Tartalom Utószó 14. PRÉDIKÁCIÓ
INTRAVIT JESUS IN QUODDAM CASTELLUM ETC. LUCAE. (LK 10, 38-40)
Azt írja Szent Lukács az evangéliumban: Mi Urunk betért egy váraskába, egy Márta nevű asszony befogadta őt; ennek volt egy húga, Mária. Ez odaült az Úr lábához és hallgatta szavait. Márta meg sürgött-forgott és szolgálta a kedves Krisztust.
Három dolog volt, ami Máriát odaültette az Úr lábához. Az egyik ez volt: Isten jósága körülkarolta lelkét. A második egy nagy, kimondhatatlan vágy volt: vágyott, és nem tudta, mire, kívánt, és nem tudta, mit. A harmadik az az édes vigasz és öröm volt, amit a Krisztus ajkáról áradó örök szavakból merített.
Mártát is három dolog késztette arra, hogy sürögjön-forogjon és a kedves Krisztust szolgálja. Az egyik érett kora volt és létének legvégső tökélyre vitt alapja. Ezért vélte úgy, hogy senkinek a tevékenykedés olyan jól nem állhat, mint őneki. A második bölcs megfontoltsága volt, amellyel a külső tevékenységeket a legtökéletesebben tudta elvégezni, amennyire csak a szeretet parancsolja. A harmadik a kedves vendég magas méltósága volt.
Azt mondják a mesterek, Isten kész minden embernek megadni a legvégsőkig, amit csak kíván, mind szellemiekben, mind érzékiekben. Azt, hogy Isten eleget tesz nekünk szellemiekben s eleget tesz nekünk érzékiekben is, jól meg lehet különböztetni Istennek kedves barátain. Az érzékieknek eleget tenni annyi, hogy Isten vigaszt, örömöt és megelégedést ad nekünk, s hogy ebben el lennének kényeztetve, az az alsó érzékek tekintetében távol áll Istennek kedves barátaitól. A szellemiekben való elégtétel azonban a szellem mértéke szerinti. Akkor beszélek szellemi elégtételről, ha a lélek legfelső csúcsa nem hajlik meg megannyi örömtől sem, ha nem fullad bele az örömökbe, hanem sokkal inkább erősen áll fölöttük. Akkor elégedett az ember szellemiekben, ha a teremtmény teste-szenve nem képesek lehajlitani a legfelső csúcsot. Teremtménynek nevezek viszont mindent, amit Istennél lejjebb észlel és lát.
Azt mondja mármost Márta: "Uram, szólj neki, hogy segítsen nekem." Ezt Márta nem gyűlöletből mondta, hanem szeretetteljes jóakaratból, amely át- meg átjárta őt. Azt kell rá mondanunk: szeretetteljes jóakaratból vagy szeretetteljes évődésből. Hogyan is? Erre figyeljetek! Márta látta, hogy Mária, lelke teljes megelégedésére, úszott a gyönyörűségben. Márta jobban ismerte Máriát, mint Mária Mártát, mert régóta és helyesen élt, mert az élet adományozza a legnemesebb ismeretet. Az élet jobban ismer meg, mint az öröm vagy a fény vagy bármi, amit az ember ebben az életében Istennél lejjebb fogadhat, s bizonyos értelemben az élet tisztábban ismer meg, mint ahogy azt az örökkévaló fény adhatja. Az örökkévaló fény magunknak és Istennek megismerését adhatja, de nem magunkét, Isten nélkül; az élet azonban a magunk megismerését adja Isten nélkül. Ahol az élet egyedül magát szemléli, tisztábban látja meg, mi egyforma és mi különböző. Ezt tanítja egyrészt Szent Pál, másrészt a pogány mesterek. Szent Pál elragadtatásában Istent és magát szellemi módon látta Istenben, és mégsem ismerte fel valamennyi erényt a lehető legszemléletesebben; ez pedig amiatt volt, hogy nem gyakorolta őket előtte cselekedeteiben. A mesterek az erények gyakorlásával olyan magas ismeretre tettek szert, hogy minden erényt szemléletesebben ismertek, mint akár Szent Pál, akár bármelyik szent első elragadtatásában.
Így festett a dolog Mártával is. Ezért mondta: "Uram, szólj rá, hogy segítsen nekem", mintha csak azt mondta volna: "Húgom azt hiszi, hogy amit csak akar, arra képes is, amíg csak vigaszod oltalmában ül. Tárd csak föl előtte, hogy így van-e ez, s szólj neki, hogy álljon föl és hagyjon ott téged." Másfelől gyengéd szeretet mondatta vele, még ha nem ilyen értelemben fejezte is ki magát. Mária annyira tele volt vággyal: vágyott, és nem tudta, mire, akart, és nem tudta, mit. Azt gyanítjuk, hogy ő, a kedves Mária, valamiképp inkább az öröm, mint a szellemi haszon végett ült ott. Ezért mondta Márta: "Uram, szólj rá, hogy álljon föl", mert attól félt, hogy megmarad ebben az örömben, és nem jut tovább. Ekkor Krisztus válaszolt neki, és azt mondta: "Márta, Márta, sok mindenre van gondod és sok minden nyugtalanít, pedig csak egy a szükséges; Mária a jobbik részt választotta, nem is veszti el soha." Ezeket a szavakat Krisztus nem feddő értelemben mondta, hanem sokkal inkább megválaszolt csupán Mártának, s megvigasztalta, hogy Mária lesz még olyan, amilyennek kívánja.
Miért mondta Krisztus: "Márta, Márta", s nevezte meg őt kétszer? Izidor azt mondja: nem kétséges, hogy Isten az idők előtt, mikor ember lett, s az idők után, mikor ember lett, soha senki embert úgy néven nem nevezett, hogy valamelyik valaha is elveszett volna. Azokat illetően viszont, akiket nem nevezett meg, kétséges a dolog. "Krisztus megnevezése" ezzel örökkévaló tudását illetem: örökkévaló, tévedhetetlen fennállását minden teremtmények teremtésének előtte az Atya, a Fiú és a Szentlélek élő könyvében. Akinek neve ebben szerepel s akinek nevét Krisztus szavakkal kiejtette, azok közül az emberek közül még soha egyetlenegy sem veszett el. Tanúsítja ezt Mózes, akihez maga Isten szólott így: "Felismertelek nevedről" (Kiv 33, 12), valamint Natanael, akihez a kedves Krisztus így szólott: "Láttalak, mikor a fügefa levelei alatt feküdtél" (Jn 1, 48). A fügefa Istent jelenti, benne létezett Natanael neve öröktől fogva. S ekképp bizonyos, hogy soha senki ember nem veszett el és nem is fog elveszni, akit a kedves Krisztus emberi ajkával az örök igéből néven nevezett.
Miért nevezte meg kétszer Mártát? Arra célzott ezzel, hogy mindazzal, ami időbeli és örökkévaló jó létezik s amivel teremtménynek bírnia kellene, azzal Márta rendelkezik mind. Mikor először kimondta, hogy "Márta", akkor időbeli cselekedeteinek tökéletességére célzott. Mikor másodszor mondta azt, hogy "Márta", akkor arra célzott, hogy ami az örök üdvösséghez szükséges, abból sem hiányzik neki semmi. Ezért mondta: "mindenre gondod van", s ezzel arra gondolt: te mellette állsz a dolgoknak, de a dolgok nincsenek benned. Az igazi gondosságban viszont azok leledzenek, akik akadály nélkül valók minden tevékenységükben. Azok akadály nélkül valók, akik minden cselekedetüket igazán az örök világosság képe szerint igazítják, s az ilyen emberek a dolgok mellett állnak, s a dolgok nem állnak őbennük. Egészen közel állnak hozzájuk, s még sincs kevesebbjük, mintha ott fönn, az öröklét körében állnának "Egészen közel", mondom, mert minden teremtmény közt hoz létre. Köztesség kétféle van: az egyik az, amelyik nélkül nem juthatok el Istenhez; ez az időbeli cselekvés és tevékenység, ez az örök üdvösségből nem vesz el semmit. Cselekvés az, ha az ember kívülről gyakorolja magát az erény cselekedeteiben; a tevékenység viszont az, ha az ember belülről, értelmes körültekintéssel gyakorolja magát. A másik köztesség ez: hogy az elsőt feladjuk. Mert azért vagyunk az időbe helyezve, hogy az időbeli értelmes tevékenység által közelebb jussunk Istenhez s hasonlatosabbak legyünk hozzája. Erre gondolt Szent Pál is, mikor azt mondta: "Bírjátok le az időt, mert rossz napok járnak." "Lebírni az időt" annyit jelent: megszakítás nélkül, értelemmel emelkedni föl Istenbe, nem képi különbözőséggel, hanem: értelembeli, életteli igazsággal. S hogy "rossz napok járnak", azt így értsétek: a "nap az éjt jelzi". Ha nem volna éj, akkor nem volna nap sem, és nem is hívnánk így, mert minden egyetlen fény volna, s erre gondolt Szent Pál is, mert egy fénylő élet is túl parányi, ha valamiféle sötétség is lehet még benne, amelyik egy fenséges szellem elől az örök üdvösséget eltakarja és beárnyékolja. Erre gondolt Krisztus is, mikor azt mondta: "Addig járjatok, amíg világosság van előttetek" (Jn 12, 35). Mert aki a világosságban cselekszik, az fölemelkedik Istenhez, szabadon és mentesen minden köztességtől: világossága az ő cselekvése és cselekvése az ő világossága.
Ugyanígy festett a helyzet a kedves Mártával is. Ezért mondta neki Krisztus "Egy valami szükséges", nem kettő. Én és te, egyaránt körülfogva az örök világosságtól ez Egy, s ez a kettő-egy égő szellem, fölötte van minden dolognak s alatta Istennek az öröklét körében. Ő kettő, mert Istent nem látja köztesség nélkül. Az ő megismerése és az ő léte vagy az ő megismerése és ismeretének képe sohasem lesznek egyek. Ők akkor látják csak Istent, ha szellemileg látják, egészen mentesen minden képtől. Az egy kettő lesz, a kettő egy; világosság és szellem, ez a kettő egy az örökkévaló világosság ölelésében.
Most viszont vegyétek eszetekbe, mi is az öröklét köre. Három útja van a léleknek Istenhez. Az egyik: sokféle tevékenységgel, égő szeretettel keresni Istent minden teremtményben. Erre gondolt Salamon király, mikor azt mondta: "S mindenben a megbocsátást kerestem" (Sir 24, 11).
A második út egy út nélküli út, szabad és mégis kötött, ahol az ember akarat és kép nélkül magasan fölötte van, s elrugaszkodott magától és mindenektől, még ha lényegi állandósággal nem rendelkezik is. Erre az útra gondolt Krisztus, mikor azt mondta: "Boldog vagy te, Péter. Nem a hús és a vér világítanak át téged", hanem az "értelembe-emelkedettség", ha azt mondod nekem, "Isten", "az én mennyei Atyám nyilatkoztatta ki ezt veled". (Mt 16, 17). Szent Péter nem leplezetlenül látta Istent; túl minden teremtett felfogáson, a mennyei Atya erejével rugaszkodott fel az öröklét körébe. Azt mondom: a mennyei Atya fogta át szeretetteljes öleléssel, viharos erővel, tudatlanul, felfelé meredő szellemmel, amely fölébe ragadtatott minden értelemnek, föl a mennyei Atya hatalmába. Itt, fölülről oltódott be az ige Szent Péterbe, édes teremtett hangon, mégis mentesen minden érzéki élvezettől, Isten és ember egységének egyöntetű igazságában, a mennyei Atya-Fiú személyében. Merészen azt mondom: ha Szent Péter köztesség nélkül látta volna Istent, természetében, ahogyan látta később, s látta Pál, mikor a harmadik mennybe ragadtatott, akkor még a legfelső angyal szavai is túl durvák lettek volna számára. Így azonban szólt néhány édes szót, amilyenekre a kedves Jézusnak nem lett volna szüksége, mert ő a szív és a szellem mélyére néz, mivel minden köztesség nélkül áll Isten előtt igazi "Ők-voltuk" szabadságában. Erre gondolt Szent Pál, mikor azt mondta: "Tudok egy emberről, aki elragadtatott Istenbe, és titokzatos szavakat hallott, melyeket embernek nem szabad kimondani" (2 Kor 12, 3/4). Ebből láthatjátok, hogy Szent Péter az öröklét körénél állt, nem pedig az egységben, s a maga mivoltában látta Istent.
A harmadik út neve út és mégis otthon, azaz: Isten látása köztesség nélkül, a maga voltában. Azt mondja mármost a kedves Krisztus: "Én vagyok az út, az igazság és az élet" (Jn 14, 16), egy Krisztus egy személy, egy Krisztus egy Atya, egy Krisztus egy szellem, három-egy, három "út, igazság és élet", egy a kedves Krisztus, akiben minden benne foglalódik. Ezen az úton kívül minden teremtmény körít és közít. Ezen az úton viszont, bevezetve Istenbe igéjének világossága által és átölelve kettejük szellemének szeretetétől: ez meghalad mindent, ami szavakba fogható.
Füleljetek most a csodára! Milyen csodálatos is az, kívül is állni és belül is, felfogni és átfogva is lenni, látni is és látva is lenni: ez a cél, ahol a szellem nyugalomban időzik, egyesülve a kedves örökléttel.
Most térjünk vissza azokhoz a szavainkhoz, hogy a kedves Márta és vele együtt Isten minden barátja a gond mellett, de nem a gondban létezik, s eközben az időben való cselekedet éppolyan nemes, mint bármilyen elmerülés Istenbe, mert éppolyan mélyre visz minket Istenbe, mint a legmagasabb, ami csak részünk lehet, kivéve Isten szemlélését puszta természetében. Erről mondja Krisztus: "A dolgok mellett és a gond mellett állsz", s ezzel azt akarja mondani, hogy alsó érzékeivel gondterhelt volt és bánatos, mert nem elkényeztetve állott a szellem édességében. A dolgok mellett állt, nem a dolgokban, külön állott tőlük, külön álltak tőle ők.
Három dolognak kell meglennie cselekedeteinkben. Ezek: hogy rendesen, hogy belátóan és hogy megfontoltan cselekedjünk. Rendesnek azt nevezem, ami minden ponton megfelel a legmagasabbnak. Belátónak azt nevezem, aminél jobbat az időben nem ismerünk. Megfontoltnak pedig azt nevezem, ha az ember a jó cselekedetekben megérzi az élettel teli igazságot annak boldogító jelenlétével. Ahol ez a három dolog megvan, ott azok éppoly közel visznek Istenhez és éppoly hasznosak, mint Mária Magdaléna valamennyi öröme a pusztában.
Azt mondja mármost Krisztus: "Téged sok minden ejt gondba, nemcsak egy." Ez azt jelenti: Ha egy lélek színtiszta egyöntetűséggel, minden tevékenység nélkül létezik, egyenesen tekintve az öröklét körébe, akkor olyankor esik gondba, ha valami mint köztesség gátolja, és nem képes megmaradni fönt, az ő örömében. Az ilyen embert ez a valami "gondba ejti", ha belemélyed és a gond mellett áll: Márta azonban érett, megszilárdult erényben és szabad érzületben állott, nem akadályozta semmi. Ezért szerette volna, ha húga is ugyanebbe az állapotba kerül, mert látta, hogy nincsen lényegileg ott. Érett alap volt, amelyből azt kívánta, hogy volna bár Mária is mindabban, ami az örök üdvösséghez hozzátartozik. Ezért mondja Krisztus: "Egy valami szükséges" Mi ez? Ez az Egy, ez Isten. Ez az egy szükséges minden teremtménynek, mert ha Isten a magáét magához venné, a teremtmények mind semmivé lennének. Ha Isten Krisztus lelkéből ott, ahol szelleme az örökkévaló személlyel egyesült, elvenné a magáét, akkor Krisztus puszta teremtmény maradna. Ezért van tehát szüksége az embernek az Egyre. Márta félt, hogy húga megragad az örömben és az édességben, s azt kívánta, hogy lenne bár olyan, mint ő. Erről beszélt Krisztus, mikor azt mondta: Légy nyugodt, Márta, ő a jobbik részt választotta. Ezt (mostani ő-voltát. A ford.) el fogja veszíteni. Ami legmagasabb egy teremtménynek része lehet, az része is lesz neki. Ő is olyan boldog lesz, akár te.
Most viszont okuljatok az erények felől! Az erényes élet három akarati ponttól függ: Az egyik ez: feladni az akaratot Istenben, mert elengedhetetlen, hogy az ember, amit ott felismer, véghez is vigye, legyen az elhagyás vagy hozzátétel. Már most háromféle akarat van. Az egyik az érzéki akarat, a másik egy értelmi, a harmadik egy örök akarat. Az érzéki akarat okítást követel, igazi tanítókra akar hallgatni: Az értelmi akarat abban áll, hogy az ember lábát helyezi Jézus Krisztus és a szentek minden cselekedetébe, azaz, hogy egyforma legyen szava, változása és tevékenysége, a legmagasabbhoz igazodjon. Ha mindez teljesült, akkor Isten még valamit ad a lélek mélyébe, vagyis: egy örök akaratot a Szentlélek szeretetteljes parancsával: Akkor azt mondja a lélek: "Uram, sugalld meg nekem, hogy mi az örök akaratod. " Ha a lélek ekképp megfelel annak, amiről az előbb beszéltünk, s Istennek tetsző lesz, akkor az örökkévaló Atya beleoltja szavát a lélekbe.
Azt mondják mármost a derék emberek, annyira tökéletesnek kell lennünk, hogy semmilyen öröm ne legyen képes megindítani bennünket, s hogy érinthetetlenek legyünk öröm és bánat számára. Nincs igazuk. Én azt mondom, hogy még soha olyan nagy szent nem volt, aki ne lett volna megindítható. S azt is mondom ezzel szemben: az bizonyosan része lesz egy szentnek már ebben az életben, hogy semmi, de semmi Istentől nem tudja eltántorítani. Azt hiszitek, ameddig szavak örömre vagy szenvedésre tudnak késztetni benneteket, tökéletlenek vagytok? Ez nem így van. Krisztusnak sem volt ez sajátja; ezt megmutatta, mikor így szólt: "Halálosan szomorú a lelkem" (Mt 26, 38). Krisztusnak annyira fájtak a szavak, hogy ha valamennyi teremtmény fájdalma jutott volna is egyetlen teremtményre, az sem lett volna annyira rossz, mint amennyire Krisztusnak volt fájdalmas a szó; ez pedig természete nemes voltából s az isteni és az emberi természet szent egyesüléséből eredt. Ezért mondom, hogy soha még olyan szent nem létezett és elérni sem fogja soha egyetlen sem azt , hogy kin fájdalmas, öröm jóleső ne lett volna, ne legyen neki. A szeretet, a vonzalom és a kegyelem révén egyszer-egyszer megtörténhet ugyan ilyesmi: hogy jönne valaki s azt mondaná a másiknak, hogy eretnek vagy amit csak akarjon ha ezt a másikat kegyelem árasztaná el, bizony egy kedvvel állana örömben-szenvedésben. Arra pedig megint csak bizonyára képes valamely szent, hogy Istentől semmi, de semmi se tudja eltántorítani, úgyhogy jóllehet szívét, hisz még nincs benne a kegyelemben, kín éri akarata egyöntetűen megmarad Istenben, s így szól: "Uram, én a tiéd, te az enyém." Az ilyen embert érje aztán bármi is, örökkévaló üdvét az mindaddig nem gátolja, míg csak a szellem legfelső csúcsát nem érinti ott fönn, ahol Isten legkedvesebb akaratával egyesülve létezik.
Azt mondja mármost Krisztus: "Sok gond terheli szívedet." Márta annyira lényegi volt, hogy tevékenysége nem gátolta őt, cselekvése-ténykedése sokkal inkább elvezette őt az örök üdvösséghez. Igaz, üdve így valamelyest közített volt, mégis a nemes természet, az állhatatos szorgalom és az előbb tekintett erények ezzel együtt is előbbre visznek. Mária is, mielőtt Mária lett volna, Márta volt, mert amidőn a mi Urunk lábánál ült, nem volt Mária; az volt ugyan neve szerint, de nem volt az lényében, mert jó érzésben, édes kellemetességben ült ott, éppen most vették csak még föl az iskolába, és most tanulta az életet. Márta viszont egészen lényegileg állt ott, ezért mondta: "Uram, szólj rá, hogy álljon föl", mintha csak azt akarta volna mondani: "Uram, igen szeretném, ha nem a jó érzés végett ülne ott; azt akarnám, hogy tanuljon bele az életbe, hogy lényegileg is birtokába vehesse. Szólj rá, hogy álljon fel, hogy tökéletessé váljék." Mikor Krisztus lábánál ült, még nem hívták Máriának. Máriának én ezt nevezem: a megedzett testet, a bölcs tanítónak engedelmeskedőt. Engedelmeskedőnek pedig ezt nevezem: parancsoljon a belátás bármit is, az akarat azt véghezviszi.
Azt hiszik mármost a mi derék embereink, képesek odáig vinni, hogy az érzéki dolgok jelenlevősége érzékeik számára ne jelentsen többé semmit. Csakhogy ez nem sikerül nekik. Hogy valamely bántó dörej éppoly kellemes legyen a fülemnek, mint a szelíd lantpengetés, azt sohasem fogom elérni. Meg kell viszont lennie bennünk annak, hogy józan, jól megformált akaratunk mentes legyen minden természetes örömtől, s ha aztán a belátás észleli a dörejt, ezt mondja: "Szívesen teszem!" Látjátok, ekkor a küzdés örömmé válna, mert amit az embernek nagy erőfeszítéssel kell megküzdenie, annak szíve örvendeni fog, s akkor az gyümölcsöző is lesz.
Mármost némelyek olyan messze akarnak eljutni, hogy mentesek legyenek minden cselekedettől. Én azt mondom: ez nem lehetséges. A tanítványok azután kezdtek el erényesen cselekedni, hogy befogadták a Szentlelket. "Mária ült a mi Urunk lábainál s hallgatta szavait", s tanulta, mert csak most kezdett el iskolába járni s kezdte tanulni az életet. De mikor aztán megtanulta, Krisztus fölment a mennybe és Mária befogadta a Szentlelket, akkor kezdett csak el szolgálni, kelt át a tengeren, prédikált és tanított s lett szolgálója és mosónője a tanítványoknak. Mikor a szentek szentekké lesznek, akkor kezdenek csak el erényesen cselekedni, mert ekkor gyűjtenek csak kincset az örök üdvösség számára. Mindaz, amit ezelőtt cselekedtek, vezeklés a bűnért s elhárítása a büntetésnek. Bizonyságát látjuk ennek Krisztusnál: kezdve attól, hogy az Isten ember s az ember Isten lett, kezdte el Krisztus cselekedeteit a mi üdvösségünkért, egészen ama végig, mikor meghalt a kereszten. Nem volt testének porcikája, mely ne gyakorolt volna kivételes erényt.
Hogy igazában kövessük őt az igaz erények gyakorlásában, abban segítsen bennünket az Isten. Ámen.
Tartalom Utószó