Tartalom
Következő
NYOLCADIK FEJEZET
Sok-sok álmodozás és némi kétely

Késő délután Gigi meg Beppo jelent meg. Ott találták Momót a fal árnyékában ülve, még mindig sápadt volt, zavartan nézett. Leültek mellé, aggódva kérdezték, mi történt. Momo dadogva elmondta, ki járt itt. Végtére szóról szóra megismételte beszélgetését a szürke úrral.

Az öreg Beppo nagyon komolyan, vizsgálódva nézte a mesélő Momót. Homlokán összegyűltek a ráncok. Amikor Momo végzett a meséléssel, Beppo hallgatott.

Gigi inkább növekvő izgalommal hallgatta a kislányt. Szeme csillogni kezdett, mintha ő maga lendült volna bele valamelyik történetébe.

– Nos, Momo – mondta, s a kislány vállára tette a kezét –, eljött a mi óránk! Fölfedeztél valamit, amit eddig senki se tudott. Mi pedig most nemcsak régi barátainkat, mi most az egész várost meg fogjuk menteni. Mi hárman, én, Beppo meg te, Momo!

Talpra ugrott, s két karját kinyújtotta. Képzeletben hatalmas tömeget látott, amely őt, a szabadítóját ünnepelte.

– Persze – mondta kicsit zavartan Momo –, de hogyan csináljuk?

– Mit hogyan? – kérdezte ingerülten Gigi.

– Úgy értem, hogyan csináljuk – magyarázta Momo –, hogy a szürke urakat legyőzzük.

– Ugyan – mondta Gigi –, olyan pontosan persze ebben a pillanatban én sem tudom. Ezt még végig kell gondolnunk. Egy azonban világos: most, hogy tudjuk, léteznek és mit művelnek, föl kell vennünk velük a harcot. Vagy félsz?

Momo tétován bólintott.

– Azt hiszem, ezek nem közönséges emberek. Aki itt volt nálam, valahogy másképp nézett ki. A hideg meg borzalmas volt. És mivel nagyon sokan vannak, biztosan nagyon veszélyesek is. Én bizony félek.

– Ugyan már – szólt lelkesen Gigi. – A dolog egészen egyszerű. Ezek a szürke urak csak akkor végezhetik a rájuk bízottat, ha ismeretlenek maradnak. Ezt a látogatód ugye elárulta. No hát! Nekünk csak tennünk kell róla, hogy fölismerhetőkké váljanak. Aki egyszer fölismerte őket, meg is tartja emlékezetében, aki meg emlékszik rájuk, tüstént fölismeri őket. Vagyis egyáltalán nem árthatnak nekünk, mi sérthetetlenek vagyunk!

– Gondolod? – kérdezte kicsit kétkedve Momo.

– Persze – folytatta csillogó szemmel Gigi. – Különben a látogatód nem menekült volna hanyatt-homlok tőled. Ezek most már reszketnek.

– De akkor talán már meg se találjuk őket – vélekedett Momo. – Lehet, hogy elbújnak előlünk.

– Ez bizony meglehet – ismerte el Gigi. – Akkor majd előcsalogatjuk őket a rejtekükből.

– És hogyan? – kérdezte Momo. – Én azt hiszem, ezek nagyon ravaszak.

– Mi sem könnyebb! – kiáltott Gigi, és fölnevetett. – A saját mohóságuknál fogjuk meg őket. Szalonnával fogják az egeret, idővel az időtolvajt. Ebből nekünk igazán van elég! Te kiülnél csalinak, és idecsábítanád őket. Ha jönnek, mi Beppóval kitörünk a rejtekhelyünkről, és leteperjük őket.

– De hát engem már ismernek – mondta Momo. – Nem hiszem, hogy így csapdába esnének.

– Jó – mondta Gigi, akiből dőlt az ötlet –, akkor másképpen csináljuk. A szürke úr ugyebár az Időtakarékról beszélt. Annak épületnek kell lennie. Valahol a városban áll. Csak meg kell találnunk. Meg is találjuk, biztos vagyok, hogy egészen különös épület; szürke, félelmetes, ablaktalan, hatalmas betonmackó! Látom magam előtt. Megtaláljuk, behatolunk. Pisztollyal mind a két kezünkben. Azonnal adjátok át az összes ellopott időt, mondom majd én, különben...

– De hát nincsen is pisztolyunk – szólt gondterhelten Momo.

– Akkor anélkül csináljuk – felelte nagyvonalúan Gigi. – Ez még jobban megijeszti őket. Már a puszta megjelenésünk rémületbe ejti őket.

– Talán jó volna – mondta Momo –, ha kicsivel többen lennénk, nem csak így hárman. Előbb találnánk rá az Időtakarékra is, ha mások is segítenének.

– Ez jó ötlet – válaszolt Gigi. – Mozgósítsuk régi barátainkat. Meg a sok gyereket, aki mostanában idejár. Azt ajánlom, induljunk útnak mindhárman, mindenki annyi embert értesít, ahány az útjába akad. Azok meg mondják tovább. Mindannyian holnap délután három órakor találkozunk itt a nagy tanácskozásra!

Tüstént fölkerekedtek tehát, Momo egyik irányba, Beppo meg Gigi a másikba.

A két férfi már egy ideje szótlanul haladt, amikor Beppo, aki eddig inkább csak hallgatott, hirtelen megállt.

– Ide hallgass, Gigi – mondta –, nekem fő a fejem.

– Mi bajod? – fordult meg Gigi.

Beppo hosszan a barátjára nézett, majd azt mondta:

– Elhiszem, amit Momo mond.

– Na és? – ámuldozott Gigi.

– Úgy értem – folytatta Beppo –, igaz, amit Momo mesélt nekünk.

– Jól van, hát aztán? – kérdezte Gigi, nem értette, Beppo hova akar kilyukadni.

– Tudod – magyarázta Beppo –, ha ugyanis igaz, amit Momo mond, akkor nagyon is meg kell fontolnunk, mit tegyünk. Ha valóban titkos, szervezett bandáról van szó, akkor nem kezdhetünk ki velük csak úgy, érted? Ha egyszerűen kihívjuk őket, az veszélyes helyzetbe sodorhatja Momót. Magunkról nem is szólva, de ha még a gyerekeket is belekeverjük, azokat is alighanem veszélybe sodorjuk. Komolyan meg kell fontolnunk, mitévők legyünk.

– Ugyan! – mondta nevetve Gigi. – Ne fájjon a fejed! Minél többen vagyunk, annál jobb.

– Úgy látszik, mégse hiszed, amit Momo mesélt – felelte komolyan Beppo.

– Mi az, hogy hinni – válaszolt Gigi. – Neked nincs fantáziád, Beppo. Az egész világ egy nagy történet, mi meg a szereplői vagyunk. De, de, Beppo, mindent elhiszek, amit Momo mesélt, akárcsak te!

Beppo erre nem tudott mit felelni, gondja azonban Gigi válaszával nem lett kevesebb. Elváltak, ki-ki más irányba ment, hogy barátait meg a gyerekeket értesítse a másnapi tanácskozásról, Gigi könnyed, Beppo nehéz szívvel.

Ezen az éjszakán Gigi a város dicső fölszabadítójának álmodta magát. Látta magát frakkban, Beppót ünneplőben, Momót fehér selyemruhában. Mindhármuk nyakába aranyláncot aggattak, fejükre babérkoszorút tettek. Nagyszerű zene szólt, a város a megmentői tiszteletére fáklyásmenetet rendezett, olyan hosszút és pompásat, amilyet eddig senki emberfiának.

Ezalatt Beppo az ágyán feküdt, és szemhunyásnyit sem aludt. Minél tovább töprengett, annál világosabbá vált előtte, milyen veszélyes ez az ügy. Persze hogy nem hagyná, hogy Gigi meg Momo csak úgy vesztükbe rohanjanak – velük menne ő is, bármi lenne is a vége. De legalább meg kell próbálnia, hogy visszatartsa őket.


Következő nap délután három órakor a régi amfiteátrum romja ismét visszhangzott az izgatott hangoskodástól, zsinatolástól. A régi barátok közül a felnőttek sajnos nem jöttek el (Beppót és Gigit persze kivéve), de vagy ötven-hatvan gyerek a közelebbi s távolabbi környékről, szegények és gazdagok, jól neveltek és vadócok, kicsinyek és nagyobbacskák igen. Egyik-másik, mint Maria is, magával hozta a testvérkéjét, kézen fogta vagy karján tartotta, s a kicsik most tágra nyitott szemmel, ujjúkat szopva bámulták a gyülekezetet. Franco, Paolo és Massimo is itt volt persze, a többi gyerek is szinte mind azok közül került ki, akik az utóbbi időben jártak az amfiteátrumba. Őket persze különösképpen érdekelte, mi van itt készülőben. Itt volt különben a kis táskarádiós fiú is – természetesen táskarádió nélkül. Ott ült Momo mellett, akinek ma mindjárt érkezésekor elárulta, hogy Claudio a neve, s hogy örül a meghívásnak.

Úgy látszott, több résztvevő nemigen érkezik, Idegenvezető Gigi fölállt, s nagy, széles kézmozdulattal jelezte, hogy csönd legyen.

A beszélgetés, a zsinatolás elhallgatott, várakozásteljes csönd terült a romos környezetre.

– Kedves barátaim – szólalt meg hangosan Gigi –, nagyjából tudjátok, miről van szó. Ezt a titkos tanácskozásra való meghíváskor közöltük veletek. Mindmáig úgy volt, hogy az embereknek egyre kevesebb az idejük, habár mind azon igyekszik, hogy minél több időt spóroljon. De látjátok, épp ez az idő, amit megspóroltak, veszett el az embereknek. És miért veszett el? Momo rájött! Az emberek megspórolt idejét egy időtolvaj banda szó szerint ellopja! Ebben a gátlástalan ténykedésében kell nekünk ezt a bűnszövetkezetet megakadályoznunk, s ebben kell a ti segítségetek. Ha mindnyájan résen vagyunk, ennek az egész lidércnek, ami az emberekre nehezedett, egyszeriben véget vetünk. Nem gondoljátok, hogy ezért érdemes harcolnunk?

Szünetet tartott, a gyerekek tapsoltak.

– A következőben – folytatta Gigi – arról tanácskozunk, hogyan vigyük mindezt véghez. De előbb Momo mesélje el, hogyan találkozott az egyik ilyen fickóval, és ez a fickó hogyan árulta el magát.

– Egy pillanat – szólalt meg az öreg Beppo, és fölállt –, ide hallgassatok, gyerekek! Én ellene vagyok, hogy Momo beszéljen! Ez így nem megy. Ha beszél, magát is, de mindnyájatokat is a legnagyobb veszélybe sodorja...

– Akkor is! – kiáltott néhány gyerek. – Momo meséljen!

Mások is közbekiabáltak, végül kórusban mondták valamennyien: – Momo! Momo! Momo!

Az öreg Beppo leült, levette pápaszemét, és ujjával fáradtan végigsimított a szemhéján.

Momo zavartan fölállt. Igazából nem tudta, kinek fogadjon szót, Beppónak vagy a gyerekeknek. Végül elkezdett mesélni. A gyerekek feszülten figyeltek. Amikor befejezte, nagy csönd támadt.

Momo beszámolója közben valamennyiüket egy kis félelem fogta el. Olyan kísértetiesnek festette le az időtolvajokat. Az egyik kistestvérke hangosan sírni kezdett, de mindjárt el is csitították.

– Nos? – kérdezte Gigi a csönd kellős közepén. – Ki olyan bátor közületek, hogy fölvegye a harcot a szürke urakkal?

– Beppo miért nem akarta, hogy Momo elmondja nekünk az élményét? – kérdezte Franco.

– Úgy gondolja – magyarázta Gigi, s biztatólag mosolygott –, hogy a szürke urak mindenkit, aki a titkukat ismeri, veszélyesnek tekintenek, és üldözni kezdik. De én biztos vagyok benne, hogy éppen fordítva van, hogy mindenki, aki a titkukat ismeri, föl van vértezve ellenük, és nem érheti bántódás. Hiszen ez világos! Ismerd el, Beppo!

Beppo azonban a fejét rázta.

A gyerekek hallgattak.

– Egyvalami bizonyos – ragadta Gigi magához a szót –, most jóban-rosszban össze kell fognunk. Óvatosnak kell lennünk, de nem szabad megijednünk. Éppen ezért még egyszer kérdezlek benneteket, ki vállalja közületek.

– Én! – kiáltott Claudio, és fölállt. Kicsit sápadt volt. Mások is követték példáját, előbb tétován, de egyre határozottabban, végül valamennyi jelenlevő fölállt.

– Nos, Beppo – vélte Gigi, s a gyerekekre mutatott –, mit szólsz hozzá?

– Rendben – mondta Beppo, és szomorúan bólintott –, persze hogy veletek tartok.

– No hát – fordult Gigi újból a gyerekek felé –, akkor most tanácskozzunk, mitévők legyünk. Kinek van ötlete?

Valamennyien gondolkodtak. Végül Paolo, a szemüveges fiú megkérdezte:

– De hogyan tudják ezek így csinálni? Úgy értem, hogyan tudják az időt valóban ellopni? Hogyan lehet ez?

– Igen – kiáltotta Claudio –, egyáltalán mi az az idő?!

Senki se tudta a feleletet.

A rom túloldalán most fölemelkedett a Maria nevű lány Dedé nevű testvérkéjével a karján, s azt mondta:

– Talán olyasmi ez, mint az atomok? A gondolatokat is föl lehet jegyezni valamilyen géppel. Én láttam valami ilyesmit a televízióban. Ma már mindennek megvannak a szakemberei.

– Van egy ötletem! – kiáltott a lányos hangú, kövér Massimo. – Ha filmfölvételeket csinálunk, ugye, akkor minden rajta van a filmen. A hangfölvételeknél meg minden a hangszalagon. Talán van egy műszerük, amivel így fölvehetik az időt. Ha tudnánk, min van rajta, újra visszajátszhatnánk, és akkor megint megvolna!

– Mindenesetre – mondta Paolo, s visszatolta szemüvegét az orra tövére – előbb egy tudóst kell találnunk, aki segít. Másként semmit se tehetünk.

– Te mindig tudósokkal jössz! – mondta Franco. – Azokban végképp nem lehet bízni. Mondjuk, találunk egyet, aki mindent tud, de miből állapítod meg, hogy nem dolgozik együtt az időtolvajokkal? Akkor aztán benne vagyunk a pácban!

Jogos közbevetés volt.

Most egy láthatóan jól nevelt kislány emelkedett szólásra:

– Én úgy gondolom, legjobb volna, ha az egészet jelentenénk a rendőrségnek.

– Még mit nem! – tiltakozott Franco. – A rendőrség, az ugyan mit tehet. Ezek nem közönséges betörők. Vagy rég tud mindenről a rendőrség, akkor nyilvánvalóan tehetetlen. Vagy semmit se vett észre ebből a disznóságból, akkor meg amúgy is reménytelen. Nekem ez a véleményem.

Tanácstalan hallgatás következett.

– De hát valamit tennünk kell – vélte végül Paolo. – Méghozzá minél előbb, amíg az időtolvajok meg nem neszelik az összeesküvésünket.

Most Idegenvezető Gigi emelkedett föl.

– Kedves barátaim – kezdte –, én alaposan végiggondoltam ezt az egészet. Tervek százait eszeltem ki és vetettem el. Végül találtam egyet, ez minden bizonnyal célhoz vezet. Ha mindnyájan benne vagytok! Csak előbb meg akartam hallgatni, van-e valaki, akinek jobb terve van. Nos, akkor elmondom, mitévők legyünk.

Szünetet tartott, s lassan körbejártatta tekintetét. Jó ötven gyerekarc fordult felé. Ennyi hallgatója régen volt.

– Ezeknek a szürke uraknak a hatalma – folytatta –, mint most már tudjátok, abban van, hogy nem lehet fölismerni őket, és így titokban dolgozhatnak. Vagyis a legegyszerűbb és leghatásosabb módszer ellenük, hogy az emberek megtudják róluk az igazat, így tehetjük őket ártalmatlanokká. És hogyan fogunk hozzá? Nagy gyerektüntetést rendezünk. A fölvonuláshoz plakátokat és transzparenseket festünk, minden utcán végigvisszük. Magunkra vonjuk a nyilvánosság figyelmét. És meghívjuk az egész várost ide az amfiteátrumunkba, hogy fölvilágosítsuk.

Nagyon nagy lesz majd az izgalom az emberek közt!

Ezrével áradnak majd ide ki! S ha itt egy mérhetetlen embertömeg összegyűlt, akkor mi fölfedjük a szörnyűséges titkot! És akkor, akkor egy csapásra megváltozik a világ! Nem lehet többé időt lopni senkitől. Mindenkinek annyi lesz, amennyit csak akar, hiszen van belőle elég. És ezt, barátaim, ezt mi mindnyájan együtt vihetjük végbe, ha akarjuk. Akarjuk?

Hatalmas ujjongás volt a válasz.

– Megállapítom tehát – folytatta Gigi a szónoklatát –, hogy egyhangúlag elhatároztuk, jövő vasárnap az egész várost meghívjuk ide az amfiteátrumba. De addig szigorú titoktartás a tervünket illetően, megértettétek? Most pedig munkára, barátaim!

Az elkövetkező napokban titkos, lázas tevékenység folyt a romok közt. Papirost, festékkel teli ibrikeket, pemzlit, deszkát, lécet, ragasztót, lemezt, mindenfélét beszereztek. (Honnan és hogyan, inkább ne firtassuk.) Amíg egyik részük a transzparenseket, plakátokat, nyakba akaszthatós táblákat fabrikálta, a másik, jó íráskészségű rész, mindenféle hatásos jelszón törte a fejét, s elkezdték pingálni őket.

A fölhívások a következőket adták tudtul: minden plakátra, transzparensre, táblára fölírták a meghívás helyét és dátumát.

Amikor végül mindennel elkészültek, a gyerekek fölsorakoztak az amfiteátrumban, Gigi, Beppo, Momo az élükre állt, s tábláikkal, transzparenseikkel lassú menetben bevonultak a városba. Lábasfödőkkel, sípokkal nagy zajt csaptak, jelszavakat kiabáltak, Gigi erre az alkalomra külön dalt költött, azt énekelték:


Hallgassatok az intő szóra:

Már az éjfélt üti az óra.

Ébredjetek, őrködjetek,

most lopják az időtöket.


Hallgassatok az intő szóra:

Időtök fordítsátok a jóra!

Vasárnap hatra ott legyetek

mi visszaadjuk az időtöket!


A dalnak persze még több strófája volt, huszonnyolc egyvégtében, de hát nem kell itt mindet fölsorolnunk.

A rendőrség néhányszor közbeavatkozott, s széjjelkergette a gyerekeket, ha akadályozták az utca forgalmát. A gyerekeket azonban ezzel nem lehetett eltéríteni. Összegyűltek másutt, s mindent kezdtek elölről. Különben nem esett bajuk, szürke urakat, bárhogyan kémlelődtek is, sehol se tudtak fölfedezni.

Nagyon sok gyerek, aki látta a fölvonulást, de semmit se tudott róla, szintén csatlakozott, vonult, végül sok százan vagy inkább ezren voltak együtt.

A városban mindenütt gyerekek hosszú menete haladt, hívták, invitálták a felnőtteket a világot megváltoztató, fontos gyűlésre.

Tartalom
Következő