Tartalom
Következő
KILENCEDIK FEJEZET
A jó gyűlés elmarad, a rosszat megtartják

A nagy pillanat elszállt.

Elszállt, és senki se jött el a meghívottak közül. Épp azok a felnőttek, akik a legnagyobb veszélyben voltak, szinte semmit nem vettek észre a gyerekek fölvonulásából.

Tehát minden hiába volt.

A nap már alacsonyan járt a szemhatár fölött, nagy piros korongja felhőtengerben úszott. Sugarai az amfiteátrumnak már csak a felső romlépcsőit súrolták, a sok száz gyerek odalent ült, s várakozott órák óta. Se hangzavart, se vidám zsivajt nem lehetett hallani. Mindnyájan csöndben, szomorúan ültek.

Az árnyak gyorsan hosszabbodtak, hamarost aláereszkedik a sötétség. Hűvösödött, a gyerekek fázni kezdtek. Egy távoli templomtorony órája nyolcat ütött. Már nem volt kétséges, az ügy kudarcba fúlt.

Néhány gyerek fölállt, s némán távozott, mások is követték példájukat. Senki nem szólt egy szót sem. Túlságosan csalódottak voltak.

Végül Paolo odalépett Momóhoz, s így szólt:

– Nincs értelme, hogy tovább várjunk, Momo. Most már senki se jön. Jó éjszakát, Momo!

Azzal elment.

Franco is odajött, és azt mondta:

– Nincs mit tenni. A felnőttekre nem számíthatunk, ezt most már tudjuk. Én mindig bizalmatlan voltam velük, de eztán hallani se akarok róluk.

Elment ő is, mások is vele. Végül, amikor már besötétedett, az utolsónak maradt gyerekek is föladták a reményt, és elindultak haza.

Momo ottmaradt Beppóval meg Gigivel.

Egy idő után az öreg utcaseprő is fölállt.

– Te is elmész? – kérdezte Momo.

– Muszáj – felelte Beppo –, soron kívüli szolgálat.

– Éjszaka?

– Sajnos, kivételesen szemétlerakáshoz osztottak be. Oda kell most mennem.

– De hiszen vasárnap van! És egyáltalán, ezt neked még sose kellett.

– Nem, de most beosztottak bennünket. Kivételesen, azt mondják. Különben nem győzik. Munkaerőhiány meg ilyesmi.

– Kár – mondta Momo –, úgy örültem volna, ha ma ittmaradsz.

– Igen, nem is örülök, hogy el kell mennem – mondta Beppo.

– Akkor viszontlátásra holnap!

Beppo fölült nyikorgó kerékpárjára, és eltűnt a sötétben.

Gigi érzelmes dalt fütyölt halkan maga elé. Nagyon szépen fütyölt, Momo szerette hallgatni. A dallam azonban egyszerre félbeszakadt.

– Hisz nekem is mennem kell – mondta Gigi. – Ma vasárnap, ilyenkor éjjeliőrt játszom. Meséltem már neked, hogy ez a legújabb hivatalom? Majdnem megfeledkeztem róla.

Momo tágra nyílt szemmel nézett rá, és nem szólt.

– Ne búsulj, hogy nem sikerült a tervünk úgy, ahogyan elképzeltük – mondta Gigi. – Magam is mást vártam. De azért mégiscsak jó volt. Nagyszerű volt.

Momo makacsul hallgatott, Gigi vigasztalóan végigsimított a kislány haján, s hozzátette:

– Ne vedd úgy a szívedre, Momo. Holnap majd minden másképpen fest. Egyszerűen kitalálunk valami újat, új történetet, jó?

– Ez nem történet volt – mondta halkan Momo.

Gigi fölállt.

– Értem én, majd holnap újra beszélünk róla, rendben? Nekem most mennem kell, máris elkéstem. Te pedig eredj szépen aludni.

Gigi elment, érzelmes füttyszava még hallatszott egy darabig.

Momo magára maradt, üldögélt a körkörös romok közt. Az éjszaka csillagtalan volt. Az égen felhők sűrűsödtek. Különös szél támadt. Nem erős szél, de állhatatos és furcsán hideg. Szinte hamuszürke szél volt.


Messze a városon kívül emelkedtek a hatalmas szeméthegyek. Már-már hegyvonulata volt ez a hamunak, cserépnek, konzervdoboznak, ócska matracnak, műanyaghulladéknak, mindenféle skatulyának, egyébnek, amit a nagyvárosban napra nap eldobáltak, itt meg arra várt a nagyváros minden kacatja, hogy elfuvarozzák a hatalmas égetőkemencékbe.

Beppo a kollégáival együtt késő éjszakáig segédkezett, lapátolták le a szemetet a teherautókról, amik a reflektorok fényében hosszú sorban álltak, s arra vártak, hogy rakományuktól megszabaduljanak. S minél többről rakodtak le, annál több sorakozott föl újra a telepen.

– Igyekezzünk, emberek! – hangzott egyre a nógatás. – Gyerünk, gyerünk! Így sose fogyunk ki belőle.

Beppo lapátolt, lapátolt, már a derekához tapadt a vizes ing. Éjfélre aztán végeztek.

Beppo már öreg volt, s amúgy se volt valami erős alkatú, ült kimerültén egy fölfordított, lyukas műanyag kádon, s kapkodta a levegőt.

– Hé, Beppo – szólt egyik kollégája –, indulunk haza. Nem jössz?

– Egy pillanat – szólt vissza Beppo, s kezét fájó szívéhez szorította.

– Nem vagy jól, öreg? – kérdezte valaki.

– Minden rendben – mondta Beppo –, induljatok csak. Még pihenek egy másodpercig.

– No, akkor jó éjszakát! – kiáltottak neki a többiek. S elindultak. Csönd támadt. Csak a patkányok neszeztek, füttyögettek néha a szemétben. Beppo elaludt, fejét karjára támasztva.

Meddig aludt, nem tudta, hirtelen fagyos fuvallat ébresztette. Fölnézett, s egy szemvillanás alatt magához tért.

Az egész szeméttelepen végig szürke urak álltak finom öltözetben, kerek kemény kalapban, ólomszürke aktatáskával a kezükben és apró, szürke szivarral a szájukban. Hallgattak mindannyian, meredten a szeméttelep legmagasabb pontjára néztek, ahol valamiféle bírói asztal emelkedett, mögötte három úr, akik egyébként semmiben sem különböztek a többiektől.

Beppót első pillanatban félelem fogta el. Attól félt, hogy fölfedezik. Neki itt nem volna szabad lennie, ezzel tisztában volt, nem kellett sokáig gondolkodnia rajta.

De hamar észrevette, hogy a szürke urak szinte megbabonázva néznek föl a bírói asztalra. Lehet, meg se látták őt, vagy egyszerűen hulladéknak tekintik. Beppo mindenesetre moccanatlanul lapult a helyén.

– A BLV/553/c. számú ügynök lépjen a vészbíróság elé! – hangzott az asztal közepén helyet foglaló úr hangja a csöndben.

A kiáltást lentebb elismételték, olyan volt, mintha a visszhang verődnék szerteszét. A tömeg utat nyitott, s egy szürke úr lassan lépkedett fölfelé a szeméthegyen. Az egyetlen, ami a többitől láthatóan megkülönböztette, hogy arcának szürke színe szinte teljesen kifehéredett. Végre ott állt a bírói asztal előtt.

– Ön a BLV/553/c. számú ügynök? – kérdezte a középen ülő.

– Igenis.

– Mióta dolgozik ön az Időtakaréknak?

– Keletkezésem óta.

– Ez magától értetődik. Kíméljen meg bennünket a fölösleges megjegyzésektől! Mikor keletkezett ön?

– Tizenegy éve, három hónapja, hat napja, nyolc órája, harminckét perce és egészen pontosan, tizennyolc másodperce.

Bár nagyon is halkan beszéltek odafönt, és messze is voltak, Beppo furcsamód mégis minden szót megértett.

– Ismeretes ön előtt – folytatta a középen ülő a kihallgatást –, hogy ma a városban számos gyerek táblát és plakátot vitt mindenfelé, s azt a képtelen tervet szőtték, hogy összehívják az egész várost, és fölvilágosítják annak lakosságát?

– Igenis – felelt az ügynök.

– Mivel magyarázza ön – kérdezősködött a bíró kérlelhetetlenül tovább –, hogy ezek a gyerekek egyáltalán tudomást szereztek létünkről és tevékenységünkről?

– Magam se tudom a magyarázatát – válaszolt az ügynök. – De ha az igen tisztelt bíróság megenged nekem egy megjegyzést, nem kellene ezt az ügyet komolyabban venni, mint szükséges. Ügyefogyott gyermekcsíny, semmi több. Azonkívül kérem a tisztelt bíróságot, fontolja meg, hogy minden fáradság nélkül sikerült a tervezett gyűlést meghiúsítanunk, amennyiben egyszerűen nem hagytunk rá időt az embereknek. De ha ez nem sikerült volna is, bizonyos vagyok, a gyerekek nem mesélhettek volna egyebet a felnőtteknek puszta gyermeteg rablómesénél. Véleményem szerint hagynunk kellett volna, hogy a gyűlést megejtsék, hogy ezzel...

– Vádlott! – szakította félbe a középen ülő úr ingerülten. – Tisztában van ön azzal, ki előtt áll?

Az ügynök kicsit magába roskadt.

– Igenis – lehelte.

– Ön – folytatta a bíró – nem emberek, hanem az önhöz hasonlók bírósága előtt áll. Nagyon jól tudja, hogy nem hazudhatik nekünk. Miért próbálja meg mégis?

– Munkámból eredő... szokás – dadogta a vádlott.

– Hogy mennyire vegyük komolyan a gyerekek kísérletét – mondta a bíró –, azt szíveskedjék az elnökség ítéletére bízni. Ámbár ön is jól tudja, vádlott, hogy tevékenységünkre nézve senki se olyan veszélyes, mint éppen a gyermek.

– Tudom – ismerte el félszegen a vádlott.

– A gyermek a mi természetes ellenségünk – magyarázta a bíró. – Ha gyermek nem volna, az emberiség rég a kezünkben volna. A gyermek vehető rá a legnehezebben, hogy takarékoskodjék az idővel, bármelyik teremtménynél nehezebben. Ezért hangzik az egyik legszigorúbb törvényünk úgy, hogy a gyermekek csak legutoljára kerülnek sorra. Ismeri ön ezt a törvényt, vádlott?

– Ismerem, tisztelt bíróság – lihegett a vádlott.

– Mégis vannak csalhatatlan bizonyítékaink – válaszolt a bíró –, hogy valaki közülünk beszélt egy gyermekkel, s elárulta neki az igazat tevékenységünkről. Vádlott, netalán tudomása van arról, ki volt ez a valaki közülünk?

Én voltam – felelte a BLV/553/c. számú ügynök lesújtva.

– És miért vétett ilyenképpen legszigorúbb törvényünk ellen? – faggatta a bíró.

– Mert ez a gyermek – védekezett a vádlott – a többi emberre gyakorolt hatása miatt mérhetetlenül utunkban van. Én a legjobb szándéktól vezérelten, az Időtakarék érdekében cselekedtem.

– Az ön szándéka bennünket nem érdekel – válaszolt fagyosan a bíró. – Bennünket csakis a következmény érdekel. S a következmény az ön esetében, vádlott, nemcsak hogy semmiféle időnyereség számunkra nem volt, hanem hogy ön ennek a gyermeknek mindenen fölül még a legfontosabb titkaink közül is elárult néhányat. Beismeri ezt, vádlott?

– Beismerem – súgta lehajtott fejjel az ügynök.

– Bűnösnek érzi magát?

– Igenis, arra kérem azonban a tisztelt bíróságot, szíveskedjék az enyhítő körülményeket is tekintetbe venni, azt, hogy szabályosan meg voltam babonázva. A mód, ahogyan ez a gyermek engem hallgatott, mindent kicsalt belőlem. Magam sem lelem magyarázatát, hogy történt, de esküszöm, így volt.

– Bennünket a mentségei nem érdekelnek. Enyhítő körülményt nem veszünk figyelembe. A törvényünk sérthetetlen, és nem tűr meg semmiféle kivételt. Ezt a különös gyermeket mindenesetre szemügyre vesszük. Neve?

– Momo.

– Fiú vagy lány?

– Kislány.

– Lakik?

– Az amfiteátrum romjában.

– Jó – válaszolt a bíró, s mindent följegyzett a noteszébe –, nyugodt lehet, vádlott, ez a gyermek még egyszer nem fog ártani nekünk. Minden eszközzel gondoskodunk róla. Legyen ez önnek vigasz most, hogy haladéktalanul az ítélet végrehajtására térünk rá.

A vádlott reszketni kezdett.

– És mi az ítélet? – suttogta.

A bírói asztal mögött a három úr egymáshoz hajolt, sugdostak, biccentettek.

Aztán a középen ülő újból a vádlott felé fordult, s kihirdette:

– A BLV/553/c. számú ügynök fölött hozott ítélet egyöntetűen így hangzik: A vádlott felségárulás vádjában találtatott bűnösnek. Tettét bevallotta. A törvény előírja, hogy büntetésül azonnali hatállyal minden időt megvonjunk tőle.

– Kegyelem, kegyelem! – kiáltott a vádlott. De a mellette álló két szürke úr máris elragadta tőle az ólomszürke aktatáskát s az apró, szürke szivart.

S most egészen különös dolog történt. Abban a pillanatban, amikor a szivar már nem volt a szájában, a vádlott egyre áttetszőbb és áttetszőbb lett. A kiáltása is egyre vékonyabb és erőtlenebb.

Így állt ott, arcát a tenyerébe rejtette, s a szó szoros értelmében semmivé foszlott. A végén mintha még egy kis hamupehely keringett volna a szélben, de aztán az is eltűnt.

A szürke urak, akik az ítéletet meghozták, és a végrehajtását végignézték, némán távoztak valahányan. Elnyelte őket a sötétség, s már csak a szürke szél fújt a kopár telepen.

Utcaseprő Beppo még mindig mozdulatlanul ült a helyén, szeme arra a pontra meredt, ahol a vádlott a semmibe tűnt. Úgy érezte, jéggé fagyott, s minden lassan enged fel benne megint. Most aztán saját szemével látta, hogy a szürke urak léteznek.


Szinte ugyanabban az órában – a távoli torony harangja éjfélt zengett – a kis Momo még mindig a rom kőrakásán ült. Várt. Nemigen tudta volna megmondani, mire. De valamiképpen érezte, hogy várnia muszáj. Így aztán nem tudta elszánni magát, hogy lefeküdjék aludni. Hirtelen azt érezte, valami csöndben megérinti a csupasz lábát. Lehajolt, hiszen nagyon is sötét volt, s egy nagy teknősbékát látott, amely fölemelt fejjel s különösen mosolygó szájjal az arcába tekintett. Fekete, okos szeme olyan barátságosan csillogott, mintha tüstént meg akarna szólalni.

Momo egészen lehajolt hozzá, s ujjával megvakarta az állat nyakát.

– Hát te kicsoda vagy? – kérdezte halkan. – Szép, hogy legalább te meglátogatsz, teknősbéka. Mit akarsz tőlem?

Momo nem tudta eldönteni, hogy korábban nem vette észre, vagy valóban abban a pillanatban vált láthatóvá. Mindenesetre a teknősbéka hátán halványan világító betűk jelentek meg:

– GYERE VELEM! – betűzte ki lassan Momo.

A kislány ámulva egyenesedett föl.

– Nekem szóltál?

A teknősbéka közben már el is indult. Néhány lépés után megállt, és visszanézett a gyermekre.

– Valóban rám gondolt! – mormolta Momo. Fölállt, és elindult az állat után. – Eredj csak! – szólt halkan. – Megyek utánad.

S lépést lépésre aprózva ment a teknősbéka nyomában. Az lassan, nagyon lassan kivezette őt a romok közül, majd a nagy város felé vette útját.

Tartalom
Következő