Tartalom Következő 12. PRÉDIKÁCIÓ
BEATI PAUPERES SPIRITU, QUIA IPSORUM EST REGNUM COELORUM. MATTHAEI. (MT 5, 3)
Az üdvösség szóra nyitotta a bölcsességnek ajkát, s így szólt: "Boldogok a szellemnek szegényei, mert övék a mennyeknek országa."
Valamennyi angyalnak, valamennyi szentnek és mindennek, ami valaha is született, hallgatnia kell, ha az Atyának ez az örök bölcsessége szól, mert az angyaloknak és a teremtményeknek összes bölcsessége is puszta Semmi Isten végtelen mély bölcsességével szemben. Ez a bölcsesség szólt így: boldogok a szegények.
Szegénység mármost kétféle van: egy külső, amelyik jó és igen dicséretes az olyan embernél, aki készakarva veszi magára a mi Urunk, Jézus Krisztus iránti szeretetből, mert szeretettel volt Krisztus is a Földön. Erről a szegénységről most nem akarok tovább beszélni. Van azonban egy másik fajta szegénység is, egy belső, ezt kell érteni a mi Urunk szaván, mikor azt mondja: "Boldogok a szellemnek szegényei."
Arra kérlek mármost benneteket, hogy ti is ugyanilyenek legyetek, hogy beszédemet megérthessétek, mert az örök igazságra mondom nektek, ha nem vagytok olyanok, mint ez az igazság, amelyikről most beszélni szeretnék, nem tudtok megérteni engem.
Néhányan azt kérdezték tőlem, mi is a szegénység magában véve, s mi is egy szegény ember. Erre akarok most válaszolni.
Albert püspök azt mondja, az a szegény ember, aki nem éri be semmivel, amit Isten valaha is teremtett s jól mondja. Mi viszont még jobban mondjuk s még magasabb értelemben tekintjük a szegénységet: az a szegény ember, aki nem akar semmit, nem is tud semmit s akinek nincs is semmije. Erről a három pontról akarok szólni, s kérlek benneteket Istenre, hogy ha csak bírjátok, ezt az igazságot felfogjátok. Ha mégsem értitek, amiatt se fájjon a fejetek, mert az igazság, amelyikről szólani szeretnék, olyan, hogy csak néhány jó ember fogja megérteni.
Először is azt mondjuk: az a szegény ember, aki nem akar semmit. Némelyik ember ennek értelmét nem jól fogja fel: ezek azok az emberek, akik vezekléssel és külső gyakorlással hozzátapadnak önösségükhöz, s azt ők mégis nagyra tartják! Isten legyen irgalmas hozzájuk, hogy ilyen keveset ismernek fel az isteni igazságból! Az ilyen embereket külső látszat alapján nevezik szentnek, pedig belülről szamarak, mert az isteni igazság tulajdonképpeni értelmét nem fogják fel. Ezek az emberek mondani ugyan mondják, hogy az a szegény ember, aki nem akar semmit sem. Érteni azonban így értik: az embernek úgy kell élnie, hogy soha semmiben se teljesítse be a saját akaratát, hanem sokkal inkább arra törekedjen, hogy Isten legkedvesebb akaratát végezze be. Ezeknek az embereknek jól áll az ügyük, mert amit gondolnak, jó; ezért illesse őket dicséret. Ajándékozná bár nekik Isten az ő könyörületességében a mennyországot. Én azonban az isteni igazságra mondom, hogy ezek az emberek nem szegény emberek, és nem is hasonlítanak a szegény emberhez. Nagynak látszanak ők azoknak az embereknek szemében, akik semmi jobbat nem tudnak: Én mégis azt mondom, szamarak ők, akik az isteni igazságból nem fognak fel semmit sem. Jó szándékukért legyen ám jussuk a mennyország, de arról a szegénységről, amelyikről most akarok szólani, nem tudnak semmit sem.
Ha most valaki megkérdezné tőlem, hogy akkor mi is az a szegény ember, aki nem akar semmit, annak megfelelek, s ezt mondom: mindaddig, amíg az emberben még megvan az, hogy az ő akarata Isten legkedvesebb akaratának betölteni akarása, az olyan embernek nincs meg az a fajta szegénysége, amelyikről mi akarunk szólani, mert az ilyen embernek még van akarata, amellyel Isten akaratának akar megfelelni, s ez nem az igazi szegénység. Mert ha az ember igazán szegény akar lenni, akkor saját teremtett akaratától annyira szabadnak kell lennie, mint amennyire az volt, mikor nem volt. Mert az örök igazságra mondom nektek: mindaddig, amíg az az akaratotok, hogy Isten akaratát betöltsétek, megvan, amíg vágytok az örökkévalóságra és Istenre, addig nem vagytok igazán szegények. Mert csak az a szegény ember, aki nem akar semmit és nem is vágyik semmire sem.
Mikor még első forrásomban léteztem, nem volt Istenem, s magam voltam forrása magamnak. Nem akartam semmit, nem vágytam semmire, mert nem kötődő lét voltam, s önmagamnak megismerője az igazság gyönyörűségében. Akkor csak magamat akartam, és semmi mást; amit akartam, az én voltam, s ami voltam, azt én akartam, s Istentől és mindentől szabadon léteztem. Mikor azonban a magam szabad akaratából innen kiléptem, s teremtett lényemet megkaptam, akkor már volt Istenem, mert mielőtt a teremtmények lettek, Isten nem "Isten" volt: sokkal inkább volt az, ami. Mikor a teremtmények meglettek s teremtett létüket megkapták, akkor Isten nem önmagában volt már Isten, hanem a teremtményekben.
Azt mondjuk mármost, hogy amennyiben Isten "Isten", nem legvégső célja a teremtménynek, akkora gazdagsággal a legkisebb teremtmény is bír Istenben. S ha úgy lenne, hogy egy légynek esze volna s képes volna értelmével kutatni az isteni lét örök feneketlen mélyét, amelyből ered, akkor azt mondanánk, hogy Isten mindazzal együtt, ami ő "Istenként", sem volna képes eleget tenni s beteljesedést nyújtani a légynek. Ezért kérjük Istent, hogy "Istentől" mentesek legyünk, hogy az igazságot ott, ahol a legfelső angyalok meg a légy meg a lélek egyek, megragadhassuk és örökkön élvezhessük, ott, ahol léteztem, s ahol azt akartam, ami voltam, és az voltam, amit akartam. Azt mondjuk tehát: ha az ember akaratban szegény akar lenni, akkor olyan keveset kell akarnia és vágynia, mint amennyit akkor akart és vágyott, amikor nem volt. S ekképp szegény az olyan ember, aki nem akar semmit sem.
Másfelől az a szegény ember, aki tudni sem tud semmit. Valamikor azt mondottuk, az embernek úgy kell élnie, hogy ne éljen se magának, se az igazságnak, sem pedig Istennek. Most viszont máshogyan mondjuk, s tovább akarunk menni: annak az embernek, aki ilyen szegénységet akar, úgy kell élnie, hogy tudni se tudja: nem él sem magának, sem az igazságnak, sem pedig Istennek. Sokkal inkább: annyira mentesnek kell lennie minden tudástól, hogy ne is tudja, ne is ismerje fel, ne is érezze, hogy Isten benne él mi több: mentesnek kell lennie valamennyi ismerettől, ami benne él. Mert mikor az ember Isten örök lényegében létezett, nem élt benne semmi más, ami akkor élt, az ő maga volt. Ezért mondjuk, hogy az embernek annyira mentesnek kell lennie saját tudásától, mint amennyire az volt, mikor nem volt, hagyja Istent, tegyen, amit akar, s maga legyen mindentől mentes.
Mindaz, ami valaha is Istenből eredt, tiszta működés céljával eredt. Az ember tulajdon műve: hogy szeressen és megismerjen. Kérdés mármost, hogy melyikben rejlik inkább a boldogság. Egyes mesterek azt mondják, az ismeretben, mások, hogy a szeretetben, megint mások azt mondják, az ismeretben és a szeretetben rejlik, s ők már inkább beletalálnak. Mi viszont azt mondjuk, hogy nem rejlik sem a megismerésben, sem a szeretetben; sokkal inkább: van a lélekben valami, amiből ismeret és szeretet árad, ez maga nem ismer meg és nem is szeret, ahogyan a lélek erői teszik. Aki ezt megismeri, az felismeri, hogy miben rejlik a boldogság. Ennek nincs sem előbbje, sem utóbbja, nem vár semmi eljövendőre, mert nem nyerhet és nem is veszíthet. Ezért van megfosztva annak tudásától is, hogy Isten működik benne; sokkal inkább ő maga az, ami magában gyönyörködik ugyanúgy, ahogy azt teszi Isten is. Azt mondom tehát, hogy annyira szabadon és mentesen kell léteznie az embernek, hogy ne is tudja, ne is ismerje föl: Isten hat benne, s így lehet szegénysége valakinek. Azt mondják a tanítómesterek, Isten lét, értelmes lét, s minden dolognak tudója. Én viszont azt mondom: Isten nem lét, nem is értelmes lét, és nem is tudja sem ezt, sem azt. Ezért mentes Isten minden dologtól s ezért minden dolog is egyben. Mármost aki szellemben szegény akar lenni, annak szegénynek kell lennie minden saját tudásban is, annyira, hogy ne tudjon semmiről, sem Istenről, sem a teremtményekről, sem pedig magáról. Emiatt szükséges, hogy az ember arra vágyjon: semmit se tudjon és ne is ismerjen meg semmit sem Isten műveiből. Ekképp képes szegény lenni az ember saját tudásban.
Harmadszor az a szegény ember, akinek nincsen semmije sem. Sokan mondták már, hogy az a tökéletesség, ha az ember a Föld anyagi javaiból nem birtokol semmit, s ez bizonyára igaz is abban az értelemben, ha valaki szándékkal tesz így. De ez nem az az értelem, amelyikre én gondolok.
Az előbb azt mondtam, az a szegény ember, aki Isten akaratát sem akarja beteljesíteni, hanem sokkal inkább úgy él, hogy annyira mentes saját akaratától és Isten akaratától, mint amennyire az volt, mikor nem volt. Erről a szegénységről mondjuk, hogy a legmagasabb szegénység. Másodszor pedig azt mondtuk, az a szegény ember, aki mit sem tud arról, hogy Isten benne hat. Ha valaki ennyire megfosztott tudástól-ismerettől, az a legtisztább szegénység. A harmadik fajta szegénység viszont, s erről akarok most beszélni, az a legvégsőbb: az, hogy az ember bírni sem bír semmivel.
Most pedig figyeljetek ide buzgón és komolyan! Többször mondtam már s mondják nagy mesterek is: az embernek annyira mentesnek kell lennie minden dologtól és minden cselekvéstől, a belsőktől és a külsőktől egyaránt, hogy tulajdon helye lehessen Istennek, ahol Isten működni tud. Most másként mondjuk. Ha úgy fest a dolog, hogy az ember mentes minden teremtménytől, Istentől és magától is, s az még megvan benne, hogy Isten helyet lelhet benne, ahol működjék, akkor azt mondjuk: amíg ez az emberben megvan, addig nem a legigazabb szegénységgel szegény. Mert Istennek műveivel nem az a szándéka, hogy az ember magában hellyel bírjon, ahol Isten működni tud, hanem az a szellem szegénysége, ha az ember annyira mentes Istentől és valamennyi művétől, hogy Isten, ha a lélekben működni akar, akkor ő maga legyen az a hely, ahol működni akar ezt pedig szívesen teszi. Mert ha Isten ennyire szegénynek találja az embert, akkor Isten saját művét műveli, s az ember így szenvedi el Istent magában, Isten pedig saját helye műveinek azáltal, hogy Isten önmagában műveli, amit művel. Itt, ebben a szegénységben jut el az ember ahhoz az örök léthez, ami volt, ami most és ami marad mindörökkön.
Szent Pál mond egy mondatot: "Ami vagyok, az Isten kegyelme által vagyok" (1 Kor 15, 10). Úgy tetszik mármost, hogy ez az én beszédem itt fölötte áll kegyelemnek, létnek, értelemnek, akaratnak és minden vágynak is akkor Szent Pál szava hogyan lehet igaz? Erre azt lehetne válaszolni, hogy Szent Pál szavai igazak: az, hogy Isten kegyelme benne legyen, szükség volt, mert Isten kegyelmének hatása volt benne az, hogy az esetlegesség lényeggé tökéletesedett. Mikor a kegyelem bevégeztetett s művét befejezte, akkor Pál az maradt, ami volt.
Ezért mondjuk: annyira szegénynek kell lennie az embernek, hogy ö se legyen, benne se legyen helye Istennek, ahol működni tudna. Amíg az ember helyet őriz magában, különbözőséget őriz. Ezért kérem Istent, hogy fosszon meg "Istentől", mert lényegi létem Isten fölött való, amennyiben Istent a teremtmények kezdetének tekintjük, Istennek önnön létében ugyanis, ahol Isten fölötte van létnek és különbözőségnek, ott én magam voltam, magamat akartam s magamat ismertem föl, hogy ezt az embert megteremtsem. S ezért vagyok önmagam forrása létem tekintetében, amely örök, de nem keletkezésem tekintetében, amely időbeli, s ezért vagyok meg nem született, és születetlenségem mértékében nem halhatok meg soha. Születetlenségem mértékében voltam örökkön, vagyok most és leszek örökkön-örökké. Ami születettségem szerint vagyok, az meg fog halni és semmivé fog válni, mivel halandó, ezért el kell enyésznie az idővel együtt. Az én születésemben született meg minden dolog, s én voltam forrása magamnak és minden dolognak, s ha úgy akartam volna, akkor nem lennék én sem és nem lenne semmi más sem, ha viszont én nem lennék, akkor nem volna Isten sem; hogy Isten "Isten", annak én vagyok a forrása, ha én nem lennék, akkor Isten nem lenne "Isten". Tudni ezt nem szükséges.
Egy nagy tanítómester azt mondja, hogy áttörése nemesebb, mint kiáradása, s ez így igaz. Mikor Istenből kiáradtam, akkor minden így szólt: Isten van. Ez azonban engem nem tehet boldoggá, mert ebben teremtményként ismerek magamra. Az áttörésben viszont, ahol mentes vagyok a magam akaratától és Isten akaratától és valamennyi művétől és magától Istentől is, ott fölötte vagyok minden teremtménynek, s nem vagyok sem Isten, sem teremtmény, sokkal inkább vagyok az, ami voltam s ami maradok most és mindörökkön. Ott benyomás hatol belém, amely följebb visz valamennyi angyalnál. Ezzel a benyomással akkora nagy gazdagságot kapok, hogy Isten nekem már nem lehet elég mindazzal együtt sem, ami ő "Istenként" s valamennyi isteni művével együtt, mert ebben az áttörésben az lesz részem, hogy én és Isten egyek vagyunk. Ott az vagyok, ami voltam, s ott nem apadok és nem gyarapodom, mert mozdulatlan ok vagyok, mozgatója mindeneknek. Itt Isten nem lel helyet az emberben, mert az ember ezzel a szegénységgel azt szerzi meg, ami volt örökkön s ami marad mindig is. Itt Isten a lélekkel egy, s ez a legigazabb szegénység, amit az ember lelhet.
Aki ezt a beszédet nem érti, az ne keserítse vele szívét. Mert amíg az ember nem olyan, mint ez az igazság, addig nem fogja megérteni ezt a beszédet sem. Mert leplezetlen igazság ez, amely Isten szívéből fakad egyenesen.
Hogy így tudjunk élni, hogy örökké ezt tapasztalhassuk, abban segítsen minket az Isten. Ámen.
Tartalom Következő