Tartalom Következő HETEDIK FEJEZET Momo meglátogatja barátait, őt az ellenség látogatja meg Nem tudom, miért mondta egy nap Momo , úgy tetszik, hogy régi barátaink mostanában egyre ritkábban jönnek. Egyiket-másikat, azt se tudom, mikor láttam.
Idegenvezető Gigi és Utcaseprő Beppo ült mellette a fű benőtte romlépcsőn, s nézték a naplementét.
Bizony mondta elgondolkodva Gigi , én is így vagyok. Egyre kevesebben vannak, akik meghallgatnák a történeteimet. Már nem olyan, mint régen. Valami baj van.
De mi? kérdezte Momo.
Gigi a vállát vonta, s tűnődve letörölt nyálával néhány betűt, amit a palatáblára vésett. A palatáblát az öreg Beppo találta néhány hete a kukában, és elhozta Momónak. Persze nem volt már egészen új, középütt el is volt repedve, de még használni lehetett. Azóta Gigi mindennap mutogatta Momónak, hogyan kell betűt írni. Mivel Momónak jó emlékezőtehetsége volt, időközben egészen jól megtanult olvasni. Csak az írás nem akart úgy igazából menni.
Utcaseprő Beppo, aki eltöprengett Momo kérdésén, lassan bólintott, s azt mondta:
Bizony, igaz. Valami közeledik. A városban már mindenütt ott van. Régen föltűnt nekem.
De micsoda? kérdezte Momo.
Beppo elgondolkodott, aztán így válaszolt:
Semmi jó. S egy idő múlva hozzátette: Hideg lesz.
Ugyan! mondta Gigi, s karját vigasztalóan Momo vállára tette. Jön helyette egyre több gyerek.
Éppen ez az vélte Beppo , éppen ez az.
Mire gondolsz? kérdezte Momo.
Beppo hosszan hallgatott, s végül azt mondta:
Nem miattunk jönnek. Csak menedéket keresnek.
Mindhárman az amfiteátrum kerek, füves porondjára pillantottak, ahol jó néhány gyerek új labdajátékot játszott, amit ma délután találtak ki.
Momo néhány régi barátja is köztük volt: a szemüveges fiú, akit Paolónak hívtak, a Maria nevű kislány Dedé nevű testvérkéjével, a fej hangú, kövér gyerek, a neve Massimo volt, s egy másik fiú, aki kicsit elhanyagolt volt, s Francónak szólították. De volt rajtuk kívül még néhány más gyerek, alig pár napja tartoztak közéjük, s egy még kisebb, aki ma délután jelent meg először. Valóban úgy tetszett, ahogyan Gigi mondta: egyre szaporodtak, nap nap után.
Momo igazából szeretett volna örülni ennek. De a gyerekek nagyobb része egyszerűen nem tudott játszani. Csak kedvetlenül ültek, unatkoztak, s nézték Momót meg a barátait. Olykor szándékosan zavarták a játékot, s mindent elrontottak. Gyakran volt mostanában civódás, veszekedés. Persze hamar elmúlt, mert Momo jelenléte ezekre a gyerekekre is hatott, s hamarosan kiderült, hogy nekik vannak a legjobb ötleteik, és ők is lelkesen játszanak. Aztán naponként újabb gyerekek jöttek, előfordult, hogy a város legtávolabbi részeiből is. S kezdődött minden elölről, hiszen jól tudjuk, sokszor egy játékrontó elég, hogy mindenkinek kedve szegüljön.
S volt még valami, amit Momo nem értett igazán. Nemrégen kezdődött. Egyre sűrűbben előfordult, hogy a gyerekek mindenféle játékot cipeltek ide, amivel valójában nem lehetett játszani, például távirányítású tankot, ide-oda araszolt, egyébre azonban nem volt jó. Vagy űrrakétát, pörgött egy pózna körül, egyebet nem is lehetett kezdeni vele. Vagy egy kis robotot, villódzó szemekkel billegett előre, s a fejét forgatta, másra nem volt használható.
Persze igen drága játékok voltak ezek, Momo barátainak ilyen sose volt, magának Momónak pláne nem. Ezek a holmik legapróbb alkatrészükig olyan tökéletesek voltak, hogy semmi képzelőerő nem kellett hozzájuk. Így aztán a gyerekek néha órákig ültek, s megbabonázva, de unatkozva nézték a működésüket, ahogy zurrogtak föl-alá, billegtek ide-oda, pörögtek körbe és közben semmi se jutott eszükbe. Inkább visszakívánkoztak régi játékaikhoz, amikhez elég volt nekik néhány doboz, egy szakadt asztalterítő, egy vakondtúrás vagy egy marék kavics. Ezekkel akármit el tudtak képzelni.
Valami ma sem volt rendben egészen a játékban. A gyerekek egymás után abbahagyták, s végül mindannyian ott üldögéltek Gigi, Beppo meg Momo körül. Azt remélték, Gigi mesél nekik, de az se ment. A legkisebbnél, aki ma járt itt először, táskarádió volt. Kicsit oldalt ült, és nagyon fölhangosította. Valami reklámműsort adtak.
Nem tudnád halkabbra venni ezt a hülye dobozt? kérdezte fenyegető hangon az elhanyagolt fiú, akit Francónak szólítottak.
Nem értem, mit mondasz vigyorgott az újonnan érkezett , nagyon hangos a rádióm.
Azonnal vedd halkabbra! kiáltott Franco, és fölállt. Az idegen fiú kicsit elsápadt, durcásan azt felelte:
Te nekem ne parancsolj, és senki se parancsolgasson! Olyan hangosra csavarom a rádiómat, amilyenre akarom.
Ebben igaza van vélte az öreg Beppo , nem tilthatjuk meg neki. Legföljebb kérhetjük.
Franco visszaült a helyére.
Menjen máshova mondta elkeseredetten , az egész délutánunkat elrontja.
Biztosan van oka rá felelte Beppo, s barátságosan, apró szemüvegén keresztül figyelmesen nézett az idegen fiúra. Biztosan van.
Az idegen fiú hallgatott. Egy idő után halkabbra vette a rádióját, s másfelé nézett.
Momo odament hozzá, csöndesen leült mellé. A fiú kikapcsolta a rádiót.
Egy darabig csönd volt.
Mesélsz nekünk, Gigi? kérte egyik az új gyerekek közül. Jaj, mesélj mondták a többiek egy vidám történetet! Ne, inkább egy izgalmast! Ne, inkább egy mesét! Inkább egy kalandost!
Gigi nem akart mesélni. Először fordult elő, hogy nem.
Inkább azt szeretném mondta végül , hogy ti meséljetek. Magatokról, az otthonotokról, mit szoktatok csinálni, miért jöttök ide.
A gyerekek elnémultak. Arcuk egyszeriben elszomorodott.
Nekünk most szép autónk van jött meg végül egyikük hangja. Szombaton, ha a papám meg a mamám ráér, mindig lemossák. Ha jó vagyok, én is segíthetek. Később majd én is szeretnék egy ilyet.
Én pedig mondta egy kislány , én mindennap elmehetek moziba, amikor csak akarok. Ott jó helyen vagyok, mert a papám meg a mamám sajnos nem érnek rá.
Kisvártatva hozzátette:
De én nem akarok moziban ülni. Inkább megspórolom a pénzt, és idejövök. Ha elég pénzt összespóroltam, veszek magamnak vonatjegyet, és elutazom a hét törpéhez.
De buta vagy z szólt egy másik gyerek , azok nincsenek is.
De vannak durcáskodott a kislány , még egy prospektusban is láttam.
Nekem tizenegy meselemezem van mondta egy kisfiú , annyiszor hallgatom meg őket, ahányszor csak akarom. Régebben a papám, ha este hazajött a munkából, mindig maga mesélt nekem. Az szép volt. De most már alig látjuk. Vagy fáradt és nincs kedve.
És a mamád? kérdezte a Maria nevű kislány.
Az is most egész nap oda van.
Persze mondta Maria , nálunk ugyanúgy van. De nekem szerencsére itt van Dedé. Megcsókolta az ölében ülő testvérkéjét, s folytatta: Ha hazajövök az iskolából, megmelegítem az ebédünket. Aztán megcsinálom a leckét. Aztán... a vállát rángatta. Na igen, aztán csak elcsavargunk, amíg este nincs. Legtöbbször idejövünk.
Valamennyi gyerek bólintott, hiszen többé-kevésbé mindnyájan így voltak.
Én tulajdonképpen örülök mondta Franco, miközben egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki örül , hogy az öregeimnek sosincs idejük rám. Különben mindjárt összevesznek, én meg kapom a verést.
Egyszer csak feléjük fordult a táskarádiós gyerek, és megszólalt:
Én pedig most sokkal több zsebpénzt kapok, mint régebben!
Világos mondta Franco , azért, hogy lerázzanak. Mindent azért csinálnak, mert nem kellünk nekik. Nekik már semmi se kell. Ez a véleményem.
Ez nem igaz! kiáltott az idegen fiú dühösen. Én kellek a szüleimnek, nagyon is kellek. Ők nem tehetnek róla, hogy már nincsen idejük. Nem tudnak rajta változtatni. Ezért is ajándékozták nekem a táskarádiót. Ez nagyon drága volt. Ez igazán bizonyíték, vagy nem?
Mindenki hallgatott.
A fiú, aki egész délután a többiek játékát rontotta, hirtelen sírni kezdett. Megpróbálta elfojtani a sírást, piszkos öklével a szemét törölgette, de a könny fényes csíkban csordult a maszatfoltokon át a képén lefelé.
A többi gyerek szánakozva nézett rá, többen lesütötték a szemüket. Hirtelen megértették a fiút. Az ő szívüket is ugyanaz nyomta, mint a fiúét. Úgy érezték, cserbenhagyták őket.
Bizony mondta egy idő után újra Beppo , jön a hideg.
Lehet, hogy én majd nem is járhatok ide mondta Paolo, a szemüveges fiú.
Miért nem? csodálkozott Momo.
A szüleim azt mondták magyarázta Paolo , ti csak lajhárok vagytok, meg lopjátok a napot. Lopjátok a Jóisten drága idejét, mondták. Éppen ezért van nektek olyan sok belőle. Mivel nagyon is sok létezik a ti fajtátokból, a többi embernek egyre kevesebb az ideje, azt mondják. És én ne járjak ide, mert éppen olyan leszek, mint ti.
A gyerekek megint csak bólintottak, hasonlót már nekik is mondtak.
Gigi sorra megnézte a gyerekeket.
Ti ezt elhiszitek rólunk? Akkor miért jöttök mégis ide?
Rövid hallgatás után megszólalt Franco:
Nekem mindegy. Én egyszer úgyis útonálló leszek, mondja az ősöm mindig. Én veletek tartok.
Nocsak mondta Gigi, s fölvonta szemöldökét. Szóval ti is úgy gondoljátok, hogy naplopók vagyunk?
A gyerekek zavartan sütötték le szemüket. Végül Paolo kutatva Beppo szemébe nézett.
Csak nem hazudnak a szüléink? kérdezte halkan. Aztán még halkabban: Nem azok vagytok?
Az öreg utcaseprő teljes hosszában fölemelkedett, nem volt épp hórihorgas, ujját föltartotta, s így szólt:
Én még fikarcnyit se loptam az Isten drága idejéből, de még az embertársaiméból sem. Erre esküszöm, Isten engem úgy segéljen!
Én is! tette hozzá Momo.
Én is! mondta komolyan Gigi.
A gyerekek megindultan hallgattak. Egyikük sem kételkedett barátaik szavában.
És különben is hadd mondjak nektek valamit folytatta Gigi. Azelőtt az emberek mindig szerettek Momóhoz eljönni, hogy meghallgassa őket. Önmagukra találtak itt, ha értitek, mit akarok ezzel mondani. Most azonban ilyesmi már nem nagyon érdekli őket. Régebben azért is szívesen eljöttek, hogy engem hallgassanak. Közben megfeledkeztek magukról. Most már ez sem érdekli túlságosan őket. Nincs idejük ilyesmire, azt mondják. És rátok sincsen már idejük. Nem veszitek észre? Az az érdekes, mire nincsen már idejük!
Összehúzta a szemét, és bólintott. Aztán folytatta:
Múltkor régi ismerőssel találkoztam a városban, egy fodrásszal, Fusinak hívják. Már egy ideje nem láttam, és most alig ismertem rá, olyan ideges, olyan más, mogorva, kedvetlen. Azelőtt kedves fickó volt, nagyon szépen énekelt, és mindenről sajátos gondolatai voltak. Egyszer csak minderre nincsen ideje. Ez az ember már csak önmaga kísértete, egyáltalán nem az a Fusi többé, értitek? Ha csupán ő volna így, egyszerűen azt gondolnám, kicsit bezsongott. De bárhova nézek, ilyen embereket látok. S egyre több az ilyen ember. Most a régi barátaink is kezdik! Komolyan, már azt kérdem magamtól, van-e olyan bolondéria, ami ragadós?
Az öreg Beppo bólintott.
Biztosan van mondta , valami fertőzésnek kell lennie.
De akkor segítenünk kell a barátainknak mondta kétségbeesetten Momo.
Aznap este valamennyien együtt sokáig tanácskoztak, mitévők legyenek. De a szürke urakról és ténykedésükről mit sem sejtettek.
A következő napokban Momo elindult, hogy megkeresse régi barátait, s megtudja tőlük, mi bajuk, miért nem jönnek ki többé hozzá.
Először Nicolához, a kőműveshez ment. Jól ismerte a házat, ahol egy kis padlásszobában lakott. De nem volt odahaza. A többi lakó csak annyit tudott, hogy odaát az új lakónegyedekben dolgozik, és rengeteg pénzt keres. Csak ritkán vetődik haza, s akkor is igen későn. Nem is szokott egészen józan lenni, s egyre nehezebb szót érteni vele.
Momo úgy gondolta, megvárja. Odaült a lépcsőre, az ajtaja elé. Lassan besötétedett, Momo elaludt.
Már késő éjszaka lehetett, amikor Nicola botladozó lépése és hörgő dalolása fölébresztette. Jött imbolyogva fölfelé a lépcsőn. Meglátta a gyermeket, s tanácstalanul megállt.
Hé, Momo! dünnyögte, látszott, zavarja, hogy a kislány ebben az állapotban látja. Te is megvagy még? Mi a csudát keresel itt?
Téged mondta bátortalanul Momo.
Na, nem mondom, te aztán mondta Nicola, s mosolyogva a fejét csóválta. Idejön az éjszaka közepén, hogy a régi barátját megnézze. Persze én is rég meglátogattalak volna, ha lenne ilyesmire időm... Privát kedvtelésre.
Nicola bizonytalan kézmozdulatot tett, és nehézkesen leereszkedett Momo mellé a lépcsőre.
Mit gondolsz, mi énvelem mostan a helyzet, te gyerek! Már nem úgy van, mint régen. Változnak az idők. Odaát, ahol most vagyok, más tempót diktálnak. Hajtunk, akár a sátán. Naponta egy emeletet odaverünk, egyiket a másik után. Bizony, más a figura, mint azelőtt. Itt minden meg van szervezve, minden kézmozdulat, érted, a legapróbb részletekig...
Tovább beszélt, Momo figyelmesen hallgatta. S minél tovább hallgatta, annál inkább csappant a lelkesedés Nicola hangjából. Hirtelen megállt, kérges kezével végigsimított az arcán.
Csupa hülyeséget hordok itt össze mondta egyszer csak szomorúan. Látod, Momo, megint túl sokat ittam. Elismerem. Mostanában előfordul, hogy túl sokat iszom. Másképp nem bírnám ki, amit mi művelünk. Egy tisztességes kőművesnek ettől nem is lehet jó a lelkiismerete. Túlságosan sok a homok a malterban, érted? Ez mind legföljebb négy, öt évig tart, aztán egy köhintésre összeomlik. Kontármunka ez, közönséges kontármunka! De még nem ez a legrosszabb. A legrosszabbak a házak, amiket fölépítünk. Ezek nem házak, ezek... ezek embersilók! Fölfordul a gyomrunk! De mi közöm nekem mindehhez? Megkapom a pénzemet és kész! Na ja, változnak az idők. Azelőtt ez nálam másképpen volt, büszke voltam a munkámra, ha valamit fölépítettünk, azt meg lehetett nézni. De most... Ha egyszer eleget kerestem, szögre akasztom a kőműveskanalat, és valami másba kezdek.
Lógatta a fejét, és komoran maga elé meredt. Momo nem szólt, csak hallgatta.
Nicola egy idő után halkan folytatta:
Talán mégiscsak el kellene egyszer mennem hozzád, hogy mindent elmeséljek. Bizony, azt kellene. Mondjuk, mindjárt holnap, jó? Vagy inkább holnapután? Na, meglátom, hogyan legyen. De biztosan elmegyek. Kezet rá?
Kezet rá mondta Momo, és örült. Aztán elbúcsúzott, mindketten nagyon fáradtak voltak.
Nicola azonban se másnap, se a rákövetkező nap nem jött. Egyáltalán nem jött. Lehet, hogy valóban nem volt rá ideje.
Momo következőnek Nino vendéglőst és kövér feleségét látogatta meg. A kis öreg ház, aminek vakolatát félig lemosta az eső, a város szélén állt. Momo, mint azelőtt is, hátra, a konyha felé került. A konyhaajtó nyitva volt, Momo már messziről hallotta, hogy Nino heves szóváltásba keveredett a feleségével, Lilianával. Liliana a fazekakkal meg a lábasokkal foglalatoskodott a tűzhelynél. Kövér arca ragyogott az izzadságtól. Nino hadonászva pörölt a feleségével. Kisbabájuk egy kosárban ült a sarokban, és sírdogált.
Momo halkan odaült a kisbaba mellé. Ölébe vette, óvatosan elkezdte ringatni, a baba elhallgatott. A házaspár abbahagyta a veszekedést, odanéztek.
Jaj, te vagy, Momo mondta Nino, és kicsit elmosolyodott. Szép, hogy egyszer te is mutatkozol.
Akarsz enni? kérdezte Liliana kissé nyersen.
Momo a fejét rázta.
Hát mit akarsz? érdeklődött Nino idegesen. Ebben a pillanatban valóban nincsen rád időnk.
Csak meg akartam kérdezni felelte halkan Momo , miért nem jöttetek olyan sokáig hozzám.
Én se tudom mondta Nino ingerülten. Most igazán egyéb gondunk is van.
Bizony csörömpölt Liliana a fazekakkal , neki most egyéb gondja van. Például, hogyan utálja ki a régi vendégeit, az most a gondja! Emlékszel azokra az idős emberekre, Momo, akik mindig ott ültek a sarokasztalnál? Elzavarta őket! Kidobta őket!
Nem dobtam ki senkit védekezett Nino. Udvariasan fölszólítottam őket, hogy keressenek maguknak más vendéglőt. Ehhez mint vendéglősnek jogom van.
Jogod, jogod! válaszolt Liliana fölháborodottan. Ilyesmit egyszerűen nem tesz az ember. Mert embertelen és közönséges. Tudod nagyon jól, hogy nem találnak másik vendéglőt. Itt nálunk egy lelket se háborgattak.
Persze, egy lelket se háborgattak! mondta Nino. Mert hozzánk a tisztességes, fizető publikum el se jött addig, amíg ezek a borotválatlan, vén habakukok itt üldögéltek. Azt hiszed, az ilyesmi tetszik az embereknek? S azon az egy pohár olcsó vörösboron, amit esténként megengedhettek maguknak, mi ugyan mit kerestünk? Aztán így menjen az ember ötről a hatra!
Eddig egészen jól megvoltunk vágott vissza Liliana.
Eddig, persze heveskedett Nino. De nagyon jól tudod, hogy így nem mehet tovább. A tulajdonos megemelte a bérletemet. Egyharmaddal többet fizetek, mint eddig. Minden drágul. Honnan vegyem rá a pénzt, ha vén trottyoknak csinálok menhelyet a vendéglőmből? Miért kíméljek másokat? Engem se kímél senki.
A termetes Liliana úgy odacsapta a lábast a tűzhelyre, csak úgy zengett.
Hadd mondjak neked valamit mondta, s széles csípőjére tette a kezét. Ezek közt a vén trottyok közt, ahogyan te nevezed őket, ott van például az én Ettore nagybácsikám. És nem engedem, hogy pocskondiázd a családomat! Ettore bácsi rendes, becsületes ember, még akkor is, ha nincs annyi pénze, mint a te vastag pénztárcájú új vendégeidnek!
Ettore bármikor jöhet felelte hadonászva Nino. Megmondtam neki, ő maradhat, ha akar. De nem akar.
Persze hogy nem akar a régi barátai nélkül! Mit képzelsz te? Talán magában kushadjon odakint valamelyik sarokban?
Akkor nem tehetek semmit! kiabált Nino. Nekem mindenesetre semmi kedvem, hogy savanyú lőrét mérjek életem végéig, csak azért, mert neked van egy Ettore nevű nagybácsikád. Én vinni akarom valamire! Ez olyan nagy bűn? Fel akarom lendíteni ezt a boltot! Ki akarok hozni valamit a kocsmámból! És nemcsak magamért teszem. Éppúgy teszem érted meg a gyerekért. Nem tudod ezt fölfogni, Liliana?
Nem mondta keményen Liliana. Ha csak szívtelenség árán lehet, ha már ezzel kezdődik, akkor köszönöm. Akkor én egy szép napon fogom a cókmókomat. Te meg csinálj, amit akarsz.
Kikapta Momo öléből a kisbabát, aki közben megint elkezdett sírni, és kiszaladt a konyhából.
Nino egy ideig nem szólt. Rágyújtott, forgatta ujja közt a cigarettát.
Momo nézte.
Na igen szólt végül Nino , rendes fickók voltak. Szerettem is őket. Tudod, Momo, magam is sajnálom, hogy... De hát mit csináljak? Változnak az idők.
Lilianának talán igaza van folytatta aztán. Amióta ezek az öregek nincsenek, valahogy idegen nekem ez a vendéglő. Hideg, rideg, érted? Már magam se tudom elviselni. Igazán nem tudom, mitévő legyek. De manapság mindenki így csinálja. Miért legyek én más? Vagy mit gondolsz, legyek más? Momo észrevétlenül bólintott.
Nino ránézett, és ő is bólintott. Elmosolyodtak mind a ketten.
De jó, hogy eljöttél mondta Nino. Már egészen elfelejtettem, hogy azelőtt ilyenkor mindig az járta: Eredj csak Momóhoz! De most majd elmegyünk hozzád Lilianával. Holnapután szünnap lesz nálunk, akkor elmegyünk. Rendben?
Rendben mondta Momo.
Nino egy zacskó almát meg narancsot adott neki, s Momo hazament.
Nino és termetes felesége valóban eljöttek. A babát is magukkal hozták, meg tele kosár mindenféle jót.
Képzeld, Momo sugárzott Liliana , Nino elment Ettore nagybácsihoz meg a többi öreghez, mindegyikhez külön-külön, bocsánatot kért, és invitálta őket, jöjjenek újra vissza a vendéglőbe.
Igen tette hozzá mosolyogva Nino, s megvakarta a füle tövét z, mind ott ül megint, s a vendéglőm föltornászásából persze nem lesz semmi. De most nekem is újra tetszik.
Nevetett, a felesége meg azt mondta:
Majd csak megélünk azért, Nino.
Szép délután lett belőle, s amikor elköszöntek, megígérték, hogy hamarosan újra eljönnek.
Momo egyiket a másik után látogatta meg régi barátai közül. Elment az asztaloshoz, aki annak idején az asztalt meg a székeket eszkábálta ládadeszkából. Elment az asszonyokhoz, akik az ágyat hozták neki. Egyszóval elment mindenkihez, akit régebben meghallgatott, s akik okosabbak, határozottabbak, vidámabbak lettek ettől. Mindenki azt ígérte, hogy eljön. Volt, aki nem tartotta meg a szavát, vagy nem is tarthatta meg, mivel nem volt ideje rá. Sok régi barát azonban valóban eljött, s szinte megint olyan volt, mint valamikor.
Momo nem is tudta, hogy mindezzel a szürke urak útját keresztezi. Amit azok igazán nem tűrhettek.
Nem sokkal azután egy különösen forró délidőben Momo egy babát talált a rom kőlépcsőjén.
Máskor is előfordult, hogy valamelyik gyerek a drága játékát, amivel úgyse tudott mit kezdeni, egyszerűen ottfelejtette, nem vitte haza. Momo azonban nem emlékezett, hogy ilyen babát látott volna bármelyiküknél. Bizonyosan föltűnt volna neki, hiszen egészen különleges baba volt.
Majd akkora volt, mint maga Momo, annyira ember formájú, akár kisgyereknek is lehetett volna nézni. Közelebbről mégse nézett ki kisgyereknek, inkább csinos fiatal hölgynek vagy kirakatbábunak. Piros ruha volt rajta, a szoknyácska rövid, a lábán magas sarkú szíjfonat cipő.
Momo megbabonázva bámult rá.
Kis idő után hozzáért a kezével, a baba meg-megzörgette szempilláját, mozgatta a száját, nyafogó hangon, mintha telefonból jönne, azt mondta:
Jó napot! Bibi bébi vagyok, a szuperbaba.
Momo hátrahőkölt, de önkéntelenül válaszolt:
Jó napot, az én nevem Momo!
A baba erre megint csak mozgatta a száját, és azt mondta:
A tied vagyok. A többiek majd irigyelnek tőled.
Nem hiszem, hogy az enyém vagy mondta Momo. Inkább azt hiszem, hogy valaki ittfelejtett.
Megfogta a babát, és fölemelte. A baba szája újra mozogni kezdett, így szólt:
Még több holmit szeretnék.
Igen? kérdezte Momo, és töprengett. Nem tudom, nekem van-e olyasmim, ami neked való. Megmutatom minden holmimat, aztán majd válaszd ki, ami neked tetszik.
Fogta a babát, és a falban levő lyukon át lemászott a szobájába. Az ágy alól előhúzott egy dobozt, benne mindenféle kinccsel, és odaállította Bibi bébi elé.
Tessék mondta , ez minden, amim van. Ha valami megtetszik, csak szólj.
Megmutatott neki néhány színes madártollat, egy szépen erezett követ, egy aranygombot, egy darabka színes üveget. A baba nem szólt, Momo kicsit meglökte.
Jó napot nyafogta Bibi bébi , Bibi bébi vagyok, a szuper baba.
Persze mondta Momo , ezt már tudom. De hát ki akartál valamit választani magadnak, Bibi bébi. Itt van például ez a rózsaszínű kagyló. Tetszik?
A tied vagyok válaszolt a baba , a többiek majd irigyelnek tőled.
Persze, ezt már mondtad szólt Momo. De ha nem kell semmi a holmijaim közül, talán játszhatunk, igen?
Még több holmit szeretnék ismételte a baba.
Több nincs mondta Momo. Fogta a babát, és újra kimászott vele a szabadba. Ott letette Bibi bébi szuperbabát a földre, és leült vele szemben.
Most azt játsszuk, hogy te eljössz hozzám látogatóba ajánlotta Momo.
Jó napot mondta a baba , Bibi bébi vagyok, a szuperbaba.
Milyen kedves, hogy meglátogat felelte Momo. Honnan jön, tisztelt hölgy?
A tied vagyok folytatta Bibi bébi , a többiek majd irigyelnek tőled.
Na, hallod mondta Momo , így nem lehet játszani, ha te mindig ugyanazt mondod.
Még több holmit szeretnék felelte a baba, és megzörgette a szempilláját.
Momo másik játékkal próbálkozott, amikor az sem sikerült, egy harmadikkal, aztán egy negyedikkel, ötödikkel. Egyikből se lett semmi. Persze, ha a baba egyáltalán semmit nem mond, Momo válaszolhatott volna helyette, a legpompásabb beszélgetés lehetett volna belőle. Bibi bébi azonban épp azzal, hogy beszélt, minden beszélgetést megakadályozott.
Egy idő után Momót olyan érzés fogta el, amilyen azelőtt sose vett erőt rajta. Egészen új volt, idő kellett neki hozzá, míg rádöbbent, hogy unatkozik.
Tehetetlennek érezte magát. Legszívesebben otthagyta volna a szuperbabát, hogy valami mást játsszon, de egyszerűen nem tudott elszabadulni mellőle.
Momo végül ott ült, és rámeredt a babára, az meg őrá nézett kék üvegszemével, mintha hipnotizálnák egymást.
Momo aztán elfordította erőszakkal tekintetét a babáról, és kicsit megijedt. Egészen közel egy előkelő hamuszürke autó állt, nem vette észre, mikor jött. Az autóban egy pókhálószín öltözetű úr ült, kerek keménykalap a fején, apró, szürke szivar a szájában. Arca is szürke volt, akár a hamu.
Az úr nyilvánvalóan már egy ideje figyelte Momót, hiszen mosolyogva biccentett neki. S habár olyan forró délidő volt, hogy a levegő villódzott a nap parazsától, a kislány hirtelen vacogni kezdett.
A férfi kinyitotta a kocsi ajtaját, kiszállt, és odajött Momóhoz. Kezében ólomszürke aktatáskát cipelt.
Milyen szép babád van mondta szokatlanul szenvtelen hangon. Ezért biztosan irigyelnek majd a többiek.
Momo a vállát rándította, és hallgatott.
Biztosan nagyon drága baba volt folytatta a szürke úr.
Nem tudom motyogta zavartan Momo , én úgy találtam.
Ne mondd! szólt a szürke úr. Nagyon szerencsés kislány vagy, úgy látom.
Momo hallgatott, és összehúzta magán a férfikabátot. Hidegebb lett.
Mindenesetre úgy látom vélte a gyér mosolyú szürke úr , nem örülsz neki különösen, kicsikém.
Momo a fejét rázta. Hirtelen úgy érezte, mintha minden öröm eltűnt volna a világból dehogy, mintha egyáltalán nem is lett volna soha öröm a világon. Minden, amit ő annak hitt, csak puszta képzelgés volt. Érzett azonban valami olyat is, ami figyelmeztette.
Már jó ideje figyellek folytatta a szürke úr , és úgy tetszik nekem, egyáltalán nem tudod, hogyan kell egy ilyen mesés babával játszani. Megmutassam neked?
Momo meglepődve nézett a férfira, és bólintott.
Még több holmit szeretnék nyafogott egyszer csak a baba.
Na látod, kicsikém mondta a szürke úr , ő maga megmondja neked. Ilyen mesés babával nem lehet csak úgy játszani, mint egy akármilyennel, ez világos. Nem azért van. Másképpen kell játszanod vele, ha nem akarsz unatkozni. Figyelj csak, kicsikém!
Odament az autójához, és kinyitotta a csomagtartót.
Először is mondta , sok ruha kell neki. Itt van például ez a gyönyörű estélyi ruha.
Kivette és odadobta Momónak.
Itt meg egy igazi nercbunda. Itt egy selyempongyola. Itt egy teniszruha. Itt egy síruha. Meg egy fürdőruha. Meg egy lovaglóruha. Pizsama. Hálóing. Másik ruha. Még egy ruha. Még egy. Még egy...
Minden holmit odahajigált Momo meg a baba közé, már egész torony nőtt belőle.
Tessék mondta , ezzel egy darabig eljátszhatsz, ugye, kicsikém? Néhány nap múlva már ez is unalmas lesz, úgy gondolod? Jól van, keresünk még holmit a babádnak.
Megint a csomagtartó fölé hajolt, újabb holmit hajigált Momónak.
Itt van például egy igazi kis kígyóbőr kézitáska, benne igazi ajakrúzs meg púderes szelence. Itt egy kis fényképezőgép. Itt egy teniszütő. Itt egy babatelevízió, igazából működik. Itt egy karkötő, nyaklánc, fülbevaló, babarevolver, selyemharisnya, tollas kalap, szalmakalap, tavaszi kalap, golfütőcske, kis csekk-könyv, parfümös üveg, fürdősó, spray... Megállt, fürkészőn Momóra nézett, aki bénultan ült a rengeteg holmi közt a földön.
Látod folytatta a szürke úr , mindez egyszerű. Mindig több és több kell, akkor nem unatkozik az ember. Lehet, hogy te azt gondolod, ennek a Bibi bébi szuperbabának egy nap majd mindene meglesz, és aztán mégiscsak unatkozni fogsz. Nem, kicsikém, ettől ne félj! Van nekünk ugyanis egy Bibi bébihez való társunk.
Másik babát vett elő a csomagtartóból. Ugyanakkora volt, mint Bibi bébi, ugyanolyan szuper, csak éppen fiatalember. A szürke úr leültette Bibi bébi mellé, és megmagyarázta:
Ez a Bubi fiú! Ennek is lesz töméntelen sok holmija. S ha mindez együtt is unalmas lesz, van még egy barátnője Bibi bébinek, annak is rengeteg saját holmija, ami csak ráillik. Bubi fiúnak is van hozzá illő barátja, annak is van barátja, barátnője. Látod, soha többé nem lesz unalmas, mindig minden vég nélkül folytatódik, s azután is még mindig lesz valami, hogy megkívánd magadnak.
Beszéd közben egyik babát a másik után vette ki a csomagtartóból, a csomagtartó, úgy látszott, kimeríthetetlen, a babákat odaállította Momo köré.
Momo még mindig mozdulatlanul ült, s riadtan figyelte a férfit.
Nos? mondta végtére a férfi, s kövér füstfelhőt pöfékelt. Most már fölfogtad, hogyan kell az ilyen babákkal játszani?
Föl válaszolt Momo. Vacogott a hidegtől.
A szürke úr elégedetten biccentett, és nagyot szippantott szivarján.
Szeretnéd ezt a sok szép holmit meg is tartani, ugye? Jól van, kicsikém, neked ajándékozom. Megkapod mindezt, persze nem egyszerre, hanem sorra egymás után! Aztán még sokkal, sokkal többet. Nem kell semmit se tenned érte. Csak játssz vele úgy, ahogyan elmagyaráztam neked. Nos, mit szólsz hozzá?
A szürke úr várakozó mosollyal nézett Momóra, de mivel a kislány semmit se szólt, csak komoly tekintettel nézett rá vissza, hamar hozzátette:
Már a barátaidra se lesz szükséged, érted? Elég a szórakozásod, ha mindez a sok szép holmi a tied lesz, és még egyre többet kapsz, ugye? És akarod is, nem? Akarod ezt a mesés babát? Mindenképpen akarod, nem?
Momóban sötét sejtelem támadt, hogy csata előtt áll, sőt már benne is van a legeslegközepében. Csak nem tudta, miért csatázik és kivel. Hisz minél tovább hallgatta ezt a látogatót, ugyanúgy volt vele, mint imént a babával. Hallotta a hangját, amely szólt hozzá, a szavakat, de nem hallotta azt, aki szólt hozzá. A fejét rázta.
Ugyan mi baj? mondta a szürke úr, és fölvonta a szemöldökét. Még mindig elégedetlen vagy? Ti mai gyerekek aztán igényesek vagytok! Megmondanád nekem, hogy ennek a szuperbabának egyáltalán még mi hiányzik?
Momo a földet nézte, és töprengett.
Azt hiszem mondta halkan , hogy nem lehet szeretni.
A szürke úr egy ideig nem válaszolt. Üveges szemmel nézett maga elé, akárcsak a babák.
Ez igazán lényegtelen mondta fagyosan.
Momo a szemébe nézett. Félt ettől a férfitól, főképpen a tekintetéből áradó hidegtől. De valahogyan sajnálta is, ha nem tudta volna is megmondani, miért.
De a barátaimat mondta Momo , azokat szeretem.
A szürke úr elhúzta a száját, mintha hirtelen fájni kezdett volna a foga. De máris uralkodott magán, és mosolygott pengevékonyan.
Úgy gondolom mondta fuvolázva , egyszer komolyan kellene egymással beszélnünk, kicsikém, hogy megtanuld, mi a fontos.
Elővette zsebéből a kis noteszt, lapozgatott benne, aztán megtalálta, amit keresett.
A te neved Momo, ugye? kérdezte.
Momo bólintott. A szürke úr becsukta könyvecskéjét, visszatette a zsebébe, s halkan nyögve leült Momo mellé a földre. Egy darabig nem szólt, elgondolkodva szívta apró, szürke szivarját.
Szóval, Momo, figyelj jól rám! kezdte végül. Momo egész idő alatt ezzel próbálkozott. De sokkal nehezebb volt figyelni rá, mint bárki másra, akire eddig figyelt. Máskor szinte bele tudott bújni az emberekbe, megérteni őket, mit akarnak, mi a baj. Ezzel a látogatóval semmire se ment. Ahányszor próbálkozott, az volt az érzése, valami sötét űrbe zuhan, ahol senki sincs. Ilyesmit még soha nem érzett.
Az egyetlen, ami az életben fontos folytatta a férfi , hogy valamire vidd, hogy legyél valaki, hogy legyen valamid. Aki viszi valamire, és több lesz vele, mint mások, annak minden egyéb az ölébe hull: barátság, szeretet, megbecsülés és így tovább. Te azt gondolod, szereted a barátaidat. Nézzük meg tárgyilagosan ezt a dolgot!
A szürke úr füstkarikát pöfékelt a levegőbe. Momo szoknyája alá húzta csupasz lábát, s amennyire csak lehetett, begubódzott nagy kabátjába.
Itt van mindjárt az első kérdés kezdte újból a szürke úr , mi a hasznuk egyáltalán a barátaidnak abból, hogy te vagy? Van valami hasznuk belőle? Nincs. Segít nekik abban, hogy többet keressenek, valamit kezdjenek az életükkel? Bizony nem. Segíted őket az igyekezetükben, hogy időt takarítsanak meg? Ellenkezőleg. Gátolod őket mindenben, főképpen kolonc vagy a nyakukon, akadályozod az előbbre jutásukat! Lehet, hogy nem voltál eddig ennek tudatában, Momo, mindenesetre ártasz a barátaidnak már azzal, hogy vagy. Bizony, te valójában, anélkül hogy akarnád, az ellenségük vagy. És ezt nevezed te szeretetnek?
Momo nem tudta, mit feleljen. Így még sose szemlélte a dolgokat. Egy pillanatra el is bizonytalanodott, vajon nincs-e igaza a szürke úrnak.
Éppen ezért folytatta a szürke úr , meg fogjuk védeni tőled a barátaidat. S ha igazán szereted őket, segítesz nekünk. Azt akarjuk, hogy vigyék valamire. Mi vagyunk az igazi barátaik. Nem nézhetjük tétlenül, hogy mindenben gátolod őket, ami az ő életükben fontos. Gondoskodunk róla, hogy békén hagyd őket. Ezért adjuk neked ezt a sok ajándékot.
Ki az a "mi"? kérdezte remegő ajakkal Momo.
Mi, az Időtakaréktól válaszolt a szürke úr. Én a BLV/553/c. számú ügynök vagyok. Én személy szerint jót akarok neked, de tudd meg, az Időtakarék nem viccel.
Ebben a pillanatban Momónak eszébe jutott, amit Beppo meg Gigi az időtakarékosságról meg a fertőzésről mondott. Szörnyű sejtelme támadt, hogy ennek a szürke úrnak is köze van hozzá. Nagyon kívánta, bárcsak itt lenne most a két barátja. Ennyire egyedül még sose érezte magát. De eltökélte, mégsem hagyja, hogy ráijesszenek. Összeszedte minden erejét meg bátorságát, s belevetette magát abba a homályos űrbe, amelybe ez a szürke úr rejtőzött. A szürke úr szeme sarkából figyelte Momót. Észrevette, hogy a kislány arca megváltozott. Gúnyosan mosolygott, közben szivarja csutkájáról új szivarra gyújtott.
Ne fáradj mondta Momónak , velünk nem veheted föl a harcot.
Momo nem hagyta magát.
Hát téged senki se szeret? kérdezte suttogva.
A szürke úr hirtelen meggörnyedt, s kicsit magába roskadt. Majd hamuszürke hangon azt felelte:
El kell ismernem, olyannal, mint te, még nem találkoztam, valóban nem. Pedig sok embert ismerek. Ha volna még a te fajtádból, becsukhatnánk az Időtakarékunkat, és oszolhatnánk a semmibe, mert nem lenne miből élnünk.
Az ügynök elhallgatott. Momóra meredt, csatázott valamivel, amit föl nem foghatott, s amit nem tudott legyőzni. Arca egy árnyalattal hamuszürkébb lett.
Újra megszólalt, de mintha akarata ellen lett volna, mintha szavai úgy törnének ki belőle, s nem tudná megakadályozni. Arca mindjobban eltorzult a rémülettől, mi történik vele. S Momo végre meghallotta a szürke úr igazi hangját:
Nem szabad, hogy fölismerjenek bennünket hallotta Momo messziről , senki se tudhatja, hogy létezünk, s hogy mit művelünk... Gondoskodunk róla, hogy egyetlen ember se tarthasson emlékezetében... Csak amíg nem ismernek föl, végezhetjük a ránk bízottat... fáradságos munka elvenni az emberektől, óráról órára, percről percre, másodpercről másodpercre elorozni az életüket... mert mindaz az idő, amit megtakarítanak, nekik elveszett... Mi magunkhoz ragadjuk... fölhalmozzuk... nekünk szükségünk van rá... éhezünk rá... Jaj, tudjátok is ti, mi az, hogy a ti időtök! De mi, mi tudjuk, és kiszívjuk még a csontotokból is... És nekünk egyre több kell... egyre több... mert mi is egyre többen leszünk... egyre többen...
Utolsó szavait a szürke úr már hörögve mondta ki, de hirtelen befogta mind a két kezével a száját. Szeme kiguvadt, zavarosan Momóra nézett. Kis idő múlva úgy tetszett, magához tér kábulatából.
Mi volt ez, mi? dadogta. Kihallgattál engem! Beteg vagyok! Megbetegítettél engem, te! S szinte kérlelő hangon mondta: Csupa őrültséget beszéltem, kedves gyermekem, zagyvaságot. Felejts el engem, mint ahogyan mindenki elfelejt bennünket. Felejts el! Muszáj!
S megragadta Momót, és elkezdte rázni. Momo mozgatta az ajkát, de hang nem jött ki a száján.
A szürke úr fölugrott, űzött vadként nézett körül, fogta ólomszürke aktatáskáját, és az autójához rohant. Ebben a pillanatban valami egészen különös történt: mint fordított robbanás, valami az összes babát, széjjelszórt holmit visszaröpítette a csomagtartóba, s nagy csattanással bevágta. Aztán az autó elszáguldott, csak úgy fröccsentek körülötte a kövek. Momo még sokáig ült a helyén, megpróbálta megérteni, amit hallott. Az iszonyatos hideg lassan elhagyta tagjait, s körülötte minden egyre tisztább, világosabb lett. Momo semmit se felejtett el. Mert ő meghallotta az egyik szürke úr igazi hangját.
Előtte parányi füstoszlop szállt föl a fűavarból. Ott hevert a szürke szivar elnyomott csutkája, s lassan hamuvá omlott.
Tartalom Következő