Nemere István: Égből pottyant gyermek (Tvr-hét 1997/45) A rejtélyes eset éppen tíz éve történt. A megfejtése azonban mind a mai napig várat magára. A mexikói Juarezben 1987 novemberében bukkant fel a nyolcéves forma kisfiú. Öltözéke rongyos volt, a teste csupa sebhely. Az egyik helybéli asszony felfigyelt rá, meg is szólította, de a gyerek semmilyen kérdésére nem válaszolt. Iratai nem voltak, csak egy, a légitársaságoknál használatos kis táska volt nála, "Trans World Airlines" felirattal. A táskában pedig mintegy öt amerikai dollárnak megfelelő mexikói pénz. A fiatal juarezi asszony magával vitte a szemlátomást hajléktalan kisfiút, enni adott neki, majd elment vele bevásárolni. Az áruházban a pénztárosnő megemlítette, hogy néhány napja látja ezt a gyereket, segít az idősebb vevőknek a kocsihoz cipelni az árut, amiért néha pénzt adnak neki. Az asszony elvitte a gyereket a rendőrségre, ahol kiderült: az eltűnését nem jelentette be senki. Erre a tévéstúdióba mentek, de hiába mutatták be a képernyőn a hallgatag kisfiút, egész Mexikóban senki nem ismerte fel. A fényképe később megjelent az amerikai és az európai újságokban, de a "néma gyerekért" ezután sem jelentkeztek hozzátartozók vagy ismerősök. Elvitték hát egy árvaházba, ahol az orvosok megállapították, hogy nyolcéves lehet. Egyik fülére teljesen süket, a másikkal hall valamicskét. Bizonyos jelek arra utaltak, hogy nem születésétől fogva süket, sőt nem is néma. Csak éppen nem beszél. Feltehetően nagy sokk érte. Amikor már mindenki - aki csak kapcsolatba került az üggyel - balesetre gyanakodott, feltérképezték az utóbbi idők összes közúti, vasúti, hajó- és repülőbalesetét. A baleset verzióját támasztotta alá egyébként az a rengeteg sebhely is, ami a gyermek testét borította. A jelek szerint ezeket két évvel korábban szenvedhette el, ismeretlen körülmények között. De sehonnan sem "hiányzott" egy ilyen korú áldozat. Ekkor támadt a pszichológusoknak az az ötlete, hogy papírt és ceruzát adnak a gyermeknek, hátha így majd "beszélgetni kezd". Jól számítottak. Az ámuló felnőttek szeme láttára repülőgépet és belőle kizuhanó embereket rajzolt, aztán a gép alatt a földre is kicsavarodott testű, halott emberek kerültek. Egyértelművé vált, hogy repülőszerencsétlenség túlélője a kisfiú, akinek minden rajzán megjelent néhány szám és betű is: 28 D 23. Talán ez a saját ülésének a száma volt a gépen, vagy az előtte lévő helyé. Nincs kizárva, hogy a gyerek a legszörnyűbb pillanatokban az ülésre írt számot látta, és az mintegy beleégett az emlékezetébe. Idővel az is kiderült, hogy a fiúcska - ha a mexikói tortilla vagy a hot dog között kellett választania - mindig a jellegzetesen amerikai ételért nyúl. Akkor hát amerikai lenne? De akkor mért nem keresi senki? Újabb sajtó- és tévébejelentések készültek, fényképe szinte az összes amerikai háztartásban megjelent a képernyőkön - és ismét néma csönd volt a válasz, miként az első alkalommal. Lehetséges lenne, hogy a szülei is meghaltak a légi katasztrófában. De hol és mikor? Talán nem is legális járatról volt szó - gyanakodtak egyesek -, hanem a fiú kokaincsempészek által működtetett illegális légi járat gépén utazott, és valahol az őserdőben történt a katasztrófa. Amiről azóta sem tud senki. Még belegondolni is szörnyű, hogy ilyen sebekkel, siketen és egyedül hogyan tudott kijönni az őserdőből, hogyan élhette túl a szerencsétlenséget... Az eset óta pontosan tíz év telt el, és semmi sem változott. A fiú felvett néven él, hamarosan elhagyja az árvaházat, és továbbra sem tudja senki, kicsoda is ő. Lehet, hogy ő maga sem. Közben ugyanis megtanult írni, és nyilván leírta volna, ha eszébe jut. (A baleset sok egyéb hatása mellett emlékezetvesztés is bekövetkezhetett nála.) Él hát köztünk egy fiatalember, aki nem tudja, hol született, milyen nyelven beszélt, hol élt, kik voltak a szülei. A teljes múltját homály fedi. És még azt sem tudja, szerencsének vagy balszerencsének számít, hogy annak a bizonyos repülőbalesetnek ő az egyetlen túlélője.