„Gazdája voltam a Majomhoz címzett |
| nagyhírű kocsmának az Arno partján. |
Nekem meg – büszkén mondom – Cosimo és |
| Lorenzo de Medici volt a gazdám. |
Cosimo azért jött, hogy valamelyik |
| haragosának pénzkölcsönt ajánljon; |
Lorenzo húsz zenésszel állított be, |
| mielőtt szerenádra ment egy lányhoz. |
Az idegenek beszédére mindig |
| vigyáztam s ha oly okosan csevegtek, |
hogy nem értettem, jelentettem őket. |
| Lorenzo állást kínált fel ezeknek. |
|
Mikor megszűnt a divat Firenzében, |
| Parentucelli hupikék csuhába |
burkolva jött be. Felkaptam, kidobtam. |
| Belőle lett V. Miklós pápa. |
Azt hittem, minden mulandó. Nem tudtam, |
| hogy kiszolgáltam huszonöt vendéget, |
kiknek neve örökké él e földön. |
| De nélkülük is ragyogott az élet. |
Ha nap sütött, ha esett, kinn a cégér |
| (a rézbe metszett majom) vígan táncolt. |
Reggeltől éjfélig sosem ültem le. |
| »Végigálltad«, mondták, »a reneszánszot«. |
|
Bár pompás bort tartottam, senkitől |
| nem tűrtem el, hogy pincémet meglássa. |
A hordókat én cipeltem s a kulcsot |
| párnám alá rejtettem éjszakára. |
Nejem korán hunyt el. Fiam, Lorenzo |
| maga volt a jóindulat s a szépség. |
| mindenkivel hírbe hozták szegénykét. |
|
Rossznyelvű város ez, mint Dante mondta. |
| Mikor meghaltam, fiam egy ügyvéddel |
szemügyre vette pincémet. A taknyos |
| Michelangelo tartotta a mécset. |
Ott álltak tátott szájjal és bámulták |
| derékmagasságban a ronggyal bélelt |
nyílást a falon, meg kezem írását: |
| Ó LYUK, HÁNY SZÉP NŐT KÉPZELTEM FÖLÉBED!” |
|
|