Nemere István: Életmentő állatok (Tvr-hét 1998/13) Ezúttal nem azokról az állatokról lesz szó, amelyek a téli hóviharban bajba kerülő ember segítségére sietnek, mondjuk tekintélyes méretű rumoshordóval a nyakukban. De nem is azokról, amelyek viszont a földrengés után a leomlott romok alatt életben maradók helyét jelzik a mentőknek, vagy az égő házból életük kockáztatásával hozzák ki a gyermeket. Amiről most szó lesz, az annak alátámasztása, amit mind gyakrabban hallani, történetesen, hogy egyre több jel utal arra: az állatok egy része rendelkezik valamiféle "paraképességgel". Persze lehet, hogy ez a tulajdonságuk nagyon is természetes dolog, nincs benne semmi titokzatos - hacsak az nem, hogy mi, emberek, még nem fogjuk fel igazán, miben is áll ez a képesség. Nem zárható ki, hogy sok állat számára ez éppen olyan természetes dolog, mint a szaglás vagy a hallás. Habár... Amiről itt szó lesz, feltételez valamilyen másféle érzékelést is. Az első történet Angliában játszódott le, és főhőse Boo, a nőstény kiskutya. Gazdája, Margaret Mitchum asszony váltig állítja, hogy a rákos betegsége elhatalmasodásától, így egyben a haláltól is a kutyája mentette meg. A történet érdekes, figyelemre méltó. Boo egy időben új szokást vett fel: odament asszonyához és annak az egyik lábán egy bizonyos pontot feltünően szagolgatott. Soha nem érdekelte különösebben az asszonya teste, és most is mindig csak ugyanannak a lábnak ugyanaz a kis pontja izgatta. Pár hónapon át tartott ez a "játék": a kutya odament, szaglászta és farkával jelezte, hogy nem tetszik neki, amit ott tapasztal. Az asszonya persze elkergette, gondolván, hogy ez megint valami buta új szokás - számos eb ugyanis olykor-olykor felszed ilyen, vagy hasonló, kellemetlen vagy érthetetlen szokást, és ahhoz éveken át is képes ragaszkodni (ami, ha belegondolunk, nagyon is emberi vonás...). Ám egy idő után az asszony elgondolkozott a jelenségen, és megtapogatta a lábán azt a pontot. Először csak kis kemény pontot érzett ott. Boo egyik sétájuk alkalmával annyira dühös lett - felteszem, gazdája makacs értetlensége ingerelte fel ennyire! -, hogy majdnem beleharapott a lábába. Persze, pontosan ott. Mintha fogaival akarná eltávolítani azt a "szeplőt". Mitchum asszony végre orvoshoz ment, ahol kiderült: azon a bizonyos ponton kezdődő melanoma, vagyis bőrrák van. Az orvosok örültek, hogy lám, milyen korai stádiumban fedezték fel a bajt, mielőtt elkezdődtek volna az áttétek... Szerintük még egy éve volt hátra, és ha addig nem veszi észre a bajt, már menthetetlen. Ezt a bőrrákfajtát ugyanis igazán jól csak korai stádiumában lehet gyógyítani. Boo tehát megmentette gazdája életét. Valami hasonlót tett a kaliforniai Lorenzo Obundize kutyája is. Ez is nőstény volt, a neve Cinder. Ő is gyakran járt sétálni a gazdájával. Minden alkalommal felmentek a közeli hegyre, és az útjuk több óra hosszat tartott. Ám egy napon a kutya igen furcsán viselkedett. Le-leült a gazdival szemben, pontosan a lába elé. Nézte a férfit, és nem akarta továbbengedni. Valamit érzett... De ezt nem tudta közölni a gazdával! Így hát a kutyus, amely addig mindig előrerohant, és a póráz végén a gazdát valósággal mozdonyként húzta maga után, most éppen ellenkezőleg, világosan a férfi értésére adta, hogy inkább haza kellene menni. Hátrafelé vonszolta a férfit a pórázzal. Az végre engedelmeskedett, hát hazamentek. De a kutya viselkedése annyira feltűnő volt, hogy a gazda fel akarta hívni az állatorvost. Már a telefonért nyúlt, amikor szörnyű fájdalom szorította össze a mellkasát. Szívrohamot kapott! A telefon kiesett a kezéből, miközben a szőnyegre rogyott. Beszélni sem tudott abban a pillanatban. A földön fekvő gazda csak a kezét nyújtogatta a telefon felé... Cinder ekkor az orrával lökdöste bele a tenyerébe a kagylót. A gazdának annyi ereje még volt, hogy lenyomja a mentők telefonszámát, és bemondja a lakcímét, meg hogy mi történt vele. De nem ez a történet lényege. Majdhogynem természetes, hogy a kutya megértette: a gazda a telefonkagylót akarja, és mivel ő nem tud érte nyúlni, hát a kutya feladata azt a kezébe adni. Hanem ami előtte történt, az a szenzációs. A kutya tehát valamilyen módon megérezte a baj közeledtét. Hogy valamilyen nagy csapás jön és ekkor jobb, ha a gazda otthon lesz. De azt sem zárhatjuk ki, hogy az állat valamilyen, ma még számunkra ismeretlen módon érzékelni tudta azt is, mi játszódik le a gazdája szervezetében! Még nem tudhatjuk, de egyszer majd ezt is biztosan felfedezik: lehetséges, hogy a közeledő szívinfarktusnak vannak olyan jelei is, amelyet maga az áldozat, de környezete sem érzékel a kutya viszont megérzi. Ilyen lehet például bizonyos, a szervezetben lejátszódó kémiai folyamat, amelynek eredményeképpen az emberi szervezet vegyi anyagokat bocsát ki, esetleg éppen a verejtékkel együtt, és azt a kutya vészjelzésként értékeli, mintegy prognosztizál.