Tartalom Következő HUSZADIK FEJEZET Az üldözők üldözése Momo máris odament, s kinyitotta a kis belső ajtót, amin Hora mester neve állt. Aztán hamar végigszaladt a kőalakokkal szegélyzett folyosón, és kinyitotta a zöld fémből való nagy utcai ajtót. Minden erejére szükség volt, hiszen az óriási nagy ajtószárnyak súlyosak voltak.
Amint ezzel elkészült, visszafutott a számtalan órával benépesített terembe, és várt, Kassiopeiával a karján, most mi lesz.
S aztán bekövetkezett!
Hirtelen valamiféle rengés támadt, de nem a terem remegett belé, hanem az idő, időrengés volt úgyszólván. Szóval elmondhatatlan, miféle érzés volt. Az eseményt olyan hang kísérte, amit ember füle soha nem hallott. Olyan volt, akár egy évszázadok mélyéről föltörő sóhaj.
S aztán el is múlt minden.
Abban a szempillantásban a számtalan óra tiktakolása, zengése, ütése, csikorgása egy csapásra abbamaradt. A lengő ingák ott álltak meg, ahol éppen jártak. Semmi nem mozdult többé, semmi. S olyan csönd terült szét, olyan tökéletes csönd, amilyet eddig sehol senki a világon nem hallgatott. Az idő véget ért.
S Momo rádöbbent, hogy a kezében egy csodálatos nagy idővirágot tart. Nem érezte meg, hogyan került a kezébe a virág. Egyszeriben itt volt, mintha időtlen ideje a kezében tartaná.
Óvatosan lépett egyet. Valóban tudott mozogni, fáradság nélkül, mint máskor is. Az asztalkán még ott volt a reggeli maradéka. Leült az egyik kis párnázott székre, a párnája azonban most olyan kemény volt, akár a márvány, többé nem süppedt. Csészéjében még maradt kortynyi csokoládé, a csészét azonban nem lehetett elmozdítani a helyéről. Bele akarta mártani ujját a folyadékba, de az szilárd volt, akár az üveg. Ugyanígy járt a mézzel. Még a tányéron levő kenyérmorzsák is teljesen mozdíthatatlanok voltak. Semmin se lehetett már változtatni, még a legparányibb parányon sem, hiszen nem volt többé idő. Kassiopeia elkezdett kapálódzni, Momo lenézett rá.
VESZTEGETED AZ IDŐDET! volt olvasható a hátpáncélon.
Bizony, az Istenért! Momo összeszedte magát. Végigszaladt a termen, kibújt a kis ajtón, továbbfutott a folyosón, kilesett a nagy ajtón, mi van az utcán, s abban a pillanatban visszahőkölt. Szíve iszonyúan vert.
Az időtolvajok egyáltalán nem mentek el! Ellenkezőleg, jöttek a Soha utcán, amiben véget ért a visszafelé haladó idő, s a Seholsincs-ház felé tartottak. Ezzel aztán nem számolt a terv.
Momo visszarohant a nagy terembe, s Kassiopeiával a karján, elbújt az egyik állóóra mögé.
Ez aztán jól kezdődik mormogta.
Aztán meghallotta a szürke urak lépteinek visszhangját a folyosón. Egyik szürke úr a másik után nyomakodott át a kicsi ajtón, már egész csapat állt belőlük a teremben. Körülnéztek.
Hatásos! mondta egyikük. Ez tehát az új otthonunk.
Ez a Momo nevű lány nyitotta ki nekünk az ajtót szólt egy másik hamuszürke hang , pontosan megfigyeltem. Okos gyermek! Kíváncsi vagyok, hogyan sikerült neki átejteni az öreget.
Egy harmadik, hasonló hang így felelt:
Az én véleményem szerint az Úgynevezett maga megijedt. Az, hogy az idősodor kihagyott a Soha utcában, csakis azt jelenti, hogy ő leállította. Tehát belátta, hogy alkalmazkodnia kell hozzánk. Most aztán elintézzük egy csapásra. De hol bujkálhat?
A szürke urak körüljártatták tekintetüket, aztán egyikük hirtelen megszólalt, hangja még hamuszürkébb volt:
Itt valami nincs rendjén, uraim! Az órák! Nézzék, mi van az órákkal! Valamennyi megállt. Még a homokóra is.
Nyilván megállította őket vélte bizonytalanul egy másik.
Homokórát nem lehet megállítani! szólt az első. S mégis, nézzék csak, uraim, a homokóra a homokszemek pergése közepette megállt. Mit jelent ez?
Be sem fejezte, a folyosó felől futó léptek hangzottak, s egy szürke úr türemkedett be izgatottan gesztikulálva a kis ajtón, s azt mondta:
Épp most kaptunk hírt a városban levő ügynökeinktől. Állnak az autóik. Minden áll. Az egész világ megállt. Lehetetlen bárkitől még egy szemernyi kis időt is kaparintani. Egész utánpótlásunk összeomlott! Már nincsen idő! Hora megállította az időt!
Egy pillanatra halálos csönd támadt. Majd az egyik megkérdezte:
Mit beszél? Összeomlott az utánpótlásunk? De akkor mi lesz velünk, ha a magunkkal hozott szivarjaink elfogynak?
Azt ön is jól tudja, mi lesz akkor velünk! kiabált egy másik. Ez rettenetes katasztrófa, uraim!
S egyszerre mindenki összevissza kiabált: "Hora el akar bennünket pusztítani! Azonnal meg kell szakítanunk az ostromot! Meg kell próbálnunk a tárolóinkhoz eljutni! Kocsi nélkül? Nem érhetünk oda időben! Az én szivarkészletem már csak huszonhét percre elegendő! Az enyém huszonnégyre! Akkor adja ide! Megőrült? Meneküljön, aki csak tud!"
Mindannyian a kis ajtóhoz rohantak, s egyszerre nyomakodtak rajta kifelé. Momo figyelte őket a rejtekhelyéről, hogyan lökdösik félre egymást félelmükben, egyre vadabbul ráncigálják egymást, szabályos verekedésbe keverednek. Mindegyik a másik előtt szeretett volna kijutni s menteni szürke életét. Keménykalapjukkal verték egymás fejét, birkóztak egymással, s kitépték a szivart egymás szájából. S akinek szájában már nem volt szivar, mintha hirtelen erejét vesztette volna. Állt, kinyújtott kézzel, félelemmel, sírós grimasszal arcán, egyre átlátszóbb lett, és végül gyorsan eltűnt. Semmi sem maradt meg belőle, még a kalapja se.
Végül már csak három szürke úr maradt a teremben, nekik végtére mégiscsak sikerült egymás után kijutniuk a kis ajtón, és elmenekülniük.
Momo, hóna alatt a teknősbékával, kezében az idővirággal, a nyomukba szegődött. Most minden azon múlt, szem elől téveszti-e a szürke urakat vagy sem.
Amikor kijutott a kapun, látta, hogy az időtolvajok már a Soha utca elején járnak. Ott a füstfelhőkben a szürke urak különféle csoportjai állnak, s heves taglejtéssel beszélnek egymáshoz.
Amikor meglátták társaikat kifelé rohanni a Seholsincs-házból, ők is rohanni kezdtek, mások utánuk, és pillanatok alatt az egész hadsereg hanyatt-homlok menekült. A szürke uraknak szinte véget nem érő karavánja rohant a város belseje felé, a hófehér házak és más-más irányba hulló árnyak különös álomkörnyékén át. Az idő eltűnésével persze itt is véget ért a lassúság és gyorsaság titokzatos váltakozása.
A szürke urak serege elfutott a tojásemlékmű mellett és tovább, egészen addig, ahol a közönséges házak álltak, a szürke, kopott bérkaszárnyák, amelyekben az idő peremén élő emberek laktak. De most itt is megdermedt minden.
Kellő távolságra az utóhadtól haladt Momo. S ilyenformán fordított üldözés kezdődött végig a nagy városon, olyan hajtóvadászat, amelyen a szürke urak hatalmas serege futott egy kezében virágot tartó, hóna alá teknősbékát szorító kislány elől.
De milyen különös volt most ez a város! A közlekedési sávokon ott állt egymás mellett az autók hosszú sora, a kormánykerék mögött a mozdulatlan vezetők, kezük a kapcsolón vagy a dudán, egyik éppen ujjal mutat a homlokára, s dühös tekintettel mered a szomszédjára, kerékpárosok, akik kinyújtott karral mutatnák, merre akarnak kanyarodni, a járdán a rengeteg gyalogos, férfiak, nők, gyerekek, kutyák, macskák, teljesen mereven és mozdulatlanul, még a kipufogók füstje is áll.
Az utcák kereszteződésénél a közlekedési rendőrök, szájukban a síp, a mutogatás kellős közepén ők is megálltak. Galambraj lebegett a tér fölött mozdulatlanul a levegőben. Fönt a magasban repülőgép állt, mintha úgy festették volna föl az égre. A szökőkutak vize olyan volt, akár a jég. A fákról lehulló levelek mozdulatlanul álltak félúton a levegőben. Egy kiskutya, amelyik épp a lábát emelte egy villanyoszlopnál, úgy állt ott, mintha kitömték volna.
Ezen a városon át, amelyik élettelen volt, akár a fénykép, rohantak, menekültek a szürke urak. S Momo mindig a hátuk mögött, óvatosan, ügyelve, az időtolvajok ne vegyék észre. De azok úgyse figyeltek semmire, hiszen a menekülésük egyre fárasztóbb és körülményesebb volt.
Nem szoktak hozzá, hogy ekkora távolságot futólépésben megtegyenek. Ziháltak és levegő után kapkodtak. Közben kénytelenek voltak szájukban tartani a szivarjukat, ami nélkül végképp elvesztek volna. Egyik-másik kiejtette rohanás közben, s még mielőtt megtalálta volna az utca kövén, semmivé foszlott.
De nem csupán ezek a külső körülmények nehezítették meg egyre inkább a menekülésüket, egymásnak is mind veszélyesebbé váltak. Egyik-másik ugyanis, akinek saját szivarja lassan elparázslott, kitépte a szivart a társa szájából, így lassan, de állandóan fogyatkozott a menekülők száma.
Akiknek volt némi tartalék szivarjuk az aktatáskában, nagyon ügyeltek, a többiek meg ne neszeljék, hiszen azok, akiknek már nem volt, rájuk vetették volna magukat, hogy megkaparintsák ezt a ritka kincset. Vad ütlegelésbe gabalyodtak. Egész csoportok támadtak egymásra, hogy a tartalékból valamit megszerezzenek. Közben szivarok hullottak az út kövére, a nagy tumultusban összetaposták őket. A világból való kimúlás félelme teljesen összezavarta a szürke urakat.
S még valami okozott nekik mind nagyobb nehézséget, ahogy beljebb jutottak a városba. A nagy város némelyik pontján úgy megsűrűsödött az embertömeg, hogy a szürke urak csak nagy fáradsággal tudtak átjutni a megdermedt járókelők közt, mintha erdőben kellene járniuk. Momo kicsi volt, vékonyka, ő sokkal könnyebben siklott előre. De még a levegőben függő tollpihe is olyan mozdulatlan volt, hogy a szürke urak szinte beverték rajta a fejüket, ha véletlenül nekirohantak.
Hosszú út volt, Momo nem sejtette, meddig tart még. Aggódva nézett a kezében levő idő virágra. Az közben gyönyörűen kiteljesedett. Egyelőre tehát nem volt veszély.
De aztán történt valami, s Momo hirtelenében minden másról megfeledkezett! Az egyik kis mellékutcában Beppót, az utcaseprőt pillantotta meg.
Beppo! kiáltott magánkívül az örömtől, s rohant oda az öreghez. Beppo, már mindenütt kerestelek! Hol voltál egész idő alatt? Jaj, Beppo, kedves Beppo!
A nyakába akart borulni, de visszapattant róla, mintha vasból lett volna az öreg. Momo meg is ütötte magát, szemébe szökött a könny. Sírva állt az öreg előtt, és nézett rá.
Az apró termetű alak még görnyedtebb volt, mint régen. Jóságos arca teljesen megvékonyodott, sápadt volt és beesett. Álla köré fehér, torzonborz szakáll csavarodott, hiszen borotválkozásra rég nem fordított időt. Kezében a sok használatban agyonkopott, öreg söprű. Így állt ott, moccanatlanul, akár a többiek, apró pápaszemén át az utcai szemétre bámult.
Momo most végre rátalált, de ez már mit sem segített, hiszen észre sem vette szegény öreg. S hátha most látja utoljára. Ki tudja, miképpen végződik ez az egész. Ha rosszul, akkor szegény öreg Beppo itt áll mozdulatlanul időtlen ideig.
A teknősbéka mocorgott Momo hóna alatt.
TOVÁBB! fénylett az írás a páncélon.
Momo visszarohant a főutcára, és megijedt. Már egy fia időtolvajt se látott! Momo egy darabon futott abba az irányba, amerre a szürke urak menekültek, de hiába. Nyomukat vesztette!
Tanácstalanul megállt. Most mitévő legyen? Kérdőn Kassiopeiára nézett.
MEGTALÁLOD ŐKET, FUSS TOVÁBB! szólt a teknősbéka tanácsa.
Nos, ha Kassiopeia előre tudta, hogy megtalálja az időtolvajokat, akkor az így is lesz, teljesen mindegy, melyik irányba indul el Momo.
Egyszerűen továbbfutott, hol jobbra, hol balra, hol egyenesen, ahogyan az ösztöne diktálta.
Közben a nagy város északi részének arra a környékére ért, ahol az új lakónegyedek álltak, szemfáj dulásig egyforma házaikkal, nyílegyenes, a szemhatárig futó útjaikkal. Momo ment, ment tovább, de mivel valamennyi ház meg utca teljesen egyforma volt, csakhamar az az érzése támadt, mintha egy helyben járna és tapodtat se jutna előre.
Akár a labirintus, olyan volt, a szabályosság és egyformaság labirintusa.
Momo már-már bátorságát veszítette, de hirtelen meglátta a szürke urak közül az egyik legutolsót a sarkon elhaladni.
Ez az utolsó is sántikált, nadrágja elszakadt, se kalapja, se aktatáskája, csupán összeharapott, keskenyre szorított szájában füstölt még az apró, szürke szivar csutkája.
Momo a nyomába szegődött, követte odáig, ahol foghíja volt a végtelen házsornak. Ház helyett ott durva, magas deszkapalánk állt, négyszögletű telket vett körül. Ennek a palánknak kapuja volt, résnyire nyitva, azon hussant be az elkóborolt szürke úr.
A kapu fölött fölirat, szigorúan tiltó szöveggel. Momo megállt, hogy kibetűzze.
Tartalom Következő