Az Árva Troll maga egy kövön ült,
s gyász-balladát nyögött:
„Ó, mért kell élnem így, egyedül,
a Messzi-hegyek között?
Elment népem, rám sem hederít,
kár hívni, magamra hagyott,
már Széltetõtõl Tengerig
közülük végsõ vagyok.

Aranyat sem orzok, sört sem iszom,
és húst semmit sem eszem,
de hallani léptem a Népnek iszony,
ajtót csuk hát sebesen.
Ó, szebb lábakra vágyakozom,
s nem-durva kezekre hogyan!
Hisz szívem lágy, édes mosolyom,
s a fõztöm jó csakugyan!”

Gondolta: „Gyerünk, így nem mehet!
Kell, hogy találjak én
barátot: majd sétát teszek,
lassút, át mind a Megyén.”
S egész éjjel lefelé haladt
prémcsizmás lábaival,
Kotrósdra ért, hogy jön fel a nap,
s a nép épp kelni akar.

Szétnézve ki mást lát, mint a vén
Kontyosnét, épp kosarát-
ernyõjét hordva az út közepén;
õ meg mosolyogva megállt.
„Jó reggelt, hölgyem! Jó napot!
Ugyé, jó bõrbe' van?”
S kosarat s ernyõt az eldobott,
s visitott irtózatosan.

Fazékh, vén bíró, ott tekereg,
e hang a fülébe jutott,
megijedt, bíbor- s rózsás szine lett,
s a föld alá bukott.
Ez az Árva Trollnak rosszul esett,
„Ne menjen!” — szólt, de az agg
Kontyosné fut haza, mint a veszett,
s elbújt az ágy alatt.

Most Troll a vásártérre vonult,
bámult bódék fölül,
láttára a birka megvadult,
s a lúd a falon kiröpült.
Vén Sertéss gazda loccs, ki sörét,
Vágó Vili kést hajitott,
Fogó kutya óva az életét,
farkat-fordítva futott.

Vén Troll búsan leült s zokogott
Kulcslyuk-kapun kivül,
s rá Éti-Csiguska felkuszott,
hogy vágja kupán cefetül.
„Te hústorony, mit bõgsz, mi lelt?
Kint jobb, mint bent teneked!”
És egy baráti frászt lekevert,
és Troll vigyorán nevetett.

Az sírt: „Ó, Éti-Csiguska fiam!
Jöjj, légy te az emberem!
Ha kedved épp lovagolni van,
hazajössz teázni velem!”
S õ felkapaszkodott, s „Mehet!”
— szólt, hogy hátára került;
s Csiguska az éjjel ünnepet
a vén Troll térdein ült.

Lekvár, tejszín, csúcsos-süti volt,
és torta, vajas piritós,
s bár gombja leessen mind, bepakolt,
amennyit bírt, a Csigus.
Nagy, barna a kanna, a tûz izzott,
az üst pedig dalolt,
s fúljon bár meg, Csiga majd' megivott
minden teát, ami volt.

Hogy szûk s tele volt bõr és kabát,
pihentek, szó sem esett,
míg vén Troll szólt: „Most hadd adom át
a pék-szakmát neked,
mint készíts szép puffancs-kenyeret
s zabból fehér lepényt,
s barnát; alhatsz aztán eleget
bagoly-pihe-ágy tetején.”

Kérdék: „Hol voltál, kis Csigusom?”
„Teán, mézédesen,
s úgy érzem, elhíztam nagyon
finom puffancs-kenyeren.”
„De Megyénkben merre, gyermekem?
Vagy Bríben kint vajon?”
De Csiguska felelt fennen, kereken:
„Ezt meg nem mondhatom!”

Kukkants Jani így szólt: „Ám tudom én!
Láttam, mikor ellovagolt,
a Messzi-hegyekbe ment föl, a vén
Troll meg hátaslova volt.”
S ment egy akarattal mind a Nép,
csacsin, pónin, szekeren,
míg kéményfüstre lelt, s elért
egy házhoz egy hegyen.

Döngettek a vén Troll ajtaján:
„Egy szép puffancs-kenyeret
süss, ó, süss nékünk!” — sírtak— „Ám
kettõ, s több is lehet!”
„Tûnés haza” — szólt vén Troll —, „tûnés!
Nem hívtalak én titeket.
Csütörtökön sütök csak, és
keveseknek csak kenyeret.

Tûnés haza! Tûnés! Restellem én:
házam kicsi módfelett,
s nincs tejszín, torta, csucsos-sütemény:
a Csigus mindent megevett.
Jani, Sertéss, vén Kontyos, Fazékh,
nem akarlak látni sosem!
Kifelé! Ti is kifelé, maradék!
A Csiguska az emberem!”

S lett Éti-Csiguska oly dagadt
a Troll puffancs-kenyerén,
mellénye kimúlt, s meg egy kalap
sem ülhetett fején;
csütörtökönként megjelent,
s a konyhakõre ült,
s a vén Troll, úgy tûnt, összement,
ahogy õ csak egyre nõtt.

A Csiguskából lett nagyszerü pék ,
mint arról nóta regél,
még zengi rövid s hosszú kenyerét
Tengertõl Bríig a hír.
De olyan puffancs nincs is sehol,
vaj sincs oly rengeteg,
mint mit teára Csigusnak a Troll
csütörtökökön teritett!