NNCL476-363v2.0
  
  Wayne Chapman
  Keleti szél
  
  Első kötet
  
Valhalla Páholy BUDAPEST 1999 WAYNE CHAPMAN
  Keleti szél
  Gáspár András regénye Copyright (C) 1999 by Gáspár András és Novak Csanád
  A boritón Boros Zoltán és Szikszai Gábor festménye látható
  Tipográfia: Boros-Szikszai Grafikai Stúdió Cover art copyright ® 1999 by Boros Zolán és Szikszai Gábor
  Feleifis szerkesztő: Novak Csanád
  Műszaki szerkesztő: Dacher Richárd
  Korrektor: Sajtos Gyöngyi
  Minden jog fenntartva, beleértve az egész vagy részletek reprodukálásának jogát
  All rights reserved!
  A kötetet terjeszti: a Vannaheim Art Könyvkereskedelmi Kft. (1062 Budapest Andrássy út 86.)
  ISBN 963 9238 05 8 ELSŐ KIADÁS
  Kiadja a Val-ART-la Kiadói Kft., a Valhala Páholy kiadója.
  FéteMs kiadó: Novak Csanád
  Szedés és tördelés: Valhala OTR
  Nyomta: Kaposvári Nyomda Kft
  A nyomdai megrendelés törzsszáma: 190990
  Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató
  Készült Kaposvárott az Úr 1999. évében 
A költő és a kardforgató, Matsuo Basho és Toshiro Mifune emlékének “Egy sárkánypár, két drága kard ragyog mint a jégvirág, mint a lótuszok. Erejük szétlövell égre és földre, lecsapnak, s hangjuk mennykőként zuhog. Egyik kard elment, tokban a másik, de leszállt az is, párját keresve víz mélyén élnek, s Kin Cu meghalt rég: elrejtőzött a két büszke penge. Közép tengere tízezer öl mély, a Gyűrű ormai ezrivel állnak – a hím s nő kardnak nem akadály az, egymáshoz mégis visszatalálnak." 

  ELSŐ RÉSZ
  A KÖZELGŐ VIHAR
  A Pyarron szerinti 3696. esztendő tavaszán,
  Darton Tercének harmadik havában,
  az ostromlott Kahre falai közt
  
  A fagyok ritkultak, a harc egy álló hete szünetelt, a csend mégsem hozott megnyugvást a városbelieknek, akik eleget éltek és tapasztaltak, egyenesen idegőrlőbbnek találták az elmúlt hónapok hangzavaránál. Alkonyattól pirkadatig továbbra is lobogtak az őrtüzek, fel-felharsantak a strázsa-kiáltások, visszhangjuk elültével azonban csak a szél zúgott, csak a zászlók csattogtak az emberkéz alkotta kőszirt magasában: Kahre, az északföldi technokraták menedéke némán várakozott, és szomszédai, az igazi csúcsok méltóságával szemlélte az ostromlók túlerejét.
  A hegyvidékre zúdult orkok a Cantal Corrnál szétvert ugoni sereg hírmondói, Csonttörő, Fadöntő és Bűvölő törzsbéli harcosok voltak. Összes hadijelvényükön ott díszlett a füstben barnult csigolyafüzér: a Farkasszellem gyermekei így adják ellenfeleik tudtára, hogy nincs irgalom, hogy készek utolsó csepp vérükig küzdeni a győzelemért. Gesztusuk vérfagyasztó, kitartásuk bámulatos volt, ám céljukhoz sem az előbbi, sem az utóbbi révén nem juthattak közelebb: az ostromgépek fedezetét nélkülöző sokaság rohamai rendre összeomlottak a számszeríjak, szakállas puskák és bombavetők össztüzében, a város-erőd falai szilárdan álltak, és az Égi Fény 3696. esztendejének tavaszára fordult a hadiszerencse a nagyvilágban is. A Vinalinál vesztes Fekete Hadurak toroni földre húzódtak vissza, s bár a császár azonnali ellencsapást ígért, erőit a forrongó határmenti tartományokban kellett elapróznia. A sötét próféta, Airun Al Marem levélben tudatta Rowon újdonsült hercegével, hogy örökjogát érvényesítendő – fiskálisával és harmincezer tanújával hamarosan felkeresi őt. Eligor, Eren legendás uralkodója megtért a fogságból, és lobogóját magasra emelve ismét hadba szólította a Hármak lovagjait. A Shulurral lepaktált nomád törzsek égi jelekről zagyváltak, a kánjukat vesztett keleti barbárok elszéledtek, hogy irhájukon kívül legalább a zsákmány egy részét megmenthessék: a zászlóháború, Észak tizennegyedik nagy erőpróbája a végéhez közeledett, és kimenetele sem lehetett kétséges többé.
  Kahre nagyjai nem szűkölködtek az értesülésekben, és alapos emberek lévén külön mérlegeltek minden egyes tényezőt. Tudták, hogy a küzdelem a Szövetség győzelmével zárul majd, és tudták, milyen keveset számít idefent mindez: az ő harcuknak jóval hamarabb kell eldőlnie. Masináik, melyekkel békeidőben a kozmoszt fürkészték, órák alatt eljuttathatták volna üzenetüket a Vörös Hadurakhoz, segélykérésről azonban szó sem esett a hosszadalmas tanácsüléseken. A technokraták nem feledték őseik leckéjét – szabad csak az lehet, aki nem csak tűzre és vízre, az ómenekre és a rámaradt titkokra, de az önállóságára is vigyáz.
  Az ódon város, melyet a Vittadora postakocsi-szolgálat legközelebbi állomásától húsz, az első szövetségi helyőrségtől negyvenkét napi járóföld választott el, könnyű prédának rémlett, de korántsem volt az. Védműveit a Hatodkor mágikus földindulásokhoz szokott mesterei emelték, és Észak legkülönb varázstudói látták el az oltalom jeleivel. Ciszternáit hegyi források táplálták, hombárjaiban évekre elegendő élelmet halmoztak fel az előrelátó mérnökök: jutott belőle az idemenekült pásztornépnek éppúgy, mint azoknak a kalandozóknak, akik egy-egy nagyobb csapattól elszakadva sodródtak északnyugatnak az ork áradattal, és hosszas – olykor esztendőkig tartó – hányódás után, bosszúvágytól fűtve vetették meg lábukat Kahre sáncain.
  A harcos, aki ezen. a tavaszi éjjelen egy polgárasszony ágyából tért vissza posztjára a külső falgyűrűn, közéjük tartozott. Ösztövér, szíjas izmú férfi volt, mentazöld szemei, fakó hajának derékig érő fonalai ősi származásról árulkodtak – ez, no meg legendaszámba menő ápoltsága tette oly népszerűvé a helyi fehérnép körében. Figyelmük, melyet kezdetben hízelgőnek talált, mostanra nyűggé vált számára, és indulatait sem csillapította többé: nem efféle babérokra áhítozott, mikor Riegoy-beli otthonát odahagyva a kalandozók útjára lépett. Megtanulta, hogy akire az istenek a csődör szerepét osztották, sosem lehet elég jó harcos, és a többség számára haláláig csődör marad. Ráébredt, hogy míg a nagyok tetteit legendák őrzik, a nyoszolyák hőseinek emléke szeretőik testével együtt fonnyad el. Belátta, hogy ideje véges, hogy a hírnevet, melyre kölyökkorától áhítozik, másutt kell keresnie.
  Nem tartozott azok közé, akik a metallurgus mérnökök ördöngös szerkezeteitől várták a csodát. Régivágású férfi volt, a kard és a tőr, a hideg vas művésze: a kényszer hozta a városba, és alig várta, hogy szabadulhasson innét. Randaként küzdött a falakon, az ostromok szüneteiben azonban a délkeleti horizontot kémlelte: szinte látta az erdőkön és hegyeken túl, Tarin  kapuinál, Ilanor gyepűin gyülekező seregeket. Tudta, hogy ha egyszer nekiindulnak, meg sem állnak a tengerig, hogy ez lesz a záróakkord, a csapás, mely Toron gerincét töri, és kínozta a bizonyosság, hogy egyedülálló alkalmat szalaszt el, ha nem tart velük.
  Sokan éreztek így a Kahréba szorult kalandozók közül. Noha a város urai gyakorta biztosították őket nagyrabecsülésükről, és szép pénzt fizettek szolgálataikért, a falon ütött réseket maguk alkotta gépszolgákkal vigyáztatták, és nyílt titoknak számított, hogy a jövevényekre költött aranyakkal voltaképp a polgárság nyugalmát vásárolták meg. A mentazöld szemű – hisz eszes férfi volt – felismerte, hogy a kahreiek, akár az orkok, magánügyüknek tekintik a háborút, melyben hősök helyett csak acsargó vadaknak és jól olajozott masináknak jut szerep.
  Az ostrom – ki tudja, hányadik a Kahre átvészelte ostromok közül – fél esztendeje folyt, a városlakók többsége mégsem látott isteni áldást a hirtelen beállott csendben. A fiatalok valamivel derűlátóbbak voltak: fóliánsokból ismerték csak az igazi veszedelmet, portyázók és fuvarosok meséiből a völgyekben tanyázó ellenséget.
  – Elmennek? – suttogta a polgárasszony a mentazöld szemű harcos karjai közt abban a holdfénnyel csíkozott padlatú szobában, melynek falait rovarszemeknek és torz végtagoknak rémlő díszek vagy szerkezetek borították. – Elképzelhető, hogy feladják végre?
  – Sosem adják fel.
  A nő megborzongott: hirtelen nagyon hidegnek, nagyon távolinak érezte a férfi tekintetét. Nem kérdezett többet, mindent elkövetett, hogy visszacsalja és maga mellett tartsa, de volt valami személytelen, valami mechanikus ebben az ölelésben; a mentazöld szemű, ahogy az alant lobogó tüzekre bámult, vasízt érzett a szájában a csókok méze helyett.
  – Mit gondolsz, uram?
Erimar on-Athor felszegte fejét, és egy ércsapkás kahrei lövészével találkozott a pillantása. Talán ismerték egymást, talán nem; ebben a nyavalyás hangyabolyban egy hét sem kellett, hogy minden mozdulat kimódoltnak, minden arc egyformának tűnjön.
  – Forralnak valamit.
  – Magam is ettől tartok – bólintott a lövész, fémből vert kulacsát kínálva a kalandozónak. – Fogy az idejük, de ez sem érdekli őket: végezni akarnak velünk, mielőtt az északföldi sereg a hátukba kerül.
  – Nehéz dolguk lesz.
  – Nehéz – dünnyögte a kahrei. – Hajítófát sem érnek az ostromgépeik.
  Erimar oldalra pillantott: a réseket vigyázó gépszolgák parázsként izzó szemekkel, rezzenetlen pengékkel várakoztak az árnyak között. Elnézte őket, és összerezzent az éles kiáltásra – a megfigyelők egyike mozgást észlelt az ellenséges tábort övező sötétségben. A moraj csak a visszhang elültével jutott a védők füléig: az orkok e kései órán ismét megszólaltatták a harci dobokat.
  – Örülnek – dünnyögte a lövész. – És ahogy a fajtájukat ismerem, jó okuk van rá. – Eltöprengett, aztán mást gondolt, és a mentazöld szeműre emelte pillantását. – Sikerült szót váltanotok városunk nagyjaival, uram?
  – Nem.
  – Üzentek legalább?
  – Csak annyit, hogy vész idején mindenkinek a maga dolgával kell törődnie.
  – Talán azt hiszik, több pénzt akartok.
  – Meglehet.
  – Szűkkeblűek – vélte a kahrei. – Úgy őrzik a város vagyonát, mintha a saját kezükkel dolgoztak volna meg érte, és nem tűrnek ellentmondást: sokakat martak el innen még a tulajdon fajtájukból is.
  – Valóban? – Erimar tekintetében érdeklődés csillant: az itteniek ritkán emlegették belviszályaikat, mintha irtóztak volna attól, hogy szennyesüket a világ elé tárják. A tanács erős kézzel tartotta a gyeplőt, könyörtelenül bánt a hűtlenekkel és tűzön-vizen át üldözte azokat, akik illetéktelenekre hagyományozták Kahre ősi titkait.
  – Valóban. – A lövész a mellvédnek támasztotta számszeríját, és hegyeset köpött az éjszakába. – Változás kell ide, mihelyt a vész elvonul; a Mesterségek Atyja nem tűrheti, hogy választott népe sorsát bölcsek helyett kevélyek irányítsák.
  A kapubástya nagy ballisztája, mintha szavainak akarna nyomatékot adni, két lövedéket röpített az éjszakai égre. A lassan alászálló csillagok fényében fegyveres tömegek, hátrébb ostromtornyoknak látszó alkotmányok mozogtak.
  – Hát ezen ügyködtek mostanáig! – A kahrei mosolygott, ércsapkáján homályos foltokban csapódott ki a pára. – Lepihenhetsz, uram: napokba telik, míg azok a masinák átvergődnek a mélyúton, felkúsznak a kaptatón, és elég közel kerülnek ahhoz, hogy megízleltessük velük Gi-Elron tüzet.
  Pihenni? Erimar a szállásnak csúfolt üregre gondolt, melyet két társával osztott meg, aztán a nőre abban a gépi neszektől visszhangos, fegyverolajtól szagló házban, s bár nem lelkesedett különösebben az effajta romantikáért, úgy döntött, a szabad ég alatt tölti az éjszakát. Elfogadta a lópokrócot a városőrök markotányosától, és már azon volt, hogy helyet keres a legközelebbi parázstartó mellett, mikor fegyvercsörgést és lábdobogást hallott odalentről. A gyilokjáróra vezető lépcsőn árnyak imbolyogtak, a kőboltozat alatt felleghajtók szárnya lebbent: a közeledők fajtájabeliek voltak, szedett-vedett öltözékű, viharvert képű kalandozók.
  – Erimar! – kiáltotta a legmagasabb, mit sem törődve a felé forduló, álomittas és ingerült arcokkal. – Erimar, te kyr gazfickó, hol bujkálsz?
A mentazöld szemű elfintorodott, mikor a hang gazdájában Drish Dun Magrelre ismert: a csupa heg aszisz, aki az első hetekben hiábavaló versenyfutásba kezdett vele néhány helybéli fehércseléd kegyeiért, sosem titkolta iránta érzett ellenszenvét. Életfelfogásukat leszámítva oly sokban különböztek, hogy a megbékélés eleve reménytelennek látszott, kínos gonddal kerülték hát a találkozást, egészen mostanáig. Erimar kelletlenül egyenesedett fel; mire társai odaértek, fegyverövét is felcsatolta már, és elégedetten nyugtázta, hogy Magrel arcán a bizonytalanság árnyéka suhan át.
  – Szolgálatotokra.
  – Ezt szépen mondtad – zihálta az aszisz, aki a pillanat hatása alatt sem feledkezett meg arról, hogy tetőtől talpig végigmérje. – Jól forgatod a szót, és mert az öltözékedben sem találni hibát, nincs akadálya, hogy velünk tarts.
  – A féregjáratokba? – Erimar unalomig ismerte a város sziklatalapzatának mesterséges barlangrendszerét, mely békeidőben kereskedelmi központ, az ostrom első hónapjában a legvadabb összecsapások színhelye volt. A háromszoros zsold és a kihívás sok szerencsevadászt csábított próbatéteke akkor is, azóta is: egyesek vagyonos emberként tértek meg, mások örökre odalent maradtak, vagy olyan állapotban kerültek elő, hogy sem aranyaiknak, sem hátralévő idejüknek nem vehették hasznát többé. – Ezúttal mi az ürügy? Az orkok találtak új kürtőt, vagy a városbeli csodamasinákat ette meg a rozsda?
  – A tanács elé megyünk – közölte Magrel, és csak vigyorgott a körülállók döbbenetén. – A derék metallurgusok meggondolták magukat: már nem látják akadályát, hogy meghallgassák kérésünket, és azt ígérik, a legmagasabb helyről kapjuk meg rá a választ.
  – Csak nem...?
  – De bizony, bájgúnár. – Az aszisz már nem vigyorgott, Erimar pedig ráébredt, mennyivel komiszabb dolog volna a vetélytársa helyett az ellenségének lenni. – Kitartásunk nem volt hiábavaló: mi, a gyanús jövevények egy órán belül bebocsátást nyerünk a szentek szentjébe, és saját szemünkkel láthatjuk a srófra járó bestiák mesterét, a vén főkonstruktőrt.
  A városi tanács tagjai – sótlannak és kedvetlennek látszó férfiak – a vártnál kevesebb időt vesztegettek körülményeskedésre: a kalandozók alig egy óra múltán ott sorakoztak az óarany veretekkel díszes ajtó előtt, mely Kahre igazi urának termeibe nyílt.
  – Meg kell értenetek – suttogta kísérőjük, egy vékony, simára borotvált fejű filiszter –, hogy ez rendkívüli alkalom. A főkonstruktőr úgyszólván senkit sem fogad: a külországiak, a követeket is ideértve, csak titoknokai révén érintkezhetnek vele. A mostani helyzet rendkívüli, bizonyos szabályok betartását azonban hagyományunk mellett az udvariasság is megköveteli. Várnotok kell, míg a főkonstruktőr megszólít benneteket, jelenlétében csak azon a nyelven beszélhettek, melyet ő választott, és miután ügyetekben döntött, nem zaklathatjátok felesleges kérdésekkel. Az ideje meglehetősen drága, a teendői pedig...
  – Elfelejted – szólt Magrel, aki szokásos arcátlanságával máris magához ragadta a kezdeményezést –, hogy nem mi folyamodtunk ezért a megtiszteltetésért. Alkut ajánlottunk a tanácsnokoknak abban a hiszemben, hogy rendelkeznek a döntéshez szükséges hatalommal, és meghökkenve vettük tudomásul, hogy bábok csupán őfőmagassága dolgos kezén. Ha látni akar bennünket, lelke rajta, de ne várja, hogy...
  – Bajtársam arra céloz – sietett közölni egy napégette arcú délvidéki –, hogy tartozunk Kahrénak a szíveslátásért, és kellő alázattal viszonozzuk majd az újabb tisztességet.
  A filiszter homlokráncolva nézett végig a gyülekezeten. Tartott a kalandozóktól, mint minden bölcs ember, tisztelte urát és irtózott a szentségtöréstől, mint minden városlakó, de mert többet tudott az átlagos polgároknál, úgy döntött, vállalja a kockázatot.
  – A főkonstruktőr vár – suttogta. – Kövessetek! Erimar on-Athor negyedikként lépte át a küszöböt, és a többiekkel együtt torpant meg a terem közepén csillogó gépezet előtt. A legtökéletesebb perpetua volt, amit valaha látott, aranyfényű gyűrűk, fogaskerekek és kristályok csodásán bonyolult együttese, melyen a hozzáértők nyomon követhették a szférák és az égitestek mozgását, előre jelezhették a csapásokat, melyek az idők kezdetén rendeltettek el, és rezzenetlen csillagszemekkel leselkedtek Ynev lakóira az egek magasából. A fogaskerekeinek minden kattanása egy hét, a központi tengely minden fordulata egy esztendő elmúltát jelezte, és Erimar, aki az aranyló forgatagba révedve egész lényével érzékelte az istenek közelségét, összerezzent a kacaj hallatán. Örömtelen kacaj volt, s noha jókora kupola visszhangozta, inkább tűnt makacsnak, mint erőteljesnek – jól illett a görnyedt alakhoz, aki egy kézmozdulattal elbocsátotta titoknokait, és a perpetua-t megkerülve a jövevények felé indult.
  – Most! – sziszegte a filiszter már-már kétségbeesetten. – Hódoljatok városunk főkonstruktőre, a nagytiszteletű Honorius Caldinbras előtt!
  A kalandozók több-kevesebb igyekezettel engedelmeskedtek. Erimar nem sietett felszegni fejét, és mikor megtette, azon kapta magát, hogy a város urának arcába bámul. A főkonstruktőr bőrét, akár a szikkadt földet, ráncok pókhálója borította. Ajkai résében aranyfénnyel ragyogtak a fogak, és aranyfüst borította botot markoló baljának fémizületeit, a hatszögű kézközépcsontot, az aprólékosan megmunkált ujjakat is: azok közül, akik épségüket áldozták Kahréért, kevesen részesültek ilyen pompás kárpótlásban.
  – Mester – suttogta a filiszer –, a falaink közt időző kalandozók hívásodra megjelentek, hogy előadják kérésüket, és hogy jóindulatodért folyamodjanak azon ügy...
  – Távozhatsz – mondta a főkonstruktőr, és lassan, mintha nehezére esne, ellépett Erimar mellől. Botja fémesen csendült a kövön, ahogy végighaladt a fegyverforgatók sorfala előtt, és mikor visszatért, már nem kereste a mentazöld szemű férfi tekintetét. – Eredj, és tégy róla, hogy a többiek se zavarjanak: ezekkel itt magamban kell szót értenem.
  A filiszter fejet hajtott és ment, lépteinek visszhangja egykettőre elhalt odakint. Az öregember elmosolyodott. Védtelennek látszott, a kalandozók azonban elég időt töltöttek birodalmában ahhoz, hogy tudják: egyetlen szavára temérdek gépszolga, megannyi fáradhatatlan gyilkológép rontana elő a falmélyedésekből.
  – Ki a vezetőtök?
  – Nincs vezetőnk, nagytiszteletű – felelte a délvidéki. – Az anublieni csatározásokban szakadtunk el társainktól, és míg vissza nem találunk hozzájuk, a fontosabb kérdésekben közös akarattal döntünk.
  – Közös döntés volt az is, hogy e válságos órán a tanácshoz forduljatok?
  – Az, uram. – A délvidéki körülpillantott, s mert ellenvetést senki sem tett, nekibátorodva folytatta: – Fél esztendeje harcolunk, és bármit tartsanak bátorságról és erkölcsről tifelétek, úgy hiszem, kiálltuk a próbát. Verekedtünk az orkokkal a falakon, ritkítottuk őket az alapzat kazamatáiban, ahová épeszű ember sem pénzért, sem jó szóért nem tenné a lábát. Akik ott estek el, dicső halált haltak, nem úgy, mint azok, akiket a hév kitörésre sarkallt. Láttuk, hogyan végezték, és bárhogy feszengjünk is, semmi kedvünk a nyomdokaikba lépni, ezért jöttünk most hozzád.
  Caldinbras merőn bámult rájuk, szeme sötéten ragyogott ősz szemöldöke alatt.
  – Keveslitek tán a várostól nyert javadalmazást?
  – Épp ellenkezőleg, uram. Máris több aranyat cipelünk a kívánatosnál, és ha az ostrom nyárig folytatódik, egyikünknek sem kell kardot kötnie többé, de...
  – De?
  – Kalandozók vagyunk, nagytiszteletű. Társakat és barátokat veszítettünk, rendezetlen ügyeket hagytunk hátra a nagyvilágban mindannyian. A háború a végéhez közeledik, és fogytán a mi időnk is: sosem bocsátanánk meg magunknak, ha lekésnénk az utolsó felvonást. Úgy határoztunk, ajánlatot teszünk a tanácsnak, olyat, mely mindkét fél számára nyilvánvaló nyereséget jelent.
  – Amitek volt, eladtátok már, és Kahre arannyal fizetett minden csepp véretekért.
  – Igaz, uram. Nagyvonalúan jártatok el, és hasonló szándék vezet minket, mikor harcban szerzett vagyonunk háromnegyedét az ostrom áldozatainak megsegítésére, a károk kijavítására ajánljuk fel. Kétezer-háromszáz dukátról van szó, melyből ezret megállapodás esetén, a többit induláskor juttatnánk vissza értő kezetekhez.
  -Micsoda?
  – Készek vagyunk lemondani az esedékes zsoldról, magyarázta a délvidéki –, és fél év alatt szerzett jövedelmünk nagyobb részéről, ha cserébe lehetővé teszitek, hogy elhagyjuk Kahrét. A messzeség szólít: ki szeretnénk venni részünket a küzdelemből, mielőtt a lobogók harca véget ér.
  – Zsákmányt akartál mondani, ha nem tévedek.
  – A szavak csak szavak, uram – mosolygott a napégette arcú, akiről lerítt, hogy bölcsőjét a Shibara gorviki oldalán ringatták. – Itt eszmékről van szó. Öntörvényű népség vagyunk, de tiszteletben tartjuk mások elveit, és ugyanezt várjuk viszonzásul. Ha értékelitek, amit a városért tettünk, ha tényleg úgy bíztok önjáró csinálmányaitokban, mint állítjátok, könnyen nélkülözhettek minket, de ennél... nos, valamivel többről van szó. – Hallgatott egy sort, a főkonstruktőr szemébe nézett: Tudjuk, hogy bizonyos szerkezetektől semmi pénzért nem váltok meg, és hogy különösen bizalmatlanok vagytok, ha a mi fajtánkkal kell megalkudnotok, de tudjuk azt is, milyen csodákra képes az ősöktől rátok maradt tudás. A lelketlen fém híven szolgál nektek, égzengés szárnyán röpítitek a halált a legmesszibb célokig, de mert ismeritek a tökéletesség árát, minden műveteknek hosszabb-rövidebb életpályát szabtok. Köznapi tárgyaitok századokig, a legbecsesebbek csak napokig működnek, és az összetartó varázs múltával maguktól hullanak szét: ez ad nyugalmat nektek, és reménységet nekünk.
  – Beszélj világosan!
  – Égjáró gépeket kérünk, nagytiszteletű. Tízet a fémtollú madarak közül, melyeket felderítőitek használnak, hogy nyergükben átjuthassunk az ostromgyűrűn és a hegyeken; égjárókat, melyek csak addig élnek, míg feladatukat teljesítik. – A gorviki látta a villanást a főkonstruktőr szemében, de mert azt tanulta, hogy menekülni csak előre szabad, könnyedén folytatta: – Nem várunk magyarázatot, nem várunk garanciát, csak némi belátást, és arannyal fizetünk érte: így megszabadulhattok tőlünk, és a pénzeteken kívül számot tarthattok hallgatásunkra és örök hálánkra is.
Az öreg végigmérte őket, és megint nevetett; kacaja, akár a fogaskerék-kattogás, fémesen visszhangzóit a csarnokra boruló félhomályban.
  – Elbaltáztuk – sziszegte Magrel a maga nyelvén. – Eljátszottak a jóindulatát, az istenek vernék meg! Most aztán...
  – Hallgass! –  Caldinbras szemének villanása oly parancsoló volt, hogy az aszisz lélegzete is elakadt tőle.
  – Hallgass, és ha szárnyakat akarsz, úgy figyelj, mintha a tulajdon istened szólna hozzád, mert semmit nem mondok kétszer, és a viszontajánlatot sem fogom elismételni.
  – Érchegyű botjának szapora kopogása közepette Erimarig sétált, onnan pillantott végig újra a gyülekezeten.
  – A nap folyamán új gondunk támadt, mely sürgős megoldást kivan. Akad egy feladat, melyet a dolgok természetéből adódóan, nem bízhatunk városbeliekre.
  A kalandozók tekintete összevillant: egyikük sem hitte volna, hogy kahrei polgártól valaha ilyesmit hall.
  – Gond, nagytiszteletű?
  Süvöltés volt a válasz, és az épület, bár jókora távolság választotta el a találat helyétől, hosszan visszhangozta a becsapódás moraját.
  – A javából. – A főkonstruktőr vállai besüppedtek, mintha hirtelen megsokallták volna esztendei súlyát. – Egy férfi, aki e falak közt született, és az én kezem alatt szerezte tudományát, egy férfi, akit tanácsi határozattal távolítottunk el köreinkből, mert üzelmei a gilroni erkölcs ellen valónak találtattak, esküjét megszegve az ellenséghez pártolt. Felfedte előttük titkainkat, veszedelmes játékszereket épített nekik, és most... – félrebillentett fejjel hallgatta, ahogy újabb lövedék szeli a levegőt
  –...visszatért, hogy baráti segítséggel nyújtsa be a számlát.
  Erimar az ork táboron túli homályban imbolygó árnyakra, az üdvrivalgásra, a duhogó dobokra gondolt, és kezdte nagyon kényelmetlenül érezni magát.
  – Ostromtornyok – suttogta. – Ostromtornyokat épített nekik.
  – És ballisztákat. – Caldinbras mosolyának aranyfénye fakulni látszott, ahogy az újabb találat tetők tucatjait borította zölden freccsenő tűzbe odakint. – Hadigépeket, melyek romboló ereje saját gépeinkével vetekszik, melyeket a város és a világ érdekében azonnal el kell pusztítanunk.
  A tüzeket megfékezték, a napfelkeltét azonban hiába várták az elcsigázott kahreiek: a csúcsok felett örvénylő felhők koromtól feketéllettek, az alacsony égből pernye szitáit, és a hóesés illúziójával együtt a tél hidegét is visszacsempészte az ősi falak közé. A keskenyebb utcákat térdmagasságig borította az otthonok törmeléke, a tallózó kirurgusok és saroglyavivők nyomában tucatjával oldalogtak a megzavarodott, gazdáikat vesztett ebek – a háború, mely mostanáig színielőadásnak rémlett, pár óra alatt nafta- és vérszagú valósággá vált idefent. A védművek őrségét megkettőzték, a gyilokjárókról ércsapkás hadmérnökök próbálták bemérni az ork balliszták pozícióját, de hiába: a nap folyamán egyetlen csillag sem röppent fel, az új ostromtornyok pedig elővigyázatosan kívül maradtak a városbeliek lőtávolán.
  – Tudják, mit csinálnak – állapította meg a főkonstruktőr, aki természetes fényben valamivel emberibbnek és sokkal törődöttebbnek látszott. Birodalma lépcsős piramisának csúcsán, a Madárműhelynek nevezett épület roppant megfigyelőablakában állt, és úgy bámult a füst fátyolozta déli horizontra, mintha sugallatot várna onnét. – Tudják, és mert a hagyományainkat is ismerik, úgy hiszik, se módunk, se merszünk tenni ellenük. Ezt és a vihart kihasználva kell rajtuk ütnünk: a város aligha vészeli át ilyen könnyen az újabb tűzesőt.
  – Száznegyvennégy halott – krákogta egy vén műszerész, akinek bal arcfelét kortól reves fémmaszk, szemüregét soklapú rubinlencse takarta. – Az elmúlt hat hónapban félennyit sem veszítettünk.
  – Azt hiszed, nem tudom? – reccsent rá Caldinbras anélkül, hogy hátrafordult volna. – A masinákról beszélj inkább!
  A vénember morgott valamit, megkerülte a legközelebbi alkotmányt, mely óriás madárcsontvázként gubbasztott a gépszín padlatán, és intett segédeinek, hogy távolítsák el a ponyvát a többiről is. Áttételek csikorogtak, por kavargott a roppant szárnyak, ezüstfényű érccsigolyák és ércbordák felett.
  – Húszból csak tizenegy működőképes. A vázat és a kazánt háromszoros terheléssel próbáltuk ki, mégsem garantálhatom, hogy éjnek évadján, tomboló viharban is megállják a helyüket; annak, aki felszáll velük, hősnek vagy bolondnak kell lennie.
  A kalandozók csoportján moraj futott végig: mostanra valamennyien átlátták, milyen árat kell fizetniük a távozás esélyéért.
  – Ha jól értem – dünnyögte Magrel, akinek vastépte arca az utcákat borító hamunál is szürkébbnek látszott –, nyolc óránk van, hogy megtanuljunk bánni ezekkel a micsodákkal.
  A műszerész, bár két fejjel alacsonyabb és jó húsz fonttal könnyebb volt nála, kihívóan villantotta rá rubinszemét.
  – Nyolc és fél, hogy pontosak legyünk, ami akár elegendő is lehet: egy városbeli kölyök három, egy frissen befogott nganga négy-öt óra alatt boldogulna ugyanezzel a feladattal.
  A gladiátor válaszolni akart, társai azonban elhallgattatták: házigazdájuk – a város urához hasonlóan – sem mechanikus, sem eleven testőrökben nem szenvedett hiányt.
  – Más vágyunk sincs, mint figyelni és okulni – mosolygott a gorviki, akinek fogainál csak gyöngyházas fülönfüggői ragyogtak szebben. – Várjuk a leckét, nagytiszteletű uram.
  Erimar on-Athor a gépek közt állva, fura kábulatban hallgatta a sietős magyarázatokat. Nem a gyomrába férkőzött hidegség, nem is a falak mentén őrködő szerkezetek kattogása zavarta: volt ideje hozzászokni a veszedelmekhez, a félelmet pedig éppúgy régi ismerősnek tekintette, mint a nyomában ólálkodó halált. Élete negyven esztendejéből huszonötöt vándorösvényeken és harcmezőkön töltött, sok dolment és fatörzset jelölt meg neve kezdőbetűivel a Sheral innenső oldalán. Számos ellenfele szívében forgatta meg a pengét, temérdek kelepcéből keresett és talált kiutat, míg mások odavesztek. Panaszra akkor sem lehet oka, ha ma éjjel izzó forgatagként hull alá az égből, de tudta, hogy ha így történik, életében is, halálában is reménytelenül átlagos marad: szerencsekatona, akit elhagyott a szerencséje, kalandor, aki hősi tettek és epigrammák helyett csak néhány fakó hajú, mentazöld szemű fattyút hagy maga után. Nem ismerte az apját (egyetlen öröksége az a zöldlunírból vert medál volt, melyet apró szemű ezüstláncon, egy tűztől és egy élőholtaktól óvó talizmán mellett hordott), de gyanította, hogy nem sokkal volt különb nála – hogy ő, Erimar sem egyéb holmi világcsavargó pályafutásának eleven mementójánál, és mire idáig jutott, vállai is besüppedtek a ránehezedő karmatikus teher alatt.
  Azon kapta magát, hogy társai közelségét keresi: megmártózott rokonszenvükben, erőt merített elsuttogott félszavaikból, még Magrel méla utálkozásában is talált valami személyeset, valami kedvére valót... aztán eszébe jutott, hogy azok, akiket az istenek bukásra szántak, először józan ítélőképességüket vesztik el.
  – Ki vele, mit gondolsz rólam? – sziszegte alkonyattájt, ahogy gépeik nyergében ülve a fordulót gyakorolták halálos – és egyelőre csak képzelt – terhükkel. – Ne tartsd magadban; talán ez az utolsó alkalom, hogy a szemembe vághatod.
  Az aszisz a szokott módon mérte végig, de nem sietett a kifakadással: mintha a veszély közelsége összes indulatát bölcsességgé kristályosította volna.
  – Láttalak verekedni – mondta végül. – Jól forgatod a kardot, tudod mi a becsület, és habozás nélkül kockáztatsz a tieidért; ha nem ügyelnél annyira, hogy a kezed meg a gúnyád tiszta maradjon, jó harcos válhatna belőled.
  – Csak ennyi hiányzik, hogy az lehessek?
  A gladiátor a szeme közé nézett – Erimar megesküdött volna rá, hogy lenézés helyett együttérzést tükröz a pillantása.
  – Ha nem ismernélek, azt hinném, tanácsot vársz, bájgúnár.
  – Keveset tudsz rólam.
  – Eleget – vélte Magrel, és egy kart hátrahúzva szelet kavart az ércmadár szárnyaival. – A vesztedet érzed talán, hogy ilyen egyenes lettél? – És ha igen?
  – Hajts fel egy palack erőset, és okádj egy nagyot. Rajtam mindig segít.
  – Szóval, te is...?
  – Mindenki fél – vont vállat az aszisz. – Ki a haláltól, ki a kárhozattól, ki attól, hogy lekésik valamiről: ez a mi átkunk, és ajánlatos megbékélnünk vele. Tanácsot akarsz? Hát tessék: merj érezni, félni, merj meghemperegni a sárban, és úgy mázold el a képeden, mintha kedvesed vére volna; ha túléled – és az istenekre, túl kell élned –, a démonok sem árthatnak neked többé.
  Hallgattak egy sort: a felhőket, az ég-tenger karakkáit nézték, melyek lomhán fejlődtek csatarendbe az alkonyi vörösben derengő csúcsok felett.
  – ítéletidő jön – fintorgott Magrel. – Zápor és nyugati szél: megismerni már a szagáról is.
  – Találkozunk még?
  – Meglehet, de ne várj könyörületet, ha újra tengelyt akasztunk: osztozkodásban és szerelemben mifelénk nem ismernek tréfát.
  Mindketten nevettek, aztán nyergükben oldalt hajolva kezet ráztak, ahogy bajtársak közt szokás. Kettejük közül csak Erimar érezte meg, hogy a vén főkonstruktőr őket figyeli, és lassan – talán hitetlenkedve, talán szomorúan – ingatja ősz fejét.
  Napszálltakor eleredt az eső – ez némi haladékot biztosított a városbelieknek, de mire a kalandozók és gépeik felsorakoztak a Madárműhely tetőteraszán, az ork dobok már javában duhogtak, és pár percre rá működésbe léptek a rejtőző balliszták is. Az ércsapkás hadmérnökök fedezékbe húzódtak, és fogukat csikorgatták az alázúduló csillagok láttán: a találatok túl pontosak voltak ahhoz, hogy a véletlen művei legyenek, és kétségtelenné tették, amit a főkonstruktőr kezdettől gyanított: az ellenséges ütegek élén egy Kahréból elszármazott renegát áll.
  – Hány helyről lőnek? – firtatta Honorius Caldinbras, akinek fémujjai minden becsapódáskor megszorultak botja arannyal futtatott gombján.
  – Hat pontot sikerült bemérnünk, nagytiszteletű – érkezett a válasz a megfigyelőtorony magasából. – Négy állandó, kettő mozgásban van: az orkok fenyőtörzsekből ácsoltak csúszkákat a déli gerinctől a mélyút elágazásáig, és falkánként váltják egymást a köteleknél, hogy a tempót egész éjjel tartani tudják.
  Az öregember arca rezzenetlennek tűnt a felcsapó lángok fényében.
  – Csak szórványosan viszonozni a tüzet! Minél magabiztosabbak, annál gondosabban választják meg a célpontokat, és minél tovább céloznak, annál kevesebbet lőnek; szükségünk van még egy kis haladékra, de amint a madarak vére zubogni kezd, megint mi következünk!
  Erimar és társai, akik egy-egy égjáró nyergéből figyelték a fejleményeket, egész testükben érezni vélték azt a bizonyos zubogást: a madárszívek, e vésetekkel ékes, apró kohók, mind hevesebben lüktettek a fémbordák rejtekén, és száz meg száz igásállat erejével feszítették a rugó-izmokat. A szárnyak tövében, ott, ahol a kettős acélív a vázhoz ízesült, rőten csillogtak a Gi-Elron tüzét rejtő bronzhengerek.
  – Ne feledjétek – ismételgette a rubinszemű műszerész, aki fel-alá járva az utolsó beállításokat végezte különös eszközeivel –, hogy a tornyokra is, az ütegekre is csapást kell mérnetek: csak így lehetünk biztosak abban, hogy a renegát az őt megillető helyen, urunk poklának legmélyebb bugyrában végzi!
  – Hát mi? – kérdezte egy vállas dzsad, aki íjász létére pompás kardforgatónak és még pompásabb szakácsnak bizonyult az elmúlt hónapokban. – Bennünket hol ér a pirkadat, szalah?
  – A hegyeken túl, ha minden jól megy. Az égjárók szíve és csontozata ép, egyetlen alkatrészt sem távolítottunk el, egyetlen kötést sem gyengítettünk meg. Egy álló hétig maradhatnak a levegőben, és ha végül kiszenvednek, a nyomok eltüntetésével sem lesz gondotok: GiElron hatalma egykettőre megteszi, amit a természet a hús-vér lényeken hosszú esztendők alatt végez el.
  – Nesze semmi – dünnyögte valaki, de a megmaradt aranyakra gondolva eltekintett a folytatástól: a tíz gép, nyergében egy-egy végsőkig elszánt emberrel, mind közelebb araszolt a tető pereméhez. A mélység, mely pár perce még iszonytatónak rémlett, mostanra természetesnek, már-már hívogatónak tűnt: a húst a fémmel összefűző varázs kiteljesedett, a szárnyak íjhúrként feszülő ívéről sziszegve párologtak el az esőcseppek.
  – Találkozzunk az ostromzáron túl, netán a Fátyol mögött, urak! – A gorviki mosolyát a szokottnál is vakítóbbnak mutatta a tájon elömlő villámfény. Tíz szempárral együtt tíz üres tekintetű fémkoponya fordult a főkonstruktőr felé. – Örvendtünk a szerencsének, nagytiszteletű! Jelezz hát, hogy kiderüljön végre, milyen alkut kötöttünk a sorssal... és veled.
  – Az orkok megint lőnek! – jelentette a megfigyelő. – Vigyázat odalent: ezt a sorozatot nekünk szánták, és egy perc sem kell, hogy...
  – Rajta! – kiáltotta az agg főkonstruktőr, túlharsogva az égzengés és a lángok moraját. – El innét, kalandozók! Repüljetek!
  Az égjárók vad gőzvijjogással keltek szárnyra. Erimar, aki harmadikként indult, és két társa oldalán, a mohos tetőktől alig tíz lábnyira emelkedett ki a zuhanásból, még látta, hogy a Madárműhely homlokzatát zöld fény füröszti, és szerencsét kívánt a szétrebbenő alakoknak... aztán, ahogy az orkán a falgyűrűn túlra, a tűzfényű homályba ragadta, már csak céljára figyelt: készen állt a küzdelemre, és eltökélte, hogy őseihez méltón fogadja mindazt, amit a végzet tartogat neki.
                                                         5
  A kahrei renegát – hajlott hátú, átható tekintetű, jobb lábára sánta férfi –, aki napszálltáig a legmagasabb ostromtoronyból pontosította kalkulációit, az újabb lövedékek röptét már a déli fallal szemközti hegyoldalból figyelte. Az orkok szokatlan pontossággal teljesítették parancsait: a balliszták folyamatosan vándoroltak, a gyantát izzadó fenyőtörzsekre bőven zúdult a homokkal kevert olaj. A gyorsabb mozgással időt és véráldozatot takarított meg, de igazában csak az előbbi számított – a nekivadult fenevadak a legsúlyosabb áldozatokat sem sokallták azóta, hogy a Vérivók harci főnökét halálra sújtotta egy városbeli tűzokádó lövedéke. Nem felejtették el a leckét, de nem is okultak: a renegát, aki a szerencsétlen eset óta vasban járt, nem egy orkot látott átlőtt fejjel, szétforgácsolt gerinccel kidőlni a sorból, mielőtt a dördülés moraja a füléig ért. Nem mutatott együttérzést – az efféle gyarlóság az életébe került volna –, de meg kellett állapítania, hogy a fegyverek hordtávolsága és találati pontossága jócskán megnövekedett az elmúlt tíz esztendőben: Kahre vezetői, akiknek ifjonti fővel épp maradiságukat rótta fel, vész idején nem haboztak új és hatékony szerszámokat adni övéik kezébe.
  A renegát nem volt ostoba, és nem volt született lázadó sem. Érett férfiként fordított hátat szülővárosnak, mely megtagadta tőle a tanácsnoki méltóságot, de csalatkozott, ha azt képzelte, hogy a nagyvilág csengő aranyakkal és. ájult tisztelettel jutalmazza majd tudományáért. Az északi hercegségekben gyanakvással fogadták, Tarin törpéi a hátukat mutatták neki, és a toroni rangosok sem lelkesedtek különösebben, mikor elébük járult: bár hét esztendeig élt a Birodalom földjén, távoztakor ugyanolyan idegen volt, mint érkezése napján, és erszénye sem dagadozott úgy, ahogy valaha remélte. Elég eszes volt ahhoz, hogy meglássa a cinizmust a boszorkányurak gesztusában, mellyel az ork segédcsapatok ostromszereinek felügyelőjévé tették, de sem elég merész, sem elég elkeseredett nem volt ahhoz, hogy nemet mondjon nekik – már ekkor remélte, hogy a háború zűrzavarában módja lesz beteljesíteni bosszúját honfitársain.
  Éjszakánként, térképei és számításai felett görnyedezve világosan látta, hogy nincs tovább, hogy ha győz is, diadala épp oly üres lesz, mint a felfuvalkodott északi hercegeké, napközben azonban, míg fel-alá járva ellenőrizte a munkálatokat, elszántabbnak mutatta magát a legvadabb orkoknál is. Nem a rokonszenvüket akarta elnyerni, ó, dehogy: a félelmükre épített, és habozás nélkül ölt, ha tekintélyét szóval vagy tettel megkérdőjelezték. Öltözéke rugóra járó pengéket, tíz karhossznyira kicsapó hurkokat, azonnal ölő méreggel preparált tűket rejtett, kézi tűzokádójának csövéből néhány szemvillanás alatt hatfelé röpítette a biztos halált. Az orkok rugrum ugothnak., sánta ördögnek nevezték, és nem lehettek róla jobb véleménnyel városbeli nevelői sem, akiknek-ezt biztosra vette – akkor is táncolni fog a sírján, ha ez lesz utolsó bűne, amit Gi-Elron és a világ ellen elkövet.
  Barna arcán mosoly derengett, ahogy a lövedékek röptét figyelte. A tüzek egy hét alatt felmorzsolják a polgárok elszánását, a falakhoz vezető út megtisztítására három nap is elegendő lesz, és ha az új ostromtornyok egyszer a város közelébe érnek, az orvlövészek, sőt, a konstruktőrök sem bujkálhatnak többé: osztozni fognak véneik sorsában, akiknek a mostani sorozatot szánta, és akiket minden bizonnyal váratlanul ér a magasból alázúduló halál.
  Távolbalátóját felemelve azt kívánta, bár lenne madár, hogy a sáncok mögé is betekinthessen... és elakadt a lélegzete, mikor a város-ziggurat csúcsán nyílt tűzvirág fényénél megpillantotta a közelgő égjárókat.
  – Nem – suttogta rekedten, és mikor a felismerés teljes súlyával zuhant rá, végre megtalálta a hangját: – A démonok nevére, nem!
  A közelebbi balliszta csigáival bajlódó orkok értetlenül bámultak, állatszemükben naftaláng visszfénye táncolt. A zápor itt, a fenyves oltalmában tompa surrogás volt csupán, de így is elnyomta a roppant szárnyakét, melyek Kahre ércmadarait halálos terhükkel a cél felé röpítették... aztán, ahogy az első villám nappali fénybe vonta a vidéket, ezernyi hangú rémületüvöltést hallatott a szörnyetegeket rejtő vadon. A renegát körül mintha a hegyoldal lódult volna meg: lábak dobogtak, figyelmeztető kiáltások szálltak, a gerincen túli homályban dobok duhogták a riadót. Öklök és íjak emelkedtek fel, a rangidős hímek a hajlott hátú férfi tekintetét keresték, ő azonban csak állt, a távolbalátót markolta, és úgy rázta fejét, mintha a tagadás késleltethetné vagy elháríthatná a közelgő csapást.
  – Ilyet nem tehettek! – üvöltötte az erdő felett elcikázó árnyaknak. – A törvényeitek nem engedik!
  Az orkok sámánjaikat szólongatták, a részeges disznók azonban késlekedtek, a pteropták pedig hályogos szemmel, elgémberedve hevertek szanaszét: ilyen kései órán sem könyörgéssel, sem korbácsütésekkel nem lehetett beléjük életet verni. Egy rozsdavörös páncélú portyázó futtában a kahreinek ütközött, és az ázott fenyőtűk szőnyegén túlra, a mély sárba taszította. A sánta felemelte fegyverét, és lőtt. Az ork koponyáját szétvető dördülést égzengés nyomta el – ugyanebben a pillanatban hullt alá az első bronzhenger, és a gerincen túli vadon a sátrakkal, a készletekkel és az ott felállított ballisztával együtt zölden lobogó lángpokolba veszett. Az orkok farkasai vonítottak, a kahrei bömbölt, mind az öt megmaradt csőből a magasban elhúzó árnyakra tüzelt, és fogcsikorgatva bámult a golyók nyomában cikázó nyílvesszőkre: tudta, hogy az égjárók megfékezéséhez százszor ennyi sem lenne elegendő.
  A gorviki nem látta a torkolattüzet, nem érezte, hogy két ólomrög freccsen szét “hátasa" vázán, de érezte a fájdalmat, ahogy a szilánkok az arcába téptek, és szitkozódva küldte útjára az újabb hengert, melynek robbanása széthulló rönkök és lángoló testek tömegét világította meg odalent. A raj második hulláma mostanra érte el az ostromtornyokat, és találataival öles tűzoszlopokat fakasztott körülöttük. Az aszisz gladiátor égjárója olyan hirtelen változtatott irányt, hogy szárnyának hegye szikrát vetett az egyik monstrum burkolatán. A henger aláhullt, az agyagos lejtőnek csapódott, és valóságos földcsuszamlást indított el, mely a tornyon kívül félszáz sátrat is elsodort, és szennyes áradatként zúdult a gyalogharcosoktól hemzsegő völgybe. A dzsad kalandozó felüvöltött ahogy a nyílvesszők mindkét lábát a nyereghez szegezték. Magrel látta, ahogy előregörnyed, és két balliszta közt elsuhanva egyszerre szabadul meg terhétőla robbanást követő léglöket olyan erős volt, hogy a mélyen járó felhőkig lökte a nyomában érkező gépeket, melyek lovasai megperzselt arccal, félig vakon kutatták az új célt, és ügyet sem vetettek rá, hogy a testükön végigcsorgó esővíz vérrel keveredik.
  – Állatok! – bömbölte a renegát, aki szédülő fejjel fogódzott egy fenyőtörzsbe a meredély alján. A kézfejéből kimeredő szilánkokra bámult, és alig érezte a körülötte örvénylő szél forróságát: a legutóbbi robbanás tíz-egynéhány orkkal együtt röpítette idáig, a sárban vérző testek és löszmocskos tagok vonaglottak, mintha maga a föld lázadt volna a pusztítás ellen. – Vissza! Vissza a helyetekre!
  Egy karmos kéz markolt a köntösébe, egy másik a húsába tépett a csizmaszár felett. A kahrei szabad kezével lefelé döfött, pengéje átjárta az első ork szívét, az őrjöngő nyomában azonban ott törtetett a többi: a szörnyetegek vakon, összeégve, tucatnyi sebből vérezve vonszolták magukat gyűlöletük tárgya felé, hogy maguk elé küldjék a Kígyóhajú poklába, mellyel sámánjaik fenyegették őket, oda, ahol a harcosok minden tette megmérettetik, és még a legkülönbek is hasznát látják egy-egy szolgakéznek. A renegát tűvetővel és hurokkal, tőrrel és méreggel pusztította őket – észre sem vette, hogy a menekülő sokaság gerincen átzúduló előőrsei megpillantják, és acsarogva emelik rá íjukat.
  – Pusztuljatok!
  Villám lobbant a magasban, fénye cikázó vashegyeken tükröződött a fenyők alatt. A sánta ördög nyakát két lövedék ütötte át, és ahogy feje oldalra bicsaklott, látta a magasból aláhulló újabb hengereket – látta, és bár hátába-oldalába tucatjával csapódtak a vesszők, felkacagott: megértette, hogy atyái istene, akit elárult, akit idegen bálványokra cserélt, végső percében kegyes lesz hozzá, és lángoló megdicsőülésre váltja a pórokhoz méltó halált.
  – Hiszek – hörögte a vérbuborékos száj. – Hiszek!
  A hengerek meghasadtak, Gi-Elron tüze áradatként söpört végig a lejtőn, elszenesedett testek, parázsló fák és vörösen izzó fegyverek sokaságát zúdítva a völgybe, a sánta hadmérnöknek azonban sem a zuhanás, sem a kudarc nem fájt többé. Az égjárók az örvénylő fellegekbe vágtak, a nyomukba küldött vesszőket szétszórta, a robbanások dörejét ízekre szaggatta az orkán, és a Zeldur ormai – melyek a Teremtés hajnala óta megszámlálhatatlan léleknek mutatták az utat a mindenség felsőbb szférái felé – hosszan visszhangozták az elemek moraját.
  A vihar hajnaltájt csendesült el, a zöld lángok azonban egész álló nap lobogtak a vadon friss sebeiben. A visszamerészkedő orkokat a mérgező füstköd, a sebesülteket néhány megvadult pteropta ritkította, de alkonyaira – a városbeli lövészek jóvoltából – vége szakadt ennek az iszonyatnak is. Az ég kitisztult, az első hold fényesen ragyogott a csúcsok felett, Kahre főkonstruktőre pedig (aki a karját borító arannyal és bal szeme világával fizetett a túlélésért a Madárműhely tetején) magához rendelte asztrológusát, a borotvált fejű filisztert, hogy saját győzelme után az isteni terv sikeréről is megbizonyosodjék.
  – Elmentek? – kérdezte, mintha nem tudná a választ: nyomasztotta az érzés, hogy akaratán kívül olyan játszma részesévé vált, melyben az égieké a soron következő lépés.
  – Egy sem tért vissza a falak közé, nagytiszteletű. A kalandozók elérték céljukat, és megvalósították a városét: erre gondolj, ha sebed ismét kínozni kezd.
  – Megteszek minden tőlem telhetőt – mormolta Caldinbras, és olyan figyelemmel nézett nagy perpetuára, mintha a fogaskerekek titkos, csak számára érthető üzenetet kattognának. - Sikerült megállapítanod, melyikük a kiválasztott?
  – Nem is próbálkoztam vele, nagytiszteletű – ingatta fejét a filiszter. – Az én dolgom a megfigyelés; bűnös kevélység volna az égiek dolgába ártanom magam.
  – Persze. – A főkonstruktőr hátat fordított a perpetuának: noha sokat élt és tapasztalt, a mindenség erőinek ily kendőzetlen megnyilvánulása változatlan ámulattal, és félelemmel töltötte el. – Ezzel tehát vége? Többet nem tehetünk?
  – Nem, uram. Várnunk kell, és talán sosem tudjuk meg, hogy végződik a játszma.
  – Ez nincs ínyemre – mormolta az öreg. – Ha a tét csakugyan olyan nagy, mint állítottad, lesznek majd, akik nem érik be a szemlélődő szerepével.
  – Bíznunk kell az istenekben, nagytiszteletű, és bíznunk kell a kiválasztottakban, akikre a cselekvés terhét ruházták.
  – Bízni – visszhangozta a főkonstruktőr. Baljának lángmarta ujjai meg-megrezdültek a párkányon: a jól ismert bércekre bámult, de a Yian-Yiel csúcsait látta, melyek a világ második gerinceként ágáltak a keleti horizont távolában. – Ha mást nem tehetünk...
  Elesett alattvalóira gondolt, a munkára, mely a túlélőkre vár, ha az orkok végre eltakarodnak, aztán arra, hogy minden tettével együtt homokszem csupán a kozmosz gépezetében... és mert egyszerre nagyon vénnek érezte magát, hálás volt a fájdalomnak, mely épp jókor pislákolt fel, hogy tépelődéséből kizökkentse.
  A dzsad kalandozóba, akit félezer mérföldnyire onnét, a hegyeken túl hasonló fájdalom gyötört, nem szorult ilyen alázat: fennhangon káromolta az isteneket, míg társai a lábait átjárt nyílvesszők eltávolításán fáradoztak. Az éjszakai bevetésre indult tíz szerencsevadászból öt már a rákövetkező nap alkonyán egymásra talált, és hajnalra még ketten csatlakoztak hozzájuk – ők számoltak be nyolcadik és kilencedik társuk haláláról, akiket az anublieni rengeteg egy-egy tisztásán, égjáróik maradványai mellett földeltek el. Senki sem tiltakozott, mikor a gorviki – bizonyos Auriga – azt javasolta, folytassák együtt az utat: nézetkülönbségeik, ha léteztek egyáltalán, a közös erővel felperzselt harcmezőn maradtak, és Magrel gyanította, hogy a sebesült hamarosan – talán már az éjjel – szorosabbra fűzi barátságát a csapat fiatalabb nőtagjával, akiben a többiek kezdettől boszorkányt sejtettek.
  Három napon át várakoztak, három éjszakán át szították a jelzőtüzet a tizedik számára, párokat alkotva jókora területet jártak be a tóvidék peremén, de roncsok helyett csak ellenséges portyázók nyomaira leltek, és tudták, hogy óráról órára többet kockáztatnak, ha nem állnak odébb.
  – Induljunk – mormolta a gorviki a negyedik éjszakán, ahogy földet kotort a tábortűz helyén szürkéllő hamufoltra. – Ha él még, ránk talál a legközelebbi gyülekezőhelyen.
  – És ha baja esett? Ha sebesülten fekszik valahol a sűrűben, vagy fogságba került?
  – Kivágja magát. Szívós és elszánt fickó.
  – Tán csak ránk unt – latolgatta a dzsad. – Hisz ismeritek: ha valami fehércseléd házának tetejére zuhant, hónapokig nem hallunk felőle.
  Több szó nem hangzott el, ahogy málhájukat vállukra vetve nekiindultak, s bár másnap is, harmadnap is mosolyogtak még, ha a késlekedő neve szóba került, rosszat sejtettek valamennyien. A hét végén, mikor egy nomád bandával összecsapva lovakat zsákmányoltak, szélnek eresztették azt az egyet, melynek nyerge üresen maradt, és némán, gyászos hangulatban rúgtattak tovább: ez volt a pillanat, mikor feladták a reményt, és ez volt az az éjszaka, mikor Drish Dun Magrel elvonult a tűz mellől, uszadékfát keresett a közeli folyóparton, kis tutajt eszkábált, és ahogy az áldozati mécsest fellobbantva a hullámokra bízta, fohászt mormolt a néhai Erimar on-Athor lelkének üdvéért.
  
                                 
  
  
  
                                           MÁSODIK RÉSZ
  
                                      A VÁLTOZÁSOK ŐREI
  
  A Pyarron szerinti 3697. esztendő nyarán, Adron Kvartjának első havában, a Doar-magasföld déli peremén
  
  A fennsíkon át egyetlen út vezetett, de sem ez, sem a száz öl magas falak övezte épületegyüttes nem szerepelt a térképen: Ynev geográfusai, akik olykor a névtelen utazók beszámolóit is készpénznek veszik, másfél évezredes vita után csak abban tudtak megegyezni, hogy a legendás erőd az Ediomadot Nel'Myerrel összekötő egyenesen, valahol a Doardon-hegységben keresendő.
  Akadtak, akik az életüket tették rá, hogy felkutassák, és még többen olyanok, akikért e falak közül indult a halál: az erőd lakói – a Miracle adeptia szerzeteseitől eltérően – leginkább a fegyverforgatásban és a pusztakezes küzdelem iskolaformáiban jeleskedtek. Öltek, mégsem tartották őket gyilkosoknak, háborúztak és pusztítottak, de köztudott volt, hogy igazi örömüket a létező dolgok-önmaguk és mások – tökéletesítésében lelik.
  A fennsík szikláit koptató szél olykor különös hangok, litániák, sikolyok foszlányait sodorta, de ritkán akadt ember, aki meghallotta őket, ha pedig mégis akadt, magában rég eldöntötte, mit tartson útja végcéljáról, és aligha fordult vissza csak azért, mert zsigereit, indulás óta sokadszorra, görcsbe rántotta a félsz.
  A pergamenarcú, bogárfekete szemű férfi – a mesterek mestere, aki számára az erőd titok és kihívás helyett otthont jelentett – talált valami megkapót a tanulni vágyók elszántságában. Ha ideje engedte, személyesen tette próbára a jelentkezőket, az alkalomhoz illő komolysággal bánt velük, és őszintén gyászolta azokat, akik épp itt, az utolsó akadályon véreztek el... de mert sokat tudott az istenek, démonok és halandók természetéről, biztosra vette, hogy próbálkozókból sosem lesz hiány: a vég közelsége riasztja, a megismerés vágya azonban ellenállhatatlanul vonzza a mindenség legkülönösebb parányát, az embert.
  Ő maga, bár korok óta emberként létezett, több is, kevesebb is volt egyszerű halandónál. Eleget okult ahhoz, hogy könnyű szívvel mondjon le bizonyos válaszokról, eleget élt és ölt ahhoz, hogy ellenség helyett jó ismerőst lásson az elmúlásban. Számára nem az út végét, hanem egy új út kezdetét jelentette, s bár terhei ciklusról ciklusra növekedtek, egyetlen emlékről, tudása egyetlen morzsájáról sem volt hajlandó lemondani: hitte, hogy hasznukat veszi még, ha egyszer valóban az út végére ér.
  Az utóbbi hét esztendőt az erőd falai közt töltötte: övéinek sem személyes jelenlétére, sem az általa őrzött lobogó varázsára nem volt szükségük, hogy elvégezzék, amit el kell végezniük. Míg a külvilágban Észak lángjai lobogtak, ő sziklakertjét ápolta, melynek növényeit sok vesződség árán gyűjtötte össze a kontinens különféle zugaiból: színeik és formáik változatossága, létük ráérős ártalmatlansága nyugalommal töltötte el, és a legnehezebb pillanatokban sem engedte megfeledkezni a lényegről: előbb-utóbb elvonul ez a vérzivatar is.
  Mikor embereit harcba küldte, Hadúrként döntött, a küzdelem fordulópontjain vezérként és politikusként mérlegelt, de nem érezte a sajátjának egyik szerepet sem: csak az egyedüllét ritka pillanataiban, a sziklakert ösvényeit róva lehetett igazán önmaga. Elidőzött a tamariszkuszok árnyékában, úgy ízlelgette a rózsák illatát, ahogy az ínyencek teszik birtokuk legnemesebb aszújával... és gondja volt rá, hogy a harmónia általa teremtett univerzumába csak az arra érdemes gondolatok találjanak utat.
  Míg Észak népei a békének örvendeztek, éppoly visszafogott maradt, mint korábban, mikor társai élete és a szabad államok szövetségének fennmaradása volt a tét; a Jóslat ismerőjeként a tegnapnak és a mának nem, csak a holnapnak tartozott számadással. Saját sorsa sem aggasztotta különösebben: a hóhér és az áldozat szerepéhez egyaránt hozzászokott az évezredek alatt. Filozófiájának kulcsszava az alkalmazkodás, tanainak lényege a túlélés volt: hitte, hogy iskolája átvészeli a korforduló megpróbáltatásait, Toron Hatalmásainak dühét, az összeomlást követő századok minden zűrzavarát, és megőrzi a holnapnak a lényeget, a hagyományt, melyet a Hetedkor alkonyán a Titkos Szekta misztériumaként emleget a világ.
  A pergamenarcú saját világa – hű tükre a sziklakertnek, melyre napközben azúr, éjjelente csillagfényű boltozaton át tekintettek le a Nagyok utódai – mind rendezettebb lett a ciklusváltások során, de sosem vált olyan sivárrá, amilyennek rosszakarói képzelték. Az eleve elrendeltetés bizonyossága érintetlenül hagyta, sőt, megerősítette kivételekbe vetett hitét. Vallotta, hogy az önállóság a leggondosabban felépített terv hézagain át is utat talál, hogy tapasztalat a legcsúfosabb kudarcokból is leszűrhető – ez a szemlélet segítette hozzá, hogy önnön korlátai után a sorssal is megbékéljen, és úgy fogadja, amit a jövő tartogat neki, ahogy növényei a napfényt, a szelet és az esőt. Az, amivé a nemesedés hosszú, gyakorta fájdalmas stációi tették, örömet talált a létezésben, de tudta, hogy igazi halhatatlansága eredményeiben rejlik: a kolostor, melyet a viszálykodó népektől távol, az örök hó határán emeltetett, biztos menedéke a hagyománynak, és ha kell, nélküle hajózik tovább ama végső rév felé az idő tengerén.
  
  
                                                         2
  
  Azon a bizonyos őszi napon, mely lehetett akár a halála napja is, a nagymester ugyanolyan korán kelt, mint máskor, de a szokottnál több időt fordított készülődésre, mielőtt lakosztályából a folyosóra lépett. Ezüsttel kivarrott ünnepi köntösét viselte, törzsét a kék selyeming alatt vászonnal pólyálta körül, ahogy a kardpárbaj íratlan szabálya megköveteli. Kesztyűbőr lábbelije viseltes, ám annál kényelmesebb, pengéje a niarei eredetű, ezredéveken át tökéletesített kinzai középhosszú változata volt – rövidebbet csak elbizakodott, hosszabbat csak kegyetlen ember választ olyan harchoz, melyet két fegyver helyett két spirituális lény vív egymás ellen, s melynek végkimenetele, a tapasztalatok szerint, már a tényleges összecsapás előtt eldől. Diadalmaskodnia a szellemnek kell; a többi az izmok és az idegek összjátéka, puszta formalitás.
  A mesterek mestere, a Titkos Szekta lobogójának őrzője sietség nélkül haladt végig a folyosón. Az imaudvart övező kerengőn jobbra fordult, bólintással nyugtázta a hajnali gyakorlatról visszatérő tanítványok néma üdvözlését, és testőrök híján maga tárta szélesre a sziklakertre nyíló ajtót, melynek küszöbén túl egy bizalmas, egy majdnem-barát, a Fekete Hadurak ítéletvégrehajtója várt rá.
Mikor tíz esztendeje a fennsíkra érkezett, a lupári Tokar Krik alig volt több közönséges gyilkosnál: a megelőző két évtized, melyet Abasziszban és Enoszukén a felkészítésére fordítottak, akarat nélküli bábbá, a sors vak eszközévé alacsonyította. Jövetele előre látható volt – az ellenség nem először próbálta esélyeit merényletekkel javítani az igazi megmérettetés, a zászlóháború előtt. A pergamenarcút bőszítette ez a fantáziátlanság, és úgy döntött, saját fegyverüket fordítja ellenük: próbára tette a bebocsátásért folyamodót, és mikor fél év múltán, a téli viharok elvonultával élve találta a kapu előtt, a kezét nyújtotta neki, hogy a küszöbön túlra, a tökéletesedés buktatókkal teli útjára vezesse.
  Tokar Krik igyekvő tanítványnak bizonyult. Alig két esztendő alatt elsajátította a valódi fejlődéshez nélkülözhetetlen ismeretek zömét, és míg mások – jobbára tiszták és vétlenek – kihullottak a rostán, ő tovább ismerkedett a szálfegyveres, a pusztakezes és a szellemi küzdelem fortélyaival. A pergamenarcú kiemelt figyelmet szentelt neki, érdeklődésnek azonban sem ekkor, sem később nem adta tanújelét: Krik sorsának Krik lelkében, a Fekete Hadurak által kiürített, cseppről cseppre újra töltődő kehelyben kellett eldőlnie.
  Az ítéletvégrehajtó, akinek kezdetben az ereje, később az alkalma hiányzott, hogy bevégezze küldetését, a negyedik év végén jutott először lélegzethez. A pergamenarcú két napot adott neki, hogy az életére törjön vagy szökéssel próbálkozzék, s mikor semmi sem történt, három másik tanítvánnyal együtt élelem és fegyver nélküli gyakorlatra küldte a csúcsok közé, ahol a levegő ritkává, a szél kíméletlenné válik, és a halandóknak éjjelente rejtőzniük kell a csillagok dermesztő tekintete elől. Az első vizsgázó nyolc, a második tizenkét nap múltán botorkált haza – Krik egy teljes hónapot töltött odakint, és mikor megfogyva, lerongyolódva, vállán egy sebesült társával visszatért, a pergamenarcú már biztosra vette, hogy különb annál, amilyennek megbízói hitték... hogy a gyilkos maszkja mögött igazi harcos rejtőzik, akinek utazása hosszabb, vezeklése keservesebb lesz, mint kezdetben remélte.
  A férfi, aki a halandók világában Tokar Kriknek nevezte magát, célra és tartásra lelt a kolostor falai között. Nem vált más emberré – ehhez hitet és lelket kellett volna cserélnie –, de eléggé elbizonytalanodott ahhoz, hogy a végsőkig halogassa a döntést: nem lépett azután sem, hogy társai Tiadlanban és Erigowban teljesítették feladatukat. A két koronás fő halála volt a jel, melyet a fekete lobogók gazdái vártak, a harsonaszó, mely a háború kutyáit a világra szabadította – a doardoni fennsíkon időző Krik tudta, hogy elkésett, hogy övéi árulónak, jobb esetben halottnak hiszik, és csak a vérévé vált önfegyelem tartotta vissza attól, hogy maga ellen fordítsa a prédájának tartogatott pengét.
  A pergamenarcú vele érzett, s mert tudta, hogy a tétlenség fájdalma csak tettekkel orvosolható, délkeletre, a vihar elébe küldte. A Fekete Hadurak orgyilkosa a Titkos Szekta egy különítménye élén indult útnak, a Szövetség oldalán harcolta végig a zászlóháborút, hősi tettekkel öregbítette a kolostor hírnevét az Unió, Tiadlan és Toron földjén, majd – a kötelesség az kötelesség – nekiindult, hogy indítékai után életével is elszámoljon első igazi mesterének.
  Most, a sziklakertet átszelő patak hídján állva sok mindennek látszott, csak épp eszköznek nem: öltözéke kifogástalan, szélcserzett képe rezzenetlen volt, csak tekintete árulkodott a bensőjében dúló küzdelemről.
  – Hallottam, hogy megérkeztél. – A pergamenarcúnak nem kellett színlelnie: Krik teljesítménye valódi büszkeséggel töltötte el. Kedvtelve mérte végig, és elégedetten nyugtázta, hogy szintén a középhosszú kinzai mellett
döntött: az önfegyelem mellett a stílus is vérévé vált az esztendők során. – A híred megelőzött... de nem pihennél egyet a beszámolód előtt?
  – Nem jelenteni jöttem – mormolta Krik, akinek porlepte köpenyét őszi szél dagasztotta a híd közepén. – Látogatásom formálisabb jellegű.
  A pergamenarcú bólintott; most már tudta, hogy bizalmasát a döntés sem változtatta vissza az ellenségévé, hogy mindaz, ami következik, a hagyomány szerint megy majd végbe, s hogy a diadalán az sem változtat, ha ő maga holtan marad a küzdőtéren: a lelketlenség legyőzetett, és ezt – kedvező esetben – megtapasztalhatják a háborút átvészelt Fekete Hadurak is.
  – Beszélj – mondta, ügyelve rá, hogy hangjának mélyebb zöngéi se rejtsenek számonkérő élt. – Nem nekem, csak magadnak tartozol vele.
  Krik savószín szemei összeszűkültek, – Te tudtad...?
  – Kezdettől fogva – bólintott a pergamenarcú. – Mindketten tudtuk, de nem volt alkalmunk szembenézni a következményekkel: a sors az áldozatokon kívül tengernyi időt követel az általa kiszemeltektől.
  Az ítéletvégrehajtó ajka megvonaglott, jobbjának ujjai szorosabbra záródtak a kinzai míves markolatán.
  – Azért hagytál életben, hogy a magad képére formálj? Hogy ezen a módon... bizonyíts az ellenségeidnek?
  – A Fekete Hadurak sem rám, sem a bizonyítékaimra nem kíváncsiak. Csak akadály vagyok számukra; név egy jelkép mellett, amitől irtóznak, mert érző lélekkel bír. – A pergamenarcú nem nyúlt saját fegyveréhez. – A mi lobogóink hatalmat adnak, az öveik hordozóikból merítik a magukét: ez a különbség szabadság és szolgaság, döntés és sugallat között. Az ember addig ember, míg gyakorolni képes a választás jogát – erre és ezért oktattalak az elmúlt tíz esztendőben. Jó tanítvány voltál, de a leckék ideje lejárt: most hasznosítanod kell mindazt, amit kaptál, hogy a lelkedet, az életedet... vagy mindkettőt megmentsd általa.
  – Nekem nincs életem.
  – Mikor ellenem indultál, a lelkedről hitted ugyanezt. Meg kellett ismerned az igazi lelketlenséget, hogy változtass a véleményeden, de ahhoz, hogy az igazi halál szeme közé nézhess, nem ide kellett volna visszatérned.
  Krik bólintott, aztán kivonta kardját: a lábnyi acélíven megvillant a napfény.
  – Azt hittem, a játékszerednek tartasz – suttogta. – Nézd el rövidlátásomat, és bocsáss meg kevélységemért; méltatlan vagyok rá, hogy megküzdj velem.
  A pergamenarcú maga is fegyvert húzott: a mozdulat oly sima, a penge olyan tökéletes volt, hogy szinte hangtalanul metszette a levegőt.
  – Méltatlan akkor lennél, ha visszariadnál a döntéstől; annak, aki járt utak helyett a magáét követi, áthághatatlan akadályokkal is számolnia kell. Elvárom, hogy legjobb tudásod szerint harcolj, és bármi történjék, emlékezz: a szív pergamenje túl becses ahhoz, hogy átkokkal rójuk tele.
  Az ítéletvégrehajtó tisztelgésre emelte kardját, aztán felé indult; a köpenye kavarta szélben vörös és fehér szirmok járták táncukat. A pergamenarcú elgyönyörködött bennük, rezdülés és lélegzetvétel nélkül firtatta a közelgő kinzai tükrében villódzó üzenetet... és az utolsó pillanatban hárította a csapást, melynek nyers ereje szikrákat csiholt a fémből, és mindkét karját vállig zsibbasztotta. Tökéletesen kivitelezett támadás volt, de cseppet sem gazdaságos: Kriket önnön lendülete késztette kiperdülésre, és míg azon volt, hogy a pengényi távolságot kétpengényire növelje, a pergamenarcú gyors félfordulattal visszavágott, válltól csípőig húzódó sebet ejtett rajta, és elkerülte a második, fejre irányzott csapást, mely a lupári utolsó tartalékait emésztette fel az összeomlás előtt. A porlepte utazóköpenyen fekete foltokban ütött át a vér, Krik térdre zuhant a kavicsos ösvényen, s bár tekintetét elködösítette a fájdalom, ajkán megkönnyebbült mosoly derengett. Fordítani próbált a kardon, hogy támaszként használja, izmai azonban nem engedelmeskedtek – ez, és a forradásos arc ijesztő sápadtsága értette meg a nagymesterrel, hogy a küzdelem véget ért, s hogy ha nem akarja veszni hagyni mindazt, aminek oltalmazására az életét tette fel, gyorsan kell cselekednie. A szürke köntösű, fehér öves szerzetesek, akiket csak az éjjel kapott parancsok tartottak vissza a beavatkozástól, első szavára megjelentek: rövid pengéikkel metszették fel a ruhát a sebesült oldalán, elállították a vérzést, majd két botból és az átvérzett köpenyből saroglyát rögtönöztek, hogy társukat a kerengőn és a folyosókon át a déli szárny ispotályába vigyék.
  – Túléli – mormolta egyikük, aki három évet és számos csatát küzdött végig Krik oldalán. – Milyen sorsot szánsz neki, uram?
  – Folytatom az oktatását, amint talpra áll. – A pergamenarcú felemelte és szemügyre vette a lupári markából kifordult fegyvert: a penge olyan makulátlan volt, hogy csak egy tiadlani mesterműhelyében készülhetett. – Ha adományt kapunk az istenektől, a legkevesebb, hogy vigyázzunk rá: ezt mondjátok neki, és adjátok vissza a kardját is, mihelyt magához tér.
  A szerzetes színlelt közönnyel bólintott, majd intett a saroglyavivőknek, akik terhüket könnyedén emelve, már-már futva indultak a sziklakert kapuja felé. A nagymester magára maradt, a történtekre sem emlékeztetett más, mint a friss barázda kardja keresztvasán, a vér az ösvény kavicságyán... és a jeges kolonc a gyomrában, melyet, ha szerencséje kitart, napközép utánra felold az őszi napsütés.
  – Túl sokat kockáztatsz, nem gondolod?
  A pergamenarcú, aki mostanáig az eget nézte, hunyorogva fordult a hang irányába: a hídon, az ítéletvégrehajtó korábbi helyén vöröslunír páncélos, vörös palástú óriás állt. Vállvasai akár a legyezők, korláton pihenő fémkeze ujjain pecsétgyűrűk finoman megmunkált másai, sisakja sajátosan ismerős vonású, üres tekintetű férfiarc: eredetije a kyr hódítók első hullámával, jó húszezer esztendeje vethette meg lábát Ynev partjain. Maga a páncél is akkoriban készült – a nagymester tudta, hogy efféle gúnyát Kyria örökösei közül sem hord akárki, hogy kapcsok nélkül zárul, második bőrként tapad a testre, és méretei dacára szabadabb mozgást enged viselőjének bármely manapság készülő harci öltözéknél. Felbukkanása legalább olyan meghökkentő volt, amilyen ismerős a hangja: fenyegetés helyett kajánság, és egy árnyalatnyi szemrehányás rezgeti benne. A sziklakert alkotója összpontosított, és sikerült felfedeznie a sebet az erőd mágikus védelmén. Aki ütötte, felmérhetetlen erőknek parancsolt, és a kettejüket összefűző köteléket használta kapaszkodóként – ha nem így tesz, a csapdák valamelyikében, vagy a síkok közti űr egy szakadékában végzi.
  – A kezdetek óta rajongsz a kockázatért – folytatta a jövevény, oly könnyedén indulva az innenső part felé, mintha testét fém helyett művészien redőzött selymek borítanák. – Ez a lételemed és a hitvallásod, bármivel áltasd magad: akkor is ezt az utat járnád, ha nem volnának ilyen eredményesek a nyavalyás módszereid. – A maszk ajka mintha mosolyra rándult volna, az üres szemek az undor igézetével vonzották a nagymester tekintetet. – A Fekete Hadurak elégedetlenebbek aligha lesznek, ha kikupált bérencük újra megjelenik a színen, de hogy tombolni fognak, arra mérget vehetsz: Rowon elvesztése a fejükbe verte, hogy ami ma apróságnak látszik, idővel döntő jelentőségre tehet szert. – Sóhaj, akár a sziklás partokon megtörő hullámok moraja. – A részletekben keresni a démont: erre tanít minket a világ, ezt üzenik a feliratok, a porladó csontok, a csillagok, még a jóslatok is. Mindezt persze – legyintett vörös szelvényes baljával a gigász – legalább olyan jól tudod, mint én, és mert a kockázathoz is meghitt viszony fűz, úgy éreztem, be-szelnünk kell, mielőtt...
  – Mielőtt micsoda?
  – Mielőtt a végzet hetedszer is önállósítja magát, és néhány kontár sorskovács képében minden szép tervet halomra dönt. – A jövevény intésére csikorogva zárultak a sziklakert kapujának reteszei. – Szívesen venném, ha itt beszélhetnénk, de ha akarod, folytathatjuk nálam is; jó testvérek közé sem a távolságok, sem a kicsinyes eszmék nem verhetnek éket.
  – Maradunk – suttogta a pergamenarcú, szellemnyelven parancsolva visszavonulást a folyosón gyülekező szerzeteseknek. – Eleget tudok rólad ahhoz, hogy se a képedre, se a tanyádra ne legyek kíváncsi.
  Az eleven lunírszobor hátravetette fejét, és nevetett. Mellvértjén farktollait táró arany páva, körötte az oltalom és a dicsőség bélyegei: Jakirte Jak, a Boszorkányerőd Cyr klánjának ősatyja, Toron rettegett Hatalmasainak egyike félszáz esztendeje várt erre az alkalomra, a legfontosabb találkozásra azok közül, melyekre hetedkori kiválasztottak közt valaha sor került.
  – Nem bízol bennem?
  – Csak egy okot mondj, amiért bíznom kellene!
  A boszorkányúr maszkjának szemréseiben bársonyos sötétség lüktetett.
  – Vihar készül, testvér. Nagyobb annál, amit a Pyarront legázoló Tizenhárom vagy a sivatagi istenfattyú, Amhe-Ramun kavart: az utolsó vihar a fekete holdkelte előtt. Itt az alkalom, hogy vitorlánkba fogjuk a végzet szelét; ha élünk vele, új irányt szabhatunk a történelemnek... ha nem, a világ a Jóslat áldozata, az új kor a kontinens legsötétebb öt évezrede lesz.
  – Ez nem érv – sóhajtott a pergamenarcú. – Fenyegetés inkább.
  – Testvérek közt nincs helye fenyegetőzésnek. Kötelességem felismerni és előre jelezni a vészt; a helyemben te sem tennél másképp.
  – Túl sok bajt hoztál a világra ahhoz, hogy ez a fajta éleslátás a dicsőségedre váljon, Jak.
  – Rég nem szomjazom már a dicsőséget.
  – És nem is próbálsz meggyőzni az igazadról.
  A boszorkányúr páncélos alakja meg sem rezdült.
  – Ebben a korban én hordozom az emlékezet terhét. Ha cipelted valaha, tudnod kell, mit jelent ez.
  A Titkos Szekta nagymestere hallgatott. A kiválasztottak közé tartoztak mindketten, eredetük és lényegük közös, hatalmuk forrása azonos volt, mégsem lehettek egyenlőek: a Kilencek közül ciklusonként csak egynek adatott meg, hogy birtokolja valamennyi társa összes életének tudását és tapasztalatait. Emlékezőnek lenni felmérhetetlen előnyt és sosem csillapuló kínt jelentett: az érintett mélyebbre látott az idő kútjába a manapság tisztelt isteneknél, de az összefüggések ismeretében sem változtathatott a döntéseken, melyek meghozatalakor az ősfajok legvénebbjei sem léteztek még. A pergamenarcú, ha akarta, felidézhette a napot, mikor Ryek összeomlott, a hajnalt, mikor Bórog menekültjei Ynev földjére léptek... de mindez semmiség volt Jakirte Jak lehetőségeihez képest, aki a múltba tekintve a Vörös Kontinens első csatáit is újraélhette.
  – Ígéretet tettél – mondta most. – Rég történt, de lám, ezt sem felejtettem el. Mások voltunk, és más volt a világ is, melyben élnünk adatott: vállvetve küzdöttünk az iszonyattal, melyet Orwella szabadított ránk, és mielőtt útjaink elváltak, legnagyobb kincsedet bíztad rám, mely– mint mondtad – meggyőz majd őszinteségemről, ha korok múltán újra találkozunk.
  A pergamenarcú megborzongott. Csak most ébredt rá, miért találja a lunírmaszk vonásait olyan ismerősnek: az az arc a boszorkányúr sisakján a saját arca volt.
  – Beszélj hát – suttogta. – A Jóslatról vagy a viharodról, ha tetszik; ígérem, egyetlenegyszer sem szólok közbe.
  Az óriás bólintott. Noha a Hetedkorban ádáz ellenfelek voltak, a kapocs, mely összefűzte őket, túlmutatott a jelen felszínét fodrozó politikai küzdelmeken. Viszonyuk – melyet a boszorkányúr oly szívesen hasonlított testvéri kötelékéhez – kizárta a hazugságot és a fondorlatokat: a mindenséget összetartó hatalom Kilencekben megtestesült szikrái kioltani kiolthatták, de sosem gyűlölhették egymást.
  – Az ígéretedről fogunk beszélni – közölte Jakirte Jak. – Az egyetlen dologról, ami számít... ami különbséget tehet remény és reménytelenség között.
  A pergamenarcú felsóhajtott.
  – Mit ígértem neked?
  – Hogy segítesz, ha elérkezik az idő.
  – És most érkezett el?
  – Közeledik, testvér. Akár a vihar, mely nem tisztel határokat, trónusokat... még lobogókat és színeket sem. Messze keleten támad fel, és bár esztendők telhetnek el, mire a szelét megérezzük, késő lesz beavatkozni, ha egyszer nálunk is tombolni kezd.
  A pergamenarcú a maszkot, saját arcának idealizált mását bámulta, és azon igyekezett, hogy a szavak mögé lásson: ennél valamivel több fogódzóra számított a boszorkányúrtól.
  – Niare – suttogta. – Melyik eszeveszett őrült próbálkozik azzal, hogy a Sárkány álmát megzavarja?
  – A Sárkány álma nem igazi álom – emlékeztette Jakirte Jak –, ahogy a Sárkány sem igazi sárkány, de ez most nem lényeges. A fontos az, hogy a vihart nem a Fekete Hadurak, nem az aquirok, sőt, nem is a magunkfajták kavarják. Az erő, mely az egyensúlyt fenyegeti, az óceán felől támad. Csúnyán felkavarja az évezredek porát, és anélkül fordítja a maga javára a Jóslatot, hogy akár egyetlen sorát megváltoztatná. A hetedkori szemlélő azt hiheti, műidig is a Jóslat része volt, de te meg én nem tartozunk a hetedkori szemlélők közé: mi arra rendeltettünk, hogy az eseményeket, és vele a történelmet, mederben tartsuk.
  – Ez minden, amit akarsz? Mederben tartani az eseményeket?
  – És megváltoztatni a medret, ha nincs más megoldás. Kényes manővernek ígérkezik; ha tehetném, magam hajtanám végre, uradalmam és klánom hátrahagyásával azonban az itteni egyensúlyt kockáztatnám, amivel legalább annyit ártanék a világnak, amennyit a Yian-Yielen túl használni akarok. Te, mint hallom, az utóbbi időben ritkán mozdulsz ki innét, és pillanatnyilag... – az óriás a kavicsokon vöröslő vércseppek felé intett – ...nincs megbízható embered sem. Nem küldhetünk sereget, szabadúszókhoz fordulni pedig veszélyes lenne. Kevés köztük az olyan, aki alkalmas a feladatra, azok pedig, ilyen vagy olyan módon, máris részesei a játszmának, vagy túlontúl elkötelezettek ahhoz, hogy hasznukat vehessük. Nem, ez nem kalandozónak való munka: olyasvalakire van szükség, aki szélesebb látókörrel és elegendő hatalommal bír ahhoz, hogy a megfelelő irányban változtasson a dolgok menetén.
  – És ki dönti el, melyik a megfelelő irány? – firtatta a pergamenarcú. – Te, aki minden bizonnyal már az alkalmas személyt is kiszemelted?
  – Valóban kiszemeltem, de dönteni nem dönthetek helyette. Ha egyszer útnak indítjuk, nem irányíthatjuk többé... és vállalnunk kell a felelősséget tettei következményeiért.
  – Vállalnunk? Értsem úgy, hogy hajlandó vagy elárulni, ki az illető?
  – Többet teszek ennél. Hamarosan átküldőm hozzád, hogy személyesen győződj meg az alkalmasságáról, és hogy felkészítsd az előtte álló megpróbáltatásokra. Született harcos és utazó, de nincs a legjobb formában. Egy év áll a rendelkezésedre, hogy olyanná formáld, amilyen valaha volt... amilyennek a Yian-Yielen túl lennie kell.
  A pergamenarcú meghökkent, de uralkodott magán.
  – Nem képzek gyilkosokat, Jak, és nem foglalkozom mágiával összefércelt monstrumokkal sem.
  – Alábecsülsz – ingatta fejét az ércszobor. – De sebaj: rokonszenvet nem, csak együttműködést várok tőled. E pillanatban elég, ha én tudom, hogy az alany megfelelő... és hogy mire a kezed alól kikerül, nem csak utazónak és harcosnak lesz kiváló, de őrangyalnak és sugalmazónak is.
  
                                     HARMADIK RÉSZ
  
                                       JEL ÉS PECSÉT
  
  A Pyarron szerinti 3698. esztendő telén,
  Kyel Kvartjának harmadik havában,
  toroni parton
  A toroni naptár – mely a múló idő helyett csak az örökkévaló hagyományt tiszteli – a legszentebb periódusok közt tartja számon a Gyökerek havát. E jegyben lépett trónra Rounn Lyechard, a legendás seraphis-császár, akinek pálcája alatt Shulur, a Dél Úrnője, a Tizenkét Ház Városa visszanyerte régi dicsőségét, és magába olvasztotta mindazt, ami Kyria és Ryek nagyságából a birodalommá lett tartomány lakóira maradt. E jegyben aratták legfényesebb győzelmeiket a toroni seregek, és ilyenkor ülik az Összetartozás ünnepét is... a jeles hét törvénye azonban, mely fő- és jószágvesztés terhe mellett tiltja a kyr származékok viszálykodását, csak a halandókat kötelezi, a Shuluri-öböl kijáratával szemközt komorló sziget lakóit nem.
  Daumyr zátonyok övezte sziklatűje sötét útjelzőként tornyosult a város fölé, s bár égi fényt az év hatszázhúsz napjából legfeljebb kétszázon látott, árnya délen a Sheralig, északon a Fehér-tengerig, keleten és nyugaton a Nagy Óceánig ért, lehetetlenné téve, hogy az épületről s vele Toron igazi urairól – bárki megfeledkezzék.
  A Boszorkányerőd az átlag toroni számára a legősibb rettenettel és szentséggel, a hatalommal jelentett egyet, és a vesztes zászlóháború után sem vált a reménység jelképévé. Látásától irtóztak még a harcban megrokkant veteránok is, akik a kocsmaasztalnál fennen hangoztatták, hogy sem a generálisokat, sem Tharr poklát nem félik többé, és akik – ha a végzet egy-egy besúgó képében ellenük fordult – zokszó nélkül vállalták büntetésüket a korbácstól a pallosig. A félelmet, a fájdalmat és a szégyent legyőzhették, Daumyr árnyékától azonban nem szabadulhattak ilyen könnyen: annak hidege bizton uralta és lassan mérgezte a lelket... akár a dac, mely a legyőzött birodalom lakóinak újabb nemzedékét tette önmaga és a világ ádáz ellenségévé.
  Az ünnep hetében – mint három és félezer esztendeje mindig – nyájas maszkot öltött az ősöreg város-ribanc. A Nemes Házak felfüggesztették titkos háborúikat, hogy fényesen kivilágított báltermekben hódoljanak az egység, földmélyi szentélyekben a Bak, a Kígyó és az Oroszlán szentháromsága előtt. A vérnász mesterfogásaiban jártas dámák méltó ellenfelekre akadtak a háborús sérülésekből felgyógyult tisztekben, az oltárokat és a sikátorokat friss vér festette vörösre, a báli muzsikát és a sikolyokat el-elnyomta a Synniar kyrontalla csapszékek és kaszárnyák visszhangozta dallama: a vereséget követő második év telén Toron máris az új harc lázában égett... és csak olyankor bizonytalanodott el, ha a Daumyr felett cikázó villámok a másik, a soha véget nem érő küzdelemre emlékeztették.
  A Boszorkányerőd kőcsipkés falai közt ziháló homály lakóit, az egykor volt tartomány lázadó Hatalmasait boszorkánymestereknek nevezte a hagyomány, hivatalos címük azonban sok ezredéve dom supreor, azaz   ősatya volt: saját vérükből fakadt klánok élén állva uralkodtak az erőd általuk birtokolt zónái felett, és a nagyragadozók vadságával rontottak egymásnak, valahányszor érdekeik úgy kívánták. A számok törvénye állandó szövetségeket és végső pusztulást nem, csak túlélőket és újrakezdőket ismert – akik hibáztak, a ranglétra aljára zuhantak vissza, olyanok eszközeiként tengetve napjaikat, akik minden szempontból egyenrangúnak teremtettek velük.
  Jakirte Jak, a Cyr klán feje, aki a zászlóháborút követő évben sikerrel szabadult meg makacs ellenfelétől, a Dakk ősatyától, a valós idő egy töredékéig a Boszorkányerőd legnagyobb hatalmú lakójának számított – aztán, ahogy a számok helyreállása feletti elégedettség beleolvadt a megszokásba, a homály világában újult erővel lángolt fel a küzdelem.
  A Pávával legerősebb szövetségese, a Teknős fordult szembe, színvallásra késztetve az ingadozó, sőt, a néma klánokat is. A folyosókon bőven ömlött a Cyr és Cyuhann vér – a nevető harmadiknak látszó Unikornis, aki századok óta élt a főhatalom bűvöletében, álmában sem gondolta, hogy az események haszonélvezőjéből azok áldozatává, a következő sier'cyah alanyává válhat... ahogyan azt sem, hogy a kötelék, mely az “ellenfeleket" összefűzi, több szerelemből lett gyűlölségnél, és minden bonyodalmával együtt csak a nagyobb, az igazi terv elleplezésére szolgál.
  Jakirte Jak nem sietett: egy teljes esztendőn át áltatta és gyengítette prédáját, végül, az Összetartozás hetének utolsó napján, személyesen látogatott el hozzá. Meglepte, csapásaival lélekig csupaszította, és hogy a sikamlósság erényét örökre az emlékezetébe vésse, egy e célra befogott tengeri lény testébe költöztette át, melyet – mielőtt sziklába ágyazott tartályát lepecsételtette – saját kezűleg látott el az oltalom és a vezeklés jeleivel. Mire az ellenséges klán tanácsadói a terembe léptek, semmi sem utalt már a történtekre: az Unikornis tenyerébe támasztott állal, látszólag tűnődve, valójában vakon és üresen gubbasztott trónusán, a Teknős, Hania Cíh Cyuhann pedig – az egyetlen, aki e vészterhes időkben idáig juthatott – elnyomta Jakirte Jak mosolyát, és ujjbeszéddel tudatta, hogy távozni kíván.
  Testőrök fürkésző pillantásainak kereszttüzében, ugrásra kész árnyak közt vonult a klánbirtok határáig, s bár a kísértés nagy volt, megtartóztatta magát attól, hogy búcsú gyanánt a legközelebbi monstrum – kétfejű, négykarú mestergyilkos – vérét vegye: ha az Unikornis büszkesége helyett az Unikornis seregére akart volna csapást mérni, sem az időzítéssel, sem a részletekkel nem bajlódik ennyit.
  Az igazi Hania Cíh abban a tengerszint alatti csarnokban várta, melyre közösen terjesztették ki befolyásukat a “viszály" kezdetén, hogy biztosítsák az átjárást a Boszorkányerőd legősibb, csak beavatottak számára ismert zuga, a tabernákulum felé.
  – Megtörtént? – A szívarcú, érzéki ajkú shuluri dáma a Teknős legkedvesebb formája volt. Szemeit bárki más vénnek és rémisztőnek találta volna, Jak számára azonban, aki századok óta kereste bennük önnön tükörképét, épp olyanok voltak, mint ők ketten: diadalmasak és gyönyörűek.
  – Megtörtént, mert lehetővé tetted – suttogta, ujjai helyett hangjával cirógatva az asszonyt, aki ádáz ellenségből lett a kéj és a fájdalom eleven templomává. – Idő kell, hogy az Unikornis klánja felfedezze a cserét, és még több, hogy előássa a dóm supreorát, aki mától hideg halat vacsorázik. A számok nem változtak, csak az erőviszonyok; immár nincs akadálya, hogy elvégezzük a szertartást, és addig sem lesz baj, míg az eredményre várunk: a mostani a leckéből a Három is, az Öt is okulni fog.
Hania Cíh fürkészőn pillantott hasonmására, akit érzékiből ádáz tüneménnyé változtatott a lávavörös bársonyruha.
  – Az a valami a tabernákulumban – kérdezte – a te csinálmányod?
  – Több annál. Ősi fajzat, aki arra rendeltetett, hogy útmutatással szolgáljon egy hozzá hasonlónak. Ők ketten olyasmit is megtehetnek, ami számunkra lehetetlen... és ha minden jól megy, a korfordulón egész világot ajándékoznak majd nekünk.
  A Teknős bólintott; ujjai az elfogadás és a kíváncsiság jeleit küldözgették.
  – Diassan ker las, Páva. Vezess!
  – Diardan rae –  mormolta Jakirte Jak, majd sápadt fénygömböt idézett meg, hogy az mutassa az utat a nedvességet izzadó termeken és sóvirágos folyosókon át.
  
                                                      2
  
  A tabernákulum nem a Boszorkányerőd valamely lakójának szeszélyéből került ilyen mélyre a tengerszint alá: Jakirte Jak gyanította, hogy lassú süllyedéséért – ha másképp nem, öntudatlanul – mindannyian felelősek. Sokat tettek azért, hogy felejthessenek, és a tabernákulum épp ebben akadályozta őket: fájdalmas emlékek forrása volt, azoké, melyek a legmesszibb múltba, a homályon túli ragyogásba, Kyria dicsőségének elveszett dekádjaiba vezettek.
  Az utat, melyen Toron felemelkedése óta sem jószándékú, sem más fajzat nem járt, szobrok torzói és falfestmények elmosódó színfoltjai szegélyezték. Üzenetük töredékes volt, mint azoké az emlékezetkristályoké, melyeket haldoklók hagytak a világra, megfejtésük mégsem okozott nehézséget a Cyr klán ősatyjának: a múltat, melyről regéltek, éppúgy a sajátjának érezte, mint a jelent és a jövőt, mely – ha számítása beválik ma éjjel, a tabernákulum alsó körében vesz új irányt.
  – Figyelnek minket – suttogta Hania Cíh, ahogy a folyosók labirintusából meredeken lefelé kanyargó lépcsőkre értek. – A Három, az Öt, és talán maguk az istenek is. Miféle ősi fajzat rejtőzik odalent, ami ennyire fontos nekik?
  – Valaki, akit nem uralnak – villantotta rá női szemeit a férfi, aki a sors kegyéből több is, bölcsebb is volt a hozzá hasonlóknál. – Valaki, akit hiába próbáltak elfelejteni... akiről csak én tudtam, hogy egyszer hasznunkra lesz még. – Mosolyogva tekintett a mélybe, melyet baljós morajjal telített a Daumyrt ostromló tenger. – Kövess, és ne aggódj az istenek miatt: ebben a szférában annyi hatalmuk sincs, hogy a rosszallásukat kinyilvánítsák.
  – A halandók világban viszont az ő tervük érvényesül.
  – A tervet a tehetetlenség működteti – dünnyögte Jakirte Jak. – Akit keresünk, valaha az eszköze volt... és nem látom akadályát, hogy ismét azzá legyen.
  Hania Cíh merőn bámult rá ősöreg szemeivel: megértette végre, miféle küldetésben járnak.
  – Ha nem ismernélek – sóhajtotta –, azt hinném, csak a transzmutációhoz van szükséged rám. Vagy ezt a bűnt sem átallod egyedül a lelkedre venni?
  – A mi eszközünk sosem volt halott, így a visszatérésével sem sért törvényt... legalábbis olyat nem, mely a kicsinyeket és a hatalmasokat egyként kötelezné.
  – Szólhatunk vele?
  – Ennél valamivel többet kell tennünk. – A tűzvörösbe öltözött alak megtorpant a kehely alján, melyet, mint őszi erdőt az avar, szárazon zizegő törmelék borított.
  Éppúgy lehetett könyvtárak hamuja, mint valami óriás bestia levedlett bőre – egy néven nevezhetetlen fajzaté, mely az idő folyamának hordalékán él.
  – Irnechal varugy meda sachur – suttogta Jakirte Jak, s bár vér szerinti ősei mágiáját használta, jelenleg egy kisebb, mindössze kilenc fős családot képviselt. – Lywendel gha' berru rathan tűi!
  Száraz hangjára felhördült és megvonaglott a homály: mintha a falak is beleremegtek volna, ahogy hatalma újrarendezte a manaháló erővonalait. A tabernákulumot borító hamu felkavarodott, egy, két, tíz, húsz keskeny tölcsérben szökkent a magasba... és ami egy perccel korábban tető nélküli katlannak rémlett, karcsú oszlopok sokaságával tagolt csarnokká változott, melynek közepén, a viharfelhőként gomolygó mennyezet árnyékában, ott lebegett a kőszarkofág, és a falakon derengő rúnákat tapogatta sistergő villám-ujjaival.
  – Oreshyn wei –  mormolta Jakirte Jak. – Kreylas rachyn y praglah grominaar!
  A köd, mely az évnek ebben a szakában hétszám takarta a Boszorkányerődöt, rőtes árnyalatot kapott; a Hatalmas parancsszava asztrállények tömegét szaggatta szét, hogy sikolyukkal figyelmeztesse a köztes síkok ragadozóit: a manaörvény szívében lakoma helyett pusztulás várja őket.
  Szél söpört végig a tabernákulum újszülött oszlopcsarnokán, ahogy a két alak – a lávavörös és az óarany ruhás – a szarkofágig emelkedett. A Teknős csak bámult, míg a Páva végigtapogatta a fedőlap véseteit: bárki pihent alatta, az Ötödkor alkonyán láthatta utoljára ragyogni a napot. A gránittömb természetes domborulatát mellen összefont karú férfialakká faragták, a vonások nélküli arcot a kiáltásra nyílt száj fekete ürege uralta. A pentagrammazár épnek, az alatta izzó rúnapár egy név töredékének látszott, Hania Cíh azonban nem tanulmányozhatta soká: elenyészett, mintha energiája a vésetekből Jakirte Jak lassan mozduló ujjaiba áramlott volna.
  – Fel tudod nyitni?
  – Igen. – A Páva nem tette hozzá, hogy a zárat is, az őrjeleket is maga készítette; ismerte annyira a Teknőst, hogy biztosra vegye, segítség nélkül is eljut a helyes következtetésig. – Menj a túloldalra, és ha jelt adok, használd a medálodat: a zárral boldogulok, a döntéshez viszont legalább ketten kellünk.
  Hania Cíh bólintott, és meg is könnyebbült kissé: elég hosszú ideig harcolt Jakirte Jak ellen ahhoz, hogy szövetségesként se higgyen az önzetlenségében. Ha magába nézett, arra jutott, hogy épp ezt a kettősséget szereti benne: a Cyr ősatya egyszerre volt a legalattomosabb és legegyenesebb fajzat, akivel valaha dolga akadt. Sosem firtatta, miféle törvényeknek engedelmeskedik, beérte annyival, hogy a társa lehet... és hogy ez a kötődés titkon őt is a vele egyenrangúak fölé emeli.
  Az ötmillió-öt ütéssel vert klánjelvények a szarkofág két oldalának tőrpengényi réseibe siklottak. A pentagrammák belső köre felfénylett, majd száznyolcvan fokot fordult egy-egy láthatatlan tengelyen. Zaj nem hallatszott, a fedélen azonban keskeny felezővonal futott végig, és a kőalak, mintha a zárakkal együtt tartását is elvesztette volna, kétfelé vált, hogy holdlunírt megszégyenítő képlékenységgel olvadjon át a gránittömb ívébe.
  A szarkofág mélyén heverő test első pillantásra épnek, már-már elevennek látszott, színein kívül azonban nedvességéből is sokat veszített az ezredévek alatt. A fakó sörény keretezte koponya csontjaira mészfehéren és töredezetten feszült a bőr, a mellen összefont ujjak szürkeségével drágaköves gyűrűk vöröse és zöldje feleselt. A szikkadt húsú arcban fekete üregként tátongott a száj, a szemek pedig...
  – A szemei szépek – suttogta Hania Cíh, akit a borzadály sem tartott vissza attól, hogy elmosolyodjék. – Valóban lát bennünket, vagy a képzelet űz tréfát velem?
  Jakirte Jak nem válaszolt: minden figyelmére szüksége volt, hogy az oszlopcsarnokot átható erőket helyes irányba terelje. A szertartást, melyre esztendők óta készült, épp elegen próbálták megzavarni ahhoz, hogy rutinfeladat helyett kihívást jelentsen, és a sikerhez nélkülözhetetlen nedvekből sem rendelkezett korlátlan mennyiséggel. A köntöse alatt lapuló kristályfiolák a legősibb kyr nemzetségek vér- és könnycseppjeit rejtették, némelyiknek rég magva szakadt, mások változatlanul a császárt szolgálták, és ha észlelték is, rég elfeledték a sarjaikon ejtett apró sebeket. A Páva sosem magyarázkodott, de alkura is hajlandó volt, hogy a kulcsfontosságú mintát megszerezze: a Jégkardú Vándor, Aarun omDalyl leszármazottai különlegesen hosszú életet nyertek tőle együttműködésükért. A vén családfő öt nemzedék óta képviselte övéit a tanácsban, irányítása alatt a Dailadok ősi ellenségeik mindegyikét maguk alá gyűrték – hogy miképp hat ez a korfordulóra, Jakot éppúgy hidegen hagyta, mint a terv szempontjából közömbös famíliák sorsa: aki a gúla csúcsára tör, nem rágódhat sem a gyalog-, sem a vezéráldozatokon.
  Akik odakint küzdöttek és hullottak, szegről-végről a rokonai voltak, testvéri kapcsolat azonban csak a szarkofágban pihenő alakhoz fűzte. Az életét köszönhette neki, és nem egy életét áldozta fel, míg sikerült rálelnie nyughelyére, melyről a káoszkor zűrzavarában még a Boszorkányerőd hosszú emlékezetű lakói is megfeledkeztek. A Páva semmit sem felejtett, sőt, tanult is egyet-mást az évezredek során. A Tabernákulum kisajátításával sosem próbálkozott – ezzel csak fontosságát hangsúlyozta volna –, azon fáradozott inkább, hogy a közös múlt szentélyévé, emléktárgyak és ereklyék egyedi gyűjteményévé tegye. A rivális dom supreorok száz-meg százféleképp magyarázták viselkedését, de az igazsághoz száz mérföldnél sosem jutottak közelebb – ebből is kiviláglik, milyen kevéssé ismerték őt.
  – Jak...?
  A boszorkányúr kézjelei csendet parancsoltak; időbe telt, mire ismét Hania Cíhre tekintett annak világszép szemeivel.
  – Hogy lát-e? – mosolygott, miközben baljával rőt fényű jelet rótt az alvó szíve fölé. – A maga módján. Ha felismert, mostanra nyilván tudja, mire készülök, és hogy sem ő, sem más nem tud megakadályozni benne.
  – Ismered?
  – Mint saját magamat. E világ lakói közül csak egyvalakihez áll közelebb; valakihez, akivel mindeddig csak álmában válthatott szót. Ideje saját valójában is megmutatkoznia előtte, hogy irányítsa, védelmezze, és segítse a döntésben, ha elérkezik az idő. – Jak pár csepp könnyel nedvesítette meg a kőszürke szemeket, aztán – bár számos akarat próbálta jobbját béklyóba verni – egy-egy fiolát morzsolt szét az alak ágyéka, homloka és végtagjai felett, majd visszakozott, s elégedetten figyelte, ahogy a bőrre hulló cseppek színe feketéről vörösre változik.
  – Mildranach –  mormolta. – Ekryn ucleor, ekryn berrak mogh gathla y deutha: szólítalak az ősök szavával, ébresztelek és megkötlek a vér erejével. Blaythan gos amu dlewy gos a danáié vor: légy, ami voltál, ami vagy, ami örökkön leszel!
  A tenger ostromolta szirt magasában villámok cikáztak, ahogy megroppant az utolsó, a Dailad-vérrel telt fiola is, Hania Cíh mégsem erre, hanem a könnynedves szemű kyr sóhajára rezzent össze... és ahogy a vörössel pettyezett ajkak megvonaglottak, saját szájában érezte a korok óta hiányolt nedvesség, a mozgás, az élet keserűségét. Az összekulcsolt ujjak megfeszültek, a pergamenszerű bőr alatt sötéten rajzolódtak ki az erek. A tér szövedéke hasadozott, rég eltávozott energiák keresték az anyagi síkra visszavezető utat, és a Teknős szeme láttára ruházták fel az ébredőt a létezés színeivel. Az újabb sóhaj éppoly erőtlen volt, mint az első, rezgései azonban messzire értek: mérföld-ezreken, álmokon és sejtelmeken át találtak utat a szférákon túli ragyogásba, ahol a Kilencek lényege lakozott, és megérintették az összes avatárt az elevenektől a porladó csontokig. Ami a Boszorkányerődben történt, példátlan volt, de – mint rendesen – csak a többség törvényének mondott ellent: a kiválasztottak, mint Jakirte Jak, kedvükre változtathattak a lét, a küzdelem és az elmúlás szabályain.
  – Ébredj, bajnok – suttogta. – Ideje visszatérned.
  A szemek, melyeknek szürkéje a viharos égboltra emlékeztette Hania Cíhet, megrebbentek, a fakó aszkétaarcon könnyek peregtek végig.
  – Te...? – szállt a suttogás a vérnedves torokból. – Te?
  – Személyesen. – Jakirte Jak meg sem lepődött, hogy a visszatérő átlát rajta: fénykorában, sok ezer esztendeje, ennél bonyolultabb módszerekkel sem lehetett elbolondítani. Abban a játszmában a gáncs nélküli hős szerepét osztották rá: ő volt, akit a Kyriát megnyomorító dekadencia éppúgy érintetlenül hagyott, mint a világvégi rettenet, mely a Kígyóhajú felbukkanásakor söpört végig a kontinensen. Ő volt az ellensúly, mely, ha időlegesen is, vízszintben tartotta a sors mérlegét... most mégis itt feküdt, kiszolgáltatottan, erőtlenül, tekintetében az elveszett álom keserűségével.
  – Ígéretet tettél – suttogta. – Esküt, hogy ezt... sosem teszed meg velem.
  – Változott a helyzet – közölte a Páva, apránként sugározva belé a létezéshez szükséges energiát. – Minden megváltozott, a rendkívüli idők pedig rendkívüli lépéseket követelnek – ki tudná ezt nálad jobban?
  A fellegszürke szemű oldalra fordította fejét, mintha azt remélné, így visszamerülhet az időtlen sötétségbe... és megvonaglott, mikor a Teknős aranykörmű ujjai az állat érintették.
  – Szenved – suttogta Hania Cíh, akit csak rendkívüli hatalma óvott meg a rázúduló emlék- és érzéstömegtől. – Tharr nevére, micsoda teher! Biztos vagy benne, hogy képes együtt élni vele?
  – Mást sem tesz, mióta az eszét tudja. – Jakirte Jak újabb jelet írt a visszatérő szíve fölé, és elégedetten nyugtázta, hogy a gyűlölet fokozatosan csökken odabent. – Arra rendeltetett, hogy jelen legyen és ítélkezzék; ez a képessége akkor sem hagyja cserben, ha a sors szeszélye folytán rossz és rosszabb között kell választania.
  – Nem kényszeríthetsz – közölte a visszatérő, akinek szürke szemeit tajtékfehérre sápasztotta az indulat. – Nincs eszköz, amivel rávehetnél, hogy téged szolgáljalak.
  A tabernákulum oszlopai közt csendülő kacaj Hania Cíhé, a kísérő kézmozdulat a Páváé volt: ezzel a gesztussal csak rangbéli férfiak fejeztek ki belenyugvást.
  – Hová gondolsz, testvér? Eszemben sincs, hogy kényszerítselek, mindössze lehetőséget adok neked a cselekvésre: arra, hogy bevégezd, amit legutóbb bevégezetlenül hagytál, és hogy megmentsd a világot egy rossz döntés következményeitől. – A Teknősre pillantott, és az elzárkózás, majd az esdeklés jelét mutatta: Hania Cíh ebből megértette, hogy feltétlen engedelmességet követel, s hogy ölni is kész, ha titkát fenyegetve érzi. Eltöprengett, aztán (hisz tudta, hogy a szakítással pillanatnyilag semmit sem nyerhet) lezárta az érzékelés kapuit, és énje legtávolabbi zugába húzódott a két férfi elől.
  – Rossz döntés? – suttogta a fellegszürke szemű. – Semmi nem lehet rosszabb annál, amit az imént tettél... és még tehetsz.
  – Mondtam, hogy változtak a dolgok.
  – Folyvást változnak, és sosem előnyükre, mióta... ebben a kriptában éltek.
  – Gondolj Ryekre – mosolygott Jak. – Vagy a seraphis-császárra, aki dicsőséggé változtatta a szégyent, életté a halált! A legkülönb uralkodó volt a kék csillagosok óta, és amit alkotott...
  –...annak a lelkével, és a tiétekkel fizette meg az árát. – A fellegszürke szemű még mindig könnyezett, a levegőt azonban mind egyenletesebben vette. – Maguk az istenek sem tehetnék jóvá mindazt, amit az elmúlt ötezer évben elhibáztatok. A bábjaitok azt teszik a világgal, amit te művelsz velem: könnyel és vérrel táplálnak egy holt-eleven testet... egy torzót, amit a múló idő és a múlandó dicsőség meghagyott nekik. Amit uraltok, nem Kyria, és nem is lesz azzá soha. Bukásból fogant, és bukásra rendeltetett; ostoba vagy, ha azt képzeled, hogy Hatalmasként és kiválasztottként a sorsot, a Jóslatot is kijátszhatod.
  Jakirte Jak elhúzta a száját: ezt a szenvedélyt, ezt a szentségtörésbe hajló nyíltságot becsülte legtöbbre, és kedvelte legkevésbé a Tabernákulum lakójában.
  – Nem csak egy jóslat létezik, testvér. Ebben a rendezett korban minden klán, párt, uralkodó és trónkövetelő a maga jövendölésében bízik. Felteszi rá a vagyonát, a hitét, az életét... vagy másokét, ha a sajátjával nem rendelkezik. Túl sok írástudó, nyelvész, historikus és filozófus rontja a világ levegőjét, és az ősi szövegekkel pepecsel valamennyi. A drágalátos Jóslatod töredékei századok óta közkézen forognak, és egész sereg kontár próbált hasznot húzni belőlük, de az igazi roham, az igazi őrület csak most következik. A szférák háborognak, a Sárkány felriadt: aki él és mozog, keletnek tart, hogy a világ sorsának új irányt szabjon, dönteni viszont csak egyvalaki dönthet... és hogy jól dönthessen, segítségre szorul.
  – A tiédre?
  – Kettőnkére. Születését sajnálatos baleset előzte meg: vére felhígult, ő maga reménytelenül eltávolodott tőlünk. Eddig nem szolgált sem istent, sem embert: a hírnevet, a hosszú életet... mindent a maga erejéből szerzett meg, a legutóbbi háborúban, melyet a barbár fejedelmek és csatlósaik, köztük az ő fajtája ellen vívtunk, mégis nekem kellett megóvnom a pusztulástól. Ez elbizonytalanította, befolyásolhatóvá tette, és most, hogy a hideg halált is megízlelte, nem úr többé saját sorsa felett. Te vagy az egyetlen, akiben bízik, aki hathat rá – és hatnod kell, vagy végignézned, ahogy a vesztébe rohan. A császár már kiszemelte saját eszközét az irányítására, és lesznek mások is, akik megpróbálják követni, felhasználni és elpusztítani őt. Két út áll előtted, testvér: vakon bízol a Jóslatban, ami ide juttatott, vagy mellém állsz, és előbb északnyugatnak, aztán keletnek indulsz, hogy a Fekete Dalnok árnyéka és támasza légy. – Jak már nem mosolygott: merőn nézett a szürke szemekbe, ábrázata az időtlen szépség maszkja volt. – Melyik utat és melyik jövőt választod, Athalay?
  Röviddel azután, hogy a Páva magitorai – uruk hathatós támogatásával – megnyitották, majd bezárták a Doar-magasföldre nyíló kaput, Cyr és Cyuhann alakváltók zúdultak a Galamb hadállására a Boszorkány erőd legmagasabb tornyában, és egyetlen óra alatt elsöpörték annak jól képzett, ám készületlen mortor-különítményeit. A támadás nem vezetett további ellenségeskedéshez a három klán között: a roppant kőujj, melyet mágia és acél helyett hagyományosan csak az utóbbi védelmezett, számtalanszor cserélt gazdát az idők folyamán – rendszerint olyankor, ha a homály lényei holdfényre, távlatokra és zavartalanságra áhítoztak.
  A védők maradványait, a füstölőurnákat és madárcsont-fétiseket már eltávolították, és kerevetre cserélték a hatalmasan dagadozó tollpárnákat is, mire Jakirte Jak és Hania Cíh színre léptek. Fegyvereseiket őrszolgálatba rendelték, és miközben az első hold rézszín korongja Shulur fölé emelkedett, kettesben hódoltak a vérnedű, az angyalkönny és a test örömének. A Páva – gyengéd érzelmeit bizonyítandó – megőrizte női alakját, és sem ezt, sem stratégiai döntését nem bánta meg: a torony sisakja alatt, a sószagú szél és a kéj örvényében közelebb jutott régi önmagához, mint az elmúlt félezer évben bármikor.
  Shulur, mely az öböl vizével és a felhők szegélyével együtt váltott színt, a második hold fényében ugyancsak régi önmagát idézte: a Dél Úrnője, a Tizenhat Ház büszke városa volt megint. Míg labirintusában tovább folytak a kis gaztettek és gyilkosságok, melyeket a hangyasereg a maga szórakoztatására eszelt ki, és a századok során művészi tökélyre emelt, Jak saját művének tökéletességére gondolt... aztán mosolyogva hajolt előre, hogy megízlelje a vért legvénebb és legjobb szeretője ajkán. A saját vére volt, netán mindkettőjüké; ősi gyűlölségük kísérlete a gyönyör csúcspontján jelent meg, de bárhogy tombolt, csak fokozta a kéjt, és mikor eltakarodott, bizonytalan hiányérzetet hagyott maga után.
  – Az a férfi – suttogta a szélbe Hania Cíh – az óidők harcosa visszatér még?
  – Talán. – A Páva szórakoztatónak találta, amit szövetségese elméjében látott, de tudta, hogy Athalay aligha lelné örömét ugyanebben: a Teknős túl vén és megátalkodott ahhoz, hogy rajta kívül bárkit boldoggá tegyen. – A felkészítését egy hozzáértő rokonra bíztam, de így sem lesz könnyű dolga; évekig várhatunk, míg hírt ad magáról, és ha sikerrel jár is... nos, évtizedekbe telhet, mire előkerül.
  – Én itt leszek – dorombolt Hania Cíh, s mert teste ifjonti tökéletessége látszat volt csupán, takaró alá rejtőzött a csillagok fürkésző tekintete elől. – Itt lesz a torony, a bor, a sötétség és a tűz... és itt leszel te is, egyetlen napszeműm!
  Vad kacajuk átolvadt a szélbe, a ködbe, a hullámok morajába, és akikhez ilyen vagy olyan módon utat talált, hajnalig csak vérrel, könnyekkel és égzengéssel álmodtak már.
  
  
  Az öböl túloldalán, ott, ahol a kikötőnegyed dokkjai, mólói és vámtornyai sorakoztak, e kései órán sem állt meg az élet. A Zadon-völgy palotáinak ünnepi moraja és muzsikája elhalkult, mire idáig jutott, akár a Boszorkányerőd magasából áradó kacaj: Shulur nemtelenjei, a toroni hangyasereg sedularnak és navornak címzett dolgozói áldott jelentéktelenségben élhettek-halhattak a két hegy és a tengerbe siető folyó közén.
  Néhányan közülük is tisztában voltak az Összetartozás hagyományának jelentőségével, legtöbbjük számára azonban ez a hét és ez az éj sem különbözött a többitől. A part hosszában szabadok és rabok tömegei rakodták a hajnali apállyal kifutni készülő barkókat és karakkákat, a csatornák mellékét és a sikátorokat városi szolgálatban álló cadatorok járták, a rablótámadások, klánháborúk és vérbosszúk néma áldozatai sorra tűntek el a kétkerekű kordék ponyvája alatt. A kéjnők, akik az enyhébb szelű hónapokban a háztetőkön kínálták ölüket az arra vetődőknek, csapszékekbe, szentélyek és színházak árkádjai alá húzódtak – jutott belőlük raktárerődök szomszédságába éppúgy, mint a Shwagin kígyó-, bak- és oroszlánreliefek jelölte peremére, sőt, még arra a kis térre is, melynek középpontjában a Medúza-kerület lakói által csak Mosolygónak nevezett márványszobor emelkedett.
  Hatalmas volt és igen régi: botot markoló alakjáról, talányos arckifejezéséről és a talapzatát borító vesétekről számos utazó emlékezett meg az idők folyamán. A kerület nevezetességei közé tartozott, s mint ilyen, a látogatók sokasága mellett egész manufaktúrát vonzott a kétfelől víz határolta térre: a masszív, több szintes kőépületeket zömmel olyan művészek és mesterek lakták, akik a Mosolygót és a köré szövődött legendakört választották fő témájukul. Egyes ábrázolásokon hős volt, Calowyn bajnoka, aki a kontinens barbárai felett aratott győzelemnek örvendezett, másokon dalnok vagy filozófus, akinek neve és műve a korok homályába veszett – e bizonytalanságot tükrözték a feliratok is, melyek (óvatos becslés szerint) négy ezredéve gyűltek a profán mágia óvta talapzaton, jótékonyan leplezve a legősibbet, melynek vájatait még a Hatodkorban töltötték ki, hogy a szobor épségét – s vele a Mosolygó titkát – örök időkre biztosítsák.
  A márványalak jobbja felől szürkéllő épület látszatra semmiben sem különbözött a többitől. A falait átható, pincéjét szárazon tartó mágia éppoly ártalmatlan és ismerős volt a hatóságok számára, mint a tevékenység, melyet lakói nemzedékek óta űztek: itt készültek a légkülönb emléktárgyak, a bámulatosán tökéletes Mosolygó-kámeák. Egyes darabokért száz aranyat is fizettek a birodalom legtávolabbi zugaiból ideérkező gyűjtők, mások szavak és ellenszolgáltatás nélkül cseréltek gazdát, hogy hosszú útjuk végeztével a címzettek fülébe súgják az épületben rejtőző hatalom üzenetét. E kiváltságos kisebbség tagjai egyetlen közös ismérvvel rendelkeztek: valamennyien tudták, s akár életük árán is titokban tartották, hogy a Mosolygó talapzatán valaha a Shenwali vándor felirat állt.
  A Calowynről érkezett hódítók kései követői, akikről ebben a korban smaragdmágusokként suttogott a világ, Toron szívében rejtőztek a Toront – és egész Északot sajátjának valló Tharr elől: Shulurban, melynek anyagi és szellemi síkokat összemosó kavalkádjában nem kellett leleplezéstől tartaniuk. Míg a gyíkképű papok, a kénsárga csuklyás hüllő-szerzetesek, az őrült Vérnyelők és a kontinens-szerte elszórt varázslópáholyok Sheenwal smaragdmágusainak nyomát kutatták, a Medúza-kerület jámbor kézművesei végtelen türelemmel szőtték tovább hálójukat, és szent elkötelezettséggel munkálkodtak a Sorskovács kultuszának újraélesztésén.
  A férfi, aki a Gyökerek havának jeles hetében szolgálatának második, életének negyedik évszázadába lépett, látszatra éppoly jelentéktelen és ártalmatlan volt, mint mindaz, ami térre néző ablakú műhelyében körülvette: mester a mesterek közt, aki sem saját eredményeivel, sem a tanítványai aratta babérokkal nem kérkedik, és ugyanazzal az odaadással teszi a dolgát, mint a tetemeket begyűjtő cadatorok vagy a zsákonként egy-egy rezet bezsebelő patkányfogók. Igazi valóját – legalább annyira az eredményesség, mint a békesség kedvéért – álcák egymásra rakódó rétegei mögé rejtette, s csak nagy ritkán engedte meg magának a luxust, hogy egy percnél tovább töltekezzék a Zöld Szív – lunírkeretbe foglalt, napközben obszidiánnak látszó smaragdtömb – fényével.
  Daumyr szörnyeteg lakóinak kacaja számára sugallat helyett jeladás volt, de így sem telt öröme benne: fertályórányi smaragdtűzzel semlegesítette éteri síkon végigdübörgő visszhangjait, aztán sóhajtott, a Zöld Szívet munkaasztala titkos rekeszébe süllyesztette, és legrátermettebb tanítványáért, egy Lurigis nevű vésnökért küldetett.
  – Parancsolj velem, uranyr.
  A manufaktúra gazdája, a Sorskovács ynevi helytartója tetőtől talpig végigmérte a jövevényt. Kerek arcú, rövidre nyírt hajú, kissé hajlott hátú férfit látott, akinek csak világos szemei árulkodtak ősi származásáról. Azon kevesek közé tartozott, akiket a lobogók legutóbbi háborúja idején a veszélyekkel teli nagyvilágban küzdöttek hitükért: esztendőket töltött odakint, visszatértének ténye nem mindennapi rátermettségét igazolta... mesterét mégsem eredményei, hanem apró-cseprő hibái foglalkoztatták. Különösen az utolsó, melyről jelentésében elmulasztott említést tenni, s mely úgy illeszkedett az események szövedékébe, mintha elkövetésekor maga Weila irányította volna a kezét.
  – Leülhetsz – pillantott a kerek arcúra, s mert a boszorkányurak kacajának emléke még mindig nyomasztotta, néhány percnyi csenddel ajándékozta meg magát. Ajándékot szánt a Lurigisnak is; a kard- és mágiaforgatásban egyaránt jártas férfi sokszorosan rászolgált, hogy megszabaduljon a hallgatás (s vele egy sorsszerű döntés) terhétől. – Mint hallom, sikerült kipihenned az utazás fáradalmait, olyannyira, hogy kékvérű megrendelőink némelyikét igazi mestermunkákkal örvendeztetted meg.
  – A dolgomat végzem, uranyr –  mormolta a vésnök, állva feljebbvalója tekintetét. – A magam módján hasznosítom a leckét, amit a nagyvilágnak köszönhetek.
  – Az embervadász, akit megszemélyesítettél...
  – MacLier, uranyr. Eraman MacLier, a Via Shen-i Fehér Tigris klánból.
  –...az a MacLier érdemei elismeréséül Babérágat kapott a tiadlaniaktól, és mint hallom, felterjesztették a dwoon Sum Valorisra is, akár azt a kalandozót, akivel együtt küzdött a Herceg ellen, hogy megóvja a kor legszemrevalóbb Vörös Hadurának életét. – Weila főpapja halvány mosollyal pillantott fel. – Fenékig ürítetted a dicsőség poharát; remélem, a szád íze nem lett keserű tőle.
  – A keserűségnek is, a fájdalomnak is megvan a maga haszna, uranyr. Alázatra és elfogadásra, a Sorskovács művének tiszteletére tanít mindkettő.
  – Ezt a tanulságot akartad megosztani ilanori barátoddal, mikor búcsúzóul egy bálványt hagytál hátra neki?
  A férfi, aki a Kilencedik Vörös Hadúr kíséretében Eraman MacLiernek nevezte magát, nem felelt rögtön. Ábrázatán különös kifejezés terült szét: mintha egyszerre fájlalta és helyeselte volna, hogy hat esztendeje őrzött titka napvilágra került.
  – Az ilanori nem mindennapi ember. A Sorskovács nagy terhet rótt rá, mégsem riadt vissza attól, hogy másokét is a vállára vegye.
  – A parancs szerint azt az idővonalat kellett eltörölnöd, melyen a Vörös Hadúr ifjúkora óta elfojtott érzelmeinek csapdájába, Sigur báró hálójába kerül. Mi vett rá, hogy a feladat teljesítése után holmi vándorénekes gondjával törődj?
  – A Hadurat a sagrahasi ütközet, a sorsforduló előtt kellett magára hagynom, uranyr. Célom az volt, hogy biztosítsam a sikert, és ezt legeredményesebben az ilanorin keresztül tehettem. Megfelelő előképzettség nélkül nem keltheti életre, nem fordíthatja tisztátalan célokra a bálványt.. ha pedig valamiképp mégis megtenné, nyomban értesülök róla, és beavatkozni sem leszek rest.
  – Ez csak indok, nem magyarázat – suttogta a főpap. – Nekem is, Weilának is tartozol annyival, hogy igazat felelj.
  – Megkedveltem őt.
  Most az idősebb férfira került a hallgatás sora: ültében hátradőlve, ujjait összefonva latolgatta a lecke tanulságait.
  – A Davalonban történtek téged igazoltak – dünnyögté, és elmosolyodott megint. – Ami pedig az ilanorit és a bálványát illeti...
  – Felhasználta? – A vésnök ábrázata első ízben tükrözött meghökkenést. – Weila, könyörülj! Én sosem...
  – Jól döntöttél – sietett közölni a főpap. – Hogy urunk kegyelméből vagy más erők közreműködésével, talán sosem tudjuk meg, de nem is ez a fontos. Csak az számít, hogy a bálvány az ilanorihoz került, és hogy mi fogjuk felhasználni – arra, hogy a Nyolcadkor legsötétebb, legkegyetlenebb idővonalait küszöböljük ki a létezés szövetéből.
  – Uranyr...
  – Halgass és figyelj! Számítok a józanságodra, és számítok a kegyelemre is, melyre oly nagy szükséged lesz, ha egyszer a helyembe lépsz: tíz az egyhez a valószínűsége annak, hogy amit itt és most elkezdünk, nélkülem kell befejezned.
  – Rendelkezz velem – suttogta a vésnök.
  – Így már jobb. – A főpap a Mosolygó profilját nézte: a szobor és a világ ezüstkék holdfényben fürdött odakint. – A történet bonyolult és hosszadalmas, a Weila számára kívánatos a változáshoz azonban néhány apróság is elegendő lehet. Ilyen apróság volt a gesztus, melyet a kalandozónak tettél, és ugyanide sorolandók mindazon szívességek, melyeket a közeli jövőben, a bálvány segítségével teszünk majd neki. Nem tévedtél: valóban rendkívüli ember, és a korforduló közeledtével rendkívüli feladat vár rá: ő jut a legközelebb ahhoz a ponthoz, ahol a valóságvonalak összefutnak, hogy sanyarú és dicső jövők miriádja felé ágazzanak el. Itt a lehetőség, hogy kiválasztassuk vele a megfelelőt... és jelenlegi császárunk hetedik fattya helyett egy bölcs és érdemes férfiút juttassunk Lyechard trónusára, olyat, aki szabad utat biztosít a változásnak, és visszahelyezi jogaiba a Sorskovács kultuszát is.
  – Létezik ilyen férfi? – mormolta az anyr, akinek véleménye – származása és tapasztalatai okán – az északiakénál is lesújtóbb volt hazája politikai viszonyairól.
  – Igen. Egy csekély befolyású Nemes Ház sarja, akinek vérvonalát századokon át istápoltuk, hogy feladatára alkalmassá váljon. Mit sem sejt, de készen áll; nekünk a kalandozó segítségével csak a megfelelő jövőt kell kiválasztanunk: azt, melyben pártfogoltunkat erőszak helyett belátás, kényszer helyett szükség emeli a csúcsig.
  A kerek arcú bólintott; megértette, hogy a terv, melynek Weila kegyelméből részévé válik, sok száz esztendeje érlelődik a smaragd izzás szívében. A császárnak nevezett puhányra, az ugrásra kész Tharr-papokra, majd a Boszorkányerőd nagyjaira gondolt... és ráébredt, hogy a küszöbön álló küzdelem a zászlóháborúnál is hosszadalmasabb és véresebb lesz.
  – A császár tudja már? – pillantott az ikerhegyek felé, melyek közén a belsőváros fehérgránit falai és tornyai derengtek.
  – Természetesen. Hogy ki és mikor világosította fel, nem tudjuk; csak annyi bizonyos, hogy érzi a veszélyt, azonosította a forrását, és mert a Hatalmasok segítségére ezúttal nem számíthat, a legbecsesebbet ígérte választottjának arra az esetre, ha megszabadítja tőle.
  – A legbecsesebbet, uranyr!
  – Bűnbocsánatot – mormolta a főpap, és északkelet felé nézett, ahol – túl a felhőkön és a hajnalpíron – hófödte csúcsok vigyázták a holnap titkait.
  
  
  
  
  
  
                                     NEGYEDIK RÉSZ
  
                                          HÓHATÁR
  
  A Pyarron szerinti 3699. esztendő tavaszán,
  Alborne Tercének első havában,
  Észak-Ugon hegyei közt
  
  A nyomok – elmosódó peremű mélyedések a keményre fagyott hóban – majd' egyhetesek voltak, a dorani ügynök számára azonban így is világosan mutatták az irányt északkelet, a geográfusok által Yian-Yielnek nevezett hegység ember nem járta fennsíkjai és csúcsai felé.
  A hajsza (a leghosszadalmasabb és legvéresebb a háborúban fogant hajszák közül) kisebb megszakításokkal hét esztendeje folyt, de a végéhez közeledett: az ügynök a csontjaiban érezte ezt is, akár az erősödő szelet, mely jégdara-tölcséreket kavart a kaptatón, és elbizonytalanította a mellette-mögötte törtető hátvédek körvonalait. A dorani – fekete sörényű, torzonborz szakállú, sebhelyes képű férfi – az ugoni portyázók hagyományos öltözékét viselte, és jókora málhát cipelt; készleteit nyolc napja, egy őrposztnak csúfolt tetűfészek romjai közt töltötte fel, ugyanott, ahol utolsó két társát eltemette. Expedíciójuk, mely a hó elején indult útnak Tiadlanból a préda nyomán, tíz ember, ugyanennyi hátas, féltucat málhás és vezetékló mellett négy ilanori medveölőt számlált, utóbbiak közül három most is az ügynök nyomában loholt, a többiek sorra kidőltek az orkokkal és egyéb fajzatokkal vívott küzdelemben.
  Az utolsó összecsapás után a doraninak egyetlen vezetéklova és három napra elegendő élelme maradt. A sziklás kaptatót négy napra rá, szitáló hóesésben érte el, és miután pár száz lábnyival feljebb, a fenyvesen átvezető ösvényen rábukkant a menekülők nyomaira, előbb a hátrahagyott őrrel, majd a holtra fáradt málhással végzett, hogy magának és a kutyáknak elegendő táplálékot biztosítson az elkövetkezőkhöz. Visszavonulásra gondolni sem akart: az akció túl sok fáradságába került, túl sok áldozatot követelt, és most, hogy a menekülő célja sem volt kétséges többé, még fontosabbá vált, hogy a komédiának egyszer s mindenkorra véget vessen.
  Kíméletlen tempót diktált magának és a medveölőknek: a rákövetkező héten majd' száz mérföldet tettek meg a folyvást nehezedő, mind kevesebb támpontot kínáló terepen. A csúcsok magasából kétszer is vad vihar támadt rájuk – az elsőt egy barlang mélyén, a másodikat egy dolmenforma szikla oltalmában vészelték át, és elvonultával egy teljes napig vártak a nyugati szélre, mely lesöpörte a friss havat a gleccserjég repedéseiről, és ösvényt nyitott a hóhatáron túli ormok felé.
  A nyomok felfedezését követő hatodik nap hajnalán az élen haladó kutya vért talált egy folyamszéles görgeteg kövei közt. Alkonyatra meglelték a vadállati vonású – tán tongoriai – zsoldos tetemét is, akinek, miután egy zuhanásnál a lábát törte, tulajdon társai vágták át a torkát, hogy aranyaihoz és a szíve felette zacskóban lapuló ál bahra kahremhez férjenek. Az ügynök, aki hosszú élete során számos ajzószerrel tett próbát, tudta, hogy a Fű a kimerültség helyett csak a félelmet és a fájdalmat űzi el... és utóbbi kettőt sem feledteti igazán, ha kétes bűvhatalmához ilyen híg levegőn folyamodik az ember.
  Három-négy nap kell, hogy a kezdeti lendület szorongásba, majd félelembe csapjon át – ezt a próbát csak a csoport legkülönb fegyverforgatói élhetik túl, és ők sem lesznek erejük teljében, mire megbízójuk végveszélybe kerül. Hogy ilyen messzire jutottak, nagyobbrészt szerencséjüknek köszönhették; a dorani tudta ezt, de eleget tapasztalt ahhoz, hogy átlássa: ugyanerre a magafajta sem menetben, sem közelharcban nem hagyatkozhat.
  Újabb két napon át gázolt északkeletnek a jégkéreg borította hóban, és mikor egy fekete sziklákkal teliszórt fennsíkon – további két tetem mellett – eldobált holmikat talált, úgy döntött, lemond az éjszakai pihenőről. A hosszú meneteléssel másfél napot faragott le gyorsan csökkenő hátrányából, a negyedik hajnalán már szabad szemmel is látta a mozgó pontokat a szemközti hegygerincen: a menet sebzett, beleit vonszoló állatként kúszott a második hold fényében fürdő mezőkön, görgetegeken és rianásokon át. A dísztelen gyaloghintót hatan cipelték, a zsoldosok nyolcan-tízen lehettek, az ügynök azonban nem zárhatta ki, hogy a menekülő varázshatalmával álcázza a többit... és hogy ott, ahová igyekeznek, pihent fegyveresek, friss készletek és mindenre elszánt vajákosok várják őket.
  Az “ott", melyre komisz álmaiban tízlábnyi sánccal övezett, élőholtak vigyázta erődítményként gondolt, a valóságban omladozó falú, tető és padló nélküli rom volt csupán: holmi kegyhely maradványa, mely elhagyatottan szürkéllett a fennsíkot átszelő ősút kanyarulatában. Köveit földmozgások és lavinák szórhatták szét: százával hevertek a dorani által belátott területen, mely éppúgy lehetett senkiföldje, mint Niare császárának birtoka, a legkeletibb pont, ameddig a vörös és fekete lobogók viszálya valaha eljutott. Az ügynök tudta, hogy Észak alvó óriását – idefent éppúgy, mint a messzi Jindao-tengeren – szakrális mágia óvja, és hogy Kaorakunak nem a vihar az egyetlen fegyvere a betolakodók ellen; a hagyomány úgy tartotta, hogy az általa kijelölt (és csak általa ismert) határvonalat büntetlenül megközelíteni sem lehet. Az észrevétlenség nem kevés idejébe és fáradságába kerülhetett a menekülőnek... tehát pihenésre szorul, akár a zsoldosok, és mert az ódon kegyhely oltalma csak az utóbbiaknak elég, nyilván meg sem áll a gerincen gubbasztó második düledékig, melynek falai úgy ragyognak a kékezüst hold fényében, mintha kő helyett kristályos jégből metszették volna őket...
  A dorani csökkentette a tempót, megszabadult málhájától, és egy alkalmas helyen megbújva távolbalátóval is végigpásztázta a terepet – a zsoldosok tüze javában lobogott, a prédáját szállító gyaloghintó is eltűnt már a távolabbi rom árnyékában, mire visszahúzódott, hogy kutyáit megetesse. Míg a medveölők adagjukon rágódtak, védett pihenőhelyet keresett és talált a hóporozta sziklák közt: nem volt álmai otthona, nem volt erioni fogadó, de megfelelt arra a pár órára, amit a végső rugaszkodás előtt pihenésre szánt. Hallotta a kutyák neszezését: egy pár őrködött, a harmadik mellé vackolt, hogy testével melegítse – a szagából ítélve nőstény lehetett, és az ügynök, akit sem a fagy, sem a helyzet iróniája nem hagyott érintetlenül, hálásan fogadta közeledését; még cirógatta is, ahogy hitvest, szeretőt és hű hátast szokás.
  – Hajnalban – suttogta, és megborzongott az erősödő széltől. – Mihelyt a kék lámpás kialszik, vadászni megyünk.
  Ő maga nem aludt: egy darab húst marcangolva, utóbb az eget bámulva hallgatta a medveölő egyenletes szuszogását, s bár a fennsíkot higanyfény fürösztötte, őt vérszín emlékképek kísértették. Éber álmot látott egy ősi városról, selymek és maszkok kavalkádjáról a gyertyafényes éjben; álmot kéjről, rettegésről és halálról, mely – mint két esztendeje mindig – szánakozva tekintett vissza rá rezzenetlen rubinszemeivel.
  – Hamarosan – dünnyögte dértől ősz szakállába, aztán karjára támasztotta állat, és tovább töltekezett a csenddel, melyet csak nagy néha tört meg a lejtőkre kérgesedéit hóréteg ropogása. A halál tucatnyi alakban ólálkodott körülötte, de egy cseppet sem bánta, ahogy egy zauraknak sem számít, ha ablakai vesztőhelyre vagy temetőre néznek – nem élt, csak létezett, és puszta megszokásból várta, hogy a keleti égbolton felderengjenek a ködszürke sávok, a virradat hírnökei.
  A romos imaházban tanyázó zsoldosok zömmel tiadlaniak voltak – és nem csupán azért, mert a gyaloghintó utasa ebben az országban töltötte utóbbi hét esztendejét. Dicsősége teljében is szívesen alkalmazott tiadlani fegyverforgatókat: ahol a küzdelem tudományát a művészet szintjére emelik, igazi mesterek teremnek, és kellő számban akadnak eszméikkel meghasonlott, mindenre elszánt fegyverforgatók is. Harcosok és gyilkosok közt Tiadlanban csak az árfekvés tett különbséget, s bár a megbízó utóbbi hét éve nem tartozott a bő esztendők közé, az utóbbi kategória legjobbjainál most sem adta alább. Kíséretét sokat próbált haramiákból, a hideg vas vándorpoétáiból állította össze... és mint rendesen, ezúttal is másokkal fizettette meg az árát.
  Azok, akik Davalonból való távozása után befogadták és rejtegették, a maguk módján éppúgy bukott emberek voltak, mint ő – nem panaszkodhattak hát, amiért indulás előtt megtette velük, amit a Szövetség bérencei valamennyiükkel tettek volna, ha egy nappal hamarabb érnek a tengerparti Velar-szentélybe, ahol egy ideje egészen más bálványokat imádtak. Voltaképp nem bánta, hogy tovább kell állnia: az úrhatnám kalmárcsaládoktól, melyek ifjúkora óta támogatták, mindent megkapott már, amit emberként megkaphatott.
  Az általuk biztosított haladékot a helyzet elemzésére fordította. Nem volt nehéz előre látnia a háború végkimenetelét, a tudás pedig, melyre historikusként és diplomataként tett szert, elé tárta a következő fél évszázad sorsfordulóit is – köztük a legnagyobbat, a szférák háborgásától kísért vihart, mely keleten támad, hogy uszályában vérvonalak és tévhitek enyésszenek el, s mely (kezdettől tudta, így lesz) ellenállhatatlanul vonzotta a Yian-Yiel hófödte csúcsai felé. A zsoldosok, akiket néhai pártfogói drágakövein bérelt, sem titkát, sem távolabbi terveit nem ismerték: csak annyit tudtak, hogy nagyhatalmú úr, akinek sarkában könyörtelen ellenség liheg... és nem sejtették, hogy az arany mellé, mellyel kitartásukat mostanság élesztgette, a kereskedőkéhez hasonló búcsúajándékot tartogat nekik.
  Az egyetlen, akit nem tudott rászedni, az Ugonban fogadott kalauz, az állati és emberi bőrökbe burkolódzó, káoszlények tisztátalan véréből származó fattyú volt, akit társai cechlarnak, azaz Gólemnek neveztek. Ő tudta, mire számítson, és csak az alkalmat leste a szakításra, melyet – fajtája ősi szokása szerint – a megbízó fejével és végtagjaival szándékozott elkezdeni. A tűz körül ülőktől réges-rég megtehette volna, a pénzeszsák szűkebb köréhez tartozó három íjász-kardforgató azonban aggasztotta kissé: a fekete takanú, hosszú pengékkel felfegyverzett férfiak egy pillanatra sem tágítottak uruk mellől, és a lényükből áradó fenyegetéssel még a gyaloghintót cipelő orkokat is feltétlen engedelmességre szorították.
  A Gólem várakozott, s mert szerette hasznosan tölteni az időt, azt a zsoldost méregette, akiben – a vér- és rothadásszagnak hála – a soros hullajelöltre ismert. A korábbiakhoz hasonlóan segítségre szorult ez is, a szükséges lökést azonban csak észrevétlenül kaphatta meg: ez a taktika remekül bevált a terepen, és itt, a lassan világosodó ég alatt sem követelt többet egy jól időzített szorításnál vagy tőrdöfésnél.
  Mire a haldokló szerencsevadász – májsárga arcú, szederjes ajkú emberhím – feje oldalra billent, a többiek is elnyugodtak már: ha figyelték egyáltalán a Gólemet, nem méltatták többre egy-egy lesajnáló pillantásnál, mely hitük szerint az összes helyi szörnyszülöttnek kijárt. A korcs kezei láthatatlanok voltak a gereznaköpeny alatt, vér- és rozsdafoltos pengéje, markolatán a Kitaszított szimbólumával, a bal térdén pihent – az utazó, akitől tizenkét esztendeje elragadta, a gyors halálért cserébe az áldását ajánlotta neki, és mosolyogni látszott, ahogy a karmos kéz megszorult a torkán. A Gólem fülében máig visszhangzótt a baljós litánia; ezt hallotta most is, és felmordult a neszek hallatán... aztán megint, ahogy átcsaptak rajta a támadó előtt járó kesernyés-idegen szag hullámai.
  -Leech! –  sziszegte, és ahogy oldalt vetette magát, rálelt végre a simaképűek nyelvének megfelelő szavára: Vész!
  A fegyveresek karéjának bal szélén kuporgó férfi felpattant, majd átlőtt fejjel hanyatlott alá. A második kardot húzott, de használni már nem maradt ideje: az omladék tetejéről néma árny vetődött rá, és jobbra, a keményre fagyott földre döntötte. A Gólem hallotta a fegyvertartó kéz reccsenését, majd a hörgésbe fúló sikolyt, ahogy az agyarak összecsattantak a gége porcain: két izzó szemű fenevad lódult tovább a tetem mellől, a harmadik egy menekülő zsoldos combjába mart, aki zuhantában a haldokló negyediket is a tábortűz hamujába sodorta. A talpon maradt két tiadlani sarkon perdült, és egyszerre rontott a füstből kibontakozó emberalakra. Az ügynök pengéje halált kiáltott: egy fej a fal tövébe, egy kéz a vértől gőzölgő hóba hullt, a hajnali ég azonban a régi közönnyel terpeszkedett az imaház romjai felett, s mire a Gólem talpra szökkent, hogy szembenézzen a támadóval, az áldozatok felől hörgés nem hallatszott már.
  – Menj – suttogta a fekete sörényű, fellegszürke szemű férfi, aztán, a tisztesség kedvéért, elismételte ugoniul is: – Trah raguug; félre az útból!
  A Gólem hallotta a zihálást a háta mögött: a simaképű kutyái parancsra sem várva loholtak tovább a hegygerinc felé, s gazdájuk pillantása elárulta, hogy gondolatban velük rohan – a korcs ogarakat is látott már szelídebben nézni nála. Hátrahőkölt, de mert az emberhím egymagában túl aprónak és kimerültnek látszott, nem lépett oldalt; orrlyukai tejfehér párát okádtak, szablyányi tőre élén táncot járt a kékezüst ragyogás.
  – Pú 'ghaak!
  Az ügynök csillagfénytől vörösre mart homlokán új barázdák mélyültek el. Nem először járt ugoni földön, számtalanszor hallotta az osztozkodásra hívó mordulást, és megesett olykor, hogy beadta a derekát... de elég volt az óriás szemébe néznie, hogy tudja, meddig jutna most egy ilyen alku árán. Fordított egyet a jobbjában szorongatott kardon, a pengét két hüvelyk mélyen vágta a véráztatta hóba, úgy nyúlt a vállszíján lógó másik fegyver után, melyet a Gólem, a kenőzsír bűze miatt, holmi lámpásnak vélt... és egy szemvillanással utóbb acélhegyektől átjárt lábbal bukott hanyatt, hogy az omladék egy darabját magával sodorva zuhanjon a dérlepte kövek közé.
  – Karrg –  köpte a szót az ügynök, és pillantást sem vesztegetett többé a fájdalomtól kába szörnyszülöttre: hüvelybe csúsztatta kardját, rántott egyet nyílpuskája szíján, aztán összeszorított fogakkal, lobogó sörénnyel futott tovább a gerinc felé, ahol a végső ellenség, a Szövetségtől elpártolt mágus-diplomata, Wolkum Naizerd várt rá.
  A férfi, akit a zászlóháború első esztendeje óta hermelinpalástú árulóként vagy Szemként ismert a világ, igazában sem férfi, sem ember nem volt többé. Az ereklye, melyre Pyarron veszedelmének évében, szépen fejledező toroni kapcsolatai révén tett szert, Észak lángjainak fellobbanásáig különlegességekből álló gyűjteményét gyarapította... a játszma tétjének növekedésével azonban fontosabbá vált minden más vagyontárgynál, mert olyasmit ígért, amivel Naizerd csak korlátozott mértékben rendelkezett: hatalmat és szabadságot.
  Az érdes tapintású bőrdarab első pillantásra holmi nomád fétis cafrangjára emlékeztetett. Majd' tizenöt évig lapult jáspisberakásos szelencéjében a dorani dolgozószoba íróasztalán – Naizerd jól emlékezett pályatársa és barátja, Alyr Arkhon igazságára, mely óva intett a toroniaktól, különösen, ha ajándékot adnak. A bizonyosság, hogy a bőrdarab az ediomadi Belső Csarnokokból származik, csak súlyosbította a dolgot: az Ynevet benépesítő milliók közül alig pár tucatnyian mélyedtek el az ómágia elméletében és gyakorlatában. Közülük tizenhárom a Kráni Toronynak nevezett világzárványban élt, és korok óta nem vállalt szaktanácsadást, a többiek pedig csak az elpusztítandó förtelmet látták volna az ereklyében, melyet a toroniak, a maguk poétikus módján, az “Égi hadak hírmondójá"-nak neveztek.
  Akkor kerültek kapcsolatba, mikor Naizerd hírül vette, hogy a tanács tudatára ébredt létezésének, és a Vigyázók mellett kalandozókkal keresteti. Első rémületében szinte látta a minden lében kanál senkiket, ahogy vasba öltözött lovagokat és összeszorított szájú ítészeket vezetnek az ajtaja felé, ahogy betörnek hozzá, tíz hüvelyknyi acéllal a padlóhoz szegezik... és mert saját veszélyeztetése nélkül többet aligha tehetett, előkotorta, széthajtogatta, és alkarjára simította a különös bőrdarabot.
  A pillanatnyi megkönnyebbülésért órákig tartó rosszulléttel, fájdalommal és vérrel fizetett: a Hírmondótól csak másnap hajnalban, tőre segítségével sikerült megszabadulnia. A seb behegedt ugyan, az üresség, a körvonalazatlan hiányérzet azonban vele maradt, és nem is csillapult, míg újabb próbát nem tett a bőrrel, melynek, hogy ne visszakozhasson többé – szíve felett talált végleges helyet.
  A rákövetkező hónapokban gyakorta képzelte, hogy ütött az utolsó órája, a görcsök azonban rendre csillapultak, mielőtt öngyilkosságba vagy őrületbe hajszolták volna. A testi változásokat eleinte puszta képzelgésnek vélte, utóbb, mikor már nem tagadhatta őket, megbékélt velük. Félannyira sem izgatták, mint valaha feltételezte: a folyamat éppoly természetesnek tűnt, akár a könnyedség, mellyel a hatodik hónap végén a levegőbe emelkedett. Ami volt, amivé lett, attól fogva csak az alkalmat kereste, hogy repülhessen. Odafent élni, bűvigék helyett karmokkal ölni és szárny-árnyékba borítani a világot: ez lett az új krédója, de jó ideig csak álmában tartotta magát hozzá. Távolodott az emberektől, magafajtákat azonban hiába keresett, a legősibb forrásokban sem lelte nyomukat. Leleplezésekor épp démonnak képzelte magát, s míg Davalonban kapott sebeit nyalogatta, keserű könnyeket ejtett az aquir praktika áldozatává vált dorani Naizerdért... nyolc esztendővel később, a Yian-Yiel névtelen romtemplomában gubbasztva azonban már biztosra vette, hogy isten, akinek társai a valóság átformálójának szerepét szánták.
  Tudta, hogy korforduló közeleg, már-már tapintani tudta a vele egy irányba tartó, a hegyeken túl összefutó erővonalakat, és vad düh lobbant benne az álmát hajnaltájt megzavaró parányok iránt. Orkjai szűköltek, testőrei (az egyetlenek, akik előtt éteri valójában is megmutatkozott néha) harcra készültek odakint – Naizerdet ez döbbentette rá, hogy ellenség közelít, és hogy a végső megmérettetést csak büszkesége feláldozásával kerülheti el.
  Hatalmas teste megrázkódott, torkából érdes hangok törtek elő. Szárnyai hófelhőt kavartak, ahogy alászállt a megroggyant tető magasából, és megvetette lábát a központi csarnok padlatán. Az orkok bömböltek, béklyóikat rángatták, de egykettőre elnémította őket – mostantól úgyis csak hátráltatták volna. Érezte a cél közelségét, kelet szunnyadó sárkányát a gerincen túl, és elégtétellel töltötte el a bizonyosság, hogy nem veszíthet: innét, ezekkel a szárnyakkal akár tomboló viharban, csapkodó villámok közt is eljut oda.
  Felkacagott, és egyetlen lendülettel a fennsík felőli fal tetejéig szökkent. Odébbállhatott volna, de nem tette, és ahogy a kaptatón közelgő alakban régi nemezisére ismert, elégedett vijjogást hallatott megint. Bőrlebenyei összezárultak, teste veszíteni kezdte kiterjedését – mintha berzenkedett volna attól, hogy isteni lényegét, ha mégoly rövid időre is, emberlétre kárhoztassák, Naizerd azonban nem tűrt ellentmondást. A régi Szemként, a régi szemmel kívánt gyönyörködni a küzdelemben, és felkészült rá, hogy ha kell, maga végezzen az okvetetlenkedővel – az utolsóval, aki Észak megbízásából háborgatja, és ásatag eszméi nevében harcra kényszerítheti őt.
  A gerincre vezető ösvény – egy évekkel korábbi lavina maradványa – folyvást keskenyedett: az ügynök futtában is hallotta a fagyott hó ropogását, érezte a remegést, ahogy kétoldalt oszlopnyi tömbök dőltek kifelé, s alázuhanva puszta sziklán zúzódtak szét. A szilárdnak rémlő talaj, amit prémcsizmás lábai tapodtak, éppúgy lehetett az ősi út burkolata, mint vékony kéreg az álságos nyugalomba dermedt hófolyam hátán, de nem volt érkezése azon töprengeni, mi fenyegeti odalentről: ahhoz túl jól látta a három fegyveres sziluettjét odafent, a hajnali ég fahéj szín hátterén.
  Az első medveölő nyílvesszőtől átjárt tüdővel bukott fel, a másodiknak az oldalát hasította végig az elcikázó acélhegy, mégis ugrott, torkon kapta a pengéje után tapogatózó lövészt, és vele együtt hullott az ösvény peremén túli mélységbe. Az ügynök látta a sziklákon ide-oda verődő testeket, mellbe lőtte a harmadik tiadlanit, aki túl sokat várt a neki szánt toroklövéssel, megszabadította kínjától a halálra sebzett kutyát, és mielőtt tovább iramodott volna, szabadjára engedte delejes hatalmát is.
  A megmaradt lövészek mostanra új vesszőt illesztettek a húrra... és összerezzentek, mikor egy férfi helyett hattal, az acsarogva közeledő eb helyett egész falkával találták szembe magukat. A fiatalabb elhibázta a lövést, és fojtott kiáltással zuhant hanyatt: ágyékát tollatlan acélhegy járta át. Az idősebb félredobta az íjat, kardot rántott, és a látvány helyett a hangokra koncentrálva gyilkos csapást mért a torkának ugró medveölőre. A fejetlen test nekizúdult, kibillentette egyensúlyából, s mire ismét megvetette a lábát, a lobogó sörényű, hódarától fehérlő szakállú ügynök a kaptató tetejére ért. Tekintete a havon sötétlő torzóról a véres pengére, majd a tiadlani arcára rebbent. A fekete és a tajtékfehér szemek pillantása halálos egyetértésben kapcsolódott össze, a résnyire nyílt ajkak közül sziszegve tőnek elő a párafellegek.
  Volt bólintás, de nem volt mosoly, és nem volt tisztelgés sem: a két penge dühödt szikrázással akaszkodott össze, a kitartás pillanatában pattanásig feszültek az izmok, megcsikordultak az íny vöröséig kivillanó fogak. A zsoldos eleinte csak a dühöt érezte ellenfelében, és úgy ítélte, képes lesz fölé kerekedni, a harmadik csapásváltás után azonban ráébredt, hogy az a támadó nem őt, hanem a világot gyűlöli, hogy nem vele, hanem egy arc nélküli fantommal küzd... és mikor a remekbe készült dakh-penge halántéktól állig hasította arcát, már tudta, hogy nincs tovább: ziháló mellel hátrált a falon tátongó nyílás felé, hogy megbízója végső parancsának eleget tegyen.
  Naizerd hallotta a zajt, látta közeledni a két férfit, s mert mostanra átalakulása is befejeződött, alászállt a keresztgerendák magasából. Nem szárnyakon, ahogy egy fertályórája tette volna, hanem a mágia láthatatlan erővonalai mentén, melyek – akár a régi szép időkben készséggel idomultak akaratához. A tiadlani kardforgató összerezzent a surrogásra, tempót tévesztett, és térdre zuhant, ahogy az íves pengéjű dakh kíméletlen végjelet hasított a mellére. Úgy rémlett, szólni akar, a levegőnek azonban útját szegte az állára csorduló vér, mely úgy párállott a csikorgó fagyban, mintha szegyeimé, hogy mindeddig bitorolta az élet melegét.
  Az ügynöknek szeme sem rezdült a csendülésre, ahogy a zsoldos kardja a padlóra zuhant: figyelmét a másik, sokszorta veszedelmesebb ellenfél kötötte le, aki mostanra kiegyenesítette gerincét, és tépett rongyainak természetellenes kavargása közepette lépett elő a megrokkant kupola árnyai közül. Ahogy a tiadlani mellé ért, apró mozdulatot tett csenevész baljával – a haldokló, mint akit láthatatlan pányva ránt odébb, a túloldali falig repült, és kifordult tagokkal, élettelenül terült el a törmelék szőnyegén.
  – Te vagy hát. – Naizerd szemeinek írisz nélküli feketeségében kékes szikrák villóztak, ahogy a doranira meredt. – Mikor mindkét belső síkon hiába tapogatóztam üldözők után, már biztosra vettem, hogy te leszel az. – Mosolyra húzta ajkát: a koponyáját borító foltok sávokká, az arcon húzódó barázdák ujjnyi mély árkokká változtak. – Nem volt szerencsénk egymáshoz, de sokat hallottam rólad; többet annál, amennyit a magadfajtáról valaha szerettem volna. Amit Alyr barátod kedvéért vállaltál, mindenképp elismerést érdemel... kár, hogy ő maga másként gondolta, és hálából ilyen feladatot adott neked.
  Az ügynök a padlón terjengő vérfoltot nézte, és lassan leeresztette jobbját: szürke fény villant a kőpadlótól ujjnyira megállapodó kardhegyen.
  – Magam kértem, hogy a nyomodba eredhessek, Naizerd.
  A lény, akit azelőtt Szemnek neveztek, merev mosollyal bámult rá: mellén összefont ujjai keskeny, csupa csont madárkarmok.
  – Gyűlölsz – állapította meg. – Engem hibáztatsz az elmúlt évek minden nyomorúságáért, ideértve a magadét is. Csak nem hitted, hogy az elpusztításommal bármit meg nem történtté tehetsz? Eszesebbnek hittelek ennél, Tier Nan Gorduin!
  A fellegszürke szemű férfi, akinek sörényét, szakállát és köpenyét északi szél cibálta a csarnok közepén, megrázta fejét. A narvani karnevál óta, közel két esztendeje nem hitte, hogy bármi jóvá tehető. Beérte a bizonyossággal, hogy Naizerd-féle kreatúrák nélkül (sokat közülük maga penderített a Fátyolon túlra) kevesebb csapást kénytelen kiállni a sokat tűrt világ. Ez, és a hideg halál után maradt üresség késztette rá, hogy dorani szolgálatba szegődjön, ez hajtotta a préda nyomán Gro-Ugon pusztáin, hegyein át... és ez indította most arra, hogy mosollyal viszonozza a hermelinpalástú áruló mosolyát.
  – Nem azért tettem meg ilyen nagy utat, hogy magamon segítsek – mondta. – Felkutattalak, mert szavamat adtam rá, mert a kötelesség az utolsó fogódzó, amit az isteneknek nevezett paraziták meghagytak nekem... és mert hiszem, hogy elmúlásod a világ hasznára válik, bármit forralj ellene mostanság. Olyan vagy, mint valami járvány, de hogy újra fertőzhess, ki kellett mozdulnod a magad biztonságos mocsarából. Tudtam, hogy így lesz, és ismerem a gyógymódot, az egyetlent, amivel a Naizerd-nyavalya kúrálható, és most, hogy kettesben maradtunk, nincs akadálya, hogy téged is megismertesselek vele.
  A Szem ajakbiggyesztve mérte végig, és új fogást keresett a mágikus erővonalakon; gyötörte a vágy, hogy tisztességre tanítsa ezt a férget, mielőtt a nemlétbe taszítaná.
  – Azt képzeled, magunk vagyunk? – sziszegte különös zengzetekkel átitatott hangon, melynek varázsát csak tompítani tudták a Gorduin testét borító rajzolatok, a Szarvtorony tetoválómestere, Gwendan Luendel remekei. -Azt képzeled, nincs már mit veszítened?
  A bárdból lett ügynök megborzongott a semmiben támadt vonaglás láttán. Naizerd két oldalán, ott, ahová a karomszerű ujjak mutattak, egy-egy rés támadt a valóság szövedékén, és látható kínkeservvel okádott a világra valamit, melynek annyi köze sem volt a becsületes küzdelemhez, mint az ősi út kanyarulatában heverő elesetteknek, az omladék fedezékében lapuló korcsnak, a lövésznek és a medveölőnek a szakadék fenekén... vagy a hermelinpalástú árulónak, aki megidézte, hogy az elszámolás óráján a segítségére legyen.
  Nem volt egész, csupán része (végtagja talán?) valami hatalmasnak és elevennek, mely a világon túli homályból lesett Gorduinra, és ahogy mozdulni látta, otthona bűzhödt levegőjét préselte át nyúlványai torkán, hogy dühödt sziszegésével minden közelben tartózkodót megdermesszen. Naizerd, aki minden teremtett lénynél többet tudott képességeiről, ismét elmosolyodott... és meghökkent, mikor rémület helyett undort látott a fellegszürke szemű betolakodó ábrázatán. Doran vérebe a kardját sem emelte feljebb, és úgy méregette a vele szemben anyagiasuló démonokat, mintha élete helyett az igazát, vagy még azt sem féltené tőlük.
  – Kevély bolond – suttogta a Szem, s mert tartalékai lehetővé tették, két újabb démont idézett meg: a nyúlvány-lények Gorduin mögött kapálóztak a világra, és miazmás kipárolgásukkal mérgezték meg Észak dermesztő szelét. – Szánandó parány, aki embernek és harcosnak nevezed magad: lásd, hová juttatott a nagy igyekezet! Napjaid fogytáig kéjeleghettél volna a tudatban, hogy a magad képére formáltad a jövőt, élvezhetted volna a Szövetség üres győzelmének áldásait... te mégis felkerekedtél, hogy igazságot tégy, hogy megízleltesd velem az orvosságodat, és most, hogy megtaláltál, döntened kell: küzdesz, és előbb a tagjaidat, aztán a nedveidet, végül a lelkedet veszted – vagy térden hódolsz nekem, hogy kezemből vehesd el a megváltó halált!
  Gorduin nem mozdult. Érezte a démonok közelségét, harmadik szemét résnyire nyitva felfogott valamit az áruló hatalmának kiterjedéséből... de látta a másik erővonalrendszert, a határt óvó szakrális mágia pókhálóját is, melynek csomópontjaiban percek óta gyűltek, és robbanással fenyegettek a haragvó energiák.
  – Vége már, Naizerd – mormolta, saját bűvereje maradékát összpontosítva az utolsó csapáshoz. A romtemplom padlója a gúlasakk táblájának legfelső mezeje volt, rajta a csúcsra vezető utat átvészelt gyalog- és vezérfigurával; ha belegondolt, efféle búcsúra vágyott egész életében, és ha lett volna istene, most hálát rebeg neki a pillanat nagyszerűségéért. – Vége, ha madárésszel nem is látod át: a tervednek befellegzett, a járványodra a YianYiel egyik oldalán sem tartanak igényt. Elmúlsz, mint a háború, amit Északra szabadítottál, meghalsz, mielőtt a létezéseddel a Keletet is megfertőznéd; sem az én hódolatomban, sem másokéban nem lesz részed többé.
Naizerd ereje végső megfeszítésével parancsolt megálljt a démonoknak: a valóság fonákján dagadozó iszonyat magának követelte prédáját.
  – Tier Nan Gorduin ~ sziszegte a nem emberi száj. – Gorduin a dicső, a rettenthetetlen hős, aki Niare istenének segedelmében reménykedik. Arra készülsz tán, hogy dallal ébreszd, és ellenem uszítsd a szunnyadó sárkányt? Azt reméled, képes lesz különbséget tenni köztünk, és haragja tüzében csak engem, az űzött vadat emészt el? – Naizerd felkacagott; a csonka falak tetejéről kövek hullottak, a gerinc fölé hajló csúcsok magasában némán várakozott a hó és a jég. – Hogyan fogod meggyőzni az ártatlanságodról? Hogy akarod átvészelni ezt a hőstettet, nagyeszű kalandozó?
  – Keveset tudsz rólam – sóhajtott a bárd. – Keveset ahhoz képest, hogy valaha az értesüléseidből éltél, és hogy, mint mondod, számítottál rám. – A közelgő démonokra hunyorított, aztán egy intéssel szabadjára engedte hatalmát: az égzengés, melyet az ideúton, egy tavaszi vihar idején raktározott el, iszonyú robajjal söpört végig a tájon, és egyetlen roppanással indította meg a havat, a köveket sodró, sziklákat morzsoló halálát, mely kétfelől zúdult a völgyre, és fehér áradatként, jégszilánk-taraját sok száz láb magasra emelve vágtatott a gerinc felé. – Egyetlen istennel sincs számadásom, ami pedig a hőstettemet illeti, nem akarom és nem is fogom átvészelni. Viszlát a pokolban, Naizerd!
  A démonok felüvöltöttek, a romtemplom köveit megreszkettető dübörgésre: az erővonalak összekuszálódtak, a valóság rései hét kor irtóztató nyomatékával zárultak össze eleven zsákmányukon. A vergődő homálylény vérének egy töredéke a mana csatornáin az áruló testébe tolult, és sötét áradatként tört elő sikolyra nyíló száján, írisz nélküli szemein, naftatömlőként dagadozó torkán.
  A Szem fekete könnyek záporában fejezte be ynevi pályafutását: Gorduin, mielőtt a másik, a fehér áradat a falakig ért, még hallotta sikolyát... aztán gyémántosan szikrázó hullám tornyosult fölé, és ahogy a démonokkal, a kövekkel, és a gerinc egy részével együtt őt is elsodorta, arra gondolt, hogy ez a halál a leghidegebb – és remélhetőleg a legutolsó – azok közt, melyek jelhordozóként, a világnak ebben a gyászos korában érik.
  
                                          ÖTÖDIK RÉSZ
  
                                      MENNYEK MÉRLEGE
  
  A Pyarron szerinti 3699. esztendő nyarán,
  Alborne Tercének harmadik havában,
  a Közép Birodalmának határán túl
  
  A felhők elvonultak, a tavasszal elárasztott földek színe türkizről nefritre változott, a Jégmadár-hegy kolostora azonban – mely korok óta dacolt az elemekkel a Világgyűrű peremén – inkább nyújtott komor, mint festői látványt. Sziklatalapzata égnek mutató ujjként szürkéllett a kaptatókat és völgyeket borító fenyvesek zöldjében, mintha maga Kaoraku formálta volna, hogy figyelmeztesse az erre vetődőket: útjuk a végső határ, a szférák szakadéka felé vezet.
  “Délnyugaton a hegyeket különös varázs hatja át” írja Niare Igrain Revalja, a tajkuni születésű Vuhszia Ven. “Nem mintha a természet részrehajló lenne a délnyugati táj iránt, hanem mert az itteni föld – a tengermellékihez és az északihoz mérten legalábbis – szikárnak mondható. A menny vizei világkorszakok óta öblítik-mossák, átjárják és sekély, ám sebes sodrású folyamokkal szabdalják testét. Ormainak egymásba nyúló láncolata ezer mérföldön át sem szakad meg, vízesései ezer láb magasból, a felhőkön túlról zuhognak alá, gyakorta rejtve gyémántfényű legyezők mögé a magasföld ékét, Rokszum kormányzójának három szigetre épült erődvárosát...”
  A beszámoló – melyet az esztéták máig az udvari irodalom gyöngyszemei közt tartanak számon – alig pár sorban emlékszik meg a Jégmadár-hegy kolostoráról: a településre koncentrál, melynek regényes szépsége zarándokok és művészek sokaságát ihlette meg a századok során. Liangszan-ként, a Szivárvány Honaként emlegették, s bár tiszte szerint katonai tábor, a Hagajtól Caukóig húzódó védvonal délnyugati bástyája volt, hírnevét ebben a világkorszakban inkább kalmárai, ékszerészei és kurtizánjai öregbítették.
  Tang Jongden, a Jégmadár-kolostor elöljárója négy emberöltő óta figyelte és csodálta Liangszant, de nem a szépséget, hanem a múltat kereste odalent. Idegen emlékeket, melyek az évtizedek múltával egyre ismerősebbnek rémlettek, arcokat és neveket, melyek homályba vesztek, majd ismét előtűntek a lomhán forgó Sorskerék küllői közt. Tudta, hogy mindaz, ami az övé volt, idővel az övé lesz megint: tang volt, aki aszkézis és elmélyülés révén jutott mind közelebb előző megtestesüléseinek emlékeihez. A gonddal megművelt földek, csatornák, gyalog- és hajóhidak, arany-zöld tetők és bíbor-fekete lobogók látványa különös vágyódással töltötte el – mintha szellemkezek rendezgették volna az anyagi világ építőköveit, hogy minden új változattal a lélek (s vele a hit) örökkévalóságát hirdessék.
  Liangszan – kétszázezer halandó és milliónyi szélben oldott lélek menedéke – a maga módján egyengette örökkévalóságba vezető útját. Természetes és emberkéz alkotta védművek, istenek és szellemek sokasága vigyázta, de sem az előbbiek, sem az utóbbiak nem óvhatták meg az igazi veszedelemtől, melynek közelsége tavaly, a Jáspis Császári Esztendőben vált nyilvánvalóvá, és a tartományéval együtt jócskán megzavarta a vén szerzetes nyugalmát is.
  Tatig Jongdent nem volt könnyű elmélyüléséből kizökkenteni. Iskolája a megértés kulcsát a megfigyelésben, a lealacsonyodás ellenszerét a távolságtartásban kereste, és mindkét vonatkozásban szép eredményeket könyvelhetett el. Számos történész és filozófus indult útnak a Jégmadár-hegyről, de kevesen szolgálták közülük a kormányzókat, a generálisokat vagy épp a Menny Fiát: nem a mának, hanem a holnapnak éltek, és mire papírra vetették a számukra rendelt utolsó madárkarom-jelet, a hasonlók társasága sem vonzotta őket többé: négyszögletűvé vált pupillával, fényből és szélből nyert szárnyakon emelkedtek a magasba, hogy a Kilencedik Határon túl Kaoraku legvégső misztériumába is beavatást nyerjenek.
  A vén elöljáró, bár mostanáig mindössze hét könyvet és néhány históriai értekezést hagyott világára, remélte, hogy neki is része lesz a megtiszteltetésben. Ha előbb nem, két-három emberöltő múltán, mikorra teste (melyet az Ónix Császári Esztendő végén, a Hideg Étel Éjjelén nemzett néma szolgálójának egy rég elporladt hajósgazda) a tisztaság tégelyévé válik, azaz végképp megszabadul a vágy, a kín és a félelem béklyóitól.
  Elmosolyodott. Vágyak nemigen gyötörték már, a kínokat is könnyebben viselte, mint valaha rég, az aggodalom azonban vele maradt, és álmatlan éjszakákat okozott volna akkor is, ha nem társul hozzá négy nemzedéknyi tapasztalat és történeti tudás. Elég emléket nyert vissza ahhoz, hogy jutalomnak tekintse jelenlegi pozícióját, a fagyokat, a sovány táplálékot, a falakat ostromló viharok bömbölését... és hogy rettegje a jövőt, mely (ebben nem kételkedett) sanyarú sorsot tartogat a vidék népének.
  Lehunyta szemét, és mert a valóság nefrit-bíbor-elefántcsont mintázata így sem halványult el, felpillantott megint, írópultján, mely szikomorból faragott sárkánylábakon terpeszkedett az ablak előtt, megsárgult papírtekercsek sorakoztak: féltett kincse és (egy kivétellel) személyes jóbarátja volt valamennyi. Tíz esztendőbe telt, hogy elsajátítsa a betűvetés mesterségét, húszba, hogy a mesterségből művészet legyen, és újabb fél évszázadba, hogy a kalligráfiától visszataláljon igazi szerelméhez, a historiográfiához. Hogy az utóbbi időben mégsem történelemmel, hanem mítoszokkal foglalkozott, éppúgy szükségszerű volt, mint az, hogy épp most, épp itt öltött testet, s bár munkája szenvtelenséget követelt, borzongva göngyölte ki egyetlen, ám annál makacsabb ellenségét, az ősi töredékekből összeállított jövendölést.
  “ ...kezdetben semmi sem létezett: sem tér, sem idő, sem valóság, sem jel, sem lét, sem nemlét: ebből keletkezett minden, ami látható és tapintható. Az első lény arc és alak nélkül, varázsos képességekkel született. Megnevezte magát:
  »Vagyok a keletkező világ ura, az őriző, a győzedelmes; minden, ami volt, minden, ami lesz, tőlem és általam való!«
  így szólott, s boldog volt, mert hatalma mindenekre kiterjedt, s örömét lelte a teljességben, melyet háborítatlanul birtokolt kétszázötvenezer éven át. A négy évszak és a hat világtáj még nem vált el egymástól, a nap, a holdak, a bolygók és a csillagképek dermedten álltak, a "•mennydörgés, a villámlás, az eső, a jég és a fagy nem követték az évszakok változásait. A földnek nem volt gazdája, az erdők és mezők növényei maguktól nőttek és szaporodtak. A hegyek már léteztek, de nem mozdultak, a folyók, is megvoltak már. de még nem indultak el a Közép tengere felé. Madarak és vadak is éltek, de senki sem vadászon rájuk. Istenek is léteztek, de nem hallgattak szútrákat, és nem uralkodtak ég és föld felett. Léteztek démonok, de még nem kezdhették el romboló munkájukat. Voltak betegségek, de még nem okoztak kínt és szenvedést. Volt táplálék, de senki sem fogyasztotta. A boldogság is létezett, de nem volt, aki felfogja, ahogy a nappal sem különbözött még az éjszakától.
  A világot átfogó Nyolc Vadon és Kilenc Határ magától keletkezett. Két fény támadt: a rőt és az ezüstkék, Morakami és Morakani, akik egymásba fogódzva öltöttek testet Tajkun szent hegyén. Ők alkották az embereket és a tárgyakat, ők adták a neveket, ők határozták meg az üdv és a baj nyolc alapjelét, és szabadon járták az általuk formált világot kétszázötvenezer éven át.
  ...a kétszázötvenezer év kiteltekor jött el Kaoraku a mindenségen túlról. Magába olvasztotta Morakami és Morakani lényegét, s kettősségüket megőrizve adott új értelmet a világ dolgainak. Elválasztotta a hat égtájat. Észak őréül Kao Mint jelölte ki; segédje a szél és a kövek ura, aki a telet hozza. Délen Kao Dai uralkodik, szolgája a nap, a tűz vigyázója, a nyár hozója. Kelet Trónján Kao Tűn ül áfák és tengerek urával, aki elhozza a tavaszt. Nyugat strázsája Kao Vej; őt az ércek ura, a lombhullás okozója segíti azóta is. Kaoraku elfoglalta helyét a Zeniten: ő volt a középpont, szolgái pedig mindannyian.
  A Nadir, a mélységen túli mélység azonban gazdátlan és sivár maradt. Itt gyülekeztek a föld és a csillagvilág démonai, kik önnön lényegükből alkották Jitrogamát, a romlás és a halálfejedelmét, hogy segítségével bosszút vegyenek minden elevenen. Jitrogama elválasztotta a nappalt az éjszakától, felhajította az égre a mennydörgést és a villámot, a jégesőt és a szökőárt, a fagyot és a tüzet, felhajított a világba nyolcvannégymillió betegséget és megszámlálhatatlan egyéb bajt. Ragadozókat teremtett, hogy pusztítsanak el mindent, ami a légben, a
  96 földön és a vizekben él. Létrehozta a viszályt és a harcot, ráuszította a vadakra a farkast, áfákra a baltát, a fűre a sarlót, az emberre az embert és a démonokat. Kaorakuval és a csillagistenekkel szembeállította a hitetlenséget, a létezőkkel az elmúlás ígéretét. Ő ásta alá a rendet, ő hozta létre a fegyverek mérgezett hegyét és a ruhákat, melyeken áthatolnak. Férget küldött a rizsre, rozsdát a fémre, köszvényt a csontra – a poklok ura és legfőbb vezére ő.
  Kaoraku birokra kelt vele, s mikor belátta, hogy meg nem ölheti, hegyekből formált gyűrűt a hely körül, hová hajdan alászállt – így szabott korlátot Jitrogama hatalmának, aki a világot szegélyező Nyolc Vadonba szorult, és azóta fertőzi az ott élőket a viszály és a háború mérgével.
  A győzedelmes Égi Sárkány ezután hívta létre Kin Cut, a Gyámolítót, aki a Közép Birodalmának első császára lett. Kin Cu célokat, törvényeket és hagyományt adott a népnek, Kaoraku azonban nem engedte, hogy egészen elfeledtesse a nyomorúságot és a halált: megalkotta a Sorskereket, a Zamszát, mely forgása közben fényt és árnyékot vet éltünkre, lelkünket pedig érdemünk szerint irányítja a magasság és a mélység kilencmillió stációja felé. Az árnyék múlandó, ám ahová urunk Morakani ujjával mutat, viszály és pártütés terem, villám cikázik, vért izzad a föld és könnyeket hullat a lég. így volt, így van és így lesz, míg a szférák magasában három lámpás ragyog, hogy Niare lakói sose feledjék a mindenség leckéjét, s hogy készen álljanak a harcra, mikor Jitrogama – kinek neve bosszú és emlékezés – új démont küld ellenük a Világgyűrűn túlról. A Jáspis jegyében érkezik, egy égi küldött szájával szól, de halál és pusztítás a célja mert Biur ő, a Mennyek Farkasa, ki megrabolja a reményt, elsorvasztja a hitet, és megrengetni vágyik Kin Cu nemzetségének arany trónusát... "
  Tang Jongden felpillantott a tekercsből, és várt: percek kellettek, hogy bensőjében elüljenek az iszonyat hullámai. Érezte, hogy a Sorskerék forgása gyorsul, hogy titka, melyet a téli viharok óta őriz, nem maradhat örökké titok... és megborzongatta a bizonyosság, hogy az elkövetkező hetekben a kalpa –  vagyis világkorszak – legfontosabb döntését kell meghoznia.
  Terhe súlyos volt, de nem háríthatta másra: ahhoz túl jól ismerte a környék hatalmasságait. Kő Sorin kormányzót például, aki – noha ifjabb éveiben minden közmunkát személyesen felügyelt – újabban alig mozdult palotájából, melyet szolgái és ágyasai mellett a környező hőforrások száznál több majmával osztott meg. Vagy Meng Jant, a két folyamra támaszkodó erődszakasz parancsnokát, aki – míg tisztjei a láthatárt kémlelték – hálószobájában tárgyalt a fogantatási engedélyre váró kézműves- és kalmárfeleségekkel. A túlzott jólét rontotta meg őket, és ez ártott meg a városnak is: a kényelem, mely a délnyugati határszél e festői zugát a haldoklók csalóka szépségével ruházta fel.
  A közvetlen veszély, ahogy esztendők óta mindig, keletről fenyegetett: a lázadó hadúr, Kvai Lom csapatai ezen a tavaszon is kirajzottak Cauko szívéből, hogy falvak és kereskedelmi állomások tucatjait rombolják le a két folyó közén. Tigriscímeres lobogóik megállíthatatlannak tűntek, az utolsó császári seregről, mely két éve, a tavaszi záporok idején lépte át a tartományi határt, hír sem érkezett többé – túlélői, ha voltak egyáltalán, északra menekültek, és magára hagyták Liangszant a védekezés és a határőrizet kettős terhével.
  Tang Jongden felsóhajtott. A hegyvidék szülötte lévén minden más anyagnál többre becsülte a követ, de tudta, hogy az erődvonal – melyet Kin Cu utódai száz meg száz nemzedék vére és verítéke árán létesítettek a Világgyűrű déli íve mentén – legfeljebb a kóborló oni törzsek számára jelent akadályt: a Nyolc Vadon lakói, mire idáig jutnak, sokkal komolyabbakat is leküzdöttek már. A Menny Fia az utóbbi évtizedben a külső fal javítgatása helyett a belső védművekre koncentrált, mindenki számára nyilvánvalóvá téve, hogy a  hadihelyzet  Cauko lázadóinak kedvez.
  Az uralkodói parancs világos volt: betakarítani a termést, tartani a várost, és végezni bárkivel, aki a Világgyűrűn túlról a Birodalom földjére merészkedik. Az ősz elöljáró ismerte e gyakorlatias könyörtelenség indítékait, tisztelte a törvényt, de nem szándékozott érvényt szerezni neki – ezért nem adott hírt Liangszan urainak a télvíz idején történtekről, ezért parancsolt hallgatást a pásztornak, aki a behatolást felfedezte, a szerzeteseknek, akikre a test elszállítását és őrzését. bízta... és bár az aggodalomra is, a gyanakvásra is alapos oka volt, türelmesen böngészte tovább az ősi szövegeket: még mindig hitte, hogy soraik közt az összes érintett számára elfogadható megoldást talál.
  Istenek és démonok.
  Füst- és halálszag a nyári ég kékjében.
  Tang Jongden összerezzent. Míg ujjai a tekercsekre rótt jelek madárnyom-íveit követték, óvó imákat mormolt, aggodalmát azonban a legszentebb szútrák szavai sem csillapíthatták. Előre irtózott a pillanattól, mikor mentségei elfogynak, mikor a világ, melytől emberöltők óta távolodik, döntésre kényszeríti – mikor az élet nevében, oly sok évtized múltán, ismét ölnie kell.
  A Jégmadár apró, már-már jelentéktelen kolostor volt. Parány a városhoz képest, melynek nyugalmára felügyelt, és porszem Niare szakrális védrendszerében, melyet a Szakadás – egy békétlen Hoan-dinasztia távozása – óta egyetlen külső hatalom sem tudott kikezdeni. A helyi szerzetesek képességei messze elmaradtak az udvari és a szentvidéki papokétól, a természeti csapások többségét azonban sikerrel hárították el, Liangszan és a hegyi falvak népe pedig gondoskodott róla, hogy se táplálékban, se dolgos kezekben ne szenvedjenek hiányt.
  A kolostor lakói – az érkező-távozó zarándokokat és növendékeket nem számítva alig kéttucatnyian – maguk sem riadtak vissza a munkától: durván faragott kövekből összerótt gát- és vezetékrendszerük tiszta vízzel, kertjük aromás és gyógynövények mellett zöldfélékkel látta el őket, de számítottak az adományok is, melyeket tartós élelmiszerekből és más úton pótolhatatlan kereskedelmi cikkekből állítottak össze a környékbeliek. Tang Jongden életében egyetlenegyszer fordult elő, hogy a közösség tartalékai végére ért: az Achát Császári Esztendőt követő ínség idején, mikor a fagy és a nélkülözés ezreket ölt meg a völgyben, és a legszívósabb gerincű hajókat is összeroppantotta a folyókon feltorlódó jég. A szerzetesek küzdöttek, amíg erejükből futotta, a harmadik hónap végén azonban a szellemvilágba menekültek a biztos pusztulás elől: míg imamalmaikat tovább pergette a szél, ők om-kábulatba dermedve várták a tavaszt, a Sorskerék újabb fordulatát. Hárman ott vesztek, a többi visszatért; tang Jongden máig őrizte az ébredés utáni első lélegzet ízét, és vele maradt a diadal érzése is, melyet tapasztalatlanságában a sajátjának hitt. Most, jó két évszázad múltán már csak abban volt bizonyos, hogy az történt, aminek történnie kellett, és mikor a Hosszú Télen eltávozottak növendékek, pásztorok és mesteremberek testében ismét felbukkantak, titkon sem kutatott tovább a miértek után. Mióta haja megfakult, és pupillájával együtt tekintete is változni kezdett, ritkán zökkent ki szemlélődő nyugalmából: ahhoz, hogy kétségei ismét elővegyék, igazi földindulásra volt szükség.
  A baj okozója tél derekán érkezett, és öt nap híján három hónapja hevert a sziklába vájt imakamrák egyikében, ahová állatbőrökbe csavartan, különös és riasztó tárgyaival együtt elhelyezték. Vagy elrejtették inkább? Igen, ez a megfelelő kifejezés. Elrejtették, hogy választ kapjanak tőle bizonyos kérdésekre – szavak nélkül persze, hisz holtukban beszélni csak a tulpák, a hideg húsban rabul ejtett lelkek képesek. Hogy a jövevény kicsoda-micsoda, tang Jongden nem tudhatta, a körülmények ismeretében azonban a legrosszabbra készült... az azóta történtek pedig csak fokozták zavarodottságát.
  Tudta, hogy a történtek híre előbb-utóbb a hatóságok fülébe jut, és igyekezett hasznára fordítani a Kaorakutól nyert haladékot: órákig, olykor napokig időzött az imakamrában, a testet, a tárgyakat, majd megint a testet vizsgálgatta úgy, ahogy csak egy magafajta képes, a rejtéllyel mégsem boldogult, és ez – bár az idegen jelenlegi állapotában sem neki, sem másoknak nem árthatott – már a fordulat előtt elvezette a félelemig.
  Padma Rinpo, a test felügyeletével megbízott türkizorvos az első hónap derekán jelentette a változást: híre a második legmeghökkentőbb hír volt az után, melyet a pásztor hozott, aki egy különösen komisz vihar túlélői után kutatva démonokba botlott a hóhatár felett.
  – Él – suttogta a türkizorvos, alig mozdítva vékony ajkait. Fiatal kora ellenére (alig hatvan telet látott) a mesterek közt tartották számon, és akár elöljárója, ő sem zökkent ki egykönnyen a beavatottak nyugalmából. – Halott volt, és most újra él; győződj meg róla személyesen, szárnyakra váró, aztán dönts, hogyan tovább: senki sincs köztünk, aki bölcsességedet kétségbe vonná.
  Tang Jongden bólintott, és ment; némán haladt társa nyomában a folyosón, a ködülte udvaron, a keskeny lépcsőkön át... és ugyanerre az útra indult most, a harmadik hónap végén is, mintha azt remélné, hogy az imakamrában – melyet a jövevény szívének első dobbanása óta éjjel-nappal őriztek a mézszín bőrű, borotvált fejű szerzetesek – padma Rinpo helyett az áhított bizonyosság vár rá.
  A Jégmadár-kolostor lakói sosem tétlenkedtek: évről évre újabb területeket hódítottak vissza az életnek mostoha környezetükből. A fagyok, a viharok és az érckemény sziklák alaposan megnehezítették munkájukat, de nem csak szokványos eszközökkel dolgoztak, és időben sem szenvedtek hiányt: a falak a századok során mind magasabbra nyúltak, a folyosókat és barlangszentélyeket mind mélyebbre vágták a világ kérgébe, a kinyert építőanyag pedig nem csupán idefent örvendett megbecsülésnek – a völgy építőmesterei esküdtek rá, hogy minden más kőnél készségesebben idomul akaratukhoz, s szinte tapinthatóan visszhangozza a korok alatt elnyelt imákat és himnuszokat.
  Tang Jongden, akinek tér- és időfogalma külsejénél is többet változott, rég megbékélt a gondolattal, hogy a megvilágosodás útja olykor lefelé vezet: szótlanul haladt a folyosók zsírmécsesekkel megvilágított útvesztőjében, kézjelekkel üdvözölte az ellebbenő vörös köntösöket, és biccentéssel az imakamra ajtajában szorongókat; a türkizorvos azonnal kitűnt közülük féloldalas – és aggódó – mosolyával.
  – Szólítottál, padma.
  – Óhajod szerint – bólintott amaz, és intett segédeinek, hogy tegyék szabaddá az utat. – Parancsod úgy szólt, hogy minden változásról értesítsünk, és a jelek most arra utalnak, hogy vendégünk álma... ha az volt egyáltalán... a végéhez közeledik.
  Tang Jongden dünnyögött valamit, és az alacsony szemöldökfa alatt átbújva közelebb lépett a derékaljhoz, melyen a hegyeken túlról jött teremtmény hevert. Nem tett rá olyan rémisztő benyomást, mint az első alkalommal: jégdarától fakó sörényét és szakállát leborotválták, keményre fagyott rongyait pengével nyitották meg, és rétegenként hántották le róla, hogy bizonytalan rendeltetésű tárgyainak zömével együtt megsemmisítsék. Kivételt csak a fegyverekkel és a bálvánnyal tettek: az előbbiek alapos vizsgálatot kívántak, az utóbbi mágikus fétis lehetett, melyet a szerzetesek – a pásztor történetéből okulva – meg sem próbáltak eltávolítani a pőrére vetkőztetett, jakfaggyúval és nárdusolajjal bedörzsölt idegen közeléből, akinek tagjait – ez a zúzódások piszkoslila foltjai ellenére is látszott – különös bőrképekkel, kígyóként tekergő, összefonódó és szétfutó vonalakkal jelölték meg a Nyolc Vadon tetoválómesterei.
  A kolostorbeliek minden részletre kiterjedő gondossággal feltérképezték, lemásolták, majd hosszas tépelődés után, a felkar és a térd energiacsatomáiba vezetett tűkkel, megtörték őket. Az idegen, ha érzett is fájdalmat, remekül titkolta. Nem élt, létezett csupán, vére, akár az igazálomba vonult aszkétáké, meglassulva keringett, mellkasa alig moccant, tajtékfehér szemei a semmibe néztek. Nem hallotta a falak közt visszhangzó kántálást, nem érezte a fertőtlenítő és rontásűző szerek illatát, mintha beérte volna a bizonyossággal, hogy törött csontjai összeforrtak, és hogy idővel (napok, hetek vagy hónapok múltán) elhalványulnak a tűszúrások nyomai is.
  – Az éjjel mozdult először – mondta most a türkizorvos, kérges keze két ujjával tapintva ki az érverést a teremtmény nyakán. – A köveket napkeltekor távolítottam el, és mert így kívántad, megoldottam a szíjakat is; ha ébredés után bajt okoz, csak az őrökre számíthatunk.
  Tang Jongden bólintott. A jövevényt nézte, akinek állat és koponyáját mostanra fekete moharétegként borította a friss szőrzet. Nem volt olyan hamvas árnyalatú, mint Niare lakóié, és a bőr is nélkülözte azt az életteli tónust, mely a hegyi embereknél vörösbe, a síkvidékieknél aranybarnába hajlik: fakóbb volt még a szemeknél is, melyek tompán és fenyegetően szürkéllettek a kamrában terjengő füst fátyla mögött.
  – Az ébredését -padma Rinpo önkéntelenül halkabbra fogta hangját – nem tarthatjuk titokban, és nem vethetünk gátat a szóbeszédnek sem. A környékbeliek máris aggódnak. Ha nem kapnak megnyugtató magyarázatot, előbb-utóbb a városi hatóságokhoz fordulnak oltalomért, és akkor...
  – Sorin kormányzó óvatos ember. Ha hírét veszi a történteknek, cenzorok útján puhatolózik majd, és míg bizonyságot nem szerez, se papokat, se katonákat nem enged a közelünkbe.
  – Épp elég baj, ha a betegeink elmaradnak. – A türkizorvos gondterhelten pillantott a hátán fekvő, alig észrevehetően lélegző idegenre. – A tél kemény, a Császári Esztendő kíméletlen volt; a falvak népe gondoskodást és nyugalmat kíván.
  Fél, alapította meg az elöljáró. Fél és cselekedni akar, mint minden épeszű ember. Az istenek bocsássák meg, hogy nem tehetek a kedvére, és ok irgalmazzanak valamennyiünknek, ha tévedek... ha ez a teremtmény mégis az, aminek a környékbeliek tartják!
  – Nézz rá – intett a derékalj felé. – Valóban veszedelmesnek látod?
  – A szem tévedhet, szárnyakra váró.
  – Akár az ész és a szív. – Tang Jongden a derékalj melletti zsámolyra térdelt, hogy újra szemügyre vegye a rajzolatokat és a hegeket a fakó bőrű testen. – Ezért kell bizonyosságot szereznünk, mielőtt cselekednénk: egy élet oktalan kioltása mindannyiunk karmáján otthagyná a nyomát.
  A padma eltűnődött, aztán fejet hajtva ereszkedett a halhatatlan mellé. Segédeinek egyike magvakat szórt a démonűző parazsára: füst szállongott a bronzserpenyő sárkánytorkot formázó nyílásain, az ablakra erősített imamalom a szélzúgás állhatatosságával morzsolta óvó mantráját.
  – Megbocsáss – suttogta a türkizorvos –, de hogyan deríthetünk fényt a jövevény természetére anélkül, hogy magunkat vagy másokat veszélybe sodornánk?
  – Lehetővé tesszük, hogy beszéljen hozzánk. Az ész vagy a szív szavával, egyre megy; csak az számít, hogy égi küldöttnek vagy ártó szellemnek bizonyul-e.
  Apadma felsóhajtott. Ismerte a jövendölést, de nem tulajdonított különösebb jelentőséget neki: szemében a Nyolc Vadon összes teremtménye egyformán démoninak rémlett.
  – Óvatosságot tanácsolok, uram. A hegyeken túli homály lakói csalárdak és veszedelmesek: ez a férfi, ha ember egyáltalán, puszta jelenlétével romlást hozhat ránk, az őrbálványa pedig...
  – Épp ez ejtett gondolkodóba. – Az elöljáró az arasznyi smaragdfigurára pillantott: az óidők harcosának vonások nélküli arca a hat világtáj felé szórta a mécsfényt. – Aki effélét hord magánál, és segítségével a halált is kijátssza, nem lehet akárki. Nagy utat járt be, és ha már eljutott idáig, egy újabb esélyt mindenképp megérdemel.
  – És ha méltatlannak bizonyul?
  – Visszaküldjük oda, ahonnan a szemünk láttára tért meg, és minden tőlünk telhetőt elkövetünk, hogy ott is maradjon.
  A türkizorvos megint sóhajtott, de nem erőltette a vitát: jól ismerte a halhatatlant, tudta, hogy egy-két lépéssel mindig előttük jár.
  – Mit vársz tőlem?
  – Hogy a tanúm légy. – Tang Jongden köntöse alá nyúlt, és bal öklébe zárta a nyakában függő bőrzacskót; ujjai közt összekoccantak a finoman metszett kövek. – Ezeket, akár a tieidet, delejes hatalommal ruházták fel az ősök. Te gyógyítasz, én válaszokat keresek a segítségükkel... és rendszerint meg is találom őket. – Vésetekkel ékes nefritrögöt rázott jobb tenyerébe: a türkizorvos tüstént megérezte a mágikus energiát, melynek rezgései borzongásként kúsztak végig teste korba-hálózatán. –  Tudással ajándékozzuk meg a jövevényt, hogy szólhassunk hozzá, és gondoskodunk róla, hogy minden kérdésre igazat feleljen. A hatás kiteljesedéséhez idő kell, de sokkal kevesebb annál, amennyit rendes körülmények közt a tanítására, a faggatására és a válaszok értelmezésére fordítanánk. – Tang Jongden társának nyújtotta a követ. – Tedd a nyelve alá, és üzenj, mihelyt magához tér: az első szó rendszerint többet mond a következő ezernél, és számunkra most mindennél fontosabb, hogy megismerjük, hogy megértsük őt.
  – Óhajod szerint.
  Az elöljáró felemelkedett, és elhagyta a kamrát. Nem ügyelt az irányra, hagyta, hogy lábai – és a mindenütt jelenlévő ősök – a nekik tetsző útra vezessék, és arra eszmélt, hogy nem érzi többé a zsírmécsesek füstjének fanyar szagát. Arcára nyeregtetők és kapubálványok árnya vetült, a szél eljátszadozott az övén lógó húzómalom csengettyűivel, s ez olyan volt, mintha valaki gyöngyöző kacajjal a nevén szólítaná... megtorpant hát, és szélesre tárta szelleme kapuit, hogy a folytatást se mulassza el.
  A kolostor belső udvarán állt, az origóban, mely kezdettől fogva létezett, és tanúja volt minden közelben zajló változásnak. Kövezetét szerzetesek, aszkéták és megvilágosodottak serege koptatta az ezredévek során: csak az arcok cserélődtek, az eszmék soha, és a Világgyűrű hóval borított csúcsai is ugyanúgy komorlottak odafent a kezdetekkor, mint ezen a nyári napon, melyet tang Jongden a falak hideg árnyékában inkább tavaszi hajnalnak érzett. Lehunyta szemét, hátha sikerül meglelnie a levegőben azt a bizonyos ízt, a Hosszú Telet követő ébredését... de nem lelte meg, és gyanította, hogy aligha fogja valaha is. Ami volt, elmúlt, a valóság milliónyi részletében változott, csak a nagy egész, a világ maradt ugyanolyan: még mindig nem nőtte ki az állandó forrongás és átalakulás gyermeki állapotát.
  Egy emberöltővel korábban keserűen felkacagott volna, most csak ezüstös szemöldökét vonta össze, s mikor a Világgerinc felé áramló szelek útját követve felpillantott, alakokat vett észre a falgyűrű magasában. Ismerte őket. Ismerte összes barátját és ellenségét, akik az idő országútján mögötte maradtak, és örömmel nyugtázta, hogy az utóbbiak közül egy sem fáradt a megmutatkozással. Az udvaron gyülekező szellemek kivétel nélkül barátok – de legalábbis jóakarók – voltak; egyesekkel máig folytatta évtizedekkel korábban kezdett eszmecseréit, mások először találták érdemesnek arra, hogy eljöjjenek, s most ott lebegtek szótlanul, mint a jégdara, mint a pára, melyet átjárnak, de el nem oszlatnak a zeniten arányló nap sugarai.
  – Mit tegyek? – suttogta az elöljáró az udvarra ereszkedett csendben, melyen át tisztán hallotta, sőt, meg is számlálhatta szíve súlyos dobbanásait. – Mit tegyek, hogy a dolgok az istenek kedve szerint változzanak, míg körös-körül vajúdik és lángol a világ?
  A szellemek sorai megbomlottak: néhányuk alászállt, lassú köröket rótt a szobrok között, mások eltűntek, hogy közelebb vagy távolabb öltsenek formát megint. Azok, akikhez a halhatatlant különösen bensőséges kapcsolat fűzte, a helyükön maradtak, és merőn bámultak zafírtüzű szemeikkel. Vértelen ajkuk szavakat formált, melyekben tang Jongden évtizedekkel, olykor évszázadokkal korábbi beszélgetéseik töredékeire ismert, s mert tisztában volt a léten túli lét könyörtelen törvényeivel, nem mozdult, nem kérdezett – minden figyelmét a sugallat értelmezése kötötte le.
  Türelem, üzente egy hóhajú aggastyán, akit apjaként tisztelt, aki felemelte és a tökéletesedés útjára vezette.
  Rejtőző szándék, tóditotta egy másik, akit egy százhúsz esztendővel korábbi lázadás zűrzavarában adtak kínhalálnak a tartományt dúló haramiák.
  A kardok találkoznak, közölte egy apró, törékenynek látszó nő, aki élete utolsó percéig lenyűgözte kitartásával és erejével.
  Aztán elmúlt. Véget ért, mintha soha el sem kezdődött volna: tang Jongden egyedül állt a széljárta udvaron, húzómalmának csengettyűi elnémultak, s neki össze kellett fonnia ujjait, hogy a gyomrában fészkelő remegés alábbhagyjon, majd belevesszen a mellében lüktető élet konok ütemébe.
  – Szárnyakra váró...?
  Az elöljáró felrezzent: mályvaszín köntösű, mályvaszín sapkás szerzetes, a jövevény kamráját őrző badganok rangidőse állt mellette. Cserzett bőrű arca akár a fatáblák aszkétáié, társa karját érintő jobbjának bütykei démonigázó sziklarögök.
  – Jól vagy, uram? – tudakolta rekedtes hangján, melyben soha véget nem érő utániak és éles, alig-emberi kiáltások emléke rezgett. – Padma Rinpo utasított, hogy kövesselek; jó ideje hiába próbál kapcsolatba lépni veled.
  A halhatatlan borzongva tekintett körül. Mikor az udvarra ért, a nap épp a falgyűrű felett izzott – mostanra félúton járt a főtemplom hétszer ívelt oromteteje felé, onnét melengette a világot erőtlen sugaraival. Tang Jongden úgy becsülte, két gongütésnyit töltött a két szféra határán, vakon és süketen mindenki számára, kivéve a szellemeket, arra gondolt, hogy hasonló utat járhatott be az imakamrában heverő idegen is... aztán arra, hogy nyilván jó okkal halogatta mostanáig az elkerülhetetlen visszatérést.
  – Minden rendben – fordult a cserzett bőrű harcmesterhez, és hogy szavainak nyomatékot adjon, megszorította a karján pihenő, botforgatástól és kötélvonástól kérges kezet. – Nyugtasd meg a padmát, és küldj valakit a nyugati szárnyba a kartográfusért és a jegyzőért; mire megérkeznek, én is ott leszek.
  – Óhajod szerint. – A szerzetes fejet hajtott és ment, köntöse mályvaszín vitorlaként dagadozott mögötte.
  Tang Jongden erőt vett magán, és nekiindult. Útba ejtette a csillagistenek szentélyét, melynek sziklaoltárán harminchat gyertyaláng hajladozott, darabos árnyakat vetve a Sorskerékkel egybefonódott kassziaindákra, és előbb szemeit, majd ajkát, szívét és gondolatait tisztította meg a talapzatból felbuzgó forrás vizével. Tudta, hogy a bőréről lepergő cseppek végleg maguk mögött hagyják a kolostort, hogy patakok és zuhatagok során átjutnak a Liangszant átszelő folyókig, melyek a Közép tengerébe torkollanak... és megnyugvással töltötte el, hogy ezen a módon maga is részévé válik a nagy egésznek, melyet Kin Cu óta a Menny Fiaiban, a sárkányszívű, égi lényegű császárokban testesül meg.
  Mire visszatért a sziklába vájt imakamrához, készen állt: minden, ami volt, minden, amivé lenni remélt, az előtte álló feladatra összpontosított; a döntésre, melyhez – különös fintora a sorsnak – épp gondjai forrásától, a fakó bőrű, tajtékszín szemű idegentől várt segítséget. Biccentéssel üdvözölte a kolostor kartográfusát, szemügyre vette a vázlatot, melyen, ha minden jól megy, estére a Világgyűrű gyenge pontját, a határon átvezető rejtekutat is bejelölhetik, hogy utóbb felkutassák és járhatatlanná tegyék, aztán a jegyzőhöz, egy vastag szájú fiatalemberhez fordult, akinek (újat tanulni csak újszerű helyzetből lehet) az elhangzottak megörökítésének feladatát szánta.
  – A jövevény őseink nyelvén szól majd – mondta. – Úgy, mintha világéletében ezt tanulta volna, de vigyázz: csak a nyelv a miénk, a gondolatok tőle származnak. Minden szóra és hangsúlyra ügyelj; az elemzéskor létfontosságú lehet valamennyi.
  – Megértettem – bólintott a fiatalember, és a fal mellé kuporodva, a nyakában hordott asztalkát térdére támasztva készült a próbatételhez.
  – Magához tér – közölte a türkizorvos, aki tang érkezése óta egy tapodtat sem mozdult a derékalj mellől. – Hall bennünket, akár az előző két alkalommal... és ha elég teát kap, talán a hangja sem hagyja cserben. – Előrehajolt és összerezzent, ahogy a tajtékfehér szemek vele mozdultak: minden pillanattal jobban örült, hogy hátát a környék (ha nem a tartomány) legkülönb harcmesterei fedezik. – Maradj veszteg! – szólt az idegenre. – Egy kő van a nyelved alatt, ami hozzásegít, hogy megértsd hazánk nyelvét, és válaszolhass a hozzád intézett kérdésekre. Ints a jobb kezeddel, ha felfogtad, de egyetlen hirtelen mozdulatot se tégy: fegyvereseink készen állnak, a tiszteletreméltó tang Jongden pedig még nem döntött a sorsod felől.
  A tajtékfehér szemű inai görcsösen feszültek, merev ujjai a fekhelyét borító irhát karistolták.
  – A válasz igenlő – sóhajtott a padma, és előbb a teával teli csészét, majd a jövevény fejét emelte meg. Az némán ivott, és ügyet sem vetett az állán végigcsorduló nedvességpatakokra; pillantása az elöljárót kísérte, aki miközben a türkizorvos mellé ereszkedett – tisztán hallotta sarujának baljós-sivár tengermoraját.
  – Ki vagy?
  Az idegen torkából darabos hangok törtek elő: a rég használatlan mell- és garatizmokat a kő varázsa sem bírhatta azonnali engedelmességre. Tang Jongdennek egy fuldoklót juttatott eszébe a látvány – hogy előző megtestesüléseinek egyike halt-e ilyen halált, vagy valaki más, aki közel állt hozzá, nem tudta eldönteni. Szánalom ébredt benne a férfi iránt, akihez úgy ragaszkodott az élet, hogy tört gerincű, összepréselt tüdejű roncsként sem eresztette... s mert tudta, hogy tárgyilagosságán milliók sorsa múlhat, szakított eredeti elképzelésével, és a nehezebb útra lépett. Erőt gyűjtött, és alábukott a tajtékfehér szemű lelkének kútjába, a tengerként morajló korba örvényébe, és bár mostanra szemernyi kétsége sem maradt afelől, hogy egy hasonló mutatványért valahol messze, valaha rég
  gyerekhangok csobbanások tavaszi ég rohanó víz az életével fizetett, nem hátrált meg: mind mélyebbre merült, és szelleme nyúlványait kiterjesztve, minden rezdülésre ügyelve tapogatózott a jövevény titka után.
  – Utazó vagy – suttogta lehunyt szemmel. – Utazó, aki eltért az iránytól, mert... – egy örökkévalóságnak rémlő pillanatig bolyongott az összefonódó indítékok hínár-erdejében – ...mert sokallottad a terhet, melyet akaratod ellenére hordoztál. A hazád, a hited, az álmaid, a reményeid... a végzet túl gyakran rabolt meg, és mikor a szabadságod illúziója is veszni látszott, eltökélted, hogy azt a keveset, ami megmaradt belőled, önként veted oda neki.
  A türkizorvos szeme az aszkétaképű harcmesterre villant, aki megrázta fejét: a maga egyszerűbb eszközeivel csak a morajt érzékelte, de ez is elég volt, hogy belássa: az elöljárót nem fenyegeti veszély.
  – Nem ide készültél – mormolta tang Jongden megrendülten. – Nincs urad. nincsenek terveid és nincsenek céljaid sem; nem vagy Jitrogama küldötte, nem vagy ellenség, nem lehetsz Biur... – Levegőért kapkodva hallgatott el; minden lélekjelenlétére szükség volt, hogy lezárja a szellem csatornáit, melyeken át fekete áradatként zúdult rá mindaz, amit a poklok ura az ember – a jelek szerint nem csak a halandó ember – osztályrészévé tett. A megbánás. A kiábrándultság. A fájdalom. Ráébredt, hogy a tajtékfehér szemű a halált kereste a Nyolc Vadon hegyei közt, s mikor idáig jutott, egyszerre meglátta a rendszert a rendszertelenségben az isteni akaratot a látszólag összefüggéstelen mozzanatok láncolatában. Halhatatlan-érzékei egy villanásra elé tárták a jövőt, Liangszan veszedelmét, az egymásnak feszülő hadsorokat, a vért a Mennyei Trón arany lépcsőin, a vezényszóra kibomló nyílernyőket, a rakétasortüzeket, lovak és emberek sikolyát; az emberarcú démont, akit egy démonarcú ember és ezernyi idegen lándzsa szolgál, a fekete hajú, fekete szemű sáling lányt, a vágtató egyszarvút a Szentvidék havában, az éjszaka vizeit, a suhogó szárnyakat, a világát fenyegető végpusztulást... és tudta, igen, valamiképp tudta, hogy az események itt és most, az ő közreműködésével vesznek új, kedvezőbb irányt.
  A jövőre nyiló ablak bezárult, az iszonyat képei smaragdszín derengésben enyésztek el, de magukkal ragadták a bizonytalanságot is. Tang Jongden rátalált a válaszra, az ellensúlyra, mely a megfelelő pillanatban a megfelelő irányba mozdítja a Sorskereket – a többin éppúgy nem változtathatott, ahogy a Közép tengere felé hömpölygő folyamoknak sem parancsolhatott megálljt, és ez a felismerés különös, végzetszerű nyugalommal töltötte el. Idő kell, hogy a diadalérzésből levertség, a megkönnyebbülésből félelem legyen – talán meg sem éri, hogy bekövetkezzék, de ez sem számít többé; nem számít más, csak hogy bevégezze a küldetést, melynek kedvéért épp itt. épp most öltött testet, s melyhez viszonyítva az is mellékes, szárnyakon vagy véres torzóként távozik-e az élők világból.
  Nézte a tajtékfehér szemű férfit, a jövő fura zálogát, és bánta, hogy a maga teljességében sosem tárhatja elé mindazt, amiben általa – és helyette – látott az imént. Összefonta ujjait, összeszorította fogát, és addig számolta szíve dobbanásait, míg a remegés alábbhagyott. Erősnek kell lennie, hogy az eseményeket mederben tarthassa; erősnek, hogy oltalmazhassa és felkészíthesse az idegent a megpróbáltatásokra, melyek a Birodalom földjén várják.
  – Ameno –  mormolta, aztán, mint aki varázsszót citál, elismételte, és megtoldotta egy ősi fohásszal: – Ita mo asune o toku' rono tabáni ga!
  A jegyző tusba mártott ecsetje megállt a levegőben: arcán megrendüléssel keveredő értetlenség tükröződött.
  – Mester...?
  Tang Jongden nem nézett fel; a jövevény tajtékfehér szemei ellenállhatatlanul vonzották tekintetét.
  – Áldott a te jöveteled, és áldott nem szűnő fájdalmad is – dünnyögte. – Mantra, melyet eleink a rokszumi tekercseken, kétezerkétszáz hasonlóval együtt hagytak ránk. Nem tartja távol a hideget, nem teszi elviselhetőbbé a nélkülözést, de méltóképp üdvözli az égi küldötteit, akár az élet, akár a halál üzenetét hozzák.
  – Küldött, mester? – A fiatalember látható aggodalommal húzódott távolabb a derékaljtól. – Úgy érted, az Égi …                                     
  – Az Égi Farkas közeleg – bólintott az elöljáró, remélve, hogy nyugalmából átsugárzik valami a körötte szorongókba is. – Jön, hogy beteljesítse Jitrogama bosszúját... de nem ebben a férfiban lakozik. Ő Kaoraku kegyelmével érkezett. Köztünk él majd, hogy megtisztuljon, megerősödjön, és a kellő pillanatban megtegye, amit csak ő, és csak a mi segítségünkkel tehet meg: hogy felkutassa, viadalra kényszerítse és legyőzze Biurt.
  A nyomás iszonyatos, a sötétség határtalan, a hideg halál éppoly hideg volt, amilyennek lennie kellett – a baj később, a mennybe (vagy pokolba?) vezető úton történt.
  Gorduin látta közeledni a fehér hullámot, hallotta a megroggyanó falak, a szétporló kövek csikorgását, aztán, ahogy a lavina előtt száguldó, hóportól sűrű levegő mellbe taszította, nem látott, nem hallott, és nem is érzett többé. Zuhanás emléke kísértette, mely éppúgy lehetett káprázat, mint élete utolsó pillanatának kristályos jégbe dermedt lenyomata. Nem járt fájdalommal, hisz ahová a hullám sodorta, fájdalom sem létezett már... a sziklákat morzsoló, bömbölve északkeletnek zúduló áradat porszeme azonban, mely pillanatokkal korábban még arcot, nevet és fegyvert viselt, változatlanul ő, az Ilanorból elszármazott, kevert vérű kalandozó volt.
  A lét és nemlét közti átmenetet is ekként tapasztalta meg, s akár az első alkalommal, most sem tudott irányt rendelni hozzá. A mozgás – ha mozgás volt egyáltalán a kiterjedéssel együtt értelmét veszítette, a mindenség elmosódó derengésbe veszett, mely ködként ülte meg a határtalanság fekete vizeit, az óceánt, ahol emlék és gondolat a fájdalommal együtt enyészik el. Ez volt a legvégső határ, melyet test és szellem közösen sosem léphet át, s a szikra, mely néhány évtizeden át Tier Nan Gorduinként létezett, engedett vonzásának: úgy áhította a feledést, mint növény az esőt, és remélte, hogy mégsem volt hiábavaló a sok fáradozás.
  Aztán éles fény csapott rá a távlatok nélküli tér egy pontjából, melyet értelme maradékával egy magasabb létsíkra nyíló kapunak vélt. Menekülni próbált, az azonban, aki a gazda magabiztosságával kígyózott át a dimenziók résén, gyorsabbnak bizonyult nála. Ahogy roppant szárnyai kitárultak, a feledés vizeire éjszaka borult,
  
  
  Igazi éjszaka, melynek csillagait arany-zöld napokként ragyogták túl a sosem rezdülő, ősöreg szemek.
  – Nem mehetsz tovább – szólt a Sárkány, akinek hangjában (a pőrén vacogó alig-Gorduin legalábbis így érezte) milliónyi ember és más szerzet hangja rezgett. – Ez az út nem a te utad, másfelé távoznod pedig korai lenne még: amit végnek hittél, csupán a kezdet, mely minden szándéknak és célnak új értelmet ad. – A roppant fej közelebb hajolt, a pikkelyes gerinc úgy ívelt át az éj szakadékán, mintha az egész világot körülérné. – Térj vissza, tedd, amit tenned kell, és bízz: szolgálatodat a Végső Napnyugtáig kamatostul viszonzom majd.
  Az alig-Gorduin átlátta az ellenkezés céltalanságát, és lassan, kelletlenül változtatott irányt: borzongatta a hideg és a bizonyosság, hogy odafent, az éles fény forrásánál az anyagi világ lerázott béklyói, a megtöretett test gyötrelmei várják.
  – Emlékezz – mennydörögték az éjben lángoló napok.
  – Emlékezz, ahogy én emlékezem, és küzdj, ahogy a kezdetek óta küzdesz: a hídnál, ahol a kardok találkoznak, a részekből ismét egész lehet!
  A felfelé szálló szikra keveset értett, de mind többet érzett a vele történtekből. A tér hasadékán át madártávlatból szemlélte a fennsíkot, melyet maga mögött hagyott, de valamiképp része volt a fehér áradatnak is, mely Naizerd menedékét elsöpörve nevesincs völgyeken át zúdult tovább, szelével és törmelékével sziklákat, fákat morzsolt szét... és földöntúli dübörgéssel csapott át Niare határán, hogy ötven láb magas hótorlaszként rekedjen meg egy szurdokban, melyek túlfelén fagymarta szirtek, dermedt folyamok és zúgó fenyvesek vigyázták a Jégmadár-hegy ódon kolostorát.
  Nem tudott számot adni a pillanatról, mikor a két nézőpontból egy, a szférák közti lebegésből evilági lidércálom lett. Újra volt teste, de nem volt akarata, és nem volt ereje sem, hogy uralkodjon felette. Belső ideje széttöredezett, sebeit tűzként perzselte a fagy, és nem hozott megkönnyebbülést a smaragdszín ragyogás sem: feltámadt, világosságra cserélte a sötétséget, szélzúgásra a jégropogást, aztán elenyészett anélkül, hogy kínjait csillapította volna. Mindaz, ami Tier Nan Gorduinból maradt, apró szikra volt egy holttest ametisztrögökké fagyott szemeiben – kevés még ahhoz is, hogy egy hóhatáron túlra merészkedett niarei pásztor döbbenetét fejvesztett meneküléssé változtassa.
  A vágott szemű férfi lassan közelített, össze-összekoccanó fogakkal vette szemügyre a testet, és visszahúzódott anélkül, hogy megérintette volna... másnap azonban többedmagával tért vissza, és a bárdnak, aki halálmély álmában kilenc borostyánoszlop kilenc arctalan lakójával vitázott, tűrnie kellett, hogy egy igásállat hátára kötve máshová vigyék, hogy pengéikkel utolsó ruhadarabjaitól, még hajától és szakállától is megszabadítsák, hogy élettelennek látszó testébe tűket döfjenek... és míg a sziklafalú kriptájában érthetetlen nyelvű kántálás visszhangzott, ő maga hasztalan kutatott a beszéd adománya, a vérrel együtt torkába dermedt hangok és szavak után.
  Megbecsülni sem tudta, milyen tempóban múlik az idő: a fény és a sötétség váltakozása csak arra volt jó, hogy lidércálmainak árapályszerű ritmust kölcsönözzön. Önmaga volt, és mégsem: abban a titkos zugban, ahol lelkét őrizgette, négy-öt különböző korú Gorduin gyürkőzött egyszerre a múlt árnyaival. Ott volt, Gerum, ott volt Syra, a Szkald, Calyd Karnelian, Liu, az igazi és a hamis Sigil, sőt, Alyr Arkhon is: a maguk játékát játszották, a maguk monológját szavalták mindannyian, és kiszámított kegyetlenséggel foszlottak szét, valahányszor közelíteni próbált hozzájuk.
  Idővel – napok, hetek vagy hónapok múltán – feltámadt benne a félsz, hogy örökre itt ragad, hogy kiválasztotthoz méltatlan kísérletéért a pokol tornácára száműzetett, és meglepő erővel vetett lobot benne a menekülés vágya. Mozdulni akart és kiáltani, harcban visszavenni, ami az övé – és azon kapta magát, hogy valami megváltozik.
  Hogy súllyal és kiterjedéssel bír.
  Hogy tagjaiban törések fájdalma lüktet.
  Hogy levegőért kapkod, fogódzót keres... aztán tehetetlenül hanyatlik vissza egy keskeny derékaljra, és tovább ringatózik a helyiséget betöltő imák és ráolvasások hullámain.
  Az érzésben csak pillanatokig telt öröme: vándoréletének terhe ólomsúllyal nehezedett a mellére. Ráébredt, hogy menekülési kísérlete kudarcot vallott, hogy a szabadulás küszöbén maga Kaoraku parancsolt megálljt neki – és ahogy az Égi Sárkány rőten lebbenő köntösű, mézszín bőrű gyermekei köré gyűltek, ahhoz sem érzett elegendő erőt, hogy a lábuk elé köpje azt a nyavalyás követ a nyelve alól.
  Érzékelte, hogy vezetőjük – vékony csontú, fehér hajú, furán szögletes pillantású öregember – beszél, és mikor a szavak zenéje
  ameno
  ita mo asune o toku 'rono tabaru ga mellett azok értelme is eljutott hozzá, végre meglelte saját hangját. Meglelte, és mert testében mind vadabbal tombolt a fájdalom, olyasmit kért, amit korábban soha; a végső adományt, mely a legyőzött vagy megnyomorodott fegyverforgatóknak a világ minden zugában kijár.
  – Öljetek meg – suttogta.
  De nem ölték meg.
  Gondoskodtak róla, hogy mély, álomtalan álomba merüljön, aztán tovább bűvölték főzeteikkel, köveikkel és ráolvasásaikkal, és mire legközelebb feleszmélt, már képes volt gondolkodni, képes volt mérlegelni –  annyira mindenképp, hogy a szerzeteseknek ne kelljen többé saját magától félteniük
  Az ébredést követő harmadik napon kisebbre cserélték a nefritrögöt a nyelve alatt. Remek darab volt, az éjszaka folyamán száz meg száz új szóval ismertette meg, és rávilágított olyan összefüggésekre is, melyekre a gyakorlatban csak hónapok vagy évek múltán figyel fel az ember: a létigék állandó jelen idejére, a tempó- és nyomatékváltásokra a kiejtésben, melyek a legegyszerűbb mondatokat is műalkotássá nemesítik. Saját műalkotásai egyenlőre nélkülözték ezt a kifinomultságot, de hozzásegítették, hogy magára találjon, és – némi túlzással – ismét saját kezébe vegye sorsát.
  A fájdalom fokozatosan enyhült. Az ébredést követő nyolcadik éjszakát már niarei közreműködés nélkül aludta végig, a kilencedik reggelen bizonytalan vágy ébredt benne a járás iránt, a tizenkettediken segítség nélkül állt talpra, és két vörös köntösű alaktól fedezve a szemközti falig botorkált: nem nagy teljesítmény, de olyasvalakitől, aki egy lavinával érkezett, és a legszerényebb becslései szerint is napokat töltött hóba fúlt szurdok mélyén, kezdetnek megteszi.
  Nehéz volt persze, mint minden valamire való kezdet – annyira, hogy Gorduin jó darabig nem is próbálkozott mással. Üresnek és hidegnek érezte magát; a szökési kísérlet minden tartalékát felemésztette. Az útfélen maradt társak, a havon vöröslő foltok, a Naizerd-arcú, Naizerd szavú förtelem sikolyai mintha nem is az ő emlékei lettek volna... pedig azok voltak, és pár napnyi nyugalom után ismét mérgezni kezdték álmait a befejezetlenség érzésével.
  Ki kell derítenie, mi történt.
  Hogy valóban olyan eredményes volt-e, amilyennek a doraniak – köztük a nagyeszű Alyr Arkhon – régi-új játékszerüket hinni szeretik.
  Bizonyosságot akart, de nem ronthatott ajtóstul a házba; eleget hallott és okult ahhoz, hogy belássa: minden lépésre, minden ismerős-idegen szóra ügyelnie kell. Napokig figyelt, egyedi vonásokat keresett a köntösökhöz tartozó szél- és napcserzette arcokon, melyek úgy cserélődtek körülötte, mintha épp ettől a fogódzótól akarnák megfosztani. Elámult a gondosságon, mellyel aprócseprő teendőiket végezték, a fegyelmezettség és a derű sajátos vegyülékén, mely aurájukból sugárzott... és minden nap bánta, hogy nem szentelt több figyelmet Liu történeteinek annak idején. Az Erionban és másutt terjengő mendemondák alapján keményebb bánásmódot várt, s bár nem zárhatta ki, hogy a niareieket sajátos visszatérése zavarta meg, félelem nélkül tekintett a jövőbe: úgy ítélte, az eddigieknél komiszabb meglepetéseket a Közép Birodalma sem tartogathat neki.
  Az ősz sörényű, különös tekintetű öregember a tizenhetedik napon tért vissza. Kíséret nélkül, a szerzetesek dísztelen köntösében jött, és nem fáradt azzal, hogy bárkit kiparancsoljon: övéi elég fegyelmezettnek tűntek ahhoz, hogy csak azt hallják meg, ami rájuk tartozik.
  – Jongden a nevem – mondta a derékalj mellé kuporodva. A mosoly sokat fiatalított ábrázatán, Gorduin azonban, aki lassan nyiladozó harmadik szemét is segítségül hívta, rádöbbent, hogy sokkal vénebb annál, amilyennek látszik, és hogy szögletes pupillái teszik olyan megkapóvá pillantását.
  – Jongden – visszhangozta. Napok óta várt erre az alkalomra, és igyekezett szélesre tárni elméjét a nefritkő varázsa előtt; remélte, vendéglátója csak a nyíltságot érzékeli, a vele járó erőfeszítést nem. – Tier Nan Gorduin. Köszönettel tartozom neked, társaidnak és e vidék isteneinek: menedék és ápolás híján az utazók szerencséje sem óvhatott volna meg a legrosszabbtól odakint.
  Az öreg komolyan bólintott, tekintetében azonban változatlanul ott fénylett a bölcsesség érlelte derű. Örült volna valamiféle magyarázatnak, de nem várt ilyesmit a jövevénytől, akinek – a Nyolc Vadon szülötte lévén – jó oka volt a bizalmatlanságra minden más teremtmény iránt.
  – Utazó vagy hát – mormolta, és biccentéssel köszönte meg a párálló italt, melyet a hosszú arcú, vastag ajkú kirurgus – vagy türkizorvos? – apró, festetlen csészében nyújtott neki. – A testalkatod, a felszerelésed és a sebhelyeid láttán inkább harcosnak véltelek. – Megint mosolygott, és a bárd azon kapta magát, hogy követi példáját; a nefritrög jóvoltából épp most tudatosult benne, hogy a csészéből az arura-gyökér (bármi legyen is az) fanyar illata száll. – Poggyászod nagyobb része sajnálatos módon elveszett; a megmaradt tárgyakat, főként fegyvereket, a szomszédos helyiségben gyűjtöttük össze. Hogy milyen titkokat rejtegetnek, nem tisztünk firtatni; ha eljön az ideje, visszakapod valamennyit.
  Gorduin mély lélegzetet vett. Nem kételkedett a niarei őszinteségében, hatodik érzéke azonban arra figyelmeztette, hogy engedékenysége mögött sajátos érdek- és szándékrendszer lappang.
  – Fogoly vagyok?
  – Vendég – mosolygott az elöljáró. – Törvényeink megkövetelik, hogy feltartóztassuk és a hatóságok kezére adjuk az erre vetődő idegeneket, de a gyakorlatban ritkán kényszerülünk ilyesmire: a magadfajták többnyire csak a nyomaikat, olykor a holttestüket hagyják hátra nekünk. Az előbbieket nem követjük, az utóbbiakról úgy gondoskodunk, mintha a sajátjaink lennének: tűz által szabadítjuk fel lelküket, hogy a hegyeken át a Nyolc Vadon bálványaihoz térhessenek.
  Gorduin maga elé bámult, és arra rezzent fel, hogy a türkizorvos az ő csészéjét is teletölti.
  – A törvényeitek – mormolta – azt is előírják, hogy minden magamfajtával végeznetek kell. Mi késztetett rá, hogy velem kivételt tégy?
  A türkizorvos keze megrezdült a levegőben, a derékaljat borító irhára barna cseppek hulltak, tang Jongden azonban nyugodt maradt, és állta a jövevény tekintetét.
  – Halott voltál. Nyilvánvalóan és visszavonhatatlanul; azzal, hogy a testedet tovább őriztük a szokásosnál, csak a temetkezési hagyomány ellen vétettünk, a törvények ellen nem.
  Gorduin bólintott, rézsút eltartott ballal emelte ajkához a csészét... és nyugtázta, hogy ezzel sem lepte meg igazán a niareit.
  – Számítottatok rá, hogy visszatérek. Talán utánam is nyúltatok a bardóba, hogy siettessetek; tudom, hogy néhányan közületek képesek rá.
  – Sokat tudsz rólunk. – Az elöljáró már nem tartott attól, hogy csak a szavak szintjén ért szót a Nyolc Vadon szülöttével. – Nehéz lehetett a te világodban avatott tanítóra lelni. Megtisztelnéd azzal, hogy megnevezed őt?
  – Liunak hívták. Egy hosszúra nyúlt hajóúton akadtunk össze, és barátokként váltunk el egy rideg kőváros, bizonyos Doran kapujában, ahol elfogadtam a végzetemet.
  – Liu... – A tang arcán barázdák mélyültek el, ahogy felidézte és mérlegelte a szóhoz tartozó képzeteket. – Nem mesternév. A viselője szinte gyermek volt még, ugye?
  – Férfi volt, és remélem, változatlanul az. A Hagaj tartománybeli Gomenben született, az Ezer Szó kolostorában tanult, és valami belháború miatt küldték a hegyeken túlra. Tőle tudom, hogy ideát az élet is, a halál is mást jelent, hogy Örök Körforgást zamszának, a túlvilágot bardónak, a császárotokat a Menny Fiának nevezitek, hogy a távolságot mérföld helyett meiben méritek... és hogy azok a hallgatag fickók odakint nem közönséges szerzetesek, hanem badganok, a botvívás és a pusztakezes harc mesterei, akiket nyilván merő figyelmességből állítottál az ajtóm elé.
  Nem emelte fel a hangját, nehogy a nyelve alatt lüktető kaviccsal együtt a fonalat is elveszítse, és a türkizorvossal együtt rezzent össze a vén tang kacajára: hasonló neszt évtizedek óta nem visszhangoztak a rideg kőfalak.
  – Az őrség a te biztonságodat hivatott szavatolni, ameno.
  – Gorduin a nevem. – A bárd várt egy sort, de hiába: kolonca adós maradt az új szó értelmével. – Értsem úgy, hogy felétek még a hamvasztásra váró halottak sincsenek biztonságban?
  Az elöljáró tűnődve kortyolta teáját; lerítt róla, hogy türelmét nem percekig vagy órákig tartó próbákon edzették.
  – A helyi hatóságok számára sosem léteztél – mondta végül. – Eltitkoltuk az érkezésedet, hogy választ találjunk néhány aggasztó kérdésre kiléteddel és céljaiddal kapcsolatban. A tartományi székhely, Liangszan papjai ugyanezt tennék, csak másképp: irtóztatják őket az olyan meglepetések, amikben bennünket részeltettél. Rettegnek a Nyolc Vadon démonaitól, akár a pásztorok, akik idáig cipeltek... és máris többet tudnak rólad a kívánatosnál.
  – Ők találtak rám?
  – Igen.
  – Hol és mikor?
  – A téli viharok utóján, hat mérföldnyire délnyugatra, egy gleccser oldalában. A görgeteg moraját két nappal korábban hallották, és attól féltek...
  – Csak engem ástak elő? – vágott a szavába Gorduin. – Engem, senki mást?
  A tang kutató pillantást vetett rá.
  – A korbád mintázata megváltozott. Félsz valakitől? A bárd Naizerd sikolyára, a fekete vérfelhőben vonagló nyúlványokra gondolt, és önkéntelenül emelte halántékához remegő jobbját.
  – Inkább az emlékétől. Túl soká cipeltem a gondját, azt hiszem.
  – Az ellenséged volt?
  – Az egész világé. Százezrek nyomorúsága és halála száradt a lelkén... és mikor rátaláltam, épp erre tartott a hegyeken át.
  A szögletes pupillájú szemek megrebbentek, a kérges kezek ujjai támaszt keresve fonódtak össze: a niarei gyakorlat szülte biztonsággal uralkodott érzelmein. Gorduin érezte, hogy az elméjébe tekint, és hagyta, hogy a fennsíkon vívott küzdelem képei a találkozás, majd a lejtőkön végigsöprő áradat iszonyatáig vezessék.
  – Harcba szálltál vele – suttogta az öreg. – Küzdöttél, és mikor beláttad, hogy nem győzhetsz másképp, úgy döntöttél, magaddal együtt pusztítod el. – Közelebb hajolt a fellegszürke szemű jövevényhez, akinek ábrázatát zorddá, már-már rémisztővé tette a jobb arcfelén végighúzódó sebhely. – Ezért indítottad el a lavinát?
  – Ezért.
  – Tudtad, hogy te nem...
  – Hogy nem halhatok meg? – Gorduin elhúzta a száját. – Majd' két éve tudom, de egy pillanatra sem örültem neki. Mindent egy lapra tettem fel: megpróbáltam kijátszani a végzetet, hátha meggyűlöl, és a hó alatt maraszt.
  Tang Jongden eltűnődött. Újra hallotta a tengermorajt, a megzavart korba háborgását, és sajnálta, hogy otthon helyett csak menedéket, az áhított békesség helyett csak haladékot és útmutatást adhat a jövevénynek.
  – Másra rendeltettél – mondta. – Hosszú út áll mögötted, különös és ádáz hatalmak küzdöttek lelkedért, mégis célba értél, hogy urunk akaratát beteljesítsd.
  A bárd fanyar mosollyal pillantott rá.
  – Tehát mégis fogoly vagyok.
  – Szabad vagy, amennyire e világ teremtményei közül bárki szabad lehet. Az én dolgom az, hogy ápoljalak és oltalmazzalak, amíg tehetem, és mihelyt elég erős leszel ahhoz, hogy idolodat szolgálatba állítsd, más munkát adok a badganoknak is.
  Idő kellett, hogy Gorduin felismerje az elhangzottak jelentőségét, és mikor eljutott a végkövetkeztetésig, ismét meglódult vele a világ. Legyőzte a végső ellenséget, átlépte a mindenki számára átléphetetlen határt – azt a földet tapodta, melyen kalandozó századévek óta nem járt, más istenek hatalma korok óta nem érvényesült... és míg a bizakodó mosolyú tang a csészékkel bíbelődött, ő remegő kézzel nyúlt a derékalj mellett fénylő szobrocska után.
  – Erről az idolról beszélsz?
  – Igen. Fogalmam sincs, miféle erő hatja át, de láttam, mire képes: óriás volt, mikor kiemelkedett veled a hófolyamból, és úgy mozgott, akár egy anya szülte lény. – Tang Jongden mosolygott. – A pásztor, aki az emlékkel megajándékozott, úgy megrémült, hogy tán még most is hallgat a történtekről. Hogy a társai meddig győzik, nem tudom; szívük joga, hogy félelmüket, minden tiltás dacára, fecsegéssel csillapítsák.
  – Remek – suttogta Gorduin, és úgy szorította a szobrot, hogy a keze is belesajdult. A tárgy, melynek életét köszönhette, az Eraman MacLierként megismert fegyvertárs búcsúajándéka, Shenwal titokzatos mágusainak smaragdból metszett bálványa volt.
  
                                                      5
  
  Négyezer mérfölddel keletebbre, ott, ahol a Nagy Óceán Jindao-tengerként emlegetett öble Ynev testébe mart, és tajtékzó vízzel ostromolta a Világgyűrű árnyékában heverő partokat, napok óta tombolt a Mun, az Őriző Vihar.
  Akik látták, némán figyelték, akik érezték, sztoikus nyugalommal fogadták jöttét: az élet sosem volt könnyű, az időjárás sosem volt kíméletes errefelé. Világkorszakok munkájával kerekítette le a szirtek éleit, görgetegekkel szabott új irányt a Gyűrű déli lejtőin alázúduló vizeknek, a táj legifjabb képződményével, a csúcsok közt tátongó, erdős hasadékkal azonban nem tudott mit kezdeni. A gyúporral tépett nyílás, mely keletkezésekor nyolc mérföld szélességű törmelékszőnyeggel kövezte a tenger felé hömpölygő tömegek útját, Enogai Watan hadmérnökeinek műve volt: a kapu, melyen át a lázadó herceg hűbéreseivel és hadinépével együtt távozott a Közép Birodalmából, hogy saját uradalmat alapítson a röghegyek déli, óidőkben szigetté vált vonulatán.
  Az eseményt Szakadásként, a pártütők benépesítette földet Enoszugaiként emlegették a niareiek – természetesen csak azon ritka esetekben, mikor önérdek vagy felsőbb parancs követelte, hogy történelmük gyászos epizódjáról szót ejtsenek. Watan és nemzetsége hivatalosan nem létezett többé: váraikat lerombolták, őseik emlékoszlopait ledöntötték, s hogy a tisztulás teljes legyen, felégették a partszakaszt is, ahonnét útra keltek. A mérnökök alaposak, a végrehajtásra kirendelt osztagok fegyelmezettek voltak, az időjárás azonban ellenük fordult: a tűzviharrá terebélyesedett lángokat csak Cauko határán, a fallá összenőtt erődök közt sikerült megfékezni, a kitelepített falvak lakói – halászok, hajóácsok és kézművesek – pedig sem ekkor, sem később nem tértek vissza: a pusztulás száz és száz mérföld hosszúságban sötétlő sávját Ohano omarunak, Hamupartnak nevezte, és két évezreden át babonás iszonyattal kerülte a nép. A gyúpor vágta “kapun" túlra még most, újabb ötszáz év elteltével is csak aszkéták, haramiák és művészek merészkedtek... nem számítva azt a maroknyi kalandkeresőt, akik az anyatejjel szívták magukba a vidék legendáit, és szentül hitték, hogy a néven nevezhetetlenek útvonalán – vagy ha nem, hát a part hamuszín homokjában – elfeledett kincsek várják őket.
  A férfi, aki nyárelő idején, a Zúgó szelek havában vágott át a Világgyűrű délkeleti lejtőjének rengetegén, valaha közéjük tartozott. Alig múlt tíz esztendős, mikor Kentaj-beli otthonát odahagyva először tette meg ezt az utat, s bár tíz éven át dacolt a veszéllyel, a mostoha időjárással és az őrjáratokkal, zsákmánya egy széthajtogatott zsebkendőn is elfért: pár ezüst lószerszámdísz, egy csontnyelű köpölyözőkés és egy vérjade szerencsetalizmán volt mindössze. Nem adott túl rajtuk, bár igazán meghitt viszonyba csak az utóbbival került: bőrszíjon hordta a nyakában, és valahányszor elszánásért folyamodott hozzá, igazi felderítőnek, a császár délre nyújtott karjának érezte magát.
  Pedig nem volt harcias természetű – épp ellenkezőleg, ami azt illeti. Ősei generációk óta kelmefestők vagy kosárfonók voltak, és mikor ráébredt, hogy az utóbbi mesterség minden portyázásnál jobb – és biztosabb – megélhetést jelent, már csak hébe-hóba, és csakis eleven zsákmány reményében merészkedett a Világgyűrűn túlra.
  Tempósan, de megfontoltan haladt most is, fél arcot takaró, kupolaforma kalapja és kabátja szalmáján egyhangúan dobolt az eső. Nem tartott a meglepetésektől: ismerte az őrjáratok útvonalát, a katonák szokásait, s bár eszesnek egyetlen ismerőse, még tulajdon felesége sem mondta volna, tudta, hogyan kerülje el a bajt idekint. Nem viselt fegyvert, hosszú botját azonban pillanatok alatt a gyalogsági bambuszíj, a horu szánandó utánzatává alakíthatta. A lőtáv közepes, az átütő erő elfogadható volt: a férfi – bizonyos Fu, akit falujában Kétszáztizenhatodik, ritkábban Osonó Fu-ként emlegettek – tudta, hogy őzet vagy szarvast sosem fog leteríteni, a sekélyesben tanyázó, halászt és hálót sosem látott kobarikkal azonban könnyen boldogult. Ismert embereket, akik rettegtek az óriás rákoktól, melyek páncélja vezéri maszkot, tiszti vértet és más effélét formált; elesett katonák megtestesüléseinek vélték, és nagy ívben kerülték őket, igaz, az effélék sosem voltak kincskutászok, és nem (vagy csak ritkán) kellett öt éhes szájnál többet etetniük.
  A zápor lassan csendesedett, és mire Fu kikeveredett a fák közül, a szél is enyhült valamelyest, a déli horizonton sötétlő fellegek azonban folytatást ígértek: a Mun nem állt odébb, csak erőt gyűjtött az új támadáshoz. A niarei 
  nem sejtette, mi korbácsolta fel az égiek dühét, és remélte, hogy nem is kell megtudnia soha – ha a helyzet válságosra fordul, legfeljebb nem a kobarík, hanem a közeli folyótorkolatban tenyésző kagylók közül válogat majd.
  Felszegte fejét, pedig éneikül is megérezte volna a tengerszagot a dünck mögül: olyan erős volt, hogy már-már fenyegetőnek rémlett. Fű kényszerítette magát, hogy elmosolyodjék – apró ámítás volt, akár a többi, mellyel kétes becsületét védelmezte. Halász-ösztönei, melyek számos ősét segítették boldoguláshoz, cölöplábú viskóhoz és takaros feleséghez a tengermelléken,
alig pislákoltak már: a Közép Birodalmát oltalmazó varázs nem csak a vizeket tette hajózhatatlanná, otthagyta nyomát a környékbeliek karmáján is. Fu keveset tudott a Zamszáról, a kiegyenlítődés, az alászállás és felemelkedés törvényeiről. A boldogságnál elvontabb fogalmakkal sosem boldogult, és ifjonti merészségéből sem maradt több a körvonalazatlan elégedettségnél, mellyel nyilait útjára küldte – ez attól az ősétől maradt rá, aki íjászként szolgálta urát a dinasztiák hatezer év előtti háborújában, s bár szárazföld belsejébe telepített vérei sem áldozatokkal, sem fohászokkal nem kényeztették, azóta is figyelte, és ha csak tehette, megsegítette őket.
  Kétszáztizenhatodik Fu esetében, akit a Hamuparton lelt talizmán spirituális süketnémává tett, szóba sem jöhettek a szokványos eszközök: a neki szánt figyelmeztetést egy gyökérbog közvetítette, mely épp jókor mozdult, ahhoz hogy átbuktassa a dűnegerincen. Fojtott kiáltással zuhant a part homokjába, szikrázó szemmel, köpködve próbált az oldalára fordulni, hogy megmarkolhassa botját... és mikor igyekeztében az ormótlan kalaptól is megszabadult, végre feltűnt neki a közeli bozótost körülrajzó bogárfelhő.
  Fu– e néven a kétszáztizenhatodik – kirázta sörtehajából a homokot, és botjára támaszkodva féltérdre emelkedett. A niarei otthonok többségéhez hasonlóan az övét sem oltalmazták profán varázslatok, s ez a hiányosság a káros és bosszantó teremtmények valóságos szakértőjévé tette: legalább annyit tudott a bogarakról, mint az őrjáratokról, úgy olvasott a rajok kaleidoszkóp-mintáiban, mint szerzetes a szútrák sorai közt, s a bozótra meredve egész testében megborzongatta a félsz: ezek a szárnyak a veszedelem, a közeli halál üzenetét rezegtették.
  Fu nem volt eszes ember, de a helyén maradt – ahhoz, hogy nyílt terepen megfutamodjék, ostobának kellett volna lennie. Erőt vett magán, és botját két kézre kapva, sajgó bal lábát húzva közelebb sántikált a bogárfelhőhöz. Hat-nyolc lépésnyire járt, mikor megérezte a bomlás bűzét, és ötre, mikor megpillantotta a fakó arcokat, melyek úgy meredtek az égre az ágak közül, mintha nyughelyük huzatosságát, netán a bogarak mohóságát akarnák felpanaszolni a Kilenc Határ urának.
  Fu még két lépést tett előre, aztán megvetette lábát, és émelyegve, borzongó értetlenséggel szemlélte a tetemeket. A zangdoni Gyémánt-erőd járőrei voltak – nyolcan a tízből, akik hetente bukkantak fel itt, hogy nyomokat keressenek a parti homokban, s dolguk végeztével északnyugat, a Világgyűrűn tátongó rés felé vonuljanak tovább. Zangdon parancsnoka legkorábban három nap múlva kezdi hiányolni őket, és újabb hármat vár a kormányzói engedelemre, mielőtt felderítőket indít a szokásos útvonalon: a Hamupartra nyíló kaput a Közép Birodalmának legnagyobb, legjobban felszerelt serege vigyázza, élén azonban a kor legfantáziátlanabb tisztjei állnak, akiket csak egy frontális támadással lehetne csigatempójukból kizökkenteni.
  Frontális támadás...
  Fu, akit a rémület – és a közelben lebegő szellem-ősátmenetileg fürge eszűvé tett, tudta, hogy akik a katonákat legyilkolták, nem lehettek sem haramiák, sem kincsvadászok: egy teljes fegyverzetű raj megsemmisítéséhez botoknál, köveknél és vakmerőségnél valamivel többre van szükség. A bozótos körüli nyomokat elmosta a zápor, a tetemekre hajló ágak és levelek azonban vértől feketéllettek – tucatnyi seb, tucatnyi penge. Fu tekintete a dombok, majd az erdő felé villant; a Világgyűrű ormai, melyeket ifjúkorában tömlöce bástyáinak gúnyolt, fájdalmasan távolinak tűntek. Tudta, hogy sietnie kell, de nem szívesen gondolt bele, milyen jó oka van rá... és semmire sem gondolt többé, ahogy dél felé nézve valami hatalmasat, valami domborút pillantott meg a parti zátonyok közt.
  Megkerülte a bozótost, és félelmeit feledve, botjára támaszkodva sántikált tovább. Érezte arcán az esőcseppek hidegét, látta a felhőfrontot, mely a Nagy Óceán felől közelített, hogy lilás árnyékába vonja hazája partjait: a Műn lehelete a felkavart iszap bűze, hangja az örvénylő szelek moraja volt. Fű szájtátva bámult, és csaknem átbukott egy újabb tetemen, mely víztől elnehezülten, félig csupaszon feküdt előtte: baljának ujjai mély barázdákat vájtak a homokba, a jobb kart a váll és a fej nagyobb részével együtt tengerifüvei borította a hullámverés. Fű hányingerrel küszködve kerülte meg a halmot, és próbált úgy tenni, mintha mindez nem itt, nem most, s főként nem vele történne; mintha nem látná, amit célja felé vánszorogva minden pillanatban látnia kellett.
  Halottak.
  Fakó bőrű testek, elnyílt szájak, hályogos szemek, görcsbe rándult karok és lábak tömege a part hosszában, ahová az éjszakai viharral érkeztek, s melyet legkorábban az alkonyi dagállyal hagyhatnak el; úgy hevertek ott, mint a kagylóhéjak, mint páncéljukból kifordított, tagjaikat vesztett kobarik. Százan, vagy még többen lehettek – Fű jelenlegi állapotában nem boldogult az ilyen részletekkel. Inkább érezte, mint tudta, hogy nem fegyver végzett velük, hogy legtöbbjük sótól vakon, mennydörgéstől süketen halt meg odakint, ahol most is törmeléket emelget az erősödő hullámverés, hogy nem a vérei, nem férfiak, nem emberek többé, de ez sem segített... és mindenestől jelentőségét vesztette a holtak mezején túl domborodó, bordacsonkjaival az eget fenyegető monstrumhoz képest.
  Bár sosem élt, döglöttebbnek látszott bárminél, amit Fu eddigi életében látott vagy valaha látni akart. Orrtőkéje mélyen a fövénybe ékelődött, és gerincével együtt roppant meg az ütközés erejétől; a szétszaggatott vásznak úgy csattogtak a negyven láb magasságig nyúló felépítmény körül, mintha szégyenét takargatnák. Pedig végbevitte a lehetetlent, megjárta a meg nem járhatót, és az őrjárat sorsából ítélve nem csak holtakat szabadított a Közép Birodalmának partjaira.
  – Kaoraku... – suttogta Fű.
  Jó darabig állt ott a hatalmasan domborodó hasú roncsot bámulva, és csak a dagály közeledtére fújt visszavonulót. A hajó fel-felnyögött, ahogy elhátrált onnét: hínárral borított, fúrókagylók ostromolta törzsét sós permettel hintették meg a zátonyon átcsapó hullámok.
  Amint a niarei fák közé ért, villám lobbant odafent: tízágú fénykorbácsa a nyílt vízen csattant, de az egész világot megreszkettette dördülésével. Fu futásnak eredt, rohant, ahogy sérült lába bírta, csak a kőgörgeteg pereméről volt mersze ismét hátrapillantani, és sistergő szövedéket, valóságos villámfalat látott közeledni a mélyen járó felhők alatt. Nagy volt a kísértés, de nem várta meg, míg az öböl menedékében haladó roncsig ér: talizmánját markolva eredt futásnak ismét, s míg hadviselt őse az ágakat hajlítgatta előtte, az Égi Sárkányhoz fohászkodott kitartásért és szerencséért, hogy elkerülje a sűrűben ólálkodó halált, meglelje a hegyeken átvezető utat... és idejében érjen Zangdonba a közelgő vész hírével.
  Tíz szívdobbanás – ennyi kellett, hogy a tenger felől támadó vihar szelével és cikázó villámaival a hajóig érjen. Semmiség az isteni mércén éppúgy, mint bármely ynevi halandó számára... de egész örökkévalóság a roncsban rejtőző lénynek, aki tucatnyi szemmel kémlelte környezetét, és a végső csapásra, sorsa beteljesülésére várt.
  Tudta, mi következik: nem először, de utoljára küzdött a viharral, mely legutóbb két nappal ezelőtt, partközeiben tört rá, de csak megnyomorítania sikerült, elpusztítania nem. A katasztrófa a lény számára a legfényesebb győzelemmel ért fel: ezért a vereségért élt, és most, hogy sikerült elszenvednie, elégedetten készült a pusztulásra. Vigasz gyanánt beérte a tudattal, hogy a többiek – köztük az, akit századokon át testével, lelkével és hatalmával szolgált – a cél felé tartanak odakint.
  Azonnal észrevette azt az alakot a parton. Figyelte, ahogy közelít, mintát vett döbbenetéből és félelméből az előbbi jobban ízlett neki, és hogy a lehető legtovább élvezhesse, megkímélte az életét. Azok, akik a végső várakozáshoz társául szegődtek, semmit sem nyújthattak neki többé: maradványaik úgy hevertek szanaszét, mint a megszikkadt virágkelyhek, melyekben a hajdani szépség emléke sem kísért többé. Egy sem visszakozott, egy sem próbált menekülni: tudták, mi a kötelességük, elfogadták sorsukat, és tudták, hogy ő is ezt teszi majd, ha elérkezik az idő.
  Várhatott volna a meneküléssel az a niarei, legalább pár szívdobbanásnyit még. Segítségével a hajó utasa átérezte a pillanat nagyszerűségét – az alkalomét, melyért élt, és melyért a halált sem ítélte túl nagy áldozatnak. Ahogy az ember távolodott, és a csatornák lezárultak, felszegte vaskos csontú fejét; kígyószerű teste – az ütközés óta kolonca csupán – meg-megvonaglott a hullámok csapásai alatt.
  – Elkéstél – sziszegte, remélve, hogy a felhők és a villámok ura, az ország védelmezője a dübörgésen át is meghallja szavát. – Megölhetsz, de amit elindítottunk, nem állíthatod meg többé!
  Aztán sziszegő kacajra fakadt, és mielőtt a szív tizedszer dobbant volna, szabadjára engedte a menekülőtől őrzött erőt.
  Valami villant a homályban, valami túlüvöltötte a part felé vágtató, fekete víztömeget görgető orkánt: a kamra lakója halott volt, és a monstrum is kezdett megroskadni, mire a villámok lecsaptak, hogy szétszaggassák, és a hat világtáj felé szórják lángoló darabjait. A mennydörgés a Kilenc Határon innen minden más hangot elnyomott, de erejét vesztve ült el... a Niare partjait ostromló hullámok pedig tovább robajlották a vesztes gúnykacaját.
  
                                              HATODIK RÉSZ
  
                                             ÉHES SZELLEMEK
  
  A Pyarron szerinti 3699. esztendő nyarán,
  a Jade Naptár Aratás havában,
  Délnyugat-Niare hegyei közt
  
  Az ébredést követő nagyvenedik nap két okból is fordulópontot jelentett Gorduin számára: ekkor szabadult meg végképp a nyelve alatt hordott kődarabtól, és ekkorra gyűjtött elegendő erőt ahhoz, hogy – a türkizorvos és az aszkétaképű harcmester karjára támaszkodva maga mögött hagyja a kolostor gyógyfűtől és világítózsírtól szagló folyosórendszerét. Ekkor tért vissza igazán az élők sorába, de nem ezért égett az emlékezetébe mindaz, amit odakint, a húsz öl magas falak, nyeregtetők és kőbálványok koszorújában várt rá.
  Lábadozásának hetei alatt, miközben a nyelvvel és a szokásokkal ismerkedett, volt alkalma hozzászokni a niarei vonásokhoz, gesztusokhoz, a szín-, illat- és ízvilághoz, mely ugyanolyan ékesen beszélt a helyi kultúráról, mint Pyarronéról a fehér selyem és a gyöngyházszín márvány, Toronról az éjszín bársony és az olajban edzett acél – és mint Erionéról az a rendezett összevisszaság, melyet a bárd (számos sorstársával együtt) leginkább a magáénak érzett. Benyomásai és a szerzetesekkel – köztük a vén tanggal – folytatott beszélgetések alapján hamar képet alkotott az új világról. Részben a megszokás, részben a szorongás motiválta (míg a felfedezőt játszotta, eszébe sem jutott a múltba vagy a jövőbe tekintgetni), de hitte, hogy jó munkát végzett... és ez a tévedés csak fokozta a döbbenetet, mely a szabadban töltött első pillanatok után lett úrrá rajta.
  Nem az építmények látványa tette. Nem a hegyeké, melyek ilyen közelségből a Sheral Erion fölé magasló csúcsainál is hatalmasabbnak tűntek. Nem a szél, nem az egymást szólító csontkürtök bugása vagy a gleccserjég szurdokok és ormok visszhangozta moraja – mindez olyan, azaz majdnem olyan volt, amilyennek lennie kellett, amilyennek az imakamra derékalján, utóbb a folyosók útvesztőjét járva elképzelte. Nem látta, érezte inkább a különbséget, tudta, hogy az nem a részletekben, hanem az egészben, a valóság helyi szerkezetében keresendő... és mikor harmadik szemét is a világra nyitotta, végre sikerült megragadnia a változást, megpillantania a régit az új, az újat a régi helyén.
  A levegőt átjáró napfény felragyogott és szétterült: gomolygó aranyfüst az udvar gyémántosan szikrázó kövei felett. A bálványok közül emberarcú szelek forgolódtak, az oromzatokat, a tetők sárkánygerinc-ívét ködalakok környékezték. Összeolvadtak és szétváltak, megtelepedtek, aztán felrebbentek megint – talán beszéltek is, Gorduin azonban túlontúl megrendült volt ahhoz, hogy ilyesmire figyeljen. Mikor az udvarra árnyék borult, elfúló lélegzettel tekintett fel – épp idejében, hogy megpillantsa az égi fogatot, mely felhőnyi szárnyakon suhant nyugat, a világperem Sötét Szurdoka felé, s melynek utasa, ahogy elvonta homályköpenyét a napkorong elől, messze csengő kacajra fakadt.
  Tang Jongden, aki távolabbról, a csillagistenek templomának élevesztett lépcsőiről figyelt, látta a döbbenetet a kiválasztott arcán... és az elégedettséget a szellemekén, akik egyre csak gyűltek, hogy megszenteljék az alkalmat síron túli derűjükkel.
  Gorduinnak órákra volt szüksége, hogy kiheverje az élményt, és napokra, hogy harmadik szemét ismét használni merje. Rádöbbent, hogy igazában semmit sem tud az itteniekről, s mert sem az élőket, sem a holtakat nem akarta maga ellen hangolni, jó ideig szállásán maradt: komoran gubbasztott a derékalj melletti szőnyegen, és szoktatta magát a gondolathoz, hogy tevékenysége közben – meglehet, minden mozdulatával – egy-egy örökkévaló leiken gázol át.
  – Hogy tudtok együtt létezni velük? – faggatta az elöljárót, mikor az másnap, a tapasztalatokat értékelendő, felkereste őt. – És meddig, az ég szerelmére?
  – Bármeddig – mosolygott az öreg, eszébe idézve, milyen nehezen boldogulna ő a Nyolc Vadon ősök és sugallatok nélküli világában. – Akik hagyják, hogy megpillantsuk őket, rendszerint jó szívvel vannak irántunkaz ártó szellemeket, bhudokat és gyónókat épp alattomosságuk teszi veszélyessé.
  – Itt vannak ők is?
  – Az “itt" tág fogalom a szellemvilágban, ameno. Gorduin lehunyta szemét, nyomoréknak érezte magát, akinek a beszéd után a járást és a tájékozódást is újra kell tanulnia.
  – Úgy értem... látnak bennünket?
  – Eletünk minden percében, de ritkán képesek annyit ártani, amennyit szeretnének. A Világgyűrű, a határmenti kolostorok, az úti szentélyek, a malmok és a talizmánok mind tőlük óvnak, és korok óta ellensúlyozzák pusztító hatalmukat.
  – És Jitrogama?
  – Jitrogama nem mérhető sem az itteni, sem a Gyűrűn túli démonok mércéjével. Szent szövegeink isteni hatamú lénynek mondják, aki a Sárkány művének elpusztítására tör, és egy ízben majdnem sikerrel járt: a Watan nemzetség kiszakadása ugyanolyan súlyosan érintett minket, mint Enoszugaj felemelkedése a Nyolc Vadon országait.
  – Ezért fordítottatok hátat a külvilágnak?
  Az ősz fej alig észrevehető mozdulata kétkedést, rosszallást, netán sajnálkozást fejezett ki; a bárd nem áltatta magát azzal, hogy a beszélt niarei mellett a gesztusnyelvben is eligazodik.
  – Az elzárkózást a császár ítélte szükségesnek. Nyugalmat akart, hogy pótolhassa a veszteségeket, betölthesse a Szakadás nyomán támadt űrt... és hogy megvédje a Birodalmat az olyan eszméktől, melyek Szugaj hercegét békénk ádáz ellenségévé tették. Kultúránk két pillére az egyensúly és az állandóság; Niare egy évszázaddal sem élné túl egy olyan háborút, melyekből ti, ha félre nem értettelek, tizennégyet vívtatok meg az elmúlt háromezer esztendő alatt.
  Gorduin tudta, hogy cáfolni ostobaság, vitázni vagy hallgatni rút modortalanság volna – bólintott hát, és viszonozta a szögletes pupillájú szemek pillantását.
  – Mindaz, amit alkottatok és megőriztetek, tiszteletet érdemel – mondta. – De ha a dolog ilyen egyszerű volna, nem lehetnék itt... és háborúk sem dúlnák a Közép Birodalmát.
  – Háborúk mindig voltak, és örökkön lesznek – sóhajtott a tang. – Az Égi Sárkány így gondoskodik az állandó készenlétről; nincs az a nép, melyet pár ezer évnyi békesség prédává ne silányítana.
  És nincs az a nép, mely bele ne fásulna nagyjai folytonos lázadozásába, gondolta a bárd, s bár óvakodott attól, hogy véleményének hangot adjon, nem tagadta meg az elöljárótól a gondolataiba való betekintés jogát. A niarei túl emelkedett és túlontúl fegyelmezett volt ahhoz, hogy állást foglaljon, de bólintott – Gorduin eddig csak sejtette, most már biztosan tudta, hogy nem vált érzéketlenné az emberi szenvedés iránt.
  – A mostani bajkeverő, ez a Kvai Lom... miféle ember?
  – Az öntörvényű a leghelyesebb kifejezés. Senki sem feltételezte, hogy valaha lázadó válik belőle: ifjúkorában a Menny Fiának bajnoka, a császári sereg egyik legmegbecsültebb parancsnoka volt. Kitüntette magát az ütközetben, melyet urunk Hanszen kapuinál vívott az előző pártütővel, akit, mint mondják, saját kezével váltott meg a sebek és a fogság kínjaitól. A harc százezrek életét követelte, borzalmait egyikünk sem feledte el... de a létezés sem volt édesebb soha, mint a vész elvonultál követő tavaszon, mikor Kaoraku tekintete felszárította a könnyeket, és a papok szavával bő termést és gyors feledést ígért.
  – Szép – dünnyögte Gorduin. – És mint az idillek általában, ez sem volt hosszú életű.
  – Ahogy mondod. Kvai Lom elutasította a Menny Fiának kegyét, és az Aranyseregben felkínált poszt helyett Cauko kormányzói székét választotta. Egy kies, de távoli tartományét az Erődvidék peremén, közel a helyhez, ahol valaha a kiszakadt dinasztia várai álltak.
  – Lehet összefüggés a két csapás között?
  – Rég letettem az efféle összefüggések kereséséről ingatta fejét az öreg. – Előző életemben, melynek emlékeit húsz esztendő munkájával pereltem vissza a feledéstől, udvari tanácsnok voltam: bölcs, nagy hatalmú és becstelen ember, akinek a gyönyör múló perceit leszámítva egyetlen igazságot köszönhetek: ahol az ember nagy titkokat remél, többnyire csúf, apró titkokra lel. Kvai Lom árulása sokakat meglepett, sérteni azonban csak azokat sérti, akik gyarló ember helyett isteni lényegű hőst láttak benne, így halottaik mellett most hitüket is gyászolni kénytelenek.
  – Te is tiszteled a fickót – mormolta Gorduin. – Tiszteled, igaz?
  – Elfogadom. Azzal együtt, amit a Menny Fiának oldalán, utóbb a szomszédos tartományokban, a védtelen városokkal és kolstorokkal tett. Képes vagyok együtt élni bármilyen teherrel, amit az Égi Sárkány ránk, emberekre ró... Biur eljövetelét és Jitrogama diadalát kivéve.
  A bárd megállta, hogy ne pillantson a derékalj felé: oda rejtette a rongyokba bugyolált smaragdbálványt, mintha ezzel a gesztussal megszabadulhatna nem kívánt befolyásától is.
  – Keveset tudsz rólam – sóhajtotta –, és még kevesebbet arról a Biurról. Honnét fogod felismerni, hogyan akarod legyőzni őt?
  Tang Jongden oldalra billenette fejét; szája két sarkában két apró ránc volt a mosoly.
  – Túl sokat aggódsz, ameno. Ami volt, ami van és lesz, rég elrendeltetett: tagadással sem ezen, sem saját karmánkon nem változtathatunk. Az én feladatom a megfigyelés, a tiéd az életben maradás... és hogy élhess, olykor szenvedned, kockáztatnod, sőt, vétkezned kell.
  – Mire akarsz kilyukadni?
  A niarei tűnődni látszott; arcára, ölében nyugvó kezeire aranyló foltokban vetült a napfény.
  – A hegyi falvak elöljárói tanácskozásra gyűltek az ügyedben. Tisztelnek minket, de mert hű alattvalói a Menny Fiának, akit e tájon Rokszum kormányzója, az égi bölcsességű hoan Ko Sorin képvisel, úgy érzik, bűn lenne tovább hallgatniuk. A történtekkel kapcsolatban számos vad mendemonda járja. Némelyik óhatatlanul eljut – ha ugyan el nem jutott máris – Liangszan papjaihoz, akik a szokottnál is gyanakvóbbak a vész közelsége miatt. Sorsodról sem ők, sem a hivatalnokok nem dönthetnek egymagukban, de az életünket alaposan megnehezíthetik. Támogatókat kell szerezned, ameno.
  139 Be kell bizonyítanod a vidék népének, hogy nem az vagy, akinek hisznek – hogy nem vagy emberbőrbe bújt démon, aki csak az alkalmat lesi, hogy valamennyiüket romlásba döntse.
  – Sosem ártottam nekik.
  – De nem is használtál – dünnyögte a tang, és türelemmel várta, hogy vendége homlokán elsimuljanak az ingerültség barázdái. – Eddig nem, az elöljárók azonban, amint hírül vették, hogy mulasztásodat pótolni szándékozol, roppant segítőkésznek mutatkoztak. Hajlandók szót emelni az érdekedben Liangszan hatóságainál, örökre hallgatnak a démonról meg a többi ördöngösségről, amit nálad láttak... és nem is kérnek sokat cserébe.
  – Zsarolnak benneteket?
  – Azt teszik, amit bárki tenne, ha az arany trónustól ilyen messze, a Világgyűrű pereméhez ilyen közel kellene küzdenie a megmaradásért. Egyszerű lélek mindahány: az anyagi javak hidegen hagyják, egy rátermett harcos bármikor lekötelezheti őket... és mihelyt készen állsz, elárulják azt is, hogyan fogj hozzá.
  Liangszan, a kétszázezres lélekszámú helyőrség-óriás századok munkájával alakította ki jelenlegi arculatát, a vízesések, csatornák, hidak és pagodák idillje mögött azonban megmaradt annak, ami volt: erődített kereskedelmi állomásnak a Világgyűrű délnyugati szegletében, mely a határ őrizetét és a vad hegyi törzsek kordában tartását kapta feladatul.
  Kalmárnak, hajósnak, vagy kormányzónak lenni csak az utóbbi ezer esztendőben vált a jólét zálogává errefelé– az onik, a Farkasszellem gyermekei a Jade Naptár 6718. évében (a Pyarron szerinti 2392-ben) indították utolsó hadjáratukat a tartomány ellen, és a város alatt elszenvedett vereség után végképp lemondtak a háborúskodásról: a Világgerinc végeláthatatlan erdeiben húzódtak vissza, és sem a karavánokat, sem a kolostorokat nem háborgatták többé.
  Liangszan, a Sorin nembéli Ko família örökbirtoka felvirágzott: hidjai és palotái, építészei, ékszerészei és kurtizánjai Birodalom-szerte ismertté tették nevét. Átvészelte az egymást követő világkorszakok megpróbáltatásait, a zendüléseket, áradásokat, földlökéseket és egyéb csapásokat, melyekkel Jitrogama a határszéli városok erejét próbálgatta. Dicsfényének egy-egy sugara még a caukói lázadás füstjén is áthatolt, hírszolgálata azonban hasztalan bajlódott ugyanezzel a feladattal: kikötőjébe a Jáspis Császári Esztendőben csak megtépázott bárkák, lakói fülébe csak baljóslatú mendemondák jutottak, melyek többet ártottak a közhangulatnak még a csökkentett fejadagoknál és az állandó készenlétnél is.
  Talán ezért, talán a nem mindennapi külsőségek okán keltett olyan nagy izgalmat a hajó, mely nyár derakán, az Aratás havának tizennegyedik napján siklott át a Morakami jelét viselő vízikapu íve alatt. Harminc igás vontatta az ár ellenében, s bár látszott, hogy javításán sokat fáradoztak, még mindig magán viselte a téli viharok és a vásznat-kötelet szaggató közelharc nyomait. Tatfelépítményén a császár északi hadseregének lobogóját lengette a szél – ennek láttán százak gyűltek a csatorna partjára, hogy tavaly elsiratott felmentőiket, a kormányzót és a Menny Fiát éltessék.
  A kikötő és az itt összefutó víziutak fontosságával már az alapítók is tisztában voltak: a zsiliprendszer vezérlését az öbölben terpeszkedő erőd, a Strázsa belső falgyűrűjében helyezték el, és a tartomány legkiválóbb harcosainak gondjaira bízták. A kikötőőröket megbecsülés, jelenlegi parancsnokukat, az öles termetű, kőarcáról elhíresült Hanmen Dao tábornokot rendkívüli tisztelet övezte Liangszanban – a legendás parancsnok, a hanszeni ütközet hőse három évtizede állt posztján, és míg rangbéli társai vagyonukat gyarapították, ifjú tisztek sokaságát indította el a kard és a kötelesség ezredéves útján.
  Nem pihent most sem: a Strázsa falak fölé nyúló öregházának erkélyéről figyelte a kikötőben zajló eseményeket. Tucatnyi kötél kígyózott át a levegőn, a nagy, viharvert hajó lassan a parthoz simult, ő mégsem mozdult, hogy a pallón végiglépdelő utasok elé siessen – ha van is mondandójuk a történtek után, az nyilván nem neki, hanem a kormányzónak, a Főnix-palota rizsborban és kassziafüstben pácolt urának szánják.
  – Nem modortalanság ez,  jetszunmo?
  A tábornok hátrapillantott. Ezredeseinek egyike, a csónakos famíliából kiemelkedett, igyekvő és rátermett Araju volt az, hátrébb ifjú fegyvernök topogott a lakkfa hüvelyű karddal és a napernyővel, mely – a bordák vastagságából ítélve – nyílfogóként kezdte pályafutását a városi műhelyek valamelyikében.
  – Az – mondta rezzenetlen arccal, és csak ennyi kellett, hogy a fegyvernök sürgős visszavonulásba kezdjen: ha Araju nem is, ő tüstént felfogta, miről van szó.
  – A szabályzat szerint – suttogta az ezredparancsnok rangbéliek érkezését minden vezénylő tisztnek az első sorban...
  – Úgy van. – Hanmen Dao továbbra is a hajót bámulta; az előfedélzetre boruló ponyva árnyékában szürke tábori inges, homlokkendős kardforgatók őrködtek, arcukon és lándzsáik hegyén meg-megcsillant a hullámok tükrözte fény. – A szabályzat azonban egyetlen tisztet sem kötelezhet posztja elhagyására, sem arra, hogy gyávák előtt hajbókoljon... legyenek bár jó vagy rossz hír hozói, közrendűek vagy rangbéliek.
Araju szólni akart, aztán meggondolta magát; az ilyen pillanatokban érezte úgy, hogy letenni leteheti, de otthon soha nem hagyhatja azt a bizonyos evezőt.
  – Nem értem – ismerte be szemlesütve. – Az északi sereg tudtommal nem vesztette el...
  – Az északi sereg tavalyelőtt indult útnak Hanszenből. Az utolsó hírt négy hónappal később kaptuk róluk: ekkor szálltak partra a folyóköz árterületén, hogy Kvai Lom oldalvédje, majd fő erői ellen forduljanak. Merész terv volt, ha az időjárás nem olyan mostoha, talán sikerül is... de nyilvánvalóan nem, vagy nem úgy sikerült, ahogy az udvarban várták, hisz a Tigris még mindig tombol odakint. – A tábornok hunyorgott: elvakította a móló hosszában tisztelgésre emelt pengék villódzása. – Azok az északiak, akiket érdemes lenne üdvözölnünk, verekedtek és elhullottak – ezeket itt nem katonáknak, hanem erdőkerülőknek nézem, akik itt és most, a mi urunk segítségével próbálják összekaparni azt a kevéske mentséget, amit a lázadók meghagytak nekik.
  Az ezredes mereven állt: lapos arcú, sörtehajú katonaszobor a rakpartra néző erkély közepén.
  – Nem kell egyetértened velem – mormolta Hanmen Dao. – Ne fogadj el semmit igazságnak, míg te magad annak nem találod... de tartsd észben, amit ezekről az alakokról hallottál, és fogadd hasonló kétkedéssel az ő szavaikat is: nem úgy festenek, mint akiktől a túlélés művészetén kívül bármit tanulni lehet.
  – Óhajod szerint, jetszunmo.
  A tábornok egy intéssel útjára küldte, s noha szobájának alacsony asztalán jó néhány levél, jelentés és szignálásra váró passzus hevert, tovább figyelte a napfényben ringó hajót. Ösztönei, melyeket ötven esztendő harci tapasztalata és tucatnyi fegyverforgató ős megannyi sugallata csiszolt, berzenkedett a fordulat ellen, melyben a katonaember legveszedelmesebb ellensége, a váratlanság öltött testet... és ismét megmozdítottak valamit odabent, ahogy a díszes öltözetű tisztek, fegyvernökök, zászlóvivők és szolgák nyomában még három alak – egy lefátyolozott asszonyszemély és két kísérő – lépett partra. A várakozó gyaloghintókig kötélhossznyi utat sem kellett megtenniük, Hanmen Dao azonban így is eleget látott ahhoz, hogy gondolatban tovább kövesse őket, s mikor a menet – elő- és utóvédként a kormányzó egy-egy gyalogosrajával – eltűnt a raktárépületek mögött, már biztosan tudta, hogy nem tévedett – hogy az északnyugati sereg maradékának érkezése üdv helyett bajt jelent a város számára.
  Tűnődve húzódott vissza az árnyékba, szolgái egyikét borért, a másikat jegyzőért szalajtotta, s ahelyett, hogy a belső szobába vonult volna, hosszan bámulta a tolófal két oldalán őrködő, zöld-arany lakkozású páncélokat.
  Hibázott volna, mikor elmulasztotta a találkozást az érkezőkkel? Hibázott, mikor nem nézett a szemükbe, mikor nem kérdezte, hol késtek mostanáig, nem soroltatta elő ágyasaik nevét... vagy az egész nem egyéb kimerültség szülte gyanakvásnál, amit az utolsóként érkező alak – a fátylak takarta asszonyszemély – látványa oktalan vágyakozássá változtatott?
  Hanmei Dao tábornok, Liangszan kikötői erődítményének parancsnoka – akit emberei ősz oldalszakálla és hosszú karjai miatt, csak Ezüsthátúként emlegettek – tanácstalanul állt, tükörképét bámulta a páncélok tompán fénylő szelvényeiben. Az idejét sem tudta, mikor aludt utoljára három óránál többet, gyakran tapasztalta, hogy a kimerültség különös dolgokra ragadtatja a férfiembert, de mert ösztönei ritkán vezették félre, úgy döntött, nem hátrál meg. Mindent tudni akart a nőről, aki a császári lobogó oltalmában érkezett, pedig bölcsőjét – mozgása efelől nem hagyott kétséget – nem a közelben, sőt, nem is a Közép Birodalmában ringatták.
A fiúra, aki két órával később, a Főnix-szigetet átszelő főúton érte be a hajóval érkezetteket, maga a történelem aggatott illő csúfnevet. Alacsony volt és erőteljes, sötét szemei mélyen ültek, sarkukba – a liang felderítők szokása szerint – apró, bajűző kuákat festetett. Ha úgy akarta, mozgása a hegyvidék zergéihez vált hasonlatossá, itt és most azonban inkább a hőforrásoknál tanyázó majmok leglustábbjaira emlékeztetett: laposakat pislogva ült egy teaház tornácának kékre mázolt lépcsőjén, egyetlen rezdüléssel sem árulta el, hogy csak az imént, ráadásul rohanvást érkezett a folyóra merőleges utcákon át. Volt neve, de nemigen használta, és városi szolgálatban álló társai sem emlegették máshogy, csak Oniként, ami– másfélezer békeév után – inkább számított bóknak, mint sértésnek errefelé.
  A kormányzó címerzászlói alatt lépdelő lándzsásokat gyaloghintók, ernyőhordozók, majd újabb gyaloghintók követték, a saruszíjával bíbelődő Onit azonban csak az az egy érdekelte, melynek jellegzetességeit Hanmen Dao írta le neki miután – nem először, és aligha utoljára– magához kérette a köleskásával teli kondér mellől. A kondér Hanmen Dao kondérja, a ház Hanmen Dao háza, Oni Hanmen Dao védence, s mint ilyen, a hadsereg árvája volt: egy az ezrek közül, akik otthonukkal együtt szeretteiket is elveszítették a tartományt dúló háborúban. Mikor a Zamsza árnya rá és családjára vetült, Oni ötesztendős sem volt még – nem tudott számot adni róla, hogy úszta meg a vérengzést, és igazi otthonából, a folyóparti cölöpkunyhóból sem őrzött többet pár elmosódó emlékképnél. Szüleire ritkán gondolt, de gyakran álmodott velük, alkalmanként pedig – noha ilyen irányú képzést vérvonala egyetlen tagja sem kapott – érezte húgai jelenlétét, akik, ahogyan életükben, halálukban sem tágítottak mellőle, és számtalanszor óvták meg a bajtól jókor jött sugallataikkal.
  A mostani feladat egyszerűnek tűnt, Oni azonban tudta, hogy a kényest a veszedelmestől csak egy hajszál választja el, és nem kockáztatott. Az utóvédtől messze elmaradva, a nemezcsizmák felverte por uszályában követte a menetet, és nem szaporázta azután sem, hogy célpontja az utolsó fordulóban kelet helyett délnek, a Jüe família vízparti üzletsora felé vette az irányt: az asszony nem is asszony, ha Liangszanba vetődve épp ezt a zugot, a mesteri kézzel metszett szerencsekövek birodalmát kerüli el.
  Oni balra, egy viaszosvászon árnyékolókkal és feketeezüst mantratáblákkal zsúfolt mellékutcába fordult. Elkerült egy teret, melynek sarkaiban sárgára mázolt szóképek hirdették, hogy földje tisztátalannak találtatott egy átutazó (s nyilván nem kevésbé tisztátalan) koldusaszkéta által, és egy végeláthatatlanul kanyargó lépcsősoron át, alig tíz perc alatt érkezett a folyópart Ten-kori tusfestménynek álcázott zugába, melyet – az első deszkaszáltól az utolsó szomorúfűzig – a Jüe család kívánalmai szerint alkottak meg a Közép tengere mellől hozatott kertmesterek.
  A drágakőmetszőknek elég eszük és elég haragosuk volt ahhoz, hogy utóbbiak számát ne akarják rátartisággal gyarapítani. Az üzletsorra bárki beléphetett, a kiállított műremekeket bárki megcsodálhatta, a vásárlók és a műhelyek biztonságát szavatoló fegyveresek majdhogynem láthatatlanul lapultak az árnyas zugokban... Oni azonban látta őket, és látta a gyaloghintót is, melynek utasát a családi mengkao (hajlott korú, szerzetesi mosolyú üzletszerző) segítette ki odabentről. Cikornyás üdvözlő szavai mit sem jelentettek a fiatalember számára , ő a nőre figyelt, s mert városi felderítő lévén többet tudott a görbe utakról legtöbb kortársánál, meglepetten fedezte fel mozdulataiban az ugrásra kész macska, a marni kész ragadozó feszültségét, az idegenszerű ritmust, mely nevelőapját úgy meghökkentette, és (ezt biztosra vette) nem hagyta érintetlenül a szerzetesi mosolyú üzletszerzőt sem.
  – Erre parancsolj, jetszunma.
  Oni elidőzött egy szomorúfűz alatt, lassan körbekerült, és mosolygott közben. Amit eddig látott, meggyőzte róla, hogy a fátylas asszonyszemélynek nagyjából annyi köze van a tiszteletreméltó hölgyekhez, mint neki a filozófiához, és hogy látogatása a Jüe család üzletsorán emlékezetes – s ez egyszer csak az eladók számára költséges – esemény lesz.
  Úgy tett, mintha bámészkodna, és minden lépessel közelebb sodródott a szívforma ablakhoz; azt remélte, sikerül elkapnia a pillanatot, mikor a jövevény akcióba lép, és ha nevét nem is, emlékét mindörökre bevési a város évkönyveibe... de semmi rendkívüli nem történt, csak egy súlyosnak látszó aranyplakett és egy hosszúkás, kagylóberakásos fadoboz cserélt gazdát. Előbbi az üzletszerző köntöse ujjában, utóbbi a lefátyolozott nő széles selyemövében tűnt el – a csalódott Oni pedig, aki manőverezése közben óvatlanabb volt a kelleténél, azon kapta magát, hogy nincs egyedül a műhely fala mellett.
  Az az alak olyan hirtelen bukkant fel, mintha a fűzágak szélben borzongó árnyai közül lépett volna elő, társa – vagy tükörképe? – a szívforma ablaktól vált el, és oldalt lépve zárta el a felderítő útját a csatorna felé. Oninak csupán egy fejmozdulatra maradt ideje, mielőtt megragadták: ujjaik acélkemények voltak, és olyan erővel szorultak meg teste fájdalompontjain, hogy az ellenállastól is, a létezéstől is tüstént elvették a kedvét.
  Jobb híján bámult hát – nem befelé, ami az adott helyzetben végzetes hiba lett volna, hanem rájuk, az alacsony és vézna testőrökre, akik a gyaloghintóban lapulhattak, a bambuszfüggöny résein át figyelhették ténykedését, és most együttes erővel szorították a falhoz a bejárat bal oldalán. Öltözékük olyan jellegtelen, sima arcuk olyan egykedvű volt, hogy származásuk mellett életkorukat és nemüket is elpalástolta: éppúgy lehettek helybéliek, mint Cauko vagy Hagaj szülöttei, férfiak, nők, vagy olyan szerzetek, akikben – a Zamsza működésének ritkán előforduló hibájából – a Morakani- és Morakami-lényegűek jellegzetességei együtt vannak jelen. A látvány alapján lehettek volna éppenséggel gyermekek is, ám ezt az eshetőséget Oni tüstént elvetette ahhoz, hogy valaki ilyen tökéllyel alkalmazza a lopakodás, a páros harc és a bénítás fortélyait, megfelelő adottságok mellett évtizedes gyakorlatra van szükség.
  Mindez még azelőtt villant át az agyán, hogy a karjain végigkúszó zsibbadás a melléig ért, és légzőizmait megbénítva az öntudatlanság homálya felé taszította. A fokozódó szorításban már csak ösztönök és emlékek léteztek – az előbbiek arra intették, maradjon veszteg, az utóbbiak cölöplábakon álló viskók, napon szikkadó hálók és naparanyban izzó hullámfodrok képeit villantották fel lelki szemei előtt. Ott volt apja, anyja, ott voltak a húgai... de mielőtt szólhattak volna, a szorítás enyhülni kezdett, a szellemalakok szertefoszlottak, és visszahúzódtak testéből az acélkarommá görbült ujjak is.
  Oni térdre zuhant a fal mellett, és félig vakon, elnyalt szájjal kapkodott levegő után. Csak most ébredt rá, milyen közel járt a halálhoz, melyet legrosszabb álmaiban sem képzelt ilyen dicstelennek, ilyen... hétköznapinak. Éles hangú parancsszót, majd kelmesuhogást hallott abból a ragyogásból, melyet – inkább a zajok, mint a formák alapján – a való világnak vélt, és mikor a különös, édes-fanyar illat hulláma is meglegyintette, ráébredt, hogy megmenekülését a lefátyolozott arcú asszonyszemélynek köszönheti. Az háromszor is elismételte parancsát, mielőtt a testőrök – alázatnak vagy csalódottságnak egy rezdüléssel sem adva tanújelét – meghátráltak. Oni érezte, hogy kétfelől a hóna alá nyúlnak, és álló helyzetbe emelik: a gyaloghintó hordozói, széles mellű, kérges kezű siguk voltak, alsókarjukon a szolgálat és a hűség lilás-halovány bélyegeivel.
  – A tiszteletreméltó hölgy elnézésedet kéri – kárálta a vén üzletszerző –, amiért testőrei haramiának néztek, és ennek megfelelő, ám mindenképp sajnálatos kíméletlenséggel bántak veled. – Közelebb hajolt a fiúhoz, hogy tekintetének tisztaságát ellenőrizze... vagy hogy szemügyre vegye a félrecsúszott homlokkendő alól kibukkant szerencsejeleket. – Ehhez a Jüe család nevében csupán annyit fűzhetek, hogy minden igyekezetünkkel a hasonló esetek elkerülésén fáradozunk, s hogy a kellemetlenség emléke hamarabb elenyésszen, bemutatóra szóló értéklevéllel ajándékozunk meg, melyet bármely kirendeltségünkön jade-érmékre vagy szolgáltatásokra válthatsz. – Papírtekercset csúsztatott Oni izzadó tenyerébe, aztán oldalt lépett, és már ott sem volt; hogy az üzletbe menekült, vagy a vízpart felé vette az irányt, a fiú nem tudta eldönteni. Fülében dübörgő ütemet vert a fejébe tódult vér, lassan tisztuló tekintete a támadókat kereste, azok azonban eltűntek már a gyaloghintó levéldíszes tolóajtaja mögött, és mintha jelet kaptak volna, visszahúzódtak a siguk is: a nő egyedül állt a felderítővel szemben, és niarei módra, mégis valahogy másképp, idegenül nyújtotta felé türkiz selymek takarta jobbját.
  A hódolat pózába helyezkedő Oninak volt alkalma elgyönyörködni csuklója ívében, megbámulta gyűrűit, különösen azt, melynek zöldesen ragyogó köve összeszűkülő ragadozószemet formázott... és összerezzent, ahogy a fejét érintő ujjak lejjebb siklottak, valami aprót, valami laposat és szögleteset csúsztattak darócinge alá.
  A dolog úgy meglepte, hogy mozdulni próbált – a nő az utolsó pillanatban fékezte meg tarkójának feszített, egy szempillantás alatt karmokká merevedő körmeivel.
  – Várj még – suttogta, s bár hazája nyelvén szólt, Oni világosan kiérezte a világnyi távolságot lágy hangsúlyaiból. – Várj, aztán siess fedél alá a többiekkel; ez a legokosabb, amit az elkövetkező pár napban tehetsz.
  A fiú nem mozdult; nevelőapja arra tanította, hogy a jó katonának nem csak támadnia és védekeznie, várakoznia is a szobrok rendíthetetlenségével kell. Érezte a hátán végigcsorgó veríték hidegét, érezte, ahogy az inge alá csúsztatott valami minden lélegzetvételre a bőrének feszül, és tudta, hogy az elkövetkező órában minden lépésére ügyelni fog: élnie kell, hogy számot adhasson urának a történtekről.
  – Fedél alá bújni, jetszunma? –  suttogta kiszáradt torokkai. – Ugyan miért?
  A karmok visszahúzódtak, a hűvös tenyér megpihent a bókra hajtott fej tetején.
  – Vihar jön – mondta a nő, és hogy a másik félre ne értse, külön-külön formálta meg az alkalomra tartogatott, álmatlan éjszakák során át gyakorolt szavakat: – Égzengés, szélvész és földindulás.
  
  Hoan Sempai Kő Sorin, a Menny Fiának kegyeltje, Liangszan hűbérura, Rokszum tejhatalmú császári kormányzója gyűlölte a felfordulást, és emiatt – hogy pontosan mióta, maga sem tudta – gyűlölte az ünnepeket is. Meggyőződéssel vallotta, hogy az ünneplés – akár az ájtatosság – békeidőkre való, de hiába volt sárkányszívű herceg, hiába volt erődítmények és seregek ura, a köznép meggyőződésén és szokásain éppúgy nem változtathatott, mint az évszakok váltakozásán vagy a holdak pályaívén, melyek együtt határozták meg a készenlét szempontjából kritikus – mások által ünnepnek mondott – időszakokat.
  A Jade Naptár által el nem ismert alkalmakkal, a helyi istenségek és hősök kultuszával viszonylag könnyű dolga volt: szertartásaikat maga felügyelte, és míg a kassziatea hatása tarott, nem fárasztották a külsőségek sem. A polgárok ceremóniájához valamivel több önfegyelemre és sokkal több teára volt szüksége, az aratás idején egymást érő felvonulások és áldozatok pedig, melyek ezreket mozgattak meg a városban és a város körül, szinte az őrületbe kergették. A kiszolgáltatottság érzése, mely a caukói lázadás első esztendeje óta gyötörte, ilyen alkalmakkor emésztő tehetetlenséggé változott, és természetének legtaszítóbb, az év más szakaiban gonddal titkolt vonásait tárta a világ elé.
  Az óvatosságból így lett bizalmatlanság, a józan mérlegelés így alacsonyodon folytonos ingadozássá, melyet tovább súlyosbított a holdgyökér-főzethez adagolt szesz. Ami a régi Ko Sorinból, az erődök és seregek urából megmaradt, a háttérbe húzódva, undorral vegyes döbbenettel figyelte az eseményeket. Tudta, mit veszíthet, és rosszabb pillanataiban azt sem tagadta, hogy mindenképp elveszíti... tovább játszott hát, titkon remélve, hogy kilengéseinek híre a császári rokon fülébe jut, aki (ha másképp nem, a fejével együtt) megszabadítja a kormányzás és a háborúskodás nyűgétől.
  Nem volt ostoba ember, ám intelligenciája – akár képzelőereje – jelen körülmények közt inkább kárára vált. Nehezen különítette le az igazat a hamistól, a véltet a valóságtól... és a Jáspis Császári Esztendőt követően azokkal sem tudott megbékélni többé, akik e fogyatékosságára – ha mégoly jószándékúan is – felhívták figyelmét. Ha mérték nélkül ivott (az év eleje óta ez mind gyakrabban fordult elő) éhes szellemeknek nevezte őket, s mire az aratás ünnepe beköszöntött, annak is látta valamennyit: testetlen fantomoknak, akik csak az alkalmat lesik, hogy éhüket az ő asztalánál, az ő verítékén termett javakból csillapítsák.
  – Ismerlek benneteket – dünnyögte, mialatt újabb adag borért vagy kasszialevélért küldetett. Utóbbiakat fel sem főzette többé: nyersen rágta el őket, és szeszélye szerint kacagva vagy könnyezve meredt holdezüstöt sugárzó kezeire; az ilyen pillanatokban maga is szellemnek, a Zamsza új fordulatát váró zarándoknak érezte magát. – Tudom, mit gondoltok, mit reméltek... még azt is, miről álmodtok, alávalók!
  Utóbbi erős túlzás volt: papjainak együttes tudása sem tette lehetővé, hogy bárki álmaiba betekintsen, a hegyvidék szerzetesei pedig rég elvesztették bizodalmát – képtelen volt szövetségesként tekinteni olyan emberekre, akiknek élete minden zűrzavartól távol, a Világgyűrű ormainak áldott nyugalmában telik.
  – Szerzetesnek állok – jelentette ki egy reggelen, míg a haditanács tagjai bebocsátásra várva toporogtak a Főnix-palota aranyozott kapuja előtt. – A Jégmadár-csúcson, vagy keletebbre, az áruló birodalmának hegyei közt: mint hallom, az Ezer Szó kolostorában minden munkás kéznek jó hasznát veszik.
  – Az Ezer Szó kolostora romokban hever, kegyes uram – suttogta cenzori fokozatú tanácsnoka, a legéhesebb szellem mind közül. – Kvai Lom személyesen felügyelte az elpusztítását, és nem irgalmazott az érinthetetlennek sem: a szerzetesek és a növendékek közül alig tucatnyian vészelték át a mészárlást.
  –Azt képzeled, nem tudom? – Kő Sorin lehunyt szemmel, zsibbadt ujjakkal tapogatózott vágyai netovábbja, a kasszialevelekkel megrakott szelence után. – Kerítsétek elő az orvosomat, és üzenjetek a szellemeknek, hogy várjanak türelemmel: csak nekik sürgős, hogy véremmel verjék el éhüket.
  Más, világosabb napjain hajnalok hajnalán rendelte magához a tiszteket, és vég nélkül bombázta őket a csapatok készültségi fokára, a készletek mennyiségére és a védművek állapotára vonatkozó kérdésekkel. Tudni akarta, milyen magas a vízszint a ciszternarendszerben, hány felderítő van úton, hány másolat indult az udvarhoz legutóbbi leveléből... s főként, hogy megbízhatóan működnek-e a Sebes Sodrású Utak, melyek nélkül a legközelebbi városig is fél éven át vánszoroghat egy-egy karaván, a Közép tengeréig pedig (ha az ősöknek hinni lehet) három-négy esztendő az út.
  – Az utak, a készletek és a csapatok állapota megfelelő – biztosították újra és újra a tisztek, szemeik azonban a pórnép éhes szellemeinek szemei voltak, és számító kajánul meredtek a kormányzóra a rezzenetlen húsmaszkok mögül. – Ha kegyeskednél áttanulmányozni a jelentéseket...
  Ko Sorin bólintott, és olykor engedett is a kérésnek, más napokon azonban már ébredéskor tudta, hogy csupa hazugságot olvas, és ennek megfelelően bánt a hírek hozóival, a parancsnokoktól a legutolsó közemberig. A mérhetetlenül adagolt kasszia mámorában kétszer húzott kardot övéire, egy ízben pedig az ablakon át, repülve próbált szabadulni tőlük... testőrei azonban mindannyiszor résen álltak, és megóvták a két főbűn, az oktalan erőszak és az értelmetlen halál iszonyatától.
  Azon a napon, mikor az elveszettnek hitt északi hadtest hírmondói viharvert hajójukon Liangszanba érkeztek, a kormányzó tudata tiszta, pillantása azonban élettelen és távoli volt... és ilyen maradt az esti haditanácson is, melyet a sajnálatos “balesetek" óta két orvos és helyi sárkánykultusz féltucat papja szerencséltetett jelenlétével A többiek – a város, az erődszakasz és a kikötő védelmét ellátó alakulatok elöljárói – bizakodók, de visszafogottak voltak: maguk sem tudták, mire következtessenek az órák óta terjengő, egymásnak ellentmondó hírekből.
  – Rendkívüli alkalom a mai – kezdte a kormányzó, akinek arcbőrénél csak hangja lehetett színtelenebb. – Jó alkalom arra, hogy mellőzzünk minden ceremóniát, és köszöntsük azt az embert, aki másfél esztendőt töltött az evilági pokolban, és vérét hullatta azért is, hogy itt és most velünk lehessen. – Főhajtással üdvözölte jobbján ülő, arannyal áttört ünnepi köntösében is tiszteletet parancsoló férfit, akinek lángmarta bal arcfele úgy csillogott, mintha sebvar helyett szárazlakk borítaná. – Többségünk számára csak a neve ismerős, de nincs ebben semmi rendkívüli: tajpao Agvan Szong, a Menny Fiának kegyeltje, az északi hadak biztosa igazi fegyverforgató, aki a küldetés során, a Sárkány akaratából vált a hadtest rangidősévé.
  – Hát a többiek? – hajolt előre kuo Fen Mon, a városőrség parancsnoka. – Lelki szemeink helyett szívesebben látnánk az igaziakkal azt a hadat, nagyúr.
  Agvan Szong bólintott, de beszélni csak a kormányzói engedelem birtokában kezdett. A gesztus nem maradt hatástalan: a kettős sorban kuporgó tisztek tekintete összevillant, a kormányzó fakó ábrázatát mosoly derítette fel.
  – Csapataim zöme – kezdte füstszáraz hangján a vendég – felmorzsolódott az elmúlt másfél év küzdelmeiben. Súlyos vezetési és taktikai hibák sorozata vezetett a katasztrófához, de nem feladatom, hogy távollévőket vagy halottakat hibáztassak a történtekért. Jöttem, ahogy a parancs szólt, akkor és úgy, mikor a Sárkány módot adott rá, hogy sebesültjeinknek megfelelő ellátást, megmaradt katonáimnak fegyvereket és élelmet kérjek. A földvárból, ahol a telet átvészeltük, csak akkor vezetem őket a város alá, ha érkezésüket és harci értéküket biztosítva látom.
  A liangszaniak sorain moraj futott végig; mintha csak most szembesültek volna a veszteség valódi mértékével.
  – Hány embert... – suttogta kuo Meng Jan, az erődszakasz parancsnoka, aki tíz éve elhalt apjától örökölte meg e fontos pozíciót. – ...milyen erőket sikerült megóvnod a pusztulástól, tajpao'7
  – Egy lándzsás és egy lövészezredet. Egyharmaduk könnyebb, egyötödük súlyos sebesült; rájuk az elkövetkező hetekben botorság lenne számítanunk. A lovak nagyobb részét leöltük, és a megmaradtak sincsenek abban az állapotban, hogy bárkit harcba vigyenek: jó, ha az ellátmány szállításakor hasznukat vesszük.
  – Két ezred! – Az erődszakasz bővérű parancsnoka döbbenten tekintett körül. – Kétezer a tízezerből! Démon ez a Kvai Lom, nem ember; ünnep lesz a nap, mikor a Menny Fia az Aranysereg élére áll, hogy eltiporja végre!
  Hanmen Dao, aki mindeddig szótlanul figyelt, megrázta fejét.
  – Így nem jutunk előrébb. Az Aranysereg alszik, a keleti és a nyugati hadtest messze jár... az az ember vagy démon viszont, melyet Kvai Lomnak neveznek, nagyon is közel: a hírek szerint alig harmincnapi járóföld választja el tőlünk.
  – Meglepően pontosak az értesüléseid, kuo –  biccentett a lángmarta képű tiszt, akinek szemeiben (vagy csak az elszenesedett bőr miatt tűnt így) haragvó szikrák villantak. – Az áruló az idén két sereget küldött a folyóközbe. A nagyobbik, melynek előőrseivel tavasz óta többször is megütköztem, húszezer főt számlál, és Gomen városa körül ütött tábort. A kisebbik, tíz-tizenkét ezres, az utánpótlást biztosítja, és manőverei során olykor valóban veszedelmes közelségbe kerül Liangszanhoz.
A kormányzó baljában meg-megrezdült a fanyar illatot árasztó, egymást ölelő sárkányokkal ékes porceláncsésze.
  – Tapasztaltál csapatösszevonást, vagy egy esetleges támadó manőver bárminő jelét?
  Agvan Szong a kérdés súlyához illőn mérlegelt, mielőtt válaszolt, pontosan úgy, ahogy azt az udvari etikett megköveteli.
  – Kétlem, hogy elszánásotokat akár idén, akár jövőre próbára tennék, nagyúr. Mióta tartománya Sebes Sodrású Útjait nélkülözni kénytelen, Kvai Lom minden korábbinál jobban irtózik a veszteségektől. A nyugati császári hadtest fenyegetésével is számolnia kell: ötvenezer emberével vigyáztatja az erődöket Cauko határán, birtoka szívében pedig újabb húszezer fő kiképzésére adott parancsot – akár igaz, akár nem, évekbe telhet, míg ostromlétszámra duzzasztja folyóközi seregeit.
  – Gomen lerohanásához csak tízezer pengét használt – dünnyögte Hanmen Dao. – És ha emlékezetem nem csal, alig kétezret veszített el.
  – Gomen nem volt erődített város, és nem oltalmazták délnyugat legkiválóbb stratégái, kuo.
  A Strázsa parancsnoka összehúzott szemmel pillantott körül: a jelenlévők egyike sem érezte szükségét, hogy elutasítsa a hízelgő minősítést.
  – A tény, hogy te és embereid ily hosszú időn át életben maradtatok odakint – mormolta a kormányzó, némi erőt merítve a kasszia párájából –, fényesen bizonyítja igazadat,- tajpao. Vétek lenne alábecsülnünk a fenyegetést, de arra sem látok okot, hogy mitikus alakként tekintsünk Dél Tigrisére, aki gaztettek sokaságával bizonyította, hogy valója nélkülözi az égi lényeget. Várunk, növeljük erőinket... és illőképp fogadjuk, ha önteltségében mégis falaink ellen támad.
  – Bölcsen szóltál – hajtotta meg magát Agvan Szong.
  – Remélhetek, hogy kérésem meghallgatásra talál, s hogy a Szivárvány Hóna nem marad érzéketlen szenvedéseink iránt? Kő Sorin végighordozta pillantását a gyülekezeten.
  – Megkapjátok mindazt, amiről a védelem gyengítése nélkül lemondhatunk – közölte, és mosollyal nyugtázta a tajpao újabb főhajtását. – Pihend ki magad, aztán menj: a veled érkezett sebesültekről sajátjainkként gondoskodunk, és a hősöknek kijáró fogadtatás sem marad el, ha megmaradt sereged élén visszatérsz hozzánk.
  – Hű szolgád vagyok, nagyúr. – A tiszt lángmarta homloka a lakkozott deszkát érintette. – Azon leszek, hogy se városodnak, se a Menny Fiának ne kelljen ismét csalódnia.
  Felemelkedett ültéből, külön biccentéssel búcsúzott minden jelenlévőtől, aztán az ajtó felé indult; az Ezüsthátú látta elégedett fintorát, és azokat a bizonyos szikrákat tőrdöfésnyi szemeiben. Nem tűnt olyan embernek, aki kitér a kötelesség parancsa elől... s hogy mégis megtette, csak fokozta iránta a tábornok gyanakvással vegyes ellenszenvét.
  – Dao nagyúr – mormolta a kormányzó, ahogy a távozó mögött súlyba lendültek a lándzsák. – Tégy róla, hogy az északi hadtestnek szánt utánpótlást mielőbb összeállítsák, berakodják, és biztosíts illő elhelyezést mindazoknak, akiket a tajpao a visszaútra alkalmatlannak ítél!
  – Véleményem szerint...
  – Ismerjük a véleményedet – sóhajtott Ko Sorin, akit nem a méltóság, inkább földig omló, sokszorosan redőzött díszköntöse súlya tartott vissza attól, hogy a szelencéért tapogatózzék hivatali jelvényekkel zsúfolt könyöklőjén. – Másképp szemléled a világ dolgait, mint mi, akikre Kaoraku a fegyverforgatás helyett az igazgatás terhét rótta, de vedd tekintetbe, hogy célunk nem, csak felfogásunk különbözik... és Liangszan érdekében kérlek, ne bonyolítsd tovább amúgy is kényes helyzetünket! Az északi hadtest hírmondóinak nagy hasznát vehetjük a...
  – Hol vehetjük hasznukat, nagyúr? – Hanmen Dao tudta, hogy modortalanságot követ el, de a cél érdekében készséggel vette a nyakába ezt a terhet is; elég volt a köntöse alatt lapuló tárgyra gondolnia, hogy tettét (akár az elkövetkezőket) igazolva lássa. – A termés betakarításában aligha, ami pedig a város védelmét illeti...
  – Az irányításom alatt álló gyalogság zöme nem rendelkezik az alakzatharchoz szükséges tapasztalatokkal – sietett közölni Fen Mon. – A hadiszerek és ostromtörők mozgatásához is elkel a segítség; engem inkább a növekvő létszámmal járó ellátási és egészségi problémák nyugtalanítanak. Ha papjaink nem...
  – Papjaink megteszik, ami tőlük telik – vágott közbe a kormányzó. Díszruháját mind súlyosabbank, az éhes szellemek jelenlétét mind terhesebbnek érezte; keze remegett, ahogy felhajtotta a csésze alján párálló tea maradékát. – És ha az újonnan jövők érdekében a szerzeteseket is mozgósítanunk kell, ám legyen: hálával tartoznak nekünk, amiért megóvjuk őket Gomen környéki társaik sorsától.
  – A Jégmadár-hegy nem tarozik a város fennhatósága alá, nagyúr – emlékeztette a tanácsos, aki (a kormányzónak legalábbis így rémlett) éppoly kelletlenül használta a beszélt nyelvet, mint a leplekbe burkolózó aszkéták, akik közt tizenöt esztendős koráig nevelkedett. – Spirituális értelemben semmiképp, azoktól pedig, akik az év minden napján boldogulásunkért fohászkodnak, követelni nem, csak kérni van jogunk.
  Ko Sorin szembefordult vele; fakó arcán vörös foltokat gyújtott a harag.
  – Kérni, azt mondod? Kérni azoktól, akik csak szavakkal adnak; kérni olyan időkben, mikor a világ, és benne minden teremtett lény, csak követelni képes?
Fordított egyet a csészén, és olyan erővel csapta asztala kagylóintarziás lapjához, hogy szilánkjai szanaszét repültek. – Ám legyen! A te száddal kérek magyarázatot a Jégmadár-hegy kolostorának elöljárójától ama különös szóbeszédre, mely hetek óta terjeng a vidéken, és ha az utolsók közt is, de eljutott ahhoz, akire leginkább tartozik. A szóbeszédre, mely szerint a szent falak közt egy szentségtelen fajzat, egy külvilági démon lelt menedékre, aki úgyannyira megbűvölte védelmezőinket, hogy azok elfeledték a császár törvényét, és tétlenül várják, hogy a gdon bennünket is megtörjön delejes hatalmával. – A tanácsnok szeme közé nézett, aki erőltetett nyugalommal, de holtsápadtan viszonozta pillantását. – Rajta, kérd őket, mielőtt én magam tenném... és ne felejtsd emlékeztetni őket, hogy már ezért a haladékért is az életükkel tartoznak nekem!
  Hanmen Dao látta, hogy a tanácsnok fejet hajt, s mert az emelvényen gubbasztó alak mind jobban emlékeztetett azokra a démonokra, melyek befolyását csökkenteni, megtestesüléseit eltiporni volt hivatva, követte példáját. Tudta, hogy a hódolat jelével tiszttársai sem késnek soká, és némán fohászkodott, hogy amit hallott, ne legyen igaz... még akkor is, ha a cáfolat kétségtelenné teszi, hogy Liangszant e vészterhes időkben egy őrült kormányozza, aki Kvai Lom nélkül is képes tűztengerbe fojtani a délnyugati végeket.
  A tanácsnok – bizonyos Szang Pa, aki tanulóéveiben a Szongpen nevet viselte, és egy hollóhajú, mandulaszemű asszony kedvéért fordított hátat a hegyvidéknek húsz esztendeje járt utoljára a Jégmadár-kolostorban.
  Fent szerzett tudományos fokozatát sem használta soha, de lelke legmélyéig pandit, azaz kutató maradt: a pontosan megfogalmazott kérdések és az igaz válaszok szerelmese, akit sem a testi vágy, sem a kormányzó szolgálatában töltött évtizedek nem tudtak a Sárkány útjáról letéríteni. Férfiként hódolt a gyönyörnek, ha tehette, egy pandit könyörtelen alaposságával vizsgálta érzéseit, ha életére a Zamsza küllőinek árnya vetült, s e kettősség révén nem csupán önmagát sikerült megőriznie: két gyermeket nevelt fel, két expedícióban vett részt anélkül, hogy vért ontott volna: két urat szolgált úgy, hogy ennek egyik fél, sőt, ő maga sem látta kárát... egészen mostanáig.
  A szóbeszéd, melyben evilági ura, a kormányzó veszedelmes fegyverre talált, hetekkel korábban, az Áradás havának derekán jutott el hozzá. Hegyi emberek hozták, akár a Liangszan gazdagságát biztosító prémet, ércet és nyers drágaköveket, és bármennyit tettek hozzá a felvásárlók, pénzváltók és más főfoglalkozású vészmadarak, egykettőre kihámozta belőle a lényeget: az újév első napjaiban, a csituló viharok idején valami különös történt odafent.
  Mint minden niarei, Szang Pa is hitt a démonok hatalmában. Sosem szűnő fenyegetésük természetes volt számára, akár a tudat, hogy életének minden mozzanata rég elrendeltetett, és apró, de fontos alkatrészként működteti a mindenség bonyolult gépezetét. A hozzá hasonlóktól abban különbözött, hogy nem tagadta a kivételek létezését sem – az olyan teremtményekét, melyeket két vagy több világ törvényei kötnek, s akik éppúgy felette állnak a halandó értelemnek, mint a tangok, akik az elmúlás képességével fizetnek Kaorakunak korábbi megtestesüléseik emlékeiért. Ha a Jégmadár-kolostor vénje valóban rejteget valamit – vagy valakit – odafent, bizonyára jó oka van rá – neki, a hajdani tanítványnak pedig kötelessége gondoskodni háborítatlanságáról, míg emberi elmével átláthatatlan terve megvalósításán fáradozik.
  Második és legfőbb ura, az Égi Sárkány elégedett lehetett teljesítményével... a kormányzó annál kevésbé, s most, hogy a dolog nyilvánosságra került, nem játszhatta tovább a tudatlant sem: tudta, hogy cselekednie kell, mielőtt KoSorin egy rossz pillanatában valamennyiüknek benyújtja a számlát.
  A történtek rászorították, hogy tanácsnokként gondolkodjon és viselkedjék, szállására visszatérve azonban pandit-énjét szólította elő, és a szellem nyelvén üzent jegyzőjének, hogy bebocsáthatja Hanmen Dao tábornokot, a kikötő és a Strázsa parancsnokát.
  A korosodó tiszt, akit mintha még a tanácsban elhangzottak is hidegen hagytak volna, nem tartozott Szang Pa barátai közé. Magányos farkas volt, akit a császári udvar (a rossz nyelvek szerint legalábbis) szándékosan felejtett délnyugati állomáshelyén. Méltóbb posztot a Kelet lázadásának sikeres leverése után csak az Aranyseregben kaphatott volna, de elutasította ezt a megtiszteltetést, szolgált és vénült hát, míg a kiválasztottak, a Birodalom legbelső védvonalának harcosai, időtlen álmukat aludtak Kin Ce palástja alatt. Szang Pa maga sem tudta, szánja vagy irigyelje őket – és titkon hálás volt a kőarcú tábornoknak, aki (erről a rossz nyelvek sem vélekedtek másként) méltóképp testesítette meg a halandók világának azon erényeit, melyek belőle, a tudósból lett udvaroncból kezdettől hiányoztak.
  – Üdvözöllek otthonomban – fordult a belépőhöz, helyet mutatva neki a fogadószoba dísztelen cirokszőnyegén. Hanmen Dao nem látszott meglepettnek: a tanácsnok sosem emlegette, de titkolni sem próbálta múltját, mely a Jégmadár-hegy kolostorának szerzeteseihez kötötte. – Utolsó beszélgetésünk óta esztendők múltak el... és kettőnk közül csak te nem változtál, azt hiszem.
A szoborarc rezzenetlen maradt, résnyi, vízszintes árkok keretezte szemekben szikrák villóztak; kellett némi képzelőerő ahhoz, hogy a tanácsnok a mosoly katonai megfelelőjére ismerjen bennük.
  – A nyelved ugyanolyan sima, a képed ugyanolyan talányos, mint tíz esztendeje, Szang Pa, és nyilván a borod is éppoly kitűnő... de nem ezért jöttem el hozzád. – Az Ezüsthátú ökleire támaszkodva hajolt előrébb: lakkfekete páncéljának vállszelvényei megcsikordultak a vörössel hímzett sárga selyem alatt. – Tisztában vagyok vele, hogy mai viselkedésem sokak szemében alkalmatlanná tett a kikötőparancsnok tisztére, és megnyugszom a kormányzó döntésében, ha posztomra e nehéz időkben olyasvalakit állít, aki teljes bizalmát élvezi... de sem a megbánás, sem a tisztelet nem bírhat hallgatásra, beszélnem pedig azzal az emberrel kell, aki, bizonyos sajátságok okán, mindenki másnál jobban átérzi helyzetemet.
  Szang Pa bólintott. Meglepte a bizalmasból ünnepélyesbe forduló hangnem, megrettentették a mereven előre bámuló, tompán fénylő szemek,
  – A tanács józanabb felének bizalma töretlen irántad, kuo. Kétségekre inkább kegyurunk döntései adnak okot: némelyiket józan belátás helyett a zabolátlan érzelmek motiválják.
  – A kormányzó beteg – dünnyögte Hanmen Dao, akinek csak öklei fehéredtek ki valamelyest a megbánás ősi pózában. – Beteg, és valamennyiünkre romlást hozhat, de nem arra szántak, hogy bíráljam, hanem hogy szolgáljam őt – és pontosan ezt teszem, mikor balsejtelmeimmel együtt bizalmas értesüléseimet is megosztom veied.
  A tanácsnok újra bólintott: egész lényével figyelt, és az elszánás mellett szorongást szűrt ki Hanmen Dao szavaiból.
  – Ha a készletek miatt aggódsz...
  – Katona vagyok – vágott közbe az Ezüsthátú. – Nemegyszer harcoltam éhségtől kábán, és ha kell, megteszem megint. Az embereim alapos kiképzésben részesültek, a fegyverzetre és a hadiállásra sem lehet panasz; engem inkább a fegyvertelenek sorsa aggaszt, akiknek, ha mi veszítünk, sem a falak, sem a hegyek nem nyújthatnak többé menedéket.
  – Támadásra számítasz? Hisz tajpao Szong szerint.,.
  – Nem bízom benne. Amit az északi hadtest maradványairól, a lázadó csapatmozdulatokról meg a többiről mondott, lehetett akár hazugság is... és mi szótlanul hallgattuk végig, csak mert sajátosan egybecsengett azzal, amit kegyurunk hallani szeretne. – Hanmen Dao elbámult a tanácsnok válla felett: a fényeket nézte, melyek mind nagyobb számban hunyorogtak az északra néző tolóablakon túl. – Miért kellene hinnünk annak az alaknak? Mert címeres köntöst visel? Mert sárkányrajzú passzust mutat? A ma történtek nyomán számomra csak annyi vált bizonyossá, hogy eszes ember, aki megalázkodni is kész azért, hogy kíséretének egy részét a város falai közt, védelmi állásaink mögött tudhassa.
  Szang Pa homlokráncolva pillantott rá. Eleget élt ahhoz, hogy tisztelje egy veterán fegyverforgató megérzéseit, és hogy sose feledje az ősi szabályt: “Minden illúzióval egy szövetségest, minden szövetségessel egy-egy háborút veszítesz el."
  – Azok az emberek sebesültek. Sem a menedéket, sem az ellátást nem tagadhatjuk meg tőlük, és a tajpao felett sem ítélkezhetünk a puszta gyanú alapján: lehet gyáva, lehet hazug, de míg meg nem mutatja a valódi arcát... – beleborzongott a tiszt lángmarta ábrázatának emlékébe – ...aligha léphetünk fel ellene.
  – És ha azt mondom, nem puszta gyanúról van szó? A tanácsnok mozdulatlanná dermedt; csak tekintetével kísérte azt az éjjeli lepkét, mely tigrisszem rajzolatú szárnyait lebegtetve körözött a fogadószoba lámpása körül.
  – Bizonyíték híján a legvalószerűbb magyarázat sem több feltételezésnél... és könnyen a vesztét okozza annak, aki vádakat alapoz rá.
  – A kétkedés még nem vádaskodás, ami pedig a bizonyítékokat illeti... – Az Ezüsthátú kiegyenesítette gerincét, köntöse alá nyúlt, és tenyérnyi, négyszögletű tárgyat helyezett kettejük közé, a lepkeszárny kirajzolta gyűrűbe. – Ezt a holmit a tajpao kíséretéhez, tartozó asszonyszemély bízta felderítőim egyikére, akit a nyomába küldtem. Idegennek látszott, és immár bizonyos, hogy valóban az... de a történtek után nem tudom, mit gondoljak róla. Tulajdon testőreitől mentette meg az emberemet a drágakőművesek utcájában, és mielőtt útjára engedte, ezt az ajándékot adta neki.
  Szang Pa szemügyre vette a tárgyat. Tenyérnyi papír vagy szövetdarab, színéből ítélve valamiféle könyv lapjának töredéke volt: a csontfakó felületen lilásfekete hurkokat formáltak az ódon írásjelek. Halványak voltak, a bennük rejtőző érzések azonban vérfagyasztóan élessé váltak az első érintésre: A tanácsnok felnyögött, ám a mellébe hasító fájdalom
  hideg szél hideg tűz hideg acél máris elenyészett: a nyomában járó megrendülés tette képtelenné arra, hogy akár kezét, akár fejét feljebb emelje. Tudta, hogy az előtte heverő töredékre rég elporladt szerzetesek ecsetje rótta a hang nélkül beszélő madárnyom-jeleket; tudta, hogy az asszonyszemély ajándéka az Ezer Szó kolostorából való, melyet Gomen városával együtt dúltak fel a lázadó csaatok, és tudta, hogy a tábornok is eljutott eddig a következtetésig: találkozásuk óta másodízben szórt szikrákat a tekintete.
  – Jól vagy? – dünnyögte. – Nem gyötört meg túlságosan?
  A tanácsnok mély lélegzettel intett nemet; pandit-énje remélte, hogy a másik egyedül is boldogul a fájdalom és a düh könnyeivel.
  – Ezt a töredéket vér árán szerezték. Mindenkit megöltek, a könyveket, a tekercseket elhurcolták, és most...
  – Rég történt – mondta Hanmen Dao. – Jó másfél esztendeje, és hálát adhatunk a sorsnak, amiért legalább ezt a cafrangot megóvta nekünk.
  Szang Pa erőtlenül bólintott; torkában összetorlódtak a szavak.
  – Miért? – suttogta. – Miért engedted, hogy...
  – Hogy ne kételkedj többé. – A kőarcból rezzenetlenül bámultak rá a sötét szemek. – Hogy megérts, és idővel megbocsáss nekem.
  A tanácsnok megköszörülte torkát. Mindeddig úgy hitte, uralja, de legalábbis kézben tartja az eseményeket, s most, hogy a világon elhatalmasodó őrület megérintette, elemi erővel támadt fel benne a vágy a Jégmadárhegy békéje után.
  – Az asszonyszemély – mormolta. – Csak ennyit üzent?
  – A felderítőnek vihart, égzengést és földindulást emlegetett, pandit.
  – Nem vagyok pandit. – Szang Pa keserűen felnevetett. – Bár az lehetnék!
  – Ismered a megfelelő embereket. Szavad van a tanácsban, és megérted magad a szerzetesekkel is. Figyelmeztetnünk kell őket a veszélyre; mindenkit figyelmeztetnünk kell, mielőtt Kvai Lom megindítja a támadást.
  A tanácsnok bólintott; arca fakónak és élettelennek tűnt a lámpás fényében.
  – A sebesültek?
  – A hidaktól és a kapuktól távol, a kikötőöböl nyugati oldalán kaptak szállást. Az embereim mindent megtesznek, hogy szemmel tartsák őket, de...
  – Az asszonyszemély?
  – Eltávozott. A tajpao és az épkézláb fegyveresek társaságában, alig egy órával azután, hogy a készleteket berakodták.
  Szang Pa hümmentett; igazában nem is várt mást. Az előtte heverő töredékre, aztán az éjszakában hunyorgó fényekre sandított, és Kaorakuhoz fohászkodott, hogy legalább a szóbeszéd ne legyen igaz – hogy démonok helyett mosolyok várják a Jégmadár-hegyen, hogy a sors legalább tang Jongdent és bölcsességét megőrizze neki.
  – Mit gondolsz, mennyi időnk maradt?
  Hanmen Dao fontolgatta egy darabig a választ; úgy tűnt, a közelgő vész sem nyugalmát, sem alaposságát nem veszélyezteti.
  – Pár hét – mondta végül. – Ha Kvai Lom a hírek hallatán vérszemet kap, annyi sem: immár nem kétséges, hogy mi kellünk neki, és az asszonyszemély jóvoltából az sem titok többé, miért.
  – Talán csak ránk akar ijeszteni.
  – Ha ezzel a szándékkal jön, a kormányzón kezdi a munkát. – Az Ezüsthátú asszonyszemély mozgásának idegenszerű, vad ritmusára gondolt, a kézre, mely megóvta Oni életét... és bánta, hogy sem joga, sem módja nem volt lebeszélni a távozásról. – A nő engedte, hogy felismerjük. Magára vonta a figyelmünket, hogy üzenhessen. Ezrek életét mentette meg, és talán sosem lesz alkalmunk meghálálni neki.
  A tanácsnok a lepke röptét figyelte; a fogadószobába ereszkedett homályban fel-felvillantak a szárnyakat ékítő tigrisszernek.
  – Kvai Lom – suttogta. – Nem hittem volna, hogy ennyire számító és elvetemült.
  – Azt teszi, amire rendeltetett. Amivel a legnagyobb kárt okozhatja a Birodalomnak és nekünk.
  – Értesítenünk kell a császárt.
  – Száz futárom áll készenlétben a hajnali indulásra, de rajtunk már az sem segít, ha néhányan célba érnek: az Aranysereg ébredése egy évig is eltart, a Sebes Sodrású Utak pedig... – A tábornok megrázta fejét. – Nem, pandit: ezt a harcot senki nem vívja meg helyettünk. Mi itt vagyunk, és itt is kell maradnunk, mert ha Liangszan elvész, az ősök jövendölése menthetetlenül beteljesedik.
  Szang Pa a lámpásra meredt, de a ragyogó fény sem nyújtott menedéket neki: könnyein át is látta a Szútrák Könyvéből kimetszett idézet vérként bíborló szóképeit:
  “Azon a napon, mikor Délnyugat zászlai lehullanak, megremegnek és meghasadnak a Sárkány emelte hegyek..."
  
                                            HETEDIK RÉSZ
  
                                            A TIGRIS SZEME
  
  A Pyarron szerinti 3699. esztendő nyarán,
  a Jade Naptár Fogyó hold havában,
  Rokszum tartomány földjén
  
  Gorduin kéretlenül kapta vissza az életet, erőnlétéért azonban tennie kellett... és meglepve tapasztalta, hogy a küzdelem, melyet testével vív, kimerültség helyett megelégedéssel tölti el.
  Talán a környezet volt az oka. A nyugalom, mely szerényen berendezett kamrájában éppúgy jussa volt, mint a sziklába vájt csarnokokban, melyek falairól égi, földi és pokolbeli teremtmények frízei bámulták a magukat és egymást sanyargató, bottal, szalagos buzogánnyal, vagy puszta kézzel gyakorló szerzeteseket. Kanzanjaik bonyolultsága ámulatba ejtette a bárdot, akár higgadtságuk, mellyel az élethez, a munkához és a szenvedéshez viszonyultak. Saját világa a miértek birodalma volt, a niareieket inkább a hogyanok foglalkoztatták, de egyetlen megoldást sem tekintettek általános érvényűnek. Őszinte érdeklődéssel figyelték légző- és egyensúlygyakorlatait, utóbb azokat a furcsaságokat, melyeket egy szögre akasztott, maga zúzta kövek porával kitömött bőrzsákkal művelt. Ütései és rúgásai az ő szemükben
  168 minden eleganciát nélkülöztek, lendületük azonban éppúgy lenyűgözte őket, mint Gorduint az az igyekezet, melyet a badganok egy szépségtől alapjaiban idegen tevékenység, a közelharc művészetté nemesítésébe fektettek. Tisztelte a dzsad, a tarini és a tiadlani iskolák eredményeit, de tudta, hogy legkülönb mestereik sem vetekedhettek a Jégmadár-hegy kolostorának csupa csont, csupa ín szerzeteseivel, akik (ezt aszkétaképű rangidősüktől tudta meg) a tudatos lét első napjától az utolsóig képzik, egymás közt mégis csak vuh-nak, azaz csiszolatlannak nevezik magukat.
  – Léteznek különbek is? – tudakolta egy állóképességi próbát követően, míg ő és a többiek hanyatt fekve, a domborművű szikla-égboltra meredve kapkodtak levegőért. – Megszolgálhatja bárki... a csiszolt nevet?
  – Feljegyzéseink csak hat ilyen embert említenek – suttogta az aszkétaképű, akinek (a csoportból egyetlenként) sikerült feltérdelnie. – Kettőt a világ kezdete, négyet az Égi Sárkány eljövetele óta. Mind magas kort ért meg, és mindnek megadatott a kegy, hogy harcban távozhasson e világ térségeiről.
  – Csatában estek el?
  – Páros viadalban – közölte a badgan. –  Miután a Kilenc Határon innen nem akadt több ellenfelük, tudásukat a legszentebb célra, a démonok elleni küzdelemre fordították.
  Gorduin palástolni próbálta kétkedését, de a szerzeteseket nem tudta elbolondítani. Komoran néztek össze, tétováztak egy sort... aztán a keskeny, gyéren világított folyosókon át széljárta barlangba kísérték, melynek szabadba nyíló kürtőben denevérek (niarei szemmel a patkányok halhatatlanjai) csapongtak. A sziklafalon sötétlő foltokat a bárd előbb az ő üregeiknek, majd fáklyatartók furatainak vélte – időbe telt, míg felismerte bennük az ujjnyi, helyenként arasznyi mélységű tenyér- és ökölnyomokat.
  – A csiszoltak egyike negyven esztendőn át élt itt – magyarázta az aszkétaképű. – A Világgyűrű az ő idejében még nem volt teljes, a hegyvidéket bhudok és más gonosz fajzatok járták. A vei párviadalra szólította, és sorra legyőzte őket: ezerszáztizenkilenc igaz nevet rótt a csillagistenek oltárára, mielőtt az ezerszázhuszadik küzdelemben alulmaradt.
  – Meghalt?
  – A Zamsza árnyékában pihen, ameno. Visszatér, ha eljön az ideje, és ha vándorlása közben megint erre vetődik, szállását is, művét is érintetlenül találja idefent.
  Gorduin a lenyomatokat, a démonölő harcmester kézjegyeit bámulta, és nem kételkedett többé: ösztönei megsúgták, hogy amit lát, Kaoraku eljövetelének kalpájából, a nagyvilág időszámítása szerinti Harmadkorból., vagy még régebbről való.
  A tátongó mélység, mely azelőtt nyomasztotta, most csak fokozta elszánását. Méltóvá akart válni a kegyre, mely megőrizte, a menedékre, mely már-már az otthonának rémlett, az őseitől nyert névre, melyet kishitűséggel és önsajnálattal szennyezett be – még a teherre is, melynél (erről saját szemével győződhetett meg) a niareiek majd' mindegyike nehezebbet cipelt.
  A kolostor napirendje szerint élt. Hajnali háromkor csengő ébresztette, tisztálkodás után a szerzetesekkel tartott az imacsarnok küszöbéig, ahonnét rezzenetlen arccal, nyelve alatt a nefritröggel figyelt minden elhangzó szóra... és nem minden megkönnyebbülés nélkül csatlakozott a testgyakorlatra induló badganokhoz a hajnal első fényénél. Mire kitámolygott a gyötrelmek termeiből, és végigjárta a falak mentén sorakozó, bonyolult litániákat morzsoló malmokat, a padmák is színre léptek: csillagászatra, általános és drágakőorvoslásra, históriára, grammatikára és poétikára oktatták a kolostor állandó és alkalmi növendékeit. A bárd naponta más előadásokat ült végig, olykor hármat-négyet is, hasznositható infonnációkkal azonban sehol nem kényeztették... vagy az élőbeszéd fordulatait híven tolmácsoló kő boldogult nehezen a szerzetes-tanítók kenetes szövegével. Mire a geometriára, a matematikára, a növénytanra és az orvostörténetre került a sor, rendszerint a türelme is elfogyott – visszavonulót fújt hát, kamrájába vonult, és kora délutántól estig, olykor késő éjszakáig dolgozott a kahrei nyílpuskán, mely nála is szánalmasabb állapotban került elő a hógörgeteg alól.
  Mikor megmaradt tárgyai közt felfedezte, sírni támadt kedve: a fegyver, küzdelmes életének legrégebbi társa csak annyira emlékeztetett régi önmagára, mint a ramierával összekaszabolt fehér mén azon a két év előtti báléjszakán. Gorduin a hosszában meghasadt agyat, a deformált mechanikát bámulta, és a narvani vendégház istállójának vértől szennyes falait látta lelki szemeivel... aztán ráébredt, hogy ez veszélyes ösvény, hogy egy vörös hajú, sötét szemű lányhoz, a fájdalomhoz, a hideg halálhoz vezet, és mert a múlton nem változtathatott, kényszerítette magát, hogy arra összpontosítson, ami némi szerencsével (a kolostor kézműveseinek segítségéről nem beszélve) még megmenthető.
  A niareiek készségesnek és rátermettnek bizonyultak, de a sikerben a szerencse is eljátszotta a maga szerepét: a hótömeg nyomása összesajtolta a közönséges acélt, de nem boldogult az abbitötvözettel, így a nyílpuska tartalék alkatrészeivel sem, melyek (a Kal Dakhával együtt) sértetlenül vészeltek át a megpróbáltatást. Kapóra jött, hogy a kolostor kovácsai közül ketten – kiszolgált katonák lévén – ismerték a hasonló niarei gyártmányokat, és pótolni tudták a kahrei fegyver elsütőszerkezetét: a W forma rugókkal összekapcsolt lemezpár csak formájában különbözött valamelyest az örökre elveszett eredetitől. A bárd eleinte személyesen felügyelte a munkálatokat, utóbb – felismerve, hogy jelenlétét a bizalmatlanság jeleként értelmezik – a farészekkel foglalkozott inkább: kiapadhatatlan türelemmel vágta és csiszolta a legkőrisszerűbbnek talált helyi fajta kiválasztott darabját, mely a napok múltával mind ismerősebb alakot öltött. A szerzetesek – köztük az aszkétaképű badgan –  áhítattal méregették a “cethátú husáng"-ot, Gorduin azonban gyanította, hogy érdeklődésük egyszer s mindenkorra elpárolog, ha a végeredményt működni látják.
  Hogy el ne rémítse őket, lőterét a hagyományos gyakorlótereptől távol, a belső udvar használatlan kocsifordulójában alakította ki. Céltárgyai deszkatöredékek voltak, a kovácsok azonban – hosszas unszolásra – rendelkezésére bocsátottak néhány öntésből visszamaradt vaslemezt is, melyeket túl vékonynak talált, és két-három éjszaka alatt, puszta kézzel és pöröllyel két-háromrét hajtott: tudni akarta, mire számíthat, ha a vén elöljáró mégsem téved, ha a széljárta barlang árnyékba húzódott lakója helyett az ő ideje érkezik el előbb.
  Hetvenegy napja élt már a Jégmadár-hegyen, mikor végzett az összeszereléssel, és a hetvenkettedik éjszakán – esztendők óta először – ifjúkora mesterével, Gerummal álmodott megint. A jó borok, léha kalandok és szentséggyalázó versek barátjaként elhíresült öreg, Ilanor legkonokabb számkivetettje úgy jelent meg, ahogy annak idején – majd' háromnegyed évszázada utoljára látta: szétvetett lábakkal állt ócska homokfutója bakján (a lovakban, akár a nőkben, rég elvesztette bizodalmát) és színlelt vidámsággal búcsúzott a nagyvilág, azaz Erion – felé poroszkáló, elnyűtt bőrruhás, állig felfegyverzett tanítványától.
  – Száz lépés! Csak így tovább, Tier: még kilencszázkilencvenillió-kilencszáz-egynéhány, és bizton célhoz érsz!
  Vagy nem pontosan ezeket a szavakat használta? Gorduin visszafogott lélegzettel várta, hogy a rezes hang felcsendüljön, és mint a múltban oly sokszor, ezúttal is megszabadítsa kétségeitől... Gerum azonban nem kiáltott, hanem lekászálódott a bakról, és tempósan közelített az északfoki nap erőtlen fényében, a paták kavarta por ködén át. Vagy mégsem paták kavarták azt a port? Gorduin a lovát kereste, de sehol sem látta: maguk voltak a dűnék közt kanyargó úton, Tier és Gerum, tanítvány és mester, fekete és őszfehér.
  – Szólítottál – mosolygott Gerum. A tengeri szél fellebbentette tépett köpenyét, alakja köré arányló portól és sós párából kerített glóriát. – Már-már letettem róla, hogy valaha sikerül, fiam.
  Gorduin némán állt; szemébe könnyeket csaltak az öreg bal válla fölé kúszó nap sugarai.
  – Ez itt...
  – A határvonal, Tier. Nem az istenek húzták, hanem az idő, és csak rajtad áll, mikor törlöd el. – Gerum elmosolyodott, és meglegyintette a bárdot a kormozva égő tűz, az erjedő gyümölcs, a frissen aprított fa, a csapzott lovak és a háborgó tenger otthonillatával. – A te világod nem az enyém, de míg élsz, sosem vész el számomra igazán... ez a perc és ez az út pedig örökké megmarad nekünk.
  – Nem értem.
  – A tanyád. A malmok, a kövek, a rejtőző erők. Azt képzelted, csak a testedet segítik gyógyuláshoz? Gondold át újra, csikasz, és próbálj megbékélni apáddal is; közel jár, de míg így érzel iránta, aligha fogja megmutatni magát.
  Gorduin szeme sarkából érzékelte a mozgást a szomszédos dűnegerincen: arc nélküli, bizonytalan körvonalú árny volt, mely szertefoszlott, mielőtt érzékeivel megragadhatta volna.
  – Apa...?
  Aztán egy érintés, mely nem származhat férfikéztől, egy hang, mely a nevén szólítja, de bármilyen közel jár, távoli és megfoghatatlan marad. Valaki, akit elvesztett, mielőtt megtalálhatott volna – valaki, aki idegen egekből egy Calowynig nyúló vérvonal távolából figyeli őt.
  – Anya...?
  – Ideje elfogadnod őket – suttogta Gerum. – Ideje megbocsátanod nekik.
  A bárd összerezzent a csengőszóra... és verejtékezve ébredt a Jégmadár-hegy kolostorának kamrájában, melynek ablakán túl kék holdfényben fürödtek a hegyek. Egymaga volt, és magányos maradt másnap, sőt, a rákövetkező nap is... a negyedik napon azonban, míg nyílpuskája erejét és szeme élességét próbálgatta hevenyészett lőtéren, az összpontosítás valamit megmozdított benne.
  Nem volt fájdalmas, de nem volt örömteli sem: szükséges volt, része az eseményláncolatnak, mely Ilanor északi partjairól Erionba, Toronba, délre, majd megint északra, Quironeiától Ibarán és Anublienen, Narvanon és Doranon át Gro-Uganba, majd a Gyűrű innenső oldalára vezette. Nem tette erősebbé vagy bölcsebbé, de szélesre tárta a kapukat, melyeket a félelem, a fájdalom és a dac reteszelt el – a kapukat, melyeken át régi szemeivel is új fényben láthatott.
  A hangok.
  A fények.
  A szél.
  Gorduin moccanatlanul állt, balja a célra emelt fegyvert támasztotta, jobbjának két ujja megfeszült az elsütőszerkezeten... de nem lőtt, mert a célvonal nem volt tiszta többé. Elmosódó körvonalú, ám minden kétséget kizáróan emberi alak lebegett szemközt. Úgy rémlett, felé tekint, aztán oldalt lebegve folytatta útját: siklott, akár egy karavel, mosolygott, ahogy – e világban éppúgy, mint bármelyikben – csak az asszonyok képesek, és a bárd visszamosolygott rá, ahogy útjára küldte nyilát: a tollatlan acélvessző villámként cikázott át a harminc lépésnyi távolságon, a háromrét hajtott fémlemezen, keresztülfúrta a deszkákat, és ujjnyi mélyen vágódott a kőbe a túloldalon.
  – Igen.
  Gorduin balra nézett, és Gerumot pillantotta meg a csillagistenek templomának oromtetején. Úgy rémlett, nincs egyedül, az oldalán állók körvonalait azonban elbizonytalanította a reggeli napfény, és a sóhajt sem túlvilági lény, hanem Gorduin jobbján álló alak hallatta: tang Jongden az oromtető, majd a céltábla felé nézett, szegletes pupillájú szemei sarkában tucatnyi apróránc volt a mosoly.
  – Éreztem, hogy ez lesz a napja – mondta. – Aki érez, lát is, aki lát, készen áll. Jöjj hát, ameno: a környező falvak főnökei már várnak ránk.
  A falufőnökök Kaoraku templomának aranycsarnokában gyülekeztek, és csak annyira emlékeztettek falufőnökökre, amennyire a helyiség az igazi aranycsamokra, melyek (ennyit Gorduin is tudott már) egy-egy tartomány vagy város gazdagságát, a vidék kegyurainak bőkezűségét hirdetik. A Jégmadár-hegy kolostorában az aranyfüstöt cinóber- és malachitfestés, az értékes kegytárgyakat áldozati ajándékok, stilizált vagy valódi munkaeszközök – sora pótolta, a kőpadlón gubbasztó, prémbe-bőrbe öltözött alakokat pedig csak ferde vágású szemeik és rézből vert rangjeleik különböztették meg az ugoni oldal hegyi rablóitól, akikhez a bárdot közeli – bár korántsem meghitt – viszony fűzte.
  Noha tang Jongden sem szóval, sem mozdulattal nem figyelmeztette, fegyvertelenül lépte át a szent hely küszöbét. A számszeríj és a tiadlani penge a bejárat mellett maradt, újonnan nyert érzéke azonban vele tartott az aranycsarnok homályába: tisztán kivehette a szerzetes körül csapongó fénylényeket, a hegyi emberek anyagtalan kísérőiben pedig, törzsi totemekre, állat- és növényszellemekre ismert; minden lélekjelenlétére szükség volt, hogy hátra ne hőköljön a verdeső szárnyak, villogó agyarak és parázsló szemek sokasága láttán.
  Ez az utolsó alkalom, hogy idebent szólok hozzád, érkezett az öreg üzenete a szellem csatornáján. A környékbeliek beszélt nyelve alig különbözik a miénktől, de ha valamit nem értesz, csak utólag, és csakis tőlem kérdezhetsz; fontos, hogy ezek az emberek határozottnak és tájékozottnak lássanak.
  A bárd gyanította, hogy többet tud annál, amennyit eddig elárult, de nem látta értelmét, hogy az események elébe vágjon. A fal csoportján belüli rangsort nem volt túl nehéz meghatározni: ahogy a két alakot – a vörös köntösül és a darócruhást – közeledni látták, az eleven gyűrűből széles arcú, lapos orrú, vörös sörényét réz- és csontgyűrűkkel összefogott fonatokban viselő férfi emelkedett fel.
  – Ez volna az? – intett Gorduin felé, aki meghökkenve észlelte, hogy a mögötte tornyosuló szellem (egy medve árnya) híven tükrözi minden mozdulatát. – A külvilági démon, akit befogadtál és megszelídítettél, hogy téged szolgáljon?
  – Nem csak engem. – Tang Jongden körülhordozta pillantását a gyülekezeten. – Tudja és vallja, hogy életnek élet, jóindulatnak szolgálat az ára; kész vita nélkül elfogadni és teljesíteni a feltételt, melyet szabtok neki.
  A befont sörényű pillanatnyilag sok mindennek látszott, csak épp jóindulatúnak nem: medvéstül lépett ki a körből, hogy a bárdot alaposabban szemügyre vegye. Magas, erőteljes felépítésű férfit látott, jobb arcfelén fehérlő heggel, furán metszett szürke szemekkel, és olyan oromnyi orral, mellyel a Nyolc Vadon lakóit ősidőktől fogva ábrázolni szokás,
  – Érted a beszédünket?
  – Értem, lien.
  A hegylakó ábrázatán elégedett kifejezés terült szét: emberöltők teltek el azóta, hogy nemzetségéből bárkit úrnak címeztek.
  – A nyelvünkön szólsz – mormolta. – A mi levegőnket szívod, a mi üdvünket kockáztatod ittléteddel... de mert a tang szerint nem vagy gonosz fajzat, úgy határoztunk, engedjük, hogy türelmünket engedelmességgel, jótéteményeinket hasonlóval viszonozhasd. – Oldalt lépett, és a medveárny vele mozdult; mordulására meghunyászkodtak, gazdáik mögé kushadtak a kisebb szellemek. – Olyan teremtménynek látszol, akit nem riaszt a veszély, ittléted pedig bizonyítja, hogy szívósság és merészség dolgában a Nyolc Vadon minden lakóján túlteszel. Gyakorta ölsz?
  – Csak ha rákényszerülök.
  A hegyi emberek csoportja felmorajlott, az árnyak benépesítette külső körben zsarátnokként vöröslőnek a szemek.
  – Támogatásra van szükséged – dünnyögte a szószóló, gyors pillantást vetve a bárd mellett várakozó szerzetesre. – A városi papság ellenében, akik különös érdeklődést tanúsítanak a szóbeszédek iránt... és a tudatlanok ellenében, akik jobban rettegnek a fajtádtól annál, hogy békén hagyjanak. Nekünk módunkban áll, hogy megóvjunk a gdonok végzetétől, de csak akkor ajándékozunk életet neked, ha egy halállal fizeted meg az árát.
  Gorduin mozdulatlanul állt, szíve dobbanásait számlálta, és egy árnyék-leopárdot figyelt, mely pillantását megérezve arasznyi árnyék-agyarakat villantott rá. Szívességért szolgálat, életért halál: a régi nóta, a jelek szerint a hegyek innenső oldalán sem szól másképp.
  – Megértettem – dünnyögte. – És ha bűnével együtt megnevezitek az embert, aki utatokban áll...
  – Nem ember – suttogta a szószóló olyan arccal, melyet tulajdon árnya sem tartott utánzásra érdemesnek. – Valaki, akit Jitrogama dühe szabadított ránk: ártány, akit a zűrzavar és a kiszolgáltatottság éltet, aki rettegéssel fertőzi meg hétköznapjainkat, s akitől, mert egyre mohóbbá válik, már nem csak javainkat kell féltenünk. – Megtorpant a bárd előtt, és a szürke szemekbe nézve, saját szemeit résnyire húzva folytatta: – A hóhatár erdeiben tanyázik, és a Császári Esztendőt megelőző tavasz óta minden napunkat és éjünket pokollá teszi. Démon, akit ha élni akarsz, felkutatsz és elpusztítasz, mielőtt a hónap véget ér.
  Aznap este, míg a szerzetesek és a növendékek szokásos imájukra gyűltek a csillagistenek szentélyében, tang Jongden pártfogoltjához indult.
  A kőfülkét, melyben a holmik visszaszolgáltatása óta csak néhány szerszámnak és niarei készítésű ruhadarabnak jutott hely. üresen találta, ezért folytatta útját – mint. rendesen, most is az ösztönök vezérelték, s bár furcsállotta, hogy a rögtönzött lőtér helyen a harangpavilon felé halad, nem ellenkezett: az előtte járó lelkek néni csak érezték, látták is a szürke szemű férfit az ódon építmény nyeregteteje alatt.
Gorduin hallotta közeledni, de nem nézett fel: csizmáit bámulta, melyeket hevenyészett leírás alapján, egy hét munkájával készítettek a külső falnál tanyázó bőrművesek. Remekül sikerült, mint szinte minden, amibe az itteniek belefogtak; sikerrel idézték fel azokat az időket, mikor eredetijeik (melyeket két váltás ruhával, köpennyel és egyéb holmival együtt a hó alatt hagyott) a kalandozók útját rótták a hegyek túloldalán. Kezdte érteni, mit érezhetett Liu, készséges, csupa ideg Liu, aki ugyanezt az utat az ellenkező irányba tette meg... és átérezte végre a hajósok döbbenetét is, akik (ha az erioní források nem túloztak) álmaikat keresték Anvarián, de földi paradicsom helyett a megszokott háborúk és hekatombák fogadták őket.
  – Ameno...?
  A bárd dünnyögött valamit, és csak ennyi kellett, hogy tang Jongden helyet keressen mellette: a lépcsőn ülve bámulták a Világgyűrű nyugati vonulata felé hajló napkorongot, és az első holdat, mely sarlóvá keskenyedve derengett a magasban, és meghintette a Jégmadár-hegyet beteges vörösével.
  – Úgy hallom, már holnap indulni akarsz – mormolta az elöljáró, akinek a badganok aszkétaképű rangidőse vitte meg a hírt. – Nincs jogom a dolgodba avatkozni, de tudnod kell, hogy ha létezne más megoldás...
  – Hagyd el – legyintett Gorduin. – A Nyolc Vadonból jöttem, hajlandóságom szerint fenevad, hivatásomra nézve fizetett gyilkos vagyok... és nem csak a hegylakók képzelik így. – Tang Jondgenre sandított, de hiába keresett megütközést szögletes pupillájú szemeiben. – Azzal fizetek, amim van, és nem a lelkifurdalás gyötör, hanem a félsz: félek, hogy ha egyszer kilépek innét, a nyugalomnak is búcsút kell mondanom.
  – Nem arra rendeltettél, hogy idefent vénülj meg, ameno.
  – A megvénülésen rég túlestem, ami azt illeti. Ezért viselem olyan nehezen a változást, ezért tagadtam, amit réges-rég el kellett volna fogadnom... és lám még most is remélem, hogy idefent elrejtőzhetek a világ elől.
  – A világ... világ – dünnyögte az öreg. – Sehová sem rejtőzhetsz előle, és ha tényleg tanultál valamit köztünk, nem fogod hagyni, hogy a hóhatár démona ízekre szaggasson.
  Gorduin bólintott: a hideg halál és a hosszú álom jó időre elvette kedvét a hasonló kísérletektől.
  – Megtalálom és legyőzöm. De mihez kezdek aztán?
  – Visszatérsz közénk, és várod, hogy eljöjjön az időd. Nem tart már soká: a jövendölés szerint Biur máris köztünk jár, és csak az alkalmat lesi, hogy megmutatkozzék. – Tang Jondgen megborzongott a falak közt járó szélben. – Ha felismerem, a nyomára vezetlek, de ha megöl, mielőtt megtehetném, neked kell felkutatnod és megfékezned: valami azt súgja, ez az a feladat, amire születtél, és ha elvégzed... nos, talán a szabadságodat is visszanyered majd.
  Gorduin hosszan hallgatott; a világ, melyben nevelkedett, irtózott attól, hogy a legtitkosabb reményeket szavakba öntse.
  – Hajnalban indulok – mondta végül. – Megteszem, amit kell, és mielőtt hiányolni kezdenétek, itt leszek megint; Biur, ha küzdeni támad kedve, kénytelen lesz a munkát velem kezdeni.
  Az elöljáró bólintott, szeme sarkában új szarkalábak mélyültek el.
  – Köszönöm, ameno. És ha tehetek bármit...
  – Egy kérdés – sóhajtott a bárd. – A kezdetek óta foglalkoztat, és lehet, hogy nem is lesz alkalmam feltenni többé.
  – A végzettel kapcsolatos?
  – Az épületeitekkel. – Gorduin a csillagistenek templomának holdfényben derengő nyeregtetejét méregette.
  – Több megtörő ívet, szögletet és fura görbületet Erionban... a magamfajták legnagyobb városában sem látni. A falak, az ajtók, az ablakok, még a szobrok sem kivételek, és mert felétek se a véletlennek, se a kontármunkának nincs becsülete, felteszem, létezik valamiféle magyarázat.
  Tang Jongden bólintott, és meg sem próbálta leplezni mosolyát.
  – Su – dünnyögte. – Csekély hatalmú, de makacs gdon; a kezdetek óta járja a világot, és káros befolyást gyakorol mindarra, amin megpihen. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy csak egyenesek mentén mozog, és irtózik a görbületektől: mióta így építkezünk, ritkábban gyűlik meg a bajunk vele.
  – Su – visszhangozta a bárd, aztán búcsút intett az elöljárónak, kamrájába vonult... és mielőtt lepihent volna, gondos munkával törte meg az előkészített úti öltözék veszedelmesen egyenes hajtás vonalait.
  Liangszan világnak mutatott arca az időtlen szépség, a kiegyensúlyozottság és a jólét maszkja volt, s mint afféle maszk, méltóságot és alkalmazkodást követelt viselőjétől. Egyetlen repedésének, a hegyek felőli oldalon szürkéllő, mérföldek ezrein át kanyargó falnak, a helybéliek manapság csak szélfogóként és építőanyagforrásként látták hasznát: a Világgyűrű kövéből hidakat és tornyokat, a Császári Esztendőkben új, északra zárt falakat emeltek, és segítségükkel zabolázták meg a folyókat, melyek korábban nem csak a földeket, a várost is gyakorta beterítették ércekben gazdag hordalékukkal.
  A Strázsa a kikötővel együtt növekedett: sáncai mind bonyolultabb együttest alkottak a szigetek északi végében kéklő öböl közepén, stratégiai fontosságúvá azonban csak Cauko lázadását követően váltak. Hanmen Dao hatezer főnyi sereg felett rendelkezett, mellyel, szükség esetén akár a város, akár az erődszakasz egységeit megtámogathatta. A Strázsa a város és a tartomány birtoklásának kulcsa volt, Hanmen Dao pedig a kulcsár, az alkalmas ember, akinek kezében úgy futottak össze a szálak, mint ablaka alatt a Liangszant keresztül-kasul átszövő víziutak. Oka volt a magabízásra, az északi hadtest hírmondóinak felbukkanása óta mégsem találta a helyét... s nyugtalansága ott motoszkált az Oninak nevezett fiúban is, aki – felderítőtársával együtt – az öböl nyugati oldalán, egy felújításra váró gabonasiló padlásán vert tanyát.
  Feladatuk olyan egyszerű volt, amilyen háborús időkben, az otthon falai közt csak lehet: egymást váltva, jelenlétüket gonddal titkolva figyelték azt a kékre mázolt szarufás kőházat, melyben a császári hadtest sebesültjeit elszállásolták. A kormányzó alárendeltjeire ruházta az ellátás gondját... ám hogy önzetlensége még nyilvánvalóbb legyen, saját orvosait állította munkába, akik napról napra gondterheltebbnek tűntek, míg gyaloghintóikat várták a figyelmeztető és óvó jelektől tarkálló kapu előtt.
  Oni sokért nem adta volna, ha tudja, miről beszélnek, ilyen távolságból azonban szájról olvasással sem próbálkozhatott, a tábornok parancsa pedig szigorúan tiltotta, hogy akár éjjel, akár nappal közelebb merészkedjék a házban tanyát vert – s egyenlőre csak feltételezett – ellenséghez.
  – Ha nem azok, akiknek mondják magukat – dünnyögte társa, egy Hódnak nevezett kölyök a harmadik éjszakán –, ha nem a barátaink, minek vesződünk velük?
  – Mert a kormányzó így látja jónak. – Oni hátrasimította nedvesen meredező hajszálait, és beleszimatolt a szélbe, mely fii szerolaj illatot és fuvolaszót sodort: valahol mögöttük, a Strázsa sáncain, a gúlába rakott lándzsákon és kormozva égő tüzeken túl ott nyújtózott az igazi Liangszan, ezer meg ezer széplélek, kalmár és közember menedéke. A fiú feltekintett a zeniten álló Morakani-holdra, futólag eltöprengett, vajon a lefátyolozott arcú nő is ilyennek látja-e, aztán erőt vett magán, és tovább kémlelte a veszedelem fészkét, a rőt homályban fehéren derengő ablaknégyszögeket.
  – Azt beszélik, a kormányzó bolond – suttogta a Hód, aki előreálló fogainak és lapátkezeinek köszönhette csúfnevét. – Hogy madárnak, virágnak, és más effélének képzeli magát, hogy démonok tartják a hatalmukban, és váltig győzködik, hogy senkiben, még a mi apánkban sem bízhat többé.
  – Apánk bölcs – dünnyögte Oni, aki éberen is, komisz álmaiban is e meggyőződésből merített erőt. – Bölcs és hatalmas; ha valaki, ő biztosan elbír azokkal a démonokkal.
  A Hód szusszant egyet; több esze volt annál, hogy egy nála erősebbel vitába szálljon.
  – Vihar jön – mormolta. – - Jó nagy lehet, ha a szaga idáig érződik: a keleti széllel jár, és a hónap végére ide is elhozza az esőt.
  – Hát ezt honnan a pokolból tudod?
  – Tudom. – A felderítő tétova/ott, képén korai ráncok mélyültek el. – Talán a szellemek súgták meg nekem. aztán aludj, a türkiz hajnal órájában megint te következel.
  – Nem vagyok fáradt – dünnyögte a Hód, aztán könyökére hajtotta a fejét, és máris elszunnyadt: előzőleg majd' húsz órát virrasztott egyvégtében. Ahogy magára maradt, Oni új, megfelelőbb pozíciót keresett, s míg az első hold rozsdaszín sarlója tovább vándorolt odafent, meg-megízlelte a keleti szelet, de most is hasztalan kutatott benne vihar- és esőszag után.
  – Marha – suttogta elnyílt szájjal szunnyadó társára sandítva. – Marha.
  Aztán csak várt... és arra rezzent fel, hogy túlnan, a parti házak közt sárga fények villannak: rúdon imbolygó lámpások sora közelített a Darvak hídján át, és előbb a pilléreket, majd a madárszobrokat hintette meg fegyvert markoló, hordszéket cipelő alakok árnyaival. Oni hangokat hallott, melyek lehettek parancsszavak, de akár figyelmeztető kiáltások foszlányai is: a lámpasor közeledett, a hídról a rakpartra, majd a sebesültek szállása felé fordult, két különálló menetoszlopot húzva magával szolgákból és könnyű páncélzatú, ütemre lépő lándzsásokból.
  Oni nagyot nyelt. Valami arra késztette, hogy jobbra, a víz felett terjengő ködbe nézzen, és sikerült megpillantania a csónakokat, mielőtt az evezők ismétlődő loccsanása a füléig jutott volna. Úgy rémlett, az egész környék ébredezik; a kikötőt övező falkaréj mostanra neszek és zajok egész kavalkádját visszhangozta.
  – Mia...?
  A Hód felemelte fejét, álomittas döbbenettel bámult maga elé; mozdulni akart, Oni azonban visszafogta, mielőtt búvóhelyüket leleplezhette volna. A hangok, a sárgás fényben derengő arcok, zászlók és címerek ismerősnek tűntek, de mit sem változtattak a feladat lényegén: várni és figyelni, míg váltás vagy új parancs nem érkezik.
  Jobb híján figyelt hát, és társát erre szorította. Együtt nézték, ahogy a tartomány színeit viselő katonák szétrajzanak a part hosszában, ahogy a gyaloghintók utasai sáfrányszín köntösükből és tradicionális hajviseletükből
ítélve papi személyek – kijelölik a tisztátalan terület határait, majd utat nyitnak egy fehérre mázolt, dobozforma kocsi előtt, melyet, mintha a gyékényszandálos szolgák árnyai lennének, néma csendben követnek a Főnix-palota orvosai. Beletelt pár percbe, míg Oni értelmezte a látványt, mely ilyen távolságból az aratók hagyományos táncát idézte, pedig csak annyi köze volt hozzá, mint végnek a kezdethez, halálnak az élethez... és mindennek az éhes szellemekhez, akik – a jelekből ítélve – ugyancsak megszaporodtak a liangszani éjben.
  – Mi ez? – hüledezett a Hód. – Mit művelnek ezek?
  – Köszöntik az új vendéget – suttogta Oni, és minden önfegyelmére szüksége volt, hogy fekve maradjon. – Azt, aki a sebesültekkel együtt jött, és ha nem ügyelünk, a távozásuk után is velünk marad. A kormányzó orvosai ismerhették, de egyetlen egyszer sem nevezték a nevén: az efféle ártány nem csak a felfordulásból és a mocsokból, de a félelemből... tán még a szavakból is erőt merít.
  – Valami gdonl
  – Valami nyavalya. – Oni a kékre mázolt szarufájú kőház felé bámult: az ablakok üres szemgödrökként sötétlettek a hatalmasra nőtt, folyvást hajladozó árnyak közt. – Az északi hadtest túlélői az ellátmányért cserébe ezt ajándékozták nekünk.
  A fiatalabb felderítő meg-megremegő szájjal bámult rá.
  – És most?
  – Várunk – sóhajtott Oni, aztán oldalt fordult, és míg a part hosszában ősi szútrák zengtek, azt tette, amit a fegyelmezett sereg tesz, ha a völgyben csatát veszít: készült, hogy a megfelelő pillanatban, kellő fedezettel hagyhassa el a magaslatokat.
  Hanmen Dao csak hajnaltájt, a kormányzó kifejezett óhajára vonta vissza alakulatait a kikötőöböl nyugati oldaláról, hogy az orvosoknak szabad mozgást, a környék biztosítására küldött városőröknek teret engedjen. Pirkadatkor tíz. a délelőtt folyamán még hét holttestet szállítottak el a falak közül – e manőverre a városőrség parancsnoka személyesen felügyelt, a fehérre mázolt kocsik végcéljáról azonban sem ekkor, sem később nem mondott bővebbet – Szang Pának mindössze annyit sikerült kihúznia belőle, hogy a kormányzó utasításai szerint jár el, aki minden részletében ismeri, és be is tartja a császári törvénykönyv idevágó rendelkezéseit.
  A betegségről valamivel többet tudott meg: ebben a Főnix-palota legrangosabb orvosa, padma Kun Lang játszott a kezére, akit kétszeri üzenetváltás után otthonában keresett fel, és alkonyatig gyötört a részletekért.
  – Váltóláz – dünnyögte az orvos, aki óránként (vagy még sűrűbben) ürítgette a borospalackokat, és mindjobban emlékeztetett a szobája falát díszítő selyemfestmény fő alakjához, a víz mélyén rejtőző tükörpontyhoz. – Az árterületen töltött hónapok következménye, melyet a vérveszteség, a kimerültség és az elégtelen táplálkozás tesz végzetessé. Nem sokat tehetünk a szerencsétlenekért azon kívül, hogy elkülönítjük őket a többitől, csökkentjük a fajdalmaikat... idejük kiteltével pedig, gondoskodunk méltó nyughelyükről.
  – – Eddig hányan...?
  – Húszan ü hatvannégyből. – Kun Lang beharapta szesztől zsibbadt alsóajkát: most csakugyan pontyra emlékeztetett, mely nyersfa keretű akváriumban, drága festmények és hínárként lebegő, asszonyi köntösök közt tengeti napjait. – Húszan egyetlen nap és éjszaka alatt; a kormányzó bölcsen tette, hogy nem várt tovább a beavatkozással. Akadnak persze, akik másként gondolják...életek százezreiért egyikünk sem tartozott felelősséggel soha. – Kiürítette a keze ügyében lévő palackot, és tüstént újabbért küldetett; Szang Pa nem látta értelmét, hogy versenyre keljen vele. – Ez a valami erősebb nálunk. A kétségeink, a kiszolgáltatottságunk élteti... és a Sárkány irgalmazzon a városnak, ha egyszer elszabadul!
  – Vannak gyógyszereink, és vannak papjaink is.
  – Mondd ezt a láznak, de imádkozz, hogy jó kedvében találd: az enyémek mást sem tesznek, mióta az első fickót lúdbőrözni látták odabent.
  Szang Pa a selyemfestményt bámulta: a jól ismert figurák a percek múlásával mind idegenebbnek és rémületesebbnek tűntek.
  – Hiszel a véletlenekben?
  – Az örök törvényekben hiszek. Amiben a mestereim és az ő mestereik hittek... nem szólva a tieidről, akiknek óráról órára nagyobb hasznát látnánk idelent. – Az orvos egy intéssel útjára küldte szolgálóját, és ahogy a butéliáért nyúlt, Szang Pa arasznyi, sötét sávot pillantott meg az alkarján: olyan volt, mint egy elcikázó ecset vagy penge nyoma.
  – Ez fájdalmas lehetett.
  – Az volt. – Kun Lang tompa fényű szemei alig rezdültek. – De még fájdalmasabb látnom, ahogy a világ széthullik körülöttünk; ennél mélyebbre egyetlen nyomorult szög sem vág. – A tanácsnokra sandított, és mosolyogni próbált; a veritékcseppek szabálytalan négyszöget alkottak homlokán. – Lépj kapcsolatba a mestereiddel, pandit. Ha eloszlatják a kormányzó aggályait, mind megkönnyebbülünk kissé... és talán a varázsos drágakőgyógyítóik közül is küldenek párat.
  A tanácsnok a riasztó híresztelésre, a hegyeken innen és túl leselkedő démonokra gondolt, és ahogy az orvos arcába nézett, maga is fesledezni érezte világa szövedékét. És ha mindaz, amiről a hegylakók beszélnek, igaz? Ha tang Jondgen éppúgy nem ura többé az eseményeknek, mint ő és a többiek, akiket a Menny Fia a tartomány védelmével bízott meg?
  Eltolta magától a borral telt csészét, és felállt.
  – Törődj azzal a sebbel – mormolta. – Az elkövetkező napokban minden hozzád hasonló emberre szükségünk lesz.
  Az orvos dünnyögött valamit, aztán csak intett, hogy jelezze: pihenésre szorul. Szang Pa, miközben kifelé tartott, arra gondolt, hogy sosem látta még ilyen kimerültnek, aztán arra, hogy túlontúl csöndes a ház – egész örökkévalóságnak rémlett, míg a tornácon át utcai kapunál várakozó kocsijához ért. Foghíjas szolgája készséges, a forgalom gyér volt; a vízesések páráján komor fenséggel derengtek át a Világgyűrű bércei.
  Ősi bölcsesség: ha életedben zűrzavar uralkodik el, térj vissza az alapokhoz, és válassz más utat.
  A tanácsnok elhelyezkedett, a prémek borította ülésen, s míg jelt adott az indulásra, gondolatban már a következő, a hosszabb útra készült.
  Ideje visszatérnie.
  Ideje látogatást tennie a Jégmadár-hegyen.
  A kolostort Liangszan déli kapujától egyheti járóföld választotta el, a tanácsnoknak azonban nem szándékozott erre az embert próbáló útra lépni. Választott módszere sem volt veszélytelen – egy kodun nyergében, sarkában pár, hű teherhordóval sokkal kevesebbet kockáztatott volna – de éppúgy illett hozzá, mint a köntös, melyet hosszú évek óta nem viselt, ám mindvégig korbája részének érzett, s melynek ideálképe akkor is elkísérte volna, ha valami okból meztelenül vág neki.
  Háza hátsó, cirokszőnyeg borította szobájában kuporodott le, és míg emberei a bejáratokat vigyázták, ő csukott szemmel, felfelé fordított tenyérrel számlálta szíve dobbanásait. Tisztára seperte elméjét, mind apróbb kortyokban vette a levegőt, és mikor két távoli morajlás között egyetlen döndülést sem hallott többé, azt tette, amivel utoljára húszesztendősen, még Szongpenként próbálkozott: kiemelkedett az üreges csont és barlangos hús útvesztőjéből, belépett az istenek idejébe, és az emberarcú szelek szárnyán, a gondolat sebességével száguldott oda, ahová sem ellenségei, sem félelmei nem követhették.
  Egyetlen rugaszkodással tört át a félezer láb magasságból alázúduló vizek függönyén, a párán, melynek harmattá vált cseppjei gyémántosan szikráztak a fenyőtörzseken. Ösvényeket és zugokat látott, úti oltárokat, zarándok-tanyákat és függőhidakat a homályba vesző mélységek felett, aztán roppant sziklafalat, mely szinte merőlegesen emelkedett a Kilencedik Határ felé, s melyet, mint partoldalt a fecskefészkek, hajlékok és kegyhelyek egymásra épülő szintjei borítottak. A szirttetőn emelkedő falgyűrű aprónak, a kapuhoz vezető ösvény töredezettnek és keskenynek látszott – ötéves fejjel, mikor először megpillantotta, hallani sem akart arról, hogy nekivágjon: apja kodunja, ez a sokat tapasztalt, szürke gyapjas jószág cipelte odáig. Olyan eszes volt, mintha emberi lélekkel bírna, és talán tényleg valamiféle bűnért vezekelt idefent: a fiú, ahogy a kapu előtt lekászálódott a nyeregből, nagyon is emberi vigyort vélt látni szarvak árnyékolta ábrázatán.
Mostani érkezését nem kísérte efféle megvilágosodás: akadálytalanul suhant át a nap- és csillagfény fakította kő rétegein, hogy a kellő időben és helyen, a belső fallal egybeépült imacsarnokok egyikében villantsa fel hátrahagyott teste ideaképét. Továbbra sem volt súlya, tartásával azonban sikerült ezt a látszatot keltenie: összefont ujjakkal állt a hívólámpások aranyló fényében, és biccentéssel viszonozta a vele szemben kuporgó alak ezüstfakó hajú, szögletes pupillájú, meghatározhatatlan korú férfi – fejmozdulatát.
  – Előbbre vártalak – mondta tang Jongden, és intett: a kétoldalt álló szerzetesek (a tanácsnok csak most fedezte fel őket) szótlanul húzódtak vissza a falifülkék homályába. – Majd' fél év haladék: feleennyit sem reméltem, mikor úgy határoztam, áthágom a császár törvényeit.
  Szang Pa nem mozdult, a fejét sem emelte feljebb:, volt alkalma hozzáedződni a nyers őszinteséghez, mellyel a Jégmadár-hegy vénje a világot – és benne saját tevékenységét – megítélte.
  – A törvényt szolgálom – mormolta –, és a császár helytartója utasított, hogy járjak utána a szóbeszédnek, mely az Aratás hava óta sok álmatlan éjszakát okozott neki, de nem azért vagyok itt, hogy elszámoltassalak. Szongpen vagyok, a pandit, akit emberré neveltél, akit fehér szalaggal öveztél fel, és aki most, a végveszély óráján, tanácsért és segítségért fordul hozzád.
  Az elöljáró a nyakában hordott bőrzacskóval babrált, és oldalra billentett fejjel sandított a tanácsnokra: világos szemeinek csak a formája változott, pillantása nem.
  – Szongpen jó tanítvány és igyekvő pandit volt. Akit magam előtt látok, valóban hasonlít rá, de hogy azonos-e vele...
  – Még mindig neheztelsz – állapította meg a tanácsnok. – Neheztelsz, pedig a magadfajtának állítólag nincsenek érzelmei.
  – Mesebeszéd. – Tang Jongden mosolyra húzta ajkait, tekintete azonban komoly maradt. – A próba lényege, hogy az utolsó percig ember maradj; hogy milyen ember voltál, kiderül abból, odafent vagy idelent végzed-e.
  Szang Pa mostanra ráébredt, hogy a próbatételt ő sem ússza meg. Az elöljáró, noha nyilván ismeri jövetele célját, nem siet: arra kíváncsi, meddig győzi erővel és türelemmel.
  – Idelent – visszhangozta. – Ahonnan én jövök, a te mélységedet az ég küszöbének tartják, és ekképp is tisztelik; ha másként lenne, aligha rendelkezhetnél ily szabadon a magad és mások sorsa felett.
  A különös szemek pillantása ezúttal hosszabban időzött rajta: úgy rémlett, a tang már nem az elveszett tanítványt, hanem a szavak mélyebb értelmét keresi.
  – A kormányzó – mondta végül. – Mennyit tud az ügyről, és meddig hajlandó elmenni, hogy az igazságot kiderítse?
  – Tíz esztendeje személyesen jött volna, és tavaly, de még pár hónappal ezelőtt sem érte volna be papi vizsgálatnál kevesebbel, de most... – A tanácsnok szünetet tartott, hogy élét vegye a szavakból áradó keserűségnek: Ko Sorin kudarca a hivatalnoki kar, és – közvetve legalábbis – az ő kudarcával jelentett egyet. – Sokat változtak a dolgok, mióta a szóbeszéd szárnyra kelt. Nem számít, igaz-e, amit a Jégmadár-hegy új lakójáról, a Világgyűrűn túlról jött fajzatról suttognak. Csak az a fontos, elég jó okod volt-e rá, hogy megkíméld az életét – hogy segít-e ez rajtunk, akik alig győzzük a harcot a magunk démonaival.
  – Ilyen súlyos a helyzet?
  – Évek óta az. Tudjuk, hogy az ellenség közel jár, de nem tudjuk, merről és mikor várjuk a támadását., és mert a kormányzóban annyi emberség sem maradt, amennyi a gerincét egyenesen tartaná, félek, hogy már az ütközet előtt csatát vesztünk. Magunkat fogjuk elemészteni, és ezzel, ha a tényeket helyesen értelmezem, nem csak a várost veszítjük el, de a lelkünket, sőt, talán az országot is.
  – Az országot?
  – A gomeni Aranykönyv hétszázhetvenedik szútrája szinte kínálja ezt az értelmezést.
  – “Mikor Délnyugat lobogói lehullanak..." – bólintott a tang. –  Ezek a sorok évezredek óta ismeretesek, és a közvélekedés szerint a kilencedik kalpát követő változásokra vonatkoznak.
  – Gomen kolostorának bölcsei más véleményen voltak, és mostanra halottak, szárnyakra váró: Kvai Lom lecsapott rájuk, mielőtt eredményeiket bárkivel megoszthatták volna. Tudásukat elveszettnek hittük, egy töredéke azonban a napokban visszatért hozzánk; a halálon túli üzenetet, Aranykönyvük kiszakított lapját egy külvilági asszonyszemély juttatta el Liangszan kikötőjének parancsnokához, s bár minden valószínűség szerint kémkedni küldték hozzánk, élőszóban is a közelgő veszélyre figyelmeztetett.
  – Egy saling? –  hajolt előre az öreg. – Újabb jövevény?
  – Kétségtelenül. A kikötőparancsnok, érdemdús és tapasztalt férfi, személyesen figyelt fel rá.
  Az elöljáró arcán talányos kifejezés ült, szemei a hívólámpások fénykörén túli homályába néztek. Nem kételkedett a másik igazában: az aggasztotta, hogy a veszedelem közelségét és mértékét ilyen rosszul becsülte fel.
  – A Zamsza.
  – Hogyan, szárnyakra váró?
  – A Zamsza – ismételte tang Jongden, először nézve szembe hajdani tanítványával. – Forog. Hallod a hangját? Érzed, micsoda szelet kavar?
  Szang Pa lehunyta szemét, és magát látta liangszani otthona hátsó szobájának cirokszőnyegén: az arc halovány, a vonásokat furán ellágyítja a korba teret és időt lebíró extázisa.
  – Igen – formálták a szót a vértelen ajkak, kényszerítve az ideálképet, hogy fennhangon is elismételje: – Igen.
  Az elöljáró bólintott.
  – Ennyit kaptál volna, ha tanács helyett magyarázatért fordulsz hozzám. De mert nem így történt, mert nem csak a törvény embere vagy, de pandit is, akinek mérlegelni és dönteni tanult, nincs akadálya, hogy őszintén beszéljünk. Megosztom veled mindazt, amit érzek és tudok, de előbb... – világos, alig emberi szemei fogva tartották a tanácsnok tekintetét – ...neked kell részletesen beszámolnod arról, mi folyik odalent.
  Hanmen Dao sötétedés után, a Strázsa öregházában fogadta a visszatérő tanácsnokot. Szang Pa a harci készültség jeleit látta mindenütt: az emeltyűpavilont egész rajok vigyázták, vörösre mázolt rakétavetők guggoltak a sáncok mentén kialakított állásokban, hogy szükség esetén mind a szárazföldi és a két vízikaput, sőt, a Főnixszigetre vezető utakat is tűz alá vehessék. A húszlépésenként felállított póznák magasában lámpások égtek, fényük gúlába rakott lándzsákra, sötéten csillogó szemekre és kimerültségtől fakó arcokra hullt. A tanácsnok tudta, hogy ő maga sem fest jobban – a szokatlanul hosszú tulku-transz minden tartalékát felemésztette –, és csodálta a tábornokot, akinek ábrázata ugyanolyan keménynek látszott, mint a szobája falaira aggatott csatamaszkoké. – Folytasd – kérte halk, rekedtes hangján. – Hogy ítélte meg a helyzetet a tang, miután a tényeket megismerte?
– Osztja véleményünket, hogy a saling nőszemély üzenete komoly veszélyre figyelmeztet, és indokoltnak látja a gyanakvást, mellyel a hátrahagyott sebesültekre tekintünk. – Szang Pa kibámult az ablakon: az imbolygó lámpások ugyanolyan ellenállhatatlanul vonzották tekintetét, mint fényudvaruk az apróbb-nagyobb éji rovarokat. – A gomeni mészárlás óta nincsenek kétségei afelől, hogy Kvai Lom bármire képes. Biztosra veszi, hogy támadni készül, a ránk zúduló csapást azonban egy nagyobb, minden lázadásnál veszedelmesebb folyamat részeként tekinti – afféle bevezetőnek, mielőtt az Égi Farkas, a Nyolc Vadonba száműzött Jitrogama bajnoka színre lép.
  – És ha máris színre lépett – mormolta Hanmen Dao –, csak farkas helyett tigrisbőrt visel?
  – Ezt az eshetőséget sem zárhatjuk ki. – Szang Pa pillantása a szomszédos helyiségben pihenő tisztekre., a kibe járó futárokra és a tolóajtóban strázsáló fegyveresekre tévedt: eddig fel sem tűnt neki, milyen fiatal valamennyi. – Még akkor sem, ha az írott források Biur-képe meglepő összhangot mutat: démoni teremtményként festik le, aki titkolni igyekszik valódi mivoltát, és hogy éberségünket elaltassa, békéről prédikál. E három ismérv közül a lázadó, némi túlzással, csak az elsőnek felel meg.
  – Az elöljáró szerint tehát nem ő az igazi ellenség?
  – Spirituális értelemben semmiképp, noha elismeri, hogy újabb manőverei nem csupán vallásunk szentségeit, de a hadviselés művészetét is meggyalázzák.
  – Kvai Lom győzelemre játszik. Világéletében ezt tette, és sosem tisztelte igazán az ősöktől ránk maradt szabályokat.
  – Jól ismered őt?
  – Eléggé ahhoz, hogy féljem a kiszámíthatatlanságát. Ha fondorlattal vagy erővel diadalt arat felettünk, nem csak a várost, a tartományt, de az itt felhalmozott készleteket is megszerzi. Ércbányák és olvasztóműhelyek. Drágakő, arany, salétrom, kén és szén. – Hanmen Dao a tanácsnok szemébe nézett. – Mire a császár életre kelti és felvonultatja az Aranysereget, Lom elég gyúport állíthat elő ahhoz, hogy megismételje Watan mutatványát, és elég gazdag lesz ahhoz, hogy ezrével csábíthassa maga mellé a Nyolc Vadon bűverejű teremtményeit, akik csak úgy özönlenek majd a Világgyűrű újonnan támadt résén át. – Hallgatott egy sort, és aláfirkantott egy papírtekercset, mellyel a futárok egyike guggolt mellé. – Ha az elöljáró másképp látja, elég, ha a vendégére néz: ő az első, de korántsem az utolsó külvilági, aki szorultságunkból kovácsol tőkét.
  – Tang Jongden szerint ez a jövevény más. Égi küldöttet sejt benne, Jitrogama és Biur ellenfelét, aki a megfelelő pillanatban fordít a Sorskeréken.
  – Találkoztál vele? – A tábornok előrehajolt, állkapcsa két oldalán megfeszültek az izmok. – A saját szemeddel láttad?
  – Nem volt alkalmam rá. Ma hajnalban elhagyta a kolostort; az elöljáró szerint azért, hogy bizonyságát adja jóindulatának, és megszabadítsa a hegyi falvak lakóit valamiféle szörnyetegtől, mely a Hold-szurdokon túli erdőségben tanyázik.
  A bólintás kifejezhetett tudomásulvételt, de akár csalódottságot is; Szang Pa húszesztendős ismeretség után sem állíthatta, hogy tökéletesen eligazodik a Strázsa parancsnokán.
  – Hát így – sóhajtott az Ezüsthátú. – Nem vonom kétségbe az elöljáró bölcsességét, de tartok tőle, hogy vendége segítségét nélkülöznünk kell: mire pár nyomorult oni trófeájával visszatér, mi réges-rég megvívtuk a magunk harcát idelent.
  – Úgy érted...
  – Pontosan. Míg a korba útját jártad, öt újabb sebesült haláláról kaptam hírt, és mert a kormányzó bizalmasait hiába faggattam, felderítőket küldtem a halottszállítók után. – Hanmen Dao változatlanul nyugodtnak látszott, csak szemeiben villóztak aranyló szikrák. – Megtalálták a helyet, ahol a testeket elföldelik. Nem a városon kívülre, nem a vízesések alatti barlangokba viszik őket, ahogy a törvény és a józanész megköveteli: a Főnix-sziget kellős közepén, a kormányzó palotájának parkjában temetnek, alig nyíllövésnyire a belső kaputól.
  – De miért?
  – Magam is ezen töprengtem – mormolta Hanmen Dao –, és mert valami azt súgta, tovább várni hiba volna, alkonyatkor utasítást adtam a sírhantok megbontására. – A tanácsnok halálra vált arcába nézett, s csak baljával, mintegy mellékesen mutatta az engesztelés jelét. – Merész vállalkozás volt. Katonáim életüket és karmájukat kockáztatták, de sikerrel jártak, és egyetlen szellem rosszallását sem sikerült magukra vonniuk.
  Szang Pa lehunyta szemét.
  – A sírok üresek.
  – Igen. Bárkik legyenek, akikért a kormányzó orvosai és papjai ennyit fáradoznak, biztosan nem azok, akiknek a Főnix-palotában tartják őket, és bármi zajlik abban a házban az öböl nyugati oldalán, biztosan nem az ottaniak számára veszedelmes.
  – A járvány tehát...
  – Úgy terjed, mint a valódi, de csak az elmét fertőzi meg. Kvai Lom ismeri a kormányzó gyengéit. Tudja, hogy segítségre szorul, és mindenre hajlandó, hogy jobb színben tűnjön fel az udvar előtt. – Az Ezüsthátú ajka kesernyés mosolyra görbült. – A Tigris támad, pandit. Ha portyázóim nem is látják, én magam óráról órára közelebb érzem őt. Ott van a szorongásban és a megosztottságban, a kormányzó őrületében, az utóbbi napok összes furcsaságában az eltűnésektől az oktalan és értelmetlen parancsokig. Akiket közénk küldött, éppoly kevéssé tisztelik a hagyományt, mint ő – csak úgy szállhatunk szembe velük, ha az útjukra lépünk. A kormányzóra nem számíthatunk, a vezérkar segítségét nem nélkülözhetjük, ahhoz azonban, hogy eléjük álljunk, nyomósabb érvek kellenek az üres sírhantoknál. – Odaintette egyik alárendeltjét, és pár szót súgott neki: a borotvált fejű fiatalember bólintott és elsietett. – Tudasd tang Jongdennel, hogy a város ostroma megkezdődött, és hogy a malmok egy pillanatra se lankadjanak: a katonák és fegyverek mellett mostantól a szerencsére és az isteni támogatásra is szükségünk lesz.
  Szang Pa inkább érezte, mint látta az őrt álló gyalogosok közt megjelenő, kézművességed módjára öltözött fiút: olyan csendesen járt, mintha lábai helyett mindenütt jelenlévő szellem-ősei hordoznák.
  – Mit akarsz tenni?
  – Bemutatlak a nevelt fiamnak. – Hanmen Dao a jövevény mögé lépett, vaskos ujjú keze megpihent a fiatalember vállán. – Oni a neve, és erősen neheztel rám, amiért nem engedtem, hogy a folyók mentén északkeletnek küldött felderítőkkel tartson. Ő is ezt a mesterséget űzi, és mert úgy bízom benne, mint saját magamban, számára tartogattam a legkeményebb feladatot: ő lesz, aki az éjjel behatol a sebesültek szállására, hírt hoz arról, milyen módszerrel dolgoznak, kiket nyertek meg Kvai Lom ügyének, és hozzásegít, hogy mielőbb megtaláljuk azokat a fáradhatatlan halottakat.
  A türkiz holdkelte utáni órában Liangszan a higanyosán derengő vizek, az óezüstben ragyogó falak és a tintafekete árnyak városává lett, a kikötő nyugati oldalának vízelvezető alagútjaiban azonban, melyeken át Oni célja felé tartott, csak az utóbbiak léteztek. A homály már-már belélegezhető, szaga az iszap és a rozsdálló fém szaga volt: a zsilipeket mozgató áttételek csak méreteik miatt nem szorultak gyakoribb cserére; a fiú saját szemével látott olyan láncokat és fogaskerekeket, melyek (a pecsétek tanúsága szerint) századok óta szolgáltak idelent.
  Saját szolgálata, melyhez Hanmen Dao oly nagy reményeket fűzött, az éjközép előtti őrségváltáskor vette kezdetét. Az emeltyűpavilon lánckamrájába gyűlt tisztek és katonák együttes erővel mozdítottak el egy bronz zárólemezt, melyről a Dél patrónusa, Kao Dai tekintett rájuk, és lámpást erősítettek egy kötél végére, hogy megállapíthassák, milyen magasan áll az aknában víz.
  – Húsz láb – mormolta Araju ezredes, mikor a láng egy sercenéssel végképp kialudt. – Kénytelenek leszünk megnyitni a belső zsilipeket; a túloldalra egy lélegzettel a legkülönb úszó sem jut el.
  – Nem veszélyes ez? – firtatta a tanácsnok, akit Oni rangjához képest túlontúl cingárnak és fiatalnak látott. – A nyitás zajjal jár, a csatornák vízszintjének emelkedése pedig, az árulóknak is szemet szúrhat..
  – Nem kell megkockáztatnunk – szólt egy hadmérnök. – Elég néhány zárófedelet elmozdítanunk a nyugati fal mentén, hogy egy-egy bambuszrudat engedjünk le – a felderítő azokon át is lélegezhet, míg a ciszternákig ér.
  – Oni?
  A fiú bólintott, aztán a vízszagú üreg mellé kuporodott, és várt, hogy társai megtegyék a szükséges előkészületeket – most, egy órával később pedig, ahogy a nyirkos alagutakon át céljához közelített, még mindig nem félelem gyötörte, hanem kíváncsiság: álmában sem gondolta, hogy a város, melyben élete legjavát töltötte, meglepetést okozhat neki. Ismerős volt, mint a szél, a föld és az ételek íze, mint az ébredést kísérő állati és emberi neszek abban a csupa fém és verejték világban, melyet az ember hadseregnek nevez. Újraélte azt a meghökkenést, mely az ékszerészek udvarában, a lefátyolozott arcú nő testőreinek keze közt vett erőt rajta – mindig így érzett, ha bebizonyosodott, hogy a dolgok nem egészen olyanok, amilyennek addig látta őket. Nem tudta, mi várja a házban, melynek kékre festett konzoljai az öregház erkélyéről nézve éppoly aprónak látszottak, mint a bejáratát vigyázó lándzsások, a fehérre mázolt halottaskocsik és minden egyéb a kikötő nyugati oldalán, de készen állt, hogy kiderítse, és mikor az utolsó elágazáshoz ért, ráébredt: nincs már messze a bizonyosság.
  Az észak-déli irányú oldaljárat keskenyebb volt annál, amelyen át idáig jutott. Homorú téglafalai egyenetlennek, a rajtuk burjánzó penész foltjai valamiféle üzenet trigramjainak tűntek, Oni azonban nem vesztegette nevelőapja idejét azzal, hogy nyitjukat keresse: összecsukta, és övébe csúsztatta a tenyérnyi mécsest, kicsavarta és újrakötötte homlokkendőjét, aztán nagy lélegzettel tovább osont arra, ahol az ispotályba vezető kürtőt, a járat padlatára vetülő rőt fény forrását sejtette.
  A kürtő falán sem létrát, sem más fogódzót nem talált, s mert kampókat használni zajos – vagyis veszedelmes lett volna, a csigamódszer mellett döntött: hátát és két lábát a falnak vetve, testét megfeszítve-elernyesztve, hüvelykről hüvelykre küzdötte magát felfelé. Valahonnét, talán egy szomszédos kürtőből, aláhulló vízcseppek kopogását hallotta, de így sem sikerült lépést tartama az idő folyamával; minden idegszálával a fenti derengésre koncentrált, és csak a rácsot elérve tűnődött el, perceken vagy órákon át tartott-e az araszolás.
  A csillaggömböt formázó lakatot évek óta nem érintette emberi kéz, az olajnak és a tapogatózó ujjak nyomában érkező kulcsnak azonban hamar megadta magát: az épületet nemzedékeken át a kikötőőrség használta, és csak tavaly engedte át az orvosoknak, akik matrózok, zarándokok és menekültek sokaságát látták el itt, hogy a járványok behurcolásának elejét vegyék. Oni indulás előtt bal csuklójára mázolta az öregház irattárából előásott alaprajz főbb vonalait, de éneikül sem kellett tartania attól, hogy irányt téveszt: már félúton is érezte a veríték, a hányadék és a vér nehéz szagát, melyet a falak közt dolgozók hasztalan próbáltak elnyomni fertőtlenítő és gyógyító főzeteik aromájával.
  Félkönyöknyi rést hagyott az aknanyílás és a rács pereme közt, körülpillantott, majd macskaléptekkel folytatta útját a pincefal mentén. A látómezejében sötétlő halmok – vitorlavászonnal burkolt ládák vagy bálák – egy csempészhajó rakományának részei, a hasas korsók patkánycsapdák lehettek, mert bizonytalan motozást hallott, ahogy elhaladt mellettük, aztán valami nyikordult jobbra fent, egy sárgás fényben fürdő lépcsőfordulón túl, és Oni, akinek szíve mostanra a torkában dobogott, közelgő alakok árnyait pillantotta meg a közelebbi falon.
  A fény határán túlra, a sírhalmokként domborodó bálák mögé húzódott, de a félelem sem akadályozta abban, hogy osztályozza és elemezze a helységet betöltő neszeket.
  A lépteket, melyek túl ráérősek voltak ahhoz, hogy felneszelt őröket sejtse bennük.
  A rekedtes hangokat, melyek szinte elvesztek a zihálás és a nyögés változó mélységű szólamai közt.
Férfiak. Négyen, öten, talán még többen is. Nehéz terhet cipelnek, és alig várják, hogy szabadulhassanak tőle. Lám, az a valami máris a padlóra hull: nedvesen puffan, akár egy hallal teli zsák. Az árnyak zsugorodnak, ahogy a lámpásokat körös-körül feljebb emelik; az érkezők nem szólnak, nem beszélnek, mintha a légzés még mindig nehezükre esne.
  – Melyiket?
  A beszélő délies akcentusa megnyugtatta Onit: már nem tartott attól, hogy árulók és lázadók helyett démonokkal kerül szembe. Az egymást érő nyikordulások fedezetében balra került, és kilesett a bálák mögül. A pince padlatán három fakó arcú, konok grimaszú halott hevert, a körülállók közül ketten az északi hadtest, ketten a város színeit viselték, és volt ott még valaki – egy kurta termetű, talányos képű szerzet, akiben Oni a lefátyolozott arcú nő testőreinek egyikére ismert, s ez arra késztette, hogy visszafojtsa a lélegzetét. Liangszan csak a sebesülteket fogadta be, az égett arcú tajpao kíséretének épkézláb tagjai a hajón távoztak – ez az alak mégis itt volt, és míg Oni a padlót bámulta, nehogy elkerekedett szemének villanása az árulója legyen, megszabadult porszürke köntösétől is: övig meztelenül, kusza rajzolatok borította karjait lógatva állt a tetemek felett. Intett társainak, hogy húzódjanak hátrébb, s miután azok engedelmeskedtek, a legközelebbi test mellé guggolva különös, torokhangú kántálásba fogott.
  Oni túl fiatal és tanulatlan volt ahhoz, hogy akár a szöveget, akár az előtte zajló rituálét súlyának megfelelően értelmezze. Nem rezzent össze a szellemvilág néma sikolyára, nem érzékelte a valóság erővonalainak torzulását, s mert sosem hallotta hírét az ősi rendeknek, melyek Kaoraku eljövetele óta dacoltak annak papjaival és a bon-mágia használatának tilalmával, nem látta át a veszély mértékét sem, de tudta, hogy veszélyben forog, és igyekezett eggyé válni a homállyal, ahogy a padlón heverő tetemet rándulni, mozdulni látta.
  Ami ezután következett, olyan volt, mint valami lidércálom.
  A tetovált karú a holttestre borult, elnyílt szájába sziszegte tovább érthetetlen szavait. A tetem vonaglott, karjai és lábai a követ karistolták: úgy rémlett, szabadulni próbál, az igéző azonban szorosan tartotta, és már-már eggyé vált vele a rolan, a haláltánc sötét rítusában. Oni csak bámult, ahogy az összefogódzó pár élettelen tagja felpattant, és egyetlen lendülettel a szemközti falig, majd az irtózva hátráló fegyveresig szökkent: üveges szemei a semmibe néztek, összecsikorduló fogai közül állára csordult a vér.
  A lámpások elhalványultak.
  Az árnyak elsötétedtek.
  A lépcsőforduló homályában valaki okádott, és a fiúnak minden önfegyelmére szüksége volt, hogy ne kövesse példáját.
  A tetem egyre lankadt. Már nem küzdött, vergődött inkább, mintha bensőjét marcangolnák a torkába suttogott szavak. Hanyatt zuhant. Jobbja az igéző vállába markolt, aztán az elerőtlenedő ballal együtt hullt alá. Melléből hosszú sóhaj szakadt ki, sikolyba fúlt, és mire elhalt, a test már nem volt egészen élettelen: szemeiben sárgás szikrák, a lámpások visszfényei tükröződtek, tekintete kínzójára villant a férgekként tekergő szavak özönében.
  Oni visszanyelte a szájába toluló epét, és tovább figyelt. Az, aki a lépcsőfordulóban az imént könnyített magán, mostanra erőre kapott, és közelebb támolygott. A városőrség tisztje volt: sáfrányszín kabátján feketearany hatalomjel, jobb alkarján frissnek látszó, két helyen átvérzett kötés.
  – Ez...
  – Ne aggódj – mormolta a félmeztelen alak, ahogy feltápászkodott. – Ez az ember önként jelentkezett a feladatra; beleegyezett, hogy halála után tulpaként szolgáljon tovább. Urunk érdekében... és a tietekben, akik az ellenmérget csak győzelme esetén kaphatjátok meg.
  A tiszt a lassan tápászkodó élőholtra, majd a karját éktelenítő kötésre bámult.
  – Miért kellene hinnem, hogy megtartja, amit ígér?
  – Mert nincs más választásod – mosolygott a tetovált karú bon. – Egyikőtöknek sincs: ha ellenszegültök, pokoli kínok közt fordultok fel, és akarat nélküli bábokként teszitek meg, amit saját jószántatokból is megtehetnétek; amit ma még csak kérünk, és nem elvárunk tőletek.
  A tiszt tehetetlen dühvel meredt rá, és hátrahőkölt, ahogy a fegyveresek közül ketten felé mozdultak: fakó arcú, résnyire nyílt szájú tulpa volt mindkettő.
  – Legszentebb hagyományainkat veszitek semmibe suttogta. – Lábbal tiporjátok az ősök és a Sárkány törvényét; a Menny Fia hallani fog erről, és...
  – Nem fog – mosolygott a bon, és olyan természetességgel csapott le rá a teremtménye övéből kiragadott pengével, mintha világéletében ezt gyakorolta volna. A tiszt fejetlen teste megingott és balra zuhant, a halványuló szemek a lépcső aljáról bámultak a lapuló Onira. – Tűntessétek el, és fertőzzétek meg azt, akit a helyére állítanak; a kikötőparancsnokkal és a többivel majd holnap foglalkozunk.
  Oni azon kapta magát, hogy a tőrét markolja. Minden, ami volt, minden, amivé a seregben lett, támadásra ösztökélte... de tudta, hogy urának újabb áldozatok helyett értesülésekre van szüksége, és mikor a bon a vértócsát megkerülve a lépcső felé indult, megkezdte lassú visszavonulását a szárazakna felé.
  Baj nélkül érte el a rácsot, és hat-nyolclábnyit ereszkedett a penészszagú – a fentihez képest már-már balzsamosnak tűnő – homályban, mikor meghallotta a kiáltozást.
  Távoli volt, akár a futó léptek dobogása, de többet jelentett puszta kellemetlenségnél: a házban lapulók őt keresték, ha megkésve is, de hírt kaptak róla. Valakitől, aki ismerte a tervet, akinek vágás van a karján, közel áll a nevelőapjához, aki bármikor hátba támadhatja, akár meg is ölheti őt.
  A síkság felett, melyet a köznyelv – szelíd északi lejtése miatt – Liang-magasföldnek nevez, rőten derengett Morakami holdja. Nem kellett különösebben éles fül ahhoz, hogy az erre vetődő az élet és a halál apró neszeit hallja mindenfelől, az éj zenéje azonban sehol sem volt erősebb, mint a Közép tengere felé hömpölygő folyók egy mellékágának kanyarulatában, ahol két napja vetett horgonyt a Liangszant megjárt hajó.
  Az erre vetődők aligha feltételezték volna, hogy a vízre hajló fák, és vízben álló faépületek együttese félszáznál több embernek nyújt menedéket, pedig ezrek rejtőztek a közelben alig mozdulva, az eget, a folyót és a környező utakat kémlelve, s mert volt idejük hozzászokni, nem furcsállották többé, hogy a vezéri sátornak – és vele a vezérnek – saját, a természetesnél harsányabb élet- és halálkórusa van.
  Az alaphangot, akár odakint, odabent is a tücskök szolgáltattak: az apró bambuszketrecek lakói fáradhatatlanok voltak, és szeszélyük szerint változó, üveges, ezüstös vagy épp rezes zöngékkel árnyalták szólamukat, a rovarvágy világkorszakok óta változatlan témáját. A nagyobb testű, főként szárnyfedőikkel dolgozó bogarak feladata a ritmikai ellenpontozás, a sáskaféléké a csend méltóságának megőrzése volt – a sátor univerzumában ez utóbbiak testesítették meg az erőszakot, a láthatatlan, de örökkön jelenlévő kényszert, mely a teremtett lények pályafutásának határozott kezdő- és végpontot ad.
  A sátor lakója, akinek létezését a kényszer szülte erőszak és az erőszak szülte kényszer kettőssége határozta meg, a zene szeretetében nevelkedett, csak később vált csend- és sáskapártivá. Tisztán emlékezett arra az időre, mikor még gyűlölte, de már csodálta őket. Végtelen türelmüket, mellyel az alkalomra vártak, és a személytelen, minden kegyetlenségtől mentes precizitást, mellyel prédájuk életét kioltották. A tücskök legtöbbje az utolsó pillanatig zenélt – az ő módszerük a tagadás, a sátor lakójáé az elfogadás volt. Most, hogy sok éves várakozása a végéhez közeledett, még mindig hitte, hogy helyesen cselekszik, de már nem olyan nagy hévvel, hogy a tudat igazi örömet okozzon neki.
  – Hogy haladnak? – kérdezte a lángmarta képű alárendeltjétől, aki (hogy miképp, nem firtatta) folyamatos kapcsolatban állt a liangszani előőrssel. – Szól-e még odabent a zene?
  – Mindvégig szólni fog jetszunmo – felelte a férfi, aki a Délnyugat haditanácsában Agvan Szongnak nevezte magát. – A védelem szövete gyenge, a tisztikar fásult és tehetetlen; már csak a befelé vezető útról és a vészharangok elnémításáról kell gondoskodnunk, hogy mindaz, ami téged illet, egyetlen éjszaka alatt az öledbe hulljon.
  Kvai Lom bólintott, de nem nézett a lángmarta képűre: az eleven gallyat, a tőrpenge-ívben hajló törzsű, barnászöld mantarát figyelte az asztalán gubbasztó törpefa ágai közt.
  – Készíts felvonulási tervet – mormolta.-, és küldj ki pihent portyázókat: a városba egyetlen rokszumi felderítőnek sem szabad visszajutnia.
  – Óhajod szerint – bólintott a tiszt, de a helyén maradt. A törpefa eleven ága megrezdült, a háromszögletű fej két oldalán ékkövekként villantak a szemek. – Magad állsz a seregek élére, jetszunmo?
  Kvai Lom megint bólintott, és összerezzent, ahogy egy léghullám a saling, a csupa fehér, csupa fekete nősténydémon illatát sodorta felé: megérezte, hogy a közelben van, és őt figyeli félholdformán metszett éji szemeivel.
  Négy esztendeje ismerték, négy esztendeje ízlelgették egymást, de együtt töltött éjszakáik dacára sem váltak igazi szeretőkké: Kvai Lom magához kötötte, de nem uralta, megkaphatta, de nem birtokolhatta kincsét, akire minden más asszonynál hevesebben vágyott. Eladhatta, eltaszíthatta, akár el is pusztíthatta volna, ha képes rá, de nem volt rá képes. A saling pedig tudta, Kvai Lom tudta, hogy tudja, és hiába küzdött vele, hiába gyűrte maga alá újra meg újra: az ágyban is, az ágyon kívül is a nő maradt felül, és csak figyelt, ahogy egy ragadozó figyel – ahogy egy mantara figyel, hogy kihasználhassa a megfelelő pillanatot.
  Kvai Lom tábornok, Cauko lázadó kormányzója – negyvenhat esztendős, ereje teljében lévő férfi, akit hívei is, ellenségei is Tigrisként emlegettek – útjára bocsátotta a lángmarta arcú tisztet, aztán csak várt. Várta, hogy a nő közelebb jöjjön, hogy édes-fanyar illatának felhőjébe vonja, és hogy megválaszolja a kérdést, melyet hetek óta próbált, de egyetlenegyszer sem tudott (vagy akart) feltenni neki. A könyv, a Gomen kolostorában zsákmányolt, aranyveretes tokba zárt szútragyűjtemény az asztalon hevert. Kevés híja volt, két-három oldal mindössze; észre sem veszi, ha a bonok fel nem hívják rá a figyelmét. Mások csak tokozása miatt becsülték volna, ő a tartalma miatt kímélte meg: nem felejtette el, mit köszönhet a jövendöléseknek, és remélte, hogy az elkövetkezőkben is ihletet meríthet belőlük. Úgy őrizte a lángok közül kimentett régiséget, mintha tulajdon teste része lett volna, most mégis csonka volt, sebzett – és csak a nő tehette azzá.
  Hogy megalázza.
  Hogy bebizonyítsa: a tulajdonaként is bármit megtehet vele.
  Kvai Lom mély lélegzetet vett, ahogy a saling a sátorba lépett. A törpefa eleven ága meg sem rezdült: a maga világában csúcsragadozó volt, a kétlábúak közt azonban csak a szemlélődő harmadik szerepe jutott neki.
  – A könyv – mondta Kvai Lom. – Valaki hozzáfért. Valaki, aki szabadon jár-kel idebent, oldalakat távolított el belőle.
  – Igazán? – A sötét szemek pillantása közönyös volt, rezzenetlen. – Nos, ezért kár volt Gomentől idáig cipelned, nemde?
  – Ha tudod, ki tette...
  – Ne nézz így rám – fintorgott a nő. – Sosem rajongtam különösebben a könyvekért, a tieidről pedig még a hideg is kiráz: füsttől és vértől bűzlik valamennyi.
  Kvai Lom megütötte. A nő a földre zuhant, megrázta fejét, és úgy fordult, hogy teste egyetlen lendületes ívet alkosson a férfi előtt; az ajkán kiserkent vért ízlelgette, és ahhoz sem vette a fáradságot, hogy feltápászkodjék.
  – Próbáld újra, Tigris.
  A kormányzó rávetette magát, a földhöz szegezte, de nem vele, hanem a torokszorító vággyal gyürkőzött... s míg a törpefa eleven ága fogókarjait tisztogatta, ő a küzdelem, majd a kéj örvényébe menekült az éjsötét szemek pillantása elől.
  Nem tudott számot adni róla, hogyan került a sátorból a közeli folyópartra. Egy szikomorfa törzséhez támaszkodva, egész testében remegve állt ott, a holdfényt tükröző vizet bámulta, és érezte, hogy a hátán-mellén végigcsorgó veríték vérrel keveredik. Megrettent, hogy a nő vére az, de persze a sajátja volt: karmok szaggatta vállából ömlött, és sötét csíkokban bőrére kérgesedve egy időre azzá tette, ami leginkább lenni kívánt: tigrissé, aki a higanyfényű éjbe bömbölte fájdalmát és gyűlöletét.
  – Jetszunmo...?
  Kvai Lom a lángmarta képű tisztre bámult, és kívánta, bár karmok is kerültek volna onnan, ahonnét a csíkjait kapta: torka kiszáradt, összeharapott ajka vonaglott a gyilkos indulattól.
  – Hírek Liangszanból, jetszunmo –  suttogta a másik, óvakodva attól, hogy akár egy mozdulattal tovább bőszítse. – Egy városi felderítőnek sikerült utat találnia az ispotályba. Eleget láthatott és hallhatott, mert a kikötői ezredeknél általános riadót rendeltek el; csak idő kérdése, hogy a megjelölt méltóságokat leleplezzék. Biztos forrásból tudjuk azt is, hogy a kormányzó egyik cenzora a Jégmadár-hegy vénjéhez fordult segítségért – döntened kell, hogyan tovább, mielőtt a zene végleg elhallgat odabent.
  Kvai Lom kiköpte a szájában meggyűlt vért. A hullámgyűrűre bámult, de egy régi harcostárs, egy barát arcát látta a helyén... és úgy fogódzott a szikomor törzsébe, mintha soha többé nem akarná elengedni.
  – Öljétek meg őket – suttogta. – Őket és mindenki mást, aki ellenáll nekünk.
  
                                     NYOLCADIK RÉSZ
  
                                      A KERÉK FOROG
  
  A Pyarron szerinti 3699. esztendő nyarán,
  a Jade Naptár Fogyó hold havában,
  a Világgyűrű csúcsai közt
  
                                                        1.
  
  Gorduin három napot utazott, és még kettőt töltött a hegylakókkal a Hold-szurdok falvaiban, mielőtt – immár szálegyedül – nekivágott volna az ösvénynek, mely a hóhatárig nyújtózó fenyvesbe, a szörny búvóhelyéhez vezetett.
  A falusiak társaságában töltött hét csak szűkösen volt elegendő ahhoz, hogy alkalmazkodjon a szokatlan távlatokhoz, megtanulja kiküszöbölni a látómezejében fel-feltűnő zavaró tényezőket, és édeskevés ahhoz, hogy képet alkosson a teremtményről, melynek pusztulása a környékbeliek számára nyugalmat, számára elfogadást jelentett. Érzései kezdettől ellentmondásosak voltak, és az áldozatokat – noha az elöljárók látható igyekezettel válogatták meg azokat, akikkel szót válthatott – ugyanez a bizonytalanság jellemezte. Rettegtek a fenyvesek szörnyétől, de – jó niareihez illőn – nehezükre esett gyűlölni őt; a bárdnak úgy rémlett, nem a halálát, pusztán a távozását kívánják, és csak ímmel-ámmal osztották meg a felfegyverzett csoporttal ismereteiket, melyekre az elmúlt három esztendő megpróbáltatásai közepette tettek szert.
  – Főleg éjjel jár – dünnyögte egy csupa ránc pásztor, akit a szörnyeteg majd' egy tucat kecskéjétől fosztott meg. – Éjjel, cudar időben, mikor mindenki, néha még kutyák is, fedél alá rejtőznek. Csapdákat elkerül, kerítést, karámot lebont, aztán visz, amit bír, és alig hagy nyomot; nekünk félés nélkül is bajos követni őt...
  – Démon az – lódította egy másik, akinek nyári pihenője és hátrahagyott készletei bánták az éjszakai látogatást. – Nem riasztja fétis, mi kóbor onit igen, nem riasztja bálvány, se fegyver, se szellem-erő: jön, mikor akar, visz élelem, visz szerszám, néha asszony is, és hogy visszaadja, még többet akar.
  – Embereket rabol? – tudakolta Gorduin, aki köve segítségével is nehezen boldogult a helyi dialektussal.
  – Csak asszonyt – mormolta a vörös üstökű falufőnök, akit mindenhová – így erre az útra is – egész szellem-állatsereglet kísért. – Néha elbocsátja, máskor napokig magánál tartja, és a legkülönfélébb módon gyötri őket, míg a váltságdíj megérkezik.
  – Hányat ölt meg?
  A hegylakók tekintete összevillant a füst nélkül égő tűz felett.
  – Egyet sem.
  – Hány pásztort? – firtatta a bárd. – Hány kutyát?
  A házigazda mormolt valamit, a falufőnök azonban leintette; korbája fényudvarában szemek és agyarak villogtak.
  – Sokat.
  Gorduin tang Jongden intelmére gondolt, nem erőltette tovább a dolgot... és egy rezdüléssel sem árulta el, hogy észlelte a szabadba nyíló tűzhelynél kuporgó, ezüstös prémbe öltözött nő ujjmozdulatát. A számára kijelölt kunyhót éjnek évadján hagyta el, és csak akkor bocsátotta el a varázshatalmával engedelmességre szorított holdsugarakat, mikor a szemközti szerencsekőrakás mellől felemelkedett az alacsony árny.
  – Jöttél – suttogta, azzal a magától értetődő szemérmetlenséggel húzódva a bárd irhaköpenye alá, melyet a szél és a fagy legkényesebb pyarroni nemeshölgyre is hamar rákényszerített volna idefent. – Jöttél, hogy meghallgass, hogy megtudd, mi igaz?
  Gorduin bólintott; nehezére esett az asszony korára és külsejére következtetni a bőrök és az arcon szétmázolt hamufesték miatt.
  – Szörnyeteg senki embere nem ölte meg. Nem ölte kutyák, nem ölte még azok se, akik fegyverrel támadtak neki. Megöl senki, csak megsebez, hogy mehessen; ő... – a nő szünetet tartott, ahogy az alvók összerezzentek egy jak horkantására. – ...nem rossz; nem úgy, mint sokan hiszik. Idei tavaszon találkoztam vele. Az erdőn, míg a legelőről lefelé jöttem. Akart magával vinni váltságért, de elbocsátott, mikor mondtam, hogy... – elmosolyodott, és altestére vonta Gorduin balját – ...életet hordozok.
  – Terhes vagy – suttogta a bárd. – Terhes, ő pedig futni hagyott, nehogy bajod essék.
  – És nem én egyedül, akivel jó. Más falvak beszélik: megölt gyerekre támadó vadat, és mentett meg férfit is, hóval körbezárt tanyán. Akikkel jó volt, önként adnak neki; nem csak ruha és élelem, de tudós holmik, beszélő papiros is. – A bárd összerezzent, ahogy a tenyerének feszülő húson remegés futott végig; a holdfény sejtelmes gyönyörűnek mutatta az asszony mosolyát. – Falvak népe nem tartja ellenség. Hiszi inkább, hogy vándor, mint te: Nyolc Vadon szülötte, aki véletlen jött, fél megmutatni arca, és bárhogy szeretné, nem tud délnyugatnak menni hegyeken át.
  – Igen – mormolta Gorduin. – Magam is valami effélére gyanakodtam.
  – Nem szörny – suttogta az asszony. – De nem is ember; nem úgy, mint te vagy én.
  A bárd bólintott.
  – Mifelénk a Nyolc Vadonban... gyakoriak a furcsa szerzetek.
  – Nem arc a fontos – mosolygott a nő. – Hanem karma, és minden, amit belül hordozol.
  – Miért kívánják a halálát az elöljárók? Miért gyűlöli úgy a falufőnök, hogy a karmáját is hajlandó veszélyeztetni miatta?
  – Lánya szörny fogságába és első év nyara. Követel érte térkép, ruha és élelem... biztosan azért, hogy délnyugatnak mehessen. Falufőnök igent üzent, de csapdát állít: húsz férfi, lándzsák, hurkok és kutyák. Hirtelen rohanták meg szörnyet, de nem bírtak vele: visszamenekült erdőbe főnök lányával, aki holmikat vitt, és télre is vele maradt. Később, a tavaszon, váltság nélkül engedte el, és ő mosolyogva, fehér farkasbőrben jött le a hegyről, és míg apja csendet nem parancsolt, Nyolc Vadon nyelvén dalolt, furcsa, szép dalokat. Nem a halál, hanem az élet dalai voltak... a főnök mégis bosszút esküsz, és a szörny ellen hangolta összes főnökök azért, ami a lányával esett odafent.
  – Megháborodott?
  – Más lett. – Más?
  – Nem-szűz – suttogta az asszony, és Gorduin azt kívánta, bár örökké gyönyörködhetne kékezüst mosolyában. – Kívánta, ami történt... és velem üzeni, hogy ezért senkinek sem szabad meghalnia.
  Senkinek, mi? – gondolta a bárd két napra rá, megpihenve a láthatártól láthatárig nyúló fenyves árnyékában. A fák közt síró szél gyanta- és hóillatot sodort felé, a völgyből állati és emberi szemek figyelték merőn: két világ mezsgyéjén járt, s míg a felsőbe sem teste, sem lelke nem kívánkozott, tudta, milyen nehéz lesz az alsóba üres kézzel, megfelelő mentség híján visszatérnie.
  És ha nem tér vissza?
  Ha idefent marad a szörnyeteggel, akibe – legyen bár ork vagy más ugoni fattyú – nemes lélek szorult? Ha együtt dacolnak tovább az ellenséges világgal, míg a menekülés útját keresik, melyre együttes erővel talán sikerül rátalálniuk?
  A lehetőség csábító volt, de csak percek kellettek, hogy rádöbbenjen, mi teszi azzá. Az egyedüllét, a szabadság illúziója, a fizikai terhelés miatt súlytalanná váló másik teher – a felelősség, melynek a Jégmadár-hegyen töltött hónapok után vétek lenne hátat fordítania. Ahogy málháját vállára emelve tovább indult, ráébredt, hogy nem fizikai valójában vált Niare foglyává, hogy szorosabb a másik, a szellemi kötelék, mely hasonlót a hasonlóhoz, rabot a rabhoz, lázadót a lázadóhoz fűz. A Közép Birodalma kelepce volt, de nem csak az ő számára: a földjét benépesítő milliók éppúgy nem uralták sorsukat, mint ő, de a végzet játékszereiként is emberibbek maradtak nála, a Nyolc Vadon renegátjánál, akit felemeltek, akiért kockáztattak... és aki idefent, új élete első küldetésében sem válhat méltatlanná bizalmukra.
  Egész nap ment, csak alkonyattájt tartott hosszabb pihenőt, hogy szervezete alkalmazkodjék a mind ritkább levegőhöz, mely utóbb, a csillagok dermesztő fényében már-már pengeélesnek rémlett. Ugoni tapasztalataiból okulva meg sem próbálkozott az éjszakai pihenővel: hajnalig gázolt tovább északnyugatnak a fekete törzsek labirintusában, és mikor az ágak közt átszüremlő fény türkizből szürkévé fakult, elvackolt egy sziklaüregben, melyet az altalaj parázs alatt meglágyult darabjával és a hegylakóktól kapott irhaköpennyel bélelt ki.
  A másik köpeny, melyet kedves fekete incognója mintájára készítettek a Jégmadár-hegy szerzetesei, szürke volt, akár a tájon végigkúszó nappali fény – és szellős, mint a köntösök, melyek anyagából szabták, hogy viselője egy pillanatra se érezhesse magát biztonságban a szabad ég alatt. Gorduint a hideg ébresztette néhány pillanatnak tűnő óra múltán: a nap sápadt korongja már túlhaladt a zeniten, az árnyak mind hosszabban mutattak nyugat, a távoli otthon felé, s a bárd, ahogy elméje kitisztult, tüstént megérezte a zsákmány közelségét – a fészekét, mely füstöt eregetve lapult két összehajló szikla alatt, a hóval borított meredély túloldalán.
  Az elszórtan álló fák szegényes fedezéket kínáltak, és régi trükkök alkalmazására kényszerítették a fegyverét markoló vadászt: Gorduin szürkéből fehérré vált, mint valami szellem, egytizedére csökkentette testsúlyát, és suttogó szavak hátrahagyott rezgéseivel egyengette el nyomait a havon. Jókorát került, és szél ellen, nyugatról közelített a szörnyeteg tanyájához, melyet – a bejárat elé vonszolt fenyőtörzseket leszámítva – csontokból és kövekből összerótt fétis oltalmazott a hegyvidék babonásabb szerzeteitől. Maga a tanya, melyet a bárd nyíllövésnyi távolságból barlangbejáratnak vélt, alig volt több sziklaodúnál: fáklyakoromtól feketéllő falain tépett állatbőrök, jól-rosszul ledöngölt földjében csontnyelű pengék, akár az orgonasípok; pár cserépedény, a falvak kézműveseinek madárnyom-bélyegével... és egy tűzhely, melynek lángjai mind nagyobbra nőttek a gallyakra függesztett kelméken átfúvó szélben.
  Gorduin megszüntette a súlyközömbösítő varázst, és míg nyílpuskájával babrált, sötét sávokkal keverte az aurájára feszített mintázatot: a bejárat felé már nem szellemként, hanem füsttel kevert hegyi levegő elmosódó gomolyagaként tört utat, és óvatosan húzta félre, a bejáratot takaró kelmét félig áttetsző kezével.
  Senki.
  Senki, csak a tűzfényben táncoló árnyak a koromfoltos sziklafalon: a csontnyelű pengéké, melyek elrendezése ilyen közelségből még kimódoltabbnak rémlett; az edényeké, melyek épp olyan üresek voltak, mint az üreg maga; a fel-fellebbenő irháké, melyekért túl sokat kockáztattak ahhoz, hogy utóbb falvédőként lássák hasznukat; a szétszórt csontoké, melyek kísértetiesen emlékeztettek azokra, melyekkel a fétiseket dekorálták odakint. A bárd, ahogy tekintete rájuk, majd a kontármód rakott tűzre rebbent, már tudta, hogy a tanyát sosem lakták, hogy nem is tanya, csak afféle díszlet, melyhez hasonló talán egy tucat is akad a környéken; a szörny rendezte be, és ébredése előtt pár perccel gyújthatta a tüzet, hogy kelepcéjének a menedék látszatát kölcsönözze.
  Gorduin mozdulatlanná dermedt. Biztosra vette, hogy a másik harcra készen lapul valahol odakint; vár és figyel, ahogy ő tenné, ha három telet élt volna túl idefent... és mikor idáig jutott, meghallotta a neszt, a levegőt szelő fém surrogását, s mert nem bízott benne, hogy a szörny elbizakodottságában a testére céloz, kifelé és oldalt, a baloldali fétis fedezéke felé ugrott.
  Érezte, hogy a bal válla valami keményet ér, hallotta az egymásra hányt csontok és kövek száraz roppanását, aztán egyszerre meglódult körülötte minden: egy fiatal fenyő törzse, melyet mostanáig élettelennek vélt, az eleven fák rugalmasságával szökkent vissza álló helyzetébe, és a behavazott föld négyszögű darabjával együtt magával rántotta. Háta sziklának csapódott, tüdejéből elfúló kiáltásként robbant ki a levegő. A lent fentté vált, az ernyedő pányvák megfeszültek, aztán elernyedtek megint; Gorduin azon kapta magát, hogy valamiféle háló foglyaként, ég és föld között lebeg, s míg azon igyekezett, hogy lélegzethez jusson, arcára és kezére szélben kavargó hópelyhek hullottak.
  Nem volt túl sok ideje és levegője gondolkodni, de ahhoz épp elég, hogy átlássa a vergődés kilátástalanságát... és hogy vérfagyasztó mordulással fogadja a hófelhőn át felé lóduló, taglót vagy fejszét markoló alakot. Támadója a hangorkán pörölyétől találva tízlépésnyit zuhant, aléltan terült el a búvóhelyéül szolgáló gödör mellett, és mire újra mozdult, Gorduinnak sikerült a csizmaszárában dugdosott tőrhöz férnie. A penge megvillant, átmetszette az oldalának feszülő kötelet, és szabaddá tette jobb karját is. Összerándult, a földre zuhant, és kábán tapogatózott a KalDakha után; a történtek fényében az sem lepte volna meg, ha két darabban kerül elő dísztelen, bársonyhuzatát vesztett tokjából.
  – Ne mozdulj!
  Ösztönösen fordult a hang irányába, balkezes vágásával szinte kettészelte a niarei gyártmányú nyílpuskát, melyet a gödörből kikászálódó szörny emelt rá, s bár az erőtlen napfényben csillanó fémmaszk sok mindennek tűnt, csak épp bizalomgerjesztőnek nem, visszafogta magát a következő előtt. A hegyi falvak démona közös nyelven szólt hozzá... és közös nyelven átkozódva hajította el hasznavehetetlenné vált fegyverét, hogy Gorduinnal együtt roskadjon a földre, és vele versenyben kapkodjon levegő után.
  – Mindig tudtam, hogy akad majd... egy balek – zihálta. – Valaki, akit felküldenek ide maguk helyett. Egyedül jöttél, vagy settenkedik a nyomodban... pár Krad-hitű térítő is?
  – Magam vagyok.
  – Hát persze. – A maszkos alak egy fenyőtörzsnek vetette hátát; a szél eljátszott fakó hajának fonalaival. – Idefent mind magunk vagyunk, nem igaz? – A szörnymaszk páros hasítékában mentazölden villantak a szemek. – Azért küldtek, hogy a lelkemre beszélj, hogy távozásra bírj... vagy hogy örökre idefent marassz?
  – Szerinted?
  – Olyannak látszom, aki nyavalyás találós kérdésekkel múlatja az időt?
Gorduin lélekben vállat volt; ezért a játékért ő maga sem rajongott különösebben.
  – A lány apja, egy helybeli nagykutya, neheztel rád a történtek miatt. A hazugságtól sem riad vissza, hogy mielőbb holtan lásson, és úgy intézte, hogy egy magadfajta induljon ellened.
  A fémmaszkos fej bólintott, – a széles mellkas mind egyenletesebben emelkedett-süllyedt az elkoszlott láncing alatt.
  – Régen érkeztél?
  – Alig fél esztendeje.
  – Gyalogszerrel?
  – Félig-meddig... és nem a magam jószántából, ha erre vagy kíváncsi.
  – Kényszer – mormolta a fakó hajú. – Kényszerből vállalkoztál a vadász szerepére is?
  – Nem tudom.
  – Nem tudod? Szóval úgy vágtál neki ezeknek az istenverte hegyeknek, hogy fogalmad sem volt, mit akarsz, hogy majd csak lesz valahogy?
  Gorduin bólintott; a fakó hajú szellemeit kereste, és furcsállotta, hogy közel-távol egyet sem lát közülük.
  – Tenni, tűrni és várni – ez a niarei módszer, nemde? A mentazöld szemű a maszk kapcsaival babrált.
  – Csak a kezdőknek szánt olvasata. Azért tettél meg ekkora utat, hogy leragadj ezen a ponton, vagy érdekelnek a mélyebb összefüggések is?
  – Te lennél, aki az elmémet megvilágosítja?
  – Miért ne? Niare vallása nem ismer sem véletlent, sem hiábavalót; sorsszerűnek tekintené még a jómodort is, ami meggátolja, hogy így, ismeretlenül, egymás torkának essünk.
  – Gorduin a nevem.
  – Hallottam harangozni egy ilyen nevű énekesről – mormolta a Hold-szurdok szörnye, megszabadulva riasztó maszkjától. Mellig érő szakálla ugyanolyan fakó volt, mint hátát verdeső sörénye, ábrázatán a bárd meglepve fedezte fel a nemeskyr származásra utaló vonásokat. – Én Erimar on-Athor vagyok; égi küldött és meghatalmazott erioni ügyvivő Niare földjén. Elárulnád melyik istenverte évet írjuk?
  – A Pyarron szerinti 3699-et.
  – Magam is így számoltam, már amennyire az ember idefent számolni képes. – Erimar az állat dörzsölgette; úgy rémlett, tisztátalansága feszélyezi. – A háború. Hogy végződött?
  – A zászlóháborúról beszélsz?
  – Nem is a Dúláséról, az istenek verjenek meg! '96ban vesztettem el a fonalat, és három rohadt éve várom, hogy valaki végre...
  – A Vörös Hadurak győztek – közölte nagy lélegzettel a bárd. – Amennyiben az eredeti állapot helyreállítása győzelemnek nevezhető. Toron megőrizte tízezer éves határait, de egyes területei, főként délkeleten, másfél évig a Szövetség kezén maradtak. A császár képviselői dwoon földön írták alá a békeszerződést, és tonnányi aranyat fizettek kárpótlásként a feldúlt területek lakóinak.
  – Épp egy mázsával kevesebbet annál, amennyit az én jelenlétemben fizettek volna – sóhajtott a fakó hajú. – Folytasd!
  – A császár a trónon, a Boszorkányerőd Daumyr szigetén maradt. A birodalmi hadtesteket friss hússal töltik fel, és mint hallom, hamar gazdára találtak az elárvult fekete lobogók is. Igazában semmi sem változott; a világ máris aggodalommal tekint a tizenötödik erőpróba elé.
  – Ó, a tizenötödik – dünnyögte Erimar. – A Nagy Óceán nyugati partján, ahol felnőttem, sokan a végső zászlóháborút sejtik benne. Úgy tartják, kitörése a Hetedkor alkonyát jelzi, és sosem látott változások nyitánya lesz, de én... nos, az elmúlt három esztendőben rájöttem, mekkorát tévednek. Mindenki téved, aki a változás kulcsát Niarén kívül keresi.
  – Valóban?
  – Valóban. – Erimar egykedvűen, szinte fásultan viszonozta a fellegszürke szemek pillantását. – A tény, hogy itt vagyunk, már a változás jele; a világ jövője a hegyek innenső oldalán, ezekben az években vagy napokban ölt formát. Nem ország ez, cimbora, hanem egy istenverte csinálmány: alkimistaműhely, ahol minden fűszál, minden szándék és minden tett a végső, nagy transmutatio felé egyengeti az utat... és ha velem tartasz az igazi tanyámra, mindezt be is bizonyítom neked.
  A fakó hajú valódi tanyája szinte észrevétlenül lapult egy kaptató oldalában: pár lépés távolságból sem látszott többnek behavazott sziklatömbnél, bejáratát pedig szinte tökéletesen álcázták a gyökerestül áttelepített, észrevétlenül kipányvázott törpefenyők. A hajlék megválasztása nem csekély stratégiai érzékre vallott: hosszú és keskeny ablakából pompás kilátás nyílt a csúcsokra, a közelben futó ösvényekre és a Liang-magasföld egy szeletére, melynek hosszában ezüstösen derengtek az északkeletnek kanyargó folyók.
  – A Kangho és a Kirinho – mormolta a házigazda, helyet mutatva Gorduinnak egy nyersfából ácsolt padon, mely – a nyomokból ítélve – a munkaasztal szerepét is betöltötte. – Sem a kiejtésükben, sem a jelentésükben nem vagyok biztos, de ahogy a helybelieket ismerem,Égi Forrásból Fakadó Ezüstcsillám-Óriás és Óriásné lehet: rajonganak a képszerű kifejezésekért, tekintet nélkül arra, mennyit árulnak el a lényegből.
  – Te hogy jutottál közelebb ahhoz a bizonyos lényeghez, ha a kultúrájuk csak ilyen mélyen érintett meg?
  – Rengeteg időm volt – dünnyögte Erimar, és kinyújtóztatta lábait a vöröses fémből vert üstféle mellett, mely északnyugati otthonának parázstartóját pótolta. – Eleinte nagyon lefoglalt az életben maradás, de az első hónap után felderítő utakat is megkockáztattam. A hóhatáron, főleg telente, kevés elfoglaltság akad; én az önsajnálat helyett inkább a birtokomba került tudás rendszerezését választottam, és miután az istenek társaságról is gondoskodtak... – elmosolyodott – ...nos, sikerült hozzávetőleges képet alkotnom arról, miféle népek ezek.
  – Nem úgy hangzik, mintha el lennél ragadtatva tőlük.
  – Épp ellenkezőleg. – Erimar meggyújtotta az alacsony mennyezetről aláfüggő lámpást; a sárgás fény kőfalakra, azokon fakónak rémlő színmezőkre és lendületes formákra vetült. Éppúgy lehetett térkép, mint valamely kevéssé ismert kultusz oltárszentsége; Gorduin nem tudott eleget a riegoyi szokásokról ahhoz, hogy firtatni kezdje a dolgot. – Ezek a mézarcúak sok szempontból felvilágosultabbak és életrevalóbbak nálunk... ugyanakkor bolondok is, és ez minduntalan gondolkodóba ejt: vajon a kultúrájuk teszi, vagy valami felsőbb kényszer, hogy buzgalmukban túl ne nőjenek a számukra rendelt korlátokon?
  A bárd homlokráncolva figyelt; mostanra megbizonyosodott róla, hogy a tágas barlangot szénparázs vagy jakzsír helyett valami más, élesebb szagú matéria lángja melegíti.
  – Odakint azt mondtad, az országuk voltaképp nem is ország – dünnyögte. – Kifejtenéd bővebben?
  – Persze. – A fakó hajú láthatóan élvezte, hogy két esztendő után újra társasága akad, még ha reménybeli hóhéra is az illető. – Napokig regélhetnék, de sokkal szemléletesebb, ha a térképen kezdjük; ránts egyet azon zsinóron a bal vállad felett!
  A bárd rövid tétovázás után engedelmeskedett: egy deszkadarab, mely mindeddig a faburkolat részének látszott, kifelé billent, és lábnyi széles, szorosan felcsévélt tekercset tárt elé. Fakó volt, és nagyon réginek látszott, az idő azonban csak a színeket kezdte ki, a felület pókhálófinom vonalak határolta formákat nem. Gorduin rádöbbent, hogy valamiféle földabroszt lát, melyre Erimar – ehhez kétség nem fért – zsákmányszerző és túszszedő tevékenysége révén tett szert. Megrezdült benne valami, amit az első pillanatban felháborodásnak vélt, de rá kellett döbbennie, hogy nem egyéb kíváncsiságnál, melybe árnyalatnyi keserűség vegyül: ő hónapokon át könyörgött hiába egy ilyen tekercsért a Jégmadár-kolostor szerzeteseinek.
  -Ez a holmi... – hajolt előrébb a fakó hajú, egyetlen mozdulattal másfél-két lábnyi rizsszövetet göngyölve le a tekercsről –...ezerötszáz-kétezer éves. Az anyagát mágia itatja át, de csak a jelenlétét érzékelem, a forrásait nem: szakrális eredetű lehet, mint minden bűbájosság a világnak ezen a felén. Nem térképnek, inkább afféle kozmogóniának készült, de áttekintés céljára megteszi; az az ákombákom a bal sarokban annyit közöl, hogy a Kaoraku eljövetelét követő kalpa állapotát mutatja.
  Gorduin szótlanul méregette a különös perspektívájú, homoksárgában, porszürkében és fakókékben tobzódó alkotást, mely a kontinens északnyugati csücskét, a háromfelől vizek ölelte, délen hegyek és puszták határolta Niarét ábrázolta. A körvonalak nagyobbrészt megegyeztek a pyarronita kartográfusok munkáin látottakkal, ám amit saját világában – ki tudja, miféle elmélet vagy sugallat alapján – vadul burjánzó oromerdőként, rosszabb esetben saját farkába harapó sárkányembrióként jelenítettek meg, ezen a térképen világosan áttekinthető struktúrát kapott, és valósággal megbénította a szemlélőt természetellenes szimmetriájával.
  Niare – alig tizedrésze a Nagy Óceánba nyúló félsziget-gigásznak, mely Észak emberlakta államain kívül Toron keleti tartományait és Gro-Ugon szörnyeteg birodalmát hordozta hátán – holmi földvár alaprajzára emlékeztetett. A Világgyűrű, mely a halandók hernyóaraszmértékén alig különbözött a kontinens más hegyláncaitól, innen nézve valódi gyűrűként övezte magas- és mély földjeit, melyeken át, hat roppant folyó kígyózott a geometriai centrumban kéklő ovális – a Közép tengere felé. A káva széleiről befelé görbülő röghegy-bordákat a földvár gyilokjáróit – sugárirányban szétfutó vonalak metszették, a peremen szétszórt városok és erődítmények mindegyikéhez egy, olykor több ilyen pókfonál vezetett.
  – A Sebes Sodrású Utak – suttogta Erimar. – A mi térkapurendszerünk itteni megfelelői. Tíz-húsz, olykor ötvenmérföldenként elhelyezett pilonok, köztük a nagy semmi, de míg tartod a megfelelő irányt, esztendők helyett hetek vagy napok alatt juthatsz a Gyűrű lejtőiről ősárkánysága trónusáig, legalább is első és mindmáig egyetlen bennszülött ágyasom szerint, aki süldőlány korában saját szemével látott villámsebesen elcikázó fantomkocsikat és szélvészként robogó kísértetlovasokat a liangszani pilon alatt.
  A bárd szólni akart, aztán mást gondolt; kettőt is nyelt, mire hangját úgy-ahogy megtalálta. – De miért...?
  – Hogy miért teremt és működtet bárki egy ilyen természettől elrugaszkodott, öntörvényű és bonyolult rendszert? – Erimar jókora farúddal babrált, melyben a bárd, némi töprengés után, dísztelen pipaszárra ismert. – Bármennyit töprengek rajta, újra és újra oda lyukadok ki, hogy a békesség kedvéért: a kaporszakállú tűzköpdöső, akit errefelé Kaorakuként tisztelnek, így akarta megóvni övéit az északi história korról korra súlyosbodó zűrzavarától. – Száraz fenyőgallyat lobbantott lángra az üst peremén; a füst íze elárulta Gorduinnak, hogy a pipában minden csipetnyi dohányra kétmaroknyi toboz-zúzalék jut. – Nagy házat épített, és felettébb ritkán fogad vendégeket; én csodálkoztam a legjobban, mikor az Öröklét Mezeje helyett itt, azaz pár száz méterrel feljebb, a fák ágai közt találtam magam.
  – Hogyan történt?
  – Igazán tudni akarod, vagy csak erőt gyűjtesz, hogy végrehajtsd rajtam a mézarcúak ítéletét?
  – Mindig ilyen eredeti alak voltál – dünnyögte a bárd –, vagy a hegyi levegő tett csodát veled?
  Erimar tűnődve szívta pipáját; nyírfakó szakálla sűrűjében mintha mosoly bujkált volna.
  – Valaha – kezdte – kimondottan nehézkes alaknak tartottak. Egy cimborám... no nem, ennyire azért nem voltunk jóban... azt találta mondani, használna nekem, ha meghemperegnék a sárban. Ha a tegnap helyett a mával, a stílus helyett a túléléssel foglalkoznék. Érted, mire akarok kilyukadni, ugye?
  – Értem – mormolta Gorduin. – Értem, azt hiszem.
  – Sokat gondoltam a fickóra az elmúlt három év alatt. Rá és a többiekre; igazában azt sem tudom, hányan jutottak át közülük az ostromgyűrűn.
  – Ostromgyűrű?
  – Hatszázkilencvenöt telén Kahréba szorultunk az orkok elől. Azok a nyomorultak hónapokon át nyáladzottak a környező völgyekben, és mészárszéket rendeztek be maguknak a lejtaknákban a város alatt: soha életemben nem láttam kitartóbb és oktalanabb fajzatokat náluk. Igazi vérfürdő volt, az a fajta, amire hamar ráun az ember, különösen Kahréban, ahol az aranyat szakajtóval, a kéjt és az együttérzést gnómhüvelykkel mérik. – Erimar feljebb csavarta a lámpás lángját, hogy vendége szemügyre vehesse a barlangfalat borító festményeket. Ott volt minden: az őrtüzek, a csattogó zászlók, az ostromtörők az emberkéz alkotta szirt magasában, a tömegek, a füstben barnult csigolyafüzérek és az ostromtornyok odalent; a polgárasszony a csupa nesz, csupa klikk szoba ágyán, a rések a gyilokjáró falában, ahol a nehéz álmokra keserves ébredés következik, a nagytiszteletű Honorius Caldinbras aranyozott ujjpercei, az óriás perpetua, mely örök törvények rendszerébe foglalja az elpergő időt, és a kalandozók, akik egy-egy fém madárcsontvázzal összeforrtan felrebbenni készülnek a város-ziggurat tetejéről. – Az orkoknak, sajnos vagy szerencsére, máig sem tudom, akadt egy játszópajtásuk is. Egy kahrei renegát, aki a hatodik hónap végére igazi ostromgépeket épített nekik. Ez már sok volt a derék metallurgusok ízlésének: ellentámadásra határozták el magukat, és mert mi, kalandozók, épp távozni akartunk, úgy döntöttek, összekötik a kellemeset a hasznossal, és szárnyakat adtak nekünk.
  – Micsoda?
  – Égjáró gépeket kaptunk tőlük – magyarázta a fakó hajú. – Égjárókat és tartályokat, amikbe Gi-Elron tüzet zárták. Ezekkel vertük szét az ork állásokat a környező völgyben, legalábbis remélem, hogy szétvertük őket, mert alig kezdtünk hozzá, mikor ránk csapott az az átkozott vihar. – Homlokráncolva pillantott a bárdra. – Az ostrom. Van fogalmad róla, hogy végződött?
  – Kahre falai állnak... azaz álltak, mikor utoljára hallottam felőlük. Égjárók bevetéséről nem szólt a fáma; ezek a legtitkosabb szerkezetek azok közül, melyeket a technokraták a világnak ebben a korában alkottak.
  – Titkosak – bólintott Erimar –, és fenemód kiszámíthatatlanok. Miután a vihar elsodort, egy darabig csak lógtam a nyeregben. Órákig, napokig, nem tudom... de minden pillanatban vártam, hogy szétessen alattam, ahogy a városbeliek mondták. Pokoli érzés volt – az első megmerítkezés, ha nem is egészen úgy, ahogy Magrel, az az aszisz anyaszomorító gondolta. Fent és lent, élet és halál: mindez hamar értelmét veszti, ha csak pörögsz és pörögsz odafent. Úgy megundorodtam attól, ami körülöttem és velem történt, hogy szinte örültem a zuhanásnak... a nyomorult madárcsontváz meg, ahelyett, hogy magával együtt megölt volna, szépen lezuhintott ide. – Fintorogva pillantott körül, és kifújta tüdejéből a tobozszagú füstöt. – A szíve azóta is dobog: a belőle csapolt nafta segített átvészelni az első telet, az melegíti az odút, és az segít megolvasztani a vasat is, valahányszor javításra vagy új szerszámra van szükségem. – Szünetet tartott, a Kahre veszedelmét ábrázoló freskót bámulta. – Már a sodródás közben tudtam, hogy mindez nem lehet véletlen; hogy valahol, valakinek tervei vannak velem... de minél több idő telik el idefent, minél többet látok a mézarcúak világából, annál kevesebbet értek abból, ami velem történt. Úgy értem, a fenébe is... nem vagyok hős, még csak filiszter sem. Kalandozó vagyok, akiből valaki, valami okból hajótöröttet csinált; aki, ha épp nem vadászik, a környékbelieket riogatja... fennmaradó idejében pedig egy emberlakta hangyabolyt figyel, ami a legjobb úton halad afelé, hogy eleméssze önmagát, sőt, talán a világot is.
  – A világot?
  – Egen. – Erimar végzett a pipával, és hegyeset köpött a szélbe a keskeny ablakon át. – Mivel töltötted az elmúlt fél évet abban a kolostorban, ha még ezt sem vetted észre?
  – Hallottam a polgárháborújukról, de...
  – Polgárháború, mi? – A mentazöld szemű azt latolgatta, milyen képet vágjon a dologhoz, végül a méla undor grimasza mellett döntött. – A niarei előkelők úgynevezett lázadásai az elmúlt ötszáz évben mind gyakrabban követik egymást. Olyan ez, mintha bedugaszolnál egy vizestömlőt, és a tűz fölé akasztanád, hadd melegedjen: a víz gőzzé válik, a tömlő hólyaggá dagad, és vagy kilöki a dugaszt, vagy szétrepül, és boldog-boldogtalant leforráz maga körül. Az eddigi zendülők, amennyire az elbeszélések és a kéziratok alapján megítélhettem, kontárok voltak, a mostani, ez a Kvai Lom viszont igazi nehézfiú... és ahogy a húzásait elnézem, nem éri be a Niaréban e célra intézményesített gaztettekkel.
  Gorduin megdörzsölte állat, és a Lien-magasföld ködön átderengő foltjára bámult.
  – Amennyiben?
  – Nem kíméli a papokat és a szerzeteseket. Kazlat rakat az ősi szövegekből, hogy hűvösebb napokon a kezét melengethesse a parazsuk fölött, a császári székhely, Hanszen helyett pedig délnyugat felé nyomul, mintha arra készülne, hogy azt a bizonyos dugót Gro-Ugonon át Észak képébe röpítse. – Erimar a bárdot fürkészte. – Két éve sejtem, mire készül, és két éve ámulok, miért hagyja az istene, hogy ilyesmit tegyen..: de most, hogy itt vagy, már nem látom olyan sötéten a helyzetet. Ha niarei módra akarnék fogalmazni – elmosolyodott megint –, azt mondanám: íme a fegyver, melyet egy isten kovácsolt; íme az ember, akit követnem rendeltetett, hogy hányattatásaim értelmet, létem napjai magasztos célt nyerjenek. Ha te...
  – Egy pillanat – szólt közbe Gorduin. – A Jégmadárhegy elöljárója egy szót sem szólt a polgárháborúról, ő egy magasztos célról, égi küldöttek és démonok küzdelméről beszélt, amiben...
  –...talán épp ez a kirándulás jelenti az első lépést. Ne feledd, mit tartanak errefelé a véletlenekről, és mielőtt a helyzet drámaira fordulna, lépj kapcsolatba a fenti pártfogóddal; ő nyilván tudni fogja, mihez kezdjünk legközelebb.
  – Nincs pártfogóm.
  – Micsoda?
  – Nincs pártfogóm – mormolta a bárd –, se istenem. Nincs itt más, csak én magam... és innen Erionig egyedül te tudod, hogy nem vagyok halott.
  – Arra célzol– suttogta a fakó hajú – hogy mindez csakugyan véletlen volt? Hogy a világnak fogalma sincs, mi zajlik idebent?
  – Ebben nem vagyok biztos. – Gorduin végigtekintett az események láncolatán, mely a Zászlóháborúból Narvanon és Doranon át idáig vezette. A tarsolyában lapuló smaragdszoborra, a homályban lángoló kék szemekre, a világot körülfonó sárkánygerincre gondolt, és egész testében megborzongatta a félsz. – Épp ellenkezőleg, ami azt illeti. Ezért döntöttem úgy, hogy kétszer is megfontolom minden lépésemet.
  – Lépésünket akartál mondani – közölte Erimar. – Ahhoz, hogy idefent hagyhass, meg kell ölnöd, érted? Veled tartok, egyengetem az utad, és ne szomoríts azzal a szöveggel, hogy egyedül dolgozol; a tudásommal, nem csak az életedet, a döntéseidet is megkönnyíthetem.
  – Én nem...
  – Nem kell azonnal eldöntened, ráérsz vele holnap reggelig. A szél szagából érezni, hogy vihar közeleg. Megalszunk idefent, aztán kitaláljuk, hogyan tovább; a sors mindannyiunknál különb játékmester, de én sem fogytam még ki a meglepetésekből, arra mérget vehetsz!
  Jobbját nyújtotta Gorduinnak, és ahogy kezet szorítottak ,a bárd észrevette a nyakában függő talizmánt – észrevette, és elakadt a lélegzete.
  A stilizált vadkanfő, egy toroni Nemes Ház, a családja anyai ágával vívott harcban elvérzett Lyalmurok címere volt.
A bárdot elcsigázta az egész napos menetelés és a csapdánál vívott küzdelem, az elalvással mégsem sietett, nem tudta, bölcs dolog-e egyáltalán elaludnia.
  Ösztönei azt súgták, hogy a mentazöld szemű igazat beszél, és valóban az, aminek látszani akar... a külső jegyek és a vadkanfejes medál azonban kétségtelenné tették toroni származását, és ez – a smaragdbálvánnyal történtek után különösen – jó okot adott a gyanakvásra. Ha tang Jongden nem téved, ha csakugyan ez a harc a végső, a nagy feladat, amiért e világra jött, hatalmas erők feszülnek egymásnak idebent. Ezt a háborgást érzékelhette Naizerd, és – ebben minden múló pillanattal biztosabb volt – ez ejthette gondolkodóba a doraniakat is, akik szokásaikhoz képest túl készségesen támogatták a Szem kézre kerítésére kovácsolt tervet. Ha lehunyta szemét, az Arowin-hegy városállamának legrangosabb szemfényvesztőit látta maga előtt: a zászlóháborúban győztes mágus-diplomatákat, ahogy tovább szövik az ibarai hálót, mellyel egy élő istent akarnak elveszejteni; ahogy kalandozók tömegét indítják útnak a kontinens feltérképezetlen vagy forrongó zónái felé... és ahogy kémszolgálatuk vezetőjét győzködik, aki – évtizedes barátság ide, lelkifurdalás oda – megfelelő felszereléssel és kísérettel, ám egyetlen szó nélkül küldte kelet felé legújabb, legtöbbre becsült ügynökét.
  – Alyr – suttogta a bárd, míg a szél túlvilági morgással feszült az Erimar-féle hajlék falainak. – Alyr, te átkozott hullarabló, miért nem mondtad el nekem?
  A kérdés költői volt, hisz lelke mélyén kezdettől tudta a választ: a nekromanta – a hozzá hasonlók közül egyetlenként – bízik benne, és hiszi, hogy a kellő pillanatban a megfelelő döntést hozza majd. Hogy valami váratlanmutatvánnyal megálljt parancsol a sötétség erőinek, ahogy világéletében, a Karnelianok örökösödési háborújában, az Elátkozott Vidéken, a Kilencedik Vörös Hadúr kíséretében, még Narvanban is tette. Ám az ellenségnek ezúttal nem egy teste, nem egy szíve van, és az erejét sem egyetlen fekete tőrben hordja – a hegyek innenső oldalán ezernyi az arca, ezernyi a neve és temérdek fegyvernek parancsol, melyek legtöbbjét felismerni is, hárítani is pokoli nehéz lesz – különösen úgy, hogy a maga fajtájában sem bízhat igazán.
  Az álmában meg-megrezdülő Erimart nézte, a calowyni vonásokat a fakó szakáll és sörény keretezte arcon. A Lyalmurok, családja toroni ágának ádáz ellenségei elbuktak: jó fél évszázada sújtott le rájuk a végzet, amiért első shuluri látogatása idején – származása titkát nem ismerve – fogságba vetették és megkínozták. Az Összetartozás törvényének megsértéséért maga a császár fordult ellenük, a Dailadok pedig – a híresztelés szerint – írmagjukat is kiirtották a toroni televényről. A Riegoy-beli kalandozó cseregyerek, netán egy megmenekült és elfeledett családtag leszármazottja, és láthatólag mit sem tud vérvonala múltjáról... Gorduin azonban tapasztalatból tudta, hogy Toron urai sosem felejtenek, és ha érdekük úgy kívánja, a legváratlanabb pillanatokban is képesek benyújtani a számlát.
  Shulur öble a háború első esztendejében.
  A Daumyr okádta lánggolyók, melyek közül egy épp felé cikázik az agyar-tornyok magasából.
  A fájdalom, melyhez hasonlót korábban sosem érzett, és – ó, boldog gyanútlanság – azt képzelte, sosem kell többé éreznie.
  “Ugyan mi lehet előbbrevaló a testvéri szeretetnél?"
  A bárd Erimar tanyájának homályába révedt, de továbbra is a Boszorkánymester, a névtelen, arctalan kiválasztott kéken lángoló szemeit látta maga előtt. Borzongatta a gyanú, hogy a vihart, mely házigazdáját Kahre falaitól idáig sodorta, nagyon is jó okkal kavarták, hogy a kontinens jövőjét formáló erők, melyek számára a Világgyűrű ezredéveken át áthághatatlan akadályt jelentett, most ugrásra készen állnak, hogy befolyásukat e területre is kiterjesszék.
  Vajon miért?
  Mit rejt ez a különös ország-gépezet, ami ennyire fontos nekik?
  – Összefonta ujjait a tarkója mögött, és a zúgásra fülelt. A kahrei égjáró “szívéből" nyert tüzelő elég meleget adott, a sziklaüreg azonban jócskán szelelt; a résen behulló holdfényben hópelyhek járták lassú táncukat, hogy pár kör után nyom nélkül elenyésszenek. Niare kultúrájára is ez vár vajon? Jitrogama erre törekszik, és a lázadó tábornok-kormányzó, Kvai Lom személyében megfelelő médiumra talált. Tang Jongden szerint a császár mindeddig eredményesen fékezte meg a békéje ellen fenekedőket, a Tigris azonban láthatóan nem siet szembeszállni vele. Sorra némítja el a határmenti kolostorokat, módszeresen gyengíti az ország szakrális védelmét, és ha csak tizedakkora seregnek parancsol, amekkorákról a nagyvilág legendái – alighanem szuke források alapján– beszélnek, idővel utat nyithat Gro-Ugonra a hegyeken át, és akkor...
  – A dugó kilökődik – hallotta valahonnét. – A gépezet megáll.
  Gorduin balra nézett, és türkiz derengés övezte alakot pillantott meg a bejárat négyszögében. Magas, ösztövér férfi volt, az ilanori sámánok köntöse úgy örvénylett körülötte, mintha felrebbenni készülne a csúcsok közt járó széllel. Vállai korán megereszkedtek, arcára barázdákat vésett a fájdalom és a múló idő, a sűrű, sötét szemöldök alatt villanó szemek azonban egy harcos szemei voltak, és rezzenetlenül viszonozták a bárd tekintetét.
  – Apa...?
  A ködalak nem mozdult. Sólyomszárny rebbent a holdsarló előtt, odakint – talán messze, talán nagyon is közel – párját szólította egy kóborló farkas.
  – Felnőttél. – Az irha- és verítékszagú homályban a suttogás már-már kiáltásnak rémlett. – Ideje, hogy az én utamra lépj, kölyök.
  – A te utadra? – Gorduin nem emlékezett rá, mikor kászálódott ki a prémek alól: borzongva állt a bejárattal szemben, és küzdött az érzéssel, hogy képtelen megragadni az üzenet lényegét. – Az élve eltemetkezés nálam nem vált be, apa. Nem fordíthatok hátat a világnak, bárhogy szeretnék, és a világ sem elég könyörületes ahhoz, hogy megfeledkezzen rólam, azt hiszem.
  Laver Nan Gorduin megrázta fejét, aztán sarkon fordult, és eltűnt. A bárd másodjára közelebbről hallotta a sólyomszárnyak suhogását, a farkasvonítást pedig már nem várta meg: hirtelen támadt kétségbeesésében vállal rontott az ajtónak, kibillentette helyéről a fémmel nehezített zárólemezt, pár lépést tett a keményre fagyott havon, majd elfúló lélegzettel térdre zuhant: közel-távol nyoma sem látszott az ösztövér szellemalaknak.
  – Várj! – kiáltotta a tomboló szélbe, azokra a szavakra gondolva, melyek sosem hangzottak el köztük, és a hiányra, melyet minden korábbinál fájóbbnak érzett. – Maradj, a fenébe is; sosem volt nagyobb szükségem rád!
  Körülhordozta pillantását a türkiz derengésben fürdő tájon, apja azonban nem mutatkozott; a farkasüvöltés visszhangja elhalt, a sólyomszárnyak azonban mintha tovább verdestek volna odafent... és a bárd, ahogy a csúcsokon túli feketeségbe révedt, füstöt látott gomolyogni a hold udvarában. Északnyugat felől szállt, és kezdte elborítani a látóhatárt, mintha Liangszan városa helyett eleven perzsaszőnyeg terpeszkedett volna a két folyó közén.
  – Teremtő atyák...
  Erimar volt az; a bárd jobbján jelent meg, tépett köpenyébe burkolózva bámulta az ijesztő tüneményt, és csak annyi időre tért vissza a való világba, hogy megeresszen párat a Gorduin által valaha hallott legocsmányabb szitkok közül.
  – Ha sejtettem volna, hogy ilyen rossz alvó vagy mormolta –, követ görgetek a bejárat elé, de ez... –  harákolt egyet, és a szélbe köpött –...némi hánykolódást kétségkívül indokolttá tesz. Hogy az ördögbe érezted meg?
  – Nem éreztem – suttogta a bárd, és felegyenesedett, mielőtt lábai teljesen érzéketlenné váltak volna. – Apám intézte úgy, hogy felfigyeljek rá, és azt is közölte, mit kell tennem.
  – Az öreged? – krákogta Erimar. – Komisz álomhoz képest előzékeny, bár kissé szeles: egy bögre grízes teára igazán maradhatott volna.
  Gorduin nem látta értelmét a magyarázkodásnak; az erők, melyek a mentazöld szeműt toroni főnemesből világcsavargóvá tették, a jelek szerint kóbor lelkeket sem hagytak vér szerinti hozzátartozóiból.
  – A város – dünnyögte. – A város az, ugye?
  – Kvai Lom az. – Erimamak nem maradt nyála ahhoz, hogy újabbat köpjön. – Kvai Lom, és a pusztulás, ami karöltve jár vele. Megneszelhette a jelenlétünket, vagy felbőszítették valamivel; akár így, akár úgy, most látja elérkezettnek az időt, hogy Cauko és Hagaj után Rokszumban is rendet tegyen. – Fázósan húzta össze köpenyét; fakó szakállára jégdaraként csapódott ki lehelete nedvessége. – Rajta, ne kímélj! Milyen tanáccsal látott el apád ezen a festői éjjelen?
  – Azt mondta, tegyem, amit ő tett – mormolta a bárd. – És tudom már, mire célzott, legalábbis azt hiszem.
  – Hiszed? Az istenek nevére, ez nem az a játék, ahol találgatásra hagyatkozik az ember! Ahogy elnézem, a lázadó tüzérség a Főnix-szigetet lövi; még pár óra, legfeljebb egy nap, és a lentiek meséje véget ér. – Erimar vállon ragadta a bárdot, és vonszolni kezdte vissza, a menedék tárva-nyitva álló ajtaja felé. – Elárulnád esetleg, miféle vezérelvet hagyott ránk az öreged, amit követni érdemes?
  – Juss be, ahogy bejuthatsz, és tedd meg, amit megtehetsz – idézte fel Gorduin apja shuluri küldetésének tanulságát, aztán a behavazott madárcsontvázra bámult, mely úgy gubbasztott a menedék tetején, mintha egy történelem előtti ragadozó megkövült maradványa lenne. – És mert a véletlenekben egyikünk sem hisz, pontosan ezt fogjuk tenni, mihelyt az égjáródba életet verünk.
  
  
  A földmélyi járatban nyugatnak loholó Onit hirtelen jött megérzés késztette rá, hogy a lánckamra feljárója helyett egy távolabbit válasszon – így sikerült elkerülnie a robbanást, mely fél tucat katonát ölt meg odafent, és tíz lábnyi lángnyelvvel perzselte végig az alagút falát a háta mögött. A tiszt, aki a gránátot övéi kézé hajította, füsttől feketéllő arccal, fehéren villogó szemekkel bámulta a pusztítást. Vívódni látszott, és csak a közelgő léptek hallatán sikerült döntésre jutnia: kifordult az ajtón, tőrt rántott, és mielőtt a folyosón végigdübörgő lándzsások leteperhették volna, saját torkába mártotta a pengét. Vonásai furcsán kisimultak, ahogy térdre zuhant; vére csakhamar eláztatta a barna foltok éktelenítette kötést fegyvert markoló jobbján. – Új kötelet! – parancsolta Araju ezredes, aki – mindenki szerencséjére – épp a posztokat ellenőrizte odakint. – Ketten lefelé, a többi innét biztosít: fel kell hoznunk onnét a fiút, mielőtt...
  Szavait újabb detonációk moraja nyomta el: a Strázsa keleti oldalán sorra repültek szét a zsilipkapuk. A sok ezer mérőnyi víz, melyet a bombázásra készülve szivattyúztak a fafödelű medencékbe, fekete áradatként zúdult végig a csatornarendszeren, tajtéka a keleti fal egész hosszában kioltotta az őrtüzeket, és épp hogy megkímélte a tüzérek röppentyűit, melyeket Hanmen Dao, minden eshetőségre készen, vitorlavászonba burkoltatott. A nyomás olyan óriási volt, hogy a vízvonal alatti raktárszinteken a falak is megremegtek; feljebb, a gyilokjárók hosszában nedvességet izzadó repedések futottak végig, meghátrálásra késztetve a virrasztó századok léglökettől kába, füsttől égő szemű katonáit. A keleti oldal négy medencéje közül kettő kiürült, mire az Ezüsthátú az emeltyűpavilonhoz ért, hogy saját kezével billentse át a rézveretű szükségkapcsolókat. A medencék fenekén egy sor áteresztő nyílt meg, a nyomás gyorsan csökkent a veszélyeztetett falszakaszon, s ahogy a tüzek ismét fellobbantak, a posztjukon maradt lándzsások és lövészek sorain meglepett moraj futott végig: ők pillantották meg elsőként a szabaddá vált lejtaknákon át rohamra induló ellenséget.
  – Tulpákl – kiáltotta Szang Pa, akit a szellemvilág rég tapasztalt háborgása csalt elő fedezékéből. – A Tigris a halottait küldi ellenünk!
  A félig ürült harmadik medence peremébe fogódzó Oni hallotta a kiáltozást, de nem volt érkezése foglalkozni vele: a védők közül ő járt legközelebb az elmúlásszagot árasztó, sárgán izzó szemű alakokhoz. Ugyanazon az úton érkezhettek, mint ő, de állagukból ítélve hosszú órákat töltöttek a csatornarendszerben, ahonnét a robbanások döreje, netán egy csak számukra hallható parancs csalta elő őket. Most úgy kúsztak felfelé a sima kőfalakon, mintha a testüket nem kötnék többé a létezés törvényei – kevesen voltak, célirányos mozgásuk jól kimunkált tervet sejtetett, Oni azonban, akit ráérő idejében maga az Ezüsthátú okított a hadviselés fortélyaira, megsejtette, hogy mindez nem egyéb elterelő manővernél, hogy a fő csapás máshonnét, másféle erőkkel fenyeget.
  Önfegyelme elegendő volt ahhoz, hogy kivárjon, és mikor a lándzsák nyomában a gyújtónyilak is záporozni kezdtek, átfordult a peremen, hogy megmutassa magát: remélte, a katonák jelenlegi állapotában is képesek megkülönböztetni az állásaikat fenyegető holt-eleven szörnyetegektől.
  Araju ezredesnek a füsttel teli lánckarában nem voltak efféle problémái: épp második alárendeltjét segítette ki az üregből, mikor a felderítőnek szánt kötél újból megfeszült, és a falak közt imbolygó lámpások fényében láthatóvá váltak a felfelé tapogatózó, fakó bőrű kezek.
  – Tüzet!
  Hat lándzsa szegeződött a nyílásra, a végükhöz erősített, gyúporral és fémmagvakkal töltött mozsarak szinte egyszerre dördültek el. Mire a lépcső felől szállingózni kezdett az erősítés, a rács is a helyére került: Hanmen Dao már csak a szállongó füstöt és a szétszórt tagokat láthatta, ahogy legjobb kardforgatóitól kísérve a helyszínre ért.
  – A járat...?
  – Lezárva – zihálta az ezredes, akit csak a hamuszín egy árnyalata különböztetett meg a falak közt heverő elesettektől. – A fiút senki sem látta. Egy oldaljáratba húzódott, vagy a tulpák karjaiba futott, mielőtt...
  – Keressétek tovább, és robbantsatok be minden ellenőrzött nyílást innen a sáncokig: Kvai Lom a kapukat akarja, minden más csak a figyelmünk elterelésére szolgál.
  – Kvai Lom...?
  – Ki más? – A tábornok a saját vérében térdeplő áruló – egy vén hatamo –  mellé guggolt, hogy sérüléseit szemügyre vegye. – Ellenünk fordult, mert megzavartuk... de biztosra veszem, hogy mindeközben a kormányzónak és a papoknak szóló üzeneten dolgozik odakint.
  – Odakint?
  – Közelebb, mint tajpao Szong állította – pillantott fel az Ezüsthátú, akit a rakétaütegek mennydörgő sortüzei sem tudtak nyugalmából kizökkenteni. – Sokkal közelebb, mint bármelyikünk szeretné.
  Kvai Lomnak nem kellett a Liangszant környező települések lerohanásával vesződnie: egységei a tél folyamán végrehajtották már ezt a feladatot, és a rajtaütések nyomait is eltűntették, mire a városi felderítők következő csoportja elfoglalta állásait. Az éjszakai támadás első perceiben halásznak és földművesnek öltözött katonái torkok tucatjait vágták át a két folyó közén, és ahogy az utolsó sikolyok visszhangja is elhalt, temérdek csónakról rántották le az álcázó leplet, ezer és ezer evezőt markoltak meg, merítettek vízbe a gyakorlatozástól kérges katona-kezek.
  A lázadó gyalogság könnyű fegyverzetű századai alig egy óra alatt értek a falak közelébe, az íjászokat és rakétavetőket uszályok tucatjain, igáslovak százainak nyers erejével vontatták az ár ellenében. A manőver, a résztvevők nagy száma és a sötétség ellenére, zökkenőmentesen zajlott; Liangszan védműi felett jóval pirkadat előtt átíveltek a gránátvörösen izzó, nehéz gyújtólövedékek.
  Az első csapás a Mennyei Béke pagodáját, a Főnixsziget szent kerületének díszét érte. A lángok hamar elharapóztak a szénporral meghintett tetőzeten, a közös imára gyűlt papok – Liangszan legnagyobb tekintélyű gelongjai pedig hasztalan kiáltoztak segítségért odabent: a sárkánydíszes kapu előtt – melyet a felderítők halálával egyidőben reteszelt el néhány sebzett alkarú kéz, lábhoz tett fegyverrel álltak a kormányzó testőrei. Fen Mont, a városőrség parancsnokát tulajdon kardforgatói kaszabolták le, kuo Meng Jant soros ágyasa döfte hátba, ahogy kardja után tapogatózott a hálófülke homályában: a nőnek karonülő gyermeke életét ígérték viszonzásul, a találkahelyen azonban csak egy kivérzett holttest és egy pergamenbe göngyölt rövidpenge várt rá.
  Mire Hanmen Dao úrrá lett a zűrzavaron, visszaverte az élőholtak rohamát, és gyülekezőt parancsolt egységeinek, a tározókból előzúduló áradat négy lábbal növelte a vízszintet a Strázsa falai körül. A kikötő helyőrsége a sáncok foglyává vált, és akkor sem siethetett volna a városi csapatok segítségére, ha azok nyomban átlátják, hogy nem nélkülözhetik a támogatást. Az egységek élén azonban olyan tisztek álltak, akik másfél napja, a kikötő ispotályában tett látogatás óta fájlalták jobb karjukat, és hamar hangot találtak azzal a vézna, szerzetesforma alakkal, aki kormányzói passzus birtokában, a Főnix-palota teljhatalmú megbízottjaként osztogatta utasításait a Strázsa déli kapuja előtt. Hanmen Dao második őrségét nyílzápor, futárait hideg vas fogadta a hivatalnokkerületbe vezető kőhídon: mind elhullottak, mire a sáncok mögött lapuló számszeríjászok vagy a kapubolt alatt szorongó gyalogosok a segítségükre siethettek volna.
  – Vissza! – kiáltozták a tisztek. – Mindenki a helyén marad!
  A nap már a horizont felett járt, arcát azonban elrejtették a Világgyűrű ormai. Liangszan felett füstben bámult, parázsfényű hajnal hasadt, és a városbeliek – egy kivétellel – csak találgathatták, megérik-e a következőt.
  Hanmen Dao nem csak rang és tapasztalat dolgában különbözött azoktól, akiket harcba vezetnie vagy oltalmaznia rendeltetett – a városban, sőt, talán az egész folyóközben ő volt az egyetlen, aki tudta, mi vár rá ezen a nyári hajnalon.
  Több volt ez puszta előrelátásnál, de kevesebb a jövő ismereténél, mely csak az érinthetetlenek legkiválóbbjainak, az aszkétáknak és a szárnyakra váróknak adatik meg. Ajándék volt és teher, melyet ifjúkora óta cipelt, ez nem engedte, hogy családot alapítson és gyermeket neveljen, ez tette a szaktudás és a megfontoltság mintaképévé a rokszumi vezérkarban, és ez töltötte el jeges nyugalommal a végveszély idején, élete utolsó óráiban is. Akik látták, megborzongtak a precizitástól, mellyel csapatait irányította: a tulpák. három irányból, öt egymást követő hullámban rohamoztak, és ötször seperte le őket a falakról a rakétaütegek és a lándzsamozsarak tüzével. Állástól állásig járt a hamis égzengés közepette: utasításokat osztogatott, buzdított, jutalmazott és büntetett... de jó vezérhez illőn már a soron következő lépést fontolgatta, mellyel utászai visszatértéig, a napkeltét követő első óráig kellett várnia.
  Végighallgatta a rangidős tűzmester jelentését, ablakából is szemügyre vette a Főnix-híd pilléreire erősített szelencéket, a csendben várakozó, ugrásra kész halált és sikerült elpalástolnia, mekkorát dobban szíve a hajnali ködből kibontakozó követek láttán. Négyen voltak, a kormányzó zászlaja alatt közelítettek a Strázsa városra nyíló kapujához; tükörképük ott derengett a zavaros vízen, melybe az elmúlt órákban félszáz holt-eleven szörny vére keveredett. Hanmen Dao figyelte őket, és dobosaival jelzett a kapuőrségnek, hogy rövidesen csatlakozik hozzájuk: az erők e metszéspontjában minden döntést személyesen kellett meghoznia.
  Az igazálom, mely azon az évtizedekkel korábbi éjszakán szembesítette végzetével, keveset árult el az odavezető út állomásairól, ám ahogy a lehetőségek száma csökkent, az egyes mozzanatok mind ismerősebbnek tűntek. Hanmen Dao rádöbbent, hogy nem először látja a küldöttséget vezető tiszt halálra vált arcát, a kötést a jobb kezén és a domborművű sárkányt szelvénypáncélja vállvasán, melyet művészivé, már-már ide nem illővé tett az aranyozás; ismerősnek találta a mozdulatot, mellyel az üzenőtekercset átnyújtotta – még a grimaszt is a zászlónyelvet markoló tulpa kék foltokkal tarkított, szívfájdítóan fiatal arcán.
  – Kvai Lom – pillantott a városőrség tisztjére. – Kegyelmet is ígért az ellenméreg mellé, ha fegyvereiteket testvéreitek ellen fordítjátok?
  – Nincs választásunk, kao. – A tiszt fogai összekoccantak, kesztyűs balja kapkodva mázolta el a halántékán végigcsorgó verítéket. – A mi feltételeinket senki sem kérdezte, miután húsunkba karcolták a halál jelét. 
  – Hát a papok?
  – Némelyiket már az első éjjelen megmetszették, a többinek vége: ha nyugat felé nézel, az ő füstjüket látod gomolyogni a tetők felett.
  Az Ezüsthátú bólintott: Kvai Lom helyében maga sem tett volna másképp. Útjára bocsátotta a követeket, visszahúzódott a kapubolt árnyékába, és a kormányzóra gondolt közben – rá, és azokra a szerencsétlenekre, akiknek vesztét okozta az eltúlzott tekintélytisztelet. Tudta, hol hibáztak, hitte, hogy tisztjei, akiket a tőle telhető legnagyobb gondossággal nevelt, nélküle is képesek lesznek visszaverni az ostromot, reménykedni azonban már csak abban reménykedett, hogy imái meghallgatásra találnak; hogy holmi senki helyett maga a Tigris várja válaszát a híd túloldalán.
Kettejük kapcsolata több volt puszta fegyverbarátságnál: fénykorukban úgy erősítették egymást, mint a mennydörgés és a szél, pengéik úgy csaptak a Birodalmat fenyegető ellenségre, ahogy a déli partot vigyázó Mun villámai. Fiatalok voltak és győzhetetlenek; hitték a császár és az Égi Sárkány igazságát, és kikacagták a halált, mely ezer alakban vicsorgott feléjük a lázadó hadsorok közül: ragyogtak, akár a holdak, szikráztak, mint a legnemesebb acélból kovácsolt kenzaik, a trófea pedig, melyet a Menny Fiának trónusa elé helyeztek, oly becses volt, hogy a legéltesebb hadfiak sem vitathatták el tőlük az evilági halhatatlanság jogát. A kiváltságot, hogy az Aranysereg fegyverzetét felöltve örök időkre a Birodalom harcosává váljanak: eleven bálványokká, akik századéveken át alusszák a győztesek könnyű álmát, s csak ritkán ragadnak fegyvert halandók ellen, hisz erejüket a végső megmérettetésre, Jitrogama démoni ármádiájának megfékezésére tartogatják,
  A Kelet lázadásának elfojtását követő tavaszon mindkettőjük előtt megnyílt az Arany Ösvény, az áruló legyőzőjének, Kvai Lomnak azonban ennél is ritkább megtiszteltetésben volt része: bebocsátást nyert a Zamsza szentélyébe, melynek küszöbét emberöltőnként egyszer, a császár felkérésére léphetik át az arra érdemesek, hogy közösen fohászkodjanak a Birodalom jólétéért és békességért, s hogy – a szóbeszéd szerint legalábbis – megismerjék a dolgok valódi természetét, a végső misztériumot, melyről éltük végső percéig hallgatni kötelesek.
  A férfi, akit Hanmen Dao barátjaként szeretett, egy verőfényes őszi napon, arcán a hívők mosolyával lépte át a szentély küszöbét... és önmaga árnyékaként, különös tűzben égő szemekkel került elő egy hétre rá, hogy hátat fordítson az evilági halhatatlanságnak, és vérrel szerzett dicsőségét Cauko kormányzói székére, az Aranysereg fegyverzetét az erődvidéki tartomány tábornoki vállszalagjára cserélje. A fordulat mindenkit meglepett, Hanmen Daót, a majdani Ezüsthátút azonban nem ez, hanem a változás aggasztotta: az a tűz Kvai Lom tekintetében, mely teljes elzárkózással és – a szertartást követő napokban legalábbis – konok hallgatással párosult.
  Egyetlenegyszer találkoztak újra; azon a reggelen, mikor Hanszen hőse háznépével együtt induláshoz készült, hogy elfoglalja állomáshelyét messze délen, a Világgyűrű peremén. Hanmen Dao számított a meghívásra, de nem számított a látványra, mely hajdani barátja otthonának falai közt fogadta: Kvai Lom mintha esztendőket vénült volna utolsó találkozásuk óta. Hosszan vágott szemei és elfojtott energiáktól feszülő mozdulatai már ekkor tigrishez tették hasonlatossá, bár évtizedek teltek el, mire bárki e néven nevezte. Fel-alá járt a lecsupaszított falak közt, vendége pedig, akinek a sors e megtestesüléséhez jó adag megfontoltságot és önuralmat ajándékozott, mozdulatlanul állt az ajtó mellett: várta, hogy a megbízott kormányzó tekintetében csillapuljon az a különös tűz, várta, hogy a történtekre valamiféle magyarázatot kapjon.
  – Később kellett volna jönnöd – mormolta Kvai Lom.
  – Sötétedés után, ahogy a levelemben állt.
  – Aggódtam miattad.
  – Miattam... – A tigrisszemek Hanmen Daóra villantak, mélyükön csak pillanatokra tompult izzássá a tűz.
  – Ez megható, úgy ám, nagyon is az. Nos, a lényeg, hogy eljöttél, és hogy mindazt, amit azelőtt közösen hittünk, változatlanul komolyan veszed. E hit nevében kérlek, hogy ne szakíts félbe, teljesítsd óhajomat, és miután meghallgattál, távozz anélkül, hogy kérdéseket intéznél hozzám; ha ismersz, tudnod kell, hogy egyetlenegyre sem válaszolhatok.
  – Megértettem – - bólintott Hanmen Dao, és zsigereit addig sosem tapasztalt félelem rántotta görcsbe.
  – Noha mindenkinél inkább megszolgáltad a halhatatlanságot, nem szabad az Arany Ösvényre lépned. Mondj búcsút az istenek fegyverzetének, és vállalj parancsnokságot a déli határ mentén: Kanszuban, Rokszumban vagy másutt, egyre megy. Foglald el a posztodat, állj résen, és várj – hogy mire, tudni fogod, ha elérkezik az idő.
  – Nekem...
  – Ha szeretsz – fordult felé Kvai Lom, s tekintetéből olyan fájdalom sütött, mely még emlékként, évtizedek szakadékán át is megborzongatta az Ezüsthátút –, ha tiszteltél valaha, megteszed, amire kérlek. Légy erős, légy könyörtelen, állj készen mindarra, amit itt és most elképzelhetetlennek tartasz... és amint kilépsz innét, felejtsd el, hogy valaha barátok voltunk; amit tenned kell, csak így teheted meg...
  Hanmen Dao mélyet lélegzett a liangszani Strázsa városra nyíló kapuja alatt, és kigöngyölte az üzenetet. Három szó állt a papíroson – ugyanaz a három, mellyel Kvai Lom az ellene szegülő városok és erődítmények elöljáróit riogatta Urgartól Gomenig. Az egyszerűségében vérfagyasztó MEGADÁS VAGY HALÁL az Ezüsthátú számára csak szimbolikus jelentőséggel bírt: az igazálom éjszakája óta készült a halálra. Úgy kövezte a hozzá vezető utat, hogy innét, a Strázsa hídfőjétől visszatekintve büszke lehessen rá, s mert valóban az volt, mosolyogva intette magához Szang Pa tanácsnokot, aki tépett köntösét összehúzva lépett mellé, és összehúzott szemmel méregette a parti házak közt hullámzó hadsorokat.
  – A városőrség ezredei – mondta Hanmen Dao. – A kormányzó zászlaja alatt vonultak fel, de a Tigris nevében követelnek megadást tőlünk, és csak a választ várják, mielőtt a torkunknak esnek. Meng Jan mostanra halott, esetleg szagot kapott és kivár: úgy nevelték, hogy azt képzelje, a kiépített állásokban biztonságban lehet.
  – Egy egész város fekszik közte és a tűzvonal közt.
  – Ha minket legyőznek, holnap ilyenkorra ő is, a város is a tűzvonalba kerül... ha lesz még város és tűzvonal egyáltalán.
  Szang Pa a Gomenben történtekre gondolt, bólintott, és tovább nézte a hajnali szélben csattogó hadijelvényeket.
  – A futárok?
  – Nem jutottak át. A kormányzóhoz amúgy is hiába mennének, ami pedig az erődszakasz védelmére kiképzett egységeket illeti... nos, talán jobb is, ha mi kerülünk szembe előbb a lázadókkal.
  – Tarthatjuk magunkat?
  – Ha beválik a számításom. – Hanmen Dao felszegte fejét: a Strázsa belső falgyűrűje felől kiáltozást sodort a szél.
  – Megtalálták a felderítőt – kiáltott le a kapubástya őre. – Több sebből vérzik, de él és téged szólít, nagyúr!
  – Viselj gondot rá – fordult Szang Pához a tábornok, és minden erejére szükség volt, hogy palástolja érzelmeit: mindazok közül, akiket erre az alkalomra, erre a küzdelemre nevelt, Oni emlékeztette leginkább ifjúkori önmagára. – Én előremegyek, hogy illő választ adjak az üzenetre... és hogy kötelességükre emlékeztessem az eltévelyedett tartományi ezredeket.
  – Légy óvatos – suttogta a tanácsnok. – Ha bajod esik....
  – Tisztjeim tudják a dolgukat, és tisztában vagy vele te is. Liangszan birtoklásához a kikötő jelenti a kulcsot: míg a kapuk zárva vannak, míg zászlóink állnak, a tartomány számára is van remény.
  – Üzensz valamit a fiúnak?
  – Csak annyit, hogy jó munka volt. – A tábornok intett a dobosoknak, akik elértették a néma üzenetet, és a “követség indul" egyezményes jelét verték. – A többit magam mondom el neki, ha itt lesz az idő.
A tanácsnok biccentett. Szótlanul bámult a kapubolt árnyékából kilépő férfi után, akinek füstben bámult köpenye viharfelhőként dagadozott a hajnali ég hátterén, és míg a keleti sánc gyilokjárója felé tartott, azon tűnődött, vajon látja-e tang Jongden a füstöt odafentről... és ha látja, milyen eszközökkel bírja rá titokzatos választottját, hogy csodát tegyen.
  Oni – aki az éjszaka nagyobb részét megcsonkított, összeégve is tovább vonagló élőholtak közt töltötte – a hajnal első fényénél vergődött vissza a kikötőőrség állásaiba. Bal lábán és halántékán elcikázó nyílhegyek tépték fel a húst, vérének vöröse azonban megóvta attól, hogy élőhalottnak nézzék. Kimerültségtől és fájdalomtól elnehezült testét négy katona emelte át a lecsapható palánkon, koromtól szennyes gyékényre fektette a öregház árnyékában, s míg hárman a vérzéssel bajlódtak, a negyedik lélekszakadva rohant a tábornokért.
  – Maradj fekve – sziszegte egy varkocsba kötött hajú kardforgató, akit Oni fél-önkívületében saját társai egyikének vélt. – A tábornok mindjárt itt lesz, és ahogy ismerem, orvost is kerít neked.
  – Ami odabent gyilkol... nem járvány – zihálta Oni. – Méreg, aminek az ellenszerét... csak az ellenség ismeri. A sebesültek így kényszerítették engedelmességre az orvosokat, azok pedig...
  – Pihenj! – A kardforgató behúzta nyakát, ahogy újabb gyújtólövedék süvített el odafent: a lázadók pirkadat óta a szigetek kisebb szentélyeit bombázták. – A kapuk zárva vannak, az alagutakat elárasztottuk vagy berobbantottuk; a Strázsát se élő, se holt árulók meg nem közelítik, és mert ilyen közel a fal, a rakétáikkal se igen férnek hozzánk.
  Oni fülelt: a hajnali szélben fodrozódó vizén túl rézdobok duhogtak.
  – Mi a...?
  – Erre magam is kíváncsi vagyok. – mormolta a kardforgató, homlokkendőjével rögzítve a kötést a fiú lábán. – A város felőli oldalon a kormányzó csapatai állnak, de nem azt teszik, amit tenniük kéne, mióta az a borotvált fejű sátánfajzat parancsol nekik.
  – Sátánfajzat?
  – Tán a hegyek közül. – A varkocsba fogott hajú gyalogos megérintette a kötést arannyal erezett kék szerencsekövével. – Igen, biztosan onnét; beszélik, arrafelé az onikon kívül is sok furcsa szerzet él.
  A fiú összerezzent; a fájdalom ködében lebegve azt hitte, őt emlegetik.
  – A tábornok – suttogta. – Muszáj... beszélnem vele!
  – Türelem, pandit. – Szang Pa, aki a képére rakódott korom miatt inkább keltette tűzmester, mint tanácsnok benyomását, intett a sarkában érkező felcsereknek, majd maga is a sebesült mellé kuporodott. – A tábornok a hídfőhöz, tart; személyesen próbál szót érteni azzal az alakkal, aki névleg a kormányzót, valójában Kvai Lom érdekeit képviseli. Engem kért meg, hogy ügyeljek rád, míg visszatér – bár nem mutatja, olyan büszke rád, mintha tulajdon fia volnál.
  Oni alig hallotta az utolsó mondatot: lelki szemeivel a ránctalan arcú, se férfi, se asszony papot látta, és egész testében megborzongatta a félsz.
  – Ne – zihálta. – Meghal, ha közel engeditek hozzá!
  A tanácsnok homlokráncolva hajolt előrébb: meghökkentette és megrémítette, amit a fiú sarájának mintázatából kiolvasott.
  – A megbízottról beszélsz? Van fogalmad róla, ki az az ember?
  – Nem ember – suttogta Oni, birokra kelve a fájdalommal, mely rablóhalként marcangolta, és lassan, de biztosan vonszolta az öntudatlanság szakadéka felé. – Nem olyan, mint mi; halálos még az érintése is, és ha...
  Idáig jutott, mikor a talaj ismét megremegett körülöttük: a Főnix-sziget hídja felől roppant füstgomoly tört az égre, és a Strázsa falai százak kétségbeesett kiáltásával együtt visszhangozták százmérőnyi gyúpor ítéletnapi dörejét.
  
  
  
                                                    8
  
  Attól a pillanattól fogva, hogy kilépett a kapubolt alól, Hanmen Dao mozdulatait a Zamsza vezérelte, gondolatain azonban mindvégig maga uralkodott – s egyszerre érzett csalódottságot és megkönnyebbülést a parton várakozó alak láttán.
  Csalódott volt, mert azt remélte, magával a Tigrissel mérheti össze erejét, és megkönnyebbült, hisz ami a túloldalon várta, nem a hajdani barát, nem Kvai Lom, sőt, még csak nem is a lángmarta képű hazudozó, tajpao Agvan Szong volt, hanem egy vézna és jellegtelen arcú, szerzetesi külsejű figura. A füstös reggeli fényben férfinak mutatta magát – időbe telt, mire a tábornok az Oni elbeszélésében szereplő testőrök egyikére ismert benne, de mire a híd közepére, a többi közül ujjnyira kiemelkedő kőlaphoz ért, már nem voltak kétségei afelől, kivel került szembe. Átlépte a kiemelkedő követ, és ahogy távolodott tőle, rögzítette pozícióját a létezés terében: nem lehetett biztos benne, mennyi vért veszít, miféle kínokkal küzd majd, mire visszatalál hozzá. A felől hogy vissza kell találnia, nem voltak kétségei: a bardóba vezető utak közül ez ígérkezett a legegyenesebbnek.
  Sietség nélkül, gerincét és sisakos fejét egyenesen tartva közelített a kormányzó lobogói alatt várakozó csapatokhoz. Ötvenlépésnyi távolságból csak a címereket látta, közelebbről már az arcok fakó oválisait is kivehette a ködön és a szállongó pernyén át. Az alakzatok zártak, a szelvénypáncélok és az égre meredő lándzsahegyek makulátlanok voltak. Ez utóbbi megkönnyebbüléssel töltötte el: Kvai Lomnak. a jelek szerint még nem sikerült egymás ellen uszítania az erődszakaszt, és a várost védelmező ezredeket. Hogy erre törekszik, egy pillanatra sem lehetett kétséges: Liangszan helyőrsége egységesen, jól kiépített állásokban harcolva túl nagy veszélyt jelentene menetből támadó seregére. Eltűnődött, vajon hasonló taktikával diadalmaskodott-e Gomenben is, és helyzete ellenére tisztelettel adózott a Tigris taktikai érzékének, mellyel – mint annak idején – most is sikerrel hozta lépéskényszerbe ellenfeleit.
  Kényszer.
  A katonai teoretikusok kalpák óta hangoztatták kulcsszerepét a háborúk alakulásában, és Cauko lázadása maradéktalanul igazolta az ősi tételük igazságát: az marad felül, aki dönt, aki tesz... és ha vár is olykor az ellenség egy-egy húzására, sosem hagyja magát kényszeríteni általa. Kvai Lom jól ismerte a szabályt, ugyanolyan következetességgel alkalmazta, mint a megtévesztés és az elrettentés hasonlóan ősi praktikáit, de – és Hanmen Daónak ez okozta az első igazi meglepetést – nem érte be a teóriák garantálta győzelemmel. Amit Gomenben és más délnyugati városokban művelt, könyörtelenség volt, Liangszannál használt módszerei azonban már nem puszta véteknek, hanem istentelenségnek minősültek, és kétségtelenné tették, hogy a lázadó beteljesítette küldetését: bűneivel nálánál is pusztítóbb hatalmak bábjait idézte meg, s szabadította a Közép Birodalmára.
  A híd túloldalán várakozó küldött – ha ez első pillantásra nem is volt nyilvánvaló – közéjük tartozott. Hanmen Dao, aki a szellem útja helyett világéletében a kardét járta, és nem részesült olyan képzésben, mely egy szerzetest vagy papot tüstént nyomra vezetett volna, eleinte csak a veszélyt érzékelte, közelebb érve azonban felfedezte a különös kavargást is a vézna alak körül. Olyan volt, mintha sebesen forgó papír- vagy selyemernyőn, netán a Zamsza küllőin át tekintene rá: a kormányzó semmiből előkerült bizalmasa az egyik pillanatban embernek és férfinak, a következőben asszonynak, fenevadnak, majd megint valami másnak látszott. Hanmen Dao ráébredt, hogy ereje legjavát e szemfényvesztés köti le – ügyelnie kellett, hogy el ne riassza a méreggel és ígéretekkel engedelmességre szorított tiszteket, hogy a tekintélytisztelet csapdájában tartsa a közkatonák tömegét, akik (az Ezüsthátú ezt biztosra vette) a Strázsát és védőit hiszik a város árulóinak. Hogy mivel bolondították el őket, éppúgy nem számított, mint az, hányan vesznek oda, míg tévedésükre fény derül: egyedül az illúzió volt fontos. A kényszer, melyet a szörnyetegnek csak addig kell fenntartania, míg a helybéliek egymásnak rontanak – míg a kapuk, melyeket a Strázsa zárva tart, meg nem nyílnak a lázadó ezredek előtt.
  Mire idáig jutott, a tábornokot alig tíz lépés választotta el a páni hídfőtől, és harminc-egynéhány a középütt szürkéllő kőlaptól, mely veszteséget nyereségbe, a szükséget kényszerbe fordítja majd, ha megéri, ha eljut odáig egyáltalán.
  A némán várakozó alakra, a jövő útjában emelkedő akadályra nézett, és kívánta, bár láthatná nevelt fia szemeivel: Szang Pa szerint Oni minden szükséges adottsággal rendelkezik ahhoz, hogy badgan, vagy akár gelong váljék belőle. Hibázott volna, mikor kémnek és nyomolvasónak nevelte? Megvetette lábát a reggeli harmattól csillogó kövezeten, és elmosolyodott. Nem, ez nem lehetett hiba: ha Kaoraku úgy óhajtja, hogy a kölyökből pap, szerzetes vagy harcmester legyen, hasznát veszi majd annak, amit tőle tanult... és másodjára olyan mestert kap, aki a Zamsza árnyékából naposabb – s remélhetőleg elég távoli – mezőkre vezeti át.
  Felpillantott a tetők felett derengő napra, és hálásan fogadta sugarait, melyek a füstfelhők pengényi résén tűztek át, hogy meghintsék páncélját a mennyek aranyával.
  – Itt vagyok – fordult a szerzetesforma figurához. – Eljöttem, hogy személyesen adjak választ neked.
  Kimérten beszélt, a kikötőt környező épületek kőfalai azonban sokszorosan visszhangozták, és mindenkihez eljuttatták mondandóját. Érezte a rászegeződő, zavart vagy tanácstalan pillantásokat, érezte övéi tekintetét, akik fegyvert markolva bámultak a sáncok magasából... és sajnálta, hogy további útmutatás helyett már csak ezzel a példával szolgálhat nekik.
  – Ismerünk, tábornok. – A megbízott, a kormányzói akarat állítólagos végrehajtója érzelmek nélküli bábnak tűnt, Hanmen Dao azonban most már tisztán látta mennyivel több ennél: báb és bábjátékos, férfi és asszony, úr és szolga egy személyben. Azaz még csak nem is egy személyben: emberi alakját mintha több testből gyúrták volna össze. Egy volt és kettő, három és négy: a különös hullámzást a valóját alkotó személyiségek szüntelen, sebes váltakozása szülte, de egyik arc sem volt elég emberi és világos ahhoz, hogy palástolja a mögötte lapuló homály iszonyatát. – Ismerjük erényeidet és érdemeidet; feltesszük, hogy mindazt, amit tettél, a város érdekében tetted, és ismételten felszólítunk, hogy engedj urad és parancsolod, a Menny Fia által kedvelt kormányzó akaratának, és add át a Strázsa őrizetét azoknak, akiket e feladatra a végveszély óráján nálad és tieidnél alkalmasabbnak ítél. Ha nem teszed, erővel állítunk félre az útból, teszünk róla, hogy neved töröltessék a Birodalom emlékezetéből, s hogy véred osztályrésze hetedíziglen is gyalázat legyen. – A kortalan arcon várakozásteljes kifejezés terült szét, a villódzás mögötti sötétségből azonban bhudok szemei bámultak az Ezüsthátúra, a szorosra zárt ajkakon túli suttogás pedig lassú, kínos halált és örök szolgaságot ígért.
  – A véreimhez – kezdte Hanmen Dao, ügyelve rá, hogy hangja a híd két oldalán várakozó összes alakulathoz utat találjon – azok állnak legközelebb, akiket magam körül látok. Sorsukért felelősséggel, a Menny Fiának és megbízottainak örök hűséggel tartozom. E hűség nevében tagadlak meg téged, démoni fattyú, és ezzel töröm meg a bűbájt is, mellyel a hamisat igazzá, a látókat vakká tetted!
  Sima mozdulattal vonta elő kardját: a középhosszú kinzai (melynek másait a mérföld-ezrek távolába szakadt tiadlaniak éppúgy szentségként tisztelték, mint ő) arányló ívet metszett a levegőbe, és hárította a vesszőket, melyek a szemközti házak tetejéről szálltak felé. A mozdulatsor az évtizedes gyakorlás, az összpontosítás és a lendület csodája volt, méltó a hírnévhez, mely alakját övezte, és méltó a küzdelemhez, mellyel útját bevégezni szándékozott. Látta, hogy a bambuszíjak ismét megfeszülnek, tudta, hogy az újabb vesszők nyomában tollatlan, háríthatatlan acélhegyek érkeznek majd... de nem rájuk, hanem a hirtelen mozgásba lendülő szörnyetegre összpontosított. Körét bevégző pengéje megakasztotta a semmiből elővillanó acél csapását, és mielőtt a vézna testben megbúvó tömeg legázolhatta volna, balról indított Sasszámnyal választotta el a törzstől a pokoli vicsorú fejet.
Vérözönt várt, a torzó nyakából azonban nyers sötétség robbant a magasba – hogy ez, vagy a nyomában felcsapó sikoly morzsolta szét a levegőt hasító vesszőket, nem tudta eldönteni. Meghökkentette, amit a híd felett szétterülő homályban látni vélt, de nem tétovázott: gyors keresztvágással búcsúztatta az elhanyatló testet, és lassan hátrálva csalta maga után Jitrogama homályból fogant teremtményét, mely dühében és fájdalmában minden másról – Így Kvai Lom tervéről is – megfeledkezett. Hazugságból szőtt hálója, melynek elágazásainál egy-egy méregcsapdába ejtett tiszt vonaglott, úgy foszlott szét, akár a hajnali köd: a híd két oldalán ezrek látták, ahogy a világra kapálódzik, és ezrek üvöltöttek fel a rettenettől, ahogy Hanmen Dao után vetette magát.
  A hídra boruló homály lándzsát és kardot markoló árnyakat fialt. Az Ezüsthátút pengék erdeje környékezte, de sem ez, sem a kinzai forgatásával járó erőfeszítés nem törölhette le arcáról a mosolyt, melyet a parton szorongók ádáznak, a sáncok mögött állók – talán a Sárkány akaratából – megbékéltnek láttak. Tucatnyi fejet és végtagot szelt le, mire az első penge átjárta testét, és alig kétlépésnyire járt a híd közepétől, mikor karja lankadni kezdett – a vérveszteség gyűrte le, vagy kezdettől így tervezte, csak ő tudta volna megmondani –, de nem szólt, csak mosolygott a homály gyűrűjében, és ahogy az árnyékpengék ismét felé lódultak, megtette az utolsó lépést a kiemelkedő kőlap felé.
  A hídra erősített szelencék robbanása a kikötőt betöltő morajban szinte hangtalannak rémlett – annál iszonytatóbb volt a bömbölés, mely a sötétség szívéből, az árnyak vonagló gomolyából tört elő. A hat világtáj felé freccsenő tűz nem csak a köveket zúzta porrá, nem csak a pilléreket és a talapzatot morzsolta szét: ízekre szaggatta, gyúporbűzű orkánnak adta mindazt, ami a szerzetesforma alakból a valóság innenső oldalán rekedt gdonok és bhudok rikoltása üveghangú sikolyba fúlt. Az öböl vértől zavaros vízbe tonnaszám zuhogott a törmelék és a feketén gőzölgő hús, a homály egy apró szilánkja azonban az ellenkező irányba tartott – eggyé vált a Strázsa fölé pöffenő füstfelleggel, és míg a kikötő halálos csendjét kiáltozás és dobszó verte fel, a Főnix-szigeten feketéllő romok felé úszott tovább. A pernyével együtt szállt alá, meggyűlt a kövek repedéseiben, árnyként olvadt át a mélyebb árnyak közé, ahogy a kezdetek óta mindig, és azt tette, amihez a legjobban értett. Várakozott.
  A robbanás döreje alig pár perc alatt érte el a Liangszanon túli ormokat: mire a füst oszladozni kezdett, a Strázsa falai már a visszhangtól remegtek, a kikötőőrség katonáit azonban sem ez, sem a parton gyülekező tömegek látványa nem tudta kábultságukból kizökkenteni. Zömük ifjúkora óta szolgálta a tábornokot; halála éppoly felfoghatatlan volt számukra, mint a távozását megelőző küzdelem... de mert az Ezüsthátú remek harcosokat nevelt belőlük, és tisztjeiket is korán megismertette az önfegyelem és a kötelességtudat egyszeregyével, csakhamar újra duhogni kezdtek a dobok. A gyülekező és a riadó hangjai dühödt kiáltozással keveredtek, az Oni saroglyáját cipelő gyalogosok azonban némák voltak, akár a fiú maga: előbbiekbe a keserűség, utóbbiba a fájdalom fojtotta bele a szót, és hallgattak a kikötő felett köröző sirályok is – túl közel érezték még azt a valamit, ami a Strázsa parancsnokával együtt távozott e világ térségeiről.
  – Tüzeljünk, tajpao!
  A kérdés váratlanul érte a kapubástya ütegállásában időző Araju ezredest: álmában sem gondolta, hogy ilyen hamar, ilyen vészterhes időben kerül a rangidős szerepébe. Ahogy teleszívta tüdejét a gyúporfüsttől bűzlő levegővel, arra gondolt, hogy nem hibázhat, hogy az Ezüsthátú tovább figyeli odafentről... és a főtisztektől megkívánt kőarccal fordult a vörössel kivarrott fekete köntöst és föveget viselő, gyíkképű tűzmester felé.
  – Maradjatok a célon, és várjatok; időt kell adnunk a kintieknek, hogy észhez térjenek.
  – Nézzétek! – rikoltotta valaki. – A városőrök saját tisztjeiket öldösik!
  Araju káprázó szemmel meredt a kavarodásba. A parton összetorlódott hadsorok felbomlottak, az öböl vizén hullámgyűrűk futottak szét, ahogy egy-egy test a véres tajtékot himbáló vízbe zuhant. Helyenként már a lobogók is gazdát cseréltek, mind nyilvánvalóbbá téve Hanmen Dao síron túli diadalát.
  – Visszahúzódnak! – kiáltotta az iménti hang. – Az oldalukat és a hátukat mutatják nekünk!
  – Mindenki a helyén marad! – Az ezredes összerezzent, ahogy ráébredt, hogy utasításait a sánc hosszában fegyverforgatók tömegei lesik. – Futárokat az erődőrséghez és a kormányzóhoz: meg kell tisztítanunk a rakpartot és a környező kerületeket, mielőtt...
  A keleti oldalon támadt moraj olyan volt, mintha roppant szikla mozdult volna el a mélyben, pedig nem szikla volt, hanem a szárazföldi kapu szárnya, mely – engedve a nekifeszülő ezrek nyomásának – sarkából kifordulva a kövezett útra dőlt.
  – Kvai Lom. – Arajut meglepte a mellében szétáradó, hideg düh, melyhez hasonlót korábban sosem tapasztalt. – A Tigris az, emberek! Jön, hogy befejezze, amit a pokolfajzatai kezdtek. Rajtunk a sor, köszöntsük őt!
  Az ostromlott erőd ütegei mennydörgő össztűzzel fogadták a sárga-fekete hadijelvényeket, a városőrség századainak új parancsokat duhogtak a dobok... a harci zaj azonban csak távoli morajként talált utat a szikomorfák árnyékában lapuló Főnix-palotáig, melynek a kapujában és parkjában tucatjával hevertek az elesettek. A túlélők a déli kerületekben, a hőforrások majmai a pavilonokban és a tetőkön kerestek menedéket a tulpák elől, Rokszum kegyurát azonban sem hiányuk, sem a belső termeket őrző alakok halálszaga nem zavarta: nem zavarta semmi, míg az étkezésekhez elegendő rizsbor és kasszialevél került.
  – Mi hír a kikötőből?
  – Megbízottadnak nem sikerült megadásra bírnia a hitszegő Hanmen Daót – felelte padma Kun Lang, aki az ablakból figyelte a Strázsa felett gomolygó füstfellegeket. – Csapataid harcban állnak, papjaid a legszentebb himnuszokkal keresik az Égi Sárkány kegyét; nem tart már soká a küzdelem, nagyúr.
  – Holnap – dünnyögte Ko Sorin, kortyolva teájából magam állok a sereg élére. Rendet teremtek a városban, jutalmazok és büntetek, ahogy a Menny Fia tenné; egyszer s mindenkorra leszámolok az éhes szellemekkel. Holnap, mihelyt felébredek...
  De sosem ébredt fel, és miközben fájdalomtól félőrült orvosa saját csészéjébe löttyintette a méreg maradékát, a palotán a hamis égzengés újabb hulláma söpört végig: a lázadók első rohama a városra zúdult odakint.
  
                                     KILENCEDIK RÉSZ
  
                                        ÉGI LOVASOK
  
  A Pyarron szerinti 3699. esztendő nyarán
  a Jade Naptár Fogyó hold havában,
  az ostromlóit Liangszan falai közt
  
  Az erődszakasz Kvai Lomhoz pártolt tisztjei alig egy órával élték túl a Strázsa hídján történt robbanást: a halk szavú, különös hatalmú bon pusztulása megpecsételte az ő sorsukat is. Tulajdon katonáik végeztek velük anélkül, hogy tetteik indítékát, az alkarjukon ejtett sebek eredetét firtatták volna – ilyen erős indulatokat szült az igézetet követő kijózanodás.
  Egy különképp merész század, melyet Hanmen Dao régi tisztelője, egy Matai nevű kapitány vezetett, őrhelyét elhagyva a Főnix-palotáig merészkedett, lekaszabolta a tulpák maradékát, a kormányzó termeiben azonban eleven túszok helyett csak elszürkült arcú halottakat talált... a visszaúton pedig szinte az utolsó emberig odaveszett a szárazföldi kapun betört lázadókkal vívott küzdelemben.
  A Tigris az első hullámban két gyalogezredet és ugyanennyi könnyűfegyverzetű portyázót küldött a város ellen. Előbbieket, akik a Strázsát keletről kerülő főúton próbáltak alakzatba fejlődni, oldalba kapta, és megtizedelte a rakétaütegek tűzzápora, a kisebb rajokba felvonuló portyázók azonban utat találtak a kereskedők és a hajósok lakta Haimon sikátoraiba, és a tetőkre kapaszkodva már az erőd sáncai mögött lapulókat fenyegette nyilaival.
  A kikötőőrség tüzérei tétováztak: az évszázados faépületekben rettegő liangszaniak tömege lapult, akik csak percekkel élhették volna túl az épületek közt megbújt lázadókat. Aki az utcára merészkedett, lándzsahegyen végezte, a sikolyok a Strázsa megmaradt tisztjeinek füle hallatára harsantak fel és haltak el a csatorna túlpartján. Hanmen Dao nyilván sejtette, hogy így lesz; a kőhíd felrobbanásával nem csak a várőrség megbízhatatlan alakulataitól választotta el övéit, de eleve kizárta az elsietett kitöréseket is: a Strázsa legénysége most már csak a fából ácsolt csapóhidakon át távozhatott szolgálati helyéről... és csakis úgy, ha előbb – tűzzel vagy acéllal – biztosítja a szárazföldre vezető utat.
  Araju ezredes, aki mostanra összeszedte magát, és újra képes volt stratégaként szemlélni az eseményeket, felismerte a könyörtelen ésszerűséget parancsnoka döntésében: az Ezüsthátú kettős kényszert alkalmazott, hogy a Tigris becstelenül szerzett taktikai előnyét semmivé tegye. A kikötőőrség mozgásterének korlátozásával kivonta Liangszan legjobban képzett alakulatait az ostrom első óráinak zűrzavarából, és rászorította a lassan ocsúdó városőrséget, hogy – otthonaik és becsületük védelmében – mielőbb szembeszálljanak az ellenséggel.
  Kockázatos megoldás volt, hisz a “megtért" hadsorok élén fegyvernökökből parancsnokokká lett, kába és gyakorlatlan tisztek álltak, de – kezdetben legalábbis – sikert hozott: a városőrség félhold alakzatba rendeződő ezredei elszigetelték és felmorzsolták a megmaradt portyázókat, majd a Haimon sikátoraiba húzódott portyázók ellen fordultak, és órákig tartó küzdelemben végeztek valamennyivel. A kerület felett füstoszlopok kígyóztak, de a négy tűzfészek közül hármat sikerrel fojtottak el, és a Strázsa lövészeitől támogatva visszaverték az egyetlen ezreddé zsugorodott lázadó sereg rohamát: a Nyílhegy, minden támadó formációk legmerészebbike haszontalanul vásott el a keleti sáncokat a keleti folyóággal összekötő Járom-alakzaton.
  A nekihevült városőrök a dob- és kürtjelekkel dacolva ellentámadást indítottak, a kapuig űzték vissza a lázadókat... és a Strázsa tehetetlen tüzéreinek szeme láttára törtek meg, ahogy a caukói lovasság (mely csak az alkalomra várt) elődübörgött a kapu körül terjengő porfelhőből. Nem voltak villás lándzsáik, mellyel a sárga-fekete lobogók alatt rájuk rontó sokaság lendületét megfékezhették volna, és nem volt idejük a rendezett elszakadásra sem: a Haimonba vezető út néhány perc leforgása alatt mészárszékké vált, s mire Araju ezredes, akit a könyörület visszatartott attól, hogy a lovak és emberek alkotta gomolyagba lőjön, parancsot adott a kapubolt elpusztítására, a lázadók gyors lábú síkföldi hátasai már a Főnix-sziget útjain robogtak.
  – Erre! – kiáltozták a Strázsa sáncairól a megmaradt városőröknek. – Nyugatnak a fal mentén, vagy hozzánk, a csatornán át!
  A vert sereg maradványa azonban túlontúl kába volt ahhoz, hogy engedelmeskedjen: ahelyett, hogy kitért volna a legyezőalakzatát folyvást tágító lovasság útjából, távolodni próbált tőle, és minden tartását elveszítette, mikor a falak árnyékából kikerülve tűzzáport kapott a túloldalról: Kvai Lom rakétavetői, melyek mostanra hármas sorokban guggoltak a foglyokkal összehordatott földhányások mögött, halálzónává változtatták a város egész északi harmadát. A Haimon házai égtek, a hivatali negyed szürke zsindelytetőit emésztő lángok utat találtak a park fái közé, és a hőforrások pavilonjai mellett a nyugati oldal raktárait és hajóműhelyeit fenyegették. Araju már-már parancsot adott a csapóhidak lebocsátására, mikor az alagutakon át új támadás indult a Strázsa ellen: félezer caukói lopakodó hosszú bambuszszárakon át lélegezve, pengével és puszta kézzel tapogatózva utat talált a vízmedencékig, és öngyilkos támadásra indult az öregházzal szomszédos emeltyűpavilon ellen, a lándzsamozsarak és számszeríjak össztüze azonban ugyanúgy visszavetette őket, ahogy korábban az élőholtakat.
  – A vízikapukat akarják – dünnyögte Araju ezredes, ahogy Szang Pa tanácsnokkal a nyomában az öregház térképterme felé tartott. – Szükségük van a csatornákra, hogy tüzérségük az innenső oldalra jusson; nélküle se velünk, se a császár falának erődjeivel nem boldogulnak. – Szembenézett a tanácsnokkal. Éveket öregedett az elmúlt pár órában, vagy csak az arcán keveredő korom és veríték miatt tűnt így. – Van elég hatalmad ahhoz, hogy esőért folyamodj? Muszáj kezdenünk valamit azokkal a tüzekkel, mert...
  – Tajpao! – kiáltott valaki a lépcső aljáról. – Tajpao, jönnek megint!
  Az ezredes összerezzent, de nem mozdult: a forró szél idáig sodorta a Haimon levegőjének átható füst- és halálszagát.
  – Menj – mondta Szang Pa. – Odalent szükség van rád; én megpróbálom áttekinteni a helyzetet, aztán döntök, hogyan használjam azt a kevés erőt, amit az Égi Sárkány meghagyott nekem.
  
                                                     2
  
  A kikötő felett gomolygó füst fokozatosan terült szét; nyúlványai kora délutánra érték el az erődszakasz legdélibb kiszögellését, szürke ködként ülték meg a hegyvidékre nyíló Szivárvány-kaput, az őrök azonban nem ezért, vagy a vízesések moraja és szállongó permete miatt nem észlelték a vézna, átható tekintetű öregember közeledtét. Úgy jött, ahogy a szél, és anélkül járta körül a tábort, hogy bárki előtt megmutatkozott volna: tapasztalata arra intette, hogy az időpontot is, a személyt is a lehető legnagyobb gonddal válassza meg.
  Az örökké nyirkos falú erődökbe szorult katonák elkeseredettek voltak és tehetetlenek: az elmúlt pár óra eseményei megértették velük, hogy hiába várnak segítségre. Tisztjeiket maguk koncolták fel, legderekabb társaikat a szemük láttára gyilkolta le a szigeteken portyázó caukói lovasság. A városőrségnek befellegzett, a Strázsa legénysége nem mozdulhatott a vizikapuk mellől – a jelek szerint arra rendeltettek, hogy posztjukon haljanak meg, és az erődszakasz védői (hisz rájuk is ez a sors várt) a maguk módján igyekeztek elviselhetőbbé tenni a várakozást: sorra járták a környék raktárait, hasas kondérokban főzték az árpát meg a rizst, és jócskán fogyasztottak az északi tartományoknak szánt szilvaborból is.
  Mire az öreg megérkezett, részegek voltak mind egy szálig. Akadt a táborban néhány nőszemély is – többségükben a harci zaj és a tűz elől idemenekült kurtizánok, ugyancsak részegen. Itt-ott tüzek égtek, a katonák csendben osztoztak a bizonytalan eredetű, gabonából főzött kásán, melyet – mint minden mást errefelé – a Liangszan felett szétterült felleg azonnal meghintett a halál pörk- és koromízével. A reménytelenség úgy lógott a levegőben, akár a nedvességtől elnehezült harci lobogók – akik az utóbbiakat magukénak ismerték, a Főnixpalotában vagy a templomokban lelték halálukat, esetleg a bon pusztulását követő zűrzavarban csatlakoztak a másik, még csendesebb sereghez, mely kizárólag tisztekből állt, és nemrégiben indult hosszú útjára a Kangho vértől vöröslő hullámain.
  Az erődszakasz legrangosabb katonája, egy Uzan nevű, hatamo besorolású kardforgató – aki szebb napjaiban Meng Jan kíséretéhez tartozott, az elmúlt esztendőkben azonban inkább a játékasztal mellett jeleskedett, elég haszontalannak találtatott ahhoz, hogy Kvai Lom ügynökei megkíméljék, így megúszta az eszmélést követő tisztogatást is. Most a parancsnoki terem szőnyegén kuporgott, és arra készült, hogy méltatlan életének méltóképp vessen véget. Felsőtestét már lemeztelenítette, két karját is telerótta az irgalom és a bocsánatkérés jeleivel – már csak a záró gesztus, a rövid pengével végrehajtandó torokdöfés volt hátra, melynek eszköze, a míves markolatú tonzai olajjal meghintett papirosba csavarva pihent a térdén. Világéletében rettegett ettől a pillanattól, de nem látott más kiutat: a füst és a harci zaj nyilvánvalóvá tette, hogy a városnak befellegzett, és a bukott hatamo, aki az utóbbi időben sem férfiként, sem kardforgatóként nem jeleskedett, úgy ítélte, nincs ereje és erkölcsi alapja hiábavaló áldozatot követelni övéitől. Ha a lázadók így találnak rájuk, talán életben hagyják őket, ami pedig saját sorsát illeti...
  Összerezzent. Eszébe ötlöttek a holt-eleven támadókról szóló mendemondák, felidézte a látványt, ahogy a gyalogosok a folyóba lökdösik idegen pengével megjelölt tisztjeik tetemét, és ráébredt: ha nem akarja, hogy teste démoni praktikák martalékává váljon, holtában sem maradhat ezek közt a falak közt.
  Moccant, hogy felemelkedjék – és megpillantotta az öregembert, aki a bejárat mellett állva, galambősz sörénye és mályvaszín köntöse kavargásából bámult rá különös szemeivel.
  – Elkéstél, szent ember – suttogta Uzan, de valami visszatartotta attól, hogy fegyveréhez érjen. – A becsületünket már nem, legfeljebb a lelkünket mentheted meg.
  – Nem vagyok pap. – A jövevény, noha meg sem moccant, mintha közelebb siklott volna a teremben megült füstködön át. – Ez pedig – mutatott körül – megesett már korábban is.
  – Korábban?
  – Sok-sok nemzedékkel ezelőtt – bólintott az öreg. Pupillái olyan szögletesek voltak, mintha szerencsekőnek szánt zafírból metszették volna őket, alakja körül páraként örvénylett a durva szövésű kelme. – Láttam. Megéltem, megszenvedtem... és igazában sosem felejtettem el.
  – Mi az ördögről beszélsz?
  – Egy korábbi veszedelemről. A háborúról, mely a Kardamon Császári Esztendőben vette kezdetét, és csak egy évtizeddel utóbb, az Arany virág jegyében én véget.
  – Kardamon? – nyögte Uzan. – Aranyvirág?
  – Abban a világkorszakban a szent füvek jegyeit viselték a Császári Esztendők. Utánuk az állatok, majd a fémek következtek, a kristályok után pedig a csillagokra kerül a sor... de csak ha valamennyien megtesszük érte a magunkét. – Tang Jongden fülelt: lázadó lovasok rúgtattak végig az erődfal mentén, vaktában kilőtt vesszeik a kövezett udvarra és a tetőre hulltak. – Tudom, mi a dolgom, és ha segítesz, el is végzem, ahogy annak idején: ami egyszer sikerült, sikerülhet megint.
  – Ki vagy te? – suttogta a kardforgató. – Mi vagy te?
  – Ember, mint te magad – felelte az öreg, aztán elmosolyodott. – Legalábbis egy ideig még. A Sárkányt szolgálom, a szent füvek kalpájában azonban katona voltam; vezér, aki tömegeknek parancsolt, és értette a módját, hogy hasznot húzzon mások hibáiból. Liangszant akkoriban oni hordák fenyegették: tízezerszám zúdultak ránk, tömegével gyilkolták az embereket, és tűzbe borították mindazt, amit nem tudtak vagy nem akartak megtartani. A Strázsa még nem létezett, az északi falak hitvány földsáncok voltak csupán – idebent, a házak közt kellett megütköznünk az ellenséggel, és mert Kaoraku úgy akarta, fenékig ürítettük velük a halál poharát. – A barázdált arcon tűnődő kifejezés terült szét. – Azért, amit akkor tettem, még most is fizetek, de megérte... és azt sem fogom bánni soha, amire itt és most készülök. Segíts nekem, hatamo! Segíts talpra állítani és harcba vinni az embereket: időt kell nyernünk, hogy a várost is, a birodalmat is megmenthessük.
  Uzan azon kapta magát, hogy a tőrt markolja, de nem tudta megemelni – pedig bármit megtett volna, hogy fájdalom nélkül szabadulhasson a tehertől, mely a barázdált képű, különös tekintetű szerzetes oldalán várt rá.
  – Harcolni akarsz? – firtatta. – Hogyan? A tisztek odavesztek, a kormányzó halott, és ha azok a lovasok idáig jutottak, a városőrség sincs többé. A lázadók egyfolytában tüzelnek, a lángokat képtelenség féken tartani, a zaj pedig olyan pokoli, hogy elnyomja a parancsdobok hangját: szabad préda az az alakzat, ami ilyen körülmények közt szűk utcákba merészkedik. Számot vetettem az életemmel, de nem tudom, képes leszek-e...
  – Ne aggódj – súgta a Jégmadár-kolostor vénje, és előbb a homlokát, aztán remegő jobbját érintette meg. – Én tudom, hogy képes leszel rá.
  
  Kvai Lom a város alá vontatott uszályok legnagyobbikáról figyelte a füstöt, és a falak fölé kúszó, kék szikraözönben aláhulló röppentyűket. Mióta hírt kapott a Strázsa kőhídján történtekről, egyetlen szót sem szólt, és ágyasát leszámítva közelíteni sem mert hozzá senki: a lefátyolozott arcú, fekete selyembe öltözött nő az uszály szövetparavánnal elkerített végében, a vezéri emelvény tigrisbőrrel borított párnáin hevert, és árulkodó unalommal billegtette barackvirágszín legyezőjét. Szemei, melyeket a közeledő Agvan Szongra villantott, a füstfátyolon túl vöröslő nap apró másai voltak; tekintetében undorral vegyes megvetés bujkált.
  – Jetszunmo...!
  A Tigris alárendeltje felé fordult; a hirtelen mozdulatra hátán és vállain megsajdultak a karom tépte sebek.
  – Könnyűlovasságod a déli kapuhoz közelít – suttogta a lángmarta képű. – Előbb az erődőrségre kerítenek sort, aztán biztosítják a nyugati kerületeket, hogy bezárják a gyűrűt a kikötő körül: a Strázsa védői csapdában vannak, csak idő kérdése, hogy lobogóikat leeresszék.
  – Az elmúlt órában három támadást vertek visszamormolta Kvai Lom. – Egy lépéssel sem jutottunk közelebb az emeltyűköz, pedig míg a vizikapuk zárva vannak, se a tüzérségnek, se a vértes lovasságnak nem látjuk valódi hasznát. – Balra, a közelebbi folyó felé nézett: a part valósággal feketéllett a tömött sorokban vonuló kényszermunkásoktól. – Kezdjétek a mellékágak eltorlaszolását, és szűkítsétek a két főágat is: ha a kövek és a homokzsákok elfogynak, a szárazföldi kapu körül bőven találtok törmeléket hozzá. Addig emeljük a vízszintet odabent, míg azok a makacs bolondok ki nem mozdulnak a sáncaik mögül, vagy egy szálig ott nem pusztulnak.
  – Visszarendeled alakulataidat a csatornarendszerből, nagyúr?
  – Átcsoportosítom őket. – A Tigris a nőre sandított, aki egy bundás héjú medvealmát hasogatott épp lakkfekete karmaival. – Három órát kapsz, hogy elhordasd vagy elsöpörd azt a torlaszt a szárazföldi kapuból... és két bont, hogy életre bűvöljék azokat, akikkel a Strázsa ütegei végeznek, mielőtt az állásokat elöntené a víz. Sorakoztasd a lándzsásokat és az íjászokat: hat ezred indul, hogy végezzen Hanmen Dao tanítványaival, a lovassághoz csatlakozva a Sárkány gerincét törje... és mert alkalmasabb tajpaót keresve sem találhatnék, te magad fogod vezetni őket.
  – Kegyes ,jetszunmo.
  – Gyakorlatias. – Kvai Lom merőn bámult alárendeltjére, véresre mart ajkai közül kivillantak a fogak. – Tedd, amit tenned kell, és én minden száz levágott kézért egy-egy falut ajándékozok neked!
  A nő felpillantott, aztán fejcsóválva folytatta munkáját; lakkfekete karmai közt lassan kivérzett a gyümölcs.
  A lakó- és kézműveskerületekben pusztító lovasság számára a vízesések párájába vesző erődtornyok csupán tájékozódási pontot jelentettek: nem voltak röppentyűütegeik, nem voltak nyíl- és dárdavetőik, és – legjobb tudomásuk szerint – nem maradtak ütőképes alakulataik sem. melyek előrenyomulásukat hátráltathatták volna. Kvai Lom terve látszólag bevált, a gyorsan mozgó lovasegységek könnyűszerrel felszámolták az ellenállás kisebb gócait, és mind mélyebbre hatoltak a Keleti Szárny-sziget épületei közé, melyeken túl ott derengtek a Világgyűrű mennybe nyúló füstbe borult ormai.
  A gyalogosszázadok kirajzása lassú és körülményes folyamat volt, de mert sem dobszó, sem kiáltozás nem kísérte, jó ideig észrevétlen maradt: a lázadók csak az első óra végén figyeltek fel a tetők fölé emelkedő lobogókra, melyek hangok helyett színekkel és madárnyomjelekkel továbbították az új parancsnok utasításait.
  Néhány kritikus ponton indított roham még most is szétzilálhatta volna a védők sorait, a caukói kapitányokat azonban elbizakodottá tette a városőrség felett aratott diadal, s mert a zászlójeleket századévek óta egyetlen fegyvernem sem használt, helytelenül értelmezték, vagy figyelmen kívül hagyták, a gyalogszázadok váltotta üzeneteket. Az elővigyázatosabbak szorosabbra zárták alakzatukat, de sem tempójukon, sem útvonalukon nem változtattak – s mert nem volt hatalmuk a magasban köröző madarak felett, nem láthatták az erődkaréj kapuiból előkúszó, négy oszlopban északnak nyomuló emberkígyókat. A kígyókból a percek múlásával liliomgyökerek lettek: fokozatosan ágaztak szét, rajt raj után hagyva hátra a betorkolló utcák védelmére, számszeríjászokkal és lándzsásokkal fedezve a stratégiai pontokat minden oldalon. A leváló alakulatok hátrahagyták század- és ezredjelvényeiket, csak hosszú nyelű jelzőzászlóikat tartották meg... s ahogy a lázadó lovasság Liangszan déli kijáratánál összeverődve száznyolcvan fokot fordult, hogy hátba kapja és legázolja a gyalogos oszlopokat, szavak nélkül, ám mindenki számára világosan továbbították a harcba hívó üzenetet.
  A taktika, melyhez tang Jongden folyamodott, a Járomként elhíresült védelmi alakzat mélységben tagolt változata volt: mire a nekihevült caukóiak a főútra kanyarodtak, már nem volt centrum, melynek lendületből nekizúdulhattak volna. A Járom – az erődőrség lándzsás századainak kék köntösű, kupolás kalapú embergátja szárnyait előretolta, középütt elvékonyodva fordult szembe velük, fegyvert szegezve várta a rohamot... de ahelyett, hogy ezernyi lábát megvetette volna, kitért a villogó acél és a zihálva vágtázó hús förgetege elől, és utat adott a számszeríj ászoknak, akik elölről és oldalról, a házak és a pavilonok oltalmából zúdították vesszeiket a visszatorpanó sokadalomra. Egyetlen perc leforgása alatt száz és száz nyereg ürült meg, s miközben a túlélőket tovább ragadta a lendület, a környező utcák rajaival megerősített Járom immár mögöttük zárult össze, és inda-karjaival kaszálva, gyilkos acélvesszőket szórva nyomta-terelte őket a Főnix-sziget lángban álló templomai felé.
  Egy-egy caukói rajnak sikerült átvágnia magát az indák lándzsaerdején, de akár északnak, akár délnek kanyarodtak, újabb indákba ütköztek: a zászlójelek éppoly eredményesen irányították a gyalogság tartalékait, amilyen csúfos kudarcot vallottak korábban a megbízhatónak hitt dobok. A küzdőtéren kavargó füst rőtes árnyalatot kapott, a fémen és kövön elvásó fém sikolya döglődő lovak és halálra sebzett emberek kiáltásaival keveredett, a centrum lándzsaerdejétől fedezett tang Jongdennek azonban nem volt érkezése a hadmozdulat karmatikus következményeit mérlegelni. A fokozódó hangzavarban talán csak ő hallotta, hogy a Strázsa rakétaütegei ismét eldördülnek... és elsőként rezzent össze a villámok szagatta porfellegen áttörő sárga-fekete hadjelvények láttán.
  – Kvai Lom gyalogsága – zihálta hatamo Uzan, akit nefritzöld páncéljában és sárkányfejes sisakjában csak szakértő szem tudott egy valódi zászlósúrtól megkülönböztetni. – A szárazföldi kapun át jönnek, és aligha állnak meg a kikötőnél; ideje megkezdenünk a visszavonulást!
  A szögletes pupülájú szemek pillantása végigsöpört a közelgő hadsorokon: ezred ezred után tört át a szárazföldi kaput övező halálzónán, s bár minden rakétasortűz százakat döntött ki a sorból, a tetemeken egykedvű halálmegvetéssel gázoltak keresztül a nyomukba érkezők: félelmet, fájdalmat és emberséget egyszerre feledtetett a tömeg felett ködlő fekete szivárvány, a dámoni hatalmak savát és umát torzító varázsa.
  – Nincs időnk, szent ember! – sziszegte a hatamo. –  A kaptatók falvai fényjelekkel tudatják, hogy a lázadók földmunkákat kezdtek a csatornák körül; a Strázsa külső falain hamarosan átcsap a víz; ha a folyók tovább duzzadnak, talán vissza sem jutunk az erődökig. Megtettük, amit megtehettünk; most már...
  Tang Jongden az égre nézett, aztán a Strázsa tornya felé bámult; eddig csak érezte, most már tudta is, hogy megidézője, az igyekvő, éleseszű Szongpen odabent gyújtónyilak és acélvesszők záporában dacol végzetével.
  – Add ki a parancsot a szárnyak visszavonulására fordult Uzanhoz. – Az íjászok és a lövészek is mehetnek: az erődfalak mögül többet árthatnak az ellenségnek, mint idekint, és ha a Strázsa elvész, még egy napig biztosan tartani tudják a déli falat. Kísérd és vezesd őket! Ha elcsüggednek, idézd az emlékezetükbe, amit tettek... és ne mulaszd el megemlíteni azt sem, hogy efféle csodákat az acél és a szív csak együtt vihet véghez.
  – Hát te?
  – Maradok – közölte a mályvaszín köntösű alak. – Mindazokkal, akiknek elegük van a hátrálásból, és úgy döntenek, inkább itt várják be a Strázsa túlélőit.
  – Bolond vagy, öreg – dünnyögte a hatamo, fél szemmel a zászlójeleket lesve. – Bolond, de érted a dolgodat; szégyen lenne magadban elpatkolnod idekint. – Lerázta kardjáról a vért, és intett a zászlótartónak, aki előtt embernyi ösvény nyílt a lándzsaerdőn át. – Talpra mind, a démonok nevére! Hadd lássa a Tigris, hogy Liangszan szivárványa zivatar idején is fennen ragyog!
  Az erődőrség tizennégy százada lassú visszavonulásba kezdett, a maradék három lovasságra mért csapás irányában fejlődött fel, és Járommá formálódva, lobogóit magasra emelve várta az újabb összecsapást, Kvai Lom gyalogságának mérfbldnyi szélességűre tárt Daruszárny-alakzatát.
  – Lándzsások! – rikoltotta Uzan, mint valami bűvigét. – Lándzsások, harchoz!
  Tang Jongden látta a környező épületek sarka mögött meglapult íjászokat, de létszámukat képtelen volt megbecsülni: éppúgy lehettek tucatnyian, mint százan, vagy még többen. Akik a Strazsa falai közt, az emelkedő víz csapdájában rekedtek, testvéreik, barátaik, vagy egyszerűen a földijeik voltak – emberek, akiket nem tudtak, és nem is akartak a sorsukra hagyni.
  Az utolsó pillanatig vártak, mielőtt nyilaikat a támadók sűrűjébe röpítették: a Jármot alkotó hadsorok mostanra túlságosan elvékonyodtak ahhoz, hogy a halálzónát a szárnyak kitolásával tovább kitágítsák. A Daruszárny keleti íve megingott, majd surrogó acélförgeteggel válaszolt a csapásra, a liangszaniak azonban nem tágítottak: fedezékből lőttek, míg vesszeikkel győzték, és mikor a zsákmányolt nyilakból is kifogytak, a sarokba szorított rozsomákok dühével, rövid pengéjüket markolva rontottak a centrumot fenyegető lázadókra.
  A közelharcban feleannyira sem voltak eredményesek mint korábban, de így is megtették a magukét: elkeseredett rohamuk időt adott a túloldaliaknak, akik a Daruszárny nyugati íve mögül lőhettek ki utolsó vesszeiket, és félszáz caukóit terítettek le, mielőtt maguk is elvéreztek a második hullámmal vívott küzdelemben.
  – Lándzsások! – A hatamo kardja ezüstös ernyőként
  268 cikázva oltalmazta tang Jongdent az aláhulló lövedékektől. – Rokszumért és a Sárkányért!
  Az erődőrség többszörös túlerővel állt szemben, katonáit azonban feltüzelte a lovasság felett aratott győzelem, és a minden hagyománynál ősibb dac.
  A hadsorok néma, hideg gyűlölettel csaptak össze, az egymásnak feszülő lándzsák erdején át szörnymaszkos, kinzait forgató páncélosok törtek utat. Uzan hármat vágott le, mire egy oldalról érkező acélhegy utat talált páncélja szelvényei közt, és mélyen a tüdejébe szaladt. Felhördült, de nem esett el: baljával a lándzsanyelet roppantotta el, jobbjával a tigriszászlós gyalogos mellét döfte át, és a markolattal vágott egy másik arcába, mielőtt az a mályvaszín köntösű öregre rontott volna. Tang Jongdennek minden önuralmára szükség volt, hogy megőrizze egyensúlyát, ahogy szemből és balról újra acél villant felé – Uzan saját testével fogta fel a csapást, estében derékig hasított egy medvemaszkos kardforgatót, aztán tucatnyi társával együtt a véres forgatagba veszett. Az elöljáró visszhangos csattanást hallott, ahogy a mögötte szorongók kibontották nyílemyőiket: megannyi címeres vászon, megannyi bambuszkeretű óriás legyező terült szét a hadsorok közt, aztán záporozni kezdtek a vesszők, és ő összerándult az éles fájdalomtól...
  ...hogy zihálva zökkenjen vissza a halandók idejébe kamrája hideg kőpadlóján, melyet testi valójában egy pillanatra sem hagyott el. Percek kellettek, hogy minden kapcsolatot megszakítson a tulkujával, akinek eltűnését aligha észlelte bárki is a dühödten gyürkőző ezrek közül... de mikor ablakához botorkált, és megpillantotta a völgyben gomolygó füstfelhőket, újra érezte azt a bizonyos kínt, mert tudta, milyen reménytelen a védők, a város és a tartomány helyzete.
  – Siess, ameno – suttogta a szélbe, aztán csak várt; ráncok szabdalta arcán – emberöltők óta először – a fájdalom és a gyász könnyei peregtek.
  A víz, melynek szintje a támadás kezdete óta szeszélyesen emelkedett-süllyedt, déltájban öntötte el ismét a kikötő alagútrendszerét, de nem érte be ennyivel: a lejtaknákon és túlfolyókon át csakhamar utat talált a kövezett medencékig, s azokat kitöltve tovább kúszott felfelé az erődsáncok meredek falán. A lázadók utolsó támadásakor csak három-négy láb választotta el az őrhelyektől: a Strázsa középső falgyűrűje a raktárakkal és a műhelyekkel egyetlen hatalmas tóvá változott, melybe tíz-tizenkét buzgár okádta a csatornák vértől és üledéktől szennyes vizét.
  A kézenfekvő megoldás az elülső zsilipek megnyitása lett volna, Araju ezredes azonban tudta, hogy a fémkapuk túloldalán lázadó fegyveresek és hadigépek várakoznak, melyek felbukkanása megpecsételné a kikötőés a város – amúgy is súlyos helyzetét.
  – Mi hír délről? – fordult a tanácsnokhoz, aki az elmúlt óra nagyobb részét az öregház egy félreeső zugában, az istenek idejébe révedve töltötte. – Sikerült szétzilálni a Tigris lovasságát, vagy velük is számolnunk kell, ha valami csoda folytán sikerül megvetnünk a lábunkat odakint?
  Szang Pa ámulva tekintett a fiatal tisztre: csak most látta át, hogy az Ezüsthátú igazában sosem távozott innét, és a maga testetlen módján tovább irányítja csapatait.
  – Tang Jongden megtette, amit megtehetett – suttogta száraz torokkal. – A caukói lovasság rajokra szakadozott, és a keleti sziget felé hátrál: az ottani szűk utcákban nem sokra mennek a pányváikkal és a fürgeségükkel. Ha sikerül partra menekíteni erőinket, és eljutunk odaág, új védelmi vonalat építhetünk ki, és a gyalogságot is feltartóztathatjuk, míg az Égi Küldött megérkezik.
  – Égi Küldött?
  – Nevezik a Jégmadár-hegy szörnyének is. Én magam nem láttam, de a szóbeszéd szerint...
  – A szóbeszédek nem segítenek rajtunk – mormolta Araju, és intett annak a katonának, aki a jelzőtükröt kezelte. – Már csak abban bízhatunk, hogy Kvai Lom fontosabbnak tartja a vízi kapuk megnyitását a mi elpusztításunknál, és elég nehezen boldogul a külső sáncok őrségével ahhoz, hogy az elkövetkező órában csak rájuk figyeljen.
  – A víz gyorsan emelkedik, uram – zihálta egy csapzott kardforgató, aki az imént kapaszkodott fel az épület külső oldalának hágcsóján. – A rakétákat sikerült kimenekítenünk, de a nyers gyúpor, az élelem és a menetfelszerelés odalett; indulnunk kell, ha nem akarjuk, hogy a gyalogság íjai és nyílfogói is használhatatlanná váljanak.
  Még be sem fejezte, mikor a keleti sánc felől új sortűz döreje hallatszott: a rakétaütegek köszöntötték így a szárazföldi kapu omladékán százával átbukdácsoló, futólépésben délnak nyomuló ellenséget.
  – Gyülekező! – parancsolta övéinek Araju. – Dobok és fényjelek nélkül, századonként vonulunk a nyugati csapóhidakig; a füst fedezete alatt talán átjuthatunk, mielőtt a lázadók befejezik az átkarolást.
  – Bölcs vagy, tajpao.
  – Alkalmas vagyok. – Az ezredes a tanácsnokra pillantott, kerek arcán elmélyültek a gond véste barázdák. – Erre az emberre és urunk felderítőjére húsz-húsz penge ügyeljen: mindkettőnek hasznát vesszük még, ha túléljük a mai napot.
  A kardforgató bólintott, és már-már lefelé indult, mikor eszébe ötlött valami; tétován sandított a tető felé, ahol két vászon, Rokszum és a Dao család zászlaja csattogott a pernyét sodró szélben.
  – A lobogókkal mi legyen, uram?
  – A városét magunkkal visszük, a másik marad. – Araju a csorba kőperemre támaszkodott, és palástolni próbálta a borzongást, mely az alant csatázó ezrek moraja hallatán fogta el. – A Strázsa urunk őrhelye, a sárkányrajzú uman urunk hagyatéka... és az ő szelleme ügyel majd ránk, míg a kard és a kötelesség útját járjuk odakint.
  A Strázsa keleti oldalának halálzónájában tíz láb magasra csaptak, és démonokként üvöltöttek a lángok, a lázadó gyalogság rohamát vezető Agvan Szongnak azonban nem volt oka tartani tőlük. Megfeketedett képe láttán a legtöbben úgy hitték irtózik a tűztől, pedig bőrét – ezzel már csak a kiválasztott kevesek voltak tisztában – nem elsuhanó rakéták szele, nem evilági forróság perzselte meg.
  Azok közé tartozott, akik kölyökkoruktól fogva a legnagyobb titkokra keresték a magyarázatot. Kit dicsér a Teremtés műve? Hol az ember helye a mindenségben, és milyen törvényeknek engedelmeskedik a roppant kozmikus gépezet? Ha a Világgyűrű árnyékában születik, minden bizonnyal Szang Pa – a hajdani Szongpen – útjára lép, ő azonban a Közép tengerének partján látta meg a napvilágot, és ifjonti fővel csatlakozott egy rejtőző bon-közösséghez, mely napközben halászatból élt, éjnek idején pedig szellemi utazásra indult a tér és az idő rejtett dimenzói felé.
  Egyesek csodás, vagy épp iszonytató élményekkel, mások elmeháborodottként tértek meg, és akadtak olyanok is, akiknek teste mindörökre üres héj marad – az ifjú Agvan csodálta és irigyelte őket, még akkor is, mikor elöljárói a jövendő titkait kutatták gőzölgő zsigereikben, és szentelt pengével nyitották meg koponyájukat, hogy hátrahagyott útmutatásaikhoz férjenek. Azt remélte, rá is ez a sors vár, és elragadtatásában mind távolabbra merészkedett. Éjszakáról éjszakára áthágta a létezés számára rendelt korlátait, korba-transzba révedve, szárnyak nélkül csapongott a holdakon túli éjben, bolygószellemek és csillagistenek helyett azonban síró üresség vette körül, mert mesterei csak repülni tanították, látni és élvezni nem.
  Korai éveinek legfőbb élménye a csalódottság volt, ám csakhamar helyére lépett a keserűség és a harag: meggyőződésévé vált, hogy az ősök és az istenek elfordultak tőle, eltökélte hát, hogy megtagadja őket, és olyan patrónust keres, aki minden hitványságával és vétkével együtt elfogadja, magához emeli őt.
  Hogy szavak nélküli kiáltása vagy szentséggyalázó vágya nyitotta fel a szemét, utólag képtelen volt eldönteni, és nem tudta felidézni az első olyan alkalmat sem, mikor a korba-univerzum csillagtalan üressége nem volt üres, nem volt néma többé. Tizenöt esztendős lehetett, mikor megtörtént a dolog, és az éjszaka, melyen bekövetkezett, semmiben sem különbözött a révületben töltött többitől: a tenger éppúgy zúgott odakint, az inas testek alkotta kör közepén ,éppúgy sisteregtek a parázsba vetett kasszialevelek, és a szertartást felügyelő bon harmadik szeme is éppoly rezzenetlenül feketéllett a ránctalan homlok közepén, mint mikor a fájdalompróbát, a fegyvergyakorlatokat, vagy épp a nedvek rituális megosztását felügyelte. Morakami holdja alacsonyan járt a keleti horizonton, mikor a tanítványok maguk mögött hagyták testük hús-börtönét: a gondolat sebességével távolodtak a Zamsza világától, rést kerestek és találtak a szférák gyémántosan szikrázó ívén, de bármerre indultak, bármilyen reményeket dédelgettek is, béklyóiktól nem szabadulhattak egykönnyen: a sötétség buborékokra szakadozva bár, de tovább kísérte, és nem csak egymástól, de az új közegtől is elszigetelte őket. Agvan Szong borzongott, mikor átlátta a helyzetet, s úgy hitte, megtalálta a szabadulás módját, az utat, melyet az örökre eltávozottak jelöltek ki számára, arany pányvát, melyben megfogódzva legyőzheti a hozzá hasonlók végzetét, a feledést és a halált. Azon a bizonyos éjszakán minden erejét a láthatatlan burokra összpontosította, s mikor elérkezettnek látta az időt, hatalmas csapást mért a kiválasztott pontra szelleme pörölyével – pontosan úgy, ahogy azok a hangok súgták neki.
  A révület időtlenségében évszázadnyinak rémlett a pillanat, ahogy a burok meggyengült pontjából repedések hálója futott szét... aztán bekövetkezett a robbanás, és Agvan Szong megpillantotta azt, ami idáig vezette. A holdat, mely nem volt Morakanié, nem volt Morakamié, sőt, nem volt Kaorakué sem: feketébbnek látszott a legfeketébb éjszakánál, sötét dicsfénye azonban úgy vakított, akár a déli nap. Abban a minutumban, mielőtt a burkon ejtett seb beforrt volna, jelet égetett lelkére, és örökre elcsúfította hús-vér ábrázatát is. Heve a világok szakadékán átsugározva felperzselte a barlangot, megölte a tűz körül kuporgókat, és a vigyázó szemű bonból sem hagyott üszkös csontoknál egyebet: így teljesült Agvan Szong kívánsága, és így vette kezdetét az évtizedes vándorút, mely csak akkor ért véget, mikor Cauko tartományba vetődve a bárányok tömegében magához hasonló farkasokra lelt.
  A Kvai Lom lelkén sötétlő jel halovány volt, és alig hagyott nyomot fizikai testén, de felruházta azzal a bizonyos vonzerővel, melyet a Fekete Hold gyermekei, köztük a lángmarta képű tajpao – minden dicsőségnél, még a tápláléknál is jobban áhítottak. Kvai Lom a lelküket hevítő égi tűz evilági hordozója volt, a vezér, aki létezésüket értelemmel, tevékenységüket a céltudatosság kéjével ruházta fel. Agvan Szong ösztönös tiszteletet érzett a zendülő kormányzó iránt, olyan kötelék fűzte hozzá, amilyen másokhoz – első mestereit és a császárt is ideértve – soha: az összetartozás, az azonosság mindent lebíró tudata.
  Mikor fajtestvére arra utasította, hogy vigye végbe a lehetetlent, és törjön át a Liangszan szárazföldi kapuját övező halálzónán, egy percig sem tétovázott. Bízott erejében, az ezredeket kísérő bonok rátermettségében, és szerencséjében, mely az óta a különös éjszaka óta egyetlenegyszer sem hagyta el; érezte, hogy közel a diadal, s míg oldalvédje kétségbeesett igyekezettel kapcsolta egymáshoz a nedves bőrrel bevont palánkszelvényeket, hogy megvédje az omladékon áthömpölygő sokaságot a Strázsa rakétáitól, ő csak mosolygott és kivont karddal, sötét tűzben égő szemmel törtetett tovább célja felé.
  Az észak-déli fekvésű mellékutcákból elővergődő lovasok láttán körvonalazatlan balsejtelem töltötte el, de túlontúl eltökélt volt ahhoz, hogy a mozzanatból intő jelre ismerjen, és fogcsikorgatva rohamot vezényelt a városőrség folyvást keskenyedő Jároma ellen, mely mind nagyobb erőit kötötte le, és megakadályozta abban, hogy beteljesítse Kvai Lom stratégiai mesterművét – vagyis lemészárolja a Strázsa védőit, mielőtt azok megvetik lábukat a kikötőöböl nyugati, raktárak és hajóműhelyek uralta oldalán.
  Nagy reményeket fűzött a tulpák bevetéséhez, a halálzónában elesettek közül azonban alig néhányan emelkedtek fel, s vonszolták magukat hajdani egységeik után: a bonok egy szerzetes, egy átkozott csodatévő jelenlétét érzékelték, és attól fogva a védekezésre összpontosították energiájukat.
  – Patkányok – sziszegte Agvan Szong, akinek hangulatán az sem javított, hogy ezredeinek harmadik – minden eddiginél súlyosabb áldozatokkal járó – támadása végre rést ütött a városőrség alakzatán. – Két ezred előre, a többi jobbra, az ispotály felé; el kell érnünk a nyugati oldalt, mire a Strázsa gyalogosai partot érnek!
  Háromezer lándzsás és lövész dübörgött végig a Főnix-sziget kelet-nyugati irányú utcáin, hogy hideg vassal fogadja az állásaikból kivetett liangszaniakat. Az egyik bon a centrumban, a másik egy hirtelen lángba boruló sikátorban maradt: Agvan Szong lándzsásai szitkozódva vetették magukat a rokszumi portyázók után, de a tetőkig csapó küzdelemben mindössze egy kart és néhány félkész gránátot zsákmányoltak.
  – Tovább! – parancsolta a lángmarta arcú férfi, mikor a rakpartra vezető utcák egyikén végigtekintve megpillantotta a nyugatnak imbolygó hadijelvényeket: arany rajzolatuk élesen elütött a vitorlák füsttől szennyes elefántcsont- és mályvaszínétől. – A portyázóik kevesen vannak, és csak ingerelnek minket, hogy az átcsoportosításhoz időt nyerjenek!
  – Húzódjunk a rakpartra, tajpao – tanácsolta a kíséretének legidősebb kardforgatója, aki bal szemét és balja két ujját áldozta Gomen bevételéért. – A"füstköd odakint is megvéd a rakétáktól, ha...
  –...ha az ütegek mellett nem szerzetesek állnak. – Agvan Szong torz vigyorral tekintett fel; szinte látta a borotvált fejű bajkeverőket a hamuszín gomolygás túloldalán. – Ezt a szívességet nem tesszük meg nekik. Tovább!
  Az emberkígyó két fő ágra szakadva, sebtében kiürített lakóépületek és megfeketült romok közt özönlött tovább. A tüzelés csendesedett, a parancsszavakat fegyvercsörgés és lábdobogás nyomta el: a tajpao úgy becsülte, három-négy ellenséges gyalogszázad igyekszik a part felé az acélkarmokkal kőbe fogódzó, masszív, de keskeny csapóhidakon.
  – Az enyémek vagytok – mormolta, és kézmozdulattal jelezte segédtisztjeinek, hogy foglalják el helyüket alakulataik mellett. – Kardforgatók az élre, lövészek és lándzsások a szárnyakra; Nyílhegy alakzatban támadunk, és a csatornába szorítjuk őket, mielőtt...
  Sosem fejezte be.
  Érzékelte a különös, dunnyogó csendet, mely úgy borult a környékre, mint valami üvegharang... aztán valami nagy és fémes cikázott el a nap füsttől homályos korongja előtt. Egy szemvillanás múlva már a városfal felett járt, felrebbent, mintha valamiféle tehertől szabadult volna, aztán vérfagyasztó rikoltással fordult, visszatért... s míg hideg árnyéka végigsöpört a környéken, széles sugárban okádta a rakpart kövére a pokol kéken freccsenő tüzet.
  Araju ezredest, aki a lándzsások második századával, a város lobogója alatt kezdte meg útját a nyugati part füstön át ködlő épületei felé, ösztönösen fordult a vízen végigorajló hang irányába... és összerezzent, mikor a kikötőöböl déli oldalán kéken szikrázó lángfal csapott fel. A forró szél elfüjta a füstöt, pár pillanatra láthatóvá tette a házak közt hullámzó caukói gyalogság hadijelvényeit... aztán megrendült a föld, és túlnan, Liangszan falain kívül is tűzpöfeteg robbant a magasba, emberi és állati tagokat, követ, port és pernyét röpítve szét a nyugati csatornát elzáró torlasz helyén. A robbanás – bár a léglöketéből a kikötőőrségnek csak kósza fuvallat jutott – tucatnyi katonát sodort le a csapóhidakról. Egyeseknek sikerült megfogódzniuk a feléjük nyújtott lándzsanyelekben, mások a sodrással küszködve evickéltek a part vagy az imént hátrahagyott sáncok felé; a vízszint szemmel láthatóan csökkent, a Strázsát fenyegető áradat végre meglelte a szabadba vezető utat.
  – Tovább! – bömbölte Araju ezredes, igyekezvén túlharsogni a detonáció moraját. – Kifelé, vagy mind itt pusztulunk!
  Emberei kábán, félig süketen, száraz torokkal és káprázó szemmel engedelmeskedtek: század század után vetette meg lábát a nyugati parton, melynek levegőjét fekete füsttel telítette a két sereget elválasztó tűzfüggöny. Néhány lázadó raj megpróbálkozott az áttöréssel, odafentről azonban tollatlan acélvesszők záporoztak rájuk: a Strázsa katonái ekkor sejtették meg, hogy nincsenek egyedül a csatatéren – a magasban köröző árny delejes hatalma mintha még a széllökéseket is kedve szerint irányította volna.
  – Vigyázat odalent! – hallatszott egy hang a gomolygásból, mely a meggyalázott napot rejtette. – Helyet, mézarcúak, egy kis helyet, ha kérnem szabad!
  Tucatnyi íj és nyílpuska lendült a magasba, hogy egy másodperccel utóbb megremegjen és leereszkedjék: az árny ismét közelített, átcikázott a füst és a pernye fellegein, elegáns ívben fordult... újabb adag pokoltűz helyett azonban szürkébe öltözött, tajtékfehéren izzó szemű férfit zuhintott a kövezetre, aki sarkán megperdülve, fogait kivillantva fordult a döbbent niareiek felé.
  – Vissza mind! – kiáltotta Szang Pa, vézna termetét meghazudtoló eréllyel törve utat magának a tömegen át. – A Zamsza ellensége, aki az Égi Küldöttre kezet emel!
  Senki sem mozdult: a partra lábolt alakulatok – lövészek, lándzsások és kardforgatók – fakó arccal bámultak a jövevényre. Oni, akinek saroglyáját két két gyalogharcos cipelte, épp ezekben a pillanatokban ocsúdott fel. A körülállók szavaiból kivette, hogy valami rendkívüli történik, de hiába erőltette szemét: az ameno helyett csak annak sziluettjét látta a tűzfal hátterén... és a többiekkel együtt döbbent vissza a kékes ragyogásból kibontakozó újabb alakok láttán.
  – Férgek! – rikoltotta Agvan Szong, és míg esztelenségig merész kísérői lángba borulva hanyatlottak alá, tovább törtetett a rokszumi arcvonal felé. Olyan sebesen mozgott, hogy pár szívdobbanásni idő alatt kardtávolságba ért, és nekihuzakodott, hogy hátulról sújtsa halálra az égből hullott ellenséget, a diadalát kudarccá változtató jövevényt.
  A zuhanástól kába Gorduin nem észlelte közeledtét, nem érzékelte a nyaka felé villanó acélt, mely könnyűszerrel elválasztotta volna fejét törzsétől – tagjai maguktól mozdultak, ahogy alábukott, kitért és perdült; a Kal Dakha markolata idegenszerű könnyedséggel simult jobb tenyerébe. Kívülállóként szemlélte a feje felett elcikázó pengét, mely kígyóvonalban visszalendülve ismét a nyakát fenyegette, s miközben az égjáró, nyergében a furcsamód madárszerűvé vált Erimarral a keleti oldal felé lódult, a bizonyosság erejével hasított belé a felismerés: kétszemélyes hadjáratuk döntő pillanatain egy régi ismerőssel kell osztoznia.
  Vártalak, üzente a Jelnek, és derékból kifordulva, rézsút hátrafelé mutató kardheggyel hárította a második csapást. Ellenfele – lángmarta képű, torz vigyorú niarei – oldalt táncolt, és újra támadott; pengéje haragvó szikrát vetett a Kai Dakha keresztvasán. Nyolc istenverte esztendeje várok rád.
  És kis híján elmulasztottad a nagy találkozást. A hang inkább volt gunyoros, mint aggodalmas; zöngéi csikorgásként borzongatták végig a bárd gerincét. Nem jó a döntő pillanatokban mindent a véletlenre... vagy akár megelevenedő smaragdbálványokra bízni.
Ez minden, amit közölni akarsz?
  Ez minden, amire az alkalom feljogosít. Vedd át az irányítást, de vigyázz: ez az ellenfél csak azok közt számit könnyűnek, akikkel a hegyek innenső oldalán még dolgod lesz!
  Valóban nem mondott többet: jelenlétének érzése éppoly hirtelen enyészett el, amilyen váratlanul betöltötte Gorduin tudatát. Az idő mintha meglódult volna, bár meglehet, hogy csak a hirtelen felerősödő zajok miatt tűnt így: hátborzongató volt a surrogás, mellyel a lángmarta képű férfi kardja a levegőt szelte, és pokoli az égjáró utolsó bronztartályából kieresztett nafta lobogása: mintha maguk a kövek lángoltak volna a tér túloldalán. A bárd ösztönösen igazított belső idején, oldalt ugrott, kitért, s mert ellenfeléről teljes bizonyossággal csak annyit tudott, hogy jól bírja a tüzet, és hogy átkozottul gyors a keze, úgy döntött, elsőként a fegyverétől fosztja meg.
  A torkából kirobbanó kiáltás alig emlékeztetett emberi hangra: mintha a hamis égzengés moraja egyetlen pontba sűrűsödött, és nyalábként cikázott volna a kígyófürgén forduló niarei felé. A remekbe készült kenzai felszikrázott, de nem hasadt szét: a kövezetét végigverő szilánkok kikötőőr-lándzsák és kardok maradványai voltak, a fegyverek pusztulását követő döbbenet pedig tovább tágította a teret a bárd és a lázadó tajpao körül. Gorduin a lélegzetvételnyi szünetet arra használta, hogy kelet felé pillantson: a Strázsa sáncai mögül egyre újabb rakéták röppentek fel, a centrumban pedig, ahol érkezésükig pár száz halálra szánt erődőr gyürkőzött a támadók túlerejével, pokolbeli démonként forgolódott, és gyilkos szárnycsapásokat osztogatott egy roppant madárcsontváz, Erimar masinája. Valahol – talán a tűzfüggöny, talán a városfal túloldalán – dobok duhogtak, a bárd azonban nem latolgathatta soká üzenetüket: a lángmarta képű máris felocsúdott a hangcsapás kábulatából, és feje fölé emelt karddal, ferdén vágott szemeit villogtatva rontott neki.
  Gorduin ismét hárított, és hátratántorodott a csapás erejétől: immár nem volt kétsége afelől, hogy akivel szembekerült, vérbeli harcos, aki a halál iskoláját gyakorlótermek helyett csatamezőkön járta ki, lendületét pedig valamely felsőbb, – s nem feltétlenül tiszta – forrásból meríti. Minden nehézség nélkül alkalmazkodott gyorsuló tempójához, és ügyet sem vetett az egy-két ütemnyi késéssel anyagiasuló fantomokra, melyek a bárd számos ellenfelét szerelték le az évtizedek során: mintha nem csak a szemével látott, mintha nem csak erre a létsíkra figyelt volna. Szélmalomvágása meglepetésként érte Gorduint, aki az utolsó pillanatban perdült ki, és émelyegve küzdött, hogy visszanyerje egyensúlyát: nyaka bal oldalán véres sávként húzódott az elcikázó penge nyoma.
  A fájdalom és a düh új erőt adott neki: torokhangú mordulással előre és felfelé szökkent, jobbkezes harántvágással késztette kiperdülésre a niareit, s mielőtt az lépést válthatott volna, kíméletlen erejű – és cseppet sem elegáns – combrúgással féltérdre kényszerítette.
  Következő mozdulatával a kardot akarta kicsapni a kezéből, a lángmarta képű azonban gyorsabb volt nála: tágra nyílt szájából füstként gomolygó sötétséget okádott rá, elvakította... s talán meg is fojtja delejes hatalmával, ha rézsút lefelé villanó Kal Dakha át nem metszi a páncélt, a húst és csontot fegyvertartó jobb karján.
  A kar és a kard egyszerre zuhant a földre. A fuldokló Gorduin a vér melegét érezte először, az üvöltést csak azután hallotta meg: ez sem emlékeztetett emberi hangra, és olyan engesztelhetetlen düh áradt belőle, hogy beleborzongtak még a harcedzett kardforgatók is. A lángmarta képű karja csonkjára meredt. Ismét eltátotta száját, férgekként tekergő homályindákat öklendezett fel, a szédelgő Gorduin azonban nem volt kíváncsi rá, mihez kezd velük: legyűrte viszolygását, s mert a pengét túl kegyetlen, a puszta öklöt túl bizonytalan befejezésnek érezte, a baljába kapott smaragdbálvánnyal tagiózta le ellenfelét, aki összerándult, előrezuhant, és fekve maradt.
  Csend.
  Egyetlen pillanatnyi csend, mintha maga a mindenség dermedt volna mozdulatlanná, felidézve a Teremtés utolsó pillanatának rendezett, kegyelemszerű állapotát... aztán moraj hullámzott végig a fegyveresek tömegén, és Gorduin, ahogy a lohadó lángfal felé fordult, megpillantotta a lángmarta képű férfi vezette gyalogság rohamra kész alakzatát.
  Összerezzent, mikor az erődőrség nehézfegyverzetű századai kibontották nyilfogóikat: a komor embergát mintha farkukat táró pávák gyülekezetévé változott volna, a bárd mégsem nevetett, ahogy soraikat mozdulni látta. A mézszín arcú, lándzsát, számszeríjat vagy kardot markoló férfiak elléptek mellette, soraikba fogadták, aztán hang nélkül kiegyenesítették arcvonalukat – hogy kinek-minek hiszik, keveset számított a bizonyossághoz képest, hogy készek tulajdon testükkel védelmezni a lázadók dühétől.
  – Jongden, te vén bajkeverő – suttogta. – Mindig is tudtad, hogy képtelen leszek kimaradni a dologból, igaz?
  A Strázsa utolsó sortüzének moraja még ott rezgett a levegőben, a legyőzött tajpao testének körvonalait elhomályosította a víz felől gomolygó füstköd. A két sereg a tigrisjelvényes és a sárkányfejes lobogókat hordozónyíllövésnyi távolságból szemlélte egymást, de egyetlen kiáltás sem harsant, egyetlen penge sem villant, hogy támadást jelezzen, s Gorduin egyszerre ráébredt, hogy a túloldalról sem hall többé harci zajt. A rézdobok lassú, szívdobbanásszerű ütemet vertek, a szárazföldi kapu düledékét aranyszín fénypászmák tapogatták – s mintha e tünemény nyűgözte volna le, feszült mozdulatlanságba dermedt, várakozott az egész világ.
  Gorduin körülpillantott. Semmit sem értett. Látta, hogy a madárcsontváz – nyergében a fakó sörényű, szálas termetű alakkal – oldalt fordul, és szárnyait kiterjesztve elhátrál a lázadó alakulattól, mellyel mindeddig küzdött.
  Látta, hogy a lándzsák erdeje mindkét oldalon megereszkedik, hogy a hatos-tízes rajokban hadakozó kardforgatók pengéi rezzenetlenül csillognak a levegőben, varázslatra gyanakodott volna, ha nem izgő-mozgó, ziháló és verítékező emberek tömege veszi körül.
  Mi a fene...?
  A szárazföldi kapu körül villódzó aranyfény palásttá szélesedett, az omladék tetején ragyogó szelvénypáncélt és emberarcú sisakot viselő alak jelent meg. Embermódra járt, a hátára erősített lobogó szárnyként lebbenő selyme azonban valószínűtlenül könnyeddé, szinte légiessé változtata mozdulatait. Végighaladt az elesettekkel szegélyezett, foghíjas bambuszpalánk mentén: amerre járt, zászlók és térdek hajoltak meg, tulpák roskadtak a földre, hogy egy-egy sóhajjal végképp elcsendesedjenek. Senki sem próbált a mesterien megmunkált szoborarcba nézni; a hadsorok úgy váltak szét közeledtére, mint orrtőke alatt a tenger hullámai. Oda igyekezett, ahol a Strázsa romba dőlt kőhídjának csonka íve feketéllett, a legmagasabb pontot elérve megtorpant, és végighordozta aranyló tekintetét a fegyveres csoportokon; a zászló, rajta az Égi Sárkány Zamszára fonódó gerincével, aranyfényben izzott a hamuszürke falak és a füstbarna égbolt hátterén.
  – A Menny Fiának üzenetét hozom – kiáltotta messzecsengő hangon, melybe – talán a sisak, talán az öltözékét átható hatalom jóvoltából – valódi égzengésmoraj vegyült. – Kegyelmes császárunk Fogyó hold havának mai napjától tilalmasnak nyilvánít minden viszályt és ellenségeskedést a Birodalom földjén. Az én számmal utasítja Rokszum és Cauko népét, hogy fegyereiről lemondva, halottait tűznek vagy víznek adva szokásos tevékenységükhöz visszatérjenek, és az Égi Sárkány oltárait vigyázva várják az új parancsokat, melyeket e területek frissen hivatalba lépő kormányzói közvetítenek majd nekik. A Világgyűrűn belül nem hullhat több vér, nem visszhangozhat több jaj, nem arathat többé a halál: így lesz, mert így rendeli urunk, a mennyei lényegű, sosem szunnyadó, sosem feledő császár!
  Gorduin csak ámult. Minden pillanatban várta, hogy a húr elpattanjon, hogy a szoborrá merevült sokaság legmerészebb egyedei megrohanják és leagyalják az aranypáncélos alakot,de semmi sem történt, és egyetlen lándzsa sem emelkedett fel, ahogy a tigriscímeres lobogók alól saroglyavivők indultak a tér kövén saját vérében heverő tajpao felé.
  -Ameno...!
  A bárd sarkon fordult, és egy apró termetű, magas homlokú hegylakóéval találkozott a pillantása: noha díszes öltözéke úrnak mutata, vonásai alapján lehetett volna akár tang Jongden unokája is.
  .– Ki vagy?
  – Szang Pa a nevem, ameno – hajtott fejet a niarei. – A várost szolgálom, és a város nevében mondok köszönetet a Zamszának, hogy megérhettem ezt a napot: mesterem, a szárnyakra váró megjövendölte, hogy a végveszély óráján eljössz közénk, és reménységbe fordítod a csüggedést.
  Gorduin kábán bólintott: mintha parázs égette volna ott, ahol Agvan Szong pengéje a nyakába tépett.
  – Nem ilyennek képzeltem azt a bizonyos fordulatot – dünnyögte, remélve, hogy a kis ember a kő segítsége nélkül is megérti a szavát. – Mi történik itt, Szang Pa? Ki ez az alak a hídon, és hogy képes megálljt parancsolni ennek az őrületnek?
  A tanácsnok a bárdot fürkészte: mostanáig csak hallott és olvasott a Nyolc Vadon különös hatalmú lakóiról.
  – A küldött a császári Aranysereg tisztje – mondta lassan. – Első lehet a kiválók közt, ha ilyen útra küldték, és felettébb nyomós érveket sorakoztathatott fel odakint, ha az emberbőrbe bújt fenevad, Kvai Lom is engedelmeskedik neki.
  – Engedelmeskedik? Az istenek nevére, hisz épp ellene lázad, nem?
  – Magam sem értem – ismerte be a niarei. – Ezrek és ezrek haltak meg, a Tigris a császár katonáira sem átallott kezet emelni, most mégis fejet hajt, és mint látod, visszavonja csapatait is.
  Gorduin a házak felé tekintett: a tigriscímeres lobogók hordozói zárt egységekben, bámulatos fegyelmezettséggel vonultak végig a rakparton, hogy a szárazföldi kapunál várják be megtizedelt és lerongyolódott társaikat, és sebesültjeiket támogatva meneteljenek tovább omladékon túli táborhelyük felé. A bárd lelki szemei előtt a Vinali ütközet képei derengtek fel – megborzongatta a tudat, hogy a nekidühödött seregek szétválasztásához ott nem egy, de százezer aranyember sem lett volna elég.
  – És most? – pillantott ismét a kis emberre, aki tang Jongden tanítványának nevezte magát.
  – Várunk, tiszteletreméltó saling –  mosolygott amaz. – Az Égi Sárkány, mihelyt eloszlatja a fellegeket, a magyarázatról is gondoskodik majd.
  A Liangszan felmentésén fáradozó kalandozó-különítmény másik tagja, Erimar persze megtalálta már a magyarázatot: hajadonfőtt, koromtól feketéllő képén fanyar mosollyal sántikált végig a rakparton, és Gorduinhoz csörtetett, aki fakó arccal, összeszorított fogakkal állt a frissen lemálházott, gyermekmód kíváncsi gyalogharcosok gyűrűjében.
  – Mondtam én, hogy bolondok ezek – dünnyögte, és a vérmocskos kövezetre zuhintotta Kahrei látogatása utolsó emlékét, a hősi módon kiszenvedett égjáró hátáról leemelt, csupa szeglet, csupa szög nyerget.
  
                                                           8
  
  Tang Jongden – immár testi valójában – öt nappal később, tíz legkiválóbb harcmestere és gyógyítója kíséretében tért vissza Liangszanba.
  A Szivárványkapun át jött, ahogy emberöltők óta mindig, és jól tudta, milyen kép fogadja majd: a lefelé vezető úton mindvégig látta a zuhatagok párájával keveredő füstoszlopokat.
  Annak alapján, amit tulkukénl tapasztalt, súlyos veszteségekre számított, de mert nem ez volt az első eset, hogy városa falait üszkök, délnyugat egét a halotti máglyák pernyéje sötétítette el, bizakodó maradt: tapasztalatból tudta, hogy az idő a legmélyebb, legfájdalmasabb sebeket is begyógyítja majd.
  Az erődszakasz legdélibb pontján, ott, ahol a bukott hatamo életének és halálának értelmet adott, rögtönzött ispotályt, temérdek sebesültet, kimerültségtől vöröslő szemű papnövendékeket és asszonyokat talált. Drágakőorvosai első csoportját itt, a másodikat a kézműveskerület határán emelt sátortáborban hagyta, megbámulta a kahrei égjáró roncsát, mely megroppant gerinccel, fémszárnyait szélesre tárva hevert a Főnix-szigetet átszelő főút közepén, útba ejtette a Mennyei Béke pagodáját, melynek düledékei közt az elevenekkel együtt tallóztak a fakó arcú, gyásztól néma szellemek... s mikor úgy érezte, eleget látott, sóhajtva vette az irányt a Strázsa sáncai felé.
  A megrokkant kőhídnál újabb sátortábort, újabb sebesülteket, jobbra, a szárazföldi kapu omladékánál nagy létszámú, lerongyolódott, ám annál elszántabb őrséget talált: bár Kvai Lom csapatai már a császári hírnök érkezése napján visszahúzódott a falak közeléből, az ostromot átvészelt fegyveresek – élükön Araju ezredessel semmit sem szándékoztak a vélet'enre bízni.
  Tang Jongden előbb a katonákat, majd a város ideiglenes kormányzóját üdvözölte: pandit Szang Pa a szokottnál is véznábbnak, de sértetlennek látszott és meg is könnyebbült kissé; nyilván alig várta, hogy megoszthassa valakivel a bizonyosságot és a sejtelmek nem mindennapi terhét. A két salingot, az Égi Küldöttet és fakó sörényű, jadeszín szemű kísérőjét (akiben az elöljáró, nem kis meghökkenésére, a Hold-szurdok szörnyére ismert) az erődítmény öregházában szállásolták el, mozgásukat azonban meg sem próbálták korlátozni: az áldozatokkal, sebesültekkel és romokkal teli Liangszanban minden munkás kéznek, még a különös, külvilági praktikáknak is jó hasznát látták.
  Az öregház harmadik vendége, az arannyal futtatott páncélzatú küldött együtt fogadta őket, miután legsürgősebb teendőiknek eleget tettek. A térképteremben tartózkodók közül egyedül rajta nem látszott kimerültség, tang Jondgen azonban érezte, hogy az eszményített vonású maszk egy aggastyán arcát rejti, s hogy a Nyolc Vadon lakóit fürkésző pillantás egykedvűsége látszat csupán: az aranyharcos korbájának rezdülései nagyon is emberi érzelmekről, szorongásról és türelmetlenségről árulkodtak.
  – Melyikük az? – fordult az elöljáróhoz, mikor a térképteremben már-már elviselhetetlenné sűrűsödött a csend. – Melyikük az, akit az Égi Sárkány eszközének tartasz?
  Tang Jongden nem siette el a választ; bár sem szemrehányással, sem váddal nem illették, tudta, hogy minden szavára és mozdulatára ügyelnie kell.
  – Kezdetben csak a sötéthajút hittem annak jetszunmo, de mostanra elbizonytalanodtam. A férfi, aki Tjernan Gorduinnak nevezi magát, elmondta, hogy társa segitsége nélkül sosem avatkozhatott volna ilyen eredményesen a küzdelembe, és nem diadalmaskodhatott volna a...
  – Tudjuk, mit tettek – emelte fel hangját az aranypáncélos. – Tudjuk, mifélék, mire képesek és milyen veszedelmet jelentenek a császár békéjére... de ügyükben sem a város, sem a tartomány hatóságai nem illetékesek többé. A Menny Fia tud ittlétükről, és meghagyta, hogy késedelem nélkül jelenjenek meg színe előtt: sorsukról, akár a Birodalmat érintő más fontos kérdésekről, maga dönt majd, miután a hoanok tanácsa összeült.
  Gorduin tekintete Erimarra villant. Az megvonta vállát; úgy érezte, a hírnök érkezését követő percekben minden lényegeset elmondott már Niare lakóiról.
  – Készséggel alávetik magukat a császár akaratánakszólt nagy lélegzettel Szang Pa –, de mi a biztosíték rá, hogy Kvai Lom is ugyanezt teszi?
  – A helyzet megváltozott – közölte a küldött. – A hoanok tanácsa kivizsgálja, s ha kell, kielégíti Cauko kormányzójának jogos igényeit; ez a legkevesebb, amit a béke helyreállítása és megőrzése érdekében elvárható.
  – Ha szabad... – Gorduin olyan hirtelen lépett előrébb, hogy a jelenlévők összerezzentek: az aranypáncélos alakot a hagyományok értelmében kegyúri jog és háromszoros kardtávolság illette meg. – A legkevesebb, amit a békesség érdekében tehettek, az, hogy szembenéztek a történtekkel. Mifelénk ezt tennék, ha a császár kedvenc tábornoka démoni fajzatokat gyűjtene maga köré, nyíltan tagadná az ország főistenének kultuszát, és olyan rítusokhoz nyújtana segédkezet, amilyenektől a néhai kikötőparancsnok felderítője, az az Oni nevű kölyök beszélt. Rengetegen haltak meg, zömmel olyanok, akik sosem forgattak vésőnél komolyabb fegyvert... és aki mindezért felelős alig öt mérföldnyire táboroz a város falaitól. Elég, ha gondol egy merészet, és...
  – Nem vagyunk a Nyolc Vadonban – kondult az aranymaszk mögül –, s bár nyelvünkön beszélsz, nincs törvény, mely arra kötelezne, hogy meghalljalak. Kétségbevonhatatlan érdemeket és fontos pártfogókat szereztél, de míg a Menny Fia másképp nem ítél, számomra senki maradsz – erre gondolj, és hallgass, míg nem szólítalak.
  Gorduin nagy levegőt vett, tang Jongden esdeklő pillantása azonban meggyőzte a folytatás értelmetlenségéről: ráébredt, hogy ha hallatni akarja hangját, előbb a létezését kell elismertetnie az ország nagyjaival.
  – Kvai Lom – folytatta emelt hangon a küldött – maga is Hanszenbe indul, hogy legfőbb urunk előtt adjon számot tetteiről. A Sebes Sodrású Utak ismét működnek; egy hét sem kell, hogy seregét hazajuttassa, és kövessen bennünket a Közép tengeréhez, ahol a Menny Fiának trónusa ragyog. – A tanácsnokra, majd a vén elöljáróra villantotta aranyszín szemét. – Vigyétek előlem a vadakat, és készüljetek: az indulásig még temérdek tennivaló vár ránk.
  – Hát, ez nem sikerült valami fényesen – dünnyögte a bárd, ahogy Erimar és a niareiek oldalán a folyosóra lépett. – Valóban ilyen nehéz felfogású ez az alak, vagy a tiszteletünkre játszotta az ostobát?
  – Titkol valamit – ingatta fejét tang Jongden. – Valami fontosat, amit a parancs értelmében, muszáj eltitkolnia; a hoanok tanácsának összehívásához két jövevény és néhány démonidéző felbukkanásánál valamivel többre van szükség.
  – Miért érzem úgy – sóhajtotta a közös nyelven Erimar –, hogy egy szál gatyában evickélek egy cápákkal teli tó közepén?
  – A cápa tengeri állat, tiszteletreméltó szörnyeteg – sietett közölni Szang Pa –, de a hasonlat minden más tekintetben megállja helyét: neked és Tjernan Gorduinnak mostantól még óvatosabbnak kell lennetek. A város és a Világgyűrű megmenekült, Jitrogama fő erői azonban csak ezután vonulnak föl... és nem tudhatjuk, hol csapnak le legközelebb.
  – Mi magunk nem tarthatunk veletek – vette át a szót tang Jongden –, de mellétek adunk valakit, aki többször bizonyította rátermettségét, és ifjú kora ellenére méltó rá, hogy a Zamsza eszköze legyen.
  Gorduin megtorpant, aztán nekiindult megint; az elmúlt hónapok meggyőzték róla, milyen kilátástalan a vén elöljáróval vitába szállni.
  – Oni rátermett kölyök – dünnyögte –, de ha jót akartok tenni vele, ilyen feladat helyett inkább otthont és családot adjatok neki.
  – Maga jelentkezett az útra, ameno. Hanmen Dao nevelte, az ő tüze lobog benne... és kész megperzselni azokat, akik másodszor is árvaságra juttatták. Segít és kalauzol majd benneteket, ha kell, az életét is odaadja értetek – kívánhat e bárki ennél különb útitársat?
  – Egy tucat botzsonglőrnek valahogy jobban örülnék – dünnyögte Erimar –, de ha nincs hely, ahol a hátsóját letehetné, felőlem jöhet; tán még-okul is egy keveset, mire a császár, azaz a Menny Fia a maga kenetes módján megszabadítja tőlünk. – Megveregette a gondterhelt bárd vállát, és elvigyorodott. – Felőlem akár nyomban indulhatunk: egy életre elegem van a hegyekből, a füstből és a remeteségből. – A balján lépdelő tanácsnokra sandított. – Hol vehetek ebben a felfordulásban egy meleg fürdőt, egy rend ruhát és egy istennek tetsző lovat?
  – Házam mindkettőtök előtt nyitva áll – mosolygott Szang Pa, remélve, hogy a szikomorfák szegélyezte utcában nem csak üszkös romokat talál. – A hátasokról és a felszerelésről a Strázsa gondoskodik; ahogy a hírnök mondta, ez a legkevesebb, amit a békesség és a Birodalom érdekében tehetünk.
  – Ez a pezsgés hiányzott nekem – sóhajtott Erimar, ahogy az épület homályából a délutáni napfényben úszó erkélyre lépett. A kikötőöböl környékén mintha a kövek is életre keltek volna: százak és százak dolgoztak a romok eltakarításán, mézszín arcukon olyan nyugalom honolt, melyet csak a cél ismerete és az örök újrakezdés bizonyossága adhat az embernek. – Jöhet a fürdő, jöhet a gebe, és, az istenekre mondom, jöhetnek a démonok is! – A bárdra sandított. – Hát te? Te milyen lovat akarsz a nagy kalandhoz, dalnok?
  Gorduin eltűnődött, aztán, mint aki hosszú álomból ébred, felszegte fejét. Tudta, hogy a bujkálás ideje lejárt, és hálás volt a sorsnak, mely kiválasztott létére – oly sok év után ismét – kalandozónak való döntést kínált neki.
  – Fehéret – mondta, és – mert tang Jongden arra tanította, hogy a nagy pillanatokból csak az apró szépségek igazán maradandók – tovább nézte a kikötő felett csapongó sirályokat.
  
  FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK