Tartalom
Következő

4. PRÉDIKÁCIÓ

QUASI STELLA MATUTINA IN MEDIO NEBULAE ET QUASI LUNA PLENA IN DIEBUS SUIS LUCET ET QUASI SOL REFULGENS, SIC ISTE REFULSTT IN TEMPLO DEI. ECCLI. (SIR 50, 6/7)

 

"Mint a hajnali csillag a fellegek között, mint a telihold az ő napjaiban, mint Isten temploma fölött a ragyogó nap, úgy világított emez az Isten templomában." Tekintsük az utolsó szavakat: "Isten temploma" Mi az, hogy "Isten", és mi az, hogy "Isten temploma"?

Összejött egyszer huszonnégy tudós mester, hogy megtanácskozza, mi is Isten. Összejöttek a megbeszélt időben, és mindegyikük elmondta a magáét, kettőt-hármat ragadok most ki mindebből. Egyikük azt mondta: "Isten olyan valami, amihez képest minden változó és időbeli dolog semmi, és minden, ami léttel bír, vele szemben parány." A második azt mondta: "Isten olyan valami, ami szükségszerűen fölötte van a létnek, aminek magában nincsen szüksége senkire, s amire mégis mindennek szüksége van." A harmadik azt mondta: "Isten olyan értelem, amely egyesegyedül önmagának megismerésében él."

Az első és az utolsó állítástól most eltekintek, s a másodikról beszélek: arról, hogy Isten olyan valami, ami a létnek szükségszerűen fölötte kell hogy legyen. Aminek léte van, ideje vagy helye, az nem érintkezik Istennel, ő fölötte áll annak. Benne ugyan benne van minden teremtményben, amennyiben azok léttel bírnak, és mégis fölöttük van. Éppen azáltal, ami ő minden teremtményben, van mégis fölöttük, ami a számos dologban Egy, annak szükségszerűen fölötte kell lennie a dolgoknak. Néhány mester úgy vélte, hogy a lélek csak a szívben van. De nem úgy van az, és ebben sok mester tévedett. A lélek egészen és osztatlan teljességgel benne van a lábban, és teljességgel benne van a szemben és minden tagunkban. Ha egy bizonyos rész időt veszek, az nem lesz sem a mai nap, sem a tegnapi. Ha viszont a mostani pillanatot veszem, az minden időt magába foglal. Az a pillanat, amelyikben Isten a világot teremtette, ugyanolyan közel van ehhez az időhöz, mint az a pillanat, amelyikben most beszélek, s az ítélet napja ugyanolyan közel van ehhez a pillanathoz, mint az a nap, amelyik tegnap volt.

Azt mondja egy mester: Isten olyan valami, ami osztatlanul és egymagában működik örökké, aminek senkire, de még csak egy szerszámra sincsen szüksége s ami megmarad önmagában, aminek nincs szüksége semmire, de amire mindennek szüksége van s amihez mint végső céljához törekszik minden dolog. Ennek a végcélnak nincs meghatározott mértéke, túlnő minden mértéken, terjed és terebélyesedik egyre. Szent Bernát mondja: az, ahogy Istent szeretjük, a mérték nélküli mérték. Egy orvosnak, aki meg akarja gyógyítani a betegét, nincsen mértéke a gyógyításra, arra, hogy mennyire gyógyítsa meg a betegét, van ugyan mértéke arra, hogy mivel gyógyítsa meg a betegét, az azonban, hogy mennyire akarja meggyógyítani, mérték nélkül való, annyira, amennyira csak tudja. Hogy mennyire szeressük Istent, arra nincs mérték, annyira, amennyire csak tudjuk, vagyis mértéktelenül.

Minden dolog létében hat, egyetlen dolog sem tud létén túl hatni. A tűz nem hathat sehol máshol, mint a fában. Isten a lét fölött hat, a tágasságban, ahol mozogni tud, a nemlétben hat. Mielőtt lett volna lét, azelőtt hatott Isten, létet hatott, mikor még nem volt lét. Bárdolatlan mesterek azt mondják, Isten a színtiszta lét, Isten olyan magasan fölötte van a létnek, mint amennyire a legfelső angyal fölötte van egy szúnyognak. Ha Istent létnek nevezném, ugyanúgy téveset állítanék, mintha a napot akarnám sápadtnak vagy feketének nevezni. Isten nem is ez és nem is az. Egy mester pedig azt mondja: aki azt hiszi, hogy megismerte Istent, s eközben meg is ismerne valamit, az nem ismerte meg Istent. Ha viszont én azt mondtam, hogy Isten nem lét, és fölötte van a létnek, akkor nem megtagadtam tőle a létet, hanem sokkal inkább fölemeltem benne. Ha a rezet az aranyban tekintem, akkor benne is van, és emelkedettebb mértékben is van benne, mint ahogyan önmagában van. Szent Ágoston mondja: Isten bölcs bölcsesség nélkül, jó jóság nélkül, erős erő nélkül.

A kis mesterek azt tanítják az iskolában, hogy minden lény a létezés tíz mértékébe van elosztva, s ezeket Istentől mindet megtagadják. Istent a létezésnek ezen mértékei közül egy sem érinti, de nem is hiányzik belőle egy sem. Az első, amely a legtöbb léttel bír, amelyben minden dolog létet nyer, a szubsztancia, az utolsó pedig, amely a legkevesebb létet tartalmazza, a reláció, s ez Istenben egyforma a legmagasabbal, azzal, ami a legtöbb léttel bír, egyforma ősképük van Istenben. Istenben minden dolog ősképe egyforma, de az ősképek különforma dolgok ősképei. A legmagasabb angyalnak meg a léleknek meg a szúnyognak mind egyforma ősképük van Istenben. Isten nem lét és nem is jóság. A jóság kötődik a léthez, és nem is ér tovább, mint a lét, mert ha nem volna lét, nem volna jóság sem, a lét pedig még a jóságnál is tisztább. Isten nem jó, nem is jobb, és nem is a legjobb. Aki azt mondaná, hogy Isten jó, az éppúgy igazságtalan volna hozzá, mintha a napot nevezné feketének.

Másfelől pedig maga Isten mondja: "Senki sem jó, csakis Isten egyedül." Mi jó? Jó az, ami közössé teszi magát. Azt nevezzük jó embernek, aki közös és hasznos. Ezért mondja egy pogány mester: a remete nem jó és nem is rossz ebben az értelemben, mert nem teszi magát közössé és nem is hasznos. A legjobban Isten teszi magát közössé. Egyetlen dolog sem a sajátját teszi közössé, mert egyetlen teremtmény sem a maga erejéből van. Adjanak bármit is, azt mind mástól kapták. Nem is magukat adják. A nap odaadja fényét, és mégis megmarad a maga helyén, a tűz odaadja hevét, és mégis tűz marad, Isten azonban a magáét teszi közössé, mert ő a maga erejéből az, ami, s minden adományában, amit ad, minden alkalommal legelőször is magát adja oda. Odaadja magát Istenként, úgy, ahogyan Isten, valamennyi adományában, már amennyiben ez attól, aki őt be akarja fogadni, függ. Szent Jakab mondja: Minden jó adomány fölülről van, a világosság Atyjától." (Jak 1, 7)

Ha Istent a létben tekintjük, akkor előudvarában tekintjük őt, mert a lét előudvar neki, ahol lakik. De hol van templomában, ahol ragyog szentségesen? Az értelem az, amely Isten temploma. Isten sehol sincs inkább otthon, mint templomában, az értelemben, miként az a másik mester mondta: Isten olyan értelem, amely egyesegyedül önmagának megismerésében él, egyedül időzvén ott, ahol soha semmi nem érintette őt, mert itt van Isten egyedül, a maga csöndjében. Isten magának megismerésében magát ismeri meg önmagában.

Most pedig nézzük a megismerést úgy, ahogyan a lélekben van, amely rendelkezik egy csöppnyi értelemmel, egy "szikrácskával", egy "ággal". A léleknek vannak erői, amelyek a testben hatnak. Az egyik ilyen erő, amelynek a segítségével az ember emészt, ez inkább éjjel hat, mint nappal, ennek erejével gyarapszik és növekedik az ember. Van továbbá egy ereje a léleknek a szemben, ennek révén lesz a szem annyira érzékeny és kifinomult, hogy a dolgokat nem a maguk durva voltában, ahogy magukban léteznek, fogadja be; először meg kell őket szűrni és át kell finomítani őket a levegőben és a fényben, ez azért lehetséges, mert a szemnek segítségére van a lélek. Van egy harmadik erő a lélekben, ezzel gondolkozik. Ez az erő olyan dolgokat képzel el magában, amelyek nincsenek jelen, miáltal éppolyan jól felismerem őket, mintha a szememmel látnám, sőt még jobban is – egy rózsát nagyon jól el tudok képzelni télen is – , s ezzel az erővel hat a lélek a nemlétben, ígykövetve Istent, aki a nemlétben hat.

Egy pogány mester mondja: az a lélek, amelyik szereti Istent, a jóság leple alatt fogadja be őt – ez ideig még minden szó, amit idéztünk, pogány mesteré volt, akik csak a természet fényében ismerték meg, amit megismertek, még nem jutottam el a szent mesterek szavaihoz, akik egy sokkal magasabb rendű fényben ismertek meg – , azt mondja tehát ez a mester: az a lélek, amelyik szereti Istent, a jóság leple alatt fogadja be őt. Az értelem azonban fölemeli Istenről a jóság leplét, és mezítelenül tekinti őt, kivetkőztetve jóságból, létből és minden nevéből.

Azt mondtam az iskolában, hogy az értelem nemesebb, mint az akarat, s mégis mindkettő ugyanabba a fénybe tartozik. Azt mondta erre egy mester egy másik iskolában, hogy az akarat nemesebb, mint az értelem, mert az akarat úgy tekinti a dolgokat, ahogy magukban vannak, az értelem azonban úgy tekinti a dolgokat, ahogyan őbenne vannak. Ez igaz. Az a szem, amelyik magában van, nemesebb annál, amelyik a falra van odafestve. Én mégis azt mondom, hogy az értelem nemesebb, mint az akarat. Az akarat Istent a jóság ruhájában tekinti. Az értelem mezítelenül tekinti Istent, kivetkőztetve jóságból és létből. A jóság ruha, amely alatt Isten rejtőzik, s az akarat Istent a jóságnak ebben a ruhájában tekinti. Ha Istenen nem volna jóság, akkor akaratom nem akarná őt. Ha valaki föl akarna öltöztetni egy királyt királlyá választásának napján, s szürke ruhákat adna rá, az nem öltöztetné őt megfelelően. Nem attól vagyok én boldog, hogy Isten jó. Nem akarok soha arra vágyni, hogy Isten jóságával tegyen boldoggá, mert Isten erre nem is lenne képes. Boldog egyes-egyedül attól vagyok, hogy Isten értelemmel bír, s én ezt fölismerem. Azt mondja egy mester: Isten értelme az, amihez az angyal léte egészében kötődik. Azt szokták kérdezni, hol van igazában a kép létének helye: a tükörben, vagy abban, ahonnan kiindul? Inkább abban, ahonnan kiindul. A kép bennem van, tőlem és hozzám. Mindaddig, amíg a tükör arcommal pontosan szemben van, benne van a képem, ha a tükör felborulna, a kép megszűnne létezni. Az angyal léte attól függ, hogy az isteni értelem, amelyben megismeri magát, jelen van-e számára.

"Mint hajnali csillag a felhők közepében." Most arra a szócskára irányítom figyelmemet, hogy "quasi", ami annyit jelent: "mint", ezt a szót a gyerekek az iskolában úgy nevezik: mellékszó. Ez az, amire én minden prédikációmban törekedtem. A legsajátabb, amit az ember Istenről mondhat, az, hogy "szó" és hogy "igazság". Isten magát "szó"-nak nevezte. Szent János mondja: "Kezdetben volt a Szó" (Jn 1, 1), és ezzel kifejezi azt is, hogy az embernek mellékszónak kell lennie e mellett a Szó mellett. Miként a ,,szabad csillag", amelynek alapján a ,,szabad nap" el van nevezve, a Vénusz: ennek is több neve van. Ha a nap előtt jár s korábban jő fel az égre, mint a nap, akkor "hajnalcsillag" a neve, ha viszont követi a napot, úgy, hogy a nap előbb megy le, akkor "esthajnalcsillag"; néha fölötte halad a napnak, néha alatta. Ő az, aki minden csillagnál előbb, állandóan egyforma közel van a naphoz, sohasem távolodik tőle vagy közeledik hozzá, s ezzel láttatja, hogy az olyan ember számára, aki ezt el akarja érni, Istennek mindenkoron közel és jelen kell lennie, olyannyira, hogy semmi se tudja eltávolítani Istentől, sem szerencse, sem balszerencse, sem bármilyen teremtmény.

Azt mondja továbbá az Írás: "Mint egy telihold az ő napjaiban." A Hold bír uralommal minden nedves természeten. Soha sincs olyan közel a Naphoz, mint amikor kikerekedett, s mikor fényét közvetlenül a Naptól kapja. Abból azonban, hogy minden más csillagnál közelebb van a Földhöz, két hátránya származik: hogy sápadt és foltos, meg hogy elveszíti a fényét. Sohasem olyan erős, mint amikor a legtávolabb van a Földtől, ilyenkor veti ki a legmesszebb a tengert; minél inkább van fogyóban, annál kevésbé tudja kivetni. Minél magasabbra emelkedett a lélek a földi dolgok fölé, annál erősebb. Aki nem ismerne meg semmi mást, mint a teremtményeket, annak egyetlen prédikációt sem kellene eszébe idéznie, mert valamennyi teremtmény telve van Istennel, és egy-egy könyv valamennyi teremtmény. Az az ember, aki szeretne eljutni oda, amiről az előbb beszéltem – ezt célozza az egész prédikáció – , annak olyannak kell lennie, mint egy hajnalcsillagnak: mindig jelen Isten színe előtt, mindig mellette s mindig egyformán közel hozzá, és fölülemel-kedve minden földi dolgon, s "mellékszóként" a "Szó" mellett.

Van egy kiejtett Szó: az angyal, az ember és minden teremtmény. Van egy másik, elgondolt és kiejtett Szó, ez teszi lehetségessé, hogy elképzeljek valamit. Van azonban még egy másik Szó is, amely sem ki nem mondott, sem el nem gondolt, amely sohasem ejtődik ki, sokkal inkább megmarad örökké abban, aki mondja. Ez a Szó az Atyában van, ő mondja szüntelenül a fogantatásban s benne maradóan. Az értelem állandóan befelé hat. Minél kifinomultabb és minél szellemibb valami, annál erősebben befelé hat, minél erősebb és kifinomultabb az értelem, annál inkább egyesül és lesz egy vele az, amit megismer. Nem így van ez a testi dolgokkal: azok minél erősebbek, annál inkább kifelé hatnak. Isten boldogsága azonban az értelem befeléhatásában rejlik, aminek során a "Szó" belül marad. Ott kell a léleknek "mellékszó"-nak lennie s Istennel egy műben működnie, hogy boldogságot meríthessen az önmagában lebegő megismerésből: ugyanabból, ahol Isten lakozik.

Hogy mindenkoron ilyen mellékszavak lehessünk a Szó mellett, abban segítsen minket az Atya, ez a Szó és a Szentlélek. Ámen.
Tartalom
Következő