A magasban már az új évszak remek ólja felépült; |
| az ember fázósan jó vacsorára, tüzelőre gondol, |
| a pázsitot faggyal beretváló hajnalokra, a |
postássapkájú délelőttökre, a lassan érkező lázra, |
a nyár, no lám, mint egy végrehajthatatlan ítélet, elévült, |
| az új bírák, a dérparókás virágok a kerítés |
| mögött fontoskodnak, az ablakból rájuk látok, |
s szorongva cigarettázom, míg felizzó érzékeim loholva |
próbálják utolérni az időt, mely mint a vonat utolsó vagonja, |
| kihúzódik a láthatárból; egy mozdulattá tisztult, |
| egyetlenegy kristályi moccanássá a próbálkozások, |
az izgatottan körbefutó lábnyomok végleg elhagyott évadja, |
mint mikor az ember a rákövesedett, zsúfolt, ablaktalan házat lebontja. |
|