Advent

 

Előszó az Adventhez

Úgy érzem, okvetlenül szükséges, hogy néhány szót szóljak most az Advent keletkezéséről. S legfőképpen azért, mert sok év telt el azóta s ami akkor e munkám létrejöttéről és sorsáról, bízvást mondhatom, széltében-hosszában ismeretes volt, ma már nyílván alig-alig ködlik.

Hogy az 1920-as év mely hónapjaiban írtam, magam se tudom már pontosan megállapítani (naplóm, feljegyzéseim, sajnos, elvesztek, elégették e szegényeket az ostrom alatt*), annyi tény, hogy a Stocker és Surgoth nevű bírák embertelen magatartásának és szörnyű ítéleteinek hatása alatt fogant meg bennem, egy háborgó pillanatomban. Mikor készen voltam vele, többfelé nyújtottam be, de sehol se merték vállalni kiadását. Még a Nyugat sem eleinte. Végre hosszú huzavona után az „Amicus” könyvkiadó elfogadta kiadásra és kérésemre az akkor még ismeretlennek mondható Derkovits Gyulával illusztráltatta. Utóbb, mármint az „Amicus” könyvkiadó e döntése után elkérte tőlem a Nyugat is, tehát nagy késéssel ugyan, de a könyv megjelenését megelőzően végre ott is leközölték.

Mind e viszontagságok és veszteglések következtében azonban s nyílván, mert közben annyiféle kezeken is forgott meg e mű, de továbbá mert bírálói közt alighanem akadt nem egy olyan is, aki e meghatottságot nem jó szemmel nézte, tehát hatásától nyílván féltette is az akkori világot, – elég abból annyi, hogy az ellenfél figyelme rövidesen rám terelődött. Fehér tisztek kerestek a lakásomon, barátaimnál kellett rejtőznöm jó ideig, és így tovább. Nem folytatom ezt, mert kérkedni semmi kedvem. Sosem is tettem, de ma már ennyit elmondanom talán kötelességem is.

Egy akkori irodalomkedvelő koronaügyész mentett meg a bajtól, – ma már velem együtt ő is öregember – s örülök, hogy ezuton is kifejezhetem előtte köszönetemet. Igaz, hogy nem minden e munka nyomán keletkező bajomtól sikerült megóvnia, megmentenie, – épp ennek az Adventnek sokféle következménye volt aztán későbbi életem folyamán is, de mindezt, lelkemre mondom, szívesen vállaltam érte, márcsak azért is, mert egy munkám sikerének se tudtam ennyire örülni. Mert a szivemhez annyira közelálló forradalmárok oldaláról mégiscsak sokan integettek felém akkoriban, – e nagy világ sokféle részéről érkezett el hozzám egy-egy szó, egy üzenet, egy jeladás s ez jólesett. Mert, hogy magányomban így mégiscsak társakra leltem, ez valamelyest kárpótolt is tehetetlenségemért.

Mindezt pedig, őszintén szólva azért is mondom el itt, nehogy, – mint az a közelmúltban néhányszor megtörtént, – némely tisztességes, de túlbuzgó fiatalember azt képzelhesse, hogy tőle kell tanúlnom tisztességet és együttérzést, hogy tehát róla kellene példát vennem öregen. Mert hisz a magam módja szerint én is szolgáltam már a Nagy Ügyet és huncut az, aki jobban tudja szolgálni, mint ahogy tudja. Abban reménykedem, sőt látom is, hogy a jövő nálam jobb katonákat fog majd nevelni az új hazának s ennek, mondanom se kell, örülni fogok, ezzel azonban nem mondottam még le a szerényebb veteránoknak járó jogokról s arról a tiszteletről, amely minden véleményem szerint mégiscsak megilleti őket.

Mert mit is akartam én mondani ezzel az Adventtel? Lelkem felejthetetlen megrendülését, de mondhatnám úgy is: szakadatlan könnyeimet. „A költők érzékeny lelke” – szokták mondani s bármily undok is ez a szó, némi igazság mégiscsak rejlik a mélyén. A költőknek ugyanis csakugyan érzékeny a lelkük. S én akkoriban sokat sírtam reménytelen magányomban, szinte betemetve. Mert rettenetes volt nekem arról értesülnöm, hogy mi zajlik odakinn. (1920-ban volt ez!) És alig is volt itt valaki, akivel szót lehetett volna váltani erről. S ekkor elhatároztam, hogy a régi hűségről fogom venni a példát, vagyis példázatot akartam tenni mindazok elé, akik Jézus Krisztus nevében gyakorolták az embertelenséget. S ráébreszteni őket arra, hogy forradalmár áldozataik talántán nem is kisebb ügyért küzdenek, mint a nagy Nazareti valamikor, vagy legalábbis: hogy a szegénység és szenvedés iránti részvét dolgában semmiképp se kell előtte lesütniök a szemüket. S ezekre akartam én hatni mindenekelőtt.

 

Illetve hisz még valamiről is szólanom kell itt. Megrögzött szokásomhoz híven ezeket a régi munkáimat, ezt az öt kis regényemet is kijavítottam, átírtam. Nagy munka volt ez is s én mégis kénytelen voltam rászánni magam. Szerkezetükön, lényegükön persze semmit se változtattam, mert fiatalkorom egyes hibáit vagy gyengeségeit bizonyos mértékben vállalni akarom, de semmiképp se vagyok hajlandó lemondani arról a legfőbb kedvtelésemről és igényemről, hogy amit kezemből kiadok, vagy ami munkám új kiadásában kerül az olvasó elé, hogy abban ne én magam leljem leginkább örömömet.

Igaz, hogy e kis regényekről mind e mai napig igen megtisztelően nyilatkoztak egyes kiváló bírálóim is, de mindenkit biztosíthatok arról, hogy volt bennük hiba éppen elég. Hibátlanoknak nyílván ma se mondhatók, de remélni merem, hogy tapasztaltabb szemem műgondja mégiscsak javukra vált. S hogy ez így van, meg is győződhet róla akárki, aki rászán annyi fáradságot s e kétféle szöveget: a régit és az újat egybeveti. Meg vagyok róla győződve, hogy amennyiben komoly érdeklődés vezeti ehhez, – az írói fejlődés, vagy nevezzük úgy: ízlésváltozás olyan bőséges tanulságait fogja fellelhetni benne, hogy ezek fáradságáért alighanem kárpótolni fogják.

 

Budapesten, 1949. év márciusában.

 

F. M.

 

 

 

 

„Jelek lesznek a napban…”

 

I

Olvasom: hogy el fogsz jönni, Uram, e világra s meg fogod váltani eredendő szenvedéseitől… S, hogy Úrjövetkor, a Te Jöveteledkor nagy csend lesz a vizek felett… a szelek majd megállanak…

A Te Jöveteledkor, Uram, Uram… kiáltok hozzád!

E világ lélegzete pedig elakad s a felhők megszakadnak… S hogy jelek lesznek a napban!

Aztán betettem a könyvet s csendben voltam. Nagy csend és békesség volt bennem e szavaktól s nem könnyeztem e percben a szegények, szegény nyomorultak sorsa miatt sem s nem szégyenkeztem a magam gyalázatán…

Ó, ha tudnák, hogy én is katolikus vagyok!

Aztán felálltam s felnyitottam ládám titkos rekeszét s elrejtém könyveimet. Az ajtózárat pedig zajtalanul kinyitottam.

Gyanús lehetek már ennek az öreg szipirtyónak is, – furcsán nézeget olykor… Hiszen amit a multkor mondott, az márcsak nem is célzás! Egyre szemtelenebb lesz.

– Már megint nem fizet, Sir – mondta. – A reggeliket még hagyján, nem is bánom annyira, de legalább a szobát… Itt járok és szolgálom semmiért! Nem csodálnám, már megbocsásson, ha katolikus volna!

Ránéztem akkor s láttam, hogy szemei, – ezek a furcsa szemek, melyek fiatalosan villannak, ha gyűlölniök van alkalmuk, – most csendesen és ravaszkásan a régi gyanakvásai felett tartanak újra szemlét.

Megrázkódtam akkor, – vagyis… Vagyis: meg kell hát állapítani végre minden hazudozás nélkül, hogy félek. Nagyon félek! S innen minden nyomorúság és gyalázat: a bujkálás és alakoskodás, a hízelgés… Mért is csodálkozom ezen?

Másnap aztán sietve fizettem neki, többet, mint ami járt volna, – ez is ostobaság! egyre gyengébb, bárgyúbb és ügyetlenebb leszek. Még eszére tér, hogy nem is vagyok az a szegény fickó… aki napokra bezárkózik és tanúl s nem eszik egyebet, mint kolbászt, meg újra kolbászt! Amilyen szemei vannak, egy nap át talál látni a ládám falán s meglátja benne a sonkát… Ez is undorító! Ez a műszegénység!

Hiszen a múltkor is aranyat talált a zsebemben. Ha nemes pártfogóm, Thomas Thring Esq. tudná, milyen meggondolatlanul bánok aranyaival!

No de mindegy!

Szóval: kinyitottam a szobaajtót, mert tudtam, hogy jönnie kell a teával. De nem jött.

Fel-le jártam tehát egy ideig. A kályhában ropogott a tűz s engem újra körülölelt bús ölelésével az elhagyatottság.

Kinn a londoni színtelen, szürke égbolt az ablak keresztjei közt… a szembenfekvő udvarban is ugyanaz a látvány: disznai között ugyanaz a fuvaros… most szerszámot pucol… lovak ácsorognak egy kocsi elé fogva… szemét… Néha egy-egy kiáltás hasít a csendbe valahonnan… S a lépcsőn ott áll egy terhes nő és ásítva szemléli a világot… A kocsis babája, aki miatt múltkor itt akkora verekedés volt.

A múltkor? Hiszen annak már-már négy hónapja bizony. Hogy múlik az idő!

És megint eltünődtem ugyanarról.

Hiszen elég jó ez a lakás, szó sincs róla, jól kiválasztottam, ez igaz… És mégis! Bizony, hogy egyes bajos dolgok épp úgy mutatkozni kezdenek itt is, mint az eddigiekben.

A szomszéd kocsiszín teteje ugyan ablakomig ér fel – s ezen könnyű lesz lemászni, ha baj mutatkozik… S a zsinórt is jól odakötözöm a csurgó vastartójához, – ez is kitart! mindebben tehát semmi hiba… És mégis! – no lám, hogy erre nem gondoltam. Ez a mohó zsivány ugyanis most már lámpásával éjszakai fuvarokat is elvállal, – és mi lesz, ha éppen akkor?

Eh, hagyjuk ezt is.

Elővettem tehát metszeteimet, – legalább békés foglalkozás mellett talál, ha behozza életemnek ezt az új örömét, – ha behozza végre a teát.

Ó, Páris… a boldog Páris! Százötven év előtt! És lám a borpiac! Emberek, asszonyok, targoncások… S egy kapubejárat előtt egy szép és karcsú dáma, drágalátos, tornyos frizurával s mellette egy karcsú kisfiú!…

No lám bizony.

Úgy áll ott félrebillent fejjel, mintha ölelésből ocsúdna! Nemrég megölelték valahol – s úgy lehet: éppen egy tükör előtt, de ő erre lassan lehúnyta szemét…

S mi lett belőle? Szépségének tüze elhamvadt, aztán ő maga is eltünt e föld vidékeiről, végül elporladt néhány lábnyira alattunk… Állkapcsa leesett, szép szemei elmúltak!…

Ó, de jöttek, nagy erővel jöttek és támadtak, burjánoztak új szépségek utána s elmúltak azok is… – oh csodálatos, csodálatos élet!

De ha nekem ő kell! Hogy magányomban engem is megöleljen, – ha egyszer azt akarom.

Hiszen csak engem ölelt ő és senki mást…

Rá akarok hajolni a vállára megint s meg akarom őt szólítani, – no de a szívem szerint, vagyis oly bizalmasan ez egyszer, hogy megfájduljon tőle a szívem, ahogy még nem is beszéltem senkivel azelőtt.

– Oh gyermekem! – talán csak ennyit szeretnék most mondani néki.

Ő pedig rámnéz ismerős szemeivel, (mert a szeme nékem öröktől fogva ismerős) s már látom is rajta, hogy olyat alig is mondhatnék néki magamról, amit ne tudna rólam… s hogy meg is bocsátott mindenért. S belém vetette minden bizodalmát.

S csupa titkos szépség az életünk, a békés Párisban, 15..-ban.

És ez volna az én kisfiam! Szó sincs róla, egész rendes, jó és élénk kisfiú.

És ez az én lelkem párja, íme bemutatom őt Nemes Pártfogóm, akivel boldogan élek… amilyet nem találtam hívet, igazat, melegszívűt, csakis itt, a multban s a kitáruló messzeségek mélyén!

Ó békés és boldog Páris 15..-ban!

 

*

 

Az asszony mégiscsak behozta a kínai teát.

S még hozzá nagyon barátságos is volt. Rendben van.

S mármost, hogy milyen remek ez is – csakugyan egész csodás ez a forrázat, most kezdek csak rájönni az ízére. Valósággal új életre kaptam tőle. De nem is erről kell szólani most, inkább valami másról. A kalács belét ettem meg előbb, aztán az egyik szélét rágcsáltam le, végül egész öntudatlanul odaállítottam a korsó mellé. Nézegettem.

– Egész olyan, mint egy akasztófa! – gondoltam magamban.

De alighogy kimondtam: megrázkódva eszméltem e szóra s gyorsan kettéharaptam, hogy eltüntessem gondolataim e bűnjelét.

Mert rágondoltam ismét: akire nem merek gondolni soha, de aki halkan lépdel a lelkem mélyén, hogy alig is telik el nélküle nap. S aki oly szerényen csendes vendég ott benn, a szívemben, amilyen életében mindig is volt…

Szegény Lord Harrys.

S újra megkönnyeztem őt.

Mert újra elémállt, mintha élne… S újra vitatkozott, mint akkor, ugyanazzal a tűzzel s ugyanoly hetykén és fiatalosan…

És mi volna, ha ma is élne? – ugyanaz a sors várna reá. A sorsa kikerülhetetlen volt, ezt állítom én.

Mert hisz hiába figyelmeztettem, hogy legyen ovatosabb, az Istenért, sokkal ovatosabb! S hiába vérzett érte már akkor is a szívem.

– Nem elég, hogy le volt már tartóztatva, – súgtam neki, de hányszor. – Legyen hát esze, az Isten áldja meg önt.

De ő kiegyenesedett és legyintett. Szemei gőgös villanással sugároztak végig a Park utain és népén, sőt rajtam is, – mert engem is megvetett akkor, láttam rajta.

– Nézze, Sir Edward, – magyarázta egész hangosan. – Ha holnap engem választanának királlyá… Mondjuk, hogy a katolikus forradalom mégiscsak győzne Angliában… akkor még ez is lehetséges volna, nem így igaz?

– De Mylord, könyörgök, ne kiabáljon!

– Bizza csak rám Sir Edward! Szóval, ha én volnék a király… – tudja mit tennék mindenekelőtt? No ne ijedjen meg Maga fecskelélek! Semmi különöset. Nem állnék többé boszút, mert a boszúból elég volt. Viszont egy egész egyszerű kis ötletem mégis van azért. Itt van ez az öt rögtönítélő bírósági elnök: Bourne, Van Gelden, Jarret, – a buldog, Summer és végül Sir Arthur Nare… tudja, mit csinálnék velük? Csak éppen ennyit: – bezárnám őket a King’s Bench-fogház egy csendes, egészen csendes kis szárnyába, persze mindegyiket külön cellába és jó messzire egymástól… És megparancsolnám, – no de öklömmel verdesve az asztalt, – úgy parancsolnám meg, hogy most aztán egy moccanást se többet. Még az ételt is lábujjhegyen és némán kell bevinni nekik s ha kérdeznének valamit, nincs rá felelet. Az öt cella asztalára pedig odaszögeltetnék nekik apró kis akasztófákat is, az akasztófákra pedig jó művészek megmintáznák nekik azokat a derék katolikusokat, akiknek az ő parancsukra fordultak ki a szemeik. – Érti? – s persze apró koporsókat is mellé a kellő számban…

– Egyáltalán nem hatna rájuk, – súgtam oda neki.

– Dehogynem, dehogynem! – kiáltott fel szenvedélyesen. – Bízza csak rám, maga fecskelélek! Mert az anyámat is megfestetném ám nekik öt példányban, – illetve azt a jelenetet, mikor protestáns nő létére így kiált fel előttem: – elég ebből fiam! Ez nem mehet így tovább! – s a világ szemeláttára ételt és ruhát visz a katolikus áldozatok gyermekeinek.

– – – Így beszélt még egy év előtt a szegény, rózsásarcú, fiatal Edward Harrys. S én ma újra megkönnyeztem őt s újra elöntötte agyamat a vér, mert megint csak elémállt ugyanaz! az ellenségnek kegyetlensége, a barátok részvétlensége, az egész világnak ez a bomlott, felfoghatatlan zűrzavara. – Rettenetes élet!

S le kellett húnynom a szemem, hogy tisztábban lássam őt és jobban hallhassam a hangját, – szegény, jó fiúét, – s hogy rágondoljak csupán s eszembe se jusson elviselhetetlen gyülöletem.

– Sajnos, nehéz helyzetben vagyunk, rettenetesek az állapotok, semmitse tehetünk, – mondotta nekem a derék és kedves Mr. Thring is, az én derék és kedves pártfogóm s én úgy állottam akkor előtte, mintha megbénultak volna lábaim.

S a testvérem is… az én jó kis testvéremet is kár volna feledni.

Hogy könyörögtem néki, életről és halálról hadarva össze lázas dolgokat… s ő hallgatott. Csak a szemei mutatták, hogy férjének sikerült ez a műve: hogy belőle is ugyanaz az ostoba, lélektelen és közönyös báb lett, pontosan az, amilyenre az efféle fickóknak van szükségük e világ üzelme s forgatagai közt.

Hát igen, ez így volt. Bizony ez elvégeztetett.

Mit tehettem volna? És mit tegyek most? mikor ma is úgy érzem, hogy alig-alig bírom a terhét.

Oly egyedül vagyok azóta, mint soha még.

S mit használ mindez? Mit használ, hogy ma megint megkönnyeztem úgy életét, mint a halálát, – ma, 16.., november 2-dikán, délután, mielőtt felöltöztem volna, hogy elmenjek látogatóba a Piccadillybe, James Freeman ügyvédhez… s csakis abból a célból, hogy megismerkedjem nála Van Geldennel, vagyis avval a bíróval, aki szegény kedvest oly könnyű szívvel küldte korai sírjába.

Minek teszem? – Majd elválik.

Történjen végre valami! azt akarom. Mert rettenetes és sötét dolgok vannak a szívemben.

Vagy csak játszani akarok a tűzzel? – Megint?

 

*

 

Hogy néznek ki tábornokaink? Mint a királyi levélhordók! – gondoltam útközben. – Hogy le van itt rongyolódva minden. No persze egy országban, ahol egyebet se tudnak, mint gyűlölni és verekedni, már évszázadok óta.

A Piccadillyben egy kétemeletes ház előtt álltam meg először. A kapu fölött szőlőfürt… s csak akkor vettem észre, hogy hisz a cégérét se tudom, elfelejtettem. Vigye el az ördög.

– Itt csipkék vannak az ablakokon és kihallatszik: valaki énekel. Akkor hát nem ez a ház az. Mert mégse valószínű, hogy ennél a kutyánál bárkinek énekelni volna kedve. Hiszen agglegény, – azazhogy elhagyta őt a felesége. S azóta persze mindenekfölött szereti, ha vádlónak rendeli ki a bíróság.

Már hogyne szeretné! valaki, akinek ilyen fogai vannak!

A ház kapuja előtt egy lerongyolódott alak ácsorgott. – Mily fura bajusza van ennek, – csak nem katolikus ez is? – Megkérdeztem tőle, nem tudja-e véletlenül, melyik a Freeman ügyvéd háza?

– Az ott szemben Uram, – mondá és egy még sokkal derüsebb, kis házra mutatott. – Hiszen ennek még erkélye is van, födeles kőerkélye! És micsoda szép csipkéi.

S már indultam is… mikor észrevettem, hogy ez a fickó voltaképp érdekel engem. Kinn áll ebben a hidegben s még kendő sincs a nyakán.

– Mi a foglalkozása, Uram? – fordultam vissza hozzá, valami pénzdarab után kotorászva zsebemben.

– Az én foglalkozásom? – felelte ő és végigmért.

– Milyen tiszta, gyerekes szeme van ennek – gondoltam eközben. – No nem árulja el? – S minthogy zsebeim üresek voltak, már indultam is odébb.

– Nem találja ki azt Uram, ha két évig töri is rajt’ a fejét, – kiáltotta utánam.

S én újra megálltam.

– Azt látom, hogy ideje van elég.

– Hát abbúl még telik. Az idő, tetszik tudni, sose kerget úgy, ahogy az emberek…

– No ne mondja. És nem fázik így, ebben a hidegben?

– Melegit éngem a méreg, Sir. Mer’ éppen megin’ törni kezdem a fejem. Mer’ az sose jó, tetszik tudni, ha gondókodik az ember…

– No ne mondja. És min gondolkodik annyit?

– Az asszonyon töröm én a fejem, értsen a szóbul, Isten úgy segéljen, hogy azon. Mer’ semmi nyugtom tőle: hogy mi a keserűségnek keresztelte az én fiamat Tomnak, mikor éppen ellenkezőleg én magam John vagyok, tudvalevő. S mármost ki ez a Tom? Nem mondaná meg az úr?

– Honnan tudhatom én azt, – nevettem erre.

– Hát azt tudja-e talán, hogy mi a mendergetős ménkünek lettem én templom-torony-csúcs-aranyozó, mikor a sárga fene se aranyoztatja iket? Mer’ ezen is töröm ám a fejem.

– Hát még azt se tudja az úr, hogy betiltották azt is, az Isten dagasztaná meg valamennyit. Mer’ aszongya, hogy az is csak katolikus módi. Mer’ mos’ má’ meg minden katolikus nekik, – hát inkább ott egye a rozsda a kereszteket is… – S harsányan nevetett ehhez s olybá tűnt: kicsit többet is talán, mint amit e dologra szánni érdemes.

– Hát mért nem aranyoz valami mást? – kérdeztem tőle.

– Mi a ménküt aranyozzak? Talán az uraságok alfelit? Hiszen nem az az én művészetem: aranyozni! Nem is tudok én jól aranyozni, – hanem felmászni a toronyba, azt már látja, nagyon is. Úgy felmászok magának, még le is köpök a tetejirül.

– Az Isten házáról? – nevettem én.

– Mit az Isten házáról? – felelte csupa gyülölettel. – Be még ugyan nem tettem a lábamat eddig, de nem is teszem ezután se, tuggya meg az úr. Csak épp a tetejirül, azt már nem bánom, igen… – És megintcsak túlhangos volt a nevetése. – Fura egy alak, – vizsgálgattam őt a sötétben.

– Csak nem katolikus maga is? – kérdeztem ekkor hirtelenűl s kicsit meg is remegtem a hangom reszketeg susogásától.

– Hát, tuggya!… fölírva nem éppen úgy vagyok én, – felelte lassú szóval s éles, izzó tekintete mintha fel akarna égetni, hogy szinte sütötte az arcom. – De azért mégiscsak az vagyok és az is maradok, ha éppen érdekli az uraságot…

S már ott se volt.

– Mos’ pedig gyühet utánam, ha jólesik. A kerge bitangja! – kiáltotta bele a nagy ég alá s máris úgy eltűnt, mondhatni, elfoszlott a kapu mélyén.

Ott maradtam hát egyedűl s mondani se kell, furcsa érzésekkel kűzdve, vitázva.

– Oh a drága! – gondoltam róla s szerettem volna utánafutni, hogy megöleljem szőke fejét. De mért is nem adtam neki semmit? legalább a köpenyemet?

S rögtön el is öntött régi szégyenem újra.

– Ó keserű, keserű élet!

– Lám a pince lakói mennyivel bátrabbak, mint mi vagyunk, kényelmes uraságok…

– Vagy nem szégyenletes-e ez a sok alakoskodás?… e gyáva, hazug, megalázkodó félelem mindenütt és minden időben? ezt én nem akarom ezentúl. – S éreztem, hogy arcomat elönti a vérem.

– Kedves egy fickó! És milyen gunyoros is! Biztosan be is csapott a betyár. Templom-torony-aranyozó… Nem is hiszem, hogy ezt külön foglalkozásnak veszik a világon, – beszéltem magam elé, mialatt nyelvénél fogva megrángattam a kapu ördögét.

S csodálatosképpen egy ugyanolyan ördögi arc nyitotta rám a kaput. A lámpását lóbázta, – sötét egy alak volt!

Mintha állandó fintort vágott volna felhúzott, dagadt orrával s a szája is felfelé kunkorodott, mintha vigyorogni akarna, csak a szemei voltak élesek és szórakozottak, mint a kutyáké.

– No persze, amilyen a kocsmáros, olyan a kancsója, itt mindenki olyan, mint a kutya, – gondoltam én.

Mikor meghallotta, hogy a gazdáját keresem, arca szélesen elmállott, – úgy látszik, most már valóban mosolygott is egy kicsit… s mindjárt oly bizalmas szemvillanással tessékelt előre a lépcsőn, mintha máris a gazdája cinkosa volnék. Odafenn pedig elvette köpenyem, sőt a kardomat is, aztán kitárta szélesen az ajtót. – Megrázkódtam.

Szemben az ajtóval a kandalló körül néhány férfialak ült a gyertyafény lobogásában.

– Most meglátom a gyilkost! – gondoltam sötéten s nagyot dobbant a szivem, de rögtön el is csendesedett. Valami nagy, óvatos hidegség öntötte el a tagjaimat.

Mikor beléptem az ajtón, egy cérnavékonyságú hang igyekezett éppen az általános morgásszerű nevetésen áttörni.

– Hja bizony, a vámhivatalokkal nem lesz könnyű cicázni. Az ír gyapju viszont úgyis dögrováson van, no nem igaz?

S még nagyobb dörömböléssel nevettek utána.

Az urak négyen voltak, s éppen azon értem őket, mikor aranymérlegen egy hollandi hagymát mértek kellemes beszélgetésbe merülve. A hagyma a házigazdáé volt.

– Jőjjön csak, jőjjön! No lám, a baronet! – kiáltotta felém a mérlege mellől.

– Házigazdám tehát határozottan komisz ember, – állapítottam meg a magam elégtétele végett, hogy végre jól megnéztem az arcát. – Milyen is? Tudós ez, a mindenit neki, – gondoltam én, – kétségtelenűl az, csak olyan, aki piszkos.

– Romlott a tudós úr, ugye, hogy az? – szerettem volna minden nyájasságommal megkérdezni az uraktól.

Téglaalakú feje fölűl kopasz… körös-körűl viszont annyira fürtös, mint holmi szerelmes ifjaké… s e fürtök lágyan göndörödő, gondosan fodrozott tincsekben omlanak el csipkegallérján, még jobban körülkerítve hájas és kiduzzadó nyaka tövét.

– Pedig már jó ötvenes lehet kétségtelenűl.

De továbbá: ha valaki himlőhelyes, attól még rokonszenves is lehet az arca. Ezek a gödrök az erély és akaraterő kifejezését olykor még növelik is. Nála azonban a himlő nyomai már múlóban vannak s arca most mintha mosdatlan volna általuk… kopasz homloka pedig a butaság és romlottság kettős dicsfényétől ragyog a gyertyavilágban.

– Értem, hogy otthagyott a feleséged, – oh ellágyuló kéjenc, – szerettem volna mondani neki.

– Bocsásson meg Sir Edward, hogy elvétettem a kardját… Elvégre ügyvéd házában van, vagy mi az ördög, – mondotta, miközben a kezében levő és súlyokúl szolgáló finom kis rézlemezeket valami tányérba folyatta, mint a sárga vizet. S azok még finoman meg is csörrentek, aztán csend lett a fülemben. A többiek engem néztek.

– Ez itt a béke csarnoka, – fejezte be dikcióját, majd széles mozdulattal lépett elém, hogy üdvözöljön.

– Az urakat nem ismeri? Egytől egyig a barátaim! Igazán.

Van Gelden nem volt köztük.

– A chairman még nincs itt, Sir, – mondá, mikor nyíltan közöltem véle csalódásomat.

– Eljön, biztosan eljön, csak foglaljon szép nyugodtan helyet, – igyekezett nyájaskodni vélem s én nem tudtam, mi rejlik e semmitmondó nevetése mögött.

– Épp egy hagymát mértünk, képzelje, fele áron jutottam hozzá, igazán tiszta szerencse.

– Bizony ezt ingyen kapta Sir, akár az ékesszólását, – vette át a szót egy lankadt hang, akár a boroshordóé, amikor kotyog, pontosan olyan. – Ránéztem.

– Nem rossz ember ez, csak züllött ez is, érzem. Kicsoda is ez? – S megpróbáltam bemutatkozásunkat visszaidézni. – Hohó, csak el ne felejtsem. Hisz ez a városi kórház másodorvosa.

– Mester, – szólítottam őt meg, – mi történt John Bagglellel, a primáriusszal? Tavaly óta sehol se hallottam a hírét…

– Kirepűlt, katolikus volt, – kiáltá pajkosan nem is ő – egy bizonyos cérnavékony hang és olyan diadallal, mintha valamely pompás tréfát csattintana közénk. S valóban mindenki nevetett.

– A butaság szent és sérthetetlen, – mondottam ekkor lassan, erősen belenézve a szemébe… s abban a pillanatban már el is öntötte agyamat a vérem. Szerencsére félreértették szavaimat. A cérnavékony hangon tovább tornászott a gyülölet, mint a kötéltáncosok.

– Bizony az, Sir! nagyon jól tetszik mondani, főleg sérthetetlen igazán. Minthogy ez a népség nemcsak hogy nem tud tapasztalni, de nem is akar. Itt tehát már semmi se segít, ez a fajzat olyan, hogy se türelemmel, se jóakarattal nem boldogúl náluk az ember. De úgy látszik, mégcsak nem is elég nekik, amit eddig kaptak, még kihívóak is mernek lenni, odajutottunk.

– Igen, – feleltem tompán, a kandalló tüzébe meredve. – Bizony igen, – bólogattam újra, egész beleveszve a tűz veszélyes játékaiba…

Mikor is hirtelenűl… mint egy álombeli hang szólalt meg a hátam megett valaki. Szavai szinte bizseregtek a nyakamon, hogy kénytelen is voltam tőlük lehúnyni a szemem.

– Csakhogy a baronet… úgy látszik, a baronet talán nem is így érti, – mondá házigazdánk lassan, velőkigható nyugalommal. – Attól tartok, hogy ő a butaság alatt minket ért.

Megintcsak csend lett a szobában.

– Magyarázza meg nekünk kérem, hogy kell értelmeznünk e szavait, – tette hozzá oly szárazon és ridegen, mintha tárgyaláson volna, miután átment tőlünk a szoba sarkába, ahol egy polcon borospoharak állottak. S ezek viszont… mihelyt kézbe vette, megforgatta egyiket a másik után, szoknyamódjára lefelé fordítva kedves és színes kelyheiket, – oly üdén kezdtek el csillogdálni a homályban, mint holmi kis asszonyocskák igazán, akik dalolni kezdenek a füves erdőn.

– Szó sincs itt arról, hogy Önöket érteném, – tiltakoztam ekkor s oly tökéletes nyugalom volt a hangomban kifejezve… de még ez nem is elég. Hogy az alakoskodás mire képes! Máris valami lendületes vádbeszédbe akartam belekezdeni a katolikusok ellen… – lelkem gyötrelmes és keserű szégyenére! – mikor egy különös, bár manapság már nem is oly ritka látvány szerencsére megzavart benne s megváltott e nyomoruságtól.

A vékonyhangu gyapjúkereskedő elővette ugyanis dohánykészségét és, mintha otthon volna: minden szégyenkezés vagy félelem nélkül, a kandalló tüzébe mártotta. Mindenki izgatottan ráfigyelt, még az ügyvéd is megfeledkezett minden egyébről.

– No mondja már, milyen? – kérdezte végre valaki s mohóságában maga is kénytelen volt nagyokat vihogni utána.

Hiszen láttam én már dohányozni elégszer és mégse mondhatok erről egyebet, mint hogy valami misztikus borzongás futott át mindig a tagjaimon, valahányszor e különös és vad kéjelgés tanuja lehettem.

De nem is igen értettem eddig, mi öröme lehet ilyesmiben némelyik embernek? mégis e furcsa, nehéz pillanatokban szinte örömmel néztem e gyűrött arcot, fakó szemeket, a gyors és izgatott szopástól felélénkülve, kigyúlva. Még azt se tagadom: egy mélyet sóhajtottam éppen akkor… s még be is szívtam egy kis füstöt s nagyon meglepett, hogy mennyire kellemes és illatos is, – most láttam csak, hogy igazán az. Szinte megkönnyebbültem a szagától.

– Csak arra vagyok kiváncsi, hol veszi Maga ezeket a dohányleveleket? – kérdezte az egyik úr.

– Majd bolond vagyok elárulni, – felelte teli szájjal az öreg s nagyokat köpött a kendőjébe.

– Hja, egy gyapjukereskedőnek könnyű! – kiáltott fel valaki… S csakhamar a tivornya féktelen, ravasz és gyilkos fényecskéi kezdtek lobot vetni a szemekben.

– Milyen élvezet volna, ha most gyilkolhatnátok! – gondoltam magamban, arckifejezésük vad változásaira figyelve.

– De vajon mit szól majd hozzá az öregúr? – aggodalmaskodott egy hosszú, kedvetlen arcu gentleman, akinek eddig alig hallottam a hangját, – nem lesz majd dühös a füst miatt?

Az ügyvéd erre elkezdett huhogni, nevetni s oly hosszan és kicsapongón, hogy nem tudtam, elment-e hirtelen az esze, vagy az elnökkel való bizalmas viszonyát akarja-e vele kifejezni?

– Az öregúr, hah-bah, micsoda kérdés! – és még jobban nevetett. – Az öreg… hah-bah, micsoda lókötő az, ha Maga tudná. – És megint csupa dicsfény lobogta körül: hogy neki ennyire megadatott e nagyszerű lókötő ismerete, éppen azé, kitől annyi szegénynek borsódzik a háta.

– Csak jó lesz azért nem kikezdeni vele, – csattant fel azonban ugyanaz a savanyú. – Megmondom én úgy, ahogy van. Mert mi van akkor? amilyen vad ember, ez képes rá és valamennyiünket feljelent.

Senki se felelt e szavaira.

– Milyen veszélyes az élet, igazán, – mondtam én s elindúltam szép csendesen valamerre. (Mert hogy leűljek közöttük, erre még most se szántam rá magam.)

– Különösen napjainkban, – vágta rá a gyapjúkereskedő habozás nélkül. Erre viszont már én se feleltem. Jobbat gondoltam, mégiscsak odaálltam hát csendesen az ablakhoz…

Kinn sötét volt már: London lassacskán sötétbeborult. Itt-ott a messzeségben egy-egy tűzpontocska imbolyog, – igen! – mint valami nyájas, figyelő szem az éjben. S az ilyesmi megpihenteti a lelket. Nyilván sokáig is álltam ott, amikor hirtelen az az érzésem támadt, hogy karonfog valaki. S íme csakugyan. S persze, hogy az ügyvéd volt.

– Oh maga álmodozó, – azt mondja nekem, – miről is álmodozik annyit?

– Talán szerelmes a szegény, – vetette közbe a kirurgus.

– No de mondja csak igazán Sir Edward, – kérdezi tőlem, s még mindig karomon fogva vissza is vezet az asztalhoz, – mondja csak igazán, hol is lakik Maga voltaképp? Mert titokzatos egy lény maga, akárhogy veszem is. Ma reggel a törvényszékről el akarok kűldeni magához, hogy mégse ma jőjjön ide, mert úgy volt, hogy az elnök se jöhet, annyira el van foglalva megint… s mivel tudom, hogy maga szerény házamat csak az ő kedvéért tiszteli meg és keresi fel…

– Szó sincs arról, honnan veszi ezt?…

– De mondjuk csak meg az igazat, azt szeretem én! – vágta rá épp oly keményen, szinte hivatalosan, mint az előbb, – szóval elkűldök az unokanővéréhez, akit van szerencsém ismerni… a Sir Edward Beyound feleségéhez, tetszik tudni, hogy üzenné meg a cimét… S tudja-e, mit felelt nékünk ez az úrihölgy?

– Ugyan mit? – kérdeztem én s ebbe már nyílván bele is sápadtam valamelyest.

– Azt barátom Uram,… hogy hát: ő nem tudja, hogy hol lakik ez az úr, de nem is kívánja tudni. S ezt aztán a segédemnek jó egynéhányszor elismételte, mintha bele akarná verni a fejébe, de még a lelkére is kötötte a dolgot, hogy szóról-szóra vigye el nekem üzenetét… – Haragban vannak talán? – kérdezte kis szünet után s oly ártatlanúl, mint a kisgyerek. – Ha így volna, meg kell bocsátania, nem tudtam Uram!

– Az unokanővéremmel haragban vagyunk, igen – feleltem néki aránylag könnyedén s mégis némi méltósággal is, az aranymérleg serpenyőjét billegtetve magam előtt.

– Elrontja Sir, – nyult kezemhez az ügyvéd.

– Igen, haragban vagyunk, – ismételtem tűnődést mímelve és tovább játszottam a mérleggel. – Épp ezért édes testvéremnél lakom, a király második udvarmesterének nejénél.

– Nála lakik? – Az ügyvédet, úgy látszik, annyira meglepte a fordulat, hogy egész ostobán viselkedett, el is szólta magát:

– Hát vele jóban van Ön, Baronet?

Majd, hogy ezt valamelyest mégis kijavítsa, szinte gyerekes hebegéssel:

– Már megbocsásson, én legalábbis másképp voltam e dologról értesülve. No lám. Hát nem különös? Hogy mi mindent össze nem fecsegnek az emberek, – no nem igaz?

– És pedig? Miket fecsegnek össze? hadd tudom én is.

– Hát, hogy Önök, – hogy is mondjam csak?

– Csak bátran Mester, tetszése szerint.

– Szóval, hogy Önök bizonyos politikai okoknál fogva, – no de csakugyan minek is kertelek annyit? Hogy Önök kitérnek egymás útjából. Hisz tudvalévő, ma mi mindenre képes a politika, – tette még hozzá a gazember s nekem nevetnem kellett. Hogy hirtelenségében milyen áhitat és lojális tisztelet kezdett a hangjában esedezni.

– Nem vagyunk rossz viszonyban, biztosítom Önt, a legjobb testvéri viszonyban vagyunk, rosszul mondták ezt Önnek az értesítői, – tettem még hozzá és újra nevettem. Muszáj volt. Mert hogy micsoda meghökkent nebuló lett itt egy perc alatt valamennyi… lehetetlen volt tehát, hogy eszembe ne jusson, hogy most talán még tisztességet is hozok az ügyvéd úr házára e szerény látogatásommal, akkora lett itt a figyelem, – hát nem nagyszerű ez is? S nyilván ő maga is megérzett ebből valamit, mert olyan ügyesen fordított hirtelen a szón, ami megintcsak azt mutatta, hogy nem is ostoba ez az úr, sőt, sőt! sőt! átkozottul körmönfont és ügyes alak. Hirtelen krákogni kezdett ugyanis s éppen mert a perc ünnepélyességét ő maga is röstellte kicsit. Kétségtelen, hogy ez így volt.

– Rossz ez a bor, vagy mi az ördög, – krákogta dühösen, holmi duhajságra hangolva magát, – vagy a maga pipája teszi, Mr. Dattlehoum, a mindenit ennek a pipának. Megfájdúlt a torkom… Még megüt a guta.

– Nem is értem, hogy lelheti okos ember ilyesmiben örömét, hogy efféle dudvákat égessen, keserü bojtorjánt… – folytatta vidáman. De hiába kedélyeskedett, csak nem akart a hangulat felengedni megint. A királyi ház levegője, úgy látszik, megcsapta az orrokat nagytekintélyű szagával… S megvallom, nekem felette jól is esett e változás, – ha csak néhány pillanatig is, de végre-valahára erősnek érezni magam, hogy mégse vagyok mindig és szüntelenül ugyanaz a reménytelen és szomoru állat.

– A nővérem nem fog elárulni engem, afelől biztos lehetek, – gondoltam eközben. S oly biztos léptekkel jártam fel-alá, mintha valóban buzogányt, címert és testőröket éreznék a hátam megett védelmeműl e földi marakodásban.

Az urak ezalatt a királyról s egy új háború lehetőségeiről kezdtek bele valamiféle eszmecserébe, – erre már nem igen figyeltem oda, viszont egy pillanatban megintcsak oda álltam az asztalhoz.

– Mondja csak Mester, – néztem szórakozottan magam elé, – mit gondol, csakugyan van-e Londonban ilyen foglalkozás, hogy templom-torony-aranyozó?

S íme: mintha kést dobtam volna fel a levegőbe s az függve maradt volna mindnyájunk feje felett. Körülnéztem az urak közt: – hát én már mindig ennyire tudok hatni ezekre?

– Mi bajuk van az Uraknak? – kérdeztem szinte gorombán. – Mit bámulják úgy meg az embert?

Fura nevetésük volt rá a felelet, – mivelhogy megállt ez is a levegőben… nagyon figyelt itt mindenki megint s ezt jól éreztem én, csak épp, hogy fogalmam se lehetett róla, hogy ezzel is mit akarnak?

A kirurgus szája abban a minutumban az „O” betü formáját vette fel, ujjaival pedig idegesen dobolni kezdett az asztalon. A vékonyhangú tréfás pökhendiséggel sandított felém, – a magas úr pedig felhúzta szemöldeit, mintha most mindjárt repülni akarna velük… csak a házigazda maradt ugyanolyan nyugodt s amellett fenyegető is, mint annakelőtte.

Ajkának nagy, vaskos lebenyei mosolyra húzódtak ugyan, de a szemében ugyanakkor mintha jég csillanna, – minthogy ennek olyan volt ám a szeme, hogy csupa jég volt benne, a mélyén: vagyis a közöny tökéletes hidege.

– Mosolytalan mosoly ez is, – figyelmeztettem én magamat, – mindenképp jó lesz vigyázni tehát.

– No de csakugyan, mit csodálkoztak ezen annyit az urak? – kérdeztem újra.

– Mi nem csodálkozunk, édes egy Uram, – szólalt meg legédeskésebb hangján a háznak ura, – s annál kevésbé tesszük ezt, mivelhogy rég elszoktunk a csodálkozástól igazán. Csak éppen, ha megengedi nekünk, azt nem értjük semmiképp, hogy mért is kérdez ilyesmit tőlünk a Baronet, – mármint Ön? Hogy mért is beszél mielőttünk ilyen emberről, mármint erről az aranyozóról. Ha szabad érdeklődnünk eziránt.

– Hogy mért beszélek róla? Most meg én nem értem az urakat. Teljességgel nem értem a dolgot. Azért említettem, mert eszembe jutott. Vagy manapság már a száját sem nyithatja ki az ember?

– Hja bizony. Úgy látszik, ez a helyzet, – vágta rá az éleshangú s valamely szemtelen bánattal még bólogatott is utána.

– A Maga házát kerestem a sötétben…

– No-no az Istenért, ilyen csekélységekért csak nem fogja felizgatni magát? – szakított félbe a kirurgus, de mint egy aggódó apa igazán: még a karomra is rátette csupa gyengédséggel a kezét.

– Hát nem hagynak beszélni az urak? – kiáltottam fel erre, szinte tajtékozva dühömben, de mégis elnevettem magam a végén.

A felcser érintésére ugyanis valami jeges borzongás öntötte el tagjaimat, – mintha rablók közé kerűltem volna s ez mégiscsak elcsendesitett.

– Nem értem az urakat, – folytattam most már mosolyogva, – már bocsássanak meg, nem értem ezt a különös izgalmat. Ismétlem, az Ön házát kerestem a sötétben… s itt szemben egy fickó ácsorgott a kapu előtt…

– Les minket! Nem százszor mondtam én? Ő minket, – kiáltott fel az ügyvéd s nevetésük most megint úgy hatott rám, mint legelőször is, mikor beléptem ide. Mintha dörömbölni kezdenének a fülemben, vagy ilyesmi, – a tenger morajlásához hasonlatosan, igen, ez megintcsak olyan volt. Viszont én ettől se hagytam most már zavartatni magam, elmondtam hát esetemet az aranyozóval, persze elhallgatván előttük a végét.

Házigazdám pedig mélyet sóhajtott e szavaimra.

– Hát ha valóban nem tudná édes Uram, hogy miről van itt szó, – amit mi, már megbocsásson, de megvallom egész őszintén: némi kételkedéssel fogadunk, – ha Ön csakugyan ennyire tájékozatlan, akkor én szivesen fel is világosítom Önt, ha kívánja. Például mindjárt abban is, hogy ki ez az aranyozó. Másszóval mindazt elmondhatom itt, amit Londonban már minden valamirevaló ember régen tud, mert hisz elég nagy híre is lett és éppen az én működésem következtében e dolognak. – És itt újra sóhajtott.

– Látja csak, mióta az írek megint kezdenek szemtelenül mozgolódni közöttünk s a mi ostoba katolikusaink összeszűrik velük a levet… – én, tetszik tudni, – nem mondom, hogy éppen megbízásból tenném… inkább afféle magasrendű és bízvást pedánsnak is nevezhető kedvtelésből, – egyszóval én egy kis kémszervezetet létesítettem a városban, amely Istennek hála, kezd már egész jól működésbe jönni. Hiszen ért engem az úr?

– Ne mondja Mr. Freeman.

– De bizony mondom én Baronet. Hangsúlyozom azonban, hogy semminemű megbizatásom nincsen ekörül, – nálam ugyanis szenvedély kérdése az ilyesmi tetszik tudni, mert hisz mondani se kell: érdekel is a dolog, – kiáltotta szinte diadallal. Mindenki hallgatott. – S persze nagyon ambicionálnám, – folytatta utóbb, – ha némi betekintést is nyerhetnék e földalatti munka rejtelmeibe. Illetve hiszen szó sincs róla, bizonyos elégtétellel mondhatom, hogy ez néminemű részben máris elég jól sikerült. Mert egy s más értesülésem mégiscsak van azért a dolgok állása körül…

Önelégűlten mosolygott s én azt mondtam erre magamnak: – nem jó volna ennek a kezébe kerülni, mert ez még Van Geldennél is rettenetesebb.

– De hát mégiscsak fura kis dolog ez, – nem? Itélje meg Ön Sir Edward. Itélje meg, nem szinte lehetetlen ez is? Hogy a mi katolikusaink voltaképp nem is igen ismerik egymást, vagy alig… S az írek, látja, igen! mert azok okosabban csinálják a dolgaikat. Egyszóval: hál’istennek, nincsenek is ezek elég jól megszervezve, mármint az itteniek…

– Maga kellene nekik, – kiáltott fel az egyik s a többiek persze nevettek ezen is. De ő erre nem ügyelt. – A hizelgőket, úgy látszik, mégse szereti, – gondoltam én. – S ez mégiscsak valami.

– Mert vegyük csak ezt, – folytatta tünődve, – illetve hisz sok jele van ennek. Így például, mikor felfedezéseimet olyan családokban is elmondottam, amelyek már tradicióból, tetszik tudni, vagy más okokból, – hiszen én nem kutatom az okokat, – a katolikusokkal éreznek, vagy mondjuk úgy, talán titkos katolikusok is… – mondom, ezeknél a legőszintébb és hamisítatlan csodálkozást keltette nem egy felfedezésem…

– És melyek azok?

– Türelem, kedves uram, különben hiszen rá is térhetek, ha kívánja. Az egyik ilyen felfedezésem például, hogy ez a templom-torony-aranyozó nem más, mint Mac Rochum, az írek új üstököse… (Mert hiszen üstöke is van, – nevetett.) – No mit szól ehhez? – kiáltotta, valamely kegyetlen hahotába kezdve megint és minden erővel.

– Ne mondja! – kiáltottam erre magam is.

– No látja, Sir Edward. No látja, ugye? tudtam én, hogy csodálkozni fog az úr.

– Lehetetlen! hiszen, mint hallom, az még fiatal ember…

– Maszkírozva van, – vette át a szót a gyapjúkereskedő, – festve van még a bajusza is.

– Lehetetlen így maszkíroznia magát, ki van zárva Uraim, hiszen a két szememmel láttam és beszéltem is vele most, nem rég itt a házuk előtt.

– Bízza csak rá Sir, – nyugtatott meg a kirurgus.

– Itt bujkál a Piccadillyben, tériti a köznépet és ezt a házat figyeli. No mit szól ehhez a szemtelenséghez? És itt még maradjon méltányos az ember? Hát bárányok vagyunk mi? – vagy meddig tartson még a türelmünk?

– Csak térítsen! Majd mi megtérítjük! Legyen csak nyugodt! – kiáltotta még valaki.

– Isten bárányai, – mormoltam ekkor magam elé, de rögtön fel is ijedtem e szóra.

– No és nem tudják elfogni? – kérdeztem ekkor lassan s valami sötétség markolta meg rögtön a szívemet. S én tudtam is, hogy mi ez a sötétség: az életem gyalázata megint. Egyszerű dolog ez, tehát egyszerű szavakkal kell is kifejezni. Akinek mindig alakoskodnia kell, az becstelenné válik a végén.

– Csodálatosképpen nem fogták el, – mondotta ekkor az ügyvéd s tevékeny izgalomban járt fel-alá a szobában. – Mert ez a Mac Rochum, – mit csürjük-csavarjuk a dolgot? – nagyon ügyes ez a fickó, ezt meg kell hagyni neki. Olyan ez, mint az ángolna, – no de majd! Van idő, – ha ügyes a halász, akkor az ángolnákat se hagyja ki.

– De hogy még ide a közelünkbe is bemerészkedik, – mondotta valaki s erre megintcsak csend lett a szobában.

– És tudja kedves Sir Edward, van ám még jó néhány ilyen felfedezésem… Ha érdekli, szívesen szolgálok is vele Magának és másnak is akár. Hogy kit gondolok ez alatt, mindjárt kiderül. Mert nagyon érdekesek ám ezek a dolgok, nem is hinné! Az embernek megáll az esze! – tette még hozzá szinte felháborodva, aztán hirtelen, mintha fürkészve kezdene figyelni.

– Mondja csak Sir Edward, nem tenne Ön egy kis szívességet nekem, ha szépen megkérném, mit gondol erről Uram?

– Készséggel, – siettem rendelkezésére állani.

– Nem is kicsit, nagyot. Szóval Ön hajlandó nekem egy nagyobb szívességet is tenni, nem igaz? – szögezte le a tényállást, – Ön hajlandó tehát engem esetleg be is mutatni a nővérének, ha kívánom, illetve, ha majd sor kerül erre?

– Miért ne mutatnám be? Szives örömest.

– Nagyszerű! hisz mondtam én, hogy Maga remek ember, – kiáltott fel egész felvidulva és a vállamra tette kezét. – Tudja: őfelségének szeretnék néhány előterjesztést tenni, – mondá, – s természetesen számítok ebben az Ön segítségére is, ha megengedi Baronet.

– Ezer örömmel.

– Az anglikán egyháznak különben is szüksége van az ilyen szellemes erőkre, – folytatta alig észrevehető nevetéssel.

– Ezer örömmel, – ismételtem én könnyedén mosolyogva s felsőbb köreink buzgó udvariasságát mímelve magamban és magam előtt is… Egyszóval: hajrá tehát! – ez a lendületes érzés kezdte meg bennem uralmát.

S máris tudtam, hogy most pedig valamely bőbeszédű hadarás keríti majd hatalmába valómat s máris zuhatag következik, amelyért utóbb halálosan fogom szégyellni magam szivem és lelkem bírái előtt… Hogy most gyorsan és elég ékesszóló készséggel terveket fogok elébe terjeszteni, mondván, hogy miképp is fogjuk ezt mi ketten együtt végbevinni… s hogy mi lesz ebben a legsürgősebb tennivaló… – mikor bámulatos módon! s ma már másodszor! – megintcsak megmentett, megsegített és megváltott valaki, – megváltott a gyengeség gyalázataitól.

Kinn a kapun ugyanis erősen zörgettek.

 

*

 

Odakinn nemsokára szerény, öreges köhécselés hallatszott s röviddel utóbb a házigazda karján egy pedáns öltözetű, töpörödött emberke jelent meg az ajtóban, aki, mintha féloldalát kicsit húzná maga után.

– Ohó! – kiáltották üdvözletképpen eléje s ő öregesen és nagyon barátságosan ingatta rá a fejét, mint valaki, aki cimborái közé érkezik.

Viszont, – mily különös! Mihelyt töpörtyü-jellegü mivolta beért a gyertyavilágba s életvidor, friss és ravaszkás szemei megcsillantak s főképp: mihelyt erőteljes hangja megütötte fülemet, elfeledtem, hogy öreg ember van előttem.

– Van Gelden, az elnök s ez itt a mi kedves Esdaile baronetünk, – akinek nővére a király második udvarmesterének felesége s aki csak azért tisztelte meg szerény hajlékomat, hogy Önt megösmerhesse minálunk, – szavalta most az ügyvéd a szajkók mindenkori gunyorosságával, vagyis azzal az üres gúnnyal, amelyet mindig annyira gyülöltem.

– Isten hozta nálunk Nemes Uram, – hiszen ismerem én a Maga nővérét, sőt ismerem a családját is, – kiáltotta az öreg olyan örömmel, mint a gyerek, ha mézet kennek az orrára, hogy legyen mit lenyalnia róla.

– Mit örülsz annak oly nagyon, hogy ismered a családomat? oh te fajankó, – gondoltam róla éppen emiatt, mialatt meghajoltam előtte… S csodálatosképp máris hajlandó voltam elfelejteni, hogy voltaképp ki az, akivel szembekerültem.

– Ez volna hát a gyilkos? – kérdeztem magamtól meglepetve. – Ez a gyengeelméjű komédiás? No de nézzük.

– Hogyne, hogyne, – fecsegett ő tovább, mintegy udvarias üdvözlésemre feleletűl. – Hiszen egy vidékről valók vagyunk! – nem tudta Baronet? Hogyne, ha mondom. Az én jó cimborámra, Cobboldra, Ön persze már nem igen emlékezhet, a szegényre…

– Valóban nem, de hallottam róla Elnök Úr.

– Kitűnő cimbora volt, együtt fütyültünk, no de mennyit! Nagybátyja volt, igaz-e? Boldog idők! Három pint volt a mértéke szegénynek…

Közben izgett-mozgott, mindenfélét jól megnézett, sőt egyet-mást meg is tapogatott a szobában. A mérleget fel is akarta emelni, de az ügyvéd kivette kezéből.

– Nem értem Uraságodat, – kérdeztem kissé bátortalanul.

– Nem ért? – kiáltotta. – De hogyan hogy nem, az Istenért? Hogy lehessen ezt meg nem érteni? Hiszen mondom én világosan: három pint – volt – a – mértéke – neki… Még most sem érti? – Mosolyogtam.

– Megvallom, zavarban vagyok e szótól Elnök Úr.

– De hogy lehet az? Mondjátok, létezik olyan, hogy még ezt se értse meg valaki? – fordult az urakhoz. – Mikor mondom tiszta beszéddel a szót. Úgy látszik, az uracska még tapasztalatlan a világ dolgaiban. Hát hallgasson csak ide. Ami a mértéke volt, az volt a törvénye valakinek. No érti-e már?

– Csak hogy értsem? miféle volt ez a mérték? – Nagyokat hahotázott.

– Hogy miféle volt? A jó Istenért Baronet. Hát igazán ennyire kisasszonyos a természete Magának? Hogy mennyi fér bele, – az neveztetik mértéknek e földi világon, – vagy legalábbis a mi közös és dicsőséges pátriánkban Uram.

– No és Uraságodba mennyi fér bele? – kérdeztem kissé szemtelenűl.

– No nézd csak, milyen kiváncsi a kis öreg, – kacsintott a vékonyhangú felé. Amire megintcsak felhangzott a nevetés.

– Hogy mennyi? – kiáltotta szinte boldogan. – Hát, tetszik tudni, az irányzat, sajnos, lejtősen halad lefelé. Manapság már csak: négy pintecske egy ülésre bizony, semmivel se több. Nézze csak, ott van, odaát, már ki is van ott készítve nekem, – mutatott a másik szoba felé. – No de akkoriban! Más világ volt az Baronet! Akkoriban: hat és fél, mármint a középértékű borokból, tetszik tudni, – az volt az én megboldogúlt mértékem Uram. No de űljünk is mindjárt neki, – mi?

– Ha úgy tetszik, – felelte a ház ura csupa mosollyal.

S az elnök már indúlt is a másik szoba felé.

A szolga, anélkül, hogy figyelni tudtam volna rá, ott tett-vett körülöttem egy ideig… Aztán átvitte a karos-gyertyatartókat is a vacsorához.

– Milyen kellemes a sötétség! – állapítottam meg. S megborzongtam tőle.

A kandalló tüzébe bámultam, majd a lángok játékait figyeltem a mennyezeten. S úgy elszórakoztattak, hogy nem is voltam többé szomoru.

S hogy mi idézte fel aztán, nem tudom, talán sötét-vörös, gyászos lobogásuk? Valami eszembe hozta szegény barátomat újra…

Lehet, hogy az örök éjszakán tűnődtem megint s azon, hogy a tűz, – bizony a tűz egyszercsak kialszik e világon véglegesen is!

Csak akkor ocsudtam fel a valóra, mikor a társalgás már a másik szobában zajlott. S megintcsak, mint a távoli tenger.

– Két és fél! Három! De micsoda szép üvegek igazán! Rendben van, kivan a mérték! – kiáltá ugyanaz a hang diadallal. – No de hol a baronet? Eltünt?

– Itt vagyok! – kiáltottam vissza s nehogy értem jöjjön valaki, sietve bementem.

Tekintetem merev lehetett s idegenszerű, ezt magam is éreztem az ajtóban.

Ők pedig ott ültek egy jókora kerek asztalnál, a kékesszínű, tömör bútorok fényjátékában, mint valami acsarkodó, hangos árnyalakok. Az ügyvéd a pohárszéknél maga mérte a bort. – Megrázkódtam.

– Nekem fel kell ébrednem, – biztattam én magamat, mivelhogy újra átjárt ugyanaz a régi aggodalom…

– Milyen szép itt a világ! – mondottam gyorsan, a remekül villogó teritéket mustrálva szememmel. – Leűljek? – gondoltam, – vagy menjek el?

– Hiszen mondom én, hogy valóságos költő ez az úr! – kiáltotta gazdánk, poharat nyujtva felém. – Igyon a költő, – no nem igaz?

– Éljen a költő! riadtak rám minden oldalról, felémzúdítva poharaikat… s valami zene-bona lendült meg erre körülöttem, mely végig hullámzott a szobán és újra elült…

– Bódult vagyok, baj lehet ebből! – állapítottam meg egész megzavarodva.

– Igen, kábult vagyok. Olyan, mintha sokáig űltem volna csupa sötétben valahol… De hol is?

S most a zajos, napfényes piacra löktek volna ki hirtelenül.

– Inni! – kiáltotta felém az elnök, mintha hajón parancsnokolna, délszaki viharban.

– Inni! – visszhangzott a kórus is, s én zavart mosollyal emeltem fel a poharamat. A bor most jólesett.

– Nem tud egy jó tréfát, Sir Edward? – kérdezte harsányan az elnök, miután letette poharát.

– Halljuk, halljuk! – kiáltották a többiek is s ez már erősebben bement a fülembe. – Jobban vagyok! – állapítottam meg tehát, – hála Istennek, tisztulni kezd a fejem.

– No, nem tud egyet? – bíztatott újólag az elnök.

– Hát, – talán… – feleltem bizonytalanul s szerettem volna mosolyogni.

– Talán, az nem beszéd! – szavalta valaki mögöttem.

– Mit szerénykedik annyit! Az ilyen költő-féle csak tud egy igazi jó adomát! – mondotta ki az ügyvéd is. – Ha meg tud, akkor igazán ne sajnálja tőlünk Baronet. – Az elnök nagyon szereti ám a szellemes embereket.

– Hogy szeretem-e? Nemcsak szeretem, de becsülöm is őket, – mondá ő szinte haragosan. – Mert tudják-e, mi van egy jó tréfában? hogy mit tartalmaz, mi rejlik a mélyén? No van-e róla fogalmuk?

– Életbölcsesség, – vágta ki rá ezt az együgyüséget s olyan ellenállhatatlan erővel, mintha végső itéletet hirdetne valamiről.

– Az, az, bölcsesség, tökéletesen igaza van, – zajongott a többi utána s nékem szörnyű látomásom volt e pillanatokban!

Amint a bólogató fejeket néztem, – mondhatom, iszonyu volt! – mintha véresek volnának!

S abban a pillanatban már láttam is őket véresen gurúlni a padlón.

Az arcom nagyon eltorzulhatott… – Csak mi ez újra? Mi csinálja velem ezt? A bor ennyire felizgat?

– Pedig milyen kellemes ez a bódultság! S hogy el tud áradni az ember ereiben!

– Hogy szeretem-e a tréfát? – harsogta még egyre az elnök, – tudja-e mire voltam képes egy jó tréfáért? Nézze csak! Valaki egyszer azt mondja nekem: legyek fenn vele két nap két éjjel egyhúzamban, – valami baja volt az ipsének, nagy baja s ezért nem akart elaludni. – Rendben van, csak mi a fizetség? – kérdezem én. – No nézze csak, ne törje annyit a fejét, egy jó kis tréfa is megteszi nékem, ha túl lesz már a bajokon, – mondom az illetőnek, – csak épp, hogy magának kell ám kitalálni, – tudja jól, hogy ez a feltétel.

– No és? – kérdezték erre többen is.

– Mit no és? Ha én vagyok a hitelező? No de ragyogó is volt a mindenit neki, ha eszembe jut, még ma is nevetek. Olyan jó kis dolgot talált az ki nekem.

– Halljuk, halljuk, – kiáltotta valahány. De az elnök, bár szerette a tréfát, úgy látszik, nem igen szerette, ha vele tréfálnak.

– Milyen kíváncsiak ezek, – intett felém a szemével s már nyúlt is a pohara után.

S bár nem mondta el a régi tréfát, a szeme kegyetlen játékában még mindig benne volt, – nyílván kegyetlen kis tréfa lehetett. Nem tudom, mi oka volt? nékem a kutyaidomítók jártak eszemben, – azok szemében láttam én ilyet valamikor, de hol is? Mikor nevetnek a kutya szükölésén…

– De máskor is, nem is egyszer, – folytatta az elnök, – néhány év előtt is megkér valaki megint, járjak el, segítsek, mert ott is nagy a baj. Mivelhogy mindenütt baj van a világon. Egy özvegy asszony, a fia meg beállt valami betörőbandába s kegyelem kéne a fiúnak. Két hétig szaladgáltam neki, még a lábam is majd lekopott.

– No de kövér volt-e legalább? – kiáltá most mohón s fellobbanó szemekkel ugyanaz a sovány és magas úr, akiről ugyan még mindig nem tudtam, ki lehet, de akiről most megállapítottam, hogy nyílván azért olyan savanyu mindig, mert folyvást asszonyokon jár az esze.

– Tudhatná, Mr. Matton, hogy az elnök megveti az asszonyokat, – gunyolódott a vékonyhangú. S bárha erre Van Gelden is nevetett…

– No, no, – emelte fel mégis az ujját, mivelhogy, úgy látszik, nem jól tűrte, ha többet akarnak tőle, mint amire hajlandó.

– Elég abból annyi, ez az asszony is tudta már, mi a fizetség, – mondotta még, de mulatságaiból mégsem árúlt el semmi továbbit. Viszont Uram Isten, ami csak ennyi minden után villant hirtelen a fejembe…

– Mert mit jelent ez a tengernyi badarság? – kérdeztem én egész elámulva magamtól. – Csak nem ilyen zagyvalékot akar ő közölni velem?

– Viszont lehetséges-e egyáltalán az ilyesmi? Hogy netán még jóság is van ebben a kutyában? S most tréfába burkolja, mert szégyelli talán, – vagy még engem is bíztatni akar ezzel, mert tudja, hogy rám is kerűlhet a sor… – S szinte beleszédűltem e felfedezésbe.

– Legalább most mi is tudjuk a módját, – mondottam neki ekkor. – Most megtudtam legalább, ha majd kérni akarok az Elnök Úrtól valamit, hogy kell majd benyitnom, vagyis mi az, amivel megnyerhetem Önt.

– Tartom szerencsémnek Nemes Uram, – válaszolta ő s oly szertartásosan biccentett a fejével, hogy egy pillanatnyi komoly csend is lett erre az urak közt.

– És mi van az én örökségi ügyemmel Elnök, – használta fel e pillanatot az ügyvéd. Az elnök azonban semmit se felelt. Csak bólintott rá, nem is a fejével, a nehéz szemehéjával, ennyi volt a felelet. S ez is különös volt.

– No és mindenki csak tréfával fizet? – kérdeztem ekkor, igyekezve ártatlan hangsúlyt adni szavaimnak. Fitymáló tekintetek érték arcomat.

– Ravasz ember, – mi? – mondotta az ügyvédnek, rám villantva szemei fehérjét. Elpirulhattam.

– Úgy látszik, félreértett, Sir, – kezdtem el mentegetődzni.

– Hagyja, Sir Edward, – vágott ő a szavamba, vidáman. – Sose erőltesse meg magát! – Igyunk! – adta ki a parancsot.

– De Ön félreértett engem Elnök Úr, – kezdtem el újra.

– Inni, – kiáltotta ekkor a kórus. S én újra ittam.

– Hát, ami a fizetségeket illeti, – mondotta most a fizikus, csendesen törölgetve kendőjével a bajszát, – azzal is furcsán vagyunk mi, ha jobban meggondolom a dolgot. Mert hisz akárhogy forgatom is, bitangok ám az emberek, – csattant fel hirtelenül. – Hogy hát, – azt mondja, – hiszen én úgyse tudom megfizetni a szívességeidet… Így meg úgy, – azt mondja, – hiszen te megmentetted az életemet, – meg se próbálja tehát, bele se kezd a bitang. És mért nem? Mert éppen annyira bitang, – fordítsuk meg a szillogizmust. Ha pedig ilyen a világ, akkor vigye el az ördög a szerény esedezőjét valamennyit, ezt mondom én és ennyi az egész, – tette még hozzá egész belekeseredve. Úgy látszik, szívügye volt neki ez a kérdés.

– No de ma már kifogok ám rajtuk, – folytatta sötéten. – Azelőtt persze még másképp volt ez a dolog. Mert amíg tapasztalatlan az ember… Egyszóval: először is tallért akarok én látni, az az első, addig ki se veszem tarsolyomból a scalpelemet…

Az elnök boszúsan nézett rá, szemmel láthatólag undorodott.

– Nem szégyelli magát? – kérdezte megvetőn.

– No, no, no, Elnök Uram! Előbb ezt hallgassa meg, mielőtt mindnyájunkat ledögönyöz. Hallgassa meg és lássa be, hogy nem olyan egyszerű dolgok ezek. Mert vegye csak ezt: hogy mit kell vesződni az embernek, amíg megszerzi a tudományát… s már mondom is a példát. Húsz éve lehet, hogy egy nap észbe kapok és már rohanok is Párisba, a Hôtel Dieu-be tanulni. Mert azt mondom magamnak: – csakis a franciák értenek igazán az orvosi mesterséghez. Node nem ez a lényeg. Amit mondani akarok: annyi, hogy egy adóbérlőnek a lánya is feküdt épp akkor odabenn, – a bérlő gazdag, a lánya meg szörnyű beteg, – gondoltam hát magamban, – nézzük meg, mit tud a tudomány? Tanulmányozzuk a dolgot, – forró láz, önkivület… Egy reggel, még az álmot se töröltem ki a szememből, csak szaladnak értem, hogy a végét járja. Veszek egy köpölyt, meg ami szükséges, hát csakugyan! – ott fekszik, se lélegzete, se szívverése, hát bizony vége van ennek! már kezd is hűlni a keze-lába. Zsebrevágom a kezem és nagyon töröm ám a fejemet, mikor is, mint valami égi sugallat, hirtelen felmerül bennem valami, amit még Dániában láttam egyszer, – persze erre való a tapasztalat, meg a sok utazás! Szó ami szó, – tél volt, – gyorsan kitakarni – egy vödör havas vizet a hasára, – hát nem felijedt? És akkor aztán neki teljes erővel: elkezdtük a pálcával ütögetni, a másik meg dörgölte minden erejével, – persze nyögött, de aztán jól betakartuk utána…

– No és? – kérdezte a savanyú mester, akit a meztelen asszony szemmel láthatóan érdekelt.

– Két hét mulva kutya-baja, – felelte a fizikus. – Felkelt. A fizetség meg tudja mi volt? Azt mondták rá: – Köszönöm Uram. – S majd megfulladt bele, oly nagyon nevetett az adóbérlőn meg a lányán.

– No ez fura, bizony igazán… rendkívüli furaság! – még a gyapjúkereskedő is csóválta rá a fejét.

– Node mégegyszer mondom és biztosítom is az Urakat, hogy ma már azért másképp megy nálam e dolog. Mert ma már odahivatom ám az aggodalmas apát és azt mondom neki: – nézze csak meg a lánykáját édes uram, – úgy! És most letenni szépen tíz aranyat, – megintcsak úgy! S akkor hozzákezdhetünk.

– Úgy van! nagyon helyes! – fakadt ki erre az ügyvéd is. – Minthogy ezek azt hiszik ám: szívességet tesznek az embernek, ha elfogadják a tudását meg az erejét.

– Ostobaság! – csattant ekkor közénk egy éles hang… S mindnyájan riadtan néztük az öreget. Egész sápadt volt a haragtól.

– Mi az ostobaság? – kérdezte a fizikus és ő is belesápadt.

– Mindaz, amit Ön itt előadott, – mondá rendíthetetlenül az elnök.

– No-no Elnök Uram, ismerjük mi már a Maga mondókáit, régen ismerjük Uram, – felelte kesernyésen s a hangja mégis a hordó kotyogásához kezdett újra hozzászelidülni. – Nagyon is jól ismerjük, – ismételte. De hát én másként vagyok evvel, tetszik tudni. Mert más fából faragtak, még a vérem futása sem ugyanolyan és ennyi az egész. – S szinte lihegett. – Maga szereti az embereket, hát csak szeresse, a Maga dolga, én meg gyűlölöm őket, a velejükig. Tőlem akár megdögölhet vagy felfordúlhat ez az egész város is, ha tudni akarja.

– Az orvos, mint emberbarát, – intett felém az elnök a fejével és nevetett: – Ostobaság az egész, – döntötte el a maga számára még egyszer a kérdést, de mintha most már reménytelenebbül nézne maga elé.

– Hát oly nagyon kell Magának az a pokolbeli tallér? Nem jobb egy jó kis tréfa? – kérdezte utóbb s a szemei ismét ravaszkásan kezdtek csillogni a homályban.

– Játszik ez? vagy komolyan beszél? – szerettem volna megkérdezni valakitől.

– Hát hiába! – sóhajtott a gyapjúkereskedő is egész beleszomorodva e dologba. – Ebben most mégiscsak a mesternek van ám igaza. Mert ha jobban meggondolja valaki, – mégiscsak nem gyűlölnivaló az ilyesmi?

– Hát szeretni kell az embereket, vagy gyűlölni? – kérdezte ekkor az elnök. S én majdnem felkiáltottam e szavaitól.

– Hát csak szeresse, – felelte a fizikus s most már szemmel láthatólag végképp elkeseredve. Mintha valami holdkóros emberboldogítónak vagy az alkímia mesterének magyarázná a valóságos élet követelményeit s a reménytelenségtől dühösen. – Hát csak szeresse, – mondta megint, – nevetjük is eleget, mert mire megy vele, mi a köszönet érte? Tréfákat, azt kaphat tőlük, igaza van, jól számította ki a dolgot…

– És mi ebben a baj? Nem jobb, ha olyat várok, amit meg is kaphatok esetleg? – tette fel a kérdést, de most már igazán, mint valami filozófus. Egy Szókrátész se lehetett volna szelídebb. – És mondjuk, ha gyűlöli őket, akkor mi a fizetség?

A fizikust egész kihozta a sodrából ez a kérdés.

– Semmi, igaza van. Legyen hát csupa semmi! – fakadt ki belőle az ügyetlenség s most már mindenki nevetett rajta. Ő pedig felugrott és odaszaladt dühében az ablakhoz.

– No látja, – mondta most szinte jóságosan az elnök. – Egy kis fölény Barátom Uram, egy kis fölény és túl van mindezeken. Meg kell bocsátani az embereknek a gyengeségeiket. Ennyi az egész.

– Hogyan? Mit mond az Elnök Úr? – szóltam ekkor közbe csodálkozásomba egész belemeredve. S ő: rám nézett ugyan, de aztán oda se hederítve így folytatta szelíden:

– Nézze csak, nem Maga is jobban jár, ha megbocsát? – kérdezte még mindig a fizikustól. – Nem eszi magát, hanem neveti őket. Nem jobban jár akkor Maga is? Mert vegyük ezt: mért van Ön másodorvos Úr úgy felháborodva, mért haragszik annyira rájuk? Mert rosszak az emberek, igaz-e? S most mégis ugyanazt akarja csinálni, mint azok, akikre haragszik… Rosszat akar, szándékosan, eltökélten, nem szégyelli magát? Ugyan tegye már szívére a kezét: tetszik Magának az ilyesmi? Vagy jobb lesz a szájaíze tőle?

– Bolondság! – tette aztán hozzá s legyintett a kezével. – Nagy uzsorások az urak, igaz-e? – És rám mosolygott. Aztán megint felhajtotta poharát.

Ekkor azonban alig tudtam már türtőztetni magam. Fojtott hangon kezdtem el:

– De most aztán… – haboztam még egy ideig, – ha megenged egy kérdést nekem is az Elnök Úr…

– Tessék, – felelte hidegen és szinte érdektelenül.

– Sehogy se tudok én ebben eligazodni, – morogtam ekkor félhangosan magam elé, – de, úgy látszik, az uraknak az is a szándékuk, hogy sehogy se boldogúljak itt az eszemmel.

Természetesen: ostobaság volt ezt így kimondanom előttük… de a többi épp akkor úgyse oda figyelt, a párisi esetet vitatta tovább s csak az elnök nézett gúnyosan, összehúzott pillákkal egyenesen a szemembe.

– Nem értem, – hadartam ekkor idegesen, – nem értem Uram miféle jóságról beszélnek Önök? Egy másféle jóságról talán, mint amelyről én tudok? – Az elnök szeme vidáman kezdett csillogni felém.

– Hát tud Ön róla egyáltalán valamit?

– Valamit képzelek felőle Elnök Úr, azt mondani se kell.

– Hogyne, hogyne! szóval képzelődik! – kiáltotta vidáman. – Sejt valamit felőle, mondjuk így. Hiszen Ön is ezt akarja mondani nyílván.

– Körülbelül ezt.

– No látja, látja. Szóval csak sejt valamit, no de én meg tudok róla valamit s ez kétféle dolog. S a kettő közt nagy a különbség, – mondá szinte ingerkedő nevetéssel.

– És mit tud erről annyira biztosan? Egyáltalában mit tudhat erről földi halandó biztosat e világon? – kérdeztem én. S éreztem, hogy kezdek épp oly dühös lenni reá, mint az imént ez az ostoba fizikus.

De megintcsak elhallgattatott valami most is.

E pillanatban ugyanis, – mintha fájás nyilallott volna belé, – valami fintorban torzúlt el hirtelen az arca. Aztán megszólalt újra s hangja most már kimerültséget vagy zaklatottságot fejezett ki, de valamiféle borúlatot is kétségtelenűl.

– No látja csak, – mondotta még mindig maga elé merengve, – no látja, igen. Kezdjük el ott: ha hallott is valamit e tárgyról, mármint a jóságról, valamint az irgalomról is, ami ugyanegy fogalom, annyit talán mégse hallott róla, mint én, ugye nem?

– Annyi irgalomra nem is lehetett alkalmam, mint Önnek Uram, ezt nem is vitatom én…

– No látja csak édes Baronet. Ön e tárgyról egyet-mást el is képzelt, nyílván hallott is róla épp eleget, mivelhogy kevés oly dolog van, amelyről annyi ostobaságot fecsegnének össze, mint éppen erről… – no de mit számít nekem az? mikor én benne élek ebben az áramban, – ezt akartam mondani az imént. S ez a helyesebb kifejezés. – S mikor túlságosan zavarta már a többiek zaja:

– Ugyan hagyják már abba, – szólt rájuk, de hiába. A kedélyeket elragadta valami szenvedély: még mindig a párisi eset kapcsán folyt ott is a vita.

– Nem tagadhatom, – mondtam ekkor újra, – nékem az a határozott érzésem van Elnök Úr… hogy az urak meg akarnak téveszteni engem. Mert, ismétlem, én ebből az egész beszédből egy hangot sem értek Uram! – szakadt ki belőlem a szó.

Szemhéjait fáradtan emelte felém.

– Nagyon sajnálom! – felelte közönyösen. S mintha abba is hagyná most az egészet.

– Hisz Ön a szellemekben? – tette fel hirtelen a kérdést.

– Milyen szellemekben Uram?

– Hogy milyenekben? az Istenért. Már megbocsásson Sir Edward, Ön szeret úgy látszik mindenről kétszer meggyőződni. Úgy, ahogy mondom, Sir, tessék csak nekem elhinni, hogy azt akartam kérdezni és semmi egyebet, hogy vajon hisz-e Ön a szellemekben Uram?

– Igyunk! – kiáltotta ekkor valaki s mi megint üresen tettük le a poharat. Ő pedig közelebb húzódott a székével s odahozta mellém a borát is.

– Mert látja, – mondotta s valami furcsa bizalmasság volt a hangjában kifejezve, – nékem ezek is állandóan azt dörömbözik ám a fülembe, hogy jó legyen az ember! No de csakugyan: mi az ördögöt legyek én annyira jó? – És szórakozottan nézett a szemembe.

– De kik? – kérdeztem hüledezve. Szinte kárörvendőn nevetett. Mintha ijeszteni akarna.

– Hát a szellemek! – mondta vídáman. – Node igyunk is erre! – Csak aztán mielőtt felemelte volna a poharát, arcán megint megjelent az aggodalomnak és zaklatottságnak ugyanaz a furcsa jele, – végigcikkázott rajta és eltűnt. Mint egy fáradt villám, ez olyan volt.

– Most aztán igazán nem tudom, nem tréfált-e meg engem az Elnök Úr, – kezdtem el ekkor… Rosszkedvűen nézett rám a pohara mellől.

– Ugyan hagyja már abba ezeket a bolond gyanakvásokat Sir Edward, – felelte szinte súgva. – Hiszen magunk között vagyunk, mit akar?

S erre a furcsa szóra egész testemet megintcsak megrázta valami hidegség. Persze, ma már nem is igen tudom pontosan visszaidézni, hogy is volt ez velem akkor?

– Csak nem titkos katolikus ez is? – úgy rémlik, még ez a bolondság is belecikkázott a fejembe.

Viszont annyit biztosan tudok e pillanatomról, hogy nyomban ezután egy nyílt, egyenes és határozott kérdést akartam feltenni előtte… s hogy reszkettem is a nagy készülődéstől pár pillanatig.

A barátomról és a jóságról, igen… s hogy magyarázza meg nekem, legyen olyan végtelenül szives irántam s márcsak azért is, hogy meg ne bolondúljak e kérdésektől egészen… oh mondja meg hát, vajon szegény barátomat is a jóság áldozataként kell-e tekintenem ezentúl?

De valami aztán ovatosságra intett ujra s én éreztem, hogy arcomba mégiscsak visszatér a vérem melege.

– Szóval Ön a túlvilággal ilyen összeköttetésben van Uram? És kikkel érintkezik? ha megengedi a kérdést.

– Kikkel? Hát szellemekkel!

– No de kik ezek? Mindenkivel? Vagy csak egyesek jelennek meg Ön előtt?

– Hát van vagy tizenhat, – igen. Most éppen tizenhat, – felelte elgondolkozva s oly rosszkedvüen, mint akinek terhes dolgokat kell felidéznie magában.

– No és mind ismeri őket Elnök Úr?

– Hogyne! Már messziről! Már a hangjáról is megismerem a bitangját, ha kezd nagy hajladozással közeledni…

– Hát olyan alázatosak ezek? – S már-már ajkamon volt megint a szó… – Várjunk még, – súgta ekkor valami a légen át, mintha szellemekkel társalognék magam is.

– És Elnök Úr, – mit beszélnek ezek? Kivel kell jónak lenni? Mindenkivel, vagy csak egyesekkel? Oly kérdés ez igazán, amely engem mindenkor igen érdekelt…

S ő az asztalra könyökölve igen nagy figyelemmel nézett a szemembe.

– Hát bizony, ez épp a fő tudnivaló ebben, csakugyan. Minthogy őnekik bizony az a véleményük Baronet, hogy hát nincs kivétel, mindenkivel egyformán… lévén itt nagy a baj, ebben a földi ruhatárban! – felelte és nagyot kacagott a saját ötletén. – S most igyunk is erre, az a legokosabb!

Bármily izgatott voltam, most én is nevettem ezen.

– És Ön nem hisz abban, amit ők tanácsolnak az embernek?

– Nagy huncutok ám! Mert részben igazat is mondanak, csupa igazat s amellett be is csapják azt, aki túlságosan hisz a szavukban, – csak ennyit felelt erre fura mosollyal s ezt is: egyik ujját felemelve, mintha engem is figyelmeztetni akarna.

– Csak nem szellemekről beszél Maga megint? – fordult oda ekkor az ügyvéd, – meglátja Magát ezek bevarrják egyszer valami fekete zsákba és tonhalnak adják el a piacon…

Nagy nevetés lett erre s bár az ügyvéd azonnal észbekapott s nyomban leintette a többieket, – ő máris felkapta fejét.

– No, no. Még nincs ám ki a mérték, – vetette oda, – még nemigen tanácsos túlhalmozni a szót. – Csak ennyit mondott, semmi egyebet.

De mint egy részeg király, igazán. S amellett titkos hatalma is oly rejtélyesen kezdett csillogni a szemében… s mindez még szép is volt talán, – ma legalábbis olybá tűnik a távolból, – annál ellenszenvesebb az ügyvéd gyorsasága, amellyel alázatosan odahajolt a füléhez:

– Hova gondol? – súgta neki, de úgy, hogy hallani lehetett. – Engem nem kell, hogy megtanítson a tiszteletére, mert én tanítom a Maga tiszteletét.

– Még tanítja is? Az már teszi, no látja, – felelte néki, ha lehet még nagyobb megvetéssel a hangjában s önnön gőgjétől még jobban kiegyenesedve.

Végignéztem az alakján. Hogy voltaképp milyen kicsi volt, mikor bejött a szobába s milyen hatalmas most ennél az asztalnál. Mint a Skócia sziklái csakugyan.

– Hát szó sincs róla, az ő tanácsuk nehezen egyezik a mértékkel, – mondottam most már annál keményebben nézve a szeme közé s fel is álltam. – És nehezen egyezik még valamivel… azaz hogy, – nem is tudom… meg kell bocsátania Sir, egy kérdést mégiscsak fel kell ma tennem Ön előtt.

– Tessék.

– Én ugyan sose voltam egy tárgyaláson sem, amelyen Ön itélt…

– Még hozzá fellebbezhetetlenűl, – tette hozzá az ügyvéd, nyílván, hogy alázatosságát még jobban kimutassa…

– Szóval én nem láttam Önt még soha híres elnöki székén, de hát mindenütt az a híre, hogy kérlelhetetlenűl szigorú…

– Én és szigorúság? Ki mondta ezt Önnek? – kiáltott fel oly boldog meglepetéssel, hogy most már csakugyan nem tudtam, mit gondoljak? Csaló-e ez az ember, vagy csupa komédia minden idege?

– Eh, hiszen ez csak játszik vélem – döntöttem el a kérdést. – Persze hogy mulat a gazember… De vajon az előbb is csak játszott volna? Lehet az?

– Hogy ki mondja, Uram? Hiszen egy csomó halálos ítéletről tudok magam is… így például, nem is mondhatom, mennyire meglepett a Wire testvérének esete…

Egyre jobban belemelegedtem és észre se vettem, miről is beszélek voltaképp. Hogy hiszen bírálni kezdem az ítéleteit.

– Éppen az lepte meg Önt? – S mintha mégiscsak védőállásba kényszerítenék e szavak, – lévén ez már olyan terület…

– Éppen az lepte meg Önt? Az olyan gazember volt édes Uram, ha száz élete lett volna, az mind kevés. Elvettem volna tőle valamennyit.

– Ilyen kiváló embernek a fivére?

– Hát tudja, én magam is ezt kérdeztem tőle, – hogy végül hogy is lehet ez? vagy hogy megy ez össze? – Mire a kiválóság? – ordította ő a szemembe. – Becsüli itt az érdemet valaki? Mit csináltatok ti Keyvel? Vagy az se volt elég kiváló nektek? Hiszen agyba-főbe istenítettétek még életében, mégis, ki volt hajlandó segíteni rajta? Nem éhen hagytátok dögleni azt is?

– Hiszen ez nem is éppen ostobaság, – mondtam halkan.

– Nem, nem, szó sincs róla Uram… éppen, hogy nem volt az ostoba ember, csakhogy gazember is volt az istenadta. Az volt a baja neki.

– Szóval hát, – nem olyan volt, mint a fivére, – jegyeztem meg szórakozottan, szomorún.

– Látja, – pedig éppen olyan volt. Csakhogy mondok én Magának valamit Sir Edward. Vegyen mandulát, lisztet, cukrot és tojást és öntse be valami fazékba, rázza jól össze, aztán tegye fel a tűzre, mi sül ki belőle? Valami kotyvalék. Ha pedig szépen összerendezi az egészet és akkor teszi föl, kijön a pudding… Ez a különbség Baronet.

– Érdekes… és igaza is lehet, – feleltem én. – No de mégiscsak Elnök Úr. Mert végre mégiscsak itt az ideje, fel kéne végül is tennem a kérdést…

Nem vették észre, hogy az arcom megintcsak tűzbe borúlt… – mert mindenki az inasra figyelt, aki a tállal együtt majdnem felbukott az ajtóban.

– Nem tudsz vigyázni, barom? – kiáltottak rá innen is, onnan is, de azért ő senkire se haragudott.

Csökönyös kutya-mosolyával tálalta fel alázatosan a vacsorát.

Az ügyvéd viszont, úgy látszik, be akarta tartani a világi rangsort, mert az inast először hozzám küldte a tállal.

– Mi ez? – kérdeztem örökös készülődéseimtől mindegyre lázasabban, – mi ez? – Spárga? No, ha igazán spárga, akkor azt először az Elnök Úrnak!…

A szavaim után keletkező újabb csend alatt pedig nem gondoltam semmire. Szédültem és vártam, – jöjjön akármi.

Egy pillanat múlva azonban már éles kacagás hasított bele az idegeimbe – s én egy nevető és mégis ismeretlenül izzó tekintet előtt sütöttem le a szemem. Az elnök tekintete volt.

– Nagyszerű! – kiáltotta. – Látja, ez aztán a tréfa! No Sir Edward, máris van előlege nálam.

– Ha valóban így van, akkor mindjárt kérek is érte valamit, – mondottam még mindig ugyanabban az izgalmi állapotomban.

E pillanatban ugyanis az aranyozó bajusza villant meg előttem.

– Parancsoljon Sir Edward, – felelte az elnök.

– Kérésem az, hogy végül is feltehessem, még hozzá büntetlenül tehessem fel néhány kérdésemet Ön előtt.

– Parancsoljon Uram, – ismételte könnyedén. De bármily udvarias volt is, a szemei mégiscsak kezdtek most már veszélyesen elkomolyodni.

– Színjátszó szemek, – gondoltam én.

– Költőnek mindent szabad, – kiáltotta eközben a házigazdám is teliszájjal, szórakozottságot mímelve, miközben éreztem ám, hogy nagyon figyel ő is.

– Költő aztán igazán semmiképp se vagyok, – feleltem nekik magam is nagyon elkomolyodva.

– No de olyan, mint a költők, – dohogta tányérja felé a fizikus.

Egyszóval: mintha kutyák hajszolnának, ez olyan volt.

– Legyen tehát, ha megengedi az Elnök Úr… Illetve hiszen azt se tudom még, hogy is kéne megfogalmaznom e dolgot…

– Akárhogy! – csapott le úgy a hangja, mint ökle is a tányérok közé, nagy zenebonát támasztva közöttük.

Nyilván sápadt lehettem, a szívem is nagyon dobogott.

No de most már benne voltam a dologban s nem is akartam többé visszavonúlni.

– Azt szeretném megkérdezni Öntől, – folytattam csendesen s teljes egykedvüségem jeléűl elővettem a szemüvegemet is, – hogy ezek az elitéltek… mármint azok szellemei Elnök Úr, – hogy ezek sose dörömböznek a fülébe?

– Ej-ha! – kiáltott fel az éleshangu, szemtelenségemen egész leplezetlenül megrőkönyödve. Az elnök azonban nevetett.

– Egészen érdekes a kérdés! – felelte vidáman.

– Egészen érdekes a kérdés, – ismételte lassú szóval. S a szemei járásán látni lehetett, hogy mérlegel magában valamit.

– Vagyis hát, szó sincs arról, hogy valami nyavalyatörős szellemlátóval ülnék itt együtt ily nyájasan, – gondoltam én. – Jobban kell vigyázni tehát, mert csal ez az öregember. Van ennek gyakorlati érzéke éppen elég, – csupa csalás tehát minden szava, most már biztos, hogy ez így van.

– Különösen pedig azért érdekes ez a kérdés, – mondotta ő – mert őszintén szólva én magam se tudom ám, hogy ki az, aki megszólít. Pedig elhiheti, hogy engem is érdekel a dolog. Így hát nem is tudom megmondani Önnek, bármennyire szeretném is, – tette hozzá előzékenyen mosolyogva.

– Hát nem ismeri őket?

– De valamelyest igen. Érzés után, meg a hangjukról…

– Hogyan? Hát mindegyike más?

– Bizony igen.

– És mindig ugyanazok jelentkeznek?

– Ez is értelmes és nagyon érdekes kérdés, – tünődött megint egy pillanatig. – Látja, bizony Uram, – csodálatos dolog ez is! – Évekig ugyanazok, mikor egyszercsak csatlakozik hozzájuk egy új hang… egy új gyötrelem!

Meglepetten néztem rá. A tekintete most oly meggyőző volt, annyira nyílt és becsületes s a szürke szemei oly nagyon szomorúak…

– No és nincs közöttük egy kedves szellem, egy nagyon barátságos, fiatal hang… – kezdtem ekkor ügyetlenül… De ő felemelte sziklafejét s én ijedten elhallgattam. A tekintete most merev volt megint, hideg és elutasító.

– No és nem fél, hogy ördöngősnek fogják tartani? – fordítottam hirtelen a szón.

– Félni? azt, látja, sohase tudtam. – S mintha evvel az előbb elhallgatott kérdésemre akarna felelni. – Ma nekem, holnap neked, annyi az egész. Vagy azt hiszi, sose jut az eszembe, – folytatta hidegen mosolyogva, – hogy mi volna például, ha most az írek, ezek a kutyák… ha egy nap ezek hatalomra jutnának Londonban, vagy akár egy másik városban itt a közelben valahol…

– Soha! – kiáltotta most az ügyvéd úr hevesen legyintve s minthogy elfelejtette, hogy kanál van a kezében, az messzire repűlt ki belőle s egy pohár bor fel is borúlt az asztalon.

– Természetes! – Úgy is van… – visszhangzott a társaság. – Itt van rá a tuss!

– Csakhogy ez vörösbor ám, az pedig vért mutat, – mosolygott az elnök nagyon csendesen s én e pillanatban tekintetén mégiscsak éreztem valami mást is. Mert néminemű delejes iszonyat száguldott ám itt végig a teríték felett, mint a vihar… s a bensőrészek, úgy látszik, nagyon felkavarodtak tőle. S hogy ez csakugyan így lehetett, mindenféle jelekből kiderűlt, legfőképpen pedig abból, hogy az elnök vállatvont s némi szünet után így folytatta beszédét:

– Hiszen én voltaképp a mi katolikusainkra nem is haragudtam annyira soha, csakis azokra, akik az írekkel szűrik össze a levet. Mert ez már disznóság, mindenki beláthatja, – csattant fel most már egyenesen hozzámintézve szavait.

– A király őfelsége nem ilyen engedékeny, – mondottam ekkor magamnak is váratlanul, rendkivüli szerényen s oly gúnyos hangsullyal, mintha magam is a király véleményét tartanám helyesebbnek.

S mondhatom, óriási hatása volt e szavaimnak.

Mintha rossz álomból ébrednének, úgy fellélegzett mindenki körülöttem. Még a tányérok is vídámabban csörrentek az asztalon, irántam való bizalmuk pedig, mintha megszázszorozódott volna néhány pillanat alatt.

Én pedig – egy mélyet sóhajtottam utána. Talajt kezdtem ugyanis érezni a lábam alatt… bár, – bár a házigazda még mindig hallgatott.

– S a királynak van igaza, én mondom Maguknak, – kiáltotta most a kereskedő oly hevesen, mintha megbolondult volna saját nagy alattvalói hódolatától. S általános helyeslés mordult fel e szóra. – Gaz népsége! ki kell irtani még a magját is! ilyen emberekre az Egyesült Királyságokban semmi szükség! – habzott minden oldalról a gyülöletük.

– Nagyon rendben van és mégiscsak édes Uraim, – próbálkoztam újra s mondhatom, a legnagyobb erőfeszítéssel. – Vegyük csak ezt is úgy, ahogy van, mert jó ám a másik oldalról is megvizsgálni az ilyesmit…

– Csak épp, hogy melyik oldalról? – kérdezte valaki.

– Hiszen én magam sem állhatom a katolikusokat, – fordítottam hirtelen a szón… s ez már rettenetes is volt, oly gyülöletes, hogy azt kiáltottam utána: – gyalázat ez így!

S mindenki rámnézett, mert senki se tudta, mire vonatkozik ez a kiáltás. Én pedig így folytattam:

– Persze, hogy az. Hát nem gyalázat, amit ezekről hallani lehet?

– Hisz épp erről beszélünk mi Baronet, – szólalt meg most már házigazdánk is a közelemben.

Illetve: hiszen mit is mondhatok én minderről? Mint a birkózás, ez olyan volt s bizony ez így ment nálam, bennem néha napokon át. Vagyis: mintha arra volnék elitélve, hogy csakis azt figyeljem és semmi egyebet, vajon ki fog e percben győzni? a gyávaságom-e vagy én?

S most megint le kellett hajtanom a fejem, hogy igen, az győzött, mert, hogy hitelem legyen, még meg is ismételtem e szavakat. Hogy tudniillik a katolikusok mostani nagy áskálódása gyalázat. S a bensőm ettől megint csupa sötétségbe borúlt.

– És mégiscsak Uraim, ezt senki se tagadhatja, vannak azért köztük jóravaló és jóhiszemű emberek is, – próbáltam mégiscsak összeszedni magam. – Így példáúl… hiszen ismertem ilyet nem is egyet, ezt mondani se kell talán.

– Mind gazemberek, – kiáltotta megint valaki a sarokból.

– Hiszen én nem védeni akarom őket… de azér Isten a megmondhatója, mégiscsak vannak köztük olyanok is, akikkel még barátságot is köt az ember. Minthogy magam én példáúl a titkos mivoltukat nem is igen kutattam ugyebár, – ők viszont esetleg úgy állították be a dolgot, hogy Egyházunknak ők a legbuzgóbb hivei… – s így aztán közéjük sodródik az ember…

– Nagyon természetes! Hiszen csalnak is tudvalevő, – hangzott még mindig és minden oldalról az osztatlan bizalom. Illetve nem is! mert hisz az ügyvédet néztem s éppen ő megintcsak hallgatott.

– Egyszóval… – Így például én sokat voltam együtt gyerekkoromban egy kedves fiúval… Egy drága, kedves, jó fiúval… – mondottam szinte zokogva s már-már magamon kivül. Rettenetes pillanat volt. – – Éreztem, hogy a szemeim kezdenek könnybeborúlni.

Csend volt.

– Ki volt az? – kérdezte az elnök nagyon elkomolyodva.

– Edgar Harrys, – mondottam most már csendesebben.

– Úgy-úgy, – hát az? – tünődött el az eseten s én láttam tapasztalt szemein, hogy máris mindazt összefoglalja magában, amit az ilyen ügyekben egyáltalán hajlandó közölni valakivel.

– Volna kedve valamit mondani róla? – könyörögtem összetörten s mélyen megalázva e nyomoruságtól.

– Mit mondjak róla? hiszen biztosan ott volt a tárgyalásán is Baronet…

– Mondottam már az Elnök Úrnak, hogy nem voltam ott egyetlen ilyen tárgyaláson se soha.

– De hiszen azt mondja… vagy félreértettem szavait? Azt állítja, hogy úgy kedvelte ezt az urat… Nem volt ott a barátja halálos itéleténél, Baronet? Már bocsásson meg, ez nem szép Öntől. Még talán a kivégzésén se volt jelen? hogy lehet az?

Megint elöntött az iszonyat.

És mégis, – egész másként feleltem e szavakra.

Legyetek hozzám irgalommal, akik ezt olvassátok!

Mert hisz tudom én azt, jól tudom ma már, hogy mindez mit jelent és mi rejlik a mélyén?

Mert mi más e pár feljegyzés, amelyet itt papirra vetek, – mi más, mint vallomás arról, hogy míly gyenge vagyok én s míly céltalan az egész életem…

– Igen, hiszen kedveltem, az igaz… De már az régen volt. Mostanában, – mióta tudtam róla, hogy így viselkedik… – De azért fáj ám az ilyesmi, tetszik tudni… ha az ember közelebbről is ismert valakit… Hiszen megérthet engem az Elnök Úr…

A szobában megint csak semmi se mozdult.

– Ó – megértem én ezt, sőt nagyon is! A baráti szívet én nagyon meg tudom érteni Sir, – mondá ő és tovább rágcsált valami csirkecsonton.

– És az Elnök Úr talán elment még oda is? Illetve hogy is kell ezt most jobban kifejezni? A kivégzésén is jelen volt Elnök Úr?

– No persze, persze, – mondotta megint. – Én minden kivégzésre kimegyek Uram. És különben is, ez érdekelt. Jól a szemibe néztem neki, mikor elment az emelvényem előtt… No de, hogy bátran viselkedett, azt meg kell hagyni neki.

– Úgy? – feleltem én, s a verejtéket töröltem a homlokomon. – Úgy? és… – én legalább úgy gondolom Uram, ha valaki ezt a próbát jól kiállja, akkor sok mindenről tett tanúságot Elnök Úr!…

– Szó sincs róla! – mondá épp oly hidegen, miközben merőn szegezte rám a szemét… megrendíthetetlennek látszott e pillanatokban!

Körülöttünk pedig mindezideig csupa csend volt, – csak csámcsogások, rágcsálás volt hallható a teriték felett, vagy legfeljebb egy-egy ilyen kifakadás:

– Az ördögbe! Hol az a sóska? Vagy bolond ez a legény? Mért nem adja ide?

De minde hangok élénksége nem volt már igazi. Még a rágcsálás se tűnt most már igazinak. Mivelhogy kétségtelen volt, hogy itt még mindenki vár valamit.

– Király akart lenni! – kiáltott fel az elnök harsány nevetéssel.

– Tudom, – feleltem hirtelenűl.

– Tudja? No de honnan tudja, Sir? Vagy még akkoriban is érintkeztek? Mikor egész meg volt már kótyagosodva szegény?

Hogy szinte kedvem lett volna most már mosolyogni az egészen.

– Holnap engem is fel akarsz huzatni talán? – néztem mélyen a szemébe. Azután így folytattam:

– A nővérem meséli Elnök Úr, aki ma is figyelemmel kíséri e pereket. Hiszen ő maga is engesztelhetetlen ellensége mindennek, ami katolikus, vagy ami azzá szeretne lenni minálunk…

– No, no, persze… – mondotta most valaki szórakozottan s mint aki úgyse tudott eddig se hinni nekem. Felnéztem a tányéromról s íme megintcsak az ügyvéd volt.

– Node ő, – hiszen ő oly fiatal volt még, szinte gyerek, – mondottam ekkor utólagos, hiábavaló mentségére szegénynek.

– No, no, jaj dehogy is. Nem volt az már gyerek, szó sincs arról Baronet, – vetette oda az elnök. – Öntelt kis fickó volt, de nem gyerek. Hiszen jogász-ember volt ő maga is.

– Úgy van, igaz.

– És én ismertem is őt, hiszen találkoztunk mi jónéhányszor már azelőtt is, – mi több, még vita is volt köztünk s éppen jogi kérdésekről, – mondotta és felnevetett.

– Mikor aztán először álltunk egymással szemben ott… – folytatta most már bizonyos iszonyú kedvteléssel a szemében, – mikor az őrök behozták a tárgyalásra elém, Istenemre úgy is nézett akkor oda rám, mintha azt akarná mondani nekem: – hiszen kollégák is volnánk, vagy mi az ördög, – csak nem vájod ki a szemem? – – Te fiú, add csak ide még egyszer azt a salátát.

– No, mondom, így valahogy nézett rám a gyerek s azt vettem észre, jó ideig hitt is ebben, hogy ez aztán csakugyan így is lesz, hogy menni fog a dolog. Mert valamiféle huncutság csillogott a szemében jó ideig… s én hagytam is. Mert azt gondoltam: – lássuk csak, mire megy evvel? Hiszen szó sincs róla, én mindig is szerettem a jókedvű embereket s ezt tudja is rólam mindenki, aki csak ismer, – viszont ott aztán csínján a tréfával, én mindenkinek csakis ezt tanácsolhatom, Baronet. Mert ott már nem igen tűröm az ilyesmit, – mondotta ki keményen s az arca félelmetes volt e pillanatokban.

– Hát szó, ami szó, aztán mégiscsak megtört ő kicsinyég, mikor látta, hogy mégse babra megy itt a dolog…

S úgy látszik, éppen ez rendkívül tetszett az uraknak, – mármint ez a könnyű kifejezés, hogy az elnöknél nem babra megy a játék, – mert, mint a vihar, úgy tört fel belőlük valamely zabolátlan kacagásuk. Én pedig ekkor…

– Most pedig muszáj nekem is, – szólalt meg bennem az ovatosság. Megtettem tehát: én is mosolyogtam és minden erőmmel. S hogy mit éreztem ezalatt? minek is szólani erről? A barátom halálos ítéletét magyarázta nekem az, aki elitélte s nékem mosolyognom kellett a szavain.

– S aztán hát, mikor kihirdettem előtte…

– Fellebbezhetetlenűl, – kiáltott fel az ügyvéd a hajcsárok örömével.

– Úgy van, igen, – bólintott erre az elnök is, aki e percben mégiscsak elárulta magát, hogy mennyire jólesik néki hatalma…

– Hát igen. Akkor megintcsak összetalálkozott a szemünk… mert ez már afféle bizalmas játék volt közöttünk, vagy minek is nevezzem a dolgot?… s én viszont a bizalmaskodást se nagyon szeretem – tette még hozzá fitymálón.

– Szóval hát, – megintcsak megnéztük egymást alaposan… – Nem bánom, – gondoltam én, – nézz csak, nézz! Most még lehet egy ideig.

– De hát megfogadtam volna akárkivel, hogy tudom, mire gondol. Hogy hát – hej haj! Tündökölne fel csak egy napra is a katolikusok csillaga nálunk… De felhúzatnám ezt az öreg csirkefogót! Mármint engem, – tetszik érteni, nem mást, csakis engem.

De most már nem is nevetett.

– Aztán van-e katolikus csillag? – próbálkozott még a kedélyességgel valaki, csak nem igen volt már foganatja. Az elnök pedig így folytatta beszédét:

– Mindenkor kritizáltad az itéleteimet, – rendbe’ van, itt van, most kritizáld, – gondoltam én. És hát ennyi az egész. S aztán hát ki is hirdettem előtte. Egy kicsit megrezzent persze, hátra is szegte fejét, mikor meghallotta ezt a rövid és fura szót, hogy: halál, – mert fura egy szó, tudom én azt. Vagy azt hiszi, nem tudtam, Baronet?

– Valami titkos menyasszonya is volt neki, amint kiderült, de az még idejében elinalt, amikor kitört a veszedelem… Nyomoztam is utána, de aztán gondoltam: asszony-féle, hadd szaladjon a fazekaihoz. Különben hát, – egész csinos fiú is volt, és egyáltalában nem volt az ostoba gyerek…

– S persze még elmentem a kivégzésére is, mert az a szokásom. Ott viszont nagyon rendesen viselte magát… – No de mi lelte Sir Edward? Mért oly sápadt? Nézd a! – rosszul lett, látott már ilyet a világ? No igyon hát gyorsan egy kortyot, – adjátok hát oda neki… Igyon csak, erővel is igyon. Ej nézd a szegényt.

– No lám, milyen érzékeny a lelke szegénynek. Most mondjátok meg, mire mehetne az ilyen, ha bírónak kellene lenni neki?

– Költő ez, költő. S az ilyen semmire se való, – mondta valaki gúnyosan a kavarodásban.

– No de ha barátja volt, akkor nem lehet csodálni a dolgot, – hallottam a kereskedő gyengéd, meghatott megjegyzését s még megértettem benne a gyalázatot is.

– Mért oly gonoszak az emberek, Úr Jézus! – lüktetett mindegyre fejemben a könyörgés.

– Átmenni a próbán, – gondoltam utóbb. – Ó, hogy mért is nem szakad már meg a szívem!

– Hisz van énnekem egy jó kis lakásom is valahol, – jutott hirtelen az eszembe – s ott úgyse találnak meg engem ezek. És milyen jó is lesz már otthon lenni végre. És el-nyúj-tóz-ni a sötétben. – Felálltam a díványról, ahova fektettek.

– Ugyan űljön már le az Istenért, – kérlelt igazi szivélyességgel az elnök. – Igazán sajnálom, hogy ilyesminek oka voltam. Ügyetlenség volt, belátom, de mit tehet az ember? Ami pedig Magát illeti Sir, viszont azért Önnek se volna szabad ennyire, – hogy is mondjam csak? – szenzibilisnek lenni, Barátom. Mert higgyen csak nekem, higgyen egy öregembernek! – gyerekség az egész. És ez az igazság.

– Mert nem nagy sor ám ez az élet, – vegye csak ezt: semmi se nagy ügy itt. Ma nekem, holnap neked, – mindig ezt tartsa szem előtt s meglátja, meg is nyugszik azonnal.

– Igen, igen, a szellemek, – dadogtam ekkor s nyílván még mindig sápadozva. Mert hisz valószinü, hogy megártott nekem a szesz is. Vagyishát: ez is nagy hiba volt kétségtelenűl, mert minek is iszik az ilyen ember?

– Igen, a szellemek Uram, – folytattam konokúl s hogy mit akartam kihozni belőle? Megint mosolyogni akartam, – úgy látszik, azt akartam bebizonyítani neki, hogy nem újság nékem az ilyesmi, mert hiszek én a szellemekben magam is, vagy ilyesmit s hogy ennélfogva megértettem, amit rámbízott és értékelem is… egyszóval: a kedvében akartam járni megint.

Csakhogy ez okos ember volt ám, nagyon okos, mert nagyot nevetett.

– Ugyan az Istenért Baronet, ne menjen el idáig. Az ilyen egyeneslelkű embernek, mint Ön, nem való, hogy így megalázza magát.

Ezt mondta nekem.

Egyszóval: sziven talált, az elevenemre tapintott, mert hisz tökéletesen igaza volt. Mivelhogy én még ekkor is alakoskodtam. Ez az igazság. S hogy ennek mi oka volt?

Mert féltem, mondjuk ki a szót! mert rettenetes, halálos és elviselhetetlen félelem tombolt a szivemben. És ennyi az egész.

– Ez se sikerűlt tehát, – mondtam én magamnak s úgy lehet, még bólintottam is, szemlét tartva annyiféle balsikeremen, miközben úgy éreztem, mintha lassan-lassan kezdene már a föld is szétnyílni alattam s elnyelne már a sötétség.

– No de űljön hát le Sir Edward, – szakitott ekkor félbe. S én, mintha meglökne valaki, leűltem.

– Bravó! – kiáltotta erre valaki.

– Szó sincs róla, hiba történt itt a részemről Uram, – mondotta ekkor az elnök. – Viszont hát emberek vagyunk valahányan s engem is megint érdekelni kezdett ennek a szerencsétlen flótásnak az ügye. S minthogy Ön azt is közölte velünk, hogy nem hallgatta meg a tárgyalást… amit, megvallom, most sem értek egészen, mert sehogy se megy a fejembe, – mert vegyük csak úgy, ahogy van: hogy is volt lehetséges az ilyesmi?

– Hiszen hallja Sir, hogy a barátja volt s nyílván rosszúl esett, vagy fájt is neki talán, hogy így kelljen most látnia őt, – jegyezte meg valaki más.

– Viszont azzal, hogy a barátja volt, még semmi sincs megmagyarázva, – mondotta most lassú szóval és nagyon tárgyilagos hangsúllyal az ügyvéd. – Éppen ezért kellett volna ott lenni neki, – már ahogy én értelmezem a barátságot Uraim. De ha feljegyzéseimből következtetni merek, akkor talán más oka lehetett annak, hogy a baronet nem volt ott.

Szólt s a többi erre semmit se felelt.

Bennem viszont e szavak hallatán annál furcsább változás ment végbe hirtelenűl.

A közvetlen veszély e pillanatában ugyanis szétszórt, soha össze nem szedhető testi erőim egy gyors és hatalmas ugrással mintha összeálltak volna bennem valahol: úgy lehet, a vállamban talán, mert ott éreztem legjobban őket, hogy végre-valahára együtt vagyunk tehát, – én és az erőim. A karjaimat is könnyen emeltem és tudtam: el vagyok rá szánva, hogy – ha kell, – utat török magamnak ezek közt. S már-már a bútorok elhelyezését vettem szeműgyre, – villámgyors a pillantásom ilyenkor – s máris újra felálltam.

– Mit akarnak tőlem az Urak? – kérdeztem szinte derüsen s éreztem, hogy a szájam valami furcsa, fagyott mosolyban nyitva marad.

– Egy kis őszinteséget Sir, – mondá most az ügyvéd a tányérja felé, látszólag csupa közönnyel. – Ön eljön ide közénk, de, úgy látszik… már megbocsásson Sir, úgy látszik, egész más érzések és nézetek, vagy hogy is fejezzem ki magam? más pártállás vezeti Önt ide közénk, mint amit minden joggal elvárhat Öntől az, aki oly szívesen látja Önt vendégeként, ahogy mi tesszük Uram. – S ezt a szót, hogy „pártállás” persze fenyegetően hangsúlyozta, e mondókája végén pedig egyenesen rámnézett, hogy vajon mit is szólok a dolgok e fordulatához? – – S én már éppen felelni akartam… Még nem tudtam ugyan, mit is kéne felelnem? de ma úgy érzem, hogy akkor, ha szóhoz jutok, rábíztam volna magam a szavakra megint, – ami a torkomon kifér: azt vetettem volna oda nekik. Valószinü, hogy régi, kiirthatatlan utánzási hajlamom döntötte volna el a sorsomat újra: – könnyen lehet, hogy egy rettenetes szót vágtam volna oda nekik, hogy utána épp úgy eltünjek a sötétben, mint ama bátor, felejthetetlen aranyozó… – mikor is e furcsa pillanatban megszólalt újból az elnök.

– Badarság az egész! Csupa badarság! – mondotta megvetőn, metsző hidegen, egész lényének ellentmondást nem tűrő erejével s utána lehúnyta szemét. Szava, mint a zengő parancs áradt szét a szobában s én úgy éreztem, hogy megáll valahol a levegőben.

– Nem röstelkedik Mester, – folytatta e csendben, – ez az úr, az Ön vendége… s Ön oly dolgokat hoz itt szóba előttünk… Nevetséges! Igazán nevetséges, – mondá szemmelláthatóan undorodva. – Kérem üljön le Sir Edward, az én kedvemért üljön ide közénk.

Aztán, mintha ötlete támadt volna, megélénkültek a szemei:

– No de üljön le igazán, – mondta szinte kérlelőn – és legyen egészen nyugodt Baronet. Mert ne feledje: én még mindig adósa is vagyok ám a kitűnő ötleteiért. És mindaddig adósa is maradok, amíg Ön azt nem mondja nekem: elég volt! – No üljön ide kérem.

– Nem, köszönöm, – feleltem halkan, – most már mennem is kell igazán, itt az ideje… – s e pillanatban egy különös, soha egészen meg nem érthető érzés áradt el fáradt szívemen. Talán: a felszabadulás egy sóhaja volt ez, vagy a hála?

Nem, – itt már nem szabad alakoskodni tovább: ez a szeretet volt! Áradó, mélységes és nyílt érzés e furcsa idegen iránt, – barátom gyilkosa iránt!

– No, ha mindenáron menni akar, tartóztatni mi nem akarjuk, – mondotta még, – de valamit mégis bucsuzóul meg kell engednie nékem. S ez egy észrevétel. Az észrevétel pedig az, hogy Ön voltaképp nagyon gyerekes természet Baronet.

– Ez igaz! – mondottam a szeme közé nézve s majdnem megeredtek a könnyeim is.

– Mondom, hogy költő! – kiáltott fel az ügyvéd. S mintha most már bizony engesztelni akarna.

De az elnök oly megvető mosollyal felelt e szavakra, – igazán úgy nézett rá, mint valami baromra. Egyszóval, ha másból nem, ebből is megérthettem végre, mi véleménye lehet az urakról.

– Nincs ennek értelme Sir, amit Ön itt művel, már megbocsásson, – folytatta tanításait egyre érdekesebben. – Mert mi értelme van ennek igazán? Ön talán önmagával is kisérletezik? Hogy eljön idáig s még át is lép e ház küszöbén, – ezt így kimondta ezzel a szóval. – Vagy egészen el akarja keseríteni ezt a kis földi futását, – hogy is mondjam? – az itt-tartózkodását, vagy idejét, amely adatott Önnek: a vége miatt az egészet, Baronet? – S jóízűen nevetett.

– Mert végül is: mit kell annyira félni? Mi van itt annyi félnivaló, az Isten áldja meg Önt. Mert mihelyt letelik, nézzen a szemembe, van-e a végén számadás, hogy meddig tartott az egész s hogy ilyen volt-e, vagy olyan? – Egyszóval: nagyon kedves és tisztelt Úr, nem mindegy-e tehát, hogy meddig él, vagy mikor pusztúl el az ember? – S arca szinte ragyogott jókedvű, halálmegvető mosolyától. S amellett oly nyíltan, mondhatni jóságosan nézett a szemembe, hogy nem kételkedhettem benne tovább: ő véglegesen és teljesen őszinte volt e pillanatokban. – Ez tehát a világért sem olyan közönséges vagy egyszerű ember, – döntöttem róla magamban.

– No de hagyjuk is ezt Uram, – legyintett utóbb s kissé most már kedvetlenül is, mintha meglátta volna érzéseimet a szememben.

– De mért hagynók éppen ezt, mért hagynók az Istenért édes Uram… e kérdések engem nagyon érdekelnek, – feleltem szinte lelkendezve szavaitól. – És azt is meg kell most már vallanom Önnek, hogy én nagyon megtanúltam Önt becsülni Elnök Úr.

Újra legyintett. S e percben olyan volt, mint egy régi tudós, aki tudományos eredményeit nem tartja személyes ügyének.

– Mindegy az Uram! – tette hozzá elgondolkozva és maga elé nézett, talán a borába.

S aztán még egyszer nagyon felélénkülve s mintegy bucsuzásul:

– Illetve, egy szerencse azért mégiscsak érheti az embert, – jegyezte még meg s arcán újra megjelent a gondolat diadalának ugyanaz a ragyogása. – És ez: nagyobb szerencse mint a vagyon, mint a nők szerelme, vagy bármi egyéb. És tudja-e, mi ez? Megmondom Önnek: könnyen meghalni, Baronet. Szerencsés, könnyű és vidám pillanat legyen, ezt kívánom mindannyiunknak, akik itt ülünk, – kiáltotta szinte elragadtatva e képzeletétől.

– Úgy? – kérdeztem. – Lehet Uram. Dehát… egynémelyek, sajnos, nem így halnak meg Elnök Úr. Sajnos bizony… – kockáztattam meg e végső panaszomat előtte. S ő meg is értett engem, már hogyne értett volna! s ugyan most már szemmelláthatólag nem haragudott meg ezért sem, de, úgy látszik, nem is volt hajlandó belemenni.

– No igen, igen, – mondta. – Persze vannak szerencsétlenek is. Bár hiszen: láttam én már nehezebbet is annál… Mikor példáúl én magam ítélek sajátmagam felett véglegesen, az még nehezebb.

– Különben is, én nem haragszom azokra, akiket elítélek, – tette még hozzá vállatvonva, szinte magamagának.

– No de nem is tartóztatom tovább Baronet, – fordúlt aztán hozzám befejező hangsúlyozással. – Hanem tudja mit? Úgy látom, Önt nagyon érdeklik ezek a… hogy is mondjam csak? – ezek a mostani perek. Jőjjön hát el egy tárgyalásomra Uram, – mit szól ehhez az ideámhoz? De igazán, mért ne tenné? Legyen szerencsém, kedves Baronet, – fejezte be rendkívül udvariasan és finoman.

– Sajnos, nem igen van mostanában időm, – feleltem kissé elborúlva megint. S részemről ebben egy kis gyanakvás is volt újra talán.

– Hiszen nem muszáj éppen holnap, vagy holnapután. Amikor éppen kedve tartja. Advent első hetében még tárgyalunk.

– El fogok menni Elnök Úr, okvetlen elmegyek, – mondottam ekkor magam elé. – Oh hogyne bizony, mert hisz, igaza van, egyszer mégiscsak látnom kell már az ilyesmit. Nagyon köszönöm tehát a szíves meghivást. És Isten áldja meg az Urakat.

 

II

Hogy hogy jutottam aztán haza London kihalt utcáin, lámpás nélkül, vissza-visszafordulva, hallgatódzva a sarkokon: nem jár-e valaki utánam? – Kábult, lüktető aggyal… – erre már alig emlékezem.

Arra azonban még nagyonis, hogy mikor a házunk elé értem, nem mindjárt mertem bemenni kapuján. Elmentem mellette, mintha nem is ott laknék, a sarkon pedig leültem egy utcakőre.

Sokáig ülhettem ott s elég furcsa dolgokat élhettem volna meg az éjszakában, ha elég éber a figyelmem… Ámde öntudatom a nagy izgalom után félig aléltan szunnyadozott.

Még arra sem ijedtem fel egészen, mikor nem messzire tőlem – a keresztutca másik vége felé, – apró lámpások kezdtek el imbolyogni a feketeségben s nemsokára nagy kiáltozás hasított bele a csendbe. Közömbösen bámultam magam elé s nem mozdultam. Oly biztonságban éreztem magam, mintha magam is kőből volnék.

Ahogy kivettem: utonállók támadtak meg néhány hazatérőt, de úgy látszik póruljártak. Mert röviddel utóbb a lámpák nyugodtan imbolyogtak tovább s a zaj is elült.

Jóval később pedig egy dáma haladt el mellettem. Komorna kísérte lámpással s véle sugdosódott valamiről… Egy szót talán el is kaphattam volna e fiatal ajkakról, de semmi sem érdekelt. Pedig úgy emlékszem még szerettem volna is szólni nekik, hogy másfelé menjenek, mert erre veszélyes a járás, de nem volt még ennyi erőm se. Rábíztam hát őket is a sorsukra.

Közömbös voltam, vagyis inkább fáradtan szomorú. Fáradt voltam és megintcsak nagyon vágytam a halálra.

Mihelyt azonban pitymallani kezdett, felálltam a kőről. Csak most eszméltem rá, mennyire hideg van s percekig rázott a didergés. Alig tudtam otthon meglelni a kulcslyukat.

S mikor benyitottam, a vénasszony álmában rámkiáltott s utána fia is megmozdúlt keserü vackán… s én részegséget mímelve feleltem nekik valamit még jóideig fürkészve a sötétet, ott álltam lélegzetemet visszafojtva szobám küszöbén.

A következő napokat pedig azzal töltöttem el, hogy bizonyos dolgokat mégiscsak tisztázzak végre magamban. Épp ezért nem is mozdultam ki a házból.

Tehát, – mindenekelőtt: hogy mért is nem mentem el szegény barátom tárgyalására, mikor csakugyan annyira jólesett volna neki. (A kivégzést pedig mondani se kell, embertelenség még a gondolata is.)

Hiszen eddig is tudtam én, hogy mért nem, – csak nem elég pontosan. S ez éppen a bajom – minden egyébben is ez.

Tehát: – azért nem mentem el (és ezt véglegesen is meg kell állapítani), mert féltem. S ez esetben egyrészt attól is, hogy ismét gyalázatosan alakoskodni fogok, vagy, – ami viszont esztelenség lett volna, esztelen ostobaság, – hogy nem leszek majd képes fegyelmezni magam s odaordítok valamit a bírónak. Ha pedig ez így van, akkor bízvást fel is menthetem magam ezalól. Igaz viszont, hogy mért oly nyomasztó akkor épp ennek az emléke? Mért oly nyomorúság, ha csak eszembe jut is?

Azért, mert ő maga, szegény, képes volt elhinni, hogy én is cserbenhagyom őt. Hiszen ez is érthető, minden oka megvolt rá, hogy ezt hihesse mirólunk… s én megértettem őt már akkor is, mikor azt üzente nékem az ügyvédjével, azt az egyetlen szót és semmi mást: hogy belőlem is vándormadár lett-e vajon?

És másodszor: Van Geldennek tökéletesen igaza volt! valóban tacskó vagyok-e még mindig, vagy végre-valahára érett ember? S mért művelem ezt? – ezt a badar ostobaságot? Van-e valami célja vagy értelme, hogy ilyen látogatásokat teszek, hogy veszélynek teszem ki magamat és, – ami sokkal fontosabb ennél, – az ügyet! – mikor senkinek hasznára nem vagyok evvel, mikor ez is csak játék, igen az! semmi egyéb, mint beteg és elkínzott lelkem szomorú gyönyörűsége. S játszani mindig és mindennel a világon, mily rettenetes ez is!

Mért is nem tudok végre cselekedni, vagy legalábbis komolyan akarni valamit, ha mást nem, a halált!

Mert: – a lehetőségeknek micsoda távlata nyílik, szakad fel az előtt, aki végre-valahára komolyan elszánja magát a halálra!

Mert mihelyt eldöntöm magamban, hogy igenis elég volt, mindenképpen és véglegesen elég, – én igyekszem ugyan életben maradni, de ha nem lehet, avval se törődöm… szóval mihelyt eltökélem magam erre, akkor már mindaz, amitől eddig annyira rémültem és iszonyodtam, ami elől oly gyáván meghátráltam eddig minden időmben, – mindazt most megtehetem. Tehát először is megnősülhetek.

Másodszor: megölhetem a királyt.

Harmadszor: megleshetem a sógoromat, amikor valami ülésről jön hazafelé, és üres agya-velejében csak úgy forr az üresség, – de ő úgy tesz, mintha zsufolva volna a feje az állam gondjaival és szórakozottan int valami kocsisnak… Ekkor én nyugodtan odaléphetek eléje és megkérdezhetem: – nem ismer Uram? – És be se várva feleletét végre valahára felpofozhatom.

Negyedszer: – és ez a legfontosabb ebben! – aktív katolikus lehetek végre-valahára, élhetek bátor katonaként, nyílt arccal és tiszta fegyverzettel, – amitől most úgy kilel a hideg – s nem kell ily kétségbeesett, gyáva, elméleti katolikusként töltenem az életemet… de tehetek is végre valamit értük. Valamit-e? Mindent! Vezetőjük lehetek… s ha győzni fog az ügy: a királyuk!

(Most is belepirulok, hogy leirom e szót. Gyerekkorom óta először!)

Aminthogy mindig csak elszánt utonállók tudtak bármit is végbevinni e világon. Csakis azok, akik egy darab száraz kenyérért is hajlandók voltak ölni, de viszont akár oda is lökni az életüket! – – – Akik örökké a lét és nemlét határán, – örökké sziklahasadékon vagy az örvény szélén, körmeikkel és fogcsikorgatva küzdenek és egyre tovább! Nem félve se viszontagságtól, se vihartól, nevetve a förtelmet, megvetve csalódást… – tart, ameddig tart! Mert, ha végre csakugyan győznek! – nem az ocsmányság, nem a becstelenség diadalmas jutalma-e minden öröm? Szépség, szerelem, élet, – mi más mindez, mint a becstelenség, harc és gyilkolás bére?… – s vajon a halász nem életét kockáztatja-e mindennapi kenyeréért, hát a hajós? S a bányász? A pásztor? A kereskedő? A lovaskatona? Vagyis hát: a kenyér mellett ott áll a halál, úgy bizony, igen, s a szerelem mögött is ott leselkedik. Tehát bízvást mondhatom, hogy egész életünk mögött, mert úgy látszik, ez a sorsunk.

S ez a király… – vajon nem ez is olyan?… – Gaz utonálló ő is és valamennyi segédje.

Azt írják, hogy e földön sárkányok éltek valaha s hogy volt egy korszak, mikor bellum omnium contra omnes – ez volt a lét principiuma… s mi más ma is, mint gyilkolás? Minek csodálkozni ezen vagy keseregni? Ó, most már sokkal jobban értem én az elnök hideg és tapasztalt szemeit. Mi gyilkosoktól, elszánt utonállóktól és szörnyetegektől származunk!

– – És hitem? A szelidségben és megváltásban? A jóságban és igazságban? Ezért vagyok én katolikus?

Nincsen út ebből az útvesztőből… S noha három nap s a rákövetkező éjszaka egyfolytában gondolkodtam is e kérdéseimen, a második tételre nem tudtam mit felelni magamnak… Végül is felütöttem az egyházatyákat s elolvastam Jeromosnak ezt a fejezetét: De misericordia! – de megnyugvást ez se hozott.

Úgy kellett tehát döntenem: hogy Uram! A Te Szent Kezeidbe adom magamat egészen s úgy teszek majd, ahogy Te kivánod! mert a Te kívánságodat talán már abban is kifejezted, hogy megteremtettél és elbocsátottál a kezedből.

S ugyanez vonatkozik a harmadik feltett főkérdésre is: hogy mint kell tehát ezentúl cselekednem?

Hiába! nem lehetek erőszakos vagy embertelen még magammal szemben sem, – ezekben a kérdésekben tehát mindennek úgy kell maradnia, ahogy eddig volt. És ha helytelenül vagy ostobán cselekednék is újra meg újra.

Nem tűzök ki hát magam elé e dolgokban semmiféle alapelvet. Legfeljebb annyit: hogy minden egyes esetben jól, vagyis hát még jobban meg fogom gondolni, latolni mi a teendőm? s hogy e mérlegelésben számolni fogok a kényszerüséggel is: tehát azzal a szomorú ténnyel, hogy én is csak vagyok valamilyen, mert engem is valamilyennek teremtettek e világra. S minthogy nem én kerestem e földi útvesztőt, nem is az én bűnöm egészen, ha eltévedek benne s az Igaz Út égtájait elvesztem szem elől.

Igen és még egyet! Hogy polgárok közé most már hosszú ideig nem teszem a lábam, még elvétve se, ahogy eddig, még Pártfogómhoz se megyek… Várjunk inkább, amíg csöndesednek a viharok, mert ami semmi, az nem is érhet valamit! Így csak oktalan izgalmaknak megyek elébe megint s annak semmi értelme, abból elég volt!

Így történhetett, – a meggondolások bizonytalan eredménye okozta talán, hogy egy újabb megpróbáltatás estéjén épp oly nyomorult habozással kellett megküzdenem, mikor abban kellett dönteni, hogy most mitévő legyek újra? – ugyanúgy, mint annakelőtte.

Egy nap abba a kocsmába mentem ebédelni megint, ahova fuvarosok, mészárosok, kéményseprők és zenészek is szoktak járni s ahol már ismernek is engem William Smart néven, mint odavetődött, elszegényedett idegent s kedvelnek is valamelyest…

Katolikus tudtommal nem volt köztük, legalábbis senkisem nyilatkozott eddig ilyen irányban előttem. – Ezek dolgoznak, mint az állatok s már csak a korbács suhogására tudnak odafigyelni… Hajtják őket s ők az út keréknyomait s menetelő lábaikat figyelik, – mivelhogy ez a főgondjuk! hogy a zökkenőknél ne nagyon üssék meg magukat, kikerűljenek egy követ, hogy a hámot meglazítsák feltört hátukon, vagy izzadságukra egy kis szelet kapjanak… Eszméletük már alig is van talán: egész létüket elkapta magával az időnek rohanó zuhataga. S ez a kocsma viszont: ez az istállójuk, ahova gőzölögve és elfásult arccal beállítanak este s ahol a kenyeret épp oly súlyos mozdulatokkal és óvatosan szelik és aprítják, mintha félmázsás kés volna kezükben.

Sokat néztem őket s talán általuk éreztem meg először, milyen mély komolysága van a kenyérnek.

Legtöbbször szótlanok is. Ott ülnek komoran s belebámulnak a borukba. Néha viszont valami szószátyár nagyívű elbeszéléseit hallgatják ámuló figyelemmel – s anélkül, hogy csak egyszer is helyeselnének neki, hirtelen nagyokat hahotáznak a beszédén, – amíg aztán rövid idejük letelvén szedik a szerszámaikat s zordonan, köszönés nélkül állnak odébb.

S van úgy is persze, hogy ki-kitörnek, zabolátlan és kicsapongó tivornyákba merülve. S ilyenkor nyersek, vérszomjasak és ügyetlenek is, mint a farkasok.

Ez az egyik fajta. S bár őket becsülöm többre, mégis különösképpen, van ott egy másik szerzet, amely kétségtelenűl jobban érdekel engem, amely, mint a mágnesvas a képzeletemet úgy vonzza magához – s ez: az előbb említett nagyszerű szószátyárok, a semmittevők és gézengúzok tréfás, széltoló és kandi világa.

Ezek szimatolók: – kiállanak az utcasarokra és lesik a szelet: honnan hoz egy kis jó pecsenyeillatot? S akkor persze oda is állnak a sülő pecsenye mellé… – s hogy hogy-nem, mindig jut is nékik valami belőle. Néha szolgálatokért is, – persze csakis könnyű szolgálatokért, mint amilyen: elvinni egy levelet a királyi postára, vagy őrt állani, valami boltajtóban, amíg a targoncások behordják a szenet – s ilyenkor aztán szigorúak is! S oly fennhéjázón bánnak a robot szegényeivel, – nincs több ilyen fölényes hatalom! Ha pedig már nagyon szorul a kapca, még egy kis munkára is ráfanyalodnak e bitangok! egy kádból vagy kondérból kihordani a hentes moslékos vizét, némi kis kolbász vagy töpörtyű ellenértéke fejében, – egyszóval, úgy látszik, legtöbbször akad valami… S persze nekik üzleteikhez már megvan a maguk ismeretségi köre is: nem egyszer magam láttam, hogy értük küldenek a kocsmába s megbízójuk oly szépen beszél velük, ahogy a nehéz munkásokkal sohasem. (Ezeket csak szidni szokás!) S a mi embereink aztán udvariasan, egy világfi módján mosolyognak, – s csak hosszas meggondolás és tárgyalások után hajlandók engedményeket tenni a sorsnak.

De ha ilyen foglalkozás nem akad, még mindig lehet koldulni nemde, vagy erőszakoskodni, kitalálni valami mesét, – például: „hallottuk ám Sir, hogy Önnél betörés készül, most mesélték a piacon”, – s a megijedt kereskedő ilyenkor talán juttat is valamit a derék hírhozónak. Azt nem is említve, hogy ők aztán a város hireiről igazán mindig idejében szereznek értesülést.

S végül van egy különös kedvtelésük, amelyet már említettem itt s amelyet nem tudok megérteni ma sem. Ők a fáradt munkások fáradhatatlan szórakoztatói… S bár megvetik őket, s mégis – nincs több ilyen hűséges egyesülés! S az az egy korty bor is, vagy falat étel, amely kijár ez utóbbiak asztaláról, – voltaképp mily silány e jutalom a nagyszerű munkáért! Úgy vélem azonban, alighanem eközben is inkább önmagukat szórakoztatják ezek s hogy fölényük élvezetétől oly mámorosak ilyenkor.

Ők továbbá az elhullott csirkék fogyasztói az egész kerületben s felmagasztalói! Még pénzt is adnak érte, sőt! ez éppen az illendőség, lévén az ilyesmi mégiscsak más dolog ugyebár, mint mikor hurkát csennek az utcai árustól s elinalnak vele, mint a rókafiak.

Egyszóval: jobban kedveltem ezt a fura fajtát, részben mert mulatságosabb, de mutat is néminemű szellemet is, – ha bitangot is, de kétségtelenül azt, – mindezeken felül volt itt azonban egy különös fickó, aki túltett mindezeken, aki számomra még a többinél is élvezetesebb volt, hogy szinte felnevettem, valahányszor ingatag alakja megjelent a benyílóban.

S ez egy William Pearchy nevű zenész és nyelvtanár volt. Illetve hisz nem igen volt ő se zenész, sem éppen igazi nyelvtanár, – vagyis nemcsak ennyiből állt: Isten tudja, hányféle foglalkozása volt neki még, csak épp, hogy nem folytatta egyiket sem. Így: az embereket például egész jól le tudta festeni. Mikor tehát a gazda végre rászánta magát s a kocsmáját húsz év után ki akarta meszeltetni valakivel, rögtön Pearchy vállalta ezt a feladatot s napokon át ott állt egy asztalra tett szék tetején… Mert ő, mint mondá, nem elégedett meg a meszeléssel, hanem mindenkor művészies kivitelre is törekedett, épp ezért odafestette a tulajdonost is a falra, egy reszketeg, halfejű embert, amint két borospalackot hoz a hóna alatt… (Bár: – őszintén szólva, palackot még ebben a helyiségben azóta se láttam.)

Ezenkívül: előadása szerint apja voltaképp „hajótulajdonos” volt a maga idejében s őt magát a mészáros mesterségre tanították, – sőt tizenhat évvel ezelőtt már néki magának is volt „egy sokkal szebb” kocsmája, mint ez a lebuj… – Nyelvtanár pedig úgy volt, hogy egyszer állítólag Lyonban töltött el egy teljes évet, s ezalatt „a tökélyig jutott el” a francia nyelvben.

Zenészsége volt a legigazibb: mert kétségtelenül nagy tehetsége volt a hegedűhöz, de nem igen játszott. – „Kifárasztja a térdemet,” – szokta volt magyarázni nekünk s szomorúan legyintett is utána.

Szóval… – evvel az alakkal nagy megbecsülésben és tiszteletben tartottuk egymást kölcsönösen. Ő nagyon tisztelt engem, mint „művelt lelkü úriembert”, én pedig furcsa, rendkivüli s nem érdektelen tulajdonságai miatt voltam a barátja.

Rendesen nála korábban szoktam volt megérkezni a kocsmába… Ziláltan, feldúlva és lelkendezve rohant be ilyenkor s egyenesen hozzámsietett.

– Sir, az Istenért, hogy mi történt ma velem! – kiáltotta s máris belefogott nagyívű elbeszéléseinek egyikébe.

Ha pedig én késtem valahol… mint a hű kutya várt meg az ajtóban. Mert addig ő le nem űlt, amíg az engedélyt meg nem adtam neki erre. Addig ő csak „kószált”, – asztaltól asztalig s vizsgálgatta, mit eszik a többi, egy-egy megjegyzéssel fűszerezve e szegények ebédjét, mondjuk ilyennel:

– Ez a hal nem jó ám, csak savanyu mártással. – S azzal ment is odébb.

Egy este sonkazsírt hozott magával valahonnan s nagy lakomába fogott. Aznap, kivételesen semmiért se volt elkeseredve s engem már maga ez a látvány is rendkívül üditett, ahogy nekikészült. Persze, – mindenekelőtt nagyúri mozdulattal odakinálta elém s miután kétszer is meggyőződött róla, hogy én e tisztességet el akarom hárítani magamtól, (hogy tehát csakugyan nem vagyok éhes és pénzem is van elég, – oh, az aranyos!) megértő és alázatos tekintetet vetve felém, rögtön nekilátott.

– Hohó! – kiáltotta bevezetésül.

Aztán a legnagyobb gonddal, szinte műértelemmel vette zsákmányát vizsgálat alá, ide-oda forgatta, majd össze-vissza hazudva mindenfélét, felszeletelte. Szakadatlanul beszélt.

– Mert lássa Sir, az ilyen emberek nem értik ám, hogy mi ebben a kitűnő… És kidobják ezt a pompás darabot, megnézheti a Sir, nem nagyszerű darab ez? S mármost én, aki hentes voltam, én ne tudnám méltányolni, hogy mit ér az ilyesmi? Mert, ha számitásba vesszük, hogy hányszor életében volna boldog, még a leggazdagabb ember is, ha ilyet ehetne… például, mondjuk, ha beteg, no nem igaz? és ilyen pompás étvággyal, – hohó! – mit adna az ezért! – – Mert mit tesz az, ha rongyos is az ember, milyen nagyszerűen lehet még attól fütyörészni, – no nem? És é-é-l-ni! Hahaha! Mit szól ehhez a Sir? Vagy vegyük csak egész őszintén, vegyük a fogházat. Ha azoknak volna némely nap ilyen kis finom eledelük… Például ennek a Mac Rochumnak, képzelheti a Sir. Hallotta, hogy Mac Rochumot elfogták?

– Mit mond Maga? – kiáltottam felugorva.

– Nem tudta? Mac Rochumot bezzeg… – no de megérdemelte, no nem igaz?

Nem törődve a gyanuval, amelyet benne keltek, vettem a kalapomat és elmentem.

Kinn hideg, ködös, gyalázatos éjszaka volt. Mintha fejbevertek volna, oly bódultan botorkáltam az utcákon, de nem sokáig. Röviddel utóbb visszatértem Pearchyhez, aki még mindig evett.

– Nézze Mr. Pearchy, – mondottam néki halkan, egészen a közelébe huzódva, – nézze, nekem okaim vannak, hogy Sir Mac Rochum ügyéről pontos értesüléseim legyenek. No de adjon most már egy falatot nekem is.

– Parancsoljon a drága Sir, – mondta boldogan.

– Úgy van Uram, jól van, ez elég is. Most pedig mondja, tenne Ön nekem egy kis szívességet Uram? Igazán meghálálnám, – mármost nehogy félreértse szavaimat! Nézze csak, ezt a csekélységet például igazán nem fizetségképpen akarom adni, – jelentéktelen az összeg, – de be kell látnia, egy kis beruházásra okvetlen szükség van ilyenkor, mert így nem engedik be az őrök. Itt van hát egy kis előleg, vegyen hát magának az antikváriumban mielőbb egy rend ruhát, meg egyet-mást, ami kell. Hisz ért Ön engem. Illetve, mégiscsak inkább én veszem meg az egészet, mert megbocsát, tartok tőle, hogy másra találja majd elkölteni közben…

– Ahogy parancsolja, vagy kedve van a Sirnek, – felelte az olyan emberek öntudatával, akik tudják, hogy szükség van szolgálataikra.

– Szóval Ön felöltözik rendesen és mihelyt az ügy tárgyalására kerül a sor, elmegy a bíróságra, – ez az, amire kérni akartam. Rögtönítélő bíróság, tudvalevő, tehát az ügy alkalmasint egy-kettőre sorrakerül… Ha megengedi, élelméről is gondoskodni fogok erre a kis időre. Legjobb lesz talán, ha itt mindjárt most kifizetem, mondjuk egy hétre, mit gondol erről Uram?

Hívásomra megjelent a halfejű öreg.

Pearchy pedig a székén hátravetette magát, pillantására se méltatva azt a személyt, akit oly szépen festett le a falra s bizonyos hanyag méltósággal tűrte, hogy az ebédeit kifizessem, minthacsak azt akarná mondani vele, hogy az ilyesmi, – közöttünk, – igazán szóra sem érdemes kicsiség. Amiben igaza is volt.

– De hát mégiscsak Sir, – jutott hirtelen az eszébe, – de hát mégiscsak, hogy van ez, ha meggondoljuk a dolgot, – mért nem megy el oda sajátmaga Sir? – kérdezte kissé szemtelenül. És megint csak igaza volt.

– Hogy én mért nem megyek el? – gondoltam csendes szomorúsággal, – azért, kedves Pearchy, mert gyenge vagyok. S ami még szomorúbb: bele is kell ebbe törödnöm. Tehát még csak gondolnom se szabad arra, hogy odamenjek… – ezt kellett volna neki felelnem, de persze, hogy is lehetne az ember ennyire őszinte?

– Tudja Pearchy, – mondottam, – én mégiscsak ismerem az elnököt és nem szeretném az ilyesmiben, – hogy is mondjam csak? – tudja nem igen illik ám ilyesmiben befolyásolni valakit, – nyögtem ki nagy-nehezen az ostoba feleletet. – Egyszóval megegyeztünk? – kérdeztem hirtelenül. S emberem is sebesen bólintott, – úgy látszik: nehogy meggondolhassam a dolgot.

S én rögtön a történtek után hazamentem. S ahelyett, hogy azon gondolkodtam volna: mi most a legsürgősebb tennivalóm? – lefeküdtem s azt az éjszakát, de még az egész másnapot is végigaludtam. A rákövetkező éjszaka pedig bódultan kódorogtam reggelig a város terein, filozófiai kérdéseken, majd Marcus Aureliusnak egy homályos helyén törve fejem. S így ment ez napokon át. A ruhát is csak három nap mulva vettem meg a zsibárusok utcájában.

S természetesen Pearchyvel is voltak némi bajok. Mintha lelke sehogy se birná elviselni a rendet, az ebédeit olcsóbb áron albérletbe adta egy fűszeresnek, ami pedig a ruhát illeti: – ebben is nagyon egyszerűen járt túl az eszemen: ugyanannak a zsibárusnak adta vissza feleáron.

Mégis: pontosan teljesítette kötelességeit, mármint a maga módján.

A tárgyalás valóban megkezdődött Advent első hetében.

S ő: – ott ácsorgott a törvényszék kőcimeres kapujában s mindenkit megrohant hírekért, mint egy utonálló. Sőt, úgy látszik, ebben még kedvtelését is lelte, valószinü a dolog, legalábbis, ahogy lelkendező előadásai mutatták.

Bátran és hősiesen, nem törődve a veszéllyel, amelynek kiteheti magát, valóságos szemtelen ostromot intézett hivatalnokok, szolgák, idegen úriemberek ellen – s ezek, állitása szerint s csodálatosképpen mind szóba is álltak vele rögtön. Oly ellenállhatatlan volt, oly elemi erővel dolgozott az ügyért, amelyhez voltaképp semmi köze se volt. Igaz viszont, – ahogy őmaga rajongva mesélte, – „igen értékes összeköttetésekre” is szert tett éppen ezáltal.

Egy szimpla kis mesét talált ki a kópé s persze boldognak, boldogtalannak ezt magyarázta: hogy mint lett neki Mac Rochum még aranyozó korában adósa. S hogy ő ennélfogva nagyon is érdekelve van Mac Rochum élete és halála körül. „Mert a kis pénzecskéje mégiscsak fontos az embernek, ezt csak beláthatják az urak is.”

Csak éppen, hogy, mint eddig is elégszer, néha megzsarolt a vén fiú, viszont meg kell hagyni, hogy meglepő szerénységet tanusított még ebben is s mindig néminemű bűntudatot.

– Adjon egy kis pénzt, drága Sir, – mondá, – hiszen nagy lókötő vagyok, belátom a dolgot, de hát Önben annyi a jóság!

S amit becsületére feltétlenül el kell még mondanom itt: igazán tapintatos volt mindvégig ebben az ügyben. Soha egy szóval nem kérdezte többé, hogy Mac Rochummal mi a dolgom? hogy mi köt ehhez az emberhez? ő a dolgát végezte s nagyobb szenvedéllyel igazán már nem is lehetett. Szerepébe már néhány nap mulva annyira beleélte magát, hogy komolyan aggódni kezdett az aranyozóért. Sápadtsága, aggodalmas arckifejezése mind ezt fejezték ki előttem, de legfőképpen a szomorú hangja, amellyel néhány nap mulva tudomásomul adta, hogy bizony „rosszul áll ez az űgy, Sir! Vége van az aranyozónak!”

Ezzel szemben annál nagyobb meglepetés volt látnom, hogy az ellenkező érzések se hiányoztak a lelkéből. Némely nap, mintha haragudna rá, hogy nem hoz elég érdekességet az esete, – oly fokú kajánságokig vetemedett, hogy biztos voltam benne: – ma csupa öröm volna őkelmének újságolnia, hogy ő maga látta saját szemeivel, mint húzták fel a fára szegényt. Erre vall az is, hogy mint a kopó esett nekem a következő nap délutánján s a szeme csak úgy csillogott jóleső izgalmaitól.

– Fogják ám itet… Zúzzák ám az aranyozót! – huhogta felém. – Huhh! de keserü legény ez az elnök. Képzelje csak, addig gyötörte-csavarta, mígnem bevallott neki mindent.

– Úgy? – kérdeztem csendesen. – És ítéletre mikor kerül a sor? nem hallott erről is valamit?

– Talán már holnap, úgy lehet, bizony. A Sir mindenesetre legyen az órások utcájában, de ne kinn ácsorogjon a hidegben, mert minek is? Az efféle nem is illik ilyen finom emberhez. Tudja, megszagoltam ám, hogy van ott egyik udvarban egy nagyszerű kifőzés, – de Isten engem! Arra megyek tegnap s már szagolom is: ez bizony ürühús! No szóval legyen ott, én pedig majd csak sietek és beszaladok Önhöz és akkor még idejében meg is tudja tőlem az egészet.

– – S amit talán mondani se kell: keserves éjszaka következett rám mindezután. Mihelyt lefeküdtem, rögtön elaludtam ugyan, de, mint a lidércnyomás, egyetlen gondolatsor gyötörte meg a lelkemet szinte hajnalhasadásig. S ami különös: mindez mégcsak nem is vonatkozott magára e dologra. Mielőtt lefeküdtem volna, felhasítottam ugyanis az ujjamat egy az ablakdeszkába vert, rozsdás szeggel s utána félálmomban még egy ideig azon törtem a fejem, hogy most talán még el is üszkösödik a karom s még le is kell vágni esetleg… s ez a képzelődés aztán különböző formában oly keservesen gyötört egész éjszaka, hogy többször a saját nyöszörgésemre riadtam. Mert hisz azt képzeltem folyton, hogy késsel vágják le, – az a bizonyos hordóhangú fizikus már harmadszor jelent meg a szobámban s mindig késsel a kezében s mindig kijelentve, hogy rögtön nekilát s nem is a karomat vágja le, hanem a karom fölött Isten tudja, mit?… miközben ugyanaz a sapka van rajta, amelyet Mr. Pearchynek én vettem a zsibvásáron. – Úgy látszik, Pearchy neki adta el a sapkát, – gondoltam elkeseredve. S közben biztosan elmondta azt is, hogy minek vettem neki ezt, meg a többit, vagyishát, hogy milyen szolgálatokat tett ő nekem a bíróságon… mert hisz fecseg, tudvalevő, mindenki tudja róla, micsoda szószátyár! – – Elárult! – állapítottam meg elszörnyedve. Aztán arról is szó volt köztünk, – két ismeretlennel tárgyaltam e dologról, – no de egész a butulásig, – hogy hisz nekem voltaképp három karom is van s most e fölöslegemtől igazán meg kéne végre szabadúlnom…

Elviselhetetlen éjszaka volt! Úgy látszik, lázam is lehetett, mert facsaró egy víz voltam, mikor hajnaltájt végleg felijedtem.

– Bűneimre bocsánatot! – e szó volt ajkamon, mikor visszanyertem öntudatomat. Kinn a fuvaros kiáltásai hasították át a ködöt s néhány lámpás fénye imbolygott a sötétben.

Rögtön felugrottam a vackomról s magamra kapva legjobbik ruhámat, mosdatlan szaladtam ki az utcára.

Különös ám ez a hajnali zaj! Kipróbáltam én már mindenféleképp! Akár fennmaradtam egész éjszaka, akár kora hajnalban keltem, – rendkívülien tudott mindig hatni reám. Úgy látszik a hangoknak talán más is a természetük ilyenkor, másként hatolnak át a derengés finomabb közegén: – ez a ferde, gyenge fény talán meg is változtatja természetüket? A kiáltás a kapualjban oly magánosan teng-leng – s a csizmák koppanása is a kemény rögön oly idegenszerű, különös – s mintha bizony egy üres világ visszhangzana utána.

Pedig izeg-mozog és kiabál minden, ami visszanyerte életét s mintha még a rendesnél is fürgébb volna most a világ. A pékek ott szaladnak háromkerekű kordélyukkal az út közepén s felkiáltanak az emeletekre… Válaszképpen egy-egy kócos női fej jelenik meg a köd-űlte ablakokban s lekiált:

– Jövök már! El ne szaladjon!

S nemsokára papucsok csattogása visszhangzik az alvó ház mélyeiről, a pék pedig megáll a kapu előtt… – Fagyos kezeit melengeti leheletével, vagy táskájában csörgeti pénzét, aztán továbbdöcög a taligával. Néhány perc s már messziről hangzik rekedt kiáltozása. A kendőkbe burkolt asszonyok pedig ott álldogálnak még egy ideig a huzatos kapualjban, fázósan, álmosan s mégis, máris csattogva-csevegve… Úgy szeretném az arcukat látni, – vajon mi jelet hagyott az éjszaka rajtuk?

A tejárus csenget s oly kíméletlenül, mintha kárörömmel riogatna minden alvót… Odébb kenti parasztok tojást cipelnek kosarakban s egyikük már fujja is a tilinkót… a skót foltozó-szabók is útrakeltek, hónuk alatt vasaló-párna, hátukon tűdob, posztófélék: egy egész kis bolt púposodik… S oly jókedvű valamennyi!

A kereskedők is kinn állnak már a boltajtókban s kendőjükbe burkolózva topognak a hidegben, mialatt a boy benn lámpa mellett nagy porfelhőt kavar a seprőjével… Furcsán kong és dönög valami üresség: nagy, rozsdás vasakat hajigálnak egy szekérről a szembenlevő udvar raktáraiba.

S én csak most ébredek rá, hogy mindeddig milyen lusta, mozdulatlan életet éltem.

Egy gyógyszerész is ott ágaskodik valami lócán a boltja előtt s rakja ki cégérnek száraz füveit. Véle aztán beszédbe is elegyedtem s megkérdeztem tőle mit ajánl a sebemre?

– Bizony, – azt mondja, – az ilyesmire vigyázni kell, mert hamar megvan a baj. Egy-kettő és rajta van az üszök. – S oly előzékeny volt, ő maga kötött rá holmi epekövekből darált fekete lisztet, mondván, hogy most már nyugodt lehetek, ez majd kihúzza belőle a mérget. Csak ne nagyon igyak mostanában vizet, egy-két napig legalábbis semmi esetre.

Már régen éhes voltam ugyan, mégse volt kedvem betérni sehova.

Inkább nézelődtem, forgolódtam, figyeltem e világnak forgó kerekét. Néztem az embereket s valamely régi-régi, gyerekkori csodálkozásom világolt fel bennem egy pillanatig: ott láttam őket törekvéseik látható vonalán haladni megint s oly különös volt nekem ez a futásuk! Egyik erre, a másik arra siet s azzal a konok, eltökélt szándékkal, mint akinek határozott s változhatatlan célja van… – S mindebből én semmitse tudok? Keresztezik egymást s oly buzgón menetelnek, szorgalmasan váltogatva apró lábaikat, – egy óriási euclidesi idom láthatatlan átlóit vonva meg, – mitse törődve egy nem kevésbé elképzelhető, másik iránnyal…

Akár a hangyák! Mikor a hangyabolyokat figyeltem, voltam tőlük ennyire meglepetve.

– Ha nézed, semmitse fogsz megérteni belőle, – gondoltam ekkor Augustinusszal. – Aki Istent akarja látni, le kell húnynia szemeit!

S mire aztán kisütött a téli nap, borzongató melegétől végképpen kimerültem. Zúgó fejjel jártam a várost és semmitse tudtam megérteni többé.

Betértem hát egy csapszékbe reggelizni s ott, a kemence közelében, ültömben elaludtam.

Kinn már nappali fényben zajlott a világ, mikor újra kinyitottam a szemem… Nagyot nyújtóztam – s e pillanatban eszembejutott az aranyozó… – de már akkor egy szempillantást sem akartam késni tovább.

Vettem a sapkámat s mentem.

– Ó, most már nékem is van ám határozott utirányom! – gondoltam eközben.

– – – A King’s Bench címeres kapujából Mr. Pearchy futott nagy-lelkendezve felém.

– Mi hire van az ügyről? – kérdeztem tőle komoran.

– Még nincsen döntés, – felelte susogva. – De még ma befejezik, valószinü a dolog. Csak nem akar sajátmaga fölmenni?

– De bizony kedves Uram, itt az ideje. A legvégső ideje kedves Uram.

– No de igazán? – csodálkozott vagy egy pillanatig. – Akkor hát rendben van, én várom a kifőzésben, de nagyon siessen. Mert kutya-kemény a hideg. De jól figyeljen ám odafönn. És eljöjjön ám kiváltani engem, – mondá még és elsietett.

– No de hova megy Maga most? – kiáltottam szórakozottan utána.

– Jól enni meg inni, az félig már táplálék nekem, – kiáltotta vissza felém, az erősödő napfénytől hunyorogva s már rohant is odébb.

A kapukban sokféle nép ácsorgott már akkor a kút közelében, többnyire asszonyok, izgatott, hangos tereferékbe merülve… Egyes kisebb csoportok elvonulva suttogtak valamiről… Legtöbbjük fagyos-vörös kezében fazék volt, némelyek kendőkbe csavarva a hónuk alatt szorongattak valamit s topogva ugrándoztak a hatalmas kőlapokon, mint a szegénység táncosai.

Megkérdeztem valamelyiktől, hogy a tárgyalásra ma szabad-e a bejárás? Erre mind elcsöndesedett.

– Ma nyilvános Uram, – felelték egyszerre öten is s még a suttogók is felütötték a fejüket… s mintha vonzaná őket valami, máris közelebb húzódtak e szegények. Úgy látszik, mindnek lett volna sürgős kérelmeznivalója… De én átvágtam magam a tömegen s máris szaladtam fel az ódon, lépésektől kivájt lépcsőfokokon.

– Ó, hányan mentek már errefelé! S micsoda érzésekkel! – gondoltam a megpróbáltatások e küszöbén.

Nedves és kongó falak, – mintha kimondhatatlanul sok kínról nyöszörögnének elém! Egy-egy ajtó utálatos nyafogása hullámzik idáig, a kihalt, távoli folyosókról s válik a messzeségtől dallamosabbá.

Aztán dörrenés hallik s utána hosszas kattogás… – Vajon a láncok csörömpölése sosem érhet-e véget? Ó, hisz ez csak egy szegény kulcsár, észre se vettem, éppen valamelyik raktár vasajtajára teszi fel a lakatot.

– De mintha magam is jártam volna már valaha erre s csupa pokolkínnal a szivemben!…

– – No de mindegy! teljesen nyugodt vagyok, az a fő, csak épp hogy a lábaim hidegek…

– Hiszen nyugtalanságra nincs is okom, – egyelőre legalábbis. Eddig még semmi olyat nem tapasztaltam itt, amire azt mondhatnám, hogy kibírhatatlan volna, igazán nem, semmi olyat. Mindez mégcsak nem is rettenetes, csak épp, hogy sivár és kietlen, no de végzetesen az!

Egy-egy rosszarcú, sunyi tekintetű, bennfentes mosolyú szolga, a bírák reggelijével…

Egyik folyosón pedig egy pohos ügyvéd valami gyatra klienssel, hogy muszáj volt egy pillanatra megállnom, annyira lenyügözött ez a látvány.

Mert a kliens úgy ugrált mögötte, körüle, mint valami kis állat, úgy látszik, sehogyse tudta kitalálni, hogy helyezkedjék el az ügyvéd úr hasa körül… A kliens hebeg, nyílván nagyon kétségbe van esve szegény s a semmiségbe bámul, üres és reménytelen szemeivel. – Valami szabó lehet, – még ezt is megállapítottam azonnal. Az ügyvéd úr viszont… minek is állna meg az ügyvéd úr? Sebes menetben és úgy ad neki tanácsot, hogy ő is a levegőbe beszéli a tudományát, mint aki most is csak az igazságnak mindenütt jelenlévő szellemével szórakozik, – vele pedig úgyis régen értik ők már egymást, no nem igaz?

Hogy szinte szédültem a gyönyörűségtől. Le kellett tőle húnynom a szemem.

A kisember ugyanis most már tölcsért csinált hol a szájához, hol a füléhez s úgy kapkodott mohón az ügyvéd minden kis szava után. De hiába!

– Hogy mondja Mester? No de Mester, az Istenért.

S az ügyvéd lassan lehúnyja súlyos szemehéját s minden bölcsességét megintcsak a levegőbe beszéli… s bizony mondom: én addig néztem volna őket, amíg élek, sajnos azonban egy fordulónál eltűntek ezek is.

Mindeközben pedig valaki kiszaladt az egyik hivatali szobából, aztán a fejéhez kapva, mintha tűzvész ütött volna ki a fejében, megintcsak visszaszaladt. – –

Ó hisz ez még mind nem szörnyüség, tudom én! Mert mi minden van ennél rettenetesebb.

– De hátha nincs is innen többé szabadulás s bezárul ez a szép címeres kapu mögöttem! – jutott ekkor az eszembe. De azért csak mentem most már egyre tovább.

A második emelet egy fordulójánál pad volt a lépcső sarkában s a padon egy feketeruhás, szép, úrihölgy űlt lehúnyva szemét. Jól megnéztem, mert azonnal felkeltette figyelmem.

Hulló könnyeitől egész át volt már nedvesedve ruhája… mellette pedig egy élénk tekintetű, karcsú fiúcska, aki szorongó hangján szólogatta, de hiába!

– Oh anyám, anyám. Nézzen hát ide. – Megálltam.

– Ki vagy te csinos kisfiú? – kérdeztem mosolyogva tőle s meg akartam simogatni szőke fejét.

Úgy látszik azonban, kardomtól még jobban megijedt, mert feléje sandítva húzódott az anyja ölébe s iszonyodva nyöszörgött:

– Oh anyám, hát nézzen már ide. Félek.

– Ne félj te kis vitéz, – mondottam neki ekkor, igyekezve a legnyájasabb hangomon szólani hozzá, – de aztán meggondoltam a dolgot. Mert minek legyek még én is a terhükre? S már indultam is odébb. Bárha úgy rémlett: e hölgy az utolsó pillanatokban egy parányit mintha mégiscsak kinyitotta volna szemét.

Alig értem azonban az első lépcső-kanyarig, mikor hangos zokogás állított meg. A fiatal hölgy zokogott, lankadt karjait utánam emelve s mikor meglátta, hogy visszafordulok, térdrevetette magát.

– Uram, segítsen rajtunk, könyörüljön… tegyen valamit értünk elhagyatottakért! – sikitotta s leborult előttem a kőre.

Segítségére siettem. S különösképpen: épp akkor jéghideg maradt a szívem.

– Nyugodjon meg édes asszonyom, – mondottam néki mégis nagyon melegen, meghatottságot mímelve és karjaimba zártam a szegényt. Pihegve, félájultan sírt tovább a mellemre borúlva.

– Ó hiszen nem vagyok én asszonyi szív közelségéhez szokva, – gondoltam ekkor rettenetes keserüséggel s a sötétség elől lassan lehunytam a szemem. – Milyen melegek a könnyei bizony!

– Miben lehetek a segítségére? – kérdeztem kissé szárazon.

Nem felelt. Unszolnom kellett s ez máris kezdett fárasztani engem.

– Oh nem tudom én, nem tudom Uram, – kezdte nagynehezen, még mindig valamely tompulatba merülve s mint a Szűz Anyáké, oly megtörtek, oly kimerűltek voltak a szemei.

A kisfiú pedig, mintha most eszmélne csak anyja bánatára, most kezdett el csak igazán nyöszörögni.

– Ne sírj fiam! – mondottam kissé józanul s a legszívesebben megcsaptam volna. – No de mégis Asszonyom, gondolja meg, hátha segítségére lehetnék, – nekem vannak itt valamelyes kapcsolataim…

– Nincs segítség, hiszen tudom én azt, – mondta ekkor feljajdulva s az ajkába harapott.

No de oly erővel, hogy vére kiserkedt a foga nyomán.

– Ej no, az Istenért, – kiáltottam, mert ettől már mégiscsak megborzadtam egy kicsit, – hogy szabad ennyire kétségbeesnie, no nézze csak Asszonyom, most hogy folyik a vére. Hall engem? Nézze csak, itt ez a zsebkendő, szorítsa hamar a szájához és űljön le ide. És most mondja meg, de nagyon kérem, hogy azonnal mondja meg, mi baja van?

– Hiszen hiába! úgyis hiába mondok én Önnek akármit, – felelte merengve s még bólogatott is utána. – Igen, – folytatta utóbb – s mintha maga már ez a kiejtett szó is még több bizonyítékot foglalna magában, vagyis a saját reménytelenségére még jobban vetne világot.

– Tommykám, Tommykám, – kiáltotta tehát boldogtalanúl s a kisfiút oly kétségbeesetten szorította magához, hogy azt hitten, megfullad ölelésétől.

S engem, – nem tudom, miért éppen akkor? – de most már teljes erejével megrázott valami. Talán holmi sejtelmek is kezdtek derengeni bennem ennek az asszonynak kiléte felől? Tény az, hogy rögtön e szavai után hörgésszerű csuklások törtek fel a mellemből s úgy éreztem, hogy nem megy ez így, mert megfulladok itt, én ezt a levegőt nem bírom ki tovább… s hogy futnom, menekűlnöm kell innen, a reménytelenség és könyörtelenség e hideg és szomorú poklából, e borzalmas, jeges falak öleléséből.

De nyomban ezután ökölbe szorítottam a kezem s azt parancsoltam magamnak hangosan, szinte kiáltva: – nem! – s a nyirkos falak visszhangja még visszadörögte parancsom, aztán süket és érzéketlen csend vett újra körül.

E szép kis fiatal asszony pedig, akit máris annyira szerettem… ő tágrameredt és harmatos szemekkel meredt erre reám… Nyílván várt is tőlem valamit ez érthetetlen kitörésem után, ez a kedves! Én tehát rögtön el is fordúltam tőle, nehogy hiú reménységeket ébresszek a szivében.

– Megyek Asszonyom, megbocsát, nekem dolgom van a bíróságon, egy sürgős perem van odafenn… – dadogtam s már rohantam is fel a lépcsőn, vissza se nézve reá.

 

*

 

Mikor beléptem az ünnepélyes boltozatú terembe, előbb végig kellett mennem az alabárdosok két sora közt, így hát semmit se láthattam az első pillanatokban. Úgy álltak ott, mint a sürűn ültetett jegenyék… teljes szélcsendben… – s csakugyan halálos volt éppen a csend. Csak lépteim koppantak a kövön s a terem mélyéről köhintett valaki szerényen. – – –

S még alig is értem az emelvény lépcsőzete elé, mikor megdöbbentő dörejként szakadt fel egy szó valahonnan.

– Hazudik! – kiáltotta egy jól ismert hang.

Odanéztem: – valóban az elnök volt.

Ő is megnézett engem, haragos, merev nézéssel, mint a sas. Mintha haragudnék az érkező idegenre.

Mélyen meghajoltam előtte…

Pillanatok teltek el eközben.

Mintha észre se venné alázatos üdvözletemet, elnézett felettem előbb… S csak mikor már megindultam a helyemre, rezdült meg fövege fekete bojtja, amint kurtán odabiccentett. S máris belemélyedt az iratokba megint.

– Nem ismert hát meg. – Azt kellett hinnem, annyira komor volt.

S hogy ezt is el ne felejtsem, mikor le akartam végre telepedni, még a teremmester is odalépett és elkérte tőlem a kardom.

– Ez is új dolog itt. Hogy félnek ezek! – még tőlem is! – gondoltam s szeme közé mosolyogtam a pribéknek. Mily fura is az ember! Íme, mosolyogni tudok, pedig a lábaim inognak.

– Hát hiába! hazudik! – mondta ezalatt már békésebben, de annál nagyobb meggyőződéssel az elnök.

– Mélyen tisztelt Elnök Úr, – szólalt meg ekkor egy csengő, tiszta hang és máris elcsendesedett. S én akkor vettem csak észre a vádlottat: két szilárd alabárdos közt bizony igen ingatagon.

Egészen fiatal, – hirtelenszőke és karcsu kis ember… – ez volna hát ama híres aranyozó? Esküszöm, hogy ezt én sose láttam. Különben is sápadt fajta, most meg éppen oly merev tekintettel is bámul a világba, vagy az elnökre talán?… látszik, hogy rettenetesen megerőlteti magát.

– Mélyen tisztelt Elnök Úr, – kezdte megint, de ugyancsak elakadt.

– Miféle valótlanságokkal akar bennünket újra fejbekólintani Sir, – korholta ekkor az elnök nevető szemekkel s valamely ragyogó szeretet hangján. S az egyik bíró némán bólintott e szavakra.

– Nézze csak, – kezdi el újból, – tegnap már kezdett őszinte lenni s ma megintcsak csökönyös. Nem tudom, mi viszi Önt arra, hogy szavait minduntalan megmásítsa előttünk? Talán a hallgatóság? Van itt ismerőse talán, valami barátja, aki előtt szégyelli magát s nem akar gyengének látszani Sir? Ha kívánja kiüríttetem a termet, – ezer örömmel.

– Aha, megösmert tehát, – gondoltam ekkor, szüntelen gyötörve kihűlő kezeimet. S nem is igen mertem körülnézni, ki hát kivülem a hallgatóság? – Tehát mégiscsak megösmert? No de nem baj, bármi következik is…

Nézzünk csak mindig előre.

Az elnök szavai után az alabárdosok mintha meginogtak volna merev állásukban… Az egyik bíró pedig két karját maga elé nyujtva a feketeposztós asztalon, oly rábeszélőn, szinte jóságosan nézett a vádlott szemeibe… szelid szemrehányással ugyan s mégis szinte könyörögve: hogy legyen hát végre is esze és adja fel ezt az életért való gyerekes küzdelmet. Egyszóval: hogy mért is nem szolgáltatja ki végre a testét-lelkét neki legalább! Ha másnak nem is, de neki: mikor olyan kedvesen néz rá és szépen is kéri, – no nem igaz?

– Ó gyülölet! Tudom én már, te ki vagy.

A másik három bíró azonban mozdulatlan maradt és közönyös. Magatartásuk csendje bizonyos régi szobrokat hozott az eszembe, – akiknek mit az égzengés! Hozzászoktak ők már a viharhoz. Föveges fejüket kissé előredőtve, magukbamerültek… s nékem az az érzésem volt, hogy még a hátuk is borzong most nagy és elvitathatatlan biztonságuk élvezetétől.

– No de beszéljen hát tovább, – mondá hirtelen az elnök s e szóra mintha megkönnyebbülés lengett volna végig a termen.

– Voltaképp nincs is már semmi mondanivalóm, – kezdé ekkor az aranyozó s mintha valamelyest megemberelte volna magát s bár még mindig felette sápadt is volt s szemmel láthatólag veritékes a homloka is, de hangja most már annál keményebb elszántságot mutatott.

– Amit védelmemre felhozhatnék, felhoztam és elmondtam elégszer e magasrangu helyen. A többi csak kapkodás volna, tudom én, mert amit legfőbb igazságomnak ítélek, azt nekem úgyse lehet szavakban kifejeznem. – S már ezt is szinte harsányan s az emelkedettség bizonyos hangsúlyával adta elő. De mi ez ahhoz képest!… hogy is lehessen ezt azzal összemérni, ami ezután történt? Mert valami változás mehetett végbe a szivében s hogy ezt a szabadság képzelete, valamint a vállalt, tiszta szegénység ihlete művelte-e benne? ma se tudom, de mást nem gondolhatok erről. Levegőbe meredő tekintete ugyanis egyszeriben ellágyúlt, az ajkán átszelleműlt, könnyü mosoly s ami a legnagyobb csoda volt, (még körül is néztem, vajon ezt kívülem látja-e más is?) – mintha gyönyörü, tüzes karikák kezdenének fényleni-forogni átszelleműlt homloka körül.

– Angyalokat látok, – mondta hirtelenűl. S szavaira senki se felelt, akkora volt itt a meglepetés. S alighanem azért is, mert hisz ő maga is elhallgatott ezután s ott állt szótlanul egy ideig s mondhatni furcsa mosolyok közt.

S magam én mozdúlni se mertem. – No most mi lesz? – gondoltam erre magamban. A többi pedig…

– Hogy mondja ezt Uraságod? – próbálkozott ugyan gúnyolódni az egyik biró, viszont nyílván ő maga is érezte, hogy ez nem jól sikerült, mert ő se folytatta tovább. A megdöbbenés mégiscsak nagy lehetett ezek közt. Egyesek nyilván azt képzelték, hogy talán meg is bolondúlt az aranyozó.

Magam pedig ezt éreztem azonnal: hogy most pedig valami lesz itt, hogy valaminek most történnie kell s olyasminek, ami még sohase volt. És máris sírni akartam. Mert gyerekes és gyors képzeletemmel máris egy megváltozott világot láttam magam előtt s annál is inkább, minthogy e felejthetetlen aranyozó utóbb így folytatta, minden logikai kényszerüséget elvetve magától:

– Felemelem tehát arcomat ama tiszta kékség felé, amelynek nemsokára részese leszek, – kiáltotta mondhatni földöntúli erővel s mint látszott, még mindig ugyanannak a látománynak világaiba merűlve.

– Engem lesujtott a sors. S aki ma tőlem a köpenyemet akarja, annak odaadom. A házamat, a hazámat, a földemet és asszonyomat, még az életemet is szívesen, de még a kisfiamat is, – kiáltotta vadúl. – Csak a szívemet ne kívánja tőlem senki, sem pedig a reményeimet Uraim, vagyis azt a hitemet: hogy hisz mindez végleges itt úgyse lehet. De hogy is lehetne? Amit az emberi gonoszság, kapzsiság és részvétlenség kitalál, elhatároz vagy akar, – az Isten nevére kérem Önöket, elképzelhető-e az ilyesmi? – hogy az lehessen változhatatlan a földön és minden időkig?

Utolsó szava pedig ez volt:

– De sose búsuljanak, semmi baj ez Urak. Én meghalok, de az eszme élni fog! – S e végső szózatát akkora hévvel, oly irtózatos erővel vágta oda nekik, hogy azt hittem, megnyílik tőle az ég is… viszont ő maga – s ez a rettenetes ebben! – ő maga e szónál váratlanul meg is tántorodott. Úgy látszik, kiadta ezzel minden erejét s le akart űlni, – így lehetett ez valahogy. Csakhogy ez volt a veszte, bukása. S hogy ez micsoda zuhanás volt! Mint a bukott angyalok sorsa, ez olyan volt. Hogy még ma is gyötrelem visszaidéznem.

Indulatában nem vette észre, hogy nincs mögötte szék s ennyi volt az egész. Mivelhogy ilyesmiken múlik az élet.

S máris harsány nevetés fakadt fel valahonnan. Mert az történt, hogy leűlt a földre szegény s ott, – leírom úgy, ahogy van, – szinte bukfencet is vetett hátrafelé. S ha valaki ugyan fel is jajdúlt erre a padsorok közepe táján, de a többi örült, hogy vége a gyötrelemnek s végre-valahára nevethet.

Magam én pedig voltaképp csak akkor eszméltem rá szavai értelmére. – Vége van, – gondoltam magamban, – mert hisz most el is árulta magát. – S mintha elvesztettem volna még az életemet is, vagy kidobtak volna valami hideg űrbe… de aztán mintegy társat, vagy segítséget keresve éppen ebben az űrben, ránéztem az elnökre. S ez egyszer ő is rám, még hozzá rendkívüli komolyan. S valami rendkívüli figyelem tüzei játszottak a szemében. És nem nevetett. És én ma is hálás vagyok neki ezért.

– Emeljék fel, – mondotta ridegen, haragosan. – Megütötte magát? – kérdezte az aranyozótól.

No de máris felpattant az emelvény mellől valami kis ember:

– Védencem szemmel láthatóan holdkóros lett, – nem így igaz? – kiáltott fel ő is minden erejével. – Vagyis tehát, – kimondom a szót: megbolondúlt Uraim. S azért is ment el e túlzásokig, mivelhogy ezek a képzelet egzaltációi, merő paroxizmus ez, mondani se kell. Mert hol volt eddig angyalokról szó e per folyamán? Vegyük csak ezt és semmi egyebet. De őbenne magában se volt ilyesmi soha eddig s ezt én állítom minden becsületemmel, aki ismerem őt. S mármost viszont honnan veszi ez magát, vagy hogy jutott ő el odáig? – nem önmagától merűl-e fel a kérdés? S én ezt most kimondom, de egyszersmint le is szögezem, hogy mi volt ennek az útja. A bíróság – s ezt is meg kell állapítanom itt s mégha rossznéven veszik is tőlem az Urak, kimondom akkor is, hogy védencemet a Magas Bíróság annyira megfélemlítette megjegyzéseivel, sőt határozataival… – Eddig jutott az emberke, vagyis hát: nem folytathatta tovább.

– Eláll! – szakadt le rá ugyanis az a bizonyos iszonyú hang, hogy még a gyomrom is megmozdúlt tőle újabb rémületemben. A bírák viszont, mintha felfrissűltek volna általa.

– Hogy mer az úr így beszélni velünk? – dörgött rá újból az elnök. – Még egy ilyet mond és kivezettetem ám. De még le is csukatom, – tette hozzá s még nevetett is. Egész jóizűen nevetett. Amire persze a kis ember alább is hagyott a nagy igyekezettel.

– Én pedig teljes tisztelettel a céh védelme alá helyezem magam, – mondá az öntudat és alázat furcsa elegyével s meghajtva magát le is űlt.

A védő olyan kicsi termet volt, hogy első pillanatban szinte megrémített a gondolat: hogy ez akarja ellátni e tisztet? Mikor leűlt, feje alig is emelkedett túl a korláton s csak izgatottan rezegő baretjéről lehetett sejteni, hogy csakugyan ő az, hogy a baloldali emelvény zugolyában csakugyan ő rejtőzik. Egyebekben pedig derék ember lehetett, ma is ez az érzésem, – hogy jólelkű, igaz ember volt. Mert, hogy nem volt katolikus, mondani se kell, még titkosan se tartozott soha közénk, ma már ezt róla biztosan tudom – s ha nem a szabadság, hanem a becstelenség barátja lett volna s nem az üldözötteké, akkor mért vállalt volna ilyen ügyet? És mért lett arca vérvörös, mikor szólani kezdett és mért reszketett úgy a keze? (Egyszóval: vannak e világon ilyen emberek is, ezt is le kell most írnom ide.)

S alighogy végzett a szóval, mikor a szembenlevő emelvényen egy köpcös és szintén alacsonytermetü férfi indulatosan ugrott fel a helyéről. Arca oly mérvü felháborodást mutatott, mintha személyében érte volna sérelem. S szája már az elnök szavai közben is megremegett sürgős indulataitól, sőt előlegben már a karját is felemelte.

Holott hát, mint kiderűlt, nem volt ennek mondanivalója semmi sem. Üres volt a feje, mint a tök.

– Micsoda fogások ezek a védelem részéről, – azt mondja. – No de mégsem fognak engem letéríteni utamról, arról mindenkit biztositok. Mert vegyük csak a tárgyi valóságot, az a mi dolgunk, mivelhogy az a fődolog itt, vagyis a lényeg ebben a teremben és sohasem az érzelmi árnyalatok, – nem így igaz? Úgy vélem, e tekintetben egyetértenek velem az Urak. – És itt rámosolygott a bíróság valamennyi tagjára.

– Elkövetett-e valaki bűnt az Egyház ellen? az a legfőbb kérdés e helyen, én is tehát csak ezt kutatom, nyomorgatom, mivelhogy ezen lovagolok én és semmi egyeben. Nem tévedek bele tehát olyan bonyolúltságokba sem, amelybe kartársam szeretne belecsábítani engem. S megvallom, – a Magas Bíróság bölcsességébe vetve bizalmamat, az a reménység éltet, hogy ugyanezt várhatom az Uraktól.

– Egyszóval: a tényeket kell itt előbb leszögezni ehhez az asztalhoz, – mondotta szemmelláthatólag nagyon élvezve saját butaságát – s mikor már ezt megtettük, akkor jöhetnek az érzelmek, én azzal se törődöm. S ebben a tételben rejlik mostani disztinkcióim veleje. Mert akkor én már, tetszik tudni, engedékeny is vagyok, – legyen itt szó hitről, hazáról, vagy holmi fiúgyerekekről, én az ellen se fogok kifogást tenni. De csakis akkor! Mivelhogy én is szeretem ám az érzelmeket Uraim, – mondotta gúnyosan. – A finom érzést és a gyengédséget! már hogyne szeretném, de mindenekelőtt az igazságot! – ütött öklével az asztalra. S úgy látszik, nyugtalanságában is, mikor látnia kellett, milyen megvető mozdulatot tesz erre az elnök s még hozzá beszédbe is elegyedik a jobboldali biróval.

– Még egyszer hangsúlyozom tehát Nagytekintélyű Urak, hogy én csakis ezt akarom itt leszögezni és semmi mást. Hogy a vádlott mit vétett Egyházunk érdekei ellen? S azt ajánlanám mindenkinek, hogy elvileg maradjunk is meg ennél a tételnél. Mivelhogy, – amilyen konok a koponyám, – az errevonatkozó tényeket én úgysem engedem ki a kezemből, – tudtommal ugyanis őfelsége csakis azért kűldött minket ide, hogy e szent helyről védessék meg az Egyház. – S itt újra körülnézett a teremben.

– S most rátérek a dolog legfőbb velejére, – mondotta végre s mint látszott, e sokféle kacskaringóit ő maga is megelégelve, – a vádlott épp most vallotta be, hogy milyenek az eszméi s én felteszem a kérdést: kell-e több ennél? S íme, no lám, én nem is kapkodok még ezután se, hadd lássák az Urak, hogy a méltányosságot én is ösmerem s a finom küzdelmet, igen, nem vagyok én embergyülölő. Egzaltáció, – mondjuk így, – elragadtatta magát, – rendben van ez is. Sőt még segítek is a Kartárs Úrnak: a vádlott addig kínlódott itt a védekezéssel, amíg belelovallta magát valamibe, – ugye, hogy Kartársam is így akarta kifejezni? Csak épp azt kérdezem erre, nem igaz-e, hogy lázitott? Hogy a köznépet akarta megnyerni magának? s amit kimondani még röstellek is itt, annyira nevetséges, nem igaz-e, hogy még király is akart lenni e hazában? És említsem-e meg újból azt a két tiszteletreméltó és puritán aggastyánt, aki eskü alatt vallotta, hogy mindez így igaz s hangsúlyozom, mindnyájunk fülehallatára s e szent könyvre téve kezét… Vagy a harangozás utáni tüzek szigoru tilalmát hozzam-e fel? Mert nem volt-e bőségesen bebizonyítva, hogy ezt is megszegte a vádlott: e komoly és szigorú parancsot s éjjel fáklyatüzekkel adott jelet híveinek?

– Ennek az érdemtelen embernek tehát csakis azt kell vitatnia és semmi egyebet, hogy mindez csupán kitalálás, hogy mindez nem igaz. Hogy én hazudok itt, – ezt kiáltsa bele a szemembe, ha csakugyan a lovagi rendbe tartozónak vallja magát! Mert a többi szemtelen csalás, semmi egyéb. Sőt e helyen a kartárs urak figyelmét arra is nyomatékosan felhívom ám, amit jogászi elméknek kétszer is meg kellene gondolni bizony, vajon helyeselhető-e az efféle pervitel ilyenkor, vajon megengedhetőek-e itt és most a rendes perbéli fogások, példáúl az efféle gyanusítás, hogy a bíróság a vádlottat védekezésében akadályozni kívánja. Nem valóságos vakmerőség ez? – kérdezem én is. Mivelhogy nem rendes perek ezek, – gondoljuk hát meg a dolgot. S az efféle perek elvállalása úgyis eléggé odiózus, ne tessék tehát gyanusakká, jobban mondva: még gyanusabbakká tenni önmagukat, az a tanácsom. Mert nincs ám kizárva édes Uraim, hogy a végén még meg is kérdezi valaki tőlük: – mi dolga van az úrnak a katolikusokkal? Ne tessék tehát az igazság elhomályosításán ilyen kancsali szemekkel, ilyen ravasz és mégis átlátszó ügyeskedéssel fáradozni, – ezt mondom én, vagyis minden pervivőnek csakis ezt tanácsolhatom Uraim.

Itt megpróbálta, rámosolygott az elnökre megint s végre hát nagy-nehezen le is űlt. Ám a merev arc semmit sem engedett hidegéből, sőt, mintha még boszúsabb kifejezést öltene szavaitól.

– Még egy szót, ha meg tetszik engedni nekem is, – mondá most a kis ember s az elnök biccentésére igen elfogódott hangon így kezdte megint:

– Hogy én mély tisztelettel viseltetem a Magas Bíróság s az Elnök Úr nagyrabecsült személye iránt, úgy hiszem, nem kell külön is bizonyítanom, – nem vagyok én már mai gyerek itt! S ha igaz az, amit tisztelt Kartársam épp az imént annyira hangsúlyozott: hogy ilyen pereket elvállalni úgyis eléggé hálátlan feladat… mert ki merné kétségbevonni, hogy csak két éjszakán át való töprengés s a ténykörülmények teljes átgondolása után voltam csak hajlandó oly ember mellett kiállni Önök elé, aki azzal vádoltatik, hogy elég merész volt az Egyház szent ügye ellen főbenjáró bűnökre vetemedni, – mondom, ha ez igaz, akkor kétszeresen igaz az is, hogy éppen a kartársaknak nem volna szabad megfeledkezniök arról sem, milyen nehéz a mi helyzetünk s hogy mennyire meg van ilyen esetekben a védelem keze kötve. S én csak azt voltam bátor már védőbeszédemben is hangsúlyozni, amire most is rákényszerülök, hogy mindenkit figyelmeztessek, akit illet, hogy a hangoztatott cimen úgyis eléggé súlyos, minek a vádlott helyzetét még, – legyen szabad így kifejeznem: külső eszközökkel is még inkább terhelni és súlyosbítani? Mért is ne lehetne tehát legalább a védelem teljes szabadságát engedélyezni az ilyen emberek számára, akik úgyis ekkora bűnnel terheltetnek? Hiszen a Bíróság bölcs figyelme ez által úgyse vezethető félre, mert – s erről meg vagyok győződve Uraim, – semmiféle ravasz fogás az ily kitűnő ítéletű jogászi elméket el nem terelheti az igazság egyenes útjáról. Ahogy Cicero mondja: – Ne calumnia, sive vis mala ingenium horum prudentissimorum doctissimorumque heminum a recto cursu veritatis depellere possit. S hogy én enyhíteni kívántam a Kartárs Úr terhelő előadását, tettem ezt főleg azért, mert egész lelkemmel meg voltam győződve vádpontjai túlzott kiviteléről. De fel kell ez alkalommal hívnom a Magas Bíróság figyelmét védencem nemesi származására is, fiatal, tapasztalatlan korára, de legfőképpen arra, hogy, ismétlem, sem a felségsértés vagy lázadás, nemkülönben a hazaárulás vádját véleményem szerint efféle módokon: mendemondákkal, izgatott aggastyánok képzelgéseivel, – de mondjuk ki ebben is a szót! – ilyen magas helyen ekkora bűnöket se bizonytalan, sem pedig tévetegségük miatt szinte nevetséges gyanusításokkal megállapítani nem lehet, de nem is szabad Uraim. Súlyos vádpontok ezek Magas Bíróság! Itt legfeljebb egy különös vérmérséklet rendkívüli életmódja lehet az, amely oktalan gyanura adhatott okot, – ezt készséggel belátom én, de minden habozás nélkül elismerem azt is, hogy itteni oktalan viselkedésével is csak öregbítette ezt a látszatot. Viszont azért, hogy milyen a meggyőződése valakinek, mit vall a hitének, vagy hogy kartársam kifejezésével éljek, mely szélsőségekbe vagy túlzásokba lovallta bele magát, – ezért még nem jár neki büntetés s ezt a jó Isten nevére mondom és állítom, annyira nem, hogy tudtommal még őfelségének is ez a szándéka, sőt kimondott utasítása is, hogy ez így legyen. Mivelhogy ez még semmiképp se lázadás, nem, nem, ennyi még semmiképp sem adja ki e súlyos bűncselekménynek olyan ismérvét, amely lelkiismeretünk megnyugvásával tehetné azt kétségtelenné mielőttünk. Azt azonban magam se tagadom én, hogy itt-ott Egyházunk érdekeit sértő kijelentéseket csakugyan elejtett, – viszont ezt is csak könnyelműségében és sohasem elvetemült szándékkal Uraim, – amit figyelmen kívül hagyni szintén nem vallana jószivüségre. Holott hát éppen azt kérelmezem én itt és meggyőződésem minden erejével, – vagyis: a bíróság jóindulatát!

Így szólt a kis ember és nekipirosodva leűlt.

Izgatott, halk mozgolódás támadt e szavai után, mintha mindenki, aki a teremben volt, változtatni készűlne helyzetén. A bírák előrehajoltak s nyugtalanságáról most már a hallgatóság is jelet adott.

Körülnéztem hát végre közöttük. S annyit még megállapítottam, hogy bizony csak vajmi kevesen jöttek el ide s ezek közül is furcsa módon előttem ma már csak három arc jelenik meg: egy fiatal diák-féle, úgy látszik, az ügyvéd inasa, aki nyílván a tárgyalásról készített jegyzeteket s most pennáját törölte éppen a hajába… s két egyenruhás ember, talán a bíróság hivatalnokai… ezek, mint akik tisztában vannak az ügyvitellel, vagy hogy most mi következik itt, szintén kezdték összeszedni a holmijukat…

– Élet és halál míly keveseket érdekel, – gondoltam ekkor s nem is voltam többé szomorú. Mivelhogy mindez oly természetes is! Csak akkor lettem ismét nyugtalanabb, mikor pártfogóm is eszembe jutott. S hogy még ő se tartotta érdemesnek, hogy eljőjjön ide. No de mindegy.

Minden, mintha feléledt volna merev és nyomasztó állapotából, – még én magam is. Mintha kezdeném jobban érezni magam… oh Istenem, csak innen végre kiszabadúlni!

Viszont a vádlott most már oly tehetetlenül űlt a helyén, mint aki végleg feladta magát. Szemeit mereven az elnökre szegezte, aki e pillanatban épp az iratok közt lapozott s aztán lassan, anélkül, hogy felpillantana, a csengőt kereste kezével…

Az érc éles hangja szinte belénk hasitott s az elszórakozott elmét ismét az örök és változhatatlan szomorúságra terelte. Megint elnémúlt minden körülöttem.

– Éppen eleget tudok, – kiáltotta ekkor váratlanul nyersen, szinte vadúl. – A bíróságnak semmi szüksége további fecsegésre. – S mondom, oly kaján és megvető volt ez a hang s annyira éreztette benne hatalma veszélyét, mintha nem is engem, az egész világot akarná megrengetni vele. – Megszerkesztjük az ítéletet, – jelentette ki s azzal fel is állt.

Mint diákok a tanítás végén, úgy csúszott ki padjából a két hivatalnok s szaladtak előre. A jogász-gyerek pedig ásítva nyújtózott, aztán kezdte lustán szedni az iratait… A vád embere szintén lelépett a faragott szék magasáról, – a bírák pedig, arcukon a megkönnyebbülés szinte feltűnő kifejezésével, egymás közt beszélgetve-csevegve vonúltak az emelvényen kifelé s mintha most már köztük csillogott volna az elnök szeme is… Érdekes: épp ezek a végső részletek most már homályosan állnak csak elém, úgy látszik, a zajok iránt lehettem fogékonyabb akkor, mert a székek tologatására viszont remekűl emlékszem.

Illetve hiszen tudom is: a szemeimmel volt akkor újra bajom, kétségtelenűl. Mert ez megesik velem olykor: mintha köd ereszkedne le rájuk, vagy ilyesmi, – úgy lehet, akkor még remegtek is egy kicsit – s mármost az izgalomtól-e? vagy ezt is csak rövidlátása teszi az emberrel?

Annyi bizonyos, hogy előre kellett sietnem, hogy jobban lássam e bátor aranyozót s gondoltam: hátha még egy jó szót is szólhatnék a szegényhez, csakhogy ez se sikerűlt. Mert az ügyvéd ezalatt már odament védencéhez s izgatottan beszélt neki valamiről. Úgy látszott, az ítéletre készíti elő, lelket akar önteni belé… csak ezt már aligha lehetett. A vádlott, mint aki túlesett már mindenen, ami érdekelheti őt, nem volt többé feléleszthető: egykedvűen űlt a helyén s csupán őreinek többszöri unszolására volt hajlandó felkelni a padjáról… Csak az alabárdosok álltak még ott változatlanúl szigorú sorokban s mindaddig, amíg a bíróság ki nem vonúlt a teremből. Akkor hát megingott végre sisakjaik egyenes vonala s ugyanakkor vezényszó is hallatszott odakinn.

Nemsokára pedig egészen kiürűlt volt a terem s én még mindig ott álltam tétován és reménytelenűl, mert semmire se tudtam elszánni magam.

Illetve hisz, – őszintén szólva, – nem is igen tudtam én, hogy mit kellene tennem?

S ekkor, a belső feszűltségek egy már-már elviselhetetlen pillanatában, – mintha küldötte volna valaki, – kétségbeesett és különös ötlet villant meg a fejemben s én már ugrottam is, – csak el ne késsek megint! s szaladtam ki a folyosóra. S íme, micsoda szerencse!

Az elnök ugyanis ott állt még az egyik ablak fülkéjében s a két tiszt előtte feszes állásban. Úgy látszik, a bíróság parancsait közölte velük. De mihelyt meglátott, ott is hagyta őket azonnal. Mégcsak oda se biccentett.

– Isten hozta nemes Baronet! – kiáltott fel s mondhatni: sugárzó arccal jött felém. – Kimondjam az igazat? Már számítottam is Önre. Hát mégiscsak elfogadta meghívásomat ugye? Ez szép Öntől igazán, ennek örülök. No de legyen is akkor szerencsém Uram, menjünk hát be a szobámba.

– Ön igazán oly kedves irántam Elnök Úr, – feleltem néki s csodálatos módon: abban a pillanatban már meg is könnyebbűlt a szivem. S akármilyen furcsa dolog is ez, ha egyszer így igaz: mintha bizony régen elhalt apámmal találkoztam volna hirtelenűl.

– No hogy tetszik? – kérdezi ő, mosolygósan nézve szemembe. – Mondtam ugye, hogy nem nagy dolog az egész.

– Hát, ami azt illeti… nem olyan világrengető nagy, szó sincs róla, – feleltem én. – Már amennyire a lehullott emberi fej sokkal nagyobb, mondjuk, mint valami golyóbis…

Nevetett. Én azonban máris verejtékezni kezdtem lelkem e nagy erőfeszítéseitől.

– No de mi lelte az ujját, Sir? – kérdezi ő. – Minek hord rajta kötést? – Belenéztem a szemébe s úgy feleltem neki nagyon csendesen:

– Mióta úgy a körmömre koppintott a múltkoriban, azóta bekötve hordom Elnök Úr…

– Úgy? a körmét? nézze meg az ember, micsoda szellemes felelet! Szerény tréfa, de jó tréfa… – Hát annyira körmére koppintottam a múltkor, kedves Uram?

Én azonban e pár szó után máris teljesen kimerűltem. Hiszen valami nagy hajlamom vagy készségem a szellemeskedésre sohase volt, – komor és vigaszt nem ismerő töprengésre születtem én! – no de most, – már e pár szó után is úgy éreztem, hogy elhagyott minden erőm, majd hogy össze nem csuklottam a gyengeségtől… s valami mélységesen mély, végzetesen komoly és kábító sötétség kezdte beborítani a szívemet. A torkom összeszorúlt.

– Sir, – mondtam neki ekkor szinte könyörögve, – Sir, egy tréfa, ha szerény, akkor is csak tréfa, – nem írhatnám fel ismét előlegeműl?

Összeráncolta homlokát, mintha kedve volna ilyesmit komolyan is mérlegelni magában.

– Hát, kedves Sir Edward, – kezdte lassan s rám kacsintva hamiskás, élénk szemeivel, – máskor kicsit jobban kell majd megerőltetnie magát, – ha ezt megígéri? – – S máris elmosolyodott. Ahogy valaki a kisfia nevetséges kérésein szokott mosolyogni. – No de halljuk hát, miben lehetnék szolgálatára Uram?

– Nem az én szolgálatomra, Elnök Úr… hiszen irántam még talán senki se volt annyira szíves, hogy a szolgálatomra kívánt volna lenni bármiben is… – feleltem néki, de el kellett hallgatnom, nehogy megeredjen a könnyem.

A folyosón sétálók ezalatt tisztes távolságban meg-megálltak, elkerültek, félénk és áhitatos pillantásokat vetve az ablakfülke felé.

– Nem kérelem… – inkább afféle… mint mikor az ember az ég felé fordítja szemét… És nem szól, nem könyörög… talán még sóhajtani se tud, – mondtam neki szinte magamon kívül. Mélységes csend volt a szívemben.

– Irgalmazzon! – suttogtam ezután s egy hang se jött ki több a torkomon. S majd hogy el nem vágódtam a nagy szívdobogástól. De ő, bár a szemei komolyak maradtak, hangosan felnevetett.

– Ugyan kedves Baronet, hát nem gyerekes ez a kérés? – kiáltotta s most már szemmelláthatóan élvezni kezdte kétségbeesett állapotomat.

– Kedves Sir Edward, ne legyen már akkora gyerek, az Isten is megáldja magát, – kérlelt nagyon barátságosan s még a karomat is megsímogatta. – Ej, ej édes Uram, arra kérem Önt, emlékezzen multkori szavaimra. Pár évvel előbb, vagy utóbb! – mindig csak erre gondoljon Baronet, mert én megintcsak azt kérdezem Öntől, nem mindegy-e a végén, hogy meddig élt valaki? De most még meg is toldom ezt, nehogy félreértés legyen köztünk e dologban, – rám ez épp úgy vonatkozik, tetszik érteni engem? – beszélt bele egyenesen a szemembe, – mert én nagyon szívesen Uram, bármikor, akár ebben a pillanatban is veszem a kalapomat és azt mondom: alászolgája te szép világ. És ezzel megvagyunk.

– No de jöjjön be hozzám Baronet, – mondotta még, – reggelizzünk és próbáljunk megmelegedni. Hideg van ám ezen a folyosón.

S én kóválygó fejjel mentem utána.

 

*

 

Benn a jólfűtött bírói szobában nagy aranyláncát levetette s kényelmes, sötétvörös bársonyzubbonyt vett fel talárja helyett… s mindezt igazán oly fürgén, hogy még inkább az a benyomásom támadt, hogy csak mímeli ő az öreg embert s főként féloldali, bénaféle mozgása nem lehet igazi… Egyszóval, úgy látszik, olykor örömét leli benne, ha tisztes és köhécselő aggastyánnak, a sírhoz közelálló embernek nézi a világ.

S a nála eltöltött idő alatt még csak növekedett ez az érzésem. Mert friss volt, fürge és kitűnő vendéglátó.

S noha én lehorgasztott fejjel, álmos és üres lélekkel ültem párnázott puha karszékében… s csak valahol messze, mélyen és elrejtőzve éreztem lesben állani bánatomat, – ez őt semmiben se zavarta.

S megvallom, egy idő múltán magam is mintha felfrissültem volna általa.

Mindenféléről beszélt, – csapongva, vidáman.

– No lám bizony, hogy elmúlik felettünk az idő! Benne vagyunk az Adventben megint, – kezdte mesélni, – csak hát micsoda más élet volt az ilyenkor azelőtt! Azt hiszi, nyakig űltem a munkában, ahogy itt? régen szünetünk volt már. S mármost mit gondol, nem boldogabb-e az olyan ember, aki azt csinálhat, amit akar?

– Hát most nem azt teszi? – kérdeztem szórakozottan. – Ilyen független ember, mint az Elnök Úr…

– Én és független? – S rám sandított huncut szemeivel. – Hogy volnék én független édes Uram? Megrendelésre ítélni, azt nevezi Ön függetlenségnek Baronet?

– Nem értem az Elnök Urat, – feleltem ekkor tétován, minthogy sehogy se voltam képes elhinni magamnak, hogy csakugyan értem.

– Nem érti, nem érti… illetve hisz ez természetes is, Ön az ilyesmit megérteni sohase fogja. És tudja-e, hogy ennek mi a legfőbb oka, Sir? Csakis az, – de meg ne haragudjon ezért, – csakis az az oka, hogy Ön annyira gyerekes természet. Már mondtam ezt Önnek a múltkor is, emlékezzék szavaimra: hogy Ön voltaképp egy világtól elrugaszkodott álmodozó. És ennyi az egész.

S mármost akármennyit nevetgélt is eközben, lehetetlen volt észre nem vennem, hogy volt azért hangjában valami gyengéd árnyalat is. Kinevetett s én mégis úgy éreztem, mintha simogatna.

– Tudom, hogy gyerekes vagyok, – feleltem néki szomorún s megint azzal a különös elfogódottsággal, mintha apámnak tennék vallomást.

– Persze, hogy az, – ismételte s úgy lehet: most már keményebben is és gúnyosabban. – Az állam érdekében hozott itéletekben hogy lenne igazság? Mikor ezek a hatalom perei.

– És Ön tudja ezt? – kérdeztem elszörnyedve. S megint nem akartam hinni a fülemnek.

– Hát oly ostobának tart Ön engem Baronet? – S a szemei csillogtak.

– Szóval én azelőtt… Advent első hetében már hol kódorogtam valamerre! Micsoda szálerdőkben! s micsoda vadászkastélyok vendége gyanánt, – hol itt, hol ott. S persze az erdőre hajnalban megy ki az ember s mire jól átfázva visszakerül, már várják is a finom reggelivel, meg az itallal. A szekéren egy szarvasbika, miegymás, ami éppen akad… S azzal neki teljes erővel! Megkezdődött ám az ivás, no de a danolás is! S csak azt látta volna, milyen boldog volt ez a népség. De mondok valamit: még én magam is, ami pedig már nagyobb szó édes Uram.

S nagyot pattintott az ujjával és én elámúlva figyeltem a szemében nékem oly érthetetlen életörömét. S ő persze ezt is észrevette rajtam azonnal.

– Kell ám tudni ezt is, azt is, nem olyan egyszerű az élet, – mondotta vidáman. – Csak ezt persze megint nem értheti az ilyen ember, aki ennyire nagyratörő.

– Hát annak néz engem az Elnök Úr?

– Hogy annak nézem-e? Nem értem Uram. Hát annyira nem ösmeri sajátmagát Baronet? Márpedig az ilyen embernek még minden, ami e világon van, vagy amit az nyújtani akar: mindaz neki még csupa bánat. Mert kicsinyli. S ezenfelül még mindene is a bánat, mert azt szereti legjobban. Ezt vegye csak tudomásul Uram.

– Hát ennyire ösmersz? – emeltem rá a szemeimet.

– No de nehogy azt higgye, egyet-mást mi igyekszünk azért itt is pótolni Uram. S most olyasmit fog látni, – büszke lehet rá, – amivel vajmi kevés ember büszkélkedhetik e hazában. – S már indúlt is a szekrénye felé. – Most pedig idenézzen!

De mintha még elgondolkodott volna valamin.

– De tudja-e Sir Edward, ezt én most mért mutatom Önnek? – fordúlt újra felém.

– Nem fogja kitalálni Uram. Mert én minden gyerekessége ellenére is igen kedvelem Önt. No látja, most már ezt is tudja tehát, – tette hozzá kissé boszúsan, aztán gyors mozdulatokkal szedte le a szekrény óriási lakatját. S az ajtaját szélesen kitárta előttem.

S amit ott láttam, oly csodálatos volt, oly rendkívüli a látvány!…

Gyönyörű, mélyen aranyló butéliák a téli nap ragyogásában… Pecsételt porcelán-palackok katonás rendben s persze mindegyiken az évszám… Apró, remekbe készült, faragott hordócskák… S ő máris elkezdte magyarázni:

– No látja, ugye? A mennyisége is mindegyiken rajta van ám, nehogy eltévesszük a mértéket. Viszont erre, tetszik tudni, gondolni se kell, annyira ki van zárva, mert erre vigyázunk. És tudja, ide tárgyalás után szépen bejön az ember, – persze az ajtót is jól bezárom magam után s akkor hát: utánam az árvíz.

– Mert itt aztán igazán nem gondolok semmire többé. Azt hiszi, gondolok? Eszembe se jut. Mert mit nekem akkor a tárgyalások, vagy akármi kolera, – az ítéletek meg a halál! – erről a szent helyről ki legyen minden efféle rekesztve! Mert ide aztán be nem teszitek a lábatokat, nem, a mindenit neki, nincs az a kétlábú s ha szoknyájában bizakodik, még úgy se. Mert ez az édenkert, – jelentette ki s az utolsó szavaknál valami különös, mondhatni félelmes bizalmassággal hajolt a fülemhez. – Ez az édenkert, – mondta megint. S ez már szinte susogás volt.

– És nézze, – magyarázott aztán buzgón hajladozva s kiemelve egy-egy palackot a helyéről, – látja Uram, ez ám az igazi, a ritkaságok hercege, burgundi, no de szikkasztott ám, a nyála csorogna tőle, ha megkóstolná. Csakhogy ebből nem adhatok, sajnos, mert lehetetlen! – S a tulajdon zsugoriságán nevetett.

– Ez pedig ebben az apró hordócskában, ha éppen tudni kívánja, spanyol aszú, no de mondhatom, a legfinomabbja. S ezek itt oldalt, mármint a tartalék, – áhitat édes Uram! – mivelhogy ezek javarészben mind francia borok ám s mindegyik más-más évjáratú persze, csak aztán nézze meg például ennek a színét! No mit szól hozzá, Baronet? Nézze, milyen hideg és tiszta, milyen kegyetlen ez a bor! S amellett zöld arany, ami a legremekebb. Viszont épp ez a nyugodt bor úgy odavágja Magát fiatalúr, nincs az a tüzesszinű vörös! – Ez viszont rajnamenti, szó sincs róla, szalmázott bor ez is, de ma már nekem nem igen ízlik. Annál jobban ez a másik. S mármost mit gondol, mi fán terem ez? A szőlőfán édes Uram. No de sose törje rajt’ a fejét, úgyse találja ki a fajtáját, mivelhogy igazi ritkaság: ez tokaji édes Uram. S ami azt illeti: elég jó is, – csak ebből, most jut eszembe, nem igen adhatok Önnek, – mérlegelte magában a dolgot, – nem, nem, igazán, mert ebből nincs is több, most látom, csak ez az egy. Vagy akar mindenáron tokajit Baronet?

– Már hogy is akarnék és mért is fárad velem annyit? Lelkemre mondom, én most egyiket se kívánom. Épp most igazán nem.

– Most mért is szerénykedik? jaj Istenem, ezzel semmire se megyünk, – kezdett el jajongani miattam. – Féltem ezt az egy boromat, igaz, no de sose vegyen ilyesmit rossznéven egy vén zsugoritól. Amelyiket parancsolja ezen az egyen kívül drága Baronet, illetve hisz ezt is felbonthatom én, ha annyira kivánja…

– Hát nem volna kár érte? Őszintén mondom uram. Hiszen nem is vagyok én igazi borivó.

– Ezt Ön csak úgy gondolja, Baronet. És ezt is csak addig, amíg egy nap rá nem ébred arra a titokra, hogy mi a bor. Mert látja csak, az ember azt úgyse tudhatja előre, hogy milyen is ő? kiféle-miféle, vagy mi lakozik benne? Míg egy nap rá nem ébred a csodára: hogy íme, no lám, ő bizony elnök. Higgyen a tapasztalatnak, így van ez Uram.

– Viszont egyet mégiscsak megnyakalunk, igaz-e? Az Ön tiszteletére! Ha már oly szíves volt és meglátogatott. Hiszen úgy is túl vagyunk már a nehezén… Mert tudja, – én tárgyalás előtt sose szoktam, – node most? Mi van már hátra? A kihirdetés, semmi egyéb. – S itt mintha kissé elkomolyodott volna. Tünődött.

– Csak nem késik el a tanácskozásról Elnök Úr? – jutott ekkor az eszembe.

– Miféléről?

– Hát itt… az ítélet előtt… – hebegtem s megint valami iszonyat szállt meg. – A tanácskozásról Uram.

– Milyen tanácskozásról? – kérdezte jókedvű csodálkozással s majd hogy meg nem ölelt. – Csak nem hiszi, hogy én ezekkel, hogy én ilyen tökfilkókkal összeülök.

– Node hogy lehet az? – kiáltottam fel erre. – Akkor minek vannak a tanácsban.

– Hogy minek vannak Uram? Mit tudom én azt? Hogy neve is legyen a gyereknek, azért. Úgy látszik, arravalók.

– Nem értem igazán, – ismételtem egész megzavarodva.

– Azért nem érti, amiért a többit nem, – már mondtam én ezt Önnek többször is, vagyis hát a gyerekessége miatt, – felelte ő s megintcsak csupa jóakarattal. – Ön persze semmit se tud a világ dolgairól. Így azt se tudja talán, hogy őfelsége egy nap magához hivatott és személyesen bízta rám az efféle ügyeket, még hozzá: valamennyit, tetszik érteni engem? Ennélfogva én ítélek ezekben, másnak itt szava nincs.

– Ezt nem tudtam Elnök Úr. És a többinek semmi beleszólása sincs az ügyekbe?

– Már hogyne volna. Amit jus murmurandi-nak nevezünk: a morgási jogát elvenni senkitől se lehet. Csak épp, hogy módjával tegye a morgást az a tanácsom, mert mihelyt nagyon zavarja a fülemet, akkor én már nem morgok, de nem is ugatok, akkor én már harapok is.

– No de igyunk is erre valamit, mert elmúlik az idő, – kiáltotta, felugorva s némi nyugtalan habozás után kiválasztott egy kis üveget. Aztán oly ovatosan törte pecsétjét, húzta dugóját, akár egy öreg és tapasztalt pincemester.

– No nézze csak, mit választottam én ki magának. Mert nem adok én Önnek löttyöt Uram. Csak aztán úgy vigyázzon, mert elég alattomos bor ez is. Oportói vörös, – illetve hisz ismeri, nem újság Ön előtt sem, minek ezt magyarázni? De nézze csak, micsoda tüze van ennek is, tompa tüze, – nincs igazam? Hát nem olyan, mint valami sötét és titkos erejű kő?

Töltött, aztán poharát a világosság felé tartotta s merengett. Ittunk és hallgattunk.

– Hát tudja, mégiscsak… – kezdte utóbb… s aztán az arcomat vizsgálta vagy egy pillanatig… – No tudja, – szánta végre rá magát, – hiszen mindez rendbe is volna Baronet. Csak ezek az ostoba szellemek, – ha ezektől végre szabadulni lehetne… – S ahogy a múltkor is, arcát megintcsak megszállotta a megkínzottság és aggály valamely furcsa kifejezése. Tünődő, fáradt tekintetét különben még egy ideig magamon éreztem ezután is s jóllehet olyasmit éreztem ezen, hogy talántán valamely még további és még bizalmasabb közlés lehetőségeit mérlegeli magában, – erre már mégsem ügyeltem. Mert, úgy látszik, valami végleg magával ragadott. Egész más dolgok jártak a fejemben.

A bor ugyanis kezdetben alig ízlett… s már az első kortyok után levert a lábamról fanyar és sűrű erejével… alig ittam azonban két teli pohárravalót: mikoris mint a tűz! valami mámoros boldogság öntötte el a tagjaimat. Nagyon szerettem volna nevetni s most már én tartottam neki előadást.

– Látja, igaza van Önnek, – kezdtem el egy idő után áradozni neki, nem is felelve előbbi megjegyzéseire. – Tökéletesen igaza van Uram! az ember engedjen meg magának mindent e földi ostobaságban, ma már jól megértem én az Elnök Urat. Mert minek is ez az örökös gyötrelem: a beteges-kényes lelkiismeret meg az önvád? Mi értelme van ennek? Egyszóval: ez az átkozott érzékenység mire való?

– Úgy van! Igyunk erre! – kiáltotta harsányan és mégis valamelyest már kevésbé őszintén, ezt érezni lehetett.

S mi újra ittunk. Én pedig egyre jobban belevadúltam a mondanivalóba.

– Látja, egész fiatalkorom csupa szenvedés volt Elnök Úr. Még gyerek voltam, mikor meghalt az apám s mi árvák bizony magunkra maradtunk, nem volt, aki törődött volna velünk. S hogy hogy nem, aztán hát szélnek eresztettek engem is Uram. – Eredj utadra, keresd a szerencséd, – mondta nekem egy nagybátyám s minthogy én szófogadó fiú voltam, hát mentem is, útnak eredtem. Ne legyek terhére senkifiának! – – Csend volt. S mintha megbutúltam volna: e régi dolgokba úgy beleszédűltem-szomorodtam s ez még jól is esett. Nagyokat sóhajtoztam eközben s a lábaimat huzigáltam az asztal alatt, mert éreztem, hogy elnehezültek.

– Úgy bizony Elnök Uram, – folytattam aztán valamely buzgó bólogatással, – az ifjúságom ilyen volt s most vegyük azt, amiben most van részem: a jelent. S aki azt hiszi, hogy ma jobb a sorom… egy hajszállal sem Uram, ma sincs énnekem senkim a világon. Mert a nővérem meg a férje, hogy micsoda ostoba nép az, van-e róla fogalma? Tudja, szép emberek ezek, szó sincs arról, oly pedánsak mind a ketten és elegánsak… mármint a sógorom is. Olyan szép, barnavörös annak az arca, mint a limericki kolbász. Na de ha hülye szegény!

– A lelkemre mondom, hogy rendkívüli barom!

S nagyot kacagtam rajta. Hosszan, boldogan.

– Ha ők tudnák azt, hogy milyen ostobák! S hogy én, hogy én mennyire megvetem őket!

– Hát nincsen jó viszonyban velük? Pedig azt hittem, – jegyezte meg kissé közönyösen és újra ivott.

– Hogy lehessek én jóba ilyenekkel? – kiáltottam fel. – Ilyen szívtelen és ostoba emberekkel Uram! Egyedül vagyok én a világon Elnök Úr s ma már talán véglegesen is és tökéletesen egyedül.

– Pedig kár igazán. Mert ők aztán igazán hozzásegíthetnék valamihez. Hiszen csak egy szavukba kerül.

– Hogy is lehetnék én jó viszonyban velük, – ismételtem szórakozottan, – mikor én… mikor én is katolikus vagyok, – mondottam ki a szót. Lassan mondtam ki s nem is neki talán… s hogy mért tettem, vagy hogy történhetett velem ez, ma sem tudom. Annyi tény, hogy mihelyt ez is kicsúszott a számon, abban a pillanatban kijózanodtam teljesen s arcomat is elöntötte azonnal a vér.

– Lesz, ami lesz, – mondottam én magamnak mindenesetre, miközben éreztem ám, hogy szemeim a téboly benyomását tehetik.

Ő azonban, – az elnök, – miután tréfás csodálkozással rámmeredt egy ideig, – meglátva arcomon e furcsa változást, – hangos és harsogó nevetésben tört ki, de olyanban, még a könnyei is kicsordúltak a végén.

– No látja, ez aztán a pompás tréfa! – kiáltotta. – Ez már teszi Sir, – harsogta egész elvörösödve s még mindig hahotázott.

De nem nézett fel rám s én éreztem, hogy minde nevetés közben gondolkodik is, még hozzá, hogy rajtam töri a fejét.

– Látja, kedves jó Sir Edward… – ezt már szeretem, – mondotta egyre könnyedebbé váló derüvel. S nem csalódhattam: a hangjában volt valami olyas, mintha meg akarna nyugtatni véglegesen is.

– Szó sincs róla, jó ez a tréfa csak veszélyes egy kicsit, épp ezért ne nagyon mondogassa mostanában, ha megengedi, ezt tanácsolom Uram. – S aztán még rám is nézett egy ideig huncut és beszédes szemeivel s mintha azt akarná kérdezni velük: – no értesz-e már?

– És most igyunk is erre, – döntött végül és fenékig ürítette poharát. Én azonban nem nyúltam többé az italhoz.

– No Sir Edward, most azonban már sajnos, mennie kell. Hej, de jó volna pedig reggelig itt ülni, csevegve… – s nagyot nyújtózkodva felállt. – No de majd csak. Ami késik, nem múlik, igaz-e?

– Mert hát, mégse való az ilyesmi, hogy ilyen sokáig várassa őket az ember. S ezenfelül, az igazat megvallva, úgy való az Baronet, hogy Maga menjen előre… mert hát mégsem akarnám, hogy együtt menjünk ki ebből a szobából. Egyszóval: éljen boldogúl addig is Uram. Mert azt mondom most Önnek, ha úgy kellemes: a viszontlátásra Barátom! De okvetlenül! – mert tudja meg, én számítok is erre. – – S evvel az üres butéliát is elzárta valahol, majd gondosan lelakatolta borpincéjét.

– Node az Istenért, menjen már Sir Edward, nekem még fel kell ám vennem a taláromat is, – rémüldözött tréfás kétségbeeséssel, mikor látta, hogy mégse mozdulok a helyemről.

S én nyílván még mondani szerettem volna valamit bucsuzásul, de hogy mit, ma már sehogyse tudom visszaidézni. Talán csak annyit, hogy: köszönöm Önnek.

Mert a szám nagyon remegett.

S aztán hát nagy-nehezen mégiscsak felcihelődtem.

 

*

 

A tárgyalási terem rendkívül megélénkült ezalatt… – úgy látszik, az ítélet mégiscsak többeket érdekelt.

Hiszen nem voltam én még egészen a magam ura… S mintha bűnös volnék: alig mertem körülnézni közöttük.

És mégis, rögtön észrevettem, hogy Tillaround, ez a tekintélyes és vagyonos ember… aki ma még általános tiszteletnek örvend, akiről azonban széltiben-hosszában beszélik, mennyire hozzánk húz, – hogy mégiscsak eljött hát ő is ide. Sokáig néztem őt.

Tiszta fej: ragyogóan fehér s mégis oly fiatalosan dús és üde fürtökkel. Acélkék szemek és szigorú orr. Világos tekintet és zömökded testi kiállás… Kurta mozdulatokat tesz rövid karjaival, mint aki hozzászokott, hogy parancsokat osszon.

Ez tehát ő! Még sose láttam ennyire közelről. S milyen szerencse nekem, hogy őt nézhetem legalább. S minél tovább nézem, annál határozottabb bennem az érzés, hogy nem hazug a hír: ő csakugyan közénkvaló, hogy a miénk, hogy tehát katolikus ő is…

Úgy látszik, a fiatal bozontos néki készített itt jegyzeteket, mert egymás mellett állanak a padban s hogy az ő iratait szorongatja most a hóna alatt az öregúr.

Egy tengerésztiszt elől nyílván mulatságos történeteket mesélhet az ügyésznek, mert az kopasz fejét többször is megsimogatta örömében s mindannyiszor hangosan nevetett. Mégcsak haragudni se tudok érte, – hiszen az életet oly nagyon ismerem én már, régen tudom én, milyen könnyű dolog a mások végzetébe belenyugodni. Vagy nem magam is nevettem az előbb? Nevettem, ittam és fecsegtem, igen. S még siránkoztam is a magam bajain.

S hogy nevet még most is az ügyész? Úgy látszik, csupa huncutság rajzik most a fejében. De mire gondolhat vajon ő most? e szegény aranyozó? S vajon van-e mellette valaki? Eh, mindegy az is! Igaza van az elnöknek, mindegy, hogy mikor hal meg az ember.

A védő még mindig nem foglalta el a helyét.

Egy beteges arcszínű fiatalember nagy szürke kendővel a nyaka körül s a bírói emelvény korlátjának nekidőlve annyira belefeledkezik valamibe, hogy a szája mozog, úgy látszik, magában beszél. Aztán hát észbe kap hirtelen, – Isten tudja, mi minden járhatott az eszében, mert rémület tükröződik az arcán s azonnal le is űl.

Egy hajlotthátú s vézna külsejű ember pedig állandóan mosolyog s mindig oly gúnyosan… Mintha valaki folyton ostobaságokat súgna fülébe. Végre azonban ásít is legalább s arca kicsit összeszomorodik ettől. No de hiába, mert hisz felveszi újra. Viszont mit is tehet arról ez a szegény, ha egyszer olyan a vére, hogy neki mindig csak gúnyolódnia kell…

– Oh emberi bárgyúság! Mintha időtlen ideje ismernélek.

A beszélgetés halk zaja tölti be a termet s hogy míly nehezen múlik ilyenkor az idő!

– De hol marad ilyen sokáig az elnök? Ennyi időbe telik, amíg felveszi talárját? Vagy mégiscsak tartanak tanácsot is odabenn?

– Ó, hogy mért is maradok én itt? – gondoltam ekkor, mert elviselhetetlen volt a fáradtság, amelyet a szívem körül éreztem. – Mert mi célja van ennek? Vagy mindenáron halálra akarom kínozni magam?

Ekkor azonban egy pillanatra megszakadt a morajlás s én elálló lélegzettel kaptam fel a fejem. Kinn menetelés dobaja hallatszott a folyosóról s utána rövid vezényszavak az ajtóban.

S az alabárdosok újra felálltak.

A teremmester is megjelent eközben megint, gyorsan végigjárt a padok közt, az újonnan érkezetteket véve szemügyre, – aztán usgye rohant, már ott se volt, szaladt ki az ajtón.

Közben a halk moraj még egyszer nagy erőre kapott: egyesek hevesen vitatkoztak, mások nevetgélve fecsegtek, de magam én már nem igen tudtam senkire se figyelni. Valami nagy álmosság szakadt le reám s mintha nem is volnék már ébren egészen. – – –

– A bíróság! – kiáltotta ekkor az ajtóban valaki s erre minden azonnal elnémúlt.

E csendben pedig lassú lépések tompa zaja koppant – s az alabárdosok sisakjai közt nemsokára láthatóvá lettek a bókoló fekete fövegek bóbitái… – s a bíróság fellépett az emelvényre, a teremben pedig mindenki felállt. S ami különös: épp abban a pillanatban, mikor odakinn is szólni kezdtek a harangok.

Elöl az elnök s én mindegyre csak őt néztem. Az arca ugyanolyan, mint annakelőtte: méltóságteljes és szigorú, – illetve talán még inkább az, minthogy még élesebben villant a szeme félig-nyitott szemhéja mögűl… de mintha alakja is hatalmasabb volna most ebben a talárban.

Mosolyogtam: igen, ő az. S az előbb még bársonyzubbony volt ám rajta, – idebenn pedig büntetni fog ugyanő. S máris lázas vérhullám öntötte el arcomat ettől: a lázadás régi tüze.

S engem most boldoggá tett ez a tűz, – mint mikor hazaérkezik az ember.

Büntetni fog, igen, – de vajon van-e joga ehhez? Nem éppen olyan gyarló és esendő, mint mi valahányan? És borosüvegei táncoltak szemem előtt.

Ott áll most fekete talárban, – lehet az?

– Hát hiába, én ezt nem birom ki tovább, – mondottam félhangosan magam elé, minthogy már-már összecsuklottak a térdeim is.

Mégse történt velem semmi különös, valószínüleg azért se, mert a következő pillanatban elhelyezkedett a bíróság s utána mindenki leűlt.

Ismét székeket tologattak s egy nehéz sóhaj is tört fel valahonnan. Felnéztem: – Tillaround volt, igen ő.

– Ó, te drága! – gondoltam ekkor s meg szerettem volna ölelni fehérkoszorús, tiszta fejét. – Talán arra gondolsz most, hogy nemsokára, igen, – már holnap esetleg rajtad a sor. – S elöntötte arcomat a könny.

– A tárgyalást újból megnyitom, – mondotta most az elnök, csengője után nyújtva ki kezét. – Hozzák a vádlottat elénk.

S azzal odafordult a jobboldali bíróhoz s mondott neki valamit. Az válaszképp szertartásosan bólintott szavaira.

A többi bíró viszont most már meg se moccant. Nagyon elhallgattak az urak.

S ekkor én, aki az utolsóelőtti padban űltem… egyszerre csak felálltam a helyemről. Muszáj volt, mert mintha egész testemet rázni kezdené valami.

S az elnök ugyan rám vetette szemét, de tekintete nyomban el is ejtett.

Mert, – épp e pillanatban hozták be őt is: e bátor kis aranyozót. Védője karján jött, két alabárdos közt s úgy látszott, testi erőinek annyira nem ura már, hogy azt sem tudja, mi van körülötte. Egyszóval: végleges és végzetes kimerűltség mutatkozott az egész alakon s legfőképpen arcának tökéletes közönyén. A védő pedig szemmel láthatólag annyira szomorú volt… – szinte ünnepélyes volt ez a szomorúság.

– Igen, tudom. Ez a halál ünnepélyessége, – beszéltem magam elé.

S alig hogy odaértek a két korlát elibe, mikor az egész bíróság s vele a hallgatóság is ütemesen és egyszerre újra felállt. A nehéz tölgyfa-székeket tehát megintcsak ide-oda tologatták.

A vádlott pedig, aki mégcsak e pillanatban ült le, alig volt képes felemelkedni helyéről. S aztán is, – úgy látszik, annyira gyenge volt, hogy az egyik alabárdos karját ölelte át két karjával, mint a gyerek.

A levegőben most ködfoltok táncoltak előttem… – amelyek, nem tudom megmondani miért? szimbólumokká nőttek hirtelen s a légen át Krisztus Urunk kínszenvedéseit jöttek jelenteni nékem. Szemeimből pedig szünet nélkül folytak könnyeim.

Előttem az emelvényig történetesen épp akkor senkisem állt. Tillaround oldalt állt, kemény és makacs fejtartással, mintha azt akarná mondani nekik:

– Annál inkább! És ha belehalok is!

– Drága, fehér fürtök! Ti vagytok most minden erősségeim!

– – – Az Angol Király nevében! – hasított bele a csendbe az a hang… – és elnémult.

– Én James van Gelden, bíró és társaim!… Sir John Arthur Mac Rochum ügyében, aki Előttünk a jury határozata szerint felségsértéssel, hazaárulással, lázadással, valamint az Egyház iránti hűtlenséggel vádoltatott kilenc teljes napon át! – miután meghallgattuk úgy a vádakat, valamint a vádlottat magát, a tanukat és az ügyvédet, az ország törvénye és régi szokása szerint, – ebben az ügyben mi meghoztuk fellebbezhetetlen ítéletünket, amint következik:…

Megint csend lett. S ekkor különös valami történt.

Az elnök, aki eddig az iratokat tartotta kezében, most letette azokat és egyenesen rám tekintett. Nem csalódhattam, Istenem, ez bizony így volt.

Nem, ebben már nem lehetett semmi tévedés. Mert hisz bele is mosolygott a szemembe.

Igaz, hogy alig egy pillanat tizedéig. Aztán ugyanolyan kedvetlenül mondta tovább:

– A bíróságnak ugyan megvan a maga véleménye e vádlott haszontalan életmódjáról, sőt, szükségesnek is ítéli, hogy korholja az effajta fiatalemberek merészségét, elbizakodottságát, és egyáltalán fennhéjázó magaviseletét, – de mégiscsak úgy látja, hogy nagyobb bűnt a törvények ellen nem követett el – s ezért mi őt végérvényesen felmentjük… Megadván néki a jogot, hogy jelen ítélet után törvényeink szerint személyével szabadon rendelkezzék és megint azokat a kiváltságokat élvezhesse, amelyek a szabad és nemes embereket mindenkor megillették hazánk országaiban…

…A teremben zuhanást lehetett hallani.

Én is leborultam a padra s csak akkor ocsúdtam fel zokogásomból, mikor már csak néhányan voltak a teremben, köztük Tillaround, kinek tiszta acélkék szemeiben szintén megcsillantak a könnyek.

Parancsokat adott az irnokának.

Rohantam ki – s le a lépcsőkön… S futásomban már csak egy pillanatra reszketett meg előttem egy feketeruhás asszonyi alak, aki némán, mint a sápadt Szűz Anya, az ájult ember homlokán a veritéket törölte le kendőjével. – –

Kinn bágyadt szépségében ragyogott a téli nap s felengedett a hideg is. Már messze benn jártam a városban, mikor észbekaptam, hogy hiszen hova is rohanok én.

– Pearchyhez kéne mennem, – jutott ekkor eszembe.

Elmentem hát hozzá, mert hisz megbeszéltük, hogy várni fog a kettőnk kocsmájában.

Éppen egy korsó fekete ale-lel igyekezett megbirkózni, nem is látott hát meg, csak mikor már letette a kancsót.

– No mi van Sir? – ugrott fel a helyéről.

– Felmentették, – mondottam neki halkan, s megintcsak megeredt szememből a könnyem.

Ámulatában nem is talált rögtön szavakat, pedig úgy láttam, nagyon szeretne valami szépet mondani nekem. De egyre csak nézett rám s valami idegenszerű volt a szemében: a tisztelet, félelem és a csodálkozás oly kifejezése, ahogy talán csak ismeretlen és titkos hatalmasságokra szokott felnézni az ember.

– Pearchy, hát mi a baj? – próbáltam szólani hozzá.

– Akkor hát hurrá Sir, – mondotta ki végre.

 

*

 

Aztán hát otthagytam őt is s még sokáig róttam az utcákat oly boldogan, gond- és gondolattalanúl, mintha halálos veszélyből szabadúltam volna magam is.

S én, – noha még ma se tudom, mindez mért és hogy történt úgy, ahogy megtörtént, – mégis különös, rejtelmes jeleket láttam ezekben az eseményekben már aznap s éppen ezért azokat le is írtam ide. Hogy mely jeleket? Biztosan ezt se tudom. Annyi tény, hogy az alkonyatban kimenvén London északi kapuján a csendesség felé… sokáig ődöngtem ott még magánosan, amíg egy elhagyatott, roskadozó kis ház kapujában megálltam. Ott álltam jó ideig a kapufélfához támasztva fejem, aztán lehúnyva szemeim, körülbelül így imádkozhattam:

– Eljöttél és boldoggá tettél minket… Uram… Uram, kiáltok Hozzád! Az Adventben eljöttél hozzánk, a mi látogatásunkra, kik Benned hiszünk és megáldottál, lélekszakadt szerencsétleneket…

– S hogy oly gyengének teremtettél engem is… – áldom Kezeid! Hogy módot adtál segítenem a gyengeséggel is és örökké reszkető, szerencsétlen szivemmel Uram… – Hiszen tudom én, hogy csakis a Te akaratod lehetett ez, csakis a Tiéd…

Miatyánk ki vagy a mennyekben!.......

...........................................................

Amen.

 

 

 

(1920)