Tartalom Következő TIZENHETEDIK FEJEZET Félj, de légy bátor! Momo félt visszamenni a régi amfiteátrumba. Bizonyosan odajön a szürke úr, aki éjfélkor találkozni akart vele.
S arra a gondolatra, hogy teljesen egyedül lesz a szürke úrral, Momót elfogta a rettegés.
Nem, egyáltalán nem akart többé találkozni vele, se ott, se másutt. Akármit ajánl is a szürke úr az bizonyosan nem jó se neki, se a barátainak, ez igazán világos volt.
De hova rejtőzzék előle?
Legbiztonságosabb talán az embertömeg közepében meghúzódni. Habár észrevette, hogy senki se figyelt se rá, se a szürke úrra, de ha valóban bántani akarná, s ő segítségért kiáltana, csak fölfigyelnének rá az emberek, és megmentenék. Meg aztán legnehezebb a sűrű embertömeg közepén megtalálni valakit, morfondírozott magában.
A délután maradékát s az estét késő éjszakáig a járókelők tülekedésének közepette töltötte a legforgalmasabb utcákon és tereken, amíg a nagy kör végén vissza nem ért oda, ahonnan elindult. Másodszor is, harmadszor is körbejárt. Egyszerűen sodródott a megállás nélkül igyekvő embertömeg áradatában.
De már álló nap járkált, s lassan sajogni kezdett a lába a fáradtságtól. Az idő telt, későre járt, Momo szinte félálomban baktatott, egyre messzebb, messzebb, messzebb...
"Csak egy pillanatra hadd pihenjek meg gondolta végül , csak egy icipici pillanatra, hogy jobban tudjak megint figyelni..."
Az útszélen épp egy háromkerekű szállítókocsi állt, rajta mindenféle láda, zsák. Momo fölkapaszkodott rá, nekitámaszkodott az egyik zsáknak, kellemesen puha volt. Fölhúzta megfáradt lábát, s a szoknyája alá rejtette. Jaj de jólesett! Megkönnyebbülten sóhajtott, hozzásimult a zsákhoz, s még mielőtt észrevette volna magát, fáradtságában elaludt.
Zavarosakat álmodott. Látta az öreg Beppót, aki egyensúlyozó rúdnak használva söprűjét, magasan a város fölött, egy szál kötélen imbolygóit.
Hol a túlsó vége?! hallotta egyre Beppo kiáltozását. Nem látom a túlsó végét!
A kötél valóban vég nélkülinek tűnt. Beleveszett a sötétségbe mindkét oldalon.
Momo szeretett volna Beppónak segíteni, de annyit se ért el, hogy Beppo észrevegye. Túl messze volt, túl magasan. Aztán meglátta Gigit, aki vég nélküli papírszalagot húzgált kifelé a száján. Egyre csak húzgálta, a papírszalag azonban nem akart fogyni se, elszakadni se. Gigi lába alatt már egész hegye volt a papírszalagnak.
Momónak úgy tetszett, mintha könyörögve nézne rá, mintha mindjárt kifogyna a levegője, ha ő nem siet a segítségére.
Oda akart szaladni, de lába belegabalyodott a papírszalagba. S minél inkább szabadult volna, annál jobban belegabalyodott.
Aztán meglátta a gyerekeket. Mindnyájan egészen laposak voltak, akár a játékkártyák. S valamennyi kártyán igazi lyukminták. A kártyákat összekavarták, újra kellett rendeződniük, s aztán új lyukakat ütöttek beléjük. A kártyagyerekek hangtalanul sírtak, de már újra megkeverték őket, közben egymás tetejére hullottak, csak úgy suhogott, zörgött minden.
Állj! kiáltott volna Momo. Hagyják abba! De a suhogás, a zörgés elnyomta gyönge hangját. Egyre hangosabb és hangosabb lett, míg föl nem ébredt.
Első pillanatban nem tudta, hol van, körülötte sötétség volt.
Aztán eszébe jutott, hogy fölkapaszkodott a szállítókocsira. S ez a szállítókocsi most haladt, motorja nagyon nagy zajt csinált.
Momo megtörölgette az arcát, amin még nem száradt föl a könny. Hol volt egyáltalán?
A szállítókocsi nyilvánvalóan jó ideje haladt, hiszen olyan részében járt a városnak, amely ilyen késő éjszaka mintha kihalt volna. Lélek se az utcákon, a magas házak teljesen sötétek.
A szállítókocsi nem ment gyorsan, Momo leugrott, jóformán meg se gondolta. Vissza akart jutni a népesebb utcákra, ahol biztonságban hitte magát a szürke uraktól. De aztán eszébe jutott, mit álmodott, s megállt.
A motorzaj lassan elhalt a sötét utcákon, csönd lett.
Momo már nem akart menekülni. Elfutott, abban a reményben, hogy mentse magát. Egész idő alatt csak magára gondolt, a maga elhagyatottságára, a maga félelmére! S valójában nem ő, a barátai voltak veszélyben. Ha egyáltalán még segíthet rajtuk valaki, akkor ő az. Ha bármilyen csekély lehetőség kínálkoznék, hogy a szürke urak szabadon bocsássák barátait, neki muszáj vele élnie.
Amint eddig eljutottak a gondolataiban, hirtelen különös változást érzett magában. A félelem és a tehetetlenség érzése akkorára nőtt benne, hogy egyszeriben az ellenkezőjébe csapott át. Túlesett rajta. Olyan bátornak és bizakodónak érezte most magát, mintha semmi hatalom a világon nem árthatna neki, vagy még inkább: egyáltalán nem törődött már vele, mi érheti.
Most már akart a szürke úrral találkozni. Mindenáron.
"Rögtön vissza kell mennem az amfiteátrumba mondta magában , talán még nem késő, talán ott vár rám!"
Elgondolni azonban hamarabb volt, mint meg is tenni. Nem tudta, épp hol is van, s halvány sejtelme sem volt, milyen irányba induljon. Mégis találomra nekivágott.
Ment, ment a sötét, halálosan néma utcákon. Mivel mezítláb volt, még saját lépésének zaját se hallotta. Ahányszor egy utcán befordult, abban reménykedett, fölfedez valami jelet, ami megmondja neki, merre haladjon tovább, valami fölbukkan, amire ráismer. De nem volt. Megkérdezni se tudott senkit, az egyetlen élőlény, amibe beleütközött, egy girhes, koszos kutya volt, valami hulladék után kajtatott a szeméthalomban, s rémülten menekült, amint Momo feléje közeledett.
Végül is egy hatalmas, üres térre ért. Nem azoknak a tereknek egyike volt, ahol fák állnak, kút csobog, hanem tág, üres terep csupán. Csak a peremén rajzolódtak az éji égre a házak körvonalai. Momo átkelt a téren. Épp a közepén járt, amikor toronyóra ütött valahol a közelben. Jó néhányat ütött, éjfél is lehet, gondolta Momo. Ha a szürke úr most vár rá az amfiteátrumban, aligha ér oda pontosan. A szürke úr dolgavégezetlen kénytelen elmenni. S a lehetőség, hogy barátait megmentse talán egyszer s mindenkorra füstbe megy!
Momo az öklébe harapott. Mit tegyen, mit tehet mármost? Tanácstalan volt.
Itt vagyok! kiáltott, ahogyan csak tudott, bele a sötétségbe. De nem remélte, hogy a szürke úr meghallja. Tévedett.
Alighogy elzengett a toronyóra hangja, a térbe torkolló valamennyi utcában gyönge fény villant föl, és nőtt, egyre nőtt. Momo fölismerte, hogy sok-sok autó reflektorai ezek a fények, most minden oldalról s nagyon lassan jöttek a tér közepe felé. Bármelyik irányba fordult, éles fény vakította el, muszáj volt a szeme elé tennie a kezét. Tehát itt vannak! De ekkora fölvonulással Momo nem számolt. Egy pillanatra minden bátorsága elinalt. Bekerítették, elfutni nem tudott, amennyire lehetett, belebújt nagy férfikabátjába.
Aztán a virágokra gondolt, a zenében megszólaló hangokra, s egyszeriben vigaszt érzett és erőt magában.
Halkan zúgó motorhangok, az autók közelebb jöttek, még közelebb. Végül lökhárító lökhárító mellett, körbeállták, középütt Momo.
Aztán az urak kiszálltak. Momo nem látta, hányan lehetnek, hiszen nem léptek ki a sötétből a reflektorfénybe. Érezte azonban, hogy sok-sok szem szegeződik rá szemernyi barátságot nem rejtő szemek. S fázni kezdett.
Egy ideig senki se szólalt meg, se Momo, se senki a szürke urak közül.
Szóval ez az a Momo nevű lány hallatszott végül egy hamuszürke hang , aki elhitte, hogy szembeszállhat velünk. Nézzék, micsoda rakás szerencsétlenség!
A szavakat valamiféle zörömbölés követte, messziről úgy hangzott, mintha sokan nevetnének.
Vigyázat! mondta egy másik fojtott, hamuszürke hang. Tudják, milyen veszélyes lehet ránk nézve a kicsike. Nincs értelme, hogy megpróbáljuk átejteni.
Momo fülelt.
No, jó szólt az első hang a fényszórók mögötti sötétben , próbálkozzunk meg az igazsággal!
Megint hosszú csönd. Momo érezte, a szürke urak félnek kimondani az igazságot. Úgy tetszett, hihetetlen erőfeszítésükbe kerül. Momo valami sokhangú zihálást hallott.
Végre megint megszólalt valamelyik. Ez a hang másik irányból jött, de ugyanolyan hamuszürke volt.
Beszéljünk tehát nyíltan egymással. Te, gyermekem, egymagád vagy. Barátaid elérhetetlenek. Senki sincs már, akivel megoszthatnád az idődet.
Mindezt mi akartuk így. Látod, milyen hatalmasak vagyunk. Nincs értelme, hogy ellenállj. A sok magányos óra most mire jó neked? Átok, amely alatt összetörsz, teher, amely megfojt, tenger, amelybe belefúlsz, kín, amely hamuvá perzsel. Elválasztottunk minden embertől.
Momo hallgatta, s nem szólt.
Eljön a pillanat folytatta a hang , és nem bírod tovább, holnap, egy hét múlva, egy év múlva. Nekünk mindegy, nekünk csak ki kell várnunk. Hiszen tudjuk, egyszer majd négykézláb mászol hozzánk, és azt mondod: "Mindent megteszek, csak vegyétek le ezt a terhet rólam!" Vagy már most ott tartasz? Mondd meg!
Momo a fejét rázta.
Szóval nem akarod, hogy segítsünk? kérdezte jegesen a hang. Hideghullám áradt mindenünnen Momo felé, de ő összeszorította a fogát, és újból megrázta a fejét.
Ez tudja, mi az idő sziszegte egy másik hang.
Bizonyítja, hogy valóban járt az Úgynevezettnél sziszegte vissza az első hang. Majd fönnhangon megkérdezte: Ismered Hora mestert?
Momo bólintott.
És valóban jártál nála?
Momo újra bólintott.
Akkor tehát ismered az idővirágokat?
Momo harmadszor is bólintott. Ó, milyen jól ismeri őket! Megint hosszú csönd. A hang újból megszólalt, s megint másik irányból érkezett.
Ugye szereted a barátaidat?
Momo bólintott.
És szeretnéd a hatalmunkból kiszabadítani őket?
Momo megint csak bólintott.
Ha akarnád, megtehetnéd.
Momo szorosra fogta magán a kabátot, valamennyi porcikája reszketett a hidegtől.
Igazán csak apróságon múlnék, hogy kiszabadítsd a barátaidat. Mi segítünk neked, te segítesz nekünk. Igazán méltányos és becsületes így, vagy nem?
Momo figyelmesen nézett abba az irányba, ahonnan a hang most érkezett.
Mi is szívesen megismerkednénk egyszer személyesen Hora mesterrel, érted? De nem tudjuk, hol lakik. Nem is akarunk tőled egyebet, csak vezess el bennünket hozzá. Ennyi az egész. Igen, figyelj jól, Momo, bizonyosodj meg, hogy teljesen nyíltan beszélünk veled, és tisztességes a szándékunk. Ha elviszel, visszakapod a barátaidat, és élhetitek világotokat, mint régen. Ez igazán becsületes ajánlat!
Momo most nyitotta először szóra a száját. Elég nehéz volt beszélnie, ajka a hidegtől egészen megmerevedett.
Mit akartok Hora mestertől? kérdezte lassan.
Meg akarjuk ismerni felelte élesen a hang, s újra jött a hideg. Elégedj meg ennyivel.
Momo hallgatott és várt. A szürke urak mozgolódni kezdtek, nyugtalanság áradt végig rajtuk.
Nem értelek szólalt meg a hang , gondolj magadra meg a barátaidra. Mit törődsz te Hora mesterrel. Az ő sorsa az ő gondja. Elég öreg ahhoz, hogy maga törődjék magával. S különben is, ha elég értelmes, hogy józanul megegyezzék velünk, haja szála se görbül. Máskülönben megvannak az eszközeink, hogy belátásra bírjuk.
Minek? kérdezte elkékült szájjal Momo.
A válaszoló hang hirtelen erőszakosan fölvijjogott:
Elegünk van abból, hogy apránként kaparjuk össze az emberektől az órákat, a perceket, a másodperceket. Az emberek egész idejét akarjuk. Hora mesternek ezt kell átengednie nekünk!
Momo rémülten meredt a sötétbe, ahonnan a hang jött.
És az emberek? kérdezte. Velük mi lesz?
Az emberek kiabálta az izgalomtól meg-megbicsaklott hangon , ők rég fölöslegesek! Ők maguk juttatták odáig a világot, hogy már semmi helyük benne. Mi fogjuk kormányozni a világot!
A hideg olyan iszonyú lett, hogy Momo csak nagy nehezen tudta mozgatni a száját, szó azonban nem hagyta el ajkát.
Semmi gond, kis Momo folytatta egyszerre csak halkan s szinte hízelgően a hang , te meg a barátaid persze kivételek lesztek. Ti lesztek az utolsó emberek, akik játszanak és történeteket mesélnek. Többé nem avatkoztok a dolgainkba, s mi békén hagyunk benneteket.
A hang elnémult, de abban a pillanatban már másik irányból kezdett el beszélni:
Tudod, hogy igazat beszélünk. Mi megtartjuk az ígéretünket. Te pedig elviszel bennünket Hora mesterhez.
Momo megpróbált beszélni. A hideg szinte eszméletét vette. Hosszabb próbálkozás után végül is kinyögte:
Ha tehetném, se tenném.
Valahonnan fenyegetően kérdezte a hang:
Mit jelent az, ha tehetnéd? Hisz megteheted! Voltál Hora mesternél, tudod az utat!
Nem találnék oda újra suttogta Momo , megpróbáltam. Csak Kassiopeia tudja az utat.
Az kicsoda?
Hora mester teknősbékája.
Most hol van?
Momo félig ájultán dadogta:
Visszajött... velem......de... elveszítettem.
Valahonnan nagyon messziről izgatott hangzavar hallatszott.
Általános riadó! hallotta Momo. Meg kell találnunk a teknősbékát. Minden teknősbékát ellenőrizni kell! Ezt a Kassiopeiát elő kell kerítenünk! Meg kell találnunk!
A hangok elhaltak. Csönd lett. Momo lassan magahoz tért. Egyedül állt a nagy téren, hideg szélroham sivitott meg körülötte, mintha nagy űrből jött volna egy hamuszurke szélroham.
Tartalom Következő