Nemere István: Építkezés a gondolat erejével? (Tvr-hét 2001/17) Henry Kjelsson nem akárki volt a maga idejében. A svéd iparos műszaki szakemberként járta a világot, a repülőgépgyártók nemzetközi szövetségében töltött be felelős posztokat. Egyszer Tibetben járva különös dolgot látott. Ottani papok magas falat akartak építeni, méghozzá igen nagy sziklákból. Ezek egy-egy oldala mintegy másfél négyzetméter volt. Elképzelhető tehát, hogy egy kő több mázsát nyomott. Ezeket kellett feljuttatni egy magas falra, hogy ott beillesztve évszázadokig állják a viharokat, teleket. A szerzeteseknek nem voltak műszaki eszközeik arra, hogy a köveket a magasba emeljék. Kjelsson napokig figyelte, hogyan oldják meg a dolgot. Előbb egy kis gödröt ástak, amely egy négyzetméter alapterületű és tizenöt centiméter mély volt. Erre görgették rá nagy nehezen az első követ. Aztán ástak mellette még egy ugyanilyen gödröt, arra is rátettek egy követ, és így tovább. Száz méterrel magasabban pedig ott volt a sziklafennsík, amelynek szélére a követ fel akarták vinni. Mint azt a svéd lemérte, a kövektől hatvanhárom méterre felsorakozott tizenkilenc szerzetes. Trombitaszerű fúvós hangszerek és dobok voltak náluk. Ék alakban álltak fel, és még kétszáz másik szerzetes állt mögéjük. A dobok között akadtak óriásiak is, Kjelsson szerint némelyik legalább 150 kilót nyomhatott. A fúvós hangszerek is különböző méretűek voltak. A dobokat különleges keretre helyezték, hogy ne érintkezzenek a talajjal. A hat legnagyobb "trombitát" a sorban legelső, felemelésre szánt sziklatömbre irányították. Senki sem maradhatott a négyszögletesre faragott, több száz kilós kövek mellett, sőt a szerzetesek arról is gondoskodtak, hogy mindenki hagyja el a különös esemény körzetét. Kjellson szerint amikor ezzel készen voltak, megindult a furcsa "hangverseny". A trombitákat percenként kétszer fújták meg, és a hangot jó sokáig kitartották. A szerzetesek a dobokat is verték, és közben vallásos dalokat énekeltek. Kjelsson figyelte az óráját. Természetesen nem hitte, hogy a kövek felrepülnek. Mintegy négy percig tartott az első "bemelegítés", eközben folyamatosan szólt a zene és az ének. Egyszer csak az első kőtömb felemelkedett a földről, furán lebegett, bucskázott ide-oda, de emelkedni kezdett, és mintegy százméteres távolságban és annyival magasabban leszállt a fennsík szélén. Ott, ahol a szerzetesek a kőfalat építeni akarták. A folyamat megerőltető lehetett, mert a szerzetesek közben meg-megpihentek. De óránként így is hat kőtömböt sikerült a magasba röpíteniük. Nincs rá magyarázat, hogyan csinálták. Azt sem tudjuk, akadnak-e még efféle sajátos "szakemberek", akik ismerik a dolog hátterét, és ma is képesek lennének erre. Van olyan elmélet, amely szerint nem a hangok emelik fel a köveket - ez csak arra szolgál, hogy eltereljék a figyelmet, vagy hogy más elfoglaltságot adjanak a szerzeteseknek. Valójában ezenközben mindenkinek arra kell gondolnia, hogy, "repítem a sziklát". Akarni kell, hogy felrepüljön! Es mint tudjuk, a gondolat - hatalmas erő. Talán nem csupán átvitt értelemben.