Tartalom Következő TIZENÖTÖDIK FEJEZET Még meg sem találta, már elveszítette Momo másnap már korán reggel elindult, hogy megkeresse Gigi házát. A teknősbékát persze most is magával vitte. Momo tudta, hol a Zöld-domb. Villanegyed volt, elég messze az amfiteátrum vidékétől. Elegánsan emelkedett ki az új, egyforma lakónegyedek közelében, vagyis a nagy város túloldalán.
Jókora út volt. Momo ugyan megszokta a mezítlábat, de mire végre odaért a Zöld-dombra, megfájdult a lába. Leült az útpadkára, hogy kifújja magát egy pillanatra.
Igazán előkelő környék volt. Az utcák szélesek voltak, nagyon tiszták és néptelenek. A magas fallal, ráccsal körülvett kertekben ősi fák koronája emelkedett az égre. A kertek közepén álló házak általában hosszú, lapos tetejű üveg- meg betonépületek voltak. A simára borotvált gyep üde zöld, s szinte hívogatta a járókelőt, vessen rajta bukfencet. A kertekben senkit se lehetett látni, se sétálót, se gyepen játszadozót. A tulajdonosoknak bizonyosan nem volt erre idejük.
Csak tudnám, hogyan találom ki, melyikben lakik Gigi mondta Momo a teknősbékának.
MINDJÁRT MEGTUDOD állt a teknősbéka hátán.
Gondolod? mondta reménykedve Momo.
Hé, te tökmag szólalt meg háta mögött váratlanul egy hang , mit keresel itt?!
Momo megfordult. Furcsa, csíkos mellényű férfi állt ott.
Momo nem tudta, hogy a gazdag emberek inasai mellényt hordanak.
Jó napot, én Gigi házát keresem! Nino azt mondta, itt találom.
Kinek a házát keresed?
Idegenvezető Gigiét. Ő a barátom.
A csíkos mellényű férfi gyanakodva méregette a kislányt. Háta mögött kicsit nyitva maradt a kertkapu, Momo be tudott kukucskálni a résen. Tágas gyepet látott, agarak játszadoztak rajta, szökőkút csobogott. Egy virágzó fán pávapár ült. Ó! ámult el Momo. Milyen szép madarak!
Be akart menni, hogy közelebbről is megnézze őket, de a mellényes galléron ragadta.
Itt maradsz! mondta. Mi jut eszedbe, tökmag!
Aztán elengedte Momót, zsebkendőjével megtörölgette a kezét, mintha valami gusztustalant fogott volna meg.
Itt minden a tied? kérdezte Momo, s mutogatott befelé a kapurésen.
Nem mondta a mellényes, szemernyit még barátságtalanabbul. Tűnj el innen! Semmi keresnivalód itt!
De hajtogatta Momo nekem meg kell keresnem Idegenvezető Gigit! Ő vár engem. Nem ismered?
Itt nem lakik semmiféle idegenvezető felelte a mellényes, és sarkon fordult. Visszament a kertbe, be akarta csukni a kaput, de az utolsó pillanatban eszébe jutott valami.
Csak nem Girolamóra, a híres mesélőre gondolsz?
Hát persze, Idegenvezető Gigire felelte Momo boldogan , az a neve. Tudod, hol a háza?
És valóban vár téged? tudakolta a férfi.
Igen mondta Momo , egészen biztos. Ő a barátom, mindent kifizet, amit Ninónál megeszek.
A mellényes fölvonta szemöldökét, s a fejét csóválta.
Ezek a művészek! mondta fintorogva. Micsoda szeszélyeik vannak néha! De ha valóban azt gondolod, vár téged, ott van a háza, egészen fönt az utca végén.
S a kertkapu becsukódott.
MAJOMPOFA! állt Kassiopeia páncélján, de már el is tűnt róla az írás.
Az utca végén az utolsó ház nagyon magas fallal volt körülvéve. A kertkapu, akárcsak az iménti, vasból volt, nem lehetett belátni rajta. Sehol csengő gombja, sehol névtábla.
Csak tudnám, ez-e egyáltalán Gigi új háza mondta Momo. Nem nagyon hasonlít Gigire.
DE AZ! mondta az írás a teknősbéka hátán.
Miért van minden ennyire bezárva? kérdezte Momo. Ide sose jutunk be!
VÁRJ! jelent meg a válasz.
Na persze sóhajtott Momo , várhatok itt napokig, ugye?! Honnan tudja Gigi, hogy itt állok kint, ha egyáltalán odabent van.
MINDJÁRT JÖN! olvasta le a páncélról.
Momo tehát leült egyenesen a kapu elé, s türelmesen várt. Sokáig nem történt semmi, s Momo már azon tűnődött, Kassiopeia ez egyszer nem tévedt-e.
Egészen bizonyos vagy? kérdezte egy idő után.
A válasz helyett, amit Momo a teknősbékától várt, ez jelent meg a páncélon:
ISTEN VELED!
Momo megijedt.
Hogy érted ezt, Kassiopeia?! Itt akarsz hagyni engem? Hova mész?!
MEGYEK, HOGY MEGKERESSELEK! válaszolt titokzatosan Kassiopeia.
Ebben a pillanatban kinyílt a kapu, s hosszú, előkelő autó jött ki teljes sebességgel rajta. Momo épp csak el tudott ugrani, s hirtelen hanyatt esett.
Az autó kicsit még rohant, aztán fékezett, kerekei alatt csikorgott az út. Kivágódott a kocsiajtó, s Gigi ugrott ki az útra.
Momo! kiáltott, és kitárta karját. Ez csakugyan az én kis Momóm!
Momo fölugrott, és szaladt Gigihez, az fölkapta, összevissza csókolta, s körbetáncolta vele az utcát.
Megütötted magad? kérdezte Gigi lihegve, de választ se várva izgatottan tovább beszélt: Sajnálom, hogy megijesztettelek, de nagyon sietek, tudod? Megint késésben vagyok. Hol voltál eddig? Majd mindent elmesélsz nekem. Már azt hittem, többé vissza se jössz. Megtaláltad a levelemet? Igen? Még ott volt? Jól van. És elmentél Ninóhoz enni? Jó volt? Jaj, annyi mesélni való van, annyi minden történt közben. Te hogyan vagy? Mondj már valamit! Az öreg Beppo mit csinál? Már ezer éve nem láttam. A gyerekek? Jaj, tudod, Momo, annyit gondolok arra az időre, amikor még mindnyájan együtt voltunk, én meg meséltem nektek. Micsoda idők voltak! Most minden más, más, egészen más.
Momo többször megpróbált válaszolni Giginek. De az olyan szóáradatot zúdított rá, hogy a kislány csak várt, és nézett Gigire. Most más volt, mint régen, ápolt, jól öltözött, illatos. De valamiképp nagyon idegen Momónak.
Közben négy másik személy is kiszállt az autóból, s jöttek visszafelé: egy férfi bőrből készült sofőruniformisban s három szigorú, de eléggé festett arcú hölgy.
Megsérült a gyermek? kérdezte kicsit szemrehányó hangon az egyik.
Nem, nem, szó sincs róla biztosította Gigi , csak megijedt.
De hát mit leskelődik itt a kapu körül! mondta a másik hölgy.
De hát ez Momo! mondta Gigi nevetve. Az én régi Momo barátnőm!
Ó, ez a lány valóban létezik? kérdezte a harmadik hölgy, s elámult. Mindig azt hittem, maga csak kitalálta... De hát ezt mindjárt továbbadhatnánk a sajtónak meg a rádiónak! "Girolamo viszontlátja az elvarázsolt királykisasszonyt", vagy hasonló, ezt zabálná a nép! Mindjárt intézkedem. Ez lesz az igazi sláger!
Ne mondta Gigi , ezt igazán nem szeretném.
De te, kicsikém fordult a hölgy most Momóhoz, s mosolygott közben , te biztosan be szeretnél kerülni az újságba, nem?
Hagyja békén a gyereket! bosszankodott Gigi. A második hölgy a karórájára pillantott.
Ha nem taposunk mindjárt a gázra, az orrunk előtt száll föl a repülőgép. Tudja, ez mit jelent?
Istenem mondta idegesen Gigi , hát egy szót se beszélhetek Momóval annyi idő után! Láthatod, gyerekem, nem hagynak nyugton ezek a rabszolgahajcsárok, nem hagynak!
Ó mondta csípősen a második hölgy , nekünk aztán teljesen mindegy! Mi csak a dolgunkat végezzük. Azért fizet bennünket, mester, hogy az időpontjait kézben tartsuk.
Persze, persze hárította el Gigi. Akkor menjünk. Tudod mit, Momo? Eljössz velem a reptérre. Útközben beszélgethetünk. A sofőröm meg utána hazavisz, rendben?
Nem várta meg, Momo beleegyezik-e, kezénél fogva behúzta magával az autóba. A három hölgy a hátsó ülésen foglalt helyet. Gigi a sofőr mellé ült, és ölbe vette Momót. S indultak.
No, mesélj, Momo! szólt Gigi. Mondj el mindent szép sorjában. Hogyhogy egyszer csak eltűntél?
Momo épp bele akart fogni, hogy Hora mesterről meg az idővirágokról meséljen, de az egyik hölgy előrehajolt:
Elnézést mondta , de egy mesés ötlet jutott eszembe. Momót okvetlenül meg kellene mutatnunk a Public Filmtársaságnak. Hajszálra megfelelne új gyereksztárnak a csavargótörténetükhöz, amit most akarnak forgatni. Képzelje el ezt a szenzációt! Momo Momót játszik!
Nem értette?! kérdezte éles hangon Gigi. Nem akarom, hogy bármibe belerángassa ezt a gyereket!
Nem értem, mit akar felelt sértődötten a hölgy , a tíz ujját megnyalná mindenki, ha ilyen lehetősége volna.
Én nem vagyok mindenki! üvöltötte dühösen Gigi. S Momóhoz fordulva hozzátette: Bocsáss meg, Momo, te ezt valószínűleg nem érted, de én nem akarom, hogy ez a csőcselék rád tegye a kezét.
Most aztán mind a három hölgy megsértődött. Gigi nyögve a fejéhez kapott, majd ezüstszelencét vett elő a mellényzsebéből, és bekapott egy pirulát. Néhány percig senki se szólt. Végül Gigi hátrafordult a hölgyekhez.
Bocsássanak meg morogta kimerülten , nem önökre gondoltam. De az idegeim készen vannak.
Na persze, ezt lassan ismerjük felelte az első hölgy.
Most pedig csakis magunkról essék szó mondta Gigi, s oldalvást Momóra mosolygott.
Még csak egy kérdést, mielőtt nem késő avatkozott közbe a második hölgy. Ugyanis mindjárt megérkezünk. Nem készíthetnék legalább gyorsan egy interjút a gyermekkel?
Kuss! üvöltött magánkívül Gigi. Én most csak Momóval akarok beszélni, éspedig magánügyben! Ez nekem nagyon fontos! Hányszor magyarázzam ezt még magának?
Hiszen maga tesz nekem mindig szemrehányást, hogy nem csinálok elég hatásos reklámot magának.
Helyes! nyögte Gigi. De ne most! Ne most!
Nagy kár! mondta a hölgy. Ez megmozgatná az emberek könnyzacskóit. De ahogy kívánja. Talán később is megcsinálhatjuk, ha egyszer...
Nem! vágott közbe Gigi. Se most, se később, egyáltalán nem! És most kegyeskedjék befogni a száját, amíg Momóval beszélgetek!
Nahát, engedje meg! heveskedett a hölgy. Végül is a maga népszerűsítéséről van szó, nem az enyémről! Jól meg kéne gondolnia, megengedheti-e magának e pillanatban, hogy ilyen lehetőséget kihagyjon!
Nem ordított Gigi kétségbeesetten , nem engedhetem meg magamnak! De Momót hagyjuk ki a játékból! És most könyörgök, csak öt percig hagyjanak nyugton bennünket!
A hölgyek hallgattak. Gigi kimerültén eltakarta kezével a szemét.
Na, most láthatod, idáig jutottam. Keserű kis nevetéssel mondta ezt. Már nincs visszaút, még ha akarnám, sincs. Nekem végem. "Gigi mindig Gigi marad!" Emlékszel? De Gigi már nem Gigi többé. Egyet mondok neked, Momo, a legveszélyesebbek életünkben azok a vágyálmok, amik teljesülnek. Én legalábbis így jártam. Nekem már nincs miről álmodnom. Én már nálatok se tudnám újra megtanulni. Annyira elegem van mindenből.
Komoran nézett ki a kocsiablakon.
Az egyetlen, amit még megtehetnék, hogy befognám a számat, többé nem mesélnék, hallgatnék, egészen életem végéig, vagy legalább addig, amíg el nem felejtenek, és ismeretlen, szegény ördög lehetnék megint.
De szegénynek lenni álmok nélkül, nem, Momo, az maga a pokol. Éppen ezért inkább maradok, ami most vagyok. Ez is pokol ugyan, de ez legalább kényelmes. Ó, de hát mit beszélek itt összevissza?! Te mindebből egy szót sem érthetsz.
Momo nézte őt. Mindenekelőtt azt értette, hogy Gigi beteg, halálosan beteg. Sejtette, hogy a szürke urak keze van benne.
S nem tudta elképzelni, miképpen segíthetne Giginek, hiszen ő maga sem akarta, hogy segítsenek rajta.
De szünet nélkül én beszélek mondta Gigi , most te mesélj, hol éltél, mit csináltál közben, Momo!
Ebben a pillanatban az autó megállt a reptér előtt. Mindnyájan kiszálltak, s rohantak be a csarnokba. Gigit már várták az egyenruhás stewardessek. Néhány fotóriporter csattogtatta a gépét, újságírók tettek föl kérdéseket. A stewardessek azonban sürgették, mert a gép néhány perc múlva fölszáll.
Gigi lehajolt Momóhoz, s a szemébe nézett. S Giginek hirtelen kicsordultak a könnyei.
Ide figyelj, Momo mondta halkan, hogy a körülöttük levők ne hallhassák , maradj nálam! Elviszlek erre az útra, meg mindenhova. Ott laksz az én szép házamban, és selyemben, bársonyban jársz, akár egy igazi kis királykisasszony. Csak legyél mellettem, és figyelj rám. Lehet, hogy megint igazi történetek jutnak eszembe, mint akkor, emlékszel? Neked csak annyit kell mondanod, hogy igen, és minden rendbe jön. Kérlek, segíts!
Momo annyira szeretett volna segíteni. Fájt a szíve. De érezte, így nem volna helyes, hogy Giginek újra Gigivé kell válnia, s hogy nem segítene neki, ha ő többé nem Momo lenne. Momónak is megtelt a szeme könnyel. Megrázta a fejét.
Gigi megértette. Szomorúan bólintott, aztán a hölgyek, akiket ezért fizetett, odább rángatták. Még egyszer intett messziről, Momo visszaintett, s Gigi eltűnt. Momo a Gigivel való találkozás alatt egyetlen szót se tudott szólni. S mennyi mondanivalója lett volna. Úgy érezte, azzal, hogy rátalált, veszítette el csak igazán.
Lassan megfordult, és ment a csarnok kijárata fele S rémület szorította össze a szívét: Kassiopeiat is elveszítette!
Tartalom Következő