Nemere István: Élet a halálon túl? (Tvr-hét 1996/46-47) Mi vár ránk a halál után? - alighanem minden ember felteszi ezt a kérdést, amióta világ a világ. A keresztény egyházak tanítása szerint a túlvilágon pokol és paradicsom, tisztítótűz, bűnhődés és megbocsátás vár mindenkire, érdemei szerint. A jutalmat, azaz a paradicsomot tekintve hasonlóan vélekedik a mohamedán vallás is. És talán nincs is egyház, amely szerint az ember léte a halál után örökre és végérvényesen megszűnne. A kezdetektől állítják a lelkipásztorok, hogy az ember több a fizikai testénél. Van benne valami, amit régebben léleknek, később tudatnak neveztek, bár nincs kizárva, hogy valami másról van szó. A mai modern ember - még ha vallásosan nevelték is - ugyancsak nem képes belenyugodni a halál tényébe. Valójában pozitív tulajdonságnak tartható, ha valaki nem tudja elfogadni, hogy néhány röpke évtized után nyomtalanul eltűnjön ebből a világból. De megmaradhat-e az ember tudata valamilyen formában, ha a biológiai teste elvész? A vallásos elméleteken túl napjainkban mind több természettudós és orvos állítja, sőt, próbálja igazolni is, hogy látszanak igazolni, hogy "valami van", vagyis létezhet folytatás! Kezdetben Raymond A. Moody amerikai orvos és pszichológus (akinek híres könyve, az "Élet az élet után" magyarul is többször megjelent) vette komolyan a klinikai halálból visszatérők élményét, később pedig már több más kutató is foglalkozni kezdett e témával. A sajátságos nyomozás izgalmas eredményt hozott. A klinikai halálból visszahozott emberek egy része egybehangzóan olyasmit állít, ami az élet halál utáni folytatásáról tanúskodik. Első könyvében Moody csaknem százötven beszámolóról írt, és az általa meghallgatott emberek döbbenetesen egyforma élményének volt tizenöt olyan pontja, amely kísértetiesen egybeesett, márpedig a nyilatkozók aligha beszélhettek össze. Már csak azért sem, mert a világ különböző részein éltek, egymással nem találkozhattak, élményüket senkivel nem osztották meg. A Moodynak nyilatkozók általában baleset vagy műtéti beavatkozás közben kerültek a klinikai halál állapotába. A "lelkük" az életfunkció leállásakor elhagyta a testüket, így önmagukat kívülről szemlélhették. Látták-hallották, mi történik élettelen testük körül. Nem éreztek sajnálatot, bánatot vagy fájdalmat. Ez az állapot nem tudni, mennyi ideig tartott - talán csak másodpercekről lehetett szó? -, utána valamiféle ellenállhatatlan erő egy sötét alagútba húzta őket, szinte repültek, és az alagút végén csodálatos világban találták magukat, ahol rég elhunyt szeretteikkel és barátaikkal találkoztak. "Odaát" mindenki örömmel fogadta a jövevényt. Az elbeszélések abban is megegyeztek, hogy ebben a csodálatos világban vonzó Fény lénnyel találkoztak. A "lélek" odasodródott a Fényhez, és nagyon szeretett volna mellette maradni. De a Lény közölte, most nem maradhat: még nem jött el ennek az ideje, vissza kell mennie. Ettől az elbeszélők (mondhatjuk: a nem hagyományos tudományos kísérlet alanyai) kivétel nélkül elszomorodtak. Hiszen ott nagyon jól érezték magukat, boldogok voltak! De hiába, mert ismét a sötét alagútba húzta őket az erő, majd hirtelen visszacsöppentek ebbe az általuk már jól ismert világba, a baleset színhelyére vagy a műtőasztalra, ahol az orvosoknak éppen sikerült visszahozni őket a klinikai "majdnemhalálból". Felmerül a kérdés: ha a Fénylény úgy határozott volna, hogy az illető ott maradhat akkor itt az orvosok ténykedése eredménytelen marad, és beáll a végleges halál? Ha a Moody-jelenséget pontról pontra elemezzük nyilvánvaló, hogy régebben csak egészen különleges esetben (vagy akkor sem) fordulhatott elő, hogy valaki visszatért a klinikai halál mindössze néhány perces állapotából. Erre csak a mostani orvostudomány fejlett módszerei és műszerei adnak lehetőséget. S hogy miért fontos, hogy a vizsgálatban résztvevők a világ minden részéből származtak? Azért, mert az ellentábor - a különféle tudományos fokozatú kétkedők és "ténytisztelők", akik az egészből egyetlen szót sem hisznek el -, szívesen érvelnek azzal, hogy Moody riportalanyai csupán saját régen megalapozott vallási hiedelmeiket, hitük egyes tanításait (például a mennyországot) élték át. Csakhogy Moodynak különböző vallású, különböző kultúrkörökben nevelkedett (köztük ateista) emberek számoltak be halálközeli élményeikről... Óhatatlanul figyelembe kell venni azt a körülményt - ha már a halálközeli élményekről beszámoló emberekről van szó -, hogy az illetőknek ebből az égvilágon semmi hasznuk sem származott. Akik tehát elmondták élményeiket Moodynak, nem lettek ezáltal híresek (név nélkül szerepeltek), nem jutottak pénzhez sem. Miért hazudtak volna? És hogyan beszéltek volna össze, hisz' nem ismerték egymást... Mégis ugyanazt mondták! Érdemes elgondolkozni azon, hogy a Fénylény (akit a hívők kivétel nélkül Istenként fogtak fel) jóságos és igazságos, aki mindent tud, sőt a jelek szerint eldöntheti, hogy az emberek éljenek-e, vagy meghaljanak. De van még egy érdekes körülmény, amelytől valósággal prüszkölnek a materialista szemléletű kutatók: (próbálják is ezt a mozzanatot figyelmen kívül hagyni...) néhány páciens - átjutva az alagúton - az ott várakozó barátai, szerettei között olyan személy "lelkével" is találkozott, aki legjobb tudása szerint még élt. Amikor azután az életbe visszatért, és a klinikai halálból felébredve lábadozott, ismerőseinél rákérdezett a lélek élőnek hitt tulajdonosára, és ekkor arról értesült, hogy tudtán kívül az meghalt, vagy még az ő balesete előtt vagy azzal egy időben! Vagyis arról van szó, hogy a természettudományos szemlélet szerint kómában, tudattalan állapotban lévő ember, akinek a teste tanúk előtt hevert a műtőasztalon vagy a baleset helyszínén, aközben a tudata valahol másutt, ismeretlen módon, számára addig ismeretlen információhoz jutott! Ismeretes, hogy némelyik ázsiai vallás tanítása szerint az ember "lelke" örökké vándorol és időnként - nem folyamatosan, nem állandóan mintegy belebújik valakibe, és ismét leél egy életet. A Moody-féle jelenséget kivéve - amelyről hiteles beszámolók vannak -, a lélekvándorlást lényegében még nem sikerült bizonyítani, pedig két jelenség is mellette szól. Az egyik, az úgynevezett regressziós vagy progressziós hipnózis, amikor a mély hipnózisba vitt személyek "vallanak" előző vagy jövőbeli életükről. A másik az a ritkán előforduló (és nagyobbrészt akkor is Ázsiára korlátozódó) esemény, amikor is gyerekek emlékeznek előző életükre, és azt tanúk, hatóságok előtt be is bizonyítják. A baj csak az, hogy a hivatalos tudomány képviselői elképzelni sem képesek, miképpen vihető át információ (mondjuk az emlékkép) a más térben és időben létező emberekbe? Teszem azt, ha valaki a XVI. századi Portugáliában élt, és erre ma itt egy másik ember (hipnózisban) mint a saját egykori életére emlékezik vissza - miképpen lehetséges, hogy korabeli portugál nyelven meg is tud szólalni, emlékszik a vidékre, a városra, az utcára, ahol élt, emlékszik egykori barátaira, életeseményekre, hozzátartozóira...? Hiszen az az ember, aki annak idején ezeket az információkat élete során összegyűjtötte, már rég elporladt, az agyával, idegrendszerével (vagyis: az emlékezetével) együtt! Aztán sok ősön-utódon keresztül eljutunk ide; a XX. században megszületett egy másik ember, kifejlődött, felnőtt, itt él közöttünk - és a XVI. századi információk ott vannak az agyában. De hogy kerültek oda...? Mégis létezik hát a lélek? Ami fölötte áll a gyarló testnek, vagyis nem semmisül meg azzal együtt, hanem egy-egy halál és születés között valahol másutt várakozik? De vigyázat! Ha elfogadjuk a lélek létezését, az még semmit nem old meg. Itt ugyanis nem elegendő a puszta létezése. Ha van lélekvándorlás, akkor kell lenni valamiféle keretnek, szabályozásnak, vagyis rendszernek is, amely összefogja ezt az eseménysort, szabályozza a működését, és így vagy úgy valamiféle értelmet is ad neki. És még ez sem elég. Cél is kell! Sőt! Elsősorban arra van szükség. Akkor pedig már csak másodlagosnak tetszik az a kérdés: ki hozta létre a rendszert, és miért? A hívők számára természetesen a Mindenható. A Fénylény... A tudományos szemlélet szemben áll ezzel, nem fogadja el, és ellenvetése védhető. Ha ugyanis van Isten, a tudomány és az ember szerepe végletesen korlátozódik, mondhatni egyetlen nevetséges vergődéssé szűkül le mindaz, amit mi a világ megismerésének hiszünk. Ebbe pedig nem nyugodhatunk bele. Ettől függetlenül: nincs kizárva, hogy "van valami odaát". Túl azon a határon, amelyet a halál jelöl.