Tartalom
Következő

6. PRÉDIKÁCIÓ

QUI AUDIT ME. ECCLI. (SIR 24, 22)

 

A szavakat, amiket latinul olvastam, az Atya örök bölcsessége mondja, és így hangzanak: "Aki rám hallgat, nem szégyenül meg" – ha bármi miatt is szégyenkezik, azon szégyenkezik, hogy szégyenkezik – "aki engem követ, az nem vétkezik. Aki engem kinyilatkoztat és hirdet, annak része lesz az örök életben" (Sir 24, 30/31). A három mondat közül, amit most mondtam, bármelyik egymaga elég volna egy prédikációhoz.

Legelőször is arról akarnék beszélni, hogy az örök bölcsesség azt mondja: "Aki rám hallgat, nem szégyenül meg." Aki az Atya örök bölcsességét akarja hallgatni, annak belül kell lennie, otthon kell lennie s Egynek kell lennie, akkor meghallhatja az Atya örök bölcsességét.

Három olyan dolog van, ami bennünket akadályoz abban, hogy meghalljuk az örök Igét. Az első a testiség, a második a sokaság, a harmadik az időbeliség. Ha az ember ezen a három dolgon túljutott volna, akkor az öröklétben lakna, a Szellemben és az egységben s a pusztaságban lakozna, s ott meghallaná az örök Igét. Azt mondja mármost a mi Urunk: "Senki sem hallja meg Igémet, sem tanításomat, aki magát nem tagadta meg" (Lk 14, 26). Mert aki meg akarja hallani Isten Igéjét, annak teljesen meg kell tagadnia magát. Amit ilyenkor hall, az ugyanaz, mint amit az örök Ige hallgatása ad. Amit az örökkévaló Atya tanít, az mind az ő léte, az ő természete és az ő egész istenisége, ezt nyilatkoztatja ki nekünk mindenkoron egyszülött Fiában s tanít minket arra, hogy mi is ugyanez a Fiú legyünk. Az olyan ember, aki annyira üressé vált, hogy az egyszülött Fiú lett – az olyannak sajátja volna, ami az egyszülött Fiúnak is sajátja. Amit Isten tesz és tanít, azt mind egyszülött Fiában teszi és tanítja. Isten minden tettét azért teszi, hogy belőlünk az egyszülött Fiú legyen. Ha Isten látja, hogy egyszülött Fia vagyunk, akkor annyira hevesen vonzódik Isten mihozzánk, s annyira sürgős neki, s éppen úgy tesz, mintha isteni léte szét akarna hullani s meg akarna semmisülni, hogy istenségének egész végtelen mélységét s létének és természetének teljes gazdagságát kinyilatkoztathassa nekünk; igen sürgős az Istennek, hogy mindenestül a miénk legyen, ami az övé. Istennek ilyenkor telik kedve és öröme gazdagságában. Az ilyen ember Isten ismeretében és Isten szeretetében létezik, s nem is áll másból, mint ami az Isten maga.

Ha magadat szereted, akkor valamennyi embert ugyanúgy szereted, mint magadat. Amíg csak akad egyetlenegy ember is, akit kevésbé szeretsz, mint magadat, akkor még sohasem szeretted magadat igazán – ha nem szereted valamennyi embert ugyanúgy, mint magadat, egy emberben minden embert: s ez az ember Isten is és ember is. Így fest a dolog az olyan emberrel, aki magát szereti s ugyanúgy szereti az összes embert, mint magát, s az ilyennek ugyancsak jól állt a szénája. Vannak mármost emberek, akik azt mondják: én azt a barátomat, aki nekem jót tesz, jobban szeretem, mint a többit. Ez nincs rendjén, tökéletlen dolog az ilyen. De el kell fogadnunk, mint ahogy vannak emberek, akik fél széllel is átkelnek a tengeren s partot is érnek. Ekképp fest a dolog azokkal az emberekkel is, akik az egyik embert jobban szeretik, mint a másikat; ez természetes. Ha őt is ugyanúgy szeretném, mint magamat, akkor érné őt bármi is – öröm vagy bánat, halál vagy élet – , az nekem éppen olyan kedves volna, mintha engem ért volna ugyanaz, ami őt, s ez volna az igazi barátság.

Ezért mondja Szent Pál: "Inkább azt kívánnám, hogy megváljak Istentől, barátaimért és Istenért" (Róm 9, 3). Istentől egy pillanatra is megválni, az annyi, mint örökre válni meg tőle, de Istentől megválni pokoli kín. Mit akar hát mondani Szent Pál, amikor azt mondja, hogy inkább kívánna megválni Istentől? Azt kérdezik erre a mesterek, hogy Szent Pál ekkor vajon még csak úton volt-e a tökéletesség felé, vagy már eljutott a teljes tökéletességbe. Én azt mondom, hogy már eljutott a teljes tökéletességbe, különben nem mondhatta volna azt, amit mondott. Most megmagyaráznám Szent Pálnak ezeket a szavait – mikor is azt mondta, hogy meg akar válni Istentől.

A legmagasabb és legvégsőbb, amit az ember elhagyhat, az az, hogy Istent hagyja el Istenért. Márpedig Szent Pál Istent Istenért hagyta el, elhagyott mindent, amit Istentől kaphatott volna, s elhagyott mindent, amit Isten adhatott volna neki, s mindent, amit Istentől befogadhatott volna. Mikor ezeket elhagyta, akkor Istent hagyta el Istenért, s akkor megmaradt neki Isten, úgy, ahogy Isten magában létezik, nem a befogadás vagy az elnyerés útján, hanem a létben, amely a magában való Isten. Szent Pál Istennek soha nem is adott semmit, és soha nem is vett el tőle semmit sem, egyetlenegyről s színtiszta eggyéválásról van itt szó. Ilyenkor igazán ember az ember, s az ilyen embert nem éri szenvedés, aminthogy nem érheti az isteni létet sem, amint már több ízben is mondtam, van a lélekben valami, ami annyira rokon Istennel, hogy Egy – nem pedig eggyévált. Egy, nincs köze semmihez sem, s hozzá sincs köze semminek, ami teremtett. Ami teremtett, az mind semmi. Ez a valami pedig minden teremtettségtől távoli és idegen. Ha az ember egészen ilyen volna, teljesen teremtetlen és teremthetetlen volna, ha mindaz, ami testi és törékeny, ilyenképpen része volna az egységnek, akkor nem létezne semmi más, csak az egység maga. Ha egy pillanatra ebben a létben találnám magamat, akkor magammal annyira kevéssé törődnék, akár egy féreggel.

Isten mindennek egyformán oszt, s amennyiben minden Istentől ered, annyiban egyforma is; igen, angyalok, emberek és valamennyi teremtmény egyformán erednek Istenből mint első forrásukból. Aki pedig a dolgokat ebben az első forrásukban szemlélné, az egyformaként szemlélné őket. S ha már az időben ennyire egyformák, akkor még sokkal inkább azok Istenben, az örökkévalóságban. Ha egy legyet Istenben nézünk, az Istenben sokkal nemesebb, mint akár a legfelső angyal önmagában Istenben minden dolog egyforma és maga Isten. Ebben az egyformaságban Isten olyannyira örömét leli, hogy benne teljesen szétárasztja természetét s magában létező létét. Ahhoz hasonló az ő öröme ebben, mint amikor egy paripát engednek szabadon futni a zöld mezőn, amely teljesen sík és egyenletes: a paripa természete szerint teljes erejével áradna ki magából a mezőn ugrándozva, ebben lelné kedvét s ez felelne meg természetének. Ugyanígy leli kedvét és boldogságát Isten abban, hogy természetét és létét teljesen kiárassza az egyformaságban, mert az egyformaság ő maga.

Azt kérdezik mármost az angyalokról, hogy vajon azoknak az angyaloknak, akik itt nálunk laknak, bennünket szolgálnak és vigyáznak, kevésbé egyöntetű-e netán az örömük, mint azoknak, akik az örökkévalóságban laknak, vagy hogy a vigyázás és a szolgálat, amit értünk tesznek, megkurtítja-e őket valamiképpen is. Én azt mondom: nem, a legkevésbé sem! Örömük és egyöntetűségük ettől semmivel sem kevesebb, mert az angyal műve Isten akarata, s Isten akarata az angyal műve, ezért nem akadályozza semmi sem örömében, sem egyöntetűségében, sem műveiben. Ha Isten azt parancsolná az angyalnak, hogy menjen el egy fához és szedje le róla a hernyókat, az angyal kész volna leszedni őket, s ez boldogság volna számára és Isten akarata.

Az olyan ember, aki ekképp követi Isten akaratát, az nem akar semmi mást, mint ami Isten és ami Isten akarata. Ha beteg volna, nem akarna egészséges lenni. Minden kín öröm számára, minden sokrétűség egyöntetűség és egység, amennyiben igazán Isten akaratát követi. Bizony, járhatna vele akár pokoli kín, számára az is öröm és boldogság volna. Szabad az ilyen s önmagától megszabadult, s szabadnak kell lennie mindattól, amit be akar fogadni. Ha szemem a színt akarja látni, akkor mentesnek kell lennie valamennyi színtől. Ha kék vagy fehér színt látok, akkor szememnek, amelyik a színt látja, látása – az, ami lát, az ugyanaz, mint amit a szem lát. A szem, amellyel Istent látom, ugyanaz a szem, amelyben Isten engem lát; az én szemem és Isten szeme egy szem, egy látás, egy megismerés és egy szeretet.

Az olyan embernek, aki ekképp Isten szeretetében leledzik, halottnak kell lennie a maga s minden dolog számára, úgy, hogy magával éppoly kevéssé törődjék, mint valaki olyannal, aki tőle ezer mérföldre van. Az ilyen ember megmarad az egyformaságban, megmarad az egységben és teljesen egyforma marad, nem hatol bele különbözőség. Az ilyen embernek meg kellett tagadnia magát is és az egész világot is. Ha volna egy olyan ember, akinek ez az egész világ birtokában volna, s ő arról Isten kedvéért lemondana, de annyira teljesen, mint ahogyan kapta tőle, annak a mi Urunk visszaadná az egész világot s hozzá még az örökkévalóságot is. S ha volna egy másik ember, akinek nem volna semmije, csak a jó akarata, s ez az ember azt gondolná: Uram, ha ez a világ az enyém lenne, s volna aztán még egy világ az enyém és még egy – az már három volna – , s ez az ember azt kívánná: Uram, én ezekről lemondanék, s lemondanék magamról is ugyanolyan teljesen, mint ahogy kaptam őket Tőled – ennek az embernek Isten ugyanolyan sokat adna, mintha mindent odaadott volna két kezével. S az a másik ember, akinek egyáltalán semmi testi vagy szellemi tulajdona sem volna, amiről lemondjon vagy amit odaadjon, az mondana le a legtöbbről. Aki magáról egy pillanatra is lemondana, annak megadatna minden. Ha viszont valaki húsz éven át lemondott volna magáról, s aztán csak egy pillanatra is visszatért volna magához, az sohasem mondott le magáról. Az olyan ember, aki lemondott és lemond, s aki arra, amiről lemondott, soha többé még csak egy pillantást sem vet, s állhatatos marad, magában mozdulatlan és nem változó – egyedül az olyan ember mondott le mindenről.

Hogy ilyen állhatatosak s nem változók maradjunk, mint az örökkévaló Atya, abban segítsen bennünket Isten és az örök bölcsesség. Ámen.
Tartalom
Következő