A parasztok kunyhóit kirabolták |
| a katonák; télire tüzifának |
hasogatták fel; vézna kisfiúk |
| keményre fagyott hullákon szánkáztak |
a Jángcenél; nyaranta a nők átka |
| alól hasas adószedő terelte |
a jószágot és én csak erről írtam, |
| bár azt mondták, hogy nem való a versbe. |
|
Az udvarnál reformokat javalltam, |
| míg a miniszter száműzött Csángánból, |
de én Konfuciusnak hittem: „a hazával |
| törődj önzetlenül, mindig, akárhol.” |
Egyik fiam éhen halt. Azt kérdeztem |
| csupán: más ember fia mért hal éhen? |
Li Po nem vette észre a világ |
| gondját; úgy láttam, még a magáét sem, |
|
Ő gyorsan ír, én kínlódom. „Hány korsó |
| verítéket használsz egy vershez?” – ugrat; |
de mindegyikünk a másikat tartja |
| nála nagyobb költőnek, s ez megnyugtat. |
Nem tudom: mit csinál most és hol issza |
| magát halálra. Tán már nem is él. |
|
Fecskefiak szárnya súrolja arcom; |
| ecetfámon több varjú mint levél. |
A kaput Csu-cu fiam zárja este, |
| mióta az öregség rám szakadt. |
Udvaromon ülök. A napfény tüzes |
| nyilai verik görbe hátamat. |
|
|