Tartalom
Következő
TIZENKETTEDIK FEJEZET
Momo eljut oda, ahonnan az idő jön

Momo akkora teremben állt, amilyet még soha nem látott. Nagyobb volt a legnagyobb templomnál és tágasabb a legtágasabb pályaudvarnál. Hatalmas oszlopok tartották a mennyezetet, amit odafönt a félhomályban inkább csak sejteni, mint látni lehetett. Ablaka nem volt.

Az arany világosság, ami a mérhetetlen termet bejárta, számlálatlan gyertyából eredt, mindenütt volt belőlük, s lángjuk moccanatlanul égett, mintha világító festékkel festették volna őket, s nem kellett volna emészteniük a viaszt, hogy ragyogjanak.

Az ezerszeres surrogás, tiktakolás, csengés-bongás, amit Momo a belépésekor hallott, a rengeteg kicsi és nagy órából jött. Ott álltak s hevertek hosszú asztalokon, arany falipolcokon s végtelen sor állványon.

Volt ott pirinyó, gyémánttal díszített zsebórácska, köznapi bádogébresztő, homokóra, táncoló figurákkal ellátott zenélőóra, napóra, fából, kőből szerkesztett óra, üvegóra, olyan óra, amit csobogó vízsugár hajtott körbe. A falakon mindenféle kakukkos és egyéb óra, ellátva súllyal és ingával, egyik lassabban, ünnepélyesebben járt, a másik parányi ingája szaporán lengett ide-oda. Az első emelet magasában körfolyosó függött, csigalépcső vezetett föl hozzá. Fölötte újabb körfolyosó, a fölött újabb meg újabb. S mindenütt órák a falon, a polcon, a padlón. Gömb alakú világóra is volt, mutatta a Föld minden pontján épp múló időt, kisebb-nagyobb planetáriumok nappal, holddal, csillagokkal. A terem közepén az állóórák egész erdeje állt, óra-őserdő úgyszólván, a közönséges szobai állóóráktól egészen az igazi toronyórákig.

Megállás nélkül ütött, csengett-bongott valamelyik szerkezet, hiszen valamennyi óra más-más időt mutatott.

De ez a zaj nem volt kellemetlen, inkább egyenletes, suhogó, akár a nyári erdő.

Momo ide-oda járkált, tágra nyílt szemmel nézte a sok különlegességet. Épp egy gazdag díszítésű zenélőóra előtt állt, amelyen két apró figura, egy csöpp férfi s egy csöpp nő, tánchoz nyújtotta egymásnak a kezét. Épp meg akarta őket kicsit bökni apró ujjával, hogy lássa, megmozdulnak-e, amikor hirtelen barátságos hangot hallott:

– Nos, itt vagy újra, Kassiopeia? Hát a kis Momót nem hoztad el nekem?

A kislány megfordult, s az állóórák egyik utcájában finom, ezüsthajú idős urat pillantott meg, épp lehajolt a teknősbékához, s nézett rá, a teknős ott ült előtte a padlaton. Az idős embernek aranyszövésű kabátja, kék selyem térdnadrágja, fehér harisnyája, nagy aranycsatos cipője volt. Csuklóján s a nyakán csipke buggyant elő a kabát alól, ezüsthaja a tarkóján parányi fonatban végződött. Momo ilyen viseletet még sose látott, a nála kevésbé tudatlan azonban tüstént fölismerte volna, hogy kétszáz évvel azelőtti divatról van szó.

– Mit mondasz? – kérdezte az idős úr, még egyre a teknősbéka fölé hajolva. – Itt van? Hát hol van?

Picike pápaszemet vett elő, hasonlított ahhoz, amit Beppo hordott, csak hát ez aranyból volt, s vizsgálódva körülnézett.

– Itt vagyok! – szólalt meg Momo.

Az idős úr boldog mosollyal és kinyújtott karral jött felé. S amint jött, Momónak úgy tetszett, lépésről lépésre fiatalabb lesz. Amikor végül megállt előtte, kezét megragadta, s barátságosan megrázogatta, alig volt idősebb Momónál.

– Üdvözöllek! – mondta vidáman. – Üdvözöllek a Seholsincs-házban. Engedd meg, kicsi Momo, hogy bemutatkozzam. Én vagyok Hora mester, Secundus Minutius Hora.

– Igazán vártál engem? – kérdezte ámulva Momo.

– Persze hogy vártalak. Külön elküldtem Kassiopeia nevű teknősbékámat, hogy vezessen ide.

Mellényzsebéből elővette lapos, gyémántdíszítésű zsebóráját, s fölpattintotta a födelét.

– Rendkívüli pontossággal érkeztél – állapította meg mosolyogva, s odatartotta az órát Momo elé.

Momo látta, hogy a számlapon se mutató, se szám, csupán két nagyon-nagyon finom spirál, amely ellentétes irányban forgott lassan egymás fölött. A helyeken, ahol a vonalak metszették egymást, olykor parányi pontok villantak föl.

– Ez a csillagórák mérője – mondta Hora mester. – Megbízhatóan mutatja a ritka csillagórákat, most épp egy olyan kezdődik.

– Mi az, hogy csillagóra? – kérdezte Momo.

– Nos, vannak a Föld forgásában ritka pillanatok – magyarázta Hora mester –, amikor megesik, hogy valamennyi dolog és lény, még a legtávolabbi csillagok is soha nem ismétlődő módon együttműködnek, úgyhogy olyasmi történhetik, ami se előtte, se utána soha nem. Sajnos az emberek általában nem értik, hogyan éljenek vele, így aztán a csillagórák észrevétlenül múlnak el. De ha akad valaki, aki érti, fölismeri őket, nagy dolgok esnek a világon.

– Talán azért – kérdezte Momo –, mert kell hozzá egy ilyen óra?

Hora mester mosolyogva a fejét rázta.

– Maga az óra nem használna senkinek. Olvasni is kell tudni róla.

Újra bekattintotta az órát, s a mellényzsebébe dugta. Észrevette Momo ámuló tekintetét, ahogy még mindig megjelenését vizsgálgatja, s elgondolkodva, homlokát rancolva végignézett magán, aztán azt mondta:

– Jaj, de én, azt hiszem, kis késésben vagyok; ami a divatot illeti, úgy értem! Micsoda figyelmetlenség! Mindjárt változtatok rajta.

Csettintett az ujjával, s máris fecskefarkú kabátban, magas gallérral állt Momo előtt.

– Így jobban festek? – kérdezte kétkedve. Látta, most ámul csak igazán a kislány, s mindjárt hozzátette: – Persze hogy nem! Hova is tettem az eszem!

Újból csettintett, s egyszeriben olyan ruhát viselt, amilyet se Momo, se más emberfia soha nem látott; hiszen majdani, száz év múlva divatos viselet volt.

– Így se? – kérdezte Momót. – De hát, Orionra, csak sikerül kideríteni! Várj, újból megpróbálom.

Harmadszor is csettintett az ujjával, s végre olyan utcai ruhában állt a gyermek előtt, amilyet manapság viselnek.

– Most jó, ugye? – mondta, s hunyorgatott a szemével. – Remélem, nem ijesztettelek meg mindezzel, Momo. Csak kicsit tréfáltam. De ugye most már asztalhoz kérhetlek, kislányom? A reggeli tálalva. Nagy utat megjártál, remélem, jó étvágyad lesz. – Kézen fogta Momót, s az óra-őserdő közepébe vezette. A teknősbéka követte őket, de valamelyest lemaradt. Az ösvény útvesztőszerűen kanyargott, végül egy kis helyiségbe értek, aminek falait néhány hatalmas óra hátlapja alkotta. Az egyik sarokban kecses lábú asztalka állt díszes pamlaggal és hozzáillő párnázott székekkel. Itt is mindent megvilágított a moccanatlan gyertyalángok aranyfénye.

Az asztalkán nagy hasú kanna állt, két apró csésze, tányér, kiskanál, kés, s mindez színtiszta aranyból. Kis kosárkában aranybarna, friss, ropogós zsömle, tálacskában aranysárga vaj, kevéske méz, olyan, akár a cseppfolyós arany. Hora mester a nagy hasú kannából csokoládét töltött a csészékbe mindkettőjüknek, s kínáló mozdulattal azt mondta:

– Kérlek, kedves kis vendégem, láss hozzá bátran!

Momónak nem kellett kétszer mondani. Eddig bizony azt se tudta, hogy van ilyen iható csokoládé. A vajjal, bő mézzel kent friss, ropogós zsömle ugyancsak ritkaság volt az életében. S efféle pompásat, jóízűt, mint ezt itt, még soha nem kóstolt.

Úgyhogy egyelőre teljességgel elfoglalta a reggeli, képe kikerekedett evés közben, egyébre közben nem is gondolt. Evés közben érdekes módon a fáradtsága is elmúlt, frissnek, jókedvűnek érezte magát, pedig egész éjszaka szemhunyásnyit sem aludt. Minél tovább evett, annál jobban ízlett neki. Úgy érezte, napokig eleszegetne.

Hora mester barátságosan nézte, s nagy tapintattal egyelőre nem szólt hozzá. Megértette, hogy sok esztendő éhét kell vendégének csitítania. S lehet, ez volt az oka, hogy Momo reggelijének ideje alatt ő megint egyre öregebb lett, amíg fehér hajú, idős ember nem vált belőle. Észrevette, hogy Momo nem tud úgy igazából a késsel bánni, megkente hát neki a zsömléket, s letette elé a tányérkára. Ő maga csak igen keveset evett, inkább csak a társaság kedvéért.

Momo végtére mégiscsak jóllakott. Kiitta a csokoládét, s csészéje aranyszegélye fölött vizsgálódva a házigazdára nézett, azon tűnődött, vajon ki lehet. Nem akárki, azt persze mindjárt észrevette, de eddig a nevénél többet nemigen tudott róla.

– Miért hozattál ide a teknősbékával? – kérdezte, s letette a csészét.

– Meg akartalak védeni a szürke uraktól – felelte Hora mester komolyan. – Mindenütt keresnek, s csak nálam vagy tőlük biztonságban.

– Miért keresnek? – kérdezte Momo ijedten.

– Félnek tőled – magyarázta Hora mester –, a legrosszabbat tetted velük, amit csak lehetett.

– Nem tettem velük semmit – mondta Momo.

– De, de. Egyiket közülük odáig juttattad, hogy elárulta magát. S elmesélted a barátaidnak. Még azt is elhatároztátok, hogy megmondjátok az embereknek, kik azok a szürke urak. Azt hiszed, ennyi nem elég, hogy halálos ellenségükké válj?

– De hiszen az egész városon végigmentünk, ahogy jöttünk a teknősbékával – ámult el Momo. – Ha mindenütt keresnek, könnyen megtalálhattak volna. Egészen lassan jöttünk.

A teknősbéka újból odatelepült Hora mester lábához, a mester fölvette, s a nyakát vakargatta.

– Te mit gondolsz, Kassiopeia? – kérdezte mosolyogva. – Elkaphattak volna benneteket?

A teknősbéka hátán egy szó jelent meg: "SOHA!" Betűi olyan derűsen villództak, mintha Momo kuncogást hallott volna.

– Kassiopeia ugyanis kicsit a jövőbe is lát – magyarázta Hora mester. – Nem nagyon, de úgy félórával előre meglátja a jövőt.

– PONTOSAN FÉL ÓRÁVAL! – jelent meg a válasz a páncélon.

– Bocsánat – igazította ki magát Hora mester –, pontosan fél órával. Bizonyosan tudja, mi történik az elkövetkező fél órában. Így azt is tudja, találkozik-e a szürke urakkal vagy sem.

– Jaj de jó! – szólt ámulva Momo. – S ha előre tudja, itt meg itt találkoznék a szürke urakkal, akkor egyszerűen másfelé megy?

– Nem – felelt Hora mester –, ennyire sajnos nem egyszerű dolog ez. Azon, amit előre meglát, változtatni nem tud, hiszen csak azt tudja, mi következik. Ha tehát tudná, itt meg itt a szürke urakkal találkozik, akkor találkoznék is velük. Nem tehetne ellene semmit.

– Nem értem – mondta csalódottan Momo –, akkor mit ér, hogy tudja előre?

– Néha azért mégis ér valamit – válaszolta Hora mester –, a te esetedben például tudta, hogy ezen meg ezen az úton nem találkozik a szürke urakkal. Ez mégiscsak ér valamit, vagy nem?

Momo hallgatott. Gondolatai, akár a gombolyagról letekeredő fonál, összegabalyodtak. A kicsi lány nem tudott eligazodni köztük.

– De hogy megint visszatérjek rád s a barátaidra – folytatta Hora mester –, ki kell fejeznem elismerésemet neked. A plakátjaitok és fölirataitok rendkívüli hatással voltak rám.

– Olvastad őket? – kérdezte boldogan Momo.

– Mindet – felelte Hora mester –, az utolsó betűig!

– Sajnos rajtad kívül aligha olvasta valaki őket – vélte Momo.

Hora mester sajnálkozva bólintott.

– Bizony, sajnos. Erről gondoskodtak a szürke urak.

– Te ismered őket? – érdeklődött Momo.

Hora mester megint csak bólintott, és sóhajtott.

– Nagyon is jól ismerem őket, s ők is ismernek engem.

Momo nemigen tudta, mire vélje a választ.

– Gyakran voltál náluk?

– Nem, soha. Én soha nem hagyom el a Seholsincs-házat.

– De a szürke urak, úgy értem, ők eljönnek hozzád?

Hora mester mosolygott.

– Ne aggódj, kis Momo. Ide nem tudnak bejönni. Még akkor se, ha megtudják, hogy a Soha utcáig hogyan jussanak el. De nem tudják meg.

Momo elgondolkodott. Hora mester magyarázata megnyugtatta ugyan, de azért szeretett volna többet megtudni a mesterről.

– Te honnan tudsz mindent – kezdte elölről – a plakátjainkról meg a szürke urakról?

– Állandóan figyelem őket, s mindent, ami velük kapcsolatban van – mondta Hora mester. – Így aztán téged is figyeltelek, meg a barátaidat is.

– És soha nem lépsz ki a házadból?

– Nem is kell – mondta Hora mester, s közben szemmel láthatóan visszafiatalodott megint –, van nekem egy mindenlátó ókulám. – Levette arany szemüvegét, s Momónak nyújtotta.

– Nem akarsz átnézni rajta?

Momo föltette a szemüveget, hunyorított, kacsintott, s azt mondta:

– Én ezen nem ismerek föl semmit. – Csupán elmosódó színeket látott örvényleni, fényeket, árnyékokat. Szinte megszédült.

– Bizony – hallotta a mester hangját –, eleinte így van. Nem olyan egyszerű dolog átnézni a mindenlátó ókulán. De mindjárt megszokja a szemed.

Fölállt, odaállt Momo széke mögé, kezét óvatosan a Momo orrán ülő pápaszem két szárára tette. A kép azonnal tiszta lett.

Momo legelőbb azokat a szürke urakat látta, akik a három autóval ott ügyetlenkedtek a furcsa fényű városszélen. Épp azon voltak, hogy visszataszigálják az autóikat.

Momo továbbpillantott, s más csoportokat is látott a város utcáin, izgatottan gesztikulálva beszéltek egymással, vagy kiáltoztak messziről egymásnak.

– Rólad beszélnek – magyarázta Hora mester –, nem értik, hogyan tudtál elmenekülni előlük.

– Miért olyan szürke az arcuk? – kíváncsiskodott Momo, s tovább nézelődött.

– Mert olyasmiből tengődnek, ami halott – felelte Hora mester. – Tudod, hogy az emberek életidejéből tartják fönn magukat. De ez az idő valójában meghal, mihelyt a tulajdonosától elragadják. Mert minden embernek megvan a maga ideje. S csakis addig marad élő, amíg az övé.

– Akkor ezek a szürke urak nem is emberek?

– Nem bizony, ők csak emberalakot öltöttek.

– De hát akkor micsodák?

– A valóságban semmik.

– És honnan jönnek?

– Keletkeznek, mert az emberek lehetőséget adnak nekik, hogy keletkezzenek. Ennyi már elég, hogy legyenek. S most az emberek még arra is lehetőséget adnak, hogy uralkodjanak rajtuk. S ez is elég, hogy megtörténjék.

– S ha nem tudnak több időt lopni?

– Akkor visszakényszerülnek a semmibe, ahonnan jöttek.

Hora mester levette Momo orráról a szemüveget, s zsebre tette.

– De sajnos már túlontúl sok a segítőjük – folytatta egy idő után. – Ez benne a rossz.

– Én nem engedem, hogy az időmet akárki elvegye – mondta Momo eltökélten.

– Remélem – válaszolt Hora mester. – Gyere, Momo, megmutatom a gyűjteményemet.

Hirtelen öregnek tetszett megint.

Kézen fogta Momót, s kivezette a nagy terembe. Ott megmutatta neki az órákat, fölhúzta a zenélőórákat, elmagyarázta neki a világórákat, a planetáriumokat, s mivel látta, apró vendége mennyire örül a különös dolgoknak, lassan újra megfiatalodott.

– Mondd, szeretsz rejtvényt fejteni? – kérdezte úgy mellesleg, s közben továbbhaladtak.

– Ó, igen, nagyon is! – felelte Momo. – Tudsz egyet?

– Igen – mondta Hora mester, s mosolyogva nézett Momóra –, de nagyon nehéz. Nem sokan tudják megfejteni.

– Akkor jó – mondta Momo –, akkor megjegyzem, s aztán majd föladom a barátaimnak.

– Kíváncsi vagyok, kitalálod-e. Jól figyelj!


Él egy házban három fiú,

mindegyik más-más formázatú,

de ha meg akarod különböztetni őket,

mindhárom egyformának tetszik előtted.

Az első nincs itt, csak eztán jön haza.

A második nincs itt, már elment valahova.

Csak a harmadik, a legkisebb köztük, van itt,

ha ő nincs, a másik kettő nem létezik.

S úgy van meg a harmadik, akiről szó van,

hogy az első a másodikká változik valóban.

Ha meg akarod nézni, úgy nézheted,

mindig csak egy van, s látszik testvéreinek!

Mondd meg: vajon egy ez a három?

Vagy csak kettő? Vagy egy se válaszod várom!

Gyermekem, hogyha a nevüket tudod,

ismersz három hatalmas uralkodót.

Közösen nagy birodalmat urallanak

ők maguk is az! Benne hasonlatosak.


Hora mester Momóra nézett, s biztatóan biccentett. Momo figyelmesen hallgatta. Kitűnő emlékezete segítségével szóról szóra megismételte a rejtvényt.

– Jaj! – sóhajtott aztán. – Ez csakugyan nehéz. Fogalmam sincs, mi lehet. Azt se tudom, hogy kezdjem.

– Próbáld csak meg! – mondta Hora mester.

Momo még egyszer elmondta fejből az egész rejtvényt. Majd a fejét rázta.

– Nem megy – ismerte be.

Közben a teknősbéka is odaért. Odatelepült Hora mester mellé, s figyelmesen Momóra nézett.

– Nos, Kassiopeia – mondta Hora mester –, te mindent fél órával előbb tudsz. Megfejti Momo a rejtvényt?

– MEG! – tűnt föl az írás a teknős hátán.

– Na, látod! – mondta Momóhoz fordulva Hora mester. – Meg fogod fejteni. Kassiopeia sose téved.

Momo ráncolta homlokát, s nagy erővel gondolkodott. Miféle három fiútestvér van egyáltalán, akik egy házban laknak? Nyilvánvaló, hogy nem emberekről van szó. A rejtvényekben testvérek mindig az almamagok, a fogak, egyebek, mindenképp egymáshoz hasonló dolgok. Itt azonban három olyan testvérről volt szó, akik valamiképp egymássá is átváltoznak. Mi van olyan, ami egymássá átváltozhatik? Momo körülnézett. Itt voltak például a moccanatlan lángú gyertyák. A viasz a láng segítségével fénnyé változik. Bizony, ez három testvér. Mégse jó, hiszen mindhárom jelen van. A rejtvényben meg kettőnek a háromból nem szabad jelen lennie. Talán valami olyasmi, mint a szirom, a gyümölcs és a magja. Igen, valóban egyezik ebben már sok minden. A mag a legkisebb a három közül. S ha jelen van, a másik kettő nincs itt. S nélküle a másik kettő nem volna. De mégse jó! A termés magvát egészen jól szemügyre lehet venni. S a rejtvény úgy szól, hogy mindig a másik két testvér egyikét látjuk, ha a három közül a legkisebbet akarjuk megnézni.

Momo gondolatai ide-oda csapongtak. Egyszerűen nem talált rá a tovább vivő nyomra. De hát Kassiopeia megmondta, hogy meg fogja fejteni. Még egyszer elölről kezdte tehát, s maga elé mormogta a rejtvény szavait.

Amikor ahhoz a részhez jutott, hogy: – Az első nincs itt, csak eztán jön haza... – látta, hogy a teknősbéka ráhunyorít. Hátán megjelent az írás: "AZ, AMIT TUDOK!" – s tüstént ki is aludt.

– Csönd legyen, Kassiopeia! – szólt Hora mester somolyogva, anélkül hogy a teknősre nézett volna. – Ne súgj! Momo ezt magától is tudja.

Momo persze meglátta a teknősbéka hátán az írást, s azon töprengett, mit jelenthet. Mi az, amit Kassiopeia tud? Tudja, hogy Momo meg fogja fejteni a rejtvényt. De ennek valahogy nincs értelme.

Mit tud még? Mindig tudja, mi fog történni...

– A jövő! kiáltott Momo. – Az első nincs itt, csak eztán jön haza; a jövő!

Hora mester bólintott.

– A második meg már nincs itt, elment valahova, az akkor a múlt magyarázta Momo.

Hora mester újra biccentett, s örvendezve mosolygott.

– De most – tűnődött Momo –, most aztán nehéz lesz. Mi az a harmadik? Hármójuk közül a legkisebb, nélküle mégse létezik a másik kettő, ugye, úgy van? S az egyetlen, aki jelen van. – Töprengett, s egyszerre csak fölkiáltott: – Az most van! Ez a pillanat! A múlt az elmúlt pillanatok, a jövő a leendő pillanatok. Vagyis egyik se volna, ha nem volna a jelen. Így van, ugye, így?!

Momo arca izzott a buzgalomtól. Folytatta:

– De mit jelent a következő:


S úgy van a harmadik, akiről szó van,

hogy az első a másodikká változik valóban...


Hiszen ez azt jelenti, hogy jelen csak úgy van, hogy a jövő múlttá változik! – Meglepetve Hora mesterre nézett.

– Hiszen így van! Erre még sose gondoltam. De hát nincsen is pillanat, hanem mindig csak múlt és jövő? Hiszen például most, ez a pillanat, amíg beszélek róla, máris a múlt! Jaj, most már értem, mit jelent: "Ha meg akarod nézni, úgy nézheted, mindig csak egy van, s látszik testvéreinek!" S most már a többit is értem, hiszen úgy is lehet érteni, hogy egyáltalán csak egy van a három testvérből: a jelen vagy csak a múlt meg a jövő. Vagy egy se, hiszen mindegyik csak úgy van, ha a másik kettő is van. Forog ám minden a fejemben!

– Csakhogy a rejtvénynek még nincs vége – mondta Hora mester. – Mi az a nagy birodalom, amit hárman közösen uralnak, s ami egyben önmaguk is?

Momo tanácstalanul nézett rá. Vajon mi lehet? Mi együtt a múlt, a jelen s a jövő, mind a három?

Körülnézett a hatalmas teremben. Tekintete a sok ezer órát pásztázta, s hirtelen megvillant a szeme.

– Az idő! – kiáltott s tapsolt. – Bizony, az idő! Az idő az! – Boldogan ugrándozott ide-oda.

– Most még csak annyit mondj meg nekem, mi az a ház, amelyben a három testvér lakik – szólította föl Hora mester.

– A világ – válaszolt Momo.

– Éljen! – kiáltott föl Hora mester, s szintén összecsattantotta tenyerét. – Gratulálok, Momo. Értesz a rejtvényfejtéshez. Igazán örülök.

– Én is – válaszolt Momo, s magában kicsit csodálkozott, miért örül Hora mester annyira, hogy neki sikerült megfejtenie a rejtvényt.

Továbbsétáltak az órateremben, és Hora mester még más, ritka dolgokat mutatott neki, de Momo gondolata még egyre a rejtvényen járt.

– Mondd csak – kérdezte végül –, valójában mi az idő?

– Hisz éppen most fejtetted meg magad – felelt rá Hora mester.

– Nem úgy gondolom – magyarázta Momo –, hanem, hogy maga az idő mégiscsak valami. Hiszen van. A valóságban mi?

– Szép volna – mondta Hora mester –, ha ezt is magad válaszolnád meg.

Momo soká töprengett.

– Itt van – mormolta környezetéről megfeledkezve –, annyi bizonyos. De megfogni nem tudjuk. Megtartani se tudjuk. Lehet, hogy olyasmi, mint az illat? De olyasmi is, ami egyre csak elmúlik. Vagyis keletkeznie kell valahol. Talán olyasmi, mint a szél? Nem, nem! Már tudom! Talán valamiféle zene, csak nem halljuk, mivel mindig jelen van. Habár azt hiszem, hallottam olykor, egészen halkan.

– Tudom – bólintott Hora mester –, ezért hívhattalak ide magamhoz.

– De kell valami másnak is lennie – vélte Momo, még egyre a gondolatán csüggve –, a zene ugyanis nagyon messziről jött, de egészen mélyen énbennem hangzott. Talán az idővel is így van.

Zavartan elhallgatott, majd gyámoltalanul hozzátette:

– Úgy értem, ahogyan a szél támasztja a hullámokat a vízen. Jaj, biztosan bolondság mindez, amit itt beszélek.

– Úgy gondolom, nagyon szépen mondtad – vélte Hora mester. – Éppen ezért rád bízok egy titkot: innen a Seholsincs-házból, a Soha utcából árad ki minden ember ideje.

Momo áhítattal nézett rá.

– Ó – szólt halkan –, te magad csinálod?

Hora mester újra mosolygott.

– Nem, gyermekem, én csupán igazgatom. Az én kötelességem, hogy eljuttassam minden embernek azt az időt, ami neki rendelve van.

– Nem tudnád akkor úgy intézni – kérdezte Momo –, hogy az időtolvajok többé ne lophassák az emberek idejét?

– Nem, azt nem tudom – válaszolt Hora mester –, mert hogy mit csinálnak az emberek az idejükkel, azt nekik maguknak kell eldönteniük. Maguknak is kell megvédeniük. Én csak eljuttathatom nekik.

Momo körülnézett a teremben, aztán megkérdezte:

– Erre való ez a sok óra? Minden embernek egy, igen?

– Nem, Momo – felelt Hora mester –, ezek az órák csupán afféle szenvedélyeim. Nagyon is tökéletlen utánzatai annak, amit minden ember a szívében hord. Mert ahogyan van szemetek, hogy a fényt meglássátok, van fületek, hogy a hangot meghalljátok, úgy van szívetek, hogy az időt megérezzétek. S minden idő, amit nem a szívünkkel érzünk meg, elveszett idő, akár a szivárvány színei a vaknak, a madár éneke a süketnek. De van vak meg süket szív is, amely semmit se érez, épp csak ver.

– S ha a szívem egyszer megszűnik verni? – kérdezte Momo.

– Akkor számodra az idő is véget ér, gyermekem – felelt rá Hora mester. – Úgy is mondhatnók, te magad vagy, aki visszamégy az időn át, minden napodon, éjszakádon, hónapodon, éveden át. Vándorolsz visszafelé az életeden, amíg el nem jutsz a nagy ezüstkapuhoz, amin valamikor beléptél. S azon újra kilépsz.

– S mi van a másik oldalon?

– Ott vagy, ahonnan a zene jön, amit néha egészen halkan meghallottál. De akkor hozzátartozol, magad is hang vagy benne. – Vizsgálódva nézett Momóra. – De hát ezt most még nem értheted.

– De – mondta halkan Momo –, azt hiszem.

Emlékezett jövetelére a Soha utcán át, amelyben mindent visszafelé élt meg, s megkérdezte:

– Te a halál vagy?

Hora mester mosolygott, s hallgatott egy darabig, aztán így felelt:

– Ha az emberek tudnák, mi a halál, nem félnének tőle. S ha többé nem félnének tőle, senki nem lophatná el az életidejüket.

– Akkor csak meg kell nekik mondani – javasolta Momo.

– Gondolod? – vélte Hora mester. – Minden órával, amit nekik juttatok, figyelmeztetem őket. De félek, nem is akarják meghallani. Inkább azoknak hisznek, akik rémisztgetik őket. Ez is rejtvény.

– Én nem félek – mondta Momo.

Hora mester lassan bólintott. Hosszan Momóra nézett, majd azt kérdezte:

– Szeretnéd látni, honnan jön az idő?

– Szeretném – suttogta Momo.

– Elviszlek oda – mondta Hora mester. – De azon a helyen hallgatni kell. Nem szabad semmit se kérdezni, semmit se szólni. Megígéred, hogy nem szólsz?

Momo némán bólintott.

Hora mester lehajolt hozzá, fölemelte, s erősen karjába szorította. Egyszeriben nagyon nagynak s nagyon öregnek tetszett, de nem úgy, ahogyan az öregemberek, hanem ahogyan a fa vagy a sziklaszirt. Aztán kezét Momo szemére tette, s olyan volt, mintha súlytalan, hűvös hó lepné a kislány arcát.

Momo úgy érezte, Hora mester hosszú, sötét folyosón lépked vele végig. De mintha fészekmelegben lett volna, s egyáltalán nem félt. Eleinte azt hitte, saját szívének dobogását hallja, aztán mindinkább olyan volt, mintha valójában Hora mester lépteinek visszhangja volna.

Hosszú út volt, de Hora mester végtére letette Momót. Arca Momo arcának közvetlen közelében, nagy szemmel nézett Momóra, s ujja az ajkára volt téve. Majd fölegyenesedett, s hátrább lépett. Arányló szürkület vette körül őket.


Momo lassan rádöbbent, hogy hatalmas, tökéletesen kerek kupola alatt áll, a kupola akkora, mint az egész égbolt. S teljes egészében színaranyból van. Egészen fönt középütt kerekded nyílás, azon át fényoszlop ereszkedett merőlegesen egy ugyancsak kerekded tóra, amelynek fekete vize sima volt és moccanatlan, akár egy sötét tükör.

Közvetlenül a víz fölött villódzott valami a fényoszlopban, akár a fényes csillag. Fönséges lassúsággal mozgott ide-oda, Momo látta, hogy hatalmas inga sétál a fekete tükör fölött oda s vissza. De semmire sincs fölfüggesztve. Csak úgy lebeg, és mintha súlytalan volna.

A csillaginga lassan egyre közelebb ért a tó pereméhez, s a víz sötétjéből idekint nagy virágbimbó emelkedett ki. Minél közelebb ért az inga, a szirmok annál inkább kinyíltak, s a virág végül teljes pompájában hevert a víztükrön.

Csodálatos virág volt, Momo ilyet még soha nem látott. Mintha semmi másból, csakis fényességes színekből állt volna. Momo nem is sejtette, hogy ilyen színek egyáltalán vannak. A csillaginga kicsit megállt a virág fölött, a kislány teljesen elmerült a látványban, s mindenről megfeledkezett. Már maga az illat olyan volt, mintha soha másra nem vágyott volna, csak eddigi életében nem tudta, hogy erre vágyik.

Az inga aztán lassan meglendült, tovább járt. Momo riadtan nézte, hogy amint az inga egyre jobban távolodik, úgy hervad lassan a pompás virág. Egyik szirom válik le a másik után, s merül alá a sötét mélységbe. Momo szíve úgy belesajdult, mintha most veszítene el valamit megmásíthatatlanul s örökre.

Mire az inga a tó közepe fölé visszaért, a virág teljesen megsemmisült. Közben azonban a tó túlsó felén fölbukkant egy bimbó a sötétlő vízből. S amint az inga szép lassan föléje ért, Momónak úgy tetszett, még fölségesebb virág, ami belőle kinyílik. A gyermek megkerülte a tavat, hogy közelről szemlélhesse a virágot.

Egészen más volt, mint az előző virág. Ennek a színeihez hasonlót se látott még soha Momo, de mintha még gazdagabbak és pompásabbak lettek volna. Ennek a virágnak egészen más illata volt, sokkal fölségesebb, s minél tovább szemlélte Momo, annál több csodálatos részletet fedezett föl rajta.

De a csillaginga megint csak lendült, s ez a virág is elfoszlott s alámerült, szirom szirom után, le a tó megfejthetetlen mélységébe.

Lassan, lassan sétált át az inga a túlpartra, de most nem ugyanazon a helyen állt meg, mint imént, hanem kicsivel továbblendült. S ott, egy lépéssel az előbbi helytől, újabb bimbó bukkant föl, s kezdett lassan bontakozni.

Momónak most úgy tetszett, ez a virág volt a legszebb. Ez a virágok virága volt, a legnagyobb csoda!

Momo szeretett volna fönnhangon sírni, amikor látta, hogy ez a gyönyörűség is oszlik, fonnyadni kezd, s merül alá a mélységbe. Emlékezett azonban az ígéretére, amit Hora mesternek tett, s néma maradt.

A túlfelen az inga egy lépéssel továbblendült, s most ott kelt ki újabb virág a sötét vízből.

Momo lassan fölfogta, hogy valamennyi virág mindig más, mint az előző volt, mindig az tetszik legszebbnek, ami éppen nyílik.

Körbe-körbe járva a tó körül, nézte, hogyan kelnek, nyílnak a virágok s hogyan múlnak el. Úgy érezte, ebbe a varázslatos játékba soha nem fáradna bele.

Aztán lassanként észrevette, hogy szüntelenül valami más is történik, olyasmi, amit eddig nem vett észre.

A fényoszlop, amely a kupola közepéből aláragyogott, már nemcsak látható volt – Momo egyszeriben hallotta is!

Eleinte olyan volt, mint a szélzúgás, ha közeledve a fák koronáját beszélteti. De aztán nőtt, nőtt a hang, egyszerre csak a vízeséshez vált hasonlóvá vagy a tenger dörgéséhez, amikor sziklapart állja útját.

Momo egyre jobban ki tudta venni, hogy ez a dübörgés számtalan hangból áll, a hangok kavarogva újabb s újabb rendet alkotnak, változnak, más és más harmóniában olvadnak össze. Zene volt, s egyben valami egészen más. Momo hirtelen rádöbbent: azt a zenét hallja, amit olykor halkan s nagyon messziről hallott, ha a villódzó csillagvilág alatt a csöndre fülelt.

Most azonban egyre tisztábbak lettek a hangok, egyre sugarasabbak. Momo sejtette, ez a zengő fény hívogatta elő a sötét vízből a virágokat, ez adott nekik utánozhatatlan s megismételhetetlen színpompát s alakot.

Minél tovább hallgatta ezt a zenét, annál inkább meg tudta különböztetni az egyes hangokat.

Ezek azonban nem emberi hangok voltak, inkább úgy zengett, mintha arany, ezüst s a világ valamennyi érce dalolna. Aztán e hangokon túl egészen más hangok merültek föl, elképzelhetetlen messzeségből s megfoghatatlanul hatalmas hangok. Egyre tisztábban szóltak, Momo egyszerre csak szavakat hallott, olyan nyelv szavait, amilyet eddig soha nem hallott, s mégis megértette őket. A nap szólt meg a hold, a planéták s valamennyi csillag, valódi nevüket nyilatkoztatták ki. S ezekben a nevekben meghatározódva benne foglaltatott, mit cselekedjenek, összhangban hogyan működjenek, hogy ezek az idővirágok keletkezzenek s újra elmúljanak.

Momo egyszeriben megértette, mindezek a szavak hozzá szólnak. Az egész világ, a legtávolibb csillagokig, úgy fordult feléje, akár egy elgondolhatatlan nagy orca, reá tekint, s beszél hozzá.

Elfogta valami nagyobb érzés, mint a félelem.

Ebben a pillanatban meglátta Hora mestert, s hogy némán int neki a kezével. Odasietett, a mester a karjára vette, s Momo Hora mester mellére szorította arcát. A mester keze újra hóhalkan Momo szemére simult, sötét lett, csönd lett, Momo a fészekmeleget érezte megint. Visszamentek végig a hosszú folyosón.

Visszaértek az órák közt levő kis szobába, s Hora mester a díszes pamlagra fektette Momót.

– Hora mester – suttogta Momo –, sose tudtam, hogy az emberek ideje ilyen... – kereste a megfelelő szót, de nem találta –...ilyen nagy – mondta végül.

– Amit láttál és hallottál, Momo – válaszolt Hora mester –, nem minden ember ideje. Ez csak a te időd volt. Minden emberben benne van az a hely, ahol te épp jártál. Eljutni ide azonban csak az tud, aki hagyja, hogy én vigyem. S közönséges szemmel nem látható.

– De hát hol voltam?

– A saját szívedben – mondta Hora mester, s megsimította Momo engedetlen haját.

– Hora mester – suttogta újra Momo –, elhozhatom hozzád a barátaimat?

– Nem – válaszolt a mester –, most még nem lehet.

– Meddig maradhatok nálad?

– Amíg nem vágyódsz vissza a barátaidhoz, gyermekem.

– De elmesélhetem nekik, mit mondtak a csillagok?

– Elmesélheted. De nem tudod majd elmesélni.

– Miért nem?

– Ahhoz előbb olyan szavaknak kellene teremniük benned.

– De szeretném elmesélni, mindenkinek szeretném! Szeretném nekik a hangokat elénekelni. Azt hiszem, akkor minden jó lenne megint.

– Ha valóban akarod, Momo, tudnod kell várni.

– Nem baj, hogy várnom kell.

– Várnod kell, gyermekem, akár a magnak, amely a földben alszik egész napfordulót, mielőtt kikelne. Addig tart, míg a szavak megnőnek benned. Akarod?

– Akarom – suttogta Momo.

– Akkor aludj – mondta Hora mester, s végigsimított Momo szemén –, aludj.

S Momo mély lélegzetet vett, és boldogan elaludt.

Tartalom
Következő