Tartalom Következő 1. PRÉDIKÁCIÓ
INTRAVIT JESUS IN TEMPLUM ET COEPTT EICERE VENDENTES ET EMENTES.
MATTHAEI. (MT 21, 12)
Azt olvassuk a szent evangéliumban, hogy a mi Urunk bement a templomba, és kiűzte onnan, akik ott adtak-vettek, másokhoz pedig, akik galambokat és más efféle dolgokat árultak, így szólt: "Vigyétek innen, tüntessétek el innen ezeket!" (Jn 2, I6). Miért űzte ki Jézus, akik ott adtak-vettek, és azoknak, akik galambokat árultak, miért parancsolta meg, hogy tüntessék el őket onnan? Nem mást akart ő ezzel, mint hogy a templom kiürüljön, éppen mintha csak azt akarta volna mondani: Nekem jogom van ehhez a templomhoz, s egyedül akarok lenni és uralkodni benne. Mit akarnak kifejezni ezek a szavak? A templom, ahol Isten erővel uralkodni akar akarata szerint, az emberek lelke, melyet az Úr éppen magához hasonlónak teremtett s alkotott, miként olvashatjuk, hogy így szólt a mi Urunk: "Teremtsünk embert képmásunkra, magunkhoz hasonlóvá!" (Ter 1, 16). S ezt ő meg is tette. Olyannyira hasonlóvá formálta az ember lelkét, hogy sem a mennyei birodalomban, sem a földön nincsen egyetlen sem Istennek olyan csodás módon teremtett, megannyi pompás teremtménye között, aki annyira hasonlítana rá, mint egyedül az ember lelke. Ezért akarja Isten, hogy a templom üres legyen, hogy aztán ne is legyen benne semmi más, csak egyedül ő. Azért van ez így, mert Istennek ez a templom, hogy annyira pontosan hasonlít rá, igen nagyon tetszik, s mert magát a templomban annyira jól érzi, ha egyedül van benne.
Most pedig figyeljetek jól! Kik voltak ezek az emberek, akik ott adtak-vettek, és kik ők azóta is? Jól figyeljetek ide! Ezúttal kizárólag jó emberekről akarok prédikálni. De most az egyszer mégis meg akarnám mutatni, kik voltak és kik azóta is ezek a kufárok, akik ott adtak-vettek, s ezt teszik még ma is, akiket a mi Urunk kivert és kikergetett. S ezt teszi azóta is mindazokkal, akik ebben a templomban adnak-vesznek, ezekből nem akar benne meghagyni egyet sem. Látjátok, kufárok mindazok, akik a súlyos bűnöktől óvakodnak, s szívesen lennének jó emberek s végzik jó cselekedeteiket Istennek dicsőségére – mint a böjtöt, a virrasztást, imádkozást és mind, ami csak efféle van, mindenféle jó cselekedetet, és mégis azért teszik, hogy a mi Urunk adjon nekik érte valamit, vagy hogy tenne érte valami nekik kedveset, ezek mind kufárok. Nem szó szerint kell érteni ezt, mert az ilyenek valamit valamiért akarnak adni s ekképp kufárkodni a mi Urunkkal. Rá is szedik őket ennél az ő kufárkodásuknál. Mert adnák bár oda mindenüket Istennek kedvéért, amijük csak van s amit csak elérhetnek, s adnák ki magukból minden hatalmukat Istennek kedvéért, Isten ezért nem volna adósuk semmivel sem, s nem is tartozna nekik tenni semmit sem, hacsak nem akarná önszántából s ingyen. Mert Isten által azok ők, amik, s amijük van, az Istentől van, nem pedig a maguk erejéből. Ezért Isten cselekedeteikért és adományaikért nem tartozik semmivel sem, hacsak nem akarná azt önszántából, kegyéből, nem pedig cselekedeteikért vagy adományaikért, mert nem a magukéból adnak ők, nem is a maguk erejéből teszik, amit tesznek, amint maga Krisztus mondja: "Nélkülem semmit sem tehettek" (Jn 15, 5). Igen balga emberek az ilyenek, akik így akarnak alkudozni a mi Urunkkal, keveset ismernek fel ők az igazságból vagy semmit sem. Ezért verte ki őket a mi Urunk a templomból és űzte ki őket onnan. Nem férhet meg egymás mellett a fény és a sötétség. Isten az igazság s fény magamagában. Ha pedig Isten eljön ebbe a templomba, akkor elűzi belőle a tudatlanságot, ami a sötétség, s megnyilatkozik fényben és igazságban. Akkor eltűnnek a kufárok, amint az igazság felismerszik, az igazság pedig nem vágyik semmiféle kufárkodásra. Isten nem nézi, ami az övé, valamennyi cselekedetében kötetlen és szabad, s igazi szeretetből cselekszi mindet. Ugyanígy tesz az olyan ember is, aki eggyé vált Istennel, az is kötetlenül és szabadon áll valamennyi cselekedetében, s egyedül Istennek dicsőségére cselekszi őket, ami az övé, nem nézi, s Isten cselekszi azt őbenne.
Még tovább megyek: amíg az ember bármelyik cselekedetével akar valamit mindabból, amit Isten adhat vagy adni akar, addig ezekhez a kufárokhoz hasonlatos. Ha teljesen meg akarsz szabadulni a kufárságtól, annyira, hogy Isten bent hagyjon téged a templomban, akkor amire cselekedeteidben képes vagy, azt mind egyedül Isten dicséretére kell tenned, s kötődni olyannyira nem szabad kötődnöd hozzájuk, mint amilyen semmihez-sem-kötődő a Semmi, amely nincs sem itt, sem ott. Nem szabad cserébe kívánnod semmit sem. Ha így teszel, akkor cselekedeteid szellemiek és isteniek, s akkor a kufárok egy csapásra kiűzettek a templomból, Isten pedig egyedül időzik benne, mert az ilyen ember nem gondol másra, csak Istenre. Látjátok, ekképpen szabadul meg ez a templom a kufároktól. Látjátok, az olyan ember, aki nem gondol se magára, se másra, hanem csakis és egyedül Istenre és Isten dicsőségére, az igazán szabad és ment minden kufárságtól valamennyi cselekedetében, s nem nézi, mi az övé, amint ment és szabad Isten is valamennyi cselekedetében, s mi az övé, szintúgy nem nézi.
Mondtam már azt is, hogy a mi Urunk így szólt az emberekhez, akik ott galambokat árultak: "Tűntessétek innen, vigyétek innen ezeket!" Ezeket az embereket nem űzte ki, még csak nem is feddte meg őket nagyon, hanem igen jóságosan ennyit mondott: "Vigyétek innen ezeket!" – mintha csak azt akarta volna mondani: ártani ez ugyan nem árt, de a színtiszta igazság elé mégis akadályt gördít. Ezek az emberek valamennyien jó emberek, akik cselekedeteiket egyedül Istennek kedvéért teszik, s ami az övék, cselekedeteikben nem keresik, s tenni őket mégis önösséggel, idővel és számmal, előbbel és utóbbal teszik. Ezekben a cselekedeteikben akadály áll közéjük és a legjobb igazság közé, miszerint szabadnak és kötetlennek kellene lennünk, miként szabad és kötetlen a mi Urunk Jézus Krisztus, s fogan újra mindenkor szüntelenül és időtlenül az ő mennybéli Atyja által, s születik bele újra és tökéletesen, ugyanabban a pillanatban, szüntelenül és hálatelt dicsérettel az atyai fenségbe, egyazon méltósággal. Ugyanilyennek kellene lennie annak az embernek is, aki a legmagasabb igazságot szeretné befogadni s szeretne benne élni, előbb és utóbb nélkül s mindama cselekedet és mindama kép akadályozó ereje nélkül, mely valaha is eszébe jutott, kötetlenül és szabadon fogadva be újra ebben az egy pillanatban az isteni adományt, s akadály nélkül szülve őt újra ugyanolyan fénnyel, hálatelt dicsérettel a mi Urunkban, Jézus Krisztusban. Így tüstént eltűnnének a galambok, vagyis eltűnne akadály volta és önössége mindazon cselekedeteknek, melyek egyébként jók, s melyekben az ember, ami az övé, nem nézi. Ezért szólt a mi Urunk annyira jóságosan: "Vigyétek innen, tüntessétek el innen ezeket!" – mintha csak azt akarta volna mondani: jónak ugyan jó, de akadályt támaszt.
Ha ez a templom megszabadul minden akadálytól, vagyis önösségtől és tudatlanságtól, akkor olyan szépen ragyog és olyan fényesen és tisztán világít mindenen túl és mindenen át, amit csak Isten teremtett, hogy senki sem lesz képes hasonló ragyogással válaszolni rá, mint egyedül a teremtetlen Isten. S úgy igaz az: ehhez a templomhoz valóban nem hasonlít senki más, mint egyedül a teremtetlen Isten. Ami az angyaloknál alább van, az ehhez a templomhoz legkevésbé sem hasonlít. Még a legfelső angyalok is csak bizonyos fokig hasonlók a nemes léleknek ehhez a templomához, de ők sem teljesen. Mert hogy bizonyos fokig hasonlók a lélekhez, az áll a tudás és a szeretet tekintetében. Mégis, elébük cél van kitűzve, azon túlhaladni nem képesek. A lélek viszont bizony képes erre. Ha egy lélek – éspedig egy olyan emberé, aki még az időben él – a legfelső angyallal egy magasságban állna, akkor ez az ember szabad akarata szerint még mérhetetlenül magasabbra is feljuthatna, mint az angyal, minden pillanatban újra meg újra és szám, vagyis mérték nélkül, s tovább az angyalok és minden teremtett értelem mértékénél. Egyedül Isten szabad és teremtetlen, ezért egyedül ő hasonlatos a lélekhez a szabadság tekintetében – de nem a teremtetlenségében, merthogy a lélek teremtett. Ha a lélek eljut a vegyítetlen fénybe, akkor olyan messze vetődik Semmijébe a Semmiben teremtett Valamijéből, hogy saját erejéből semmiképp sem képes visszatérni teremtett Valamijébe. Isten pedig az ő teremtetlenségével odaáll a lélek Semmije alá, s a maga Valamijében tartja a lelket. A lélek mert megsemmisülni, s magától nem is képes visszajutni magához – ilyen messzire került magától, mielőtt Isten alája állott volna. Szükségképpen így kell ennek lennie. Mert ahogy az előbb mondottam: "Jézus bement a templomba és kiűzte, akik ott adtak-vedtek, másokhoz pedig így szólt: Vigyétek ezt innen!" Igen, látjátok, most pedig tekintem ezeket a szavakat: "Jézus bement és ekképp kezdett beszélni: Vigyétek ezt innen!" – s ők elvitték. Látjátok, most már nem volt ott senki más, mint egyedül Jézus, s beszélni kezdett a templomban. Látjátok, ezt nagyon kell tudnotok. Ha valaki más akar beszélni a templomban, vagyis a lélekben, mint egyedül Jézus, akkor Jézus hallgat, mintha nem volna otthon, s nincs is otthon a lélekben, mert annak idegen vendégei vannak, a lélek azokkal társalog. Ha azonban Jézus akar szólni a lélekhez, akkor a léleknek egyedül kell lennie, s neki magának hallgatnia kell, ha Jézust akarja hallgatni. Most tehát bemegy Jézus és beszélni kezd. Mit mond a mi Urunk, Jézus? Azt mondja, ami ő. Hát mi ő? Ő az Atya igéje. Ebben az igében ugyanis az Atya magát mondja el, s az egész isteni természetet és mindent, ami Isten, ahogyan ő mindezt megismeri, ő pedig olyannak ismeri meg, amilyen. S mivel megismerésében és képességében tökéletes, ezért tökéletes szavaiban is. Míg az igét mondja, magát beszéli el, és mindent egy más személyben, s ruházza fel emezt ugyanazzal a természettel, ami az övé is, s mondja ki ugyanabban az igében az összes értelmes szellemi lényt, mint ugyanezzel az igével hasonlatosat a kép alapján, amennyiben belül maradó, mint ugyanezen igéhez nem hasonlatosat viszont minden módon, amennyiben kiveti fényét, amennyiben tehát mind-mind különvált léttel rendelkezik, ezek azonban megkapták azt a lehetőséget, hogy a kegyelem révén legyenek hasonlatossá ugyanezen igével. S ezt az igét, úgy ahogy magában van, mondta ki az Atya teljesen, az igét és mindent, ami benne van.
Ha viszont az Atya ezt mondta, mit mond akkor Jézus a lélekben? Ahogy mondtam: az Atya az igét mondja el, és az igében szól, s másként nem, Jézus azonban a lélekben szól. Beszédének módja olyan, hogy magát és mindent, amit az Atya benne beszélt, kinyilatkoztatja olyan módon, ahogyan a szellem arra fogékony. Az atyai hatalmat hozzá hasonló, mérhetetlen erővel nyilatkoztatja ki a szellemben. Ha a Fiúban s a Fiú által a szellem ezt az erőt befogadja, akkor ő is hatalmas lesz mindenekben, úgyhogy hasonló és hatalmas lesz minden erényben és tökéletes világosságban, minek következtében sem szeretet, sem testiek, sem más, amit Isten az időben teremtett, nem tudja az embert megzavarni, sokkal inkább megmarad benne nagy hatalommal, mint valami isteni erőben, amellyel szemben minden tehetetlen és parányi.
Másrészt megmérhetetlen bölcsességgel nyilatkozik meg Jézus a lélekben, amely ő maga, s ebben a bölcsességben az Atya felismeri egész magát az atyai hatalmában, s ama bizonyos igét, amely szintúgy maga a bölcsesség, s felismer mindent, ami benne van s egy. Ha ez a bölcsesség a lélekkel egyesül, akkor a lélek egészen megszabadul minden kételytől és sötétségtől s átemelődik egy ragyogó, tiszta fénybe, ami maga Isten, miként a próféta mondja: "Uram, a te fényednél látjuk meg a világosságot" (Zsolt 36, 10). Isten ekkor Isten által láttatik meg a lélekben, ezzel a bölcsességgel a lélek megismeri magát és mindent, s ugyanezt a bölcsességet ismeri meg Istennel együtt, s ugyanezzel a bölcsességgel ismeri meg az atyai hatalmat s termékeny nemző erejét, a lényegi létezést osztatlan egységben, minden különbözőség nélkül.
Jézus mindehhez még azzal a mérhetetlen édességgel és gazdagsággal nyilatkozik meg, ami a Szentlélek erejéből fakad, s árad be valamennyi fogékony szívbe túlcsorduló, telt gazdagsággal és édességgel. Jézus ezzel a gazdagsággal és édességgel nyilatkozik meg s egyesül a lélekkel, s akkor a lélek ezzel a gazdagsággal és édességgel magában s magából kiárad, s át magán és minden dolgon Istennek kegyelméből, visszaárad eredetébe eszköz nélküli hatalommal. Akkor a külső ember belső emberének engedelmeskedik mindhalálig, s állandó békében és Isten szolgálatában mindenkoron.
Jönne el bár Jézus a mi bensőnkbe is, hajítana ki s tüntetne el onnan minden akadályt s tenne minket eggyé, amint ő is egyként Isten az Atyával és a Szentlélekkel, hogy vele így egyek legyünk s örökké azok maradjunk, segítsen bennünket az Isten. Ámen.
Tartalom Következő