Larry Niven - Az ellenség
  
  
  
   - Biztosan észrevettek - makacskodott az idegen technológiák szakértője. - Látja azt a gyűrűt, uram?
   Az ellenséges hajó képe majdnem betöltötte az egész képernyőt. A henger alakú tengely körül széles, vastag gyűrű látszott, mintha egy ceruzát platina karkötő közepére helyeztek volna. A tengely hegyesebbik végéből bordázott hajtómű nyúlt ki. A "ceruzán" négyszögletes betűk futottak, teljesen különbözőek a pontokból és vesszőkből álló kzin írástól.
   - Persze hogy látom - mondta a Kapitány.
   - Mikor először észleltük a hajót, még forgott. Ahogy háromszázezer kilométerre megközelítettük őket, megállt, és azóta sem mozdul. .
   A Kapitány finoman, elgondolkozva ingatta a farkát, mint egy rózsaszín korbácsot.
   - Idegesít - dünnyögte. - Ha tudják, hogy itt vagyunk, miért nem menekülnek? Olyan biztosak a dolgukban? - Hirtelen sarkon fordult, és belebámult az IT arcába. - Talán mi meneküljünk?
   - Nem, uram! Nem tudom, miért vannak még itt, de bizakodásra egy fikarcnyi okuk sincs. Ez az egyik legprimitívebb űrjármű, amit valaha is láttam. - A karmaival mutatta a képernyőn, mire gondol. - A külső héj valami vasötvözet. A gyűrű forgatása gerjeszti a nehézkedési erőt. Tehát nem ismerik a gravitációplénert. Megeshet, hogy rakétahajtást használnak.
   A Kapitány macskaszerű fülei kihegyesedtek.
   - De fényévekre vagyunk a legközelebbi csillagtól!
   - Biztosan jobb rakétájuk van, mint amilyet mi valaha is kifejlesztettünk.
   Az irányítópult felől zümmögő hang hallatszott.
   - Lépjen be - mondta a Kapitány. A Fegyvermester beúszott a búvónyíláson keresztül, és vigyázzba merevedett. - Jelentem, az összes fegyvert az ellenségre irányítottam. - Köszönöm. - A Kapitány az IT felé fordult. - Mennyire biztos abban, hogy nem veszélyesek ránk? Az IT kimutatta hegyes fogait.
   - Nem hiszem, hogy tartanunk kellene tőlük.
   - Helyes. Fegyvermester, tartsa az összes fegyvert tüzelésre készen, de ne lövessen, míg utasítást nem adok rá. Letépem annak a fülét, aki parancs nélkül megsemmisíti azt a hajót! Érintetlenül akarom.
   - Értettem, uram. - Hol a Telepata?
   - Már jön, uram. Felébresztettük.
   - Állandóan alszik. Mondja meg neki, húzza a farkát szaporábban.
   A Fegyvermester tisztelgett, hátraarcot csinált és távozott.
   - Kapitány úr!
   Az IT a képernyő mellett állt, ami most az idegen hajó hajtóművét mutatta. Rábökött a hengeres tengely tükörfényes végére.
   - Úgy látszik, mintha fény kisugárzására tervezték volna. Akkor viszont fotonhajtómű, uram.
   A Kapitány mérlegelt.
   - Lehet jelzőberendezés is?
   - Örrr... Igen, uram.
   - Akkor ne vonjon le elhamarkodott következtetéseket. A Telepata úgy szökkent ki a búvólyukból, mint kész pirítós az automata kenyérpirítóból. Eltúlzott mozdulattal vigyázzba vágta magát.
   - Kapitány úr, jelentem, parancsára megjelentem! - Elfelejtett csöngetni.
   - Elnézést, uram. - A Telepata hirtelen felfigyelt a működő képernyőre. Elfelejtkezvén arról, hogy vigyázzban áll, odatalpalt. Az IT arca megvonaglott, és nagyon szeretett volna máshol lenni.
   A Telepata szemének széle ibolyaszínben játszott. Rózsaszín farka kókadtan csüngött. Szokás szerint most is úgy nézett ki, mint aki rögtön elpatkol a kialvatlanság miatt. A bundája lenyomódott azon az oldalán, ahol aludt; még azt a fáradságot sem vette, hogy megkefélje. A kinézete, a viselkedése olyan messze esett az ideális Hódító Harcostól, amennyire a kzin fajon belül csak lehetett. Kész csoda, hogy a Kapitány még nem ölte meg.
   Persze soha nem is fogja. A Telepaták túl ritkák, túl értékesek és - érthetően - túl kiegyensúlyozatlanok. A Kapitány a Telepatával mindig szőrmentén bánt. Ilyenkor a vétlen jelenlévő volt az, aki rangját vagy fülét vesztette, ha egy molekula is engedély nélkül mert elmoccanni a helyéről.
   - Az egy ellenséges hajó - mondta éppen a Kapitány. Szeretnék többet tudni róluk. Nem olvasna bele az agyukba?
   - Parancsára, uram. - A Telepata hangjában lemondó boldogtalanság bujkált, de tudta, hogy ez parancs. Otthagyta a képernyőt, és belerogyott egy székbe. Fülei lassan szoros csomóba tekeredtek, pupillái összehúzódtak, patkányszerű farka teljesen elereszkedett.
   A tizenegyedik érzék világa benyomakodott az agyába. Elkapta a Kapitány gondolatát: "...korcs civil sthondativadék..." - és gyorsan ki is zárta. Gyűlölte a Kapitány agyát. Megtalálta a hajón lévő többi agyat is, elkülönítette őket egymástól, majd egyenként kiiktatta magából. A káoszban lebegett.
   De a káosz nem volt üres. Valaminek vagy valakinek furcsa és zavaró gondolatok jártak a fejében.
   A Telepata kényszerítette magát, hogy figyeljen.
  
  
   Steve Weaver magát elengedve lebegett a rádiós kabin egyik fala mellett. Szőke volt, kék szemű és nagy testű, s gyakran látták úgy, mint most, elengedve magát, de tökéletesen mozdulatlanul, mintha nagyon jó oka lenne arra, hogy miért ne mozdítsa egy porcikáját se. Bal kezéből füstcsík lebegett át a szobán, és tűnt el a szellőzőnyílásban.
   - Ennyi - mondta fáradtan Ann Harrison. Lekapcsolt négy kapcsolót a rádiópulton. Minden kattanásra kialudt egy apró fény.
   - Semmi?
   - Semmi. Fogadjunk, még rádiójuk sincs. - Ann meglazította a hálót, ami egy helyben tartotta, és ötágú csillaggá nyújtózott ki. - Bekapcsolva hagytam a vevőt, hátha később megpróbálnak elérni. De jó érzés! - Hirtelen labdává gömbölyödött. Több mint egy óráig görnyedt a rádiós pult fölött.
   Ann akár ikertestvére is lehetett volna Steve-nek: majdnem olyan magas volt, mint a férfi, a haja és a szeme színe is ugyanaz, akárcsak a torna révén szerzett kidolgozott izmok, amelyek a kék kezeslábas alatt látszódtak, mikor összegömbölyödött.
   Steve a légkondicionáló felé pöckölte a cigarettavéget. - Oké. Mijük van?
   Ann megütődött.
   - Én honnan tudnám?
   - Tekintsd rejtvénynek. Rádiójuk nincs. Hogyan érintkeznek egymással? Magától értetődőnek vesszük, hogy megpróbálnak elérni, ugye?
   - Természetesen.
   - Gondolkozz rajta, Ann. Vond be Jimet is. - Jim Davis a , nő férje volt abban az évben; különben a hajó orvosa. - Rád hallgat leginkább. Kérsz egy bagót?
   - Kérek.
   Steve keresztüllökte a dobozt a szobán.
   - Vegyél néhányat. Nem maradhatok tovább. A doboz fütyülve jött vissza.
   - Kösz.
   - Tudasd velem, ha valami történik. Vagy ha eszedbe jut valami.
   - Jó. Ne aggódj, Steve. Valami csak történni fog.
   A lakógyűrű minden helyisége abba a keskeny folyosóba nyílott, ami a gyűrű peremén futott. Steve belökte magát a folyosóba, fejjel előrelendült, hogy elérje a padlót, aztán továbblódult. Innen már könnyű volt a haladás. A padló felkunkorodott hozzá; úgy úszott a folyosón, mint egy béka. Az Angyalceruza fedélzetén lévő tizenkét férfi és nő közül ő volt a legügyesebb, mivel Steve az Aszteroidaövben lakott . annak előtte, míg a többiek szárazföldi patkányok voltak: földiek.
   Ann-nek valószínűleg semmi nem fog az eszébe jutni. Nem mintha nem lenne intelligens. Csak hiányzik belőle a kíváncsiság, a rejtvények megfejtésének szeretete. Csak Steve és Jim Davis...
   Túl gyorsan és figyelmetlenül haladt. Majdnem beleütközött Sue Bhangbe, amint az megjelent a folyosó görbülete alatt.
   Még idejében lefékeztek mindketten.
   - Helló, ámokfutó! - mondta Sue.
   - Helló, Sue! Merre?
   - A rádiós kabinba. És te?
   - Arra gondoltam, még egyszer ellenőrzöm a hajtóművet. Nem mintha túl nagy esélye lenne annak, hogy a közeljövőben használjuk, de sosem árthat.
   - Megőrülnél, ha nem lenne mivel bütykölnöd, igaz? Oldalra biccentette a fejét. ahogy kérdezéskor szokta. Steve, mikor forgatsz meg minket újra? Valahogy nem bírok hozzászokni a súlytalansághoz.
   Pedig úgy nézett ki, mintha súlytalanságban született volna. Kicsi, karcsú alakja repülésre termett; mintha soha nem éreztette volna nála a hatását a gravitáció.
   - Amikor már biztos vagyok benne, hogy nem lesz szükségünk a hajtóműre. Előbb nem. Emellett abban reménykedem, hogy majdcsak újra szoknyát veszel.
   A lány elégedetten kuncogott.
   - Hogy aztán lehúzd rólam. Ami azt illeti, nem öltözöm át, és nem is mozdulunk innen. Abe azt mondja, mikor a másik hajó hozzánk igazította a röptét, 200 g-t teljesített. Mennyit tudunk mi?
   Steve lenyűgözve válaszolt:
   - Nulla egész nulla ötöt. És én még arra gondoltam, én fogom hajkurászni őket. Nos, meglehet, hogy nekünk lenne illendő a beszélgetést elkezdeni. Épp a rádiós kabinból jövök. Ann szerint egy kukkot se szólnak.
   - Szomorú.
   - Várnunk kell.
   - Steve, mindig olyan türelmetlen vagy. Az Övlakók mindig rohannak? Gyere ide. - Kinyúlt egy kapaszkodóért, és odahúzta a férfit a folyosó külső oldalán sorakozó, vastag üvegű ablakok egyikéhez. - Ott vannak - bökött ki az ujjával.
   A csillag tompább fényű és nagyobb volt, mint a körülötte lévők. A Doppler-eltolódástól vakító kékesfehéren világító pontok között az idegen hajó tompa vörös korongnak látszott.
   - Megnéztem a távcsövön keresztül - mondta Steve. Tele van púpokkal és kiszögellésekkel. Az egyik oldalon pedig kör alakban pontok és vesszők vannak ráfestve. Írásnak tűnik.
   - Mennyi ideig vártunk erre a találkozásra? Ötszázezer évig? Nos, hát itt vannak. Nem fognak elszaladni. Lazíts. Sue kibámult az ablakon, egész figyelmét a tompa vörös korongra összpontosította, csillogó fekete fürtjei a feje körül lebegtek. - Az első idegen élet. Kíváncsi vagyok, milyenek lesznek.
   - Ki tudja? Jó erősek lehetnek, ha ilyen gyorsulást kiállnak, hacsak nincs valami védőernyőjük, de a súlytalanság sem zavarhatja őket. Azt a hajót nem forgatásra tervezték. - Fürkésző tekintettel méregette a csillagokat, nagy teste mozdulatlan volt, az arcvonásai komolyak. Hirtelen megszólalt: - Sue, félek.
   - Mitől?
   - Mi van, ha ellenségesek?
   - Ellenségesek? - A nő ízlelgette az idegen hangzású szót, és úgy döntött, nem szimpatikus neki.
   - Végtére is tudunk róluk valamit? Hátha harcolni akarnak.
   Sue döbbenten meredt rá. A férfi megremegett az arcán tükröződő borzalom láttán.
   - Honnan... honnan jött ez az ötlet? - Nem akartalak megijeszteni, Sue.
   - Semmi baj, de miért?
   Jim Davis csattogott be a látómezőjükbe. Mikor az Angyalceruza elindult, huszonhét éves volt; most a harmincnyolcadikat taposta, kicsi pocakjával ő volt a rangidős a hajón, kedves, jópofa ember, abnormálisan hosszú, törékeny ujjakkal. A nagyapja, akitől ezeket örökölte, a maga idején világhírű sebész volt, de manapság, mikor a műtéteket már az autodokik végzik, a hosszú ujjak csupán problémát jelentettek.
   Mágneses szandálban talpalt el mellettük, bohócként imbolyogva a mágnesek fölött.
   - Helló, ifjúság! - szólt fel nekik.
   - Helló, Jim! - Sue hangja feszült volt. Megvárta, míg az idősebb férfi eltűnik a kanyar mögött, és csak akkor szólalt meg újra.
   Rekedten suttogta:
   - Te verekedtél az Övben? - Nem akarta elhinni, ennél rosszabb dolgot el sem képzelhetett.
   Steve vehemensen felcsattant:
   - Soha! - Aztán vonakodva hozzátette: - De néha előfordul. - Gyorsan magyarázkodni kezdett: - A baj az, hogy az összes orvos, a pszichiátereket is beleértve, a nagy bázisokon, például a Cereszen van. Így lehet őket a legkönnyebben elérni. De a veszély nem a nagy bázisokon leselkedik ránk, hanem kint a kisbolygók és kődarabok között.
   - Emlékszem, egyszer megjegyezted, milyen furcsa, hogy egyáltalán nem gesztikulálok. Ez nálunk ösztönös. Egy kis bányászhajón ugyanis valami kellemetlenre is rácsaphatsz, ha hadonászol. Például a légzsilip gombjára.
   - Néha már majdnem ijesztő. Sokszor percekig meg sem moccansz.
   - Soha nincs tökéletes nyugalom kint a sziklák között. Néha egy bányász megelégeli a túl sok veszélyt, az idegeskedést, az unalmat, azt, hogy a hajóban jóformán felegyenesedni sem tud, hogy odakint viszont túl nagy az üresség, és nem megy pszichiáterhez idejében, ehelyett verekedést provokál egy kocsmában. Láttam egyszer ilyet. A pasas úgy használta a kezét, mint a cséphadarót.
   Steve visszatért a jelenbe. Sue falfehér volt, és rosszullét környékezte, mint a kezdő nővér, mikor az első igazán komoly esettel találja magát szembe. A férfi füle vörösödni kezdett.
   - Ne haragudj - mondta szomorúan.
   A nő szeretett volna elszaladni; ugyanolyan zavart volt, mint a férfi. Ehelyett megpróbált erőt venni magán.
   - Semmi baj. Tehát szerinted a másik hajón levők esetleg... ööö... háborúzni akarnak?
   Steve bólintott.
   - Jártál történelmi szemináriumra? A férfi szomorkásan mosolygott.
   - Nem. Nem tudtam elég pontot összeszedni. Néha szeretném tudni, hánynak sikerül.
   - Tizenkettőből egynek. - Nem túl sok.
   - Az emberek általában vonakodva fogadják el, hogy milyenek voltak az őseik valójában. Biztos tudod, hogy régebben - úgy háromszáz éve - még voltak háborúk, de mit tudsz arról, hogy milyen volt? El tudod képzelni, hogy a maghasadást városok megsemmisítésére használják föl? Tudod, mit jelent a koncentrációs tábor vagy a taktikai támadás? Biztos azt gondolod, az utolsó háborúval a gyilkosságok is megszűntek. Pedig nem. Az utolsót alig százhatvan éve, kétezer-százvalamennyiben követték el.
   - Aki azt állítja, hogy az emberi természet megváltoztathatatlan, annak elment az észe. Ehhez persze meg kellene fogalmazni, mit értünk "emberi természet"-en - ez pedig nem megy. Jelenlegi békés civilizációnk három pilléren nyugszik, és mindegyik egy meghatározó változás volt. Sue hangja szárazabbá, tanárosabbá vált, mintha egy oktatószalag szólna. - Az első a pszichológia igazi tudománnyá válása a hosszú kuruzsló-korszak után. A második az összes megművelhető terület művelés alá fogása. A harmadik pedig a Termékenységkorlátozási Törvény és az évenkénti fogamzásgátló injekció. Ezeknek a segítségével végre elhárult a túlnépesedés réme. Meglehet, hogy az Aszteroidaöv feltárása és. a más csillagok bolygóin alapított kolóniák is közrejátszottak benne; az ember helyett a holt anyag lett az ellenség. Ebben még a történészek sem tudtak közös nevezőre jutni.
   - És itt a dolog lényege, amihez el akartam jutni. - Sue az ablakra bökött. - Nézd azt az űrhajót. Elég energiája van ahhoz, hogy úgy szálljon ide-oda, mint a postarakéta, és elég üzemanyaga, hogy felvegye a mi 0,8 fénysebességünket; így van?
   - Így.
   És még mindig marad elég energiája manőverezni. Ha volt idejük megtanulni, miként építsenek ilyen hajót, arra is volt, hogy megtanulják a pszichológiát, az élelemtermelést, a fogamzásgátlást, gazdasági elméleteket dolgozzanak ki; mindent, amivel el lehet kerülni a háborút. Nos?
   Steve nem állhatta meg, hogy ne mosolyodjon el Sue ügybuzgalma láttán.
   - Logikusnak tűnik. De Sue, az a pasas a kocsmában ugyanabban a kultúrában nőtt fel, mint én, és mégis verekedett. Ha nem értjük, ő miért gondolkodott így, hogyan találhatnánk ki ezt egy olyan lényről, akinek még a kémiai összetételét sem ismerjük?
   - Értelmes, és szerszámokat készít. - Úgy van.
   - És ha Jim meghallja, hogy így beszélsz, bedug pszichiátriai kezelésre.
   - Ez a legjobb érv, amit idáig mondtál - vigyorodott el Steve, és két ujjal megsimogatta a nő nyakát. Sue hirtelen megmerevedett, arca eltorzult a fájdalomtól; ugyanabban a pillanatban a férfinak is mintha szétrobbant volna az agya.
  
  
   - Megvannak, uram - hangzott a Telepata elmosódott hangja. - Kérdezzen!
   A Kapitány sietősen beszélni kezdett, tudván, hogy a Telepata nem tudja sokáig fenntartani a kapcsolatot.
   - Milyen a meghajtásuk?
   - Tökéletlen hidrogénfúzióval táplált fotonrakéta. Elektromágneses gyűjtőmezővel szereznek hidrogént az űrből. - Okos. Meg tudnak lépni?
   - Nem. A hajtómű készenlétben van, de harmatgyenge. - Milyen fegyvereik vannak?
   A Telepata csendbe burkolózott. A többiek türelmesen vártak. Nem volt teljes csönd a hídon, de a zajok abból a fajtából voltak, amit a legénység megtanult nem hallani: a nagyfeszültség zizegése, távoli beszéd mormolása, a gravitációs motorokból hangzó furcsa, ruhatépéshez hasonló hang.
   - Semmilyenek, uram. - A kzin hangja tisztulni kezdett, hipnotikus nyugalmát izomremegések törték meg. Megvonaglott, mintha lidércnyomása lenne. - Semmi, még egy kés vagy egy bunkó sem. Pillanat, húsvágó késeik vannak. De csak ilyen célra. Teljesen békések.
   - Micsoda? Nem háborúznak?
   - Nem, uram, és azt hiszik, mi sem fogunk. Hármójukban merült fel egyáltalán ez a gondolat, de mindegyikük elvetette.
   - De miért? - A Kapitány tudta, hogy a kérdés lényegtelen, de képtelen volt magába fojtani. .
   - Nem tudom, uram. Valami tudomány, esetleg vallás.
   Nem értem - vinnyogta a Telepata. - Egyáltalán nem értem. Nem csodálom, hogy kiborult, gondolta a Kapitány. Teljesen idegen gondolatok...
   - Most mit csinálnak?
   - Arra várnak, mikor kezdünk el beszélni velük. Megpróbáltak kapcsolatba lépni velünk, és azt hiszik, mi is ugyanolyan igyekezettel próbálkozunk.
   - De miért? Nem érdekes. Meg lehet őket ölni hővel? - Igen, uram.
   - Szakítsa meg a kapcsolatot.
   A Telepata erősen megrázta a fejét. Úgy nézett ki, mintha mosógépből szedték volna ki az imént. A Kapitány megérintette a pult egy pontját, és elüvöltötte magát:
   - Fegyvermester! - Parancs!
   - Induktorokat bekapcsolni!
   - Kapitány úr, olyan lassúak. Mi történik, ha az idegen támad?
   - Ne vitatkozzon velem, maga... - A Kapitány vicsorgó kiselőadást tartott a feltétlen engedelmesség erényeiről. Mire végzett, az IT már újra a megfigyelőernyő előtt állt, a Telepata pedig aludni ment.
   A Kapitány boldogan dorombolt, azt kívánva, bárcsak mindig ilyen könnyű dolga lenne.
   Mikor a hősugárzás mindenkit megölt, át fogja vizsgálni a hajót. A létfenntartó rendszerből ki tudja elemezni, milyen a bolygójuk. A hajó röppályájából kiszámítható a bolygó helye. Előfordulhat, hogy nem is akarják eltitkolni, honnan jöttek.
   Ha a Kzinhez hasonló a világuk, abból kzin bolygó lesz. Ő pedig, mint Hódító Vezér, jövedelmének egy százalékát fogja élvezni, amíg csak él! Aranyszínű jövő! Neve lesz és nemcsak beosztása...
   - Új információ - mondta az IT. - A hajó 1 12/64 gravitációt gerjesztett, mielőtt a gyűrű leállt.
   - Kissé nehéz - morfondírozott a Kapitány. - Meglehet, hogy túl sok levegője van, de nem lesz nehéz átalakítani. IT, furábbnál furább fényeket találunk, nem gondolja? Emlékszik a csunkvenekre?
   - Mind a két nem értelmes volt, és állandóan harcoltak egymással.
   - És az a fura vallás az Altair -1-n? Azt hirdették, hogy tudnak utazni az időben.
   - Igen, uram. És mikor a gyalogság partra szállt, egyet sem talált.
   - Biztosan öngyilkosok lettek. De miért? Tudták, hogy mi csak rabszolgákat akarunk. És még mindig azon töröm a fejem, hová tüntették a dezintegrátorokat utána.
   - Egyes lények mindent megtesznek azért, hogy a mániáikhoz ragaszkodhassanak.
  
  
   - Tizenegy évvel a Plútó mögött, nyolc évre a Kezünk Munkájától a negyedik telepeshajó szabadon esett a csillagok között. Előtte zöldes- és kékesfehéren izzottak a napok, kemény fényű pontok a koromsötétben. Mögötte a csillagok ritka, halódó vöröses parazsak voltak. A két oldalon elhelyezkedő csillagképek furcsán eltorzultak. A világegyetem rövidebbnek látszott, mint annak előtte.
   Jim Davisnek iszonyú sok dolga volt. Mindenkire, önmagát is beleértve, borzasztó fejfájás tört rá. A betegszoba hátsó falát képező hatalmas autodoki adagolójából dr. Davis mindenkinek egy apró rózsaszín pirulát adott. A páciensek az ajtó előtt várták, hogy a gyógyszer végre hasson, aztán valaki kitalálta, menjenek át a társalgóba. Szokatlanul csöndes társaság vonult végig a folyosón. Még a mágneses szandálok hangját is elnyelte a gumiszőnyeg.
   Steve megpillantotta Jim Davist a háta mögött.
   - Helló, doki! - szólt oda csendesen. - Mikor kezd el hatni a tablettád?
   - Nekem már nem fáj a fejem. Te egy kicsivel utánam vetted be.
   - Kösz, doki.
   Ezek az emberek nem jól tűrték a fájdalmat. Nem voltak hozzászokva.
   Libasorban sétáltak vagy lebegtek be a társalgóba. Halk beszélgetések kezdődtek. Egyesek leültek; a kezeslábas hátába épített ragadós műanyag csíkok tartották őket egy helyben. Mások álltak, vagy a falak mellett lebegtek. A társalgó elég nagy volt ahhoz, hogy kényelmesen elférjenek.
   Steve a mennyezet alatt tekergett, és megpróbálta felhúzni a szandálját.
   - Remélem, nem csinálnak ilyet újra - hallotta fél füllel Sue hangját. - Fájt.
   - Mit nem csinálnak? - kérdezte valaki. - Hát azt. Talán telepátia.
   - Nem. Nem hiszek benne. Talán ultraszonikus vibrálást keltettek a falakban.
   Steve végre felhúzta a szandált, de az elektromágneseket még nem kapcsolta be.
   -... és egy hideg sör. Tudod, hogy soha többé nem iszunk sört? - Jim Davis hangja.
   - Nekem a vízisí fog hiányozni - jegyezte meg Ann Harrison sóvárogva. - A víz a lábszáradnak csapódik, éget a nap...
   Steve feléjük lökte magát. - Tabu téma.
   - Most már úgyis mindegy - rikoltotta Jim vidáman. - Hacsak a többiekhez hasonlóan nem akarsz arról beszélgetni, mit csinál az idegen. Részemről most az a tabu. Neked mi hiányzik a legjobban?
   - Az az idő, ami ahhoz kellett volna, hogy istenigazából körülnézzek a Földön.
   - Ja igen. - Jimnek hirtelen eszébe jutott a kezében szorongatott ivótasak. Kortyolt belőle, aztán lovagiasan továbbadta Steve-nek.
   - Idegesít ez a várakozás - mondta Steve. - Mit találnak ki legközelebb? Morzekódban fogják rázni a hajót?
   Jim elmosolyodott.
   - Talán semmit. Feladják és elmennek. - Remélem, nem! - vágott közbe Ann. - Miért, az olyan rossz lenne?
   Steve meghökkent. Mire gondol Jim?
   - Hát persze! - tiltakozott a nő. - Meg kell tudnunk, milyenek! És gondolj arra, mennyi mindenre megtaníthatnak, Jim.
   - Most jut eszembe - mondta Steve -, amikor ellöktem magam a faltól, úgy tűnt, mintha langyos lenne. Ez jó vagy rossz?
   - Sajátos. Hidegnek kellene lennie. Semmi nem melegíti kintről a csillagfényen kívül. Hacsak... - Különös kifejezés suhant át az arcán. Felhúzta a lábait, és megtapogatta a mágneseket.
   - Ííííííí! Jim! Jim!
   Steve megpróbált hátrafordulni, de nem sikerült neki. Ez Sue! Bekapcsolta a mágneseket, lehuppant a padlóra, és segíteni indult.
   Sue-t döbbent emberek gyűrűje vette körül. Szétváltak, hogy átengedjék az ijedtnek látszó Jim Davist, aki aztán megpróbálta a nőt kivezetni a társalgóból. Sue nyöszörgött és dobálta magát; ügyet sem vetett a doktorra.
   Steve átnyomakodott a gyűrűn.
   - Melegszik minden fém! - kiáltotta. - Ki kell operálni a hallókészülékét.
   - Betegszoba! - kiabált Sue.
   Négyen vitték oda. Még mindig sírt, és erőtlenül dobálta magát, mikor bevitték, de Jim megelőzte őket, és kezében altatóspray-vel várt. Sziszegés, és a nő elaludt.
   Idegesen figyelték, miként lát munkához az orvos. Az autodoki drága időt vesztegetett volna el diagnózisra, így Jim kézzel operált. Gyorsan kész lett, mivel az apró készülék közvetlenül a bőr alatt helyezkedett el, a fül mögött. Mégis megégette az ujját, mire kész lett. Steve a talpán érezte, miként nő a fém hőmérséklete.
   Tisztában vannak az idegenek azzal, mit tesznek?
   De nem mindegy? Megtámadták a hajót. Az ő hajóját. Steve kicsusszant a folyosóra, és rohanvást a híd felé indult. A mágneses szandálban úgy nézett ki, mint egy megrettent pingvin, de gyorsan haladt. Tudta, hogy tévedhet is; az idegenek esetleg kétségbeesetten próbálnak kapcsolatot teremteni az Angyalceruzával, de egy biztos: meg kell állítani őket, mielőtt ropogósra sütik az embereket.
   A szandál égette a lábát. Nyöszörgött a fájdalomtól, de különben nem vett róla tudomást. A levegő millió tőr volt a torkában és a tüdejében. Még a fogai is égettek.
   Csak a kezére csavart ing segítségével tudta kinyitni a híd ajtaját. A szandál elviselhetetlenül sütött; lerúgta, és odaúszott az irányítópulthoz. Ing nélkül itt sem boldogult volna. Egy nagy fehér gomb elfordításával teljes energiát adott a hajtóműre, és belehuppant a székbe, mielőtt a gyenge fénynyomás érezhetővé vált volna.
   A hátsó teleszkóp felé fordult. Az a Naprendszerre volt beállítva, mert ilyen távolságból még morzeként használhatták a hajtóművet. Átállította a műszert rövid fókuszra, és elkezdte fordítani a hajót.
  
  
   Az ellenséges űrhajó izzott az infravörös képernyőn.
   - A lakóteret nehezebb lesz felfűteni - jelentette az IT. Azok a helyiségek alighanem légkondicionálva vannak.
   - Nem számít. Mikor a véleménye szerint már mind halott, ébressze fel a Telepatát, és ellenőriztesse. - A Kapitány tovább kefélte a szőrét, csak hogy teljen az idő. - Tudja, ha nem lennének ilyen tökéletesen védtelenek, nem használnám ezt a lassú módszert, hanem először levágtam volna a gyűrűt a hajtóműről. Persze talán így sem ártana. Csak miheztartás végett.
   Az IT a lehető legjobb színben akart feltűnni.
   - Uram, nincs nagyobb fegyverük. Helyük sincs rá. Rakétameghajtással repülnek, így a hajtómű és az üzemanyagtartályok foglalják el a legtöbb helyet.
   Az idegen hajó fordulni kezdett. A vége vörösen izzott. - Megpróbálnak menekülni - mondta a Kapitány, miközben a másik jármű hajtóműve egyre inkább feléjük fordult. Biztos, hogy nem tudnak?
   - Biztos, uram. Az a fontonmeghajtás csak játék. A Kapitány elgondolkodva hümmögött:
   - Mi történik, ha a fény ráesik a hajónkra?
   - Gondolom, mintha egy lámpát kapcsolnánk fel. A lencse lapos, így nagyon széles sugarat kell kibocsátania. Parabolatükör kéne ahhoz, hogy veszélyesek legyenek ránk. Hacsak... - Az IT fülei égnek meredtek.
   - Hacsak mi? - kérdezte a Kapitány vészjósló nyugalommal.
   - Egy lézer. De semmi baj, uram. Egyáltalán nincs fegyverük.
   A Kapitány a vezérlőpulthoz ugrott.
   - Marha! - csattant fel. - Nem is tudják megkülönböztetni a fegyvert egy sthondat farkától! Fegyvermester! Hogy találjon meg a Telepata egy olyan dolgot, amiről ők maguk sem tudnak? FEGYVERMESTER!
   - Parancs! - Éges...
   Irtózatos erejű fény vágott be a kupolán át. A Kapitány bundája tűzbe borult, aztán a vöröslő peremű hasadékon kisüvítő levegő letépte a hídról.
  
  
   Steve a hátán feküdt. A hajó újra forgott, belenyomva őt abba, amiről érezte, hogy a saját ágya.
   Kinyitotta a szemét.
   Jim Davis átvágott a szobán, és föléje hajolt. - Ébren vagy?
   Steve hirtelen felült, szemei elkerekedtek.
   - Csak nyugalom. - Jim aggódóan nézett a fiatalabbra. Steve felpislogott rá.
   - Mi történt? - kérdezte rekedten. Jim leült az egyik székbe.
   - Ezt majd te mondod el nekem. Megpróbáltuk elérni a hidat, amikor fordulni kezdtél. Miért nem csengettél, hogy szíjazzuk le magunkat? Éppen akkor állítottad le a hajtóművet, mikor Ann odaért. Aztán elájultál.
   - Mi van a másik hajóval? - Steve sikertelenül próbálta meg leplezni az idegességet a hangjában.
   - Néhányan éppen most vannak odaát, átvizsgálni a roncsot. - Steve úgy érezte, menten leáll a szíve. - Azt hiszem, az elejétől fogva féltem attól, hogy az a hajó támadni akar. Inkább vagyok pszichológus, mint általános orvos, történelem-szemináriumra is jártam, így talán többet tudok az emberi természetről, mint ildomos volna. Túl sokat ahhoz, hogy elfogadjam: azok, akik űrhajót tudnak építeni, csak békés szándékúak lehetnek. Megpróbáltam erőszakot tenni magamon, de nem megy. Azok odaát olyan arzenállal rendelkeztek, amitől minden magára adó ember elborzad. Rakétabombák, atombombák, lézerek, az az induktor, amit ellenünk használtak. Meg elhárító rakéták. Tudod, ez mit jelent? Ellenségeink vannak, Steve. Talán nem is olyan távol innen.
   - Tehát megöltem őket. - A szoba forogni látszott Steve körül, de a hangja meglepően szilárd maradt.
   - Megmentetted a hajót.
   - Baleset volt. El akartam vinni onnan.
   - Nem. - Davis olyan semleges hangsúllyal mondta ki a vádat, mintha a vizelet vegyi összetevőit sorolta volna. A másik hajó hatszáz kilométerre volt. A távcsővel kellett céloznod, hogy eltaláld. Tudtad, hogy mit teszel, főleg, mivel mikor szétvágtad őket, kikapcsoltad a hajtóművet.
   Steve visszahanyatlott az ágyra.
   - Jó, te már tudod - mondta a mennyezetnek. - És a többiek?
   - Kétlem. Önvédelemből ölni - soha nem volt ilyennel dolguk. Szerintem Sue az egyedüli, aki gyanítja.
   - Óóó!- De jól viseli - fűzte hozzá Davis. - Jobban, mint a többiek fogják, mikor rájönnek, a világegyetem távolról sem békés. Ez a világ vége, Steve.
   - Micsoda?!
   - Teátrális vagyok. De így van. Háromszáz év tökéletes béke. Aranykornak fogja, nevezni. Nincs éhség, nincs háború, az egyetlen testi betegség az öregség, az akut lelki betegség ismeretlen fogalom. Ha valaki tizennégy éves kor fölött ütlegelni próbál egy másikat, rámondjuk, hogy beteg, és kikúráljuk. Ennek vége. A béke nem tartós állapot. Talán az egész univerzumban nem az.
   - Láthatom innen a hajót?
   - Igen. Épp mögöttünk van.
   Steve kikászálódott az ágyból, és az ablakhoz ment. Valaki közelebb kormányozta a két járművei egymáshoz. A kzin hajó hatalmas vörös gömb volt, a hajótest felszínéből látszólag rendszer nélkül csúnya alakzatok nyúltak ki. A sugár két eltérő nagyságú részre vágta, mint balta egy tojást. Steve megkövülten figyelt, miközben a nagyobbik fél lassan feléjük fordult, és feltárta belsejét.
   - Nemsokára visszajönnek a mieink - mondta Jim. Meg lesznek rémülve. Valaki makacskodni fog, hogy fegyverezzük fel magunkat a következő támadásokra a másik hajón lévő készletekből. És egyet kell értenem vele.
   - Meglehet, hogy engem is betegnek fognak tartani. Talán az is vagyok. De éppen ilyenekre lesz szükségünk. - Jim levertnek látszott. - Újra fegyverviselő társadalom leszünk. És persze figyelmeztetnünk kell a Földet...
  
   Koczóh Péter fordítása