Tartalom Következő TIZENHATODIK FEJEZET Baj baj hátán Na, most hova? kérdezte a sofőr, amikor Momo újra visszaült mellé az elegáns autóba.
A kislány zavartan meredt maga elé. Mit mondjon? Valójában hova menjen? Meg kell keresnie Kassiopeiat. De hol? Vajon mikor, hol veszítette el? A Gigivel való úton idáig a teknősbéka már nem volt velük, ezt Momo biztosan tudta.
Tehát ott maradt Gigi háza előtt. Hirtelen eszébe jutott, hogy meglátta a teknősbéka hátán az ISTEN VELED! föliratot. Meg azt, hogy MEGYEK, HOGY MEGKERESSELEK! Kassiopeia persze előre tudta, hogy mindjárt elveszítik egymást. S elindult, hogy megkeresse Momót. De Momo hol keresse Kassiopeiat?
Na, mi lesz? kérdezte a sofőr, s ujjával a kormánykeréken dobolt. Más dolgom is van, mint hogy veled sétakocsikázzak.
Gigi házához, kérem felelte Momo. A sofőr meglepődve nézett.
Úgy gondolom, haza kell hogy vigyelek. Csak nem akarsz eztán nálunk lakni?
Nem mondta Momo , valamit elvesztettem ott az utcán. Muszáj megkeresnem.
A sofőr bólintott, úgyis oda kell visszamennie. Megálltak Gigi villája előtt, Momo kiszállt, és tüstént keresgélni kezdett.
Kassiopeia! mondta halkan. Kassiopeia!
Mit keresel tulajdonképpen? szólt ki a sofőr a kocsi ablakán.
Hora mester teknősbékáját felelte Momo. Úgy hívják, hogy Kassiopeia, s mindent fél órával előre tud. Betűket ír a páncéljára. Mindenképpen meg kell találnom. Segítesz nekem?
Nincs időm buta viccekre! morgott a sofőr, s behajtott a kapun, amely nyomban becsukódott a kocsi mögött.
Momo tehát egyedül kutatott tovább. Végigpásztázta az utcát, de Kassiopeia sehol.
"Talán elindult haza az amfiteátrumba" tűnődött Momo.
Momo ugyanazon az úton ment, amin jött, lassan haladt. Közben kémlelte a kiszögelléseket, minden út menti árkot végigkalamolt. S egyre szólongatta névén a teknősbékát.
Minden hiába volt.
Késő éjszaka érkezett a régi amfiteátrumba. Itt is gondosan végigkutatott mindent, amennyire a sötétségben lehetett. Halványan reménykedett, hogy a teknősbéka valami csoda folytán mégiscsak még őelőtte hazaért. Rádöbbent, hogy ez lehetetlen, hiszen olyan lassan jár.
Momo belevackolódott az ágyába. Most először életében valóban egészen egyedül volt.
Az elkövetkező heteket azzal töltötte, hogy céltalanul bóklászott a városban, hátha megtalálja Beppót, az utcaseprőt. Senki se tudta eligazítani, merre lehet, Momo kétségbeesetten reménykedett, hátha mégiscsak belebotlik valahol. Persze ebben a hatalmas városban kicsi esélye volt, hogy két ember csak úgy véletlenül összetalálkozzék, akkora legföljebb, mint a hajótörötté, aki bedobja palackpostáját a széles óceánba, s bízik, hogy valamelyik part menti halászbárka majd megtalálja.
"Lehet, hogy egészen közel járunk egymáshoz" mondogatta magának Momo. Ki tudja, hányszor előfordulhatott már, hogy ő éppen ott járt, ahol Beppo egy órával, egy perccel vagy akár csak egy másodperccel előbb. Vagy fordítva, hogy Beppo néhány pillanattal őutána ért arra a térre vagy utcasarokra, ahonnan ő elment. Momo ezért néha órákig várakozott egy-egy helyen. Végtére azonban csak tovább kellett indulnia, s megint csak megeshetett, hogy épp hajszálon múlt, és elkerülték egymást.
Milyen hasznára lehetett volna Kassiopeia! Ha még vele lett volna, azt tanácsolta volna neki, VÁRJ! vagy EREDJ TOVÁBB! , de nélküle Momo nem tudta, mitévő legyen. Félt, hogy elkerüli Beppót, ha várakozik, s félt, hogy elkerüli, ha továbbmegy.
Szeme a gyerekeket is kutatta egyre, azokat, akik régebben kijártak hozzá. De soha egyet se látott. Egyáltalán nem látott gyereket az utcán, s eszébe jutottak Nino szavai, hogy most már gondoskodnak a gyerekekről.
Magát Momót se a rendőrség, se más felnőtt nem állította meg egyszer sem, hogy bevigyék a gyereklerakatba, de ez a szürke urak titkos és állandó figyelésén múlt. Hiszen ha beviszik Momót, az nem illett volna bele a kislánnyal való tervükbe. De erről Momo mit se tudott.
Naponta egyszer elment Ninóhoz enni. De soha nem tudott többé úgy beszélni vele, mint amikor először ott járt. Nino mindig sietett, és soha nem volt ideje.
A hetekből hónapok lettek. S Momo mindig egyedül volt.
Egyetlenegyszer, amint alkonyatkor egy híd korlátján ült, messze egy másik hídon görnyedt kis alakot pillantott meg. Az alak kapkodva lendítette söprűjét, mintha az élete függött volna tőle. Momo Beppót vélte fölismerni benne, kiabált és integetett, az alak azonban pillanatra se hagyta félbe munkáját. Momo rohant, de mire a másik hídra ért, ott már senki se volt.
"Biztosan nem Beppo volt vigasztalta magát. Nem, nem lehetett az. Hiszen tudom, Beppo nem így söpör."
Nehanap odahaza maradt az amfiteátrumban, hirtelen reménykedni kezdett, hátha Beppo erre jár, hogy megnézze, ő visszajött-e már. Ha éppen olyankor nem lenne itt, Beppo kénytelen lenne azt hinni, még mindig nem került meg. Az a gondolat is gyötörte, hátha Beppo már itt is járt, egy hete vagy tegnap! Várt, várt tehát, de hiába várt. Végül csupa nagy betűvel azt festette a falra:
ÚJRA ITT VAGYOK! De a föliratot rajta kívül soha nem olvasta el senki. Valami azonban vele maradt e sok-sok idő alatt: Hora mesternél szerzett élményeinek eleven emléke, a virágok és a zene. Csak be kellett hunynia a szemét, s figyelnie befelé önmagába, s máris látta a szirmok izzó színpompáját, s hallotta a hangok muzsikáját. S mint első nap, együtt tudta mondani a szavakat, együtt énekelni a dallammal, habár mindig új meg új volt és soha nem ugyanaz.
Néha napokig egyedül üldögélt a kőlépcsőn, s beszélt és énekelt magában. Senki se hallgatta, legföljebb a fák, a madarak meg a vénséges kövek.
Sokféle magányosság van, de Momo olyat élt meg, amelyet kevés ember, ilyen mélységűt talán senki se.
Úgy érezte, mintha mérhetetlen kincs barlangjába volna bezárva, a kincs egyre csak szaporodnék, s neki félnie kellene, hogy egy nap megfullad tőle. És sehol egy kijárat. Senki nem tud bejönni hozzá, ő se adhat jelet, hogy itt van, ennyire mélyen bent, elevenen eltemetve a szikla-időben. Volt olyan óra is, hogy azt kívánta, bár soha ne hallotta volna a zenét, és soha ne látta volna a színeket. S mégis, ha választania muszáj, az emlékeit semmiért nem adta volna oda a világon. Még ha meg kell halnia, se. Mert most aztán megtudta: van olyan kincs, amitől elpusztul az ember, ha nem oszthatja meg mással.
Momo naponta elszaladt Gigi villájához, előfordult, hogy soká ott várakozott a kapu előtt. Remélte, hogy még egyszer látja Gigit. Most már mindenbe beleegyezett volna. Nála akart maradni, figyelni rá, beszélgetni vele, mindegy, lesz-e még egyszer olyan, mint régen. De a kapu nem nyílt ki többé.
Néhány hónap telt el így s Momónak mégis úgy tűnt, mintha időtlen ideje lenne. A valóságos időt mégse mérheti óra meg naptár.
Az ilyen magányosságról valójában nem is lehet mit mesélni. Talán elég, ha egyet még elmondunk: Ha Momo vissza tudott volna találni Hora mester házához s hányszor megpróbálta , elment volna hozzá, és megkérte volna, ne osszon ki neki több időt, vagy engedje meg, hogy örökre ott maradjon a Seholsincs-házban.
De Kassiopeia nélkül nem találta az utat. Az meg egyszer s mindenkorra eltűnt. Talán rég visszatért Hora mesterhez. Vagy eltévedt valahol a világban: Mindenesetre nem jött vissza.
Ehelyett egészen más történt.
Momo egy nap a városban találkozott három gyerekkel, akik régebben kijártak hozzá. Paolo volt, Franco meg a Maria nevű lány, aki mindig magával cipelte Dedé nevű testvérkéjét. Nagyon megváltoztak mindhárman. Valamiféle szürke egyenruhát viseltek, s arcuk olyan különös volt, merev és élettelen. Momo ujjongva üdvözölte őket, de azok épp csak elmosolyodtak.
Annyit kerestelek benneteket mondta lélekszakadva Momo , mikor jöttök el megint hozzám?!
A gyerekek egymásra pillantottak, aztán a fejüket rázták.
Talán holnap, jó? kérdezte Momo. Vagy holnapután!
Megint csak a fejüket rázták.
Jaj, gyertek el megint! kérlelte őket Momo. Azelőtt mindig eljöttetek.
Azelőtt! válaszolt Paolo. De most minden másképp van. Nem szabad elkótyavetyélnünk az időnket.
Hiszen soha nem tettünk ilyesmit mondta Momo.
Igen, szép volt mondta Maria , de ennek nincs jelentősége.
A három gyerek továbbsietett. Momo ott szaladt mellettük.
Hova mentek most? tudakolta.
Játékórára felelte Franco. Ott tanulunk játszani.
Mit? érdeklődött Momo.
Ma lyukkártyát játszunk magyarázta Paolo , az nagyon hasznos, és pokolian kell figyelni.
S hogyan csináljátok?
Mindenki egy-egy lyukkártya lesz. Minden egyes kártya különféle adatot tartalmaz: méret, kor, súly és így tovább. De sohase azt, ami a valóságos adatunk, mert akkor túlságosan egyszerű lenne. Néha csupán hosszú számok vagyunk, mint például MUX/763/y. Akkor összekevernek bennünket, és egy adatgyűjtőbe kerülünk. S akkor kinek-kinek bizonyos kártyát kell megtalálnia. Kérdéseket teszünk föl, méghozzá úgy, hogy ezzel az összes többi kártyát kiüssük, s csak az az egy maradjon meg a végén. Aki leggyorsabban tudja, az nyer.
És ti ezt élvezitek? kérdezte kétkedve Momo.
Annak nincs jelentősége mondta ijedten Maria , nem szabad így beszélni.
És minek van jelentősége? kérdezte Momo.
Annak felelte Paolo , hasznos-e a jövő szempontjából?
Közben egy nagy, szürke ház kapujához értek.
"Gyereklerakat", ez állt a kapu fölött.
Annyi meséinivalóm volna nektek mondta Momo.
Talán egyszer megint látjuk egymást válaszolt Maria szomorúan.
Körülöttük még jó néhány gyerek igyekezett a kapun befelé. Mind ugyanúgy nézett ki, mint Momo barátai.
Nálad sokkal jobb volt mondta hirtelen Franco. Ott nekünk is eszünkbe jutott mindenféle. De így nem tanul semmit az ember, azt mondják.
Nem tudtok valahogy megszökni? kérdezte Momo.
Azok hárman a fejüket rázták, s körülnéztek, nem hallotta-e valaki.
Én már megpróbáltam néhányszor, az elején súgta Franco , de hiába. Mindig elkapják az embert.
Nem szabad így beszélned! mondta Maria. Végtére is most gondoskodnak rólunk.
Hallgattak, s maguk elé néztek. Végül Momo megbátorodott, és megkérdezte:
Nem tudtok bevinni magatokkal? Olyan egyedül vagyok mindig.
Abban a pillanatban különös dolog történt. Mielőtt valaki a gyerekek közül válaszolhatott volna, hatalmas mágneses erő beszippantotta őket a kapun. A kapu dörögve becsapódott.
Momo ijedten nézte. Egy idő után mégis odalépett a kapuhoz, hogy csöngessen vagy kopogjon. Még egyszer szólni akart, engedjék őt is játszani, mindegy, milyen játék is az.
De alig tett egy lépést a kapu felé, megdermedt rémületében. Közvetlenül előtte egy szürke úr állt.
Hiábavaló! mondta pengemosollyal, szája sarkában a szivarral. Meg se próbáld! Nem áll érdekünkben, hogy te ide bejuss.
Miért nem? kérdezte Momo. Megint érezte a jeges hideget magában.
Mert veled más tervünk van magyarázta a szürke úr, és füstkarikát pöfékelt, a karika hurokként Momo nyakára tekeredett, s csak lassan szállt el.
Járókelők haladtak el mellettük, de mindnek nagyon sietős volt.
Momo rájuk nézett könyörgőn, ujjával a szürke úrra mutatott, és segítségért akart kiabálni, de egyetlen hang se jött ki a torkán.
Hagyd ezt! mondta a szürke úr, és barátságtalan, hamuszürke kuncogást hallatott. Még mindig nem ismersz bennünket eléggé? Minden barátodat elvettük. Neked már senki nem segíthet. Mi viszont azt tehetünk veled, amit akarunk. De amint látod, nem bántunk.
Miért nem? nyögte Momo.
Mert azt szeretnénk, ha egy apró szolgálatot tennél nekünk válaszolt a szürke úr. Ha okos vagy, jól jársz te is, és a barátaid is. Szeretnéd?
Igen suttogta Momo.
A szürke úr fanyarul mosolygott.
Akkor ma éjfélkor a megbeszélésen találkozunk.
Momo némán bólintott. De a szürke úr már nem volt sehol.
Csak szivarjának füstje lézengett még a levegőben.
Hol találkozzék vele Momo, azt nem mondta meg.
Tartalom Következő