Tartalom
Kolofon

UTÓSZÓ

 

"Bezárt", "elrejtett", "titkos" dolgokkal foglalkozik etimológiájának értelmében a misztika, azzal, ami közvetlenül nem meglátható, de meg sem érthető, érzékeken túli, ami ilyenként, mint titok előző korok számára létezett s annak számított: "a természeti és isteni rejtelmek kutatásával" (Franz Xaver von Baader szavai). Ennek a kutatásnak azonban csak részben módszere a ratio eszközeivel való fölfejtés, mert a misztika célja másrészt éppen az emberi ratio korlátainak meghaladásával eljutni az "eksztázis"-ig, a kilépésig ezekből a korlátokból, az "unio mysticá"-ig; sőt a kutatást magát is paradoxonok bilincsei kötik, hiszen tárgya, a legvégső titok, voltaképpen kimondhatatlan, nem is szólva arról, hogy ez a titok másrészt a mindenütt egyetlen, mindenütt jelenlévő és ható, a legvilágosabb valami, fölötte minden "valamiség"-nek: "tökéletesen benne van minden egyszerűben és osztatlanban, mivel végtelen középpont; kívül van mindenen és körbezár mindent, mert végtelen kerület; áthatol mindenen, mert végtelen átmérő; kezdete mindennek, mert középpont; vége mindennek, mert kerület; közepe mindennek, mert átmérő. Létrehozó ok, mert középpont; formáló ok, mert átmérő; végső ok, mert kerület. Életet ad, mert középpont; irányít, mert átmérő; magában foglal, mert kerület" – mondja róla Nicolaus Cusanus a De docta ignorantiá-ban, a Tudalmas tudatlanságban.

A misztika így – amennyiben "kutatás" – érintkezik a filozófiával, azaz a teológiával, még közelebbről, Eckhart mester korát tekintve, a skolasztikával; amennyiben unio, annyiban viszont életforma, a vallásosság legbenső köre, s amennyiben "eksztatikus vallomás" erről az unióról, annyiban lírai – sokszor irodalmi rangú – közlés. Gyengébb, zavarosabb megnyilatkozásaiban miszticizmussá süllyedhet (szinte csak így tartotta őt számon a fölvilágosodás, Goethével bezárólag), s mert tárgya titok, olykor egy kalap alá veszik az okkultizmussal, a mágiával (így például Joseph von Görres ötkötetes monográfiájában a "keresztény misztikáról"), aminthogy – legalábbis a spekuláció síkján – ténylegesen is keveredhet a kettő egymással. Ezzel együtt is úgy kell megkülönböztetnünk egyiket a másiktól, mint tüzet a víztől, mert míg a misztika, akár mint spekuláció, akár mint eksztázis, tökéletesen – az átadhatatlanság határáig – belső út, addig a mágia valahol mindig "külső valóságok" meghódítására tör: hatalom-akarás.

Eckhart mestertől elragadtatott vallomás nem maradt ránk; latin műveiben tomista skolasztikusként áll előttünk, német traktátusaiban és beszédeiben pedig egyik "első és bizonyosan legnevezetesebb" képviselőjeként a teológia mint szaktutomány kereteit meghaladó misztikának, amely "megtisztulva némely zavaró elemektől, nemesebb alakban lépett elő, s a spekulatív gondolkodás számára új és életerős forrást nyitott" (Domanovszky Endre).

Nem maradt fönn Eckhartról olyan portré sem, amelynek segítségével alakját valamelyest híven magunk elé idézhetnénk, mint például nagy elődje, rendtársa és közvetett szellemi mestere, Aquinói Tamás, vagy sokáig egyetlen igazi méltatója (tanítványait itt persze nem tekintjük), Nicolaus Cusanus esetében. Életének útját illetően is legalább annyi a bizonytalan, mint a biztosan tudott: Thüringiában, Erfurt vagy Gotha környékén született 1260-ban, egy Hochheim nevű helységben, nemesi családból. Fiatalon belép a Szent Domonkos által a század elején (1275-77-ben) alapított prédikáló rend erfurti kolostorába; Kölnbe, majd Párizsba küldik tanulni, 1293-ban már fölolvasásokat (lectiókat) is tart ugyanitt; még a század vége előtt kinevezik az erfurti kolostor perjelének, 1300 táján megszerzi Párizsban a magister címet (innen a "mester" megjelölés); Szép Fülöp és a Szentszék vitájának következtében föltehetően őt is kiutasítják – a többi külhoni szerzetessel egyetemben – Franciaországból. Rendje 1304-ben új tartományának, Saxoniának igazgatásával bízza meg, 1307-ben pedig még a cseh tartomány helynökségével is; 1310-ben a délnémet tartomány káptalanja megválasztja őt provinciáljává, ezt azonban a rend 1311-es főkáptalanja nem hagyja jóvá, hanem újra Párizsba küldi őt tanítani két évre; ekkor már a teológia professzora. 1316 és 1322 között elzászi és svájci kolostorok vizitátora és lelkipásztora; élete utolsó éveiben a rend kölni egyetemének vezetője. Itt, utolsó korszakában jegyzik föl prédikációit (saját kezű leirat egyről sem maradt ránk), melyeket rendjének templomában, de másutt is tart, s amelyek kihívják a város főpüspökének, Virneburgi (II.) Henriknek ellenszenvét, aki inkvizíciós pört indíttat ellene. Eckhart többször is tiltakozik, jelzi a püspök illetéktelenségét, hivatkozva a rend kiváltságaira, s ugyanakkor hajlandó tételeinek megvédésére is; a per végső eredményeként az eredetileg 150 bírált tételből XXII. János pápa 1329. március 27-i bullájában 28-at (26 bizonyíthatóan Eckharttól származót és két neki tulajdonítottat) – részben mint kimondottan eretnek, részben mint eretnekgyanús kijelentést – betilt. Eckhart ezt már nem éli meg; annyit tudni, hogy 1328 áprilisában már halott, de hogy pontosan mikor és hol halt meg, nem ismeretes.

A per nem csupán azért kivételes a maga nemében, mert az első, amit a Domonkos-rend valamelyik szerzetese ellen egyáltalán indítottak, de azért is, mert voltaképpen az egész középkor folyamán az egyetlen ilyen eljárás egy "tekintélyes teológus és rendtag ellen" (J. Koch). Utóhatása mindenesetre kettős: Eckhartnak az évszázadok során mindig is akadnak követő hívei és elitélő ellenzői egyaránt; sőt nevének emlékezete, noha teljesen sosem huny ki, elhalványul közvetlen tanítványaié, Johannes Tauleré és Heinrich Seuséé mögött (nyomtatásban jó ideig csak Tauler műveinek függelékeként forog közkézen egy szűk válogatás Eckhart beszédeiből és traktátusaiból; Seuse – s vele, mint Szerb Antal írta, a "legszebb német misztika" – az, aki a Nagyszombati Kódex Mária-dicséretében ihletett magyar fordítóra talál). A népi hagyományon kívül, mely néhány legendában és dalban őrzi a bölcs mester emlékét, egyedül a már emlitett Nicolaus Cusanusban lel igazi értékelőjére; a kódex, melyet ő állíttatott össze Eckhart latin műveiből, egyik legfontosabb forrása a modern Eckhart-kiadásnak. Rajta kívül egészen a múlt századig egyedül Daniel Sudermannt, a barokk dalköltőt (1550-1631) lehet még említenünk, aki élete jó részét vallásos szövegek gyűjtésének, másolásának és kiadásának szentelte – így Eckhartnak is, akihez Tauleren keresztül jutott el, s aki szemében "szinte az Istentől legátvilágítottabb volt a régi tanítómesterek között".

Az Eckhart-mű igazi újrafölfedezését a romantikusoknak, mindenekelőtt Franz von Baadernek, majd – részben az ő hatására – Hegelnek köszönheti, aki csodálta dialektikus, paradox gondolkodás- és kifejezésmódjáért (vö. Jegyzetek, 74-75.l.). A múlt század közepe táján indult meg a források rendszeres gyűjtése és kiadása, s még erre a századra is vártak jelentős fölfedezések, míg aztán a harmincas években megindulhatott a kritikai szövegkiadás. A még ma sem teljesen lezárt munkát a század egyik legkiemelkedőbb filológiai teljesítményeként tartják számon. A latin művek – a töredékekben fönnmaradt Opus tripartitum ('Hármas könyv', egyfajta skolasztikai alapvetés), bibliakommentárok, beszédek és a párizsi tanítóévek idején, a tomisták és scotisták közötti viták során született questiók, kérdés-felelet formájában fölépített értekezések, továbbá a rendi élet és a pör dokumentumai – esetében kollektíva gondozza a kiadást, míg a német szövegek – száz-egynéhány prédikáció, az erfurti kolostorban tartott Reden der Unterweisung ('Útmutató beszédek'), a III. András feleségének, az apját gyilkosság miatt elveszített Magyarországi Ágnesnek írott Buch der göttlichen Tröstung ('Isteni vigasztalás könyve') és a vele együtt fönnmaradt beszéd Vom edlen Menschen ('A nemes emberről'), valamint a "megváltságról" szóló traktátus (Von der Abgeschiedenheit) – forrásainak összegyűjtése, az eredetiség kérdésének eldöntése, az egyes kéziratok rokonságának megállapítása, a szövegek kollációja, a kommentárok és a kritikai apparátus összeállítása, továbbá a középfelnémet szövegeket kiegészítő fordítások Josef Quint életműveként születtek meg (ez a monumentális életmű, sajnos, torzó maradt: a prédikációk utolsó, negyedik kötetét Quint már nem tudta elkészíteni).

Amilyen gazdag hagyományba illeszkedik bele latin műveivel Eckhart mint skolasztikus gondolkodó – az újplatonizmus, Szent Ágoston, Aquinói Tamás, Nagy Albert, Maimonidész hatása követhető nyomon bennük mindenekelőtt – , annyira új és egyedülálló, amit német misztikusként teremt: voltaképpen magát a német misztikát, a mindenekfölötti egylényegűségről való gondolkodás német kifejezésének lehetőségét, nyelvileg-eszmeileg egyaránt messzeható kísérletét. Érdeme azonban nem pusztán a közvetítőé-tolmácsolóé; "nagyszabású monotonitással" (J. Quint szavai) visszatérő centrális gondolatai – Isten abszolút létként való tételezése, a teremtésnek mint (ön)megismerő szeretetnek a helye ebben az abszolútumban, az ember részesedése emebben a "lélekszikrácska" által, melynek megvalósulása az emberi élet lényegi tartalmát jelentő örök újjászületés (Tábor Béla szavával: pánreinkarnáció) – tisztaságukkal, végsőkig sarkított, merész paradoxonokba sűrített megfogalmazásukkal az egyetemes misztika legjelesebbjei közé emelik őt. Tanításait vetették már össze kínai, japán, indiai, sőt iráni misztikusokéval is (közöttük úttörőként Karl Eugen Neumann, Buddha beszédeinek német tolmácsolója). Nálunk ez ideig aránylag kevéssé figyeltek föl az eckharti gondolatvilágra. Akárcsak Hegel, a fiatal Lukács György is nagyra becsülte dialektikáját (egy korai recenziójában a német gondolkodás nagy korszakai közé sorolja őt, Böhme és Kant, Hegel mellé, hogy csak egy példát ragadjunk ki); a közeli barát, Balázs Béla tett először kísérletet Eckhart fordítására. Az általa átültetett négy prédikáció, mely a Szellem 1911-es évfolyamában jelent meg, kötetünkben nem szerepel. Válogatásunk utolsó prédikációja Kádár Imre – számunkra kissé túlzottan archaizáló – fordításában az Erdélyi Helikon 1929/6-os számában látott napvilágot. Eckhart mester életművének érdemi tárgyalására Domanovszky Endre összefoglaló méltatásánál (A bölcsészet története, III: A skolasztika kora, Budapest, 1878, 515-521.1.) jobb kísérlet mindmáig nem történt.

Válogatásunknak teljes képet adni, igaz, nem lehetett szándéka – de igyekeztünk (s ezen igyekezetünkben nyújtott támogatásért itt mondunk köszönetet Peter Heydrich professzornak Rostockból) a lehető legárnyaltabban bemutatni e "nagyszabású monotonitás" izgalmas világát.

 

ADAMIK LAJOS
Tartalom
Kolofon