Fordította: Pék Zoltán

Az eredeti papírkönyv az Agave Kiadó gondozásában jelent meg.

Az elektronikus kiadást a Silent Library Project készítette.

– A feleségem volt az? – kérdezte Liztől, a szédületes texasi lánytól, aki éppen a pénztárban ült.

– Fogalmam sincs – felelte Liz, miközben beütött a gépbe két doboz tejet és egy csomag sovány, darált marhahúst. Az idős vevő a kabátzsebébe nyúlt a tárcájáért.

– Megbeszéltük, hogy beugrik – mondta Vic. – Szólj, ha jön. – Úgy volt, hogy Margo elviszi Sammyt, tízéves fiukat a fogorvoshoz röntgenre. Mivel április volt, az adóbevallás ideje, takarékbetétjük a szokásosnál is jobban megcsappant, már előre rettegte a vizsgálat eredményét.

De nem bírt tovább várni, odament a fizetős telefonhoz a konzervlevesek polca mellett, bedobott egy érmét, és tárcsázott.

– Halló? – szólt bele Margo.

– Elvitted?

– Fel kellett hívnom dr. Miiest, és áttetetni – felelte izgatottan az asszony. – Dél körül eszembe jutott, hogy Anne Rubinsteinnel ma kell beadnunk a petíciót az Egészségügyi Bizottságnak. Muszáj, hogy ma iktassák, mert most kötik a szerződéseket, legalábbis így hallottuk.

– Milyen petíciót?

– Hogy rávegyük a várost, takarítsák el annak a három régi épületnek a romjait – magyarázta Margo. – Ahol a gyerekek iskola után játszani szoktak. Veszélyes. Rozsdás drótok, meg törött betontömbök, meg...

– Miért nem adtátok fel postán? – vágott közbe a férfi. Titokban azonban megkönnyebbült. Sammy fogai egy hónapig még úgysem hullanak ki, annyira azért nem volt sürgős az ügy. – Meddig leszel ott? Ezek szerint nem tudsz hazavinni?

– Még nem tudom. Figyelj, drágám, a nappaliban vár az asszonysereg... próbáljuk kitalálni, még milyen érvet hozzunk elő, amikor beadjuk a petíciót. Ha nem tudok érted menni, úgy öt körül odaszólok, jó?

A férfi letette, aztán a pénztárhoz ballagott. Nem várt ott vásárló, Liz erre a pár pillanatra rágyújtott. Együttérzőn rámosolygott Vicre; az arca úgy gyúlt ki, akár egy lámpa.

– Hogy van a kissrác?

– Jól. Biztos megkönnyebbült, hogy mégsem kell mennie.

– Én a legédesebb kisöreg fogorvoshoz járok – csiripelte Liz. – Talán megvan már százéves is. Sose fáj, amit csinál, csak kapargat, aztán kész. – Vörösre festett körmével felhúzta az ajkát, s megmutatta egyik felső őrlőfogában az aranytömést. Ahogy Vic odahajolt, cigarettafüst és fahéjillat csapta meg. – Látod? – kérdezte Liz. – Akkora nagy darab, és mégse fájt! Sose fáj.

Kíváncsi vagyok, Margo mit szólna ehhez, gondolta a férfi. Ha besétálna a varázsszem üvegajtón, ami az ember közeledtére magától kinyílik, és meglátná, ahogy Liz szájába bámulok. Mint valami újfajta erotikus játék, ami még nem szerepel a Kinsey-jelentésben.

Az üzlet délutánra szinte teljesen kihalt. A sorbanállás általában folyamatos a pénztárnál, de nem ma. A recesszió, vélte Vic. Február van, és már ötmillió munkanélküli. Ezt már mi is megérezzük. A bejárati ajtóhoz ment, kinézett az utcára. Semmi kétség. A forgalom is ritkább a szokásosnál. Mindenki otthon számolgatja a megtakarítását.

– Rossz év lesz – jegyezte meg Liznek.

– És mit érdekel téged? Nem a tiéd a bolt, csak dolgozol itt, mint mi mind. És nem hajtjuk halálra magunkat. – Egy nő állt meg a pénztárnál, és kezdte kipakolni a kosarát. Liz beütötte a gépbe a cikkeket, de a válla fölött közben Vichez beszélt. – Különben én nem hiszem, hogy lesz bármiféle pangás. Ezt csak a demokraták szajkózzák. Már belecsömörlöttem, hogy a demokraták úgy próbálják beállítani, mintha az egész gazdaság mindjárt össze akarna omlani, vagy mi.

– Te nem demokrata vagy? – kérdezte tőle Vic. – Mint a déliek?

– Már nem. Amióta ideköltöztem, nem. Ez republikánus állam, úgyhogy most republikánus vagyok. – A pénztárgép csilingelt, majd kipattant a fiókja. Liz papírzacskóba pakolta az árut.

A férfi szeme megakadt az American Diner Café cégérén az utca túloldalán, amiről eszébe jutott a délutáni kávé. Talán itt az idő. Odaszólt Liznek. – Tíz perc múlva itt vagyok. Tudod addig tartani a frontot?

– Naná, menj csak – felelte a nő vidáman, miközben az aprót válogatta. – Később meg majd én lépnék le, úgyis kell vennem ezt-azt. Menj, menj.

Vic kilépett a boltból, és zsebre dugott kézzel megállt a járda szélén, hogy megvárja, mikor támad rés a forgalomban. Sose ment el a gyalogosátkelőig, a kávézóhoz mindig toronyiránt ment át, még ha percekig kellett is ácsorognia a járdán. Becsületbeli kérdés volt, férfias próbatétel.

– Lassú egy nap – jegyezte meg Jack Barnes, a Samuel Férfiruházat cipőeladója, amikor odahozta a kávéját, hogy csatlakozzon hozzá. Jack, mint általában, most is hervadtán festett, mintha egész álló nap a nejloningében és a pantallójában aszalódott volna. – Biztos az idő – mondta. – Pár szép tavaszi nap, és mindenki rohan teniszütőt meg kempingtűzhelyt venni.

Vic zsebében ott lapult a Hónap Könyve Klub legfrissebb katalógusa. Margóval jó néhány éve léptek be, akkoriban tettek le foglalót egy házra egy olyan környéken, ahol nagy hangsúlyt helyeztek az ilyesmire. Elővette a brosúrát, kiterítette az asztalon, és úgy fordította, hogy Jack is el tudja olvasni. A cipőárus nem mutatott különösebb érdeklődést.

– Lépj be egy könyvklubba – tanácsolta neki Vic. – Művelődj.

– Olvasok én eleget – felelte Jack.

– Na ja. Azokat a ponyvákat, amiket a Becker vegyesboltban lehet kapni.

– Ennek az országnak tudomány kell, nem regények. Te is pontosan tudod, hogy a könyvklubok terjesztik azokat a kisvárosban játszódó pornóregényeket, melyekben szexuális bűntényeket követnek el, és minden ocsmányság a felszínre kerül. Én ezt nem nevezném jótékony amerikai tudománynak.

– A Hónap Könyve Klub terjeszti Toynbee Tanulmány a történelemről című könyvét is – felelte Vic. – Az biztos tetszene. – Azt a könyvet jutalomként kapta, s noha még nem fejezte be, tisztában volt vele, hogy fontos irodalmi és történelmi munka, aminek ott a helye a könyvtárában. – És különben is, vannak rossz könyvek, de egyik se annyira rossz, mint azok a tini szexfilmek, meg azok az autóversenyes filmek, amiket James Dean meg a fajtája csinálnak.

Jack magában, de mozgó szájjal olvasta el a katalógus soros ajánlatát. – Történelmi regény – csóválta a fejét. – A Dél a polgárháború idején. Mindig ezt erőltetik. Azok az öreg hölgyek, akik a klub tagjai, nem fáradnak bele, hogy állandóan ugyanazt olvassák?

Vicnek még nem is volt ideje átnézni a katalógust. – Én nem mindig azt kapom, ami van – magyarázta. A soros könyv címe Tamás bátyja kunyhója volt. A szerzőről életében nem hallott: Harriet Beecher Stowe. A katalógus szerint a merész regény a polgárháború előtti Kentucky rabszolga-kereskedelmének hiteles krónikája. A boldogtalan néger lányok ellen elkövetett, égbekiáltóan mocskos praktikák őszinte dokumentuma.

– Ejha! – hüledezett Jack, végigolvasva az ajánlást. – Hé, ez talán nekem is tetszene.

– A fülszöveg semmit nem árul el – legyintett Vic. – Manapság minden könyvet így reklámoznak.

– Az már igaz. Nem maradt már a világban biztos alapelv. Gondolj vissza, milyen volt a második világháború előtt, és hasonlítsd össze a mával. Micsoda különbség. Nem volt az az őszintétlenség, bűnözés, trágárság és drogozás, mint ma. A kölykök autókat törnek össze, ott vannak az autópályák és a hidrogénbombák, az árak meg egyre csak szöknek az égbe... Mint amennyit ti, boltosok is kértek egy kávéért. Rettenetes. Kié lesz ez a sok dohány?

Ezen elvitatkoztak. A délután lassan, álmatagon gördült tova, és szinte semmi nem történt.

A nő visszasietett a házba. A nappaliban a bátyja, aki dobozos sört szürcsölgetett, felemelte a fejét, és azt mormogta: – Már meg is jöttél?

– El se mentem – felelte Margo. – Nem találom Sammyt. Figyelnél rá, amíg nem vagyok itt?

– Hát persze – mondta Ragle. Csakhogy az arcán olyan fáradtság ült, amitől az asszony egyből elfelejtette, hogy indulnia kéne. A férfi vörös, dagadt szeme szinte a földhöz szögezte; a nyakkendőt levette, ingujját feltűrte, s ahogy itta a sört, remegett a karja. A nappaliban szétszórt papírjai és jegyzetei kört alkottak, melynek ő volt a közepe. Ki sem tudott menni, körbe volt véve. – Tudod, hogy hatra ezt fel kell adnom postán.

Előtte imbolygó, zizegő halomban álltak az akták. Évek óta gyűjtögette az anyagot. Kézikönyvek, táblázatok, diagramok és az összes játékszelvény, amit valaha is beküldött. Sokféleképpen próbálta rendszerezni a szelvényeket, hogy mindig át tudja tanulmányozni mindet. Most éppen a "szekvencia" módszerrel élt: a szelvények átlátszatlan másolatát használta, melyeken a fény csak egy pöttyben hatolt át. A kuponokat sorban kapkodva a pötty mintha mozgásban lett volna. A pötty ki-be, fel-le ugrált, és a férfi ebben a mozgásban kereste a mintát, a rendszert. A nő sosem látott benne semmit. De ezért is tudott Ragle nyerni. Párszor Margo is kipróbálta a játékot, de soha nem nyert semmit.

– Hogy állsz? – kérdezte a bátyjától.

– Az idő megvan. Délután négy óra. Most már csak... – elfintorodott – a helyet kell belőnöm.

Egy hosszú furnérlemezre felgombostűzte az újságban megjelent hivatalos játékszelvényt. Több száz apró kocka, mindegyikben az oszlop és a sor száma. A sort, vagyis az időpontot Ragle már megjelölte. 344. sor, olvasta el a nő az oda beszúrt piros tűnél. Csakhogy a hely. Láthatóan ez nehezebben ment.

– Pár napra szállj ki – javasolta. – Pihenj. Túl keményen dolgozol rajta már hónapok óta.

– Ha kiszállok – felelte Ragle, töltőtollával egy pillanatra se hagyva abba a firkálást –, azonnal visszaesek pár helyet. Elveszítenék... – vállat vont – mindent, amit január tizenötödike óta nyertem. – Logarlécével megjelölt egy csomópontot.

Minden szelvény, amit beküldött, újabb adatként csapódott az aktáihoz. Vagyis, fejtegette a húgának többször, az esélye, hogy pontos választ ad, egyre nő. Minél tovább folytatja, annál könnyebben megy. Margo azonban úgy látta, hogy egyre nehezebben boldogul. Miért van ez, szegezte neki a kérdést egy napon. – Mert nem engedhetem meg, hogy veszítsek – magyarázta Ragle. – Minél többször találom el, annál többet invesztálok bele. – A játék folytatódott. Talán már ő maga sem tudta, mennyit is fektetett bele, mekkora a nyereményének egyre terebélyesedő kupaca. Mindig nyert. Tehetsége volt a játékhoz, amit ki is használt. Ugyanakkor súlyos teher is volt a számára ez a mindennapi semmiség, amibe csak a poén kedvéért vágott bele, azzal, hogy legfeljebb keres pár dollárt egy jó tippel. És most képtelen volt abbahagyni.

Gondolom, éppen erre számítanak, töprengett a nő. Belevonnak a játékba, és talán meg se éri az ember, hogy kivegye a nyereményét. Igaz, Ragle kivette, a Gazette rendszeresen fizetett neki a jó találataiért. Margo nem tudta, mennyit, de a jelek szerint heti közel száz dollárt. Ragle legalábbis megélt belőle. Igaz, olyan keményen – sőt, keményebben – dolgozott, mintha rendes állásban lett volna. Reggel nyolctól, amikor a lapot az újságkihordó fiú a tornácra hajította, este kilenc-tízig. Folyamatos kutatás. A módszerek tökéletesítése. Mindenek fölött pedig az iszonyú rettegés, hogy hibázik. Hogy rossz választ küld be, és diszkvalifikálják.

Mindketten tudták, hogy ez előbb-utóbb elkerülhetetlenül megtörténik.

– Hozzak kávét? – kérdezte tőle Margo. – Csinálok neked egy szendvicset vagy valamit, mielőtt elmegyek. Tudom, hogy nem ebédeltél.

A férfi oda se figyelve bólintott.

A nő letette a kabátját meg a retiküljét, bement a konyhába, és keresett valamit a hűtőben. Ahogy pakolt az asztalra, a hátsó ajtó kitárult, és Sammy jelent meg egy szomszéd kutyával, mindketten borzasán és kifulladva.

– Meghallottad, hogy nyitom a hűtőt, mi? – kérdezte Margo.

– Hű, éhenhalok! – zihálta Sammy. – Ehetek mirelit hamburgert? Nem is kell megsütnöd, megeszem így. Sőt. így még jobb... tovább tart.

– Szállj be a kocsiba. Készítek Ragle bácsinak egy szendvicset, és már megyünk is apuért a bolthoz. És vidd ki azt a vén dögöt, nem a miénk.

– Okés. A boltban biztos kapok valami ennivalót. – A hátsó ajtó becsapódott, Sammy és a kutya eltűnt.

– Megtaláltam Sammyt – mondta Ragle-nek, amikor bevitte neki a szendvicset, meg egy pohár almabort. – Nem kell foglalkoznod vele, elviszem magammal.

Ragle elvette a szendvicset. – Tudod, talán jobban jártam volna, ha lóversenyezem.

– Nem nyertél volna semmit – nevetett az asszony.

– Meglehet. – A férfi tűnődve majszolni kezdett. Az almaborhoz nem nyúlt, inkább fogta a meleg dobozos sört, amit már egy órája dajkált. Hogyan bír el azzal a bonyolult számítással, ha sörözik, tűnődött Margo, miközben fogta a kabátját és retiküljét, majd sietve kiment a kocsihoz. Az ember azt hinné, összezavarja a gondolatait. De nem, hozzászokott. A seregben a kötelező munka alatt rászokott, hogy meleg sört vedel éjjel-nappal. Egy haverjával két évig állomásoztak egy miniatűr atollon a Csendes-óceánon, ahol egy meteorológiai állomást és egy rádió-adóvevőt működtettek.

A legokosabb befektetésünk, mondta magában Margo. Külföldi kocsit venni. És sose romlik el, a németek nagyon precízen dolgoznak. Na jó, a váltóval volt egy kisebb gond tizenötezer mérföld után... de semmi se tökéletes. Semmi a világon. Legalábbis nem ebben a korban, a hidrogénbombával, Oroszországgal, meg az emelkedő árakkal.

– Miért nem lehet nekünk Mercink? – kérdezte Sammy, arcát az üveghez nyomva. – Miért kell nekünk ilyen kis kocsi, ami olyan, mint egy bogár? – Undora szinte tapintható volt.

Margo teljesen felháborodott (íme, a keblén melengetett kígyó). – Na ide hallgass, fiatalember. Te nem tudsz az égvilágon semmit a kocsikról. Nem neked kell fizetned a részletet, vezetned ebben az átkozott forgalomban, vagy fényezned. Úgyhogy tartsd meg a véleményedet magadnak.

– Olyan, mint egy játékautó – morogta morcosán Sammy.

– Mondd ezt el az apádnak is, ha odaérünk.

– Nem merem.

A nő befordult balra, tilosban, elfelejtett jelezni, mire egy busz rádudált. Rohadt buszok, gondolta. Felbukkant az üzlet parkolója, visszaváltott kettesbe, felhajtott a járdára, el a neonfelirat alatt:

– Itt is vagyunk – mondta Sammynek. – Remélem, nem késtünk.

– Menjünk be! – javasolta a fiú.

– Nem. Itt megvárjuk.

Vártak. Bent a pénzáraknál hosszú sorban álltak a vásárlók, legtöbbjüknél fémkosár. Az automata ajtó nyílt és csukódott, nyílt és csukódott. A parkolóban autók berregtek.

Egy szép, csillogó, vörös Tucker szedán siklott el mellettük méltóságteljesen. Mindketten megbámulták.

– Irigylem azt a nőt – morogta Margo. A Tucker éppen olyan radikális autó volt, mint a VW, csak mellette még gyönyörű és stílusos is. De persze túl nagy, nem praktikus. Mégis...

Talán jövőre, gondolta. Akkorra ideje lesz becserélni ezt. Persze a VW-t nem cseréli be az ember, megtartja örökre.

Legalább a VW becserélési értéke magas. Visszakapjuk a pénzünket. Az utcán a vörös Tucker besorolt a forgalomba.

– Hú! – hüledezett Sammy.

Margo nem szólt semmit.

– Mi a baj? – kérdezte Margo. Ő meg Vic a szoba túlsó végében Síd Caesart nézték a tévében.

– Látogatók – állt fel Ragle. Abban a pillanatban megszólalt az ajtócsengő. – A szomszédok. Gondolom, már késő úgy tenni, mintha nem lennénk itthon.

– Talán elmennek, ha látják, hogy tévézünk – vélte Vic.

Blackék, akik alig várták, hogy feljebb ugorhassanak egyet a társadalmi ranglétrán, kifejezetten utálták a tévét, és mindent, ami megjelent a képernyőn, a bohócoktól a bécsi opera Fidelio előadásáig. Vic egyszer megjegyezte, hogy ha Jézus második eljövetelét tévéhirdetés formájában közölnék, Blackék nem kérnének belőle. Amire Ragle azt mondta, hogy amikor elkezdődik a harmadik világháború, és hullanak majd a hidrogénbombák, az első figyelmeztetés a tévében lesz, amire Blackék gúnyos közönnyel válaszolnak. A túlélés törvénye, mondta akkor Ragle. Akik nem reagálnak az új ingerre, elpusztulnak. Alkalmazkodj vagy pusztulj... egy időtlen szabály új verziója.

– Beengedem őket én – mondta Margo –, ha már egyikőtök se zavartatja magát. – Feltápászkodott a kanapéról, és az ajtóhoz sietett. – Hello! Mit hoztatok? Mi ez? Sssz... forró!

Bill Black fiatalos, magabiztos hangja hallatszott be. – Lasagna. Tegyél fel meleg vizet a...

– Főzök eszpresszókávét – jelentette ki Junie, s egy doboz olasz kajával átvágott a házon a konyha felé.

A francba, gondolta Ragle. Mára ennyit a munkáról. Miért van az, hogy valahányszor valamire rákattannak, muszáj nekik áttotyogni vele ide? Nincs más ismerősük?

Ezen a héten az eszpresszókávé a menő. A múlt heti hóbort, a lasagna mellé. Amúgy jól összeillik. Sőt, valószínűleg nagyon finom, bár ő nem szokott rá a keserű, erős olasz kávéra, kifejezetten odaégettnek érezte.

Bill Black jelent meg és köszönt vidáman: – Helló, Ragle. Helló, Vic. – Az újabban megszokott egyetemista viseletében volt: legombolt nyakú ing, szűk nadrág, és persze a frizura. A jellegtelen hajviselet, amiről Ragle-nek leginkább a seregbéli fodrász jutott eszébe. Talán erről volt szó: a buzgó, fiatal sprinter Bill Black megpróbált olyannak látszani, mint aki beilleszkedett, mint aki egy hatalmas gépezet része. És tulajdonképpen az is. Az alacsony poszton páváskodó funkcionáriusok mind ilyenek. A szóban forgó Bill Black a városnak dolgozott, mégpedig a vízügyi osztályon. Minden derült napon gyalog indult munkába, nem kocsival, optimista léptekkel egysoros öltönyében, akár egy sétáló kóró, mivel kabátja és nadrágja olyan természetellenesen és értelmetlenül szűk volt. És olyan idejétmúlt, tette hozzá gondolatban Ragle. A férfiruházat egy archaikus stílusának kurta reneszánsza. Amikor látta Bill Blacket reggel és este elkutyagolni a ház előtt, úgy érezte magát, mintha egy régi filmet nézne. Ráadásul Black ugráló, túlságosan gyors léptei fokozták ezt a benyomást. Sőt még a hangja is. Felgyorsított. Túl magas. Rikácsoló.

De valamit csak elér vele, töprengett. Furcsa dolog ebben a világban, de a buzgómócsingot, akinek nincs saját ötlete, aki csak majmolja a fölötte állókat egészen a nyakkendőcsomóig és az állsimogatásig, ezt a fajtát mindig észreveszik. Kiválasztják. Előléptetik. Bankokban, biztosítótársaságokban, nagy elektromos társaságoknál, rakétagyártó cégeknél, egyetemeken. Látott ilyen tanársegédeket, akik mélyértelmű tárgyat tanítanak – az eretnek keresztény szekták az ötödik században –, ugyanakkor minden lehetőséget kihasználva milliméterenként küzdik feljebb magukat. Mindent megtesznek, épp csak a feleségüket nem küldik át csalinak az adminisztrációra...

Ennek ellenére Ragle bírta Bill Blacket – aki olyan fiatal; míg ő negyvenhat, Black talán huszonöt – ésszerű, határozott életszemlélete miatt. Tanult, befogadta és feldolgozta az új tényeket. Lehetett vele beszélgetni, nem volt megrögzült erkölcsi rendszere, örök igazságai. Engedte, hogy hatással legyen rá, ami éppen történik.

Például, töprengett Ragle, ha a tévé hirtelen elfogadottá válna a felső körökben, Bill Blacknek másnap első dolga lenne színes tévét venni. Ez figyelemre méltó. Csak mert nem hajlandó nézni Síd Caesart, még nem kell "alkalmazkodásra képtelennek" elkönyvelni. Ha a hidrogénbombák hullani kezdenek, a tévéhíradó minket sem ment meg. Mind elpusztulunk.

– Hogy s mint, Ragle? – kérdezte Black, és kényelmesen leült a kanapé szélére. Margo kiment a konyhába Junie-val. Vic a tévénél gubbasztott, bosszúsan, hogy megzavarták, és összeráncolt homlokkal próbálta elcsípni az utolsó jelenetet Caesar és Carl Reiner között.

– Odaragadt ahhoz az idióta dobozhoz – mondta Ragle, Black szokásos szövegét parodizálva. Black azonban szó szerint vette.

– A nagy nemzeti kikapcsolódás – morogta, s úgy fordult, hogy ne is lássa a képernyőt. – Az ember azt hinné, hogy téged zavar abban, amit csinálsz.

– Időben végzek – felelte Ragle. Hatra már fel is adta az aznapi szelvényt.

A tévében véget ért a műsor, reklám jött: Vic kikapcsolta. Ellenszenvét most a hirdetőkön töltötte ki. – Azok a nyavalyás reklámok – dühöngött. – Miért van, hogy hangosabbak, mint maga a műsor? Mindig le kell halkítani.

– A hirdetéseket általában helyből sugározzák – magyarázta Ragle. A program meg kábelen keresztül jön keletről.

– Ez is egy lehetséges magyarázat – jegyezte meg Black.

– Miért viselsz ilyen röhejesen szűk nadrágot, Black? – kérdezte tőle Ragle. – Úgy nézel ki, mint egy digó.

Black elmosolyodott. – Sose kukkantasz bele a New Yorkerbe? Tudod, nem én találom ki. Nem én határozom meg a férfidivatot, ne engem okolj. A férfidivat mindig is nevetséges volt.

– De attól még nem kell adni alájuk a lovat – vélte Ragle.

– Ha emberekkel kell dolgoznod, nem vagy a magad főnöke. Azt viseled, amit mások. Nem így van, Victor? Te is emberekkel dolgozol, biztos egyetértesz.

– Én egyszerű fehér inget viselek már tíz éve, meg közönséges gyapjúnadrágot – felelte Vic. – A kiskereskedelemben ez is elég.

– És kötényed is van – tette hozzá Black.

– Csak ha salátát pucolok.

– Tényleg, hogy áll a kiskereskedelmi index ebben a hónapban? – érdeklődött Black. – Még mindig pang az üzlet?

– Kicsit. De nem kritikus. Úgy számolunk, hogy a következő egy-két hónapban beindul. Ciklikus. Időszakfüggő.

Ragle csak hallgatta, milyen világos hangnemben beszél a sógora. Amint az üzletre (az ő üzletére) terelődött a szó, Vic hozzáértő, nem túl árulkodó és taktikus válaszokat adott. Az üzlet sosem pang igazán, mindig a fellendülés küszöbén áll. És a nemzeti index akármennyire is süllyed, a magánvállalkozásokat sosem érinti. Mint amikor megkérdezzük valakitől, hogy van, gondolta Ragle. Azt kell felelnie, hogy jól. Kérdezzük meg, hogy megy az üzlet, és automatikusan azt feleli, hogy rettenetesen vagy hogy javul. És egyik se jelent semmit, csak üres frázis.

Blackhez fordult. – És hogy áll a kiskereskedelmi vízértékesítés? Tartja magát a piac?

Black elismerően nevetett. – Igen, az emberek még most is fürdenek és mosogatnak.

Margo lépett a szobába. – Kérsz eszpresszókávét, Ragle? Te, drágám?

– Én nem – mondta Ragle. – Vacsoránál már megittam a magamét, így se fogok tudni aludni.

– Én kérek – mondta Vic.

– Lasagna? – kérdezte az asszony mindhármuktól.

– Nem, kösz – felelte Ragle.

– Egy kicsit – mondta Vic, és Bill Black egyetértőn bólogatott. Vic még megkérdezte a feleségét: – Segítsek?

– Nem kell. – Margo kiment.

– Ne nagyon tankolj be abból az olasz kajából – tanácsolta Ragle a sógorának. – Nehéz. Sok tészta meg fűszer. És tudod, az mit tesz veled.

Black közbeszólt. – Ja, kicsit terebélyesedsz ott középen, Victor.

– Hát mi mást vársz valakitől, aki egy szupermarketben dolgozik? – tréfált Ragle.

Ez már sok volt Vicnek. Dühösen meredt Ragle-re, és azt morogta: – Legalább igazi munka.

– Ezt meg hogy érted? – kérdezte Ragle. De pontosan tudta, hogy érti. Legalább rendes fizetést adó munka, az ember minden reggel elmegy, és minden este visszajön. Nem olyasmi, amit a nappali padlóján csinál az ember. Nem az újsággal való pepecselés... mint egy gyerek, szaladt ki Vic száján egy veszekedés során. Kukoricapelyhes dobozok fedelét elpostázni, amiért Varázs Dekóder Jelvény jár.

Vic vállat vont. – Én nem szégyellem, hogy szupermarketben dolgozom.

– Nem így értetted – mondta Ragle. Előtte is homályos okból külön élvezte ezeket a sértéseket, amik a Gazette játéka körüli megszállottságát célozták. Biztos a saját bűntudata miatt, hogy eltékozolja az energiáját és idejét. Biztos a bűnhődés vágya miatt. Úgyhogy nyugodtan folytathatja. Jobb, ha egy másik ember szidja le őt, mintha mélyen belül érzi magában a kétség és az önvád mardosását.

Ugyanakkor örömmel töltötte el, hogy napi nyereményeivel jobban keres, mint Vic a rabszolgamunkával a szupermarketben. És még a buszon sem kell zötyögnie.

Bill Black odament mellé, lehajolt, magához húzott egy széket. Nem tudom, ezt láttad-e, Ragle. – Titokzatosan kiterítette a Gazette aznapi számát. Szinte áhítatosan nyitotta ki a tizennegyedik oldalon. A lap tetején férfiak és nők fényképei sorakoztak. Középen maga Ragle Gumm, alatta a felirat:

A "Hol Lesz Legközelebb A Kis Zöld Emberke?" mindenkori nyerőkirálya, Ragle Gumm. Két egész évig nemzeti bajnok, minden idők rekordtartója.

A többiek nem voltak ennyire menők. Országos játék volt, különböző napilapok egymás után kapcsolódtak bele. A helyi lapok meg sem tudták fizetni a díjat. Ragle egyszer kiszámolta, hogy a költségek magasabbak, mint a híres Öreg Arany versenyé a harmincas évek közepén, vagy akár az egész éven át tartó "Oxydol szappant használok, mert... huszonöt vagy kevesebb szóban" vetélkedőé. Mégis nagy népszerűségre tett szert még manapság is, amikor az átlagember csak vicclapot olvas, és nézi a...

Kezdek olyan lenni, mint Black, gondolta. Szapulom a tévét. Ez már maga is nemzeti szórakozás. Gondoljunk bele, az egész országban hányan ülhetnek a tévé előtt azzal, hogy "Mi történt ezzel az országgal? Hová süllyedt az oktatás színvonala? És az erkölcsé? Miért a rock and roll ahelyett a kellemes Jeanette MacDonald és Nelson Eddy Maytime helyett, amit mi az ő korukban hallgattunk?"

Mellette Bill Black egyre csak szorongatta az újságot, és ujjával a fényképét bökdöste. Láthatóan felzaklatta a dolog. A kutyafáját, a jó öreg Ragle Gumm képe az újságokban szerte az országban! Micsoda megtiszteltetés! Egy híresség él a szomszédban!

– Ezt hallgasd, Ragle – mondta. – Te aztán tényleg rengeteget akasztasz le ebből a "kis zöld emberke" játékból, mi? – Az arcán kiütközött az irigység. – Pár óra, és máris a zsebedben egy heti fizetés.

– Igazi pihe-puha állás – ironizált Ragle.

– Nem azért. Tudom, hogy rengeteget dolgozol vele. De ez kreatív munka, a magad ura vagy. Nem ugyanolyan "munka", mintha egy íróasztalnál dolgoznál.

– Íróasztalnál dolgozom – ellenkezett Ragle.

– Jó, de ez inkább hobbi – erősködött Black. – Most nem kritizálni akarom. Lehet keményebben dolgozni egy hobbin, mint az irodában. Tudom, hogy amikor a garázsban vagyok a motoros fűrésszel, én is mindent beleadok. De akkor is van különbség. – Vichez fordult. – Te tudod, hogy értem. Nem rabszolgamunka. Ahogy mondtam: kreatív.

– Így még sosem gondoltam rá – ismerte el Vic.

– Szerinted amit Ragle csinál, az nem kreatív? – szegezte neki a kérdést Black.

– Nem – felelte Vic. – Nem feltétlen.

– Akkor minek nevezed, amikor az ember saját verejtékével alakítja a jövőjét?

– Én azt hiszem, Ragle-nek egyszerűen van tehetsége, hogy egymás után sokszor helyesen tippeljen.

– Tippelni! – vágott közbe sértődötten Ragle. – Éppen te mondod ezt, amikor látod mennyit kutatok? Hányszor végigmegyek a korábbi feladványokon? – Véleménye szerint a "tipp" volt az utolsó szó, ami ráillett. Ha csak tippelne, egyszerűen leülne a szelvény elé, behunyná a szemét, nagy ívben meglendítené a kezét, és vaktában rábökne a rengeteg kockából egyre. Aztán bejelölné és elpostázná. És várná az eredményt. – Te tippelsz, amikor az adóbevallást töltőd ki? – Ez volt a kedvenc analógiája a játékra. – És azt csak évente egyszer kell megírnod, nekem ezt minden nap. – Bill Blackhez fordult. – Képzeld el, hogy naponta új formanyomtatványt kell kitöltened az adóbevalláshoz. Ez ugyanaz. Átnézed a régi papírokat, tömkelegével, könyvelsz, minden áldott nap. És nincs tippelés. Csakis pontosan. Számok. Összeadás és kivonás.

Hallgattak.

– De élvezed, nem? – kérdezte végül Black.

– Azt hiszem.

– Megtanítanál rá? – kérdezte Black idegesen.

– Nem. – Ez már többször előkerült.

– Nem kell annyira, hogy versenyezhessék veled. – Ragle válaszul csak nevetett. – Csak hogy hébe-hóba leakasszak pár dollárt – folytatta Black. – Például hátul szeretnék építeni egy védőfalat, hogy télen a piszkos lé ne a mi udvarunkba folyjon le. Kábé hatvan dollár az anyag. Mondjuk, nyerek. Hányszor kell nyernem? Négyszer?

– Négyszer – felelte Ragle. – Pont húsz dollárt kapnál. És a neved felkerülne a táblára. Versenyben lennél.

– És az újságvetélkedő Charles Van Dorenjével versenyezhetnél – jegyezte meg Vic.

– Ezt bóknak veszem – mondta Ragle. De az ellenséges hangnem rosszul érintette.

– Amit én főzök, azt bezzeg sose eszed így.

Vic azt kívánta, bárcsak ne evett volna annyit. – Finom volt – mondta harciasán.

– Egy ideig lakhatna velünk – kuncogott Junie. Szemtelen, parányi arcára kiült az ismerős, tudálékos kifejezés, ami mindig felbosszantotta Margot. Egy szemüveges nőhöz képest, gondolta Vic, Junie Black elképesztően gonoszul tudott kinézni. Amúgy egész vonzó volt. Csak fekete haja lógott le két vastag copfban, és ez nem tetszett neki. Nem, igazából egyáltalán nem tetszett neki a nő. Nem szerette a kicsi, sötét bőrű, aktív nőket, főleg, akik vihognak, és Junie-hoz hasonlóan egy kortynyi sherrytől már más nők férjéhez dörgölőznek.

Margótól azt hallotta, hogy a sógorának viszont tetszik Junie Black. Mivel mindketten otthon voltak napközben, Ragle-nek és Junie-nak is rengeteg szabadideje volt. Ami nagyon nem jó, hangoztatta Margo újra és újra. Egy férfi, aki egész nap otthon van egy olyan környéken, ahol minden férj munkába megy, és csak a feleségek maradnak...

– Bevalljuk, Margo – mondta Bill Black –, nem Junie ütötte össze. Hazafelé vettük. A Plum Streeten.

Junie Black, csöppet sem zavarban, nevetett.

Miután a két nő leszedte az asztalt, Bill javasolta, hogy pókerezzenek. Kicsit huzakodtak, majd előkerültek a zsetonok és a kártyapakli, s már játszottak is. Egy zseton volt egy penny, minden szín egyenértékű. Hetente kétszer játszottak. Már senki nem emlékezett, hogyan kezdődött. Valószínűleg a nők kezdeményezték, Junie és Margo is imádtak játszani.

Közben felbukkant Sammy. – Apu, mutathatok valamit?

– Kíváncsi voltam, miben sántikálsz – jegyezte meg Vic. – Egész este nagyon csendben voltál. – A kör véget ért, egy pillanatra ráért. – Mi az? – kérdezte. Biztos tanácsot akar a kölyök.

– Csak halkan – figyelmeztette Margo a fiút. – Látod, hogy kártyázunk. – Feszült arckifejezése és hangjának remegése arról árulkodott, hogy jó lapjai vannak.

– Nem tudom, hogyan szereljem fel az antennát, apu – mondta Sammy, azzal Vic zsetonjainak kupaca mellé letett egy fémkeretet, rajta vezetékekkel és elektronikus alkatrészekkel.

– Mi ez? – nézte értetlenül Vic.

– Kristálydetektoros vevő.

– Mi az a kristálydetektoros vevő?

– Én mondtam neki, hogy csinálja – szólt közbe Ragle. – Egyik délután meséltem neki a második világháborúról és a rádióról, amit üzemeltettünk.

– Rádió – jegyezte meg Margo. – Hát nem mesés?

– És ez az? – érdeklődött Junie. – Rádió?

– Egy primitív fajta – felelte Ragle. – A legkorábbi.

– Ugye, nem rázhatja meg? – kérdezte Margo.

– Kizárt. Gyengeárammal működik.

– Nézzük meg – mondta Vic. Fogta a fémkeretet, és megvizsgálta, azt kívánva, bárcsak eleget tudna erről, hogy segíthessen a fiának. Az igazság azonban az volt, hogy gőze sem volt az elektronikáról, és ezt eltitkolni sem igen tudta. – Hát, ööö, talán valahol rövidzárlatos.

– Emlékeztek a rádióműsorokra, amiket a második világháború előtt hallgattunk? – kérdezte Junie. – Az életút. A szappanoperák. Mary Martin.

– Mary Marlin – javította ki Margo. – Az... te jó ég! Húsz éve volt! Pirulok a szégyentől.

A Mary Mariin címadó dalát, a Clair de Lune-t dúdolva Junie megadta a licitet az utolsó körben. – Néha hiányzik a rádió – jegyezte meg.

– Most van hang, plusz kép – felelte Bill. – A rádió csak a tévé hangos része volt.

– Mit fogsz behozni a kristálydetektoros vevőn? – kérdezte Vic a fiát. – Van egyáltalán még működő rádióadó? – Őbenne az élt, hogy a rádióadók már jó néhány éve nem üzemelnek.

– Leszállójeleket elkaphat – vélte Ragle. – Leszálló gépeknek szóló utasításokat.

– Meg rendőrségi hívásokat – lelkesedett Sammy.

– Naná – bólintott Ragle. – A rendőrkocsikban még mindig rádió van. – Kinyújtotta kezét, és elkérte Victől a készüléket. – Később megnézem, Sammy – mondta. – De most túl jó leosztást kaptam. Holnap, jó lesz?

– Talán repülő csészealjakat is befog – vetette fel Junie.

– Persze – értett egyet Margo. – Az legyen a cél.

– Erre nem is gondoltam – mondta Sammy.

– Repülő csészealjak nincsenek – jelentette ki Bill Black idegesen. A lapjaival bíbelődött.

– Tényleg? – kérdezett vissza Junie. – Csak áltasd magad. Túl sokan láttak már olyat ahhoz, hogy csak úgy félresöpörje az ember. Vagy nem fogadod el a tanúvallomásokat?

– Meteorológiai léggömbök – vélte Bill Black. Vic hajlott rá, hogy egyetértsen vele, és látta, hogy Ragle is bólogat. – Meteorok. Meteorológiai jelenségek.

– Abszolúte – helyeselt Ragle.

– De azt olvastam, hogy vannak, akik már ültek is csészealjban mondta Margo.

Junie kivételével mind nevettek.

– Igaz – erősködött Margo. – A tévében volt.

– Azt elfogadom, hogy furcsa dolgok történnek ott fent – mondta Vic. Eszébe jutott egyik saját élménye. Előző nyáron egy táborozás alkalmával egy fényes tárgyat látott, ami olyan gyorsan húzott át az égen, hogy arra semmilyen, még sugárhajtásos repülő sem képes. A tárgy sokkal inkább úgy haladt, mint egy lövedék. Egy pillantás alatt átsuhant a horizonton. És éjjelente néha dübörgést hallott, mintha súlyos járművek hasítanák szét lassan az eget. Az ablakok is beleremegtek, úgyhogy nem csak képzelte, ahogy azt Margo hitte. Egy orvosi lapban a felesége azt olvasta, hogy a képzelt hangok a magas vérnyomást jelzik, ezért egy ideig folyamatosan győzködte őt, hogy menjen el a háziorvosukhoz kivizsgálásra.

A félig kész rádiót visszaadta a fiának, és folytatta a játékot. Már megtörtént a következő osztás, ideje volt felzárkóznia.

– Ez a kristálydetektoros vevő lesz a klubunk hivatalos felszerelése közölte vele Sammy. – A klubházban tartjuk majd, és csak engedéllyel lehet használni. – A hátsó udvarban a környékbeli srácok, valamiféle bandaszellemtől áthatva építettek egy zömök, ronda tákolmányt kartonból, drótból és kátránypapírból. Hetente többször világrengető dolgok mentek végbe ott.

– Klassz – morogta Vic a lapjait bámulva.

– Amikor azt mondja, "klassz", azt jelenti, nincs semmije – heccelte Ragle.

– Én is észrevettem – tett rá egy lapáttal Junie. – És amikor ledobja a lapokat, és elmegy az asztaltól, azt jelenti, négy egyformája van.

Abban a pillanatban Vic tényleg úgy érezte, el kell mennie; a lasagna és a kávé túl sok volt neki, s bensőjében a kettő (no meg a vacsorája) igencsak kezdett mozgolódni. – Talán most is pókerem van.

– Sápadt vagy – jegyezte meg Margo. – Talán tényleg van valamije nézett Ragle-re.

– Legfeljebb náthám – mondta Vic. Hátratolta a székét, felállt. Mindjárt jövök. Nem szállók ki. Csak meg kell nyugtatnom a gyomromat.

– Ó, szegény – mondta Junie. – Tényleg túl sokat evett, igazad volt, Margo. Az én lelkemen szárad, ha meghal.

– Nem halok meg – jelentette ki Vic. – Mit vegyek be? – kérdezte a feleségét. A ház asszonyaként a gyógyszerek az ő hatáskörébe tartoztak.

– A gyógyszeres szekrényben van Dramamine – felelte Margo, fel se pillantva. Letett két lapot. – A fürdőben.

– Ugye, nem nyugtatót veszel be a hasfájásra? – kérdezte Bill Black, ahogy Vic indult kifelé. – Az azért túlzás.

– A Dramamine nem nyugtató – mondta Vic, félig magának. – Csillapító.

– Ugyanaz – úszott utána Black hangja, át a hallon a fürdőszobáig.

– Egy fenét – morogta Vic. A hasfájás elvette a kedvét. Tapogatva kereste a villanyzsinórt.

– Siess vissza, drágám – hallotta Margo hangját. –Hány lapot kérsz? Játszani akarunk, feltartasz bennünket.

– Jól van már – morogta, még mindig tapogatózva. – Hármat – szólt át. – A három legfelsőt.

– Nem, nem – mondta Ragle. – Gyere, és vedd el te. Különben még azt mondod, a rosszakat vettük el.

Még mindig nem találta a sötétben valahol lógó zsinórt. Egyre nőtt a bosszúsága és a hányingere, elkezdett csapkodni a sötétben, mindkét kezét kinyújtotta, ujjait szétterpesztette, csak a két hüvelyk érintkezett, s úgy forgatta őket nagy ívben. Fejét bevágta a gyógyszeres szekrény sarkába. Káromkodott egyet.

– Jól vagy? – érdeklődött Margo. – Mi történt?

– Nem találom a villanyzsinórt – felelte, immár tajtékozva. A tablettákat akarta, aztán gyerünk vissza játszani. A tárgyak saját mivoltukból kifolyólag nehezen megragadhatók... és akkor rádöbbent, hogy nincs is zsinór. Kapcsoló van. A falon, vállmagasságban az ajtónál. Megtalálta, felkapcsolta és kivette a fiolát a szekrényből. Megtöltött egy vizespoharat vízzel, bevette a tablettát, aztán sietett ki a fürdőből.

Miért emlékeztem a zsinórra, kérdezte magában. Egy bizonyos zsinórra, ami egy bizonyos magasságban lógott egy bizonyos helyen.

Nem csak vaktában tapogatóztam, ahogy egy idegen fürdőszobában tenném. Olyan zsinórt kerestem, amit már sokszor meghúztam. Elég sokszor, hogy a vegetatív idegrendszeremben reflexreakciót produkáljon.

– Történt már veletek ilyen? – kérdezte, ahogy visszaült az asztalhoz.

– Játssz – szólt rá Margo.

Húzott három lapot, emelt, tartotta a tétet, vesztett, aztán hátradőlt és rágyújtott. Junie Black, a maga üres mosolyával besöpörte a nyereményt.

– Mi történt már velünk? – kérdezte ekkor Bill Black.

– Hogy olyan kapcsolóért nyúltatok, ami nem is volt ott.

– Azért tartott olyan sokáig? – kérdezte Margo dühösen, amiért vesztett.

– Hol szokhattam meg egy zsinórral kapcsolható villanyt? – kérdezte a feleségétől.

– Fogalmam sincs.

Magában Vic végigvette az összes villanykapcsolót, ami csak eszébe jutott: otthon, az üzletben, a barátok házában. Mind falikapcsolós volt.

– Mostanában szinte nem is látni zsinóros kapcsolót – töprengett fennhangon. – Régimódi mennyezeti lámpának kell lennie, azokról szokott zsinór lógni.

– Ez könnyű – vélte Junie. – Gyermekkorodból lehet. Sok-sok éve. A harmincas években, amikor még mindenki régimódi házakban lakott. Csakhogy azok akkor még nem voltak régimódiak.

– De miért jönne elő most?

– Érdekes – mondta Bill.

– Az.

Láthatóan mindenkit érdekelt a dolog.

– És mit szólsz ehhez? – kezdte Bill. Érdeklődött a pszichoanalízis iránt; társalgás során gyakran hozakodott elő freudi zsargonnal, jelezve, hogy otthon van a kulturális kérdésekben. – Stressz hatására visszatérés a csecsemőkorba. Rosszul érzed magad. A tudatalatti impulzusok feszültsége jelzi az agyadnak, hogy belül valami nincs rendben. Betegség során sok felnőtt tér vissza a csecsemőkorba.

– Baromság – mondta Vic.

– Talán egy olyan kapcsoló, amire nem tudatosan emlékszel – vetette fel Junie. – Egy benzinkút, ahová jártál, amikor megvolt az a vén Dodge-od, ami olyan sokat fogyasztott. Vagy egy olyan hely, ahol évekig hetente párszor megfordultál, mondjuk egy mosoda vagy bár, de nem annyira fontos hely, mint a házad vagy a bolt.

– Zavar – mondta Vic. Nem volt kedve folytatni a játékot, hát oda sem ment az asztalhoz.

– Hogy van a gyomrod? – kérdezte Margo.

– Túlélem.

Most már mindnyájan lezártnak tekintették az ügyet. Mind, kivéve talán Ragle-t, aki óvatos kíváncsisággal méregette. Mintha még faggatni akarná erről Vicét, de valami homályos ok visszatartotta.

– Játsszunk – nógatta őket Junie. – Ki oszt?

Bill Black osztott. A pénzt a tálba dobták. A másik szobában a tévéből tánczene szólt, a képernyő elsötétedett.

Az emeleten a szobájában Sammy a kristálydetektoros vevőn dolgozott. A ház meleg volt és békés.

Mi a baj, töprengett Vic. Mibe botlottam ott bent? Hol jártam, amire nem emlékszem?

A fürdőszobai tükör előtt borotválkozó Ragle Gumm hallotta, ahogy a reggeli újság a tornácon landol. Kezében összerándult egy izom, a biztonsági borotva belekapott az állán a bőrbe. Gyorsan elhúzta, mély levegőt vett, egy pillanatra behunyta a szemét, majd kinyitotta, és folytatta a borotválkozást.

– Végeztél már? – hallotta nővére hangját az ajtón kívülről.

– Igen. – Megmosta és arcszesszel kente be az arcát, megtörölte a nyakát és a karját, aztán kinyitotta az ajtót.

A fürdőköpenyes Margo azonnal megjelent, és berontott mellette a fürdőbe. – Azt hiszem, megjött az újságod – mondta a válla felett, ahogy csukta be az ajtót. – El kell vinnem Vicet a boltba. Kilöknéd Sammyt az ajtón? A konyhában van... – Itt a hangját elnyomta a mosdóba ömlő víz.

A hálószobába lépve Ragle begombolta az ingét. Kritikusan megszemlélt pár nyakkendőt, kiválasztott egy sötétzöld kötöttet, feltette, felvette a kabátját, majd azt mondta magában:

"Most pedig az újság."

De előbb még elővette a kézikönyveit, aktáit, táblázatait, diagramjait, az egész segédgépezetet. Azzal, hogy ezt végezte el először, ezen a napon sikerült tizenegy perccel elodáznia az újsággal való érintkezést. A nappaliban berendezte az asztalt – a szoba hűvös és nyirkos volt még éjjelről, érződött a cigarettafüst –, aztán kinyitotta az ajtót.

A betontornácon ott feküdt a Gazette. Összetekerve, gumival átfogva.

Felvette és lecsúsztatta a gumit, ami az újság végéhez érve lepattant, és elsüvített a bokrok közé.

Percekig csak a híreket olvasta az első oldalon. Eisenhower elnök egészségi állapotáról, a nemzeti adósságról, a közel-keleti vezetők ravasz akcióiról. Aztán összehajtotta az újságot, és elolvasta a képregényeket. Majd az olvasói leveleket. Eközben Sammy ment el mellette, kifelé.

– Viszlát – köszönt el Sammy. – Délután.

– Oké – dörmögte Ragle, szinte tudomást sem véve a fiúról.

Ezután Margo jelent meg; ő is elrobogott mellette, ki a járdára, kezében a kocsikulccsal. Kinyitotta a Volkswagen ajtaját, becsússzam és indított. Amíg a motor melegedett, letörölte a párát a szélvédőről. Csípős reggel volt. Az utcán gyerekek ballagtak az iskola felé. Autók berregtek.

– Elfeledkeztem Sammyről – mondta Ragle, amikor Vic lépett ki a házból a tornácra. – De elment magától is.

– Semmi gond – felelte Vic. – Ne dolgozz túl keményen. – Kabátját vállára vetve lement a lépcsőn a gyalogúira, majd beült a kocsiba. Aztán Margo sebességbe tette a Volkswagent, és elrobogtak a belváros felé.

Milyen zajosak ezek a kis kocsik, futott át Ragle ágyán. Amíg csak bírt, kint olvasgatta az újságot, aztán amikor a hideg reggeli levegő már a csontjáig hatolt, bement a konyhába.

Eddig még nem nézte meg a 16. oldalt, azt, amelyiken a Hol Lesz Legközelebb A Kis Zöld Emberke? játékszelvénye volt. A lap nagy részét a nyomtatvány tette ki, azon kívül csak instrukciók és megjegyzések álltak ott a játékkal kapcsolatban, valamint hírek a korábbi nyertesekről. A pontverseny állása, amin mindenki, aki még versenyben volt, szerepelt, a lehető legkisebb betűkkel. Az ő neve természetesen óriási volt. Egyedi. Külön kockában. Mindennap ott látta. Neve alatt más nevek csak futólag léteztek, még a figyelem küszöbét sem igen lépték át.

A napi játékhoz az újság adott néhány segítséget, amiket mindig elolvasott, mielőtt nekiállt volna megoldani magát a feladványt. A gondot persze az jelentette, hogyan válassza ki a megfelelő kockát a nyomtatványon szereplő 1208-ból. A rávezető segítségeknek nem sok hasznát látta, de gyanította, hogy azért van bennük valami, még ha érintőlegesen is, és pusztán megszokásból memorizálta őket, hátha az üzenetük tudat alatt célba ér – merthogy tudatosan semmit nem jelentettek a számára, az biztos.

"Egy fecske nem csinál semmi olyasmit, amit egy bálna."

Talán valami homályos asszociációsor... hagyta, hogy a titokzatos mondat beivódjon az agyába, rétegről rétegre alámerüljön. Reflexet indikáljon, vagy mi. A fiókáit etető fecske? A fecske természetesen a repülésre utal. A repülés nem a szex jelképe? A fecskék Capistranóba mennek télre, Kaliforniába. A frázis amúgy arra emlékeztette, hogy "egy fecske nem csinál nyarat". Akkor hogyan kerül ide a bálna? A nagy fehér bálna. Ja, ha az asszociáció beindul. Repülés a víz felett, valószínűleg Kaliforniába. Aztán eszébe jutott a bárka és a galamb. Olajág. Görögország. Vagyis a főzés, a görög konyha. Vagyis megint az evés. Miért is ne. És a galamb, az ínyencek öröme.

"A harang melegen vihogott".

Ez a torkán akadt. Totál nonszensz. Utalhat a homoszexualitásra. "Melegen." És a vihogás is... Aztán John Donne prédikációja, amiben szerepel a sor: "akiért a harang szól". Ez Hemingway regényének a címe is. Harang szólít a templomba. Apró ezüstharang a bárány nyakában. Telep! A Telep Capistranóban, ahová a fecskék vonulnak! Passzol.

Miközben ezeken töprengett, lépteket hallott az utca felől. Letette az újságot, és kiment a nappaliba megnézni, ki az.

Egy magas, középkorú férfi közeledett a házhoz, bő tweedöltönyben, szivarozva. Megnyerőén festett, mint egy lelkész vagy csatorna-felügyelő. Hóna alatt iratgyűjtő. Ragle felismerte. A Gazette-től jött, néhányszor már meglátogatta, olykor ő hozta a csekket – bár általában a posta –, máskor meg a beküldött szelvénnyel kapcsolatos félreértéseket jött tisztázni. Ragle undorodva figyelte; mit akarhat Lowery már megint?

Lowery sietség nélkül lépett a tornácra, és becsengetett.

Harang, gondolta Ragle. Követ érkezése. Talán a segítség azt akarta tudatni vele, hogy az újság elküldi hozzá Loweryt.

– Üdvözlöm, Mr. Lowery – nyitott ajtót.

– Üdvözlöm, Mr. Gumm. – Lowery szinte sugárzott; viselkedésében nyoma sem volt a komolyságnak, semmi nem utalt arra, hogy rossz hírrel jött volna, vagy hogy valami ne lenne rendben.

– Minek köszönhetem a látogatást? – kérdezte Ragle, feláldozva a jó modort a szükség oltárán.

A Dutch Master szivart szívó Lowery rábámult, majd azt mondta: – Van magának pár csekkem, az újság úgy gondolta, személyesen is átadhatom, ha már amúgy is erre járok. – Körbejárt a nappaliban. – És szeretnék kérdezni pár dolgot. Biztos, ami biztos. A tegnapi szelvényekkel kapcsolatban.

– Hatot küldtem be – mondta Ragle.

– Igen, megkaptuk mind – hunyorgott rá Lowery. – De a fontossági sorrendet elfelejtette megjelölni. – Kinyitotta az irattartót, kivette a hat lapot; már lestencilezték őket, hogy jobban lehessen kezelni. Ceruzát nyújtott Ragle-nek. – Tudom, hogy csak elnézte, de meg kell őket számozni.

– A fenébe – szaladt ki Ragle száján. Hogy kapkodhatott ennyire? Gyorsan megjelölte őket egytől hatig. – Tessék – adta vissza. Ostoba hiba. Az egész versenyt elbukhatta volna rajta.

Lowery leült, fogta az egyessel megjelölt lapot, és meglepően sokáig vizsgálta.

– Rendben van? – kérdezte Ragle, noha tisztában volt vele, hogy Lowery nem tudhatja; a szelvényeket el kell küldeni a központba, New Yorkba vagy Chicagóba, vagy ahol feldolgozzák őket.

– Nos, majd meglátjuk – felelte Lowery. – Szóval ez az, amit elsőnek jelöl meg. A fő szelvény.

– Igen. – Ez titkos megállapodás volt közte és a versenyszervezők között: minden játékra több megoldást is beküldhetett. Maximum tízben egyeztek meg azzal a feltétellel, hogy megjelöli a fontossági sorrendet. Ha az első számú helytelennek bizonyult, megsemmisítették – mintha meg sem kapták volna –, jöhetett a kettes, és így tovább. Általában elég biztos volt a megoldásában ahhoz, hogy csak három-négy szelvényt küldjön be. Természetesen minél kevesebb volt, a versenyszervezők annál jobban örültek. Tudomása szerint rajta kívül senki nem élvezte ezt a jogot. Minél tovább versenyben akarták őt tartani.

Ők javasolták ezt a megoldást, amikor egyszer alig pár kockával elvétette a helyes választ. Általában egy érintő mentén elhelyezkedő kockákat jelölt meg, de olykor-olykor nem tudott dűlőre jutni egészen távol fekvő kockák között. Ezekben az esetekben, amikor a megérzése nem volt elég erős, kockáztatott. Viszont amikor érezte, hogy a megoldás egy hozzávetőleges részen belülre esik, az magabiztossá tette, és az egyik vagy másik csak jó lett. A játék két és fél éve alatt összesen nyolcszor tévedett. Azon nyolc alkalommal egyik tippje sem talált. De a versenyszervezők hagyták, hogy folytassa. A szabályok között szerepelt egy záradék, ami engedte, hogy "kölcsönt vegyen fel" a legutóbbi helyes válaszokra. Minden harminc helyes találatra juthatott egy hiba. És így tovább. A kibúvókat felhasználva tudott játékban maradni. Senki nem tudta, hogy valaha is hibázott, ez az ő és a versenyszervezők titka volt. És egyiküknek sem állt érdekében nyilvánosságra hozni.

A közvélemény szempontjából kétségtelenül értékes személyiséggé vált. Hogy miért akarja a közönség, hogy mindig ugyanaz az ember nyerjen, arról fogalma sem volt. Mert hiszen ha nyer, akkor a többiek ellenében nyer. De így gondolkodik a tömeg. Ismerték a nevét. Elmagyarázták neki, hogy a tömeg szereti, ha felismeri a nevet. A változást viszont nem. Mint a tehetetlenségi törvény: ha nincs benne, a közvélemény azt akarja, maradjon csak kint; de ha már bejutott, maradjon is bent. A sztázis-elv őt segítette. A hatalmas reakciós nyomás most mellette szólt, nem ellene. "Árral úszni", ahogy Bill Black megfogalmazta.

A keresztbe tett lábbal ülő, dohányzó és hunyorgó Lowery megszólalt: – Megnézte már a mai feladványt?

– Nem. Csak a segítségeket. Van értelmük?

– Nem szó szerinti.

– Azt tudom. Úgy értem, jelentenek bármit, bármi úton-módon, formában? Vagy csak meg akarnak győzni minket, hogy valaki ott fent tudja a választ?

– Ez mit akar jelenteni? – kérdezte Lowery, enyhe bosszúsággal.

– Van egy elméletem – felelte Ragle. – Nem valami komoly elmélet, de szeretek eljátszani a gondolattal. Mégpedig hogy talán nincs is helyes válasz.

Lowery felvonta a szemöldökét. – Akkor milyen alapon jelentjük ki, hogy ez a válasz a nyerő, és az összes többi helytelen?

– Talán átolvassák a megoldásokat, és amelyik leginkább meggyőzőnek tetszik, azt emelik ki. Esztétikai szempontból.

– A saját technikáját vetíti ránk.

– A saját technikámat? – kérdezett vissza értetlenül Ragle.

– Igen. Maga dolgozik esztétikai, nem pedig racionális alapon. Ott vannak a szűrői. Keresi a rendszert térben és időben. Próbálja kitölteni a hézagot. Befejezni a mintát. Megelőlegezni, hová tartana, ha még egy ponttal folytatnánk. Ez nem racionális, nem intellektuális megközelítés, így dolgoznak... a vázakészítők, például. Ezzel nem ítélem el. A maga dolga, hogy hogyan csinálja, de biztosan nem úgy totózza ki. Kétlem, hogy valaha is megpróbált rájönni a segítségek jelentésére. Mert ha így lenne, akkor fel sem tette volna ezt a kérdést.

Nem, ismerte el magában Ragle, sosem töprengtem a segítségeken. Sőt soha eszébe sem jutott, hogy valaki egyáltalán így tesz, hogy valaki is elolvassa és értelmes jelentést von le belőlük. Mondjuk kiírni minden harmadik szó első betűjét, hozzáadni tizet, így kapva meg annak a bizonyos kockának a számát. Elnevette magát a gondolatra.

– Mit nevet? – kérdezte szigorúan Lowery. – Ez komoly dolog. Rengeteg pénz forog kockán.

– Csak eszembe jutott Bill Black.

– Az meg ki?

– Az egyik szomszéd. Azt akarja, hogy megtanítsam rá, hogyan csinálom.

– Hát, ha pusztán esztétikai alapon működik...

– Akkor nem tudom megtanítani – fejezte be Ragle. – Nincs szerencséje. Ezen nevettem. Csalódott lesz, szeretett volna keresni pár dollárt.

Lowery némi erkölcsi felháborodással kérdezte: – Örül neki, hogy a tehetségét nem lehet tanítani? Hogy a szokásos értelemben nem technika... hanem... a jó ég tudja, mi. A véletlen nyilván nem jut szerephez.

– Örülök, hogy végre valaki ezt mondja.

– Van valaki, aki komolyan elhinné, hogy naponta helyesen tippel? Nevetséges. Ki se lehet számolni, milyen kicsi az esélye. Vagyis azért ki lehet. Igen, mi kiszámoltuk. Annyi, mint egy babtornyot építeni, ami elér a Betelgeuséig.

– Mi az a Betelgeuse?

– Egy távoli csillag. Metaforaként használtam. A lényeg, hogy mi tudjuk, itt nem tippelésről van szó... esetleg talán a végső stádiumban. Amikor már csak két-három kocka közül kell választani.

– Akkor pénzfeldobással is dönthetek – értett egyet Ragle.

– Csakhogy – simogatta állát Lowery, amitől szivarja fel-le ugrált amikor már csak két-három kocka kérdéses az ezerrel szemben, nem is számít. Akkor már bárki ki tudná találni.

Ragle egyetértett.

– Ó! – rezzent össze. Ragle állt a behajtón.

– Gondoltam, átugrom – mondta a férfi. – Margo vasal. Az egész házban érezni azt a kellemes, égett-szúrós szagot. Mintha egy régi olajos hordóban kacsatollat vagy fonográflemezeket égetnének.

A nő látta, hogy a férfi a szeme sarkából őt lesi. Szalmaszín, bozontos szemöldökét összevonta, nagy válla meggörnyedt, ahogy kezét összetette. A délutáni napfényben bőre mélybarnán fénylett, Junie kíváncsi volt, hol sült le. Ő akárhogy próbált, sose tudott így lesülni.

– Mi van rajtad? – kérdezte Ragle.

– Cicanadrág.

– Cicanadrág. A minap azt kérdeztem magamtól: "Mi lehet a pszichológiai magyarázata, hogy odavagyok a nadrágos nőkért?" Amire azt feleltem magamnak: "Miért ne lennék?"

– Köszönöm a bókot – mondta a nő. – Ha az volt.

– Nagyon jól nézel ki – folytatta a férfi. – Főleg csupasz lábbal. Mint azokban a filmekben, ahol a hősnő homokdűnéken kaptat fel, égnek tárt karokkal.

– Hogy állsz a mai feladvánnyal? – váltott témát Junie.

Ragle vállat vont, láthatóan éppen az elől menekült. – Gondoltam, sétálok egyet – mondta. Megint "úgy" nézett rá, oldalvást. Ezt bóknak szánta, de Junie mindig úgy érezte, mintha egy gombot nyitva hagyott volna, alig tudta megállni, hogy lopva le ne pillantson. De a lába és a hasa kivételével a bőrét ruha fedte.

– A hasam... – kezdte a nő.

– Igen, látom – bólintott Ragle.

– Úgy látszik, kilátszik – Nála ez már humornak számított.

A férfi szinte nyersen mondta: – Gondoltam, megkérdezem, nincs-e kedved úszni. Szép idő van, nem is túl hideg.

– Sok a házimunka – felelte a nő. Pedig tetszett neki az ötlet; a nyilvános parkban a város északi szélén, ahol a parlagon hagyott dombok kezdődnek, volt játszótér és uszoda. Na persze, leginkább gyerekek használták, de néha felnőttek is felbukkantak, meg elég gyakran a tinédzserbandák is. Mindig szívesen volt ott, ahol a tinédzserek; csak pár éve, hogy elvégezte a gimnáziumot, s a váltás nem ment tökéletesen. Gondolatban még mindig ahhoz a brancshoz tartozott, akik felspécizett járgányokban, bömbölő rádióval menőznek... a lányok kardigánban és harisnyában, a fiúk farmerban és kasmírpulóverben.

– Hozd a fürdőruhádat – mondta Ragle.

– Jól van – egyezett bele a nő. – Egy órát. Aztán vissza kell jönnöm. – Habozva megkérdezte. – Ugye, Margo... nem látott téged átjönni? – Tudta, hogy a szomszédasszony imád pletykáim.

– Nem – felelte a férfi. – Margo most... – tétován intett – nagyban vasal – fejezte be. – Tudod, teljesen belefeledkezik.

Junie lekapcsolta a mosógépet, fogta a fürdőruháját és egy törülközőt, s már indultak is az uszoda felé Ragle-lel.

Nyugalom töltötte el, hogy Ragle vele van. Mindig is vonzódott a nagy, szőrös férfiakhoz, főleg az idősebbekhez. Számára Ragle éppen a megfelelő korban volt. Ráadásul annyi mindent csinált, például katonáskodott a Csendes-óceánon. Tetszett neki a férfi csontos, komor, sebhelyes arca; egy igazi férfi arca, toka és felesleges hús nélkül. Haja mintha kiszőkült volna, fehér és göndör volt, fésűt sosem látott. Junie mindig úgy tartotta, hogy csak a buzik fésülködnek. Bill reggelente fél órát is tollászkodott a fürdőben; most, hogy rövidre vágatta a haját, valamivel kevesebbet. Undorodott a rövid haj érintésétől, olyan volt, mint a fogkefe. És Billre tökéletesen passzolt keskeny vállú egyetemista kabátja; lényegében nem is volt válla. A teniszezésen kívül nem sportolt semmit, és a legjobban ez ingerelte fel Junie-t. Egy férfi fehér rövidnadrágban, térdzokniban és teniszcipőben! Ez maximum egy főiskoláshoz illett... mint ahogy Bill az is volt, amikor megismerkedtek.

– Nem vagy magányos? – kérdezte hirtelen Ragle-től.

– Hm?

– Hogy nem nősülsz meg. – A legtöbb srác, akiket a gimiből ismert, már mind megnősült, kivéve a leglehetetlenebbek. – Úgy értem, jó, hogy a nővéreddel és a sógoroddal élsz, de nem akarsz egy saját otthont magadnak meg a feleségednek? – A feleség szót meg is nyomta.

Ragle eltöprengett. – Végül majd ez jön. De az igazság az, hogy csavargó típus vagyok.

– Csavargó – ismételte a nő, és a rengeteg pénzre gondolt, amit a férfi a játékon nyert. Csak a jó ég tudja, mennyi lehet.

– Nem szeretem az állandóságot – magyarázta Ragle. – Biztos a háborúban ragadt rám a nomád életszemléletet. Azelőtt meg a családunk költözködött állandóan. Apám és anyám elváltak. A személyiségem alapvetően tiltakozik az ellen, hogy megállapodjak... hogy az alapján definiáljanak, hogy van egy házam, féleségem, gyerekeim. Papucsom meg pipám.

– Mi a baj ezzel? Biztonságot jelent.

– Ja, de vannak kétségeim. – Ragle elhallgatott, majd kisvártatva folytatta. – Vannak bizony. Az első házasságomból.

– Ó. Az mikor volt? – kérdezte érdeklődve Junie.

– Évekkel ezelőtt. A háború előtt. Húszas éveim elején. Megismerkedtem egy lánnyal, titkárnő volt egy szállítmányozó cégnél. Lengyel szülők. Nagyon kedves lány. Nagyon életteli, figyelmes. Csak nekem túl ambiciózus. Egyetlen célja az volt, hogy olyan társadalmi helyzetbe kerüljön, amelyben kerti partikat adhat. Grillezés a kertben.

– Nem látom be, mi a baj ezzel – mondta Junie. – Természetes, hogy az ember emelkedetten akar élni. – Ezt a kifejezést a Johb házak és kertekből vette, amire előfizettek.

– Hát, mondtam, hogy csavargó vagyok – morogta Ragle, és ejtette a témát.

A talaj emelkedett, mászniuk kellett. A házaknak itt nagyobb kertjük volt, meg virágokkal teli teraszok; terebélyes, lenyűgöző kúriák, a tehetősek otthonai. Az utcák szabálytalanul kanyarogtak. Sűrű ligetek tűntek fel. Az utolsó utca, az Olympus Drive mögött már látták magát az erdőt.

– Nem bánnám, ha itt élhetnék – jelentette ki Junie. Inkább, mint azokban az egyszintes, pince nélküli tucatházakban. Az első szeles nap elfújja a háztetőt. Ha az ember nyitva hagyja a slagot éjszakára, a víz elönti az egész garázst.

Az égen a felhők között egy csillogó pont tűnt fel és suhant el. Pillanatok múlva hallották a halk, szinte abszurd módon távoli morajt.

– Léghajtásos – mondta Junie.

Ragle a szemét ernyőzve meredt az égre, összeráncolt homlokkal, meg is állt a járda közepén, terpeszbe tett lábbal.

– Szerinted orosz? – kérdezte a nő huncutkodva.

– Bárcsak tudnám, mi folyik ott fent.

– Úgy érted, mit csinál Isten?

– Nem. Nem Isten. Úgy értem, azok a micsodák, amik időről időre megjelennek.

– Emlékszel, Vic tegnap este beszélt arról, hogy villanyzsinórt keresett a fürdőben?

– Emlékszem – felelte a férfi, miközben újra megindultak a dombnak felfelé.

– Ezen elgondolkodtam. Velem sose történt ilyen.

– Az jó.

– De valami hasonló azért eszembe jutott. Egyik nap a járdán söprögettem. Hallottam, hogy a házban csöng a telefon. Egy éve volt. Szóval, fontos hívást vártam. – Egy fiatalembertől, akit még a gimiből ismert, de ezt nem tette hozzá. – Na, ledobtam a seprűt, és szaladtam be. Két lépcsőfok vezet fel a tornácunkra, ugye?

– Igen – felelte Ragle. Kezdte érdekelni a dolog.

– Felszaladtam a lépcsőn. Felszaladtam hármat. Úgy értem, azt hittem, eggyel több lépcsőfok van ott. Nem, nem is hittem, mert igazán nem gondoltam bele. Mármint, nem mondtam magamban, hogy felmegyek három lépcsőfokon...

– Úgy érted, csak úgy hármat léptél?

– Igen.

– Elestél?

– Nem. Ez nem ugyanaz, mint amikor azt hiszed, csak kettő van, pedig valójában három. Olyankor pofára esel, és eltöröd a fogad. Amikor kettő van, te meg azt hiszed, három... nagyon fura. Próbálsz még egyet lépni, aztán a lábad lecsapódik, bumm! Nem keményen, csak... mintha oda akarna ragadni valamihez, ami nincs is ott. – Elhallgatott. Ahányszor megpróbált elmagyarázni valami elméleti dolgot, mindig belezavarodott.

– Hm – hümmögött Ragle.

– Vic is így értette, nem?

– Hm – ismételte meg Ragle, Junie meg hagyta a témát. Úgy látta, Ragle-nek most nincs kedve erről beszélni.

Addig vizsgálta, míg a nő kinyitotta a szemét. A szemüvegét levette, mint mindig, ha Ragle-lel volt. – Helló – morogta.

– Nagyon vonzó nő vagy, June – mondta neki Ragle.

– Köszönöm – mosolygott rá a nő. Aztán megint lehunyta a szemét. Vonzó, szőtte tovább gondolatban a férfi, csak épp éretlen. Nem annyira buta, mint inkább egyszerűen visszamaradott. Aki még mindig a gimnáziumban él... Kisgyerekek futkároztak a füvön, kiabálva püfölték egymást. A medencében fiatalok pancsoltak, a vízben a fiúk-lányok egyformán néztek ki. Kivéve, amikor a lányok kimásztak a csempés részre, és látszott a kétrészes fürdőruhájuk. A fiúknak meg a gatyájuk.

Arrébb, a kavicsos úton jégkrémes tolta fehér kocsiját. Apró harangok csengve hívták a gyerekeket.

Megint a harangok, gondolta. Talán a segítség arra utalt, hogy ide fogok jönni June-nal, Junie-val, ahogy a romlott ízlése miatt ő hívja magát.

Vajon bele tudnék szeretni ebbe a kicsi, lompos, vihogós, exgimis lányba, aki egy buzgómócsinghoz ment hozzá, és aki még mindig jobban szereti a banánturmixot az összes szarral, mint a jó bort, a jó whiskyt, vagy egy jó sört?

A nagy elme meghajlik, ha ilyen embertársához közelít, vélte. Az ellentétek találkozása és párosodása. Jin és jang. Az öreg doktor Faust meglátja a járdán söprögető lányt, és sutba vágja könyveit, tudását és filozófiáját.

Kezdetben vala az ige, gondolta.

Helyesebben kezdetben vala a tett. Ha már az ember Faustot játszik.

Na, nézzük, mondta magában. Odahajolt a láthatóan alvó lányhoz, és azt mondta: – "lm Anfang war die Tat."

– Menj a francba – mormolta a lány.

– Tudod, mit jelent?

– Nem.

– Érdekel?

A lány kinyitotta a szemét, és felkönyökölt. – Te is tudod, hogy csak spanyolul tanultam, azt is csak két évig. Szóval ne szórakozz velem. Mérgesen a másik oldalára fordult, el a férfitól.

– Költészet volt – mondta Ragle. – Szeretkezni próbáltam veled. A lány visszafordult, rámeredt.

– Akarod? – kérdezte a férfi.

– Hadd gondoljam meg. Nem. Nem lenne jó. Bill vagy Margo rajtakapna, aztán jönne a szánom-bánom, téged meg talán kicsapnának a játékból.

– A szerelmest az egész világ szereti – mondta a férfi, azzal fölé hajolt, megfogta a nyakát, és szájon csókolta. A lány szája száraz volt, apró, és menekülni próbált, de ő tartotta a nyakánál fogva.

– Segítség – suttogta Junie.

– Szeretlek.

A lány ijedten meredt rá, sötét pupillái izzottak, mintha az gondolná... az isten tudja, mit gondolt. Valószínűleg semmit. Ragle úgy érezte, mintha egy apró, tehetetlen, megvadult állatot ragadott volna meg. Éber volt, a reflexei gyorsak – vergődött alatta, körmeit belevájta a karjába –, de nem gondolkodott, nem tervezett, nem nézett a jövőbe. Ha elengedi, elugrál pár métert, rendbe szedi magát, és elfelejti az egészet. A félelme elapad, megnyugszik. Arra sem fog emlékezni, hogy egyáltalán történt valami.

Lefogadom, minden hó elsején ámulva néz a pénzt szedő újságos fiúra. Milyen újság? Milyen újságos fiú? Milyen kettő-ötven?

– Azt akarod, hogy kidobjanak minket a parkból? – hallotta a lány hangját a füle mellett. Ellenséges és ijedt arca centikre volt az övétől.

Néhány felnőtt ment el mellettük, és vigyorogva vissza-visszanéztek.

Egy szűz gondolkodása, jutott Ragle eszébe. Volt a lányban valami megindító... a felejtés képessége valamiképp minden alkalommal újra ártatlanná tette. Akármennyire is belebonyolódik valakibe, gondolta Ragle, pszichikailag valószínűleg érintetlen marad. Nyugodt, mint annakelőtte. Pulóver és szandál. Még harminc, harmincöt, negyvenévesen is. A frizurája majd átalakul az évek során, és több sminket használ, valószínűleg diétázik is. De amúgy örök.

– Nem iszol valamit? – kérdezte. A tűző naptól és helyzettől megszomjazott egy sörre. – Rá tudlak beszélni, hogy ugorjunk be egy bárba?

– Nem. Napozni akarok.

Ragle elengedte. A nő azonnal felült, megigazította fürdőruhája pántját, lesöpörte a füvet a térdéről.

– Mit szólna Margo? – kérdezte. – Már így is szaglászik, hátha talál valamit.

– Margo most a petícióját adja be. Hogy a város eltakarítsa a régi romokat.

– Ez nagyon jótékony dolog. Sokkal inkább, mint valaki más hitvesét zaklatni. – Retiküljéből elővett egy napolajas flakont, és nekiállt bedörgölni a vállát, szándékosan semmibe véve a férfit.

Ragle tudta, hogy egy nap megkapja June-t. A véletlen; egy bizonyos hangulat. És megéri, vélte. Megéri rendezgetni a sok-sok kelléket.

Az az ostoba Black.

A parkon túl a város felé egy lapos, szabálytalan, zöld-fehér csíkot látott, amiről megint Margora terelődtek a gondolatai. A Romok. Innen jól láthatóak. Háromteleknyi betonalapzat, amit nem dózeroltak le. Magukat a házakat – vagy mik voltak – már réges-rég lebontották. Évekkel ezelőtt, legalábbis az időette, repedezett, megsárgult betontömbökből ítélve. Innen kellemes látványt nyújtottak. Szépek a színek.

Látta, hogy gyerekek rohangálnak a romok között. Kedvelt játszóhely. Sammy is játszott ott néha. A pincék barlangokat alkottak. Boltíveket. Margonak valószínűleg igaza van: egy nap egy gyerek majd megfullad ott, vagy egy rozsdás drót megkarcolja, és belehal a fertőzésbe.

Mi meg itt ülünk. Sütkérezünk a napon. Miközben Margo a városházán harcol, mindannyiunk érdekében küzd.

– Vissza kéne mennünk – mondta Junie-nak. – Rendbe kéne szednem a mai szelvényeimet. – Ez a munkám, gondolta ironikusan. Vic a szupermarketben gürizik, Bill a víztársaságnál, én meg átenyelgem a napot.

Ettől a gondolattól még inkább megszomjazott. Ha sör van a kezében, nyugodtabb, és távol tudja tartani ezt a mardosó nyugtalanságot.

– Figyelj – mondta, és felállt. – Felmegyek a dombra ahhoz az italos standhoz, hátha van sörük.

– Csinálj, amit akarsz.

– Kérsz valamit? Gyömbért? Kólát?

– Nem, köszönöm – felelte kimérten a lány.

Ahogy a füves emelkedőn a stand felé cammogott, Ragle arra gondolt: Előbb-utóbb ki kell hívnom Bill Blacket. Párbajra. Ki tudja, mit tesz a férfi, ha megtudja. Az a fajta, aki előveszi a vadászpuskáját, és szó nélkül lelövi a járókelőt, elküldve őt a legszentebb helyre, az elíziumi mezőkre, ahol csak az urak legeltetnek.

Megölni a király szarvasát.

Elérte a lebetonozott ösvényt, amely mentén zöld padok nőttek. A padokon mindenféle emberek, de főleg idősek figyelték a lejtőt és a medencét. Egy nagydarab nő rámosolygott.

Vajon tudja, tette fel magában a kérdést. Hogy amit ott lent látott, az nem boldog, tavaszi, fiatalos bolondozás volt, hanem bűn? Majdnemházasságtörés?

– Jó napot – köszönt a nőnek barátságosan. A nő barátságosan biccentett.

A zsebébe nyúlt, keresett némi aprót. Az italstandnál gyerekek álltak sorban, hot dogot, nyalókát, jégkrémet és narancslét vettek. Beállt a sorba.

Milyen csendes minden.

Bénító elkeseredés vett erőt a testén. Elpocsékolta az életét. Itt van negyvenhat évesen, és a nappaliban szöszmötöl egy újságban közölt játékkal. Nincs jövedelmező, törvényes állása. Nincs gyereke. Nincs felesége. Nincs saját otthona. A szomszéd feleségével flörtöl.

Értéktelen élet. Vicnek igaza volt.

Fel is adhatnám, gondolta. A versenyt. Mindent. Elmenni valamerre. Valamihez kezdeni. Védősisakban izzadni egy olajmezőn. Leveleket gereblyézni. Számokat firkálni egy biztosítási cégnél. Ingatlanokkal üzletelni.

Ennél bármi érettebb lenne. Felelősebb. Elnyújtott gyermekkorban élek... hobbiból, mintha modelleket ragasztgatnék.

Az előtte álló gyerek megkapta a csokiját, és elszaladt. Ragle ötven centet tett a pultra.

– Van söre? – Furcsán csengett a saját hangja. Vékony volt és távoli. A fehér kötényes férfi csak bámult rá, bámult és nem mozdult. Minden áll. Hang se hallatszik. Gyerekek, autók, a szél: minden elhallgatott.

Az ötvencentes leesett, áthullott a fapulton, és belesüllyedt a semmibe. Eltűnt.

Haldoklom, futott át Ragle fején. Vagy valami hasonló.

Félelem fogta el. Mondani akart valamit, de az ajkai nem moccantak. Bennragadt a csöndben.

Megint, gondolta.

Megint!

Megtörténik megint!

Az italstand darabokra hullott. Molekulákra. Látta a molekulákat, amikből állt, a színtelen, tulajdonságok nélküli részecskéket. Aztán átlátott rajta, látta mögötte a dombot, a fákat és az eget. Látta, ahogy a stand szétfoszlik, vele együtt a pultos, a pénztárgép, a narancslé-automata, a kóla- és üdítőitalcsapok, a jégkocka-üvegek, a hot dögös stand, a mustárosüvegek, a polcok, a súlyos kerek fémtetők, amik a különböző fagylaltokat rejtették.

A stand helyére egy papírcetli került. Kinyúlt és elvette a cetlit. Nagybetűkkel ezt nyomtatták rá:

Elfordult, bizonytalanul visszament, el a játszó gyerekek, a padok és az öregek mellett. Menet közben kabátja zsebébe nyúlt, és megtalálta a fémdobozt, amit ott tartott.

Megállt, kinyitotta a dobozt, rápillantott a benne lévő papírcetlikre, majd hozzáadta az újabbat.

Összesen hat. Hatszor.

Lába remegett, arcán hideg pöttyök telepedtek meg. Gallérja alá jég csúszott, le a zöld, kötött nyakkendő mellett.

Lement a lejtőn Junie-hoz.

Hideg esti szél fújt. Sammy dideregve bújt le a mellvéd mögé.

A lövészárok egyre mélyült. A földből egy deszkadarab állt ki, felvette, azzal ásott tovább. Tégla, hamu, pala, gaz és homok gyűlt a lábánál. Két törött betondarab között egy nyílás tátongott, talán egy pince vagy egy szennyvízcső vége.

Akármit is találhat ott lent. Lehasalt, úgy kanalazta a gipszet meg a drótdarabokat. Közben tiszta kosz lett.

A félhomályban erőltetnie kellett a szemét. Egy ázott, sárga papírköteget talált. Telefonkönyv. Meg eső áztatta magazinok.

Lázas igyekezettel ásott tovább.

– Becsukjam az ajtót?

Az ebédlőben Margo már elkezdett teríteni, az edények csörgése összekeveredett a tévéből hallatszó hatórás hírekkel.

– Nem kell.

– A játékról van szó?

– Azon gondolkodom, hogy önként kiszállok – mondta Ragle. – Kezdek besokallni. A feszültség. Idehallgass – hajolt közelebb Vichez. A szeme karikás volt. – Vic, idegösszeomlásom van, de Margónak egy szót se. – Hangja megremegett és elcsuklott. – Úgy éreztem, meg kell beszélnem veled.

Erre nehéz volt mit mondani. – A játék miatt? – kérdezte végül Vic.

– Gondolom.

– Mióta tart?

– Hetek óta. Két hónapja. Már nem is tudom. – Ellhallgatott, és Vic mellett a padlót nézte.

– Elmondtad már az újságnak?

– Nem.

– Nem fognak hűhót csapni?

– Nem érdekel, mit csinálnak. Nem bírom tovább. Elutazom egy hosszabb útra. Talán még az országot is elhagyom.

– Ejha.

– Kimerültem. Talán ha pihenek, mondjuk úgy fél évet, jobban leszek. Talán fizikai munkát vállalok. Egy gépsoron. Vagy a szabadban. Az üzleti részét akarom veled tisztázni. Havi kétszázötvennel szálltam be a költségekbe. Tavaly is kábé ennyi volt, nem?

– Igen, ilyesmi.

– Kijöttök enélkül is? A házrészlet, kocsirészlet, meg minden?

– Naná – felelte Vic. – Szerintem ki.

– Azért írok nektek egy csekket hatszáz dollárról. Biztos, ami biztos. Ha kell, beváltjátok. Ha nem, nem. Jobb, ha átvezetitek a számlára, a csekk csak egy hónapig érvényes, nem? Tegyétek be takarékbetétre, az négy százalék kamat.

– Margónak még nem is szóltál?

– Még nem.

Az ajtóban megszólalt Margo. – Mindjárt kész a vacsora. Miért üldögéltek itt ilyen komolyan?

– Üzlet – mondta Vic.

– Én is meghallgathatom?

– Nem – felelte egyszerre a két férfi.

A nő szó nélkül kiment.

– Folytatom, ha nem bánod – mondta Ragle. – Arra gondoltam, elmegyek a veteránkórházba. Kihasználhatom, hogy veterán vagyok, és kapok valami orvosi segítséget. De nem vagyok benne biztos, hogy ez az ő szakterületük. Arra is gondoltam, hogy felhasználom a lehetőséget, és elmegyek egyetemre. Tanulok egy kicsit.

– Mit?

– Hát, mondjuk, filozófiát.

Ezt Vic bizarrnak találta. – Minek?

– A filozófia menedék és megnyugvás, nem?

– Ezt nem is tudtam. Talán régen az volt. Én úgy vélem, a filozófia a végső valósággal foglalkozik, meg hogy mi is az élet értelme.

– És az miért baj ? – kérdezte flegmán Ragle.

– Nem baj, ha szerinted segít rajtad.

– Annak idején én is olvasgattam. Berkeley püspök jutott eszembe. Az idealisták. Például... – a zongora felé intett a nappali sarkában honnan tudjuk, hogy az a zongora létezik?

– Nem tudjuk – felelte Vic.

– Talán nem is létezik.

– Bocs – mondta Vic –, de ami engem illet, szerintem ezek csak szavak.

Erre Ragle arcából teljesen kiszaladt a szín. Szája elnyílt. A sógorára meredve kihúzta magát ültében.

– Jól vagy? – kérdezte tőle Vic.

– Ezen el kell gondolkodnom – felelte Ragle nagy nehezen. Felállt. Bocsáss meg. Majd beszélünk. Kész a vacsora... vagy valami – azzal kiment, át az ebédlőbe.

Szegény fickó, gondolta Vic. Tényleg kivan. A magány, az egész napi elszigeteltség... a reménytelenség.

– Segítsek megteríteni? – kérdezte a feleségét a konyhában.

– Már kész – felelt Margo. Ragle továbbment, a folyosón át a fürdőbe. – Mi az? – kérdezte az asszony. – Mi van ma este Ragle-lel? Olyan pocsékul néz ki. Nem esett ki, ugye? Tudom, hogy azt elmondta volna, de...

– Majd később elmesélem – mondta Vic. Átkarolta és megcsókolta a nőt, aki hozzásimult.

Ha Ragle-nek is meglenne ez, gondolta, jobban erezné magát. A család. A világon semmi nem ér fel vele. És senki nem veheti el.

Vacsora közben Ragle Gumm mélyen a gondolataiba merült. Vele szemben Sammy a klubról és a hatékony háborús eszközökről mesélt. A férfi oda sem figyelt.

Szavak, gondolta.

A filozófia központi problémája. A szavak viszonya a tárgyakhoz. Mi a szó? Véletlenszerű jel. Csakhogy szavakban élünk. A valóság szavakból áll, nem tárgyakból. Amúgy sincs olyan, hogy tárgy, az csak egy gestalt az agyban. A tárgyiasság pusztán anyagérzet. Illúzió. A szó valóságosabb, mint a tárgy, amit jelképez.

A szó nem jelképezi a valóságot. A szó maga a valóság. Legalábbis nekünk. Talán Isten eljut a tárgyakhoz. Mi biztos, hogy nem.

Kabátjában, mely a hallban lógott a szekrényben, egy fémdobozt tartott, amiben hat papírfecnin hat szó állt:

Margo hangja térítette magához. – Mondtam, hogy ne itt játssz! – Az éles, hangos szótól kizökkent a gondolataiból. – Ne itt. Hallgass rám, Sammy. Komolyan beszélek.

– Hogy ment a petíció? – kérdezte Vic.

– Csak egy alacsonyabb rangú hivatalnokhoz jutottam be – felelte az asszony. – Olyasmiket mondott, hogy a városnak pillanatnyilag nincs erre kerete. Az a dühítő, hogy amikor a múlt héten telefonáltam, azt mondták, a szerződést most írják alá, és bármelyik nap kezdődhet a munka. Ez is jól mutatja, hogy nem lehet őket rávenni semmire. Az ember tehetetlen, egy ember legalábbis.

– Talán Bill Black el tudná árasztani vízzel a helyet.

– Igen, akkor a gyerekek nem a fejüket törnék be, hanem megfulladnának.

Vacsora után, míg Margo a konyhában mosogatott, Sammy pedig a nappaliban feküdt és tévézett, Ragle és Vic folytatta a beszélgetést.

– Kérj eltávozást a szervezőktől – javasolta Vic.

– Nem hiszem, hogy adnának. – Elég jól ismerte a szabályzatot, és nem emlékezett ilyen engedményre.

– Próbáld meg.

– Talán – mondta Ragle, egy foltot vakarva az asztalon.

– Az a dolog tegnap este rendesen kiakasztott engem – folytatta Vic. – Remélem, nem én kavartalak fel. Remélem, nem én vagyok felelős a depressziódért.

– Nem – nyugtatta meg Ragle. – Ha konkrét oka van, akkor a játék az. Meg June Black.

– Na, ide figyelj – hajolt közelebb Vic. – Sokkal jobbat is találsz magadnak Junie Blacknél. Ráadásul már foglalt.

– A férje egy seggfej.

– Nem ez számít. Hanem az intézmény. Nem az egyén.

– Elég nehéz Bill és June Blacket intézményként néznem. Amúgy se vagyok ma olyan hangulatban, hogy intézményekről beszélgessünk.

– Mondd el, mi történt – noszogatta Vic.

– Semmi.

– Mondd el.

– Hallucináció – bökte ki végül Ragle. – Ennyi. Visszatérő.

– Elmeséled?

– Nem.

– Olyasmi, mint nekem tegnap este? Nem kíváncsiskodni akarok. Nagyon megrázott. Azt hiszem, valami nincs rendben.

– Bizony, valami nincs.

– Nem úgy értem, hogy veled, velem vagy bárkivel. Általában értem.

– "Kizökkent az idő."

– Szerintem dolgozzunk össze.

– Nem mondom el, mi történt velem – felelte Ragle. – Most komolyan bólogatnál rá. De holnap vagy holnapután, miközben a szupermarketben a pénztároslányokkal dumcsizol, kifogysz a témából, és eszedbe jutok. És mindenkit elszórakoztatsz a csiklandozó pletykával. Elegem volt a pletykából. Ne felejtsd el, hogy nemzeti hős vagyok.

– Ahogy tetszik. De ketten talán jutnánk valamire. Komolyan. Aggódom.

Ragle nem felelt.

– Nem zárkózhatsz csak így be – győzködte Vic. – Felelősséggel tartozom a fiamnak és a feleségemnek. Kicsúszott a kezedből az életed? Már nem tudod, mit teszel vagy nem teszel?

– Nem vagyok ámokfutó – felelte Ragle. – Legalábbis nincs okom ezt hinni.

– Mind ebben a házban lakunk – érvelt a sógora. – Tegyük fel, azt mondom neked, hogy...

– Ha úgy erezném, hogy veszélyt jelentek, elmennék – vágott közbe Ragle. – Persze amúgy is elmegyek, valószínűleg napokon belül. Szóval ha addig kibírod, minden rendben lesz.

– Margo úgyse fog elengedni.

– Margo úgy elenged, ahogy kell – nevetett Ragle.

– Biztos, hogy nem csak sajnálod magad, amiért a szerelmi életed olyan zavaros?

Ragle erre nem felelt. Felállt az asztaltól, átment a nappaliba, ahol Sammy nézte a Pisztolyfüstöt. A férfi ledobta magát a szófára, és a tévére meredt.

Nem beszélhetek neki róla, döntötte el.

Nagy kár. Rohadt nagy kár.

– Milyen a westernfilm? – kérdezte a fiút a reklám alatt.

– Klassz – felelte Sammy. Ingének zsebéből egy gyűrött fehér papiros meredt elő. A papír piszkos volt, régi. Ragle odahajolt megnézni.

Sammy rá se hederített.

– Mi az a zsebedben? – kérdezte Ragle.

– Ja, ez? Védelmi bástyát állítottam fel a Romoknál, és ahogy egy fadarabbal ástam, találtam egy csomó régi telefonkönyvet, magazint meg ilyesmit.

Ragle odanyúlt, és kihúzta a papírt a fiú zsebéből. A papír háromfelé esett szét a kezében. Papírcsíkokat fogott, mindegyiken nagybetűs, nyomtatott szavak, amiket elkent az eső meg az idő.

– Ezeket az üres telken találtad? – kérdezte. Gondolatai teljesen összekavarodtak. – Úgy ástad ki?

– Igen – felelte Sammy.

– Odaadod?

– Nem.

Ragle-t iszonyú méreg öntötte el. – Jól van – próbált meg józan maradni. – Adok érte valamit cserébe. Vagy megveszem.

– Minek kell neked? – kérdezte Sammy, szemét levéve a képernyőről. – Értékes, vagy mi?

– Gyűjtöm – felelte az igazsághoz hűen Ragle. Kiment a haliba, a szekrényből kivette a kabátját, abból a dobozt, és bevitte a nappaliba. Leült Sammy mellé, kinyitotta a dobozt, és megmutatta neki a hat cédulát.

– Tizenöt cent per darab – mondta a fiú.

Sammynek összesen öt cetlije volt, de kettőt annyira elnyűtt az idő, hogy olvashatatlanná váltak. Ragle azért kifizette mindet, elvette a papírokat, és félrevonult gondolkodni.

Talán átverés, vélte. Beugrattak. Mert Első Osztályú Játékgyőztes Hős vagyok.

Az újság trükkje a még nagyobb publicitársért.

De ennek semmi értelme. Az égvilágon semmi.

Amennyire tudta, kisimította a cédulákat, majd eltette a dobozba. Bizonyos tekintetben még pocsékabbul érezte magát, mint előtte.

Lába már így is égett a Junie-val való sétától, s mire odaért az üres telekhez, már azon tűnődött, megérte-e. Elemlámpája fényében először csak törött betontömböket, tavaszi esőtől félig telt gödröket, deszka- és gipszkupacokat látott. Egy darabig csak kószált, erre-arra irányítva a lámpát. Végül, miután átesett egy rozsdás drótkötegen, ráakadt egy törmelékből ácsolt durva menedékre; nyilván a fiúk munkája.

Letérdelt, lámpájával körbepásztázta a talajt a menedék körül. És, te jó ég, a fényben egy megsárgult papír széle világított felé. A lámpát a hóna alá dugta, és mindkét kézzel ásott, míg ki nem szabadította a papírt. Egy vastag köteget kapart ki. Sammynek igaza volt: telefonkönyvnek látszott, legalábbis annak, ami megmaradt belőle.

A telefonkönyvvel együtt még nagy, fényes papírra nyomott családi magazinok maradványait földelte ki. Alatta a lámpa sugara egy ciszternában vagy szennyvízlevezetőben veszett el. Túl kockázatos, vélte. Inkább nappal.

A telefonkönyvvel és a magazinokkal elindult haza.

Micsoda elhagyatott hely, merengett. Nem csoda, hogy Margo azon van, hozzák rendbe az egészet. A városvezetésnek elment az esze. Egy törött kar, és a nyakukban a per.

Még a közeli házak is sötétnek, elhagyatottnak tűntek. Előtte a járda repedezett volt, törmelékkel teli.

Klassz hely a srácoknak.

A házba visszaérve a telefonkönyvet és a magazinokat a konyhába vitte. Vic és Margo a nappaliban voltak, egyikük sem vette észre, hogy mi van nála. Sammy már ágyba bújt. A konyhaasztalra csomagolópapírt terített, majd óvatosan kiteregette a zsákmányát.

A magazinok túl nedvesek voltak, a fűtőtest mellé rakta őket száradni. Aztán nekiállt megszemlélni a telefonkönyvet az asztalon.

Azonnal látta, hogy nincsen meg sem a fedél, sem az első és utolsó lapok. Csak a közepe.

Nem a szokásos telefonkönyv volt. A nyomás sötétebb, a betűk nagyobbak. A margók is nagyobbak. Biztos egy kisebb számú közösségé.

A központok ismeretlenek voltak számára. Florian. Edwards. Walnut. Forgatta a lapokat, nem keresett semmi különöset. Mit is keresett volna? Bármit. Valami furcsát. Valamit, amin megakad a szeme. Például nem tudta megállapítani, mikori a telefonkönyv. Tavalyi? Tízéves? Egyáltalán, mióta vannak nyomtatott telefonkönyvek?

Vic lépett a konyhába. – Mi az?

– Egy régi telefonkönyv.

Sógora a válla felett áthajolva megnézte. Aztán a hűtőhöz ment, és kinyitotta. – Kérsz sutit?

– Nem, kösz.

– Ezek a tieid? – mutatott Vic a száradó magazinokra.

– Igen.

Vic visszament a nappaliba két szelet pitével.

Ragle fogta a telefonkönyvet, és kivitte a haliba, a telefonhoz. Leült a székre, találomra kiválasztott egy számot, felemelte a kagylót és tárcsázott. A következő pillanatban kattogás hallatszott, majd a központos hangja:

– Milyen számot tárcsázott?

– Bridgeland 3-4465 – olvasta fel.

Szünet. – Letenné, kérem, és tárcsázná újra? – kérdezte a központos gőgös-közönyös hangon.

Ragle letette, várt kicsit, majd újra tárcsázott.

A hívás azonnal félbeszakadt. – Milyen számot tárcsázott? – csattant fel a központos, ezúttal egy másik központos hangja.

– Bridgeland 3-4465.

– Egy pillanat, uram. Várt.

– Sajnálom, uram – mondta a központos. – Ellenőrizné a számot?

– Miért?

– Egy pillanat, uram – mondta a központos, majd a vonal megszakadt. Nem volt senki a vonalban, érezte az eleven emberi lény hiányát. Várt, de nem történt semmi.

Egy idő múlva letette és újra tárcsázott.

Ezúttal egy jajongó sziréna üvöltött a fülébe, szinte megsüketítve őt. A lárma azt jelezte, félretárcsázott.

Kiválasztott egy másik számot, tárcsázott. Minden alkalommal a sivítás fogadta. Rossz szám. Végül becsukta a telefonkönyvet, habozott, majd tárcsázta a központost.

– Központ.

– A Bridgeland 3-4465-öt próbálom elérni – mondta. Nem tudta megállapítani, hogy ugyanazzal a központossal beszél-e. – Kapcsolná, kérem? Nekem csak az a jelzés jön be, hogy téves a szám.

– Igen, uram. Egy pillanat, uram. – Hosszú szünet. – Megismételné a számot, uram?

Megismételte.

– A számot kikapcsolták, uram – közölte a központos.

– Ellenőrizne még néhány számot?

– Igen, uram.

Sorban felolvasta a számokat arról az oldalról. Mindet kikapcsolták.

Hát persze. A telefonkönyv régi. Nyilván. Naná, talán az egész szériát kidobták.

Megköszönte a központosnak, és letette.

Vagyis semmit sem bizonyított, vagy tudott meg.

Egy lehetséges magyarázat, hogy ezek a számok közeli városoké voltak. Aztán a városok egybeépültek, és új számrendszert dolgoztak ki. Talán éppen akkor, amikor alig egy-két éve bevezették a tárcsás készülékeket.

Hülyén érezte magát. Visszament a konyhába.

A magazinok már megszáradtak, leült és az egyiket az ölébe vette. Ahogy az első lapra fordított, darabok hámlottak le a papírból. Családi magazin, az első cikk a cigarettáról és a tüdőrákról, majd Dulles külügyminiszterről és Franciaországról szólt. Aztán egy férfi beszámolója, aki megjárta az Amazonast a gyerekeivel. Aztán novellák: western- és detektívtörténetek, kalandok a déli tengereken. Reklámok, karikatúrák. Ezeket elolvasta, aztán letette a magazint.

A következőben több képet talált, kicsit olyan volt, mint a Life, bár a papír minősége nem érte el azt a színvonalat. Ennek ellenére első osztályú magazin volt. A borító hiányzott, úgyhogy nem lehetett benne biztos, hogy a Look az, de úgy tippelte, hogy igen, esetleg a Ken, amit csak néhányszor látott.

Az első képes beszámoló egy borzasztó vonatszerencsétlenségről tudósított Pennsylvaniából. A következő...

Egy gyönyörű, szőke, északi típusú színésznő. Ragle felnyúlt, úgy igazította a lámpát, hogy jobban odavilágítson.

A lány haja sűrű volt, szépen kifésült és nagyon hosszú. Elképesztő édesen mosolygott; unott, mégis bensőséges mosollyal, ami teljesen megragadta a férfit. Ennél szebb arcot még életében nem látott, ráadásul mély, telt, érzéki álla volt, és nem olyan közönséges nyaka, mint a legtöbb sztárocskának, hanem felnőtt, érett női nyak és pompás váll. Nem is csontos, nem is húsos. Biztos több faj keveredik benne. Német haj. Svájci vagy norvég váll.

De ami igazán megragadta, annyira, hogy szinte nem is akart hinni a szemének, az a lány alakja volt. Te jószagú úristen, hüledezett magában. És milyen ártatlannak látszik. Hogyan lehetséges ez?

Ráadásul a lány boldognak tűnt, hogy megmutathatja magát. Előrehajolt, melle szinte kibuggyant. A legfinomabb, legkeményebb, legtermészetesebb mell a világon. Olyan invitáló.

A lány neve nem csengett ismerősen, íme, az anya utáni könyörgésünk meghallgattatott, mondta magában. Ezt nézze meg az ember.

Felállt és átvitte a magazint a nappaliba. – Ezt kukkold meg, Vic! tette le sógora ölébe.

– Mi az? – érdeklődött Margo.

– Semmi különös – felelte Vic, letéve a süteményt. – Ezek igazi lökhárítók, mi? Igen, alájuk lehet látni. Nem tartja őket semmi. Maguktól állnak így.

– Előredől – jegyezte meg Ragle.

– Egy nő? – kérdezte Margo. – Hadd lássam, engem nem ver át. – Odament, megállt Ragle mellett, és mind a hárman a képet nézték. Egész oldalas, színes kép volt. Persze az esőtől foltos és kifakult, de kétség sem lehetett, hogy igazi nő volt.

– És milyen szelíd arca van – mondta Margo. – Olyan finom, értelmes.

– Mégis érzéki – tette hozzá Ragle.

A kép alatt az aláírás: Marilyn Monroe angliai látogatása alatt, a Sir Laurence Olivier-vel való közös forgatás kapcsán.

– Hallottatok már róla? – kérdezte Margo.

– Nem – felelte Ragle.

– Biztos angol – vélte Vic.

– Nem, azt mondja, angliai látogatás – mutatott rá Margo. – És amerikai hangzású a neve.

Mindhárman elolvasták a cikket.

– Úgy beszélnek róla, mintha nagyon híres lenne – jegyezte meg Margo. – Tömegek. Utcán sorba álló emberek.

– Odaát – mondta Vic. – Talán Angliában, nem itt.

– Nem csak ott, mert valami amerikai rajongói klubról is beszélnek.

– Honnét szedted? – kérdezte Vic Ragle-től.

– A Romoknál. Amit próbáltok megtisztíttatni.

– Lehet, hogy nagyon régi – mondta Margo. – Bár Laurence Olivier még él. Emlékszem, tavaly láttam a III. Richárdban a tévében.

Egymásra néztek.

– Most már elmeséled, miket hallucinálsz? – kérdezte Vic.

– Hallucinál? – kapta fel a fejét Margo, és férjéről Ragle-re nézett. Erről beszéltetek, amit nem volt szabad hallanom?

Ragle rövid habozás után válaszolt: – Ujabban hallucinálok, drágám. – Bátorítón akart mosolyogni a nővérére, de annak arcát eltorzította az aggodalom. – Ne nézz így, nem olyan komoly.

– És mi az? – erősködött Margo.

– Gondjaim vannak a szavakkal – felelte Ragle.

– A beszéddel? – csapott le azonnal a nő. – Ó, istenem... Eisenhower elnök is így volt a szélütés után.

– Nem, nem így értettem. – Mindketten vártak, hogy megmagyarázza, de most, hogy akarta, képtelen volt rá. – Úgy értem, a dolgok nem azok, amiknek látszanak.

Elhallgatott.

– Mintha Gilber és Suliivan mondaná – jegyezte meg Margo.

– Ennyi – tárta szét a kezét Ragle. – Jobban nem tudom elmagyarázni.

– Szóval akkor nem hiszed, hogy kezdesz megőrülni – mondta Vic. Nem hiszed, hogy veled van a baj. Hanem rajtad kívül. Magukban a dolgokban. Mint az én esetem a lámpazsinórral.

Ragle tétovázott, majd bólintott. – Azt hiszem. – Valami okból vonakodott saját tapasztalatát Vicéhez kötni, ő nem látta bennük a hasonlóságot.

Biztos csak sznob vagyok, gondolta.

Margo szólalt meg lassú, ijedt hangon: – Szerinted átvernek minket?

– Furcsákat beszélsz.

– Hogy érted? – kérdezte Vic.

– Nem is tudom – felelte Margo. – De a fogyasztóvédők magazinjában mindig óvnak, hogy vigyázzunk a csalókkal meg a félrevezető reklámokkal. Tudjátok, a fogyás meg ilyesmi. Talán ez a magazin, ez a cikk Marilyn Monroe-ról is csak egy átverés. Kiszemelnek egy átlagos kis sztárocskát, úgy tesznek, mintha már mindenki hallott volna róla, így amikor az emberek először hallják, azt mondják: "Ó igen, az a híres színésznő". Szerintem ő csak egy jó test – Elhallgatott, és ideges tikként a fülét csipkedte. Homlokát ráncok vonták be.

– Úgy érted, valaki egyszerűen csak kitalálta? – nevetett Vic.

– Átverés – ismételte Ragle.

Mélyen a bensőjében, valamely nem verbális szinten megszólalt egy harang.

– Talán mégse kéne elmennem – mondta ki hangosan.

– El akartál menni? – döbbent meg Margo. – Úgy látszik, itt senkinek se fontos, hogy engem beavasson. Gondolom, holnap elmentél volna, és sose jöttél volna vissza. Hanem írsz egy lapot Alaszkából.

A nő keserű hangja rosszul érintette. – Nem. Sajnálom, drágám. Amúgy se megyek. Szóval ne aggaszd magad.

– Ki akartál maradni a játékból?

– Még nem döntöttem.

Vic nem szólt semmit.

Ragle hozzá fordult. – Szerinted mit tegyünk? Hogyan lássunk neki... annak, aminek nekilátunk?

– Gőzöm sincs – felelte Vic. – Neked van tapasztalatod a kutatásban. Akták, adatok, diagramok. Kezd el most dokumentálni ezt. Te vagy az, aki látja a rendszert, nem?

– Rendszer – ismételte elgondolkodva Ragle. – Igen, azt hiszem, az én vagyok. – Ebben az összefüggésben még nem gondolkodott el a tehetségén. – Talán.

– Fűzd össze az egészet. Gyújts össze minden információt, fektesd le feketén-fehéren. A francba is, építs ennek is egy szűrőt, és futtasd le rajta, ahogy szoktad.

– Lehetetlen – mondta Ragle. – Nincs viszonyítási pontunk. Nincs, ami után ítéljünk.

– Egyszerű ellentmondások – vetette fel Vic. – Ez a magazin meg a cikk a világhírű színésznőről, akiről nem is hallottunk, ez is egy ellentmondás. Fésüljük át a magazint, minden mondatot és minden szót. Nézzük meg, találunk-e még ellentmondást a magazinon kívüli világgal.

– És ott a telefonkönyv – mondta Ragle. A sárga rész, a szakmai címjegyzék. És a Romoknál talán van még anyag.

A viszonyítási pont: a Romok.

Először is kinyitotta az ablakot, majd levette a kabátját, és a szekrénybe akasztotta. Hűvös reggeli levegő gomolygott be a helyiségbe. Mélyet lélegzett, párszor kinyújtotta a karját, majd lehuppant a forgószékbe, és az asztalához fordult. A drótkosárkában két üzenet hevert. Az első egy vicc volt, egy háztartási oldalból kivágott recept, ami leírta a mogyoróvajas csirkeragu elkészítését. A receptet a szemétkosárba dobta, majd nyúlt a második üzenetért. Széles mozdulattal kiemelte, és elolvasta.

A férfi a házban megpróbálta hívni Bridgelande-et, Shermant, Devonshire-t, Walnutot és Kentfieldet.

Ezt nem hiszem el, gondolta Black. Az üzenetet a zsebébe dugta, felállt és a szekrényhez ment a kabátjáért, becsukta az ablakot, kiment az irodából, végig a folyosón, el a recepciós mellett, majd a parkolón keresztül a kocsijáig. A következő pillanatban kitolatott az utcára, és már hajtott is a belváros felé.

Hát, minden nem lehet tökéletes az életben, mondta magának, ahogy manőverezett a délelőtti forgalomban. Kíváncsi vagyok, mi ez az egész. Kíváncsi vagyok, hogyan történhetett meg.

Egy járókelő bekéredzkedett, hogy használhassa a telefont. Igen? Nevetséges.

Feladom, mondta magában. Ez is olyan halálos dolog, amit nem lehet elemezni. Nincs mit tenni, várni kell, kideríteni, mi történt. Ki telefonált, miért és hogyan.

Micsoda slamasztika, gondolta.

Leparkolt a Gazette épületének hátsó bejáratával szemben, kiszállt, érmét dobott a parkolóórába, aztán a hátsó lépcsőn belépett az újság épületébe.

– Mr. Lowery itt van? – kérdezte a lánytól a pultnál.

– Nem hiszem, uram – felelte az, és a kapcsolótábla felé nyúlt. – Ha vár, körbetelefonálok és kiderítem.

– Köszönöm. Mondja meg, hogy Bill Black keresi.

A lány megpróbált több irodát is, majd felnézett. – Sajnálom, Mr. Black. Azt mondják, még nem ért be, de hamarosan meg kell jönnie. Megvárja?

– Meg – felelte a férfi savanyúan. Leült a padra, cigarettára gyújtott, és karba tett kézzel várt.

Tizenöt perc múltán hangok közeledtek a haliból. Kinyílt egy ajtó, és Stuart Lowery magas alakja jelent meg, szokásos buggyos öltönyében. – Á, üdvözlöm, Mr. Black – köszönt a maga nyugodt módján.

– Találja ki, mi várt az irodában – támadt neki Bill Black, azzal kezébe nyomta az üzenetet. Lowery gondosan elolvasta.

– Megdöbbentő – húzta fel a szemöldökét.

– Csak valami hülye véletlen lehet. Egy a milliárdhoz. Valaki kinyomtatott egy listát a jó éttermekről, a kalapjába dugta, az egyik ellátókocsival bejutott, és mialatt a kocsit rakodták ki, a lista kiesett a kalapjából... – Ekkor eszébe jutott valami. – Például káposztát pakoltak. És amikor Vic Nielson elkezdte behordani a káposztát a raktárba, meglátta a listát, és azt mondta magában: "Pont ez kell nekem, jó kis éttermek". Felvette, hazavitte és kiszögezte a telefon mellé a falra.

Lowery bizonytalanul mosolygott.

– Kíváncsi vagyok, valaki leírta-e a számokat, amiket tárcsázott folytatta Black. – Fontos lehet.

– Úgy látszik, egyikünknek oda kell mennie – mondta Lowery. – A hét végéig nem akartam. Este átmehetne.

– Gondolja, hogy egy áruló épült be közénk?

– Hát, jól csinálja, az biztos – ismerte el Lowery.

– Igen.

– Próbáljuk meg kideríteni.

– Este átmegyek – mondta Black. – Vacsora után. Viszek valamit Ragle-nek meg Vicnek. Addig majd kerítek valamit. – Már indult, majd visszafordult. – A tegnapi hogyan sikerült neki?

– Jól.

– Megint kezd szórakozott lenni. A jelek egyértelműek. Több az üres sörösdoboz a hátsó tornácon, egy egész zsáknyi. Hogyan tud vedelni és dolgozni egyszerre? Három éve figyelem, de még mindig nem értem.

– Gondolom, ez a titka – felelte fapofával Lowery. – Nem Ragle maga, hanem a sör.

Black el se köszönve távozott a Gazette épületéből.

A VKKI felé hajtva egy gondolat foglalkoztatta. Pontosan az a lehetőség, amivel nem bírt szembenézni. Minden mást meg lehet oldani. El lehet intézni. De...

Mi van, ha Ragle kezdi visszanyerni az eszét?

– Hé, uram! – szólt rá a boltos felháborodottan.

– Elnézést – szabadkozott Black –, elfelejtettem. – Ez kétségtelenül igaz volt. Egy pillanatra kiment a fejéből, hogy fenn kell tartania a látszatot. Tárcájából elővett pár bankjegyet, eltette a visszajárót, aztán sietett ki a kocsijához.

Az volt a terv, hogy megjelenik náluk a tollakkal, s azt mondja Vicnek és Ragle-nek, hogy ingyenes mintaként kapta a cégnél, de a városi közalkalmazottak nem fogadhatják el. Kell nektek? Vezetés közben gyakorolta a szövegét.

Mindig a legegyszerűbb módszer a legjobb.

Leparkolt a kocsibeállón, majd felszökkent a lépcsőkön a tornácra és be a házba. Junie a kanapén kucorgott, éppen gombot varrt az egyik blúzára. Most azonnal abbahagyta, és fürkészőn a férjére nézett, olyan bűntudattal, hogy Black azonnal tudta, megint Ragle-lel kószált, egymás kezét fogták, és életre szóló esküket tettek.

– Szia! – köszönt.

– Szia! – köszönt vissza Junie. – Mi volt ma bent?

– Semmi különös.

– Találd ki, mi történt ma.

– Mi történt ma?

– Lent voltam a mosodában a ruháiddal, és belefutottam Bernice Wilksbe, és elkezdtünk beszélgetni az iskoláról, tudod, együtt jártunk a Cortez gimibe, aztán elvitt a belvárosba, megebédeltünk és megnéztünk egy előadást. Most értem vissza, úgyhogy a vacsora csak mirelit marhasült lesz. – Várakozón nézett rá.

– Szeretem a marhasültet.

A nő felkelt a kanapéról. Egészen elbűvölő volt a kockás szoknyában, szandálban, meg a széles gallérú blúzban a medálnagyságú gombokkal. Haját művészien elkészítette: tekercsbe csavarta, és a feje tetején klasszikus kontyba fonta. – Nagyon rendes vagy – mondta megkönnyebbülten. – Azt hittem, mérges leszel és kiabálsz.

– Hogy van Ragle? – kérdezte Black.

– Ma nem láttam.

– Akkor hogy volt, amikor utoljára láttad?

– Nem tudom, mikor láttam utoljára.

– Tegnap.

– Nem – pislogott a nő.

– Tegnap este azt mondtad.

– Tényleg? – nézett rá kételkedőn Junie.

Ez bosszantotta a legjobban a férfit: nem az, hogy bebújik a szénába Ragle-lel, hanem hogy béna meséket talál ki, amiknek se füle, se farka, és amik csak még jobban összekuszálják a dolgokat. Főleg annak a fényében, hogy neki most nagyon fontos volt tudni Ragle állapotáról.

Ostobaság csak azért együtt élni egy nővel, mert a kedvessége miatt rá esett a választás. Számítani lehetett rá, hogy tovább botladozik és csinálja, amit kell, de amikor megkérdezi tőle az ember, mi történt, akkor veleszületett, hazugságra épülő védekező mechanizmusa már mindent akadályozott. Olyan nő kellett volna, aki ha félrelép, mer beszélni róla. De most már túl késő.

– Mesélj a régi Ragle Gummról – mondta Junie-nak.

– Tudom, hogy gyanakszol rám, de ez a gyanakvás a saját ferde pszichéd kivetülése. Freud bebizonyította, hogy a neurotikus emberek folyton ezt csinálják.

– Csak azt mondd el, légy szíves, hogy van mostanság Ragle. Nem érdekel, hogy mi van köztetek.

Ez bejött.

– Nézd – kezdte Junie vékony, háborodott hangon, ami az egész házban visszhangzott. – Mit akarsz, mit mondjak, hogy viszonyom van Ragle-lel? Ezt? Egész nap itt üldögéltem és töprengtem. Tudod, min?

– Nem.

– Lehet, hogy elhagylak, Bill. Ragle-lel elmegyünk valahova együtt.

– Kettesben? Vagy hármasban a Kis Zöld Emberkével?

– Gondolom, ezzel Ragle keresőképességére célzol. Azt akarod sugalmazni, hogy nem tud eltartani mindkettőnket.

– A francba az egésszel! – legyintett Bill, és átment a másik szobába.

Junie azonnal utánasietett. – Lenézel, mert én nem vagyok olyan iskolázott, mint te. – Könnyektől maszatos arca mintha kezdett volna elmosódni, duzzadni. Már nem nézett ki olyan bájosan.

Mielőtt a férfi válaszolhatott volna, csengettek.

– Ajtó – mondta.

Junie rámeredt, majd sarkon fordult és kiment. Black hallotta, hogy kinyitja a bejárati ajtót, aztán hallotta a hangját – éles volt és csak úgy-ahogy uralta –, majd egy másik nőét.

A kíváncsiságtól hajtva elindult feléjük.

A tornácon egy nagydarab, félénk, középkorú nő állt szövetkabátban. Egy csiptetős írótábla volt nála, meg egy bőrmappa, karján pedig egy szalag felirattal. Monoton hangon mondta a magáét Junie-nak, közben a mappában kotorászott.

– Polgári védelem – mondta a férjének Junie.

Black, látva, hogy Junie túl zaklatott ahhoz, hogy beszéljen a nővel, az ajtóhoz lépett. – Miről van szó?

A középkorú nő arcára a félénkség mély barázdákat vájt. Megköszörülte a torkát, és halkan mondta. – Sajnálom, hogy vacsoraidőben zavarom önöket, de itt lakom az utcában, és minden házba bekopogtatok a polgári védelem érdekében. Nagy szükségünk lenne nappali önkéntesekre. Arra gondoltunk, hátha van önöknél valaki, aki fel tudna ajánlani heti egy-két órát az idejéből...

– Nem hinném – vágott közbe Black. – Csak a feleségem van itthon napközben, de neki van elég dolga.

– Értem – felelte a nő. Firkantott valamit a lapra, és alázatosan elmosolyodott. Láthatóan nem fogadta el az első elutasító választ. – Azért köszönöm. – Egyik lábáról a másikra állt, a jelek szerint nem tudta, hogyan távozzon. – A nevem Mrs. Keitelbein, Kay Keitelbein. A sarkon lakom. Abban a kétemeletes régi házban.

– Igen – mondta Black, és elkezdte becsukni az ajtót.

Junie tért vissza, zsebkendőt nyomva az arcára. Remegő hangon mondta: – Talán a szomszédainknál lesz jelentkező. Ott Mr. Gumm egész nap otthon van. Ragle Gumm.

– Köszönöm, Mrs...

– Black – mondta helyette Bill Black. – Jó éjszakát, Mrs. Keitelbein. Becsukta az ajtót, és lekapcsolta a lámpát a tornácon.

– Egész álló nap ez van – mondta Junie. – Rolóügynökök, kefeügynökök, bibliaügynökök. – Üres tekintettel meredt a férfira, a zsebkendőt hajtogatta.

– Sajnálom a veszekedést – mondta neki Black. De még mindig nem szedett ki belőle semmit. Az otthoni intrikák csínja-bínja... a feleségek rosszabbak a politikusoknál.

– Megnézem a marhát – mondta Junie. Eltűnt a konyha irányában. A férfi zsebre vágta a kezét, és utána indult, eltökélten, hogy megszerzi az információt, ha törik, ha szakad.

Kay Keitelbein lelépett a járdáról, feltapogatózott a tornácra, és becsengetett.

– Ön... Mr. Gumm?

– Nem. Victor Nielson vagyok. De Ragle is itthon van. Jöjjön be. – Kitárta az ajtót, és beengedte. – Foglaljon helyet. Szólok neki.

– Köszönöm szépen, Mr. Nielson. – Leült az ajtó közelében egy egyenes hátú székre, mappáját az ölébe tette. A házban a vacsora meleg, kellemes illata szállongott. Nem a legmegfelelőbb idő a látogatásra, gondolta. Túl közel a vacsoraidő. De odalátott a konyhába, még nem ültek asztalhoz. Egy vonzó, barna hajú asszony terített éppen, s kérdőlég pillantott rá. Mrs. Keitelbein válaszul biccentett.

Majd Ragle Gumm jelent meg a hallban.

Az ormótlan, buzgó arcú nő felemelkedett. – Elnézést, hogy zavarom, Mr. Gumm. A PV-t képviselem, a polgári védelmet.

– Értem.

A nő elmagyarázta, hogy itt lakik az utcában. Amíg hallgatta, Ragle eltöprengett, miért őt választotta, és nem Vicet. Biztos a hírneve miatt. Rendszeresen kapott kéréseket postán, hogy nyereményéből járuljon hozzá mindenféle ügyekhez, melyek túlélik őt magát.

– Napközben itthon vagyok – ismerte el, amikor a nő befejezte. – De dolgozom.

– Csak heti egy-két óráról lenne szó – mondta Mrs. Keitelbein.

Az nem túl sok, gondolta. – Mit kéne csinálni? Ha sofőr kell, nincs kocsim. – Egyszer a vöröskereszt kereste meg, sofőr kellett nekik.

– Nem, Mr. Gumm, katasztrófa-helyzetgyakorlat oktatásáról lenne szó.

Ez tetszett Ragle-nek. – Pompás ötlet.

– Tessék?

– Katasztrófa-helyzetgyakorlat oktatás. Jól hangzik. Milyen katasztrófáról van szó?

– A PV működésbe lép mindenféle katasztrófa esetén, az árvíztől a szélviharig. Na, persze leginkább a hidrogénbombától tartunk, főleg most, hogy a Szovjetunió kifejlesztette azokat az új interkontinentális ballisztikus rakétákat. Meg akarjuk tanítani az embereket a város minden részében, hogy tudják, mi a teendő katasztrófa esetén. Elsősegélyadás, gyors evakuáció, megállapítani, melyik élelmiszer szennyeződhetett, melyik nem. Például minden családnak kéne rendelkeznie hét napra való élelemmel és friss vízkészlettel.

A férfi még nem volt teljesen meggyőzve. – Hagyja meg a számát, és meggondolom.

Mrs. Keitelbein ceruzával felírta a nevét, címét és telefonszámát az egyik papírja aljára. – Mrs. Black javasolta magát a szomszédból – tette hozzá.

– Aha. – Egyből az jutott eszébe, hogy Junie arra gondolt, ott találkozhatnak. – Gondolom, a környékből is sokan részt vennének az oktatáson.

– Igen – felelte Mrs. Keitelbein. – Legalábbis reméljük.

– írjon fel – mondta Ragle. – Hetente egy-két órára biztos el tudok menni.

Mrs. Keitelbein megköszönte, és távozott. Becsukódott utána az ajtó.

És most a vacsora.

– Jelentkeztél? – kérdezte tőle Margo, ahogy asztalhoz ültek.

– Miért ne? Értelmes, hazafias ötlet.

– De nyakig vagy a játékban.

– Heti pár óra mit se számít.

– Bűntudatom van – sóhajtott az asszony. – Nekem semmi dolgom egész nap, neked viszont bőven. Nekem kéne mennem. Talán megyek is.

– Nem, nem – mondta Ragle. Nem akarta, hogy Margo ott legyen. Nem, ha így láthatja Junie-t. – Téged nem hívtak. Csak engem.

– Ez nem fair – mondta Vic. – A nők nem lehetnek hazafiak?

– Én hazafi vagyok – szólt közbe Sammy. – A klubházunkban van az Államok legjobb atomágyúja, és Moszkvára van irányozva – azzal robbanást utánzóan puffogott.

– Hogy állsz a kristálydetektoros vevővel? – kérdezte tőle Ragle.

– Klasszul. Kész.

– Befogtál már valami adást?

– Még semmit, de azon vagyok.

– Szólj, ha találsz valamit.

– Még egy-két dolgot be kell állítanom.

Margo leszedte az asztalt, behozta a desszertet. Vic megkérdezte a sógorától: – Jutottál ma valamire?

– Hatra lettem kész, mint máskor.

– A másik dologra gondoltam.

Igazából nagyon keveset végzett. A játék lefoglalta. – Elkezdtem kiírni a magazinokból a különféle tényeket. Csoportosítottam. Amíg össze nem szedem, nem sokat tudok mondani. – Tizenkét kategóriát írt fel: politika, gazdaság, mozi, művészet, bűnözés, divat, tudomány stb. – A telefonkönyvből a márkanevek alapján kinéztem pár autókereskedőt. Chevrolet, Plymouth, DeSoto. Mind megvan, egyet kivéve.

– Melyik az?

– Tucker.

– Ez furcsa.

– Lehet, hogy a kereskedő a saját nevét használja. Norman G. Selkirk Tucker kereskedés, vagy ilyesmi. Mindegy, ha jutottam valamire, megmutatom.

– Miért a Selkirk nevet mondtad? – kérdezte Margo.

– Nem tudom. Véletlenül.

– Nincsenek véletlenek – szögezte le Margo. – Freud kimutatta, hogy mindennek pszichológiai oka van. Gondolkodj. Selkirk. Mond valamit neked?

Ragle töprengett. – Talán akkor láttam a nevet, amikor a telefonkönyvet lapoztam. – Ezek a rohadt asszociációk, futott át a fején. Mint a játékban. Az ember akárhogy is próbálja, sose bír velük. Folyton elfutnak előle. – Megvan – mondta végül. – A Robinson Crusoe történet eredetije. Alexander Selkirk.

– Nem is tudtam, hogy volt eredetije – mondta Vic.

– Volt. Tényleg volt egy olyan hajótörött.

– Kíváncsi vagyok, miért jutott az eszedbe – mondta Margo. – Egy férfi, aki egyedül él egy kis szigeten, saját társadalmat, saját világot alakít ki. Minden eszköze meg ruhája...

– Mert én is eltöltöttem pár évet egy ilyen szigeten a háborúban.

– Van már valami elméleted? – kérdezte Vic.

– Arról, hogy mi a baj? – Ragle fejével Sammy felé intett, aki hallgatózott.

– Semmi gond. Be van avatva. Ugye, McSrác?

– Naná – felelte Sammy.

Vic Ragle-re kacsintva mondta a fiának. – Akkor mondd meg nekünk, mi a baj.

– Próbálnak átverni minket.

– Biztos hallotta, amikor mondtam – vélte Margo.

– Ki próbál átverni minket? – folytatta Vic.

– Az... ellenség – bökte ki végül Sammy.

– Miféle ellenség? – kérdezte Ragle.

Sammy átgondolta. – Az az ellenség, amelyik itt van mindenhol. Nem tudom, mi a nevük. De itt vannak mindenhol. Azt hiszem, a vörösök.

– Hogyan vernek át minket?

– Az átverőágyúik pont ránk irányulnak – felelte magabiztosan Sammy.

Mind nevettek. Sammy elpirult, és a desszertes tállal játszott.

– Az atomizált átverőágyúk? – érdeklődött Margo.

– Azt nem tudom, hogy atom-e – dörmögte Sammy.

– A fiú előttünk jár – mondta Ragle.

Vacsora után Sammy elvonult a szobájába. Margo az edényeket mosogatta, a két férfi átment a nappaliba. Éppen ekkor csengettek.

– Talán a barátnőd, Mrs. Keitelbein jött vissza – jegyezte meg Vic, miközben ment ajtót nyitni.

Bill Black állt a tornácon. – Sziasztok – lépett be. – Hoztam nektek valamit, srácok. – Ragle felé dobott valamit, az pedig elkapta. Töltőtollak voltak, ránézésre a jobbik fajtából. – Neked is pár – mondta Black Vicnek. – Egy északi cég küldte nekünk, de mi nem tarthatjuk meg. A város nem engedi, hogy ajándékot fogadjunk el. Vagy megeszed, vagy elszívod, vagy megiszod még aznap, vagy adhatod másnak.

– Szóval nekünk odaadhatod – mondta Vic a tollakat nézegetve. Hát, kösz, Bill. Hasznát veszem a boltban.

Szóljunk Blacknek vagy ne, töprengett Ragle. Elkapta sógora pillantását. Mivel helyeslést látott benne, így szólt Blackhez. – Van egy perced?

– Hát persze.

– Mutatni akarunk valamit – mondta Vic.

– Jó. Mutassatok.

Vic elindult a magazinokért, de Ragle megállította. – Várj egy kicsit. – Blackhez fordult. – Hallottál már valaha Marilyn Monroe-ról?

Erre Black furcsa, titokzatos arcot vágott. – Miről van szó?

– Hallottál vagy nem?

– Persze hogy hallottam.

– Hazudik – vélte Vic. – Azt hiszi, be akarjuk ugratni, és nem akar ráharapni.

– Válaszolj őszintén – mondta Ragle. – Ez nem ugratás.

– Mondom, hogy hallottam róla – felelte Black.

– Kicsoda?

– Az a nő... – Black a másik szoba felé pillantott, hogy Margo vagy Sammy hallja-e – egy hollywoodi színésznő.

Megőrülök, gondolta Ragle.

– Maradj itt – mondta Vic. Kiment, majd a magazinnal tért vissza. Úgy tartotta, hogy Black ne lásson bele. – Melyik filmje a legjobb?

– Ízlés kérdése – felelte Black.

– Akkor nevezz meg egyet.

– A makrancos hölgy.

Erre aztán Ragle és Vic átfutott a cikken, de nem találtak említést róla, hogy játszott volna a Shakespeare-vígjátékban.

– Mondj egy másikat – mondta neki Vic. – Ez nincs benne.

– Mi ez az egész? – kérdezte mérgesen Black. – Ritkán jutok el moziba.

– A cikk szerint – magyarázta Ragle – egy híres drámaíróhoz ment hozzá. Ki az?

Black habozás nélkül válaszolt. – Arthur Miller. Na tessék, gondolta Ragle.

– Akkor mi miért nem hallottunk a nőről? – szögezte a kérdést Blacknek.

– Ezért ne engem hibáztass – horkantott lenézően Black.

– Régóta híres?

– Nem. Nem igazán. Jane Russellre emlékeztek? A nagy felhajtásra A törvényen kívüli körül?

– Nem – felelte Vic. Ragle is a fejét rázta.

– Na mindegy – folytatta Black, aki immár teljesen összezavarodott, bár igyekezett nem mutatni –, akkor indult be a gépezet. Egy nap alatt sztárt csináltak belőle. – Elhallgatott, és odament megnézni a magazint. – Mi ez? Megnézhetem vagy titok?

– Hadd nézze – mondta Ragle.

Black megnézte a magazint, majd azt mondta. – Hát ez jó pár éve volt. Talán már el is tűnt a süllyesztőben. De amikor Junie-val összejöttünk, még a házasság előtt, sokat jártunk autósmoziba, és emlékszem, hogy láttuk a Szőkék előnyben című filmjét, amit a cikkben is említenek.

– Hé, szívem! – kiáltotta Vic a konyha felé. – Bill Black hallott a nőről.

Margo jelent meg, egy kék porcelántányért törölgetett. – Tényleg?

Hát, akkor gondolom, ez tisztázza a dolgot.

– Miféle dolgot? – kérdezte Black.

– Van egy elméletünk, még kísérleti stádiumban – mondta neki Margo.

– Miféle elmélet?

– Mi hárman úgy látjuk, valami nincs rendjén – közölte Ragle.

– Hol? Nem értem.

Senki nem felelt.

– Akartok még mutatni valamit? – kérdezte Black.

– Semmit – felelte Ragle.

– Találtak egy telefonkönyvet – mondta Margo. – A magazinokkal együtt. Egy fél telefonkönyvet.

– Hol találtátok ezeket?

– Mi a francot érdekel? – kérdezte gyanakodva Ragle.

– Nem érdekel. Szerintem elment az eszetek. – A férfi egyre dühösebb volt. – Hadd nézzem meg azt a telefonkönyvet.

Vic kihozta és odanyújtotta. Black leült és átlapozta, de az arcáról nem tűnt el a düh. – Mi van vele? Az állam felső részéből való. Ilyen számokat már nem is használnak. – Becsapta a könyvet, és az asztalra dobta, ahonnan lecsúszott volna, ha Vic nem kapja el. – Meg vagyok döbbenve rajtatok – mondta Black. – Főleg rajtad, Margo. – Kikapta a könyvet Vic kezéből, felállt és az ajtó felé indult. – Egy-két nap múlva visszahozom. Átböngészem, hátha megtalálok benne egy-két srácot, akikkel Junie együtt járt a Cortez gimibe. Egy csomóan vannak, akikkel elvesztette a kapcsolatot. Főleg lányok. Biztos férjhez mentek már. – A bejárati ajtó becsukódott utána.

– Jól felidegesítettük – szólalt meg kis szünet után Margo.

– Nem is értem, mivel – mondta Vic.

Ragle azon töprengett, Bill Black után menjen-e, hogy visszakérje a könyvet. De úgyse jó semmire. Úgyhogy hagyta.

Bill Black nagy ugrásokkal rohant el a házáig, berontott az ajtón, és felesége mellett a telefonhoz viharzott.

– Mi a baj ? – kérdezte Junie. – Veszekedtél velük? Veszekedtél Raglelel? – Odament a férfi mellé, aki éppen tárcsázott. – Mondd el, mi történt. Belekötöttél Ragle-be? Tudni akarom, mit mondott. Ha azt mondta, hogy van köztünk valami, hazudik.

– Hagyjál már! – förmedt rá a férje. – Kérlek, Junie. Az isten szerelmére. Ez üzleti ügy – és úgy meredt rá, hogy a nő feladta és elsomfordált.

– Halló? – hallatszott Lowery hangja a kagylóban.

Black leguggolt és közel tartotta a kagylót a szájához, hogy Junie ne halljon semmit. – Ott voltam. Szereztek egy telefonkönyvet, frisset vagy majdnem frisset. Már nálam van. Sikerült elszednem, nem is tudom, hogyan.

– Megtudta, hogyan szerezték?

– Nem. Bedühödtem és eljöttem. Nagyon kiborított, hogy besétálok, és azzal fogadnak: "Hé, Black, hallottál már egy Marilyn Monroe nevű nőről?" Aztán előhúznak pár régi, szakadt magazint, és az orrom alá dugják a képét. Iszonyú pár perc volt. – Még mindig reszketett és izzadt. A telefont a vállához nyomta, cigarettát és öngyújtót vett elő a zsebéből. Az öngyújtót kiejtette és elgurult. Lemondón nézett utána.

– Értem – mondta Lowery. – Náluk nincs Marilyn Monroe. Nem fért be.

– Nem.

– Azt mondja, a magazinok és a telefonkönyv szakadt volt?

– Igen.

– Biztos egy garázsban vagy a szabadban találták. Szerintem abban a régi, lebombázott fegyverraktárban, ami a megyéé volt. A romok még megvannak, a maga emberei nem tisztították el.

– Mert nem lehet! – kelt ki magából Black. – A megye tulajdona, rajtuk múlik. Különben sincs ott semmi. Csak betontömbök meg a szennyvízcsövek, amik a radioaktív hulladékot szállították.

– A legjobb lesz, ha odaküld egy teherautót pár emberrel, és lebetonozzák az egészet. Állítsanak kerítést.

– Már jó ideje próbáltunk engedélyt szerezni a megyétől – felelte Black. – Amúgy se hiszem, hogy ott találták. Ha meg igen, mondom, ha, akkor azért, mert valaki felsózta a földet.

– Úgy érti, feldúsította.

– Igen, pár aranyröggel.

– Lehet.

– Szóval, ha lebetonozzuk, akkor aki kiásta, hozzájuk közelebb fogja megismételni. Különben is miért turkálna arra Vic, Margo vagy Ragle? Félmérföldnyire laknak, és... – Ekkor eszébe jutott Margo petíciója. Ez lehet a magyarázata. – Talán magának van igaza. Felejtse el. – Vagy inkább Sammy. Mindegy, nem számít. Visszaszerezte a telefonkönyvet.

– Ugye, maga szerint nem kerestek benne mást? – kérdezte Lowery. – A telefonszámokon kívül, amikkel próbálkoztak?

Black értette, mire gondol. – Senki se keresi meg saját magát a telefonkönyvben. Senki se onnan nézi ki a saját számát.

– Magánál van a könyv?

– Igen.

– Olvassa el, mit talált volna.

A telefonkagylót az álla alatt egyensúlyozva Bill Black addig lapozott a rongyos, nyirkos könyvben, amíg meg nem találta az R betűt. És ott is volt:

Ragle Gumm Rt. 25. fiók	Kentwood	6 0457
Du. 5 és 8. között	Walnut	4 3965
Szállítási osztály	Roosevelt	2 1181
Első szint	Bridgefield	8 4290
Második szint	Bridgefield	8 4291
Harmadik szint	Bridgefield	8 4293
Közönségszolgálat	Walnut	4 3882
Segélykérés	Sherman	1 9000

– Kíváncsi vagyok, mit csinált volna, ha megtalálja – mondta Black.

– Azt csak az Isten tudja. Valószínűleg katatonikus kómába esik.

Black megpróbálta elképzelni a beszélgetést, ha Gumm megtalálta és felhívta volna számot, a Ragle Gumm Rt. 25. fiókjának bármelyik számát. Az lett volna csak a bizarr beszélgetés. Nem, ezt el se lehet képzelni.

A klubház ajtaja fölé egy táblát szegeztek, amit az apja hozott neki a boltból. Az készítette, aki a feliratokat festette az üzletbe:

Az apja és a bácsikája szerint is ez volt a lehető legjobb felirat, úgyhogy felszegezte.

Kulccsal kinyitotta az ajtón a lakatot, és bevitte a készüléket a klubba. Amikor bent volt, bezárta maga után az ajtót, majd gyufával meggyújtotta a kerozinlámpát. Aztán kihúzta a falba vájt kémlelőlyukakból a dugókat, és egy darabig azt fürkészte, az ellenség nem akarja-e kilesni.

Senkit sem látott. Üres hátsó udvar. A szomszédban a szárítókötélen himbálózó ruhák. Egy égetőkemence fakószürke füstje.

Leült az asztalhoz, fejére húzta a fejhallgatót, és elkezdte a detektortűt ütemesen a kristálynak nyomni. Mindannyiszor statikus zajt hallott. Újra és újra odanyomta, míg végül halk, vékony, kaparó hangot vélt hallani. Ekkor hagyta a detektortűt, ahol volt, és csúsztatni kezdte a keresőt a hangolótekercsen. Egy hang, egy férfihang kivált a többi közül, de túl halk volt ahhoz, hogy érteni lehessen.

Talán több antenna kell, töprengett a fiú.

Több drót.

Kiment a klubházból, bezárta, és nekiállt drót után kajtatni a hátsó udvarban. Bekukkantott a garázsba, aminek a mélyén apja munkaasztala állt. Elkezdte végignézni a munkaasztalt, és talált is egy nagy tekercs, nem szigetelt, acélnak látszó drótot, amit az apja képeket felakasztani vagy ruhaszárítónak szánt, már ha valaha is eljut odáig.

Nem fogja hiányolni, vélte.

A dróttal felmászott a klubház tetejére, és a készülékből jövő antennához erősítette. A két dróttekercsből együtt hatalmas antennát készített, mely az egész udvart körbefutotta.

Lehet, hogy a magasba kéne emelni.

Keresett egy erős szeget, az antenna szabad végét hozzáerősítette, bemelegítette a dobó karját, aztán a szeget felhajította a háztetőre. Az antenna megroggyant. Ez nem lesz jó. Feszesnek kéne lenni.

Bement a házba, fel a felső szintre. Az egyik ablak a tető lapos részére nyílt, kiakasztotta a bukóablakot, és máris a tetőn mászott.

– Sammy, ugye nem fogsz kimenni a tetőre? – hallotta anyja hangját lentről.

– Nem! – kiáltott vissza. Nem fogok, már kint vagyok. A szeg a tető lejtős részén hevert, de ő hasra feküdt, és centinként araszolva megkaparintotta. Hová kösse?

Az egyetlen lehetséges jelölt a tévéantenna volt.

így hát a saját antennája végét a tévéantenna fémcsövéhez erősítette. Kész. Aztán gyorsan visszamászott, be az ablakon, le a földszintre, és ki a hátsó udvarba a klubházhoz.

Hamarosan ismét a készülék előtt ült az asztalnál, és mozgatta a detektortűt a hangolótekercsen.

A férfihang ezúttal tisztán csendült fel a fejhallgatóban. És tömérdek más hang is közbekotyogott; izgatottságtól remegő kézzel válogatta őket szét. A leghangosabbat kereste.

Talált egy beszélgetést, és egy darabig hallgatta.

– ...az a hosszú olyan, mint a kenyér. Gyakorlatilag beletörik az ember foga, ha beleharap. Nem tudom, mire való. Talán esküvőre, amikor sok az ismeretlen arc, és azt akarjuk, hogy sokáig tartson az étel...

A férfi nyugodtan beszélt, nagy szünetekkel.

– ...nem a keménység, hanem az ánizs. Mindegyikben van, még a csokisban is. Van egy fehér színű, diós. Mindig azok a kifehéredett koponyák jutnak eszembe róla, amiket a sivatagban találni... csörgőkígyó- meg vadnyúlkoponyák... apró emlősöké. Nem rossz kép, mi? Belemélyeszteni a fogunkat egy ötvenéves csörgőkígyó-koponyába... – A férfi felnevetett, de ezt is ráérősen, igazi ha-ha-ha volt. – Hát ennyi, Leon. Ja, még valami. Tudod, amit az öcséd, Jim mondott, hogy manapság gyorsabbak a hangyák? Na, utána néztem, de nem találtam semmit. Kérdezd meg, hogy biztos-e benne, mert amióta utoljára beszéltünk, én kimentem és órákig néztem őket, amíg jó meleg nem lett, de úgy láttam, hogy végig egyforma sebességgel mozogtak.

Nem értem, töprengett Sammy.

Másik hangra hangolt. Ez már szaporábban beszélt. – ...CQ, hívlak, CQ! Itt W3840-Y. Hívlak, CQ, hívlak, CQ! Itt W3840-Y. Kérdezem, itt van-e CQ? Tud valaki CQ-ról? W3840-Y keresi CQ-t. CQ! CQ! CQ! Itt W3840-Y. Hívlak, CQ! CQ... – és így tovább. Sammy tovább tekert.

A következő hang olyan vontatottan beszélt, hogy szinte azonnal feladta.

– ...nem... nem... ismét... hogy?... kinek... a... nem, nem hiszem... Szívás, gondolta csalódottan Sammy. De legalább működik. Próbálkozott tovább.

Sivító és sziszegő zajok jöttek, összerezzent. Aztán eszeveszett, szaggatott kopogás. Kód. Morze. Talán egy süllyedő hajó az óceánon, és a legénység kiömlött, lángoló olajon evez keresztül.

A következő már sokkal jobb volt.

– ...pontosan 3.36-kor. Megnézem neked. – Hosszú csend. – Igen, megnézem neked innen. Csak várj. – Csend. – Igen, várj. Értesz? Csend. – Rendben, várd meg. Mi? – Hosszú, hosszú csend. – Nem 2.8. 2.8. Megvan? Északkelet. Rendben, rendben. Jó.

A fiú Miki egeres karórájára nézett. 3.36 körül járhatott; az órája kicsit sietett, pontosan nem tudta.

Ekkor a klubház fölött az égen távoli dörej hallatszott. Összerezzent. A fejhallgatóban megszólalt a hang:

– Megvolt? Igen, látom, hogy irány változtat. Jól van, mára ennyi. Most teljesen. Igen. Rendben. Vége.

A hang elhallgatott.

Bingó, gondolta Sammy. Na majd ha apának meg Ragle bácsinak elmondom!

Lehúzta fejéről a fejhallgatót, és kiszaladt a klubházból, át az udvaron, be a házba.

– Anyu! – kiabálta. – Hol van Ragle bácsi? A nappaliban?

Anyja a konyhában a mosogatót súrolta. – Ragle elment feladni a szelvényeket. Ma korábban végzett.

– A fenébe! – csapott a levegőbe dühösen Sammy.

– Jól van na, fiatalember! – szólt rá az anyja. – Nyugalom.

– Befogtam egy űrrakétát vagy mit a rádiómon – morogta a fiú. – Meghallgathatta volna. – Egy helyben topogott, nem tudta, mit tegyen.

– Meghallgassam én? – ajánlotta az anyja.

– Hát jó – egyezett bele vonakodva a fiú. Elindult kifelé, az anyja követte.

– Pár percem van csak – mondta neki az anyja. – Aztán vissza kell jönnöm. Még rengeteg tennivalóm van vacsora előtt.

Taxival ment haza, de nem a házuk előtt szállt ki, hanem a sarkon, az öregedő, kétemeletes, szürke ház mellett, amelynek már rogyadozott a tornáca.

Itt aztán Margo nem botolhat belénk, gondolta. Maximum a szomszédba tud átfutni, ide nem.

Felment a tornácra a meredek lépcsőn, és megnyomta a három rézcsengő egyikét. Bent a házban, jócskán a csipkefüggönyös ajtó mögött, a hosszú, magas mennyezetű folyosó végén megszólalt egy csengő.

Egy alak közeledett. Kinyílt az ajtó.

– Á, Mr. Gumm! – mondta Mrs. Keitelbein. – Elfelejtettem megmondani, mikor találkozik a csoport.

– Úgy van. Éppen erre jártam, és gondoltam, megkérdezem.

– Hetente kétszer ülünk össze. Kedden kettőkor és szerdán háromkor. Könnyű megjegyezni.

– Sikerült sok embert toboroznia? – kérdezett rá óvatosan Ragle.

– Olyan szörnyen sokat azért nem – mosolyodott el szárazon a nő. Most nem látszott olyan megviseltnek; kékes-szürke köpenyt viselt, lapos sarkú cipőt, és hiányzott belőle a törékenység, a korosodó vénlány aurája, aki heréit macskát tart és detektívregényeket olvas. Ezen a napon sokkal inkább azokra a buzgó templombajáró nőkre emlékeztetett, akik jótékonysági bazárokat szerveznek. A ház mérete, a csengők és postafiókok arra utaltak, hogy felosztotta a házát kisebb lakásokra, és részben házinéniként keresi a kenyerét.

– Esetleg tud mondani valakit, aki jelentkezett, és én is ismerhetem? kérdezősködött tovább Ragle. – Magabiztosabban erezném magam, ha tudnám, hogy lesz ismerős.

– Meg kell néznem a könyvemben – felelte a nő. – Bejön és megvárja?

– Persze.

Mrs. Keitelbein végigment a folyosón, és eltűnt egy szobában. Amikor nem bukkant elő, a férfi követte.

A szoba mérete meglepte: hatalmas, huzatos, üres, előadószerű helység volt, a kandallót átalakították gázkályhává, a mennyezeten csillár lógott, a székeket a sarokba hordták, az egyik oldalon sárgára festett ajtók, a másikon magas, széles ablakok. Mrs. Keitelbein a könyvespolcnál állt egy mappával a kezében, pont olyannal, amilyet a könyvelők használnak.

– Nem találom – vallotta be és becsukta a könyvet. – Leírtam, de ebben a zűrzavarban... – mutatott a rendetlenségre. – Próbáljuk berendezni az első gyűlésre. Például ott vannak a székek. Kevés van belőle. És kell még tábla, igaz, az általános iskolából ígértek egyet. – Hirtelen megfogta a férfi karját. – Figyeljen, Mr. Gumm. A pincében van egy nehéz tölgyfaasztal, amit fel akarok hozatni. Egész nap kerestem valakit, aki segítene Walternek, a fiamnak, felhozni. Nem segítene? Walter szerint két ember pillanatok alatt felhozná. Én meg se bírtam emelni.

– Örömmel segítek. – Levette a kabátját, és az egyik szék hátára terítette. Egy nyakigláb, vigyorgó tinédzser lépett be. Fehér iskolai pulóver volt rajta, farmer és csillogó fekete cipő. – Helló – köszönt félénken.

Mrs. Keitelbein megejtette a bemutatást, majd leterelte őket egy elkeserítően meredek és keskeny lépcsőn a pincébe: nedves beton, csupasz vezetékek, pókháló borította üres befőttesüvegek, kiselejtezett bútorok, matracok és egy régimódi kád.

A tölgyfaasztalt már majdnem a lépcsőig húzták.

– Pompás régi darab – mondta Mrs. Keitelbein, miközben vizsla szemmel kerülgette őket. – Ennél akarok ülni, ha nem a táblánál vagyok. Apámé volt, Walter nagyapjáé.

– Úgy nyolcvan kiló – közölte Walter, recsegő hangján. – Elég egyenletes a súlyelosztása, hátul kicsit nehezebb, azt hiszem. Megdönthetjük, hogy fölül ne akadjon be semmibe. Jól alá lehet nyúlni. Először háttal tartom, és amikor megemeltem, maga is alá tud nyúlni. Rendben? – Már le is térdelt a saját felén, és nyúlt hátra. – Aztán ha fent van, én is rendes fogást veszek.

Az aktív katonaéletnek köszönhetően Ragle mindig is büszke volt fizikai kondíciójára. Mire azonban derékmagasságba emelte az asztalt, tiszta vörös volt és lihegett. Az asztal megingott, ahogy Walter fogást vett, s már indultak is neki a lépcsőnek. Amint Walter fokról fokra lépett, az asztal egyfolytában igyekezett kicsúszni Ragle kezéből.

Háromszor kellett letenniük; egyszer, hogy Ragle kifújja magát, és kétszer, mert az asztal érte a plafont és új fogást kellett venniük. Végül csak felértek a nagy, huzatos terembe, ott az asztalt végre kiengedhették elgémberedett ujjaik közül, és kész.

– Nagyon köszönöm a kedvességét – mondta Mrs. Keitelbein, aki most ért fel a pincéből, és lekapcsolta maga után a villanyt. – Remélem, nem sérült meg. Nehezebb, mint gondoltam.

Walter ugyanolyan félénken nézte, mint az előbb. – Maga a játékgyőztes Mr. Gumm?

– Én.

A fiú kedves arcát elfelhőzte a zavar. – Lehet, hogy nem kéne ezt kérdeznem, de mindig kíváncsi voltam, mit mond olyasvalaki, aki sok pénzt nyer egy versenyen... szóval maga szerencsének tartja, vagy megkeresett pénznek? Mint amikor egy ügyvéd sok pénzt kap egy gazdag ügyféltől? Vagy mint egy régi festő, akinek a képei milliókat érnek?

– Nagyon kemény munka – felelte Ragle. – Én így gondolok rá. Napi nyolc-tíz óra.

– Aha – bólintott a fiú. – Értem.

– Hogyan kezdte? – kérdezte Mrs. Keitelbein.

– Nem is tudom. Megláttam a szelvényt az újságban, és beküldtem. Már majdnem három éve. Véletlen. Az elejétől fogva nyertem.

– Én bezzeg nem – csóválta a fejét Walter. – Egyetlen egyszer se. Kábé tizenötször próbáltam.

– Mielőtt elmegy, Mr. Gumm, hadd adjak magának valamit. Amiért segített – mondta Mrs. Keitelbein. – Mindjárt hozom. – Bement egy kis szobába.

Biztos sütemény, gondolta Ragle.

Ám amikor kijött, egy élénk színű papír volt nála. – A kocsijára – nyújtotta a férfinak. – A hátsó ablakra való. Öntapadós, áztassa meleg vízbe, a papír leválik róla, és az emblémát a kocsiablakra ragaszthatja.

Sugárzó arccal nézett rá.

– Most éppen nincs kocsim – közölte Ragle.

– Ó – felhősödött el a nő arca.

– Hé, felragaszthatja a kabátja hátára is – nevetett kedélyesen Walter.

– Sajnálom – mondta Mrs. Keitelbein zavartan. – Hát akkor csak megköszönöm. Szívesen adnék valamit, de nem tudom, mit. Majd igyekszem a lehető legérdekesebbé tenni a gyűléseket, jó?

– Remek. – Ragle fogta a kabátját, és elindult kifelé. – Mennem kell. Akkor kedden. Kettőkor.

A szoba egyik sarkában az ablakpárkányon valami modellt vett észre. Megállt megnézni.

– Azt is használjuk majd – mondta Mrs. Keitelbein, elkapva a tekintetét.

– Mi ez? – Katonai erőd modelljének tűnt: egy üres négyzet, amiben a szolgálaton lévő katonák helyzetét lehet bemutatni. Zöldesbarna és szürke volt. A tetejéből kiálló miniatűr ágyúcsövet megérintve megtudta, hogy fából faragták. – Nagyon élethű.

– Egy csomó ilyet készítettünk – magyarázta Walter. – Mármint a korábbi gyűléseken. A polgári védelmi gyűléseken tavaly, mikor még Clevelandben laktunk. Anya elhozta őket, gondolom, másnak nem kellettek. – Megint az a harsogó nevetés. Nem ellenséges nevetés volt, inkább ideges.

– Ez egy mormon erőd másolata – közölte Mrs. Keitelbein.

– Nem semmi – hüledezett Ragle. – Érdekel az ilyesmi. Tudják, harcoltam a második világháborúban. A Csendes-óceánon.

– Rémlik, hogy olvastam magáról – bólintott Mrs. Keitelbein. – Maga olyan híres, hogy időről időre ráakadok egy cikkre valamelyik magazinban. Maga tart valami rekordot, hogy a legrégebb óta nyerő játékos az újság és a tévé történetében?

– Azt hiszem.

– Látott nagy ütközetet a háborúban? – kérdezte Walter.

– Nem – vallotta be őszintén. – Egy társammal egy szemétkupacon állomásoztunk, néhány pálmafával, egy hullámlemez kunyhóval, egy rádióadóvevővel és időjárás-figyelő készülékekkel. Ő figyelte az időjárást, én meg továbbítottam az információt egy tengerészeti állomáshelyre pár száz mérföldre délre. Ez napi egy órát jelentett. Az idő többi részében csak heverésztem és próbáltam valamire jutni az időjárással. Megjósoltam, mi lesz. Ez nem volt feladat, csak el kellett küldeni a leolvasott adatokat, az előrejelzést ők végezték. De eléggé belejöttem. Felnéztem az égre, és ebből meg az adatokból úgy tudtam tippelni, hogy többször jött be a jóslatom, mint nem.

– Gondolom, az időjárás rendkívül fontos volt a tengerészetnek meg a hadseregnek – mondta Mrs. Keitelbein.

– Egy vihar tönkretehetett egy partraszállást, szétszórhatta az utánpótlást szállító konvojt. Megváltoztathatta a háború menetét.

– Talán ott jött bele – vélte Walter. – A tippelésbe.

Ragle felnevetett. – Igen. Azt csináltuk, tippeltünk. Én azt mondtam, tízkor esni fog, a haverom meg azt, hogy nem. Ezzel sikerült elütnünk pár órát. Ezzel meg sörözéssel. Havonta egyszer hoztak utánpótlást, amiben volt szabványos adag sör is. Mármint egy szakasznak való szabványos adag. Egyedül az volt a baj, hogy nem tudtuk lehűteni. Meleg sör nap mint nap. – Eszébe jutott minden. Tizenkét-tizenhárom éve történt. Harminchárom éves volt akkor. Egy gőzmosodában dolgozott, amikor a postaládában megtalálta a behívót.

– Hé, anyu – mondta izgatottan Walter. – Támadt egy jó ötletem. Mi lenne, ha Mr. Gumm beszélne a csoportnak a háborús tapasztalatairól? Az egész hitelesebb lenne, tudod, a veszély közelsége meg ilyenek. Biztos emlékszik csomó mindenre, amit tanítottak nekik a biztonságról, hogy mit tegyenek tűz esetén meg vészhelyzetben.

– Azt mindenki tudja – szerénykedett Ragle.

– De maga emlékszik történetekre, amiket egymásnak meséltek a légitámadásokról meg a bombázásokról – erősködött Walter. – Nem baj, hogy nem magával történt.

A gyerekek mind ugyanolyanok, gondolta Ragle. Ez a fiú is ugyanazt hajtogatja, mint Sammy, aki tízéves, ez meg, mondjuk, tizenhat. De mindkettő tetszett neki. Dicséretnek vette.

Hírnév, töprengett. Ez a jutalmam, amiért a legnagyobb (vagy legrégebben nyerő) győztes vagyok a médiajátékok történetében. A tíz-tizenhat közti srácok azt hiszik, vagyok is valaki.

Ezen jól mulatott. – Kedden felveszem a tábornoki egyenruhámat.

A fiú szeme elkerekedett, majd igyekezett blazírtnak tűnni. – Nem viccel? Tábornok volt? Négy csillag meg minden?

– Még szép – felelte a lehető legkomolyabban. Mrs. Keitelbein elmosolyodott, ő meg visszamosolygott rá.

– Figyeljetek – kezdte. Egész nap ezt tervezgette. A redőnyöket leengedték, a vásárlók távoztak. A pénztáraknál az egyik üzletvezető-helyettes nekiállt számolni a pénzt, és előkészíteni a szalagokat másnapra. – Szeretnék kérni tőletek egy szívességet. Pszichológiai kísérlet. Fél perc az egész. Rendben? – Főleg Lizre számított, ő volt pénztárosok vezetője, ha ő igent mond, valószínűleg a többiek is.

– Holnap nem ér rá? – kérdezte Liz. Már felvette a kabátját és az utcai, magas sarkú cipőjét. Úgy nézett ki, mint egy háromdimenziós, fenséges ananászlé-poszterlány.

– A feleségem kint vár a parkolóban – mondta neki a férfi. – Ha egy percen belül nem megyek, dudálni fog. Mondom, hogy nem tart soká.

A többi férfi pénztáros Liz reakcióját várta. Még mindig rajtuk volt a fehér kötény, fülük mögött a ceruza.

– Jól van – adta be a derekát Liz. – De ajánlom, hogy igazat mondj, mert már nagyon mennénk – fenyegette meg az ujjával.

Vic az egyik pulthoz ment, elvett egy papírzacskót, és elkezdte felfújni. Liz és többiek értetlenül figyelték.

– Elmondom, mit kérek – mondta Vic, miután befogta a felfújt zacskó száját. – Szétdurrantom ezt a zacskót, és egy parancsot fogok kiáltani. Azt kérem, hogy tegyétek pontosan azt, amit mondok, ne gondolkodjatok, csak csináljátok, akkor, amikor kiáltom. Gondolkodás nélkül. Értitek?

– Ja, értjük – mondta az édességes állványról elcsent rágón kérődző Liz. – Gyerünk.

– Forduljatok felém. – Háttal állította őket a széles üvegajtónak, amely a bolt egyetlen ki- és bejárata volt. – Jól van – emelte fel a zacskót. – Futás! – azzal eldurrantotta a zacskót. A kiáltásra mind a négyen ijedten összerezzentek, majd a durranásra, ami az üres helyiségben hatalmasat visszhangzóit, mind a négyen nekilódultak, mint a nyulak.

Egyikük se az ajtó felé indult. Egy csoportban rohantak egyenesen balra, az egyik támoszlop irányába. Hat, hét, nyolc lépés... aztán megtorpantak, lihegve és értetlenül.

– Na most akkor mi van? – förmedt rá Liz. – Mit akartál elérni? Azt mondtad, először durrantasz, de először kiáltottál.

– Koszi, Liz – mondta neki. – Tökéletes volt. Mehetsz, vár a barátod. Ahogy kisorjáztak a boltból, a pénztárosok mogorván néztek rá.

– Nekem is futnom kellett volna? – kérdezte tőle a pénzt számoló üzletvezető-helyettes.

– Nem – felelte, de nem igazán figyelt oda. A kísérleten gondolkodott.

– Lebuktam a pénztárpult alá.

– Kösz. – Vic kiment az üzletből, bezárta az ajtót maga után, majd átvágott a parkolón a Volkswagenhez.

Csakhogy az autóban egy nagydarab, fekete német juhászkutya ült, ami ellenségesen figyelte, ahogy közeledik. És az autó elején mély horpadás éktelenkedett. És egy mosás is ráfért volna.

Egy újabb pszichológiai kísérlet, mondta magában. Nem az ő kocsija. Nem Margoé. Biztos észrevette, amikor ez a VW behajtott a parkolóba, abban az időben, amikor Margo szokott érte jönni. A többi a képzelete műve.

Elindult vissza a bolt irányába. Már majdnem odaért, amikor az üzletvezető-helyettes dugta ki a fejét az ajtón. – Victor, a feleséged van a telefonnál.

– Kösz – mondta, elkapta az ajtót, és bement a fali készülékhez.

– Drágám – mondta Margo, amikor beleszólt –, sajnálom, de nem tudtam elmenni érted. Elinduljak most, vagy jössz busszal? Ha fáradt vagy, elmehetek érted, de busszal szerintem gyorsabban hazaérsz.

– Igen, megyek busszal.

– Kint voltam Sammy klubházában, és hallgattam a rádiót – mondta Margo. – Elképesztő!

– Aha. Akkor megyek.

– Mindenféle adásokba belehallgattunk.

Vic elköszönt az üzletvezető-helyettestől, elgyalogolt a sarokig, és megvárta a buszt. Hamarosan már hazafelé zötyögött vásárlókkal és dolgozókkal, öreg nénikkel és iskolásokkal.

Városi rendelet tiltotta a dohányzást tömegközlekedési eszközökön, de ő eléggé zaklatott volt ahhoz, hogy rágyújtson. Kinyitotta az ablakot, hogy a füst lehetőleg kimenjen, és ne a mellette ülő nő arcába.

Profi kísérlet volt, merengett, jobban bejött, mint szerettem volna.

Azt várta, hogy a pénztárosok mind más irányba futnak, az ajtó felé, a fal felé, az ajtótól el. Ez alátámasztotta volna az elméletét, miszerint a helyzet, melyben találták magukat, bizonyos mértékben epizodikus. Vagyis hogy életük jó részét máshol töltötték, amely helyre egyikük sem emlékezik.

Igen ám, csakhogy mindegyiknek saját reflexének kellett volna lennie. Nem ugyanaz. Mind ugyanabba az irányba rohantak. A rossz irányba, de egy felé. Csoportként viselkedtek, és nem egyénekként.

Ami annyit tesz, hogy mind a négyük elsődleges alapélménye megegyezik.

Hogyan lehetséges ez?

Az elmélete erre nem adott magyarázatot.

És miközben szívta a cigarettát és terelgette a füstöt ki az ablakon, hirtelenjében nem tudott kiötölni egy új elméletet.

Na jó, esetleg egy középszerű magyarázatot: talán hogy a négy pénztárosnak volt valami közös élménye. Talán egy panzióban laktak, vagy ugyanabban a kávézóban ebédeltek pár évig, vagy együtt jártak iskolába...

A valóság összevissza szivárog, mondta magában. Egy csöpp itt, pár csöpp ott a sarokban. A plafonon növekvő nedves folt. De honnan? És mit jelent?

Igyekezett rendbe szedni a gondolatait. Lássuk, hogyan jöttem rá, mondta magában. Túl sok lasagnát ettem, otthagytam a pókerasztalt, ahol közepes lapjaim voltak, és a sötét fürdőbe siettem bevenni egy tablettát.

Volt ezelőtt is valami?

Nem volt. Ezelőtt csak a napfényes világ. Tekergő kölykök, bőgő tehenek, farkukat csóváló kutyák. Vasárnap délután füvet nyíró férfiak, a tévében a focimeccs. Örökké tarthatott volna. Nem vettünk észre semmit.

Kivéve Ragle hallucinációját.

És mi is volt az? Ragle végül csak nem mesélte el.

De biztos hasonlít ahhoz, amit én átéltem, vélte. Valahogy, valamiképpen Ragle bekukkantott a valóság mögé. Kitágította a lyukat. Vagy épp tanúja volt a tágulásnak, annak, ahogy egy hasadék, egy vágás szétnyílt.

Hiába teszünk össze mindent, amit tudunk, töprengett, nem fog elárulni semmit azon kívül, hogy valami nincs rendben. Azt meg már eleve tudtuk. A nyomok nem vezetnek el a megoldáshoz, csak azt mutatják meg, mekkora a baj.

Azt hiszem, hibát követtünk el, amikor hagytuk, hogy Bill Black elvigye azt a telefonkönyvet.

Na és most mihez kezdjünk, tette fel magának a kérdést. Végezzünk még több pszichológiai kísérletet?

Nem. Egyből is eleget megtudott. Már abból az egyből, amit önkéntelenül végzett el a fürdőszobában. Még ez a legutóbbi is többet ártott, mint használt, összezavarta a dolgokat, ahelyett hogy megerősítette volna.

És nem hiányzik még több zavar, gondolta. Már így is elég nyugtalan vagyok, hogy kitartson egy életen át. Mert mit is tudok biztosan? Talán Ragle-nek van igaza: vegyük elő a vaskos filozófiakönyveket, és kezdjünk el rágódni Berkeley püspökön és a többieken, akárkik is legyenek; nem ismerte annyira a filozófiát, hogy nevek is eszébe jussanak.

Talán ha jó szorosan behunyom a szemem, hogy éppen csak bejusson a fény, és pokolian koncentrálok a buszra, a megviselt, tagbaszakadt idős nőkre a degeszre tömött bevásárlószatyrukkal, meg a fecsegő iskoláslányokra, meg az esti kiadást olvasó fickókra, meg a vörös nyakú sofőrre, akkor talán minden széthullik. A nyikorgó szék alattam. A büdösség, ami hullámokban jön, ahányszor a busz nekilódul. A rázkódás. A zötyögés. A reklámok az ablakok fölött. Talán minden szépen eltűnik...

Összeszorította a szemét, és próbálta kimozdítani helyéből a busz és az utasok jelenvalóságát. Tíz percig erőlködött. Teljesen belekábult. A középpont, jutott eszébe homályosan. Egy pontra kell koncentrálni. A berregőt választotta a busz túlsó felén. A fehér, kerek berregőt. Gyerünk, noszogatta. Tűnj el.

Tűnj el.

Tűnj

Tű

T

...

Összerezzenve tért magához. Elbóbiskolt.

Önhipnózis, gondolta. Szépen elbóbiskolt, mint körülötte a többi utas. Fejük egyszerre bólogatott a busz mozgásának ütemére. Balra, jobbra. Előre. Oldalt. Jobbra. Balra. A busz megállt a pirosnál. A fejek maradtak egy helyben.

Majd hátra rántódtak, ahogy a busz indult. Előre, ahogy megállt.

Tűnj el.

Tűnj

Tű

És akkor, félig lehunyt szemén keresztül látta, hogy az utasok eltűnnek.

Ímé lássátok, ujjongott magában. Ez igen.

De mégsem. Egyáltalán nem is erről volt szó.

A busz és az utasok egyáltalán nem tűntek el. Az egész buszon mélyreható változás ment végbe, és mint a bolti kísérletnél, ez sem illett a képbe: nem az volt, amire számított.

A rohadt életbe, tűnj el!

A busz oldala áttetszővé vált. Kilátott az utcára, a járdára és üzletekre. Vékony támaszok: a busz csontváza. Fémgerendák, egy üres, üreges doboz. Nem volt több ülés. Csak egy csík, egyetlen palánk, amin jellegtelen alakok gubbasztottak, mint kitámasztott madárijesztők. Nem élőlények voltak. A madárijesztők billegtek: előre, hátra, előre, hátra. A sofőrre nézett legelöl. Az nem változott át. Vörös nyak. Erős, széles hát. Egy üres buszt vezetett.

"Mi vagyunk az üresek", jutott eszébe a vers. Nem filozófiát, a költészetet kellett volna tanulmányoznunk.

A sofőrön kívül ő volt az egyetlen eleven lélek a buszon.

A jármű ténylegesen mozgott. Keresztülvágott a városon az üzleti negyedből a lakóövezet felé. A sofőr vitte őt haza.

Aztán újra rendesen kinyitotta a szemét, és visszatértek a bólogató emberek. A vásárlók. Az eladók. Az iskolások. A zaj és a szag és a zsivaj.

Semmi sincs rendben, gondolta.

A sofőr rádudált egy parkolóból elétolakodó autóra. Minden visszatért a normális kerékvágásba.

Kísérletek, töprengett. Mi lett volna, ha átesem az úttesten? Rémület öntötte el: mi lett volna, ha én is megszűnők létezni?

Ezt látta Ragle is?

– Margo! – kiáltotta.

A szobákban nem volt senki. Körbejárt és minden erejével igyekezett megnyugodni.

Aztán észrevette, hogy nyitva áll a hátsó ajtó.

Kilépett a hátsó udvarra, és körülnézett. Még mindig semmi. Se Ragle, se Margo, se Sammy, senki.

Végigment a gyalogúton, el a ruhaszárító-kötél mellett, el a rózsaágyas mellett, Sammy klubházához a kert hátuljában.

Kopogott az ajtón, mire rögtön félrecsúszott egy kémlelőnyílás, és fia szeme nézett ki rá. – Ó, szia, apu! – lakat kattanása hallatszott, majd kitárult az ajtó.

A klubházban Ragle az asztalnál gubbasztott, fején fejhallgató. Margo mellette ült egy nagy papírral. Mindketten buzgón írtak, egymás után töltötték meg az íveket.

– Mi folyik itt? – kérdezte Vic.

– Megfigyelünk – felelte Margo.

– Azt látom. De mit?

Ragle a fejhallgatót le sem véve felé fordult, és csillogó szemmel mondta: – Kiszúrtuk őket.

– Kiket? – értetlenkedett Vic. – Kik azok az "ők"?

– Ragle szerint évekbe is beletelhet, mire kiderítjük – mondta neki Margo. Az arcát élénk pír vonta be, a szeme ragyogott. Sammy mozdulatlanul állt, szinte extázisban. Mindhárman olyan állapotban voltak, amit Vic még sosem látott náluk. – De megtaláltuk a módját, hogyan hallgassuk ki őket. Már el is kezdtünk jegyzetelni. Nézd. – Elétolta a papírt. – Mindent leírtunk, amit mondtak, mindent.

– Rádióamatőrök? – kérdezte Vic.

– Azok is – felelte Ragle. – Meg a hajók és a torony közti kommunikáció. A jelek szerint van a közelben egy reptér.

– Hajók – ismételte Vic. – Úgy érted, óceánjárók?

Ragle az égre mutatott.

Jesszus, gondolta Vic. És ekkor őt is átjárta ugyanaz a feszültség és energia. Az izgalom.

– Amikor itt haladnak át – folytatta Margo –, teljesen tisztán hallani őket. Úgy egy percig. Aztán elhalkulnak. Halljuk őket beszélni, nem csak jeleket, hanem beszélgetéseket. Egy csomót viccelődnek.

– Nagy mókamesterek – mondta Ragle. – Állandóan poénkodnak.

– Hadd hallgassam – mondta Vic.

Leült az asztalhoz, Ragle odaadta neki a fejhallgatót, ő pedig feltette. – Beállítsam neked? – kérdezte Ragle. – Én hangolom, te hallgatod. Ha tiszta jelet fogsz, szólj, és otthagyom a detektortűt.

Azonnal bejött egy jel. Egy férfihang valami ipari folyamatról közölt információt. Vic kicsit hallgatta. – Mondjátok el, mire jöttetek rá – kérte aztán. Túl türelmetlen volt, semhogy hallgassa a monoton hangot. Mitek van?

– Még semmi – felelte Ragle, de csöppet sem elégedetlenül. – De nem érted? Tudjuk, hogy ott vannak.

– Azt már eddig is tudtuk – jelentette ki Vic. – Ahányszor elrepültek. – Mind Ragle, mind Margo (sőt még Sammy is) hátrahőkölt ettől.

Margo a bátyjára nézett, aki azt mondta: – Elég nehéz megmagyarázni.

Az udvarból egy hang szűrődött be. – ...hé, emberek! Hol vagytok?

Margo figyelmeztetően felemelte a kezét. Füleltek.

Valaki őket kereste. Vic hallotta a lépteket a gyalogúton. Aztán újra a hang, ezúttal közelebbről.

– Emberek?

– Bill Black – suttogta Margo.

Sammy elhúzta az egyik kémlelőlyuk fedelét. – Ja. Mr. Black. Vic félretolta a fiát, letérdelt és kikukucskált a lyukon. Bill Black a gyalogút közepén állt, láthatóan őket kereste. Az arca értetlenséget és bosszúságot tükrözött. Biztos bent járt a házban, nem talált senkit, hát kijött ide.

– Jó lenne tudni, mit akar – mondta Margo. – Talán ha nem mutatkozunk, elmegy. Talán meg akar hívni vacsorára hozzájuk, vagy el valahova.

Vártak.

Bill Black céltalanul körbejárt, a füvet rugdosva. – Hé, emberek! Hol a fenében vagytok? Csend.

– Hülyén erezném magam, ha rajtakapna minket, hogy itt bujkálunk – kuncogott idegesen Margo. – Mintha gyerekek volnánk. De ő is viccesen néz ki, ahogy tekergeti a nyakát, hátha kiszúr minket. Mintha a fűben rejtőznénk.

A klubház falán lógott egy játékpuska, amit Vic adott a fiának karácsonyra. Mindenféle tüskék meg csigák álltak ki belőle, a dobozán az állt: "Robot Rakétalövő a 23. századból, hegyeket is szét lehet vele lőni". Sammy pár hétig kattogtatta, aztán eltörött a rugója, és a falra került, mint egy trófea, immár csak a jelenlétével ijesztgetett.

Vic most levette onnan. Kinyitotta a klubház ajtaján a lakatot, majd kilökte az ajtót, és kilépett.

Bill Black éppen háttal állt neki. – Hé! Emberek! Hol vagytok?

Vic leguggolt, célra tartotta a puskát, egyenesen Blackre. – Meghaltál!

Black megpördült. A fegyvert megpillantva elfehéredett, és felkapta a kezét. Aztán észrevette, hogy a klubházból Ragle, Margo és Sammy kukucskál ki, és hogy az élénk színre festett fegyverből tüskék és csigák állnak ki. Leejtette a kezét. – Haha.

– Haha – mondta Vic.

– Mit csináltok? – kérdezte Black. A házból Junie Black bukkant elő. Lassan letipegett a tornácról, és csatlakozott a férjéhez. Mindketten mogorván néztek rájuk. Junie átölelte férje derekát. Black nem szólt.

– Sziasztok – mondta Junie.

Margo lépett elő a klubházból. – Ti meg mit műveltetek? – kérdezte olyan hangon, amitől még egy erős idegzetű férfi is összerezzent. – Simán bejöttetek a házunkba?

Azok ketten elkerekedett szemmel bámultak rájuk.

– Ugyan már – folytatta Margo szigorúan, karba tett kézzel. – Érezzétek magatokat otthon nyugodtan.

– Semmi gond – csitította Vic.

– Hát persze, csak úgy besétáltak – mondta neki a felesége. – Gondolom, megnéztek minden szobát. Milyennek találtad? – kérdezte Junie-t. – Az ágyak rendesen be vannak vetve? Nincs por a függönyökön? Találtál valamit, ami tetszett?

Ragle és Sammy is kijött a klubházból. Négyen voltak kettővel szemben.

Végül megszólalt Bill Black. – Elnézést kérünk, hogy engedély nélkül beléptünk a házatokba. Csak azt akartuk megkérdezni, nincs-e kedvetek ma este bowlingozni velünk?

Férje oldalán Junie csak mosolygott, mint egy idióta. Vic szinte megsajnálta. Nyilván fogalma sem volt róla, hogy megbántott volna bárkit is, valószínűleg tudatában sem volt az egésznek. Aranyos, gyerekes volt a pulóverben és kék szövetpantallójában.

– Sajnálom – mondta Margo. – De nem illik betolakodni mások házába, ezt tudnod kéne, Junie.

A nő erre összerezzent. – Én...

– Már bocsánatot kértem – mondta Black. – Mit akartok még, az istenit? – Ő is ugyanolyan zavarban volt.

Vic nyújtotta a kezét, kezet ráztak. Lezárták az ügyet.

– Maradj, ha akarsz – mondta Vie Ragle-nek. – Mi bemegyünk és nekilátunk a vacsorának.

– Mi van ott bent? – kérdezte Black. – Ha semmi közöm hozzá, mondjátok meg nyugodtan. De nagyon komolyak vagytok.

– A klubházba nem jöhet be – jelentette ki Sammy.

– Miért nem?

– Nem tag.

– Beléphetünk?

– Nem.

– Miért nem?

– Mert csak. – Sammy az apjára pillantott.

– így igaz – bólintott Vic. – Sajnálom.

Ő, Margo meg a két Black elindultak a hátsó tornác felé. – Még nem vacsoráztunk – mondta Margo, még mindig feszült-ellenségesen.

– Nem most azonnal akartunk bowlingozni menni – mentegetőzött Junie. – Csak el akartunk csípni benneteket, mielőtt más programot csináltok. Figyeljetek, ha még amúgy sem ettetek, miért nem jöttök át és esztek velünk? Báránycomb van, rengeteg fagyasztott borsó, és Bill munkából hazafelé vett fél liter fagylaltot. – Izgatottságtól remegve kérlelte Margot. – Na, mit szóltok?

– Kösz, de talán majd máskor.

Bill Black sem csillapodott le teljesen, távolságtartó volt, méltóságteljes és hűvös. – Tudjátok, hogy mi mindig szívesen látunk benneteket mondta. Az ajtó irányába vezette a feleségét. – Ha van kedvetek bowlingozni, gyertek át nyolc körül. Ha nincs... – Vállat vont – semmi gond.

– Viszlát – köszönt el Junie, ahogy Bill kikísérte. – Remélem, átjöttök. – Vágyakozón mosolygott rájuk, majd bezárult mögöttük az ajtó.

– Micsoda liba – csóválta a fejét Margo. Megnyitotta a melegvízcsapot, és alá tartotta a teáskannát.

– Egész pszichológiai technikát lehetne építeni arra, hogyan reagálnak az emberek, amikor megijednek, még mielőtt át tudnák gondolni, mi történt – jegyezte meg Vic.

– Bill Black reakciója logikus volt – vélte Margo, ahogy nekiállt a vacsorafőzésnek. – Feltartotta a kezét, s csak akkor engedte le, amikor látta, hogy játékpuska.

– Mennyi az esélye, hogy éppen akkor jönnek át?

– Az egyikük mindig itt van. Tudod, milyenek.

– Igaz.

– Te aztán tényleg gyorsan tudsz írni, Ragle bácsi – jegyezte meg Sammy. – El is fogod tudni olvasni?

– Naná.

A jel minden kétséget kizáróan egy közeli leszállópályáról érkezett. Felismerte a központos hangját. Most arra akart rájönni, miféle forgalom bonyolódik ott. Hová mennek? Elképesztő sebességgel süvítettek ott fent. Milyen gyorsan? Miért nem tud a városban senki ezekről? Talán egy titkos katonai létesítmény, új, kísérleti hajók, amikről az emberek nem tudhatnak? Felderítő rakéták... nyomkövetők...

– Biztos segítettél feltörni a japcsik kódját a háborúban – szólalt meg Sammy.

Ezt hallva Ragle-t hirtelen megint elfogta a teljes kilátástalanság. Egy gyerek babaházban ülni, fején fejhallgatóval, órákig egy iskolásfiú építette készülék előtt gubbasztani, rádióamatőröket és forgalomirányítást hallgatni. Mintha maga is gyerek lenne.

Elment az eszem, gondolta.

Állítólag harcoltam a háborúban. Negyvenhat éves vagyok, állítólag felnőtt.

Igen. És egész nap csak heverészek, és abból élek, hogy a "Hol Lesz Legközelebb A Kis Zöld Emberke?" szelvényeit töltögetem. Játszom. Miközben a többi felnőttnek állása, felesége, otthona van.

Retardált vagyok. Pszichotikus. Hallucinálok. Igen, igen. Örült vagyok. Őrült, elmebeteg. Mit keresek itt? Maximum álmodozók. Az égben száguldozó rakétákról, hadseregekről és összeesküvésekről fantáziálok. Paranoiás vagyok.

Paranoiás pszichózis. Azt képzelem, hogy én vagyok a központja sokmilliónyi férfi és nő munkájának, sok milliárd dollár és rengeteg munka... egy egész világegyetem kering körülöttem. A fejemben minden molekula összejátszik. És kisugárzik a csillagokba. Ragle Gumm, a kozmikus folyamat tárgya, a kezdettől a végső entrópiáig. Minden anyagi és szellemi létező csak és kizárólag körülöttem kering.

– Ragle bácsi? Szerinted fel tudod törni a kódjukat, mint a japcsikét?

A férfi megrázta magát. – Nincs itt kód. Ugyanúgy beszélnek, mint mindenki. A férfi egy irányító toronyban ül, és figyeli a leszálló gépeket. – A fiú felé fordult, aki erősen figyelte. – Egy harmincas pacák, aki hétvégenként biliárdozik, és imádja a tévét. Mint mi.

– Ellenség – jelentette ki Sammy.

– Felejtsd már ezt el – förmedt rá Ragle. – Minek mondasz ilyeneket? Képzelődsz. – Az én hibám. Én ültettem el a fejedben.

A fejhallgatóban a hang azt mondta: – ...rendben, LF-3488. Lejegyeztem a javítást. Mehetsz. Igen, lényegében már fölötte vagy. A klubház megremegett.

– Ott megy egy! – ujjongott Sammy.

A hang folytatta: – ...teljesen tiszta. Ne, így jó. Most mész át az emberünk felett.

Az emberünk, gondolta Ragle.

– ...lent – mondta a hang. – Igen, magát Ragle Gummot látod. Oké, megvagy. Gyerünk.

A vibráció megszűnt.

– Elment – mondta Sammy. – Talán leszállt.

Ragle Gumm letette a fejhallgatót, és felállt. – Figyeld tovább.

– Hová mész? – kérdezte Sammy.

– Járok egyet. – Kilakatolta az ajtót, kilépett a friss, üde estébe.

A konyha fényei. A húga és a sógora a konyhában. Vacsorát főznek.

Elmegyek, gondolta. Eltűnök innen. Amúgy is azt akartam. Most már nem várhatok.

A gyalogúton haladva óvatosan megkerülte a házat. Az első tornácról ment be a házba, és eljutott a szobájáig, anélkül, hogy Vic vagy Margo meghallotta volna. Összeszedett minden pénzt, amit csak talált a fiókokban, ruhákban, borítékokban, még az aprót is az üvegből. Felvette a kabátját, és kiment a házból, majd sietős léptekkel elindult a járdán.

Úgy egy saroknyira egy taxi közeledett. Intett, a taxi megállt.

– Vigyen a buszállomásra – mondta a sofőrnek.

– Igenis, Mr. Gumm.

– Ismer engem? – Na tessék, megint a paranoiás, infantilis személyiség kivetülése: a végtelen egó. Mindenki tud rólam, mindenki ismer.

– Naná – mondta a sofőr, és indított. – Maga az a nyerő. Láttam a képét a lapokban, és még gondoltam is, nahát, itt lakik a városunkban. Egyszer talán beül a taximba.

Vagyis igaz, gondolta Ragle. A valóság és az ő őrülete összemosódik. A valódi hírnév plusz a képzelt hírnév.

Ha egy taxis felismer, töprengett, az valószínűleg nem képzelgés. De ha megnyílik az ég, és Isten a nevemen szólít... na akkor kezdődik a pszichózis.

Nehéz a kettőt különválasztani.

A taxi sötét utcákon haladt, sötét házak és üzletek között. Végül a belváros üzleti részén egy ötemeletes épület előtt állt meg.

– Itt is vagyunk, Mr. Gumm – mondta a sofőr, és kiugrott, hogy ajtót nyisson.

Ragle kiszállt a taxiból, és nyúlt a zsebébe a tárcájáért. Ahogy átnyújtotta a pénzt, felpillantott az épületre.

Az utcalámpák fényében ismerősnek tűnt. Még sötétben is felismerte. A Gazette épülete volt. Visszaült a taxiba. – Azt mondtam, a buszállomásra akarok menni.

– Hogy? – döbbent meg a taxis. – Ezt mondta? Ó, a fenébe... tényleg. – Visszaugrott és indított. – Naná, már emlékszem. Csak aztán elkezdtünk beszélgetni a játékról, és az újság járt az eszemben. – Vezetés közben hátranézett, és rávigyorgott Ragle-re. – Teljesen összekapcsoltam magát a Gazette-tel. Milyen hülye vagyok.

– Semmi baj.

Mentek és mentek, míg Ragle teljesen elvesztette az irányérzékét.

Sejtelme sem volt, merre járnak: jobbra bezárt gyárak éjszakai árnyai és talán vasúti sínek. A taxi többször megrázkódott, döcögött, ahogy átment a síneken. Üres telkeket látott... ipari terület, világítás nélkül.

Vajon mit szólna a taxis, ha megkérném, hogy vigyen ki a városból, töprengett.

Előrehajolt, és megütögette a taxis vállát. – Hé.

– Igen, Mr. Gumm?

– Felejtsük el a buszt. Kivinne a városból?

– Sajnálom, uram. Nem mehetek ki a városból. Tiltja a szabályzat.

Városi szállítók vagyunk, nem versenyezhetünk a busszal. Rendelet mondja ki.

– Kereshetne vele pár dollárt a saját zsebére. Negyven mérföld és ketyeg az óra... lefogadom, hogy megtette már, akármit is mond a rendelet.

– Nem, még sosem csináltam ilyet. Mások talán igen, én nem. Nem akarom elveszíteni az engedélyemet. Ha a járőr elkap egy taxit az országúton, azonnal leinti, és ha megy az óra, bumm, már lőttek is a jogosítványnak. Ötven dollárba kerül megcsináltatni. És megélhetés.

Meg akarják akadályozni, hogy elhagyjam a várost, tűnődött magában Ragle. Eltervezték?

Megint kezdem.

Vagy mégse?

Honnan tudhatnám? Van bizonyítékom bármire is?

Egy körülkerítetlen, lapos földdarab közepén kék neon izzott. A taxi odakanyarodott, és megállt a padkánál. – Itt is vagyunk. Ez a buszállomás.

Ragle kinyitotta az ajtót, és kiszállt. A táblán az állt: NONPAREIL BUSZTÁRSASÁG.

– Hé – fordult sarkon. – Azt mondtam, a Greyhound-járathoz kérem!

– Ez az – felelte a sofőr. – Vagyis ugyanaz. A buszállomás. Itt nincs Greyhound. Az állam egy ekkora városban csak egy busztársaságot engedélyez. A Nonpareil évek óta itt van, már a Greyhound előtt is itt volt. A Greyhound megpróbálta kivásárolni, de nem adták el. Aztán megpróbálták...

– Jól van – vágott közbe Ragle. Kifizette a viteldíjat, adott borravalót, aztán átvágott a járdán a téglaépülethez, ami mérföldekre az egyetlen építmény volt. Gaz vette körbe. Gaz meg üres üvegek meg papírszemét. Elhagyatott egy környék, gondolta. A város pereme. Messze egy benzinkút tábláját látta, azon túl utcalámpákat. Semmi más. Megborzongott az éjszakai levegőben. Kinyitotta a faajtót, és belépett a váróba.

Erős, torz hangkavalkád és fáradt kék levegő csapta mellbe. Az emberekkel teli váró. A padokat mind elfoglalták az alvó tengerészek és a fáradt, levert, terhes nők, a felöltős öregek, mintás táskákat cipelő ügynökök és izgő-mozgó gyerekek. A jegypénztárnál hosszú sor állt. Innen is jól látta, hogy a sor meg sem moccan.

Becsukta maga mögött az ajtót, és beállt a sorba. Senki rá se hederített. Na most kívánom, hogy a pszichózisom beigazolódjon, mondta magában. Szeretném, ha most minden körülöttem forogna, legalábbis annyira, hogy eljussak a pénztárig.

Milyen sűrűn indíthat buszt a Nonpareil?

Cigarettára gyújtott, próbálta elhessegetni a zavaró gondolatokat. Nekidőlt a falnak, hogy valamennyire pihentesse a lábait. Nem sokat segített. Vajon milyen sokáig fogok itt ragadni, töprengett.

A sor fél óra alatt alig pár centit haladt. És a pénztártól senkit se látott eljönni. Nyakát nyújtogatva igyekezett kideríteni, mi folyik ott, de hiába. A sor elején egy nagydarab, idősebb nő állt fekete kabátban, háttal Ragle-nek. Biztos jegyet vesz. De csak nem akart végezni. A tranzakció az istennek nem jött létre. Mögötte egy sovány, középkorú férfi kétsoros öltönyben fogpiszkálót rágott unott arccal. Mögötte egy fiatal pár turbékolt, teljesen magukba feledkezve. Utánuk a sor egybeolvadt, nem látott mást, csak az előtte álló férfi hátát.

Háromnegyed óra eltelt, és még mindig ugyanott állt. Aki dilis, az még azért megőrülhet? Mi kell, hogy jegyet kapjak erre a buszra? Örökké itt fogok rostokolni?

Kezdett elhatalmasodni rajta a félelem. Lehet, hogy addig fog itt állni, amíg meg nem hal. Változatlan valóság: előtte ugyanaz a férfi, mögötte ugyanaz a fiatal katona, a padokon szemben ugyanazok a boldogtalan, üres tekintetű nők.

Mögötte a fiatal katona idegesen mocorgott, nekiütközött és azt mormolta: – Bocs, haver.

Morrant egyet válaszul.

A katona összekulcsolta a kezét, és megropogtatta az ujjperceit. Megnyalta az ajkát, majd megszólalt: – Hé, haver, kérhetek egy szívességet? Foglalná a helyemet? – És mielőtt Ragle válaszolhatott volna, a katona a mögötte álló nőhöz fordult. – Hölgyem, meg kell néznem, jól van-e a haverom, ugye visszaenged majd?

A nő bólintott.

– Kösz. – A katona átnyomakodott a tömegen a váróterem sarkába. A sarokban egy másik katona ült szétterpesztett lábbal, arca felhúzott térdén, keze lelógott. Bajtársa leült mellé, megrázta és sürgető hangon beszélni kezdett hozzá. A másik katona felemelte a fejét, és Ragle a részegeknél tipikus vörös szemet és lehajló szájat pillantott meg.

Szegény fickó, gondolta. Jól beszívott. Annak idején egy-egy eltáv végén ő is sokszor végezte ocsmány buszpályaudvarokon, ahol másnaposán igyekezett visszajutni a bázisra.

A katona visszasietett helyére a sorba. Idegesen harapdálta a száját. – Ez a sor semmit nem megy – mondta Ragle-nek. – Szerintem délután öt óta itt szoborozok. – Sima, fiatal arcát eltorzította az izgalom. – Vissza kell érnem a bázisra. Phillel nyolcra ott kell lennünk, vagy engedély nélküli eltáv lesz a vége.

Ragle úgy saccolta, tizennyolc-tizenkilenc éves. Szőke, kicsit ösztövér. Kettejük közül láthatóan ő volt a problémamegoldó.

– Az baj – felelte Ragle. – Milyen messze van a bázis?

– Egy repülőtér a főút mentén. Pontosabban repülőtér volt, igazából most rakétaállomás.

Jesszus, ahol azok a gépek fel-le szállnak. – Kocsmázni voltak? – kérdezte társalkodó hangon.

– Ebben a pöcegödörben? Egy francot – felelte a katona mérhetetlen undorral. – Nem, a partról jöttünk. Egy hetes eltávozást kaptunk. Autóval vagyunk.

– Autóval – ismételte Ragle. – Akkor minek vannak itt?

– Phil a sofőr. Én nem tudok vezetni. Ő meg még részeg. Amúgy is egy rozsdás vén tragacs. Itt hagyjuk a francba. Nem várhatjuk meg, amíg Phil kijózanodik. Különben kell egy új gumi is. Kint áll az úton, lapos kerékkel. Kábé ötven dollárt ha ér az egész. Egy '36-os Dodge.

– Ha volna, aki vezet, kocsival mennének? – kérdezte s magában hozzátette: Én tudok vezetni.

A katona rámeredt: – És a kerék?

– Beszállok – mondta. Karon fogva kivezette a katonát a sorból, át a várótermen a sarokban gubbasztó cimborájáig. – Jobb, ha ő itt marad, amíg mi rendbe hozzuk a kocsit – javasolta. Phil nem úgy festett, mint aki tud járni. Épp csak felfogta, hol van.

A katona azt mondta a társának: – Hé, Phil, ez a tag fog vezetni. Kérem a kulcsokat.

– Te vagy az, Wade? – hörögte Phil kómásan.

Wade leguggolt, belenyúlt a haverja zsebébe. – Megvan – emelte ki és adta a kulcsokat Ragle-nek. – Figyelj – mondta Phünek –, maradj itt! Elmegyünk a kocsihoz, rendbe hozzuk, és felszedünk. Rendben? Érted?

Phil bólintott.

– Menjünk – mondta Wade. Ahogy kinyitották az ajtót, és a váróteremből kiléptek a sötét, hideg utcára, ismét megszólalt. – Nagyon remélem, hogy ez a szemét nem pánikol be és rohan ki valahová. Sose találnánk meg.

Minden sötét volt. Ragle alig látta a repedezett, gaztól felvert kövezetét a talpa alatt, amint elindultak.

– Hát nem a pokolban vagyunk? – kérdezte Wade. – A buszpályaudvarokat mindig a nyomornegyedekbe teszik, már ha a város elég nagy ahhoz, hogy legyen külön nyomornegyede, ha meg nincs, akkor ki a pokolba. – Nagy léptekkel ment, talpa alatt recsegett a törmelék, amit egyikük se látott. – Piszok sötét van. Errefelé csak kétmérföldenként raktak utcalámpát vagy mi?

Mögöttük rekedt kiáltás hangzott, mire megtorpantak. Ragle megfordulva látta, hogy a másik katona áll a Nonpareil Busztársaság neonfelirat kék fényében. Kitántorgott utánuk a váróteremből, most nagyokat dülöngélt, kiáltott egyet, tett pár lépést, megállt, leejtette a két bőröndöt, amit cipelt.

– Jesszusom – dörmögte Wade. – Vissza kell mennünk, különben hasra esik, és sose találjuk meg. – Elindult vissza. Mivel Ragle-nek nem volt választása, követte. – Akár a földön is aludna egész éjjel.

Amikor odaértek, a részeg katona megragadta Wade-et, és nekidőlt. – Otthagytatok, srácok, otthagytatok.

– Maradj itt – mondta neki Wade. – Maradj itt a csomagokkal, amíg keresünk egy kocsit.

– Én vezetek – erősködött Phil.

Wade újra elmagyarázta neki az egész felállást. Ragle tehetetlenül járkált körülöttük, nem tudta, meddig bírja ezt. Végül Wade felkapta az egyik bőröndöt, és elindult. – Menjünk – mondta Ragle-nek. – Fogja a másik bőröndöt, vagy itt marad, és sose látjuk többet.

– Valaki kizsebelt – motyogta Phil.

Tovább botladoztak. Ragle teljesen elvesztette a tér- és időérzékét. Nőtt és nőtt az utcalámpa fénye, s ahogy elhaladtak alatta, kis időre vakító sárga fénnyel borította be őket, majd elhalványult mögöttük, és lassan közeledett a következő. Elmentek egy üres telek mellett, majd jött egy üres gyárépület. Két társával síneken botladoztak át. Jobbra vállmagasságban beton rakodóplaccok. Phil nekiment az egyiknek, és ottmaradt, fejét karjára ejtette. Elaludt.

Ragle egy kocsira lett figyelmes odébb a járda mellett.

– Ez az?

A két katona a kocsit méregette. – Azt hiszem – felelte Wade izgatottan. – Hé, Phil, ez az a kocsi?

– Ja. Az

egyik oldalt megült az aszfalton. Lapos kerék. Tehát megtalálták.

– Kell csinálnunk valamit a gumival – mondta Wade, a két bőröndöt a hátsó ülésre dobva. – Emeljük fel, vegyük le a kereket, és nézzük meg, mekkora gumi kell.

A csomagtartóban találtak emelőt. Phil közben elcsatangolt, látták, hogy pár méterre áll, hátrahajtott fejjel az eget nézi.

– Órákig is elálldogál így – mondta Wade, miközben emelték az autót. – Visszafele van egy Texaco kút, elmentünk előtte, mielőtt defektet kaptunk. – Ügyesen levette a kereket, és a járdára gurította. Ragle követte. – Hol van Phil? – nézett körül Wade.

Sehol sem látták.

– A fene vigye el! Megint elcsavargott.

– Menjünk el a benzinkúthoz – javasolta Ragle. – Nem érek rá egész éjjel, és maguk sem.

– Ez igaz. Hát, talán visszajön és ledől a kocsiban. Majd megtaláljuk, ha visszaértünk. – Azzal tempósan elkezdte gurítani a kereket.

Mire odaértek, a benzinkút sötét volt. A tulajdonos bezárt és hazament.

– Itt vesszek meg, ha értem – mondta Wade.

– Talán van a közelben egy másik benzinkút – vélte Ragle.

– Én nem emlékszem, hogy lenne. Ez aztán remek. – Kábának látszott. Mint aki föladta.

– Gyerünk, tovább.

Sokáig csak mentek és mentek, aztán egy Standard benzinkút fehér, piros és kék fényeit pillantották meg.

– Ámen – mondta Wade. – Tudja, egész úton imádkoztam, mint egy barom. És tessék, itt van. – Egyre gyorsabban gurította a kereket, győzedelmesen kurjongatva. – Gyerünk! – rikoltott vissza Ragle-nek.

A benzinkútnál a társaság kikeményített fehér egyenruháját viselő fiú nézte őket közömbösen.

– Hahó, öreg! – tárta ki a bolt ajtaját Wade. – Van gumid a számomra? Csak fürgén, fürgén.

A fiú letette a táblázatot, amin dolgozott, felvett a hamutartóból egy cigarettát, és kiment megnézni a gumit.

– Mire való? – kérdezte Wade-et.

– '36-os Dodge szedán.

A fiú a zseblámpáját a kerékre villantotta, hogy el tudja olvasni a méretet. Aztán elővett egy vaskos fűzős dossziét, és elkezdte lapozni. Ragle-nek úgy tetszett, minden lapot legalább négyszer megnéz, először erre lapoz, aztán vissza. Végül becsukta a dossziét. – Nem tudok segíteni.

– Akkor mit javasol? – türelmetlenkedett Ragle. – Ennek a katonának meg a haverjának vissza kell érni a bázisa, vagy engedély nélküli eltáv lesz belőle.

A benzinkutas fiú ceruzájával megvakarta az orrát. – Van egy gumis az országúton úgy ötmérföldnyire.

– Nincs időnk öt mérföldet gyalogolni – jelentette ki Ragle.

– Kint áll a Fordom – mutatta a ceruzájával a fiú. – Egyikük itt marad és itthagyja a kereket. A másik elmehet a Fordommal. A Seaside Stationt kell keresni. Az első lámpánál. Visszahozza a kereket, én meg felteszem maguknak. – A falról levett egy kocsikulcsot, és Ragle-nek adta. – És ha már ott jár, van egy egész éjjel nyitva tartó kajálda szemben. Hozhat nekem sült szalonnás-sajtos szendvicset és egy turmixot.

– Milyet?

– Ananászt, mondjuk. – Odaadott Ragle-nek egy egydollárost.

– Én maradok – ajánlotta Wade. – Siessen vissza! – kiáltotta utána.

– Rendben.

Pár pillanat múlva Ragle kitolatott a Ford kisteherautóval a kihalt utcára, majd elindult abba az irányba, amerre a fiú mutatta. Végre megpillantotta az országutat.

Micsoda helyzet, futott át a fején.

A kép egy hatsávos beton országutat mutatott. Középen az elválasztó csíkot bokrokkal és fűvel ültették be. Az országút mindkét oldalán reklámtáblák álltak. Az úton kocsik haladtak. Az egyik sávot váltott. Egy másik lelassított, hogy kihasználjon egy rést a forgalomban.

Egy sárga Ford kisteherautó tűnt fel.

A szalagos magnóból megszólalt egy hang. – Ez egy 1952-es Ford kisteherautó.

– Tudom – felelte a fiatalember.

A Fordot most oldalról, profilból mutatták. Aztán szemből. A fiatalember megfigyelte.

Leereszkedett a sötétség. A Ford felkapcsolta a reflektorait. A fiatalember jól megnézte magának elölről, oldalról és hátulról, a hátsó lámpáit pedig különösen.

A képernyőn újra nappal lett. A Ford napfényben haladt. Sávot váltott.

– A szabály megköveteli, hogy a vezető jelezzen, amikor sávot vált közölte a hang.

– Aha – dörmögte a fiatalember.

A Ford lehúzódott a kavicsos útpadkára.

– A szabály megköveteli, hogy amikor a jármű megáll, a vezető jelezzen – szólt a hang.

A fiatalember felkelt, és a géphez ment.

– Ismerem ezt a lehajtót – morogta magában. Visszatekerte a szalagot, majd feltett egy másik tekercset. Ahogy fűzte be, csöngött a telefon. Hangosan megszólalt: – Halló?

A csöngés abbamaradt, s a falból egy tompa hang hallatszott, melyet nem ismert fel. – Még mindig a sorban áll.

– Rendben.

A vonal megszakadt. A fiatalember végzett a befűzéssel, és elindította a gépet.

A képernyőn egy egyenruhás férfi képe jelent meg. Csizma, abba belegyűrt barna nadrág, bőröv, pisztolytáska, barna vászoning, a gallér alól kikandikáló nyakkendő, vastag barna dzseki, szemellenzős sapka, napszemüveg. Az egyenruhás férfi körbefordult, minden oldalról megmutatta magát. Aztán felült egy motorbiciklire, berúgta és nagy gázt adva elszáguldott.

A kép a távolból kísérte.

– Remek – mondta a rövidnadrágos, atlétás fiatalember. Elővett egy elektromos borotvát, bekapcsolta, és a képernyőt nézve nekiállt borotválkozni.

A motoros rendőr üldözőbe vett egy kocsit. Egy idő múlva utolérte, és intett neki, hogy álljon félre. A fiatalember, miközben szórakozottan borotválkozott, a motoros rendőr arcát tanulmányozta.

A rendőr azt mondta: – Láthatnám a jogosítványát, kérem?

A fiatalember megismételte a szavakat: – Láthatnám a jogosítványát, kérem?

A megállított kocsi ajtaja kinyílt, és középkorú férfi szállt ki belőle, fehér ingben és vasalatlan nadrágban, és a zsebébe nyúlva kérdezte: Valami baj van?

– Tudatában van, hogy mekkora itt a megengedett legnagyobb sebesség, uram?

A fiatalember azonnal megismételte: – Tudatában van, hogy mekkora itt a megengedett legnagyobb sebesség, uram?

– Persze, csak negyvenöttel mentem, ami a táblán is áll – felelte a sofőr, azzal odaadta a tárcáját a rendőrnek, aki gondosan megvizsgálta a jogosítványt. A képernyőn megjelent a jogosítvány felnagyított képe, s ott is maradt, míg a fiatalember befejezte a borotválkozást, arcszeszt paskolt az arcára, száját bekente szőlőzsírral, hóna alá dezodort fújt, és nekiállt keresni az ingét. A kép csak ekkor tűnt el.

– A jogosítványa már lejárt, uram – közölte a rendőr.

Ahogy ingét lehúzta a vállfáról, a fiatalember utána mondta: – A jogosítványa már lejárt, uram.

Csöngött a telefon. Odaugrott a géphez, megnyomta a stop gombot. – Halló?

A falból megint felhangzott a tompa hang. – Éppen Wade Schulmannnal beszélget.

– Értem.

A vonal megszakadt. Újraindította a szalagot, ezúttal gyors tekeréssel. Majd megállította, és visszakapcsolta lejátszásra. A rendőr éppen körüljárt egy autót, és azt mondta a nőnek, aki vezette:

– Lenyomná a fékpedált, kérem?

– Nem értem, mi a baj – méltatlankodott a nő. – Sietek. Nevetséges ez a zaklatás. Ismerem én a törvényt.

A fiatalember megkötötte a nyakkendőjét, felcsatolta nehéz bőrövét és a pisztolytáskáját. – Elnézést, uram – mondta, ahogy fejébe nyomta szemellenzős sapkáját. – A féklámpája nem világít. Féklámpa nélkül nem folytathatja az útját. Le kell állnia. Láthatnám a jogosítványát?

Már a kabátját vette fel, amikor megint csöngött a telefon.

– Halló? – mondta, önmagát nézve a tükörben.

– A kocsi felé megy Wade Schulmann-nal és Philip Burnsszel – jelentette a tompa hang.

– Rendben – felelte a fiatalember. A szalagos lejátszóhoz ment, és megállította egy olyan helyen, ahol a film a rendőrt mutatta szemből és közelről, majd a tükörhöz lépve összehasonlította a két képet. Tökéletes, vélte.

– Most lépnek be a Standard benzinkút épületébe – mondta a tompa hang. – Induljon.

– Megyek. – Becsukta maga után az ajtót, és a sötét betonrámpán a motorbiciklihez ment. Felült, majd teljes súlyát beleadva berúgta. A motor felbőgött. Kigurult a motorbiciklivel az utcára, felkapcsolta a lámpát, lenyomta a kuplungot, sebességbe tette, kiengedte a kuplungot és gázt adott. A motor nagy hanggal megindult. Ügyetlenül kapaszkodott, míg kicsit fel nem gyorsult, akkor megnyugodva lazított. Az első kereszteződésnél jobbra fordult, az országút felé.

Már az országúton járt, mire eszébe jutott, hogy elfelejtett valamit. Micsodát? Az egyenruhához valamit.

A napszemüveget.

Éjjel is kell? Miközben az autókat és a teherautókat kerülgetve haladt, próbálta eszébe idézni. Talán azért, hogy védjen a reflektoroktól. Egyik kezét elvette a kormányról, és a kabátzsebébe túrt. Ott volt a napszemüveg. Kivette és feltette. Sokkal, de sokkal sötétebb lett, egy pillanatra semmit nem látott.

Talán mégse kell.

Próbaképpen levette, úgy nézte az utat, majd megint feltette. Balról egy nagy jármű ért mellé. Nemigen figyelt rá. Egy autó, ami lakókocsit húzott. Felgyorsított, hogy lehagyja. A kocsi is felgyorsított.

A fenébe, mégiscsak elfelejtett valamit: a kesztyűt. A hidegtől máris elzsibbadt mindkét keze, az amelyikkel a kormányt fogta, és az is, amelyikkel a szemüveget.

Van még idő visszamenni érte? Úgy döntött, hogy nincs.

Hunyorogva kereste a sárga Ford kisteherautót. A lámpánál fog felhajtani az országúira.

Bal oldalán a lakókocsis autó felgyorsult, és már lehagyta. Sőt, azt vette észre, hogy szép lassan áthúzódik elé. A fenébe. Levette a napszemüveget, és a jobbra eső sávba sorolt. Dudaszó harsant; közvetlen mellette haladt egy autó. Visszarántotta a kormányt. Ugyanebben a pillanatban a lakókocsis elkezdett ráhúzódni. Keze lecsapott a dudára. Duda? Van a motornak is dudája? A sziréna. Előredőlt, hogy bekapcsolja.

Amikor a sziréna felbődült, a lakókocsis egyből abbahagyta a szórakozást, és visszatért a saját sávjába. És jobbra a másik kocsi is nagyobb helyet hagyott.

Rögtön magabiztosabban érezte magát.

Mire észrevette a sárga Fordot, már egészen élvezte a helyzetet.

Ideje használnom a téridő-érzékemet, mondta magának. A csodálatos tehetségemet.

Felmérte maga körül a forgalmat, az autók helyzetét és sebességét. Amikor mindezt jól a fejébe véste, élesen bevágott balra, két autó közé. A mögötte haladó nem tehetett mást, lelassított. Minden hűhó nélkül besorolt a sűrűbb forgalomba, majd gyors egymásutánban párszor sávot váltott, amíg egy kétrészes darus kocsi elé nem került, így hátulról nem lehetett látni. Ezalatt a sziréna egyfolytában bőgött, de már nem tudta megállapítani, hol jár a motoros rendőr. Biztos ő is elvesztett szem elől engem, gondolta.

A darus kocsi és az előtte haladó szedán közt megbújva még a féklámpája sem látszott. Márpedig éjjel a zsaruk is csak a féklámpa alapján tájékozódnak.

Hirtelen mellette balról elsüvített a motoros rendőr. A zsaru feléje fordította a fejét, és felismerte. Ragle nem tudott sebességet váltani, közre volt fogva. A forgalom haladt tovább. A sofőrök nem tudhatták, kit keres a rendőr, azt hitték, a motoros továbbmegy.

Azt várja, hogy én lépjek, spekulált Ragle. Hirtelen sávot váltott, kettővel arrébb került a rendőrtől. Biztos ott vár a padkán. Ragle lelassított, így a mögötte jövők kénytelen voltak jobbra sorolni, ahol jól összetömörültek a járművek.

Egy pillanatra látta a kavicsos útszegélyen álló rendőrt. A zsaru visszafelé kémlelt. Nem vette észre a Fordot, s a következő pillanatban Ragle biztonságban volt. Ez is megvan. Gyorsított, és most először szinte süvített a többiek előtt.

Nemsokára észrevette a lámpát, amit keresett.

Viszont a Seaside Stationt, amiről a benzinkutas fiú beszélt, nem látta.

Furcsa.

Jobb lesz, ha letakarodom az országútról, mondta magában. Nehogy leintsenek. Biztos megsértettem valami szabályt, a kocsinak hátul nincs rendes lámpája vagy valami. Bármilyen kifogás megteszi, aztán mozgásba lendülhet a gépezet, és rám zárul a csapda.

Tudom, hogy a pszichózis beszél belőlem, merengett, de akkor sem akarom, hogy elkapjanak.

Jelzett, és lekanyarodott az országútról. A kocsi nagyot döccenve egy keréknyomtól barázdált földútra ért. Amint fékezett, azonnal leállította a motort, és lekapcsolta a lámpát. Senki sem fog észrevenni. De hol a fenében vagyok? És mihez kezdjek?

Nyakát tekergetve kereste a Seaside Stationt, de hiába. A keresztutca csak pár száz méternyire volt kivilágítva, aztán sötétbe veszett. Nincs arra semmi. Mellékút. Ez a városból kivezető egyetlen főút.

Jó messze az országút mentén végre észrevett egy árva színes neont.

Odáig még elmegyek. Vagy ne kockáztassam meg az országutat?

Várt, amíg azt nem látta, hogy sűrűsödik a forgalom. Akkor indított és egy pillanat alatt kilőtt az útra. Ha jött is a zsaru, nem vehette észre, hogy eggyel több lett a hátsólámpa.

Aztán már látta is a neont, egy útszéli kocsmáé volt. Egy pillantással felmérte: kavicsos parkoló. Magas neonfelirat: NEM-DE-BÁR. Egy nyolcszögű, egész modern, földszintes stukkó épület. Kivilágított ablakok. Előtte pár kocsi. Jelzett, és élesen lekanyarodott az országútról, be a parkolóba. A Ford éppen hogy megállt, húsz-harminc centire a faltól. Remegve sebességet váltott, és átgurult az épület másik oldalára, ahol nem látszott az útról, a személyzeti bejáróhoz, a szemetes konténerek és az üres kartondobozok mellé. Ahol az árut rakodják.

Kiszállt, és visszament ellenőrizni, tényleg nem látszik-e. Nem, az országútról biztosan nem. Egy elhaladó járműből pláne. Ha meg valaki megkérdezi, simán letagadja, hogy köze van a Fordhoz. Hogy tudnák bizonyítani, hogy azzal jött? Gyalog jöttem, mondja majd. Vagy: stoppoltam, aki elhozott, a keresztútnál fordult le.

Benyitott a bárba. Talán itt meg tudják mondani, hol van a Seaside Station. Gondolom, ezt a helyet említette a srác, hogy innen hozzak szalonnás szendvicset.

Biztosan ez az. Jó sokan vannak. Mint a buszállomáson. Ugyanaz a séma.

A bokszok többségét párok foglalták el. Középen, a kifli alakú pultnál férfiak ettek-ittak. A helyiségben erős hamburgerillat terjengett. A sarokban zenegép bömbölt.

A parkolóban nincs annyi kocsi, ami megmagyarázná, miért vannak ilyen sokan.

Eddig még senki nem figyelt fel rá. Nem is lépett be, csak becsukta az ajtót, gyors léptekkel átvágott a parkolón, és megkerülte az épületet, vissza a Fordhoz.

Túl nagy. Túl modern. Túl fényes. Túl zsúfolt. Ez már az elmebajom utolsó fázisa? Gyanakvás: emberekre, színekre, életre és zajra. Kerülöm őket, gondolta. Perverz élvezettel. Keresem a sötétséget.

A sötétben szinte tapogatózva ment vissza a kocsihoz, beindította, majd a reflektort fel sem kapcsolva kitolatott, amíg a Ford orra az országút felé nem nézett. Amint talált egy lyukat a forgalomban, besorolt a szélső sávba. Újra mozgásban volt, ki a városból, valaki más autójában. Egy benzinkutaséban, akit előtte az életében nem látott. Elloptam a kocsiját, döbbent rá. De mi mást tehetek?

Biztos vagyok benne, hogy összeesküdtek ellenem. A két katona meg a benzinkutas. Kitervelték. A buszállomáson is. Meg a taxisofőr. Mindenki. Nem bízhatok senkiben. Elküldték ebben a kocsiban, hogy elkapjon az első arra járó motoros járőr. Talán a hátsó lámpákon az olvasható, hogy OROSZ KÉM. A "rúgj belém" paranoiás változata.

Igen, szőtte tovább. Ó az az ember, akinek a hátára ráragasztották, hogy RÚGJ BELÉM. És akármilyen gyorsan fordul meg, sosem látja a feliratot. De az ösztönei azt súgják, hogy ott van a hátán. Figyeli az embereket, mérlegeli a tetteiket. Abból következtet. És csak arra tud következtetni, hogy a hátán bizony ott a felirat, mert azok mind sorba állnak, hogy belerúgjanak.

Nem megyek semmilyen kivilágított helyre. Nem beszélek senkivel, akit nem ismerek. De ezek nem is igazán idegenek, mind ismernek engem. Vagy barátok, vagy ellenségek...

Barát, merengett. Kicsoda? Hol? A nővérem? A sógorom? A szomszédok? Bízom bennük, amennyire tőlem telik. De nem eléggé.

Hát ennyi.

Vezetett tovább. Több neonfelirat nem bukkant fel. A táj az országút mindkét oldalán sötét, élettelen volt. A forgalom megritkult. A szembejövő sávból csak néha-néha villant rá egy reflektor.

Egyedül.

Lepillantva észrevette, hogy a kocsi műszerfalában van egy beépített készülék. Egy rádió. Felismerte a hangolósávot. A két gombot. Ejha.

Ha bekapcsolom, rólam fognak beszélni.

Odanyúlt, habozott, majd mégis bekapcsolta. A rádió zümmögni kezdett. A csövek szép lassan bemelegedtek, és jobbára sztatikus zajok úsztak be. Ragle a hangerőgombbal vacakolt.

– ... utána – nyafogta egy éles hang.

– ... nem – így egy másik.

– ... amit csak tudtam.

– ... rendben. – Aztán egy sor pukkanás.

Egymást hívogatják, mondta magának Ragle. Az éter zsong a figyelmeztető hívásoktól. Ragle Gumm elszökött! Ragle Gumm menekül!

– ... tapasztaltabb – nyafogta a hang.

Legközelebb tapasztaltabb csapatot küldjétek, egészítette ki gondolatban Ragle. Ezek amatőrök.

– ... akár ... tovább...

Fel is adhatjuk akár. Nincs értelme tovább keresni. Túl ravasz. Túl okos.

– ... Schulmann szerint...

Ez Schulmann parancsnok lesz, mondta magában Ragle. A főparancsnok a genfi főhadiszálláson. Aki felügyeli a szupertitkos stratégiát és összehangolja a világméretű katonai mozgásokat, amelyek arra irányulnak, hogy elkapják ezt az autót. Csatahajók tartanak felém. Atomágyúkkal. A szokásos hadigépezet.

A nyafogó hang kezdett az agyára menni, kikapcsolta a rádiót. Mint az egerek. Egymásnak cincogó egerek. Feláll tőle a szőr az ember hátán.

A kilométeróra szerint úgy húsz mérföldet tett meg. Jókora távolság, és sehol egy város. Sehol semmi fény. Most már forgalom sem. Csak az előtte futó út, balra az elválasztó csík. A reflektor fényében az aszfalt.

Sötétség, lapos földek. Fent csillagok.

Még tanyaházak sem? Útjelző táblák?

Istenem, mi történik, ha itt lerobbanok? Hol vagyok? Vagyok egyáltalán valahol?

Talán nem is mozgok. Megakadtam egy köztes helyen. A kocsi kerekei csak pörögnek egy helyben... hasztalan pörögnek a végtelenségig. A mozgás illúziója. A motor hangja, a kerék hangja, a reflektor fényében az aszfalt. De semmi mozgás.

Csakhogy túlságosan félt megállni, és ellenőrizni a dolgot. A pokolba az egésszel. A kocsiban legalább biztonságban van. Van körülötte valami. Egy fémburok. Előtte műszerfal, alatta ülés. Mutatók, kormány, pedálok, gombok.

Jobb, mint a kinti üresség.

És ekkor messze jobbra fényt pillantott meg. Nem sokkal később pedig egy tábla villant fel a reflektor fényében. Kereszteződést jelzett. Egy út jobbra és balra.

Lassított, és lefordult jobbra.

Keskeny, repedezett út bukkant fel a lámpák fényében. A kocsi ugrált, dülöngélt; még inkább lassított. Elhagyott út. Gondozatlan. Az első kerék mély gödörbe döccent. Kettesbe váltott, és kis híján megállt. Majdnem eltörte a tengelyt. Óvatosabban haladt előre. Az út kanyargott és emelkedett.

Dombok vették körül, a növényzet sűrűsödött. Egy faág került a kerekek alá, hallotta, ahogy recsegve eltörik. Hirtelen egy fehér bundás állat iramodott át előtte. Elrántotta a kormányt, a kerekek megpördültek. Rémülten a másik irányba kapta a kormányt. Az előbbi rémálom valósággá lett: egy helyben pörgő kerék, süllyedés a puha, omlós talajba.

Visszaváltott, és lassan kaptatott fel a szörnyen meredek lejtőn. Az aszfalt helyét döngölt föld vette át. Mély keréknyomokat hagytak benne az erre járó gépek. Valami végigkarcolta a kocsi tetejét, ő önkéntelenül lehúzta a fejét. A reflektorok fénye belehasított a sötét növényzetbe, ahogy egy lejtő széle felé tartott. Aztán az út élesen balra kanyarodott, eltűnt a szeme elől, alig bírta kapkodni a kormányt. A reflektor fényében újra megjelent az út, bokrok szegélyezték és nőttek ki belőle is. Keskenyebb is lett. Egy gödörhöz érve kicsit lefékezett, úgy gurult át rajta.

A következő kanyarban kisodródott, a jobb oldalon mindkét kerék az aljnövényzetre futott, a kocsi megpördült, mire ő gyorsan rátaposott a fékre. Leállította a motort. A kocsi ferdén állt. Érezte, hogy csúszik le jobbra. Gyorsan megragadta az ajtót. A kocsi megemelkedett, nyikorgott, majd úgy maradt, félig felfordulva.

Már csak ez hiányzott, gondolta.

Nagy nehezen kinyitotta az ajtót, és kimászott.

A reflektorok bokrok és fák közé fúltak. Fent az ég. Az út még tovább emelkedett. Megfordult, és lenézett. Messze lent ki tudta venni a fények sorát, az országutat. Város sehol. Település sehol. Aztán a domb sziluettje elvágta a fényeket.

Elindult felfelé az úton, inkább a lábára, mintsem a szemére bízva magát. Ha a jobb lába növényzetre taposott, kicsit korrigált balra. Mint a radar. Vagy pályán maradni vagy egyenesen előre.

Az aljnövényzetben mindenféle dolgok zörögtek, de léptei zajára távolodni kezdtek. Ártalmatlanok. Különben nem menekülnének.

Hirtelen rosszul lépett, megbotlott, épp csak hogy sikerült nem elesnie. Az út vízszintbe billent. Ragle lihegve megállt. Felért a domb tetejére.

Jobbra világított a korábban látott fény. Egy ház, távolabb az úttól. Tanyaház. Láthatóan lakott. A fény az ablakokból jött.

Egy földúton elindult abba az irányba. Kerítés állta útját, tapogatva megkereste a kaput. Eltartott egy ideig, mire ki tudta nyitni. A csapás, a két mély vajat egyenesen a ház felé vezetett. Jó párszor elesett, mire lába alatt kőlépcsőket érzett.

A ház. Csak ideért.

Fellépett a tornácra, és kinyújtott kézzel addig-addig tapogatott, míg ujjai egy régimódi csengőre találtak.

Megnyomta, majd várt, zihálva, reszketve az éjszakai hidegben.

Kinyílt az ajtó, és egy nagydarab, barna hajú, középkorú nő állt előtte. Sárgásbarna nadrágot és piros-barna kockás inget viselt, meg gombolható szárú munkabakancsot. Mrs. Keitelbein, szólalt meg egy hang a fejében. Mert ő volt az. És mégsem. Csak nézte a nőt, az meg őt.

– Tessék? – kérdezte végül a nő. Mögötte a nappaliból egy férfi kukucskált ki. – Mit óhajt?

– Baleset ért – mondta Ragle.

– Jaj, jöjjön be – tárta ki az ajtót a nő. – Megsérült? Egyedül van? azzal kilépett a tornácra, hátha van még ott valaki.

– Egyedül – felelte Ragle. Madárszem mintázatú jávorfa bútorok: alacsony szék, asztal, hosszú pad, rajta hordozható írógép. Kandalló. Széles padlódeszkák, fent gerendák. – Kellemes – indult el a kandalló felé.

Egy férfi, kezében nyitott könyv. – Használhatja a telefont – mondta. – Sokat gyalogolt?

– Nem túl sokat. – A férfinak nyájas, széles arca volt, sima, akár egy fiúé. Sokkal fiatalabbnak látszott a nőnél, talán a fia. Kiköpött Walter Keitelbein. Ijesztő hasonlóság. Egy pillanatra...

– Szerencséje van, hogy idetalált – mondta neki a nő. – A dombon a többi ház mind üres. Nyárig senki nincs itt.

– Értem.

– Mi meg egész évben itt vagyunk – tette hozzá a fiatalember.

– Mrs. Kesselman vagyok – mutatkozott be a nő. – Ez meg a fiam.

Ragle csak nézte őket meredten.

– Valami baj van? – kérdezte Mrs. Kesselman.

– Egy pillanatra ismerősen csengett a név – felelte nagy nehezen Ragle. Mit jelent ez az egész? A nő kétségtelenül nem Mrs. Keitelbein. És a fiatalember sem Walter. Vagyis a hasonlóság nem jelent az égvilágon semmit.

– Mit keresett errefelé? – kérdezte Mrs. Kesselman. – Ez igencsak isten háta mögötti hely lesz, amikor az emberek elmennek. Tudom, furcsa ezt hallani tőlünk, hiszen mi itt lakunk.

– Egy barátomhoz igyekeztem.

Ez láthatóan kielégítette a két Kesselmant. Mindketten bólogattak.

– A kocsim letért az útról az egyik kanyarban, és felborult – folytatta Ragle.

– Jajjaj – csóválta a fejét Mrs. Kesselman. – Milyen kellemetlen. Le is csúszott az útról az árokba?

– Nem. De feljebb kéne vontatni, így nem merek beülni, hátha még lejjebb csúszik.

– Nehogy beüljön – értett egyet Mrs. Kesselman. – Volt már, hogy egy kocsi lecsúszott az útról egész a fenékig. Felhívja a barátját, hogy nincs semmi baja?

– Nem tudom a számát.

– Megnézheti a telefonkönyvben – javasolta a fiatal Kesselman.

– Nem tudom a nevét. Sőt még azt se, hogy férfi vagy nő. – Vagy hogy egyáltalán létezik, tette hozzá gondolatban.

A két Kesselman biztatón mosolygott rá. Persze feltételezték, hogy amit mond, azt nem gondolja komolyan.

– Akar hívni autómentőt? – kérdezte Mrs. Kesselman, de a fia közbevágott.

– Éjszaka senki nem küld ide vontatót. Ezt már kipróbáltuk több műhellyel is. A kisujjukat se mozdítják.

– Igaz is – bólogatott az anyja. – Istenem. Ez baj. Mi is mindig attól rettegtünk, hogy ez történik velünk. De persze ennyi év után mi már elég jól ismerjük az utat.

– Szívesen elviszem a barátjához, ha tudja, hova kell menni – ajánlkozott a fiatalabb Kesselman. – De visszavihetem az országútra vagy a városba is. – Az anyjára nézett, aki egyetértőn bólintott.

– Nagyon kedves maguktól – felelte Ragle. Csakhogy esze ágában sem volt menni, megállt a kandalló mellett, melegedett és élvezte a szoba békességét. Úgy érezte, bizonyos tekintetben ez a legemberibb ház, amiben életében járt. A képek a falakon. A rend. Semmi felesleges csecsebecse. Minden ízlésesen elrendezve: könyvek, bútorok, szőnyegek. Az egész pont megfelelt az ő erős belső rendszeretetének. A rendszer utáni vágyának. Itt igazi esztétikai egyensúly van, vélte. Ezért olyan megnyugtató.

Mrs. Kesselman arra várt, hogy mondjon vagy tegyen valamit. Aztán amikor Ragle csak állt a kandallónál, azt mondta: – Kér valamit inni?

– Igen, köszönöm.

– Megnézem, mi van. Elnézést – azzal a nő kiment a szobából. A fia maradt.

– Elég hideg van – jegyezte meg a fiú.

– Az.

A fiatalember esetlenül kezet nyújtott: – Garret vagyok. – Kezet ráztak. – Lakberendezéssel foglalkozom.

Ez magyarázta hát az ízléses berendezést. – Nagyon kellemes ez a hely – dicsérte meg Ragle.

– És maga mivel foglalkozik? – kérdezte Garret Kesselman.

– Egy újságnál vagyok – felelte Ragle.

– Azt a mindenit! Nem viccel? Az biztos fantasztikus munka. A suliban pár évig tanultam újságírást.

Mrs. Kesselman visszatért egy tálcával, amin három kis pohár és egy szokatlan alakú üveg volt. – Tennessee whisky – mondta, és letette a tálcát az üvegtetejű kávézóasztalra. – A környék legrégibb szeszfőzdéjéből. Fekete címkés Jack Daniel's.

– Sose hallottam róla – mondta Ragle –, de pompásan hangzik.

– Csodás ital – nyújtott Garret egy pohárral az italból Ragle-nek. Olyasmi, mint a kanadai whisky.

– Én inkább sörivó vagyok – magyarázta Ragle. Megkóstolta a whiskyt, ízlett neki. – Finom.

Hallgattak egy sort.

– Nem épp a legjobb ötlet éjszaka indulni el autóval – szólalt meg Mrs. Kesselman. Amikor kiitta a whiskyt, töltött magának még egy pohárral. – A legtöbben nappal intézik az ilyesmit. – Vele szemben ült le, fia pedig a kanapé karfájára telepedett.

– Összevesztem a feleségemmel – mesélte Ragle –, és elegem lett. Muszáj volt kiszellőztetnem a fejem.

– Az kellemetlen – bólintott Mrs. Kesselman.

– Még arra se vettem a fáradtságot, hogy összepakoljak valami ruhát – folytatta Ragle. – Nem akartam semmit, csak elmenni. Aztán eszembe jutott ez a barátom, gondoltam, meghúzom magam nála, amíg egyenesbe jövök. Évek óta nem láttam. Lehet, hogy már rég elköltözött. Iszonyú, amikor véget ér a házasság. Mintha a világnak lenne vége.

– Úgy-úgy – hümmögött Mrs. Kesselman.

– Megengednék, hogy éjjelre itt maradjak? – szegezte nekik a kérdést Ragle.

Azok ketten egymásra néztek, aztán zavarukban egyszerre válaszoltak. A lényeg, hogy nemet akartak mondani.

– Valahol meg kell szállnom – erősködött Ragle. A kabátzsebébe nyúlt a tárcájáért. Kivette, kinyitotta és pénzt húzott elő. – Van nálam pár száz dollár. Megfizetem a kellemetlenséget.

– Ezt meg kell beszélnünk – állt fel Mrs. Kesselman, és intett a fiának. Átmentek a másik szobába, becsukták maguk mögött az ajtót.

Muszáj itt maradnom, mondta magában Ragle. Töltött magának még egy pohár whiskyt, majd visszament a kandallóhoz a melegbe.

A Ford azzal a rádióval, töprengett. Biztos az övék volt, különben nem lett volna benne rádió. És a fiú a Standard benzinkútnál, az is az ő emberük.

Bizonyíték. A rádió a bizonyíték. Nem csak képzelem. Tény.

"Az ő gyümölcseikről ismeritek meg őket." Ezeknek pedig az a gyümölcse, hogy rádión kommunikálnak.

Nyílt az ajtó. Mrs. Kesselman és a fia visszajött. – Megbeszéltük – mondta, és leült Ragle-lel szemben a szófára. Fia komoly arccal állt mellette. – Nyilvánvaló, hogy maga szorult helyzetben van. Megengedjük, hogy maradjon, mert bajban van. De szeretnénk, ha őszinte lenne velünk, mert úgy érezzük, nem az. Többről van szó, mint amennyit elmondott.

– így igaz – bólintott Ragle. A két Kesselman összenézett.

– Azért ültem autóba, hogy öngyilkos legyek – mondta Ragle. – Felgyorsítok és letérek az útról. Ott végzem az árokban. Csak megijedtem.

Rémülten néztek rá. – Jaj, nem! – tátogott Mrs. Kesselman. Felállt, és feléje lépett. – Mr. Gumm...

– Nem Gummnak hívnak – tiltakozott Ragle erőtlenül. De kétségtelenül felismerték. Már az első pillanatban.

Az egész világ ismer. Nem kéne már ezen meglepődnöm. Tulajdonképpen nem is lep meg.

– Én tudtam, ki maga – mondta Mrs. Kesselman –, csak nem akartam kínos helyzetbe hozni, látva, hogy nem akarja, hogy tudjuk.

– Hadd kérdezzem meg, anya, hogy kicsoda Mr. Gumm? Biztos tudnom kéne, de én nem tudom.

– Ó, drágám, ő az a Mr. Gumm, aki megnyeri a Gazette minden játékát. Emlékszel, a múlt héten láttunk róla egy műsort a tévében. – Ragle-hez fordult. – Én mindent tudok magáról. 1937-ben én is jelentkeztem az Öreg Arany játékra. Eljutottam a csúcsig, minden fordulót megnyertem.

– Na persze, csalt – tette hozzá a fia.

– Igen, csaltam – hagyta helyben Mrs. Kesselman. – Egy barátnőmmel ebédidő alatt kisurrantunk, volt öt dollárunk, amit erre tettünk félre, és egy öreg árustól vettünk egy előre kitöltött szelvényt a pult alól.

– Ugye nem baj, ha a pincében kell aludnia? – váltott témát Garret. Nem igazi pince, pár éve átalakítottuk amolyan játszószobának. Van benne fürdőszoba és ágy, olyan vendégeknek adjuk, akik nem tudnak lemenni a dombról.

– De ugye már nem akar... tudja... végezni magával? – kérdezte Mrs. Kesselman. – Már letett róla, ugye?

– Le – nyugtatta meg Ragle.

– Ennek örülök – könnyebbült meg a nő. – Mint játékostársa, nagyon rosszul viselném. Mind azt várjuk, hogy továbbra is nyerjen.

– Gondolj bele, anya – mondta neki Garret. – Bevonulunk a történelembe, mint azok, akik megakadályozták, hogy... – elfelejtette a nevet – Mr. Gumm engedjen a késztetésnek, és öngyilkos legyen. Nevünket majd az övével emlegetik. Híresek leszünk!

– Híresek – bólintott Ragle.

Töltöttek még egy kör Tennessee whiskyt. Aztán mindhárman csak ültek a nappaliban, kortyolták az italukat, és nézték egymást.

– Távirat Mr. William Black részére – mondta az egyenruhás fiú. – Itt írja alá, kérem – azzal egy ceruzát és egy írótáblát nyújtott át. Junie aláírta, aztán átvette a táviratot.

Becsukta az ajtót, majd bevitte a táviratot a férjének. – A tiéd.

Bill Black felbontotta, és elfordult, hogy a felesége ne tudjon beleolvasni.

MOTOROS ELSZALASZTOTTÁ FORDOT. GUMM ELHAGYTA NEMDEBART. MAGA JÖN.

Sose küldj egy taknyost férfimunkára, mondta magában Bill Black. Én se tudok jobbat, mint maga. A karórájára pillantott. Este fél tíz. Rohan az idő. Már túl késő.

– Mi áll benne? – kérdezte tőle Junie.

– Semmi – válaszolta. Jó lenne tudni, megtalálják-e, merengett. Remélem. Mert ha nem, holnapra sokunk meghal. Csak az Isten tudja, hány ezren. Az életünk függ Ragle Gummtól. Tőle és a játéktól.

– Valami katasztrófa, ugye? – kérdezősködött tovább Junie. – Az arcodon látom.

– Üzlet – felelte foghegyről. – Városi ügy.

– Igen? Ne hazudj nekem. Biztos Ragle-ről van szó. – Hirtelen kikapta férje kezéből a táviratot, és kiszaladt a szobából. – Róla! – kiáltott fel, amikor megállt és elolvasta. – Mit műveltél? Felbéreltél valakit, hogy ölje meg? Tudom, hogy eltűnt. Beszéltem Margoval telefonon, és azt mondta...

A férfi visszavette a táviratot. – Fogalmad sincs, mit jelent – mondta hatalmas önfegyelemmel.

– Nem nehéz kitalálni. Amint Margo megmondta, hogy Ragle eltűnt...

– Ragle nem tűnt el – javította ki a férje, már igencsak a türelme végén járva. – Elment.

– Honnan tudod?

– Tudom és kész.

– Tudod, mert te vagy a felelős érte.

Tulajdonképpen igaza van, gondolta Bill Black. Én vagyok a felelős, mert amikor ő meg Vic előbújtak abból a klubházból, azt hittem, csak viccelnek. – Jól van, én vagyok a felelős.

A nő szeme elsötétült, a pupillák összeszűkültek. – Gyűlöllek! – sziszegte a fejét rázva. – A legszívesebben elvágnám a torkodat.

– Csak rajta. Nem is olyan rossz ötlet.

– Átmegyek hozzájuk.

– Minek?

– Elmondom Vicnek és Margonak, hogy te vagy ezért a felelős. – Az ajtó felé indult gyors léptekkel, de a férfi utána ugrott, és megragadta. Engedj el! – próbált kiszabadulni a nő. – Azt is elmondom nekik, hogy Ragle-lel szeretjük egymást, és ha túléli a te gonosz...

– Ülj le, és pofa be! – Aztán eszébe jutott Blacknek, hogy Ragle nem oldotta meg az aznapi feladványt. Pánik kezdett elhatalmasodni rajta, de még időben összeszedte magát. – Legszívesebben bezárkóznék a szekrénybe – mondta halkan a feleségének. – Nem is, inkább elbújnék a padló alá, a földbe.

– Gyermeki bűntudat – felelte lenézően Junie.

– Félelem – helyesbített Bill Black. – Egyszerű félelem.

– Szégyelled magad.

– Nem. Gyermeki félelem. Felnőtt félelem.

– "Felnőtt félelem" – fújtatott Junie. – Ilyen nincs is.

– Ó, dehogy nincs.

– Remek – mondta. Az italtól elálmosodott. – Köszönöm. Viszlát holnap.

– Itt lent is rengeteg könyv meg magazin van – mondta még Garret. Ha nem tudna aludni. És van sakk is meg még egy-két játék. Na, persze mind társasjáték.

Aztán elment. Ragle hallgatta, ahogy léptei távolodnak, fel a lépcsőn a földszintre. Csukódott a fönti ajtó.

Ragle leült az ágyra, lerángatta és a padlóra dobta a cipőjét. Aztán mindkettőt megfogta, épp csak ujjheggyel, magasra emelte, és kereste, hová tehetné le. Észrevett egy polcot a fal mentén, rajta lámpa, felhúzós óra és kis fehér műanyag rádió.

Amint meglátta a rádiót, azonnal visszavette a cipőjét, begombolta az ingét, és felrobogott a lépcsőn.

Majdnem átvertek. De csak elárulták magukat. Kettesével vette a lépcsőfokokat, majd kilökte a fenti ajtót. Talán egy perc telt el, hogy Garret Kesselman feljött. Ragle megállt a hallban, és hallgatózott. Mrs. Kesselman hangját hallotta valahonnan.

Most lép kapcsolatba velük. Telefonon vagy rádión. Valahogy. A hang irányába lopakodott, amilyen halkan csak tudott. A sötét hall egy félig nyitott ajtóhoz vezetett. Fény ömlött ki a helyiségből, s közelebb érve Ragle az ebédlőbe látott be.

A hálóköntöst és papucsot viselő, haját turbánban hordó Mrs. Kesselman egy kis fekete kutyát etetett a padlóra tett tálból. Mindketten meglepődve néztek fel, amikor Ragle kitárta az ajtót. A kutya hátrálni kezdett, és szapora ugatásba fogott.

– Jaj, de megijesztett! – nyelt nagyot Mrs. Kesselman. Egy doboz kutyakekszet tartott a kezében. – Szüksége van még valamire?

– Egy rádió van ott lent.

– Igen.

– Ők is rádión kommunikálnak.

– -Kik?

– Hát ők. Nem tudom, kik ők, de ott vannak mindenhol. Üldöznek. – És maga meg a fia is közéjük tartozik, tette hozzá magában. Majdnem rászedtek. Csak elfelejtették eldugni a rádiót. Biztos nem jutott rá idő.

Garret bukkant elő a haliból. – Minden rendben? – kérdezte aggódó hangon.

– Csukd be az ajtót, drágám – mondta neki az anyja. – Négyszemközt szeretnék beszélni Mr. Gumm-mal.

– Nem, maradjon csak ő is – mondta Ragle, és a fiú felé lépett, aki pislogva hátrahőkölt, s a kezét ijedten maga elé emelte. Ragle becsukta az ajtót. – Nem tudom, hogy már szóltak-e nekik, hogy itt vagyok. Bízom benne, hogy még nem volt rá idejük.

Nem tudom, hová máshová mehetnék, gondolta. Ma éjjel sehová.

– Mi ez az egész? – kérdezte az asszony, és lehajolva tovább etette a kutyát. Az állat még vakkantott párat, majd folytatta az evést. – Üldözik valakik, és azt mondja, mi is benne vagyunk. Aztán ott van a mese a maga "öngyilkosságáról", amit csak kitalált.

– Igen, kitaláltam – bólintott Ragle.

– Miért üldözik? – nézett rá Garret.

– Mert én vagyok a világegyetem középpontja. Legalábbis a cselekedeteikből erre tudok következtetni. Úgy csinálnak, mintha én lennék. Ennyit tudok. Nem sajnálták az időt és a pénzt, hogy egy egész hamis világot építsenek körém, csak hogy ne gyanakodjak. Epületek, autók, egy egész város. Igazinak látszik, de abszolút valótlan. Amit nem értek, az a játék.

– Szóval a játék – bólintott Mrs. Kesselman.

– Nyilván roppant fontos nekik. De fel nem foghatom, miért. Maguk tudják?

– Annyit tudok, mint maga – felelte az asszony. – Na persze az ember folyton azt hallja, hogy az ilyen nagyszabású játékokat mindig megbundázzák... de a szokásos pletykákon kívül...

– Nem, nem. Úgy értem, tudják, miről szól ez a játék egyáltalán? – Erre hallgattak. A neki háttal ülő Mrs. Kesselman csak etette tovább a kutyát. Garret leült, keresztbe tette a lábát, kezét összefűzte a tarkóján, hátradőlt, és próbált nyugodtnak tűnni.

– Tudják, hogy mi az, amit valójában minden nap csinálok? – erőltette Ragle. – Amikor állítólag a kis zöld emberkéket keresem? Valami más van mögötte. Ők tudják, én nem.

Kesselmanék makacsul hallgattak.

– Szóltak már nekik? – kérdezte Ragle.

Garret összerezzent. Mrs. Kesselman is zavarban volt, de nem hagyta abba a kutyaetetést.

– Körülnézhetek a házban?

– Persze – felelte az asszony, és felegyenesedett. – Nézze, Mr. Gumm. Megteszünk minden tőlünk telhetőt, hogy jól érezze magát nálunk. De... – Aztán kitört belőle: – Komolyan, annyira felkavart mindkettőnket, hogy azt se tudjuk, mihez kezdjünk! Soha életünkben nem láttuk magát. Maga őrült? Erről van szó? Talán az, legalábbis nagyon úgy viselkedik. Bárcsak ne is jött volna ide, bárcsak... – Elhallgatott. – Azt akartam mondani, bárcsak csúszott volna le az útról az autójával együtt. Nem tisztességes, hogy ennyi bajt okoz nekünk.

– Úgy van – morogta Garret.

Lehet, hogy mégis tévedek, töprengett Ragle.

– Magyarázzák meg a rádiót – követelte.

– Nincs mit megmagyarázni – felelte Mrs. Kesselman. – Közönséges ötcsöves rádió, közvetlen a második világháború után vettük. Évek óta lent tartjuk. Nem tudom, egyáltalán működik-e még. – Most már kifejezetten dühösnek látszott. Keze reszketett, arca megfeszült a fáradtságtól. – Mindenkinek van rádiója. Kettő-három is.

Az ebédlőből két ajtó nyílt, Ragle mindkettőt kinyitotta. Az egyik a spájzba vezetett, polcok és edények közé. – Körülnézek a házban. Menjenek be ide, hogy tudjam, hol vannak ezalatt. – A zárban benne volt a kulcs.

– T-tessék? – dadogta Mrs. Kesselman, és elkerekedett szemmel meredt rá.

– Pár perc az egész – mondta Ragle.

Farkasszemet néztek, majd az asszony megadta magát, és a fiával bementek a spájzba. Ragle becsukta és rájuk zárta az ajtót, a kulcsot pedig a zsebébe dugta.

Mindjárt jobban érezte magát.

Tálja mellől a kutya feszülten figyelte. Mit néz ez? Aztán megértette, hogy a kutya megette az adagját, és arra vár, hátha kap még. Mrs. Kesselman az asztalon hagyta a zacskót; Ragle szórt egy kicsit a tálba, a kutya pedig nekiállt enni.

A spájzból halványan kihallatszott Garret hangja: – .. .ismerd el, hogy buggyant.

– Nem vagyok buggyant – mondta Ragle hangosan, hogy meghallják. – Figyeltem, ahogy az egész történik, lépésről lépésre. Végül pedig lépésről lépésre én is rájöttem.

– Nézze, Mr. Gumm – próbálkozott Mrs. Kesselman a zárt ajtón keresztül. – Látjuk, hogy maga elhiszi, amit mond. De nem látja, mit művel? Azt hiszi, hogy mindenki maga ellen van, és ezzel éppen arra kényszerít mindenkit, hogy maga ellen legyen.

– Például minket – mondta Garret.

Ebben tényleg volt valami. Ragle elbizonytalanodott. – Nem kockáztathatok.

– Előbb-utóbb kénytelen lesz – vélte az asszony. – Anélkül nem lehet élni.

– Körülnézek a házban, aztán döntök – felelte Ragle.

– Legalább hívja fel a családját, hogy jól van – folytatta Mrs. Kesselman, nyugodt, józan hangon. – Hogy ne aggódjanak. Biztos nagyon feldúltak.

– Hadd hívjuk fel őket – mondta Garret is. – Hátha ők már értesítették a rendőrséget.

Ragle kiment az ebédlőből. Először a nappalit vizsgálta át. Semmi rendkívülit nem talált. Mit is keres? Megint ugyanott tart: nem tudja, amíg meg nem találta. És talán még akkor sem lesz biztos benne.

Egy kicsi pianínó állt a sarokban, mellette a falon ott lógott a telefon, egy rikító rózsaszín műanyag készülék, csigadróttal. A könyvespolcon beállítva pedig a telefonkönyv. Levette.

Ugyanaz a könyv volt, amit Sammy talált az üres telken. Kinyitotta. Az első üres lapra számokat és neveket írtak, ceruzával, piros filctollal, golyós- és töltőtollal. Sebtében lefirkantott címek, dátumok, időpontok, események: egy használatban lévő telefonkönyv itt, ebben a házban. Walnut, Sherman, Kentfield, Devonshire.

A fali készüléken magán egy kentfieldi szám állt.

Akkor ez megvan.

A telefonkönyvvel visszament az ebédlőbe. Elővette a kulcsot, és kitárta az ajtót.

A helyiség üres volt. A gipsz és fa hátsófalba egy jókora, takaros lyukat vágtak, amelynek a széle még meleg volt. Percek alatt elkészültek. A lyuk mellett a padlón két fúróhegy hevert; az egyik elhajlott, megsérült. Rossz méret, kicsi. A másikat meg ki se próbálták; megtalálták a megfelelőt, befejezték a munkát, és olyan sietősen másztak ki, hogy itt felejtették ezeket.

A tenyerébe vette a két fúróhegyet, és arra jött rá, hogy még sosem látott ilyet. Egész életében soha.

Miközben őt győzködték racionális érvekkel, nyugodtan, szinte csevegve, végig a hátsó falat fúrták.

Reménytelenül jobbak nálam, futott át a fején. A legjobb, ha feladom.

Átnézte a házat. Nem találta őket. A hátsó ajtót a késő esti szél csapdosta. Arra mentek. Elmentek. Érezte a ház ürességét. Csak ő maradt meg a kutya. Nem, még a kutya sem, már az is eltűnt. Elment velük.

Kigyalogolhatna az útra, biztos van a házban elemlámpa. Talán még valami kabát is. Kis szerencsével elég messze jutna, mire Kesselmanék visszajönnek az erősítéssel. Elrejtőzhetne az erdőben, ott várná ki a nappalt. Megpróbálhatná elérni az országutat... elgyalogolna egész a domb aljáig, akármilyen messze is van.

Pocsék kilátások. Minden porcikája tiltakozott ellene; szüksége volt az alvásra, a pihenésre, nem bírt volna gyalogolni.

De maradhat a házban is, és végignézi, amennyire csak bírja. Megtud, amennyit csak lehet, mielőtt újra üldözni kezdik.

Ehhez már jobban fűlött a foga.

Visszament a nappaliba. Nekiállt módszeresen kihúzni a fiókokat, kinyitni a szekrényeket, bekukkantott a hétköznapi tárgyakba is, mint például a tévé a sarokban.

A tévé tetején egy mahagóni dobozos magnó feküdt. Elfordította a kapcsolót, és a befűzött szalag megindult. Pár pillanat múlva a tévéképernyő magától kivilágosodott. Ez a szalag nem csak hangot, képet is ad, értette meg döbbenten. Hátralépett, hogy jobban lássa.

A képernyőn Ragle Gumm tűnt fel, először szemből, majd oldalról. Ragle Gumm egy fasorban, parkoló autók és gondozott gyepek mellett. Majd egy közeli az arcáról.

A tévé hangszórójából megszólalt egy hang: – Ö Ragle Gumm.

A képernyőn Ragle Gumm most egy nyugágyban üldögélt egy ház hátsó udvarán, hawaii ingben és rövidnadrágban.

– Mindjárt mintát hallanak abból, ahogyan beszél – közölte a hang, aztán Ragle Gumm saját hangja szólalt meg: – ... előtted érek haza, megcsinálom. Különben meg te megcsinálod holnap, rendben?

Elkaptak, ez tény, itt vagyok fekete-fehéren. Sőt, ami azt illeti, színesben.

Megállította a szalagot. A kép megmerevedett. Aztán elfordította a kapcsolót, mire a kép apró, fényes ponttá zsugorodott, majd teljesen kihunyt.

Nem csoda, hogy mindenki felismer. Ki vannak képezve.

Ha legközelebb az jut eszembe, hogy őrült vagyok, csak erre a szalagra gondolok. Erre az azonosító-gyakorlatra, aminek én vagyok a témája.

Jó lenne tudni, hány ilyen szalag lehet hány ilyen gépben hány ilyen házban? Mekkora területen? Minden házban, ami mellett eljöttem. Minden utcában. Talán minden városban.

Az egész földön?

Messziről autó moraját hallotta. Erre mozgásba lendült.

Nincs sok időm, gondolta. Kinyitotta a bejárati ajtót, mire a zaj felhangosodott. Lent a sötétségben két apró fénypontot látott, melyek egy-egy pillanatra eltűntek.

De mire megy ki ez az egész? Kik ezek?

Milyenek igazából a dolgok? Látnom kell...

Rohant a házban, egyik szobából a másikba, tekintete végigpásztázott a tárgyakon. Bútorok, könyvek, a konyhában az étel, a fiókokban a személyes holmi, a szerkényekben lógó ruhák: mi árulna el a legtöbbet?

A hátsó tornácnál torpant meg. Végigéit a házon. Egy mosógép, egy felakasztott törlőrongy, bontatlan csomag szappan, egy rakás újság és magazin.

Belemarkolt a magazinok közé, kihúzott egy párat, és találomra felütötte őket.

Az egyik címoldalán aztán megakadt a szeme, csak állt és bámulta.

1997. május 10.

Majdnem negyven évre a jövőben.

Megnézte a szalagcímeket. Zagyva mindennapi dolgok: gyilkosság, parkoló építésére kibocsátott kötvény, híres tudós halála, lázadás Argentínában.

És a lap alján:

Panaszt nyújtottak be a nemzetközi bíróságra vénuszi tulajdonjogi kérdésben... – olvasta olyan gyorsan, ahogy csak bírta, majd ledobta az újságot, és átlapozta a magazinokat.

A Time 1997. április 7-i száma. Összetekerte és a farzsebébe dugta. Még több Time. Átfutott rajtuk, felütötte és próbálta feldolgozni a cikkeket, megragadni valami használható információt. Divat, hidak, festészet, orvostudomány, jéghoki: ott állt minden, a jövőt látta gondos prózában elbeszélve. Tömör beszámolók egyesületekről, melyek még létre sem jöttek.

Pontosabban már létrejöttek. A még közben már lett.

Mai magazint olvas. Most 1997-et írnak. Nem 1959-et.

Kintről behallatszott, ahogy egy jármű állt meg a ház előtt, erre gyorsan felkapta a többi magazint, egy ölnyit. Nyitotta a hátsó ajtót, ami az udvarra vezetett.

Hangok. Az udvaron emberek mozogtak, lámpa villant. Nekiütközött az ajtónak, a magazinok nagy része kicsúszott a kezéből a tornácra. Letérdelt, hogy összeszedje.

– Ott van! – hallatszott egy hang, majd a fény rajta állapodott meg, és elvakította. Megpördült, hogy háttal legyen neki, felkapta a Time egyik példányát, és a címlapra meredt.

A Time magazin 1996. január 14-i számának címlapján az ő képe szerepelt. Festmény, színesben. Alatta:

Egy nő. Az első felesége.

Aztán egy távoli kép, egy ipari létesítmény csúcsos tornyai és minaretjei.

Valaki kikapta a kezéből a magazint. Felnézett, és megdöbbenve látta, hogy a férfiakon, akik felemelik és leviszik a tornácról, ismerős overall van.

– Vigyázni a kapunál – mondta az egyikük.

Sötét fákat látott, virágágyásokra taposó férfiakat, csizmájuk alatt ropogtak a növények, lámpák villogtak a kertből az útra vezető ösvényen. Az úton pedig teherautók álltak zajosan járó motorral, felkapcsolt reflektorral. Olajzöld, másfél tonnás szervizkocsik. Szintén ismerősek. Mint az overallok.

Közterület-fenntartó teherautók. Közterület-fenntartó munkások.

És akkor az egyik valamit Ragle arcához tartott, egy kis műanyag fiolát, amit az ujjaival összenyomott. A fiola megrepedt, és füstté vált.

Négy ember markában Ragle Gumm nem védekezhetett, kénytelen volt belélegezni a füstöt. Egy lámpa áthasított a füstön, sárgán tűzött az arcába. Behunyta a szemét.

– Ne bántsátok – morogta egy hang. – Óvatosan.

Érezte a teherautó hideg, nyirkos fémtestét. Mintha egy mélyhűtőbe raknának, futott át még az agyán. Vidéki áru, amit a városba szállítanak. A másnapi piacra.

– Leengedem a redőnyt – szólt egy hang. Felismerte a hangot, és kinyitotta a szemét. Victor Nielson állt az ablaknál, és éppen engedte le a redőnyt.

– Megint itt vagyok – krákogta Ragle. – Nem jutottam előbbre. Egy lépést se. – Emlékezett rá, hogy fut, kaptat fel a dombra a bozótoson keresztül. – Magasra értem. Majdnem a tetejéig. De aztán visszalöktek. – De kicsoda, tette fel magában a kérdést. – Ki hozott vissza?

– Egy drabális taxis, lehetett vagy százötven kiló – felelte Vic. – Bekísért az ajtón, és lefektetett a kanapéra. – Pillanatnyi töprengés után hozzátette: – Tizenegy dollár lesz, egyikünknek ki kell fizetni.

– Hol találtak meg?

– Egy bárban.

– Milyen bárban?

– Sose hallottam róla. A város szélén. Az északi szélén. A gyártelepek közelében a sínek meg a rakodók mellett.

– Emlékszel a bár nevére? – faggatta Ragle. Valamiért fontosnak érezte, bár maga sem tudta, miért.

– Megkérdezhetem Margot – vont vállat Vic. – Fent volt. Mindketten fent voltunk. Mindjárt. – Kiment. Pár pillanat múlva Margo tűnt fel az ágy lábánál.

– Nem-de-Bár volt a neve – közölte.

– Kösz – felelte Ragle.

– Hogy érzed magad? – érdeklődött Margo.

– Jobban.

– Összeüssek valami reggelit?

– Nem kérek. Kösz.

– Te aztán jól betankoltál – csóválta a fejét Vic. – És nem csak sörrel. A zsebeid tele voltak sültkrumplival.

– Valami más? – kérdezte Ragle. Kellett lennie valami másnak is, emlékezett, hogy valami értékeset dugott a zsebébe, valamit, amit nagyon meg akart őrizni, és magával vinni.

– Csak egy szalvéta a Nem-de-Bárból – mondta Margo. – Meg egy maréknyi apró. Tízcentesek és negyeddollárosok.

– Talán telefonáltál – tippelt Vic.

– Igen – töprengett Ragle. – Azt hiszem, igen. – Valami volt a telefonnal. A telefonkönyvvel. – Eszembe jutott egy név. Jack Daniels.

– így hívták a taxisofőrt – adta meg a választ Vic.

– Honnan tudod? – kérdezte tőle Margo.

– Ragle szólította így többször is.

– És mi van a közterület-fenntartó teherautóival? – kérdezte Ragle.

– Azokról nem mondtál semmit – vont vállat Margo. – De nem nehéz kitalálni, miért juthattak eszedbe.

– Na miért?

Margo felhúzta a redőnyt. – Hajnal óta kint vannak. A zaj biztos behatolt a tudatalattidba, és onnan a gondolataidba.

Ragle felült és kinézett az ablakon. Az utca túloldalán két olaj zöld teherautó parkolt. A közterület-fenntartó emberei az otromba overalljukban elkezdték feltúrni az utcát; a-légkalapács zaja szinte megremegtette a csontjait. Most jött rá, hogy már jó ideje hallja ezt a zajt.

– Úgy néz ki, egy darabig itt lesznek – vélte Vic. – Valami gond lehet a csővel.

– Mindig idegesít, ha elkezdik felásni az utcát – mondta Margo. – Attól félek, hogy csak úgy odébbállnak, és be se temetik a gödröt. Otthagyják befejezetlenül.

– Tudják ezek, hogy mit csinálnak – mondta Vic, majd búcsút intett Margonak és Ragle-nek, aztán ment dolgozni.

Aztán leült az asztalhoz, és belekortyolt a kávéba, amit Margo hagyott a tűzhelyen. Nem volt étvágya. Tompán behallatszott a légkalapács dübdübdübdübögése. Mintha többé abba se akarnák hagyni.

Cigarettára gyújtott, és maga elé tette az aznapi újságot. Vic vagy Margo hozta be, és az asztal melletti székre tette, hogy biztosan megtalálja.

Az újság anyagától undor fogta el, alig bírta rávenni magát, hogy megérintse.

Az első oldalt ellapozva a játékoldalra pillantott. Ott szokás szerint a nyertesek neve. Az övé, szintén szokás szerint, a maga külön kis kockájában. Dicsőségének teljes fényében.

– Milyen a mai feladvány? – szólt át Margo a másik szobából. Torreádor nadrág volt rajta és Vic egyik fehér pamutinge. A tévé fadobozát polírozta.

– Mint máskor – felelte Ragle. Az, hogy nevét az újságban látta, nyugtalan, kellemetlen érzést ébresztett benne, visszatért kora reggeli hányingere. – Fura érzés, amikor a nevedet nyomtatásban látod – mondta. – Egyszerre olyan idegesítő lesz. Tisztára sokkoló.

– Én sose láttam a nevem nyomtatásban – felelte Margo. – Csak a rólad szóló cikkekben.

Na ja, gondolta Ragle, a rólam szóló cikkekben. – Elég fontos figura lettem – tette le az újságot.

– Az bizony.

– Az az érzésem – folytatta Ragle –, hogy amit csinálok, annak valahogy az egész emberiséghez köze van.

Margo azonnal abbahagyta a polírozást, és kiegyenesedett. – Milyen különöseket beszélsz. Nem igazán értem... – Elhallgatott. – Végül is ez csak egy játék.

Ragle bement a szobájába, és nekiállt kipakolni a grafikonjait, diagramjait, táblázatait és segédeszközeit. Hamarosan már teljesen belefeledkezett az aznapi feladványba.

Délben Margo kopogott az ajtaján. – Zavarhatlak, Ragle? – szólt be kintről. – Nyugodtan mondd meg, ha nem.

A férfi ajtót nyitott, örült, hogy pihenhet.

– Junie Black akar beszélni veled – mondta neki Margo. – Mondtam neki, hogy még nem végeztél, de esküdözik, hogy egy pillanat az egész. – Intett, mire Junie Black jelent meg a nappali ajtajában. – Jól kicsípted magad – nézett végig a nőn Margo.

– Bemegyek a városba vásárolni – magyarázta Junie. Piros, kötött pamutkosztüm volt rajta, harisnya és magas sarkú cipő, vállán rövid kabát, a haját feltűzte, és jó sok púdert kent magára. A szeme rendkívül sötét volt, szempillái pedig drámaian hosszúak. – Csukd be az ajtót mondta Ragle-nek, amikor belépett a szobába. – Beszélnem kell veled.

Ragle úgy tett, ahogy a nő mondta neki.

– Figyelj, jól vagy? – kérdezte Junie.

– Persze.

– Tudom, mi történt veled. – Kezét a férfi vállára tette, majd az izgatottságtól remegve elhúzódott. – A fene essen bele! Megmondtam neki, hogy elhagyom, ha bármit csinál veled.

– Bill? – nézett rá Ragle.

– Ő a felelős. Követtetett, kémkedett utánad, felbérelt valami magándetektívet. – Feszülten, dühösen járkált fel-alá. – Megvertek, ugye?

– Nem. Nem hiszem.

Ez elgondolkodtatta a nőt. – Talán csak rád akartak ijeszteni.

– Nem hiszem, hogy ennek bármi köze lenne a férjedhez – felelte rövid habozás után Ragle. – Vagy hozzád.

Junie a fejét rázta. – Tudom, hogy van köze. Láttam a táviratot, amit kapott. Amikor eltűntél, kapott egy táviratot... nem akarta megmutatni, de kikaptam a kezéből. Pontosan emlékszem, mi állt benne. Rólad volt szó. Jelentés rólad.

– Vissza tudsz rá emlékezni?

A nő egy pillanatra a szemét összeszorítva koncentrált. – Valami ilyesmi, hogy: "Megfigyelő elvesztette Fordot. Gumm elhagyta a bárt. Maga jön."

– Biztos? – kérdezett rá Ragle, aki ismerte a nő szeszélyeit.

– Biztos. A fejembe véstem, mielőtt visszavette.

A közterület-fenntartó teherautói, jutott Ragle eszébe. Kint az utcán az olajzöld teherautók még mindig ott álltak. A munkások még mindig a kövezeten ügyködtek, mostanra már jókora árkot ástak bele.

– Billnek nincs kapcsolata a közterületisekkel, ugye? Ő nem küld ki szervizkocsikat?

– Fogalmam sincs, mit dolgozik a vízműveknél – vallotta be Junie. És nem is érdekel, Ragle. Hallod, amit mondok? Nem érdekel. Mosom a kezeim miatta. – Hirtelen odaszaladt hozzá és átölelte, majd hangosan a fülébe súgta. – Döntöttem, Ragle. Ez a dolog, ez a szörnyű bosszúvágy végleg megpecsételt mindent. Végeztem Bill-lel. Nézd. – Lehúzta bal kezéről a kesztyűt, és meglengette a férfi arca előtt. – Látod?

– Mit?

– A gyűrű. Levettem. – Visszahúzta a kesztyűt. – Ezt jöttem megmondani. Emlékszel, amikor a fűben feküdtünk, és verset olvastál fel nekem, és azt mondtad, hogy szeretsz?

– Emlékszem.

– Nem érdekel, mit szól Margo vagy bárki. Délután fél háromkor találkozom egy ügyvéddel. Elhagyom Billt. És akkor mi ketten egymáséi lehetünk egész életre, és senki se szólhat bele. Ha meg Bill tovább próbálkozik ezzel a kemény kezű, bűnöző taktikával, hívom a rendőrséget.

Fogta a retiküljét, és kinyitotta az ajtót.

– Elmész? – kérdezte Ragle. Most, hogy a forgószél kezdett alábbhagyni, kissé kába volt.

– Be kell mennem a városba – felelte Junie. Végigpillantott a folyosón, majd csókot fújt Ragle felé. – Később felhívlak – suttogta közelebb hajolva –, hogy mit mondott az ügyvéd. – Becsapódott utána az ajtó, s Ragle kicsit még hallotta kintről a kopogó lépteit. Aztán egy kocsi motorja zúgott fel.

– Mi volt ez az egész? – kérdezte Margo a konyhából.

– Zaklatott – felelte Ragle. – Összeveszett Bill-lel.

– Ha az egész emberi faj számít rád, nála, jobbat is kaphatsz.

– Megmondtad Bill Blacknek, hogy eltűntem?

– Nem. De Junie-nak igen. Átjött, nem sokkal azután, hogy nyomod veszett. Mondtam neki, hogy nagyon aggódom miattad, és nem vagyok kíváncsi rá. Különben is szerintem csak kifogás volt, hogy láthasson téged, esze ágában sem volt velem beszélgetni. – Megtörölte a kezét egy papírtörülközővel. – Egész szép volt most. Fizikailag tényleg vonzó. De olyan gyermeteg. Mint Sammy némelyik lány játszópajtása.

Ragle alig figyelt oda. Fájt a feje, és sokkal rosszabbul és zavarodottabban érezte magát, mint egész reggel. Az éjszaka visszhangjai...

Kint a közterület-fenntartó brigád a lapátokra támaszkodott, dohányzott, és nem tágított a ház közeléből.

Azért vannak ott, hogy kémkedjenek utánam, töprengett Ragle.

Erős, ösztönös ellenszenvet érzett irántuk, ami már-már a félelemmel volt határos. És nem tudta, honnan ered. Próbált visszaemlékezni, mi történt vele. Olajzöld teherautók... futás, mászás. Kísérlet, hogy elrejtőzzön a városon kívül. És valami értékes, amit talált, de amit elvesztett, vagy amit elvettek tőle...

– Dolgozol?

– Mindig dolgozom – felelte Ragle.

– Na, beszéltem Mr. Hempkinnel, az ügyvédemmel. – A hangja elárulta, hogy részletesen el akarja mesélni az egészet. – Micsoda bonyolult história lesz ez – sóhajtott.

– Majd szólj, hogy alakul – mondta Ragle, aki nagyon szeretett volna visszatérni a feladványhoz, de mint mindig, a lány megigézte. Belevonta a saját szövevényes, mesterkélt problémáiba, úgyhogy csak megkérdezte. – Szóval mit mondott? – Végül is komolyan kell vennie a dolgot; ha Junie bíróság elé viszi, őt is becitálják.

– Ó, Ragle. Annyira szeretnélek látni. Annyira szeretném, ha velem lennél. Mellettem. Ez olyan lélekölő.

– Mit mondott az ügyvéd.

– Azt mondta, minden attól függ, hogy Bill mit érez. Micsoda kalamajka. Mikor láthatlak? Félek átmenni hozzátok. Margo úgy néz rám, mint még soha senki az életben. Azt hiszi, a pénzed érdekel, vagy mi? Vagy csak általában ilyen a természete?

– Mondd el.

– Utálok telefonon beszélni. Miért nem ugrasz át? Vagy Margo gyanakodna? Tudod, Ragle, sokkal jobban érzem magam, most, hogy döntöttem. Melletted önmagam lehetek, nem tartanak vissza a kétségek. Ez életem legfontosabb pillanata, Ragle. Nagyon komoly. Mint a templomban. Amikor reggel felébredtem, úgy éreztem magam, mintha templomban lennék, körbevett a Szentlélek. Kérdeztem magamban, mi is ez a lélek, és hamar rájöttem, hogy te vagy az. – Ekkor elhallgatott, várta, hogy a férfi is mondjon valamit.

– Mi van ezzel a polgári védelmi dologgal? – kérdezte Ragle.

– Mi lenne? Szerintem jó ötlet.

– Te is ott leszel?

– Nem. Hogy érted?

– Azt hittem, ez a lényege.

– Ragle, néha olyan rejtélyes vagy, hogy nem tudlak követni – mondta Junie elkeseredetten.

A férfi ekkor jött rá a tévedésére. Nem maradt más hátra, sutba kell vágni a polgári védelmi gyakorlatot. Reménytelen lett volna elmagyarázni Junie-nak, hogyan értette, mire gondolt, amikor Mrs. Keitelbein felkereste. – Figyelj, Junie, én is nagyon szeretnék veled találkozni, legalább annyira, mint te. Sőt még inkább. De be kell fejeznem ezt a rohadt feladványt.

– Tudom, vannak kötelességeid – mondta a lány rezignáltán. – És este, miután feladtad?

– Majd hívlak. – De a férje otthon lesz, úgyhogy semmire nem menne. – Még délután. Késő délután. Azt hiszem, ma hamarabb befejezem. – Eddig elég nagy mázlija volt.

– Az nem jó, délután nem leszek itthon. Egy régi barátommal ebédelek. Mármint barátnőmmel. Sajnálom, Ragle. Annyi mindent akarok mondani neked és csinálni veled. De előttünk az egész élet. – A lány csak mondta, Ragle meg csak hallgatta. Végül Junie elköszönt, és a férfi csalódottan letette.

Milyen nehéz kommunikálni vele.

Ahogy indult volna vissza a szobájába, megint csöngött a telefon.

– Felvegyem? – szólt ki a másik szobából Margo.

– Ne. Biztos engem keresnek. – Felvette a kagylót, June hangjára számítva, ám egy ismeretlen női hangot hallott, amint akadozva kérdezi:

– Beszélhetnék... Mr. Gumm-mal?

A csalódástól mogorván felelt.– Én vagyok.

– Ó, Mr. Gumm. Nem tudom, emlékszik-e a polgári védelmi csoportra. Mrs. Keitelbein vagyok.

– Emlékszem – mondta. – Jó napot, Mrs. Keitelbein. – Aztán megacélozta magát. – Mrs. Keitelbein, sajnálom, de...

– Ma délután tartjuk – vágott közbe a nő. – Kedden. Kettőkor.

– Nem tudok menni. Lemaradtam a feladvánnyal. Talán máskor.

– Jaj, kérem, Mr. Gumm, már beszéltem nekik magáról. Várják magát, hogy a második világháborúról meséljen. Mindenkit felhívtam, nagyon lelkesek.

– Sajnálom.

– Ezt a csapást – sápítozott a nő, hallhatóan elcsüggedve. – És ha eljönne, de nem beszélne? Csak végigülné és válaszolna a kérdésekre. Tudom, hogy roppant boldogok lennének. Erre se lenne ideje? Walter elmegy önért autóval, és vissza is viszi utána. A gyűlés egy óráig tart, úgyhogy maximum egy és negyed óra lenne az egész.

– Nem kell eljönnie értem – felelte Ragle –, egy utcában lakunk.

– Való igaz. Itt vagyunk közel. Akkor biztosan be tudja szorítani. Kérem, Mr. Gumm, tegye meg ezt a szívességet.

– Jól van – egyezett bele. Egy óra. Annyira azért nem gond.

– Nagyon szépen köszönöm. – Az asszony hangjából áradt a megkönnyebbülés és a hála.

– Nem fogom elfelejteni.

Ragle letette a telefont, és azonnal nekiállt dolgozni a feladványon. Pár órája maradt, hogy feladja a szelvényeket, és az érzés, hogy postára kell adni őket, mint mindig, most is minden mást elnyomott.

Mrs. Keitelbein nyitott ajtót. – Üdvözlöm, Mr. Gumm.

Mögötte Ragle nőket látott virágmintás ruhában, és pár vézna férfit; mind rábámultak, amiből megértette, hogy őt várták. Kezdődhet a gyűlés. Még itt is én vagyok a fontos, merengett. De nem töltötte el elégedettség. Az egyetlen, aki neki fontos volt, nem lehetett itt. Tulajdonképpen igencsak ki volt szolgáltatva Junie Blacknek.

Mrs. Keitelbein odavezette a masszív, öreg asztalhoz, amit még Walterrel cipeltek fel a pincéből. A széke úgy állt, hogy szemben üljön a többiekkel. – Foglaljon helyet – mondta Mrs. Keitelbein. Az asszony kiöltözött az alkalomra: a hosszú, köntösszerű selyemszoknyáról meg a csipkés, buggyos blúzról érettségi meg hangverseny jutott Ragle eszébe.

– Rendben – morogta.

– Mielőtt kérdeznének, azt hiszem, beszélek nekik a polgári védelem szerepéről, csak hogy túl legyünk rajta. – Az asszony megpaskolta a karját. – Ez az első alkalom, hogy egy hírességet láthatunk vendégül. Mosolyogva leült az asztalhoz, és kopogva csendet kért.

A jellegtelen hölgyek és urak elcsöndesedtek. A moraj elhalt. Leültek az összecsukható székekre, melyeket Walter készített ki. Maga Walter a szoba végében, az ajtó mellett foglalt helyet. Pulóver, nyakkendő és nadrág volt rajta; formálisan biccentett Ragle-nek.

Kabátban kellett volna jönnöm, futott át Ragle fején. Ingujjban sétált ide, és most zavarban volt.

– A legutóbbi alkalommal – kezdte Mrs. Keitelbein, kezét összefonva az asztalon – valaki felvetette, hogy lehetetlen lenne elfogni az összes ellenséges rakétát egy Amerikára irányuló meglepetésszerű támadás esetén. Ez így igaz. Tisztában vagyunk vele, hogy képtelenek lennénk lelőni az összes rakétát. Bizonyos százalékuk úgyis átjutna. Ez a rettenetes igazság, szembe kell néznünk vele, és ennek szellemében cselekedni.

A férfiak és nők egy testként reagáltak, egymás tükörképei voltak ahogy komor arckifejezést öltöttek.

– Ha háború törne ki – folytatta Mrs, Keitelbein –, a legjobb esetben is szörnyű pusztítással kellene számolnunk. Halottak és haldoklók milliói. Romba dőlt városok, radioaktív sugárzás, fertőzött növények, jövendő generációk jóvátehetetlenül sérült csíraplazmái. Legjobb esetben is olyan méretű katasztrófa, amilyet még sosem láttunk ezen a földön. A kormány által a védelemre gyűjtött alapok, melyek most olyan nagy terhet jelentenek a számunkra, mindössze cseppek lennének a katasztrófához viszonyítva.

Igazat beszél, gondolta Ragle. Ahogy hallgatta, felderengett előtte a halál és a szenvedés... a városok romjain növő sötét gyomok, kontúrtálán hamusíkon szétszórt rozsdás fém- és csonthalmok. Életnek semmi jele, csak a némaság...

És ekkor hirtelen éles veszélyérzet fogta el. Szinte összeroppantotta a közelsége, a valóságossága. Ahogy az érzés rázuhant, Ragle felnyögött és megemelkedett a székben. Mrs. Keitelbein elhallgatott. Mindenki egyöntetűen felé fordult.

Pocsékolom az időmet, gondolta. Újságbéli feladványok. Hogyan menekülhettem ilyen messzire a valóságtól?

– Rosszul érzi magát? – kérdezte tőle Mrs. Keitelbein.

– Nem... jól... jól vagyok. Valaki felemelte a kezét.

– Igen, Mrs. F. – szólította fel Mrs. Keitelbein.

– Ha a szovjetek egy nagy csoportban küldik ránk a rakétáikat, akkor a termonukleáris töltetek segítségével a mi rakétaelhárító rakétáinknak nagyobb esélyük van, mint ha több egymást követő hullámban érkeznek, nem? Abból, amit a múlt héten mondott...

– Helyes meglátás – felelte Mrs. Keitelbein. – Csakhogy meglehet, hogy a rakétaelhárító rakétáink a háború első pár órájában elfogynak, és aztán kiderül, hogy az ellenség nem egyetlen nagy rohammal akar legyőzni minket, mint Pearl Harborban a japánok, hanem hidrogénbombával "elcsócsálni", akár évek alatt, ha kell.

Másvalaki jelentkezett.

– Igen, Miss P.?

Egy elmosódott alak állt fel. – De megengedhetnek maguknak a szovjetek egy ilyen hosszú háborút? A második világháborúban a náciknál is kiderült, hogy a gazdaság nem bírja el azt a veszteséget, amit a London elleni egész napos támadások alatt lelőtt nehézbombázók jelentettek, nemde?

Mrs. Keitelbein odafordult Ragle-hez. – Talán Mr. Gumm tud felelni erre.

Ragle egy pillanatig fel sem fogta, hogy hozzá szóltak. Egyszerre csak arra lett figyelmes, hogy a nő bólint neki. – Tessék? – kérdezte.

– Meséljen nekünk arról, hogy milyen hatással volt a nehézbombázók elvesztése a nácikra az Anglia elleni légitámadások során.

– Én a csendes-óceáni fronton voltam, sajnálom – felelte. – Nem tudok semmit az európai hadszíntérről. – Semmire nem emlékezett az európai harcokról. A közvetlen veszély érzete kitörölt mindent a fejéből.

Teljesen kiradírozta a memóriáját, üresnek érezte magát. Miért ülök itt? Ott kéne lennem a... hol is?

Egy legelőn Junie Blackkel, takarón heverni a forró, tikkadt domboldalon a fűszagú délutáni napfényben. Nem, nem is ott. Az is eltűnt? Minden üres, anyagtalan: a nap igazából nem is süt, az idő nem is meleg, hanem hideg és szürke, csendben szemerkél az eső, az eső, szörnyű hamu szitái mindenre. Nincs is fű, csak elszenesedett gubancok. Szennyezett víztócsák...

Gondolataiban a lány után futott az üres, kietlen domboldalon. A lány egyre távolodott, majd eltűnt. Az élet csontváza: törékeny, fehér, kereszt alakú madárijesztő. Vigyorog. Szeme helyén üresség. Az egész világ áttetsző. Belülről nézek kifelé. Egy repedésen kukucskálok ki, és látom... az ürességet. Egyenesen a szemébe nézek.

– Ha jól tudom – válaszolta Mrs. Keitelbein Miss P.-nek –, a németek vesztesége inkább a tapasztalt pilóták hiányában nyilvánult meg, semmint a gépekben. A lelőttek helyett tudtak új repülőket építeni, de egy pilóta kiképzése hónapokba telt. A következő háború eljövetelekor viszont lényeges változás következik be: a rakétákon nem lesz személyzet, vagyis nem lesz hiány tapasztalt pilótákban. A rakéták nem állnak le attól, hogy nincs, aki repüljön velük. Amíg lesz gyár, a rakéták csak jönnek.

Egy stencilezett lap hevert előtte az asztalon. Ragle észrevette, hogy abból olvassa a szöveget. A kormány által készített anyagból.

A kormány beszél, gondolta. Nem csak egy középkorú asszony, aki valami hasznosat akar csinálni. Ez nem egy ember véleménye, hanem tény.

Ez a valóság.

És én benne vagyok.

– Van néhány modell, amit szeretnénk megmutatni maguknak – folytatta Mrs. Keitelbein. – A fiam, Walter készítette őket. Különféle létfontosságú létesítményeket ábrázolnak. – Intett a fiának, aki felállt és feléje indult.

– Ha az országunk túléli a következő háborút – harsogta Walter fiatalos hangján –, meg kell tanulnunk a termelés új formáit. A ma ismert gyárszerkezet el fog tűnni a föld színéről. Föld alatti ipari hálózatot kell létrehozni.

A fiú egy pillanatra eltűnt szem elől, amint bement az egyik szobába. Mindenki várakozva nézett utána. Amikor előbukkant, egy nagy modell volt nála, amelyet az asztalra tett le, hogy mindenki jól lássa.

– Íme, az elképzelt gyárrendszer – mondta. – Úgy egy mérföld mélyen lesz, biztonságban mindenféle támadástól.

Mindenki felállt, hogy jobban lásson. Ragle is odafordult megnézni. Egy miniatűr ipari létesítményt látott: négyzet alakban tornyok, épületek. Nagyon ismerős, gondolta. És ők ketten is, Mrs. Keitelbein meg Walter, ahogy fölé hajolnak... egyszer már megtörtént ugyanez, valamikor a múltban.

Felkelt és közelebb ment.

Egy magazin egy lapja. Fénykép, de nem a modellről, hanem az eredetiről, amiről ez a modell készült.

Létezik egy ilyen gyár?

Mrs. Keitelbein észrevette, hogy milyen feszült, és megkérdezte tőle: – Nagyon meggyőző másolat, ugye, Mr. Gumm?

– Az.

– Látott már ilyet valaha?

– Igen.

– -Hol?

Ott volt a nyelve hegyén. Majdnem megvolt a válasz.

– Mit gyárthat egy ilyen gyár? – kérdezte Miss P.

– Maga mit gondol, Mr. Gumm? – fordult felé Mrs. Keitelbein.

– Talán alumínium öntvényeket. – Nem hangzott rosszul. – Fémet, műanyagot vagy textíliát.

– Büszke vagyok erre a modellre – mondta Walter.

– Joggal – bólintott Miss. F.

Ismerem minden centijét, gondolta Ragle. Minden épületet és minden csarnokot. Minden irodát.

Jártam már benne, mondta magában. Sokszor.

A polgári védelmi foglalkozás után nem ment egyenesen haza. Felült egy buszra, és bement a belvárosba, a bevásárlóutcába.

Egy darabig csak sétált. Aztán az út túloldalán megpillantott egy nagy parkolót és egy épületet hatalmas felirattal: SZERENCSEPÉNZ SZUPERMARKET. Milyen óriási üzlet. Itt aztán mindent lehet kapni, talán csak óceánjáró vontatóhajót nem. Átment az úton, és fellépett az alacsony betonfalra, mely körbevette a parkolót. Kezét széttárva egyensúlyozott, s a falon az épület hátsó része felé tipegett, a magas, acéllal borított rakodóhoz.

Négy nagy teherautó állt farral a rakodónál. Kötényes férfiak pakoltak meg targoncákat kartondobozokkal, azokban konzervek, majonézes üvegek, rekeszekben friss gyümölcs és zöldség, lisztes és cukros zsákok. Egy görgős rámpán kisebb dobozok, például sörös kartonok vándoroltak a teherautókból egyenesen a raktárba.

Jó móka lehet, gondolta. Rárakodni a dobozokat a rámpára, és látni, ahogy elhúznak, át a rakodón, be az ajtón. Ahol valaki biztos leveszi a rámpáról, és feltornyozza őket. A túlsó, láthatatlan vég; a sötétben dolgozó fogadó fél.

Cigarettára gyújtott, és közelebb ment.

A teherautó kereke majdnem akkora volt, mint ő. Egy ilyen járgányt vezetni biztos csodálatos érzés. Megnézte az első teherautó hátsó ajtajára szerelt rendszámtáblákat. Tíz tábla tíz államból. Keresztül a Sziklás-hegységen, át a utahi sósíkságon, be a nevadai sivatagba... a hegyekben hó, a síkságon izzó ragyogás. A szélvédőn szétfröccsenő bogarak. Ezernyi autósvendéglő, motel, benzinkút, útjelző tábla. A távolban örökké a dombok. A torokkaparóan monoton út.

Ugyanakkor az utazás öröme. Hogy megy valahová. A fizikai helyváltoztatás tudata. Minden este másik város.

Kaland. Kurta románc egy magányos pincérnővel az egyik út menti kávézóban; egy csinos kis fruska, aki annyira vágyik már a nagyvárosba, kicsit kirúgni a hámból. Kék szemű a nő, a fogai szépek, a haja is szép, az örökké változatlan vidék teremtette és nevelte.

Megvan nekem a saját pincérnőm. Junie Black. A saját kalandom, a saját házasságtörő, kétes kimenetelű románcom. Kis házak, zsúfolt környék, a konyhaablak alatt parkoló kocsik, az udvaron száradó ruhák, a számtalan semmiség, amiket el kell intézni, míg végül nem marad semmi, csak az, hogy intézni ezt, intézni azt, intézni.

Hát nem elég ez nekem? Nem vagyok elégedett?

Talán ezért van bennem ez a várakozás. Az izgalom, hogy Bill Black felbukkanhat, pisztollyal a kezében, és golyót ereszt belém, amiért a feleségével flörtölök. Elkap kettőnket egy délután a mosókonyhában, a füvön, a városban. Átalakult a bűntudatom: a végzetről képzelgek, vétkeim jogos büntetéseként. Akármilyen semmiségek is ezek a vétkek.

Legalábbis ezt mondanák a pszichiáterek. Ezt állítanák a háziasszonyok, akik olvasták Harry Stack Sullivant meg Karen Horneyt meg Kari Menningert. Vagy ez pusztán a Black iránt érzett ellenszenvem szüleménye? Az izgalom állítólag az elfojtott ellenszenv megnyilvánulása. A világra kivetített mindennapi gondjaim. És ott van Walter modellje. A jövőben kéne élnem. Mert ez a modell egy jövőbeli dolog modellje. És amikor láttam, tökéletesen természetesnek vettem.

Átment a szupermarket bejáratához, ahol az elektromos ajtó magától kitárult előtte. A pénztárakon túl, a sorok között Vic Nielsont látta a hagymás rekesznél, éppen a rohadt hagymákat válogatta ki, és dobálta egy kerek tartályba.

– Szia – sétált oda hozzá Ragle.

– Hé, szia – mondta Vic, nem hagyva abba a munkát. – El is készültél a mai feladvánnyal?

– Igen. Postáztam.

– És hogy vagy?

– Jobban. – Ragle kevés vásárlót látott a boltban, úgyhogy megkérdezte a sógorát. – Ráérsz?

– Pár pillanatra igen.

– Menjünk valahová, ahol beszélhetünk.

Vic levette a kötényét, és a tartállyal együtt otthagyta. Elmentek a pénztárak mellett, Vic szólt a pénztárosoknak, hogy tíz-tizenöt percre kiugrik. Aztán kimentek, átvágtak a parkolón, ki a járdára.

– Az American Diner Café jó lesz? – kérdezte tőle Vic.

– Persze. – Követte Vicét ki az úttestre, az agresszív késő délutáni forgalomba. Mint általában, Vic gondolkodás nélkül versenyre kelt a kétmázsás autókkal az elsőbbségért. – Még sose ütöttek el? – kérdezte tőle Ragle, ahogy egy Chrysler olyan közel húzott el, hogy a kipufogó melege megcsapta a lábszárát.

– Eddig még nem – felelte Vic, zsebre vágott kézzel.

Ahogy beléptek volna a kávézóba, Ragle észrevett egy olajzöld közterületes teherautót az egyik közeli parkolóhelyen.

– Mi a baj? – kérdezte Vic, amikor megtorpant.

– Nézd – mutatott a teherautóra.

– És?

– Ki nem állhatom őket. Ezeket a közterületes teherautókat. – A házuk előtt az utat ásó csapat biztosan látta, amikor elment Mrs. Keitelbeinhez. – Hagyjuk a kávét. Beszéljünk a boltban.

– Ahogy akarod – vont vállat Vic. – Amúgy is hamar vissza kell mennem. – Amikor megint átmentek az utcán, megkérdezte: – Mi a bajod a közterülettel? Bill Black miatt orrolsz rájuk?

– Lehet.

– Margo mesélte, hogy Junie átugrott tegnap, miután elmentem. Jól kicsípte magát. És valami ügyvédről beszélt.

Ragle nem felelt, belépett a boltba. Vic követte. – Hová mehetünk? kérdezte Ragle.

– Ide. – Vic kulccsal kinyitotta a szeszesital-részleg melletti csekkbeváltó fülkét a bolt végében. Két szék volt bent, más semmi. Vic becsukta az ajtót, és lehuppant az egyik székre. – Az ablak zárva van – közölte, fejével arra biccentve. – Senki sem hallhat minket. Mit akarsz mondani?

– Semmi köze June-hoz – jelentette ki Ragle. – Nem valami piszkos történetről van szó.

– Az jó. Most különben se lenne hozzá hangulatom. Olyan furcsa vagy, amióta az a taxis hazahozott. Nehéz megmondani, miért, pedig Margóval sokat töprengtünk rajta, amikor tegnap lefeküdtünk.

– És mire jutottatok?

– Hogy valahogy tompább vagy.

– Lehet.

– Vagy nyugodtabb.

– Nem, nyugodtabb az nem.

– Nem vertek össze, ugye? Abban a bárban.

– Ez volt az első, ami eszembe jutott, amikor Daniels, az a taxis, ledobott a heverőre. Pedig nem látszott rajtad semmi. Különben is tudnád, ha így lett volna. Éreznéd, látnád. Engem egyszer megvertek, még évekkel ezelőtt. Hónapokba telt, mire kihevertem. Az ilyesmi tartós.

– Annyit tudok, hogy majdnem elszöktem.

– Mitől?

– Tőlük. Innen.

Vic erre felkapta a fejét.

– Majdnem feljutottam a peremre – folytatta Ragle –, és majdnem megláttam a dolgokat olyannak, amilyenek. Nem pedig olyannak, ahogy beállították őket a mi kedvünkért. De akkor elkaptak, és most megint itt vagyok. És elrendezték, hogy ne emlékezzem rá annyira tisztán, hogy bármit is segítene. De...

– De mi? – Vic az ablakon át a boltot fürkészte, a sorokat, pénztárakat és az ajtót.

– Tudom, hogy nem mentem be a NEM-DE-BÁRba. Azt hiszem, jártam ott... van valami emlékem a helyről. De előtte sokáig máshol voltam, utána meg valahol magasan egy házban. Valamit csináltam pár emberrel. Abban a házban került a kezembe az a valami. De csak ennyire emlékszem. A többi odaveszett. Ma valaki mutatott nekem egy másolatot valamiről, és azt hiszem, abban a házban én láttam ennek a dolognak a fényképét is. Aztán jöttek a közterület teherautói...

Elhallgatott.

Egy darabig csak ültek csendben.

Aztán Vic megszólalt: – Biztos, hogy nem csak attól félsz, hogy Bill Black rájön, mi van köztetek Junie-val?

– Nem. Nem attól.

– Ha te mondod.

– Azok a kamionok ott hátul... azok messze mennek, ugye? Mésszebb, mint bármilyen más jármű.

– Hát nem annyira messze, mint a repülő vagy a gőzhajó, vagy egy komolyabb vonat, de néha akár több ezer mérföldre is.

– Az nekem elég. Az sokkal messzebb van, mint ameddig este eljutottam.

– Azzal kijutnál?

– Szerintem igen.

– És mi van a játékkal?

– Nem tudom.

– Nem kéne folytatnod?

– De.

– Vannak gondjaid – bólogatott Vic.

– Vannak. De újra megpróbálom. És ezúttal nem csak úgy gyalog. Nem engednek kisétálni, mindig visszafordítanának.

– Hogyan képzeled? Belebújsz egy hordóba, és a hibás áruk között elviteted magad a gyárba?

– Talán neked van ötleted. Te mindennap látod, hogyan rakodnak ki meg be. Én ma láttam őket először.

– Annyit tudok, hogy kamionok onnan szállítják ide az árut, ahol azt gyártják vagy termesztik. Nem tudom, mennyire vizsgálják át, hányszor nyitják ki az ajtót útközben, meddig lennél bezárva. Lehet, hogy egy egész hónapig rostokolhatnál valahol. Vagy azonnal kitakarítják, amint innen kiér.

– Ismered a sofőröket?

– Nem – felelte kis töprengés után Vic. – Igazából nem. Látom őket, de nekem csak nevek. Bob, Mike, Pete, Joe.

– Nincs jobb ötletem – sóhajtotta Ragle, magában pedig hozzátette: mindenképpen megpróbálom. Látni akarom azt a gyárat; nem a fényképet vagy a modellt, hanem magát a gyárat. A dolgot, ami az, ami. Ahogy Kant mondta: Ding an sick. Nagy kár, hogy téged nem érdekel a filozófia.

– Néha igen – felelte Vic. – De nem most. Olyasmire gondolsz, hogy milyenek a dolgok a valóságban? Az egyik este hazafelé a buszon megpillantottam, milyenek igazából. Átláttam az illúzión. A többiek a buszon csak odaültetett madárijesztők voltak. Maga a busz meg... – tehetetlenül széttárta a kezét – üres páncél volt, pár fémelem, az én ülésem meg a vezető ülése. A sofőr igazi volt. Tényleg hazavitt. De csak engem.

Ragle a zsebébe nyúlt, és elővette az apró fémdobozt, amit mindig magánál hordott. Kinyitotta, és odanyújtotta Vicnek.

– Mi ez? – kérdezte a sógora.

– A valóság – felelte Ragle. – A valóságot kínálom fel.

Vic kivette az egyik papírcetlit, és elolvasta. – Az áll rajta: "ivókút". Ez mit jelent?

– Mindent. Ez az ige. Talán Isten igéje. A logosz. "Kezdetben vala az ige." Nem tudok rájönni. Csak azt tudom, amit látok és ami velem történik. Szerintem valójában egy másik világban élünk, mint amit látunk magunk körül, és szerintem egy darabig pontosan tudtam, melyik ez a másik világ. De most megint nem tudom. Talán a jövő.

Vic visszaadta a dobozt. – Akkor ezt nézd meg. – A pénztárablakra mutatott. Ragle nézte. – A pénztáraknál. A magas lány a fekete pulóverben. A nagymellű.

– Láttam már – bólintott Ragle. – Bombázó. – Figyelte, ahogy a lány beüti az árakat a pénztárgépbe, ahogy vidáman dolgozik, szélesen sugárzó mosolya kivillantja finom fehér fogait. – Sőt egyszer még be is mutattál neki.

– Most komolyan, akarok kérdezni valamit. Lehet, hogy ocsmányul hangzik, pedig nagyon fontos. Szerinted nem lenne ő jobb megoldás a gondjaidra, mint bármi más? Liz intelligens, Junie Blacknél legalábbis mindenképpen. Egyértelműen vonzó. Szabad. Neked van elég pénzed és elég híres is vagy, hogy érdekelhesd. A többi rajtad áll. Hívd el párszor randira, aztán utána térjünk vissza erre az egészre.

– Nem hinném, hogy segítene – csóválta a fejét Ragle.

– De azért komolyan meggondolod, ugye?

– Az ilyesmit mindig komolyan meggondolom.

– Jól van – emelte fel a kezét megadón Vic. – Ha biztos vagy benne, akkor rajtam ne múljon. Mit akarsz csinálni, ellopni az egyik kamiont?

– Lehet?

– Megpróbálhatjuk.

– Te is jössz?

– Miért ne? Szeretném látni, igen, szeretném látni, mi van kint.

– Akkor mondd meg, hogyan szerezzük meg az egyik kamiont. Ez a te munkahelyed. Te vagy a főnök.

– Küldje be. – Kinyitotta az iroda ajtaját. Pár pillanat múlva egy nagydarab, izmos, sötét hajú férfi jelent meg, még mindig overallban és munkásbakancsban. – Jöjjön be – invitálta Black. – Mesélje el, mi történt ma.

– Jegyzeteltem – mondta Neroni, és letett egy szalagot az asztalra. – Az archívumba. És van videoszalag is, csak még nem érkezett meg. A telefonos csoport szerint a maga felesége hívta tíz óra körül. Semmi különös, de nyilván azt hitte, hogy a polgári védelmi csoportban találkoznak. A felesége mondta neki, hogy egy barátnőjével találkozik a belvárosban. Aztán hívta a nő, aki a polgári védelmi csoportot szervezi, hogy délután kettőkor van a találkozó. Ő... Mrs. Keitelbein.

– Nem, Mrs. Kesselman – javította ki Black.

– Középkorú nő, akinek egy tinédzser fia van.

– Pontosan. – Black emlékezett, hogy évekkel azelőtt, amikor az egészet megálmodták, találkozott az asszonnyal. És Mrs. Kesselman nemrégiben hozzájuk is benézett a polgári védelmi jelentkezés miatt. – Elment a találkozóra?

– Igen. Postára adta a szelvényeket, és elment a házukhoz.

Blacket nem informálták részletesen a polgári védelmi csoportról, sejtelme sem volt, mi a célja. Kesselmanék sajnos nem erről az osztályról kapták az utasításokat.

– Volt emberünk a csoportban? – kérdezte Black.

– Tudomásom szerint nem.

– Nem számít. Mrs. Kesselman vezeti a csoportot, ugye?

– Úgy tudom, igen. Amikor az emberünk becsöngetett, ő nyitott ajtót. – Neroni itt a homlokát ráncolta. – Biztos, hogy ugyanarról beszélünk? Mrs. Keitelbein?

– Valami olyasmi. – Black nagyon ideges volt. Ragle Gumm akciói az utóbbi napokban rendre felkavarták. Ragle visszatérte óta az az érzés csak nem akart elmúlni, hogy pengeélen egyensúlyoznak.

Tisztában vagyunk vele, hogy kijuthat, töprengett. Hiába minden, elveszíthetjük. Lehet, hogy szép lassan észre tér, tervet készít és kivitelezi; és mi csak akkor fogunk rájönni, amikor már késő.

Legközelebb nagy valószínűséggel nem találunk rá. Vagy ha nem legközelebb, akkor utána. Egyszer elérkezik az idő.

És az, hogy elrejtőzöm a szekrénybe, nem ment majd meg, mondta magában Black. Hiába bújok a ruhák közé, a sötétségbe, el a tekintetek elől... hiába minden.

Eddigre általában kész szokott lenni, gondolta.

Kiszállt, és elindult a bolt felé.

– Margo! – hallotta Vic hangját. Az épület hátsó része, a raktár felől jött. Lépteiből és a feszültségből az arcán a nő azonnal tudta, hogy valami történt.

– Jól vagy? – kérdezte aggódva. – Ugye nem mentél bele, hogy vasárnap is dolgozni kelljen? – Ez már évek óta lógott a levegőben.

Vic megfogta a karját, és visszavezette a kocsihoz. – Nem megyek haza veled. – Kinyitotta az ajtót, betessékelte a feleségét, majd ő is beszállt, és feltekerte az ablakot.

A bolt mögül, a platótól egy hatalmas, kétkocsis kamion állt ki, és indult el a Volkswagen felé. Ez a szörnyeteg most eltapos minket, futott át Margo fején. Elég egyetlen érintés az első lökhárítóval, és semmi nem maradna ebből a kis kocsiból.

– Mit csinál ez? – kérdezte Victől. – Szerintem nem is tud vezetni. A kamionok különben sem használhatják ezt a kijáratot, nem? Mintha azt mondtad volna, hogy...

– Figyelj rám – szakította félbe Vic. – Ragle ül a kamionban.

A nő elkerekedett szemmel bámult rá. Aztán felpillantott a kamion vezetőfülkéjébe, ahonnan Ragle intett neki, kezét épp csak megemelve. – Hogy érted, hogy nem jössz haza velem? – szegezte a kérdést Margo a férjének. – Úgy érted, hogy elhozzátok ezt a drabális valamit a házunkhoz? – Lelki szemei előtt megjelent a kép, ahogy a kamion ott áll a behajtón, hirdetve boldog-boldogtalannak, hogy a férje egy élelmiszerboltban dolgozik. – Figyelj, én nem megyek bele, hogy egy ilyennel gyere haza. Komolyan mondom.

– Nem megyek vele haza – felelte Vic. – A bátyáddal egy kis kiruccanásra megyünk. – Átölelte és megcsókolta az asszonyt. – Nem tudom, mikor jövünk vissza. Ne aggódj miattunk. De van itt egy-két dolog, amit el kéne intézned...

– Mind a ketten mentek? – vágott közbe Margo. Nem értette a dolgot. – Mondd el, hogy miről van szó.

– Először is azt kérem tőled – folytatta zavartalanul Vic –, hogy mondd azt Bill Blacknek, Ragle-lel itt dolgozunk a boltban. Ne mondj neki semmi mást, ne mondd meg neki, hogy elmentünk, hogy mikor és hogyan. Érted? Black akármikor bukkan fel nálunk, és megkérdezi, hol van Ragle, csak mondd azt, hogy most beszéltél vele, és a boltban van. Még ha hajnali kettő van, akkor is. Mondd, hogy én kértem meg, hogy segítsen a leltárnál egy hirtelen jött könyvvizsgálat miatt.

– Kérdezhetek valamit? – nézett rá Margo, remélve, hogy legalább egy picinyke információt kiszed a férjéből, mert az nyilvánvaló volt előtte, hogy sok mindent nem akar elmondani. – A múlt éjjel, amikor a taxis hozta haza, Ragle Junie Blackkel volt?

– Jézusom, dehogy.

– El akarod bújtatni valahol, hogy Bill Black nehogy megtalálja és megölje?

Vic csak nézett rá. – Rossz nyomon jársz, szívem. – Újra megcsókolta, megölelte, majd kinyitotta a kocsi ajtaját. – Csókoltatjuk Sammyt. A kamion felé fordulva kiáltotta: – Hogy? – Majd behajolt a Volkswagenbe. – Ragle azt mondja, mondd meg Lowerynek, tudod, az újságtól, hogy talált egy másik játékot, ami jobban fizet. – Rámosolygott, majd odafutott a kamionhoz, és átsietett a túloldalra. Margo hallotta, ahogy felkapaszkodik a vezetőfülkébe, a bátyja mellé, és az arca meg is jelent Ragle mellett.

– Viszlát! – kiáltotta le neki Ragle, majd mindketten integettek. A kamion dübörögve-durrogva nekilódult, és a kürtből fekete füstöt eregetve kikanyarodott az utcára. A kocsik lelassítottak neki, ahogy végrehajtott egy körülményes jobb kanyart, majd a bolt eltakarta szem elől. Az asszony még percekig hallotta a dübörgést, ahogy gyorsult és távolodott.

Ezek megbolondultak, gondolta kétségbeesetten. Tűnődve visszanyomta a slusszkulcsot, és indított. A feléledő motor elnyomta a kamion egyre halkuló moraját.

Vic meg akarja menteni Ragle-t, merengett. Elviszi valami biztonságos helyre. Tudom, hogy Junie beszélt egy ügyvéddel. Össze akarnak házasodni? Talán Bill nem hajlandó elválni.

Milyen rettenetes: éppen Junie Black lesz a sógornője!

Egyre csak ez járt a fejében, miközben hazafelé vezetett.

– Az ételt csak kívülről hozhatják – érvelt Ragle. – Mi is ezt tennénk egy állatkertben. – Pontosan ugyanezt, tette hozzá magában. – Én úgy látom, hogy azok az emberek, akik kartonszám rakodják ki a savanyúságot, tengeri rákot meg papírtörülközőt, ők a kapcsolat köztünk és a való világ között. Legalábbis ennek van értelme. Van más nyomunk?

– Remélem, kap ott hátul levegőt – biccentett Vic hátra, a sofőrre gondolva. Megvárták, amíg a többiek elmentek, és csak egyetlen kamion maradt.

Aztán mialatt Ted, a sofőr, a kamion hátuljában pakolgatta a ládákat a kézikocsira, ők Ragle-lel rácsukták és belakatolták a vastag fémajtót. Egy pillanat volt az egész, aztán fel a fülkébe, és már izzították is a dízelmotort. Ekkor érkezett meg Margo a kis Volkswagenben.

– Ha nem hűtőkocsi, akkor kap levegőt – felelte Ragle. Legalábbis amíg a többi kamion távozását várták, Vic úgy vélte, nem az.

– Nem lett volna jobb a boltban hagyni? Van hátul pár olyan raktárrész, ahová soha senki nem néz be.

– Van egy olyan érzésem, hogy azonnal kiszabadítanák – felelte Ragle. – Ne kérdezd, miért.

Vic nem kérdezte. Szemét az útra szegezte. Elhagyták a belvárost. A forgalom megritkult. A boltok helyét átvette a lakóövezet: alacsony, modern házak, földszintesek, gőgös tévéantennákkal és köteleken száradó ruhákkal, magas fenyőkerítéssel, kocsibeállókon parkoló autókkal.

– Kíváncsi vagyok, hol fognak megállítani – töprengett fennhangon Ragle.

– Talán sehol.

– Dehogynem. De talán addigra már átérünk.

Hallgattak, majd Vic szólalt meg: – Gondolj bele: ha ez nem jön be, emberrablással fognak vádolni minket, engem kirúgnak az üzletből, téged meg valószínűleg megkérnek, hogy önként szállj ki a "Hol Lesz Legközelebb A Kis Zöld Emberke?" játékból.

Ritkultak a házak. Benzinkutak, csiricsáré kávézók, cukrászdák és motelek mellett húztak el. Motelek unalmas sora, mintha máris ezer mérföldet tettünk volna meg, töprengett Ragle, és egy másik városba érnénk be éppen. Semmi sem olyan idegen, olyan üres és barátságtalan, mint a saját városod szélén a benzinkutak – csökkentett áras benzinkutak – és motelek sora. Az ember bele se gondol. Ugyanakkor a keblére kell, hogy ölelje. És nem csak egy éjszakára, de egészen addig, amíg ott akar élni, ahol él.

Csakhogy mi már nem akarunk itt élni. Elmegyünk. Végleg.

Korábban eljutottam ilyen messzire? Már nyílt terepen jártak. Egy utolsó kereszteződés, egy teherforgalmat szolgáló út vezetett ki magából a városból. A vasúti sínek. Arrébb egy várakozó végtelen tehervonat. Feltornyozott, vegyi anyagot tároló hordók.

– Nem semmi látvány – mondta Vic. – Pláne naplementében.

A forgalom néhány szedán kivételével most már jobbára csak teherautókból állt.

– Ott az a bár – mutatta Vic.

Jobbra Ragle meglátta a táblát: NEM-DE-BÁR. Kinézetre elég modern. És szép tiszta. A parkolóban új autók. A kamion eldübörgött mellette. A hely elmaradt mögöttük.

– Hát most már messzebbre jutottál – dörmögte Vic.

Előttük az országút egy dombságba vezetett. Fel a magasba, jutott Ragle eszébe. Valahogy feljutottam oda, a tetejére. Megpróbáltam gyalog átvágni arra. Ennyire be lehettem rúgva?

Nem csoda, hogy nem sikerült.

Csak mentek tovább és tovább. Egyhangú vidéken haladtak. Mezők, dombok, a bizonyos távolságra kihelyezett útjelzőkön kívül teljesen jellegetlen táj. Aztán a dombok hirtelen teljesen ellaposodtak, és egy hosszú, egyenes lejtőn ereszkedtek lefelé.

– Ettől ver ki a víz – jegyezte meg Ragle. – Kamionnal hajtani egy jó hosszú lejtőn. – Már előbb visszakapcsolt, hogy biztosabban uralja a nehéz járművet. Legalább nem vittek árut; a maga szegényes vezetési tapasztalatával a kamion saját súlyát is elég volt megtartania. Mikor még a bolt mögött melegítették a motort, gyorsan megtanulta a sebességváltó használatát. – Legalább a kürtünk pokoli hangos – mondta Vicnek, és kísérletképpen kétszer meghúzta; mindketten összerezzentek.

A lejtő végén egy sárga-fekete tábla vonta magára a figyelmüket. Az út mellett valamiféle barakkok vagy ideiglenes épületek sorát látták. Elég komoran néztek ki.

– Itt vagyunk – vélte Vic. – Erre gondoltál.

A barakkok mellett jó néhány teherautó állt. És közelebb érve egyenruhásokat láttak. Az országúdra kitett tábla megremegett az esti szélben.

– Ezek mi vagyunk – mondta Vic. – Mázsálás. Megmérnek minket. És ha ellenőriznek, biztos kinyittatják a rakodóteret is. – Ragle-re nézett. – Megálljunk most, és csináljunk valamit Teddel?

Már túl késő, gondolta Ragle. Az egyenruhások látják a teherautót és benne őket. Bármit tennének, azt is látnák. Az első barakk mellett két fekete rendőrautó áll, melyek egy pillanat alatt ki tudnak hajtani az útra. Ezeket nem tudjuk lehagyni, töprengett. Nincs mit tenni, megyünk a mázsálóhoz.

Ahogy lassítottak, hogy megálljának, egy tiszt ballagott feléjük élre vasalt sötétkék nadrágban, világoskék ingben, jelvénnyel és sapkával. Rájuk sem pillantva továbbot intett.

– Nem kell megállnunk – sziszegte Ragle izgatottan, majd megértette. – Kamu! – Visszaintett a tisztnek, mire Vic is így tett. Az már hátat is fordított nekik. – Ezeket az áruszállítókat meg se állítják, csak a személykocsikat. Kint vagyunk!

A barakksor és a tábla elmaradt mögöttük, majd a távolba veszett. Kijutottak, megcsinálták. Bármilyen más járművel ott ragadtak volna. A valódi áruszállítók viszont éjjel-nappal ki-be jártak. A visszapillantóban Ragle látta, hogy már három másik teherautót is továbbengedtek. Tehát a barakkoknál parkoló három kamion is csak álca, mint az összes többi kellék.

– Egyik teherautónak sem kell megállni – mondta.

– Igazad volt – bólintott Vic. Hátradőlt az ülésen. – Gondolom, ha a Volkswagennel próbálunk átjönni, azt mondták volna, hogy valami fertőzés van a kárpitunkban. Japán bogarak, mondjuk. Aztán irány vissza, lefújnak sprayvel, majd kérhetsz egy egyhónapos engedélyt az újraellenőrzésre, amit bármikor visszavonhatnak.

Közben Ragle észrevette, hogy az országút megváltozott. Amióta elhagyták az ellenőrző állomást, az út kétfelé ágazott, mindegyiken öt széles sáv, teljesen egyenes és lapos. És már nem is beton. Nem ismerte fel az anyagot, amin haladtak.

Tényleg kint vagyunk, mondta magában. Ez a kinti országút, amit sosem lett volna szabad látnunk, sőt még tudnunk sem róla.

Mögöttük és előttük teherautók. Megrakottak és üresek, mint ők. A városba be és onnan kivezető hangyacsapás. Sosem szűnő mozgás. Sehol egyetlen személyautó. Csak a dízel teherautók moraja.

És a reklámtáblák is eltűntek.

– Fel kéne kapcsolnod a reflektort – tanácsolta Vic. Szürkület telepedett a dombokra és mezőkre. Az egyik teherautónak, amelyik velük szembe jött a másik úton, égtek a lámpái. – Jobb, ha betartjuk a törvényt. Akármi is az.

Ragle felkapcsolta a fényszórót. Az este csendes és magányos volt. A távolban egy madár siklott a föld felszíne fölött merev szárnyakkal, majd leszállt egy kerítésre.

– Mi a helyzet az üzemanyaggal? – kérdezte Ragle.

Vic odahajolt és leolvasta. – Félig van. Őszintén szólva nekem sejtelmem sincs, meddig tart egy ekkora határnak egy tanknyi üzemagyag. Vagy hogy van-e tartaléktank. Teher nélkül elég sokáig kéne bírnia. Bár nagyban függ attól is, milyen meredek szakaszon haladunk. A nehéz gépek sok üzemanyagot vesztenek a kaptatón, sokszor látni a lejtőn tíz mérfölddel egyesben vánszorgó teherautókat.

– Kiengedhetnénk Tedet – mondta Ragle. Az jutott eszébe, hogy az ő pénzük itt talán semmit sem ér. – Kell vennünk benzint és kaját, és nem tudjuk, hol és hogyan. Neki biztos van hitelkártyája. És olyan pénze, amit elfogadnak.

Vic egy halom papírt dobott Ragle ölébe. – A kesztyűtartóban találtam. Hitelkártyák, térképek, ételjegyek. Pénz az nincs. Meglátjuk, mire megyünk a hitelkártyával. Többnyire... – megnézett egyet – motelekbe jók. Ha van ilyen errefelé. Szerinted mit találunk?

– Fogalmam sincs – felelte Ragle. Körülöttük a tájat felfalta a sötétség, a városok közti nyílt terepen nem voltak utcalámpák, amik segíthettek volna. Csak a lapos táj, egész a horizontig, ahol világosabb, kékesfekete fények derengtek. Kezdtek feljönni a csillagok.

– Reggelig kell várnunk? Egész éjjel megyünk?

– Lehet – vont vállat Ragle. Az egyik kanyarban a teherautó reflektora egy pillanatra kerítést és mögötte bozótost világított meg. Úgy érzem, mintha mindez már megtörtént volna egyszer. Mintha másodszor élném át.

Mellette Vie a kesztyűtartóban talált papírokat nézegette. – Szerinted ez mi? – Egy élénk színű papírcsíkot tartott fel. Ragle elolvasta a szöveget:

– Ragasztós a háta – mondta Vic. – Biztos a lökhárítóra való.

– Ja, mint a "kapd be" matricák.

Kis szünet után Vic megint megszólalt. – Hadd fogjam meg a kormányt. Ezt meg kell nézned közelebbről. – Egyik kezével odanyújtotta a papírt, a másikkal megfogta a kormányt. – Az alján. A gépelt szöveg. Ragle a kabin tetején lévő lámpa fényébe tartotta a papírt: A szövetségi törvény előírása szerint állandóan látható helyen tartandó. Visszaadta Vicnek. – Ennél sokkal több mindennel találkozunk majd, amit nem értünk. – De azért őt is zavarta. Kötelező jel, a lökhárítón kell lennie, különben...

– Van még – húzott elő Vic még egy köteg ugyanolyan papírt, tíz-tizenegyet a kesztyűtartóból. – Minden alkalommal felragasztja, amikor útra kel. Aztán hozzánk érve leszedi.

A következő egyenes résznél, amikor egyik irányban sem láttak más járművet az országúton, Ragle lehúzódott a kavicsos padkára. Megállt, behúzta a kéziféket. – Hátramegyek – közölte. – Megnézem, kap-e elég levegőt. – Már nyitotta az ajtót, amikor eszébe jutott: – És megkérdezem a matricáról.

Vic idegesen a kormány mögé csusszant. – Nem hiszem, hogy megmondaná az igazat.

Ragle óvatosan lépdelt a sötétben a kamion mellett. Hátraérve felmászott a létrán, és kopogott az ajtón. – Ted, vagy hogy hívják... Jól van?

A raktárból jellegtelen hang válaszolt. – Igen, jól vagyok, Mr. Gumm.

Még itt is, gondolta Ragle. Egy országút szélén egy elhagyatott vidéken. Itt is ismernek.

– Figyeljen, Mr. Gumm – szólt ki a sofőr, száját az ajtó két szárnya közti réshez nyomva. – Nem tudja, mi vár önre kint, ugye? Fogalma sincs. Hallgasson rám, semmi esély rá, hogy mást is találjon, mint bajt. Bajt magának, bajt mindenkinek. Higgyen nekem. Az igazat mondom. Egy nap majd visszagondol, és tudni fogja, hogy igazam volt. Megköszöni nekem. Fogja. – Apró fehér papírdarab csúszott ki a résen, és hullani kezdett a föld felé. Ragle elkapta. Egy kártya, aminek hátuljára a sofőr egy telefonszámot írt fel.

– Mi ez? – kérdezte Ragle.

– Ha a legközelebbi városba ér, húzódjon le az útról, és hívja fel ezt a számot.

– Milyen messze van a legközelebbi város?

A sofőr habozott. – Nem vagyok biztos benne. Most már nem messze. Nehéz innen bentről megmondani.

– Kap elég levegőt?

– Aha. – A sofőr hangja rezignált volt, ugyanakkor igencsak feszült. – Mr. Gumm – folytatta ideges, könyörgő hangon –, hinnie kell nekem. Az nem érdekel, meddig tart itt engem bezárva, de maga egy-két órán belül érintkezésbe kerül valamivel.

– Hogy érti?

– Azt nem mondhatom el. Nézze, elég sok mindenre rájött, ha elrabolta ezt a kocsit. Biztos van valami elképzelése. Ha idáig végiggondol mindent, sejtheti, hogy nagyon fontos dolog, és nem csak valaki szédült ötlete volt felépíteni azt a rengeteg házat meg utcát meg kocsikat.

Beszélj csak, bíztatta magában Ragle.

– Azt se tudja, hogyan kell vezetni egy pótkocsis kamiont. Mi van, ha meredek lejtő jön? Ez a járgány 22 tonnát nyom megrakva, na persze most üres. De lehet, hogy meghúz valamit. És van jó néhány olyan vasúti átkelő, ahol nem fér át. Valószínűleg sejtelme sincs, mekkora hely kell neki. Még azt se tudja, hogyan tolasson. – Elhallgatott.

– Mire való a lökhárító matrica? A mottó meg a kígyó?

– Az isten szerelmére! – hördült fel a sofőr.

– Fel kell ragasztani?

A sofőr egy darabig csak káromkodott. – Figyeljen, Mr. Gumm. Ha nem jól rakja fel, az égbe röpítik, isten engem úgy segítsen. Az igazat mondom.

– Hogyan kell feltenni?

– Engedjen ki, és megmutatom. De elmondani nem tudom. – A férfi hangján érződött, hogy kezd rajta eluralkodni a hisztéria. – A legjobb, ha kienged, hogy feltehessem, vagy istenemre, az első tank észreveszi, és akkor vége.

Tank, ismételte magában Ragle. Megdöbbent.

Leugrott a létráról, és visszament a vezetőfülkéhez. – Azt hiszem, kénytelenek vagyunk kiengedni.

– Hallottam – mondta Vic. – Én különben is jobban örülnék, ha eltűnne.

– Lehet, hogy a bolondját járatja velünk.

– Azért ne kockáztassunk.

Ragle hátrament, felkapaszkodott a létrán, és elhúzta a tolózárat. Az ajtó kitárult, és a még mindig káromkodó sofőr kizuhant a kavicsra.

– Itt a matrica – nyújtotta oda neki Ragle. – Mit kell még tudnunk?

– Mindent – felelte a sofőr keserűen. Letérdelt, a matrica hátáról lerántotta az áttetsző védőcsíkot, a matricát a lökhárítóra nyomta, majd öklével elsimította. – Hogyan akarnak üzemanyagot venni?

– Hitelkártyával – válaszolta Ragle.

– Nevetséges – állt fel a sofőr. – Az a hitelkártya... – elharapta. – A városba való. Hamis. Sima régi Standard Oil töltőkártya, már vagy húsz éve nincs forgalomban. – Ragle-re meredve folytatta. – Minden jegyre megy: a kerozin a teherautóhoz, a...

– Kerozin? – visszhangozta Ragle. – Azt hittem, dízel.

– Ugyan – felelte a sofőr mogorván. A kavicsra köpött. – Dehogy dízel! A tartály is csak álca. Turbina van benne. Kerozinnal megy. De maguknak úgyse fognak adni. Az első helyen, ahová bemennek, tudni fogják, hogy valami nincs rendjén. Itt kint meg... – Hangja ismét sikoltásig emelkedett. – Nem kockáztathatnak! Nem szabad!

– Akar elöl utazni velünk? – kérdezte tőle Ragle. – Vagy hátul? Maga dönt. – Szeretett volna már újra menni.

– Menjen a pokolba! – sziszegte a sofőr, azzal sarkon fordult, és nekiiramodott a kavicson, zsebre dugott kézzel, előredőlt felsőtesttel.

Ahogy beleveszett a sötétségbe, Ragle arra gondolt: az én hibám, hogy kinyitottam az ajtót. Nem tehetek semmit, nem rohanhatok utána és vághatom fejbe. Ha verekedésre kerülne a sor, darabokra szedne. Mindkettőnket, ha kell.

Különben sem ez a válasz. Nem ezt kereste.

Visszaballagott a fülkéhez. – Elment – mondta Vicnek. – Gondolom, még szerencsénk is van, hogy nem ugrott ki útközben.

– Jobb, ha indulunk – csúszott vissza a másik ülésre Vic. – Vezessek? Feltette a matricát?

– Fel.

– Jó lenne tudni, mikor tudja őket figyelmeztetni.

– Előbb-utóbb úgyis ki kellett volna engednünk.

A következő órában nem látták jelét se településnek, se semmilyen tevékenységnek. Aztán ahogy egy éles, lejtős kanyarból kibukkantak, ragyogó kékes fények villantak meg messze előttük az országúton.

– Na tessék! – szisszent fel Vic. – Most mit csináljunk? Ha lelassítunk vagy megállunk...

– Muszáj megállmmk – mondta Ragle. Már ki tudta venni az úton keresztben álló autók vagy micsodák alakját.

Ahogy lassított, lámpát lengető férfiak tűntek fel. Az egyikük odament a fülke ajtajához, és felszólt nekik: – Állítsa le a motort. A reflektort hagyja. Szálljanak ki.

Nem volt választásuk. Ragle kinyitotta az ajtót és kiszállt, Vic követte. A férfi egyenruhában volt, de a sötétben Ragle nem tudta kivenni, milyen egyenruha is az. A sisakját úgy festették, hogy ne csillogjon. Lámpájával Ragle, majd Vic arcába világított, aztán azt mondta.

– Nyissák ki a hátulját.

Ragle kinyitotta. A férfi két társával felugrott, és elkezdtek matatni bent. Aztán újra megjelentek, és leugrottak.

– Rendben – mondta az egyik. Odanyújtott valamit Ragle-nek. Egy darab papírt. Ragle elvette, és látta, hogy valamilyen nyomtatvány. Mehetnek.

– Kösz – nyögte Ragle. Sógorával döbbenten visszakapaszkodott a vezetőfülkébe, indított és elhajtott.

– Mutasd, mit adott – mondta gyorsan Vic.

Bal kézzel tartva a kormányt, Ragle előhalászta zsebéből a papírt.

ZÓNAHATÁR TANÚSÍTVÁNY 31. ELLENŐRZÉS 98/4/3

– Itt a dátum – mondta Ragle. 1998 áprilisa. A betűk IBM-féle gépből származtak.

– Elégedettnek látszottak – vélte Vic. – Akármit is kerestek, nem találták.

– Egyenruhában voltak.

– Igen, mintha katonák lettek volna. Az egyiknél valami ismeretlen fegyver is volt. Biztos háború van vagy mi.

Vagy katonai diktatúra, gondolta Ragle.

– Megnézték, hogy van-e matricánk? – töprengett Vic. – A nagy izgalomban nem figyeltem.

– Én se.

Nemsokára észrevett valamit elöl, ami városnak látszott. Fények sokasága, sorokban, ami utcákat jelenthet, neonfeliratok. Valahol a kabátjában volt a kártya, amit a sofőrtől kapott. Most kéne felhívnunk azt a számot.

– Rendben átjutottunk a határon – mondta Vic. – Ha ezt meg tudtuk csinálni, miközben lámpával az arcunkba világítottak, akkor besétálhatunk egy falatozóba, és rendelhetünk egy tál palacsintát. Ma nem is vacsoráztam. – Ingujját visszatűrve az órájára nézett. – Fél tizenegy. Kettő óta egy falatot se ettem.

– Megállunk – mondta Ragle. – És megpróbálunk üzemanyagot szerezni. Ha nem tudunk, itt hagyjuk a gépet. – A műszer szerint majdnem üres volt a tank. Meglepően gyorsan kifogyott, bár jókora távolságot megtettek. Órák óta úton voltak.

Az első házak mellett haladtak el, amikor feltűnt neki, hogy valami hiányzik.

A benzinkutak. Ha az országút beér egy városba, bármilyen jelentéktelen város is az, általában mindkét oldalon benzinkutak tömör sora övezi. Az az első. Itt viszont nem.

– Nem tetszik ez nekem – csóválta a fejét. És forgalmat se láttak. Se forgalom, se benzinkutak. Vagy kerozinkutak, ha itt az a megfelelője. Hirtelen lelassított, és befordult egy mellékútra, majd a padka mellett megállt.

– Egyetértek – mondta Vic. – Jobb, ha gyalog megyünk. Nem tudunk eleget ahhoz, hogy ezzel a kamionnal furikázzunk a városban.

Óvatosan kiszálltak, és egy utcalámpa alatt megálltak. A házakon semmi különös nem látszott. Alacsony, földszintes házak, előttük a gyepek feketén nyúltak el az éjszakában. Legalább a házak nem változtak a harmincas évek óta, gondolta Ragle. Főleg éjjel. Látott egy magasabbat, ami valami intézmény lehetett.

– Ha megállítanak és igazolnunk kell magunkat, mit csináljunk? kérdezte Vic. – Jobb, ha előre megbeszéljük.

– Hogyan? Azt se tudjuk, mit fognak kérni. – A sofőr megjegyzése még mindig ott motoszkált a fejében. – Lássuk csak – mondta, és elindult az országút irányában.

Az első fények egy útmenti vendéglőhöz tartoztak. Bent a pultnál két fiú ette a szendvicsét. Szőke hajú gimnazisták.

A hajukat a fejük tetején bóbitába fonták. Magas, kúpszerű hajtoronyba, amibe hegyes, színes valamit szúrtak. A fiúk egyforma ruhát viseltek. Szandált, testükön körbetekert, tógaszerű valamit, karjukon fémkarkötőket. És amikor az egyik kicsit oldalt hajolva ivott, Ragle látta, hogy az arcán tetoválások sorjáznak. És – alig akart hinni a szemének – a fiú fogai le voltak reszelve.

A pult mögött a középkorú pincérnő egyszerű zöld blúzt viselt, s a haja is megszokott frizura volt. De a két fiú... Vickel csak bámulták őket az ablakon keresztül, míg a pincérnő észre nem vette őket.

– Most már muszáj bemennünk – mondta Ragle. Az ajtó önműködő volt, mint a szupermarketben.

Mindkét fiú őket nézte, ahogy zavartan leültek az egyik bokszban. A falatozón belülről nem látszott semmi különös: berendezés, táblák és fények. Ételreklámok. Csak épp az árakat nem értette Ragle. 4,5; 6,7; 2,0. Hogy nem dollárok és centek, az biztos. Ragle körbenézett, mintha azt próbálná eldönteni, mit kér. A pincérnő már fogta a noteszét.

Az egyik fiú bóbitás fejével feléjük biccentett, és fennhangon azt mondta: – Hapsákok bűzlik cidri-cidri.

Társa nevetett.

A pincérnő állt meg előttük. – Jó estét.

– Jó estét – motyogta Vic.

– Mit hozhatok?

– Mit ajánl? – kérdezett vissza Ragle.

– Hát, az attól függ, mennyire éhesek.

A pénz, futott át Ragle fején. Az a rohadt pénz. – Legyen sonkás-sajtos szendvics és kávé.

– Nekem is – bólintott Vic. – És még pite a la mode.

– Hogyan? – nézett rá a jegyzetelő pincérnő.

– Pite és fagylalt – mondta Vic.

– Aha – biccentett a nő, majd visszament a pulthoz.

Az egyik fiú jó hangosan azt mondta: – Hapsákok sok régi cucc-hucc. Miacsoda – azzal hüvelykujját a fülébe dugta. A másik vihogott.

Amikor a pincérnő kihozta a rendelést, majd eltűnt hátul, az egyik fiú feléjük fordult. Ragle észrevette, hogy a tetoválás az arcán ugyanolyan minta, mint a karkötője. Nézte a bonyolult mintát, s lassan rájött, mit ábrázol. Görög vázákról vették a díszítést. Athéné és a baglya. A Földből kiemelkedő Korea.

A fiú egyenesen neki szólt: – Hé, holdkóros!

Ragle tarkója bizseregni kezdett. Úgy tett, mint aki minden figyelmét a szendvicsnek szenteli. Vele szemben a sápadt és izzadó Vic ugyanígy tett.

– Hé! – erősködött a fiú.

– Hagyjátok abba, vagy tűnjetek el – szólt rájuk a pincérnő.

– Hapsák – mondta neki a fiú, és megint a fülébe dugta az ujját. A pincérnőt nem hatotta meg.

Ezt nem bírom ki, gondolta Ragle. Nem élem túl. A sofőrnek igaza volt. – Menjünk – mondta Vicnek.

– Rendben. – Felállt, felhajtotta a kávét, megmarkolta a szendvicset, és elindult kifelé.

Na most a számla, fújt magában Ragle. Végünk van. Nem nyerhetünk.

– Mennünk kell – mondta a pincérnőnek. – A pite maradhat. Mennyi? – a kabátzsebébe nyúlt, teljesen fölöslegesen.

A pincérnő összeadta. – Tizenegy-kilenc.

Ragle kinyitotta a tárcáját. A két fiú merőn nézte. A pincérnő is. Amikor meglátták a pénzt, a pincérnő felsóhajtott: – Atyaég. Évek óta nem láttam papírpénzt. Remélem, még jó. – Az első fiútól megkérdezte: Ralf, elfogadja még a kormány ezeket a régi bankókat?

– Várjon – mondta a pincérnő Ragle-nek, és újraszámolta. – Az egy negyven lesz. De a visszájáról csak zsetonban tudom adni. – Egy marék műanyag korongot vett elő a pénztárgépből, és amikor Ragle odaadta neki az ötdollárost, hatot adott vissza. – Köszönöm.

Amikor Ragle meg Vic távozott, a pincérnő visszaült, elővett egy papírfedeles könyvet, és olvasni kezdett.

– Micsoda tortúra – nyögte Vic. Mentek egymás mellett, és ették a szendvicsüket. – Azok a kölykök. Azok a rohadt kölykök.

Holdkóros, töprengett Ragle. Felismertek?

A sarkon megálltak. – És most? – kérdezte Vic. – A pénzünk legalább jó. És van új pénzünk is. – Az öngyújtója fényénél megvizsgálta a korongokat. – Műanyag. Nyilván fém helyett. Nagyon könnyű. Mint a háború alatt az ételjegyek.

Igen, mint a háború alatt az ételjegyek. Réz helyett jellegtelen ötvözetből készített pennyk. És most zseton. Zseton.

– Viszont nincs elsötétítés – mondta ki hangosan. – Égnek a fények.

– Minden változik – jegyezte meg Vic. – Voltak fények, amikor... – Elhallgatott. – Nem értem. Emlékszem a második világháborúra. De gondolom, akkor mégse emlékszem, mi? Ez a lényeg. Ötven éve volt. Mielőtt megszülettem. Sose éltem a harmincas-negyvenes években. Te sem. Csak azt tudjuk, amit megtanítottak nekünk.

– Vagy amit olvastunk – pontosított Ragle.

– Nem tudunk már eleget? Kint vagyunk. Láttuk. – Megborzongott. – Reszelik a fogukat.

– Úgy beszéltek, mintha nem ismernék jól a nyelvet.

– Aha.

– És afrikai törzsi írás volt rajtuk. Meg a ruhák. – Csakhogy az egyik rám nézett, és azt mondta: – Hé, holdkóros. – Ismernek engem. De nem érdekli őket. – Ettől valamiért még nyugtalanabb lett. Nézők. A cinikus, gúnyos fiatal arcok.

– Csoda, hogy nincsenek besorozva – vélte Vic.

– Majd lesznek. – Ő fiatalnak látta a fiúkat. Tizenhat-tizenhét éveseknek. Ahogy ott ácsorogtak a sarkon, léptek visszhangját hallották a sötét, kihalt utcán. Két alak közeledett feléjük.

– Hé, holdkóros – szólalt meg az egyik. A két fiú nyugodtan lépett ki a világos kereszteződésbe, karjukat összefonva, arcuk üres, személytelen. – Áll csak meg, stop-stop.

A bal oldali fiú a köpenyzsebébe nyúlt, és egy bőrtokot vett elő. Abból egy szivart és egy aranyollót emelt ki; levágta a szivar végét, és a szájába vette. Társa ugyanilyen szertartásosan egy ékkővel kirakott öngyújtót húzott elő, és tüzet adott neki.

A szivarozó így szólt hozzájuk: – Hapsákok, nálatok döglött csukcsuk. Nőpincér összekever-kavar.

A pénz, értette meg Ragle. A pincérnőnek nem lett volna szabad elfogadnia. A fiúk azt mondták neki, fogadja el, pedig tudták, amit a sofőr is: a papírpénz immár nem legális fizetőeszköz.

– És na? – próbálkozott Vic az ő zsargonjukkal.

Az öngyújtós vette át a szót. – Nagyfőnökök fixál. Nem? Nem? Na. – Kinyújtotta a kezét. – Nagyfőnök fixál, hapsákok fixál kövér csuk-csuk.

– Adj neki pár zsetont – dörmögte halkan Vic. Ragle a hat zsetonból négyet a fiú tenyerébe számolt.

A fiú derékból meghajolt, bóbitája érintette a járdát. Mellette társa rezzenéstelenül álldogált, tudomást sem véve a tranzakcióról.

– Hapsákok, nektek van vúzsi? – kérdezte szenvtelenül.

– Hapsákok szeme a járdán – mondta az öngyújtós. Mindketten bólintottak. Most valahogy komolyak voltak, mintha valami fontos kérdésre került volna szó. – Kucog-kucog? – folytatta az öngyújtós. – Igaz, hapsákok? Kucog-kucog? – kifordítva összetette a két kézfejét, mint a hódok. Ragle és Vic lenyűgözve figyelték.

– Naná – mondta Vic.

A két fiú tanácskozott, majd az első, a szivart pöfékelve és homlokát ráncolva mondta. – Döglött csuk-csuk sok vúzsiért. Megyünk oda-oda, he?

– Nem – szólt rá a társa, és keze fejével mellbe vágta. – Nem megy, nem csuk-csuk. Kucog a kucogban. Hapsákok kucog maguk. – Azzal sarkon fordult és elindult, nyakát nyújtogatva, fejét tekergetve.

– Várjatok! – mondta Ragle, ahogy a másik is indulni készült. – Beszéljük meg.

Mindkét fiú megállt, és elképedve bámult rá.

Aztán a szivarozó kinyújtotta a tenyerét. – Döglött csuk-csuk.

Ragle elővette a tárcáját. – Egy dollár – és átadott egy dollárt. A fiú elvette. – Ez rengeteg pénz.

A fiúk ismét pusmogtak, majd a szivarozó feltartotta két ujját.

– Jól van – sóhajtott Ragle. – Van még egydollárosod? – kérdezte sógorát.

Vic a zsebébe nyúlt. – Remélem, tudod, mit csinálsz.

Ragle úgy látta, hogy vagy ez, vagy maradnak a sarkon, fogalmuk sem lévén hol vannak, mihez kezdjenek. – Kockáztassunk – mondta, elvéve Victől az egydollárost, és a fiúnak adva. – Most pedig jöhet a sok vúzsi.

A fiúk bólintottak, derékból meghajoltak és elindultak. Ragle és Vic habozva követték őket.

Nyirkos, kanyargós sikátorokban mentek, keresztül gyepeken és kocsibeállókon. Végül átmásztak egy kerítésen, felmentek egy lépcsőn egy ajtóhoz. Az egyik fiú kopogott. Az ajtó kinyílt.

– Hapsákok gyors bemegymegyszoba – suttogta, miközben cimborájával benyomakodtak.

Bizonytalan barna fény töltötte meg a szobát. Ragle úgy látta, hogy egy közönséges, sivárnak ható lakás. A nyitott ajtón át a konyhába látott: mosogató, asztal, tűzhely, hűtő. A másik két ajtó zárva volt. A szobában több fiú is ült, mind a padlón. A bútorzatot lámpa, asztal, televízió és egy rakás könyv képezte. Voltak fiúk köpenyben, szandálban, bóbitával és karkötővel. Voltak fiúk egysoros öltönyben, fehér ingben, skót mintás kötött zokniban és fűzős félcipőben. Mindenki őket nézte.

– Itt vúzsi – mondta a szivaros. – Ti magatok leül – mutatott a padlóra.

– Tessék? – nézett rá Vic.

– Nem vihetjük el a vúzsit? – kérdezte Ragle.

– Nem – felelte az egyik ülő fiú. – Szív szobábanülveülve.

A szivaros kinyitott egy ajtót, és eltűnt egy másik helyiségben. Hamarosan egy üveggel tért vissza, amit Ragle-nek adott. Mindenki figyelte, ahogy Ragle átveszi az üveget.

Amint levette a kupakot, felismerte.

– Szén-tetraklorid – szimatolt Vic.

– Az. – Ezek itt ülnek és szén-tetrakloridot szívnak, gondolta. Szóval ez a vúzsi.

– Szag – mondta az egyik fiú.

Ragle beleszimatolt. Életében éppen elég alkalma volt szagolni. Nem volt rá hatással, csak a feje fájdult meg tőle. Odanyújtotta az üveget Vicnek.

– Nem, kösz.

Az egyik öltönyös fiú fejhangon mondta. – Hapsákok bemegijed. Mindenki élesen mosolygott.

– Az egy lány – mondta Vic. – Az ott.

Az öltönyös, inges, kockás zoknis és félcipős figurák lányok voltak. Hajukat teljesen leborotválták, de apróbb, finomabb vonásaik alapján Ragle rájuk ismert. Nem viseltek púdert. Ha egyikük meg nem szólal, sosem jön rá.

– Nagyon buzis vúzsi – szólalt meg. A szobára csend telepedett.

– Hapsák, neki buzis – mondta az egyik lány.

A fiúk arca elsötétült. Végül az egyik fiú felkelt, a szoba sarkába ment és felemelt egy magas, vékony vászontáskát. A táskából kihúzott egy műanyag csövet, amelyen lyukak sorakoztak. A cső egyik végét az orrához illesztette, a lyukakat befogta, majd dúdolva elkezdett játszani a dolgon. Orrfuvola volt.

– Édes fi-fuvola – mondta az egyik lány.

A fiú leeresztette a fuvolát, megtörölte az orrát egy kicsi, színes ruhával, amelyet a ruhaujjából húzott elő, majd azt mondta: – Milyen érzés holdkórosnak lenni?

Rendesen beszél, döbbent rá Ragle. Mert már dühös. A szobában mindenki, de főleg a lányok, őket bámulták.

– Holdkóros? – suttogta az egyik lány. – Tényleg? – kérdezte a fiútól.

– Ja. Hapsákok holdkórosok. – Elvigyorodott. De ő is nyugtalannak látszott. – Nem igaz?

Ragle nem felelt. Vic nem vett tudomást a fiúról.

– Egyedül vagytok? – kérdezte egy másik fiú. – Vagy van még belőletek?

– Csak ketten vagyunk – mondta Ragle. Vérszomjasán meredtek rá.

– Igen, elismerem – folytatta Ragle. – Holdkórosok vagyunk. – A jelek szerint ez több tiszteletet parancsolt itt, mint bármi más.

A kölykök meg se moccantak, mereven ültek.

Az egyik fiú felnevetett. – Szóval hapsákok holdkórosok. Na és? Vállat vont, és ment a saját fuvolájáért.

– Fúj fi-fuvola! – bíztatta egy lány. Immár három fuvola vinnyogott.

– Csak pocsékoljuk az időnket – mondta Vic.

– Igaz. Menjünk. – Ragle már nyitotta az ajtót, de ekkor az egyik fiú elvette a fuvolát az orráról, és megszólalt: – Hé.

Megálltak.

– A KatRend utánatok van. Kimentek, KatRend elfog. – Azzal folytatta a fuvolázást. A többiek bólogattak.

– Tudjátok, mit csinál a KatRend a holdkórosokkal? – kérdezte az egyik lány. – Egy dózis káté ad.

– Az mi? – kérdezte Vic.

Mindenki nevetett, de senki nem válaszolt. A fuvolázás és dudorászás folytatódott.

– Hapsákok sápadt – mondta az egyik fiú két lélegzetvétel közt. Kint léptek alatt rázkódott a lépcső. A fuvolások elhallgattak. Kopogás hallatszott.

Na, most elkapnak, pillantott közbe Ragle. Senki nem mozdult, ahogy nyílt az ajtó.

– Átkozott kölykök – motyogta egy reszelős hang. Egy ősz hajú, idősebb nő kukkantott a szobába, lábán szőrpapucsot viselt, az alaktalan selyem micsodában teste óriási volt. – Mondtam, hogy tíz után nincs sipákolás. Abbahagyni! – Félig összehúzott szemmel végignézett rajtuk. Ekkor vette észre Ragle-t és Vicét. – Maguk meg kicsodák? – kérdezte gyanakodva.

Megmondják neki, gondolta Ragle, ő meg ijedten kirohan. És megérkeznek a tankok, vagy mivel jön az a KatRend. Tednek mostanra rengeteg ideje volt. Meg a pincérnőnek is. Meg mindenkinek.

Különben is kijutottunk, láttuk, hogy 1998 van, nem pedig 1959, és hogy háború van, és hogy a gyerekek úgy öltözködnek meg viselkednek, mint egy nyugat-afrikai törzs tagjai, a lányok férfiruhát viselnek és borotválják a fejüket. És az a pénz, amit mi ismerünk, közben megszűnt. A dízelmotorokkal együtt. De még mindig nem tudjuk, mi ez az egész, fogta el hirtelen a pesszimizmus. Miért szerelték fel a régi várost, miért vannak ott a régi autók meg a régi házak, miért áltattak minket éveken át...

– Kik ezek az urak? – érdeklődött az idős nő.

Kis szünet után az egyik lány pajkos mosollyal azt felelte: – Szobát keresnek.

– Hogy? – kérdezte hitetlenkedve az idős nő.

– Ja – vette át a szót az egyik fiú. – Azzal jöttek, hogy kiadó szobát keresnek. Alig találtak be. Megint nem kapcsolta fel a villanyt a tornácon?

– Nem – felelte az idős nő. Zsebkendőt vett elő és megtörölte puha, ráncos homlokát; a nyomás hatására a hús fodrokban hullámzani kezdett. – Már lefeküdni készültem. – Ragle-hez és Vichez fordult. – Mrs. McFee vagyok. Enyém ez a panzió. Milyen szobát akarnak?

Mielőtt Ragle bármit mondhatott volna, Vic már meg is szólalt: – Bármilyen megteszi. Milyen van? – azzal Ragle-re nézett, aki látta, sógora mennyire megkönnyebbült.

– Hát – indult el az asszony kifelé, a lépcső irányába –, ha követnek, megmutatom. – A lépcsőhöz érve megragadta a korlátot, majd hátrafordult. – Jöjjenek – lihegte. Arca eltorzult az erőlködéstől. – Van pár igen vonzó ajánlatom. Együtt akarnak lenni? – méregette őket elgondolkodva. – Menjünk be az irodámba, ott elbeszélgethetünk a feltételekről – Elindult lefelé a lépcsőn –, meg más dolgokról.

A lépcső alján motyogva és zihálva kereste meg a villanykapcsolót. Egyetlen csupasz körte gyulladt fel, mutatva az ösvényt, mely a ház mellett az elülső tornáchoz vezetett. A tornácon egy régimódi hintaszék állt. Minden szempontból régimódi. Van, ami sohasem változik, gondolta Ragle.

– Erre tessék, erre – mondta Mrs. McFee, azzal eltűnt a házban. Ragle és Vic követte. Egy zsúfolt, sötét, áporodott szagú nappaliba jutottak, tele mindenféle limlommal: székek, lámpák, a falakon bekeretezett képek, szőnyegek, a kandallópárkányon pedig garmadányi üdvözlőlap. A kandalló fölött egy kötött vagy szőtt, színes zászló:

– Először is azt szeretném tudni – ereszkedett le egy fotelbe Mrs. McFee –, van-e állandó munkahelyük. – Előrehajolt, és egy súlyos mappát vett elő az asztalfiókból, majd az ölébe fektette.

– Igen – felelte Ragle. – Van állandó munkahelyünk.

– Miféle munka?

– Kiskereskedelem – mondta Vic. – Egy szupermarket zöldség- és gyümölcsosztályát vezetem.

– Hogy mit? – zihálta az asszony, és fejét oldalt fordította, hogy jobban halljon. Egy kalitkában fekete-sárga madár rikácsolt rekedt hangon. – Csend legyen, Dwight! – szólt rá az asszony.

– Zöldség és gyümölcs – magyarázta Vic.

– Miféle zöldség?

– Mindenféle – felelte immár dühösen Vic.

– Honnan szerzi?

– A termelőktől.

– Aha – morogta az asszony, majd Ragle-re nézett. – És gondolom,maga az ellenőr.

Ragle nem felelt.

– Nem bízom magukban, zöldségesekben – dohogott Mrs. McFee. – Járt itt egy magukfajta... nem hiszem, hogy maga, de akár maga is lehetett volna... mikor is, a múlt héten. Szépek voltak a zöldségei, de belehaltam volna, ha megeszek egyet is. Látszott rajtuk, hogy mind r.a. Láttam én, bizony. Persze a férfi erősködött, hogy nem fent-fent nőnek, hanem a pincében. Megmutatta a címkét, ami tanúsította, hogy egy mérföld mélyen lettek termesztve. De én szagról is megismerem az r.a.-t.

Radioaktív, gondolta Ragle. Ami a felszínen nő, kitéve a sugárzásnak. Bombáztak. A termények beszennyeződtek. Hirtelen megértette, és a fejében megjelent egy kép: teherautók, amiket a föld alatt termesztett terményekkel töltenek meg. A pincék. Szennyezett paradicsom és dinnye-csempészet...

– A mi áruinkban nincs r.a. – felelte Vic. – Radioaktivitás – súgta oda Ragle-nek, ha ő még nem tudná.

– Ja.

– Mi nagyon messziről jövünk – folytatta Vic az asszonynak. – Most értünk ide.

– Értem – bólintott Mrs. McFee.

– Mindketten betegek voltunk – magyarázta Vic. – Mi történik itt?

– Hogy érti? – nézett rá az asszony, abbahagyva a mappa lapozgatását. Szarukeretes szemüveget tett fel hozzá, ami mögött felnagyított szeme ravaszul, figyelmesen csillogott.

– Mi történik itt? – kérdezte Ragle is. – A háború. Elmeséli?

Mrs. McFee megnyalta az ujja hegyét, és megint lapozott. – Furcsa, hogy nem tudnak a háborúról.

– Mesélje már el, az isten szerelmére! – fakadt ki Vic.

– Maguk sorozók?

– Nem vagyunk sorozók – felelte Ragle.

– Hazafi vagyok, de katonákat nem tűrök meg a házamban. Túl sok bajt okoznak.

Sose szedünk ki belőle semmit, gondolta Ragle. Reménytelen. Akár fel is adhatjuk.

Az egyik asztalon egy keretben színezett fényképeket látott, mind ugyanarról a fiatalemberről, egyenruhában. Ragle lehajolt, hogy közelebbről megnézze. – Ő kicsoda?

– A fiam – felelte Mrs. McFee. – Az Anvers Rakétaállomásra vezényelték. Nem láttam három éve. A háború kirobbanása óta.

Ilyen friss a dolog, gondolta Ragle. Talán ugyanakkor építették a... Amikor a játék elkezdődött. A "Hol Lesz Legközelebb A Kis Zöld Emberke?". Majdnem három éve...

– Volt arra találat? – kérdezte.

– Nem értem a kérdést – mondta Mrs. McFee.

– Nem érdekes. – Ragle céltalanul elindult a szobában. Egy sötét fából készült, boltíves ajtón át belátott az ebédlőbe. Masszív asztal, sok szék, falakon polcok, üvegajtós szekrény a tányéroknak és poharaknak. És látott egy zongorát is. Odament a zongorához, s a kottatartóról felvett egy csomó kottát. Mind olcsó, népszerű szentimentális szám, jobbára katonákról és a kedvesükről.

Az egyik indulónak ez volt a címe:

Ezt a kottát odavitte Vicnek. – Olvasd a szöveget. Mindketten a kotta alatti szöveget nézték.

Hogy is hívják? Miszter Holdsáp?
Az Egy Világot hiába nézi.
Buta pupák, miszter Holdsáp,
Elbukott, még most sem érti?
Fent az ég oly csodás
A jövő pedig rózsás
De elver a Bácsi, meglásd,
Hát kezeket fel, kezeket az égbe
Mielőtt mindennek vége!

– Tud zongorázni, uram? – kérdezte az asszony.

– A holdkórosok az ellenség, ugye? – nézett fel Ragle. Az ég. Luna. A Hold.

A KatRend nem őt és Vicét keresi. Hanem az ellenséget. Harc folyik a Hold és a Föld között. Ha a kölykök az előbb holdkórosnak nézhették őket, akkor a holdkórosok emberi lények. Nem idegenek. Talán telepesek.

Polgárháború van.

Tudom már, mit csinálok. Tudom, hogy mi a rejtvény, és mi vagyok én. Én vagyok a bolygó megmentője. Amikor megoldok egy feladványt, megfejtem, hová és mikor fog becsapni a legközelebbi rakéta. Egyik szelvényt a másik után adom fel. Ezek az emberek meg, akárminek is nevezik magukat, rakétaelhárító egységet lőnek ki a térképnek abba a kockájába. Arra a helyre, abban az időben, így marad mindenki életben, a kölykök az orrfuvolájukkal, a pincérnő, Ted a sofőr, a sógorom, Bill Black, Kesselmanék, Mrs. Keitelbeinék...

Ezt akarta elmondani nekem Mrs. Keitelbein meg a fia. Polgári védelem, ami a háborúk története egész a mai napig. Modellek 1998-ból, hogy emlékeztessenek.

De mit felejtettem el?

– Mond magának valamit a Ragle Gumm név? – kérdezte Mrs. McFee-től.

Az idős asszony rekedten felnevetett. – Az égvilágon semmit. Ami engem illet, Ragle Gumm nem létezik. Az nem egyetlen ember, hanem egy egész csomó, mind úgy hívja magát, hogy Ragle Gumm. Tudtam én már az elejétől.

Vic nagy levegőt vett. – Azt hiszem, téved, Mrs. McFee. Szerintem létezik ez az ember, és tényleg ezt csinálja.

– És igaza van minden áldott nap? – kérdezett vissza az asszony huncut hangon.

– Igen – felelte Ragle, és mellette Vic bólintott.

– Ugyan már! – legyintett Mrs. McFee.

– Tehetség kérdése – magyarázta Ragle. – Képes meglátni a rendszert.

– Figyeljenek rám – kezdte Mrs. McFee. – Sokkal öregebb vagyok maguknál, fiúk. Még emlékszem, amikor Ragle Gumm csak egy divattervező volt, aki azokat a förtelmes Miss Adonis kalapokat tervezte.

– Kalapokat? – ismételte Ragle.

– Azt hiszem, egyet meg is tartottam. – Az asszony nyögve felállt, és az egyik szekrényhez bicegett. – Itt van – mutatott fel egy kalapot.

– Sima férfikalap. Rávette a nőket, hogy férfikalapot viseljenek, csak mert maradt egy csomó régi kalap, amikor a férfiak már beleuntak.

– És jól keresett a kalapüzlettel? – kérdezte Vic.

– Az ilyen divattervezők milliókat keresnek – mondta Mrs. McFee. Mind az összes. Ő csak szerencsés volt. Ennyi: mázli. Csak mázli. És később is, amikor belevágott a szintetikus alumínium-üzletbe. – Elmerengett. – Aluminídum. Az volt aztán a mázli. Ó is olyan üstökösszerű mázlista volt, de az ilyenek mind ugyanúgy végzik: végül elfogy a szerencséjük. Az övé elfogyott – bólogatott tudálékosan. – Elfogyott, de nekünk nem mondták meg. Ezért nem látni már Gummot. Elfogyott a szerencséje, és öngyilkos lett. Ez nem pletyka. Tény. Ismerek egy férfit, akinek a felesége nyáron a KatRendnek dolgozott, az asszony biztosra mondta. Gumm két éve megölte magát. Azóta egymás után jönnek azok, akik megpróbálják megjósolni a rakétatámadásokat.

– Értem – mondta Ragle.

Mrs. McFee győzedelmesen folytatta. – Amikor behálózták, amikor elfogadta az ajánlatot, hogy Denverbe jöjjön és jósolja a rakétákat, akkor átláttak rajta, látták, hogy tiszta blöff az egész. Ő pedig nem bírta elviselni a közvéleményt, a szégyent, inkább...

– Mennünk kell – vágott közbe Vic.

– Igen – mondta Ragle. – Jó éjszakát. – Elindultak az ajtó felé.

– És a szobák? – bicegett utánuk Mrs. McFee. – Még nem is mutattam semmit.

– Jó éjt – mondta Ragle, majd Vickel kiléptek a tornácra, lementek a lépcsőn, ki a járdára.

– Visszajönnek? – szólt utánuk a tornácról Mrs. McFee.

– Később – mondta Vic. Otthagyták a házat.

– Elfelejtettem – szólalt meg Ragle. – Elfelejtettem mindent. – De jósoltam tovább, gondolta. Mindentől függetlenül. Vagyis tulajdonképpen nem is számít, mert még mindig végzem a dolgom.

– Mindig azt hittem, hogy a slágerzenéből nem lehet tanulni semmit – csóválta a fejét Vic. – Tévedtem.

És ha nem ülök a szobámban a holnapi feladványon dolgozva, gondolta Ragle, lehet, hogy kialszik életünk lángja. Nem csoda, hogy Ted, a sofőr annyira könyörgött nekem. És nem csoda, hogy én voltam a Time címlapján, mint az Év Embere.

– Emlékszem – torpant meg. – Aznap éjjel. Kesselmanéknál. Az alumínium-üzemem fényképe.

– Aluminídum – helyesbített Vic. – Ezt mondta az asszony.

Mindenre emlékszem, kérdezte magától Ragle, vagy van még más is?

– Visszamehetünk – mondta Vic. – Vissza is kell mennünk. Legalábbis neked. Gondolom, szükségük volt egy csomó emberre köréd, hogy normálisnak tűnjön a dolog. Margo, én, Bill Black. A kondicionált reakció, mint amikor a fürdőszobában a villanyzsinórért nyúltam. Itt biztos zsinór van. Vagy nekem az volt. Meg amikor a pénztárosok a boltban egyszerre rohantak rossz irányba. Biztos itt is egy boltban dolgoztak mind. Talán ugyanúgy élelmiszerboltban, ugyanazt a munkát. Minden ugyanaz, kivéve, hogy negyven évvel előrébb járunk.

Előttük fények füzére jelent meg.

– Próbálkozzunk ott – javasolta Ragle, és megszaporázta lépteit. Még mindig megvolt a kártya, amit Tedtől kapott. A számon biztos a hadsereggel tud kapcsolatba lépni, vagy azokkal, akik a várost megrendezték. Visszamenni... de minek?

– Minek kéne visszamenni? – kérdezte hangosan. – Itt miért nem csinálhatom? Miért kell ott élnem, azt képzelve, hogy 1959 van, és egy újság rejtvényén dolgozom?

– Ne tőlem kérdezed – vont vállat Vic. – Én aztán nem tudom.

A fényekből szavak álltak össze. Többszínű neonfelirat világított a sötétségben.

– Drogéria – mondta Vic. – Innen telefonálhatunk.

Beléptek a helyiségbe, egy elképesztően kicsi, keskeny, ragyogóan megvilágított helyre, tele magas polcokkal és vitrinekkel. Nem láttak se vásárlót, se eladót; Ragle megállt a pultnál, és körbenézett, lát-e nyilvános telefont. Van még egyáltalán telefon?

– Segíthetek? – csendült fel egy női hang.

– Igen – felelte Ragle. – Telefonálni szeretnénk. Sürgős.

– Azt is megmutathatná, hogyan kell kezelni a készüléket – tette hozzá Vic. – Esetleg felhívhatná nekünk a számot.

– Természetesen – mondta az eladó, s fehér köpenyében előjött a pult mögül. Rájuk mosolygott. Középkorú nő, utcai cipőben. – Jó estét, Mr. Gumm.

Felismerte. Mrs. Keitelbein.

Mrs. Keitelbein biccentett neki, majd elment mellette az ajtóhoz. Becsukta és kulccsal bezárta az ajtót, lehúzta a sötétítőt, majd szembe fordult vele. – Mi a szám?

Ragle odaadta a kártyát.

– Aha, értem – olvasta el. – Ez a Fegyveres Szolgálat központi száma Denverben. A hatvankettes mellék, ami... – homlokát ráncolta – ami valószínűleg a rakétavédelmi osztályon lesz. Ha ilyen későn ott vannak, akkor ott is élnek. Vagyis ez a valaki igen magas pozícióban van. – Visszaadta a kártyát. – Mennyire emlékszik?

– Sok mindenre – felelte Ragle.

– Segített, hogy megmutattam a gyára modelljét?

– Igen. – Kétségtelenül. Amikor látta, utána buszra szállt és ment a belvárosba.

– Örülök neki – mondta a nő.

– Azért volt ott, hogy szisztematikusan emlékadagokat adjon be nekem – mondta Ragle. – Vagyis a Fegyveres Szolgálatot képviseli.

– Igen. Bizonyos értelemben.

– Egyáltalán, miért felejtettem el mindent?

– Mert elfelejtették magával. Ahogy azt is, mi történt, amikor feljutott a domb tetejére és belefutott Kesselmanékba.

– De azok a közterületisek voltak. Városi alkalmazottak. Megragadtak. Megdolgoztak. Másnap meg elkezdték feltúrni az utcát. Szemmel tartottak. – Vagyis ugyanazok, akik a várost igazgatják. Akik építették. – Miattuk felejtettem el mindent?

– Igen.

– De maga azt akarja, hogy emlékezzek.

– Mert holdkóros vagyok. Nem olyan, mint maga, hanem mint azok, akiket a KatRend keres. Maga annak idején úgy döntött, hogy átáll a mi oldalunkra, Mr. Gumm. Sőt már össze is pakolt. De valami félresikerült, és nem ért el hozzánk. Megölni nem akarták, mert szükségük volt magára. Hát ráállították a játékra, így az ő javukra használta a tehetségét... minden erkölcsi kétely nélkül. – Vidám, profi mosolya egy pillanatra sem hagyott alább; fehér köpenyében lehetett volna nővér is, fogorvosi asszisztens, aki az orális higiénia egy új technikáját népszerűsíti. Hatékony és praktikus. És elkötelezett.

– Miért döntöttem úgy, hogy átallok magukhoz? – kérdezte Ragle.

– Nem emlékszik?

– Nem.

– Akkor adok olvasnivalót. Amolyan tájékozódási készlet. – Lehajolt, és egy lapos borítékot húzott elő a pult alól. A pultra tette és kinyitotta. – Elsőnek a Time 1996. január 14-i számát, aminek maga van a címlapján, benne pedig egy életrajz. Teljes, abból a szempontból, amennyit magáról a közvéleménynek tudnia kell.

– Mit mondtak nekik? – kérdezte Ragle, akinek eszébe jutott Mrs. McFee gyanakvása és pletykái.

– Hogy légzőszervi problémái vannak, ami miatt elvonultan él Dél-Amerikában. Peru egy isten háta mögötti városában, Ayacuchóban. Benne van minden az életrajzban. – Átnyújtott egy kis könyvet. – Általános iskolai történelemkönyv a mai történelemről. Az Egy Boldog Világ iskoláiban ez a hivatalos verzió.

– Magyarázza el ezt az "Egy Boldog Világ" szlogent.

– Nem szlogen. A hivatalos szakkifejezés abban a csoportban, amelyik szilárdan hiszi, hogy a bolygóközi utazásnak nincs jövője. Egy Boldog Világ is elég, sőt jobb, mint a sok meddő átokföldje, amelyeket az Úr nem arra teremtett, hogy az ember letelepedjen rajtuk. A "holdkóros" jelentését már tudja.

– Igen. A Hold telepesei.

– Nem egészen. De ott van a könyvben, a háború kitöréséről szóló beszámolóval együtt. És még valami. – A dossziéból elővett egy röplapot:

– Mi ez? – vette el Ragle. A cím furcsa érzéssel töltötte el, sokként rázta meg az ismerős érzés, a régi asszociáció.

– Ez a röplap terjed a munkások között a Ragle Gumm Rt.-nél. A maga üzemeiben. Tudja, a gazdasági háttérről azért nem mondott le. Névleges összegért jelentkezett a kormány szolgálatába. Hazafias gesztus. Hogy a tehetsége révén megmentse az embereket a lunai bombáktól. De miután pár hónapig a kormánynak dolgozott – az Egy Boldog Világ Kormánynak –, fontos döntést hozott. Nem csoda, hiszen mindig előbb látta meg a sémákat, a rendszert, mint mások.

– Visszavihetem ezt a városba? – kérdezte Ragle. Neki akart látni a másnapi feladványnak; a vérében volt.

– Nem – felelte a nő. – Tudják, hogy kijutott. Ha visszamegy, újra megpróbálják kitörölni a memóriáját. Szerintem maradjon, és olvassa el ezeket. Tizenegy óra lehet. Van még idő. Tudom, hogy már a holnap jár az eszében. Nem tehet róla.

– Itt biztonságban vagyunk? – kérdezte Vic.

– Igen.

– Nem jön értünk a KatRend?

– Nézzen ki az ablakon – mondta neki Mrs. Keitelbein.

Vic és Ragle a bolt ablakához mentek, és kikukucskáltak az utcára. Az utca eltűnt. Sötét, üres mező terült el mindenütt.

– A városok között járunk – közölte Mrs. Keitelbein. – Amióta csak beléptek ide, mozgunk. Most is. Már egy hónapja sikerült behatolnunk a Régi Városba, ahogy azok hívják. Ők építették, ők nevezték el. – Elhallgatott. – Még sosem gondolkodott el azon, hol is él? Mi a város neve? Az államé? Az országé?

– Nem – felelte Ragle, és hülyén érezte magát.

– Tudja, hol van most?

– Nem – ismerte el.

– Wyomingban – közölte vele Mrs. Keitelbein. – Wyoming nyugati részén, Idaho határához közel. A maga városát több régi városból építették újjá, amelyek a háború első napjaiban robbantak fel. Azok elég jól újraépítették a környezetet a szövegek és felvételek alapján. A Romok, amiket Margo a gyerekek érdekében el akar takaríttatni a várossal, a Romok, ahová mi azt a telefonkönyvet meg a szavakat meg magazinokat rejtettük, a Kemmerer nevű régi város egy darabja. Az öreg fegyvergyár.

Ragle leült a pulthoz, és elkezdte olvasni saját életrajzát a Time-ban.

Moragával mindent, jutott eszébe a szlogen. Az 1987-es elnökválasztási kampány. Meg a Wolfe a nyerő. A nyerő csapat. Előtte volt a harvardi jogászprofesszor ösztövér, ügyetlen alakja, majd az alelnöké. Milyen kontraszt. A polgárháborút előidéző ellentét. Ráadásul ugyanazon az oldalon álltak. Próbálták megszerezni mindenki voksát. Mindent egybe. Lehetséges ilyesmi? Egy harvardi jogprof és egy volt vasúti művezető. Római meg angol jog, szemben a férfival, aki sózsákok súlyát jegyezte le.

– Emlékszel John Moragára? – kérdezte Vicét. Sógora arcán látszott a zavar. – Persze – motyogta.

– Vicces, hogy egy tanult ember ilyen hiszékeny lehet. A gazdasági érdekszférák bábja. Biztosan túl naiv volt. Túl magának való életet élt. – Túl sok elmélet és túl kevés tapasztalat, tette hozzá magában.

– Nem értek egyet veled – mondta Vic olyan hangon, melyben egyre több meggyőződés csengett. – Olyan ember volt, aki eltökélte, hogy az elveit átülteti a gyakorlatba, minden nehézség dacára.

Ragle elhűlten meredt rá. A bizonyosság feszült arckifejezése. Feltétlen támogatás. Szokásos esti viták a bárokban: "Én aztán nem halok meg úgy, hogy egy lunai ércből készült salátástál csinál ki. Ne vegyél lunai árut!" A bojkott. És mindez az elvek nevében.

– "Vegyél Ant-ércet" – jutott eszébe.

– "Az a te részed" – vágta rá kapásból Vic.

– Miért? Mi a különbség? Te úgy gondolsz az Antarktiszra, mint az otthonodra? – Nem értette a sógorát. – Luna-érc vagy Ant-érc. Az érc az érc. – A legnagyobb külpolitikai vita. Gazdaságilag a Hold sosem fog érni nekünk semmit, gondolta. Felejtsük el. De mi van, ha mégis ér valamit? Akkor mi van?

1993-ban Moraga elnök ellenjegyezte azt a törvényjavaslatot, amely véget vetett az amerikai gazdasági fejlesztéseknek a Lunán. Hurrá! Juhé! A konfettieső az Ötödik sugárúton. Aztán a felkelés. A farkasok.

– "Wolfe a nyerő" – mondta ki hangosan.

– Szerintem áruló – fakadt ki Vic. Mrs. Keitelbein csak figyelte őket.

– A törvény egyértelműen kimondja, hogy az elnök alkalmatlansága esetén az alelnök lesz a teljes hatalommal felruházott elnök – mondta Ragle. – Akkor hogyan beszélhetsz árulóról?

– Az átruházott teljes hatalomtól még nem lesz igazi elnök. Csak arról kellett volna gondoskodnia, hogy a valódi elnök óhajai teljesüljenek. Nem kellett volna eltorzítania és megsemmisítenie az elnök külpolitikáját. Kihasználta az elnök betegségét. A pénzalapokat visszautalta a lunai projekteknek, hogy kedvezzen a kaliforniai liberálisoknak meg az álmaiknak, amiknek nem volt semmi realitásuk... – Vic öntudatosan fújtatott. – Tinédzser mentalitás: minél gyorsabban robogni a felturbózott autóban. Messze menni. Megnézni, mi van a következő emelkedő mögött.

– Ezt valami újságból szedted – csóválta a fejét Ragle. – Ezek nem a te szavaid.

– Freudi magyarázat, valami homályos szexuális ingerhez van köze. Mi másért mennének a Holdra? Az a sok duma az "élet végső céljáról" üres fecsegés. – Vic figyelmeztetőn rázta az ujját. – És nem is törvényes.

– Ha nem törvényes – felelte Ragle –, nem is számít, hogy homályos szexuális inger-e. – Kezd összekeveredni az érvelésed, gondolta. Mindkét oldalát nézed. Éretlen és törvénytelen. Ami csak az eszedbe jut, felhozod ellene. Miért vagy annyira a Hold feltárása ellen? Az idegenség bűze? A szennyeződés? Az ismeretlen, ami átszivárog a fal résein...

– ...a májrendellenességben szenvedő John Moraga elnök – harsogta a rádió – dél-karolinai villájában kijelentette, hogy csakis a leggondosabb vizsgálat után, és a nemzet érdekének szigorú szem előtt tartásával...

– Pokoli jó elnök volt – mondta Vic.

– Idióta volt – mondta Ragle. Mrs. Keitelbein bólintott.

A lunai telepesek csoportja kijelentette, hogy nem adják vissza a kapott pénzalapokat, amelyeket a szövetségi ügynökségek számon kértek rajtuk. Ezután az FBI letartóztatta őket szövetségi pénzalapokkal való visszaélésért, valamint, ahol pénz helyett gépekről volt szó, szövetségi tulajdon jogtalan birtoklásáért, és így tovább.

Ürügy, gondolta, Ragle Gumm.

Az esti félhomályban az autórádió megvilágította a műszerfalat, mindkettejük térdét, ahogy feküdtek egymás mellett, összekapaszkodva, kimelegedve, izzadtán. Időnként a csipszes zacskóba nyúltak, ami a lány hasán nyugodott. Ragle előrehajolt, és kortyolt a sörből.

– Miért akarnának az emberek a Holdon élni? – morogta a lány.

– Csak a krónikusan elégedetlenek – felelte ő álmosan. – A normálisak nem. A normális emberek elégedettek az élettel, úgy, ahogy van. Lehunyta a szemét, és a tánczenét hallgatta.

– Szép a Hold? – kérdezte a lány.

– Á, jézusom, szörnyű. Csak sziklák meg por.

– Ha összeházasodunk, én szívesebben laknék Mexikóvárosban. Drága hely, de igazi világváros.

A magazin lapjain a cikk arra emlékeztette Ragle Gummot, hogy immár negyvenhat éves. Nagyon régen volt, hogy azzal a lánnyal a kocsiban üldögélt tánczenét hallgatva. Édes egy lány volt, merengett. Miért nincs róla kép a cikkben? Talán nem tudnak róla. Eletemnek az a része, ami nekik nem számít. Ami nincs hatással az emberiségre.

1994 februárjában csata tört ki az Egyes Bázison, a lunai telepek névleges fővárosában. A közeli rakétatámaszpont katonái csapdába csalták a telepeseket, és öt órán keresztül folyt a küzdelem. Aznap éjjel gyalogosokat szállító speciális hajók hagyták el a Földet.

Hurrá!

Egy hónapon belül teljes erővel dúlt a háború.

– Értem – mondta Ragle Gumm, és becsukta a magazint.

– A polgárháború a legrosszabb háború – jelentette ki Mrs. Keitelbein. – Család család ellen. Apa a fia ellen.

– Az expanzionisták... – nagy nehezen korrigált – a holdkórosok a Földön nem sokra jutottak.

– Egy darabig harcoltak. Kaliforniában, New Yorkban és néhány nagyobb városban a kontinens belsejében. De az első év végére az Egy Boldog Világ hívei vették irányításuk alá a Földet. – Mrs. Keitelbein rámosolygott a maga merev, szakavatott mosolyával. Nekidőlt a pultnak, karba fonta a kezét. – Éjjelente a holdkóros partizánok elvágtak telefonvonalakat, felrobbantottak hidakat. De a túlélők legtöbbjének káté jutott. Koncentrációs tábor Nevadában meg Arizonában.

– De megvan maguknak a Hold.

– Ó, igen – bólintott az asszony. – És mostanra már eléggé önellátók vagyunk. Megvannak a forrásaink, a felszerelésünk. Kiképzett embereink.

– Nem bombázzák magukat?

– Nos, tudja, a Luna egyik fele sosem fordul a Föld felé.

Ez az, gondolta. Hát persze. Az ideális katonai bázis. A Földnek nincs meg ez az előnye. Előbb-utóbb a Föld minden szeglete a holdi megfigyelők elé tárul.

A nő folytatta:

– A terményeink hidro... hidroponikusan nőnek, tartályokban a felszín alatt. Nem tehetnek kárt bennük a bombák. És nincs atmoszféra, amiben keringhetne a por. Az alacsony gravitációban a por jó része simán távozik, kisodródik az űrbe. A létesítményeink is föld alatt találhatók. A házak, az iskolák. És... – elmosolyodott – konzervlevegőt lélegzünk. így nem fertőzhet meg bennünket semmiféle bakteorológiai anyag. Teljesen zárt világ. Még ha kevesen is vagyunk. Tulajdonképpen alig pár ezren.

– És bombázzák a Földet – mondta Ragle.

– Van egy támadási tervünk. Agresszív megközelítés. Robbanófejeket teszünk az egykori teherszállítókba, és kilőjük őket a Földre. Hetente egyszer-kétszer, plusz a kisebb csapások, kutatórakéták, amikből van bőven. És a kommunikációs- meg ellátórakéták, kis dolgok a farmházakra és gyárakra. Aggasztja őket, mert sosem tudhatják, hogy egy nagy teherszállító-rakéta igazi H-robbanófejjel jön-e, vagy csak valami apróság. Ez teljesen szétforgácsolja az életüket.

– És ezeket jeleztem én előre – bólintott Ragle.

– Igen.

– Mennyire jól?

– Nem annyira, amennyire mondták magának. Mármint Lowery.

– Ertem.

– De nem is rosszul. Nagyjából sikerült véletlenszerűsítenünk a folyamatot. Néhányat azért elkapott, főleg a nagyokat. Azt hiszem, túl sokat vacakoltunk velük, merthogy kevés van belőlük. Azokat nem véletlenszerűen küldjük. Maga meg a tehetsége révén átlátta a rendszert. Például női kalapok. Hogy jövőre mi lesz a divat. Okkult tehetség.

– Vagy művészi.

– De miért álltái át? – értetlenkedett Vic. – Bombáztak bennünket, nőket és gyerekeket öltek meg.

– Ő már tudja, hogy miért – felelte Mrs. Keitelbein. – Láttam az arcán, amikor olvasott. Már emlékszik.

– Igen – bólintott Ragle. – Emlékszem.

– Miért álltái át? – kérdezte Vic.

– Mert nekik van igazuk – válaszolt Ragle. – És az izoláció hívei tévednek.

– Ezért – hagyta helyben Mrs. Keitelbein.

– Nincsenek itt. Lent vannak a boltban, valami sürgős leltárt csinálnak. Váratlan ellenőrzés vagy mi.

– Azért bejöhetek?

Beengedte a férfit, majd becsukta utána az ajtót. – Tudom, hogy nincsenek itt – mondta Black. – Közönyös, csüggedt volt a hangja. – De nincsenek a boltban sem.

– Legutóbb ott láttam őket – hajtogatta Margo, csöppet sem élvezve a hazugságot. – És ezt mondták. – Ezt mondták, hogy mondjam, tette hozzá magában.

– Kijutottak – közölte Black. – Megtaláltuk a teherautó sofőrjét. Vagy száz kilométerre innen engedték el.

– Ezt honnan tudod? – kérdezte az asszony, és düh öntötte el, szinte hisztérikus neheztelés. Nem értette a dolgot, de volt egy megérzése. Te meg a lasagnád – mondta a méregtől fuldokolva. – Átjössz, hogy kémkedj utána, állandóan körülötte lógtál. Átküldőd a dögös kis felségedet, hogy dörgölőzzön hozzá.

– Nem a feleségem – felelte a férfi. – Azért jelölték őt, mert alkalmazkodnom kellett az itteni környezethez.

Margo feje kóválygott. – És... ő tudja?

– -Nem.

– Ez már valami. És most? Csak állsz itt vigyorogva, mert te tudod, mi ez az egész?

– Nem vigyorgok – felelte Black. – Csak arra gondolok, hogy abban a pillanatban, amikor volt esélyem visszahozni őt, azt gondoltam magamban, ezek a Kesselmanék lesznek. Ugyanazok. Egyszerű névcsere. Kíváncsi vagyok, ezt ki találta ki. Sose voltam jó a nevekben. Talán rájöttek erre. De ha az embernek tizenhatezer nevet kell észben tartani, és boldogulni vele...

– Tizenhatezer – ismételte Margo. – Hogy érted? – Aztán az intuíciója felülkerekedett. Megérezte a körülötte lévő világ véges voltát. Az utcák, házak, boltok, kocsik és emberek. Tizenhatezer ember a színpad közepén. Körülvéve kellékekkel: székek, amire leülhetnek, konyha, amiben főzhetnek, kocsi, amit vezethetnek, étel, amit fogyaszthatnak. Hátrébb festett házak. Festett emberek. Festett utcák. Falba épített hangszóróból sugárzott hangok. Sammy egyedül egy tanteremben, egyedüli diák. Még a tanár sem igazi. Csak szalagokat játszanak le neki.

– Megtudhatjuk, mire jó ez az egész? – kérdezte.

– Ő tudja. Ragle tudja.

– Ezért nincs rádiónk.

– Rádión foghattatok volna dolgokat.

– Fogtunk is – felelte Margo. – Titeket.

Black elfintorodott. – Csak idő kérdése volt. Előbb-utóbb úgyis megtörtént volna. Ennek ellenére arra számítottunk, hogy Ragle újra és újra visszasüllyed a dologba.

– Csakhogy felbukkant valaki – jegyezte meg Margo.

– Igen. Ketten is. Ma este küldtünk egy csapatot a házukhoz, ahhoz a nagy, régi emeletes házhoz a sarkon, de már eltűntek. Egy lelket se találtunk. Csak a modelleket. Polgári védelmi oktatást tartottak Raglenek. Elvezették a jelenhez.

– Ha nincs több mondanivalód, szeretném, ha elmennél – mondta neki Margo.

– Itt maradok – közölte Black. – Egész éjjel. Hátha visszajön. Gondoltam, te is jobban szeretnéd, ha Junie nem jönne velem. Álhatók a nappaliban, úgy legalább észreveszem, ha felbukkan. – Megemelte a kis bőröndöt a kezében. – A fogkefém, pizsamám, pár személyes holmi mondta ugyanazon a tompa, színtelen hangon.

– Bajban vagy, ugye?

– Ahogy te is – felelte Black. Letette a bőröndjét egy székre, kinyitotta, és elkezdte kipakolni a holmiját.

– Ki vagy te? – kérdezte Margo. – Ha nem Bill Black.

– Bill Black vagyok. Bill Black őrnagy, Egyesült Államok Stratégiai Tervezési Bizottsága, Nyugati Hadszíntér. Eredetileg Ragle-lel dolgoztam a rakétatámadás elhárításnál. Bizonyos tekintetben a tanítványa voltam.

– Vagyis nem a városnak dolgozol.

Nyílt a bejárati ajtó, és Junie Black állt ott kabátban. Egy órát tartott a kezében. Az arca püffedt volt és vörös, a jelek szerint sírt. – Ott felejtetted az órádat – nyújtotta férjének. – Miért itt töltőd az éjszakát? kérdezte remegő hangon. – Én vagyok az oka? – Férjéről Margora nézett. – Viszonyotok van? Erről van szó? Talán egész idő alatt tartott?

Egyikük sem szólt semmit.

– Kérlek, magyarázzátok meg! – erősködött Junie.

– Az isten szerelmére, hagyd már – fortyant fel Bill. – Menj haza.

– Jól van – szipogta Junie. – Ahogy akarod. Csak ma éjjel, vagy ez már állandó?

– Csak a ma éjjel – felelte a férje. Az ajtó becsukódott a nő után.

– Micsoda nyűg – dörmögte Bill Black.

– Még mindig azt hiszi – jegyezte meg Margo. – Hogy a feleséged.

– Hinni is fogja, amíg újra nem lesz konstruálva. Ahogy te is. Addig azt látja, amit eddig. A nem racionális szinten ott a tréning. Beleivódott az agyba.

– Rémes.

– Hát nem is tudom. Lehetne rosszabb is. így próbáljuk megmenteni az életeteket.

– Ragle is kondicionálva van? Mint mi?

– Nem. – Black kitette a pizsamáját a szófára. Margo nézte a harsány színeket, az égővörös virágokat meg leveleket. – Ragle más kérdés. Ő adta nekünk az ötletet. Súlyos dilemma elé került, és csak úgy tudta megoldani, hogy visszahúzódó pszichózisba menekült.

Akkor tényleg normális, gondolta Margo.

– Egy békés fantáziavilágba menekült – folytatta Black, felhúzva az órát, amit Junie hozott át. – Vissza a háború előtti időkbe. A gyermekkorába. Az ötvenes évek végére, amikor még csecsemő volt.

– Egy szót sem hiszek el az egészből – makacskodott Margo. De azért hallgatta tovább.

– Szóval kialakítottunk egy rendszert, amely segítségével egy stresszmentes világban tudott élni. Úgy értem, viszonylag stresszmentes. Azért közben segített nekünk a rakéták elfogásában. Képes volt folytatni, mert nem érezte a vállán a felelősséget. Hogy az emberiség léte forog kockán. Egy játékot alkotott belőle egy újságban. Ez eredetileg a mi ötletünk volt. Egy nap, amikor benézett a főhadiszállásra Denverben, azzal köszöntött minket: "Majdnem befejeztem a mai rejtvényt." Egy héttel később már egy tökéletesen konstruált fantáziavilágban élt.

– Tényleg a bátyám? – kérdezte Margo.

Black habozott. – Nem – mondta végül.

– Rokonom?

– Nem – felelte vonakodva Black.

– Vic a férjem?

– N-nem.

– Valaki rokona itt valakinek?

Black a homlokát ráncolta. – Én... -az – Ajkába harapott. – Történetesen te meg én vagyunk házasok. De a te személyiséged jobban illett a Ragle házba. Gyakorlati szempontok szerint voltunk kénytelenek mérlegelni.

Mindketten hallgattak. Margo bizonytalan léptekkel a konyhába ment, és önkéntelenül leült az asztalhoz.

Bill Black a férjem, mondta magában. Bill Black őrnagy.

A nappaliban a férje takarót terített a szófára, a végébe dobott egy párnát, és készült a lefekvéshez.

Margo a nappali ajtajához ment. – Kérdezhetek valamit?

A férfi bólintott.

– Tudod, hol van az a villanyzsinór, amit Vic aznap este keresett a fürdőben?

– Vic zöldséges volt Oregonban. Talán ott lehetett. Vagy az ottani lakásában.

– Mióta vagyunk házasok?

– Hat éve.

– Gyerek?

– Két lány. Négy- és ötévesek.

– És Sammy? – A szobájában a fiú aludt zavartalanul. Az ajtó zárva volt. – Ő sem rokona senkinek? Csak egy gyerek, aki útközben csapódott a csapathoz, mint egy színész?

– Ő Vic fia. Vice és a feleségéé.

– Hogy hívják a feleségét?

– Sosem találkoztál vele.

– Nem az a nagydarab texasi lány a boltban?

– Nem – nevetett Black. – Betty vagy Barbara a neve. Én se találkoztam vele.

– Micsoda zűrzavaros helyzet.

– Az bizony.

Margo visszament a konyhába, és leült. Később hallotta, hogy a férfi bekapcsolja a televíziót. Egy óráig klasszikus zenei koncert szűrődött ki, majd hallotta, hogy kikapcsolja a készüléket, aztán a nappali világítását, és lefekszik a heverőre. A konyhaasztalnál Margo is önkéntelenül elbóbiskolt.

A telefon ébresztette fel. Hallotta, ahogy Bill Black a nappaliban kotorászik, hogy megtalálja.

– A hallban van – szólt át álmosan.

– Halló? – szólt a kagylóba Black.

Az óra a mosogató fölött fél négyet mutatott. Te jó ég, gondolta Margo.

– Rendben – mondta Black. Letette a kagylót, és visszament a nappaliba. Margo hallotta, hogy öltözik, elpakolja a holmiját a bőröndbe, aztán a bejárati ajtó nyílt és csukódott. Elment.

Meg sem várt, gondolta, és a szemét dörgölve igyekezett felébredni. Merev volt minden tagja, és fázott. Remegve felállt, és odament a tűzhelyhez, hogy átmelegedjen.

Nem jönnek vissza. Legalábbis Ragle nem. Különben Black megvárná.

– Anyu! Anyu! – kiabált szobájából Sammy. Margo benyitott. – Mi baj, kicsim?

Sammy felült az ágyban. – Ki telefonált?

– Senki – felelte az asszony. Bement a szobába, és lehajolt, hogy betakarja a fiát. – Aludj.

– Apu hazaért már?

– Még nem.

– Hú – mondta Sammy, ahogy hátradőlt, és már csukódott is le a szeme. – Talán elloptak valamit... menekülnek a városból...

Margo ott maradt a fia ágya szélén ülve, cigarettára gyújtott, és igyekezett magához térni.

Nem hiszem, hogy visszajönnek, járt egyre a fejében. De azért fennmaradok és várok. Hátha.

Ragle Gumm emlékezett arra a napra, amikor először hallott róla, hogy a lunai telepesek, akiket akkor már holdkórosoknak neveztek, rálőttek a szövetségi katonákra. Senki sem lepődött meg túlságosan. A holdkórosok jobbára elégedetlen emberek voltak: gyökértelen fiatal párok, ambiciózus fiatalemberek és feleségeik, páran már gyerekkel, de tulajdon vagy felelősség nélkül. Az első reakciója az volt, hogy azt kívánta, bárcsak ő is harcolhatna. De még nem volt abban a korban. Ráadásul volt valami más, amit felajánlhatott.

Munkába állították: a rakétatámadásokat elemezte a grafikonjaival és előrejelző rendszerével, statisztikai kutatás alapján, ő meg a csoportja. Black őrnagy volt a végrehajtó tiszt, egy ragyogó fiatalember, akinek minden álma volt megtanulni a tervezés menetét. Az első év szépen simán ment, de aztán a felelősség terhe egyre inkább nyomasztotta. Az érzés, hogy minden élet tőle függ. És akkor a hadsereg úgy döntött, elviszik a Földről. Felteszik egy hajóra, és elviszik a Vénuszra, az egyik ottani egészségügyi létesítménybe, ahová a magas rangú kormányhivatalnokok jártak, és ahol annyi időt elpocsékoltak. A vénuszi klíma, vagy talán a vízben található ásványi anyagok, esetleg a gravitáció – senki nem tudta biztosan – sokat segített a rák és a szívrendellenességek gyógyításában.

Életében először hagyta el a Földet. Utazni az űrben, a bolygók között. Megszabadulni a gravitációtól. Elszakítani a legerősebb köteléket. Az alapvető erőt, mely egyben tartja az anyagi világegyetemet. A Heisenberg-elmélet minden energiát, minden jelenséget egyetlen élménybe gyűjtött. Akkor, ahogy a hajója elhagyta a Földet, ebből az élményből egy másikba került át: a tiszta szabadságba.

S ezzel egy olyan szükségletét elégítette ki, amelyről addig nem is tudott. Egy, a felszín alatti, mély, nyugtalan vágyódást, mely egész életében ott lappangott, csak épp nem lett kimondva. Az utazás kényszere. A vándorlás.

Az ősei vándoroltak. Megjelentek mint nomádok, nem farmerek, hanem gyűjtögetők, Ázsiából költöztek nyugatra. A Földközi-tengerhez elérve letelepedtek, mert elérték az ismert világ peremét, nem volt hová menni tovább. Aztán később, több száz évvel később hírek érkeztek arról, hogy léteznek más helyek. Szárazföldek a tengeren túl. Nem nagyon merészkedtek ki a tengerre, kivéve talán egy kudarcba fúlt vándorlási kísérletet Észak-Afrikába. A vándorlás a vízen, csónakokban rettenetes élmény volt a számukra. Sejtelmük sem volt róla, hová tartanak, de egyszer csak megejtették ezt a vándorlást az egyik kontinensről a másikra. És ez újra megállította őket egy időre, mert megint elérték a világ peremét.

De ilyen vándorlás még sosem volt. Egyetlen fajnál vagy létformánál sem. Egyik bolygóról a másikra. Hogy is lehetne ezt felülmúlni? Ezekben az űrhajókban végre megtették az utolsó ugrást. Az élet minden formája vándorol, utazik. Egyetemes szükséglet, egyetemes tapasztalat. Ezek az emberek azonban megtalálták a végső fázist, azt, amelyet tudomásuk szerint még egyetlen más faj vagy létforma sem.

Semmi köze az ásványokhoz, energiaforrásokhoz, tudományos felmérésekhez. Sőt még csak a felfedezéshez és a profithoz sem. Az mind csak ürügy. A valódi ok kívül esett a tudatukon. Ha kellett volna, sem tudja szavakba önteni ezt a szükséget, pedig teljesen megtapasztalta. Senki sem tudta. Egy ösztön, a legprimitívebb hajtóerő, amely ugyanakkor a legnemesebb és legbonyolultabb is. Mindkettő egyszerre.

És az az ironikus, gondolta, hogy azt mondják, az űrutazás Isten akarata ellen való.

A holdkórosoknak igazuk van, töprengett, mert tudják, hogy ennek semmi köze ahhoz, milyen nyereséges lehet az érckoncesszió. Csak színleljük, hogy ércbányászat folyik a Lunán. Nem politikai kérdés, még csak nem is etikai. De valamit csak mondani kell, ha kérdeznek. Úgy kell tenni, mintha tudnánk.

Egy hétig fürdőzött a Roosevelt Hot Springs meleg ásványi vizében a Vénuszon. Aztán visszavitték a Földre. És nem sokkal ezután egyre többször kapta magát azon, hogy a gyermekkora jut eszébe. A békés napok, amikor apja a nappaliban üldögélt és újságot olvasott, a gyerekek meg rajzfilmet néztek a tévében. Amikor anyja vezette új Volkswagenjüket, és a rádióban a hírek nem a háborúról szóltak, hanem az első földkörüli műholdakról meg a termonukleáris energia körül ébredő reményekről. A soha ki nem merülő erőforrásról.

Még a nagy sztrájkok, gazdasági válságok és fegyveres viszálykodások előtt.

Ez volt az utolsó emléke. Hogy az ötvenes éveken elmélkedik. Aztán egy nap hirtelen ott találta magát az ötvenes években. Mesés élmény volt. Lélegzetelállító csoda. Hirtelen eltűnt minden: a szirénák, a koncentrációs táborok, a konfliktus és a gyűlölet, az EGY BOLDOG VILÁG feliratú lökhárítómatricák. Az egész nap körülötte őgyelgő egyenruhás katonák, a következő rakétatámadástól való rettegés, a nyomás és a feszültség, és mindenek előtt a mindnyájukban ott bujkáló kétség. A polgárháború rettenetes bűntudata, melyet mind és mind vehemensebben igyekeztek titkolni. Testvér a testvér ellen. A család önmaga ellen.

Egy Volkswagen gördült he és állt meg. Egy no, nagyon csinos és mosolygó nő szállt ki belőle, és azt kérdezte tőle:

- Mehetünk haza?

Nagyon jó kis kocsi, gondolta. Jó vásárt csináltak vele. Használtan is jól el lehet adni.

- Mindjárt – mondta az anyjának.

- Kell még pár dolog a szupermarketből – mondta az apja, bezárva utánuk a kocsi ajtaját.

Elektromos borotva-vásár a régit beszámítva, gondolta, miközben nézte apját és anyját, akik az Ernie Shopping Center piperecikk-osztálya felé tartottak. Hét-ötven a régi borotvájáért, gyártmánytól függetlenül. Semmi feltétel: csak a vásárlás öröme. Feje fölött fényes feliratok. Változó reklámok színkavalkádja. A ragyogás, a pompa. Körbejárt a parkolóban, a hosszú, pasztelszín kocsik között, bámult fel a táblákra, elolvasta a feliratokat. Schilling kávé, fontja 69 cent. Micsoda vétel.

Szinte itta magába a termékek, kocsik, emberek, pultok látványát. Micsoda világ, gondolta. Mennyi látnivaló. Akár egy kirakodóvásár. Az élelmiszerosztályon egy nő sajtkóstolót kínált. Sárga sajtdarabokat egy tálcán. A nő mindenkinek odatartotta a tálcát. Valamit semmiért. Az izgalom. A moraj és a zsibongás. Belépett a boltba, és reszketve nyúlt a sajtért. A nő lemosolygott rá:

– Mit kell ilyenkor mondani?

– Köszönöm -felelte.

- Szereted? – kérdezte a nő, – Kóborolni fel-alá, miközben a szüleid vásárolnak?

– Naná -felelte a sajtot majszoha.

– Talán azért, mert úgy érzed, itt megvan minden, amire szükséged van? Egy nagy üzlet, szupermarket, ami maga is egy világ?

– Gondolom – vont vállat.

– Vagyis nincs mitől félni – mondta a nő. – Nem kell izgulni. Lazíthatsz. Itt nyugalmat találsz.

– Rendben – felelte, bár kissé neheztelt a nőre meg a kérdésekre. Újra a tálcára nézett.

– Most milyen osztályon vagy? – kérdezte a nő.

Körülnézett és látta, hogy a piperecikkek mellett áll. Fogkrémek, magazinok, napszemüvegek és kézkrémek között. De hát az élelmiszerosztályon voltam, gondolta meglepődve. Ahol az ingyenes kóstolók vannak. Van itt ingyen rágó és csoki? Az jó lenne.

– Látja – mondta a nő –, nem csináltak semmit magával, az agyával. Visszaváltozott önmagává. Most változott vissza, miközben olvasott róla. Egyfolytában vissza akart menni. – Már nem volt nála a tálca a sajtkóstolóval. – Tudja, ki vagyok? – kérdezte figyelmes hangon.

– Ismerős – húzta az időt Ragle, mert nem emlékezett.

– Mrs. Keitelbein a nevem.

– Értem. – Elhúzódott a nőtől. – Sokat segített nekem – mondta hálásan.

– Már kezd kijönni belőle, de még időbe telik. Erős a vonzás. A múlt hatalma.

Körülötte nyüzsgött a vasárnap délutáni tömeg. Milyen kellemes, gondolta. Ez az Aranykor. Csodálatos most élni. Remélem, mindig így élhetek.

Apja biccentett neki a Volkswagenből. Mindkét keze tele ajándékkal. – Menjünk.

– Rendben – felelte, még mindig ámuldozva, még mindig bámulva. Nem szívesen engedte el mindezt. A parkoló sarkában színes papírhegyek, amiket a szél fújt oda: csomagolópapírok, kanondobozok és papírzacskók. Az agya felszívta a mintákat, az összegyűrt cigarettás dobozok alakját, a tejesflakonokfedelét. És a törmelék között hevert valami értékes is. Egy összehajtott dollár. A szél fújta oda. Lehajolt, kihúzta, széthajtotta. Igen, egy dollár. Valaki nagyon-nagyon régen elvesztette.

– Hé, nézzétek, mit találtam! – szólt oda, apjának és anyjának, és feléjük kezdett szaladni a kocsi irányába.

Megbeszélés, ami azzal végződött, hogy az anyja aggodalmasan kérdezgette: – Megtarthatja? Helyes ez?

– Sose találnánk meg, hogy ki vesztette el – mondta az apja. – Tartsa csak meg, persze. – Megborzolta a fia haját.

– De nem úgy kereste meg – mondta az anyja.

- Találtam – mondta Ragle Gumm, a bankót szorongatva. – Kitaláltam, hol van. Tudtam, hogy ott van a többi szemét között.

– Szerencse – mondta az apja. – Ismerek olyanokat, akik a hét minden napján találnak pénzt az utcán. Én sose. Egy centet se találtam életemben.

– Én képes vagyok rá – hajtogatta Ragle Gumm. – Ki tudom találni. Tudom, hogyan kell.

Később: az apja a nappaliban a heverőn pihent, és a második világháborúról mesélt, meg hogy ő mit csinált a Csendes-óceánon. Az anyja a konyhában mosogatott. A ház nyugalma...

– Mihez kezdesz a dollárral? – kérdezte az apja.

– Befektetem – felelte Ragle Gumm. – Hogy még több legyen.

– Igazi üzletember vagy, mi? Ne felejtsd el a társasági adót.

– így is marad még bőven – felelte ő magabiztosan, és hátradőlt, úgy, ahogy az apja, kezét összefonva tarkóján, könyökét előre nyomva.

Ízlelgette életének ezt a legboldogabb pillanatát.

– De miért olyan pontatlan? – kérdezte Mrs. Keitelbeint. – A Tucker. Pompás autó volt, de...

– Egyszer tényleg ült benne – mondta Mrs. Keitelbein.

– Igen. Legalábbis úgy emlékszem. Sráckoromban. – És ekkor szinte érezte az autó jelenlétét. – Los Angelesben. Apám barátjának volt egy.

– Látja, ez megmagyarázná.

– De sosem került gyártásba. Sosem jutott túl a kézigyártmású fázison.

– De magának szüksége volt rá – mondta Mrs. Keitelbein. – Magának készült.

– Tamás bátyja kunyhója – mondta Ragle Gumm. Teljesen természetes volt neki akkor, amikor Vic megmutatta a Hónap Könyve katalógust. – Azt egy évszázaddal az én időm előtt írták. Igencsak régi könyv.

Mrs. Keitelbein felvette a magazint, és odanyújtotta neki. – Gyermekkorának egyik fontos darabja. Próbáljon meg emlékezni.

A cikkben volt egy sor a könyvről. Ragle rendelkezett belőle egy példánnyal, többször is elolvasta. Rongyos, sárga-fekete borító, zsírkrétaszerű illusztrációk, olyan rikítók, mint maga a könyv. Újra érezte kezében a könyv súlyát, a papír poros, durva nyomását. Ő maga az udvar távoli, árnyékos zugában ül, szeme a szövegre szegeződik. A szobájában tartotta és újraolvasta, mert stabil elem volt, sohasem változott. Biztonságérzetet merített belőle. Amire számíthatott, hogy ott lesz, mint ahogy mindig is ott volt. Még a filctollfirka is az első oldalon, ahová felírta a monogramját.

– Minden a kívánságai szerint – mondta Mrs. Keitelbein. – Amire a biztonsága és kényelme érdekében szüksége volt. Miért lenne pontos? Ha a Tamás bátyja kunyhója a gyermekkora nélkülözhetetlen része, akkor benne van.

Mint egy álom, gondolta. Csak ami jó. A nem kívánt kihagyható.

– A rádió szabályellenes, tehát nem volt rádió – mondta Mrs. Keitelbein. – Legalábbis nem lett volna szabad, hogy legyen.

De hát olyan természetes, merengett Ragle. Éppen ezért időnként el is néztek egyet. Folyton kiment a fejükből, hogy az illúzióvilágban nem létezik a rádió, folyton ilyen apróságokon csúsztak el. Ilyen tipikus nehézségek miatt nehéz fenntartani az álmokat... merthogy nem következetesek. Bill Black egy asztalnál ült velünk, amikor pókereztünk, és látta a kristálydetektoros vevőt, de nem esett le neki. Annyira mindennapos dolog. Elkerülte a figyelmét, fontosabb dolgokkal volt elfoglalva.

Mrs. Keitelbein folytatta a maga türelmes módján: – Vagyis építettek egy biztonságos, szabályozott környezetet, abba helyezték magát, hogy kétségek nélkül, zavartalanul végezhesse a munkáját. Anélkül, hogy felismerné, a rossz oldalra állt.

– A rossz oldalra? – vágott közbe hevesen Vic. – A megtámadottak oldalára!

– A polgárháborúban mindekét oldal rossz oldal – oktatta ki Ragle. – Reménytelen vállalkozás kibogozni a helyzetet. Mindenki áldozat.

Világosabb időszakában, még mielőtt elvitték az irodájából és elhelyezték a Régi Városban, megfogalmazódott benne egy terv. Gondosan összeszedte a jegyzeteit és papírjait, összecsomagolta a holmiját, készen rá, hogy távozzon. Nagy nehezen sikerült kapcsolatba kerülnie egy csoport kaliforniai holdkórossal egy közép-nyugati koncentrációs táborban, akiknek hűségét még nem kezdte ki a reorientációs tréning. Tőlük kapott utasításokat. St. Louis-ban kellett találkoznia egy szabad, még fel nem fedett emberükkel egy bizonyos időpontban, egy bizonyos napon. De sosem érkezett meg oda. Előtte való nap elfogták a kapcsolatát, és kiszedtek belőle mindent. Ennyi volt.

A koncentrációs táborokban az elfogott holdkórosok szisztematikus agymosáson estek át, amit persze senki se nevezett így. Új elvek szerinti nevelés, ami alatt megszabadítják az egyént az előítéleteitől, torz meggyőződéseitől, neurotikus rögeszméitől és fixa ideáitól. Segítettek neki, hogy felnőtté érjen. Tudást adtak, hogy jobb emberként kerüljön ki onnan.

Aztán amikor a Régi Város megépült, azok, akik beköltöztek és életének részéve váltak, ugyanazon estek át, mint azok a táborban. De ők önként jelentkeztek. Mindenki, kivéve Ragle Gummot. Rajta a tábori technika utolsó eleme hatott: a visszavonulás a múltba.

Ők tették, jött rá. Visszahúzódtam, ők pedig követtek. Nem engedtek el szem elől.

– Jobb, ha végiggondolod – mondta neki Vic. – Nagy döntés átállni a másik oldalra.

– Már döntött – közölte vele Mrs. Keitelbein. – Három évvel ezelőtt.

– Én nem megyek veled – közölte Vic.

– Tudom – bólintott Ragle.

– Itt hagyod a saját nővéredet, Margót?

– Igen.

– Itt hagysz mindenkit.

– Igen.

– Hogy lebombázzanak és megöljenek bennünket.

– Nem. – Miután önként jelentkezett, és a saját üzletét otthagyva elment dolgozni Denverbe, megtudott valamit, amit csak a kormány legfelsőbb köreiben tudtak, és ami sosem került nyilvánosság elé. Jól őrzött titok volt. A holdkórosok, a Luna telepesei a háború első heteiben készek voltak elfogadni a felkínált feltételeket. Csak ahhoz ragaszkodtak, hogy további erőfeszítések történjenek a kolonizáció folytatására, valamint hogy a holdlakók a harcok beszüntetése után ne legyenek kitéve megtorló akcióknak. Ha nincs Ragle Gumm, a kormány Denverben engedett volna. A rakétatámadások fenyegetése elég ok lett volna rá, hogy a megegyezést válasszák. Ráadásul a közvélemény akkor még nem gyűlölte annyira a lunai telepeseket; a háromévnyi harc és szenvedés ebből a szempontból is sokat számított.

– Áruló vagy – meredt a sógorára Vic. Kivéve, gondolta Ragle, hogy nem is vagyok a sógora. Nem vagyunk rokonok. A Régi Város előtti időben nem is tudtam róla.

De igen, ismertem. Amikor Boydban éltem, Oregonban. Ott volt zöldségesboltja. Nála vettem a gyümölcsöt és a zöldséget. Mindig a krumplis rekesz körül matatott fehér kötényben, rámosolyogott a vevőkre, és a selejt miatt aggódott. Ennyire ismertük egymást.

És persze nővérem sincs.

Mégis a családomnak tekintem őket, mert a Régi Városban töltött két és fél év alatt igazi családom voltak, Sammyvel együtt. És June Black meg Bill Black a szomszédaim. Tényleg elhagyom őket, a családomat és rokonaimat, szomszédaimat és barátaimat. Ezt jelenti a polgárháború. Bizonyos értelemben a legidealistább háború. A leghősiesebb. A legtöbb áldozat a legkevesebb gyakorlati nyereséggel.

Azért teszem, mert tudom, hogy ez a helyes. Ennek van elsőbbsége, ez a kötelességem. Mindenki más – Bill Black, Victor Nielson, Margo, Lowery, Mrs Keitelbein és Mrs. Kesselman – megtette a maga kötelességét, hűek voltak ahhoz, amiben hittek. Én is így szándékozom tenni.

Kezet nyújtott Vicnek: – Viszlát.

Vic nem vett tudomást a gesztusról.

– Visszamész a Régi Városba? – kérdezte Ragle. Vic csak biccentett.

– Talán még látlak benneteket. A háború után. – Ragle nem gondolta, hogy már túl sokáig tartana. – Kíváncsi vagyok, mi lesz a Régi Várossal. Most, hogy én nem vagyok ott.

Vic sarkon fordult, és elindult az ajtó felé. – Hogyan lehet innen kijutni? – kérdezte hangosan.

– Kiengedjük – felelte Mrs. Keitelbein. – Kitesszük az országútnál, onnan visszajuthat a Régi Városba.

Vic ott maradt az ajtónál.

Milyen kár, merengett Ragle. De hát már jó ideje ez van. Semmi sem új.

– Megölnél? – kérdezte Victől. – Ha lehetne?

– Nem – felelte az. – Mindig van rá esély, hogy visszaállsz a mi oldalunkra.

Ragle bólintott, majd Mrs. Keitelbeinhez fordult. – Menjünk.

– Ez a második útja – mondta az asszony. – Megint elhagyja a Földet.

– Úgy van – felelte Ragle. Még egy holdkóros csatlakozik ahhoz a csapathoz.

A bolt ablakán túl egy árnyék ereszkedett le kicsit billegve, majd földet ért. Az aljából füst gomolygott. A rámpa kinyúlt és a helyére kattant. A hajó oldalán fele magasságban ajtó nyílt. Egy férfi dugta ki a fejét, pislogva igyekezett valamit kivenni az éjszaka sötétjében. Aztán meggyújtott egy színes lámpát.

A férfi a színes lámpával megdöbbentően hasonlított Walter Keitelbeinre. Ami azt illeti, ő maga volt Walter Keitelbein.

Nem csak Ragle Gumm helyzete illeszkedik erre a mintára, de magáé Philip K. Dické is. Saját elmondása szerint a történet személyes élményen alapul. Amikor egyszer bement a fürdőszobába berkeleyi házában, a villanyzsinórért nyúlt, és miután egy ideig tapogatózott a sötétben, akkor ébredt rá, hogy ebben a fürdőben soha nem is volt zsinóros villany, mindig is kapcsolóval működött, ami ott volt az ajtó mellett a falon. Ismervén Dick hajlandóságát, hogy bizonyos eseteket teljesen másképp éljen meg, mint a körülötte tartózkodók, a sztorit, szemtanú híján, elfogadhatjuk vagy elvethetjük. Egy biztos: a Kizökkent idő lényegében véget vetett a sötétben tapogatózásnak, már ami írói útkeresését illeti, márpedig ez a tapogatózás, ez a furcsa kettőslátás jellemezte Dick életét az '50-es években – nem véletlen, hogy mindinkább ez lesz több jelentős mű központi motívuma (Palmer Eldritch bárom stigmája, Ubik, A halál útvesztője).

A helyzet ugyanis az volt, hogy Philip K. Dick mindenáron az olvasók és az irodalmárok által elismert ún. "mainstream" irodalomba szeretett volna betörni; valódi regényt írni valódi karakterekről valódi helyszíneken a valódi amerikai élet alapján. 1952-58 között nyolc ilyen regényt írt, melyek nagy része csak halála után jelent meg. Noha az ötvenes évek elején a sci-fi irodalom (főleg novellaszinten) igencsak fellendült, és Dick jó néhány novellát el is adott, sőt két novelláskötete is megjelent, minduntalan vissza-visszatért a "komoly" irodalomhoz. Komoly író szeretett volna lenni, márpedig akkoriban a sci-finek még kilátása sem volt arra, hogy valaha is komolyan vegyék.

Természetesen a visszautasításoknak anyagi vonzata is volt, pontosabban nem volt. Erre az időszakra esett második házassága Kleóval, s családi tűzhely gyanánt béreltek egy házat Berkeleyben, egy igencsak szerény hajlékot, amely tulajdonképpen farmház volt annak idején, ennek megfelelően a fűtést a konyhai tűzhely szolgáltatta, a tető lyukas volt, s nyüzsögtek az egerek. Olyan szegények voltak, hogy még mozira sem volt pénzük, ha tehették, úgy lógtak be, gyakran pedig csak kutyaeledelre futotta.

így aztán a pénzkeresés szó szerint elevenbe vágó kérdés lett, amit pedig csak a sci-fi tudott (úgy-ahogy) biztosítani. Ráadásul apránként, köszönhetően jobbára a rengeteg ekkor született novellának, Dick egyre jobb lett benne. A korai, kissé érdes regények után megszületett az Eye in the Sky, amely írói szempontból sikeres darab, sorra érkeztek is a lelkes kritikák – igaz, pénz vajmi kevés, Dick hát ismét úgy döntött, vissza a komoly regényekhez.

Mint ebből is látható, Philip K. Dick, az író akkoriban mintha két példányban létezett volna: egy ember, de két szellemkép. Azonban, ha lassan is, de egyértelműen kiélesedett az egyik kép. Csalódások tömkelege, valamint baráti-szerkesztői segítség és bíztatás kellett hozzá, hogy Dick elfogadja a tényt: az őt foglalkoztató kérdések megfogalmazásának tökéletes formája éppen hogy a science-fiction.

Miután pedig a következő mainstream regényét ismét elutasították, Dick újra csak visszatért a sci-fihez, és 1958-ban megírta a Kizökkent időt, ám sajnos üzletileg ez sem hozott sikert; noha ez lett Dick első keményfedeles könyve (vagyis az első lépés a komolyan vétel felé), gyatrán fogyott. Ez a regény veti fel először izgalmasan és írói szempontból sikeres megoldással a valóság/látszat problémát; mivel az akkori kortárs Amerikában játszódik. Dick tökéletesen valósághű világot mutat be, felhasználva mainstream regényírói tapasztalatait, ugyanakkor felbukkan a jövő is. Mit felbukkan: átszüremlik a réseken, beszivárog a hasadékokon. Tehát megszületik a Nagy Téma: a valóság valahol ereszt, és nem tudni, hol, hogyan és miért.

Ragle Gummhoz hasonlóan akkoriban Dick is egy látszatvilág látszatnyugalmában élt, s a "kizökkent idő" metafora alkalmazható saját életére; nagyon is jól érezte, hogy az '50-es évek Kaliforniájának nyugalma csak látszólagos, hogy ez az eszképista, tunya, fogyasztói társadalom valójában csak álca, hogy a felszín alatt fenyegető erők feszülnek. Tagadhatatlan tény, hogy az Amerikaellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság igenis szemmel tartotta az intellektuális életet, a tudós- és művésztársadalmat, mely utóbbi igencsak képviseltette magát a kaliforniai Berkeleyben. Sőt mi több, FBI-ügynökök több ízben is felkeresték Dick és Kleo házát, bizonyos információk fejében bizonyos juttatásokat kínálva; ezzel is táptalajt adva Dick később kiteljesedő üldözési mániájának.

A furcsa kettősség tehát a karrier szintjén is manifesztálódott: a valóság ötvözése a fantasztikummal, a kortárs regény keresztezése a sci-fivel. Az eredmény pedig egy különös, mutáns fikció, amely sokszor csak azért sorolható a sci-fi címkéje alá, mert az ilyen elemekből picivel több található benne, mint másokból, valamint azért, mert valamilyen irányból csak meg kell közelíteni a dolgot, és ez a közönség nyitottabbnak bizonyult Dick nehezen kategorizálható ötletei iránt. Mindazonáltal az írói kettős-látás tulajdonképpen végigkísérte Dick egész pályáját; noha a Kizökkent idővel rátalált a hangra és a témára, a siker elmaradt, újra visszakényszerült a taposómalomba: minél többet írni, szó szerint a napi betevőért. És talán épp ez a bizarr ön-(nem)azonosság, ez az egymásnak feszülő két szellemkép teszi Dick írásait egyedivé, talán ennek a feloldhatatlan ellentétnek köszönhető az érzés, melyet a klasszikusok úgy fogalmaztak meg: "Több dolgok vannak földön és égen..."


Pék Zoltán

Philip K. Dick 1928-ban született Chicagóban. A modern science-fiction történetének egyik legmeghatározóbb alakja hatalmas életművet hagyott maga után, amikor 1982-ben elhunyt. Könyvei számos elismerésben részesültek. Az ember a. fellegvárban 1963-ban megkapta a sci-fi műfajának legnagyobb elismerését, a Hugó-díjat. Két alkalommal ítélték oda neki a neves Brit SF-díjat: 1967-ben a Palmer Eldritch három stigmája című regényért és 1979-ben az A Scanner Darkly-ért. 1975-ben pedig a Flow My Tears, the Policeman Said című könyvéért kapta meg a nagy presztízsű John W. Campbell Memorial Awardot. Dick számos nagysikerű film alapjául szolgáló novella és regény szerzője. Álmodnak-e az androidok elektromos bárányokról? című regényéből forgatta Ridley Scott a Szárnyas fejvadászt. A We Can Remember it for You Wholesale szolgált alapul Paul Verhoeven Emlékmásának, Steven Spielberg pedig a Minority Reportból készítette a Különvéleményt. Utoljára John Woo rendezett filmet Dick műveiből A felejtés bére címmel.