Tartalom
Következő
TIZENNEGYEDIK FEJEZET
Egyél, ne kérdezz!

Másnap délben Momo hóna alá vette a teknősbékát, és elindult vele Nino kis vendéglőjébe.

– Meglátod, Kassiopeia – mondta –, most majd minden kiderül. Nino tudja, hol van Gigi meg Beppo. Aztán megyünk, és megkeressük a gyerekeket, s megint együtt leszünk mindnyájan. Biztosan megtetszenek neked a barátaim. Az is lehet, hogy valami kis ünnepélyt rendezünk estére. Majd mesélek nekik a virágokról, a zenéről meg Hora mesterről, mindenről. Jaj, már előre örülök, hogy viszontlátom őket. De egyelőre a jó ebédnek örülök. Tudod, már nagyon éhes vagyok.

Vidáman tovább csacsogott. Újra meg újra megtapogatta zsebében Gigi levelét. A teknősbéka csak nézett rá ősöreg szemével, de nem szólt.

Momo útközben elkezdett dúdolni, végül már énekelt. Megint a dallamok meg a hangok csengtek emlékezetében tovább, akárcsak előző nap. Momo most már tudta, többé nem fogja elveszíteni őket.

Majd hirtelen abbahagyta. Ott állt Nino vendéglője előtt. Momo egy pillanatra azt hitte, eltévedt az úton. A régi, málló vakolatú ház, az ajtó előtti kis lugas helyett hosszan elnyúló betonhangárt talált, nagy ablakok néztek az utca felé. Maga az utca is aszfaltozott volt, sok autó robogott föl s alá. A szemben levő oldalon nagy benzinkút, mellette hatalmas irodaház épült. Az új lokál előtt sok gépkocsi parkolt, a bejárat fölött nagybetűs fölirat villogott:


NINO ÖNKISZOLGÁLÓ ÉTTERME

Momo belépett, s nem tudott mindjárt eligazodni. Az ablakok felőli oldalon végig sok magas lábú, kicsike lapu asztal állt, olyanok voltak, mintha különleges gombák nőttek volna a padlóból. Olyan magasak voltak, hogy a felnőtt is csak állva tudott enni róluk. Szék nem is volt.

A másik oldalon hosszú korlát volt, olyan csillogó fémkerítésféle. Rajta túl egymás mellett hosszú üvegvitrinek, bennük sonkás meg sajtos kenyér, virsli, salátástányérok, puding, sütemény, meg mindenféle olyan is, amit Momo nem ismert.

Momo mindezt csak lassan vette észre, hiszen a helyiség zsúfolva volt emberrel, ő meg mintha mindig útban lett volna; bárhova lépett, félrelökték, elsodorták. A legtöbb ember tálcával egyensúlyozott, a tálcán tányér, üveg, ki-ki igyekezett, hogy hozzáférjen valamelyik asztalkához. Azok háta mögött, akik mohón faltak valamelyik asztalkánál, egész sor ember várt, hogy helyhez jusson. Itt is, ott is barátságtalan megjegyzések röpködtek az evők meg a várakozók között. Az emberek különben is kedvetlen képet vágtak.

A fémkerítés meg az üvegvitrinek közt hosszú emberkígyó araszolt lassan előre. Ki-ki tányért, üveget vett el, némelyik papír poharat az üveghez.

Momo bámult. Itt mindenki azt vesz el, amit akar! Senkit se látott, aki az embereket ebben megakadályozta volna, olyat se, aki pénzt kért volna tőlük az ennivalóért. Lehet, hogy ingyen adnak mindent! Így a tülekedés is érthető volna.

Momónak egy idő után sikerült fölfedeznie Ninót. Ott ült, egészen az üvegvitrinek végén a kasszánál, csak a rengeteg ember eltakarta, minduntalan gombokat nyomkodott, pénzt tett el s adott vissza. Tehát nála fizetnek az emberek! S a fémkerítés úgy terelt mindenkit, hogy el kellett haladnia Nino mellett, csak azután állhatott oda valamelyik asztalkához.

– Nino! – kiáltott Momo, és megpróbált átfurakodni a tömegen. Gigi levelét lobogtatta, Nino azonban mit se hallott. A kassza túlságosan zörgött, és teljes figyelmét lekötötte.

Momo megbátorodott, és átmászott a korláton, végigfurakodott a soron egészen Ninóig. Nino fölnézett, mivel néhányan szitkozódtak.

Meglátta Momót, arcáról hirtelen elmúlt a rosszkedv.

– Momo! – kiáltott, képe sugárzott, mint régen. – Hát itt vagy megint! Micsoda meglepetés!

– Haladjunk! – kiabáltak többen a sorból. – Az a taknyos álljon a sor végére! Mindjárt az elejére tolakszik, micsoda dolog! Kis szégyentelen!

– Egy pillanat! – kiabált Nino, s csitítólag magasba emelte kezét. – Egy kis türelmet, kérem!

– Mi az, hogy türelem! – zsémbelt valaki a sorban. – Gyerünk, haladjunk! Ez a taknyos jobban ráér, mint mi!

– Gigi neked mindent fizet, Momo – suttogta Nino a kislánynak –, azt veszel el, amit akarsz. De állj a sor végére, a többiek mögé. Hiszen magad is hallod!

Momo még szeretett volna kérdezni valamit, de az emberek egyszerűen továbblökték. Nem maradt más hátra, mint odaállni a sor végére, ahogyan mindenki csinálta. Most ő volt a kígyó farka, tálcát vett le magának a polcról, kést, villát, kanalat halászott ki egy-egy dobozból. S akik beálltak mögé, lépésről lépésre taszigálták előre.

Mivel a tálcához mindkét kezére szüksége volt, Kassiopeiát egyszerűen a tálca tetejére ültette. Haladtában itt is, ott is kivett magának valamit az üvegvitrinekből, s a teknősbéka köré rakosgatta. Momo persze kicsit zavarban volt, úgyhogy egészen különleges összeállítás sikeredett belőle.

Rántott hal, ízes kenyér, virsli, pástétom és papírpohárban limonádé. Kassiopeia a tálca közepén jobbnak látta inkább meghúzódni ebben a mindenfélében, s nem nyilvánított véleményt.

Momo végre odaért a kasszához, s gyorsan megkérdezte Ninót:

– Nem tudod, hol van Gigi?

– Hát a mi Gigink híres ember lett – mondta Nino. – Mindnyájan büszkék vagyunk rá, hiszen mégiscsak közülünk lett valaki! Sokat lehet látni a televízióban, meg a rádióban is beszél. Az újságokban is mindig van valami róla: Múltkoriban még hozzám is eljött két riporter, meséljek nekik a régi időkről. Elmeséltem nekik, amikor Gigi egyszer...

– Mozogjunk ott elöl! – kiabálták többen a sorból.

– De miért nem jön hozzám? – kérdezte Momo.

– Jaj, tudod – suttogta Nino, már kicsit idegesen –, neki nincs ilyesmire ideje. Sokkal fontosabb dolga van, mint hogy az amfiteátrumban üldögéljen, ahol már úgy sincs semmi.

– Mi van ott? – szólalt meg néhány türelmetlen hang a sor hátuljában. – Azt hiszitek, itt akarunk megöregedni?

– És hol lakik most? – kérdezte Momo makacsul.

– Valahol a Zöld-dombon – felelte Nino –, nagyon szép villája van egy nagy park közepén, ahogy hallom. De most menj tovább, kérlek!

Momo nem akart továbbmenni, neki még nagyon-nagyon sok kérdése volt, de egyszerűen odább taszították. Tálcájával az egyik gombaasztalhoz ment, s hamar kapott is helyet. Az asztal persze magas volt neki, az orra se igen ért föl a tálcáig.

Amikor föltette a tálcát, az ott álldogálók undorodva vették észre a teknősbékát.

– Nahát – mondta egyik a szomszédjának –, miket kell manapság elviselni!

A másik csak morgott.

– Mit akar ez a mai ifjúság!

Egyebet nem mondtak, nem is törődtek tovább Momóval. Persze enni is elég körülményes volt neki, hiszen nem látott rá a tálcára. De hát éhes volt, s megevett mindent az utolsó falatig.

Most már jóllakott, de mindenképp meg akarta még tudni, mi lett Beppóval. Még egyszer odaállt a sor végére. S mivel félt, hogy az emberek bosszankodnak majd, hogy csak úgy téblábol a sorban, elhaladva újból kivett mindenfélét az üvegvitrinekből.

Végül odaért Ninóhoz, és megkérdezte:

– És hol van Utcaseprő Beppo?

– Sokáig várt terád – magyarázta kapkodva Nino, mert újabb kellemetlenségtől tartott –, azt hitte, valami szörnyű dolog történt veled. Mindig valami szürke urakról beszélt, már nem tudom, mit. De hiszen ismered, mindig is különleges volt kicsit.

– Hé, ti ketten ott! – kiabált valaki a sorból. – Alusztok?

– Máris, uram! – szólt neki Nino.

– És aztán? – kérdezte Momo.

– Aztán megőrjítette a rendőrséget – folytatta Nino s idegesen végigsimított az arcán. – Mindenáron azt akarta, hogy keressenek meg téged. Persze senki sem segített. Amennyire én tudom, a végén valami szanatóriumba dugták. Többet nem tudok.

– A jó mindenségit! – üvöltött egy dühös hang a sor hátuljából. – Gyorsétkező ez vagy váróterem?! Családi összejövetelt tartotok vagy mi?!

– Igen, uram! – hangzott Nino kérlelő válasza.

– Még ott van? – érdeklődött Momo.

– Azt hiszem, nincs – felelte Nino –, azt mondják, megint kiengedték, mivel ártalmatlan.

– Igen, de hol van most?

– Fogalmam sincs, valóban nincs, Momo. De kérlek, most menj tovább!

Momót megint csak továbbsodorták az emberek. Újra keresett egy asztalkát, várt, amíg hely jut neki, s legyűrte a tálcán levő ennivalót. Most már nem ízlett neki annyira, mint az előbb. Arra a gondolatra, hogy egyszerűen otthagyja, Momo nem jutott. De még azt is meg kellett tudnia, mi lett a gyerekekkel, akik régebben mindig meglátogatták. Nincs más, harmadszor is be kell állnia a sorba, elhaladnia az üvegvitrinek mellett, telerakni a tálcát ennivalóval, ne legyenek rá mérgesek az emberek.

Végre megint ott volt Nino előtt a kasszánál.

– És a gyerekek? – kérdezte. – Velük mi van?

– Itt most minden megváltozott – magyarázta Nino. Momo láttán kiült homlokára a verejték. – Ezt most nem tudom megmagyarázni neked, látod, mi van itt!

– De miért nem jönnek? – faggatódzott konokul Momo.

– Minden gyereket, akivel senki se törődött, betettek egy házba, úgy hívják, gyereklerakat. Nem maradhatnak tovább magukra, mert... na, szóval ott gondoskodnak róluk.

– Igyekezzetek már ott elöl, tetűrágók! – harsogtak megint a hangok a sorból. – Mi is enni akarunk végre! A mi időnk is drága!

– A barátaimat? – hitetlenkedett Momo. – Tényleg oda akartak menni?

– Nem kérdezték őket – válaszolt Nino, s kezével a kassza gombjai körül hadonászott. – A gyerekek még nem dönthetnek maguk. Gondoskodtak róla, hogy ne csavarogjanak az utcán. Ez nem is akármi, ugye?

Momo semmit se szólt, vizsgálódva Ninóra nézett. Nino ettől teljesen összezavarodott.

– A jó nyavalyába! – szólalt meg egy mérges hang a háttérben. – A saját fejemet meghámozom, hogy mi van itt ma. Éppen most kell ezt a csacsogást megejtenetek?

– És most mit csináljak – kérdezte halkan Momo –, ha nincsenek barátaim?

Nino a vállát rándította, és a kezét tördelte.

– Momo – vett mély lélegzetet, mint akinek türelmén most szakad a szál –, értsd meg, gyere valamikor máskor, most valóban nincs időm, hogy arról tanácskozzam veled, mit csinálj. Itt mindig ehetsz, azt tudod. De én a helyedben szintén elhelyezkednék egy ilyen gyereklerakatban, ott foglalkoztatnak, jó helyed van, még tanulsz is valamit. Meg aztán úgyis elvisznek oda, ha egymagád szaladgálsz a világban.

Momo erre se szólt, csak nézett Ninóra. A sorban állók tömege odább lökte. Automatikusan egy asztalhoz lépett, s ugyanolyan automatikusan legyűrte harmadszor is az ebédjét, bár ez már olyan ízű volt, mint a papundekli meg a fagyapot. Pocsékul érezte magát.

Hóna alá fogta Kassiopeiát, és anélkül, hogy megfordult volna, csöndben kiment.

– Hé, Momo! – kiabált utána Nino, aki még utolsó pillanatban észrevette. – Várjál már! Még nem mondtad el nekem, hol voltál ennyi ideig!

De az emberek megint tülekedtek, Nino a kassza gombjait nyomkodta, elvette a pénzt, és visszaadott. A mosoly rég eltűnt az arcáról.

– Enni – mondta Momo Kassiopeiának, amikor visszaértek az amfiteátrumba –, enni kaptam eleget, még sokat is. Mégis az az érzésem, mintha nem laktam volna jól. – S valamivel később hozzátette: – Nem is tudtam volna mesélni Ninónak a virágokról meg a zenéről. – Megint hallgatott eav darabig, aztán azt mondta: – Holnap elindulunk, és megkeressük Gigit. Biztosan tetszeni fog neked, Kassiopeia Majd meglátod.

A teknősbéka hátán nagy kérdőjel jelent meg.

Tartalom
Következő