Tartalom
Utószó
HUSZONEGYEDIK FEJEZET
A vég és az új kezdete

Momo eltöltötte az időt a figyelmeztető tábla kibetűzésével. Amint most bebújt a kapun, az utolsó szürke úr is eltűnt.

Előtte hatalmas gödör, legalább húsz, harminc méter mély. Kotrógép és egyéb építkezéshez való masina állt körülötte. Rézsútos rámpán, amely a gödör fenekére vitt le, néhány teherautó állt meg munka közben. Itt-ott építőmunkások álltak, mozdulatlanul, hirtelen tartásukban megmerevedve.

De most hova? Momo nem vett észre semmiféle bejáratot, amit a szürke úr netán használt volna. Kassiopeiára nézett, de úgy tetszett, ő se tudja, miképpen tovább. Páncélján semmiféle írás nem jelent meg.

Momo lemászott a munkagödör fenekére, és körülnézett. S egyszerre csak újabb ismerős arcot látott. Ott állt Nicola, a kőműves, aki annak idején a szép virágokat festette föl neki a falra. Persze ő is mozdulatlanul állt, akár a többi, tartása azonban furcsa volt. Úgy állt ott, egyik keze a száján, mintha kiáltana valamit valakinek, másik keze hatalmas cső nyílására mutatott, amely mellette meredt ki a munkagödör földjéből. S véletlenül olyan volt, mintha közben Momóra pillantana.

Momo nem sokat töprengett, egyszerűen jelnek vette, s bemászott a csőbe. Alighogy benne volt, elkezdett csúszni, hiszen a cső meredeken lefelé vitt. A csőben mindenféle csavarodás volt, Momo mintha csúszdán hánykolódott volna ide-oda. Se látott, se hallott ebben a szinte fergeteges utazásban, lefelé, egyre csak lefelé. Néha körbepörgött, bucskázott, úgy, hogy fejjel előre száguldott alá. Közben azonban se a teknősbékát, se a virágot nem engedte el. Minél lejjebb ért, annál hidegebb lett.

Egy pillanatra arra is gondolt, innen vajon hogyan jut ki, de alig jutott a gondolatra, a cső hirtelen véget ért, s egy föld alatti folyosóba torkollt.

Itt már nem volt sötét. Hamuszürke félhomály uralkodott, mintha a falakból derengett volna elő.

Momo fölállt, és továbbszaladt. Mezítláb, lépése nem ütött zajt, a szürke úré annál inkább, megint hallotta, hogy előtte megy. A hang nyomába szegődött.

A folyosóból oldalfolyosók ágaztak, föld alatti érrendszer, amely, úgy tetszett, ott húzódik az egész új lakónegyed alatt.

Aztán hangzavart hallott. Követte, óvatosan leselkedett egy sarkon.

Szeme elé hatalmas terem tárult, szinte vég nélküli tárgyalóasztal a közepén. Ennél az asztalnál ültek hosszú sorban egymással szemben a szürke urak – pontosabban az a maroknyi csapat, amely megmaradt belőlük. Milyen szerencsétlen látványt nyújtottak most ezek az időtolvajok! Öltönyük szakadt volt, dudorok, sebek tar koponyájukon, szürke arcuk torz a félelemtől.

De a szivarjuk még parázslott.

Momo látta, a terem túlsó falánál hatalmas páncélajtó áll félig nyitva. A teremből jeges áramlat csapott ki. Habár Momo tudta, hogy ez mit sem segít, lekuporodott, s mezítelen lábát a szoknyájába pólyálta.

– Nagyon takarékosan kell bánnunk a készletünkkel – mondta egy szürke úr, aki fönt ült a tárgyalóasztal elején, közel a páncélajtóhoz. – Korlátoznunk kell a fogyasztásunkat – hallotta Momo.

– Már csak alig néhányan vagyunk! – kiabált egy másik. – A készlet nekünk esztendőkre elég!

– Minél előbb kezdünk el takarékoskodni – folytatta az iménti szónok –, annál tovább van kitartásunk. És tudják, uraim, mit értek takarékoskodáson. Teljesen elégséges, ha néhányan élik túl közülünk a katasztrófát. Tárgyilagosan kell szemlélnünk a dolgokat! Ahogy itt nézem magunkat, uraim, túlságosan sokan vagyunk. Erősen csökkentenünk kell a létszámunkat. Az ész ezt diktálja. Megkérhetem most az urakat, mondják sorra a számokat?

A szürke urak sorra mondták a számokat: egy, kettő, három, négy... Aztán az elnök érmet vett elő a zsebéből, s azt mondta:

– Sorsolni fogunk. Az írás azt jelenti, hogy a páros számú urak maradnak, a fej a páratlan számokat jelenti.

Levegőbe dobta az érmet, s elkapta.

– Írás! – mondta. – A páros számú urak maradnak, a páratlan számúak kéretnek semmivé foszlani.

Tompa nyögés futott végig a vesztesek során, de nem védekezett senki.

A páros számú időtolvajok elvették a többiektől a szivarokat, az elítéltek tüstént levegővé foszlottak.

– És most – hangzott az elnök szava a csöndben –, ugyanezt még egyszer.

Ugyanaz a hátborzongató eljárás ment végbe másodszor, harmadszor, sőt negyedszer is. Végtére már csak hat fő maradt meg a szürke urak közül. Hárman-hárman ültek a vég nélküli asztal elején egymással szemben, s jeges pillantással nézték egymást.

Momo borzongva nézte végig az egészet. Észrevette, ahányszor megfogyatkozott a szürke urak száma, a hideg mindig engedett valamicskét. Az eddigiekhez viszonyítva most már egészen elviselhető volt.

– A hat – mondta egyike a szürke uraknak –, ugyancsak ronda szám.

– Elég volt – felelt az asztal túloldalán egy másik –, nincs értelme, hogy tovább csökkentsük a létszámunkat. Ha nekünk hatunknak nem sikerül túlélnünk a katasztrófát, akkor háromnak sem sikerül.

– Ez nem biztos – vélte egy másik –, de ha a helyzet kívánja, beszélhetünk róla. Később, úgy gondolom. – Egy ideig csönd volt, majd valamelyik azt magyarázta:

– Milyen jó, hogy a készlettárolókhoz szolgáló ajtó épp nyitva volt, amikor a katasztrófa megkezdődött. Ha a döntő pillanatban zárva van, most az égvilágon semmi hatalom ki nem nyitná. Elvesztünk volna.

– Sajnos nincs egészen igaza, barátom – felelte egy másik. – Minthogy az ajtó nyitva áll, távozik a hideg a fagyasztópincékből. Szép lassan felengednek az idővirágok. És tudjuk mindnyájan, hogy aztán már nem gátolhatjuk meg őket, hogy visszamenjenek oda, ahonnan eljöttek.

– Úgy gondolja – kérdezte egy harmadik –, hogy most már nem elég a hideg, hogy készletünket fagyon tartsuk?

– Sajnos csak hatan vágyunk – felelt a második úr –, s ön is kiszámíthatja, mit érünk el így. Nekem úgy tetszik, kissé elsietett dolog volt a létszámunkat ilyen szigorúan csökkentenünk. Semmit nem nyerünk vele.

– Vállalnunk kellett a két lehetőség közül az egyiket – szólalt meg az első úr –, s mi döntöttünk.

Újra csönd támadt.

– Így, meglehet, évekig itt ülünk majd, s egyebet sem csinálunk, mint őrködünk egymáson – vélte valamelyik. – Meg kell vallanom, szomorú elképzelés.

Momo töprengett. Annak, hogy itt üljön és várjon, nyilvánvalóan nincs értelme. Ha már nem lesznek szürke urak, az idővirágok maguktól megolvadnak. De egyelőre még vannak szürke urak. S mindig is lesznek, ha ő itt a száját tatja. De mitévő lehetne, hiszen a készlethez vivő ajtó nyitva van, s az időtolvajok bármikor vehetnek maguknak utánpótlást?

Kassiopeia mocorgott, Momo ránézett.

– CSUKD BE AZ AJTÓT! jelezte a páncél.

– De nem lehet – suttogta Momo. – Mozdíthatatlan.

– ÉRJ HOZZÁ A VIRÁGGAL! volt a válasz.

– Meg tudom mozdítani, ha hozzáérek a virággal? – susogta Momo.

– TEDD MEG! – biztatta a páncél.

Ha Kassiopeia előre tudja, így is lesz. Momo óvatosan letette a teknősbékát a földre. Aztán a közben már eléggé megfonnyadt és hiányos szirmú idővirágot bedugta a kabátja alá.

Sikerült a tárgyalóasztal alá másznia, úgy, hogy a szürke urak nem vették észre. Négykézláb mászott tovább, amíg el nem érte az asztal túlsó végét. Most ott ült az időtolvajok lába alatt. A szíve majd kiugrott a helyéből.

Nagyon halkan elővette az idővirágot, a fogai közé szorította, s keresztülmászott a székek közt, anélkül hogy a szürke urak bármit észrevettek volna.

Elérte a nyitott ajtót, megérintette a virággal, s megtaszította a kezével. Az ajtó hangtalanul megmozdult, valóban megindult, és dörögve becsapódott. A zaj sokszoros visszhanggá nőtt a teremben s az ezer föld alatti folyosón.

Momo fölugrott. A szürke urak, akik pillanatra sem gondoltak arra, hogy rajtuk kívül bármilyen emberi lény meg tudta óvni magát a megdermedéstől, a rémülettől megbénulva ültek a székükön, s a kislányra meredtek.

Momo tüstént elrohant mellettük, igyekezett a terem kijárata felé. S most a szürke urak is föleszméltek, s üldözőbe vették Momót.

– Hiszen ez az a rettenetes lány! – kiáltott valamelyik. – Ez Momo!

– Lehetetlen! – üvöltött egy másik. – Hogyhogy mozog?

– Idővirág van nála! – ordított a harmadik.

– Ezzel tudta az ajtót megmozdítani? – kérdezte a negyedik.

Az ötödik ököllel verte a fejét.

– Akkor ez nekünk is sikerült volna. Hiszen van belőle elég.

– Van, van – visított a hatodik –, de most zárva az ajtó! Már csak egy menedék van: meg kell szereznünk a lánytól az idővirágot, különben mindennek vége!

Momo közben eltűnt valamelyik folyosón, ágaztak ezek mindenfelé. De itt a szürke urak nála jobban igazodtak el. Momo keresztül-kasul rohant, néha szinte karjába szaladt egy-egy üldözőjének. De megint csak sikerült egérutat nyernie.

Kassiopeia is részt vett a maga módján ebben a háborúban. Bár csak lassan mászott, mivel azonban előre tudta, az üldözők hol rohannak majd, időben odaért a tetthelyre, s úgy állta el útjukat, hogy a szürkék keresztülestek rajta, s lent bucskáztak a földön. A nyomukban érkezők a fekvőkön bucskáztak át, s így a teknősbéka többször is megmentette a kislányt attól, hogy bizonyosan elkapják. Persze ő maga is kapott közben rúgást, akkorát, hogy neki-nekiröpült a falnak. De ez nem riasztotta el, hogy tovább is azt tegye, amiről előre tudta, hogy megteszi.

Némelyik szürke úr az üldözés közben majd eszét vesztette, hogy megkaparintsa az idővirágot, és elejtette a szivarját – és így egyik a másik után foszlott semmivé. Végül már csak ketten maradtak.

Momo visszamenekült a terembe, ahol a hosszú asztal állt. A két időtolvaj üldözte az asztal körül, de nem tudták utolérni. Aztán egyikük hirtelen ellenkező irányba futott.

Momo most már nem tudott megmenekülni. Ott állt a terem egyik sarkába húzódva, és rémülten nézett a két üldöző elé. A virágot magához szorította. Már csupán három fénylő szirom volt rajta.

Az üldöző, aki előbb odaért, épp ki akarta tépni a virágot Momo kezéből, de a másik elrántotta.

– Ne – kiáltott –, a virág az enyém! Az enyém!

A két szürke úr ide-oda rángatta egymást. Közben az egyik kiverte a szivart a másik szájából, az meg kísérteties jajszóval forgott maga körül, átlátszó lett, és eltűnt. S most az utolsó szürke úr rá akarta vetni magát Momóra. Szája szögletében még ott füstölt az icipici szivarcsutka.

– Ide a virágot! – lihegett, közben kihullott szájából a csutka, cs odább gurult. A szürke úr földre vetette magát, kinyújtott karral kapdosott a csutka után, de már nem érte el. Hamuszürke arccal fordult Momo felé, megpróbált nagy keservesen fölemelkedni, s nyújtotta reszkető kezét.

– Kérlek – suttogta –, kérlek, kedves gyermekem, add nekem a virágot!

Momo még mindig ott állt a sarokba húzódva, magához szorította a virágot, nem tudott szólni, csak a fejét rázta hevesen.

Az utolsó szürke úr lassan bólintott.

– Jól van – mormolta –, jó, hogy mindennek... vége...

Aztán ő is eltűnt.

Momo rémülten bámult arra a helyre, ahol még az imént feküdt. De már ott mászott Kassiopeia, hátán a tanáccsal.

– NYISD KI AZ AJTÓT!

Momo az ajtóhoz ment, újra hozzáért az idővirággal, amin már csak egyetlen, utolsó sziromlevél függött, s tágra nyitotta.

Az utolsó időtolvaj eltűnésével a hideg is elmúlt.

Momo ámulva lépett be a hatalmas készlettárolókba. Számtalan idővirág állt üvegkehelyként sorban a végtelen polcokon, egyik pompásabb látvány volt, mint a másik, egyik se hasonlított a másikhoz – százezer, millió életóra. Egyre melegebb lett, akár egy melegházban.

Amikor Momo idővirágáról az utolsó szirom lehullt, hirtelen valamiféle vihar támadt. Idővirágok felhői örvénylettek körülötte, szálltak el mellette. Olyan volt, akár a lanyha tavaszi vihar, de csupa felszabadult időből özönlő vihar.

Mintha álmot látna, úgy nézett körül Momo, s meglátta Kassiopeiát lába előtt a földön. Hátán fölirat fénylett.


SZÁLLJ HAZA, KIS MOMO, SZÁLLJ HAZA!

Az utolsó volt, amit Momo Kassiopeiából látott. A virágvihar kimondhatatlanul elhatalmasodott, fölkapta Momót, mintha virág volna ő is, vitte, vitte a sötét járatokon, ki a föld fölé s föl a nagy város fölé. Szállt a tetők s a tornyok fölött, hatalmas virágfelhő közepén, s egyre nagyobb, aztán még nagyobb lett a felhő. S mintha szenvedélyes táncban ringana gyönyörű zenére, úgy ringott, forgott maga körül le s föl, le s föl.

Majd a virágfelhő lassan, óvatosan leereszkedett, a szirmok, akár a hópelyhek, hullottak a megdermedt földre. S akár a hópelyhek, úgy olvadtak is el lágyan, és lettek láthatatlanokká, hogy visszatérjenek oda, ahova valók voltak: az emberek szívébe.

S abban a szempillantásban újra megkezdődött az idő, minden moccant és megmozdult újra. Az autók siklottak, a közlekedési rendőrök fütyöltek, a galambok röpdöstek, s a villanyoszlopnál a kiskutya erecskét csurgatott.

Abból, hogy a világ egy órán keresztül állt, az emberek semmit se vettek észre. Hisz valójában nem telt el a megállás s az újraindulás közt semennyi idő. Úgy múlt el számukra, akár a pillarebbenés.

S valami mégis más volt, mint előtte. Mindenkinek egyszerre rengeteg ideje támadt. Persze hogy megörültek neki az emberek, bár senki se tudta, hogy ez valójában a saját megtakarított ideje, ami csodálatosképpen megint visszajutott hozzá.

Mire Momo föleszmélt, egy utcán találta magát. Abban a mellékutcában, ahol viszontlátta Beppót, s Beppo valóban ott állt még. Háttal állt Momónak, söprűjére támaszkodott, elgondolkodva nézett maga elé, akárcsak régen. Már nem volt neki sürgős, maga se tudta, egyszerre miért ilyen könnyű és csupa remény a szíve.

– Lehet – töprengett –, hogy most takarítottam meg a százezer órát, és evvel kiváltottam Momót?

S épp abban a pillanatban húzgálta meg valaki a kabátját, megfordult, s a kis Momo állt előtte.

Nemigen akad rá szó, ami a boldog viszontlátás érzését elmondhatná. Kacagtak, sírtak fölváltva mindketten, összevissza beszéltek mindenféle butaságot, ahogyan már lenni szokott, ha az öröm megreszegiti az embert. S újra meg újra megölelték egymást, s az emberek, akik arra jártak, megálltak, és velük nevettek, és velük sírtak, hiszen most volt bőven idejük rá.

Beppo végtére vállra vette a söprűjét, hiszen magától értetődő, hogy ezen a napon már nem gondolt a munkára. Karjukat egymásba fűzve andalogtak végig a városon, mentek hazafelé a régi amfiteátrumhoz. Rengeteg meséinivalója volt egyiknek is, másiknak is.

S ami a nagy városban régóta nem volt látható: gyerekek játszottak az út közepén, az autósok, ha várniuk kellett, mosolyogva nézelődtek, volt, aki egyszerűen kiszállt, és maga is játszott. Mindenfelé emberek álldogáltak, barátságosan beszélgettek, sok szóval érdeklődtek egymás hogyléte felől. Aki munkába ment, ráért megcsodálni az ablakokban a virágot vagy megetetni egy madarat. Az orvosoknak volt bőven idejük foglalkozni valamennyi páciensükkel. A munkások nyugodtan, kedvükre végezhették tennivalójukat, hiszen már nem kellett a lehető legrövidebb idő alatt a legtöbbet teljesíteniük. Mindenkinek volt mindenre annyi ideje, amennyi csak kellett, s amennyit kívánt, hiszen bővében volt megint az időnek.

Sok ember azonban soha nem tudta meg, kinek köszönheti mindezt valójában, és mi történt abban a pillanatban, ami nekik pillarebbenésnek tűnt. A legtöbb ember el se hitte volna. Csak Momo barátai tudták s hitték el, mi történt.

Mert amikor a kis Momo s az öreg Beppo aznap visszaért a régi amfiteátrumba, már mindnyájan ott voltak és vártak: Idegenvezető Gigi, Paolo, Massimo, Franco, a Maria nevű lány Dedé nevű testvérkéjével, Claudio s az összes többi gyerek, Nino, a vendéglős kövér feleségével, Lilianával, s a kisbabájukkal, Nicola, a kőműves, s mindenki a környékről, aki azelőtt mindig eljött, s akiket Momo hallgatott. Aztán ünnepeltek, vidultak, ahogyan csak Momo barátai tudtak, addig, amíg az öreg csillagok nem ültek ki az égre. S amikor az ujjongás, az ölelgetés, a kézszorítás, a nevetés, az összevissza kiabálás kicsit csitult, mindenki letelepült körös-körül a fű benőtte kőlépcsőkre. Nagyon nagy csönd lett.

Momo odaállt a kerek porond közepére. A csillagok hangjára gondolt meg az idővirágokra.

S aztán elkezdett csengő hangon énekelni.


A Seholsincs-házban pedig ott ült Hora mester, akit a visszatért idő fölkeltett első s egyetlen álmából, ült a székén a kecses asztalka mellett, s mindenlátó pápaszemén át mosolyogva figyelte Momót és barátait. Még sápadt volt, mintha súlyos betegség után lenne. A szeme azonban sugárzott. Ekkor úgy érezte, valami megérinti a lábát. Levette pápaszemét, és lehajolt. Ott kuporgott előtte a teknősbéka.

– Kassiopeia – szólt gyöngéden, s megvakarta a teknős nyakát –, ezt nagyon jól csináltátok. Mesélj el nekem mindent, hiszen ezúttal nem láttalak benneteket.

– MAJD! – látszott a páncélon a fölirat. Kassiopeia tüsszentett.

– Csak nem fáztál meg? – kérdezte Hóra mester aggódva.

– DE MÉG MENNYIRE! – válaszolt Kassiopeia.

– Ez a szürke urak hidegétől van – vélte Hora mester. – El tudom képzelni, hogy kimerültél, s alapos pihenésre szorulsz. Egyszóval nyugodtan vonulj vissza.

– KÖSZÖNÖM! – hálálkodott a páncél.

Kassiopeia elbicegett, csöndes, homályos zugot keresett magának. Behúzta fejét, négy lábát, s hátán, senkinek most már nem láthatóan, csak annak, aki ezt a történetet végigolvasta, négy betű jelent meg:

Tartalom
Utószó