Nemere István: Emberek hazája, végtelen világűr (Tvr-hét 1998/49) Korunk nagy koponyái és az egyszerű könyvolvasók, mozinézők is nemegyszer eltöprengtek már egy-egy fantasztikus olvasmány vagy film hatására, milyen is lesz az emberiség kozmikus jövője? Általában megegyeznek abban, hogy az emberek "hamarosan" - néhány száz éven belül mindenképpen - eléggé nagy számban fogják elhagyni a Földet, és a világűrnek előbb a közeli, majd távolabbi bolygóit keresik fel. A nagy távolság azonban több kérdést felvet. Már a Naprendszeren belül is nemegyszer évekbe kerülne egy-egy ilyen út, márpedig senki sem ajándékoz az életéből éveket semmiért. Ezért ravasz megoldások születnek majd. Az egyik ilyen elképzelés a zseniális magyar matematikustól, Neumann Jánostól származik. Ő már ötven-hatvan évvel ezelőtt kitalálta, hogy a kozmosz távoli vidékeire előbb nem maguk az emberek, hanem sajátos előőrseik jutnak majd el. Azt mondta: az emberiség hatalmas űrhajókat épít, arnelyeket okos gépek - számítógépek - vezetnek bármilyen messzeségbe. Egyetlen élő ember sem lesz a fedélzeten. Csak gép. Így az időnek nincs jelentősége, a gép akár több száz évig is úton lehet. Ha pedig az űrhajó megérkezik, a rakterében lévő gépek az előzőleg - még a távolból - kielemzett és arra alkalmasnak bizonyuló bolygók felszínére kihajtanak, és ott a helyi nyersanyagot kibányászva, feldolgozva és alakítva létrehozzák... saját másukat! Sok gép még több hasonló gépet épít, amelyek a helyszínen nyert energiával működve ismét csak több száz évig dolgoznak, míg felépítik a jövendő telepesek életterét: településeit, lakóházait. Vagyis átalakítják a bolygó fizikai viszonyait, beleértve annak légkörét is. Mindez csak akkor történik így, ha nem élnek ott más értelmes lények. Ha igen, akkor az űrhajók le sem szállnak, továbbmennek más lakható életteret keresve. Az emberek maguk csak akkor indulnak el, amikor a leendő lakóbolygó átalakítása már befejezéséhez közeledik. Addig a Földhöz vagy a Naprendszerhez közelebbi űrterületen terjeszkednek. Így mire eljutnak a távolabbi bolygóra is, ott már csak a gépek által elvégzett munka eredményét találják. A gépek pedig akkor már újabb tíz vagy száz másik jövendő "Föld" irányába repülnek... De elképzelhető ez a gigantikus kirajzás úgy is, hogy a távoli, még felfedezetlen tájakra száguldó űrhajóban néhány száz hibernált űrhajós fekszik. Így számukra megáll a biológiai idő, a testük ezenközben nem öregszik. Reméljük, addigra valóban kidolgozzák az élo szervezet lehűtésének, majd kiolvasztásának biztonságos módját. Így olyan felnőttek kelnek útra, akik a Földön nőttek fel, azt jól megismerték, elsajátítottak egy-egy szakmát, ismerik az életet, és számba vették az esetleges kockázatot is. Valami okból elszakadtak a Földtől, és oda már nem is akarnak visszatérni. Ezek a telepesek vagy együtt érkeznek a fent leírt gépekkel, vagy azokat tíz-húsz év múlva követik. Még kacifántosabb változat is létezik - egyelőre csupán elméletben. Eszerint az űrhajók ismét gépekkel megrakodva, gépektől vezérelve kelnek útra - és bár emberek most is vannak velük, de azok még nem emberek! Hanem befagyasztott petesejtek, vagy akár a fejlődés valamivel későbbi stádiumában lévő életcsírák, embriók. Ezekre is elmés gépek vigyáznának, védenék a káros sugárzástól és mindenféle balesettől. Útközben is, és a célban is. Az ilyen űrhajó, elérve az idegen naprendszerbe, felkeresné annak több bolygóját és ahol arra alkalmasak a fizikai viszonyok, kitenne egy-egy, "keltetőházat", gondoskodna biztonságos energiaellátásról, és a majdnem értelmes gépek elkezdenék az élettér kialakítását. Aztán a vezérlés elindítaná az emberek mesterséges "kiköltését", és a születő utódok egymás társaságában, oktatófilmek és minden szükséges tudásanyag birtokában ismerkednének a földi élettel, majd az űrbéli tudnivalókkal, végül pedig a helyi körülményekkel. Felnőve, igazi telepesekké válnának... Még sok lehetőség létezik, és amikor eljön az ideje, az emberek kitalálják a többit is. Mert az a rendeltetésünk, hogy menjünk ki a kozmoszba, népesítsük be, és ott tökéletesítsük a tudásunkat. A Föld csak a bölcsőnk - márpedig csak az egészen apró gyerekek maradnak meg a bölcsőben.