűljön, – ez a törvény!
Ám hol van mégis, aki engem szeretett, – stb. – stb. (Még lendülete is van. – De se láz, se zene, se ritmus. Az a bensőség hiányzik belőle, amely akkor jön létre, mikor az egész szervezet megszólal. Ne csapassuk be magunkat: oly egyszerű a dolog. Nem költő, aki ezt írta, – író! Analyzáljuk a verset! Kiderűl, hogy csakis fogalmi szépségei lehetnek. A lendület megtorpan. Az o, i és u hangok nem úgy követik egymást, hogy tökéletesen betöltenék a teret. A lendület szándékolt. Ilyet mindennap ötöt lehet írni annak, aki már csinált ílyet, – aki tudja, hogy kell.
1926., december 1-én.
Tiz évet éltem a sötét Angyal-utcában, – vajjon élek-e még tíz évet az én drága jómmal a szabad Budán? – Micsoda felszerelés kell az embernek! Ha mozdúlni akar társzekerek viszik utána a lomot. – Réztárgy nem csak egyféle van… mert a réz egész másként használható, ha egy kis vas van mellette, vagy egy kis acél, vagy egy kis üveg…. (Amelyek ideiglenesen kiváltak neked nagy fáradságaid jutalmáúl a chaotikus anyaföldből…. s mállanak, porlanak vissza…. Neked pedig remegned kell értök, állandóan gondjukat viselned, hogy még egy kicsit, – életed idejére abban a viszonylatban maradjanak egymással, amelyben használhatod őket… Mert nem elég, hogy egy darab rezed van, annak formájának kell lennie s kapcsolatának. (A költözés izgalmait körülbelűl úgy szenvedtem át, mint a katonaságéit. De itt valami sarkallt is, hogy dolgozzam, fáradjak. Olyan természet vagyok, aki a legnagyobb fáradtságra s minden viszontagság elviselésére képes, – a nyugalomért!
Egy lakás, amelyben egyetlen óra sincs felhúzva. (L. M.)
Elképzeli a jót – s néki ez annyi, mintha megtette volna. Feléli – s nyugodtan rossz utána. (Vikár)
Az építőmesterek arca. Bámúlatos, mennyire meg lehet a mésszel és vakolattal foglalkozó emberek arcán ismerni foglalkozásukat.
Hunyorog az őszi köd…. Almafákról álmodom.
Kimaradt a Nyugat jubileumi ünnepén elmondott vallomásomból: 1) Hogy Turcsányi versét citáljam s Adynak ezt a sorát: „Ősszel, mikor kavarog a köd”…. 2) A következő: – – – Még egy furcsaságát kell elmondanom annak, hogy hogy jöttek létre verseim. Azok közé az átkozottak közé tartoztam, akik azt, ami a szivüket legjobban nyomta, sosem tudták elmondani. Nékem is volt anyám, én is szerettem, de ha róluk akartam írni, hang nem jött a torkomon – dadogtam. Ehelyett mindig másról, távoli dolgokról szólottam s oly szenvedéllyel, mintha az életemet akarnám általa megboszúlni. Erre vonatkozólag talán legjobb példa Arménia című versem keletkezésének története. 1909 nyarán egy festő-barátom érkezett meg Párisból. Elmesélte élményeit – s többek között azt, hogy odakinn megbarátkozott egy Petrosz nevű örmény festővel, aki hazájáról sokat beszélt neki. Hogy ott vörös hegyek szegélyezik a tenger partjait… S mikor megérkezik az ember éjjel, már messziről a lángoló petroleumforrások fénye int feléje. Hogy ott kolostorok vannak, ahol kolduló szerzetesek élnek s a kolostorok kapúzata felett egy-egy ércbe öltözött márvány-katona áll őrt. – Mindezt tudomásúl vettem – s aztán el is sűlyedt bennem. – Néhány hónap múlva szörnyű esemény rázkódtatta meg az életemet. Hogy mi történt, annak elmondásától kérem, mentsenek fel. (Anyám szörnyű módon akarta bebizonyítani nekem, hogy hiába élt.) Lefeküdtem s három napig a múmiák mozdulatlanságába burkolózva arra törekedtem, hogy minél többet aludjam s ne gondoljak semmire. Harmadik nap estefelé felkeltem. Annyi költő barátja, a petroleum-lámpa kedves fénye hivogatott. Írni kellene! – éreztem. De miről? A mondanivaló ez volt: anyám, bocsáss meg…. Ám – valami marokra fogott itt benn, egy tiltakozás megmerevítette egész bensőmet, mihelyt arra mertem gondolni, hogy arról írjak, ami történt. – Miről írjak tehát? Örményországról kellene írni, – jutott eszembe. – S már le is űltem. Úgy képzeltem, hogy átrepülök hegyeken és tengereken s mire odaérkezem, éppen hajnalodik. Ezt is lassan kezdtem. – A címe: Arménia! (S most a verset.) – – – Ez volt a vers. Mi közöm volt Arméniához – s mi igaz abból, amit leírtam? Talán csak ez a sor: „A bántott lélek menekűl”… – s talán csak a pokoli galopp az igaz…. s mégis, mikor felálltam, úgy éreztem, hogy mindent megmondtam, amit meg kellett mondanom. A szenvedés és szenvedély kitombolta magát.
Nem is igen gondolok vissza az Angyal-utcára, – s ha néha megteszem, nem vagyok meghatva. – Lehet, hogy még sírni fogok, ha visszagondolok oda, – de most, hagyom hogy magával sodorjon az élet. Hagyom elfolyni az időt, hadd zuhogjon s ahogy magával visz, úgy megyek el a dolgok felett, – vagy mellett inkább. – Különben is le vagyok törve, – megingott minden bizalmam: a saját magam értéke, a tehetségem értéke problematikusabb nékem, mint valaha.
1927., január 1-én.
Martha Ostenso könyvét olvasom, – csodálkozva. Tömött elbeszélés, – az embernek az a benyomása, hogy csakis a tények elbeszélésére szoritkozik s szinte kerűlni látszik minden művészetet. S nagyszerű művész! – Azok, akik azt panaszolják, hogy nincs új a nap alatt, vagy azt, hogy míly nehéz újat produkálni ebben a világban, amelyben már mindent láttunk, – azok most csodálkozhatnak megint, – megállapítván ujból, hogy a művészetnek nincs receptje, hogy teljesen elég, ha valaki úgy kezd beszélni, ahogy szokott s ha ő másmilyen, mint a többi, akkor munkája is másmilyen lesz – s szép lesz, feltéve, hogy tehetséges az illető. Amilyen az ember, olyan a munkája, – néki csak az a feladata, hogy a közlés hűségére vigyázzon. „Légy hű önmagadhoz!” – ennyi elég, – ha elég a tehetség!
Nem kellett dolgoznom, – kínnak, vagy munkának emléke nem fűződik hozzá. Valamit gondoltam, – egyet mozdúltam – s a valamit papírra tették. S a papír ott hever valahol hivatalokban Berlinben s az íróasztalomban is vannak papírok. Ennyi az egész. – S azóta rentét húzok Berlinből. – – Most értem csak igazán az olyan Győri-féle tőkepénzesek helyzetét. Ő gondolt egyet-mást és pénz lett belőle, biztonság, hatalom lett belőle, – az egész család körülötte táncol. Valami nagy fáradság a gondolatai kiviteléhez nem kellett. Alíg mozdúlt – s azt a kis munkát már rég el is felejtette. Azt is megértem, hogy tehát el van telve sajátmagától, – mert micsoda mágikus erő van az ő gondolataiban, hogy így mintegy varázsos hatalmat adnak? Ő megdönthetetlen lett s ebben van is valami csodaszerű…. s ez a csoda az ő agyvelejének a csodája. Van neki esze! Kertek lettek egy egy ötletéből. Papírra tették amit gondolt – s ő íme családjának tyrannusa lehet!
Örülök, hogy egyre kevesebb a feljegyezni való! Mert minek ez a napló? Előkészületnek valami nagy munkához? Az előkészület már megesz. S aztán: itt az idő a nagy munkákhoz – s hol vannak azok? S aztán: az élet meddig tart még? Nincs már húsz év se hátra a legkedvezőbb számítás mellett sem. Mihez tehát ez a nagy előkészület – egy akkora előkészület, amely még százéves életnek is elég lenne?
„– Ne légy olyan tirannus!” – mondja nékem N. Z. – Erzsi sovány, vérszegény, rosszúl néz ki….. S megvédi velem szemben Erzsit. Sőt ki is tanít, – hogy mért nem én megyek a telefonhoz, mért kűldöm Erzsit? Ő jobban bánik vele, mint a férje, – sőt példát is mutat. S Erzsi hallgat, – hagyja magát megvédeni. Én sem igen szólhatok, – nem magyarázhatom meg, hogy azt hittem eddig, hogy épp antipódusa vagyok annak, akit tirannusnak neveznek. (Épp az a nyomorúságom, hogy mindenkinek alárendelem magam.) A szó hatott, – különösen mikor olyan intenziven kezdték bizonyítani nekem. „Annyira tirannus vagy, hogy észre sem veszed!” – magyarázta barátunk… S e pillanatban jobb viszonyban volt a feleségemmel, nagyobb jóakarattal volt iránta, mint én magam. Igazibb barátja volt. S Erzsi hallgatott. Lesújtva űltem ott s egyedűl, – el voltam hagyatva. Mintha szövetséget kötöttek volna ellenem. E. hagyja becézni magát – s egy szót sem szól? Hova tűnt az a bensőség, meghitt őszinteség, meggondolás nélküli odaadás, az az abszolut melegség, amely eddig közöttünk volt? S arra gondoltam, hogy míly veszélyes kilépnünk magányunkból, – emberek közé mennünk! Az emberek azonnal befurakodnak két ember közé, – rést keresnek, – nem tűrik, hogy két ember hibátlan jó viszonyban legyen egymással. Százszor tapasztaltam ezt, nem egyszer. Egy pillanat – és idegenben érzem magam, – a feleségemmel udvariaskodni kezdek, – nem ismerek reá, – el vagyok hagyatva. A feleségem már nem az, aki volt. Én egyedül állok a világban, az ügyeim az enyémek – s a feleségem egy másik ember, akinek nem mondhatok el mindent. Nem olyan nagyon biztos, hogy az enyém. Mehetek haza egyedül. – Erzsi hallgat – s nem utasítja rendre a szívélyeskedőt, aki megvédi őt ellenem. – Én eddig annyira meghitt viszonyban voltam vele, hogy nem sokat törődtem avval sem, ha a látszat az, hogy kényelmes vagyok. Megengedtem neki, hogy kiszolgáljon, – mert mi az, ílyen érzések mellett? Nehézkes voltam… kedvem szerint, nem úrhatnámságból. S most udvarias akarok lenni, – nehogy rendszeretetemmel s amellett kényelmemmel valóban tirannusa legyek.
Az emberek, mohón: – Mit csinált? Hogy élt? Hadd okúljunk! Mintha lehetne!
Roszszívű vagyok? Azt hallom, hogy Baumgarten Ferenc egész vagyonát szegény írók felsegítésére hagyta s hogy Babits lesz a vagyonfelügyelő. Pokoli rosszkedvem lett erre. Nem annak örűltem, hogy néhány derék, szegény ember kenyérhez jut így legalább, hanem azonnal az jutott eszembe, hogy derék parazitáink milyen jól fogják most magukat érezni. T. A. beteg ember, az igaz, – felesége azonban egy ronda kis zsidó cseléd, a tipikus parazita…. selyemharisnyáival, kosztűmjeivel, – az a bizonyos ronda koldús, a felcicomázott koldús. – N. L-t én útálom – ezt a mohó koldúst, ezt a telhetetlen gyomrot, amely éjszaka második komplett vacsorát kíván….. Babitsot viszont rossz ítéletű embernek ismerem, aki a megrohanásnak nem tud ellentállni….. Valóságos keserűség fogott el a jó hír hallatára, – előre megcsapta orromat a szenny szaga, amelyet majd felkavar a nemes adakozás. – Ez pedig azt bizonyítja, hogy nem nevezhetem magam jó embernek. Mert: még az is jobb, ha néhány olyan ember, akit megvetek, jobban él majd, mintha rosszabbúl él! S ha a sok csirkefogó között néhány jóravaló ember is boldogúl, – az is jobb, mint semmi. – – Gyűlöltem magam ezekért az érzéseimért. S láttam magam, mint megvetendő farizeust, amint találkozom valakivel s higgadtan bólogatok, hogy milyen nagy szerencse is ez az alapítvány. S láttam magamat, mint fontoskodó bölcset, amint ki akarom erőszakolni az igazságot….. akinek szüksége van rá, hogy a maga impetuózus, erőszakos természetével beavatkozzék, akadékoskodjék legalább, – ha már szava nincs a dolgok rendjében. A tudákos és okoskodó akadékos…. aki a folyam iránya mentén áll és legalább kavarni kezdi hullámait, – ha már semmi beleszólása abba, hogy merre folyjanak…. – Gyűlöltem magam s oly zavarba jöttem, hogy elvesztettem minden ellenőrzést: piszkos lelkiismeretlen szerelmi vágyak kerítettek hatalmukba… – szinte elejtettem magam – s ennek egyik oka abban is keresendő, hogy tegnap kezembe kerűltek gyerekkori fényképeim. – Idegen volt ez a gyerek nekem…. Láttam őt ágálni s ellenszenves volt nekem. – Egy csinos zsidó fiúcska üres mosolylyal, impotens mosolylyal…. akinek muszáj ágálni, mert egyebe sincs, minthogy bevatkozzék! (Idegen volt nekem s mégis úgy éreztem, hogy ma ugyanaz vagyok, aki akkor!) Megértettem, felfogtam, hogy mért találta mindenki oly ellenszenvesnek! („Neked szokásod vitatkozni és semmit sem tudni!”) Természetesnek találtam, hogy ebből az üres kis fiúból féltehetség lett! S hogy semmi egyebe nem volt egy életen át, mint melanchóliája, mint a zsidó kegyetlensége, amelylyel önmagát metéli!
Szegény Baumgarten Ferenc! Gazdag volt, – no és? Az élete eltelt, – így vagy úgy! Tüszős mandulalob – és vége! Fény az élet s nem súly! – Az élet nem gyökerezik semmiben… szabadon libeg a dolgok felett…. nem szervűl semmivel…. önálló szövedék, amely nyomtalanúl tűnik el, miután tébolyúltan szövődött össze-vissza, mint a liánok….
O-nak azt kellett volna válaszolnom: – Ha két ember közűl kell választanom, hogy kin segítsek s az egyik koplal, a másik pedig billiárdművészt szeretne látni, akkor mégiscsak meg kell kérnem a másodikat, hogy halassza el egy kicsit a billiárdművészt!… Márpedig a választásnak ez a lehetősége állandóan fennáll. – Mégiscsak vannak úgynevezett elsőrendű szükségletek, amelyeknek a kielégítése fontosabb, – és sokan vannak úgy, hogy majdnem meghalnak akkor, mikor egy másik az éppen felvett húszkoronás aranyat a billiárdművész megtekintésére szánja, – Basch dr igenis kénytelen lesz a Baumgarten alapítvány kezelésekor gondosan megvizsgálni, hogy mílyen panaszok a valódiak, kinek van inkább szüksége pénzre – s ki az, aki billiárd művészekre szánja? – – Furcsa emberek ezek az O-ék. – Örök a pénz-zavar, mindig bajban vannak! – állandóan segítségre szorúlnak….. pedig háromszor annyi a jövedelmük, mint a miénk. De amellett, hogy minden pénz kevés, – mindig hajlandók voltak segíteni még szegényebbeken. Amílyen könnyen szórják automobilra, ugyanúgy szegénynek is hajlandók juttatni. (És ez mindíg így volt! Én viszont nem szórom a pénzt, különösen nem a kikönyörgött pénzeket – de nehezen is nyúlok a zsebembe!) – Aki ílyen, attól kitelik, hogy így szól egy szegény asszonyhoz, mikor az nem tudja pénzkérését teljesíteni: – „vegyen fel előleget, – nekem sürgősen kell!” (O-né Borossnénak.)
I/26. Egy fiatal anya elbeszélése gyerekének: A föld túlsó oldalán voltam….. és átfúrtam a földet érte…. És mikor ott voltam a közelében, bekopogtam nála: „Itt lakik az a szerencsétlen, magános ember?” És ott űltem volna a küszöbe előtt és sírtam volna, amíg be nem bocsát…. És mikor megláttam, hogy szaladtam hozzá, az én drága, jó emberemhez…. – Ő nem szólt semmit, csak némán a keblére ölelt…. – (A szeretet talán szégyelni való? – Vagy nem jobban esik a gyereknek az az elképzelés, hogy a szülői rokonok voltak, – mint az, hogy idegenek voltak azelőtt? Ha az anya úgy beszél volt férjéről, mint akihez egész életében készült, – („így kerűltem én hozzá, drága gyermekem!”) – ez csak boldogítóbb, mintha azt mondaná hogy: idegen volt, nem ismertem, de a szenvedély, – mihelyt megláttam az idegent…)
Bezártam magam a fülkébe, (mint Swift terv-kovács akadémiáján a bölcsek,) – remekművek alkotása végett, – de a remekművek nem hagyták magukat előcsalogatni. Kiderűlt, hogy túlsokat dolgoztam. Kevesebbet kellett volna s többet kellett volna élni talán! A remekművek nem tűrik az erőszakosságot!
Az ember énjéről való legtitkosabb érzése (s bármíly öreg is, bármíly lemondásokra is kényszerítette sorsa,) – „Az én hercegem? Ez egy herceg! Hogy ki ő, senki sem tudja, csak én s hogy mit érdemel…. Nincs olyan, aki annyit érdemel, mint ő….. Én tudom, hogy Napoleon sorsa – igen, legalább az, amit megérdemelt volna! Dehát a rossz sors, a mostoha körülmények… Mindegy most már. De én tudom, hogy ő ki! Ez egy herceg: a legnagyobb gyengédséget érdemelte volna. (Az öreg Schifferrel találkoztam, a csellistával.)
A szavak minden, hogy az ember hallgat-e, vagy kimond valamit. A drámában is s az életben is! A szavak az uralom. Egy tyrannus megalázottjaihoz beszél is néha, – társalog velük – „nézd milyen barátságos ez a kis ház”…. s azok mégse fognak merni hasonló megjegyzést tenni…. érzik a feszűltséget, tudják, hogy nem válaszolna…. (Látom a cselédemen, hogy ez így van. Az érzésem nem más, nem kevésbbé emberséges, mint eddig. De hallgatok, komor vagyok – s ő alá van rendelve!) Búcsú a cselédtől: – Isten óvja meg azt a szegényt, aki majd a maga szolgálója lesz. – – – A kimondott szó! Valóban misztikus hatása van. Az adott szó szentsége, – szokták mondani. S a titok! – Én eddig, úgy látszik abban a mély s legtitkosabb meggyőződésben éltem, hogy amit gondolok, azt meg is mondhatom. Hogy ami bennem van, az úgy sincs rejtve, hogy az egy és ugyanaz, – kimondani és gondolni!
A halálbüntetésnek ellensége ő, – de ha eszébe jut, hogy őt, vagy hozzátartozói egyikét is meg lehet ölni, – nem kevesli a vasfogókat sem, hogy azzal csípjék a gyilkost halálra.
Az éj szellemei: a sötétség kiokádja őket, – a sötétség kiizzadja őket mélyéből, – mikor a sötétség oly nagy, hogy nagyobb már nem lehetne, akkor: túlhabzik bennök….. Olyanok, mint a bolygó tűz, amelyet a láp izzad ki magából, – bennök a sötétség ásít, villódzik…. (Hamlet olvasásakor.)
A gyilkos morog magában, – haragszik áldozatára, – kimerűlt. Egy magános gyermeket lát az úton: övé minden gondja és gyengédsége. (Ekkor szabadúl fel minden szánalma, amelyet gorombán elfullasztott magában.)
Baba Alhabbal letelepedett. Nemsokára kiderűlt, hogy van egy házsártos szomszédja, aki minden alkalmat megragadott, hogy boszantsa őt. – Erre B. A. írt neki egy levelet. „Tudom, hogy megveted a perzsákat. Magam is. Mit tegyek azonban, ha egyik ősöm oly könnyelmű volt, hogy Perzsiában telepedett le vándorlásai közben s perzsa lányt vett el. – Haragszol reám, tudom, de engedd meg hogy felajánlkozzam neked: – ismerkedjünk meg egymással: – biztos vagyok, hogy, ha személyesen megismersz, meg fogsz szeretni. Oly ember vagyok, aki barátokat tud szerezni s meg tudja nyerni szomszédai szivét.”
– „Szegény Kati!” – mondja az elhúnytról néhány hónap múlva és mintha utánanézne.
Dráma: A kompozició minden! Ha Cl-nak előbb jut tudomására, hogy elárúlták, – akkor rosszkedvűen jön a színre s nem használható alak, – ha később tudja meg, boldog….
Kislány, aki azokat, akikről tudja, hogy rossz véleménynyel vannak róla még jobban meg akarja botránkoztatni: s szégyenletes dolgokat mesél sajátmagáról. – Vagy imádják, vagy gyűlöljék!
A cselédlányok nékem nagy anyag. Most példáúl megtanúltam az egyik révén, hogy hogy lehet egy szorgalmas, hűséges, kitartó, ambiciózus, művészi érzékű lényt jobban gyűlölni, mint valakit, aki távolról sem ílyen tökéletes, sőt teli van hibával. – Most éreztem a charakter szenvedélyeinek ellentmondást nem tűrő erejét először íly vehemensen rám támadni, – most éreztem közelről, hogy mi az ílyen szenvedély…. hogy annak hiába józan ész, hiába intelem….. Néki muszáj volt nyitva hagynia a konyhaajtót, hogy égő, szomjú kíváncsiságát kielégíthesse. – Őt is meg-megdícsérték fiatalkorában, ő is el volt telve magával… S azt a tompaságot, amely nem képes a kritikából semmit felvenni, – egy lényt, amelynek a földrengés is kevés hogy magára ébressze…. ílyet most láttam közelről másodszor életemben…. – Learnek hiába magyarázzák, hogy felesleges néki száz legényt tartania…. hiába! – S most látom, O. micsoda munkát végezhetett magán, hogy sovár lelkét fékezni tudja….. – Belőlem anyám intenziv szenvedélyei, úgy látszik, kiölték a szenvedélyt, vagy legalább is szerény szolgákká, házi tűzzé aljasították ezeket a hatalmas, fejedelmi tüzeket. S hogy magamra vessek s beismerjem hibáimat, az az első mozdulata lelkemnek.
1927., február 1-én.
A ritmus lázító. Az indiánok tapsolnak…. a taps ritmusára táncolnak, zene nélkül s ez megőrjíti őket. Egy ideig táncolnak, aztán megkezdődik a misztikus bacchanália.
A zseni így szól: „Ein Glatzkopf – Wie ein Nachttopf”… – Aki kevésbbé tehetséges, az fél a merészségtől….. az meggyengíti a hasonlat erejét, az így mondaná: nackt wie ein Nachttopf…. – Most, hogy oly tehetelen vagyok s oly rosszúl dolgozom évek óta….. csak most értem igazán, hogy miként lehet az, hogy valaki Rembrandt-ért rajongjon s amellett Teplánszky-képeket pingáljon. – Gyenge szegény, nem tud mást.
Az az érdekes, hogy ha Shakespearet olvasok, néha tévedés fog el – s szinte azt szeretném mondani: – Igen igen ezek a Bach Sebestyén körmei, – érzem. – A zseni és nem zseni között csak erőteljesség dolgában van, úgy látszik, különbség. A gyenge legény ugyanazt nyögi, mint az óriás…. csakhogy az óriás bömböl…. két szót szól s megrázza az embert vele! – A kifejezőképesség ereje: ez minden! – Rembrantnál ugyanaz az érzés fog el, mint Shakespearenél, – vagy Bachnál. Ezek nem is nagyon vigyáztak, hogy pontosan fogalmazzanak. A villámcsapás se pontos!
Dr. Holló Gyula meséli: – Egy nagyon intelligens, orvosi ismeretekben jártas ember halálán van. Garattuberkulózisban szenved, – csont és bőr az egész ember. A szanatóriumban fekszik s a következőképen viselkedik: – „Ma itt volt a borbély,” – mondja, – s valósággal csodálkozott, hogy én mennyire meghíztam, valósággal megpuffadtam, – bizonyára 5 kilót híztam legalább is…. „Nézze, ezek a karok is”… s itt belemarkolt csonttá szikkadt karjába, – „ugy-e ezek is, – valósággal meghíztam, mondhatom”…. (Holott éhen fog halni szegény.) – Gyula bemegy s mikor a láz iránt érdeklődvén – valamit végre is felelnie kell: – „Á, mondja 37.6 – az semmi! Besüt a nap attól,” – feleli ennek az okos, kitűnő embernek. S az vakon hiszi, amit Gyula mond – meg van győződve, hogy a javulás útján van. – Hát a halál közelsége valóban ennyire hályogot von az emberek szemére? Hisz ez valóságos elmebaj már, – a látásnak ekkora eufóriája!
Február 21. Neked is este lesz…. néked is elmúlt ugyanakkor egy nap, mikor nekem.
Gyors itt a virágzás s gyors a hervadás. Valami kergeti a vegetációt sírja felé, – útat kell engedni másnak. A teremtménynek nincs más bűne, csak hogy élt – s bűnhődnie kell. Nehéz feladatát el kell végeznie, meg kell halnia. – Tegnap volt, hogy a tükörbe néznem erőt és öntudatot adott, – úgy éreztem, hogy az egész élet áll előttem s mások is úgy szóltak hozzám: „Az egész élet ön előtt áll még.” Sok mindenre kellett képessé lennem, hogy reményeim valóra válhassanak, – mindenre képessé kellett lennem…. S íme alkonyodik. Ha a tükörbe vetődik pillantásom, onnan egy idegen arc néz reám, amelyet nem tudok s nem akarok megszokni. A beteljesülést, – nem a reményekét, csak az életét, – nyomon követte a deklináció. Rövid a nyár! Azt éreztem, hogy ez meg ez, mi minden nem következik majd! – s alig vettem észre nyaramat. Gyors tempójú ez a vegetáció! (Szegény Gábor Iza ott állt a lépcsőházban – s oly desillusionáltan! Még ideje se volt, hogy megismerje azt, ami körülötte van – s máris megúnta.) – – Peter Altenberg volt a nagybácsijuk! – Az öregeknek, akik látták testvérüket szegényen, züllötten tengődni, az már semmi, hogy közel állottak hozzá, – ők már nem oly illúzióképesek, hogy megbánják, amit vétettek ellene: a kicsinylést s nagyratartsák a csavargót, – de a fiatalok azok, mint a tűzjátékra néznek vissza életére s arra a néhány emlékre, mikor látták őt egy-egy félórára román zekéjében. Az ifjúságuk karácsony-esti álmával szövődik össze a tüneményes csavargó alakja…. amíg fel nem nőnek s ez míly hamar megvan – s az álmok megszürkűlnek. S Peter Altenberg alakja homályba vész el! – – Nékem ez a szép csillár s meleg fénye este: mit jelent már? Észre se vettem, hogy hogy történt velem a változás, de más szemmel nézem….. Míly tündéri fény, míly feledhetetlen emlék volna ez egy gyermeknek…. A bűvös, titokzatos esték emléke, mikor lázas volt – s a csillár melegen hunyorgott feléje….. Elmúlt! S hogy a sírkövemen mi álljon majd? Sose voltam itt annyira otthon, hogy sírkövemet úgy tekinteném, amely helyettem tesz valamit emlékemért. Kik előtt? Akik eltemetnek, azok se maradnak itt sokáig, én azokról sem érzem, hogy otthon vannak itt… bárha úgy temetnek is el, s úgy kívánnak örök nyugodalmat, mintha én az örök nyugalmat azalatt élvezném, mialatt ők itt nyugtalankodnak….. Az én örök nyugalmam örökös lesz, – tőlük nem függő s abba az örökkévalóságba nyúló, amelynek e nemzedéket s az utána következő nemzedékek sorát úgy nyeli el, mint a fekete szín a fényt… Néhány év s az én örökkévalóságomról ők már mitsem tudnak – s nevemet átveszi a hideg semmiség! Nem érzem én azt a meleget, a fészek melegét, amely arra ösztönözne, hogy még a sírkövemmel is törődjem! Ők örök nyugodalmat kívánnak, – mit tehetnek, hogy aktivaknak érezhessék magukat? A pap ide-oda hajlik, kézmozdulatokat tesz, – s ők azt kívánják, ami úgyis természetes kincsem lesz….. segíteni akarják az Istenséget munkájában. Örök nyugodalmat! – mintha e kívánságuk beteljesülése az ő életük tartamára szólna….. Nem nem, – rég letűnt a századik emberöltő s én még mindig ugyanazt a nyugodalmat fogom élvezni…..
Cicuka, hadd kapaszkodjam még egy kissé beléd! Jóság! Lelkem jobbik fele! – – Hajlik az élet lefelé s én magamat máris azok közé tartozónak érzem, akikre, ha róluk olvasnom adódott, úgy tekintettem, mint a legendák alakjaira…. „Bevetette a kietlen földet, minden jószágát megnemesíté s a föld melioratióján töprengett, mikor elszólítá őt a Teremtő.” – Ez számomra legenda volt egy eltöltött életről. Az illető sok mindent látott, egy emberi életet leélt, – az egy más ember volt, nem én! S most: elkövetkezett az idő hogy én is eme patriárkák, a tiszteletreméltó ősök közé tartozom; – azok közé való tartozásomat érzem, akiknek az élete távoli ködökbe merűlt el!
Csillaghullást ha látok…. arra gondolok, hogy ez, – egyetlen forró sikoly az életünk.
Mű-fogak, festett, szénfekete bajúsz, paroka, patkó alakú brilliáns melltű, kék kövekkel s kész a rekonstruált ember. (Szegény Bantler s szegény Halmai.)
Romain Rolland Beethoven-életrajzát olvastam az éjjel. Szégyenletes.
Még magamról: Hiszen tisztában voltam én magammal már gyerekkoromban is. Nem voltam csoda, hacsak nem az ambició csodája. Semmiféle olyan tehetségem nem volt, ami csodálatba ejtett volna másokat, vagy nekem magamnak nagy önbizalmat adhatott volna. – A nagy tehetségeket az jellemzi, hogy bizonyos feladatokat játszva végeznek el, – hogy percek alatt felfognak olyasmit, amit más évekig hiába tanúl. Semmiféle íly különleges, csodálatos képességem nem volt. – Aminek következménye aztán az lett hogy ama bizonyos savanyú mosolyú ifjú lett belőlem is, – mint annyi másból. Jó felfogásom volt, – nagyon intelligens fiú voltam – s ez minden. Az eszem sem produkált csodákat…. arról pedig hogy irói képességnek tartsam magam, – szó sem volt. Az író mesélni akar, teli van témákkal…. én pedig sosem voltam mesélő képesség, – legfeljebb intenziv előadó. Témáim se voltak s az a láz, hogy még mennyi mindent kellene megírni, – majdnem ismeretlen nékem. – Úgy, hogy azt kell mondanom, hogy ahhoz képest, amennyire tehetséges voltam s amennyit ez irányban várhattam magamtól, ahhoz képest a természet, vagy a szerencse aránylag sokat csalt ki belőlem. Ennyire reményem sem lehetett. – „Tudákos, okoskodó,” – mondta rólam Sajó tanítóm – s az voltam valóban. Olyan Ignotus-féle zsidó bölcselkedő, az lehetett legfeljebb belőlem. Inkább az analyzálásra vagyok hajlamos, mint a szüntézisre, – a szüntézis nem indúl meg bennem önkénytelenűl. Eredeti tehetség, – kiderűlt, hogy volt bennem valamelyes, – meg lehetek elégedve ezzel a meglepetéssel is. Elvégre a természet a féltehetségeknek is juttat néha annyit, hogy fiatalkorukban egy-két jobb munkácskát írhassanak – s ennél nekem többen volt részem. – Innen tehát az önbizalom teljes hiánya! – Innen, hogy állandóan nagy minták után szimatoltam, hogy hogy is csinálta ezt vagy azt Shakespeare vagy Tolstoj? De nemcsak ők, – nékem minden jó író csodálni való példakép volt. Az igazi tehetségnek ereje van, hite magában, duzzad az előre megérzett nagy művek apaságától… Az inkább támad, megvet, lenéz, mint csodál. Ő másként akarja, mint Tolstoj, – Tolstoj néki elavúlt. – A versekkel valaha magam is így voltam, – s valaha volt is bennem ebből valami. – Ma már azonban egy szegény, tehetetlen, sóhajtozó epigon vagyok. II/22.
Az a boldogítóan fülledt atmoszféra, amit az ember akkor érez, mikor valami szobába lép be, ahol sok fiatal lány űl együtt.
Margittal való affér: Nem volt nagyobb bajom. Erre magamba szúrtam, hogy legyen min sírnom. Oly nevetséges voltam magam előtt! Egy magam által felidézett bánaton sanyarognom.
Az arc sovány – de a pocak nagy. Az a súlypont. Az egész lényt a föld felé húzza le.
Sokféle művészet van…. De mért van az, hogy én az olyan elbeszélőt becsülöm a legtöbbre, aki a valóban létezőt írja meg? Tegnap este elgondolkodtam efelől s egy példa jutott eszembe. – „Te hiú, te hiú, – te mit csinálsz?” – szólongatta kisöccsét a Klári-gyerek, mikor kicsi volt. – Hogy lehet ezt példáúl egy Németországban lejátszódó magyarúl írt regénybe belevenni? A német gyerek nem mondja fiú helyett hiú, – illetve ha ezt írnám, az csak a német nyelvű pöszeségnek hungarizációja volna…. s ha mint visszatérő motivum szerepelne (ami magyarok között játszódó regényben egészen természetes lehet,) – erőszakoltnak hatna. – – Móricz példáúl csak olyat ír le, amiről úgy érezzük, hogy mi magunk is hallottuk, ami a magyar emberre jellemző szólás. – Erre mit csináljon az, aki valamely fiktiv világban egy szegény-udvart akar leírni, mint én a Jánoskában? Móriczban az igazság ereje lenyűgöző, – az ő művészete a valóság hatalmas, ellentállhatatlan szuggesztiójával hat, – azáltal, hogy meglevőt jellemez s nem általában az embert.
Ha hallanám, nem hinném el, hogy olyan ember is van a világon mint én. J. Erzsi is biztosan nagyon csodálkoznék, ha tudomására jutna, hogy legfőképen azért szakítottam vele mindörökre, mert hetyke, arrogánsan bátor nyilatkozataira nem tudtam azonnal válaszolni. A helyes válasz mindig csak később jutott eszembe, néha csak egy-két év múltán. S akkor ő már elfelejtette, amit mondott s nem is lehetett volna előhozakodnom vele többé. Magamban hordtam tehát a válaszokat, reménytelenűl, – egy nap pedig végleg otthagytam. Épp így Peterdit is. – Ha alkalmas pillanatokban megvan a lélekjelenlétem, hogy az orrára koppintsak, s ami ennél fontosabb lett volna, hogy kidühöngjem magam, – talán elvettem volna, ments Isten, még a gondolatától is.
Beethoven: az esete épp oly csodálatos, egyedülálló fenomén, mint ő maga. Az élet benne az önmagának való ellentmondás legremekebb virágát termette. A föld legnagyobb zeneköltője, aki süket, – vagy félsüket s műveit süketen írja meg! – ebben van valami nagyszerű! valami ujjongásra fakasztó nonszensz!
Még egyszer: A végtelen időben nincs fejlődés! A mag magában hordja mindazt, amivé fejlődhetik s a születés a halált, – az örökkévalóságban tehát, melyben élet és halál változó örök mozgásban kergetik egymást, bizonyos principiumok állandó uralmát kellene inkább feltételeznünk, mint azt, hogy a principiumok lassan fejlődnek ki, vagy crescendo éreztetik hatásukat. – Az a néhány tizezer év, amióta szerves élet van e földön, úgyis néhány pillanatnak tekintendő: – az az értelem és érzés tehát, amely bennünk emberekben kifejlődött, néhány perc művének tekintendő. Mintha belénk fújták volna! (Azt feltételezni tehát, hogy az alkotó természet értelmetlen, vagy érzéstelen: badarság!) – – – (A magban benne van mindaz, ami válhatik abból, – benne van az útja is, – az élet tehát determináltnak látszik. –) – – S hogy míly értelmes és érző lehet az az erő, amely teremtett minket, elképzelhető, ha összemérjük a magunk képességeit az ideális képességekkel. Mi a mi érzékenységünk a radio-felvevő érzékenységéhez képest? S mi a mi szivünk ahhoz a szivhez képest? – – – (A mag már fa: abban a világban, amelyben évmilliók óta fa válik a magból. Abban tehát a principium a domináns s nem az a modus, hogy „válik”… hogy időbe telik, míg lesz… nicht das Werden.)
Ő egy lélek…. embernek érzi magát s nem törpének…. s hogy ez már örökké így lesz – s ő örökké alacsonytermetű marad, alig tudja elképzelni! Voltakép felháborító, hogy ő egész életére már egy véletlen incorporációja az abszulutumnak, amit magában érez. – „Kis ember nagy bottal jár!” – mondják reá s néki bele kell törődnie, hogy igenis ő az a kis ember holott egyáltalán nem érzi annak magát.
A saját halálunk nem tény, nem valóság nekünk, hanem gondolat. – S hogy a puszta gondolat egy életen át ennyire meg tudja rontani örömeinket!…
Káromkodás: nagyon csunyán tudok haragudni rá. Még elátkozni is mindezért?
Léb cipésznél voltam benn a Dohány-utcában. – A lányom, gyönyörű szép lány, – mondta az anya. – No nem oly gyönyörű, csak jó termete van, – mondta az apa. – Ugy-e Herz úr, hogy szép lány? kérdé az anya. Ekkor kezdtem csak Herz úrra figyelni. – – Már rég elfeledtem őket a szegényeket, azokat a savanyú vándorokat, akik esténként beűlnek egy-egy ilyen boltba beszélgetni. Herz úr szórakozottan, savanyún, „ganz Leelen abwesend” űlt ott s a kérdésre felriadt. – „Igen, igen, hogyne – egészen szép lány!” – mondotta összeszedve magát. – S aztán megjött a lány is, – bizony szegény inkább csúnya, mint szép – s anyjának mégis minden gyönyörűsége, s reménye. A szülők néki példaként szoktak engem odaállítani. „Itt élt egy úr, ma már úr, akkor gyerekember volt, aki éjfél után 3kor is kinn űlt még az udvarban és dolgozott, lámpafénynél, de abból lett is valami.” (Lehanyatló csillag, – már példakép vagyok!) – A Nemes dr. megőrűlt és „tébold-házba” kerűlt (ahogy szegény anyám nevezte.) – „Látod, ez egy elgáns, nyugodt ember,” – állította elém példaképen – „és ha te valaha ílyen partiet csinálhatnál, – azt szeretném.”
1927., március hó 1-én.
Ideig-óráig igen, de hogy az ember állandóan azt higyje magáról, hogy értéktelen rongy-ember, – az mégse megy! Az önbecsülésre szükség van, annélkűl élni sem lehet, talán. – Inkább tévedésbe ejtem magam, semhogy ezt végképen elhigyjem.
Baskircsev Mária naplóját olvasgatom most. Nem éppen szimpathikus lélek…. – inkább ellenszenves, kiállhatatlan teremtésnek mondható gyermekkorában, akárcsak én, – (hasonlít fiatal-magamhoz – s én csak azokat az ifjakat üldöztem, az iskolában is, akik magamra emlékeztettek!) – távolról sem oly kedves, drága lény, mint példáúl Kovalevszka, – de kitűnő tehetségű író! – S most látom csak, mennyire unalmas olvasmány lehet ez az én naplóm! Egyrészt henyén, rosszúl van írva, – de nem ez a fő! – – Az embert, – már olyan természetűek vagyunk, – az elmélet, vagy elmélkedés vajmi kevéssé érdekli. Ezt látom magamon: – ha ebben a naplóban elmélkedő részhez érek, unom. Annál jobban érdekel minden ami ábrázolás. Párbeszédei brilliánsak! (Igazi drámai tehetség!) Az a pár szó, amelylyel anyja néha kilép önzése hátteréből, – nagyszerű! Vagy az udvarlói udvarlásai! S az a mód, amelylyel ő állandóan védekezve, hitetlenűl, sőt még támadva is, hódol be végül garaboncziásának! (Ez az igazi feminin viselkedés!) – – Egyszóval: az ábrázolás érdekel minket s nem az elmélkedés. Márpedig ez a napló a henyén odavetett bölcselet könyve. – Nem baj! Elégetendő ez is, velem együtt! Még emlékem se maradjon e földön, hogy valaha itt tévelyegtem. Jobb úgy, jobb úgy! Nyugodj meg, lélek!
A szavak érzékletességén múlik minden s én mostanában átkozott! – nem hiszek eléggé a szavakban, vagy nem találok eléggé plasztikus szavakat, – tény az, hogy mindent ki akarok fejezni s nem bízom szavaim erejében s ennélfogva az olvasó fantáziájában sem, ez a legfőbb hibám most. Mindent ki akarok fejezni – s a beszédszerűség minden gondom! Holott egy-egy szó egy egész lelket világíthat meg hirtelenűl! Baskircsev egy dialógja körülbelül így hangzik: – „Kétségbe vagyok esve.” – – „Mikor szokott kétségbeesni?” – – „Ha nem kapom meg azt, amit nagyon áhítok.” – – „A holdat szeretné?” – – „Nem, a napot.” – – „A nap már lement.” – – „Itt ragyog mellettem.” – – „Elég, elég…” Egyéb kitűnősége mellett példáúl ez a kitétel, hogy: – „Mikor szokott kétségbeesni?” – az egész lányt megvilágítja. Azt a kedves, szemtelen lány-kölyköt, akinek a férfi egy lenézni való másik fajta, – maga az alacsonyrendűség a maga büszke, angyali lányságához képest. – A szó tehát az egész nőiességet ábrázolja, épp úgy, mint mikor Tóth Wanda egyik hősnője megvetően utasítja el udvarlóját: – „Amit Ön a szerelmének nevez!” – – A férfi az egy másik, állati fajta, – amely nélkül azonban nem lehet, nem is érdemes élni.
Ha néha űzletekben fordulok meg, alig tudom visszatartani magam attól, hogy ne lopjak. Ez a kísértés oly hevesen szokott leshelyeiről rámtámadni, – hogy egész kétségbeejtő már. Különösen a szerszámoknak nagy a vonzóerejük. Nagy szerencsém, hogy példáúl tegnap uralkodni tudtam magamon s hogy a mozdulat megundorított! – Talán túlélni se tudnám, ha megtörténne s különösen, ha rajtakapnának. Végezni kellene már ezzel a sokféle nyomorúsággal s nem engedni örökké, hanem keménynek lenni végre s principiumok szerint élni!
A Catullus hatvanadszori írása közben rájövök valamire. – Nem hiába írtam a kűlső és belső szemléletről húsz éves koromban: a különbséget akkor pontosan megéreztem magam és másfajta tehetségű írók között. (Azóta Nagy Lajos állandóan ehhez a megkülönböztetéshez tartja magát, egy Kőszeghy nevű ember el is lopta az elméletet – s Ignotus is mintha emlékeznék reá!) – Mért nem tartom magam tehát ehhez a különbséghez? Eddig úgy írtam a Catullust, hogy arra figyeltem hogy hogy is mondaná ezt, vagy azt ez, vagy az az ember? – Tehát: sok minden hibája mellett még a bensőség is hiányzott belőle! – Nekem nem kell kifelé figyelnem: – én vagyok minden ember…. én hogy mondanám, ha egy nagyravágyó, de letört római nemes volnék, – ez minden. S ha meg tudom magam figyelni, akkor vagyok a legtöbbre képes. (Alighanem ez az igazi és legmagasabb módja a teremtésnek. A „megfigyelésről” sosem tartottam sokat. – Shakespeare is úgy hatott rám mindig, mint a lyrikusok.)
III/9. Sütött a nap, jártak a felhők. Gyönyörű délután a Svábhegyen. Visszafelé pokoli nyomor a Pinty-utcában. Egy Laibl nevű cserepes feleségével és tíz gyerekével egy kis konyha-szobában. Ő munkátlan már egész télen. A nagy lány húsz éves, tüdőbajos, – a kőműveseknél dolgozik, maltert hord. A feleség 40 éves, most van a tizenegyedik gyerekkel teherben. Nagyon köhög. – Nincs baja a tüdejének? kérdezem. – Alighanem! – feleli. S nem roszkedvű. Szidja a kölkeit, állja a viszontagságot, – a természetnek egy viharhoz szokott teremtménye ő. (Nem csodálkoznék, ha ebből a trágyadombból gyönyörű szál rózsa fakadna.) S a lányai? Ezek azok a szegény maltert hordó lányok, akik deszkaállványok alatt szoktak elbukni valami kőmívessel, aki oda lenyomja őket. – – A zárda előtt álltam, sütött a nap. S arra gondoltam, hogy a föld, – a föld engedetlen lett. Amíg öntudatlan szunnyadt benne az erő, addig engedelmesen keringett s nem voltak lázadó lázálmai. – Ekkor azonban gyöngyfényű buborékok kezdtek csillogni a tetején. S ezek azt érezték, hogy ők a mindenség különvált részei s énnek nevezték magukat. S ezek egy ideig lázadoznak, aztán visszahullnak, engedelmes anyaggá tapostatnak újra. S érdemes-e vajjon ezért a játékért ekkora apparatust, napot és holdat forgatni…. vagy ez az apparatus volt előbb s önnön magáért – s mindaz ami van, csak gyöngyfényű véletlen izzadmánya az egész összefüggő tömkelegnek…. vagy még az apparátus maga is véletlenség? – – Gyönyörű volt odakint, – a kilátás ma azt az érzést keltette, mintha az ember szelleme is szárnyalni tanulna általa. – Aztán lekerűltem a völgybe, a temetőbe. Míg végigmentem rajta, két temetés is volt, egyik a másik után. – „Itt nyugszik N. N. igazságűgyminisztériumi irodatiszt, – élt 40 évet!” – Előttem vittek egy koporsót, huszonnyolc éves halottal. – „Az idő múlik, – mindennek értéke vesz, – de téged, jó anyánk, feledni nem lehet,” – áll egy sírkövön. – Míly végtelen messziségbe sűlyedt innen megint a Város lüktető izgalmaival s érdekeiket hajszoló szegény lakósaival! Akik itt nyugszanak, mintha néhány percet éltek volna! Körösfői Kriesch Aladár szegény, – mintha tegnap láttam volna torzonborz szakállát! – s hét éve halott. Mit csináltam a hét év alatt? A halálról gondolkodtam. – Nem, nem gyereket! – a világért sem. – Még egy gyöngyfényű, lázadó buborékot? – Mikor hazafelé ballagtam, lobogni kezdtek a lámpák a dombokon.
Baskircsev Mária. A halál gondolata által meg nem tört becsvágy. Égő becsvágy, szinte ennek az egész bolond világnak szimboluma lehetne. Amely épít, épít, diadal után sovárog…. s olyan múzeumot szeretne, amely nincs még egy a világon. – Hová rohansz, őrűlt gomolyag, – írtam le valaha, – hol az utad s minek futod be? Az embert a becsvágya gyötri – s tömegek, nemzetek, fajták, miután kollektive nem lehetnek se melanchólikusok, se halálvágyók, tehát a halál gondolatától nem befolyásolt becsvágy izzó tébolyát élik. – – Még egy múzeumot és még egyet – s még egy hervadó koszorút a süppedő sírokra, – rozsdálló vaskeresztet, megrokkanó követ. Rothadót a rothadónak! – – Baskircsev: Hogy egy ílyen kölök íly bátran nekiűljön írni, őszintén írni, – s amit leírt, abban oly kevés legyen az érdektelen, vagy a salak, – ez a csodálatos! Hogy így ki tudta válogatni, hogy mit érdemes leírni – és úgyszólván soha nem tévedett, – hogy alig-alig írt le olyat, amit csak néki volt érdemes lejegyeznie s nem másnak is elolvasnia! Továbbá az izzó életérzésnek ez a törhetetlen biztonsága! Nagyanyáinkra emlékeztet vad életakaratával, megtöretlen egoizmusával, – azokra az okos, elviselhetetlen dámákra, akik azt hitték, hogy mindent tudnak s csak ők tudják s hogy ők aztán igazán sosem halnak meg! – Könyvének második kötetében viszont rendkívűl megnyerő, szeretetreméltó tud lenni – szinte igéző némely helyen! Meghatottság nélkűl alig lehet olvasni.
Lehetetlen, hogy a rózsa ne érezze, hogy szép: ez már a virág szinte öntudatos, szinte magának tetszelgő állásából is kitetszik. – Ő, úgy látszik, magának szép s akkor is elégedett, ha senki sem látja. (Igaz, hogy szinével, szagával rovart csalogat.) – Mi körültáncoljuk egymást, regisztráljuk egymás jó és rossz tulajdonságait – s most aztán nyugodtan meghalhatsz! Le van írva törékeny táblákra, rothadó papírra, s az emberek még pusztulóbb szivébe, hogy mílyen voltál.
Ornamens: – Az ember kezdetein a kőzetek vonalainak aritmiáját és aszimmetrikus menetét lenézte, – akár a gyermek. S büszke volt szimmetrikus ornamenseire. Most arra büszke, hogy érti már a természetet s annak sokkal bonyolúltabb sokféle szimmetriáját, – amely a látszólagos asszimmetriát kiadja.
Az anyag, amelyből vagyok, nem formált engem másként, mint hogy az ő tulajdonságait érzékelhessem. (Illetve: az ami formált.) Az a valószínű tehát, hogy ez a világ legalább is olyan, amilyennek látom, ha nem is érzékelhetem egész mivoltában. Igaz viszont: hogy ami sokkal komplikáltabb, mint aminek ismerem, azt nem ismerem, már azért sem, mert komplikációiban önmagának az ellentétévé válik.
Az Isten, – talán az az apa ő, aki százmilliomodszor hallja a csodálkozó kérdéseket: – Apa ez mi? Ez egy hegy? És ez? – Egy templom? És mire való egy templom? – Hallgatja és nem únja, nem is csodálkozik. – – – Általában véve bátran azt lehet mondani, hogy ez az élet inkább szomorú, mint vídám, hogy mindenfajta és korú ember inkább szomorkodik, mint örvend, – s hogy e földön a fiatal állatok vídámságán kívűl vajmi ritka az öröm.
A temperamentum alkot, – ez most már kétségtelennek látszik előttem. Ha jó a kifejezőképességed és elég nagy a gyakorlatod, akkor úgy írsz, amílyen a temperamentumod! A szenvedélyeid ereje különböztet meg a többi művésztől.
III/13. Megint furcsa érzések a szivem körül! Döbbenetek, fájás. – Tegnap egész nap szédűltem.
– „Gondoltam én magamban, szájam az van, – beszélni azt a legjobban tudok, – és az nem is kerűl semmibe, hát rajta! – Így is teszek mindig. A múltkor is háromezer korona kellett volna villamosra. Mit! Most én gyalog menjek? Vagy mit csináljak, hol szerezzem? Az Isten nekem nem adott képességeket, mint másnak, csak a szájamat. Az könnyen megy, – gondoltam én. Meg is szólítottam valakit tüstént. – Drága nagyságos asszonyom, szokatlan dolog, hogy én megszólítom, dehát így meg úgy. Hadd írom fel a címét, a fiam színész, legalább két színházjeggyel revanzsálnám. Nem járnak színházba. Pedig mílyen úriasszony, – látszik, ki az úriasszony….. Hogy én még alkalmatlanságot is szerzek! – Ejnye, – ílyen az öregasszony!” (Özv. Húber Evermódné mondhatta volna.)
Beszélgetések a táncteremben, mílyen kár, hogy nem jegyeztem fel! – Egylábon áll az egyik fruska a lépcsőházban, mint a gólyamadár. 11-12 éves lehet s üzenetet hoz egy „fiútól” a másik 13 évesnek. „Mondtam neki, ne zaklasson és legyen türelemmel!” – – S benn a teremben egy kis gombóc bukfencet vet a teremben körös körűl. – „Én nem jártam iskolába… Az én papám menekűlt…. Nem adták ki a bizonyítványomat”…. S közben veti a bukfencet körös-körűl….
Micsoda életkedvem volt! S mílyen élvezőképes voltam. Az emberek csodálkozva kiáltottak fel: Maga mílyen élvezőképes! (Egy ílyen felkiáltásra még ma is pontosan emlékezem.) S én csodálkozva néztem reájok: persze, hogy az vagyok, hát más nem ílyen? – S ma, kedvetlenűl, szomorúan üldögélek a fiatalok között. Igyekszem felcsigázni magam s az érdeklődésemet, – s hiába! Mintha már félig halott volnék. (Persze: innen van, hogy nem vagyok költő! Aki nem élvezi az életet?) – Posilippo, – mondom s le tudom írni, hogy mílyen szép volt ott minden, – de nem vágyom oda – s pontosan emlékszem: tisztában voltam vele, mikor ott jártunk, hogy mílyen szép – s akkor sem élveztem. Mílyen más voltam én valaha! – Minden sejtem felitta a szépet…. Abbaziát, vagy egy-egy havas estét! Tehát innen van, hogy nem vagyok költő! A költők élvezik a szépet s a tunya szellemeket fel tudják rázni, hogy figyelni tudjanak s élvezzék a világot. – Gyönyörű kis lányok voltak itt tegnap, – oly szüzek! S én űltem közöttük s éreztem tiszta szépségüket s fáradtan mosolyogtam. – Csak az íróasztal mellett jó. – S a feleségem szíve, az még fel tud melegíteni.
Egy ember az utcán. – „Tessék csak jönni, – erre van a postahivatal. Tessék megbocsátani, hogy megszólítom nagyságos úr, – úgy gondoltam, hátha megszólítom a szerencsémet”…. (Engem?) S ezzel szemben egy kövér űzletesné: – „Libapecsenyét ettünk, – tudod, – de micsoda finom volt!” – De elhallgat, mert tudja, hogy a férje rögtön ideges lesz, ha csak hall is evésről. Azonban a férj elmegy szerencsére. Mihelyt kitette a lábát a szőke kövér nő nagyot nyújtózik. Aztán egy pillanatnyi csend. – Mit egyek? – fordúl oda a kisasszonyhoz. Erre mindenki tanácsot ad. Cukrozott mandula… nem! Narancs, – az sem, azt unom. Libamáj – tegnap volt. És így tovább.
„Nagyon játékos gyerek volt. Egész nap játszott s mikor kifáradt, – furcsa! – leűlt a szobában, vagy a konyhában egy padkára és elkezdett énekelni. Órákig énekelt így magának. – Akár az apánk, szegény. – Az vasárnap végigfeküdt a szőnyegen s mi gyerekek ráűltünk, hasára, mellére, fejére – s ő nevetett. Aztán azonmód elkezdett énekelni. S egész délután így énekelt, – ez volt a vasárnapja. – Azt is nagyon szerette ha kinevettük rossz magyar kiejtése miatt.” (Kedves, derék, jó teremtés Weiss Mária, sváb kőmives leánya, – sok szerencsét neked az életben!)
Adni, adni, – míly nehéz. S hogy szégyellem magam, hogy undorodom magamtól, hogy még mindig nehezemre esik! Szégyen! Megint lelkigyakorlatok következnek s megint oda fogom adni, amit legjobban szeretek. – Nem mindig esik nehezemre adnom, – csak egyes dolgokat, amiket még mindig jobban szeretek, mint kellene!
Ha én nem rángatódzom: lusta, tehetetlen, álmos ember vagyok. Ha rángatódzom: túl akarok tenni magamon, túlerőltetem, felrázom magam. – Rájöttem erre alvás előtt. Rángás: éberség, túlerőltetés. Mihelyt ügyelek, hogy ne rángatódzzam, – el tudok aludni.
Tanúságok, azokban gazdag vagyok. Valóban nem szabadna másként hozzáfogni valamely terv végrehajtásához, mint „kapásból”, – jól tudom. Akkor spontán erővel lehet valamit létrehozni, – a javítgatás, törlés, új terv pedig csak megölője annak, ami természetes erejű bennem. Kitépni egy darabot az életből s ami vele szakad! – Leart a mesevilágból tépte ki Sh. s ami nagyot mondani akart, minden reálitásra való törekvések, reális alátámasztás nélkül sikerűlt megmondania….. (Mindenesetre stilust talált magának s a mondanivalóinak, olyat, amelybe minden bele is fér, – hogy siethessen és időzhessen, hogy összefoglalhasson s kiszélesíthessen, – én viszont stilus-lehetőségek között kapkodok, tévelygek – s a realitás követelménye, meg a hely-egység rettenetes nyűgöm!) Igaz, hogy egy négyfelvonásost, amelyet annyira meg kell komponálni, amelyben a fogaskerekek illeszkedésére annyira kell ügyelni, – hogy az ilyet nehéz kapásból hirtelen elképzelni…. s íly bonyolúlt történetet, amelyben nem közönségesen fejlett individuumok tragédiájáról van szó…. mégis, mélyebben kellett volna szeretnem a témát s hangulatát jobban éreznem ahhoz, hogy belefogjak. Így mégiscsak egy toldott-foldott, agyonjavított, s nem is hatásoktól mentes munka lesz minden erőfeszítésem ellenére is, – ha ugyan egyáltalán elkészűl. – S most még egyet: in statu nascendi kell létrehozni valamit, a dialogust épp úgy, mint a jeleneteket. Ott szülessék, ami történik benne s minden szó, – akkor nem lehet hamis! Egy előre megkomponált történet keményen modellált s előre ismert motivumait sokkal nehezebb visszatessékelni a chaosba. Azokat én már ismerem, hiába minden erőfeszítés, hogy ne ismerjem. – Egyszóval szerényen kell kezdeni, – nem tudom mi lesz, – hallgatom, meglátom, hogy fogok viselkedni…. s ami adódik: azt fogom megírni, – amit aznap hallok – s alkalmas ide, – azt teszem csak bele, – így, ezzel az elhatározással tudok én csak létrehozni valamit, ami kielégíthet. Catullus, szegény, egy agyonfárasztott munka. – Reménytelen!
Silány ember: az érzékiség viharaiban látszik csak ki igazán, mennyire silány. – – Silány szerelmes, – mindenre kapható, minden kisiklásra kész. (P. Feri.)
Baskircsev: – „Csak nem fogok egy férfit szeretni, akinek tyúkszeme van”…. akinek lába van – azt is mondhatná.
Az életnek nincs tanúsága. – – Nincs tanúság! – most már belenyugszol-e, vagy sem!
Az indulat éneke! – ez minden! Különösen a lyrában, de a drámában is!
Hogy valaminek varázsa legyen: lényeges kelléke, hogy titka legyen. S hogy aztán ez a titok hogy ingerkedik? – hogy egy hangsúly teszi-e? – Tessék csak mondani tovább! – hallik s az ember felfigyel a szó varázsára. – – Hogy már most a test varázsát mi teszi? Melyik szín és melyik forma? Egész épen szerkesztett, fehér testek hidegen hagyják az embert…. ez egy test, ezek szervek, vagy idomok…. a forma nem vonzó. S más kerekségek, vagy hajlatok, árnyékok, vagy világosságok előtt az ember csodálkozva áll meg, mintha rejtély előtt állana!
Most, 39 éves koromban kell rájönnöm! – hogy elhibáztam az utat! – – Ha nekem úgy kellett volna verset írnom, ahogy eddig írtak, – mi lett volna belőlem? Az a szabadság, amelyet akkor éreztem, az adta erőmet…. A szerencsétlenségem később az lett, hogy sem a prózában, sem a drámában nem mertem ugyanarra a szabadságra törekedni… miután túlsokat foglalkoztam előzőleg Sh-rel, – viszont sosem gondolkodtam még azon, hogy hogy is írnék drámát, vagy regényt! A régi minták öltek meg, szívták ki az erőmet, tettek tehetetlenné, – úgy akartam drámát írni, ahogy eddig írtak – s a kötelesség, a magamra erőszakolt forma megbénítottak. Hamis, idegen hang volt, amely belőlem szólt s ez feszélyezett, – nem szakadt ki belőlem az erőm és mondanivalóm. – Az is szerencsétlenség volt, hogy néhány munka így, a régi metódus szerint sikerűlt nekem, – azt hittem tehát, hogy ezen az úton kell folytatnom. – Nincs-e most már túlkéső áttérnem a másik, az igaz irányba? Igyekszem befejezni ezt az átkozott Catullust – s aztán elég volt ebből a hangból! Mindez egyetlen beszélgetés folyománya bennem, – Déry Tiborral beszélgettem az este… Lám, a személyes érintkezésnek milyen nagy hatása lehet! – – Úgy van! Maga az anyag szakítson magának formát, olyat, amilyen néki kell!
Arról volt szó, hogy rossz ember vagyok-e? S Gellértné furcsán elhallgatott. Persze ostoba voltam. Kosztolányiné előtt fejtettem ki Gellért hibáit, – de sőt! – Kosztolányi és Karinthy jelenlétében, vadidegen emberek előtt is beszéltem erről! Hogy a lényege hiányzik – az, ami a költőt teszi! (Nyugat-estélyen.) Egy kölök hallgatta s lehet, hogy sietett a hírrel Gellérthez! Tóth Árpádnak is megmondtam.
Erzsim, – olyan, mintha én volnék s mégis, némely pillanatban csodálkozva nézek reá. Ő nem én, – mintha egy másik, ismeretlen világot látnék magam előtt!
Baskircsev: „ez a rövid lét nincs arányban gondolatainkkal!” – Igaz. – De hát az orchidea? Elhervad. S ez a rövid lét nincs arányban szerkezete csodájával! – Remekmű, rövid időre!
Szegény Bastien-Lepage! Mi úgy érezünk, ha a halottakra gondolunk, mintha élnének. Nem fogjuk fel, hogy fiatal volt s hogy soha többé nem fejeződhetik be, ami abbamaradt…. hogy csak egy villanás volt az élete, – amely nem támad újra – és soha többé nem éri el csúcspontját!
Othó János regényét a magam módja szerint, szabadon kellene újra írnom. Egyelőre csak anyagnak tekintendő. Lehet-e az, hogy egyáltalán nincs saját hangom, – nem szól bennem semmi melódia…. szükségszerűsége annak, hogy hogy kell valamit elbeszélnem? Nem él bennem az elbeszélésnek egyéni formája? – Valéry: „akik sokat foglalkoznak az írás mikéntjével azok munkája mindig egy kicsit papírízű.” – Igaz. – A Catullus ugyan elég életteljes példáúl, de az Iső felv. 1ső jelenete s a IIdik felvonás 1ső jelenete nem életerős, – papírminták után készűltnek érzik!
A lényeg az: a tömeg nem tudja, mit hogyan kell, hogy lehet és hogy szabad? Annyiféle lehetőség van! Azt prédikálták: légy jó. A rendőr tehát ájtatos arcot öltött. Erre derék, nagyszerű fiatalemberek ölni kezdtek az utcán. – Hát így is lehet? – kapott észbe a rendőr boldogan. S így ezerféle ösztöne ezerféle útra hajtaná, ha nem tartanák kordában.
A kedv teszi, hiába! Kedvet nekem pedig csak a teljes szabadság ád. Ez a kedv, a kedvtelés teszi játékossá a legkomolyabb művészetet, ez ad levegőt, ez teszi üdévé, életteljessé – s nem a valósághoz való ragaszkodás. Ez az a fölösleg, amely megaranyozza, varázsát rejti. Egyébként pedig, ha a szándék, az akarat dominál, tehetek amit akarok, élettelen marad a mű, – összehordott hordalék-tömeg lesz, amelyhez nincs kedvem. Ha szabad vagyok, azt írom, amit az Ég kűld – utána teljes kielégűlést érzek, s minden szónál, – utána nem fáradt, hanem boldog vagyok! – ezek az ismérvei, hogy az igazit, a nekem valót írtam meg! – S az olvasó is bizonyára úgy érzi, hogy szavaim a helyén vannak, hogy minden szó az egyetlen helyes szó, jobb el sem képzelhető. Ha tehát ezentúl hozzáfogok valamihez, nem a témát vizsgálom többé, hanem a hangot, hogy van-e kedvem épp most azon a hangon beszélni. Mert ha van kedvem, ömlik belőlem a szó, magától, az egész életem beleömlik a munkába. Valaha (véletlen volt!) kedvem kerekedett, hogy a naturalizmus hangján szóljak, – a hallucináció megindúlt. Erre én azt képzeltem, hogy ezek szerint nyílván a naturalista drámához van kedvem és képességem. Szó sincs róla. Akkor volt kedvem, – egy alkalommal! De azzal vége is!
Casals hangversenyén: Mellettem egy ember űl – ismeri-e az a barátaimat s velök való csalódásaimat? Nem. Nyugodtan űl a helyén s nem is ismeri sem Conradot, sem Peterdit. Milyen jó neki! – gondolom az első pillanatban, de aztán meghökkenek. Hagyjátok meg nékem tapasztalataimat s csalódásomat, – mert azok vagyok én! Úgy a lelkemhez forrtak, hogy e neheztelés nélkül már nem is igen tudom elképzelni magam!
Megírni az öngyilkos tanítvány történetét! Aki egy idegen emberrel felment egy szállóba s levetette magát az emeletről. S a pincér történetét hozzá, aki nem ismerte a lányt s ezt olvasván beleszeretett s öngyilkos lett. S a tanár urat: akit a család kerűlget, hogy hátha mégiscsak ő volt mindennek az oka? A lány szerelmes volt, szegény, a tanár úrba…. Meg is bukott és… és a tanár úr talán mégiscsak szóba állt vele? (A tanár úr útálta!)
A büntetés jár az embernek! Szükségszerű és hasznos is. Nem a bűnért való büntetés, hanem, hogy időnként rosszúl menjen sora. Mert mihelyt valamelyest jobban megy, – mihelyt a nyomorúságától kicsit szabadúl: gonosz! – kínozni akar. Akkor ő fölényes és fenséges, – akkor neki nem jó, ami körűlveszi, szúrja a zab,….. őneki még más életlehetőségei is volnának, – mi volna, ha újra kezdené az életet, másként! Egyszóval az emberben az ördög lakik, – az ember bestiális!
Az önző imája: – „Istenem, légy igazságos és ne büntess! Könyörűlj rajtam és bocsásd meg vétkeimet”…. (Baskircsev, szegény. Valahogy így!) – Hogy ő mindenképen jól járjon. Isten legyen igazságos – és a bűneiért bocsásson meg. Az igazság az eszének kell, a könyörület a gyermekes bizalmának – s mind a kettő feltétlen kielégülés után vágyik.
A legpiszkosabb gazember, aki Spitzerről Sellő-re magyarosítja a nevét! – A felső osztályokban kezdett azzal a bensőséges, szennyes melegséggel közeledni az emberhez, amely félelemmel vegyes undort kelt. Piszkos bensőséget árasztott…. közeledett… Lyrai kedély volt…. a piszok énekelt benne. Ezek azok, akik mulatókban Zerkovitz zenéjére a könnyeiket törlik. – Ó határtalan élet!
„Majdcsak megszeretsz valakit Si-su! Majd az a bizonyos hupfoló….. az majd nem lógatja az orrát mint én….. nem mondja azt, hogy: ajjaj! – hanem azt mondja majd – ajj-ja-aj! És csillogni fognak a szemei”…. (Az én drágám hozzám.) – (A magasból, – valóban mi a különbség állatfajunk nőstényei között? Legfeljebb, hogy az egyik „hupfoló”, – a másik nem az! Az ajkak mosolya, a bőrön futkosó fény, az idomok varázsa, egy hangsúly szépsége, mi az egy kilométer magasból?)
III/28. Ébren is, álomban is, az a határozott érzésem, hogy nem élhetek sokáig. Ébren: hogy rövid az élet, nemsokára vége! Álmomban, hogy hiszen ez úgysem tart már sokáig, ne számitsunk sokat, menni kell! Ami pedig ennyire be van idegezve, amit az egész szervezet ennyire érez?… – – A szivemet érzem, fáj, állandóan tudomásomra adja, hogy van. Baloldali fájdalmak, szúrások…. hirtelen érlökés, elalvás előtt vérkeringési szenzációk. Valami baj van.
Catullus: Évek szörnyű kínlódása. S aztán egy emelkedett pillanat… Néhány jó munkanap – és mindörökre megvan, kész, – nekem és másoknak. Míly különös ez! Az a néhány nap, az a hirtelen hamvadó rövid tűz – s ha utána soha sem vagyok is többé az, ami rövid ideig voltam….. ennyi elég. A jó munka a szerencse örök nyoma – s nem annak, hogy milyen voltam egy életen át. (Mennyit beszéltek már művészek és tudósok erről a furcsa szerencséről! Hertz és Helmholtz: hogy az Isten diktálja! Ostwald: hogy a jó munka úgy fejlik ki a márványból, mint pacsirta a burkából. S Baskircsev Mária!)
S amellett eltörhet, vagy elromolhat bennem valami – mint valami korhadt alkatrész egy gépben – s akkor egészben eltörtem, minden gondolatommal együtt….
Szegény Korb Böske meghalt, megszűnt, – úgy valahogy magától. Szinte természetes! Mílyen könnyű meghalni!
A jóság melegét, segítő erejét, – azt hogy van valakim, aki törődik velem: ifjúságomban alig éreztem. – – Anyámon és feleségemen kívül nekem soha senki nem segített. Soha nem lehetett az az érzésem, hogy bárki megkönnyíti életemet, vagy hogy különös szerencsém volt valamiben, – bárha egész ifjúságom úgy telt el, hogy a szerencsét áhítottam, lestem. Bárhova mentem is, – még ha vendégségbe hívtak is: az volt az érzésem, hogy hátha most! S egész összetörve űltem ott, mikor kiderűlt, hogy eszükbe sem jutott, hogy a sorsomon gondolkozzanak…. S nékem ott kellett űlnöm s minden egyébről beszélnem, – mikor én a legfőbb kérdésről szerettem volna beszélni s folyton…. arról, hogy mílyen rossz sorban vagyok…. S csalódottan mentem el…. s ílyen csalódásban ezerszer volt részem. Soha, senki! Az állam? vagy a társadalom, vagy rokonok, vagy barátok? Halvány, rövid vigasztaló szavakban merűlt ki a barátok minden tevékenysége, – ha ugyan nem ártottak inkább! – Így volt!
Most már van felesége is, akivel állítólag boldogan él. Mégis, a mosolya száraz, a viselkedése nemcsak tartózkodó, hanem ovatos is. Mintha állandóan résen állna, – hogy nem kell-e hamar a gúny fegyverét segítségűl hívnia. Valami nyomja, valami savanyúvá teszi, – nyílván a múltja: s mindaz, amit nem lehet többé jóvátenni. Nyomott, megtört ember, – nem segít rajta új boldogsága sem, – a fiatalkori boldogtalanságok megadták neki örökre…. szabad, vídám, jókedvű ember nem lesz már soha. Gyanakvó marad s félénk…. (Dr. Kertész Tivadar.) S én? – Majdnem szórúl-szóra ugyanaz, savanyú mosolyommal, melanchóliás szívélyességemmel!
A völgyben a galambok…. hogy üdít, amint lelkendezve, csattogva körülröpülik a kéményeket…. Köröskörűl hegyek s ők magasra felrepűlnek s míly mélyen vannak mégis a csucsoktól. Amint fehér szárnyaikon megtörik a napfény: ők adják meg a völgy igazi karakterét.
Megint egy nap letelt – s mi módon? akár éli az ember, akár nem! Reggel volt, aztán este lett. S ez az, amit az ember annyira félt? Nyílván nem, – valami más, – talán az, amit az életről képzel. – Mert hogy így teljen el a drága élet, annak drága percei?
Egyes fa, nem bolond – nem csalatja meg magát a korai melegtől, – ovatosan, lassan, későn bont rügyet s még későbben virágzik! – De nem is fagy el a virágja!
Mi a boszúállás? Lehet egy embert általában más véleményre hozni, mint amit a vérmérséklete sugall néki? S mikor akarod ezt? Rálépsz a vipera fejére s mielőtt megölnéd, prédikálsz neki: lássa be, hogy mért is volt oly gonosz? S csak aztán vágod le a fejét?
1927., április hó 1-én.
Még az oly nyugodt temperamentum is, mint Helmholz, aki lassan termeli ki magából, amire képes, még az is azt érzi, hogy „mihelyt a metódus helyes és jó, – a levezetés magától ömlik”, (valahogy így!) – mintha Isten diktálná! Nem szólva a szenvedélyes természetekről, akik mindig mint a vihar produkáltak! – Lehet ebből a Catullusból, életem átkából áldás? Most már megvan a két felvonás s a harmadik mégis pokol.
A prózámnak hibája, hogy: túlságosan ragaszkodom példáúl egyes kitételek már ismert skematikus, logikus menetéhez, illetve lezárásához, – ha azt mondtam: test, – azt válaszolom reá: lélek! Ennélfogva bizonyos tompaság, szellemtelenség jellemzi, szemben azokkal a bizonyos merész, szabad prózákkal, amelyeknek minden szava ötlet! – Ezt mélyebben éreztem néhány nap előtt, mikor az üdítő Baskircsevet olvastam.
Annál nagyobb szerencsének tekinthető, ha valaki viszi valamire, – ha egy Helmholz, vagy Freud, vagy akár a pozőr Mussolini pályáját megfutja s teljesen kibontakozik, minél inkább belátjuk, hogy az ember szerencsétlen…. hogy ezrek esnek el, hullanak le virágjukban, – hogy nem elég a képesség, bátorság, erő, amellyel embertársai tolongásában utat tud szorítani magának, – a balszerencse az, amelylyel igazán meg kell kűzdenie. – – Cellini életrajzát olvasom megint s bámulattal tölt el az emberi becsvágy. Ezrek, százezrek űlnek kis műhelyekben, görnyednek íróasztalok előtt – s mivégre? Hogy valami becseset alkossanak, – hogy az emberiség valamire becsűlje őket, – hogy in serie defectorum, aliquando et ubique vivorum egy név merűljön majd fel a hullámokon, mely valaha az övék volt. – Érthetetlen! – A szamár Gellius is: „addig akarok élni, amíg ezeket a jegyzeteket írni képes vagyok.” Akár a méhecske: „míg ezt a lyukat mézzel be nem tömöm.”
Si-Su: – „Úgy, ahogy a Catullusban írod. Remekművek voltunk, – rövid időre. És elfáradtunk. Virágzottunk, sokat, – s egy idő múlva nem a pihenésre, a megsemmisülésre van okvetlenűl szükségünk. – Nézd a szitakötőt, – felhőből, selyemből szőtt remekét egy napra kapta… Egy napra, – képzeld! – – De van-e, képzelhető-e harmónikusabb, költőibb alkotás az életnél? Engem a halál gondolata tökéletesen megnyugtat és kibékít. Csak vele teljes, szép, harmónikus és kibékítő az élet.”
Mintha száz éves volnék! Mindenfelől szép üde kis teremtések mosolyognak rám s én egy aggastyán mosolyával fogadom kedvességüket. A szép, jó kis Ilonka, – oly meleg, oly szíves – s ahova megyek, minden oldalról az ifjúság sugárzik felém. S Isten látja a lelkem, – nékem mindegy, hogy sugárzik-e?
Negyven év körűl, ha visszanézek s a sok balsikert újra számbaveszem s azt, hogy soha senki sem jött segítségemre, hogy soha oly szerencsém nem volt, hogy válságos, nehéz perceimben, – hónapjaimban valamely kellemes véletlen segített volna rajtam, – ilyenkor hajlandó vagyok végre azt mondani, hogy igen! ez a sors! – Eddig s különösen fiatalkoromban nem volt kedvem, hogy igába hajtsam fejem s elismerjem, hogy nem vagyok szerencsés. – Nem a sorson múlik, – magamon! – s ha összeszedem magam, – akkor majdcsak lesz valami. – Ma már azt sem képzelem, hogy jó munkák létrehozása tőlem függne, – ma, hogy évek vannak mögöttem, keserves próbálkozások, meddő kűzdelmek évei, – ma végre belátom, hogy a sors, a jó sors minden! Sors bona nihil aliud! S hogy vannak sokkal, sokal szerencsésebbek.
Nem tudom jól jellemezni, hogy mi a nyárspolgár. Komisz! – Prűd – mihelyt művészetről van szó s aljas disznó az életben. Az egyik Párisból gummi-aktokat hoz magával, amelyek rózsaszínűek s amelyeket tapogatni lehet. A másik büszkélkedve meséli, hogy az ő 13 éves fiacskája míly okos. Azt mondja néki este ágyából: „Apus ne menj a pele-melebe a lányokhoz, maradj nálam,” – esdekel a fiú. De ő bizony, elvált ember, ő megy a pele-melebe a lányokhoz….
Egy asszony: – „Nem szeretem, ha a szerelem szeretetté fajúl. – Ha a férfi, vagy a nő azt mondja, hogy – nem szerelem, nem is érzékiség, – szeretet.”
Az a bizonyos gyönyörű kislány, a Forgács Boriska ma már idősecske szépség, akinek gyönyörű leányai vannak, – 15-16 évesek, olyanok, amílyen ő volt valaha. – Hát ílyen öreg vagyok igazán? S Forgács Jancsi, szegény, akiről nemrég azt hallottam, hogy elesett a háborúban s fiatal özvegyet s egy kisbabát hagyott hátra, – annak a fiacskája 14 éves, – annyi idős, mint mikor mi barátkoztunk egymással. Hát ílyen öreg vagyok?!
Egy ütés, – én halott vagyok – s a Budaörsi út tovább az marad, ami volt, – a szobám marad, ami volt… a város, minden. S az órák és napok, szabály szerint, közönyösen tovább folynak. A legcsekélyebb változás nem esik e világon.
„Mit gondol, – az én gondolataimhoz táplálék kell….” – valami ilyet mondott Schopenhauer egy látogatójának. – Az én gondolataim! – micsoda gőg! micsoda visszautasító, fenhéjázó gesztus, amelylyel különválasztja magát a környező világtól. – Ötven évig a te gondolataid… az örökkévalóság idejéből, ember fia! S ez ad talán akkora öntudatot? Hencegsz? – büszke vagy arra, hogy te te vagy – s az lehetsz, amíg azt nem mondják: elég! S akkor? visszataposnak, eggyé azzal, amitől oly büszkén választottad el magad.
IV/28. Most látom csak, mílyen pontosan figyeltem meg magam! – miután végre kiderűlt, hogy mindennek, úgy látszik, egy központi oka van: a cukorbaj! (A cukorbaj viszont messzi a múltban kezdődhetett, túltápláltság formájában.) Tehát: az elhidegülés, – a furcsa aggságos tünetek, hogy az alvás sosem üdített, – a látás gyengülése, – az arcbőr hajszáleresedése, a bőr száraz tapintata és ráncosodása, egyes bőr-atrófia (ujjon), a fejbőr fájdalmak, a körmök szárazsága és törése, – amiről sose tudtam, hogy mi, – az a körülmény, hogy bármíly bőven táplálkoztam, sem híztam meg, s hogy: ha tornáztam, három napig is izomlázam volt s mozdúlni sem tudtam, – sőt lefogytam s rosszúl néztem ki, – az, hogy bármíly jóllaktam is, valami hiányzott, – a rossz zsir-emésztés és bélpanaszok, – s főként: a sziv extraszisztoléi és fájdalmai, – ez mind a cukorbaj következménye! Nagyon megöregedtem persze. S még az is, hogy izgalmat nem tudok elviselni, a hátban remegés fog el rögtön! Most már ha indulat fog el, – ami nagyon árt, a térdeim összecsuklanak. Gyenge vagyok. – S én négy vagy öt éve kínozom magam, hogy valami jót létrehozzak! – A cukorbaj a szervezet és idegrendszer funkcióképességét csökkenti, – magas vércukor mellett abból az agyból nemigen préselsz ki valami szépet! Ezért is szűnt meg tehát oly gyorsan – s minden átmenet nélkül a lyrai indúlat. – Jó. – S egy ember, egy orvos nem akadt, aki anyám halálakor oly behatóan figyelmeztetett volna a veszélyekre, ahogy én szoktam az embereket figyelmeztetni! – S hogy most már egy önmegtartóztató életmód mellett a szervezet még alkalmas-e arra, hogy jól kihasználja azt a keveset, amit kap, – kérdés! Ha fiatalabban kezdem, – talán! Akklimatizálódott volna, – növényi táplálkozáshoz, nyersételekhez, koplaláshoz. Ma már ez alig lehet. Ki mivel vétkezik, avval bűnhődik. A falás bőjtje. – Az az érzésem, hogy búcsúznom kell, – búcsúzva gyönyörködöm mindenben – s reszignált vagyok. Meg is nyugodtam benne, hogy ez a vég kezdete. – – S mégis: egész nap sírás környékez…. Elhibázott élet volt az enyém, – az az érzésem.
Altenberget olvastam megint. Egész szervezete szól művészetében. Valóban: amilyen az ember, olyan a művészete. S művészet, az igazi, a szent, a nagy csak az, amelyben egy egész szervezet zeng. S az írhat ahogy akar, – leírhat valakit, vagy valamit ahogy akar…. Szólhat első személyben, vagy harmadikban, – amiről szól, az élni fog, – mert a szervezete él benne. – Ez az amit nem lehet megtanúlni, amihez minden recept kevés. Ha megtalálod a saját hangodat, amelyen egész szervezeted megszólal, – jó! – Ha nem, hiába éltél!
A legtöbb embert az tartja életben, hogy nem tudja megölni magát.
Fiatal lány: – „Eh, bánom is én! Lehet ezt kitartani?” És odadobja magát. – „Nem, annyi mindenféle teketóriát nem csinálok az életemmel, különben lehetetlen élni!”
Diabétesz (folytatás): Kezdtem az életemet örömtelenűl élni. Sem a napmeleg, sem a szép tájék nem okozott örömet. Nem ismertem többé azt az örömöt, vagy azt a bánatot, amelyet minden sejt érez, – amelyet tudományosan a libidó hullámainak neveznek, – egyszóval kevésbbé intenziven éltem s főként csak az emlékeimből. – Az idegek felmondták a szolgálatot. Ez a diabétesz nem akkor kezdődött, mikor manifesztté lett, – hosszú látens ideje volt s ebben most már biztos vagyok! A tüdőbeteg-kezelés tett voltakép tönkre. Hiszen furcsa jelek mutatták, hogy valami változás van bennem: megútáltam a cukrot! A libamájtól undorodni kezdtem! Ezek tömnek s a heredítér lehetőségeket nem veszik figyelembe. – – Zsibbadás a kézben, lábfejemben, – a „hangyamászás” érzése, amelyet én korai arterioszklerózissal magyaráztam, – a nehéz hurut, amely ellentétben a régi hurutokkal, olyan súlyos beteggé tett s amelyből oly nehezen tudtam kivergődni, – ödémás jelenségek a szem alatt, – a furcsa fejfájások, amelyek újdonság voltak az életemben – s az a körülmény, hogy nem tudtam megbarnúlni, – mindez a cukorbetegség következménye volt. S míly fáradékony voltam! Bárhogy dolgoztam is, – nem mentem semmire! S egy ember nem akadt, aki a mértékletesség principiumát oltotta volna belém ebben is! – az aszkézisét, amely pedig oly nagy örömet tud szerezni nékem! (Talán Voronoff-féle műtétet kellene végeztetni: pankreasz-szigetekből.)
Egy fiatal tudós volt nálam, – hebehurgya kisfiú benyomását kelti, – pedig igazi kitűnőség, mint hallom. (Dr. Deutsch Dezső) – Arról a nosztalgiáról beszélt, amely őt az emberek felé kergeti – s ő ügyetlen, esetlen, szerencsétlen. (Úgy látszik, nála ez így is van.) – Egy másik karrierről pedig most hallok. Huszonhárom éves, a berlini opera első karmestere, – habzsolja az életet, szorgalmas, boldog! Kiéli mindazt, ami benne van, – hiúságát, nosztalgiáit….. s boldog! Igen, aki fiatal az még képes boldog lenni, – huszonhétig, huszonnyolcig jó – a többi néma csönd! De bele kell tudni nyugodni, amit a sors adott. Szörnyű fiatalságot adott nekem példáúl s utána hirtelen öregséget kárpótlásúl. Emlékszel, mikor mozdulatlanná merevedtél szomorúságodban, – ágyban fekvő beteg voltál tőle s E. meglátogatott? Ez a mai is ílyen nap volt. Emlékszel a tenger szomorúságára? Sors bona, – nihil aliud. Az ílyen embernek, mint én, nem érdemes élni!
1927., május 1-én.
Szegény Baumgarten, – a gazdagság magában egyéb szerencse nélkül, ugyancsak nyomorúság! Ha nincs szenvedélyed, munkád, amely kielégítsen, – ha nem érvényesűlsz, nem hódítasz, nem éled világodat! – A sors esztelen, nem tudtad? Esztelen, – de bele kell tudni nyugodni! Vannak nyavalyások, nyomorúlt dögök, igen vannak! Rossz közéjük tartozni. Rossz. S mit lehet tenni? Semmit. Savanyú pofával tovább élni! – A falevelek, igen a falevelek, – mit nézzem, hogy némelyikre rásüt a nap? Le kell hajtanom a fejem s nem néznem se jobbra, se balra, nem siratnom fiatalságomat, amely oly dísztelen, örömtelen, gyalázatos, nyomorúlt volt….. S nem férfikoromat, amely állati munkában telt. – S ha vannak is szerencsések, akikre rásüt a nap! – A nap nem süt, – az a szabály! – a te szabályod! – ezt diktáld bele magadba nyomorúlt s hajtsd le a fejed! Az élet bú, baj, nyomorúság, – ebbe nyugodj bele…. Vagy átkozd meg az életedet és dögölj végre meg! A halál már úgyis benned leselkedik, mit nyújtod akkor még egy kicsit és még egy kicsit? Dögölj meg, dögölj meg!
Máj. 4-én Szegény Cornél meghalt. Egy híd alá ment szegény a németvölgyi árokban. Egy híd alatt bújt meg, meghalni! (Végső magáramaradottság, szerénység, szegénység, elhagyottság. – Oly nyomorúlt vagyok, – magamra maradtam!) A nagy állatszelidítő pedig azt mondja, hogy „joga volt megtennie, amit tett”. „Ő erre már régen készűlt – s azok a körülmények, amelyek elháríthatták volna, nem következtek be.” Mit jelent az, hogy joga volt megtenni? Hogy nem szerették őt, azt jelenti, – mert csak annak van igazán joga ezt megtenni! – Az ember hallgat és visszaemlékszik mindenfélére, példáúl mikor a nagy állatszelidítő hazajött este s nyájasan így szólt: – „Jó estét. Volt kérem ott?” – „Voltam.” – „Hozott kérem?” – „Hoztam.” – „Köszönöm. Jó estét!” – És bement birodalmába, poros újságjai közé. A hangja kimért volt és várakozásteljes, – s a belső feszültség vibrált nyugalmában, akár az állatszelidítőé. Az ember borzongott. – Vagy mikor a kisebbik állatszelidítő így szólt: – „Cigarettát hozzon, – nekem kell és nem bánom akármiből!” – Jó, most meghalt, most majd vesztek cigarettát. – – Megmenteni valakit, – felrázni a mérgezés halálos álmából….. felébred…. s itt van köztünk megint, – eltérítették attól a másik világtól, – él! A halál küszöbéről hozták vissza, de mindegy, – él! Tehát semmi sem történt, mert itt van, a nap alatt – s ez a lényeg! Az igazi történés a halál! Újra él, itt van közöttünk a nap alatt, – nem tette meg tehát azt a lépést, amely mindent megváltoztat s egy másik világba fordít egészen. – Idehajlítják – s akkor, bármíly beteg volt, ugyanabban a közegben s a már ismert viszonyok között marad: emberek, tavasz, változó napok….. Nem sikerűl visszafordítani s egy egész másik közegbe merűl. – – A temetésen nem voltam különösen meghatott. Nem tudtam, mért. Úgy sem kívántam, hogy visszahozzák ide szegényt, aki a híd alá kuporgott meghalni – az ismert viszonyok közé. S a temetésen azt gondoltam: Ez tehát az a gödör, amelyre annyiszor gondoltál s ez az a pillanat, a fontos pillanat, amikor dörögnek a rögök a fekete dobozon….. ez az a kiásott lyuk és ez az a dörej. Lekerűlsz vízszintesen fekve és sohasem kerűlsz vissza többé a nap alá. Amen. – – S aztán ott álltam s nem azzal az érzéssel, hogy én itt maradok a nap alatt. Pedig a nap sütött, mindnyájunkra ráözönlött. Mi ideig-óráig itt maradunk még, a nap még ránksüt pár napig….. de nem az örökkévalóságig, ahogy a fiatal szív érzi, csak pár napig. Még egy néhány nap, amelyhez úgy ragaszkodunk, de úgy ragaszkodunk s aztán elkerülünk innen a nap alól. A szegény halottnak nem kell sokat várnia. A szegény halott nevet. – – S a szívem hideg volt, jéghideg. – – Az élet nem nagy tragédia, gondoltam, miután csak ideig-óráig tartó valami. S hogy vége van: oly természetes! Ma már oly természetes nekem! – Az egész haláleset, különben is a maga nagy természetessége miatt hatott rám kevésbbé. Vártam, ennek így kellett lennie! – – Erzsim, – az egyetlen, aki miatt még szívesen vagyok itt, így szólt: „– Nem szomorú, de az egyetlen vigasztalás, hogy meg kell halni. – Az életet nem lehetne kitartani, ha nem volna halál. Az az egyetlen jutalom az életért.” – – – Jó. Amen. Dícsértessék az igazságos biró!
Ebben a Catullusban az is baj, hogy túlságosan kiteljesednek a jelenetek: példáúl a Catullus–Clodia jelenete az első felvonásban, vagy a Metellus–Flavia jelenete a másodikban. Vagyis: a folytatás nincs az olvasó fantáziájára bízva. Ezzel szemben a Boldogtalanok azért is szerencsésebb munka, mert abban a jelenetek a legérdekesebb pillanatban szakadnak meg, akkor, amikor még sokat várunk azoktól. (Hallatlan művészi érzékkel dolgoztam én akkor!) Ebben tökéletesen kiérnek és lekonyúlnak, – mikor már teljesen jóllaktunk tőlük.
1927., június 1-én.
A drámaíró a szavakat alig használhatja – csak a szavak valeurjét! Nem azt kell mondani: „gyűlöllek!” – hanem azt kell mondani: „nem”, vagy azt: „szép!” és ez fejezzen ki gyűlöletet azon a helyen.
Az én szimpathiáim nem tartanak egy életen át. – A szabály az, hogy az emberekkel való viszonyom hirtelen fordúl: megharagszom reájuk. – – De mért? Sosem fogom megtudni. Ebben is a földöntúli bíró magyarázatát várom, hogy azt mondja majd: látod, ezért volt fiam! – s hogy én felkiáltsak: – most már értem, hát ezért!
Megint az ördög van velem! Lehet, hogy túlságosan kimerítem magam ezzel az átkozott munkával. – Merőben érzéketlen vagyok, – nem tudok érezni. Indulatosan bánok vele – s átkozott barom, fenyegetőzöm. – Ennek rossz vége lesz! – mondom, rendetlenségeken feldühödve. – A hangulat egyre rosszabb köztünk, – mondom. – – Betegen fekszik s én szinte érzéketlenűl nézem – s a fantázia furcsán kalandozik. Az undok J. E. jelenik meg előttem, – hogy majd megint kérni fog s nekem jól esik majd visszautasítanom s effélék! – – Amellett ez a tréfálkozás, atyáskodó játék fiatal lányokkal kezd egészen megundorítani, – mert veszélyes! – Kezd a fantázia mindenféle lehetőségeket mérlegelni és elfogadni, – amelyektől undorodom. Ennek lehet rossz vége! – abba kell tehát hagyni, ezt a báránybőrbe bújtatott ördögöt meg kell fojtani! Mert elbukom különben, mert természetessé kezd válni bennem, ami ellen minden gondolatom tiltakozik. Meg vagyok különben győződve, hogy, – ha a régi volnék, – nem volnék tisztességes ember! – Akkor tehát hála, hogy nem vagyok a régi! – Mílyen jó ezeket leírni, ez a napló megnyugtat, kibékít megint undok-magammal, ez a napló lelkiismeretem!
Jún. 8. éjszaka. Felébredtem, csupa balsejtelem voltam. Az volt az érzésem, hogy Erzsit el fogom veszíteni. Mintha a lélek valami borzalmasra, elviselhetetlenre készülődnék! De ez már napok óta így tart ez az állapot, lehet, hogy az idegeim túlkimerűltsége okozza. Adja Isten! (E. nagyon köhögött is egész éjjel.) Micsoda koldulásban telik ez az élet! – Még egy kis időért, – hogy ne kelljen távoznunk, se sírnunk, se öngyilkosokká lennünk.
A nő: „ne oly rendesen, kérem!” – A fodrász: „Ön szeretne rendes lenni Nagyságos Asszony, csak nem bírja kitartani.”
A kérészek évtizezredek óta végzik ugyanazt: – álcák, aztán felszállnak a vizekből és mint pillék szaporodnak – s elhullnak. Ugyanígy minden állat és növény. Vagyis: az élet kényszere az anyagnak….. A kérész nem gondolkozik, abba beleoltatott az ösztön útravalóúl – s az él és szaporodik. A pete, amelyet lerak, nem kérdeztetik, hogy akar-e élni? – az köteles élni! az köteles kikelni. Lekerűl a vízfenékre, – ott rág és furakodik és védekezik – aztán átváltozni tartozik pillévé, – ez a törvénye. A párosodásra köteles és elhullni köteles. – – Ha pedig egy akadna, amely kijelentené, hogy én nem akarok szaporodni! – számba se jön! Hullj el, dögölj meg! – s hogy melyik volt az? – Ki kérdezi? Belehull a vízbe, egy volt a sok közűl külön akaratával s elmossa a víz, – nyoma vész akaratának a törvények áradatában. – – A faj is köteles tehát élni, – ez a törvény, – nincs kibúvó. Évtizezrek múlnak el s a faj köteles lenni! A törvények kényszerítik. S bármíly szenvedés a lét, – köteles lenni! – Az egyén aztán a szenvedések ez útján egy kis örömet keres, – ha már muszáj szenvednie, igyekszik beleágyazni magát abba, ami körűlveszi. – Ez a törvény vaserejű s kíméletlen s mégcsak az sem várható tőle, hogy a kérészekből valaha halakat csinál. – Nem, a kérész köteles kérész lenni és maradni, míg a világ áll. – Nincs kibúvó….. a faj átkát köteles cipelni, míg a világ, világ! Nem lehet átváltozni, – nem lehet mássá lenni, – a ló örök rabszolgaságával ló marad minden nemzedéken át! (S az ember nem örűl, hogy ő ember, hanem nyavalyog!) Csak egy a szerencse: hogy az egyénnek a maga halála a világ végét jelenti, – nincs többé világ! S hogy a többi itt forgolódik, fúr-farag, – néki a halál a világ vége! S még mondhatja-e valaki, hogy a halál nem megváltás? Az az igazi és egyetlen megváltás, – a rabszolgaságból való felszabadulás!
Maupassant-t olvastam az éjjel. Az volt az érzésem, hogy ílyet én is tudnék, ennyi életismeretem nékem is van….. csak az az átkom, hogy valami rettenetes valódiságot követelek magamtól, – ennélfogva a novella gondolata is szörnyűség nekem, mintha mázsás súlyokat kellene emelnem. Ezzel szemben ez az ember lát valamit s minthogy jól tud írni s leírásra képes, (én is az vagyok!) – kész a novella! – Ez a könnyedség! Minek ez a pokoli erőfeszítés? – minek? ebből nem fakad áldás! Van azonban egy nagy különbség köztünk: – ő lát egy alakot s azonnal történetet komponál hozzá, – ehhez valami hallatlan készsége van – s nálam ez nincs így! Én is láttam perditákkal táncoló matrózokat, – (Swinemünde, télen, – szörnyű volt!) – le is tudnám jól írni, – de a történet s ami abból indúl, – az akció hiányzik!
Minek ez a pokoli erőfeszítés? – csak a könnyedség a spontaneitás teremthet remeket! – Holtra válok már ettől a rongy Catullustól, – ma éjjel ezt természetesnek találtam. Maga a legfőbb vivő-erő, az ölési indulat hiányzik úgy Clodiából, mint Catullusból. – Akarnak is ölni, nem is, – hogy lehet ezt megcsinálni? A féltékenység az példáúl igen! – „Meg fog halni!” – mondja nyugodtan a férj valakinek – s ezt elhisszük! „Nincs tovább!” – mondja a férj, vagy a feleség s megbízást ad valakinek, – ezt mind elhisszük. – „Hallgasd ki, amit mond!” – ez mind igaz! – A férfi kergeti az asszonyt, – (úgy jönnek be a színpadra,): – „most meghalsz!” – s az asszony kícsúszik kezéből, elmenekűl. – Egy pillanatnyi csend. – „Űljünk le és beszélgessünk!” – mondja a férj a levegőnek és leűl. – „Igen,” – mondja aztán feláll. – „Az embernek meg kell halni!” – mondja még szótagolva. – Egy pillanat s ha a szituáció valódi, kész a kitűnő jelenet. – A Catullus, viszont nem valódi, úgy látszik, – mert itt összetörhetem magam. Itt ki kell agyalni, ki kell csikarni, erőszakkal kell megcsinálni mindent.
Mikor 1915ben a klinikáról, (Br. Elzától) hazajövet éjjel az utolsó villamos után futottam – s elbotlottam, elestem, úgylátszik akkor agyrázkódást szenvedhettem. Nem lehet másként. Ezután hirtelen változás állt elő bennem, átmenet nélkül. Valami érzéketlenség szállott meg hirtelen. S ami még jellemzőbb: két évig érzéketlenűl hevertem, nem tudtam dolgozni. Az indulat elhagyott, – a lyrának hirtelen vége lett. Addig a verseimet írtam s a Boldogtalanokat, – két legjobb munkámat, – utána verset nem s ami következett gyengébb volt, – szenvedélytelenebb! Azelőtt is két részre oszoltam: ha nem voltam tehetséges, merőben tehetségtelen voltam – s mintha egyik, rosszabbik állapotom állandósúlt volna bennem az esés következtében.
VI/27. Bámúlatosak ezek a változások! Egy rossz szó elhangzik – s mi némák vagyunk napokig, – életbevágó változások fenyegetnek….. s én a végső konszequenciákat vagyok hajlandó levonni, rögtön! Szívtelen periódusok. – Mégsem vagyunk mi boldog emberek, – nem, nem! A boldog ember dühöng, tud rossz lenni, de nem íly érzéketlen.
Cselédlányok vasárnapja. Átölelkezve mennek silány legényeikkel. Az arcukba néztem: – egy heti szenvedés után, kipirúlt arccal, mámorosan nevetgélve sétálnak az éjszakában. Az egyik úgy nevetett, hogy valami romlottság s amellett gyerekes könnyelműség érzése kapott torkon tőle. Az utcalámpa fénykörébe hajolt, tépdeste retiküljét, valamit lázasan keresett s nevetett közben. – Várjon, – mondotta vidáman, szelesen, lázasan, zabolátlanúl. S én megborzongtam a hangtól. Aztán így gondolkoztam: – Lehetnének-e boldogok csak egy pillanatig is, ha nem volnának önfeledségre képesek, – lehet-e boldog az ember egyáltalán, ha nem keresi a mámort? Csak a könnyelműség lehet boldog! – Úgy van. – – Hiszen ezért a könnyelmű pár óráért is büntetés jár: a más-állapot nyomora, bábaasszonyok, kórház, hazátlan kóborlás…. De ők nem gondolnak erre. Szegény, boldog kis ringyók!
Horváth néni szegény: – „Ich hőre nicht, was sie sagt, – ich fűhle nur, dass ihre Stimme leichter und hőher wird. – Da weiss nicht, dass sie lűght. – Sie lűght, als ob sie Rosen ausstreuen mőchte.” (Szép!) (B. Vilmáról.)
Háromszor egymás után düh-roham. – Kimerűltségem! – Szegény, – szegény! Mindezt szótlanúl tűrni! Kétszer egymás után heves vágy fogott el, hogy levessem magam az emeletről. – Mi lesz? – – A szeretet megbocsát, de a lelkiismeret nem!
Megint indulatos roham. Teljesen tönkreteszem magam evvel az átkozott munkával! Az egészségem rettentően romlik, – egyre betegebb vagyok…. s ez a folytonos indulatosság! – – Egyik ostobaságot a másik után csinálom, tapintatlan vagyok, megbántok embereket, hazudom…. s mindezt, mert halálra vagyok a fáradtságtól. Az egész életemet ennek a görcsnek áldozom már…. az átkozott, őrűlt munkának s lehet, hogy hiába!
Lehet így élni mindig? – munkában, munkában folyton, minden édesség nélkül? – A jóság melegében élek – s a tisztesség fagyában – s az az érzésem hogy szörnyű volna így élnem 500 évet.
1927., július 1-én.
Akinek nincs gyermeke, az is végigszenvedi ugyanazt a kint, amelyet a gyermekek halála okoz, igaz, hogy nem egyszerre, hanem egy életen át s nem égető fájdalomban, hanem reménytelenségben.
Ha azt gondolom: jövő tavasszal; – akkor már 40 leszek. Most már nem adnak ingyen még egy tavaszt. S aztán, nemsokára, a halálos perc kűzdelme. Ma már az öregséget hordom magamban, ezt érzem. – S oly csodálkozva tekintek vissza magamra….. valaha szenvedélyes voltam, – szenzációkat váró….. s az örömért még könnyelmű is! – Kimelegedni s hideg vizet inni! – alig tudtak lebeszélni, hogy ne tegyem! Ma már zsugorian kuporgatom maradék, maroknyi életemet! – Dehogy innék hideg vizet! A világért sem. – – Néhány ílyen napló-kötet – s én megöregedtem. – Gombákat szeretnék szedni, hűvös erdőkben. Majd jövőre, ha már negyven leszek! – – Ha nem volt egyebem: – elővettem a régi szenvedéseket, újból átéltem, toldoztam-foltoztam életemen képzeletben, visszafelé….. s kielégítetlen maradtam. Így éltem: bánatból táplálva lelkem…. s még ma is így teszek néha, pedig az Isten angyala vigyáz reám, hogy ne tegyem!
A balkonról hallom az utcán: – „Te jössz velem? Csinálunk egy jó murit. – Felűlünk egy konflisba, – hajtatunk az Andrássy út felé…. úgy csinálunk, mintha vidéki pasasok volnánk…. Mit is keresünk? Itt volt valamilyen utca, – hogyis? Kacsa-utca…. Erre majd a kocsis Budára fordúl velünk – ott meg majd beűlünk egy kocsmába. Jó?” – – – Egy másik: Ha X. Y. Z. azt mondja, hogy ő művész, – tisztelet, becsület neki. Semmi kifogásom! De ha valaki művész, – már ahogy mondja, – – ez legalább az én felfogásom… – akkor nézzen az után a dalárda után. – Ha pedig azt mondjuk neki – mi! – a dalárda tagjai, hogy mi X. Y. Z. nótát akarjuk énekelni, – ez a felfogásom, akkor neki kutya-kötelessége azt tanítani! (Shakespeare igazolva van!) – – – Egy házaspár, aki új házban lakik s nem fürdik, hogy óvja az új ház berendezéseit. Köz-fürdőbe járnak fürdeni – s Argus szemeivel lesik szomszédaikat, – nem követnek-e el valamit a házszabályok ellen, amivel rontják a házat…. S amikor megmagyarázzák nekik, hogy hát ez marhaság mégiscsak…. „Hja kérem, – felelik, – ha mindenki ílyen volna, – hol tartana ma a világ! Hogy megbecsűlné magát az emberi faj!” – – – Éjszaka: három emelet magasságban egy cserebogár repűl el méltóságosan a balkonom előtt. Egyenletesen berreg remekmívű kis motorja. S oly céltudatos az útja, oly méltóságteljes a léte!….
Egy a halál! Hogy mármost 50 méterről zuhansz-e le, vagy 5000 méterről…. a mélység nagyobb, de a halál szerencsére csak egy! Nincs szörnyűbb halál annál az egyetlenegynél, amin úgyis át kell esned…. Át kell esned a Golgothán s a Jézus Krisztus kínszenvedésein….. Szimbólumunk ő….. de élete nem meghatóbb, vagy szörnyűségesebb, mint minden más 30 éves emberé, akit a vonat halálra nyom s másnap „irtózatos szenvedések között” meggebed.
Öregember lettem, Uram, öregember. Az úton botommal félrelököm a gyümölcshéjjat, nehogy más elcsússzék benne. S az alagútban megemeltem a kalapomat egy fiatal pár előtt s halkan így szóltam: – „Pest felé, kérem, a másik oldalon kell menni!”
Móricz Zsigmondnak két katonáról szóló novellája: remekmű! Pongyolán ír, – odaveti a mondatokat, néhol kuszán, – a képei is csak épp hogy oda vannak vetve – s épp ezáltal válik naggyá, impozánssá, hatalmassá a szó, amit kimond. Érzem, hogy hogy csinálja, érzem az ötlet egységét, a kompozició melegét….. hogy hogy éli bele magát – s bámulom, szomorkodva csodálom őt. – Hagyjunk fel minden reménynyel! – Most olvastam „Szerelmes levél” című munkáját is. Nagyszerű! Minden sora él.
Néma népség! Áradó szeretetet éreznek egymás iránt s nem képesek kielégűlni. Ott áll s nemhogy az apja nyakába borúlna, – ott áll. S az apa azt érzi: fiam! S a fiú azt érezi: apám! – Aztán leűlnek ebédelni s egyik sem szól egy szót sem. (N. Zoltán.) Akár a lovak, akik megszagolják egymást.
Alamizsnán élni! – Annak a kegyeit elfogadni, akit az ember az élete átkának és megrontójának tart. És még meg is köszönni neki jóságát, hízelegni, kedvét keresni, – borocskát tartani neki a házban!… Micsoda szörnyűség! (Kernács Ilona és az apja.)
„Úgy nézett rám, mintha megeredt volna az orra vére.”
1927., augusztus 1-én.
A hold: lázas és zavaros, mint egy beteg gyermek tekintete. Látszik rajta, hogy forró nap után van s rosszkedvű. – Sötét gőzök gomolyogják körűl. Az arca borús, vértolulásos, sötét és fulladt…. szinte vérző. Duzzadtan és duzzogva bukik le a hegy mögé.
P. Pista: „Az az átkom: ha rendesen vagyok felöltözve, elkezdem szórni a pénzt, – úr vagyok! Apámtól való örökség. Ezért járok majdnem rongyosan.”
– Te álruhában jársz? – kérdeztem tőle halkan, – amire ő izgatottan s egyben kérőn nézett reám. Az ajka is mozgott, nyílván motyogott magában valamit. – Most aztán beszélj, faggattam tovább s mégis halkan, mert nem tudtam, ki mellett állok a Bazilika éjszakai tumultusában. – Bizd rám! – mordúlt ekkor felém s bizonytalan színű szemei gyűlölettől lobogtak. Csak ekkor vettem észre, hogy az a bizonyos kövér leányzó, akit már-már szeműgyre vettem, nyílván hozzá tartozik. – Menjünk Berezna úr – fordúlt hozzá nyájasan…. A leány a kítűnő űzletemberek fajtájából való volt – arra mérget mertem venni, – egy kicsit bandzsított s alakja lefelé szélesedett, mint a pyramisok. – Barátomnak finánc-tiszti egyenruhája szöget vert a fejembe…. s ez a „Berezna” nevezet…. szóval álnevet használ. – Bravó! – gondoltam, ez az igazi út a fegyház felé, – ahova különben is való vagy! – S kimentem a templomból, ahova lázas semmittevésem, kalandvágyam s egy pillanat hangulata vitt. – No de mit keresett ő a Bazilikában? – töprengtem. – – – Barátom még aznap felkeresett. – Te állat, kezdte s felém nyújtott egy újságot, amelyben egy apróhirdetés kék ceruzával meg volt jelölve. (Kalandvágy. – Űzletet ajánl s élvezi, mílyen mohón esnek neki kedvező ajánlatának. Ő egyre kedvezőbbet ajánl. – Ott étkezik, – egy-egy uzsonna. Hihetetlen, miket ajánl. S az emberek egyre merészebbek, reményteljesebbek. – S akkor egyszerre kijelenti, hogy az űzletből nem lehet semmi – s az arcok lelohadnak. – Egy-két leírás. (?))
A türelemből összes ismerőseim közűl, én vettem a legnagyobb leckéket!
Két-három helyen is elmondtam, hogy Ádám Aba fordításai nálam, az én hathatós közreműködésemmel készűltek s hogy az illető nem jól fordít s hogy segítségem nélkül ezek rossz fordítások volnának. – Mínek ílyet elmondani s különösen a hírmadár Németh Andornak? Ez az Aba becsűl engem, – a munkáimat szereti s különös jóakaratáról tett tanúságot, – ha gyenge fordító is – s nem is szimpathikus valaki. – Minek elvadítani kevés hívemet? Ostoba!
Tükörbe nézni: Egy elpuhúlt puhány, – kesernyés arcú, sáppadt, fénylőbőrű, rosszkedvű! – Szörnyű tükörbe nézni! – – A szégyen forrósága.
Jóravaló szentek a kereszten.
(Beszédszerűség az utcán.) – „Az én gyomrommal, – enni mindent? Ma persze nem!”
Jegyespár: együtt űlnek és ici-pici kis dolgokról beszélnek.
– „Élj egy kicsit pipásabban!”
– „Nem beleveszni a mások iránt való kíméletességbe, – nem megszűnni tőle, – az is tudomány!”
Kassák cikke rólam: Kitüntető annálfogva, hogy nagy elmélyedést mutat. Hibái: 1) túlon túl teoretikus ízű, kevéssé plasztikus, 2) egy kicsit doktrinär a megkülönböztetés indulatos és szenvedélyes író között, 3) egy kicsit gyengédtelenűl foglalkozik az én elhallgatásom kérdésével. Ezzel én foglalkozhatom, különösen ha magam iránt oly kíméletlenűl merem tenni. Ő csak akkor foglalkozzék velem, ha nagyon meg tud nyugtatni! S ahogy megnyugtat, az sem éppen elegáns. A lyrám nem volt a „pubertás lyrája”, – ez kissé önkényes megnevezés, – ílyennek én sosem neveztem. 4) A Nevetők nem kifogástalan munka, – de távolról sem olyan, mint ő képzeli, – az Aranytál még sokkal kevésbbé. – 5) Ami tanácsot ad afelől, hogy ne igyekezzem magam költőből íróvá dresszirozni, – az naiv, mert kezdetleges gondolkodást tételez fel rólam.
Öreg lettem, uram, öreg. A gyümölcshéjjakat félrerugom az útból, – odáig jutottam. Féltem a többit, mint egy öregúr. – A minap megszólítottam egy ifjú párt az alagútban. Megemeltem a kalapomat s szóltam: „Megbocsássanak, – kérem a másik oldalon kell Pest felé menni.”
Ritkás, satnya haja, mint a kopár vidékek füve, a rövidéletűek gyenge fényével ragyogott.
Messziről nézed, hogy pőröly rácsap a vasra. A vas pengése elkésve érkezik hozzád, mintha a csapással összefüggésben sem volna. – A hang elvált az anyagtól, – okozójától s önálló életet kezd a térben, amelynek külön sorsa van. Vajha a lélekkel is úgy volna!
1927., szeptember 1-én.
A nyárspolgár mivolta, úgy látszik, legfőképen a biztonság szeretetétől determinálódik. Szereti a törvényeket, amelyek az életét megszilárdítják. – Ő pénzt keres, a jégszekrényben otthon egy feleség van, aki hűséggel tartozik. Ő tartja el! A polgár nem szereti az életet, – ő a biztonságot szereti. Azt hogy az élet változatos, ezer fenyegetéssel terhes, – ezt ő nem türi. Ő hűséget követel – s feltétlen uralmat megszerzett kincsei felett. „Nekem egy gyémántom van otthon, amelyért megkűzdöttem! – s tudod jól, hogy minden nő alapjában véve kokott! (– ez már a „modern irányzat” benne!) – s minden férfi született Don Juan. – Ezért féltem a feleségemet.” – No és aztán: hogy mit fognak az emberek szólni – ez a másik fő numerus. A becsül-et – nem hogy ő becsüli magát, hanem hogy mások mit szólnak.
Valahol láttam, vagy olvastam olyan szendéről, – aki hűvös volt, nem lángolt, – de kokottok közé kerűlve – ő is hát úgy élt, ahogy a többi. – Nem is a vére vitte, hanem az általános hangulat! – – – Viszont magam is láttam olyan apáca-növendéket, aki Pest legromlottabb kokottjának volt a „legjobb barátnője.” Nem tudta-e hogy romlott, vagy nem akarta-e tudomásúl venni? Tény az, hogy úgy élt mellette, mint egy kis tudatlan csillag.
„– Alig hogy tapintja!” – mondta Osvát egy fiatal költőre. (Imecs: Mária-dalok.) – Ezt nem lehet tanúlni, nem lehet csinálni. „Alig tapintani” – ezt akkor lehet, ha a költő egész lénye olyan, hogy alig tapintja tárgyát, – vagy legalább is, ha efelé viszi valami, – a szépség vágyának tökéletes kielégülését ebben érzi. – Ha jobbik énje teljesedik ki, mikor „alig tapintja tárgyát.”
Ekkora kimerűltség! – Valószínűleg az egész életre kihat. – Lehetséges, hogy sohasem jövök rendbe tőle. Este félájúlt vagyok. S mindez egy nyolcvan oldalas drámáért! A hónapokon át való túlerőltetésnek szervezeti és szellemi összeroppanás lehet a vége. – Ma a tizedét sem bírom már ki annak, amit három hónap előtt kibírtam. S ez a pokoli-sok dohányzás! Rossz vége lehet! – Azt írja a Prédikátor: „inkább egy marok a nyugalomból, mint két teli ököl az erőfeszítésből!” – S mit teszek én? Agyondolgozom magam. Ez így nem megy tovább. Úgy látszik, máris érelmeszesedési tüneteim vannak. Amiben sosem szenvedtem azelőtt: éjszaka elzsibbad a karom meg a lábam, de annyira, hogy negyedórákat kell dörgölni, míg életre kel.
Hamlet: – A rossz író ezt úgy csinálta volna, hogy Hamlet apja után kesereg. – Apám, apám! – kiáltaná – s míly hamis ez! Minden egyenes érzésnyílvánítás! Ehelyett Hamletnek van miről beszélnie egyébről. Hamlet haragszik s ahogy haragszik, az merő gyász!
Ami éghetne, az még nem ég. A tüzet tűzzel kell gyújtani. Szerezni kell az éghetőhöz tüzet.
Egy alak vígasztal: „Gondolja el: a lóból sohasem lehet ember… Nem döntheti le korlátait soha…. míg a világ világ lesz, – összes generációja ló marad! S ön, egy szerencsés és büszke fajtának tagja: ember! Ön vígasztalhatatlannak mondja magát!”
Shakespeare Timonja megátkozza az emberiséget s csupa olyat kíván neki, amiben úgyis szenved. Hogy a gyermekek hűtlenek legyenek szülőikhez, hogy a nő csaljon!… Mennyivel szebb lenne, ha örvendve azt kiáltaná, hogy nem kell őket megátkozni, – már meg vannak átkozva…. s mindaz amit az embergyülölő kivánhatna nekik, – régen nyomja őket….
Egy alak elmenőben: – „Jó űzlet, kérem, jó űzlet csak az, aminek mind a két fél örűl…. Ha csak az egyik örűl, akkor nem űzlet, hanem per”…
Nem tudni semmiről, – aztán ráébredni erre a világra – s mindarra, ami itt van: a marakodásra, gyűlöletre, halálra!….
Nem kellett semmit sem tennem…. Meg kellett öregednem s az emberek tisztelnek. – Mintha munkáim is megértek volna odakinn a napfényen. – De még az sem! Az a tény, hogy idősebb vagyok, őszülök, már régebben élek, – ez maga elég. Fiatalkoromban a lelkemet kitehettem az emberek becsüléséért… Nevettek rajtam. S most, hogy mindennek vége…. Ilyen az élet!
Hogy szeretne ringatni, szegény, drága, jó!
Felérkezem a hegyre. A hegy egy viskója előtt matrózruhában űl egy felnőtt férfi és egy képeskönyvben lapozva hangosan nevetgél. Kiáltok, – nem felel. Kiderűl, hogy süketnéma s az agg Rókay úr egyetlen társa. Gyermekesen nevetve magyaráz. – Csak az élet képes íly irreálitásra, a fantázia soha. – Egy hegyen, ahol víz sincs – egy matrózsapkás süketnéma, aki képeskönyvet lapoz!
IX/9. Magát a gyengédséget brutalizálni, olyan ez, mint egy virággal rosszúl bánni. – Egyre növekvő indulatosság! – Igaz, hogy a természetben is vannak viharok, amelyek megtisztítják az atmoszférát, az egyensúlyt létrehozzák…. Vihar után tiszta a levegő és csend van. Mindez igaz és mégis! Boldog volnék, ha azt mondhatnám, hogy álmodtam, hogy nem történt meg. – – Egyre hevesebbek a kitörések, – elég gyakoriak is…. brutalitásukban azonban egyre mértéktelenek. Az asztalra ütni, – az ember egészen elveszti olyankor az eszét. – Most, hogy visszanézek, egész érthetetlennek találom, hogy ezt tettem….. nem találom magamban a haragot. – Hogy is volt lehetséges? – kérdezem.
IX/11. Felolvastam a Catullust többeknek. S akik hallották, – mind faszcinálva voltak, – bíztosítottak, hogy ez a legjobb munkám. Hála a megváltó Istennek!
Gelliust szidni – s mikor előveszem a könyvtáramból, kiderűl, hogy mind a két kötet felvágatlan. Igaz, hogy olvasgattam, de csak úgy, – beleszagolva. „Neked szokásod, mindenfelől vitázni, de semmit sem tudni.” – – Továbbá: aki távol van tőlem, az iránt elhidegülök, – ez a lelkem egyik törvénye. – Grete nem volt itt, – erre kifejeztem kifogásaimat legalább a férje és fia ellen. – Elmondtam Lilinek, hogy felületes, közhelyeket kedvelő embereknek tartom őket…. s hosszan beszéltem kifogásaimról. Viszont, mihelyt megláttam őket, szivemhez öleltem barátaimat.
Duzzadt, fehér szépség…. ostoba és nehézkes. Mi véleménye lehet az emberekről és dolgokról?… Férjhez megy egy rendőrhöz. S ha veszekedni fognak, – azt fogja odavágni a férjének, amit a szomszédasszonytól, vagy házmesternétól hallott! – „A férfi jól teszi, ha hallgat,” – vagy: – „Maguk beszélnek, – jobb, ha a dolgát végzi rendesen!” (Ez már sugalmazott célzás: a házmesterné tanácsa – s vonatkozik […..] hivatalbeli megrovásra… stb.)
Mivé lesz az ember!? Beletörődnie testiségébe, esendőségébe, – hogy semmi jobb, semmi magasabbrendű nem telik tőle… Kibújhat a bőréből….. a legszebb, legkiagyaltabb francia mondatokat írhatja, akkor sem mívelt egyebet, mint hogy a mulandóság tüzét etette teliírt papírlapokkal…. Meg kell halnia! El kell múlnia!
Zaj a konyhából. Nagy edényeket öblögetnek. Egy pillanatnyi meghunyászkodás e komoly zaj előtt…. e létfenntartó zaj előtt, mint gyerekkoromban. – Aztán önérzet és megnyugvás, – ez az én háztartásom, – jut eszembe! S méltóságteljesen pipálok! Meg vagyok elégedve s eszembe jut az is, hogy milyen kicsiség itt minden e földön, – minden, aminek tekintélye volt előttem.
Az eső esik. Víz, – mondom….. s közönyösen nézem azt, amiből vagyok, a vizet. Éppúgy a földet, a levegőt, mindazt, amiből vagyok, a vizet. Nékem minden idegen, az is, amiből lettem, – még a testem sem én vagyok….. az is csak az enyém, – egy kellemes érzést okoz a testem, de még az sem az, amit énemnek nevezek. Az én egy kemény, zárkózott kis mag, – megközelíthetetlen és behatolhatatlan.
IX/20. Megint az ördög munkálkodik. Ellene ingerel s elégedetlenné tesz vele. Mindennel amit tesz elégedetlen vagyok. – S furcsa az én szeretetem: ilyenkor a hőmérő sűlyed. – Isten óvjon minket!
Hogy ílyen rövid a pálya, hogy éppen csak körülnézni jöttünk ide…. – mindig újra meg újra szíven üt ez a régi megismerés. Hogy Heltai Jenő, – akinek bizonyos tulajdonságai csak most kezdtek „kibontakozni”, – s akire az ember úgy gondolt, mint aki van és lesz, – hogy ez is íly rövidesen végzi majd…. elhagyva esti kártyáit, társadalmi szereplését, – közömbösen abbahagyva, amit tervezett! – Elviselhetetlen ezt véggigondolni. Csak most, nemrég, elillanó öt, – vagy nyolc éve tán, hogy leírta: „Valaki járt itt, – százezreknél becsesebb”…. Lehet, hogy tíz éve, hogy leírta, – nékem tegnap volt s ma a halállal kűzködik…. Az élet süket, az Istenek kegyetlenek!
Elefantiazis? – kérdezem. S látom őt betegen magam előtt! Akkor elválunk, – villan belém. A drága, a kedves, a jóságos. Persze megfájdult a szivem. Ilyen állat vagyok én? – Halálosan kimerűlt vagyok s ilyenkor gyakran vannak érzésképtelen napjaim.
IX/21dikén hét évi kínlódás után befejeztem Catullust. Három és fél év, napi tiz óra munka, húszezer oldal kézirat. Elégettem a kéziratokat. – S mikor befejeztem, egy napig még jól is éreztem magam, mikor barátaim elragadtatott véleményeit hallottam. Egy napig tartott a megelégedettség, egy napig s aztán újra teljes erővel megrohantak a kétségek. Nem tudtam, mi baja, de éreztem, hogy baja van. Nem elégített ki sehogy, nem voltam képes megnyugodni sehogy. Végre Osvát pontosan megmondta, hogy mi a baj? Egyszer olvasta el s bámúlatraméltó pontossággal állapította meg, amit senki sem tudott megállapítani. Bennem persze az útálat kerekedett fölűl azonnal: legszívesebben elégettem volna az egész munkát. S ma is, ma is! Lengyel cikket akar írni róla, – Kosztolányi is, – s hogy fogadhatom el? (Kosztolányi, aki levelében az égig magasztalta, hallván Osvát véleményét, azonnal magáévá tette azt. – S mégis hajlandó írni róla. Én pedig undorodom.) – Osvát: „Nem remekmű!” – mondotta. – De rendkívüli munka. Mert ezt jobban megírni nem lehetett. A telítettség határán van, – már-már boszantani kezdi az embert, ez a sok minden, amire itt ki-kitér az író! – – (Minden hangsúly, minden mozdulat meg van szabva: micsoda megkötöttsége a színésznek!) – Kísérleti drámának tekintendő: oly kísérletnek, amely még nem elragadó. Oly ember írta, aki, úgy látszik, megúnta az eddigi regényt is, a drámát is. – Mert: ebben a drámában csupa olyan alak van megírva, aki nem akar semmit, akinek a drámája már e dráma előtt lejátszódott – s ebben már akaratának semmi szerepe nincs. (Ez a végkifejlet drámája, ha úgy tetszik.) A határán van a végzet-tragédiának s a jellem-tragédiának. Végzet-tragédiának nem elég végzetszerű s jellem-tragédiának nem eléggé kidomborodók a jellemek. Éppen annál fogva, hogy megtört alakok, akik nem akarnak semmit, nem is teljesedik ki mivoltuk eléggé. Hasonlítanak egymáshoz…. reliefek, amelyeket az indulat nem teljesített ki. (S egymáshoz való viszonyuk sincs tisztázva, – életük története sem…. Szeretik egymást, gyűlölik, – s mi az, ami idáig vitte őket? – Márpedig a dráma mégiscsak a legjellemzőbb összefoglalása a múltnak s jelennek: – egy-egy éles vonás, egy fény elég, de az világítson! Sokmindent sejtünk itt, de semmit sem tudunk biztosan. A darabnak vége van s az expoziciónak még akkor sincs vége!) (Gyengéidből és erényeidből jött létre.) Mért akarja Clodia megölni az urát? Nincs rá felelet. Nincs ereje a darabban levő indoklásnak. Mert nem akar visszajönni hozzá, mert fél, hogy visszajönne…. mert szereti. Mert az ember megöli, akit szeret, – régi dal. – Mert az ember megöli azt, aki csalódott benne. – Elvetted tőlem az uramat, elveszem tőled a fiacskádat! – mindez benne van s még sincs. Clodia alakja legkevésbbé teljes. Mindenki szerelmes belé s az kellene, hogy én, aki olvasom a darabot, én is szerelmes legyek belé, – de nem vagyok az. Nincs rajta az a bűvös köpeny, amely mindent elfed, de mindent sejtet abból, hogy mért szereti mindenki? (Lengyel M. is: „Clodia nincs kibontva, kifejlesztve, mégcsak báb s nem pillangó!”) – – Furcsaságuk ezeknek az alakoknak, hogy egymással járnak s legfontosabb ügyeiket kettesben hármasban beszélik meg, mint a gimnazisták. Metellus a főgimnazista, aki, mikor már mindennek vége, még fuvolázni akar tanúlni…. Catullusra támaszkodik…. általában ő a legszentimentálisabb. – – Nem dráma. Micsoda dráma az, amelynek az első és utolsó felvonása érdekel legjobban…. A harmadikban valakit meg akarnak ölni, – az egyáltalán nem izgat…. – sokkal inkább mindaz, amiről a gyilkos és áldozata beszélgetnek….. Apróbb hibák is akadnak: hamis, mert éppen kissé közönséges az, hogy Catullus a IIIdik felvonásban egészen Clodia ellen fordúl…. hogy a IVben oly nagyon idealizálja az elhúnytat, mintha annyival több köze volna hozzá, mint azelőtt…. Mesterkélten hat, hogy az író mindenáron be akarván fejezni a darabot az anyát a IVdik felvonásba is behozza, – amire semmi szükség…. (Ez Weiner Leó észrevétele is!)….. Lehetett volna másképp is megírni. Lehetett volna azzal kezdeni, hogy az anya felelősségre vonja menyét: mit csináltál a fiamból? (Mert ebben a két alakban s viszonyukban még legtöbb a drámai!) – Általában az öregasszony viszonya a menyéhez s fiához még a leginkább ki van dolgozva….. (A régi foglalatban az öregasszony alakja keményebb volt – s ezáltal a darab inkább sorstragédia.) – Nem Catullusról van itt szó, – Catullus volt itt a csalétek. Tartós ihletre lett volna szükség s nagyobb bátorságra, hogy az alakok jobban kiteljesedjenek s drámaibban legyenek beállítva. Metellus a IIIban már majdnem elmondja, hogy hogy jutottak idáig…. amikor félbeszakítja valami….. Catullus is ezerféle célzást tesz Clodiával való történetére s mindez nem elégít ki minket, nem elégülünk ki. – Ezért: mert éppen drámaiatlan drámát próbált írni az iró, volt a feladat oly nehéz. Sem a korrektúra sem az ezerféle variáns nem segíthetett, mert nem pótolja az ösztönök biztonságát. – S mégis, amellett hogy ílyen alapvető hibái vannak, – minden szava él, s mindvégig érdekes. Az alakok élnek, – a darab menete lüktető, – ami valósággal csoda ílyen terv mellett. Teli van mélyenjáró gondolatokkal. Minden jelenete nagy költői erőről tesz bizonyságot. Kitűnő munka, rendkívüli erőpróbája a képzeletnek. Ok az elkeseredésre nincs, – mert mégse kár a fáradságért. Azt, amit meg akart írni, az író tökéletesen megírta, hibátlanúl, ezt jobban nem lehetett megcsinálni. A terv nem volt drámára alkalmas. Olyan drámát írni amelyben nincs akarat, legalább is problematikus vállalkozás. (Épp így nem tudunk regényt egyetlen nagy érzés nélkül elképzelni.)” – – (Weiner Leó: „A darab nem fejlődik. – Amit az első negyedórában megtudok, ugyanazt tudom a darab végén is. – Ez a darab ott kezdődik, mikor már lezajlott a dráma. – Részletkifogás: hogy a IIIdik felv. túlnehezen indúl.”) – – S ezek után még elő is adják? S nekem még fáradságom is legyen vele? Én mindig szerencsétlen voltam, ha sikerületlen munkáimra gondoltam, – nem akartam tudni róluk. (Az „Aggok a lakodalmon”, – ugyaníly módon született – s épp íly undok!) – Lerázni magamról, – jelenjen meg a Nyugatban, vagy könyvben s aztán soha többé ne kelljen látnom, – ez volna jó! – Nyomorúlt élet! – – Ha valaha még nagyobb munkába kezdek: csakis akkor folytatom, ha magától megy. – Vékonyat választani – s az egész életem ömöljön bele, – ez lehet az én egyetlen szabályom. Megint nagyon szerettem volna megdögleni s mégis tovább élek. De már csak fél-lékekkel. – (A butaság amit elkövetek az, hogy O. véleményét mindenfelé elmondom.)
Sok kárt tud okozni Osvát. Valósággal nyomorúltnak éreztem magam, – nem akartam munkámról tudni, – gyűlöltem. Oly szánalomraméltónak éreztem magam. – Erre ma Gellért telefonált. Melegen gratulált, – nagyszerű munkának mondta, – büszke lehetek rá! – – S oly meggyőzően dícsérte egy fél óra hosszat, mint ő mondotta: rendkívüli szépségeit, hogy nem tudtam nem hinni őszinteségében. Kiderűlt az is, hogy O-val ma egész délelőtt e munka rendkívüli irodalmi értékeiről beszélgettek. – „Catullus egészen rendkívüli egyéniség, azon a magaslaton áll, ugyanazon, mint Seneca” – (akit én nem ismerek,) – mondotta Gellért. „Ragyogóan szép a IVdik felv. Flavia-jelenete”, – mondotta. S kiderűlt, hogy Osvát a legmegtisztelőbb jelzőkkel halmozta el, mikor nem voltam ott. Nekem csak a hibáit hangsúlyozta, de úgy, hogy majdnem belepusztúltam. – S ez nemcsak azért kártékony hatású, mert én belebetegszem, hanem mert lehangoltságommal rosszúl befolyásoltam azokat a lelkesedőket, akik tehettek volna értem valamit. – Így elsősorban Lengyelt, Pongrácnét, Pál Istvánt, Szilágyi Gézát, Gretet, – mindenkit!
Amit Isten adott, azt el kell fogadni és nem piszkálgatni!
Minden rosszúl végződik, abban biztos lehetsz. Az életed halállal.
(Anny) „Belépett a társaságba, – olyan volt, mint valami boldog völgyek lakója…”
Egy helyzet jelent meg a szemeim előtt, amely életteljességével megkapó volt, amelylyel lehetett volna valamit elkezdeni – s eltűnt. – Épp így egy aperçu is, – arról, hogy gyengék vagyunk, lebegők, változékonyak, – impresszionisták, valóban.
„Gott gäbe nur, dass wir nur schon glűcklich gestorben wären!”
Az emberek szórakoznak. Kávéházba járnak, színházba… különben unatkoznának. Úgy élnek itt, mintha örökké itt maradnának. – „Ma elmegyünk színházba!” – mondják. Vagy a kávéházban űlnek, az örökéletűek biztonságával. – S nem veszik észbe, hogy ez az egész életük. Hogy e nagyonis rövid, meglepően, megszégyenítően rövid idő, amit itt töltenek, az evvel telt el! Ez a csodálatos egyetlen élet, amelybe soha többé nincs visszatérés! – – Gondold csak el: Isten angyala lekűldene téged s azt mondaná: – negyven éved lesz e völgyekben! S rád van bízva, hogy mit végezz e negyven év alatt. Erre te beűlsz a kávéházba sakkhoz kibicelni. – Érthető ez? – Hogy íly nyugodt vagy s nem kezdel lázas rohanásba, hogy nem veted fel a levegő-eget izgalmadban? – – Nyílván az örökélet érzését hordjuk magunkban születésünk óta, – másként nem képzelhető el életünk. Mert el is kell tudni képzelni azt ami van, különben nonszensz az, ami van!
1927., október 1-én.
Te is gyenge vagy…. fogalmad sincs róla, mért élsz…. Ha a halálodról van szó, vagy az életed céljáról, – gyermekké válsz s kapkodsz ide-oda…. Mégis erősnek látszol. Úgy beszélsz, hadonászol, mintha legyökerezett fa volnál, – holott nem gyökerezel semmiben, sem a délelőttben, sem a délutánban, – az nélküled múlik el… Az ég alja vörös, megint este van – s te nem tartozol semmihez…. nem szervűltél itt semmivel! – Mégis olyannak látszol, mint a szikla…. megdönthetetlennek, – hadonászol…. Püspök vagy, – gyermekes vonással szájad körűl. S miután neked sincs mire támaszkodnod, – régi tanokra nehezedel egyik öklöddel, régi babonákra, vagy elfogúltságodra….. s úgy teszel, mintha ez volna szilárdságod alapköve, – ez a könyv….. Úgy támaszkodol rá, mintha fotografus előtt állanál….. ágálsz, szavalsz, szilárd meggyőződést hangoztatsz….. s előítéleteid vaskos könyve a bibliád. – – Bizonytalan vagy? Bocsásd meg, hogy én is az vagyok.
Vizet teremtett az Isten, de már poharat nem. Teremtményei igyanak, ahogy tudnak.
A hivatkozás helyeNagy tévedésben voltam eddig. Azt képzeltem valahogy, hogy téma nem kell, – maga az élet adja a regényt és ha akármibe fogok is bele. – Ez borzasztó, végzetes tévedés, – olyan, amely egy művészt teljesen tönkretehet. Nékem téma kell, – egy végső jelenet, amely felé minden idegszálam törekszik, s a regény minden szava halad. Mégpedig olyan téma, amelynek megírásához kedvem van….. amely érdekel, mindennél jobban érdekel. Csak akkor szakad belé az egész élet, minden emlék s minden erő! S olyan milieu kell, amely érdekel. S csak az érdekel, amit magam komponálok, vagy hazudok, találok ki, sosem az, amit láttam s vissza kellene adnom. A magam komponálta környezet felissza emlékeimet s megfigyeléseimet, – de maga a megfigyelés nem ad életet annak, amit írok. – Lendűlet kell – s ennek a feltételei a fentiek. Olyan milieu, amelybe kedvem van beleálmodnom magam s olyan történet, amely engem izgat, amelyben nagyratörő fantáziáim kielégűlhetnek.
Osvátnak még egy észrevétele: Ha Clodia legalább akkor árúlna el valamit abból, hogy mílyen viszonyban van, vagy volt a férjével, mikor az megverte…. ha akkor, mint egy megvert gyerek sírna és szeretné…. de akkor sem! Minden marad úgy, ahogy volt. – – Ellenvetéseim az egész véleménynyel szemben: 1) A nehezebb feladatot választottam ebben a drámában. A gyilkosságra irányúló egyenes akarat fantasztikum nekem s mindazoknak, akik azon a fejlettségi fokon állanak, mint én. Márpedig itt mindenki, minden szereplő azon a fejlettségi fokon áll. Hacsak nem akartam egy lady Machbetet a Clodiából faragni, – valakit, aki nagyon kedves lény, de titokban gyilkos!… Az anyagot tehát odáig kellett fejlesztenem, amíg megtört érzések és megtört akaratok maradék-indítékai is kiadnak egy drámát. Fél-akaratok, olyanok, mint az enyéim, ha boszúról, vagy gyilkosságról van szó: mert ezt éreztem igaznak. Az elementáris erőt, amely ölni kész, csak primitivebb individuumban tudtam volna elképzelni. 2) Ami pedig a szerelmi érzések törtségét illeti: se Catullus, se Metellus nem szerethetnek egy nőt oly erővel, amely betölti, a szint…. olyasvalakit, aki megtörte őket, aki után egy kocsmába kell utánamenniök…. 3) Osvát szerint ez a dráma nem igazi dráma, de nem is regény…. a határán van annak, amit sorstragédiának lehet nevezni s mégsem az, de nem is jellemtragédia, mert ezek az alakok csak fél-jellemek. Nos, ez mind igaz. Valami olyanra törekedtem, ami maradéktalanúl érezteti felemás helyzetünket, – libegésünket, meghatározhatatlan szédelgéseinket….. Az, ami igaz jobban érdekelt, mint ami művészi. S lehet, hogy ez hiba. – – – Gellért nagy diplomata. Ő a jó szerkesztő, aki kritikájával nem vadítja el magától az embereket. Az ő megnyugtatása nem nyugtat meg. – Kosztolányi is nagy diplomata. „Diplomatának születtem,” – vallotta nékem, – „én hallgatok. – A pater Grazianus: Handorakel-ja – az a könyvem. Aszerint élek. – Becstelenségre nem vagyok kapható, – legfeljebb hallgatásra. Sokat tettem azért, hogy az ujságírókat megnyerjem. Mert muszáj volt, mert nem lehet másként élni!” – – Lám s most Földi Mihály boszúból, amért kibuktattam a Vörösmarty-Akadémiából, nem akarja közölni Lengyel Menyhértnek rólam szóló cikkét. Elsülyeszti. S bele kell nyugodnom, hatalmam nem lévén, hogy azt tegyék velem, amit akarnak. Gellért Oszkár nagy-ravaszon mindenáron fel akarta vétetni…. s én elleneztem…. mért tettem? Mert nem akarok aljas lenni, – olyan, mint Pater Grazian, olyan, amilyennek anyám tanított lennem. De hallgatni kellene legalább. Lám a B. H-nál elbocsátották Lengyel Laurát s azért nem veszik vissza, mert Csathó darabjáról rossz kritikát írt! – S egy másik fiatalember kenyerét vesztette ugyanott, mert Hegedűs Lórántról meg merte írni az igazat, hogy egy szenilis bolond. – – Bizony az embernek nyakát szegik. – Bele kell nyugodnom ebbe is, ha élni akarok, – amihez ugyan nincs nagy kedvem.
A 493. oldalon tett megjegyzéshez.* Olyan történetet kell találnom, amelyben a jellem fejleszti az anyagot az hozza létre a történetet…. s nem a történet külső érdekessége hat…. Ez inkább megfelel vérmérsékletemnek s annak, amit szeretek.
Halálos baleset után. – A beteg eszméletét vesztve feküdt napokig. Addig gyötörték, hivogatták, amíg egyszerre éles fájdalmak hasították át lelke sötétjét. S kedzetben mintha egy homályos pokolból ráncigálnák elő a szenvedések nyílt tüzébe. Felnyitotta végre a szemét: a legborzasztóbb valóságra a legiszonyúbb fájdalmakra. S vágyott vissza a semmiségbe. Kinn feküdt a fájdalmak országútján a mindent megvilágositó tűzben.
Egy érzés: ha el akarna hagyni, – azt mondaná: elég, belefáradtam, – útjára engedném.
Valóban téma lehetne: Nem érintkezem velök már négy-öt éve. S mégis: ez a család a halálba kerget. Mikor a lány kicsi volt, – már akkor is megalázkodtam előtte…. most felnőtt, most arrogáns, olyan, mint az apja, arrogáns és fenhéjázó – s én nem vagyok képes többé megalázkodni. – Lehetetlen, hogy úgy feleljek neki, ahogy megérdemli, – mert hálával tartozom apjának s ez a hála, valamint az öregúr itéletének nélkülözhetetlen és lenyűgöző ereje…. (Csak az nélkülözheti, aki zseninek érzi magát!) – s az a körülmény, hogy sehová se fordúlhatok e világon írásműveimmel máshoz, csak hozzá: – mindez rabszolgaságban tart, amely ellen húsz éve lázadok hiába. – Bár ne volnék író, – gondolom, – de akkor viszont meg kell halnom, – gondolom. – Inkább meghalni, mint egy emberhez láncolva lenni! – lázadozom ma már s hiába minden! Meg kell alázkodni, le kell hajtani a fejet s tűrni, hogy úgy beszéljenek velem, mint a kutyával. – – Az öngyilkosság vágya különben ma erősebb, mint valaha volt. Unok mindent! Semmi se sikerűl… sem Erzsi űzleti dolgai, – sem az én „munkáim”! Eh! minek ez a vesződség! Minden rosszúl sikerűl…. Negyven éves vagyok – s ott állok ahol húsz év előtt, kilincselnem kell, egy fillért sem keresek. Unom, halálosan unom mindezt!
Ha mégis kitartanám összes válságaimat s mégis tovább dolgoznék, – mégis! (majdnem elképzelhetetlen, – meg vagyok törve!) – akkor sem dolgoznék többé néki! Ilyen igényeknek s az ílyen magasrendű követelményeknek én nem tudok megfelelni. Szerényebbnek kell lenni, – bele kell nyugodni, hogy kisebb legényt képzeljek el magamnak olvasómnak, – le kell szállítani az ideált egy terasszal mélyebbre, ha lehet. Ha nem lehet, akkor nem tudom, mi lesz! – Elvégre három és fél évet legalább is számíthatok, – ennyi ideig dolgoztam (napi 10-11 óra munkaidővel) a Catulluszon – s azt lehet mondani, hogy megbuktam vele. A résumé mindebből az, hogy nem szabad ennyi időt fordítanom egy munkára….. lesz, amilyen lesz! Több munkával sem tudok én nagyobbat elérni, mint kevesebbel!
Tudom, hogy a tehetségen múlik s nem az elhatározáson, sem az esztétikai megállapításokon….. s mégis, nem tudok a kísértésnek ellentállani, hogy néhány tanúságot le ne jegyezzek. – Hauptmannt olvasom megint. A Henschel nagyon tetszik nekem. S újra rájöttem olvasása közben, hogy: 1) Nem szabad nagy témát választani, – olyat, amely egy élet minden fontos mondanivalóját kifejezni képes. (Ílyet csak a legnagyobb művész választhat s annak is csak ritkán sikerűl. Ílyen a Hamlet s ílyen talán a Faust is.) – Kicsit kell választani, – jelentéktelent, amely aztán megnő s alkalmassá válik, hogy a fontos mondanivalókat is felszívja a lélekből. 2) Nem hiába ordítom évek óta, hogy kifelé kell nézni, – idegen emberek dolgát kell megírni s nem a magamét, – mert az ember azt, amit átélt nem tudja megírni, – ami néki magának fontos, abba bereked….. ha sajátmagát képzeli bele valamelyik alakjába, akkor az az alak mozgásképtelen lesz…. viszont ha valamely idegen alakot képzel el, az jelleme szerint sok mindenre képes! (Hamlet is kívűlről van nézve!) – Ehhez persze az kellene, hogy az ember a világot ösmerje és én nem ismerem, – itt a nagy baj! Ez az a pont, ahol zátonyra futok mindig, újra meg újra! Érdekes alakokra volna szükségem – s nincsenek, nem élnek bennem, nem láttam őket, a saját nyavalyámmal voltam elfoglalva! Érdekes és egyszerű téma…. kis téma, – erre van szükség. Mert volnának képességeim, – ezt érzem, – meg tudnám írni, amit életemben láttam meg tudnám növelni és komponálni amit láttam, – de ha egyszer magamba fordúlt a tekintetem, mióta élek! (Az az érzésem, hogy a Bundát, vagy a Henschelt én is ugyaníly jól meg tudtam volna írni, csak ílyen alakok nem kerűltek elém soha. – S hogy nem a szerénytelenség, vagy hozzá nem értés mondatja ezt velem, arra bizonyság, hogy a Hamlet, vagy Lear olvasásakor nem érzem ugyanezt.) 3) Még egy nagy hibám volt eddig: el nem tudtam eddig képzelni egyetlen drámai jelenetet sem, amelyben a helyzet nem élesen drámai, – nyugalmas beszélgetésről, hosszabb lélekzetű, széles dialógusról mindig az volt az érzésem, hogy unalmas. A csendesen érdekeset eddig drámában nem igen tudtam elképzelni, csak az élére állított érdekességet. S most látom, Hauptmann olvasása közben, hogy: ha az alakok érdekesek s a helyzet már magában véve az, akkor a legnagyobb csend is figyelmet kelt, – hogy: már maga az ember is a drámában épp oly érdeklődést kelthet, mint a regényben…. nincs rá szükség tehát, hogy a szituáció felfokoztassék. – Széles dialógusokat, – lassú, köznapi beszélgetést – s nem ezt az örök lihegést – ezt a megtört, zaklatott dialógust! Unom is már halálosan. Affektált természetesség ez!
Nyárspolgár: telirakja a gyomrát s utána cigányzene mellett ennen mulandóságán búsúl.
I. vagy Nagy Péter cár életrajzát olvasom. Azt tehette, amit akart, – az élete lehetőségeinek, akaratának nem volt korlátja. Kicsaphatott belőle a láng, – ami vágya volt, kiélhette…. Micsoda irtózatosan veszélyes élet az ílyen! Hogy nem lett belőle őrjöngő zsarnok, ílyen szabadság s ílyen indulatok adottsága mellett: csoda! Néróvá lehetett volna, ha egy hajszállal kicsinyesebb, vagy egy árnyalattal kevésbbé férfias! – – Ez az a helyzet, amikor az ember csakugyan olyanná lehet, amílyen, – miután semmit sem kell magába fojtania, s minden benne megmozdúló energia, vágy, képesség szabadon kitombolhatja magát! S ha Péter nagy lett, ez csakugyan annak a jele, hogy nagy volt, – talán épp oly mértékben jele, mint mikor valaki a nyomorból kűzdi fel magát: az energiák nem kisebb veszélyben vannak íly korlátlan szabadságban, mint mikor a nyomor korcsosító veszélyének vannak kitéve.
|
Én néha egészen kihülök. Ilyenkor haragot keresek magamban. – Összeszedek mindent, amiért haragudni lehet. Bámulatos, hogy milyen hamar indulatba jövök ilyenkor…. Elválunk! S ha halállal végződik, – akkor is! – Hagyj egyedül, – nem való arra az ilyen természetű két ember, hogy együtt éljen, – hangzik el bennem a fenyegetés. – S szegény jóságos, hazajön, s mit sem sejtve nyájasan szólít. Én bizony hidegen felelek. Ebédnél így szól: „Rendet csináltam a tálalóban, nézd…. belűl is rendet csináltam, – mindent megpróbálok….” – rámnéz s a szemei megtelnek könnyel. – Délelőtt: szánalom, szeret, hála, – minden érzés kihalt volt belőlem – s most, mintha halottaimból ébrednék: ámúlva nézek körűl. A könnyei, áldott könnyei visszavarázsolják érzéseimet. – Mintha az ördög incselkednék velem.
Az amerikai jó biró könyvéről írni kellene!
Osváttal is így vagyok. Most néhányszor találkoztam vele s teli van a szivem érzéssel iránta, – úgy érzem, hogy ez az az ember, aki leginkább szeretetreméltó valamennyi között, akit eddig ismertem. S hogy csodálom őt, egy-egy odavetett szavát; – nem tartja érdemesnek, hogy lejegyezze, amire más büszke volna. – Egy álmát mesélte el: „Szinte gyerek voltam még…. abban az időben történt, mikor eldöntöttem magamban, hogy nem leszek iró, – illetve: nem lehetek az, mert amit elérhetnék, nem éri meg az erőfeszítést…. akkoriban egy éjszaka azt álmodtam, hogy fecsegő öreg ember vagyok, aki teliírja az összes lapokat hülyeségeivel…. Érdekes és sokatmondó álom. Persze, főként a mögötte levő gondolatok érdekesek”… (Itt közbeszóltam.) „A gondolat mögött még egy gondolat van s amögött még egy, – folytatta ő, – így az álmok mögött is…. Az álmokat a gondolatok bámész serege kíséri”… – – Schőnhoffról beszélgettünk: „Azt szeretem benne leginkább, amit semilyen más iróban nem találtam eddig, hogy lapidaris és mégsem, soha, egyetlenegyszer sem ünnepélyes… Gide-t szeretem, – folytatta, de az megint más…. őt csak annyira szeretem, mint magamat, gyanakodva”…. – Elmondtam neki, hogy Arisztofanész hogy neveti Szókrátészt. „Magam is azt hiszem, – jegyezte meg, hogy Szókratész túlságosan is türelmes volt a saját gondolatai iránt”…..
A régi recept százezer év után ma is beválik. Etetik, itatják, puhitják, – kedvébe járnak a fiúnak…. már egész gömböc lett a kis ember… Anya és leánya egész fölélednek tespedségükből….. ápolják, gondozzák, kényztetik, – csak épp a szabadságát veszik el teljesen… Már levegője sincs, – fulladozik a jóléttől és rabszolgaságtól. (A komplotthoz a nők nagyszerűen értenek, – arra születtek!)
Annyi kétségtelen, hogy: egy falusi lakodalmat, vagy „úri murit” csak az írhat meg, aki megfigyelte, hogy tehát annak, aki efélét nem figyelt meg, valami másféle témákat kell választania. Választania kell, – nem minden való neki, – csak olyat írhat meg, amiben az olvasó nem követel tőle valóságot. Egy mai „úri murit” nem lehet úgy megírnia, hogy a valósághoz ne ragaszkodnék! – – – Még egy kétségtelen. Móricz egy alakja állandóan úgy nevezi ama bizonyos V. Ferdinánd királyt, hogy „Ferdenánd.” – – Kétségtelen, hogy én magam is jól emlékezem az orrukon át beszélő, negédesen affektáló magyarokra, akik megvetik a nimetet, nem akarnak jól emlékezni a nevére, szeretik gúnyolni, ami művelt s főként ami nem magyar….. emlékszem rájok s hajlandó is vagyok jellemezni őket s el fogom mondani róluk, egész kimerítően, hogy mílyenek – s ez a jellemzésem nem fog érni semmit. Mert nem jellemezni kell, hanem láttatni. Azt kell mondani: „Ferdenánd!” – s ez mindent megmond, érezteti őket! – Csakhogy ez nékem nem adódik. – Ez a különbség a viziós és résümáló tendencia között.
III. Péter cár halála: Micsoda jelenet lehetne egy drámában… Megmérgezték, bejön Orloff, fojtogatja. Mit csináltam neked? – káltja a cár. Erre Orloff megszégyenűlve kimegy s magában beszélgetve fel-lejár a folyosón.
A gyenge ember drámája: – Pistáról. Egy gabonakereskedés hodálya, átalakítva „privát-klinikává”. (Nagyzolása.) Fenn galéria: abban hajókajütök – ez a lakás. Pista rendel, paskolja a beteget: „Nincs semmi baj!” Előtte „glédában” a fiatal orvosok, akiknek magyaráz. (Az egyik: „az a gyanúm, hogy ez az ember nem ért semmihez.”) – Ő író is, – félbenmaradt ember mindenben. – – Egy barátjához: „Legalább vittük valamire!” – Ő felment az államtitkárhoz s „úgy haptákba vágta magát!” – s „úgy összecsapta a bokáját, – a prelátusok csak úgy néztek.” – No és az államtitkár? – kérdezi a barát. Visszautasított. (Másodlagos kérdés.) A barát előáll a mondanivalójával: Ő megszólított egy asszonyt az utcán s az ezt a címet adta meg – s miután Pista megmagyarosította a nevét… (Kőváry!) – Jelentkezzék a klinikán…. „Pacienst akart fogni a drága” – mentegeti feleségét Pista. No nem! – mondja a barát. Ti kajütökben laktok – hogy egy levelet, így meg úgy. (Ki kell találni a fortélyt.) – – Nekem tetszik a feleséged – mondja a barát. Neked tetszik? – kérdi keserűn. – – Es geht ihm ein Licht auf. És most kezdődik a gyenge ember nagysága, aki valamiben, egy szerepben legalább, Othello szerepében, a féltékeny megcsalt, tönkretett férj szerepében legalább nagy akar lenni! – S ebben a fojtogatást. Az asszony ártatlan: mert ártatlannak érzi magát. Ezt egy barátnőjének. Egy gyenge, hisztériás ember mellett élni – s mindvégig emellett élni? – ennyi volna az egész? Ő egy nap elment sétálni: ma eldől a sorsom, ma kezdődik valami más! S csakugyan: egy „rendkívül érdekes emberrel találkozott”. (Az asszony az I felvonásban lejön s a férj kedveskedik neki, színházat játszik, – elmégy sétálni? – úgy? És hol voltál tegnap? Úgy! Jó édes. – Ez a barátnőjével való jelenet a IIdik felvonásban.) Az asszony megvallja, hogy ő még mindig s mindenütt a boldogságot keresi – s innen tudja, hogy még nem érte el a boldogságot. A IIben a férj végre kitör s megkezdődik a komédia. Ez még jobban elidegenítő. Még inkább ugyanahhoz a férfihez – és ha el is árúlt! – Ez a Lajos?! – kiált fel, akiről annyit beszéltél? Az apostol? Akkor ahhoz! – Igen szakítottunk, – igen, mindörökre! – A IIIban a fojtogatás, mikor pakkol és megy el. Az asszony pakkol, a férfi fel-lejár s rövid beszélgetés, – kurta kérdések s feleletek – s egyszerre a fojtogatás! – – Minden be van zárva, a hodály, ez az egész komédiás-bódé le van zárva, – mondja a férj. – Szerettél? – kérdi az asszony. Nem, – mondja a férj, csak volt valami, amibe kapaszkodjam, hogy el ne vesszek. – Gyengédséget komédiáztál, – mondja az asszony. Valamim mégiscsak volt! – mondja a gyenge férj. (Előbb megmérgezi – s rögtön kéznél az ellenméreg. A két kis egymásbanyíló kabínban játszik a III. Ott, a másodikban sétál a férj utána fel és alá. – Ellenméreg: az asszony kimegy s a férj egy fiatal orvosnak magyaráz egy „esetről”. – Mialatt az asszony pakkol: az ebéd, – hideg sült, – az asztalon. Libasűlt. „Ehhez uborkasalátát, – fenséges étel!” – mondja a férj. S akkor mérgezi meg. S rögtön az ellenmérget. – Vedd be! – Mennyit adtál be? Nem nagyon sokat, – de eleget. Menj!) – – (Egyszer a Riviérán, – mondja a férj. Tejszinhab. Egy asszony feküdt a kupéban a vonatban s a lámpába bámúlt.) – Fojtogatás után jön a barát. Elviszi az asszonyt – s a férj tovább magyaráz a fiatal orvosnak. (Pathosz nélküli vég.) – – – Megint könnyedén kezdődik s megint a folytatással lehet baj. Elég vékony: ez jó benne. Éppen ott tartanak, hogy a privát-klinikát sem igen lehet fenntartani s ezt akarja néki a társa számszerűen bebizonyítani. – Számolni nem kell, számolni nem kell! – kiált izgatottan Pista. – „Számokon alapúl a világ!” feleli a társ. Amellett Pista a tejszínről beszél. Igaz, hogy éjjel felkel és járkál, – „teli van a feje gonddal.” (A barátnőnek: – No és hogy éltek?… – Hogy élünk? Éjjel felkel és járkál… (Elpirúl.) – Ahelyett, hogy téged mulattatna. – Én már alszom.) – A IIben a barát meglátogatja őket. – „Kiderűlt, hogy régi barátomhoz jöttem. Ki volt írva: magán-klinika.” A férj: most megint komédiát játszani. – S a II. végén elmondja, hogy hogyan kerűlt ide a barátja s hogy elárúlta az asszonyt. De előbb már kiderűlt, hogy ez a próféta. – Egyedűl is voltak a IIben. Pista a komédia kedvéért kimegy.
Móricz Zsigmondról: – Tény az, hogy a mai magyar urakat nem lehet képzeletből megírni. Ismerni kell őket. Aki nem ismeri az életet, annak tehát meg vannak szorítva a lehetőségei: annak csak a stilizálás, vagy a régen elmúlt világ irrealitása között lehet választania. – De hogy állunk Shakespearerel? Ő sosem azt írta meg, amit látott, vagy megfigyelt, épp ő, a legnagyobb! Az ő világa elképzelt világ: s ebben írta meg megfigyeléseit.
Egy jött-ment csöppent ide, – egy volt német szininövendék, – primitiv kis lény, – afféle fél-kokott, fél-gyermek, – akinek folytonos apró nevetése ellenszenves nekem…. s mégis – évek óta ő hat rám a legizgatóbban. Egy órát beszélgetek vele s majdnem beleszédülök abba, amitől a legjobban undorodom. A bűn bejön a szobába, utánad. – No adjon egy puszit – mondom neki is atyásan – s ő ad – utána bűnösen kémlel az ajtó felé. – Jött-ment! – s nekem mégsem az első, legsilányabb alkalom, amelyet máris kihasználnék, – nem az, mert nekem: a legnagyobb csoda, – ezt éreztem. Hogy valaki még így hathat reám. – – Jött-ment – s máris: a gonosz, pokoli fantázia máris rohan, szágúld, – megütközöm azon, hogy a Jóság! – hogy a jóság mílyen rosszúl öltözködik, – úgy bizony! Terveket sző a fantázia….. s mentségeket talál: – hogy kriptában töltöm az életemet…… s buzdít, hogy legyek őszinte magamhoz: – bármennyire meghatottan gondolok is reá, bárhogy szeretem is, – nem elégít ki, legyek őszinte magamhoz! – S a pokol máris odadobja a Jóságot, a szelídséget, a türelmet, magát a szivet egy jött-mentért. – „Csak tessék bátran, minél több csókot adni a férjemnek!” – mosolygott a Jóság! – „Nem tudtam, hogy Nagyságos Asszony oly bőkezű!” – felelte a kis jött-ment s nékem ez is tetszett. – Az ördög él mibennünk. Nincs szebb könyörgés, mint az, hogy „Ne vigyj minket a kisértetbe!” – Amen.
Egy asszony levele egy panaszkodó férfihez: – „Hát senki sem akadt Uram, – oly jóságos nő, aki bevezette volna Önt az életbe, – beavatta volna az élet rejtelmeibe? – Ön túlgyengéd és túlérzékeny lehetett. – Mert, ami a szerelmet illeti, abban nemde része lehetett – éppúgy, mint másnak, – sőt! A magány annak melegágya éppen. – Ami pedig mai életét illeti: – nehogy azt higgye, hogy ma jobban él! – Ön áltatja magát. Hiszen azt irja, hogy dolgozik, reggeltől estig s ez minden öröme. Nos, Ön csalja magát! – megmagyarázom Önnek. A munka nem élet, a munka az élet legnagyobb csalása.” (XVdik Lajos kora.)
Egy autobusz libákat hajt maga előtt. Azok kétségbeesve, gágogva futnak előle. Egyikök a kocsi alá kerűl. A kocsi átszalad rajta s a szép fehér istenteremtménye ott fekszik a kocsiúton, mint egy nagy duzzadt vánkos, ártatlanúl, holtan. A többiek megmenekűlve már az út szélén állanak és hangtalanúl, szinte csodálkozva bámúlják élettelen társukat. – – Az auto nemsokára visszajön, – ugyanaz a vörös kocsi – s a libák messziről sziszegnek feléje és gágognak. – Lelkük van, természetes!
Egyre növekvő izgatottság. A legkisebb mozdulat, egy hang elég – s az indulatok felcsapnak bennem, egész testem remegni kezd s szívem még egy félóra múlva is hevesen dobog. Nem értem, mi ez? Utána gyengeség fog el, – össze vagyok törve. Neuraszténia, vagy szívbaj? Érelmeszesedés? – Szédelgek az indulatosságtól – s a legkisebb alkalom is elég, hogy magamon kívűl legyek. Semmi önuralmam, – mint azelőtt….. Ilyenkor én hűvösen-hidegen kezdtem el beszélni s elfojtottam izgalmaimat, – csak egyszer-egyszer, havonta, vagy kéthavonta törtek azok elő…. Most naponta szükségem van rá, hogy kidühöngjem magam. S még egyet.
Egyre kevésbbé türtőztetem magam abban is, – hogy a véleményeimet nyíltan kimondjam. „Diplomatának kell lenni, – hallgatni kell tudni, – különben megeszik az embert!” – óvott Kosztolányi – s én egyre kevésbbé vagyok rá képes, hogy megfogadjam tanácsát. Babitsról, Szilágyi Gézáról, – mindenkiről megmondom, amit gondolok. Mit várok akkor a világtól, hogy majd méltányolja igazságszeretetemet – s tiszteletből nem fog megfojtani?
Drámai jelenet. – A lány űl és felolvas. A „mester” hallgatja. – „Rossz! – szégyenletes!” – hallik. A jelenet egyre élesebb. A lány nevet és zavarában szemtelen. A „mester” magánkívűl van, – végre kiutasítja a lányt. Az veszi a kabátját s kezet csókol. Ez a mozdulat a „mester” ellágyulásra kész szivét ellágyítja. – No jöjjön. Leűlteti. Vígasztalni próbálja. – „Hiszen maga derék lány!” – „Nem vagyok derék,” – dühöng a lány sírva s a térdét veri. – „Nem vagyok okos!” – „nem vagyok szegény, – ne vígasztaljon, – nem sírni, – tudtam, hogy ez lesz a vége, – ó hogy gyűlölöm magam, – holnap megyek tenniszezni!” – Mit lehet tenni? Végre a „mesternek” ötlete támad. Megmutatja a lánynak naplóját. „Most már én is megvallom, – maga nagyon tetszett nekem!” (A „mester” magyarázata az emberséges viselkedésről, – („én tisztességes ember vagyok”) – s a formás, megkeményedett viselkedésről.) „S annál szörnyűbb nekem most!” – sír a lány. – „Ezt nem mondtam volna meg, ha együtt dolgozunk.” – – S így kezdődik valami! – Ez egy felvonás.
Negyven éves vagyok. Most jövök rá, hogy mégiscsak tévedés volt az élet. Az én képességeim nem képességek. Valaki, akinek nincs megadva, hogy elbeszélni tudjon, nincs kedve az elbeszéléshez…. akit természete passzivitásra kárhoztat, tehát nem élt soha, – akinek nincs nyelvtehetsége, – még magyarúl sem tud tökéletesen, – mit akar az? Tolstojt tanúlmányoztam, – nevetséges! Vagy akár Hauklandot is! – Aki az Ol-Jörgent irta, annak: 1) Körűlbelűl úgy kellett élnie, mint Ol Jörgennek, 2) képességének kellett lennie, hogy a dolgok lényegesebb tulajdonságát ellesse, 3) s oly fantáziájának, amely a nem látottakat is létrehozza, megteremti. 4) S e fantáziának viziós fantáziának kellett lennie. – Azon felűl, hogy az írónak nagy kedve volt mesélni. – – Most jöttem rá rettenetes tehetetlenségemre, hogy képtelen vagyok bármit is létrehozni, amit becsűlhetnék, hogy egy rongy senki vagyok azokhoz képest, akiket becsülök. Hálát kell adnom, hogy amit nem becsülök, halványnak, gyengének ítélek: az Adventet is létre tudtam hozni! Különös szerencse volt! Pokoli tanúság volt: megpróbáltam egy elbeszélést írni első személyben s harmadikban: kiderűlt, hogy üres vagyok, nincs mondanivalóm, nincs vizióm, amit mesélnék az nem érdekes és nem igaz… – e nagy világ tömegéből nemhogy a lényegeset, de semmit se tudok kivenni. – Filozófusnak lettem volna való, ha élesebb az eszem, – így hát marad a kettő közötti mixtum compositum, – az esztéta, az újságíró. Hivatalba kellene járnom, vagy tanítanom, – nekem ez való, hogy polgári foglalkozásom legyen s időnként egy kicsit megpróbáljak irodalmár lenni.
1927., november 1-én.
|
Elmondtam O-nak, hogy nem tartom magam tehetséges embernek. – „Ki vele! – mondotta. – Ennek a tévedésnek szívesen rendezek díszesebb temetést!”
O.: Hogy tudott élve maradni? Aki hozzáfordúlt, annak őszintén megmondta, mit gondol műveiről? Azt mondta: ez rossz! – ez szégyenletes, ha a munka rossz volt. S nem falták fel, – még barátai is vannak. Ez a csodálatos! Ha én most Szilágyi Gézának, kedves, jó emberemnek megmondanám, hogy verseit rosszaknak tartom, – a barátság lehetetlenűlne, ebben biztos vagyok! – – Arra vagyok büszke, hogy barátja maradtam, annyi keserűség ellenére, amit okozott s annak ellenére, hogy sokszor tévedett. – Ez egyik jele annak, hogy valamirevaló ember voltam s hogy az igazságszeretet erősebb volt bennem a hiúságnál. Csak azok maradtak mellette, akik emberek a talpukon s akiknek volt annyi ítélőképességük, hogy súlyos és nehezen elviselhető hibáinál többre tartották erényeit. Nékem jelentős tény az, hogy megmaradtam mellette s nem néki!
Hatvany Lajos: – Nem maradt személytelen, nem volt szerény s ez oly hiba, amelyet zseniális emberek részéről elviselni nem volna túlnehéz feladat, aki azonban csak arra számíthat, hogy derék embernek tartsuk, annak nem szabad ebbe a hibába esnie. – – Hatvany, úgy látszik, leginkább abban a gyengeségben szenved, ami az íróra legártalmasabb: nem tudja, mit tartson szépnek, vagy jónak…. talán hagyománytisztelő is, – nem tudom…. de azt tudom, hogy ovakodik attól, hogy ezen tettenérjék, – s irtózik attól is, hogy a régi értelemben ízléses embernek mondják. Igyekszik izléstelenségekkel a kor igényeinek, a modernség követelményének megfelelni – s ha netán finomízlésűnek bizonyúlna, ezt menten jóváteszi valami ízléstelenséggel. Bizonytalanságának érzetében határozottsággal kérkedő, – egyszóval össze-visszaság az, amit róla való benyomásunknak nevezünk.
Osváttal beszélgettem ma. (Én csak akkor érzem igazán teljesen jól magam, ha vele beszélgethetek.) – Előbb a figyelem ütemességéről beszélt, – amelyet a szívverés ütemességéhez hasonlított. – Aztán arról, hogy sok nagy kritikus tévedését nagy művészek megítélésekor az a végzetes rokonság okozta, mely a remekmű és a férc között van. – Mikor megkérdeztem, hogy nem volna-e kedve mégis írni s felajánlottam, hogy íródeákja leszek, nevetett. Unszoltam, hogy nyilatkozzék végre, mért nem akar írni, – hogy megveti-e azt, amit gondolt, – ami végre is lehetetlen, – újra nevetett s így szólt: „Mert az okos ember mindenét magával hordja, – a közönségét is!” – (A kritikusról, illetve munkájáról, még tréfásan azt is megjegyezte: „Igen, – lehet: az irigység művészetét kritikának nevezhetjük.”) – Egy íróról ezt mondta: „Reméltem, hogy az a hőfok, amely az íráshoz kell, kiolvasztja belőle a kicsinyességét, hogy írás közben kiderűl majd, hogy nem azt gondolja, amit gondol.” – Mikor rábeszéltem, hogy mégiscsak írjon, – azt az észrevételt tettem, hogy jobb, ha nem törődik vele, vajjon gondolatait végleges formájukban írja-e le…. annál kevésbbé szabad ezzel törődnie, mert ami nem végleges, jobban is szuggerál, – erre mosolygott. – „Ami végleges, a szabadság érzésétől foszt meg!” – felelte. – Aztán szinte rajongva emlékezett meg Apponyiról, – ő sajnálja, hogy nem foglalkozott ezzel a kiválósággal már előbbb… elragadtatva szólt a Kossuth-szobor felavatásakor mondott beszédéről. (Ugyanekkor ugyanúgy T. J. J-nek e tárgyról írt cikkéről.) (Még azt is megjegyezte, hogy Wilson működése tekinthető az idealizmus egyik legnagyobb csődjének. – – Sajnos mindaz, amit itt feljegyzek remek észrevételeiről: még csak halvány mása sem annak, amit ő mondott.) – – – Hatvanyról is beszéltem ma vele s elmondtam neki Lengyel Menyhért tervét, hogy ő megvédi Hatvanyt, – ő tudja, hogy nem tehetett többet, mint amit tett, mert nem volt pénze, az apja nem adott néki. – Lehet hogy ez az igazság, – tettem hozzá, – „Ami csak igazság, az gyakran szegényes,” – felelte ő. – – Ezt nem értem. – „Nézd, vannak írók, akik ha műveikkel elégedetlen az ember, arra hivatkoznak, hogy amit leírtak, az úgy történt. Ez a legsilányabb, a leghitványabb mentség. Ami elhihetetlen, az igen gyakran elhihetőbb, mint amit általában elhihetőnek mondanak.” Különben is: és ezt nem azért mondom, hogy feljegyezd, – van az emberben egy mély érzés, amelyet mindig s újra meg újra elutasít magától, amelyet szégyel…. s ez az érzés azt igyekszik ismételten bebizonyítani nekünk, hogy nem szép és jó, hanem szép és rossz vannak egymással igazi rokonságban – s még azt is, hogy ami jó, az csúnya! S ez nemcsak felületes összefüggés, – itt valóban mélyebb kapcsolatoknak kell lenniök! Az erkölcsi értékelés és gyönyörködés furcsán és visszásabban hatnak egymásra, mint ahogy azt elhinni hajlandók vagyunk…. (Ez egy furcsa kontradiktórius folyamat bennünk.) – Az emberek tökéletesedési vágya két irányban keres kielégülést: az erkölcsi területen s az esztétikain. Az első nem sok lelket vonz, – mert reménytelen az, hogy jobbakká legyünk, mint amilyenek lehetünk, – de a másodikon annál többen próbálkoznak. Az, hogy jobb lettem-e vagy sem, ehhez senki másnak az ítéletére nincs szükségem, csak a magaméra. Ez kielégít. De hogy szépet, vagy szebbet tudtam-e létrehozni, ennek megítéléséhez a dolog természeténél fogva még egy másik ember tekintetére is szükségem van…… Egy bizonyos távlat kell a szép létéhez, jobban mondva, léte felismeréséhez…. Hiszen ami szép, az sötétben is szép….. a szobor sötétben is ugyanaz a szobor – s mégis, – idegen tekintet nélkül nem tudok megbizonyosodni róla, hogy csakugyan szép-e az, amit létrehoztam? – – – S márcsak azért sem lehet a szépben és jóban való tökéletesedés egy emberben végbemenő s egyformán intenziv folyamat, miután az ember két eszmét egyszerre nem bír el, csak egy eszmének élhet, – nem lehet példáúl szent és művész egyszerre! – „Az a jó ítéletű ember, aki meggyőzhető!” – „Jó kritikus az, aki, amennyire ez lehetséges, az értékek viszonylagosságát helyes szemmértékkel méri.” – Schöpflint támadtam, – erre így védte meg: „Egy ember harminc éve mond le arról, hogy a kedvtelésének éljen, – amire én magam képtelen volnék, – hétről-hétre beszámol olyan művekről, amelyekhez semmi köze, vagy kevés köze, – s ezt nagy türelemmel, jóakarattal teszi, – művelt és okos ember, – ennek csak joga van, hogy a véleményét megmondja! És ha téved, (és ha Ambrus Zoltán téved!) – és ha nem is vagyok vele egy véleményen? – Semmi kedvem, hogy hibáimból, áldozatra való képtelenségemből érveket kovácsoljak mások ellen! – – Az igazság…. ebben sem olyan egyszerű az igazságot megközelíteni, – nemcsak abból áll, hogy egy munkáról való véleményét vizsgáljuk s ha az nem elég szigorú, vagy nem elég méltányos, akkor kijelentjük, hogy rossz kritikus! – Az ő kritikai munkássága egy élet műve, csak az egészet lehet vizsgálni, – s csak azt, hogy aki annyi szemetet kénytelen végigolvasni és végignézni, – lehet-e az egyáltalán annyira szigorú, mint az ilyen igazságszerető férfiak, mint mi, akik a kedvteléseinknek élünk. – – S ha ez neked nem elég igazságszeretet, akkor nem vagyok igazságszerető! – Elvégre feladatok is vannak, amelyek elvégzendők, – mi volna, ha mindenki csak azt művelné, amihez kedve van? – Mi egymásra szorulunk, mi egymás nélkül nem tudnánk meglenni, – márpedig ennek a belátása ílyfokú finnyássággal nem igen fér össze.”
1927. november 10 – november 18ig, Pozsony, Bécs
Negyven éves vagyok s még mindig negyvenkilós podgyászokat cipelek, hideg szállodai szobákban lakom és gyalog szaladgálok Bécsben a szakadásig. – Ezt bizony már nem bírom, de nem is akarom bírni. Ha nem javúlnak anyagi viszonyaink, akkor bizony nem mozdulok többé hazúlról.
XI/14. éjjel. Ha nem ébrednék fel, jó volna. Ílyen egyszerű és meggyőző még sosem volt ez az érzés! – Közönyös voltam, teljesen szeretetmentes, – semmi kifogásom nem volt az elmúlás ellen s nem sirattam semmit. – Itt nincs sok idő, – ha az embernek nem sikerűlt az élet, akkor már mindörökre nem sikerűlt – az élet egy rövid intermezzo, amely véletlenűl így vagy úgy, de mindenesetre gyorsan eldől. – S én hiába sietek, hogy szerencsésebb legyek. – – Egy kis öröm kellett volna, egy kis siker, – bizony ennek a munkának a nyomorúsága, balsorsa egészen megtört, – komoly törést szenvedtem, olyat, amelyből nem gyógyulok ki többé. Nem lehetek többé a régi. Semmi sem érdekel…. az érdektelenség halálos! – semmi sem örvendeztet meg. – – „Milyen örömöd lesz, ha a bécsi múzeumba mehetsz” – remélte a szegény! S mi lett a vége? Szegény esdeklőnek mit kellett látnia? Nyomorúlt voltam!
Az ember nem tudja, miért él, minden meggyőződés nélkül él…. – mindenki. S mégis, megvetjük a szegény nyomorúltakat, akik mindezek tetejébe még ostobák is és tévelyegnek ide-oda, nem lelik a helyüket…. (Popper Feri) – Ezeket a zűrzavar minden hangja, minden színe csábítja s leginkább az a hatalmas szuggesztiv erő vonzza: hogy mit csinál a többi? Ez dönti el, hogy merre tartsanak! – – – – Mások a két nemlét között, a születés és a halál között félálomban igyekeznek szenderegni, az öntudatlanságot és a mámort keresik…
Öngyilkosság. Osvát már azért sem lehet soha öngyilkos, mert hatalmas értelmiségét arra valónak tekinti, hogy a zűrzavarban helytálljon. Ő dacosan szembeszegezi agyát az érthetetlennel s nem tűri, hogy leigázza.
Tolstoj: Leírja, hogy Nyehljudov hogy ébred s kel fel az ágyból. Látszólag ehhez semmi észrevétele nincs – és mégis, minden szava, mint a szemrehányás. – A lábaival a papucsait kereste, bement az öltöző-szobába s bepermetezte magát különböző illatokkal…. mindezt úgy meséli, mintha egy jelenlevő harmadikkal egyetértő pillantásokat váltana időnként.
Egy utas: „ein ent-zűckender Mensch”…. Csucsorít, énekel, hüledezik…. mint egy majom, olyan. Minden szaván érzik, hogy apját, a felnőtett utánozza.
Nem, soha nem lesz már vídám ünnepünk!
|
|
Egy előszobában történt. Fehér ajtók tövében, amelyek homályos üvegei a belső terem tündéri fényéből némi alamizsna-fényt cseppentettek árva fejemre… Mindössze négy éves voltam s oly zavart, árva és zöld, mint a fészkéből kipottyantott süvöltőke. Az apám viszont pont 54 éves, selyemszakállú, kopottas gavallér. – Mutatkozzál be! – parancsolta apám a világfiak vídám szigorával. – Van szerencsém magamat bemutatni, Kőhlinger Gáspár a nevem, – feleltem én mélyen meghajolva. Mindenki nevetett, – elismerőn. – Ez aztán az okos fiú! – mondogatták. (Valaminek a kezdete.)
Cím: Angyalhangok a zsibvásáron.
Olyanokat akartam szeretni, akiket nem lehet, nem szabad: ez volt fiatalságom.
A jóság oly egyszerű! Az nem kínozza magát, – se magát, se másokat! – S mi az egész életem? Én tornázom, de öröm nélkül, eszem, csak épp hogy táplálkozzam, – dolgozom, hogy meg ne haljak a tétlenségtől. Ami másnak sport, kedvtelés, nékem munka és kényszer-munka. A tornázás, ha sport: élvezet, – de én nem az élvezetet választom, hanem a kötelességet. – – Szegénynek lenni, szorgalmasnak, becsületesnek, mindenképen puritán életet élni; – még diétás kosztot is enni, – mi lesz ennek a vége? Az Isten ujjongást is teremtett s én sosem ujjongok! Író volnék, de amellett hordár is vagyok, – magam cipelem csomagjaimat, gyalog szaladgálok Bécsben, – mert így kívánja a tisztes szegénység s én az ellen sem akarok véteni. A természet hatalmas, bűnös vágyakkal átkozott meg – s én elhárítom magamtól a vágyakat. A bűnös szépséget nem akarom ismerni, pedig, úgy nézem most már magam is, hogy alig van szépség, amely nem a bűnben gyökereznék. – Piszkosan élni nem tudok s tisztán élni, – úgy látszik, nem lehet, – mert az nem élet. – Ha körülnézek, a tisztesség csődjét látom mindenütt, – az emberek piszkosan élnek, inkább azt választották, csakhogy élhessenek s most még mélyebben látok bele az életükbe, mint eddig, – még jobban sajnálom és értem őket. – A rendszeretet kezd a hóbortom lenni, – abba menekűlök bele, annak az őrültje kezdek lenni. A vége az lehet, hogy lerázom magamról a rendet, iszonyodva rázom le s belevetem magam a chaoszba. – Az élet elviselhetetlen, – sem a rend, sem a becsület, sem a piszok el nem viselhető. – Micsoda tisztesség az, amely állandóan kűzd magával, amely kedvetlenűl az ami, – amely hajszálon, véletlenen múlik, hogy el nem csuszik? Injekciókra van szükség: nézz körűl és borzadj meg, – nézd, hogy hogy élnek az emberek – nem szörnyű, nem szörnyű? De szörnyű! – állapítja meg az ember és összehuzódik újra. – Nem tartok az életről semmi jót, – kín, kín és kín….. és becsületesnek lenni épp oly kín, mint becstelennek lenni.
Megérkeztem Bécsből és egyetlen érzés nem volt a szivemben semmi iránt, – sivárság volt bennem, érzésképtelen voltam. Jól esett egyedül lennem. Valaha remegtem érte és imádkoztam, ha nem volt mellettem, számoltam a perceket, hogy mikor jön haza? – most közönyös voltam. – Hajlandó voltam tovább is egyedűl maradni. Felmerűlt a kérdés: nem a jóakarat tartott-e együtt eddig s hitette el, hogy jól érzem magam. Még az is felmerűlt bennem, nem lett volna-e mégis jobb egyedűl maradnom? – Boldogság-e az én életem, voltam-e boldog valaha is? – próbáltam tisztázni magamban, amit nem lehet tisztázni – s nem mertem magamnak választ adni semmiképen. Az öröm rohamokban, viharokban csap le ránk s én e viharokat nem ismerem. Csakis a békesség és a szeretet csendjét. – – Nem voltam hálás, nem voltam emlékező, ami pedig természetemmel ellenkezik, – annyira sivárrá tett a kötelesség. – – S a világ bámulatosképen segítségére van annak, aki felforgat magában mindent s ledönti szentségeit….. a véletlennek oly csodálatos törvényszerűségei vannak! A sógornőm így szólt: – „Igen, igen E. nagyon rosszúl gazdálkodik….. százezer ruha s örökké ezek az olcsóságok, – tévedsz, lánykorában is, – szereti gyűjteni a rongyokat.” – Majd a cseléd: „A nagyságos asszony szanaszét hagy mindent, – nem tetszik tudni? – Ne tessék keresni, valahol a városban lesz az ernyő. A nagyságos asszony leteszi és otthagyja, – úgy szokta.” Kezdik megszólni, kikezdik, segítenek akaratlanúl is, hogy legyőzzem félelmemet: s merjem tisztázni a bennem levő zavart. – – Szörnyű válság volt. – A végén az ember reszketve imádkozik, Istenhez, hogy adja vissza meghatottságát, régi gyengéd érzéseit, – s engedje meg, hogy ugyanolyan szerény, alázatos és jóravaló legyen, mint azelőtt. Amen.
A. H. elbeszélése: „Ne hazudjunk! Kárörömből, rosszindulatból vagyunk összeöntve, legalább én. A legjobb barátomról lehet szó, – s mihelyt azt hallom, hogy baj van, lecsúszott, – valami elégedettséget érzek, – rendben van! – érzem s aztán persze rögtön korrigálom magam s igyekszem meghatott pofát vágni magamban. X. Y. beteg lett, – hátgerincsorvadás: ez elégtétel-számba megy, mivel az illető túlságosan is jól boldogúlt, én pedig nyomorúltúl tengődtem. – Miről van itt szó? Hogy nyomorúlt önzésünket nem tudjuk elfeledni s egy pillanatra sem. – Valaki öngyilkossági kísérletet követett el, – valaki, akihez egykor közel álltunk. Jobban van? – mondjuk s belűl nagyon elégedetlenek vagyunk. Hála Istennek! – mondjuk hangosan. – Kigyógyúlt? – kiáltjuk – no hála Istennek! – s kedvetlenek vagyunk. – Hiába, bestia lakik az emberben – s ezt még le is tagadni veszélyes, mert farizeusokká is tesz tetejébe! – Hogy az ember embertársa sikerének tiszta szívből, ujjongva örűljön, odáig, azt hiszem, csak a szentek jutnak el – magamfajta legfeljebb a közönyig dresszírozhatja magát. – Ezt az érzésekről. Hogy az ember aztán mégsem olyan, mint az érzései, – hogy másképen cselekszik, mint az ösztönei diktálják, ezt a korrektúrát kultúrának nevezhetjük. – De hogy az ösztönök a rosszindulat felé kényszerítenek s csak az ellenőrzés változtat irányukon, ebben Ön velem megegyezhet, akármílyen szentnek is akar maga előtt látszani.” (Megegyezem vele abban, hogy amit mondott, az az emberekre általában jellemző lehet, – hogy a gyerekeknél szinte törvényszerű a káröröm, hogy magamat is rajtakaptam már nem is egyszer, – de meggyőződésem, hogy amit ő kultúrának nevez, az átmegy az érzésekbe is; az ember ösztönei is változnak s végűl, hogy vannak szerencsésen született jó emberek is. – Magamról ezt nem mondhatom, inkább azt, hogy igyekszem azzá lenni s hogy már távolról sem vagyok az a bestia, aki voltam. – Rosszindúlatú csak azzal szemben tudok lenni, aki távol jutott tőlem, – akinek az életét nem érzem. Mihelyt mellettem van: az élet melege kényszerít, hogy együtt érezzek vele.)
XI./21. Rémes álmok. Hogy a fogaimat sorra kihúzzák, ezt most egymás után több éjszakán át álmodtam. Ma éjjel azt is, hogy apám holtan a koporsóban itt volt nálam a szobámban. Anyám holttestét is láttam, valami állat enni kezdte testét, erre anyám felemelkedett s én megismertem arcát. – S ez az undok rosszúllét O-nál! Nyomorúlt szégyen, micsoda ellenállásképtelen, undok, gyenge ember vagyok. – Úgy látszik, lelkem egyensúlyának van szüksége ezekre a tombolás-szerű rosszúllétekre. Undorodom magamtól.
O-nál voltam: „Nincs önámítás ámítás nélkül és fordítva. – – Az egész világot újra teremteni, örökké nagy tervekkel járni: a legtipikusabb dilettáns-vonás. – – Az összefüggések felismerése teszi a művészetet. Aki az emberben levő zűrzavart akarja zűrzavarral ábrázolni, az már csak azért sem művész, mert: egyik lélek zűrzavara nem szólhat a másik emberéhez zűrzavar útján. A zűrzavar felismerhetetlen, – mivel nem különbözik semmitől, tehát fel sem ismerhető. – S hogy ismerte fel a zűrzavart, ha nem az értelme útján? – Amit fel sem ismerhetek, csak véletlenűl, esetleg, ami tehát nem is hathat reám, hogy nevezzem azt művészetnek? – – A művészet a test és lélek viszonyát imitálja. – – Kétféle művész van: vagy úgy lát, ahogy eddig láttunk, csak jobban, mélyebben, tökéletesebben, vagy úgy, ahogy még eddig senki, – s hogy ez utóbbinak nehezebb érvényesűlni, az természetes. – – K. L-ről: karakánsággal leplezett diplomácia. – Külön tartja ravaszságát, megszemélyesítve a feleségében. S hogy dolgozik ez a ravaszság, ezért a tisztességért! – – Az idő az igazi szűrő, – kétségtelenűl, – amit az elvet, az rossz volt.”
Rembrantot szeretni és Teplansky-képeket festeni…. Ennek magyarázata az, hogy ugyanazt akarja, mint R. – ugyanoly nagyszerű a mondanivalója, – képének tartalma, anyaga is ugyanaz, – csak éppen az a titkos valami hiányzik művészetéből, az a fény, vagy az a forma, amelylyel a műből remek válik. Kifejezhetetlen finom, leheletszerű valami teszi a remeket. Mind a ketten azt akarjuk mondani, hogy az élet hiábavalóság – s az egyik mondanivaló silányság lesz, a másik kecsessége, vagy játékossága, vagy fénye, vagy üdesége folytán gyönyörködtet. Ezt a csekély különbséget pedig az alkotás tüzében nem veszi észre szegény – s hogy később se vegye észre, ehhez az önszeretet segíti.
Vannak költők, akiket a szavak szépsége ihlet. A szavak viszik őket előre, – azokkal mulatnak, játszanak velök s mire kész a mű: kiderűl életfelfogásuk is.
XI./27. A csalás, a hamisság nem való nekem. Egy rossz emlékkel, egy szinte elviselhetetlen emlékkel több, annyi nekem a csalás – s nem volt elég a nehéz emlékekből? – Igaz, hogy megint nagyon megváltoztam az utóbbi időben. Soha többé nem akarom az emberek cselekedeteit erkölcsi szempontból megítélni: csak ők és kizárólag csak ők tudhatják, hogy mit miért, milyen kényszer alatt tesznek. – Ma már senkinek sem adnám azt a tanácsot, hogy akár dacból, vagy akármiért fordúljon el attól, akit szeret! Ne fordúljon el, semmiért se tegye! Igyekezzék megnyerni magának, akit szeret s ha bármi következnék is utána! – Ha avval élhet, akit szeret, az minden áldozatot megér! – – Ma már jobban megértem azokat, akiken annyit nevettem, – alacsony emberkéket, akik egy hatalmas dajna mellett sétáltak egy életen át…. reá volt szükségük és igazuk volt, mikor nem törődtek semmi egyébbel! – Azok az esetek, amelyeken a társadalom megbotránkozik, mikor valaki kilép „jó” családjából s elvesz egy utcalányt – ezek a botrányos kivételek nagyon megbecsülendők ebben a neurotikus, szerencsétlen világban! – A freudi tanokból mégiscsak sokat lehet tanúlni! – „Ön túlmagasra helyezte önideálját – s az kegyetlen Önnel,” – mondta az orvos…. s ezenfelűl: „minek kompenzálja túl jóakarattal s szeretetre való készséggel az Önben levő averziókat? Legyen becsületes, ne túlozzon, s álljon meg úgy a lábán. Az érzésekben meg kell bízni s nem szabad azokat unszolni.” – Nagy tanúság mindez nekem. – – Úgy érzem, hogy egy új erkölcsi világrendnek kell születnie, mert a mai tarthatatlan! – Viszont: szembenézni ösztöneinkkel s az ész világosságába helyezni zűrzavarunkat s különösen pedig: aszerint élni, – elviselhetetlen gondolat. A kianalyzált nők, akik félnek az elfojtás ártalmától: szajhákká kell hogy legyenek. – Narkózis nélkül mégsem lehet élni, – de hogy minden…. az egész élet elfojtás és narkózis legyen s mindig? – – Igaz, a törvénynek szigorúnak kell lenni, mert az embertől lehetetlent kell kívánni, hogy a lehetségest végbevigye…. s mert csak kevés ember bírja, hogy maga mérlegelje folyton, mi való lelkiismeretének, – mert az ember belefárad a mérlegelésbe, – mert az ember ingatag, ha nincs korlát, amelyre támaszkodhatik…. mindez igaz…. s annál nehezebb, mindennek s még sok más fontos lelki körűlménynek belátása mellett törvényhozónak lenni – s mégis, el kell következnie az új világrendnek…. mert így pokol az élet! – Az ember becsületes, rendes, szorgalmas és kiderűl, hogy neki úgy rossz. Kiderűl, hogy szomorúságban töltötte az egész életét, hogy folyton deprimált volt, hogy már nem is emlékszik az örömre – s ezt az emberek megdícsérik, – ez a becsületes, jó ember, mondják. – Akkor körülnéz, az élet után eseng s már sír előre, előre bünteti magát. Hisz olyan az élete, mint egy temetési menet. Mikor „rendben” élt, szomorú volt s a rendetlenség úgy vonzotta, mint ahogy a szakadék vonz…. s mikor beleszédűl, megintcsak zokog. – Mikor életképtelen: lekókadt és szomorú s mikor felvillan benne az élet, akkor tönkreteszi magát bűnbánatával. – Lehet így élni? Isten csak nem ezért hozta létre ezt az életet, hogy így tönkretegyük s mindenféleképen, hogy merőben örömtelenűl éljünk? Ha rendünk így csődöt mond, akkor a rendetlenség való nekünk…. Ha a rend egyszer nincs szervezetünkbe iktatva, mint az állatokéba, akkor úgy látszik, hiábavaló minden erőfeszítés! – Mi volna, ha egyszer végre mégis nevetnénk és mindenen? Ha egyszer a bánat csődöt mondott s nem tudunk magunkon segíteni vele?
Ha egyszer az élet el van hibázva és diszharmónikussá vált… ha a virágzás kora nem volt virágzás – akkor semmi se válik benne jóvá! – Nincs még egy virágzás s ez elviselhetetlen, ha sosem virágoztunk…. Aki boldogságát várja tőlünk, az már nem érheti be velünk – s mi magunk is irtózva félünk az olyantól, – kerüljük, mint a tüzet, nehogy hozzányúljunk s megégessük magunkat. Meg kell tehát alkudnunk – s ez a megalkuvás a szomorúság.
Egy asszony a rendről: – „Érzem, hogy ezt a kicsi rendet itt körülöttem, akárhogy erőlködöm is, – csak egy hártya választja el a chaosztól.”
Egy vélemény Catullusról: „Az emberek benne maiak… – az olvasó számára pedig semmi sem indokolja, hogy mért kellett őket olyan messzi múltba helyezni vissza!” – – Ennyi baj van egy művel, ha nem az ihlet gyermeke!
Úgy érzem, hogy megint ki vagyok vetve: a végtelen óceánra kis ladik!
Költő, aki énjét szóhoz nem engedi, mert bírája énjének. Aki megveti, lenézi, kicsinyli azt, ami benne élni akar, – mert szennyesnek érezte mindig az élet-akaratot. – Ez vagyok én!
Krisztus. A természet véletlene volt. A véletlen egy virága. Úgy született, hogy minden testi lélekké válva súlytalanná lett benne. Ismerte az életet, mert érezte magában, hordta magában, – de nem élte, mert nem volt reá szüksége. Ő könnyen volt bűntelen, néki természetes volt a tisztaság… s erre jöttek az utánzók sereggel, akiknek nem volt természetök a tisztaság, – akiknek nagy jaj volt a lemondás…. Szegények!
A hivatkozás helyeSoha többé nem képzelem magamról azt, hogy emberekről való impresszióim helyesek. Egy asszony, akit nevető kis szajhának néztem eddig, – egy nap beszélni kezdett…. Soha ílyen ostobának nem éreztem még magam, mint mikor őt hallgattam. Mintha bátran és szabadon még sose mertem volna gondolkodni eddig, – az volt az érzésem. – „Maguk így berendezkedtek itt?” – mondta B-éknek könnyű gúnynyal. – „Úgy?” – „Én nem, én nem! – én utazó vagyok, én nem szeretem a véglegeset.” – Félrevontam, mert hirtelen érdekelni kezdett. – Legyen őszinte! – mondtam neki. – „Hogy gondolja?” – Nem akar? – „Én nem sokra becsülöm magam, de annyira legalábbis…” – Hogy? – „Hogy ne legyek olyan nagyon őszinte.” – „Maga fél tőlem?” – kérdezte. – Nem félek, miután az életem már nem az enyém, – feleltem. – „No és magának csak egy élete van?” – Egy. – „Téved.” – Hanem? – „Több, több, sokkal több. – Az egyiket az ember odaajándékozza valakinek, – a másikkal pedig megpróbál élni…” – Ne mondja! És mit szól ílyen elveihez a férje. – „Nem teljesebb vagyok így? Mintha korcs volnék?” – Szóval a korlátok megvetendők, – mondtam. – „Hát mit képzel, mit képzel, – felelte elpirúlva, – Istennek képzeli magát? Maga azt hiszi, hogy csak az történhet magával, amit maga akar, kegyesen megenged, – hogy maga fogja irányítani az életét? Az ember jóindulatú, aztán sír, aztán átkozza magát s mikor kiderűl hogy mindez kevés, akkor belátásra jut. – Olvasta már Liszt Ferenc életét? Jó fiú volt, – jót akart… de aztán abbahagyta az erőfeszítést, – tudja? Gyerekei lettek? – jó! Az élet elsodorta őket tőle, – mit tehetett? Vagy korlátozni akarja, ami történhet magával? Az élet történik, édes uram. – És velem így történt – érti? És voltam elég eszes, hogy belenyugodjam!” – A férje jó ember – ugy-e? – tettem fel a kérdést. Szemével előbb a földet nézte, mintha ott keresné az urát. – „Jóság?” – mosolygott. – Igen jóság, – mondtam, – az egyszerű, az nem ílyen bonyolúlt. – „De mílyen kegyetlen ez az egyszerű jóság, – mondotta ő. – Micsoda szemtelenség! – Az ember egy szakadék szélén áll, egy kis spárgába kapaszkodva, – s az az egyszerű jóság nem engedi, hogy lezuhanjon…. mikor le akar zuhanni, mikor arra való, mikor olyan az ember….” – Aki magát szereti, annak nyílván sokat kell szenvednie – nem? – tettem fel a kérdést. – „És hogy képzeli azt el? – Szenvedés nélkül? – Csak úgy, hogy egyszerűen szeretnek. És ez egy stabil állapot az örökkévalóságig?” – – Nem, nem, csakhogy úgyis elég a szenvedés, – feleltem. „Arra valók vagyunk, – ne féljen úgy tőle! – Mint látom, maga félénk?” – kérdezte nevetve. – No nem. – „De igen.” – „Nézze, maga gyermekes, tanári lélek, – nézze csak. Rám süt a nap, – szaladjak a férjemhez, jelentsem neki, hogy bűnös vagyok, – nélküle örűlni mertem”…. – Az nem fájna néki. – „Téved, neki az is fájna. Ő be szeretne zárkózni velem egy kriptába, – csakhogy nem lehet. – Nem engedem, mert nem nekem való! – Nézze, elszívtam egy cigarettát, – jól esett, – nem szaladok jelenteni”…. mondotta és otthagyott rám villantva gonosz szemeit. – Nem más ez, mint a megszokott szajha-okosság, – nem több – és mégis! Hogy a mélyén életismeret s valami igazi mély okosság is rejtezik, azt nem lehet tagadni. Ostoba, aki elzárkózik előle, hogy szeműgyre vegye.
Még azon se múlik, hogy hogyan kezdek bele a munkába, – tudom-e, hogy mi következik, vagy sem? Tervet csinálok-e, vagy sem? Azon múlik, hogy megtaláltam-e azt a formát, amely nekem való, amelyben ki tudom s legjobban tudom magam kifejezni! – Ez a lényeg. – Ha az ember rond-tollal vékonyan akar írni, – az nem fog menni!
„Szép nem vagyok, én nem vagyok okos….. jó izlésem nincs, – a háztartást nem szeretem, – művelt nem vagyok, nyelveket nem tudok, tanúlni nem szeretek, nem is tudok, gondoskodni valakiről nem tudok, inkább rászorulok erre, mert rendetlen vagyok… – a férjem okosságának, vagy műveinek nem vagyok jó közönsége, belátom, – amit női bájnak neveznek, az nincs bennem, – szorgalmas ritkán vagyok, azért sem, mert hamar elfáradok, – társaságban hallgatag vagyok, mert nem igen jól tudok beszélni, valamit előadni, – a hangom nem szép, – muzsikális sajnos nem vagyok, sőt ellenkezőleg, – az ambiciót, mint mindebből látható, nem ismerem, de az érzékiséget sem szeretem, – nem szeretek semmit, ami földi. Ezzel szemben magam vagyok a szeretet, a gyengédség és bensőség – és a becsület. Nálam a szeretet életre-halálra megy. Az igényem, hogy szeressenek és ebben a szeretetben élhessek, mert nekem sok-sok szeretet és gyengédség kell, mert olyan vagyok, mint az üvegházi növény: túlérzékeny. Nem vagyok gazdag, de a szegénységet jól birom, mert a pénzt megvetem. Nem vagyok nőies, – belátom, – de ezt én nem is becsülöm sokra. Gyermek vagyok, s szeretem, ha úgy bánnak velem, mint egy gyermekkel. Jó akarok lenni, tiszta és előkelő érzésű! S ha nem is tudok a férjemnek semmiben sem segítője lenni.”
1927., december 1-én.
XII/3. Van az alant írott vallomásban valami angyali…. s aki ilyen nővel él házasságban, az templomban érezheti magát. De az íly templomi viszony, ez az aszketikus, szentséges házasság, vajjon kielégíthet-e ez? Elég-e a merő, tiszta bensőség és szeretet, – oly szeretet, amely annyira szublimált, hogy még csak nem is praktikus, – nem törekszik arra, hogy ellássa, akit szeret, – hogy gondoskodjék róla bárhogy is? – Állítom, hogy ez nem elég! A szentek életét nem bírjuk, – szükségünk van arra, ami földi, ami pogány vagy legalább is a földinek némi nyomaira. – Csodálatos, hogy az a lény, akiben annyira nincs földi akarat, sem öröm iránti vágy, – aki a földi örömök közűl, mint a gyermek, csak a csokoládét szereti, – hogy ez mílyen erőszakos volt, mikor azt akarta keresztűlvinni, hogy vegyem el feleségűl. Ezt én úgy magyaráztam akkor is s még mostanában is, hogy jó ítéletű, – tudja, mi a fontos neki s mi az, amire törekednie kell és érdemes. S elvettem. Szánalomból cselekedtem, csakis abból s úgy éreztem, hogy az öngyilkosságnak egy neme, amit elkövetek. Legyen valakinek öröme az életemből, ha már én örömtelen vagyok! – S jobb idők következtek, bárha az nem is teljesedett be, amit mégis reméltem, hogy lesz valakim, aki gondoskodni fog rólam. Erzsi nem alkalmas arra, hogy gondoskodó hitves legyen, csak arra, hogy becézett legyen. S mégis, a szánalom növekedett s a szánalomból szeretet lett. Ma olyan ő nekem, mintha a gyermekem lenne. Nélküle lenni, nem hiszem, hogy tudnék. Igaz, hogy a jóakarat, a jóságra való törekvés túlozta bennem a meghatottságot, felfokozta….. s ami rossz érzés, vagy kielégítetlenség volt bennem, azt túlkompenzáltam meleg viselkedéssel, – nehogy uralomra juthasson az elégületlenség. S ez megboszúlja magát, – ami el volt nyomva bennem, kitör. S a kitörés eredménye az, hogy megállapítom, hogy a szánalom s az abból eredő érzések nem elégségesek ahhoz, hogy engem kielégítsenek. Mind a kettem martyrok vagyunk így: ő a nem eléggé méltányolt jóságé, – én a szánalomé. – Leborúlnék Isten elé s úgy adnék hálát néki, ha Erzsi jobban ki tudna elégíteni, – ha boldogabb tudnék lenni mellette. Mert ez való nekem, a csendes, tisztességes, csalásmentes élet s nem a vihar, s nem az összevisszaság. – De teljesen kielégitetlenűl, azzal az érzéssel, hogy nem vagyok boldog s azzal a fenyegetéssel, hogy boldogtalanságom bevallása életét veheti annak, akit a földön legjobban szeretek: így élni nem tudok tovább. Ez resuméje az utolsó napomnak.
Most látom, hogy anyám micsoda bűnt követett el velem szemben. – Nem az, hogy szegények voltunk, nem az a baj itt, – hanem hogy élni, örűlni sosem hagyott, – hogy arra tanított és kényszerített, hogy elfordúljak az élettől. Ez a tendencia quasi megölte bennem az életet! Csodálom, hogy ílyen aszkézis mellett még élek, még ennyire talpon állok és dolgozni is tudok néha. – Az örömet elnyomta bennem ő s a tendencia aztán befejezte művét. – Csak a becsvágy, – az volt mindene s az lett mindenem! Szegény gyerekeknek is van örömük, vagy gyönyörüségük, mikor ifjakká lesznek – s nékem nem volt. S bár most azt kívánom, hogy vajha ne lennék már s azért imádkozom, hogy Isten vegye le rólam átkát, megúnt életemet, – mégis, amennyiben élve maradok, életem fordulatát várom. Annélkül, – örökös munkában, kötelességtudásban élnem nem érdemes! S ha mégis, mégis, még így is élnem kell, – iszákos leszek, ezt érzem.
Az emberek nevetnek, mikor azt hallják, hogy K. D. megcsalja a feleségét, holott sejtelmük sem lehet, mi viszi őt erre a lépésre. Azt hiszik, az élvezet vágya, a léhaság. Ő szeretne tisztán élni, talán épp úgy, mint én, – de boldogtalan, bárha ezt még nem vallotta be magának. – Az ítélettől más ügyében tartózkodni, ez a legnemesebb álláspont. Különben még odafigyelni sem szeretek, ha a másról terjesztett pletykák kerűlnek elém. Nem tudhatjuk, ki mért tesz valamit – s mit jelent neki az, ha valamit tesz. – K. D. úgy nyilatkozott előttem, hogy ez az eset az életének felét jelenti számára s lelkének legszebb emléke.
Hogy élt Beethoven s hogy élt szegény Madách? Ha az élet sehogy sem sikerűl, akkor talán a teljes aszkézisbe menekűlni, még jobb is! – Mert az aszkézis, a koplalás is passzió lehet – s akkor már kielégíthet!
Micsoda komplikációk mélyére nézek én mostanában! – – Soha még az életet ennyire mélyen nem éreztem. Erzsi angyali lény, – ha lehet valakit nevezni, akkor ő az, – de nekünk földi lényekre van szükségünk….
Vali nem nagyon mély érzésű s bár férjének ez szenvedés – néki jó, hogy olyan, különben nem bírná el az életet…. – – Jó ember, derék ember, – mondjuk mi…. holott ez a megkülönböztetés merőben önkényes. Mi mind emberek vagyunk s akit derekabbnak, tehát rokonszenvesnek érezünk, annak a cselekedetei sem különbek, mint a többiéi, – érzései pedig meg éppen, éppoly zavartak! – A különbség az, hogy az egyik ember magába is néz, a másik nem. Aki magába néz: annak, úgy érezzük, több szenvedés jutott, holott nem is! Lelke éppúgy egyensúlyban van, mint a másiké. Csak az különbözteti meg a másiktól, hogy magába tekint, – maga ez a tény minden! – Ez minden megkülönböztetés…. s ha erkölcsiekben nincs semmi különös eredménye, – színezi az embert, valamilyenné teszi – s ez minden!
Pótlás az 517. oldalhoz.* Ön affektál? – kérdeztem tőle, mikor láttam, hogy kedvteléssel csücsöríti száját s ajkát beszéd közben természetellenes élénkséggel mozgatja. – „No nem, – felelte ő, – csak éppen ílyenné válik, mialatt a szó szájamig jut el.”
|
Dr. Hollós, Pásztor, Pál István, – ezek voltak nehéz órákban mellettem. A legtöbbet szegény kedves Pál Istvánnak köszönhetem. Lengyel Menyhért, Kosztolányi, Déry is, – nagyon erősen puhatolóztak, hogy mi bajom? Még Menczer is. – – Pál István azt mondta: „Az embernek múlhatatlanúl szüksége van arra, hogy minden tekintetben a saját lábán álljon, hogy semmiben se támaszkodjék másra….. ami a maga életének elintéznivalója, azt sajátmagának kell elintéznie, – épp ezért sose menjen túl a határon, – idejéből és energiájából sose adjon annyit, hogy elvonja azt is, amire saját magának szüksége van….” – – Míly hidegen voltam képes gondolkodni, míly szörnyű hidegen, – életről és halálról….. ahogy még soha az életben. – Nem akarok gyermeket, nem, nem, – állapítottam meg újra és még sokkal kegyetlenebbűl. – Velencére is visszagondoltam s egy keserű pillanatomra, mikor azt gondoltam: igazad van, a hibák nem válnak jóvá azzal, hogy az ember elfordítja a fejét tőlük, vagy letagadja őket…. – – S mégis, mikor tegnap (XII/5.) este belépett a szobába, mintha az életem jött volna vissza…. mintha maga a lélek nyitott volna be hozzám. Boldog voltam vele, – hogy láthatom, ez maga is boldoggá tett. Az a melegség öntötte el a szivemet, amelyhez foghatót senki nem tud ébreszteni bennem, – amelyet csakis az ő jelenlétében érzek. – Isten, bocsásd meg a mi vétkeinket! – Hogy van ez? – Az embernek szüksége van rá, hogy kitombolja a benne felgyülemlett haragot, hogy újra szerethessen? – szüksége van erre a kontradiktórius eljárásra? – Legyen meg a te akaratod! Mit tehetek magam ellen? Ilyen vagyok. – Ma XII/6. – kimerűltségemben boldogan szomorú vagyok! – – Azt sajnálom legfőképen, hogy a kevéssé értelmes Vali előtt beszéltem. Mit érezne, ha tudná, hogy képes voltam elárúlni s íly hidegen kiszolgáltatni őt idegen tekinteteknek? – ez bánt leginkább. – Pista tegnap azt a tanácsot adta: „Néki egy szót se szólj! – inkább mások előtt tombold ki magad! – Az ember azt hiszi, hogy a teljes őszinteség jobb, – holott rosszabb. Az ember kielégűlni vágyik azzal, hogy őszintén beszél azzal, akit szeret…. s a tapasztalat ezzel szemben az, hogy az ember nem elégűl ki, hiába beszél akármennyit…. sőt! Kiokádhatja a lelkét s magyarázhat hónapokig, hogy ő azt hogy gondolja – s hiába! Teljesen nem érthetik meg, illetve: gyanakvás marad a másik szívben s az ember későn ébred rá, hogy jóvátehetetlen hibát követett el s azzal, hogy őszinte próbált lenni! – A tapasztalat szavára lehet itt csak hallgatni, – arra, amit az öregek mondanak, – ők már kipróbálták az életet – s ők azt mondják mindig, hogy: hallgatni! – s igazuk van! – Elméletekkel az élet nem élhető végig, csak a tapasztalat tud igazodni hozzá. – A régiek kipróbálták az életet s nékünk nem szabad egyszerűen elvetnünk, amit mondanak. – Ne mondd el a feleségednek, hogy megcsaltad, – kérlelt apám egyszer…. s én nem fogadtam néki szót. – Ó én nem olyan viszonyban vagyok a feleségemmel, mint maguk voltak, – hencegtem én – s mindent elmondtam Mártának – s azzal tettem tönkre mindent.” – – – Míly csodálatos, hogy Erzsi, annélkűl, hogy szörnyű levelem megkapta volna, mindent megérzett. – Egyik levelében titkos nevét írta alá, – azt a nevét, amelyet tréfásan, titkosan egyszer én adományoztam neki, – mintha teljes súlyát akarná latba vetni nálam, – azzal a címével és rangjával akarna hatni, amelyet én adományoztam néki. – A szivemhez akart szólni ez a szív, – régi meghatottságomhoz, szegény, drága! – Aztán megkérdezte, hogy vagyok az idegbajommal, pedig én egy szót sem írtam néki erről. – Ma reggel pedig bejött és így szólt: „Elhatároztam, kedves, hogy nagyon megbecsülöm majd magam, – mert nagyon tetszik nekem itt s nem akarom elhagyni kis otthonomat”… S könnyek voltak a szemében. – S mindezt, annélkül, hogy én egy szót is szóltam volna….
Szerencse, hogy az élet nem tart ötszáz évig, – gondoltam még néhány nap előtt – s irtózva gondoltam az összes bársonykalapokra. S átadtam magam e jéghidek űrnek s azt mondottam: jó így! A fagy érjen a szivemig s kibírni mégis, – az az igazi élet!
Sajnos, úgy látszik, valami kárt szenvedtem ezek alatt a napok alatt mégis. Nem tudok úgy szeretni, mint eddig. Mintha nagy vihar után volnék, – fáradt vagyok, komoly és közönyös. A magamé vagyok egészen s ez nagy baj, – nem adom át magam többé egészen, ahogy eddig. Mintha törés volna bennem, – az érzéseimben. – (Ma éjjel XII/7., azon imádkoztam, hogy vagyonhoz sose jussak, mert félő, hogy az válsághoz vezetne.) – Mint akinek nagy, végzetes vitája volt élete társával s megbocsátott ugyan, de komoly maradt, figyelő – s nem egészen az már, aki volt, – úgy érzem magam. (Ugyan miért kellett volna megbocsátanom?) – Tunya vagyok arra, hogy érezzek, hogy átadjam magam….. az érzés nem egyenes, nem intenziv s nem állandó…. valami elnézésféle van benne s ez bánt, – ez engem aláz meg! Ha nem ő kelti fel érzéseimet megható ragaszkodásával, – riadt félelmével, – szegény drága! – akkor közönyös vagyok. (Ma éjjel nem néztem meghatottan az alvóra, – hagytam magam, hogy legyek olyan, amilyen vagyok – s ez fáj!) Mint egy riadt ide-oda rebbenő madár, olyan a szegény – s én komoly maradok. – – De ennél még nagyobb baj az, amit ma vettem észre magamon, – hogy egy hajszálon múlik csak, hogy ki ne törjek. A legkisebb elégedetlenség, vagy az ő legkisebb ellentállása, vagy főként: indulatossága képes kihozni a béketűrésből: ezt érzem. Nem szeretek már eléggé ahhoz, hogy uralkodjam magamon, – ilyenféle érzés futott át rajtam. S ez borzasztó volna, ha csakugyan így volna. – Mintha megbocsátottam volna, – de próbaidőre s a legkisebb elégedetlenség felidézné megint az egész válságot! – – Ha nem akarsz iparkodni, – akkor vége! – nincs többé türelmem, – ez a sinequa non, – akkor értésedre adom, hogy miről van itt szó! – – Most azért imádkozom Istenhez, hogy ez az állapot csak pillanatnyi átmenet legyen….. Abban reménykedem, hogy csak a fáradtság teszi, érzéseim kimerűltsége. Próbálom visszaidézni a tegnapelőtti meleg meghatottságot, mikor belépni láttam….. s meggyőzni magam afelől, hogy holnap megint megváltozhatok…. s bizonyságokat szerezni afelől, hogy míly változékony vagyok egyáltalán s mindig! – – Istenem, merész voltam, felidéztem a semmiséget s most remegve imádkozom régi érzéseimért! Hogy az legyek, aki voltam. – Végtelen szomorú vagyok – s teli vagyok aggodalommal és remegéssel. – Én itt mégiscsak széttéptem valamit, ami szép volt és ami szent volt, – attól félek!
Egy kis tárgy, – az ember nem hinné, mire képes! – Az egyedüllétről gondolkodtam – s tekintetem rávetődött erre a két könyvjelző éremre, – amit tőle kaptam…. s elkezdtem sírni. Azon, hogy ezt a drága lelket esetleg nem látom többé. – – Borzalmas érzéseim is voltak, ne feledjük! – Mikor a sorsra akartam ráhárítani minden felelősséget s rábírni, hogy ő is intézze el ezt a válságot. Az emberben a pokol munkálkodik….. vissza se tudok gondolni irtózat nélkül e napokra.
XII/10. Már második éjjel álmodom körülbelűl ugyanazt. Ma azt álmodtam, hogy Erzsivel hosszasan vitáztam…. haragudtam rá, kijelentettem neki, hogy elválok tőle, mert mást szeretek. (Milyen kín ezt leírni s mégis: muszáj.) – Reggel szegény odajött ágyamhoz s így szólt: „Ne haragudj rám!” – mért haragudnék? – kérdeztem. – „Mert oly ostoba, csúnya, keskeny-hosszúkás vagyok!” – – Nagyon fájt a szívem. – „Senkit sem szeretek ezen a világon, csak téged,” – feleltem. S igazat mondtam s meg is könnyebbűltem valamelyest. – De meddig bírom vajjon még ezt a nyomást a szívemen és lelkiismeretemen? S ezt az örökös borotvaélét a kitörni vágyásnak? Meg kell nyugodnom valahogy, – különben baj lesz. Oly rosszúl érzem magam. – Nyájas vagyok, csendes és szomorú, arra törekszem, hogy ne vegyen észre rajtam semmi változást s mégis sokmindent megérez, – úgy érzem, örökös félelem és bocsánatkérés az élete mellettem. (Hát van változás? – Csakugyan megváltoztak az érzéseim iránta Úristen, – kérdezem most, mikor ezt irom s imádkozni szeretnék. – Egész betege vagyok ennek e konfliktusnak. – Mikor kinyitom a naplómat s meglátom a könyvjelző két ezüst-érmet, sírás fog el mindig, holott egész nap hideg, szinte érzéketlen vagyok. – Meg kell nyugodnom!) – Azok mind, akik a sírjaikban pihennek, azok mind ennyi szenvedés és viszontagság után kerűltek oda? – Milyen nehéz, mílyen elviselhetetlen az élet! – Mikor már nem bírom a szenvedést, odamegyek és megcsókolom.
Álom arról, hogy egy apró termetű, molette feleségem van s nagyon szeretem.
Spiessbärgerék: Valamelyik fél elutazik – s ekkor ámúlva eszmélnek rá, hogy egyéb is van a világon,… kikerűlnek a szobalevegőből…. s a férj, vagy az asszony is: – csal. Nincs fontossága, – olyan, mint egy bizsergető, meleg fürdő….. S aztán: vissza az igába s minden rendben van megint! Egy időre. Ha sokáig tart az együttlét, kezdődnek a szabadulási törekvések. – Beteg vagyok! – mondja az asszony. – Hála Istennek, – érzi a férfi. – Isten gondoskodik rólam, – érzi, – meg fog szabadítani. – Épp jókor volna! – érzi. S odáig megy már, hogy nem röstell a felesége panaszán mosolyogni. – Az asszony réműlve néz reá. – Menj orvoshoz fiam! – biztatja végre nagyon melegen s megcsókolja a feleség duzzadt ajkait.
Mi a különbség nyárspolgár és a valamirevaló emberek között? Utóbbinak minden tragédia. Halálosan belefáradnak mindenbe, mert sokkal komolyabban vesznek mindent – s a bennök tomboló pokollal igyekeznek szembenézni. – Az örökös, gyermekes becézésbe a művész belefárad, – márpedig az asszony anyai gyengédségét nehéz visszautasítani. Elégedetlen indulatosság gyötri tehát percenként szinte…. s nehéz elképzelnie, hogy ezt mindvégig képes lesz magába fojtani. – Váljanak szét, rövid időre, – pihenjenek egymástól? – ennek az a veszélye, hogy örökre elválnak. Hiszen, ha csak gondol is rá, hogy ez így lesz, – már rohanna is el, örökre. S ezt szégyelli. Mi lett régi szeretetéből. „Jobban, egyre jobban szeretlek,” – vallotta a feleségének és igazat mondott akkor. S azért imádkozott, hogy egyre jobban szeresse. S mindez eltűnt, egyszerre eltűnt, – ő nem érez semmit.
Ami engem illett: én a becsvágyra tettem fel gyerekkoromban az életemet. Ha kapúaljakban este csókolódzókat láttam, – undorodva menekűltem tőlük, – nem akartam tanúja lenni jövendő sorsomnak, a közös ember-sorsnak. Míly másként nézem őket ma már! – „Isten segítsen benneteket, – mert helyesen éltek! – Amit műveltek, az a legfontosabb az életben!” – gondolom ilyenkor. S ha a nehéz, buja jazz-bandi muzsikát hallom, szinte vizióm támad: igen ez az, – az élet éneke, az örökké egyforma ének, az örökké visszatérő – igen, ez a nyújtott bőgés a párzás éneke….. ebből a fájdalmas, üvöltő gyönyörből lesz a gyermek és mindig újra meg újra, amíg a világ világ lesz. Amen. – Mert ez az élet…. ez benne a mindennél fontosabb, – elhibáztad az életedet! – feddem magam. Mindenben lehetsz szerény és megalkuvó, – csak ebben nem! Nem érheted be a „szeretet melegével” – a „csendes, családi otthonnal” – sem azzal a nővel, akit a véred nem kíván lázadva. S ha mindig újat és újat kívánsz, – próbálj uralkodni magadon, – ha azonban nem megy: ezáltal derűl ki, hogy ennyi voltál, ez volt az életed. (A megbánás iratai.) – Mert nem lehetsz épp ebben túlszigorú magad iránt, – de ne légy az mások iránt sem s megtetted, amit tőled, embertől követelni lehet! – S ez a nagy élet-megvetésed is hamis, – mert az életből kitagadottaké ez a megvetés….. hogy a szerelmesek sorsát kárörvendve nézed – s megpróbálsz azon örűlni, hogy a csalódásoktól legalább is megmenekedtél. – Áltatod magad s nem akarod elismerni, hogy kiállottál az életből.
Az ember a nyugtalanságát cipeli téren és időn keresztül s aztán mellé csatlakozik egy másik nyugtalanság s mint két imbolygó fény: remegve, ki-kihúnyva leróják rövid vándorútjokat.
Miről van itt szó? Egyedül voltam, összes kételyeim felébredtek bennem – s belémfészkelődött a rossz. Mint egy búja növény, beburjánozta egész valómat s én hagytam…. nem kűzdöttem ez egyszer ellene. – – Teli vagyok bűnbánattal s oly szenvedéssel, amilyet ez a rövid lét igazán nem érdemelhet. – Bejött s váratlanúl így szólt: „Megígérted, hogy elkűldesz, mihelyt terhedre vagyok….” – – S engem bűnös, iszonyatos képzetek kergetnek, – sokszor szinte az őrületig. Mi vagyok én, – gonosztevő szörnyeteg? Vagy kezdek meghibbanni? A legáldottabb, legjóságosabb lényt adta mellém a gondviselés…. és én? Az ártatlanságot a pokol szemeivel nézem. – Csak már hibát követne el ellenem! – érzem! – – Mi lesz már velem? Elviselhetetlen ez így. Istenem, segíts át válságaimon!
Persze, nem lehet előre tudni semmit. S mégis, – óh anyám! Megérhetett-e földi dicsőség, pénz, hír, vagy bármi annyit, amit én áldoztam érte? Lemondtam az életről: azért, hogy elérjek valamit s utóbb, hogy magamból valami nemesebbet faragjak. Anyám megtanított rá, hogy lenézzem, megvessem a közönséges halandók életét…. s műve tökéletesen sikerűlt. S miért mindez? Ezért a pár költeményért, – – kétes értékű irodalmi alkotásért – ezért mindezt? Odadobni az életet, a vágyat, az örömöt, mindent? – S ma már hiába üvöltök, – időm lejárt. Fájdalommal és örömmel állapítom meg ezt. – Semmi sem ért annyi szenvedést, amennyit el kellett viselnem, – nincs az a jólét, boldogság, vagy földi hatalom…. nemhogy az én szegényes, rongy életem, – az a rongy, amit én az életemnek érzek!
Most megint ez a baj. Néhány év óta valósággal átkozott vagyok, – nem vagyok képes olyasmit tervezni, ami kiadja magát. – Azok a postulátumok, amelyeket magamtól követeltem, meggátoltak a szabad kifejlődésben, – itt kezdődött. Tolstojt túlságosan szerettem s azért is, mert a mindennapiban mutatja meg a rendkívülit. S alsóbbrendűnek tartván azt, amire én volnék képes, idomítani kezdtem magam, – nyílván úgy képzeltem, hogy szorgalommal vihetem valamire. Évek fecsérlődtek így el. Végre most rájöttem, hogy a bennem levő démoni erők szabad és korláttalan tombolása: ez az én utam…. hogy a szerencsét nem szabad megvetnem, hogy könnyű kéz, vídámság, szabadság: ez a teremtés útja. Hogy nem pontosnak kell lennem, munkásnak, lelkiismeretesnek, hanem életet adónak: tehát figyelnem kell a létrejövőt, mikor kezd el a szíve dobogni, – mikor válik a szavakból az a kerek, könnyed, szerencsés egység, – ami az élet kezdete. (Úgy kell dolgoznom, ahogy a verseimet írtam.) – Nos hát, a mostani nagy lelki megrázkódtatások hatása alatt csakugyan sikerűlt is így munkába kezdenem. Erre kiderűlt, hogy csak olyasmit szabad elkezdenem, ami visz valahová, ami már tervben is valamely hatalmas jelenet felé szalad…. különben úgy járok, mint Dosztojevszkij a „Kétlelkű Goldjadkin”-nal, – hogy az eleje szép s aztán egyre lankad. – Az eleje legyen merő kitalálás, – de ami felé vezet, az pontosan legyen megtervezve. Ha a vége érdekel, akkor az elejét, ha nincs is belőle semmi készen, biztosan meg fogom csinálni. – De ha csak az eleje kész és nem tudom, hová vezet, akkor baj van, – bele kell fáradnom.
Valóságos kincsei vagyunk egymásnak annálfogva, hogy kétneműek vagyunk. – Nem győzzük csodálni, szeretni, vizsgálni egymást – s mindezt a csodát ama sokat megcsodált kis különbség hozza létre, amely ember és ember között van. – Ez a kicsiség minden örömünk, érdeklődésünk minden tárgya, ez teszi az életet figyelemreméltóvá.
1928., január 1-én
Sírirat: Hála neked, hogy megváltottál s megszüntettél!
Az életnek nincs tanúsága…. Ez az élet nem is éri meg a tanúságot, – ez az élet csak egy silány kóstoló. Egy-egy szó elhangzik néha, amely felismerésnek tűnik s boldoggá tesz: – ez minden. – (Kinn havazik.)
|
Beszélni: – Nem irtóztok? Minden szavatoknál remegnetek kellene….. S egy óráig mérlegelni minden szót…. Nem adja-e ki titkaitokat? Nem árúlja-e el, hogy kik vagytok…. s nem csúszik-e ki mellette még egy másik, – valami jeladás arról, hogy hol bújkáltok álmaitokban? S nem válik-e ténynyé, jóvátehetetlen valósággá, ami lelketek sötétségében eddig, mint bizonytalan árnyék imbolygott csupán? A beszéd árúlótok, – jól vigyázzatok!
Téma: A villamoson lát egy szobalányt. Meglesi. Magához veszi. (Gazdasszonya ráemeli a széket.) Kitaníttatja, – esténként. Nagy nő lesz belőle. (Folyton érzed a veszélyt az esti beszélgetésekben.) – S aztán persze kiröppen a lány. – Az ajtója előtt könyörögve álldogál a férfi s hiába.
A zsidóság: a túlsokáig élő apa, amelyet el kell pusztítani, le kell bunkózni. – Mert mit akar még? Betöltötte hivatását, – apa volt, testamentumokat adott a világnak…. Ha már meghalt, az más! Akkor szent ős lesz belőle. – „Ha még most is élne” – sohajtanák, mihelyt pár évszázad óta halott.
Párbeszéd. – Megfagyott az országúton. Így végződik az élet, – egy kis véletlen véget vet neki…. – – Hiszen mindőnkkel így lesz az…. Ez a véletlenségek országa, ne feledd, – s mindegy, hogy meddig élsz. Minden mindegy, – el ne feledd – ez a jelmondat nemesi címered ékessége – s bárhogy tiltakozik is az a kis meleg, élni akaró mécses lényed legbensejében. – Akkor igaza volt szegény Osvát Kornélnak, aki azt mondta: Köszönöm szépen az ajándékot – én szépen visszaadom az ajándékot – és visszaadta. – – Nem úgy! Imádkozni kell, mint a buddhisták, hogy soha többé ne kelljen ide visszajönnünk. – Nem kell imádkozni még ezért sem. Oly kérés ez, amely alighanem már eleve teljesítve van.
Bűn nélkűl nincs élet.
Nem vagyok képes rá, hogy egy zilált lelket, egy szegény ördögöt, akivel az utcán összehoz a sors, hogy azt egyszerűen lerázzam magamról. Esengve, e világban, mintegy az üres űrben kóvályogva csatlakozik mellém és beszél, beszél…. Úgy látszik, vár attól valamit, hogy beszél….. S én most eleresszem, egy rideg szóval lerázzam magamról? Úgy fogja érezni magát, mintha a semmiségbe zuhanna, a reménytelenségbe s ijedten fog riadozni, mint a megzavart inga…. Belezuhan a feketeségbe. Úgy fog utánam nézni, mint a szegény a kevély gazdagok után, akik kidobták ajtajukból. Mit vár tőlem? Nem tudom. Nyílván azt a pillanatot várja, mikor szegény lelke valami megnyugváshoz jut el…. Mikor beszélgetésünk, illetve monológja valami kielégülésfélét szerez már számára… Addig sétálok vele tehát, amíg ő azt nem érzi, hogy megkönnyebbűlt – s ezt viszont én rögtön megérzem a hangján. (O. E. e tekíntetben kegyetlen tud lenni.)
Ha végigveszem az emberi foglalkozásokat, ha képzeletben végigélem egyik-másik ember napját, – megborzadok. Micsoda rabszolgaság! A szabad foglakozásuak életét mégis szebbnek látom valamelyest…. no de hivatalnoknak lenni, vagy munkásnak, vagy kalauznak, vagy bármi egyébnek olyannak, amivé az élők nyolc tizede kényszerűl lenni, – elviselhetetlen volna számomra ma már, úgy érzem. (Ezért szenvedtem tehát annyit mint ügyvédbojtár, bankhivatalnok, vagy szücs-munkás!) Pontosnak lenni, mint a gép, – nap-nap után….. s ha szervezetem tiltakozik a gépiesség ellen, – ha erőm kiáll, – végem van! – Estig dolgozni mindennap, felőrlő munkát végezni – s este aztán maradék-életem örömét, mint a maradék cukrot valami kávéházi asztal mellett szopogatni…. – Igazán hálásabbnak kellene lennem sorsom iránt!
Megértem Szókratészt! Egyre inkább megértem azokat, akik elfordúlnak az asszonyoktól. Az érzékiség csökkentével a lélek inkább társat keres, mint szeretőt…. a lélek szépségében akar inkább gyönyörködni s magánya ellen keres menekvést. Ha körülnézek, vagy visszanézek alig-alig találok egy-egy olyan asszonyt, aki e tekintetben sokat jelenthetne nekem, – vagy barátaim bármelyikét is pótolni tudná. Boldog vagyok, ha barátaim egyikével másikával beszélgethetek, – felfrissülök, a lelkem megújúl – úgy érzem, mintha tapasztalataimnak, keserűségeimnek boldogító visszhangját hallanám – s úgy emlékszem az íly szeánszokra vissza, mint az élet azon ajándékaira, amelyek az életet becsessé teszik. – S hányszor éreztem magam így asszonnyal? – Hiúk voltak, kicsinyesek, korlátoltak, felismerés-képtelenek. Egy alsóbbrendű fajta – no! – akárhogy szeretjük is őket, vagy vágyunk reájok, ennek megállapítása elől nem zárkózhatunk el. – Barátaimat szeretem, – barátaim feleségeitől pedig borsódzik a hátam. – Mi ez? Homoszexuálitás? Ha ez az, – vállalom. – Bájukon, érzékeket felcsigázó szépségükön kívűl én más gyönyörűséget nem várok a nőktől – s mégcsak azt sem mondhatom, hogy anyai jóságukat, szelidségüket, vagy meghasonlottságunkat feloldó szelidségüket alkalmam lett volna gyakrabban élveznem életemben. – Jóságuk unalmas bágyadtság s hiányzik belőle az értelem szépsége.
Az elsülyedt hajókról írt versemről: (Oly magasrendű értelem.) Az értelemnek oly magasra felcsigázott munkája, amely már költészet, – mondotta valaki.
Mondjuk ki, hogy mindannak, ami váratlan, ami ujjongást kelt, ami a bennünk levő örök fiatalság szenzáció-szomját oltaná: hogy mindennek vége! Éljünk úgy, ahogy eddig az ujjongás reménye nélkül s mihelyt ezt feltesszük magunkban, – máris könnyebb elviselni az életet.
Az ember azt, ami valóban történt vele, azért nem tudja megírni, mert nem is akarja megírni, nincs hozzá kedve, mert nem is akar pontosan számot adni magának arról, ami történt – s végül s ez a legfontosabb: ahhoz, hogy hatást keltsek, vagy érdeklődést másokban elbeszélésem iránt: nem beszélhetek úgy, ahogy gondolkodom, – be kell állítanom mondanivalóimat, affektálnom kell, – affektáció nélkül nincs hatást tevő közlés, – márpedig az ember abban, ami fontos neki, ami valóban az élete volt, ritkán tud affektálni. (Osvát)
Az anyák csodálkoznak, mikor fiaik születnek.
Az ember a véletlentől várja, hogy a helyes irányba terelje.
Isten teremtette a földet és minket, – de már a házakat nem ő teremtette. Azokat ránk bízta.
Öregedő nőnek az arcán: glaszé-keztyű petyhüdt bőre.
„Olyan jó hangokat hallani a ködben!”
Az ember! A szive vérzik s mégis belelő. S a nyulacska bukfencet vet. – – Mért nem lett püspök! – vígasztalja magát ílyenkor a vadász. S megnyugszik. – – Csakhogy: szerencsére, az a sörét néha embert is talál néha, – gondolom. S szerencsére egymás ellen is golyóval megy az ember, ez a szerencsétlen, jobb sorsra érdemes flótás, akinek teli van a szive szánalommal és mégis gyilkolni kénytelen. Muszáj, muszáj, mert megőrűlne különben! Kezében a gyilkos szerszám, nézegeti és nem tud mit csinálni vele! Végre belelő valamibe, ami körülötte van. Ha egyszer van gyilkoló szerszáma, azt muszáj használnia, – vagy maga ellen fordítja különben!
Üde, kedves asszonyszáj: mintha madarak röppennének ki belőle. – – Lelkendező nevetés, mintha lobogna a lelke.
O. E. a Szakadékról: „Kitűnő munka, teliszórva a művészet és az invenció szebbnél szebb kis alkotásaival. – Nagy sikere lesz, – olyan, mint a Nevetőknek, – ahhoz a fajtához is tartozik! Nem oly friss talán, mint a Nevetők, de hasonlíthatatlanúl érettebb és hasonlíthatatlanúl jobban van írva. Én azonban nem szeretem az efféle írásművet, nekem ellenszenves s annál szavahihetőbb az, ha azt mondom, hogy kitűnő munka. S ellenszenves azért, mert 1) nem hiszem el a történetet, – nem vagyok hajlandó komolyan venni. Valakivel egyszer régen történt valami, ami akkor, amikor történt megdöbbenthette, – ma már azonban? – nincs jelentősége. Olyan emlék, amelyet nem érdemes elmondani. Egy megszabadulásra képtelen ember egykori lázadási kísérlete, – amely ma már, ha visszagondol reá, muszáj, hogy kalanddá degradálódjék előtte, – hogy mosolyogjon rajta. S teszi is. Kultúrált cinizmussal tekinti, ami vele történt. S amellett, mégis, úgy beszéli el, avval az élénkséggel, mintha ma történnék vele, azt ami már nem élhet benne oly megdöbbentő erővel, – vagyis: az elbeszélő hamisít, retusál….. s ez a kettősség az, aminek megoldása pszichológiai nonszensz. Én tehát nem hiszek neki, bármíly tökéletes művészettel mondja is el, amit elmond s bármíly elbűvölők is a részletek, amelyekben gyönyörködik. Ez nem igazság! – ez csak művészet – s ami csak művészet, az engem nem érdekel. Csodálom, hogy elmondja, csodálom, hogy kedve van elmondani azt, aminek alig lehet már jelentősége életében. Én tehát nem szívesen hallgatom s egyáltalán nem is érdekelne az egész, ha a részletek le nem kötnének. 2) S ezek a részletek, – ezek hibátlanúl szépek és igazak, – de az egészet nem hatja át egy nagy igazság! Az egész: bizonytalanúl halad, az események nem dobják a hőst egyik szituációból a másikba, nincs meg az a feszűltsége a történésnek, amely fokról-fokra jobban felcsigázná érdeklődésünket. S ez a fontosabb hiba. Mindegy, hogy mi mikor történik, – délelőtt-e, vagy délután, – s az, ami történik, nem viszi előbbre az egészet – s csak mint érdekes részlet áll meg.” – – Két kérdést tettem fel, az egyik: hogy ezt tartja-e jobb munkának, vagy a Catullust? – Ő megvallja, hogy a Catullust sokkal jobbnak, jelentékenyebbnek, mélyebbnek és igazabbnak tartja. Mondanivalói fontosabbak. – Második kérdésem az volt: nem gondolja-e, hogy e két kifogás elesnék, ha az egészet átdolgoznám 3-dik személyű elbeszéléssé? „Mind a két kifogás elesnék, ha nem ő maga mondaná el, ami vele történt, – ez kétségtelen!” – felelte. Ő mégsem tanácsolja, hogy átdolgozzam, mert rengeteg munka volna vele, – fel kellene dúlni az egészet – s kétséges, vajjon sikerűl-e mégegyszer ílyen kedvvel megírnom? Maradjon tehát így ahogy van. – Még azt az észrevételt tettem, hogy abban reménykedtem írása közben, hogy annak a bizonytalanságnak, amelynek a hős nekimegy, hogy annak meglesz a kellő feszítőereje…. „Igen, csakhogy ellankad megint, – s újból fel kell ajzani!” – felelte. – – Mit tegyek? Oly nehezen találom meg magamban elbeszélő-hangomat, hogy örűlnöm kell, ha megindúl bennem az elbeszélés. S épp ezért: nem bíráltam tovább kezdődő munkámat, nehogy megakasszam folyamatosságát! – ömlését annak, ami ömleni akar! Észrevettem, hogy első személyben szívesen mondom, amit mondok, – hagytam tehát, hadd beszéljek! – Ez az átka a közvetettségre kárhoztatottaknak, – akik csak nehezen találják meg igaz hangjukat, akiknek mindenfélét le kell magukról hántaniok, amíg odáig érnek, – hogy no most! – most szólhatunk végre, mert most igaz lesz, amit beszélünk! – – Nem is képzeltem egyébként, hogy annak, hogy első személyben, vagy harmadik személyben mondok el valamit, – hogy ennek íly döntő fontossága lehet, – s bár éreztem már effélét, de nem hittem el magamnak soha. Hogy meghamisíthatja az egész elbeszélés igazságát, – tönkreteheti az elbeszélő szavahihetőségét, – az egészet felemássá és ellenszenvessé teheti, leronthatja az értékét, – ezt nem akartam elhinni eddig. – – – – Már most: vajjon dolgozzam-e tovább, írjak-e mégis? Rettenetes erőfeszítéseket tettem az utolsó öt évben – s az eredmény? – Problematikus értékek. Erőim java szakad bele ezekbe a kísérletekbe – s hiábavaló erőfeszítéseknek bizonyúlnak a végén. Rettenetesen fáradok s a végén: ahelyett, hogy örűlnék munkámnak, – elviselhetetlen levertség, életúntság a jutalom. Gyűlölöm, amit csináltam. A Catullusról Osvát így nyilatkozott: „Nem hiszem, hogy remekművet sikerűlt írnod.” S oly szörnyen szétszedte, hogy minden dícsérete kevés volt ahhoz, hogy most már ezt a munkát meg ne vessem. – S most: azt képzeltem, hogy ez jobb lesz, igazabb, spontánabb, magávalragadóbb. S íme: ez még kevésbbé jó, mint a Catullus! – Az a kérdés, érdemes-e nekem ílyen eredményekért fáradnom, – amelyek végül is nem elégíthetik ki sem ízlésemet, sem becsvágyamat! – Kicsik és megvetendők az eredmények, – én úgy érzem. – Érdemes-e akkor fáradnom, – a lelkemet halálra fárasztanom, a testi erőimet végkép kimerítenem? – Nem, nem, nem! – úgy érzem. – Én magasabbra törtem, – magasabb rendűt akartam, – hibátlanúl szépet szerettem volna létrehozni, – nem sokat, – egypár olyan munkát, amelyekben megbízhatom és megnyugodhatom. – Elsőrendű művész akartam lenni – s már azért is, mert kisebb, különösen pedig sokkal kisebb eredmények engem nem elégítenek ki. – Néhány olyan munka, amelynél jobbat, vagy sokkal jobbat más se csinált kortársaim közűl. S ez nem sikerűlt. Javarészt problematikus érték fekszik előttem. – Legyen tehát elég. E két végső kisérlettel tehát, amely nem dicsőség ugyan, amelyet azonban nem is kell szégyenleni: zárjuk le tehát negyven éves korunkban irói pályafutásunkat, – miután a kis eredmények nem elégítenek ki. – S éljünk csendesen, amíg adatik élni. – – Hogy így lesz-e csakugyan, nem tudom, – lesz-e elég lelkierőm keresztűlvinnem? De hogy jó pár évig nem fogok most írni, az majdnem bizonyosnak tekinthető. – A Catullus második felvonását még kijavítom s ezzel lezártam jobbik életemet. Vegetáljunk.
Magamban való kételyeimet s fiascóimat kár mások elé terjesztenem. A fiatalság példáúl eddig bízott bennem – s én magam ábrándítom ki magamból. S így Kosztolányit is, – aki példáúl már nem szereti úgy az Adventet, mint eddig, miután megismertettem hibáival, – illetve azzal amit Osvát annak tart benne. (Hogy t. i. regényfragmentum.)
Kassák, Déry, Hollós dr., Illyés Gyula meghallgatták ezt az átkozott munkát. – Kassákból némi segítségem után majdnem ugyanazok az észrevételek fakadtak, mint Osvátból. – „Ez művészetként hat reám s nem élményszerűen. – Ha megöregedett a régiben, miért mondja el?” – Déry: „Kérdés, hogy érdemes-e ezt az egészet elbeszélni?” Illyés: „Sérti a szabadságérzetet, hogy egy bordély képes az emberrel azt megútáltatni. – Ez katzenjammer, amivel ez az ember hazamegy. – Ezzel degradálódik kalanddá az egész történet.” – Kassák azt a tanácsot adta, hogy miután a bordélyházi jelenetet úgyis rossznak találja, – hogy a végét dolgozzam át. Találkozik még egyszer Rudival s ő vezeti haza. Így nem oly megalázó a történet mindazok számára, akik a szabadságot szeretik. Így: egy lázadásra képtelen ember megkapó története lesz. – Lehet. Még nem tudom, mit csinálok vele? Egyelőre pokoli undor fojtogat, hacsak rágondolok is! – – Hogy nem dolgozom tovább, hogy befejezem, – egyre inkább végérvényes elhatározásnak tűnik. – Ha netán adódik még valami rövid időmben, amely még hátra van, – megírom talán. De hogy annak éljek s azt érezzem, hogy író vagyok, annak vége van! – Nyelvekkel fogok foglalkozni s esetleg: a naplómat rendezem sajtó alá, – halálom esetére, – ha ez egyáltalán lehetséges. Ez egy élet műve, – ebben otthon voltam, – ne vesszen kárba teljesen annyi munka! – Ha aztán ez se megy, – akkor hát ez is hiábavaló munka volt. Belenyugszom. A nagy céltalanságon az sem változtat, ha sikerűl – s az sem, ha nem sikerűl.
1928., február 1-én.
Lengyel M.: „Az ember vigyázzon fiatalkorában, hogy a bánat ne vájjon csatornát benne. – Mert: a bánat elmúlik s a csatornák viszont itt maradnak s meg akarnak telni. S a legkisebb ok elég arra, hogy megteljenek.”
Kimenni a kályha meleg köréből, az otthon csendjéből: mindig egy kis vesszőfutás volt. S még ma is az! – Lökdösnek, kutyába se vesznek. Riadtan, fázósan szaladgáltam köztük azelőtt s menekűltem haza előlük. Most már begubóztam azonban s ha kimegyek, – alig bírom már a dúrvaságot. – S örülök, ha este van megint, – mindenképen örülök, – hogy elmúlt a nap annak is, – s hogy a sötétség megvéd lármás zaklatásaiktól. – Este kezdek kissé magamhoz térni.
Ami a tűzből kikerűlt salak, azt már nem olvasztja meg a tűz.
Coolidge-nak sincs két napja egy helyett.
Feleletképen Earl Balfour cikkére, amely a szocializmus megvalósításának lehetetlenségéről szólt: A szocializmust az különbözteti meg az eddigi politikai, vagy társadalmi reform-törekvésektől, hogy ez oly igazságtalanságok kiküszöbölésére törekszik és sokkal inkább, vehemensebben és vakbuzgóbban mint az eddigiek, amelyeket az ember hiába próbált kiküszöbölni, mióta a világ áll. Ez nem kerűli meg a kérdést, – nekimegy annak, ami a legégetőbb: mért van ezrek nyomorúsága akkor, mikor mások gazdagok? Ez még a természet igazságtalanságait is jóvá szeretné tenni: tehát, hogy az egyik falevél fölűl, a napsugár közelében tenyészik, üdűl, – a másik pedig lenn az árnyékban senyved. Hadat üzent az ember eredendő bűnének: annak, hogy lusta, ha csak nem kergeti a nyomor s hogy voltakép mindenkor fennáll a veszélye, hogy szívesen kivonná magát a társadalom kogens béklyóiból s lenne, mint a szabad madár: az egek könnyelmű vándora. Attól, ami íly feladatot vállalt magára, nem várhatom, hogy nagy és könnyű sikere legyen….. amint nem várhatom e szótól sem, hogy: szeresd felebarátodat, mint tenmagadat. – Egyáltalán nem szégyelem magam tehát, mikor a szocialista kormányok fiascóiról olvasok, – mert azok természetszerűek s épp ezért nem is lankadok el s térek el a szocializmustól, miután mérhetetlen bennem a vágy az elérhetetlennek megközelítése iránt, – vagyis: nagy az igazság erejébe vetett hitem és semmiféle rossz tapasztalat nem elégséges, hogy e tekintetben dezilluzionáljon. Valóban, mi mindnyájan többé-kevésbbé humánusok vagyunk, s érzésünk intenzitását talán csak az különbözteti meg, hogy mennyire érezzük át, hogy ezrek nyomorognak, mialatt egyesek gazdagok. Aki ezt szűntelenűl átérzi, az a szociálismus dogmáitól mégsem fog elkedvetlenűlni, s azokat inkább fogja irányításként elfogadni, fix cél helyett, semhogy a változhatatlanba belenyugodjék s az emberek nyomorát természetes és változhatatlan állapotnak tüntesse fel maga előtt. Aki a szocializmust egy jobb felé való iránynak tekinti s dogmáit a kialakulás útjának csupán, az épp oly kevéssé szégyenkezik a szocialista berendezkedési kísérletek kudarcán, mint ahogy nem mosolyog az apák szigorú törvényein, amelyekkel gyermekeiket nevelni akarnák, vagy mindazon az elérhetetlenségen, amely felé az ember egyáltalán törekszik. Aki pedig az elérhetetlenséget elveti s az elérhetővel éri be, – az silány eredmények megelégedettje. A szocializmus vas-törvényei a kogens út, – eredményei pedig ismeretlenek. S mégis: inkább ezt az ismeretlent áhítani, – mégha az maga a kiábrándulás is, – ez szebb, ez jobb, már azért is mert az egésznek magasabb szempontból való bírálatából ered, mint azok a következtetések s lemondások, melyek abból a kérdésből fakadnak: mi lehetséges egyáltalán, mi nem? – Ez szebb, ez jobb, mert mi mégse tudjuk, mi lehetséges, – jobb, mint belenyugodni oly társadalmi berendezkedésbe, amelyben, – hogy csak egyik legnagyobb abszurdumát említsem, – a termelés és fogyasztás megszervezetlensége következtében az egyesek pazarlása, oktalan gazdálkodás inkább juttatja munkához az éhezőket, mintha mindenki takarékos volna s mondjuk öt évig viselne egy gyapjú-ruhát. Belenyugodhatunk-e oly berendezkedésbe, amelyben az erkölcstelenség reményteljesebb, mint az erkölcsösség? – Márpedig így néz ki a „praktikum”. Akkor már inkább oly elméletet, amely azt bizonyítja, hogy lehetséges egy oly élet is, amelyben mindnyájunk mértékletessége mindnyájunk javára válik. Hiszen még abban sem lehetünk bizonyosak, hogy ez az elmélet mégiscsak nem hoz-e majd egy jottányi jót….. szemben a lehetőségekkel való megalkuvással, amelyről már tudjuk, hogy ennyit sem várhatunk tőle.
II/18. Félek, hogy nem végződhetik másként, mint vagy öngyilkossággal, vagy alkoholizmussal. A fiatalságom jóvátehetetlenűl csúnya volt – s tehetek, amit akarok most már, – annak átkától senki sem ment meg most már. Tegnap este az volt az érzésem, hogy befejezni! – mindenáron befejezni….. azt mondani, hogy rosszúl sikerűlt az élet s menni, menni, nem nyavalyogni, – nem próbálni kijavítani….. Rosszúl sikerűlt, végleg elromlott, levonni tehát a konszequenciát s befejezni! Ami hátra van, ami hátra lehet, az már csak tengődés! Ez az ifjúság, amelyben semmi sem volt, se szerelem, se öröm, se érvényesülés, se jólét, – ez nem lehet egy élet erőtadó alapja! – Mondjuk ki tehát végleg, hogy rosszúl jártunk, – szerencsétlenűl jártunk, – mint azok a szegények, akik bénán kerűltek vissza a háborúból – s végezzünk! Szerencsétlenek voltunk, – rendben van, végezzünk! Mert nem akarunk sem irígy, kárörvendő, rosszindulatú, kaján öregek lenni! – – Mert ezt a tikkadtságot, ezt az örökös szomjat, ezt a jóvátehetetlen sovárgást nem lehet kitartani tovább! – Tudom, hogy vannak nyomorúltak, akiknek összehasonlíthatatlanúl elviselhetetlenebb a sorsuk s mégis élnek, – de mit tegyek magammal, ha egyszer merő melanchólia s keserűség az életem! S félek, hogy a tevékenységnek, a lázas munkának, vagy a munkában való örömnek, vagy ennek a kis kényelemnek narkózisa egy pillanatban megszakad s ki fog derűlni úgy is, – menthetetlenűl kiderűl majd, hogy nem az igazi életemet élem, hogy hazudom az elégedettséget… S mi lesz, ha a jóság áldott melegéből, a szeretet szívbékítő csendjéből az elégedetlenség forgószele egy nap kiszakít s azt harsogja a fülembe, hogy mindez átkozott önáltatás….. hogy a szívem sosem volt jelen, hogy nyugtalanúl forgolódott eddig is, – hogy íme: belementem, bele akartam menni valamibe, s a lelkem abszenciáját nem vallottam be magamnak!
A Nemzeti Színház mellett mentem el. Nemrég, – pár év előtt O. E. titkár szeretett volna lenni itt….. Akkor még lehetett kezdenie…. S ma már nem lehet kezdenie, mert az élet, ez a fürge mulandóság kezd lejárni. Mi az egész? Egy ugrás, ideig-óráig tartó kín.
Most érzem először egy nagy regény koncepcióját magamban. – Ez a Krantz-per Scheller Hilde-val nagyon érdekelt. Ezek a gyerekek úgy éltek, ahogy a bomlott fiatalság azt tőlük követelte. – Egy másik kislányról is hallok itt, aki, mihelyt elhalt tábornok-atyja, bomlott tombolásnak adta oda magát. „S úgy néz ki amellett, mintha kettőt se tudna számolni!” – Gyönyörű manheimi lányokról is hallottam egy kis elbeszélést, akik megszöktek az udvarias korrekt magyar fiúk karmaiból s duhaj, vídám német ifjak ölébe űltek. Három orosz diákról, akik úgy éltek a német kisvárosban, mint a királyok. Gyárosok lányai saját autójukon hozták őket haza hajnalfelé….. Másnap délután a háziasszony véletlenűl benyitott hozzájuk s ott találta mindhármojukat, másik három lánnyal heverésztek…. – – S ha most mindezzel szembeállítom hazug, nyomorúlt fiatalságunkat, annak elméleteit tisztaságról, becsületről, szűzi életről, eljövendő, tiszta boldogságról, amely vagy sohasem teljesedik be, vagy túlkésőn, – s amely elméletek olyannyira elrontották életünket, hogy rosszabbúl éltünk, mintha púposak, vagy nyomorékok lettünk volna…. Ha mindezt elgondolom, megborzadok s átkozódni kezdek. – Nézzetek körűl, a Krisztus szerelmére! – akik az én generációmból valók, mind nyomorékok! – – mind elsatnyúlt életűek! Belesántúltak átkozott fiatalságukba! – – – Gyávák voltak, apáiktól örökölt piszkos gyávaságban szenvedtek s többre becsűlték biztonságukat az életüknél. Annyira féltek az élettől, hogy inkább, mint annak félholt hivatalnokai tengődtek! Szerencsére a mai kor változni kezd már. Az amerikai nagy szüzesség tisztesség-hamúja alatt, prüdériája alatt bomlott szabadság bújkál. De minek ez a hazudozás? – – A feleségem ma azt mondta egy mozi-szinésznőről: „tisztességes lány volt, nem züllött el – s később is meg tudta tartani magát.” – Mi az hogy tisztességes? – s ki a züllött? – s ki az, aki megtartja magát? – – Aki csak fantáziájában éli ki magát, az a tisztességes? (Ó hogy nevetni fognak néhány száz év múlva Tolstoj ethikáján – s épp a freudi tanítások uralomra jutása folytán!) Hát nem volna sokkal nemesebb, ha nem osztanók fel a világot tisztességes és tisztességtelen lányokra, hanem tartanánk valamit a boldogságról is! – Hisz ez az elfojtottság teszi bestiálissá az embert: nőt és férfit egyaránt! – – Ha nem volnának tisztességes és tisztességtelen lányok, hanem mindenkinek joga volna élnie s úgy, ahogy akar, ahogy az ízlése, vágya megköveteli – s még ha botlania is kellene időnként ahhoz, hogy megtudja, mílyen is az ízlése? – ha nem bélyegeznők kiközösített bestiákká azokat, akiknek szeretőjük van, – hanem ehhez minden lánynak joga volna? S ha csak azokat neveznők bestiáknak, akik érzés helyett a pénzt hajszolják? Mi volna akkor? – Ha leráznók ezt az ezerféle nyűgöt magunkról s fellélegzenénk s egy kicsit a természetünk szerint élnénk mégis!? Ha Putty Lia és egy hivatalnok-lány között nem volna semmi különbség életmód dolgában – s egyik se volna bestia – csak annyi különbség volna köztük, hogy az egyik szerencsésebb! – Most már tudok az embereknek tanácsot adni, – reményem van a jövőjében, hiszek a jövőjében, hogy útja van valami felé, hogy boldogabb lehet, mint eddig volt….. van egy központi gondolatom. (Még az is lehet, hogy meg fogom tanúlni az analyzist s analyzálni fogok!) – Vajjon nem sokkal szebb-e, igazabb-e az indiánusok s a szigetvilág lakóinak ősrégi berendezkedése? Este tánc van – s nincs olyan lény ott, közöttük, aki ne tartaná ezt a táncot szent, ünnepélyes s amellett természetes valaminek…. s boldog az a gyermek, aki elérte azt a kort, mikor a tánc számára felavatják. – S tánc után a lány választ s visszavonúl szerelmesével a clubházba. – A lányoknak joguk van, hogy gyermekeiket előbb, vagy utóbb eltegyék láb alól. (Nem volna szebb, ha a mi nagyképű törvényhozásunk is csak a házasság alatt történt magzatelhajtást büntetné?) – A lány szabad…. de ha aztán asszonynyá lesz, ha választ, ha elmúlt a vihar, ha elszánta magát úgy ő, mint a férfi, hogy erőik megmaradt részét közös életnek, közös munkának és gyermekeknek szenteljék, – akkor kell csak megállniok valaki mellett, akkor kell csak hűségi fogadalmat tenniök….. S vajjon nem ez a természetes? Nem elég-e a házasság nyugalmához az az erő, ami a tombolás után megmarad? S nem elég-e ennyi ahhoz, hogy gyermekeket hozzunk a világra? S nem elég-e ennyi hűség? (Nem volna-e sokkal tisztességesebb, ha csakis a házastársi hűtlenséget ítélnők meg – s házasságon kívül ezt a fogalmat eliminálnánk elfogúlt, dogmákkal telitömött agyunkból?!) – Szíveljétek meg szavaimat, – egy szerencsétlen ember szava ez, aki egész fiatalságát s ennélfogva az egész életét meddő szomjúságban töltötte el! – Vajjon nem lehet kedves és jó az a lány, aki élt, akinek szép fiatalkora volt, – aki bátor volt s aki viharai után megnyugodott és a ti szíveteken? – Magatok is megnyugodtatok – ő is – s ez az igazi nyugalom!
Mit kívánnak ezek az ifjúságtól? Hogy szerény legyen, dolgos, önzetlen, tűrje a szegénységet s amellett még tisztességes életű is legyen…. Mert a tisztesség! – az aztán mindennek a betetőzése! – S mit kívánnak a felnőttől? Teli kötelességgel, gonddal, agyonhalmozva munkától még nagyon ovakodjék is, nehogy véletlenűl egy kis csuszamlás letérítse a törvény és erkölcs kemény és egyetlen útjáról…. Ó hogy megbukott szememben a világ összes nagy fegyelmezője! – Az összes morál-prédikátor! Hogy megbukott az Ó-testamentum s az összes utána következő szigorúság! Ezek a rideg fenhéjázók valahányan!! Csak egyetlen mondás kezd egyre hatalmasabban világolni: „Aki maga nem bűnös, az dobja reá az első követ!”
Alamuszi viselkedésű s mégsem rosszindulatú, – talán. Lesütött szemei, – mosolya….. s ahogy az ember után néz…. ahogy a lépteket figyeli, – az ember megborzong tőle. – Az az érzésem, hogy tenger van mögötte, – az élet szörnyűségének egész tengere, – vagy hogy bűnre készülődik….. Egyűgyűnek mutatkozik s becsületesnek, – de ha felveti szemeit: mindent tud, – érzem. (Távozó cseléd.) II/24. – Piszkos volt, rendetlen, hajolni nem szeretett…. ami azért volt meglepő, mert eleddig még mindenki dícsérte. – Hosszas pillantást vetett az ember után. – Az anyja nyomorog, éhezik, – erre ő két fasírthús-gombócot a szemétbe vet. – „Mért tette, hát nem tudja, hogy vannak, akik éheznek?” – Ő nem mondhat egyebet, minthogy nem akart rosszat. – „Az urak, úgy láttam, megúnták és én nem eszem húst.” – Csak torkoskodni szeretett. Egy pillanat, egy fordulás – és eltűnt a tejszín fele! – Mi titok lappanghatott benne? (Ha akarsz valami különöset, – íme a különös! – Ez különös!) – S mihelyt tehette, menekűlt be hideg szobájába. Befűteni magának nem akart. – Mit csinált ott? Tünődött? – – Végre aztán el kellett kűldeni szegény, titokzatos haszontalant. S szedte szegényes motyóját s ez megint szivettépő volt. – Egy ílyen nyomorúlt kis motyó! Mi minden nincs abban a némaságban, mikor azt szedik össze. – S a feleségemet főként az hozta zavarba, hogy nem volt benne semmi ellentállás. Beletörődött: – elkűldik, hát elkűldik. S mégcsak hiúnak sem mutatkozott, hogy íly hirtelen dobják ki. („Az embernek jobban esik, ha a szenvedélyek kitombolják magukat”, – mondta a feleségem. – „Ha ellentállt volna, nem sajnáltam volna annyira.”) S még azért se verekedett, hogy több pénzt kapjon. Bár azonnal, abban a pillanatban kiszámította, hogy mennyi járna neki, ha felmondás szerint menne el: ő, a szegény, nyomorúlt rögtön belenyugodott a kevesebbe. „Talán a tanár úr számította ki, hogy ennyi jár nekem és nem több?” – kérdezte szelíden és zsebrevágta a pénzt. (Honnan ez az apathia, – egy fiatal teremtésben? Csak azzal volna magyarázható, hogy megcsalták s másállapotban van.) Rendetlen volt, – de szidni mégsem lehetett, mert ha háromszor kűldték is vissza ugyanahhoz a munkához, hogy rosszúl végezte, – egykedvűen és szívesen visszament háromszor. – Furcsa teremtményei vannak az Istennek! (Az asztalán egy levél volt hetekig, amelyben valaki arra kéri, hogy ne menjen „arra a pályára.” Mert az emberek meg fogják vetni s a rendőrök majd megpofozzák. – Muszáj volt megnézni a levelet, mert az volt az érzésünk, hogy valami idegent fogadtunk be magunkhoz – talán valami gyilkost.)
A panasz visszahull, visszhangja nincs, felelet nincs. Kapálózunk évezredek óta, de a panasz tompa boltozatokba ütődik, – visszhangja nincs. Isten nem felel.
Ady kétkedett tehetségében, mint hallom. Ha most feltámadna s hallaná dícsérete zaját, – már nem kétkedne magában. A siker eloszlatná kétségeit.
Mílyen tévedésben voltam én éveken át! Tolstoj nagy egyszerűsége megtévesztett. Azt képzeltem, hogy, ha az ember egyszerűen leírja, amit látott s éles a szeme, jó az ítélőképessége s ábrázolni tud, – akkor már megy is a munka. Megfeledkeztem a melódiáról, amely lendületet, ívet és egységet ad. Nagy kedvem legyen ábrázolni azt, amit ábrázolni akarok – ambicióm legyen, – de ez nem elég, az öröm gerjedelmeit kell éreznem s akkor megindúl a melódia, – feltéve, hogy az anyagom csakugyan alkalmas arra, hogy ílyen melódikus egységbe tömörűljön. Hangom legyen, – valamílyen tónusa legyen elbeszélésemnek, – ez az első, mert csakis akkor hathat! – Tolstoj túlon-túli ravaszsága abból állt, hogy melódiája a legtermészetesebb és legegyszerűbb, – aminél fogva alig vesszük észre, – olyan, mint az egészség, mint szervezetünk mozgásainak alig észlelhető ritmusa.
Sok nyomorúlt volt már a földön s én mégiscsak a nyomorúltak nevében kell hogy szóljak, – mert az voltam, az leszek. – Ne gondolj a kevés szerencsésre, – a nyomorúltakra gondolj, akik hangtalanúl, névtelenűl vesztek el az áradatban. – Az az érzésem, hogy nem jutottam el soha arra a helyre, ahonnan méltóképen elindúlhattam volna. – A szerencséről az az érzésem, hogy csak időm kevés ahhoz, hogy én is szerencsés legyek. Ha kivárhatnám, ha háromszáz éves életre lehetne kilátásom, biztosan elkerűlhetnék arra a helyre, ahol képességeim legteljesebben érvényesűlhetnének. – A természetnek micsoda erőpazarlása az, hogy a képességeket így hagyja parlagon heverni! Ez talán valamennyinél nagyobb pazarlás.
Pszichológusnak készűltem. Arra voltam praedesztinálva, hogy az emberi lelket megismerjem – s oly rendszert alkossak, amelynek tételei alapján az ismeretlen rendetlenség renddé tömörűl szemeink előtt…. Tizenhat éves koromban „halandó lélek” címen értekezést akartam írni arról, hogy miből is áll hát az emberi lélek, – mik az összetevői? S gyerekes elképzeléseim aztán egyre bővűltek…. s ez az értekezés bennem egyre bővűlt. Legfőképen az a hasadás érdekelt, amely az embert önmaga számára idegenné teszi….. A sejtések és felvillanások „a tudat küszöbe mögött” – mindennél jobban foglalkoztattak. Az a jelenség érdekelt, hogy önmagamat figyelhetem – s hányféle fokon? – De mindennek már vége!
„A szakadék”-nak egy részét, a végét át kell dolgoznom. A bordélyházi jelenet rossz. Nem elég fantasztikus ahhoz, hogy elhihessem, – de nem is eléggé reális ahhoz. Túl vörös. Rossz. Össze kell vonni – s különösen a tombolási részét kell keményen hidegen s néhány szóban elmondani. – S közbe kell iktatni talán egy jelenetet, amely érzésben szimbolizálhatná talán az egész elbeszélés értelmét….. amely részeiben talán újra is tartalmazná az egészet. – Hogy míly iszonyodva nézi az ember cselekvő sajátmagát néha, mint egy idegent! – Nem mondanám meg talán még azt sem, hogy, amit itt elmondok, most történik-e, vagy régen valamikor történt emberemmel? – Egyszerre elkezdeném. S egy tompán s mégis világosan megírt történet következnék….. egy hosszadalmasan elmondott történet, amelynek hosszadalmasságában, gyötrelmességében volna szimbolikus jelentősége! – Lélekzetvesztett, levegőtlen, aggodalmakat keltő történet, valamiről, ami egész hétköznapi eset.
A kávéházban űltem…. s úszott velem a délután, a múló órák semmi nyomot nem hagytak bennem, úgy, ahogy az éjszaka szokott velem történni. – Mosolyogtam. – A délutáni nap ferdén a szemembe tűzött s a tükrökben villogott, erre átűltem egy másik helyre. Arról gondolkodtam talán, hogy a mi nagy kiáltozásunk tompán, felelet nélkül hull vissza valami tompa boltozatokról. Az Isten nem felel. – Aztán tűnődve áttértem valami másra. Irígységeimről kezdtem el gondolkodni. – Mért éppen a szerencséseket figyelem? – kérdeztem magamtól. (Lásd az előző oldalt!) – – Aztán felkeltem felvettem kabátomat. A kijáratban iszonyodva néztem végig magamon: – ez nem az én kabátom. Visszamentem. Kiderűlt, hogy nem fizettem. Nem mertem tehát még a kabátot is reklamálni. – Újra mentem el. – Újra visszatértem. Iszonyat fogott el, – mikor végignéztem magamon – idegen kabátban voltam. Újra mentem el. S a kijáratban eszméltem rá, hogy ez csakugyan, mégiscsak az én kabátom. Mint egy rossz álom felszabadító vége, – olyan volt.
N. L.: – A kielégületlenség és vad harag az élet ellen, az örök reménytelen és sivárrá száradt szomjúság fog benne sírba szállani….. s még annál nagyobb dühvel, hogy még ragaszkodott is ehhez a rongy élethez s még szerette is. – Kávéházak foglya volt, robbanóerejű, fogoly vadállat.
Éjszaka. Lenn a pályán, a híd alatt vasútasok kiáltoznak, fütyölnek s lámpával integetnek a tolató mozdony felé. A bestia áll ott a sötétben és integet. Ha szabadon ereszthetné dühét, odalökné társát a mozdony alá s valamennyi társát. Ha szabadon dühönghetne, felgyújtaná ezt a világot s addig gázolna kínzói, – ennek az egész világnak vérében, amíg meg nem őrűlne bele. – De ő elfojtja mindezt. Cigarettázik s jóakaratú. A többi bestiával való együttműködésre fanyalodott, kényszerűlt, – jóakaratot mutat tehát és türelmet. Egy törött lábat mutatnak neki: fejet csóvál, sajnálkozik. De mindezt csak a bőrfelületén. A lekötött bestia „társadalmat alkot” és „együttműködik” és humánus! De csak a bőrfelületén. Micsoda sötét cooperáció ez!
Freud, mint hallom, sose kényszeríti magát munkára, – vagy arra, hogy egy gondolatmenetet végiggondoljon. Tiszteli a benne munkálkodó teremtőt s időt hágy néki, hogy magától kiteljesítse, amit akar. Ovakodik a maga ellen való merényletektől.
Semmit el nem értem. Itt fekszem, – úgy érzem: rothadóban, – az erőim parlagon hevernek…. Se pénzt nem keresek, se állásom nincs, – ha állásra gondolok, az alúl kezdés szörnyűsége ijeszt…. Sem az önbizalmam nem elég nagy, hogy magamban higyjek….. Könyveimet nem adják ki, a darabomat nem adják elő, – pereim rosszúl mennek, – szegény vagyok s örökké takarékoskodnom kell még mindig, mint egész életemben. – Ezért vonúltam vissza „a világtól”, – nehogy az összehasonlítás kínja gyötörjön. – Most már igazán együttérzek a letörtek szörnyű szenvedéseivel, – példáúl egy Bródy Sándorral, aki egész életében parlagon hevert, – mert végérvényesen s változhatatlanúl letört embernek érzem magam, – olyannak, akinek sokféle tehetsége volt, – de egyikből sem elég. Nem annyi, hogy a benne levő tényleges erők kiélhették volna magukat. – Még annyi sikere sem volt munkálkodásomnak, hogy ezek a nagyon lecsökkent vágyak valami vigaszt meríthettek volna belőle.
Beszélek…. s úgy érzem, hogy hazugság az egész lényem. Valami nemességi affektáció, jóravalósági-látszat keltésének szándéka önti el tiszta lényemet s én undorodom magamtól. – A látszat, még mindig örökké. – Tárgyilagosnak szeretnék mutatkozni példáúl, – hogy megnyerjem az embereket. – De tovább! – mondanivalóimat lágyítom, – viselkedésemet kissé felmelegítem, hogy az embereket megnyerjem. Mindezt ott, azonmód érzem is, – de bele is nyugszom azonnal – oly boldogtalan volnék különben, – hadd örvendjek valaminek: az emberi szemek csillogásának legalább: – Nem bírom már el a puritán szigort.
Silány, silány! Ha úgy végiglapozok ezen a könyvön…. még elviselhetetlenebb, amit az utóbbi időben egyre vehemensebben érzek: a magam silányságát. – Ha kinyitom a számat, már undort érzek, – megvetem ezt a tudákos kotnyelest, aki most a zongoraművészet mivoltáról tart előadást. Csak sokkal szerényebb mivoltomban volnék talán a magam számára elviselhető és sokkal szerényebb célkitűzés mellett. – – Senki vagyok, szerény skribler, – mit kapálózom én? – Ma sok a tehetséges ember, minden emberi munka, vagy törekvés számtalan tehetséget érlel…. számottevő a tehetségeknek ebben a nagy versenyében csak az igazi nagyság lehet. A többi: apró kis munkálkodó…. s ezek közé tartozom, a többé-kevésbbé tehetséges emberek névtelen csapatába. Akik dolgoztak és elmúlnak s minden nagyravaló törekvésükről életük delén le kell végre mondaniok. – Nehéz ebbe beletörődie annak, aki feláldozta fiatalságát becsvágyának…. s mégis, boldogabb lehetnék egy végleges lemondás állapotában, – azzal a szerénységgel, amelyhez minden okom megvan ma már.
Nem fejlődöm. Beszélek…. véleményt mondok s mint kész matricákat veszem elő megmerevedett mondanivalóimat, amelyek nem is mindig az enyémek… Hogy nem szégyenlem ezeket az ócskaságokat újból kiteregetni! – Mindenről, amiről szó kerűl emberek között, van már egy-egy gondolatmenet bennem – s ezt egyszerűen kiemelem magamból! – – S odadobom a világnak azzal a szomorú gesztussal, mintha azt mondanám, – írjátok meg, – én úgysem fogom már megírni!
A magasrendűbb szempontok és praktikus szempontok összecserélésének klasszikus példája az az eset, mikor 16 éves koromban Malthus tanainak újbóli feltalálója lévén így szóltam anyámhoz: – Mit sírsz? Ezt a kis parasztgyereket elgázolta a vonat. – Rendben van. Úgyis túlsokan vagyunk!
Elképzelhető, hogy az emberiség felfelé halad: nagy íve van fejlődésének. S hogy e nagy íven hullámok vannak: kisebb visszafejlődések s újbóli emelkedések….. – De hogy melyik a fejlődés s melyik a visszafejlődés, – nem tudjuk. Hogy akkor megyünk-e előre csakugyan, mikor ezt úgy érezzük? Vagy amit, mint visszaesést átkozunk az-e a haladás? – Hogy egy református kispolgár-család tiszta unalmas életének kellős közepébe érkeznünk, vagyis visszafelé néznünk: ez-e a magasba vezető tekintet, – vagy visszanézünk a polinéziai népek clubházas, szabad-szerelmet élvező világába, – vagy Párisba mennünk s ott e polinéziai világ új variációit látnunk…. Hogy mikor van előre, mikor hátra? – egyike a megoldhatatlan rejtélyeknek. (S ami előre vinne, – az más dolgokban viszont hátráltat: ez is kétségtelen!)
Megállok a második emeleten, keresek egy ajtót. Nagy világosságban két cselédlány vihog reám egy ajtó mögűl a kulcsra hajolva. – Ifjúkoromat idézik elém s a hatalmas mellekben való duskálkodás pillanatnyi kalandvágyát…. A gyalázatos tobzódás örömeit nagy konyhai fényben.
Freud: Alkotott egy rendszert s a rendszer feltámad ellene. Akik tőle tanúltak mindent, azok jobban akarják tudni, amit tőle tanúltak. Míly természetes mindez! – – Dr. Holló Gyula a pszichoanalyzisről: „Nem tudomány. Igazságai nem tudományos igazságok. Az okosság, vagy ötlet, még nem tudományos igazság. Az ember ezerszer próbálkozik olyannal, ami nem egészen igaz…. az igazságra rátalálni végtelenűl nehéz s mikor végre rátalált: ennek megdönthetetlen ereje van. A pszichoanalyzis geniális ötletei megnyerőek, de nem meggyőzőek, – a bizonytalanság érzéseit keltik, mint egy novella pszichológiája. A tudományban más érzésekhez szoktunk hozzá. – Kiindulópontnak, valamifelé kísérletnek még el lehetne fogadni, – de valaminek, ami kész és végleges? – Ehhez túlon túl felületes még, túlságosan megold mindent s nincs meg benne a lélek mérhetetlenségének respektusa. Nem gyanús az, hogy ezek az emberek mindent oly könnyen oldanak meg? – Az igazsághoz vezető utak bonyolúltak, vagy legtöbbször, vagy néha bonyolúltak, – a pszichoanalyzisnek pedig mindig egyszerűek, – az ílyfajta gondolkodók mindig könnyen találnak rá az igazságra. Ez az automatizmus is ellenszenves. Kitűzik a célt, sínre fektetik a fegyvert s természetesen mindig beletalálnak a célba. – Ezen bizonyos idők után nevetni fog a világ. – Igazuk van azoknak, akik ebben a prófétizmusban máris ortodoxiát látnak. – Oly lezárt tudomány ez, oly mindent megoldó, hogy máris ortodoxia – s ujulásra talán alkalmatlan is.”
Holló Gyula: „Tiz percet jól gondolkodni elég volna egy életre.”
Dr. Varró István a zsidóságról: „Amit ethikailag, vagy eszthetikailag szépet létrehoztak, azt már átadták a világnak. Hátra van nagyon kevés érték és rengeteg sallang. Ez az érték nem éri meg a sallangot. – Ami pedig egy nép elmúlásának fájdalmas látványát illeti: Istenem, elmúlnak és jönnek mások…. Ílyesmi már volt és lesz! – Engem nem az emberi sajátosságok és különösségek, vagy azok szerencsés konszerválódásai érdekelnek, mint inkább maga az ember és sorsa! – miután meg vagyok győződve, hogy ember mindig lesz s amit kincsének tart, – a cafrangjai mindig változnak.”
Míly bizonytalan, meggyőződéseiben ingadozó ember vagyok én! Éppen mostanában sokat tünődtem Freudról s tanairól s hajlandó voltam arra a meggyőződésre jutni, hogy ő e korszak legkiválóbbja, hogy tanai alkalmasok arra, hogy egy új erkölcsi világ kiindulópontjai legyenek. S mihelyt Holló elém tartotta kétségeimet, – máris hajlandó voltam feladni ezt az álláspontomat. Egy okos ember azonnal meg tud győzni. – Ugyanígy voltam néhány nap előtt, – mikor órákon át a zsidóságot védtem – s egyszerre egy okos szó levett a lábamról. Oka ennek nyílván abban rejlik, hogy nem vagyok elég mélyen gondolkodó, – hogy egy bizonyos közepes intenzitásnál többre nem igen vagyok képes…. Különben is: a magam lábán alig jutok tovább, – állandóan szükségét érzem a mások gondolatainak, hogy valamilyen véleményhez juthassak. Igy van!
Éneklő cselédlány: szegény, kalitkába zárt, elhagyott madár.
Jelenet: A feleség hazajön s ott találja hetven éves táborszernagy urát, amint a szalonban a cselédlány előtt térdel. Oldalán kardja. Néma jelenet következik aztán… A szobalány pirúlva kitakarodik, – majd az öreg házaspár elkezd halkan németűl beszélni egymással. – Megérkeznek haza a felnőtt gyerekek…. s ide most egy másik témát, amely a gyerekek életéből való s mégis koncentrikusan visszamutat és összefügg a gyerekekével [felnőttekével] s akkor darabot lehet írni ílyen kezdettel. (Az apa nem úgy udvarol a cselédlánynak, ahogy mi udvaroltunk, hanem ügyetlenűl, – emlékeit idézve. – A gyerekek talán némák egy ideig, valamit titkolnak, míg aztán kiderűl valami szörnyű, – hogy az Irma megszökött, – vagy valami eféle!)
Mindent abbahagyok, – nem folytatom az erőfeszítést, nem bírom a megaláztatást. Alázatosnak kell lennem s mindenfelé hálásnak, hogy oly jóakaróak irányomban. Tűrnöm kell, hogy gorombáskodjanak, hepciáskodjanak, könnyedén vegyenek…. s mindezt azért, hogy egy életet töltök kemény munkában minden anyagi vagy erkölcsi siker reménye nékül. Elég volt ebből! – – S minek ez a keserűség? Azt mondják rólam, hogy nem vagyok elég tehetséges, – vagy a fordítottját, mondjuk. Egy pillanatot szánnak nekem, vagy munkámnak s azzal napirendre térnek fölöttem. S ezért öljem én magam? Az önzés rövidlátása keseríti legjobban életemet. Úgy érzem, mintha mindenfelől becsmérelnének, megvetnének, lenéznének amért nem dolgozom. Nem! Személyem nem lehet oly fontos másoknak, mint magamnak – s ezért hát egy fejcsóválás, vagy még annyi sem, ami miatt oly elkeseredett tudok lenni? Magadnak élsz, élj hát magadnak! S elég ebből!
Az egyik vágy kielégítése a többinek narkotikuma. Narkotikum tehát mindaz, aminek élvezetéhez hozzászokom azért, hogy legalább az egyik vágyam kielégülést találjon. – – Csáth Géza naplóját olvasgattam. Szegény! Belezuhant a szexualitás poklába s nem tudott belőle menekűlni máskép, minthogy narkózist keresett. S ez megölte.
Boszút állni az életen, a nőkön…. a szerencsétlenség miatt, mely üldözött, megvetni a szerencsét…. apáink ellen lázadni, (még azok ellen is, akik öregebbek, hatalmasabbak nálunk,) levegő ellen való harc. Alázatosnak lenni, lehajtani a fejet, megtörtnek lenni, – „betörni”, mint a csikó, – ez a sorsunk, hacsak szerencsénk nincs. – Kérdés, birom-e majd ezt e rövid idő alatt, amely még hátra van? – Nincs kedvem hozzá – s hozhatjátok elém, amit akartok, semmihez sincs kedvem többé. Végem van, egészen biztosan végem van most már. Megszakadtam. – Tehetségem nem volt elég, szerencsém sem volt elég. Végre is: mi volna, ha azt kapnók mind, amit érdemlünk? S talán még annyiban sem volt részem. Véletlenek felvetnek embereket a napfénybe. S attól a perctől fogva még értékük is emelkedik szemeinkben. Hogyne! S én soha nem láttam ílyen napfényt, – sem azelőtt, de most sem, amikor már későn is volna. – Átkozott könyv, életem, rongy életem rongy öt évének temetője, – megválok tőled minden meghatottság nélkül, – undorodva, utálattal. Ahogy magamtól undorodom s emlékeimtől, melyek mindúntalan feltámadnak bennem s arra késztetnek, hogy megrázkódjam. Minden emlék útálatos, – nincs egy nyugvó pontom sehol….. csak ez a jóság, ez a szegény, szegény, küzködő, drága jóság, – már csak ez tud könnyet csalni szememből. – Útálom magam és az életemet!
Szegény Csáth Géza! Hogy a naplóját olvastam Kosztolányinál, – furcsa érzésem támadt. Micsoda illemtudó ember még Tolstoj is! – Micsoda jólneveltség! – gondoltam. Milyen szalonképes hazudozás, finom fölület mindaz amit műveiben a szerelemről ír! Amikor Kitty szerelmes lesz, – amikor pirúl és sohajt, – vagy Anna…. (Olyan finom és ovatos és idealizált képe ez a szerelemnek, mint amilyen egyes lapok jólneveltsége, amelyekben nem szabad azt írni, hogy a drámai hős magáévá tette a hősnőt, – ezt körül kell írni, különben az előfizetők visszakűldik a lapot, – ezt éreztem.) Egy új korszaknak kell következnie, s ebben is, ezt éreztem. – Mik ezek a finomkodások az élet vad valóságához képest, a szexualitás és szerelem igazi poklához képest…. Az ember tombol, az idegek tombolnak s minderről, ami talán sokkal érdekesebb, izgatóbb, igazabb, – hallgatni kell. De mért csak a szerelemről essék szó? – Az ember élete vihar, piszkos vihar, – de ezek a sima, finom tengerek mosolyognak…. rajtuk napsütés űl, – ők nem ismerik a vihart. – Ezért is nagyobb mindöknél Shakespeare! – S ezért hat oly nagyon a genialis, a művészietlen Dosztojevszkij!
„– Ma még elég jó erőmben vagyok!” – mondja szegény asszony, – de el kell készűlnie, hogy már nem sokáig. Hogy csillaga lebukik, – jön, fenyeget a hanyatlás s a halál. S néki alázatosan le kell hajtania fejét. – Mert kivel perlekedni, ki ellen lázadni, kit büntetni? A nemléttel nem lehet büntetni sem a nemlevőtől számonkérni, hogy hát mi is ez az egész? – Csakis saját magunkat büntethetjük, – minden keserűségünk és bosszúvágyunk visszahull reánk…. – alázatosan kell viselni nyomorúságunkat s minden vonalon. Nincs lázadás! – Sem a nemlevők között, sem az itteniek között szétütni, forró keserűségünket hűtenünk nem lehet. – Igazunknak nincs tere sem evilágon, sem a nemlétben. – Keserűséggel, Istent átkozva meghalni? – a düh elnémúl ott, Előtte – s itt nyoma vész. – Mély, végleges melancholiámat látva, amely semmivel sem enyhíthető hónapok óta, ma végre, szegény, nem tudott már egyebet tenni, minthogy azokat a mozdulatokat végezte, amelyeket a kintornás-lány a Kék madár-ban… Mintha azt akarta volna mondani: koldusok vagyunk, nyomorúlt koldusok s nekem nincs semmim, látod, amivel megvígasztalhatnálak…
[Beragasztott préselt virágok.]
Virágok az olaszországi útról. 1923 ápr. 24. – jún. 6-ig.
Virágok a második olaszországi útról. (1924., szept. 29. – nov. 15-ig.)
[A lap alja töredezett, kb. egy sor olvashatatlan.]