NNCL1464-51Bv2.0

Orson Scott Card 

Múltfigyelők 
Kolumbusz Kristóf feláldozása 

Fordította Szabó Anikó 

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: 
Orson Scott Card: Pastwatch 
The Redemption of Christopher Columbus 
(c)1996 by Orson Scott Card 


Tom Dohertynek, A Krypton bolygóról származó kiadónak:  
A szíve arany, A szava acél,  És jól ismeri a területet.  

 
Köszönetnyilvánítás 
Hálás köszönetem: 
Clark és Kathy Kiddnek a jó társaságért, a "virtuális" remetelakért, és Kathynek a sok fejezetre adott óvatos első válaszaiért; 
Henrique Flory utazónak a segítségért és az ihletért; A Hatrack River (America Online) tagjainak, mert olyan dilemmáimra mutattak rá, amiknek a létezéséről nem is tudtam; 
Richárd Gilliamnak, mert türelmesen várt az Atlantisz történet bővített változatára;  
Don Grantnek a sok gyönyörű könyvért, és mert türelmesen várt egy regényre, melynek megalkotása dacolt a naptárral;  
Michael Lewisnak a Vörös-tengerért; Dave Dollahitenak a majákért;   
Reklamáció 
Síd Méternek a Civilization nevű játék miatt, amely súlyosan korlátozta abbéli képességemet, hogy az eredményes munkára összpontosíthassak (mégis ajánlom mindenkinek, aki meg szeretné tapasztalni a történelem átírásának élményét); 
Az asszisztenseimnek, Kathleen Bellamynek és ScottAllennek a számtalan apró és nagy segítségért; Mint mindig: Kristine-nek, amiért lehetővé teszi az életet, valamint Geoffnek, Emnek, Charlie-nak és Inának, amiért értelmet adnak neki.  

Múltfigyelők

 
Voltak, akik a "pusztítás korának" hívták; mások próbálták pozitívabban szemlélni, s a Föld "újjáélesztéseként" vagy "újjáépítéseként", sőt "feltámadásaként" emlegették. Az elnevezések mindegyike megfelelt a valóságnak. Elkövettek valamit a múltban, amit most jóvátettek. Sok minden elpusztult, tönkrement vagy meghalt, ami most ismét életre kelt.  
Akkoriban az egész világon folyt a munka: tápanyagokat juttattak vissza a nagy esőerdők talajába, hogy a fák ismét magasra nőjenek. Megszüntették a legeltetést Afrika és Ázsia nagy sivatagainak peremén, hogy a sztyeppék, majd a szavannák lassan visszahódítsák korábbi területeiket, amelyeket a kő és a homok elvett tőlük. Bár a Föld körül keringő időjárásjelző állomások nem tudták megváltoztatni az éghajlatot, elég gyakran meg tudták keverni a szeleket ahhoz, hogy a Földön sehol se legyen szárazság vagy árvíz, és mindenhová jusson elég napfény. A nagy kiterjedésű rezervátumokban életben maradt állatok ismét megszokták, hogyan éljenek a vadonban. A világ minden országának ugyanannyi joga volt az élelemhez, így már senkinek sem kellett éhezéstől tartania. Minden gyermeket jó tanárok tanítottak, és mindenki megkapta az esélyt, hogy azzá váljon, amivé a tehetsége, a szenvedélye és a vágyai alapján válhatott. 
Boldog időszaknak kellett volna lennie, amelyben az emberiség olyan jövő felé halad, melyben a világ meggyógyul, és melyben kényelmes életet lehet élni a bűntudat nélkül, hogy ezt mások kárára teszik. És sokak -- talán a többség -- számára az is volt. Mások azonban nem tudták elfelejteni a múlt árnyait. Túl sok élőlény veszett ki, s ezeket már soha többé nem lehetett pótolni. Túl sok ember, túl sok nép feküdt a múlt talajába temetve. Egykor a világot hétmilliárd emberi lény népesítette be. Most ennek az egytizede gondozta a Föld kertjeit. A túlélők nem felejtették el könnyen a háborúk, a járványok, a szárazság, az árvíz és éhezés, a kétségbeesésbe torkolló elkeseredett harag évszázadát. Az élők minden lépése valakinek a sírján taposott, legalábbis így érezték. 
Ezért nem csak az erdőket és a réteket keltették új életre. Az emberek az eltűnt emlékeket és történeteket is megpróbálták visszahozni, és az egykor élt férfiak és nők szövevényes útjait is újrajárták, melyek egykor tündöklésük és hanyatlásuk korszakaihoz vezettek. Gépeket alkottak, amelyekkel a múltba láttak; eleinte csak a nagy, évszázadokon végigsöprő átalakulásokat, később pedig, ahogy a szerkezet finomodott, a holtak arcát és hangját is felidézhették velük. Tisztában voltak persze azzal, hogy mindezt nem tudják rögzíteni. Túl kevesen éltek ahhoz, hogy a holtak minden tettének tanúi lehessenek. Mégis: azáltal, hogy innen-onnan mintákat vettek, hogy addig vizsgáltak egy kérdést, míg választ nem találtak rá, és végigkövették egy nép sorsát, a Pastwatchnál dolgozó férfiak és nők történeteket mesélhettek a többieknek, igaz meséket, amelyek megmagyarázták, miért emelkedtek fel és buktak el nemzetek, miért irigykedtek, dühöngtek és szerettek az emberek, miért nevettek a napfényben, és remegtek az éj sötétjében a gyermekek. 
A Pastwatch oly sok elfeledett történetre emlékezett, annyi eltűnt vagy tönkrement műalkotásról készített másolatot, annyi szokást, divatot, viccet és játékot, olyan sok vallást és bölcseletet fedett fel, hogy néha már úgy tűnt, semmi szükség újakat kitalálni. Úgy tűnt, hogy az egész történelem hozzáférhető, a Pastwatch mégis épphogy csak súrolta a múlt felületét, és a legtöbb múltfigyelő arra számított, hogy a végtelennek tűnő jövőt a múlt kutatásával fogja tölteni

A kormányzó 


Csak egyszer történt meg Kolumbusszal, hogy minden reményét elvesztette az út sikerében: augusztus 23-án éjjel Las Palmas kikötőjében a Gran Canaria-szigeten. 
Évek hosszú küzdelme után a három karavella végre kifutott Pálos kikötőjéből, de szinte azonnal bajba is sodródtak. Miután annyi pap és nemes mosolygott rá Spanyolország és Portugália királyi udvaraiban, miközben megpróbálták őt tönkretenni, Kolumbusz nehezen tudta elhinni, hogy nem szabotázs történt, amikor a Pinta kormánylapátja meglazult és majdnem eltört. Elvégre Quinterót, a Pinta tulajdonosát annyira nyugtalanította, hogy kis hajója ilyen útra indul, hogy egyszerű matrózként maga is csatlakozott a legénységhez, csak hogy szemmel tarthassa a tulajdonát. És Pinzón elmondta neki négyszemközt, hogy vitorlabontáskor látott egy csoport embert a Pinta tatjánál. Pinzón a nyílt vízen maga javította meg a kormánylapátot, de az másnap ismét eltört. Pinzón dühöngött, de megesküdött Kolumbusznak, hogy a Pinta néhány napon belül csatlakozni fog hozzá Las Palmasban. 
Kolumbusz annyira bízott Pinzón képességeiben és az út melletti elkötelezettségében, hogy nem gondolt többet a Pintára. Elhajózott a Santa Mariával és a Nínóval Gomera szigetére, melynek Beatríz de Bobadilla volt a kormányzója. Kolumbusz már régóta várta ezt a találkozást, hiszen olyasvalakivel ünnepelhette meg a spanyol királyi udvar felett aratott diadalát, aki világosan értésére adta, hogy vágyik a sikerére. Dona Beatríz azonban távol volt. Kolumbusz várakozás közben napról napra két elviselhetetlen dolgot volt kénytelen kiállni. 
Először is udvariasan végig kellett hallgatnia Beatríz apró udvarának kicsinyes nemeseit, akik elképesztő hazugságokat hordtak össze arról, hogy bizonyos napokon tiszta időben Ferro szigetéről, a Kanári szigetek legnyugatibb tagjáról nézve egy kéklő sziget körvonalai tűnnek fel halványan a nyugati láthatáron -- mintha még nem tért volna vissza hajó oly messze nyugatról! Kolumbusz azonban már kitanulta, hogy a legotrombább hülyeségekre is mosolyogva tudjon rábólintani. Ezen adottság nélkül az ember nem maradhatott meg az udvarban, és Kolumbusz nemcsak Ferdinánd és Izabella állandóan költözködő udvarában edződött, de Portugál János helyhez kötött és mélységesen öntelt udvarában is. És miután évtizedekig várt a hajók, az emberek, a felszerelés, a készletek és elsősorban az utazás megtételére vonatkozó engedély elnyerésére, kibírt még néhány napot az ostoba nemesek társaságában. Jóllehet olykor fogait csikorgatva kellett erőt vennie magán, nehogy kimutassa, szerinte mily teljességgel hitványaknak tetszhetnek ez udvaroncok isten vagy bárki más szemében, amint az egyetlen értelmes cselekvést az életben az jelenti számukra, hogy Gomera kormányzójának udvarában várakozzanak, amikor úrnőjük még csak nincs is otthon. Beatríz kétségtelenül jól szórakozott rajtuk: már akkor is kíméletlen alapossággal mérte föl a lovagi rend tagjainak semmirekellőségét, amikor Kolumbusszal a Santa Fében tartózkodó udvar körében elbeszélgetett. Ahhoz sem fért kétség, hogy Beatríz egyfolytában gúnyos megjegyzésekkel piszkálta őket, ám azok még csak észre sem vették szavaiban az iróniát. 
Mindennél elviselhetetlenebb volt viszont a csend Las Palmasból. Azzal az utasítással hagyott ott embereket, hogy azonnal jelezzék, amint Pinzón befut a kikötőbe a Pintával. Üzenet azonban nem érkezett, és ahogy múltak a napok, az udvaroncok ostobasága lassan elviselhetetlenné vált, ezért végül Kolumbusz úgy döntött, hogy nem tűri tovább a tűrhetetlent. Hálás adióst mondott a gomerai nemeseknek, majd elhajózott Las Palmasba. Augusztus 23-án ért oda, de azt kellett látnia, hogy a Pinta még mindig nincs ott. 
Azonnal a legrosszabbra gondolt. A szabotőrök annyira eltökélték magukat az út meghiúsítására, hogy lázadás tört ki, vagy valahogyan meggyőzték Pinzónt, hogy forduljanak meg, és hajózzanak vissza Spanyolországba. Vagy elsodorták őket az atlanti áramlatok valami nevesincs helyre. Vagy kalózok fogságába kerültek. Netán portugálokéba, akik azt gondolhatták, hogy valami eszement spanyol vállalkozás részeként az ő felségterületükön, Afrika partjainál akarnak a tilosban vadászni. Vagy Pinzón, aki nyilvánvalóan azt gondolta magáról, hogy alkalmasabb az expedíció vezetésére, mint maga Kolumbusz -- bár ő sosem tudta volna elnyerni a királyi támogatást egy ilyen expedícióra, mivel a kellő műveltsége, modora és türelme is hiányzott hozzá --, talán ostobán arra gondolt, hogy előrehajózik, hogy Kolumbusz előtt érje el az Indiákat. 
Ezek mindegyike lehetséges volt, és mind egyre valószínűbbnek is tűnt. Azon az éjjelen Kolumbusz félrevonult a társaságtól, és térdre borult -- nem először fordult ez elő vele, először érzett viszont haragot a Mindenható iránt. 
-- Mindent megtettem, amit meghagytál nekem -- mondta. Igyekeztem és könyörögtem, és te szemernyi bátorítást sem adtál, még a legsötétebb időkben sem. A hitem mégsem fogyatkozott meg soha, s végre összeáll az expedíció, éppen ahogy kívántad. Elindultunk. A tervem jó volt. Az évszak is megfelelő. A legénység képzett, még ha jobb tengerészeknek is gondolják magukat a kapitányuknál. Most csak arra lenne szükségem, csupán arra az egyetlen dologra lenne szükségem, miután mindent elviseltem eddig, hogy legalább egyvalami rendbejöjjön.  
Túl merész volt-e, hogy ezt mondta az Úrnak? Meglehet. De Kolumbusz korábban is ütött már meg merész hangot hatalmasságokkal szemben, ezért a szavak könnyen áradtak szívéből ajkára. Isten lesújthatott volna rá ezért, ha akart volna -- Kolumbusz már évekkel ezelőtt Isten kezébe tette az életét, és mostanra megfáradt. 
 -- Túl sok volt ez neked, kegyelmes Úr? El kellett venned a harmadik hajómat? A legjobb tengerészemet? Meg kellett fosztanod még Dona Beatríz kedvességétől is? Nyilvánvaló, hogy nem élvezem kegyeidet, ó, Uram, ezért arra kérlek, hogy keress valaki mást. Sújts halálra, ha akarsz, az sem lehet rosszabb, mintha apránként megölnél, hiszen most úgy tűnik, ez a szándékod velem. Megmondom, mit teszek. Még egy napig a szolgálatodban maradok. Küldd el nekem a Pintáí, vagy mutasd meg, mi mást kívánsz tőlem, de szent és hatalmas nevedre esküszöm, hogy nem indulok ilyen útra háromnál kevesebb, jól felszerelt hajóval és teljes legénységgel. Megöregedtem a szolgálatodban, és ami a holnap estét illeti, azt tervezem, hogy visszavonulok, és olyan nyugdíjon élek, amit megfelelőnek tartasz számomra. -- Ezután keresztet vetett. -- Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen. 
E sértő és szentségtörő imát befejezve Kolumbusz nem tudott elaludni, így -- nem kevésbé dühösen, mint korábban -- kipattant az ágyból, és ismét letérdelt. 
-- Mindazonáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied mondta mérgesen. Ezután visszamászott az ágyába, és azonnal elaludt. 
Másnap reggel a Pinta bevánszorgott a kikötőbe. Kolumbusz ebből annak igazolását olvasta ki, hogy Isten még mindig az út sikerét kívánja. Rendben, gondolta Kolumbusz. Nem sújtottál halálra a tiszteletlenségemért, Uram; helyette ideküldted a Pintát. Ezért bebizonyítom neked, hogy még mindig hű szolgád vagyok. 
Tette mindezt úgy, hogy Las Palmas lakosságának a felét -- legalábbis annyinak tűnt -- az őrületbe kergette. A kikötőben rengeteg ács és dugarozó, kovács, varga és vitorlakészítő akadt, és úgy tűnt, valamennyiüket munkára fogták a Pintán. Pinzón dacosan mentegetőzött: közel két hétig sodródtak, míg végül nagyszerű tengerészeti képességeivel sikerült pontosan abba a kikötőbe hoznia a Pintát, ahova megígérte. Kolumbusz még mindig gyanakodott, de nem tatta ki. Bármi volt is az igazság, Pinzón végre itt volt, ahogy a Pinta is, kiegészítve egy meglehetősen mogorva Quinteróval. Kolumbusz azonban ennyivel megelégedett. 
És amíg a Las Palmas-i hajómunkások a rendelkezésére álltak, rávette Jüan Ninót, a Nina tulajdonosát, hogy háromszög alakú vitorláit cserélje ugyanolyan négyszögletűekre, amilyenek a másik két karavellán voltak, hogy mindhárom hajó ugyanúgy fogja be a szeleket, és -- ha Isten is úgy akarja -- együtt hajózzanak a nagy kínai kán udvarába. 
Egy hétbe telt csupán, és mindhárom hajó állapota jelentősen javult ahhoz képest, mint amilyenek akkor voltak, amikor elhagyták Pálost, s a legfontosabb felszereléseik ezúttal nem hibásodtak meg szerencsétlen módon. Ha korábban akadtak is szabotőrök, bizonyára kijózanodtak, azt látva, hogy mind Kolumbusz, mind pedig Pinzón eltökélte magát az út folytatására -- arról nem is beszélve, hogy ha most fullad kudarcba az expedíció, akkor lehet, hogy a Kanári szigeteken ragadnak, és alig marad reményük, hogy a közeljövőben visszatérjenek Pálosba. 
És Isten annyira kegyes választ adott Kolumbusz pimasz imájára, hogy amikor végül elhajózott Gomerára, hogy befejezze hajói készleteinek a feltöltését, a kormányzó zászlaja San Sebastian kastélyának csipkés oromzata felett lengedezett. 
Eddigi félelmei, hogy Beatríz Bobadilla talán már nem becsüli sokra, azon nyomban elpárologtak. Amikor Kolumbuszt bejelentették, a kormányzó azonnal elbocsátotta a nemeseket, akik olyan lekezelően bántak Kolumbusszal az előző héten. 
-- Cristobal, fivérem, barátom! -- kiáltotta. Kolumbusz kezet csókolt neki, s ő kivezette az udvarházból egy kertbe, ahol leültek egy fa árnyékában, és a férfi elmesélt neki mindent, ami azóta történt, hogy utoljára találkoztak Santa Fében. 
A nő elragadtatottan figyelt, okos kérdéseket tett fel, és nevetett, amikor szóba került a király alantas beavatkozása, amivel Kolumbuszt büntette, szinte rögtön a "capitulación" aláírása után. 
 -- Ahelyett hogy kifizetett volna három karavellát, előásott valami régi bűnt, amit Pálos városa követett el -- nyilván csempészést. 
-- Pálos legfontosabb iparága volt sok-sok éven át, ahogy hallottam -- mondta Beatríz. 
-- És büntetésképp azt kérte tőlük, hogy pontosan két karavellát fizessenek kártérítésként. 
-- Meglep, hogy nem fizettette ki velük mind a hármat -- mondta Beatríz. -- Drága jó Ferdinándunk kemény, mint a száraz kenyér. De sok pénze ment el a háborúra, és mégsem jutott csődbe. És most űzte ki a zsidókat, úgyhogy nem tud bárkitől kölcsönkérni. 
-- Az a vicc az egészben, hogy hét évvel ezelőtt Sidonia hercege saját pénzén vett volna nekem három karavellát Pálostól, ha a korona adott volna rá engedélyt. 
-- A drága jó Enrique -- mindig sokkal több pénze volt, mint a koronának, és egyszerűen nem érti, hogy mégsem lesz náluk nagyobb hatalma. 
-- Ezek után gondolhatja, mennyire örültek nekem Pálosban. S ráadásképp, csak hogy a másik orcámra is kapjak egyet, közzétett egy kiáltványt, hogy ha valaki az expedíciómhoz csatlakozik, az ellene folytatott összes polgári és bűnjogi eljárást felfüggesztik. 
-- Ó, nem. 
-- Ó, igen. Képzelheti, Pálos igazi tengerészeit ez hogyan érintette. Nem voltak hajlandók hajóra szállni egy rakás bűnözővel és adóssal, vagy azt kockáztatni, hogy az emberek azt higgyék, nekik is szükségük van ilyen kegyelemre. 
-- Őfelsége bizonyára úgy vélte, csak ilyen ösztönzéssel lehet rávenni az embereket, hogy társául szegődjenek ebben az őrült kalandban. 
-- Nos, igen, a "segítsége" miatt már az elején majdnem kudarcba fulladt az expedíció. 
-- Tehát: hány gonosztevő és nincstelen van a legénységben? 
-- Egy sem; legalábbis nem tudok róla, hogy lenne. Istennek hála Martin Pinzónért. 
-- Ó, igen, legendás ember. 
-- Hallott róla? 
-- Ami a tengerészekről tudható, az eljut a Kanári-szigetekre. A tenger mellett élünk. 
-- Ő megértette az utazás lényegét. És amint kiderült, hogy csatlakozik, egyre több lett a jelentkező. És az ő barátai voltak azok, akik végül kockára tették a karavelláikat az út érdekében. 
-- Nem ingyen, természetesen. 
-- Remélik, hogy meggazdagodnak, legalábbis saját mércéjük szerint. 
-- Ahogy maga is reméli, hogy meggazdagodik az öné szerint. 
-- Nem, úrnőm. Azt remélem, hogy meggazdagszom az ön mércéje szerint. 
A nő nevetett, és megérintette Kolumbusz karját. 
-- Cristobal, mennyire jó újra látnom magát! Mennyire boldog vagyok, hogy Isten magát választotta, hogy a bajnoka legyen ebben az Óceán-tenger és a spanyol udvar elleni háborúban! 
A megjegyzése könnyed volt, de elég kényes dologra tapintott: ő volt az egyetlen, aki tudta, hogy Isten parancsára fogott bele ebbe az utazásba. A salamancai papok bolondnak gondolták, de ha csak egy szót is szólt volna arról, hogy szerinte Isten beszélt hozzá, eretneknek bélyegezték volna, és az nem csupán Kolumbusz Indiába tervezett expedíciójának jelentette volna a végét. Beatríznak sem akarta elmondani; senkinek sem akarta elmondani, még a bátyjának, Bartolomeónak sem mondta el, a feleségének, Felipának sem, mielőtt meghalt, és Perez atyának sem La Rábidában. És mégis, csupán egy órát töltött Dona Beatríz társaságában, mielőtt elmondta neki. Természetesen nem az egészet. Csak annyit árult el, hogy Isten kiválasztotta, és megparancsolta neki, hogy tegye meg ezt az utat. 
Miért mondta el neki? Talán mert belül tudta, hogy az életét is rábízhatja. Vagy talán mert a nő oly átható értelemmel nézett rá, hogy felfogta: semmi más nem győzi meg, csak az igazság. Azonban még így sem mondta el a felét sem, mert Beatríz is őrültnek hitte volna. 
Márpedig nem hitte őrültnek, vagy ha mégis, akkor bizonyára különleges szerelmet érzett az őrültek iránt. Olyan szerelmet, amely még most is tartott, jobban, mint ahogy Kolumbusz remélni merte. 
-- Maradjon velem éjszakára, Cristobal -- mondta. 
-- Úrnőm -- válaszolta, mert nem volt benne biztos, hogy jól hallotta. 
-- Córdobában egy Beatríz nevű utcanővel élt, akinek gyermeke is született magától. Nem tehet úgy, mintha szerzetesi életet élne. 
-- Úgy látom, az a végzetem, hogy Beatríz nevű hölgyek igézzenek meg. És egyikük sem volt -- a legmerészebb képzelet szerint sem -- utcanő. 
Beatríz úrnő könnyedén felnevetett. 
-- Egyszerre sikerült bókolnia a régi szerelmének és annak, aki az új lesz. Nem csoda, hogy papok és a tudósok közt is fel tudta küzdeni magát. Kétségkívül Izabella királynő is beleszeretett a vörös hajába és a szemében égő tűzbe, akárcsak én. 
-- Attól félek, több ősz hajszálam van már, mint vörös. 
-- Nem, alig van -- felelte. 
-- Úrnőm -- mondta Kolumbusz --, a maga barátságáért imádkoztam, amikor Gomerára jöttem. Nem is mertem többről álmodni.  
-- Most hosszú és választékosán csavaros beszédbe kezd, amelyben végül visszautasítja világi meghívásomat? 
-- Nem, Dona Beatríz, nem utasítom vissza, de talán elhalaszthatnánk? 
A nő előrehajolt, és megérintette Kolumbusz arcát. 
-- Maga nem túl jóképű férfi, tudja, Cristobal. 
-- Magam sem vélem másképp -- válaszolta a férfi. 
-- És az ember mégsem tudja levenni a szemét magáról. És azt sem tudja megállni, hogy folyvást magára gondoljon akkor is, miután elment. Özvegy vagyok, akárcsak maga. Isten úgy látta jónak, ha megszabadítja a házastársakat a világ gyötrelmeitől. Muszáj, hogy minket is kielégítetlen vágyak gyötörjenek? 
-- Úrnőm, szájukra vennének, ha itt maradnék éjszakára. 
-- Ó, ez minden? Akkor távozzon éjfél előtt. Majd leengedem a mellvédről egy selyemkötélen. 
-- Isten megválaszolta az imáimat -- mondta neki Kolumbusz. 
-- Úgy is kellett tennie, mivel maga az ő küldetését teljesíti. 
-- Nem merek most bűnbe esni, és kegyvesztetté válni. 
-- Tudtam már Santa Fében is, hogy ott kellett volna elcsábítanom magát. 
-- Úrnőm, ha sikerrel térek vissza erről a nagy vállalkozásról, nem leszek többé közember, akit csak az köt a nemességhez, hogy beházasodott egy nem túl előkelő madeirái családba. Alkirály leszek. Az Óceán-tenger admirálisa -- vigyorgott. -- Látja, megfogadtam a tanácsát, és előre írásba foglaltattam mindent. 
-- Nos, ha valóban alkirály lesz, kétlem, hogy csak egy pillantást is vesztegetne egy távoli sziget egyszerű kormányzójára. 
-- Ó, dehogynem, úrnőm! Az Óceán-tenger admirálisa leszek, és széttekintek birodalmamon... 
-- Mint Poszeidón, uralkodója minden partnak, melyet megérintenek a tenger hullámai... 
-- Nem találok majd értékesebb koronát Gomera szigeténél, vagy pompásabb ékkövet a koronában a szép Beatríznél. 
-- Túl sokáig tartózkodott az udvarnál. Úgy bókol, mintha begyakorolta volna. 
-- Természetesen gyakoroltam, újra és újra, egész héten, amíg gyötrelmek között arra vártam, hogy visszatérjen. 
-- Úgy érti, arra várt, hogy visszatérjen a Pinta. 
- Mindketten késtek. Azonban az ön kormánylapátja sértetlen maradt. 
A nő elvörösödött, majd elnevette magát. 
-- Panaszkodott, hogy túl választékosak a bókjaim. Gondoltam, talán egy kocsmai bókot értékelne. 
-- Ez az volt? Az utcanők ingyen alszanak azokkal a férfiakkal, akik ilyen szépeket mondanak nekik? 
-- Az utcanők nem, úrnőm. Ez a fajta költészet nem azoknak való, akiket csupán pénzért lehet megkapni. 
-- Költészet? 
-- Te vagy az én karavellám, széltől dagadó vitorlákkal... 
-- Vigyázzon a hajózás köréből vett hasonlataival, barátom! 
-- ... széltől dagadó vitorlákkal, és ajkad élénkvörös zászlai táncolnak, ahogy beszélsz. 
-- Ez nagyon megy magának. Vagy talán nem menet közben találja ki? 
-- Közben találom ki az egészet. Ah, leheleted az áldott szél, melyért a hajósok imádkoznak, és kormánylapátod látványától ez a szegény matróz teli árbocos lesz... 
A nő arcul ütötte, de nem úgy, hogy fájjon. 
-- Ezt úgy tekintem, hogy a költészetemmel kudarcot vallottam. 
-- Csókoljon meg, Cristobal! Hiszek a küldetésében, de ha sosem tér vissza, azt akarom, hogy legalább a csókjára emlékezhessek. Így hát Kolumbusz megcsókolta egyszer, majd még egyszer. Ám aztán búcsút vett tőle, és visszatért, hogy befejezze az út előkészületeit. Most isteni rendeltetésű munka várt rá; majd ha bevégezte, akkor eljön az ideje begyűjteni a világi jutalmakat. Habár mondaná bárki is, hogy Beatríz végül is nem a menny jutalma? Elvégre Isten tette özveggyé, és talán Isten szerettette meg vele -- dacára minden esélytelenségnek -- egy genovai takács fiát. 
Látta őt, vagy azt gondolta, hogy őt látja -- és ki más lehetett volna? --, miközben a karavellák végül útnak indultak: egy skarlátvörös kendővel integetett, ami olyan volt, mint egy zászló a kastély mellvédjén. Kolumbusz köszöntésképpen felemelte a kezét, majd nyugatnak fordította arcát. Nem néz többé keletre, Európa felé, az otthona felé, amíg el nem érte azt, amiért Isten küldte. Az utolsó akadályon most már biztosan túl voltak. Tíz nap hajózás, és partra lép Kathajban vagy Indiában, a Fűszer-szigeteken vagy Zipangun. Most már semmi sem állíthatta meg, mert Isten vele volt, mint ahogy vele volt végig attól a tengerparti naptól kezdve, amikor megjelent előtte, és azt mondta, hogy felejtse el a keresztes háborúról szőtt álmait. "Nagyobb munkám van számodra" -- ezt mondta akkor Isten, és most Kolumbusz közel volt ennek a munkának a betetőzéséhez. Úgy töltötte el, mint a bor, úgy töltötte el, mint a fény, úgy töltötte el, mint a szél a feje fölötti vitorlákat. 
 
Rabszolgák 


Habár Tagiri nem utazott el a múltba, mégis ő volt az, aki miatt Kolumbusz Kristóf Hispaniola szigetén maradt, ezzel örökre megváltoztatva a történelem képét. Bár hét évszázaddal Kolumbusz utazása után született, és soha nem hagyta el Afrikát, a szülőkontinensét, talált módot arra, hogy meghiúsítsa Amerika európaiak általi meghódítását. Nem rossz szándékkal tette. Egyesek szerint ez annyit jelentett, mintha megszüntetett volna egy fájdalmas sérvet egy agykárosult gyermek szervezetében: a végén a gyermek még mindig erősen fogyatékos marad, de már nem fog annyit szenvedni. Tagiri azonban ezt másképp látta. 
-- A történelem nem csupán előjáték -- mondta egyszer. -- Nem tekinthetjük helyénvalónak a múltbéli emberek szenvedését, csak mert minden egész jól végződött addigra, amikorra mi megszülettünk. Az ő szenvedésük ugyanúgy számít, mint a mi békénk és boldogságunk. Kinézünk aranyból készült ablakainkon, és sajnálkozunk a vért és acélpengéket, a járványokat és éhezést bemutató jeleneteken, amelyek körülöttünk játszódnak. Amíg azt hittük, hogy nem tudunk visszamenni az időben, és semmin sem tudunk változtatni, ami megtörtént, addig elég volt egy könnyet hullatni értük, és élhettünk boldogan tovább. De ha tudjuk, hogy hatalmunkban áll segíteni nekik, és mégis elfordulunk, hagyjuk tovább szenvedni őket, úgy nem aranykor az, melyben élünk, és megmérgezzük saját boldogságunkat. A jó emberek nem hagyják, hogy mások feleslegesen szenvedjenek. 
Amit kért, nem volt egyszerű, de voltak, akik egyetértettek vele. Nem mindenki, de végül elegen. 
Sem a származásából, sem a neveltetéséből, sem pedig a tanulmányaiból nem lehetett előre sejteni, hogy egy nap egy világ elpusztításával egy másikat fog létrehozni. Mint a legtöbb fiatal, aki csatlakozott a Pastwatchhoz, Tagiri is arra használta először a Tempoview gépet, hogy végigkövesse a családja történetét generációról generációra, időben visszafelé. Bizonyos mértékig tudatában volt annak, hogy mint újoncot, megfigyelés alatt fogják tartani az első évben. De hát nem azt mondták, hogy miközben megtanulja kezelni és finomhangolni a gépet ("ez művészet, nem tudomány"), azt kutathat, amit csak akar? Amúgy az sem zavarta volna, ha megtudja, hogy a felettesei tudálékosan bólogattak, amikor kiderült, hogy az anyai ágú leszármazását egy, a Köss folyó partján álló, Dongotona faluig követte vissza. Habár faji szempontból ugyanannyira kevert volt, mint akkoriban bárki más a világon, leszármazásának azt az ágát választotta, amely a legfontosabb volt számára, és amelyről úgy érezte, hogy az áll hozzá a legközelebb. Dongotona volt a neve a törzsének és a hegyvidéknek, ahol a törzs élt, ősanyáinak hajdani lakhelye pedig Ikoto faluja volt. 
Nehéz volt megtanulni a Tempoview használatát. Bár a gépnek rendkívül jó számítógépes vezérlése volt, amelynek a segítségével perceken belül megtalálta a pontos helyet és időt, amit a kezelő keresett, még nem volt olyan számítógép, ami felül tudott volna kerekedni a múltfigyelők által "fontossági problémának" hívott nehézségen. Tagiri mindig kiválasztott egy megfigyelési pontot a faluban -- a házak között kanyargó fő ösvény közelében --, majd megadott egy időtartamot, például egy hetet. Ezután a számítógép arra járó embereket keresett az adott pont hatótávolságán belül, és valamennyi ilyen eseményt rögzítette. 
Mindehhez csupán néhány percre volt szükség -- és óriási mennyiségű elektromosságra, de a huszonharmadik század hajnalán olcsó volt a napenergia. Tagiri első hetei arra mentek rá, hogy kiválogatta a semmitmondó beszélgetéseket és a jelentéktelen eseményeket. 
Nem mintha semmitmondónak és jelentéktelennek tűntek volna eleinte. Amikor elkezdte a múltfigyelést, Tagiri bármilyen beszélgetést lenyűgözve hallgatott végig. Ezek igazi emberek voltak, a saját múltjából! Néhányan közülük az ősei kellett hogy legyenek, és előbb-utóbb rájön, hogy kik azok. Addig is mindnyájukat szerette: a flörtölgető lányokat, a panaszkodó öregeket, a durva gyerekekre förmedő, fáradt asszonyokat, és ó, azokat a gyerekeket! Azokat a gombás fertőzéstől szenvedő, éhes, életerős gyerekeket, akik túl fiatalok voltak, hogy tudják, hogy szegények, és túl szegények voltak, hogy tudják, hogy a világon nem mindenki kelt fel éhesen reggel, és feküdt le éhesen este. Olyan élettel telik, olyan élénkek voltak! 
Azonban néhány hét után Tagiri belefutott a "fontossági problémába". Miután megfigyelt néhány tucat flörtölő lányt, már tudta, hogy az összes lány Ikotóban nagyjából ugyanúgy flörtöl. Miután megfigyelt néhány tucat incselkedést, csúfolódást, veszekedést és kedveskedést a gyerekek között, rájött, hogy már nagyjából mindenfajta incselkedést, csúfolódást, veszekedést és kedveskedést látott, amit valaha is láthat. Még nem találtak olyan módszert, amellyel a Tempoview-k számítógépei felismerhették volna a szokatlan, kiszámíthatatlan emberi viselkedést. Arra is elég nehéz volt őket betanítani, hogy mindenekelőtt az emberi mozgást ismerjék fel; a korai időszakban a múltfigyelőknek kismadarak vég nélküli leszállásain és csipkedésein, gyíkok és egerek végeláthatatlan futkosásán kellett átvergődniük, hogy néhány emberi érintkezést is láthassanak. 
Tagiri talált egy megoldást -- nem azt, amelyet a többség használt, de a felügyelői nem lepődtek meg, hogy ő is egyike lett azoknak, akik ezt az utat választották. Amíg a legtöbb múltfigyelő statisztikai módszerekkel dolgozott, különböző viselkedési formákat tartott számon, majd kulturális mintákról írt tanulmányokat, addig Tagiri épp az ellenkező utat választotta: egy ember életét követte az elejétől a végéig. Nem mintákat keresett. Történeteket keresett. Ah, mondták a felügyelői. Életrajzíró lesz belőle; életeket, nem kultúrákat fog nekünk találni. 
Aztán a kutatása olyan fordulatot vett, amilyet a felettesei csak ritkán láttak korábban. Tagiri már hét generációt végigkövetett az édesanyja családjában, amikor elhagyta az életrajzi megközelítést, és ahelyett, hogy egy embert a születésétől a haláláig követett volna, elkezdett nőket követni visszafelé, a haláltól a születésig. 
Tagiri ezt egy Amami nevű, idős asszonnyal kezdte: úgy állította be a Tempoview-t, hogy mindig megfigyelési pontot váltson, így követve Amamit időben visszafelé. Ez annyit jelentett, hogy -- azon esetek kivételével, amikor nem követte ezt a programot -- Tagiri nem értette az asszony beszélgetéseit. Ahelyett, hogy az ok és az okozat a szokásos lineáris formában bontakozott volna ki, Tagiri mindig a hatást látta először, és csak később fedezte fel az okot. Idős korában Amami erősen sántított. Tagiri ennek okát hetekkel az után találta meg, hogy elkezdte őt visszafelé követni az időben: azt látta, hogy a sokkal fiatalabb Amami véresen fekszik az ágyán (egy gyékényszőnyegen), azután hátrafelé mozogva elvonszolja magát az ágytól, felegyenesedik, és a férje előtt áll, aki mintha újra és újra gyorsan elrántaná a pálcáját Amami testétől. 
És hogy miért verte meg a férje? Néhány percnyi keresés az időben visszafelé, és megkerült a válasz: Amamit megerőszakolta két lotuko törzsbeli, erős férfi a közeli faluból, amikor vízért ment. Amami férje azonban nem tudta elfogadni, hogy erőszak történt, mert ez azt jelentette volna, hogy nem képes megvédeni a feleségét, és bosszút kellett volna állnia, ami viszont veszélyeztette volna a Köss völgyében élő dongotonák és lotukók közötti törékeny békét. Ezért a törzse és az önérzete érdekében hazugságnak bélyegezte a síró felesége által elmesélt történetet, és olybá vette, hogy Amami maga ajánlkozott fel azoknak a férfiaknak. Megverte, hogy a nő odaadja neki a pénzt, amit keresett, bár Tagiri számára világos volt, hogy tudja: nincs semmiféle pénz, szeretett felesége nem bocsátotta áruba a testét, ő pedig igazságtalan vele. Nyilvánvaló bűntudata miatt azonban még durvább lett. Brutálisabb volt, mint bármelyik férfi a faluban, akiket Tagiri látott eddig -- feleslegesen verte a feleségét még jóval az után is, hogy Amami sikoltozott és könyörgött, és bevallott minden bűnt, amit valaha is elkövettek a világon. A verést túlzásba vitte, de nem azért, mert igazságosnak vélte, hanem hogy meggyőzze a szomszédokat, hogy szerinte a felesége megérdemli. Túlzásba vitte, és aztán néznie kellett, ahogy Amami egész hátralévő életében sántít. 
Ha valaha is bocsánatot kért, vagy akár csak megpróbálta, azt Tagiri nem vette észre. Azt tette, amit szerinte egy férfinak tennie kellett, hogy megőrizze a becsületét Ikotóban. Miért sajnálta volna hát? Lehet, hogy Amami sántít, de tiszteletre méltó férje van, akinek a becsületén nem esett csorba. Az nem számít, hogy még a halála előtti héten is a nyomában jártak a falubéli kisgyerekek, és olyan szavakkal gúnyolták, amiket a néhány évvel idősebb, korábban ugyanezzel szórakozó gyerekektől tanultak: "lotuko-szajha!" 
Minél jobban törődött Tagiri Ikoto embereivel, és minél jobban együtt érzett velük, annál inkább a visszafelé haladó időben kezdett élni. Amikor mások tetteit nézte, akár a Tempoview-ban, akár azon kívül, nem a tettek következményét, hanem a tettek okát kereste. Számára a világ nem potenciális jövő volt, amely arra vár, hogy ő manipulálja, hanem megmásíthatatlan következmények halmaza, és csak annyit tehetett, hogy megtalálja a megmásíthatatlan okokat, melyek a jelen pillanathoz vezettek. 
A felettesei nagy kíváncsisággal vették ezt tudomásul, mert azok az újoncok, akik eddig időben visszafelé kísérletezgettek, általában elég korán fel is adták, mert hamar belezavarodtak. Tagiri azonban nem hagyta abba. Csak ment vissza és vissza és vissza az időben, idős nőket az anyaméhig követve, majd az anyáikat is követte, megállás nélkül, mindennek megtalálva az okát. Így történt, hogy tanuló időszakát meghosszabbították, amely így jóval tovább tartott annál a néhány bizonytalan hónapnál, amíg kitapasztalta a Tempoview használatát, és túljutott a fontossági problémán. Ahelyett hogy beosztották volna valamelyik éppen zajló kutatásba, megengedték, hogy továbbra is a saját múltját kutassa. Ez azért is volt praktikus döntés, mert történetkereső, s nem pedig mintakereső lévén, Tagiri egyik, épp folyamatban lévő kutatásba sem illett volna bele. A történetkeresőknek általában megengedték, hogy kedvük szerint járjanak el. Tagirit azonban nem csupán szokatlanná, de különlegessé is tette, hogy nem adta fel az időben visszafelé figyelést. A felettesei kíváncsian várták, hova vezet kutatása, és hogy fogja mindezt megírni. 
Ők mások voltak, mint Tagiri. Tagiri nem azért figyelte volna magát, hogy rájöjjön, hová vezet majd ez a különös kutatás, hanem hogy rájöjjön, honnan ered. 
Ha rákérdeztek volna, rövid gondolkodás után azt mondta volna, hogy azért tesz így, mert mindig is rendkívül öntudatos volt. Mert elváltak a szüleim, mondta volna Tagiri. Egész életében tökéletesen boldognak látta őket, aztán tizennégy éves korában megtudta, hogy elválnak, és hirtelen egész idilli gyermekkoráról kiderült, hogy hazugság volt, mert szülei mindvégig egy gonosz és szörnyű küzdelmet vívtak, hogy eldöntsék, ki az úr a háznál. Tagiri ebből semmit sem látott, mert a szülei még egymás előtt, sőt saját maguk előtt is titkolták ezt a halálos vetélkedést, de amikor Tagiri édesapját kinevezték a Szudán Újjáépítése igazgatójának, és így két szinttel magasabbra jutott Tagiri édesanyjánál, aki ugyanennél a szervezetnél állt alkalmazásban, a gyűlölet, melyet a másik által elért eredmények iránt éreztek, végül kendőzetlenül és brutálisan tört felszínre. 
Tagirinek csak ekkor jutottak eszébe azok a rejtélyes beszélgetések a reggelinél vagy a vacsoránál, amikor a szülei gratuláltak egymásnak ilyen-olyan sikereikhez. Most, hogy már nem volt olyan naiv, Tagiri fel tudta idézni szavaikat, és rájött, hogy szülei mindig durván megsebezték egymás önérzetét, így történt, hogy gyermekkora delén hirtelen újraélte egész addigi életét, de most visszafelé, a következmények ismeretében, mindig csak visszafelé haladva, feltárva mindennek a valódi okát. Így látta azóta az életet -- már jóval azelőtt is, hogy az etnológia és az ősi nyelvek egyetemi tanulmányozása során szerzett ismereteit a Pastwatchhoz való csatlakozásra használta volna fel. 
Nem kérdezték tőle, hogy miért időben visszafelé szemléli a dolgokat, ő pedig nem mondta el senkinek. Bár kissé kényelmetlenül érezte magát, amiért egyik kutatásba sem osztották be, Tagiri örült is, mert élete legnagyszerűbb játékát játszotta, rejtélyt rejtély után fejtve meg. Hiszen nem az történt, hogy Amami lánya későn ment férjhez? Az ő lánya pedig nem túl fiatalon ment hozzá egy olyan férfihez, aki sokkal akaratosabb és önzőbb volt, mint anyja kedves, de megalkuvó férje? Minden generáció elutasította az eggyel korábbi generáció döntéseit, mert soha nem értették meg az édesanyák élete hátterében meghúzódó indítékokat. Boldogság ebben a generációban, szenvedés a következőben, de mind visszavezethető egy már boldogtalan asszony meggyalázására és igazságtalan megverésére. Tagiri hallotta az összes visszhangot, mielőtt végül megtalálta a csengőszót; érezte az összes hullámot, mielőtt végre eljutott a medencébe eső kőhöz. Pontosan úgy, ahogy a saját gyermekkorában. 
Minden jel arra mutatott, hogy furcsa és érdekes karrier vár rá, személyi aktáját pedig a ritka ezüstmatricával látták el, amely azt az üzenetet hordozta az őt estlegesen áthelyezni jogosult személy számára, hogy jobb, ha hagyják: folytassa, amit éppen csinál. Időközben pedig, anélkül hogy tudomást szerezne róla, valaki állandóan megfigyelés alatt fogja tartani, és nyomon követi minden munkáját, így ha mégsem publikálna semmit (mert ez is megesik olykor az ilyen furcsa kutatókkal), akkor a halála után kiadnak egy beszámolót a munkásságáról, bármilyen értéket is képviseljen az majd akkor. Rajta kívül csak öt embernek volt ezüstmatrica az aktáján, amikor Tagiri megkapta a sajátját. És Tagiri volt a legfurcsább valamennyiük közül. 
Élete így folyhatott volna tovább, mert saját magán kívül semmi sem zavarhatta útján, melyen járt. Egyéni kutatómunkájának második évében azonban egy olyan eseményre akadt Ikoto falujában, amely eltérítette addigi útjáról, és egy másikra vezette, olyan következményekkel, amelyek később megváltoztatták a világot. Egy Diko nevű nő életét követte nyomon. Diko közelebb került Tagiri szívéhez, mint bármely más nő, akit addig tanulmányozott, mert már a halála napjától kezdődően olyan szomorúság lengte körül, ami megéreztette Tagirivel, hogy valamely tragédia szereplője lehet. A körülötte élők is érezték ezt -- nagy tisztelettel bántak vele, és gyakran kérték ki a tanácsát, még a férfiak is, pedig nem tartozott a jósnők közé, és nem végzett több vallásos szertartást, mint bármely másik dongotona. 
A szomorúság megmaradt, ahogy peregtek visszafelé az évek, s ahogy elérték a kort, melyben ifjú feleség volt, valami más lett belőle: félelem, düh, még sírás is. Közel vagyok, gondolta Tagiri. Meg fogom találni a fájdalmat, amiben a szomorúsága gyökerezik. Itt is a férj követett el valamit? Nem tűnt valószínűnek, hiszen Amami férjével ellentétben Dikóé szelíd és kedves ember volt, aki örült, hogy feleségét tisztelik a faluban, és úgy tűnt, nem vágyik különleges megbecsülésre. Nem volt öntelt vagy durva ember. És amikor kettesben maradtak, úgy tűnt, hogy őszintén szeretik egymást; bármi is okozta Diko szomorúságát, a férje vigaszt nyújtott neki. 
Aztán Diko félelmének és dühének a helyén csak félelem maradt, és az egész falu felbolydult, egy elveszett dolgot kerestek, átkutatva bozótot, erdőt és folyópartot. Vagy inkább egy elveszett embert, mert a dongotonáknak nem volt olyan tulajdonuk, aminek az elvesztése megért volna egy ilyen alapos kutatást -- csupán az embereknek volt ekkora értékük, mert ők pótolhatatlanok. 
Aztán a kutatásnak hirtelen vége szakadt, és Tagiri meglátta azt a Dikót, aki egész életében lehetett volna: mosolygott, nevetett, énekelt, az arca örömtől sugárzott, amiért az istenek ilyen élettel ajándékozták meg. Mert Diko házában Tagiri most először látta meg azt, akinek az elvesztése olyan mély szomorúságot okozott Dikónak egész életében: egy okos, élénk, boldog, nyolcéves kisfiút. Diko Achónak szólította, és állandóan beszélt hozzá, mert ő volt a társa a munkában és a játékban is. Tagiri már sok jó és rossz anyát látott, miközben generációkat tanulmányozott át, de még soha nem látta, hogy egy anya ilyen örömet leljen a fiában, vagy egy fiú az anyjában. A fiú az apját is szerette, és tanulgatta tőle a férfias viselkedést, de Diko férje szűkszavúbb volt feleségénél és elsőszülött fiánál, ezért inkább csak nézte és hallgatta őket boldogan, és csak ritkán szállt be évődéseikbe. 
Talán, mert Tagiri annyira izgatottan várt oly sok héten át, hogy megtalálja Diko szomorúságának az okát, vagy talán mert annyira megszerette Dikót hosszú közös útjuk során, mindenesetre nem tudta azt tenni, amit eddig, és egyszerűen folytatni a visszafelé keresést, amíg Acho előbújik Diko méhéből, majd amíg meglátja Diko gyermekkori otthonát és végül a születését. Acho eltűnésének túl sok utóhatása volt -- és nem csupán az anyja életében, hanem rajta keresztül a falu minden lakójának életében -- ahhoz, hogy Tagiri megfejtetlenül hagyja eltűnésének rejtélyét. Diko soha nem tudta meg, hogy mi történt a fiúval, de Tagirinek megvoltak az eszközei arra, hogy kiderítse. Ráadásul az, hogy az időben irányt váltva most egy darabig előrefelé kutat egy fiú után, s nem pedig egy nő után, még része a visszafelé történő kutatásának. Hiszen ki fogja deríteni, miért tűnt el Acho, és mi okozta Diko végtelen bánatát. 
Akkoriban éltek vízilovak a Köss vizében, bár ilyen messzire ritkán jöttek fel a folyón, és Tagiri rettegett tőle, hogy a falubelieknek lesz igazuk: szegény Achót összetört tagokkal és vízbe fúlva kell viszontlátnia egy mogorva víziló állkapcsai között. 
De mégsem víziló volt. Egy férfi volt az. 
Egy idegen férfi, aki olyan nyelven beszélt, amihez hasonlót Acho még soha nem hallott -- de Tagiri azonnal felismerte, hogy arabul beszél. A férfi világos bőre és szakálla, ruhái és turbánja mind nagyon érdekesnek tűntek a majdnem meztelen Acho számára, aki eddig csak sötétbarna bőrű embereket látott, kivéve amikor egy csapat kékesfekete vadászó dinka haladt felfelé a folyón. Hogyan létezhet ilyen teremtmény? Acho más volt, mint a többi gyerek, aki megfordul és elrohan, ezért amikor a férfi mosolyogva mondott valami érthetetlen zagyvaságot (Tagiri tudta, mit mondott: "Gyere ide, kisfiú, nem foglak bántani!"), Acho ott maradt, és még mosolygott is. 
Ekkor a férfi lesújtott a botjával, és Acho eszméletlenül zuhant a földre. Egy pillanatig a férfi aggódni látszott, hogy esetleg megölte a fiút, de megnyugodott, amikor látta, hogy Acho még lélegzik. Ezután az arab magzati pózba göngyölte a fiút, és kis testét egy zsákba gyömöszölte, azt a hátára vette, és addig vitte lefelé a folyó mentén, amíg találkozott két társával, akiknél szintén teli zsákok voltak. 
Rabszolga-kereskedő -- Tagiri azonnal rájött. Eddig azt hitte, hogy soha nem jöttek ilyen messzire. Általában dinkáktól vették a rabszolgáikat lent, a Fehér-Nílusnál, a dinka rabszolga-kereskedők pedig okosabbak voltak annál, mint hogy ilyen kis csoportokban jöjjenek fel a hegyekbe. Az ő módszerük abból állt, hogy letámadtak egy falut, megölték a férfiakat, elvitték a gyerekeket és a csinos nőket, hogy eladják őket, és csak az idős asszonyokat hagyták meg. A muzulmán rabszolga-kereskedők pedig inkább megvették a rabszolgákat, nem pedig elrabolták őket. Ezek a férfiak azonban nem a szokásos módszerrel dolgoztak. A régi piaci társadalmakban, amelyek majdnem tönkretették a világot -- gondolta Tagiri --, ezeket az embereket találékony, újító szellemű vállalkozóknak tekintették volna, akik megpróbálnak egy kicsivel több haszonra szert tenni azáltal, hogy kiiktatják a sorból a dinkákat. 
Tagiri hiába próbálta folytatni a visszafelé történő kutatást, visszatérve Acho anyjának életéhez, rájött, hogy erre képtelen, így nem a korábbi program folytatására szolgáló parancsot adta ki, inkább újmegfigyelési pontok keresésére állította be a számítógépet, hogy követni tudja Acho útját. Időben előre haladt, már nem az okokra volt kíváncsi, hanem arra, hogy hová vezetett mindez: mi történt ezzel az okos és csodálatos kisfiúval, akit Diko szeretett. 
Először is az történt, hogy kis híján kiszabadították -- és majdnem megölték. A rabszolga-kereskedők elég ostobamód rabszolgáikat a folyón felfelé utazva ejtették, így útjuk hazafelé azon falvak mellett vezetett el, ahonnan a gyerekeket rabolták. Egy falunál, amely jóval lejjebb esett a folyón, néhány lotuko férfi teljes harci díszben megtámadta őket. A másik két arabot megölték, és mivel az ő zsákjaikban találták meg azokat a gyermekeket, melyeket a lotukóktól raboltak el, az Achót cipelő rabszolga-kereskedőt futni hagyták. 
A rabszolga-kereskedő végül visszatalált abba a faluba, ahol két fekete rabszolgája tevékkel várt rá. Miután a zsákot, benne Achóval, felszíjazták egy teve hátára, a rabszolgagyűjtő csapat megmaradt tagjai azonnal útra keltek. Tagiri felháborodva látta, hogy a férfi még csak ki sem nyitotta a zsákot, hogy megnézze, életben maradt-e a fiú. Így folytatták útjukat lefelé a Níluson, egészen a kartúmi rabszolgapiacig. A kereskedő naponta csupán egyszer nyitotta ki a zsákot, hogy egy kis vizet fröcsköljön a fiú szájába. A maradék időben a fiú sötétben, magzati pózba zsugorodva utazott. Bátran tűrt, egyszer sem sírta el magát, és miután a kereskedő néhányszor durván rávágott a zsákra, Acho a könyörgést is abbahagyta. Csendben tűrt, csak szemei fénylettek félelmében. Ekkorra már bűzlött a zsák a vizelettől, és mivel Achónak -- mint minden ikotói gyermeknek a vérhastól hasmenése volt, a zsák az ürülékétől is mocskos volt. A sivatagban persze könnyen megszáradt, és mert Acho enni nem kapott, legalább ürülék nem szennyezte tovább a zsákot. Arról persze szó sem lehetett, hogy a férfi kiengedje Achót a zsákból, hogy az könnyítsen magán, hiszen elfuthatott volna, márpedig a rabszolgakereskedő eltökélte, hogy legalább egy kevés haszonnal tér vissza egy olyan útról, amely két társa életébe került. 
Érthető, hogy Kartúmban Acho egy egész napig nem tudott járni. A sűrű ütlegeléstől és egy adag cirokkásától azonban hamarosan lábra állt, és egy-két napon belül olyan áron vette meg egy nagykereskedő, ami Acho elrablóját kartúmi viszonylatban egy időre gazdaggá tette. 
Tagiri követte Achót a Níluson, csónakon és tevén, amíg végül eladták Kairóban. Minthogy többet táplálkozott és tisztálkodott is, külseje pedig egzotikusnak tűnt a nyüzsgő arab-afrikai városban, amely akkoriban az iszlám világ kulturális központja volt, kitűnő áron kelt el, és egy gazdag kereskedő házába került. Acho gyorsan megtanult arabul, gazdája pedig felfigyelt jó képességeire, és gondoskodott taníttatásáról. Acho végül a ház mindenese lett: ő felügyelt mindenre, amíg gazdája távol volt. A gazda halálával legidősebb fia örökölte mindenét, így Achót is, és még inkább támaszkodott rá, míg végül gyakorlatilag Acho vezette az egész üzletet, méghozzá nagyon nyereségesen; új piacokat szerzett, új árucikkeket vont be, míg végül a család Kairó egyik legjelentősebb vagyonára tett szert. Amikor pedig Acho meghalt, a család őszintén meggyászolta, és rabszolga létére tisztességesen eltemették. 
Tagiri azonban nem feledhette, hogy Acho arca rabszolgaságának minden éve minden napjának minden órájában el nem múló vágyakozást, bánatot és kétségbeesést tükrözött. Talán ezt lehetett kiolvasni belőle: idegen vagyok itt, gyűlölöm ezt a helyet, gyűlölöm az életemet. Tagiri tudta, hogy Acho ugyanannyira bánkódik az édesanyja után, mint Diko őutána. 
Ekkor hagyta abba Tagiri a visszafelé történő kutatást saját családja múltjában, és belekezdett valamibe, amiről úgy gondolta, az lesz élethosszig tartó kutatási témája: a rabszolgaság. Egészen eddig a Pastwatchnál dolgozó összes történetkereső a nagy vagy legalábbis befolyásos férfiak és nők történeteinek leírására áldozta karrierjét. Tagiri azonban a rabszolgákat tanulmányozta, nem a tulajdonosokat; nem azért kutatta a múltat, hogy megörökítse a hatalmasok döntéseit, hanem hogy megtalálja azoknak a történeteit, akik számára mindenféle döntési jog elveszett. Hogy emlékezzen az elfeledett emberekre, akiknek álmait elpusztították, és akiknek a saját testét mások ellopták, és akik így névtelen szereplők lettek a saját önéletrajzukban. Azokra, akiknek az arcán látszott, hogy egy pillanatra sem felejtették el, hogy nem lehet közük saját magukhoz, és emiatt soha életükben nem érezhették hosszan tartó örömöt. 
Mindenhol ezt az arckifejezést találta. Ó nem, néha dacosakat is látott -- de az ilyeneket elkülönítették, és különleges bánásmódban lett részük, s ha nem pusztultak bele, a sok kegyetlenkedés hatására végül az ő arcukra is ugyanaz a kétségbeesés ült ki, mint a többiekére. Ez volt a rabszolgák arckifejezése, és Tagiri észrevette, hogy a történelem szinte minden korszakában emberek hihetetlen tömegei csak ezzel az egy arckifejezéssel tudtak a világra tekinteni. 
Tagiri harmincéves volt, és már nyolc éve dolgozott a rabszolgaság kutatásán egy tucatnyi hagyományosabb mintakereső és két történetkereső beosztottal, amikor karrierje végső fordulópontjához ért, elvezetve őt Kolumbuszhoz és a történelem meg nem történtté tételéhez. Bár sosem hagyta el Jubát, ahol a Pastwatch obszervatóriumában dolgozott, a Tempoview-val a Föld bármely pontjának történéseit szemmel követhette. És amikor a TruSite Il.-k felváltották a már elavult Tempoview-kat, távolabbi területeket is kutathatott, hiszen ezekbe a készülékekbe már az ősi nyelveket alapszinten lefordító programokat is építettek, így nem kellett megtanulnia minden egyes nyelvet, ha meg akarta érteni a látottak lényegét. 
Tagiri gyakran ellátogatott az egyik történetkereső, egy fiatal, Hassan nevű férfi TruSite-állomásához. Korábban, amikor még a régi Tempoview-k voltak használatban, Tagiri nem nagyon foglalkozott Hassan állomásának megfigyelésével, mert nem értette az Antillákon beszélt nyelveket, amelyeket a férfi más karib és aravak nyelvi analógiák segítségével csak nehézkesen tudott tolmácsolni. Mostanra azonban Hassan megtanította a TruSite-ot, hogy nagyjából megértse azt az aravak nyelvjárást, amelyet az általa megfigyelt falu lakói beszéltek. 
-- Ez egy hegyi falu -- kezdte magyarázni, amikor látta, hogy Tagiri figyel. -- Sokkal mérsékeltebb az éghajlata, mint a part közelében fekvő falvaké -- a mezőgazdasága is más. 
-- És a pillanatnyi helyzet milyen? -- kérdezte Tagiri. 
-- Olyan életeket figyelek, amelyek megszakadtak a spanyolok érkezésével -- mondta. -- Már csak néhány hét van hátra, amikor egy expedíció jön fel a hegyre, és elhurcolják őket rabszolgának. A spanyoloknak munkaerőre van szükségük a parton, és egyre elszántabban kutatnak. 
-- Fejlődnek az ültetvények? 
-- Egyáltalán nem -- mondta Hassan. -- Igazából hanyatlanak. De a spanyolok nem túl sikeresek az indián rabszolgák életben tartásában. 
-- Próbálják egyáltalán? 
-- Többnyire. Persze sokan merő kedvtelésből is gyilkolják őket, mert minden hatalom a spanyolok kezében van, s akadnak, akik mindent ki akarnak használni. A papok viszont nagyjából kézben tartják a dolgokat, és tényleg sokat tesznek a rabszolgák életben maradásáért. 
Papok irányítanak -- gondolta Tagiri --, a rabszolgaság intézményének helyességét mégsem vitatja senki. Bár ez a gondolat mindig keserű szájízt hagyott maga után, tudta, hogy nem kell felhívnia Hassan figyelmét a benne rejlő iróniára, hiszen ő is a rabszolgakutatásban dolgozott. 
-- Az emberek Ankuashban tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy mi történik. Már rájöttek, hogy valószínűleg ők az utolsó indiánok, akiket még nem tettek rabszolgákká. Próbáltak észrevétlenek maradni, nem gyújtottak tüzeket, és vigyáztak, hogy a spanyolok ne lássák meg őket, de túl sok olyan karib és aravak van az alföldeken, akik együttműködnek a spanyolokkal, így őrizve meg szabadságuk egy kis részét. És ők emlékeznek Ankuashra. Ezért nemsokára jön egy expedíció, és az itteniek is tudják ezt. -- -- Látod? 
Tagiri egy idős férfit és egy középkorú nőt látott egy kis tűz mellett guggolva. A tűz fölött egy kanna lógott, amiből gőz szállt fel. Mosolygott az új technológián: bámulatos volt gőzt látni a holografikus kijelzőn; szinte arra számított, hogy a szagát is érezni fogja. 
-- Dohányvíz -- mondta Hassan. 
-- Megisszák a nikotinoldatot? 
Hassan bólintott: 
-- Láttam már ilyet máskor is. 
-- Nem óvatlanok? Ez a tűz nem tűnik füstmentesnek. 
-- Talán a TruSite túlságosan felerősíti a füstöt a holón, úgyhogy lehet, hogy kevesebb van, mint amennyit látunk -- mondta Hassan. -- De akár van füst, akár nincs, a dohányvizet nem lehet tűz nélkül felforralni, és már amúgy is a kétségbeesés határán vannak. Jobb megkockáztatni, hogy valaki meglátja a füstöt, mint még egy napot eltölteni anélkül, hogy beszéltek volna az istenekkel. 
-- Ezért isznak... 
-- Isznak és álmodnak -- mondta Hassan. 
-- Nem bíznak jobban az olyan álmokban, amik maguktól jönnek? -- kérdezte Tagiri. 
-- Tudják, hogy a legtöbb álom nem jelent semmit. Remélik, hogy a rémálmaik sem jelentenek semmit: nem igazak, csak a félelmeiket tükrözik. A dohányvizet arra használják, hogy az istenek általa mondják el nekik az igazságot. Lejjebb a hegyoldalon az aravakok és a karibok emberáldozatot mutatnának be, vagy megvágnák magukat, és a saját vérüket ajánlanák fel az isteneknek, mint a maják. De ebben a faluban nincsenek áldozási hagyományok, és nem is vettek át ilyesmit a szomszédaiktól. Azt hiszem, ők egy egészen más kultúra örökösei. Hasonlítanak némely felsőamazonasi törzsre. Nincs szükségük halálra vagy vérre ahhoz, hogy beszélni tudjanak az isteneikkel. 
A férfi és a nő egy-egy pipát tett a vízbe, majd a szájukba szívták a folyadékot, mintha szívószállal innának. A nő émelygett, de a férfi láthatóan hozzá volt szokva a folyadékhoz. A nőn látszott, hogy egyre rosszabbul van, ám a férfi tovább itatta. 
-- A nő Putukam, a neve vad kutyát jelent -- mondta Hassan. -- Híres a látomásairól, de nem sokszor használt még dohányvizet. 
-- Értem már, miért nem -- mondta Tagiri. Mostanra a Putukam nevű nő öklendezett és hányt. Az idős férfi először megpróbálta megnyugtatni, de másodperceken belül ő is hányni kezdett; ami kijött belőlük, összekeveredett, és a tűz hamvaiba folyt. 
-- Baiku viszont gyógyító, úgyhogy ő többször használ kábítószereket. Igazából egyfolytában használja őket. Így a betegek testébe tud hatolni a lelkével, hogy kiderítse, mi a baj. A dohányvíz a kedvence. Persze még mindig gyakran hány tőle. Mindenki hány tőle. 
-- És jó esélye van a gyomorrákra. 
-- Ahhoz sokáig kellene még élnie. 
-- Szólnak hozzájuk az istenek? 
Hassan vállat vont. -- Ugorjunk előre, és meglátjuk. 
Néhány pillanatra felgyorsította a kijelzőt -- lehet, hogy Putukam és Baiku órákig aludtak, de a múltfigyelőknek ez csak pár másodpercig tartott. Amikor megmozdultak, a TruSite mindig automatikusan lelassult egy kicsit; csak amikor egyértelművé vált, hogy a mozdulatok az ébredezés jelei, nem pedig a szokványos alvás közbeni, apró rángások, akkor váltott vissza Hassan normál sebességre. Bekapcsolta a hangot, és Tagiri kedvéért az eredeti beszédhangok helyett inkább elindította a számítógépes fordítót. 
-- Álmot láttam -- mondta Putukam. 
-- Én is -- válaszolt Baiku. 
-- Mondd hát a gyógyító álmot! -- mondta Putukam. 
-- Nincs benne gyógyítás -- mondta a férfi. Az arca komor volt és szomorú. 
-- Mindenki rabszolga lesz? 
-- Mindenki, az áldottak kivételével, akiket megölnek, vagy dögvészben pusztulnak el. 
-- És azután? 
-- Mindenki meghal. 
-- Ez tehát a gyógyír -- mondta Putukam. -- A halál. Jobb lett volna, ha karibok ejtettek volna foglyul minket. Ha kitépnék a szívünket, és megennék a májunkat. Akkor legalább egy istennek áldoztak volna fel minket. 
-- A te álmod mit mondott? 
-- Az én álmom őrültség volt -- mondta a nő. -- Az én álmomban egy csepp igazság sem volt. 
-- Az álmodó nem tudhatja -- mondta Baiku. Putukam felsóhajtott. 
-- Azt fogod hinni, hogy rossz álomlátó vagyok, és az istenek gyűlölik a lelkemet. Azt álmodtam, hogy egy férfi és egy nő minket néz. Felnőttek voltak, mégis tudtam álmomban, hogy negyven nemzedékkel fiatalabbak nálunk. 
Tagiri közbeszólt: 
-- Állítsd le! -- mondta. Hassan leállította a gépet. 
-- Pontos volt a fordítás? -- kérdezte türelmetlenül. 
Hassan kicsit visszatekerte a TruSite-ot, és még egyszer lejátszotta a jelenetet, ám ezúttal kikapcsolta a fordítógépet. Kétszer is meghallgatta az eredeti szöveget. 
-- Elég jó a fordítás -- mondta. -- A szavak, melyeket a gép "férfinak és "nő"-nek fordított, egy ősibb nyelvből valók, és szerintem a felhangjaik alapján talán inkább azt jelentik, hogy hősférfi és hősnő. Nem olyan hatalmasok, mint az istenek, de többek az egyszerű embereknél. Bár gyakran egymásról is így beszélnek, amikor más törzsek tagjaival hasonlítják össze magukat. 
-- Hassan -- mondta Tagiri --, nem az etimológiára gondoltam. Az érdekel, hogy mit jelent az, amit mondott. 
Hassan üres tekintettel nézett rá. 
-- Nem gondolod, hogy nagyon úgy hangzott, mintha minket látott volna? 
-- De ez képtelenség -- mondta Hassan. 
-- Negyven generáció. Nem pontos ez? Egy férfi és egy nő, akik őket nézik. 
-- Az összes lehetséges álom között nem lehetnek álmok a jövőről? -- kérdezte Hassan. -- És mivel a Pastwatch a történelem összes korszakát olyan alaposan végigkutatja, nem valószínű, hogy végül előfordul, hogy egy figyelő azt látja, amint valaki elmesél egy álmot, ami olyan, mintha magáról a figyelőről szólna? 
-- A véletlen egybeesés valószínűsége -- mondta. Természetesen ismerte ezt az elvet, részletesen tanították a képzés utolsó szakaszaiban. De volt itt valami más is. Igen. Amikor Hassan harmadjára mutatta a jelenetet, Tagirinek úgy tűnt, hogy amikor Putukam az álmáról beszélt, a tekintete szilárdan abba az irányba nézett, amerről Hassan és Tagiri figyeltek, a szemei fókuszálva, mintha tényleg látná őket, ha csak halványan is. 
-- Zavarba ejtő tud lenni, nem? -- vigyorgott rá Hassan. 
-- Mutasd meg a többit! -- mondta Tagiri. Persze hogy zavarba ejtő volt, legalább annyira, mint Hassan vigyorgása. Egyetlen más beosztottja sem vigyorogna így rá, s engedne meg magának ilyen személyes megjegyzéseket. Nem mintha Hassan szemtelen lett volna. Inkább csak... barátságos, igen, barátságos volt. 
Hassan úgy indította el a TruSite-ot, hogy azt mutassa, ami az előzőek után történt. 
-- Azt álmodtam, hogy háromszor néztek meg -- mondta éppen Putukam --, és úgy tűnt, a nő tudta, hogy látom őt. 
Hassan rávágott a megszakító gombra. -- Isten az isten -- mormogta arabul --, és Mohamed az ő prófétája. 
Tagiri tudta, hogy a muzulmánok olyankor mondják ezt, amikor túlságosan nagy bennük a tisztelet valami iránt ahhoz, hogy úgy káromkodjanak, ahogy egy keresztény tenné. 
-- A véletlen egybeesés valószínűsége? -- suttogta. -- Tényleg épp azon gondolkoztam, hogy olyan volt, mintha látott volna minket. 
-- Ha visszamegyünk, és még egyszer megnézzük a jelenetet mondta Hassan --, akkor már négyszer láttuk, nem háromszor. 
-- De amikor hallottuk, hogy ezt mondta, akkor tényleg még csak háromszor láttuk. Ezt nem tudjuk megváltoztatni. 
-- A TruSite-nak semmiféle hatása nincs a múltra -- mondta Hassan. -- Lehetetlen, hogy ott észre lehessen venni. 
-- Honnan tudhatnánk? -- kérdezte Tagiri. 
-- Onnan, hogy ez lehetetlen. 
-- Elméletben. 
-- És mert még soha nem fordult elő. 
-- Mostanáig. 
-- Te hinni akarod, hogy tényleg látott minket abban a nikotinfelhős álomban? 
Tagiri nemtörődömséget színlelve vállat vont. -- Ha látott minket, Hassan, akkor folytassuk, és nézzük meg, mit jelent ez neki! 
Hassan lassan, szinte félve nyomta meg ismét a gombot, hogy folytassák a jelenet megfigyelését. 
-- Ez tehát prófécia -- mondta éppen Baiku. -- Ki tudhatja, milyen csodákat hoznak majd az istenek negyven nemzedék múlva? 
-- Mindig azt hittem, hogy az idő nagy körökben halad előre, mintha mindannyian az élet óriási kosarába lennénk fonva, és minden nemzedék egy újabb gyűrűt alkot a perem körül -- mondta Putukam. -- De mikor esett ekkora rémség valaha is az idő nagy körforgásában, mint e fehér szörnyek érkezése a tengerről? A kosár elszakadt, az idő megtört, és az egész világ a sárba ömlik a kosárból. 
-- Mi van azzal a férfival és nővel, akik figyelnek minket? 
-- Semmi -- mondta Putukam. -- Figyeltek minket. Érdekeltük őket. 
-- Most is látnak minket? 
-- Látták mindazt a szenvedést, ami az álmodban volt -- mondta Putukam. -- Érdekelte őket. 
-- Mit értesz azon, hogy érdekelte őket? 
-- Azt hiszem, szomorúak voltak -- mondta Putukam. 
-- De... akkor fehérek voltak? Csak nézték az emberek szenvedését, és nem törődtek vele, mint a fehér emberek? 
-- Sötétek voltak. A nő nagyon fekete. Még sosem láttam ennyire fekete bőrű embert.   -- Akkor miért nem akadályozzák meg, hogy a fehér emberek rabszolgává tegyenek minket? 
-- Talán nem tudják -- mondta Putukam. 
-- Ha nem tudnak megmenteni -- mondta Baiku --, akkor miért néznek minket, hacsak nem szörnyetegek, akik élvezik mások szenvedését? 
-- Kapcsold ki! -- mondta Tagiri Hassannak. 
Hassan megint kimerevítette a kijelzőt, és csodálkozva nézett a nőre. Valami olyat látott az arcán, ami arra késztette, hogy kezével megérintse Tagiri karját. 
-- Tagiri -- mondta gyengéden --, mindazok közül, akik valaha is a múltat figyelték, te vagy az egyetlen, aki soha, egy pillanatra sem felejtett el együtt érezni az emberekkel. 
-- Meg kell értenie annak a nőnek -- suttogta Tagiri. -- Segítenék, ha tudnék. 
-- Hogyan érthetne meg ilyesmit? -- kérdezte Hassan. -- Még ha tényleg látott is minket valahogyan egy igaz álomban, akkor sem foghatja fel a képességeink korlátait. Számára az, hogy mi látjuk a múltat, isteni hatalmat jelent. Emiatt persze azt fogja gondolni, hogy bármit megtehetünk, de egyszerűen úgy döntünk, hogy nem tesszük meg. De te és én tudjuk, hogy ez nem így van, és ezért döntünk úgy, hogy nem teszünk semmit. 
-- Isteni hatalom nélküli isteneket látni... -- mondta Tagiri -- szörnyű ajándék. 
-- Csodás ajándék -- mondta Hassan. -- Te is tudod, hogy a rabszolgakutatás során talált történetek nagy érdeklődést és együttérzést keltettek szerte a világon. Nem változtathatod meg a múltat, de megváltoztathatod a jelent, és így ezek az emberek nem tűntek el nyomtalanul. Többet érnek a mai emberek számára, mint a régi hősök valaha is. Te megadtad ezeknek az embereknek mindazt a segítséget, ami a hatalmadban állt. Nem tűntek el nyomtalanul. Tudunk a szenvedésükről. 
-- Ez nem elég -- mondta Tagiri. 
-- Ha ez minden, amit megtehetsz -- mondta Hassan --, akkor igenis elég. 
-- Már rendben vagyok -- mondta Tagiri. -- Megmutathatod, ami még hátravan. 
-- Talán várnunk kellene. 
Tagiri lenyúlt, és megnyomta a gombot, hogy a gép folytassa a lejátszást. 
Putukam és Baiku összeszedték a sarat a földről, ahova hánytak, majd a dohányvízbe dobták. A tűz már kialudt, gőz sem szállt már fel, mégis a víz fölé tartották az arcukat, mintha a sár és a hányás és a dohány gőzét szagolnák. 
Putukam kántálni kezdett: 
-- A testemből, a földből, a szellemvízből... 
A TruSite II. automatikusan leállt. 
-- Nem tudja lefordítani ezt a szót -- mondta Hassan. -- És én sem. Nincs az általánosan használt szavak között. A varázslataikban előfordulnak régi nyelvekből fennmaradt szavakat, és ez talán abból a szótőből származik, ami a régi nyelven formálást jelent, mint például sárból formálni valamit. Tehát valami olyasmit mond, hogy "megformállak benneteket". 
-- Folytassuk -- mondta Tagiri. Putukam kántálása folytatódott: 
-- A testemből, a földből, a szellemvízből megformállak benneteket, ó negyven nemzedék gyermekei, akik az álmomból néztek engem. Látjátok a mi és a többi falu szenvedéseit. Látjátok a fehér szörnyeket, akik rabszolgákká tesznek és meggyilkolnak minket. Látjátok, hogyan küldenek az istenek dögvészt, hogy megmentsék az áldottakat, és csak az elátkozottakat hagyják meg, hogy ők szenvedjék el ezt a szörnyű büntetést. Beszéljetek az istenekkel, ó negyven nemzedék gyermekei, akik az álmomból néztek engem! Tanítsátok kegyelemre őket! Küldjenek dögvészt, ami mindnyájunkat elvisz, hogy a föld üres maradjon a fehér szörnyeknek, és vadásszanak ránk a tenger egyik partjától a másikig, de ne találjanak senkit, egy népet sem, még az emberevő karibokat sem! Legyen a föld üres, csak halott testünk borítsa, hogy szabad emberként, dicsőségben pusztuljunk el! Beszéljetek az istenekkel értünk, ó férfi, ó nő! 
És ez így folytatódott, majd amikor Putukam elfáradt, Baiku folytatta a kántálást. Hamarosan sok falubeli köréjük gyűlt, és egymás után csatlakoztak a kántáláshoz, főleg amikor elérkeztek azoknak a nevéhez, akikhez imádkoztak: Negyven-Generáció-Gyermekei-Akik-Putukam-Álmából-Néztek-Minket. 
Akkor is kántáltak, amikor a spanyolok két szégyenkező indián vezetésével az ösvényhez értek, kezükben puskák, lándzsák és kardok. Az emberek nem álltak ellen. Még akkor is folytatták a kántálást, amikor megragadták őket, és amikor az öreg férfiakat -- köztük Baikut is -- kardélre hányták, vagy lándzsával leszúrták őket. Amikor a fiatal lányokat megerőszakolták, azok, akik még tudtak beszélni, valamennyien folytatták a kántálást, az imádkozást, a fohászt, míg végül a spanyol parancsnok, akit már kihozott a sodrából ez az egész, odament Putukamhoz, és torkába döfte a kardját, pontosan a kulcscsontok találkozása fölé. Hörgő hang tört fel Putukam torkából, meghalt, és a kántálás véget ért. Számára, akárcsak Baiku számára az ima válaszra talált. Sikerült meghalnia, még mielőtt rabszolgának vitték volna. 
Miután az összes falubeli meghalt, Tagiri ismét lenyúlt, de Hassan keze már a gombon volt, és megállította a kijelzőt. 
Tagiri remegett, de úgy tett, mintha nem kavarták volna fel a látottak. 
-- Láttam már ilyen szörnyűségeket -- mondta Tagiri. -- De most az a nő látott engem. Látott minket. 
-- Legalábbis úgy tűnik. 
-- Látott minket, Hassan. 
-- Úgy tűnik. 
Szavai ezúttal úgy hangzottak, mintha elismerné, hogy Tagirinek igaza lehet. 
-- Látott valamit az álmában, ami a mi időnkben, most történt. Talán még akkor is látott minket, amikor felébredt. Nekem úgy tűnt, mintha ránk nézett volna. Csak aztán kezdtem el azt gondolni, hogy lát minket, miután felébredt, és mégis látta, hogy tudom, hogy lát minket. Ez már túl sok ahhoz, hogy véletlen legyen. 
-- Ha ez igaz -- mondta Hassan --, akkor miért nem történt még ilyen senki mással, aki TruSite II.-t használ? 
--Talán csak azoknak jelenünk meg, akik ennyire kétségbeesetten szeretnének minket látni. 
-- Ez lehetetlen -- mondta Hassan. -- Már a kezdetektől ezt tanultuk. 
-- Nem -- mondta Tagiri. -- Emlékszel a Pastwatch történetéről szóló kurzusra? Az elméletiek nem voltak benne biztosak. Csak többévnyi megfigyelés után győződtek meg arról, hogy az elméletük helyes, de eleinte sokat beszéltek az időbeli utórezgésről. 
-- Szóval te jobban figyeltél az órákon, mint én -- mondta Hassan. 
-- Időbeli utórezgés -- ismételte Tagiri. -- Nem érted, mennyire veszélyes ez? 
-- Ha ez igaz, és tényleg láttak minket, akkor sem lehet veszélyes, mert ez semmin sem változtatott. 
-- Mindig úgy tűnhet, hogy semmi sem változott meg -- mondta Tagiri --, mert ha változna, akkor egy másik jelenben élnénk, amit az új múlt hozott létre. Ki tudja, mennyi mindent változtattunk már meg, akár aprót, akár nagyot, és mégsem tudunk róla, mert általa a jelenünk is megváltozott, és ezért nem emlékszünk, hogy bármikor máshogyan lettek volna a dolgok. 
-- Biztos, hogy nem változtattunk meg semmit -- mondta Hassan. -- Különben a történelem is megváltozott volna, és ha a Pastwatch még létezne is, a körülmények, amikor úgy döntöttünk, hogy itt állunk együtt, és nézzük ezt a falut, nem ugyanígy történtek volna, és ezért a változás, amit előidéztünk a múltban, megnemtörténtté tenné azt, hogy előidéztük azt a változást, vagyis biztosan nem is volt semmiféle változtatás. Nem látott minket. 
-- Ismerem a körkörösség tételét, akárcsak te -- mondta Tagiri. De ez az eset azt bizonyítja, hogy hamis. Nem tagadhatod le, hogy látott minket, Hassan. Nem hívhatod véletlen egybeesésnek. Hiszen látta, hogy fekete vagyok. 
Hassan elvigyorodott. 
-- Ha az ő idejében fehérek voltak az ördögök, akkor talán olyan istent talált ki magának, aki fekete, mint te. 
-- Azt is látta, hogy ketten vagyunk, hogy háromszor néztük meg őt, és hogy tudtam, hogy lát minket. Még a kort is nagyjából eltalálta, amelyben élünk. Látta, és megértette. Megváltoztattuk a múltat. 
Hassan vállat vont. 
-- Tudom -- mondta. 
Aztán felegyenesedett, és ismét élénk volt, mert talált egy érvet. 
-- Ez nem azt jelenti, hogy a körkörösségről bebizonyítottuk, hogy hamis -- mondta. -- A spanyolok pontosan ugyanúgy viselkedtek, mint ahogy amúgy is viselkedtek volna, ezért bármilyen változás, ami abból eredne, hogy az a nő látott minket, amint őt nézzük, nem változtatta meg a jövőt, mert ő és egész népe hamarosan mind meghaltak. Talán csak ilyenkor lehet a TruSite Il.-nek utórezgéshatása. Amikor nem változtathat meg semmit, így a múlt biztonságban van a beavatkozásunktól. Ami azt jelenti, hogy mi is biztonságban vagyunk. 
Tagiri nem vesződött azzal, hogy rámutasson: még ha a spanyolok megöltek vagy foglyul ejtettek is mindenkit, az sem változtat a tényen, hogy amikor odaértek, az emberek a Putukam látomása által kiváltott imát kántálták. Ennek biztosan volt valamilyen hatása a spanyolokra. A látvány merő furcsasága bizonyosan más irányba terelte az életüket, ha csak egy kicsit is. A múltban előidézett mindenféle változtatásnak lesz valamiféle utóhatása. Csakúgy, mint a pillangó szárnycsapása, amiről az iskolában hallottak: Ki tudhatja, hogy egy vihar az Atlanti-óceán északi részén nem egy Kínában élő pillangó szárnycsapásától keletkezett-e, amely egy hosszú ok-okozati lánc révén erősödött fel ennyire? De nem volt értelme erről vitatkozni Hassannal. Hadd higgyen a biztonságban, amíg teheti. Már semmi sem volt biztonságos; de a figyelők sem voltak már tehetetlenek. 
-- Látott engem -- mondta Tagiri. -- Kétségbeesésében azt hitte, hogy egy isten vagyok. És szenvedését látva én is azt kívánom, bárcsak igaza lenne: bárcsak lenne hatalmam, hogy segítsek ezeken az embereken. Hassan, ha látott minket, az azt jelenti, hogy valamit mindig visszaküldünk, amikor használjuk a gépet. És ha bármit is visszaküldünk, akármit, akkor talán tehetünk is valamit, amivel segíthetünk. 
-- Hogyan menthetnénk meg azt a falut? -- kérdezte Hassan. -- Még ha vissza is tudnánk utazni az időben, mit tennénk? Vezényeljünk oda egy hadsereget, amely bosszút áll a spanyolokon, akik a falut elfoglalták? Mit érnénk el vele? Később még több spanyol jönne vagy angol vagy más gyarmatosító nép Európából. Közben pedig elpusztult volna a saját jelenünk. Megsemmisítette volna a beavatkozásunk. Nem idézhetünk elő nagy történelmi változásokat egy apróság megváltoztatásával. A történelmet hajtó erők attól még ugyanúgy munkálkodnak. 
-- Drága Hassan -- mondta Tagiri --, most arról beszélsz, hogy a történelem olyan erő, amely feltartóztathatatlanul tör előre, és nem tudjuk más irányba terelni. Pedig egy perccel ezelőtt azt mondtad, hogy bármely apró változás annyira megváltoztatná a történelmet, hogy megsemmisülne a jelenünk. Magyarázd meg, hogy ez miért nem ellentmondás! 
-- Ez ellentmondás, de attól még nem biztos, hogy nem igaz. A történelem kaotikus rendszer. A részletek vég nélkül cserélődhetnek, de az átfogó kép nem változik. Változtatsz egy kicsit a múlton, és ez elég apró részletet megváltoztat ahhoz, hogy ne jöjjünk össze pontosan itt és most, hogy megnézzük pontosan ezt a jelenetet. És közben a történelem nagy mozgásai nagyjából változatlanok maradnának. 
-- Egyikünk sem matematikus -- mondta Tagiri. -- Csak logikai játékokat játszunk. Tény az, hogy Putukam látott minket, téged és engem. Van valami, amit küldünk a jelenünkből a múltba. Ez mindent megváltoztat, és hamarosan a matematikusok találnak igazabb magyarázatokat az időgépeink működésére, és akkor majd meglátjuk, hogy mi lehetséges, és mi nem. És ha kiderül, hogy tényleg elérhetjük a múltat, szándékosan és tervszerűen, akkor meg is fogjuk tenni, te és én. 
-- Miért is? 
-- Mert mi vagyunk azok, akiket látott az a nő. Mert... átformált minket. 
-- Azért imádkozott, hogy küldjünk dögvészt, ami elpusztítja az összes indiánt, mielőtt odamennek az európaiak. Ezt tényleg komolyan fogod venni? 
-- Ha istenek leszünk -- mondta Tagiri --, akkor szerintem az lesz a dolgunk, hogy jobb megoldásokat találjunk, mint azok az emberek, akik imádkoznak hozzánk. 
-- De nem leszünk istenek -- ellenkezett Hassan. 
-- Úgy tűnik, nagyon biztos vagy benne -- mondta Tagiri. 
-- Igen, mert biztos vagyok benne, hogy a mai embereknek nem lesz ínyére, hogy semmisítsük meg a világunkat, csak hogy enyhítsük néhány időtlen idők óta halott ember szenvedését. 
-- Nem semmisítenénk meg -- mondta Tagiri. -- Újracsinálnánk. 
-- Te még egy kereszténynél is őrültebb vagy -- mondta Hassan. -- Ők azt hiszik, hogy érdemes volt egyetlen embernek szenvednie és meghalnia, mert ezzel megmentette az egész emberiséget. De te, te kész vagy feláldozni a valaha is élt emberek felét, csak hogy megments egy kis falut. 
Tagiri haragosan nézett rá. 
-- Igazad van -- mondta. -- Egy falu nem érne meg ennyit. Ezzel távozott. 
Valóban megtörtént, és ő ezt tudta. A TruSite II. visszahatolt a múltba, és a figyelőket valahogyan megláthatták a megfigyeltek, ha tudták, hogyan nézzenek, ha szomjaztak arra, hogy lássanak. Mi tehát a teendő? Tudta, hogy lesznek olyanok, akik le akarják majd állítani az egész Pastwatchot, hogy elkerüljék a múlt beszennyezésének kockázatát, amely megjósolhatatlan és valószínűleg megsemmisítő hatással lenne a jelenre. És lennének olyanok is, akik önfejűén bíznának a paradoxonokban, és azt hinnék, hogy a Pastwatchot csak olyan körülmények esetén láthatják a múltbéli emberek, amikor annak biztosan nem lehet hatása a jövőre. Sem a félelem miatti túlreagálás, sem az önelégült semmibe vevés nem lett volna helyes. Ő és Hassan megváltoztatták a múltat, és az általuk okozott változás igenis megváltoztatta a jelent. Talán nem változtatták meg az akkor és most között élt generációkat, de őt és Hassant egészen biztosan megváltoztatta. Egyikük sem gondol, tesz vagy mond majd bármi olyat, amit gondolt, tett vagy mondott volna, ha nem hallotta volna Putukam imáját. Megváltoztatták a múltat, és a múlt megváltoztatta a jövőt. Ez mind lehetséges. A paradoxonok nem akadályozzák meg. A mai aranykor emberei többet is tehetnek, mint hogy csak megfigyelnek, rögzítenek és emlékeznek. 
Ha ez így van, akkor mi lesz azzal a rengeteg szenvedéssel, amelyet az elmúlt évek során látott? Van mód a megváltoztatására? És ha meg lehetne változtatni, hogyan utasíthatná vissza? Átformálták. Csak babona volt, semmit nem jelentett, mégsem tudott enni aznap este, és nem tudott aludni akkor éjjel, mert állandóan az a kántáló ima járt a fejében. 
Tagiri felkelt a gyékényről és megnézte, mennyi az idő. Éjfél után járt, és nem tudott aludni. A Pastwatch engedélyezte a dolgozóinak, bárhol is laktak, hogy az őslakók módján éljenek, és Juba városa is így tett, amennyire lehetséges volt. Így Tagiri nádszöveten aludt egy laza falú kunyhóban, amelyet csak a szél hűtött. De ezen az éjjelen fújt a szél, és hűvös volt, úgyhogy nem a hőség miatt volt még ébren. Hanem Ankuash falvának az imája miatt. 
Pongyolába bújt, és a laboratóriumba ment, ahol dolgoztak még mások is ilyen későn -- nem dolgozhattak szabott munkaidőben azok, akik az idő egész folyamát ilyen lazán kezelték. Megmondta a TruSite-jának, hogy újra mutassa meg Ankuasht, de pár másodpercnél nem bírta tovább, és valami mást kezdett nézni. Kolumbusz partra száll Hispaniola partján. A Santa Mária zátonyra fut. Egy erődítmény, amit azoknak a matrózoknak épített, akiket nem tudott hazavinni magával. Szomorú volt újra látni, ahogy a matrózok szolgaságra akarták bírni a falusiakat, akik egyszerűen elfutottak; a fiatal lányok elrablását, a csoportosan elkövetett nemi erőszakot, amíg a lányok bele nem haltak. 
Aztán több indián törzs is harcba szállt velük. Ez nem a szokásos rituális háború volt, amelyet azért vívtak, hogy feláldozandó embereket vigyenek haza, és a karibok portyázó hadjárataihoz sem hasonlított. Újfajta háború volt: megtorló háború. Vagy talán nem is volt olyan új, jött rá most Tagiri. Ezeket a gyakran látott jeleneteket már teljesen lefordították, és úgy tűnt, a bennszülötteknek már ekkor is volt szavuk a megsemmisítő háborúra. Úgy hívták: "csillag-a-fehér-ember-falujánál-háború". A matrózok arra ébredtek egy nap, hogy őrszemeik holttestének darabjait találták az erődítményben szétszórva, és ötszáz, tollakkal ékesített indián katona van a cölöpkerítésen belül. Természetesen megadták magukat. 
Az indián falusiak azonban nem kívánták gyermekeikké fogadni a foglyaikat feláldozásuk előtt. Nem akartak isteneket csinálni ezekből a nyomorult erőszaktevőkből, tolvajokból és gyilkosokból, mielőtt meghalnak. Nem jelentették be a szokásaik szerint, hogy "Ő olyan, mint szeretett fiam", amikor valamennyi spanyol hajóst foglyul ejtették. 
Nem lesz áldozatbemutatás, de attól még lesz vér és fájdalom. A halál, amikor eljött, édes megváltás volt. Tagiri tudta, hogy vannak, akik élvezik ezt a látványt, mert ez volt az indiánok spanyolok felett aratott kevés győzelmének egyike, egy sötét bőrű nép első győzelme az arrogáns fehérek felett. Ő mégsem tudta végignézni ezt az egészet; nem talált élvezetet a kínzásban és a mészárlásban, még akkor sem, ha annak áldozatai gyalázatos gonosztevők, akik korábban másokat kínoztak meg és mészároltak le. Tagiri túlságosan is jól tudta, hogy a spanyolok nem tekintették embereknek áldozataikat. Olyan a természetünk, gondolta Tagiri, hogy amikor élvezni akarjuk a kegyetlenkedést, szörnyeteggé vagy istenné kell változtatnunk az áldozatunkat. A spanyol tengerészek gondolatban állatokká változtatták az indiánokat; az indiánok pedig keserű bosszújukkal csupán azt bizonyították be, hogy képesek pontosan azokká válni. 
Amúgy pedig semmi olyasmit nem talált ebben a jelenetben, ami megmutatta volna azt, amit látni szeretett volna. Inkább a Ninára küldte a TruSite-ot: Kolumbusz kabinjába, aki Aragónia királyának és Kasztília királynőjének írt levelet. Óriási gazdagságról számolt be, aranyról és fűszerekről, ritka fafajiakról, egzotikus állatokról, hatalmas, új birodalmakról, amelyeket keresztény hitre lehet téríteni, és ahonnan sok-sok rabszolgát szerezhetnek. Persze Tagiri ezt már korábban is látta, és mindig azon csodálkozott, hogy Kolumbusz nem látott ellentmondást abban, hogy ugyanazokból a népekből ígér rabszolgákat és keresztény alattvalókat is az uralkodóinak. Most azonban valami mást is talált, amin csodálkozhatott. Jól tudta, hogy Kolumbusz nem látott jelentős mennyiségű aranyat; amit látott, az bármely spanyol faluban megtalálható, ahol a leggazdagabb házban akad néhány dísztárgy. Szinte semmit sem értett abból, amit az indiánok mondtak neki, mégis meggyőzte magát, hogy úgy értette, a szárazföld belsejében található aranyról beszéltek. Szárazföld? Nyugatra mutattak, a Karib-tengeren túlra, de Kolumbusz nem tudhatta ezt. Nem látta az inkák és a mexikák hatalmas gazdagságának csillogását -- azokat még több mint húsz évig nem is fogja látni egy európai sem, és amikor az arany elkezd ömleni onnan, Kolumbusz már halott lesz. Mégis ahogy Tagiri nézte, ahogy Kolumbusz a levelet írja, aztán visszatekert, és megint nézte, arra gondolt: Nem hazudik. Tudja, hogy ott van az arany. Annyira biztos benne, pedig sosem látta, és nem is fogja látni soha életében. Így fordította Európa szemét nyugat felé, jött rá Tagiri. Megrendíthetetlen hite erejével. Ha Spanyolország királya és királynője csupán a Kolumbusz által hazavitt bizonyítékokra alapozta volna döntését, nem lett volna folytatása Kolumbusz utazásának. Hol voltak a fűszerek? Hol volt az arany? Az első felfedezéseivel még a saját expedíciójának költségeit sem tudta volna visszafizetni. Ki költené ennyi pénzt ilyen ügyre? 
Kolumbusz igazi bizonyítékok nélkül tett ilyen túlzó állításokat. Megtalálta Zipangut; Kathaj és a Fűszer-szigetek pedig csak egy karnyújtásnyira voltak. Egyik sem igaz, különben Kolumbusz olyan rakománnyal tért volna vissza, amely igazolta volna ezt. Mégis aki csak ránézett, aki csak ismerte, látta, hogy ez az ember nem hazudik, hogy teljes lelkével hiszi, amit mond. Egy ilyen szemtanú erejére alapozva finanszíroztak új expedíciókat, új hajóflották vitorláztak el; nagy civilizációk hullottak el, és egy földrész aranya és ezüstje áramlott kelet felé, miközben több millió ember halt meg járványokban, a túlélők pedig tehetetlenül nézték, hogy idegenek jönnek, hogy földjeiken uralkodjanak örök időkig. 
S mindez azért, mert Kolumbuszban nem lehetett kételkedni, amikor olyan dolgokról beszélt, amiket nem is látott. 
Tagiri lejátszotta az Ankuashban felvett jelenetet, amikor Putukam az álmáról beszélt. Látott engem és Hassant, gondolta Tagiri. Kolumbusz pedig látta az aranyat. Valahogyan látta az aranyat, pedig az évtizedekkel a jövőben volt még. Mi a gépeinkkel csak a múltat látjuk. De ez a genovai ember és ez az indián asszony valahogyan látták azt, amit senki sem láthat, és igazuk volt, bár nem volt arra mód, nem volt arra ésszerű mód, nem volt arra logikus mód, hogy igazuk lehessen. 
Hajnali négy óra volt, amikor Tagiri Hassan szélhűtésű kunyhójának az ajtajához ért. Ha tapsolt vagy szólította volna, azzal másokat is felébreszt. Ezért becsússzam, és látta, hogy még Hassan is ébren van. 
-- Tudtad, hogy el fogok jönni -- mondta Tagiri. 
-- Ha mertem volna -- válaszolt Hassan --, én mentem volna hozzád. 
-- Meg lehet csinálni -- mondta Tagiri, azonnal a lényegre térve. Meg tudjuk változtatni. Meg tudunk állítani valamit -- valami szörnyűt. Meg tudjuk szüntetni. Vissza tudunk nyúlni, és jobbá tehetjük. 
A férfi nem mondott semmit. Várt. 
-- Tudom, hogy mire gondolsz, Hassan. Rosszabbá is tehetjük. 
-- Azt hiszed, nem gondoltam végig ezt az egészet ma éjjel? kérdezte Hassan. -- Újból és újból. Nézz körül a világban, Tagiri! Az emberiség végre békében él. Nincsenek járványok. Egy gyermek sem hal éhen, vagy él tanulatlanul. Nem volt szükségszerű, hogy így alakuljon. Sokkal rosszabbul is végződhetett volna. Milyen változtatást tehetnénk a múltban, ami megérné, hogy megkockáztassuk egy olyan világ létrejöttét, amelyben nem következik be a világ újjáélesztése? 
-- Megmondom, milyen változtatás érné meg -- mondta Tagiri. -- A világnak nem lett volna szüksége újjáélesztésre, ha nem pusztították volna el. 
-Micsoda!? Te el tudod képzelni, hogy létezik olyan változás, ami jobbá teszi az emberi természetet? Amivel megakadályozhatnánk a nemzetek közötti versengést? Amivel megtaníthatnánk az embereket arra, hogy megosztani jobb, mint kapzsinak lenni? 
-- Változott-e az emberi természet akár most is? -- kérdezte Tagiri. -- Szerintem nem. Ugyanolyan kapzsik, ugyanolyan hataloméhesek, ugyanolyan önteltek és dühödtek vagyunk, mint eddig bármikor. A különbség csupán az, hogy ismerjük a következményeket, és félünk tőlük. Féken tartjuk magunkat. Végre valahára civilizáltak lettünk. 
-- Szóval szerinted civilizálni tudnánk az őseinket? 
-- Szerintem -- mondta Tagiri -- ha valahogy megtalálnánk a módját, hogy megakadályozzuk a világot abban, hogy darabokra szaggassa magát, amint az megtörtént, akkor meg kell tennünk. Visszanyúlni a múltba és megelőzni a betegséget jobb, mint a halál küszöbén álló beteget lassanként ismét egészségessé tenni. Egy olyan világot teremteni, amelyben nem a pusztítók győzedelmeskednek. 
-- Elég jól ismerlek ahhoz, Tagiri -- mondta Hassan --, hogy tudjam, úgy jöttél ide ma éjjel, hogy kialakult elképzelésed van erről a változtatásról. 
-- Kolumbusz -- mondta Tagiri. 
-- Egyetlen tengerész? Ő okozta a világ vesztét? 
-- Nyugatra tett hajóútja abban az időben egyáltalán nem volt elkerülhetetlenül szükséges. A portugálok már majdnem találtak egy utat a Kelet felé. Senki sem feltételezte, hogy létezik egy ismeretlen földrész. A legbölcsebbek tudták, hogy a világ hatalmas, és úgy hitték, hogy egy, a Csendes-óceánnál kétszer szélesebb tenger terül el Spanyolország és Kína között. El sem indultak volna nyugatra, amíg nem tudnak olyan hajót építeni, amely szerintük képes ekkora óceánt átszelni. Ha a portugálok bele is szaladtak volna Brazília partjaiba, ott semmi haszonnal kecsegtetőt nem találtak volna. Száraz és ritkán lakott terület volt, és nem foglalkoztak volna vele, ahogy Afrikával sem igazán foglalkoztak, s csak négy hosszú évszázaddal az után kezdték el gyarmatosítani, hogy feltárták a partjait. 
-- Te tanultál -- mondta Hassan. 
-- Nem. Gondolkoztam -- válaszolta Tagiri. -- Ezt az egészet már évekkel ezelőtt megtanultam. Az egésznek Kolumbusz az oka, aki azzal a tántoríthatatlan hittel érkezett Amerikába, hogy megtalálta a Távol-Keletet. Rátalálni a szárazföldre nem jelentett semmit -- a norvégok is megtették, és hová vezetett? Ha valaki véletlenül partra szállt volna Kubában vagy Brazília keleti csúcsánál, az sem jelentett volna többet, mint a Vinlandon vagy Guinea partvidékén korábban történt semmitmondó partraszállások. Kolumbuszt csak azért követték más hajósok, mert határtalan gazdagságról írt jelentéseket, amelyekről csak a halála után derült ki, hogy igazak. Nem érted? Amerika, és így a világ európai meghódításához nem az vezetett, hogy valaki nyugatra hajózott. Hanem az, hogy Kolumbusz tette ezt. 
-- Tehát egyetlen ember volt felelős a bolygónk elpusztításáért? 
-- Természetesen nem -- mondta Tagiri. -- Amúgy sem erkölcsi felelősségről, hanem az okról beszélek. Európa már Európa volt. Nem Kolumbusz tette azzá. De Amerika kizsákmányolásából finanszírozták azokat a borzalmas vallási és dinasztikus háborúkat, amelyek több nemzedéken keresztül előre-hátra lendítették Európát. Ha Európának nem lett volna a tulajdonában Amerika, rá tudta volna kényszeríteni a kultúráját az egész világra? Egy mohamedánok vagy kínai bürokrácia által uralt világ vajon ugyanúgy elpusztította volna magát, mint ahogy mi tettük egy olyan világban, amelyben minden nemzet olyan európai próbált lenni, amennyire csak tudott? 
-- Hát persze -- mondta Hassan. -- Nem az európaiak találták fel a kizsákmányolást. 
-- Nem. Ők gépeket találtak fel, amelyek olyan piszkosul hatékonnyá tették a fosztogatásaikat. Gépeket, amelyek az összes olajat kiszívták a földből, és terjesszünk csak háborút és éhezést a tengereken és a szárazföldeken, míg az emberiség kilenctizede ki nem pusztul! 
-- Szóval Kolumbusz a felelős a technika koráért? 
-- Nem érted, Hassan, hogy nem arról beszélek, ki a hibás? 
-- Tudom, Tagiri. 
-- Olyan pontot keresek, ahol a legkisebb, legegyszerűbb változás a legtöbb szenvedéstől menthetné meg a világot. Ami a legkevesebb kultúra vesztét, a legkevesebb ember rabszolgasorba kényszerítését, a legkevesebb faj kihalását, a legkevesebb kimerített energiaforrást eredményezné. Minden ott találkozik össze, amikor Kolumbusz visszatér Európába aranyról és rabszolgákról és a nemzetekről szóló mesékkel, amelynek tagjait a király és a királynő keresztény alattvalóivá lehetne tenni. 
-- Szóval megölnéd Kolumbuszt? Tagiri megborzongott. 
-- Nem -- mondta. -- Ki állítja, hogy valaha is fizikai értelemben a múltba tudnánk utazni úgy, hogy ez egyáltalán megvalósítható lenne? Különben sincs szükség arra, hogy megöljük. Csak el kell tántorítanunk attól a tervétől, hogy nyugatra hajózzon. Ki kell derítenünk, mik a lehetőségeink, mielőtt arról döntünk, hogyan csináljuk. És a gyilkosság -- abba sosem egyeznék bele. Kolumbusz nem volt szörnyeteg. Ezzel mindenki egyetért, amióta a Tempoview megmutatta az igazságot vele kapcsolatban. Hibái a korszak és a kor kultúrájának hibái voltak, de erényei túlmutattak életének környezetén. Nagy ember volt. Nem kívánom megsemmisíteni egy nagy ember életét. 
Hassan lassan bólintott. 
-- Tehát, mondjuk, ha tudnánk, hogy meg tudjuk állítani Kolumbuszt, és ha sok kutatás után biztosak lehetnénk benne, hogy ha megállítjuk, onnantól kezdve a világ letérne erről a szörnyű útról, akkor megérné elpusztítani ezt a gyógyító kort, azon a biztos alapon, hogy szükségtelenné tesszük. 
-- Igen -- mondta Tagiri. 
-- Lehet, hogy több emberélet munkájába telik, amíg megtaláljuk a válaszokat ezekre a kérdésekre. 
-- Lehet -- mondta Tagiri. -- De lehet, hogy nem. 
-- És miután már nagyon biztosak vagyunk a dolgunkban, akkor is lehet, hogy tévedünk, és lehet, hogy a világ még rosszabb lesz, mint előtte volt. 
-- Egy különbséggel -- mondta Tagiri. -- Ha megállítjuk Kolumbuszt, egy dologban biztosak lehetünk: Putukam és Baiku soha nem fognak spanyolok kardjától meghalni. 
-- Eddig egyetértek veled -- mondta Hassan. -- Derítsük ki, hogy lehetséges és kívánatos-e megtenni ezt a dolgot! Derítsük ki, hogy a mai emberek egyetértenek-e azzal, hogy érdemes megtenni, hogy helyes megtenni! És ha egyetértenek, akkor veled leszek, amikor megtörténik. 
A szavai annyira magabiztosak voltak, Tagiri mégis elszédült egy kicsit: mintha egy óriási szakadék peremén állna, és a föld egy kicsit megremegett volna a lába alatt. Milyen önteltség volt, hogy azt képzelte, visszanyúlhat a múltba és változtathat a dolgokon? Ki vagyok én, gondolta, hogy válaszolni merészelek isteneknek szánt imákra? 
Mégis tudta, még ha kételkedett is magában, hogy már elhatározta magát. Az európaiaknak volt jövőjük, legmerészebb álmaikat is megvalósították, és az ő jövőjük volt Tagiri világának a sötét múltja, az ő döntéseiknek a következményeitől mosták most tisztára a Földet. 
Az európai álmok vezettek ide, egy mélyen megsebzett, lábadozó világhoz, amely csak évezredek múlva gyógyul meg teljesen, és amely oly sok mindent pótolhatatlanul elvesztett, amiket csak a Pastwatch holokazettái őriztek meg. Tehát ha hatalmamban áll elérni, hogy ne álmodják meg az álmaikat, hogy egy másik nép kezébe adjam a jövőt, ki mondhatná azt, hogy rosszat teszek? Hogyan lehetne még ennél is rosszabb a világ? Kolumbusz Kristóf- Cristobal Colon, ahogy a spanyolok hívták; Cristoforo Colombo, ahogy megkeresztelték Genovában -- végül is nem fogja felfedezni Amerikát, ha ő módot talál arra, hogy megállítsa. Ankuash falvának az imája válaszra fog találni. 
És annak az imának a megválaszolásával a saját szomját is csillapítani fogja. Soha nem tudja majd kielégíteni a reménytelen vágyakozást minden kor minden rabszolgájának az arcán. Soha nem tudja majd eltörölni a szomorúságot dédanyái ősének, Dikónak és valaha vidám fiának, Achónak az arcáról. Soha nem tudja majd visszaadni a rabszolgáknak az életüket és a testüket. De ezt az egy dolgot meg tudja tenni, és ha megteszi, végre megszabadul attól a tehertől, ami az elmúlt évek során rakódott a lelkére. Tudni fogja, hogy minden lehetséges dolgot megtett, hogy meggyógyítsa a múltat. 
Másnap reggel Tagiri és Hassan jelentették a történteket. A Pastwatch legfontosabb vezetői és sok Pastwatchon kívüli vezető is eljött hozzájuk a következő hetekben, hogy megnézzék a holokazettát, és hogy megvitassák, mit jelenthet. Meghallgatták Tagirit és Hassant, akik a felmerülő kérdésekről beszéltek, és terveket indítványoztak. Végül hozzájárulásukat adták egy új kutatási tervezethez, hogy kiderítsék, mit jelenthet Putukam látomása. Kolumbusz-tervnek nevezték el, mert ugyanolyan őrült, lehetetlen utazásnak tűnt, mint amilyet Kolumbusz hajtott végre 1492-ben, és mert a terv eredményeképpen megsemmisülhet nagyszerű teljesítménye. 
Tagiri természetesen továbbra is folytatta a rabszolgaság kutatását, de Hassannal most elindították az új kutatást egy egészen másmilyen csapattal. Hassan azt a csoportot vezette, amely a történelmet tanulmányozta, hogy kiderítsék, Kolumbusz megállítása az általuk kívánt hatást érné-e el, és hogy megállapítsák, létezik-e bármilyen más változtatás, amely kívánatosabb vagy könnyebben megvalósítható lenne. Tagiri munkaideje egy részében a rabszolgakutatással foglalkozott, másik részében pedig egy tucatnyi fizikus és mérnök munkáját koordinálta, akik megpróbáltak rájönni, pontosan hogyan működik az időbeli utórezgés, és hogyan kellene megváltoztatni az időgépeket, hogy eléggé felerősíthessék a hatást ahhoz, hogy lehetővé váljon a múlt megváltoztatása. 
Együttműködésük korai szakaszában Tagiri és Hassan összeházasodtak, és született egy lányuk és egy fiuk. A lányt Dikónak, a fiút pedig Achónak nevezték el. Mindkét gyerek erős és okos lett, és már csecsemőkoruktól kezdve elmerültek szüleik szeretetében és a Kolumbusz-tervben. Acho felnőve pilótának tanult: a Föld felszíne felett suhant, mint egy madár, sebesen és szabadon. Diko nem kalandozott ilyen messzire otthontól. A szülei munkája során előforduló nyelvekről, eszközökről és történetekről tanult, és mellettük töltötte napjait. Tagiri férjére, gyermekeire nézve nemegyszer gondolta: Mi lenne, ha egy messzi földről jött idegen ellopná tőlem a fiamat, és rabszolgává tenné, én pedig soha többé nem látnám őt? Mi lenne, ha egy sosem hallott helyről jövő hódító hadsereg meggyilkolná a férjemet és megerőszakolná a lányomat? És mi lenne, ha valahol máshol boldog emberek néznének minket, és nem tennének semmit, hogy segítsenek, mert attól félnének, hogy azzal a saját boldogságukat veszélyeztetik? Mit gondolnék róluk? Milyen emberek lennének azok? 

Ambíció 


Diko néha úgy érezte, mintha Kolumbusz Kristóffal nőtt volna fel, mintha ő lett volna a bácsikája, a nagyapja, a bátyja. Mindig jelen volt az édesanyja munkájában, a háttérben újra és újra az ő életének jelenetei játszódtak le. 
Egyik legkorábbi emléke az volt, hogy Kolumbusz megparancsolja az embereinek, hogy ejtsenek foglyul indiánokat, akiket majd rabszolgaként visszavisznek Spanyolországba. Diko annyira fiatal volt, hogy fel sem fogta, valójában mi a jelentősége annak, ami történik. Azt azonban tudta, hogy a holonézőben látott emberek nem igaziak, ezért amikor az édesanyja mély, keserű haraggal azt mondta: "Meg foglak állítani!", Diko azt hitte, hogy hozzá beszél, és könnyekben tört ki. 
-- Nem, nem -- mondta anya, miközben előre-hátra hintáztatta őt --, nem neked mondtam, hanem annak az embernek a holonézőben. 
-- Ő nem hall téged -- mondta Diko. 
-- Egy nap majd hallani fog. 
-- Apu azt mondta, hogy száz évvel ezelőtt meghalt. 
-- Régebben, Dikóm. 
-- Miért vagy rá olyan mérges? Gonosz? 
-- Gonosz időben élt -- mondta anya. -- Nagy ember volt, gonosz időben. 
Diko nem értette a dolog erkölcsi finomságait. Ebből az esetből csak azt tanulta meg, hogy a holonézőben lévő emberek mégiscsak igaziak valahogyan, és az ember, akit felváltva Cristoforo Colombónak, Cristobal Colónnak és Kolumbusz Kristófnak hívnak, nagyon-nagyon fontos anyának. 
Dikónak is fontos lett. Állandóan ő járt a fejében. Látta gyermekként játszani. Látta vég nélkül papokkal vitatkozni Spanyolországban. Látta Aragónia királya és Kasztília királynője előtt térdelni. Látta, amint hiábavalóan próbál latinul, Genova nyelvén, spanyolul és portugálul beszélgetni az indiánokkal. Látta, amint a fiát meglátogatja egy La Rábida-i kolostorban. 
Ötéves korában Diko azt kérdezte az anyjától: 
-- Miért nem él vele a fia? 
-- Kivel? 
-- Cristoforóval -- mondta Diko. -- Miért él a kisfia a kolostorban? 
-- Mert Colombónak nincs felesége. 
-- Tudom -- mondta Diko. -- Meghalt. 
-- Ezért miközben ő azért küzd, hogy a király és a királynő megengedjék neki, hogy nyugatra hajózzon, a fiának biztonságos helyen kell lennie, ahol oktatást is kap. 
-- De Cristoforónak közben végig van egy másik felesége mondta Diko. 
-- Nem felesége van -- mondta anya. 
-- Együtt alszanak -- mondta Diko. 
-- Mit csináltál? -- kérdezte anya. -- Elindítottad a holonézőt, amíg nem voltam itt? 
-- Mindig itt vagy, mama -- mondta Diko. 
-- Ez nem válasz, te kis agyafúrt. Mit néztél? 
-- Cristoforónak van egy másik kisfia az új feleségénél -- mondta Diko. -- Ő soha nem megy a kolostorba lakni. 
-- Azért, mert Cristoforo nem vette feleségül az új baba anyukáját. 
-- Miért nem? -- kérdezte Diko. 
-- Diko, ötéves vagy, nekem pedig sok a dolgom. Nem ér rá a magyarázat még egy kicsit? 
Diko tudta, ez azt jelenti, hogy apától kell megkérdeznie. Semmi gond. Apa nem volt otthon olyan sokat, mint anya, de amikor otthon volt, minden kérdésére válaszolt, és soha nem akarta addig várakoztatni, amíg felnő. 
Aznap délután valamivel később Diko az édesanyja mellett állt egy zsámolyon, és segített neki összetörni a puha babszemeket a fűszeres tésztához, ami vacsorára lesz. Miközben olyan gondosan, de nagy erővel kavargatta az összetört babszemeket, amennyire csak tudta, újabb kérdés jutott az eszébe. 
-- Ha meghalnál, mama, akkor a papa kolostorba küldene engem? 
-- Nem -- mondta anya. 
-- Miért nem? 
-- Nem fogok meghalni, legalábbis addig nem, amíg öregasszony nem leszel. 
-- De ha mégis meghalnál. 
-- Nem vagyunk keresztények, és ez nem a tizenötödik század mondta anya. -- Nem küldjük a gyerekeinket kolostorba tanulni. 
-- Biztos nagyon magányos volt -- mondta Diko. 
-- Ki? 
-- Cristoforo fia a kolostorban. 
-- Biztos vagyok benne, hogy igazad van -- mondta anya. 
-- Cristoforo is magányos volt? -- kérdezte Diko. -- A kisfia nélkül? 
-- Gondolom -- mondta anya. -- Vannak emberek, akik nagyon magányosak a gyermekeik nélkül. Ha emberek veszik őket körül közben, akkor is hiányoznak nekik a kicsikéik. Ha a kicsik idősebbek lesznek, és már nagyokká válnak, akkor is hiányoznak nekik a kicsik, akiket soha többé nem fognak látni. 
Diko erre elvigyorogta magát. 
-- Neked hiányzók én kétéves koromban? 
-- Igen. 
-- Aranyos voltam? 
-- Inkább idegesítő voltál -- mondta anya. -- Egyfolytában ügyködtél, sosem maradtál nyugton. Lehetetlen egy gyerek voltál. Az apád és én alig tudtunk bármit is elintézni, mert mindig rád vigyáztunk. 
-- Ez nem volt aranyos? -- kérdezte Diko. Kicsit csalódott volt. 
-- Megtartottunk, nem? -- válaszolta anya. -- Biztos legalább egy picit aranyos voltál. Ne fröcsköld úgy szét a babokat, különben a végén a falról fogjuk enni a vacsorát! 
-- A papa jobb babpürét csinál, mint te -- mondta Diko. 
-- Milyen kedves tőled, hogy ezt mondod -- mondta anya. 
-- De amikor dolgozni mentek, te vagy a papa főnöke. 
Anya sóhajtott. 
-- Az apád és én együtt dolgozunk. 
-- Te vagy a kutatás feje. Mindenki ezt mondja. 
-- Igen, így van. 
-- Ha te vagy a fej, akkor a papa a könyök, vagy mi? 
-- A papa a kar és a láb, a szem és a szív. 
Diko kuncogni kezdett. 
-- Biztos, hogy a papa nem a gyomor? 
-- Szerintem apa kis pocakja aranyos. 
-- Még jó, hogy a papa nem a kutatás hátsó fele. 
- Elég volt, Diko! -- mondta anya. -- Legyen benned egy kis tisztelet! Most már igazán nem vagy elég fiatal ahhoz, hogy az ilyesmi aranyos legyen. 
-- Ha ez nem aranyos, akkor milyen? 
-- Komisz. 
-- Egész életemben komisz leszek -- mondta Diko dacosan. 
-- Nem kétlem -- mondta anya. 
-- Meg fogom állítani Cristoforót. Anya furcsán nézett rá. 
-- Ez az én dolgom, ha egyáltalán meg lehet tenni. 
-- Túl öreg leszel -- mondta Diko. -- Majd felnövök, és megállítom őt neked. 
Anya nem vitatkozott. 
Tízéves korában Diko már minden délutánját a laborban töltötte, a régi Tempoview használatát próbálta megtanulni. Elvileg nem használhatta volna, de az egész ilareti berendezést anya kutatásának szentelték, ezért a szabályok is az ő értelmezésében érvényesültek. Ez azt jelentette, hogy a tudományos kutatás szabályait mindenki szigorúan betartotta, de a munka és az otthon között húzódó határvonalat nem vették túl komolyan. Gyakran voltak benn gyerekek és rokonok, és amíg csendben maradtak, senki sem aggodalmaskodott. Nem úgy nézett ki, mintha valami titkos dolog folyna itt. Mellesleg már senki sem használta az elavult Tempoview-kat, kivéve amikor régi felvételeket játszottak le, úgyhogy Diko senkinek sem zavarta a munkáját. Mindenki tudta, hogy Diko körültekintő. Ezért még csak megjegyzést sem tett senki, hogy egy illetéktelen, félművelt gyerek felügyelet nélkül böngészget a múltban. 
Eleinte apa megmachinálta a Tempoview-t, amit Diko használt, hogy csak korábban már rögzített felvételeket mutasson. Diko türelmét ez nagyon próbára tette, mert a Tempoview-nak meglehetősen szűk volt a perspektívája. Diko mindig valamilyen másik szögből szerette volna látni a dolgokat. 
Közvetlenül a tizenkettedik születésnapja előtt rájött, hogyan játszhatja ki apja futólagos próbálkozását, hogy elzárja őt a teljes hozzáféréstől. Nem volt elég ügyes: apja számítógépe leleplezte a kísérletet, és apa nemsokára át is jött hozzá. 
-- Szóval bele akarsz nézni a múltba? -- kérdezte. 
-- Nem szeretem azokat a felvételeket, amiket mások csináltak -- válaszolta Diko. -- Soha nem az érdekli őket, ami engem. 
-- Az tehát a nagy kérdés -- mondta apa --, hogy eltiltsunk-e teljesen a múltfigyeléstől, vagy szabad kezet kapj, ahogy szeretnéd. 
Diko hirtelen rosszul érezte magát. 
-- Ne tiltsatok el! -- mondta. -- Maradok a régi felvételeknél, de ne küldjétek el! 
-- Tudom, hogy az emberek, akiket nézel, halottak -- mondta apa. -- De attól még nem kellene merő kíváncsiságból kémkedned is utánuk. 
-- Nem erről szól a múltfigyelés? -- kérdezte Diko. 
-- Nem -- mondta apa. -- Az igaz, hogy kíváncsiságból nézzük őket, de nem személyes kíváncsiságból. Tudósok vagyunk. 
-- Én is tudós leszek -- mondta Diko. 
-- Azért nézzük az emberek életét, hogy rájöjjünk, mit miért tesznek. 
-- Én is -- mondta Diko. 
-- Szörnyű dolgokat fogsz látni -- mondta apa. -- Csúnya dolgokat. Magánjellegű dolgokat. Felkavaró dolgokat. 
-- Már láttam ilyeneket. 
-- Éppen erről beszélek -- mondta apa. -- Ha azt hiszed, hogy az eddig látottak csúnya, magánjellegű vagy felkavaró dolgok voltak, mit csinálsz, ha majd tényleg csúnya, magánjellegű és felkavaró dolgokat látsz? 
-- Csúnya, Magánjellegű és Felkavaró. Úgy hangzik, mint egy jogi cég neve -- mondta Diko. 
-- Ha egy tudós előjogait fogod élvezni, akkor úgy kell viselkedned, mint egy tudósnak! -- mondta apa. 
-- Vagyis? 
-- Napi beszámolókat akarok azokról a helyekről és időkről, amiket nézel. Heti beszámolókat akarok arról, hogy mit vizsgáltál és mit tanultál. Munkanaplót kell vezetned, mint bárki másnak. És ha valami felkavarót látsz, beszélj velem vagy anyáddal. 
Diko vigyorgott. 
-- Vettem. Csúnya és Magánjellegű: egyedül foglalkozom vele, de ha Felkavaró: megbeszélem az ősökkel. 
-- Te vagy a fény az életemben -- mondta apa. -- De azt hiszem, nem kiabáltam veled eleget, amikor még elég fiatal voltál ahhoz, hogy használjon. 
-- Le fogom adni az összes beszámolót, amit kértél -- mondta Diko. -- Neked viszont azt kell megígérned, hogy el fogod őket olvasni! 
-- Pontosan ugyanolyan alapon, mint bárki más beszámolóit mondta apa. -- Úgyhogy jobban teszed, ha nem próbálkozol holmi félkész munkákkal. 
Diko kutatott, beszámolókat írt, és előre örült a munkájával kapcsolatos heti megbeszéléseknek apuval. Csak fokozatosan jött rá, milyen gyerekesek és kezdetlegesek voltak azok a korai jelentések, amelyekben a felnőtt múltfigyelők által már régen kielemzett témáknak épp csak a felszínét súrolta; csodálkozott azon, hogy apa még csak nem is célzott soha arra, hogy a tudománynak a közelében sem jár. Mindig tisztelettel hallgatta őt, és néhány év múlva Diko már olyan dolgokat vitt véghez, amelyek ki is érdemelték ezt. 
S nem más, mint épp a jó öreg Cristoforo Colombo volt az, aki megszabadította a Tempoview-tól, hogy a sokkal érzékenyebb TruSite-tal dolgozhasson. Diko nem felejtette el őt, mert anya és apa sem felejtették el soha, de a Tempoview-val végzett korai megfigyeléseiben egyszer sem szerepelt. Miért is szerepelt volna? Colombo életének gyakorlatilag minden pillanatát látta már azokon a felvételeken, melyeket Diko élete folyamán anya és apa többé-kevésbé szinte állandóan néztek. Egy kérdést újra és újra föltett magának, s ez mindig visszavezette Colombóhoz: Mikor születik meg a történelem nagy alakjainak életében az elhatározás, amely elindítja őket a nagyság felé vezető úton? Kiküszöbölte kutatásából azokat, akik véletlenül lettek híresek; inkább olyanok foglalkoztatták, akik nagy akadályokat küzdöttek le, és sosem adták fel. Voltak közöttük szörnyetegek és nemes lelkűek, csak saját érdekeiket néző opportunisták és önzetlenek; volt, aki szinte azonnal veszni látta, amiért küzdött, mások olyasmit alkottak, ami megváltoztatta a világot, és mindmáig érezzük a hatását. Dikónak mindez alig számított. A döntés pillanatát kereste, és miután több tucat nagy történelmi alakról írt beszámolót, rájött, hogy végig, amíg Cristoforót nézte, egyszer sem vette a fáradságot, hogy lineárisan tanulmányozza: hogy kiderítse, miért döntött úgy ő, egy genovai takács nagyra törő fia, hogy tengerre száll és darabokra tépi az összes régi világtérképet. 
Nem lehetett kétséges, hogy Cristoforo egyike volt a nagyoknak, akár egyetért ezzel anya és apa, akár nem. Tehát... mikor hozta meg a döntést? Mikor lépett először arra az útra, amely a történelem egyik leghíresebb emberévé tette? 
Diko úgy érezte, 1459-ben találta meg a választ, amikor a két nagy genovai uralkodóház, a Fieschi- és az Adorno-ház közötti rivalizálás a tetőpontjára hágott. Abban az évben egy Domenico Colombo nevű férfi takács volt, valamint a Fieschi-csoport támogatója, az Olivella kapu korábbi őrzője, és apja egy vörös hajú fiúcskának, akiben megvolt az erő ahhoz, hogy megváltoztassa a világot. 
Cristoforo nyolcéves volt, amikor Pietro Fregoso legutóbb eljött meglátogatni az édesapját. Cristoforo tudta a férfi nevét, de azt is tudta, hogy Domenico Colombo házában Pietro Fregosót mindig azon a címén szólították, amelyet az Adorno-csoport kiragadott a kezéből: a dózse. Pietro Fregoso úgy döntött, hogy ismét kemény harcot indít a hatalomért, és mivel Cristoforo apja a Fieschi-ügy egyik leglelkesebb támogatója volt, nem volt túl meglepő, hogy Pietro úgy döntött, megtiszteli a Colombo-házat azzal, hogy tart ott egy titkos összejövetelt. 
Pietro reggel érkezett csupán néhány ember kíséretében -- feltűnés nélkül kellett közlekednie a városban, különben az Adornók megtudták volna, hogy készül valamire. Cristoforo látta, hogy az apja letérdel, és megcsókolja Pietro gyűrűjét. Az anyja, aki a szövőműhely és az utcai szoba közötti ajtóban állt, alig hallhatóan dünnyögött valamit a pápáról. De Pietro Genova dózséja volt (vagy inkább korábbi dózséja); senki nem hívta pápának. 
-- Mit mondtál, mama? 
-- Semmit -- válaszolt az édesanyja. -- Gyere be ide! 
Cristoforo azon kapta magát, hogy berángatják a szövőműhelybe, ahol a mesterlegények szövőszékei billegtek és csattogtak, miközben az inasok előre-hátra vitték a fonalat, vagy a szövőszék alá másztak, hogy felhajtsák az anyagot, amit a mesterlegények szőttek. Cristoforo felfogta valamelyest, hogy az apja lassan el fogja várni tőle, hogy inasként átvegye a helyét a műhelyben, amely a takácscéh egy másik tagjáé volt. Nem örült ennek. Egy inas élete keserves és hiábavaló munkából állt, és a mesterlegények piszkálódása igazi gyötréssé fajult, amikor az édesapja és az édesanyja nem voltak a szobában. Cristoforo tudta, hogy egy másik szövőműhelyben nem élvezné azt a kiváltságos helyzetet, amit itt, ahol az apja volt a mester. 
Röviddel később, hogy az anyja már nem figyelt rá, Cristoforo vissza tudott osonni az ajtónyíláshoz, és figyelhette, hogy mi történik az utcai szobában, ahol a több vég szövetet már elpakolták a bemutatóasztalról, az óriási orsó fonalakat pedig székeknek használták. Az elmúlt néhány percben újabb emberek szivárogtak be. Arról volt szó, hogy összejövetel lesz, de Cristoforo azt látta, hogy Pietro Fregoso haditanácsot tart az apja házában. 
Cristoforo eleinte a nagy embereket nézte. A legkáprázatosabb, legdrágább ruhákat hordták, amiket valaha is látott. Apja egyik vevője sem jött soha ilyen ruhákban a műhelybe, de öltözetük egy-egy darabja az apja legfinomabb szövetéből készült. Cristoforo felismerte az egyik nemes által viselt, pompás brokátot, amelyet Carlo, a legjobb mesterlegény készített alig egy hónapja. Tito jött érte akkor, aki mindig zöld egyenruhát viselt. Cristoforo csak most jött rá, hogy amikor Tito vásárolni jön, nem is magának vásárol, hanem a gazdájának. Tehát Tito nem is vevő. Csupán azt teszi, amit mondanak neki. Az apja mégis úgy kezelte, mint egy barátot, pedig csak egy szolga volt. Így Cristoforo azon kezdett gondolkozni, ahogy az apja a barátaival bánt. A viccelődésről, a könnyed hangulatról, a borozgatásról, a történetmesélésről. Egyenrangú felekként beszélgettek, az apja és a barátai. 
Az apja mindig azt mondta, hogy a legjobb barátja a dózse volt: Pietro Fregoso. Cristoforo most látta, hogy nem így van: az apja nem viccelődött, semmi könnyedség nem volt a viselkedésében, nem mesélt történeteket, a bort pedig, amit kitöltött, az asztalnál ülő nemesemberek iszogatták, ő egyáltalán nem. Az apja a fal mellett álldogált, és azt figyelte, hogy nincs-e szüksége valakinek még borra; ha volt, azonnal töltött neki. És Pietro nem pillantott az apjára, amikor az asztal körül ülő emberek szemébe nézett. Nem, Pietro nem volt az apja barátja; minden jel arra mutatott, hogy az apja Pietro szolgája volt. 
Cristoforónak ettől rossz érzése támadt, mert tudta, hogy az apja nagyon büszke Pietro barátságára. Cristoforo nézte a megbeszélést, látta a gazdag emberek kecses mozdulatait, hallotta finom beszédüket. Néhány szót Cristoforo nem is értett, bár jól tudta, hogy azok a Genovában beszélt nyelv szavai, nem pedig latin vagy görög szavak. Persze az apja nem tudott mit mondani ezeknek az embereknek, gondolta Cristoforo. Más nyelven beszéltek. Ugyanolyan idegenek voltak, mint azok a furcsa emberek, akiket egyik nap látott a dokknál -- akik Provence-ból jöttek. 
Hogyan tanultak meg ezek a nemesek így beszélni? Cristoforo ezen morfondírozott. Hol tanultak meg olyan szavakat, amilyeneket senki sem használ itthon vagy az utcán? Hogyan létezhetnek ilyen szavak Genova nyelvében, miközben egyik genovai közember sem ismeri őket? Hát nem egyetlen város ez? Hát nem a Fieschikhez tartoznak ezek az emberek is, mint az apám? A hencegő Adornók, akik felborították a Fieschik kocsijait a piacon -- az apja inkább úgy beszélt, mint ők, nem pedig mint ezek a nemesek, akikkel pedig állítólag együvé tartoztak. 
Nagyobb a különbség a nemesek és a kereskedők között (mint amilyen az apja is), mint az Adornók és a Fieschik között. A Fieschik és az Adornók mégis gyakran össze szoktak csapni, és olykor állítólag még halálos áldozatok is voltak. Miért nincsenek viták a kereskedők és a nemesek között? 
Pietro Fregoso csupán egyszer vonta bele az apját a beszélgetésbe. 
-- Már nagyon elegem van abból, hogy mást sem teszünk, csak az alkalmas pillanatra várunk, az alkalmas pillanatra várunk -- mondta. 
-- Nézzétek csak meg Domenicót! -- Cristoforo apja felé intett, aki úgy lépett elő, mint egy kocsmáros, akit szólítottak a vendégei. Hét évvel ezelőtt az Olivella-kapu őre volt. Most feleakkora háza van, mint akkor volt, és csak három mesterlegénye a korábbi hat helyett. Miért? Azért, mert az úgynevezett dózse minden megbízást az Adorno-takácsok felé irányít. Azért, mert nincs hatalmam, és nem tudom megvédeni a barátaimat! 
-- Ez nem csupán azért van, mert az Adornókat pártfogolja, uram -- mondta az egyik nemes. -- Az egész város szegényebb lett, mert Konstantinápoly a töröké, muzulmánok fosztogatnak Chiosnál, és katalán kalózok támadják meg gátlástalanul a dokkjainkat, és kifosztják a part közeli álló házakat. 
-- Pontosan erről beszélek! -- kiáltott fel a dózse. -- A külföldiek juttatták hatalomra ezt a bábot -- mit érdekli őket, hogyan szenved Genova? Ideje visszaállítani az igaz genovai uralmat. S ne halljak ellenvetést! 
Az egyik nemes halkan megtörte a csendet, amely Pietro beszédét követte. 
-- Nem állunk készen -- mondta. -- Drága vérrel fogjuk megfizetni az árát, ha most meggondolatlanul támadunk. 
Pietro Fregoso fenyegetően meredt rá. 
-- Úgy. Azt mondom, ne halljak ellenvetést, mégis ellentmondasz nekem? Kivel tartasz, de Portobello? 
-- Veled mindhalálig, uram -- mondta a férfi. -- De te sohasem voltál az, aki azért büntet, mert valaki azt mondja, amit igaznak vél. 
-- Ahogy téged sem foglak most megbüntetni -- mondta Pietro. -- Amíg számíthatok rá, hogy mellettem állsz. De Portobello felemelkedett. 
-- Előtted, uram, vagy mögötted, vagy bárhol, ahol állnom kell, hogy megvédjelek, amikor veszély fenyeget. 
Ekkor az apja kéretlenül előrelépett. 
-- Én is melletted fogok állni, uram! -- kiáltotta. -- Először Domenico Colombóra kell lesújtania annak, aki kezet akar emelni rád! 
Cristoforo látta, hogyan reagálnak a többiek. Amikor de Portobello ígért hűséget, bólogattak, de amikor az apja beszélt, csak csendesen nézték az asztalt. Néhányan elvörösödtek -- a haragtól? Vagy mert kínosan érezték magukat? Cristoforo nem volt biztos abban, hogy miért nem akarják hallani az apja ígéretét. Csak egy nemes tud elég jól harcolni, hogy megvédje a méltóságos dózsét? Vagy túl vakmerőnek tartották apját, hogy megszólal egy ilyen magasztos társaságban? 
Bármi volt is az oka, Cristoforo látta, hogy a hallgatásuk arculcsapásként érte apját. Mintha összezsugorodott volna, ahogy visszahúzódott a falhoz. Csak amikor teljes lett a megalázottsága, akkor szólalt meg ismét Pietro. 
-- Sikerünk azon múlik, hogy minden Fieschi bátran és kitartóan harcol-e. 
A szavai kegyesek voltak, de túl későn érkeztek, hogy megkíméljék az apja érzéseit. Ahelyett, hogy tisztelettel elfogadta volna az apja felajánlását, inkább mintha vigasztalta volna, mint amikor az ember megsimogat egy hűséges kutyát. 
Az apám nem számít nekik, gondolta Cristoforo. Azért találkoznak a házában, mert titokban kell maradjon az összejövetelük, de ő maga semmit sem jelent nekik. 
Nem sokkal később befejeződött az összejövetel; úgy döntöttek, hogy két nap múlva indítják a támadást. Amint elmentek a nemesek, és apja bezárta az ajtót, az anyja viharzott el Cristoforo mellett, és mérgesen az apja arcába kiáltott. 
-- Mit gondolsz, te bolond? Először Domenico Colombóra kell lesújtania annak, aki bántani akarja a méltóságos dózsét! -- Micsoda esztelenség! Mikor lettél katona? Hol van nemesi kardod? Hány párbajt vívtál már? Vagy azt hiszed, hogy ez valamilyen kocsmai verekedés lesz, és csak össze kell verned néhány részeg fejét, és megnyerted a csatát? Nem törődsz semmit a gyermekeinkkel, hogy apa nélkül akarod őket hagyni? 
-- Egy férfinek van becsülete -- mondta az apja. 
Cristoforo azon tűnődött, vajon hol van az apja becsülete, ha a legnagyobb barátja semmibe veszi, hogy felajánlotta neki az életét. 
-- A becsületed miatt fognak utcára kerülni rongyokban a gyerekeid. 
-- A becsületem miatt az Olivella-kapu őre voltam négy évig. Akkor bezzeg jólesett szép házban lakni! 
-- Hol van az már! -- mondta az anyja. -- Vér fog folyni, de nem Adorno-vér. 
-- Csak ne legyél olyan biztos benne -- mondta az apja. Felviharzott a lépcsőkön. Az anyja sírva fakadt tehetetlen dühében. A vitának vége volt. 
De Cristoforo nem volt elégedett. Megvárta, hogy az anyja megnyugodjon, miközben elhúzza az asztaltól az orsókat, és visszarakja rá a szöveteket, hogy a vevők megnézhessék őket, és hogy tiszták maradjanak. Mikor Cristoforo már úgy érezte, nem fognak ordítozni vele, ha megszólal, megkérdezte: 
-- Hogyan tanulják meg a nemesek, hogy nemesek legyenek? Az anyja haragosan nézett rá. 
-- így születnek -- mondta. -- Isten tette őket nemesekké. 
-- De miért nem tanulhatunk meg úgy beszélni, ahogy ők? -- kérdezte Cristoforo. -- Nem lehet nehéz. -- Majd De Portobello kifinomult hangját utánozva hozzátette: -- De te sohasem voltál az, aki azért büntet, mert valaki azt mondja, amit igaznak vél. 
Az anyja odament hozzá, és keményen arcul ütötte. Fájt, és bár Cristoforo már régóta nem sírt, ha megbüntették, a puszta meglepetéstől eleredtek a könnyei. 
-- Meg ne halljam még egyszer, hogy játszod itt az eszed, Cristoforo! -- kiáltotta. -- Túl jó vagy az apádnak? Azt hiszed, hogy ha úgy gágogsz, mint egy liba, tollaid is nőnek? 
Cristoforo dühében visszakiáltott. 
-- Az apám van olyan jó ember, mint azok közül bármelyik! Miért ne tanulhatná meg a fia, hogyan legyen nemes? 
Az anyja majdnem megint megütötte, amiért vissza merészelt beszélni neki. De aztán összeszedte magát, és meghallotta, amit Cristoforo mondott. 
-- Az apád tényleg van olyan jó ember, mint azok közül bármelyik -- mondta. -- Jobb is! 
Cristoforo az asztalon kiterített finom anyagra mutatott. 
-- Ott van a szövet -- miért ne öltözhetne úgy apa, mint egy nemes? Miért ne beszélhetne úgy, mint ők, és öltözhetne úgy, mint ők, és akkor majd tisztelni fogja a dózse! 
-- A dózse kinevetné -- mondta az anyja. -- És mindenki más is. És ha azután is megpróbálna úgy viselkedni, mint egy nemes, akkor valamelyikük idejönne, és tőrt döfne az apád szívébe, amiért olyan felfuvalkodott mert lenni. 
-- Miért nevetnék ki, ha nem nevetik ki ezeket sem, akik úgy öltöznek és beszélnek, mint ők? 
-- Mert ők tényleg nemesek, az apád pedig nem az. 
-- De ha nem az öltözetük és a beszédük... Van valami a vérükben? Nem tűntek erősebbnek apánál. Gyenge karjuk volt, és a legtöbbjük kövér. 
-- Persze hogy apa erősebb náluk. De ők kardot hordanak. 
-- Akkor apa is vegyen egy kardot! 
-- Ki adna el kardot egy takácsnak? -- kérdezte az anyja nevetve. -- És mit csinálna vele apád? Soha életében nem forgatott kardot. Levágná az ujját! 
-- Ha gyakorolna, akkor nem -- mondta Cristoforo. -- Ha tanulna, akkor nem, 
-- Nem a kard teszi nemessé a nemest -- mondta az anyja. -- A nemesek egyszerűen nemesek gyermekeiként születnek. Az apád apja nem volt nemes, ezért ő sem az. 
Cristoforo egy kicsit elgondolkozott ezen. 
-- Nem Noétól származunk mindannyian az özönvíz óta? Miért van az, hogy az egyik család gyermekei nemesek, apa családjának a gyermekei meg nem azok? Isten teremtett mindnyájunkat. 
Az anyja keserűen felnevetett. 
-- Ó, ezt tanították a papok? Látnod kellene őket, ahogy hajlongnak és bókolnak a nemeseknek, miközben a többiekkel nem is törődnek. Szerintük isten jobban szereti a nemeseket, de Jézus Krisztus nem így viselkedett. Ő egyáltalán nem foglalkozott a nemesekkel! 
-- Akkor miért van joguk lenézni apát? -- követelőzött Cristoforo, és akarata ellenére ismét megteltek könnyel a szemei. 
Az anyja egy ideig csak figyelmesen nézte, mintha azon gondolkozna, hogy elmondja-e neki az igazat. 
-- Arany és sár -- mondta. Cristoforo nem értette. 
-- Arany van a kincsesládáikban -- mondta az anyja --, és földjeik vannak. Ez teszi őket nemessé. Ha lennének nagy földbirtokaink vidéken, vagy lenne egy arannyal teli ládánk a padláson, akkor az apád nemesember lenne, és senki nem nevetne rajtad, ha megtanulnál olyan cifrán beszélni, mint ők, és ilyenből készült ruhákat hordanál. -- Az egyik szövet végét Cristoforo mellkasához emelte. Pompás nemes lennél, Cristoforóm! 
Elengedte a szövetet, és nevetett, nevetett és nevetett. 
Cristoforo végül kiment a szobából. Arany, gondolta. Ha apának lenne aranya, akkor ezek az emberek hallgatnának rá. Hát akkor szerzek neki aranyat. 
Valaki bizonyára áruló volt az összejövetel résztvevői közül, vagy talán valamelyikük elszólta magát, amikor egy áruló szolga hallgatózott, mindenesetre az Adornók valahogyan tudomást szereztek a Fieschik tervéről, és amikor Pietro két testőrrel megjelent a Sant' Andrea-kapu henger alakú tornyainál, ahová a találkozót megbeszélték, egy tucatnyi Adorno támadta meg őket. Pietrót lerángatták a lováról, és fejbe verték egy buzogánnyal, s minthogy halottnak hitték, otthagyták, és elfutottak. 
A kiáltozást olyan tisztán lehetett hallani a Colombo-házban, mintha a szomszédban történt volna, és majdnem így is volt: alig száz méterre laktak a Sant' Andrea-kaputól. Hallották az első kiáltásokat, és azt is, amikor Pietro hangja felharsant: 
-- Fieschik! Hozzám, Fieschik! 
Cristoforo apja azonnal felkapta nehéz botját a tűzhely mellől, és kiszaladt az utcára. Az anyja túl későn ért az ajtóhoz, hogy megállíthassa. Sikoltozva és kiabálva a ház hátsó részébe terelte a gyerekeket és az inasokat, miközben a mesterlegények az utcai ajtónál álltak őrt. A sűrűsödő sötétségben hallották a zavargást és a kiáltozást, aztán pedig Pietro sikoltozását. Mert nem halt meg azonnal, és haláltusája közben segítségért üvöltött az éjszakában. 
-- Bolond -- mondta az anyja. -- Ha továbbra is így visít, az Adornók rájönnek, hogy nem halt meg, és visszajönnek, hogy elintézzék. 
-- Meg fogják ölni apát? -- kérdezte Cristoforo. A kisebb gyerekek sírni kezdtek. 
-- Nem -- mondta az anyja, de Cristoforo látta rajta, hogy nem biztos benne. 
Az anyja talán megérezte, hogy kételkedik. 
-- Mind bolond -- mondta. -- Minden férfi bolond. Azért harcolni, hogy ki uralkodjon Genova felett -- mit számít az? Konstantinápolyban törökök vannak! A jeruzsálemi szent sír a pogányok kezére került! Krisztus nevét nem ejtik ki többé Egyiptomban, és ezek a kisfiúk azon civakodnak, hogy ki üljön egy díszes széken és nevezze magát Genova dózséjénak? Mi Pietro Fregoso becsülete Jézus Krisztus becsületéhez képest? Mit számít, hogy az övé-e a dózse palotája, amikor körülmetélt kutyák kezében van a föld, ahol a szent szűz sétált a kertjeiben, ahol az angyal eljött hozzá? Ha öldökölni akarnak, szabadítsák fel Jeruzsálemet! Szabadítsák fel Konstantinápolyt! Azért ontsanak vért, hogy visszaállítsák isten fiának becsületét! 
-- Én ezért fogok harcolni -- mondta Cristoforo. 
-- Ne harcolj! -- mondta a húga. -- Meg fognak ölni. 
-- Én hamarabb megölöm őket. 
-- Nagyon alacsony vagy, Cristoforo -- mondta a húga. 
-- Nem leszek mindig alacsony. 
-- Csitt! -- mondta az anyjuk. -- Ez az egész badarság. Egy takács fia nem megy keresztes háborúba. 
-- Miért nem? -- kérdezte Cristoforo. -- Krisztus visszautasítaná a kardomat? 
-- Milyen kardodat? -- kérdezte az anyja gúnyosan. 
-- Egy nap lesz majd kardom -- mondta Cristoforo. -- Nemes leszek! 
-- Hogyan, mikor nincs is aranyad? 
-- Majd szerzed aranyat! 
-- Genovában? Takácsként? Amíg élsz, Domenico Colombo fia leszel. Senki nem ad aranyat neked, és senki nem fog nemesnek hívni. És most csönd legyen, vagy megszorongatom a karod! 
Hatásos fenyegetés volt, és az összes gyerek tudta, hogy jobb engedelmeskedni, amikor az anyjuk ezt mondta. 
Az apjuk pár óra múlva hazaért. A mesterlegények először nem is akarták beengedni, mert csak kopogott. Csak amikor fájdalmasan felkiáltott, hogy "Az uram halott! Engedjetek be!", akkor húzták ki a reteszt az ajtóból. 
Épp akkor támolygott be, amikor a gyerekek anyjuk után futva beértek az utcai szobába. Csupa vér volt, felesége felsikoltott és átölelte, aztán a sebeit kezdte keresni. 
-- Nem az én vérem -- mondta fájdalmasan Cristoforo apja. -- A dózsém vére ez! Pietro Fregoso halott! A gyávák rátámadtak, és lehúzták a lováról, és fejbe vágták egy buzogánnyal! 
-- Hogy kerül rád az ő vére, Nico?! 
-- A dózse palotájának a kapujához vittem. Oda vittem, ahol lennie kellene! 
-- Miért oda, te bolond?! 
-- Azért, mert ezt mondta! Odamentem hozzá, és ő kiáltozott és csupa vér volt, és én azt mondtam: "Hadd vigyelek el az orvosaidhoz, hadd vigyelek el a házadba, hadd találjam meg azokat, akik ezt tették, és hadd öljem meg őket érted!", és ő azt mondta: "Domenico, vigyél a palotába! Ott kell nyugodnia a dózsénak -- a palotában, mint az apámnak!" Ezért oda vittem, a saját karjaimban, és nem érdekelt, hogy látnak-e az Adornók! Oda vittem, és a karjaimban feküdt, amikor meghalt! Igaz barátja voltam! 
-- Ha láttak vele, megtalálnak és megölnek! 
-- Mit számít az? -- kérdezte az apja. -- A dózse halott! 
-- Nekem számít -- mondta az anyja. -- Vedd le ezeket a ruhákat! 
-- A mesterlegényekhez fordult, és utasításokat kezdett osztogatni. 
-- Te -- vidd a gyerekeket a ház hátsó felébe! Te -- szólj az inasoknak, hogy húzzanak fel vizet a kútból, és melegítsék meg fürdővíznek! Te -- ha levettem róla a ruháit, égesd el őket! 
A többi gyerek engedelmeskedett a mesterlegényeknek, és a ház hátsó felébe szaladtak, de Cristoforo ott maradt. Nézte, ahogy az anyja levetkőzteti az apját, és közben csókokkal és szitkokkal borítja be. Még miután az udvarba vezette, hogy megfürödjön, és amikor az égő, véres ruhadarabok bűze bejutott a házba, Cristoforo még akkor is az utcai szobában maradt. Őrt állt, védte az ajtót. 
Legalábbis ezt mondták a régi beszámolók erről az éjszakáról. Kolumbusz őrt állt, hogy biztonságban legyen a családja. De Diko tudta, hogy Cristoforo nem csak ezt forgatta a fejében. Nem, meghozta a döntést. Meghatározta eljövendő nagyságának feltételeit. Nemes lesz. Királyok és királynők tisztelettel bánnak vele. Aranya lesz. Királyságokat fog meghódítani Krisztus nevében. 
Már ekkor is tudnia kell, hogy ennek eléréséhez el kell hagynia Genovát. Ahogy az anyja is mondta: amíg ebben a városban él, Domenico, a takács fia lesz. A következő nap reggelétől kezdve új céljai szellemében alakította az életét. Olyan erővel vetette bele magát a nyelvek és a történelem tanulásába, hogy az őt tanító szerzetesek meg is jegyezték: "Felébredt benne a tudományok szelleme", de Diko tudta, hogy nem a tanulás kedvéért tanult. Nyelveket kellett megismernie, hogy utazgathasson szerte a világban. Ismernie kellett a történelmet, hogy tudja, mi zajlik a világban, amikor nekivág. 
És értenie kellett a hajózáshoz. Amikor csak lehetősége volt rá, Crisotoforo lement a dokkokhoz, figyelte a matrózokat, kérdezgette őket, megtanulta, hogy a legénységben kinek mi a feladata. Figyelme eztán a kormányosokra terelődött, borral traktálta őket, amikor megengedhette magának, de ha nem volt pénze rá, egyszerűen kicsikarta válaszaikat. Végül felkerült egy hajóra, aztán egy másikra; egy lehetőséget sem mulasztott el, hogy hajóra szállhasson, és bármilyen munkát elvégzett, amit rábíztak -- mindent megtanulhatott így a tengerről, amit egy takács fia alig remélhetett. 
Diko megírta a beszámolót Cristoforo Colombóról -- arról a pillanatról, amikor meghozta a döntést. Mint mindig, az apja dicsérte, és csak apróságokat bírált. Diko viszont érezte, hogy a dicséret komoly kifogásokat leplez. Rákérdezett, de apja nem árulta el, mit kifogásol benne. 
-- Mondtam már, hogy ez egy jó beszámoló -- válaszolta az apja. -- Most hagyj békén! 
-- Valami mégsem stimmel -- mondta Diko --, és nem mondod el, hogy mi. 
-- Ez egy jól megírt beszámoló. Semmi rossz nincs benne azokon kívül, amiket mondtam. 
-- Akkor a következtetésemmel nem értesz egyet. Szerinted nem ezért döntött úgy Cristoforo, hogy nagy ember lesz. 
-- Nem ezért döntött úgy, hogy nagy ember lesz? -- kérdezte apa. -- De igen, szerintem majdnem biztosan ez volt az a pont az életében, amikor meghozta ezt a döntést. 
-- Akkor mi a baj vele?! -- kiabált Diko. 
-- Semmi! -- kiabált vissza apa. 
-- Nem vagyok már gyerek! 
Az apja döbbenten nézett rá. 
-- Nem? 
-- Mindig mindent rám hagysz, de már elegem van belőle! 
-- Rendben -- mondta az apja. -- A beszámolód kitűnő, és semmit sem hagy figyelmen kívül. Bizonyára az általad leírt éjszakán és az általad megemlített okokból hozta azt a döntést, hogy aranyra, nagyságra és isten dicsőségére fog törekedni. Ez mind nagyon jó. De egyetlen apró utalás sincs a beszámolódban, ami elmondaná nekünk, miért és hogyan döntött úgy, hogy ezeket a célokat úgy éri el, hogy nyugatnak hajózik az Atlanti-óceánon. 
E kijelentés ugyanolyan arcul csapást jelentett Dikónak, mint Cristoforónak az a pofon, amit anyjától kapott, és ugyanúgy könnyeket csalt Diko szemébe, pedig őt valóságosan nem ütötte meg senki. 
-- Sajnálom -- mondta az apja. -- Azt mondtad, nem vagy már gyerek. 
-- Nem vagyok az -- mondta Diko. -- Neked pedig nincs igazad. 
-- Tényleg? 
-- Az én kutatásom célja az, hogy megtaláljam azt a pillanatot, amikor a naggyá válást választja valaki, és pontosan ezt találtam meg. A te kutatásodnak és anya kutatásának kellene kiderítenie, hogy mikor döntött úgy Kolumbusz, hogy nyugat felé indul. 
Az apja meglepetten nézett rá. 
-- Nos, igen, gondolom. Ez tényleg olyasmi, amit tudnunk kellene. 
-- Szóval nem hinném, hogy a beszámolóm csak azért volna rossz, mert nem ad választ a kutatási területeken felmerült kérdésekre. Az enyémnek nagyon is megfelel. 
-- Igazad van -- mondta az apja. 
-- Tudom! 
-- Hát, most már én is. Visszavonom a bírálatot. A beszámolód teljes és elfogadható, és én elfogadom. Gratulálok. 
De Diko nem ment el. 
-- Diko, dolgozom -- mondta az apja. 
-- Megtalálom nektek -- mondta Diko. 
-- Mit találsz meg? 
-- Az okot, ami miatt Cristoforo nyugatnak indult. 
-- Fejezd be a saját kutatásodat, Diko -- mondta az apja. 
-- Azt hiszed, hogy nem vagyok rá képes, ugye? 
-- Átnéztem az összes felvételt Kolumbusz életéről, ahogy az anyád is, és ahogy számtalan más tudós és kutató is. Azt hiszed, hogy megtalálod azt, amit egyikük sem talált meg soha? 
-- Igen -- mondta Diko. 
-- Jól van -- mondta az apja. -- Azt hiszem, épp most találtuk meg a te döntésedet a naggyá válásról. 
Hamiskásan rámosolygott Dikóra. Diko úgy gondolta, az apja csak ugratja. De nem törődött vele. Ha az apja úgy gondolja, hogy ő csak viccel, akkor ő a viccet fogja valóra váltani. Szóval az apja és az anyja és mások is végignézték a régi, Tempoview-val készült felvételeket Kolumbusz életéről? Jól van, akkor ő egyáltalán nem néz felvételeket. Fogja magát, és közvetlenül Kolumbusz életét figyeli majd, ráadásul nem a Tempoview-val, hanem a TruSite II.-vei. Nem kért engedélyt, és nem kért segítséget. Egyszerűen elfoglalt egy gépet, amit nem használtak éjszaka, és a szerint alakította az időbeosztását, hogy mikor használhatta azt a gépet. Páran eltűnődtek, hogy tényleg muszáj-e a legkorszerűbb gépeket használnia -- elvégre nem is volt a Pastwatch tagja. A képzését a legjobb esetben is csak félhivatalosnak tekintették. A figyelők gyermeke volt, semmi több, és mégis olyan gépet használt, amihez mások általában csak többévnyi tanulás után juthattak hozzá. 
Mégis, amikor ezek a kételkedők meglátták Diko elszánt arckifejezését, és látták, milyen keményen dolgozik és milyen gyorsan megtanulja a gép használatát, felhagytak vele, hogy a jogosultságát firtassák. Néhányukban az is felmerült, hogy végül is ez jellemző az emberre. Az iskolában nem a szüléink hivatását tanuljuk. De ha az ember családi vállalkozásban vesz részt, már gyerekkorától a szülei szakmáját tanulja. Diko volt olyan múltfigyelő, mint a többiek, sőt minden jel arra mutatott, hogy nagyon jó. És azok, akik elsőre kételkedtek, vagy még az is felmerült bennük, hogy közbelépnek, inkább jelezték a vezetőknek, hogy van itt egy újonc, akire érdemes odafigyelni. Regisztrálni kezdték, amit csinál. És hamarosan ezüstmatrica került az aktájára: hagyjuk, hadd járja a maga útját! 

Kemal 


A Santa Maria Kolumbusz vakmerő éjszakai hajózása és a kormányos figyelmetlensége miatt Hispaniola északi partjánál zátonyra futott és elsüllyedt. A Nina és a Pinta azonban nem süllyedtek el -- hazavitorláztak Európába, hogy beszámoljanak a hatalmas szárazföldekről, amelyek nyugaton várnak rájuk, bevándorlók, hódítók és felfedezők ötszáz éven át tartó áradatát zúdítva ezzel nyugat felé. Ha meg akarták állítani Kolumbuszt, a Nina és a Pinta sem juthatott vissza Európába. 
A férfit, aki elsüllyesztette őket, Kemal Akyazinak hívták. Hosszú és különös út vezette el Tagirinak a történelmet megváltoztató kutatásához. 
Kemal Akyazi Trója romjaitól néhány kilométerre nőtt fel; szülői háza a Kumkale felett állt, ahonnan a Dardanellákra, a Feketetengert az Égei-tengerrel összekötő, keskeny szoros vizeire látott. Sok háborút vívtak a szoros mindkét oldalán -- ezek egyikéből keletkezett Homérosz nagy eposza, az Iliász. 
Ez a történelmi légkör furcsán hatott a gyermek Kemalra. Persze megismerte a helyi legendákat, de azt is tudta, hogy ezek görög mesék, mert a hely a görög Égei-tenger világához tartozott. Kemal török volt, ősei csak a tizenötödik században érkeztek a Dardanellákhoz. Érezte a hely atmoszféráját, de kívülálló maradt. Ezért nem az Iliász történetét érezte szívéhez közel állónak. Inkább Heinrich Schliemann történetét, a német felfedezőét, aki egy olyan korban, mely Tróját puszta legendának, mítosznak, kitalációnak tekintette, nem csupán abban volt biztos, hogy Trója létezik, de abban is, hogy meg tudja találni. Hiába gúnyolták érte sokan, elindított egy expedíciót, megtalálta és feltárta a várost. A régi történetekről kiderült, hogy igazak. 
Serdülőkorában Kemal élete legnagyobb tragédiájának azt tartotta, hogy a Pastwatch olyan gépeket használ, amelyekkel az emberi történelem évezredeit vizsgálják. Nem lesz több Schliemann, aki tanul és elmélkedik és találgat, amíg megtalál valamilyen leletet vagy egy rég elveszett város romjait, vagy ismét életre kelti valamely legendatöredéket. Ezért Kemalnak semmi kedve sem volt a Pastwatchhoz csatlakozni, bár megpróbálták beszervezni, amikor egyetemre kezdett járni. Nem a történelemre, hanem kutatásra és felfedezésre vágyott; mi abban a dicsőség, ha az ember egy gépen keresztül találja meg az igazságot? 
Először a fizikával próbálkozott, de hamar fel is hagyott vele, és elkezdett meteorológiát tanulni. Tizennyolc éves korában, amikor az éghajlat és az időjárás tanulmányozásában mélyedt el, ismét kapcsolatba került a Pastwatch gépeivel. A meteorológusoknak korábban a hosszú távú szabályszerűségek megállapításához csak néhány évszázad időjárási adatai és töredékes kövületek álltak rendelkezésükre. Most már több millió évről voltak pontos széljárási adataik. Sőt a Pastwatch legkorábbi éveiben a TruSite I. szerkezete annyira kezdetleges volt, hogy embereket nem is mutatott. Épp mint a gyorsított filmfelvételeken, ahol az emberek nem maradnak egy helyben elég hosszú ideig ahhoz, hogy több filmkockán is szerepeljenek, ezért láthatatlanokká válnak, így azokban az időkben a Pastwatch a múlt időjárását, eróziókat, vulkánkitöréseket, jégkorszakokat, éghajlati változásokat rögzített. 
Ezeken az adatokon alapult a modern időjárás-előrejelzés és -szabályozás. A meteorológusok látták a kialakuló szabályszerűségeket, és a folyamatok egészének megszakítása nélkül apró változásokat tudtak előidézni, amelyek lehetővé tették, hogy egy területen a szárazság idején is essen eső, vagy az esős évszakban is süssön a nap. Kihúzták a könyörtelen időjárás méregfogát, és most az a feladat várt rájuk, hogy megállapítsák, hogyan idézhetnének elő még komolyabb változásokat; hogy egyenletes eloszlású, könnyű esőzést alakítsanak ki a világ sivatagos vidékein; hogy az egykori prérik és szavannák új életre keljenek. Ebben a munkában akart részt venni Kemal. 
Mégsem tudott megszabadulni Trója árnyékától és Schliemann emlékétől. Még a jégkorszakok terjeszkedése és visszahúzódása következtében kialakuló éghajlati változások tanulmányozása közben is elveszett civilizációk képe lebegett a szeme előtt -- olyan legendás helyeké, amelyek egy Schliemannra vártak, hogy feltárja őket. 
A meteorológiai diplomamunkájának témája része volt egy vállalkozásnak, mely arra irányult, hogy a Vörös-tenger kiaknázásával biztosítsák Szudánban és Arabia középső területein a rendszeres csapadékot; Kemal mindenekelőtt a legutóbbi jégkorszak (akkoriban a Vörös-tenger majdnem teljesen eltűnt) és a jelenkor (a Vöröstenger vízszintje magas) közötti időjárásbeli különbségeket tanulmányozta. Oda-vissza áttanulmányozta a régi, durva felbontású Pastwatch-felvételeket, amelyekből egyes szárazföldi pontokon mért tengerszint- és csapadékmennyiség-adatokat gyűjtött. A régi TruSite I. finoman szólva is pontatlan volt, de zivatarkalkulációkhoz megfelelt. 
Kemal időről időre visszatért a Vörös-tenger vízszintjének ingadozásához, és nézte, ahogy az átlagos vízszint a jégkorszak vége felé fokozatosan emelkedik. Mindig megszakította vizsgálódását a hirtelen vízszintnövekedéskor, amely azt jelezte, hogy a Vöröstenger és az Indiai-óceán újból egymásba ér. Ettől a ponttól kezdve fölösleges volt tovább tanulmányoznia a Vörös-tengert, mert vízszintje a nagy világóceánéhoz igazodott. 
Schliemann nyomán egy gondolat fogalmazódott meg Kemal lelkében: milyen hatalmas özönvíz lehetett akkor! 
Milyen hatalmas özönvíz! A jégkorszak során annyi víz záródott gleccserekbe és jégtakarókba, hogy az egész világon leesett a tengerszint. Végül elég alacsony lett ahhoz, hogy földnyelvek emelkedjenek ki a tengerből. A Csendes-óceán északi részén fekvő Bering-földnyelven keltek át gyalog az indiánok ősei óriási és puszta otthonukba. Britannia és Flandria egyesült. A Dardanellák bezárultak, és a Fekete-tenger sós vizű tóvá változott. A Perzsa-öböl eltűnt, helyén hatalmas síkság lett, amelyet az Eufrátesz szelt ketté. És a Báb-el-Mandeb, a Vörös-tenger nyílásánál lévő tengerszoros földnyelv lett. 
De a földnyelv egyben gát is. Ahogy melegedett az éghajlat az egész Földön, és a gleccserek kezdték kiengedni a felgyülemlett vizet, mindenhol heves esőzések kezdődtek; a folyók megduzzadtak, és a tengerek szintje megemelkedett. Európa nagy, dél felé futó folyói, amelyek a jégkorszak közepén többnyire kiszáradtak, most zúgó folyamokká váltak. A Rajna, a Pó, a Sztrimon és a Duna annyi vizet szállított a Földközi- és a Fekete-tengerbe, hogy azok vízszintje nagyjából ugyanolyan sebességgel emelkedett, mint a nagy világóceáné. 
A Vörös-tengerbe azonban nem folytak nagy folyók. Geológiai kifejezéssel élve új tenger volt, amelyet az új Arab-lemez és a régi Afrikai-lemez felhasadása hozott létre, vagyis felgyűrődött hegyvonulatok álltak mindkét partján. Sok folyó és patak folyt le ezekből a hegyekből a Vörös-tengerbe, de egyik sem szállított sok vizet az északi folyókhoz képest, amelyeknek hatalmas vízgyűjtő területeik voltak, és gleccserek megolvadt jegét sodorták. S bár a Vörös-tenger is fokozatosan emelkedett ekkoriban, messze elmaradt a nagy világóceán mögött. Vízszintje inkább a helyi időjárás függvényében változott, nem pedig a világ éghajlata szerint. Egészen addig a napig, amíg az Indiai-óceán olyan magasra nem emelkedett, hogy víztömegek indultak meg a Báb-el-Mandeb fölött. A víz új csatornákat vájt a füves vidéken. Az átfolyás évről évre nőtt, nagy, árapály szerint változó tavak sorozatát alakítva ki a Hanish-síkságon. Aztán egy nap, úgy tizennégyezer évvel ezelőtt az átömlő víz olyan mély csatornát vágott, hogy apálykor nem száradtak fel a tavak. A víz egyre csak ömlött, egyre mélyebbre vágta a csatornát, amíg a tavak megteltek, majd kicsordultak. Az Indiai-óceán tömegével a háta mögött a víz beáradt a Vörös-tenger medencéjébe, olyan hatalmas özönvizet idézve elő, amely néhány óra alatt a nagy világóceán szintjére emelte a Vörös-tenger vizét. 
Ez több, mint egy közönséges határvonal a használható és a használhatatlan vízszintadatok között, gondolta Kemal. Ez egy kataklizma, egyike azon ritka eseteknek, amikor egyetlen esemény olyan rövid idő alatt változtat meg egy nagy területet, hogy az emberek észrevehetik. És ez egyszer a kataklizma olyan időszakban történt, amikor éltek ott emberek. Nem csak lehetséges, de valószínű is volt, hogy valaki látta ezt az özönvizet -- sőt sokakat el is pusztíthatott, hiszen a Vörös-tenger medencéjének déli része gazdag szavanna és mocsárvidék volt egészen addig, amíg az óceán be nem tört oda, és a tizennégyezer évvel ezelőtti emberek egészen biztosan vadásztak arrafelé. Magvakat, gyümölcsöket és bogyókat gyűjtöttek ott. Egy vadászó csoport biztosan látta a Dahlak-hegyek csúcsairól a hatalmas vízfalat, amely végigmorajlott a síkságon, miközben megtört és szétvált a hegyek lejtőin, szigetekké változtatva őket. 
Egy ilyen vadászcsoport tudhatta, hogy a családjukat elpusztította az árvíz. Mit gondolhattak? Nyilván azt, hogy valamelyik isten megharagudott rájuk. Hogy lerombolta és víz alá temette a világot. És ha túlélték, ha eljutottak Eritrea partjaira, miután a hatalmas, viharzó hullámok elcsendesedtek és az új, mély tenger szelídebb vizeivé váltak, elmesélték a történetet mindenkinek, aki meghallgatta őket. És néhány éven át elkísérhették hallgatóikat a víz széléhez, megmutatták nekik a fák vízből kiálló csúcsait, és meséltek nekik mindenféléről, amit a hullámok maguk alá temettek. 
Noé, gondolta Kemal. A halhatatlan Utnapistim, az özönvíz túlélője, akit Gilgames meglátogatott. Ziuszudra a sumer özönvíztörténetből. Atlantisz. Elhitték a történeteket. Emlékeztek a történetekre. Idővel a mesélők elfelejtették, hol történtek, ezért egyszerűen olyan helyekre tették át őket, amelyeket ismertek. De a lényeges dolgokra emlékeztek. Mit is mond Noé özönvíztörténete? Nem csak eső, nem; az özönvizet nem csak eső okozta. A "nagy mélység forrásai" feltörtek. A mezopotámiai síkságon nem történt olyan helyi áradás, ami bekerült volna a történetbe. De az Indiai óceánról bezúduló óriási vízfal, amely évek óta egyenletesen erősödő esőzések után érkezik -- ez már okozhatta azt, hogy a történetmesélők ajkát ilyen szavak hagyták el, nemzedékről nemzedékre, tízezer éven keresztül, amíg le nem írták őket. 
Ami Atlantiszt illeti, mindenki nagyon biztos volt benne, hogy már évekkel ezelőtt megtalálták. Santorini -- Thíra --, az égei-tengeri sziget, amely szétrobbant. De a régi atlantiszi történetek semmi olyasmiről nem meséltek, hogy kitört volna egy vulkán. Csak arról meséltek, hogy egy nagy civilizáció a tengerbe süllyedt. A történészek azt feltételezték, hogy akik később Santorini szigetére mentek, és vizet láttak ott, ahol egy városnak kellett volna lennie, azt gondolták, hogy a város elsüllyedt, mert nem tudtak semmit a vulkánkitörésről. Kemalnak azonban ez most nagyon erőltetettnek tűnt, ha összehasonlította azzal, amit az atlantisziak láthattak valahol a Masszava-síkságon, amikor a Vörös-tenger mintha feltört volna medréből, és elöntötte a várost. Na, az tényleg olyan lehetett, mintha a tengerbe süllyedt volna! Semmi robbanás, csak víz. És ha a város azokban a mocsarakban volt, ami ma a Masszava-csatorna, akkor a víz nem csak délkelet felől jött, hanem északkelet és észak felől is, a Dahlak-hegyek között és körül folyva, amelyekből szigeteket csinált, a mocsarat és a várost pedig elnyelte. 
Atlantisz. Nem Herkules oszlopain túl voltak, de Platón helyesen hozta kapcsolatba a várost egy tengerszorossal. O, vagy az, akitől az elbeszélést hallotta, egyszerűen kicserélte a Báb-el-Mandebet a legnagyobb szorosra, amiről hallott. A történet valószínűleg Fönícián keresztül érte el Platónt, s a földközi-tengeri hajósok arra a tengerre alkalmazhatták a történetet, amelyet ismertek. Talán egyiptomiaktól hallották, vagy Arabia hátországaiban vándorló nomádoktól, vagy talán addigra már minden régi kultúrában ott lappangott a történet; és a "Mandeb szorosa előtt"-ből "Herkules oszlopai előtt" lett, aztán pedig, mivel a Földközi-tenger nem volt elég furcsa és egzotikus, a helyszín a szoroson túlra került. 
Ez az egész feltételezés azzal a biztos tudattal merült fel Kemalban, hogy igaz, vagy majdnem igaz. Ujjongott a gondolattól, hogy mégis van egy régi civilizáció, amit még nem fedeztek fel. 
De ha ott van, akkor miért nem találta meg a Pastwatch? A válasz elég egyszerű volt. A múlt hatalmas, és amíg a TruSite I.-et éghajlati információk gyűjtésére használták, addig az új gépeket, amelyek elég pontosak voltak ahhoz, hogy embereket tudjanak követni, soha nem használták volna arra, hogy óceánokat vizsgáljanak velük, hiszen ott nem lakott senki. Igaz, a Tempoview megvizsgálta a Bering-szorost és a La Manche csatornát, de csak azért, mert már régóta ismert népvándorlásokat után kutattak. A Vörös-tengeren nem volt ilyen népvándorlás. A Pastwatch pontos új gépeivel egyszerűen nem nézte meg, hogy mi történt a Vörös-tenger felszíne alatt a legutóbbi jégkorszak utolsó évszázadaiban. És soha nem is fogak megnézni, hacsak nem ad rá nekik valaki nyomós okot. 
Kemal eléggé ismerte a bürokráciát ahhoz, hogy tudja: őt mint meteorológusdiákot nem igazán fogják komolyan venni, ha a Pastwatchhoz viszi az Atlantisz-elméletét -- főleg hogy ez az elmélet minden hely közül éppen a Vörös-tengerbe helyezte Atlantiszt, ráadásul tizennégyezer évvel korábbra, jóval az előttre, hogy a sumer vagy az egyiptomi civilizáció kialakult volna, Kínáról, vagy az Indus völgyéről, vagy Tehuantepec mocsarairól nem is beszélve. 
Kemal mégis tudta, hogy a környezet a Masszava-csatorna mocsaras földjén épp megfelelt volna egy civilizáció fejlődéséhez. Bár a Vörös-tengerbe ömlő folyók száma kevés volt ahhoz, hogy ugyanolyan sebességgel töltsék fel, ahogy a világóceán szintje emelkedett, azért még voltak folyók. Például a Zula, amelynek vize még mindig elegendő volt hozzá, hogy most is folyjon, egykor az egész Masszava-síkságot ellátta vízzel, és a Vörös-tengert az alsó végénél, Mersza Mubarek környékén érte el. És mivel akkoriban más volt az esőzési rendszer, egy nagy és állandó folyó eredt az Asszahara-medencében. Az Asszahara most egy tengerszint alatti, kiszáradt hasadékvölgy volt, de akkoriban édesvizű tó lehetett, amelyet sok-sok patak táplált, és a legalacsonyabb pontján át a Masszava-csatornába folyt a vize. A folyó a vele majdnem egy síkban lévő Masszava síkság mentén kanyargott, néhány ága a Zula folyóhoz csatlakozott, néhány pedig kelet és észak felé vándorolt, és több helyen beletorkollott a Vörös-tengerbe. Így állandó édesvízforrások táplálták a térséget, és az esős évszakban legalább a Zula új hordalékot szállított, amely felfrissítette a talajt, az összevissza kanyargó, alacsony vízállású folyók pedig minden évszakban közlekedési lehetőséget biztosítottak a mocsarakon keresztül. Az éghajlat is állandóan meleg volt, sok napfénnyel és hosszú gabonaérlelő évszakkal. Minden korai civilizáció ilyen környezetben nőtt fel. Semmi oka nem lehetett, hogy ne fejlődjön ki egy civilizáció akkoriban. 
Igen, hat-hétezer évvel korábban volt, mint a többi. De nem lehet, hogy Atlantisz elpusztítása arról győzte meg a túlélőket, hogy isten nem akarja, hogy az emberek városokba tömörüljenek? Hát nem voltak civilizációellenes utalások sok ókori közel-keleti vallásban? Mi más lehetett Káin és Ábel története, mint a városlakó, a földműves, a testvérgyilkos gonoszságának a metaforája, akit az istenek érdemtelennek ítélnek, mert nem a birkáival kóborol? Nem lehet, hogy ilyen történeteket meséltek széltében-hosszában azokban ősi az időkben? Ez megmagyarázná, hogy az atlantiszi túlélők miért nem kezdték el azonnal újjáépíteni a civilizációjukat valahol máshol: tudták, hogy az istenek megtiltották, és ha újra építkeznek, akkor megint meg fog semmisülni a városuk. Ezért megtartották emlékezetükben dicső múltjuk történetét, közben pedig elítélték az őseiket, és mindenkit, akivel csak találkoztak, óva intettek attól, hogy sok ember gyűljön össze egy helyen, és hogy várost építsenek. Ezért az emberek vágytak is egy ilyen helyre, ugyanakkor féltek is tőle. 
Egészen addig, amíg jött egy Nimród, egy toronyépítő, egy Bábelkészítő, aki megtagadta a régi vallást, szembeszállt az ősi tilalommal, és épült egy másik város egy másik folyóvölgyben, térben és időben távol Atlantisztól, de nem felejtette el a régi szokásokat, amelyeket a történetek megőriztek, és amennyire csak lehetséges volt, utánozta őket. Olyan magas tornyot építünk, amit nem lehet elsüllyeszteni. Hát nem pontosan így kötötte össze a Genezis az özönvizet Bábellel, kiegészítve a nomádok hajlíthatatlan városellenzésével? Ez a történet maradt fenn Mezopotámiában -- egy mese a városi élet ottani kezdetéről, világosan emlékezve egy régebbi civilizációra, amely egy özönvízben pusztult el. 
Egy régebbi civilizáció. Az aranykor. Az óriások, akik egykor a földet járták. Miért ne lehetne igaz, hogy ezek a történetek az első emberi civilizációról szólnak, arról a helyről, ahol feltalálták a várost? Atlantiszt, a Masszava-síkság városát. 
De hogyan bizonyíthatná be anélkül, hogy használná a Tempoview-t? És hogyan férhetne hozzá valamelyik géphez, ha nem győzi meg először a Pastwatchot arról, hogy Atlantisz tényleg a Vörös-tengerben van? Ördögi körbe került, amiből nem volt kiút. 
Amíg eszébe nem jutott valami: Először is miért alakulnak ki a nagy városok? Azért, mert vannak olyan közmunkák, amelyek elvégzésére nem elég néhány ember. Kemal nem tudta biztosan, milyen közmunkákat végezhettek, de biztosan csináltak valamit, ami elég egyértelműen megváltoztatta a tájképet ahhoz, hogy a régi TruSite l-es felvételeken is látni lehessen, bár csak akkor lehet észrevenni, ha az ember direkt azt keresi. 
Ezért Kemal a diplomája kockáztatásával félrerakta a munkát, amit rábíztak, és hozzálátott, hogy átnézze a régi TruSite l-es felvételeket. A Vörös-tengeren történt özönvíz előtti évszázadra összpontosított: nem volt oka azt feltételezni, hogy a civilizáció nagyon sokáig tartott, mielőtt elpusztult. És néhány hónap alatt megcáfolhatatlan adatokat gyűjtött össze. Nem voltak töltések és gátak, hogy megelőzzék az áradást -- ezek elég nagyok lettek volna ahhoz, hogy már korábban észrevegye valaki. Ehelyett látszólag rendszertelen sár- és földhalmok voltak, amelyek az esős évszakok között növekedtek, főként a szárazabb években, amikor a folyók a megszokottnál alacsonyabban álltak. Aki csak időjárási törvényszerűségeket keresne, annak ezek a szervezetlen, rendszertelen rakások semmit sem jelentenének. De Kemal számára egyértelműek voltak: az atlantisziak csatornákat ástak az elsekélyesedő vízben, hogy a csónakjaik továbbra is közlekedhessenek egyik helyről a másikra. A földrakások azokon a helyeken voltak, ahova a vízből kiásott sarat rakták. A TruSite I.-ben egy csónakot sem lehetett látni, de most, hogy Kemal tudta, hova nézzen, már elvétve meglátott néhány nádkunyhót. Minden évben, amikor jött az áradás, eltűntek a házak, ezért a TruSite I.-ben csak egy-két pillanatig lehetett őket látni: gyenge sár- és nádépítmények voltak, amelyeket a víz valószínűleg minden áradási évszakban elsöpört, és amikor a víz visszahúzódott, újjáépítették őket. De ott voltak, a csatornákat jelző dombocskák közelében. Platónnak ebben is igaza volt -- Atlantisz a csatornái körül épült fel. De Atlantisz az emberekből és a csónakokból állt; az épületeket minden évben elmosta a víz, és újjá kellett őket építeni. Amikor Kemal bemutatta a Pastwatchnak az észrevételeit, még húszéves sem volt, de a bizonyítékokat elég meggyőzőnek találták ahhoz, hogy ne egy Tempoview-t, hanem egy annál is újabb TruSite II.-t fordítsanak a Vörös-tenger vizei felé, hogy megnézzék, mi történt a Masszava-csatornában a vörös-tengeri özönvíz előtti száz évben. Kemal nézetei látványosan, egyértelműen beigazolódtak. Egy olyan korban, melyben az emberek többsége még vadászattal és bogyók gyűjtögetésével töltötte idejét, az atlantisziak amarántot és perjét, dinnyét és babot ültettek a visszahúzódó folyók gazdag, nedves földjébe, kosarakban és nádcsónakokon szállították az élelmet egyik helyről a másikra. Kemal egyedül abban tévedett, hogy az épületek többsége nem ház volt, sokkal inkább gabonatárolásra használt, úszó silók. Az atlantisziak a száraz évszakban a szabad ég alatt aludtak, az esős évszakban pedig aprócska csónakjaikon éltek. 
Kemalt felvették a Pastwatchba, és a vadonatúj Atlantisz-projekt vezetője lett. Eleinte szerette a munkáját, mert -- akárcsak Schliemann -- a nagy események eredeti változata után kutathatott. A legfontosabb az volt Kemal számára, amikor megtalálta Noét, bár nem így hívták: gyermekkorában Yeweswedernek, felnőttként pedig Naognak. A férfivá avatási próbáján ez a Yewesweder, aki a korához képest magas volt, veszélyes utat tett meg a Báb-el-Mandebnél fekvő földnyelvhez, hogy meglássa a "Hullámzó-tengert". Meg is látta, de azt is látta, hogy az Indiai-óceán vize csak pár méterrel áll alacsonyabban annál a szegélynél, amely a Vörös-tengerjégkorszak előtti szintjét jelölte. Yewesweder semmit nem tudott a jégkorszakokról, de azt tudta, hogy a szegély teljesen vízszintes -- az egész utazás során annak mentén gyalogolt. A vízszintes szegély mégis több száz méterrel volt a síkság fölött, ahol a "Sós-tenger" (a Vörös-tenger maradéka) lassan-lassan emelkedett. A Hullámzó-tenger már vágott is egy csatornát, amin keresztül az időszakos hurrikánok viharos évszakai alatt sós víz ömlött számos tóba, és időnként túlcsordult, sós vízfolyást küldve a Vörös-tengerbe. Egyszer -- a következő viharban, vagy az utána érkezőben -- a Hullámzó-tenger át fog törni, és egy egész óceán ömlik majd Atlantiszra. 
Yewesweder úgy döntött azon a napon, amikor ezt a felfedezést tette, hogy elnyerte férfikori nevét, a Naogot, és azonnal hazaindult. Olyan nőt vett feleségül, aki a Báb-el-Mandebnél élő törzsből származott, és az asszony csak nagy nehézségek árán tudta őt ilyen messzire követni, ezért nem volt más választása, mint hogy hazavigye magával. Amikor a derkuk földjére ért -- így hívták magukat az atlantisziak --, kiderült, hogy ami neki nyilvánvalónak tűnt a Hullámzó-tenger partjainál, az a nemzetsége és az összes többi nemzetség öregjeinek elmondva túlzó hazugságnak hangzik. Hatalmas áradás? Minden évben volt áradás, és könnyen átvészelték őket a csónakjaikon. Ha Naog áradása esetleg tényleg megtörténik, azt is át fogják vészelni. 
De Naog tudta, hogy nem fogják. Ezért összekötözött fahasábokkal kezdett kísérletezni, és néhány éven belül megtanult doboz alakú, vízhatlan, tutajon álló házat építeni, amely ellenállhat az özönvíz nyomásának, amelyben csak ő hitt. A szokásos időszakos áradások után a többiek rájöttek, hogy ez a masszív, száraz fadoboz nagyszerű magtároló csónak, és végül a nemzetség felének a gabonája és babja az ő bárkájára került megőrzésre. Több más nemzetség is épített magtároló csónakokat fából, de figyelmen kívül hagyták Naog utasításait, hogy a csónakok erősnek és vízhatlannak épüljenek, mert ez sok munkával járt volna. Ezalatt Naognak gúnyolódást és fenyegetést kellett kiállnia, mert állandóan arra figyelmeztette az embereket, hogy az egész földet beborítja majd a víz. 
Amikor eljött az özönvíz, Naog egy kicsivel hamarabb tudomást szerzett róla: a Báb-el-Mandeben áttörő első áradat nyomán gyorsan megemelkedett a Sós-tenger vize, és órákkal az előtt hátranyomult a derkuk csatornáiba, hogy az óceán nyomása ténylegesen áttört volna, több tucat méter magas vízfalat küldve maga előtt, amely a Vöröstenger medencéjét teljes szélességében kimosta. Mire az özönvíz elérte Naog csónakját, azt már szorosan lezárták, megrakták magokkal és élelemmel, valamint benne volt két felesége, kisgyerekeik, a három rabszolga, akik segítettek neki a csónak megépítésében, és a rabszolgák családjai. A háborgó hullámok kegyetlenül dobálták őket, és a bárka gyakran elmerült, de kitartott, és végül a Sínai-félsziget déli csücskénél, Gibeikől nem messze partot ért. 
Rövid ideig földműveléssel foglakoztak az El Qa'-völgyben, a Sínai-hegyek árnyékában, és minden arra járónak meséltek az özönvízről, amit isten küldött, hogy elpusztítsa az érdemtelen derkukat, és hogy csak ők néhányan menekültek meg, mert isten megmutatta Naognak, hogy mit szándékozik tenni. Naog végül vándorló pásztor lett, és ahová csak ment, mindenütt terjesztette a történetét. Ahogy Kemal arra számított, Naog történetének városellenes értelmezése miatt az emberek nem alakítottak ki nagyobb közösségeket, amelyekből városok válhattak volna. 
A történet az emberáldozatot is erősen ellenezte, mert Naog apját feláldozták a derkuk krokodilistenének, amíg ő a férfivá válási próba keretében utazgatott, és Naog azt gondolta, hogy elsősorban azért pusztította el a viharok és tengerek hatalmas istene a derkukat, mert azok az áradási évszak után minden évben élő áldozatot ajánlottak fel a ketrecben tartott, óriási krokodilnak, amely az istenüket jelképezte. Az emberáldozat és a városépítés ilyetén összekapcsolása bizonyos szempontból nem volt túl szerencsés, mert amikor több generációval később öntudatos eretnekek visszautasították Naog tanítását, és elkezdtek városokat építeni, az emberáldozatot is visszaállították. Azonban hosszú távon Naog akarata érvényesült, mert még azok a közösségek is, amelyek embereket áldoztak az isteneiknek, úgy érezték, hogy sötét és veszélyes dolgot űznek, és végül az emberáldozatot először barbár dolognak, később pedig elmondhatatlan kegyetlenségnek bélyegezték azokon a földeken, amelyeket elért Naog története. 
Kemal megtalálta Atlantiszt; megtalálta Noé és Utnapistim és Ziuszudra eredetijét. Valóra vált gyermekkori álma: eljátszotta a Schliemann-szerepet, és megtette a legnagyobb felfedezést. Ami maradt, már csak írnoki munkának tűnt a számára. 
Felhagyott a kutatással, de a Pastwatchból nem lépett ki. Eleinte csak belekontárkodott mindenfélébe, és inkább a családalapításra összpontosított. De ahogy nőttek a gyermekei, rendszertelen próbálkozásai apránként határozott alakot öltöttek és komolyabbak lettek. Talált magának egy, még az előzőnél \s jelentősebb kutatási tervet: felfedezni, hogy miért alakul ki egyáltalán a civilizáció. Ő úgy látta, hogy az összes régi civilizáció, mely Atlantisz született, függött ettől az elsőtől. A város ötlete azért volt már meg az egyiptomiaknál, a sumeroknál, az Indus völgyének népénél és a kínaiaknál, mert az atlantiszi aranykorról szóló történet messzire, széles körben elterjedt. 
Az egyetlen civilizáció, amely az Atlantisz-legenda nélkül, a semmiből nőtt ki, az amerikai földrészen jött létre, ahova nem jutott el Naog története, csak az óceánokat átszelő néhány tengerész közvetítette legendák formájában. A Vörös-tenger medencéjét elöntő özönvíz előtt tíz generációval eltemette a víz az Amerikába vezető földnyelvet. Atlantisz után még tízezer évig tartott, hogy kialakuljon a civilizáció a Mexikói-öböl déli partvidékének mocsaras földjén, az olmékok között. Kemal új projektje az olmékok és az atlantisziak közötti különbségek tanulmányozása volt, és az, hogy a közös elemek alapján meghatározza, hogy mi is igazán a civilizáció: miért alakul ki, miből áll, és az emberek hogyan alkalmazkodtak a városi élethez a törzsi életről való lemondás után. 
A harmincas évei elején járt, amikor belekezdett az Eredet-projektbe. Majdnem negyvenéves volt, amikor elérte a Kolumbuszprojekt híre, és eljött Tagirihez, hogy felajánlja neki mindazt, amit addig megtudott. 
Juba is egyike volt azoknak a bosszantó városoknak, ahol a helyiek próbáltak úgy tenni, mintha még nem hallottak volna Európáról. A Nílusi Vasút ugyanolyan modern állomásra vitte Kemalt, mint amilyenek máshol is voltak, de amikor kilépett onnan, fűkunyhókból és sárkerítésekből álló városban találta magát, ahol meztelen gyerekek szaladgáltak a földutakon, és a felnőttek sem voltak sokkal jobban öltözettek. Ha az volt a szándék, hogy a látogató azt higgye, visszalépett az időben a primitív Afrikába, akkor ezt egy időre sikeresnek tekinthetjük. A nyitott házakat nyilván nem lehetett légkondicionálni, és bárhol is voltak az erőműveik és a napenergia-gyűjtőik, Kemal nem látta őket. És mégis tudta, hogy ott vannak valahol a közelben, csakúgy, mint a víztisztító rendszer és a műholdvevők. Tudta, hogy ezek a meztelen gyerekek tiszta, modern iskolába járnak, és a legújabb számítógépes berendezéseket használják. Tudta, hogy ezek a fedetlen keblű fiatal nők és ágyékkötős fiatal férfiak elmennek valahova esténként, hogy megnézzék a legújabb filmeket, vagy ne nézzék meg őket; hogy táncoljanak, vagy ne táncoljanak ugyanazokra az új zenékre, amelyekre Recifében, Madrasban és Semarangban mulattak. Legfőképp pedig tudta, hogy valahol -- valószínűleg a föld alatt -- ott van a Pastwatch egyik legjelentősebb kutatóintézete, amely mind a rabszolgaságprojekt, mind pedig a Kolumbusz-projekt otthona. 
Akkor meg miért színlelnek? Miért teszik az életüket egy olyan kor múzeumává, amikor az élet kellemetlen, embertelen és rövid volt? Kemal ugyanúgy szerette a múltat, mint bármelyik akkor élő férfi vagy nő, de egyáltalán nem akart benne élni, és néha kissé betegesnek tartotta, hogy ezek az emberek visszautasítják a saját korukat, és úgy nevelik gyermekeiket, mint a primitív törzsi népek. Azon gondolkozott, milyen lehetett primitív törökként felnőni, erjesztett kancatejet, vagy ami még rosszabb, lóvért inni, miközben az ember egy jurtában lakik, és addig gyakorolja a kardozást, amíg lóháton ülve egy csapással le tudja vágni egy ember fejét. Ki akarna ilyen szörnyű időkben élni? Tanulmányozni őket, azt lehet. Emlékezni a nagy teljesítményekre. De nem úgy élni, mint azok. Juba kétszáz évvel ezelőtti lakosai megszabadultak a fűkunyhóktól, és amilyen gyorsan csak tudtak, európai stílusú házakat építettek. Ők tudták. Az emberek, akik kényszerből laktak fűkunyhókban, nem bánták hátrahagyni azokat. 
Az álarcosbál ellenére is volt azonban néhány látható jele a modern élet irányába tett engedményeknek. Például ahogy a jubai állomás előcsarnokában álldogált, egy fiatal nő hajtott oda egy kis platós teherautóval. 
-- Kemal? -- kérdezte. Kemal bólintott. 
-- Diko vagyok -- mondta a nő. -- Tagiri az anyukám. Dobd fel a táskáidat, és menjünk! 
Kemal a kis raktérbe dobta a táskáját, aztán a nő melletti ülésre telepedett. Szerencséjére ennek a rövid távú fuvarozásra tervezett teherautónak a sebessége nem haladta meg a harminc kilométer per órát, mert ahogy ez a szédült nő hajtott vele a keréknyomoktól szabdalt úton, pillanatok alatt kirepülhetett volna belőle. 
-- Anya mindig azt mondja, hogy ki kellene köveznünk az utakat -- mondta Diko --, de aztán valaki mindig azt mondja, hogy a forró burkolattól felhólyagosodik a gyerekek talpa, ezért mindig elvetik az ötletet. 
-- Hordhatnának cipőt -- javasolta Kemal. Olyan tisztán és érthetően próbált beszélni, ahogy csak tudott, de csekély sikerrel, mert az állkapcsa folyton összekoccant, ahogy a teherautó egymás után zökkent át a keréknyomokon. 
-- Hát, elég hülyén néznének ki anyaszült meztelenül és tornacipőben -- kuncogott Diko. 
Kemal uralkodott magán, és nem mondta, hogy így is elég hülyén néznek ki. Azzal vádolták volna, hogy kulturális imperialista, pedig nem is a saját kultúráját akarta támogatni. Ezek az emberek kétségtelenül boldogan éltek így. Akik nem szerették ezt a fajta életet, nyilván Kartúmba vagy Entebbébe vagy Addisz-Abebába költöztek, amelyek már igazi modern nagyvárosok voltak. Ugyanakkor volt is valami értelme annak, hogy a Pastwatchnál dolgozó emberek a múltban éljenek, ha már egyszer azt figyelik. 
Azon tűnődött, hogy vajon vécépapírt vagy egy maréknyi füvet használnak. 
Megkönnyebbülésére a nádviskó, ahol Diko megállt, csak egy lift elrejtésére szolgált, amely egy kifogástalanul modern szállodába vitt le. Diko ragaszkodott ahhoz, hogy ő vigye a táskáját, miközben a szobájához vezette. A föld alatti szállodát egy, a Nílusra néző, meredek sziklafal oldalába vájták, úgyhogy minden szobában voltak ablakok és erkélyek. És volt légkondicionálás, folyóvíz és egy számítógép is a szobában. 
-- Minden rendben? -- kérdezte Diko. 
-- Reméltem, hogy fűkunyhóban lakhatok, és a gyomok között könnyíthetek magamon -- mondta Kemal. 
Diko elszontyolodott. 
-- Apa azt mondta, hogy meg kellene adnunk neked a helyi élet teljes élményét, de anya azt mondta, hogy nem akarnád. 
-- Anyádnak igaza volt. Csak vicceltem. Ez a szoba kitűnő. 
-- Hosszú volt az út -- mondta Diko. -- Az ősök alig várják, hogy beszélhessenek veled, de hacsak nincs valami más elképzelésed, várnak reggelig. 
-- Legjobb lenne reggel -- mondta Kemal. 
Megállapodtak az időpontban. Kemal felhívta a szobaszolgálatot, és kiderült, hogy szokványos nemzetközi ételt is kaphat a csigapüré és a fűszeres tehéntrágya vagy a helyi konyha bármiféle specialitása helyett. 
Másnap reggel egy magas fa árnyékában találta magát, amint egy hintaszékben üldögél, és tucatnyian veszik körül gyékényszőnyegeken ülve vagy guggolva. 
-- Kényelmetlenül érzem magam, hogy elfoglalom az egyetlen széket -- mondta. 
-- Megmondtam előre, hogy majd gyékényszőnyeget akar mondta Hassan. 
-- Nem -- mondta Kemal. -- Nem akarok gyékényszőnyeget. Csak arra gondoltam, hogy kényelmesebben éreznétek magatokat... 
-- Mi így szoktuk meg -- mondta Tagiri. -- Amikor a gépeknél dolgozunk, székeken ülünk. Ez itt viszont nem munka. Szórakozás. A nagy Kemal azt kérte, hogy találkozhasson velünk. Álmodni sem mertünk volna arról, hogy valaha is érdeklődni fogsz a kutatásaink iránt. 
Kemal utálta, ha úgy szólítják: "a nagy Kemal". Számára Kemal Atatürk volt a nagy Kemal, aki évszázadokkal ezelőtt újraalkotta a török nemzetet az Ottoman Birodalom roncsaiból. De már belefáradt, hogy erről beszéljen, és mellesleg némi iróniát is kiérzett abból, ahogy Tagiri ezt mondta. Ideje véget vetni a színészkedésnek. 
-- Nem érdeklődöm a kutatásaitok iránt -- mondta Kemal. -- Azonban úgy tűnik, hogy egyre többek figyelmét keltitek fel a Pastwatchon kívül is. Abból, amit hallottam, úgy néz ki, hogy olyan lépésekre készültök, amelyeknek nagy horderejű következményei is lehetnek, a döntéseiteket mégis... hiányos információkra alapozzátok. 
- Szóval azért jöttél, hogy rendre utasíts minket -- mondta Hassan elvörösödve. 
-- Azért jöttem, hogy elmondjam, amit tudok és amit gondolok -- mondta Kemal. -- Nem kértem, hogy nyilvános gyűlés legyen belőle. Nekem az is éppúgy megfelel, ha csak veled és Tagirivel beszélhetnék. De ha nektek úgy tetszik jobban, hogy távozzak, és hagyjalak titeket tudatlanságban haladni tovább, nekem úgy is jó. Felajánlottam, amit tudok, és nem érzem szükségét, hogy úgy tegyünk, mintha egyenrangú felek lennénk azokon a területeken. Biztos vagyok benne, hogy sok mindent ti tudtok, és én nem -- de én legalább nem próbálok megépíteni egy gépet, hogy megváltoztassam a múltat, ezért az én tudatlanságom nem szorul sürgős beavatkozásra. 
Tagiri felnevetett. 
-- A Pastwatch egyik legfőbb erénye, hogy a legnagyobb projekteket nem mézes szavú bürokraták vezetik. -- Előrehajolt. -- Ne kímélj, Kemal! Nem szégyelljük, ha kiderül, hogy tévedhettünk. 
-- Kezdjük a rabszolgatartással! -- mondta Kemal. -- Elvégre ti is ezt tettétek. Elolvastam néhány érző szívű, rokonszenvező életrajzot és az elemzéseket, amelyek a rabszolgaság-kutatásaitokból születtek, és tisztán az a benyomáson, hogy ha tehetnétek, megtalálnátok és megállítanátok azt az embert, aki kitalálta a rabszolgatartást, hogy soha ne lehessen embereket vásárolni és eladni ezen a bolygón. Igazam van? 
-- Azt akarod mondani, hogy a rabszolgatartás nem egy velejéig gonosz intézmény volt? -- kérdezte Tagiri.   
-- Igen, ezt mondom -- válaszolta Kemal. -- Azért, mert ti a rossz oldaláról nézitek a rabszolgatartást -- a jelenből, amikor már eltöröltük. De fel sem merül bennetek, hogy a kezdetekkor, az elején végtelenül jobb volt, mint az, amit felváltott? 
Tagiri udvarias arckifejezése lassan megváltozott. 
-- Olvastam az észrevételeidet a rabszolgaság eredetéről. 
-- Nem ragadott magával... 
-- Természetes, hogy az ember egy nagy felfedezés megszületése pillanatában hajlamos annak nagyobb a jelentőséget tulajdonítani a valóságosnál -- mondta Tagiri. -- De nincs okunk azt hinni, hogy az emberi rabszolgaság kizárólag az Atlantiszról származott az emberáldozatok helyettesítéseként. 
-- Én ezt soha nem is mondtam -- mondta Kemal. -- Ellenfeleim vádoltak meg, hogy ezt mondtam, de azt hittem, hogy te figyelmesebben olvasol. 
Hassan is megszólalt, és próbált egyszerre szelídnek és erélyesnek tűnni. 
-- Úgy tűnik, átmentünk egyfajta személyeskedésbe. Azért jöttél, Kemal, hogy közöld velünk, hogy hülyék vagyunk? Ezt levélben is megtehetted volna. 
-- Nem -- mondta Kemal. -- Azért jöttem, hogy Tagiri elmondja: betegesen szeretném azt hinni, hogy Atlantisz az oka mindennek. -- Kemal felállt a székéből, megfordult, felkapta a széket, és elhajította. -- Adjatok egy gyékényszőnyeget! Hadd üljek le veletek és mondjam el, amit tudok! Ha képtelenek vagytok elfogadni, hát nem bánom! De ne vesztegessétek az időmet vagy a tiéteket arra, hogy magatokat véditek vagy engem támadtok! 
Hassan felállt. Egy pillanatig Kemal azon tűnődött, hátha meg akarja ütni. De aztán Hassan lehajolt, felvette a szőnyegét a földről, és odaadta Kemalnak. 
-- Akkor hát -- mondta Hassan. -- Beszélj! 
Kemal leterítette a szőnyeget, és leült. Hassan a lánya szőnyegére ült a második sorban. 
-- Rabszolgaság -- mondta Kemal. -- Többféle módon tartottak szolgaságban embereket. A jobbágyok a földhöz voltak kötve. A nomád törzsek esetenként magukhoz vettek foglyokat vagy idegeneket, és a törzs másodrendű tagjaivá tették őket, de nem engedték meg nekik, hogy szabadon távozzanak. A lovagság intézménye méltóságteljes maffiaként, sőt néha védelmi bandaként jött létre, és aki egyszer elfogadott egy hűbérurat, annak attól fogva az ura parancsolt. Léteztek olyan kultúrák, amelyekben a trónfosztott királyokat fogságban tartották, akiknek a gyermekeik, unokáik és dédunokáik is fogságban születtek, és soha nem bántotta őket senki, de soha nem is szabadultak. Egész népcsoportokat hódítottak meg és kényszerítettek arra, hogy idegen uraknak dolgozzanak, és kifizethetetlen adókat fizessenek gazdájuknak. Rablók és kalózok túszokat raboltak, hogy váltságdíjat kapjanak értük. Éhező emberek szolgaságba adták magukat. A rabokat munkára kényszerítették a börtönökben. Ezek a szolgaságtípusok sok emberi kultúrában előfordultak. De ezek egyike sem rabszolgaság. 
-- Szűken értelmezve ez igaz -- mondta Tagiri. 
-- Rabszolgaság az, amikor egy ember valakinek a tulajdonává válik. Amikor valaki nemcsak egy ember munkáját veszi meg és adja el, hanem a testét és a gyermekeit is. Olyan, mint egy ingóság, generációról generációra -- Kemal rájuk nézett, a hűvös arckifejezésüket figyelte, amely semmit nem enyhült. -- Tudom, hogy mindannyian tisztában vagytok ezzel. Nem veszitek viszont észre, hogy a rabszolgaság nem volt elkerülhetetlen. Valaki feltalálta, egy meghatározott időben és helyen. Tudjuk, mikor és hol vált tulajdonná először egy ember. Atlantiszon történt, amikor egy nőnek az az ötlete támadt, hogy munkára fogja az áldozati foglyokat, és mikor fel akarták áldozni a legértékesebb foglyát, fizetett a törzs öregjének, hogy véglegesen engedje ki a foglyot az áldozatok közül. 
-- Ez még nem tényleges rabszolgaság -- mondta Tagiri. 
-- Ez volt a kezdet. A gyakorlat gyorsan elterjedt, míg végül ez lett a fő ok, amiért a törzsek egymást lerohanták. A derkuk elkezdték közvetlenül a rablóktól vásárolni a foglyokat. Aztán pedig elkezdtek maguk között kereskedni a rabszolgákkal, végül pedig adták-vették őket. 
-- Micsoda eredmény! -- mondta Tagiri. 
-- Ez lett a városuk alapja, mert a rabszolgák ásták a csatornákat, ültették és gondozták a terményt a városiak helyett. A rabszolgaság tette lehetővé, hogy maradjon szabad idejük, és kialakíthassanak egy tekintélyes civilizációt. A rabszolgaság annyira jövedelmező volt, hogy a derkuk szent emberei azonnal kiderítették, hogy a sárkányisten nem akar több emberáldozatot, legalábbis egyelőre, így az összes foglyot rabszolgává tudták tenni, és munkára fogták. Nem véletlen, hogy amikor a nagy özönvíz elpusztította a derkukat, a rabszolgatartás gyakorlata nem pusztult el velük. A környező kultúrák már korábban átvették tőlük, mert a dolog működött. Ez volt az egyetlen mód, amit addig találtak, hogy hasznát vegyék az idegenek munkájának. A valódi rabszolgatartás összes többi eddig talált példája erre a derku nőre, Nedz-Nagayára vezethető vissza, aki fizetett azért, hogy egy hasznos foglyot ne vessenek oda a krokodilnak. 
-- Állítsunk neki szobrot! -- mondta Tagiri. Nagyon dühös volt. 
-- Az emberek vásárlásának és eladásának ötletét egyedül a derkuk körében találták fel -- mondta Kemal. 
-- Nem is kellett sehol máshol feltalálni -- mondta Tagiri. -- Csak mert Agafna építette az első kereket, még nem jelenti azt, hogy valaki más nem épített volna egyet később. 
-- Ellenkezőleg. Tudjuk, hogy a rabszolgaságot -- az emberekkel való kereskedést -- nem fedezték fel azon a helyen, ahol nem érvényesült a derku befolyás -- mondta Kemal. Szünetet tartott. 
-- Amerikában -- mondta Diko. 
-- Amerikában -- mondta Kemal. -- És ott, ahol az embereket nem tekintették tulajdonnak, mi volt? 
-- Nagyon sokféle szolgaság volt Amerikában is -- mondta Tagiri. 
-- Más típusú. De emberek tulajdonként, emberek, akiknek pénzértékük van -- ilyesmi ott nem létezett. És számotokra ez a legkedvesebb a tervben, hogy megállítsátok Kolumbuszt. Megőrizni az egyetlen helyet a Földön, ahol a rabszolgaság nem alakult ki. Igazam van? 
-- Nem ez az elsődleges ok, amiért Kolumbuszt figyeljük -- mondta Tagiri. 
-- Szerintem jobban kellene figyelnetek -- mondta Kemal. -- Mert a rabszolgaság az emberáldozat közvetlen helyettesítése volt. Azt akarjátok mondani, hogy nektek jobban tetszik a foglyok kínzása és meggyilkolása, amit a maják, az irokézek, az aztékok és a karibók csináltak? Ezt civilizáltabbnak tartjátok? Végül is azoknak az embereknek a halálát az isteneknek ajánlották. 
-- Soha nem fogsz meggyőzni arról, hogy az emberáldozatot egy az egyben felváltotta a rabszolgatartás. 
-- Nem érdekel, hogy elhiszed-e -- mondta Kemal. -- Csak ismerd be, hogy lehetséges. Csak ismerd be, hogy vannak rosszabb dolgok a rabszolgaságnál. Csak ismerd be, hogy a te értékrendszered talán ugyanolyan önkényes, mint bármelyik másik kultúráé, és az, hogy megpróbálod úgy megváltoztatni a történelmet, hogy a te értékrended győzedelmeskedjen a múltban, csakúgy, mint a jelenben, az puszta... 
-- Kulturális imperializmus- mondta Hassan. -- Kemal, mi szinte minden héten vitatkozunk erről. És ha az volna a tervünk, hogy visszamegyünk és megakadályozzuk azt a derku nőt a rabszolgatartás feltalálásában, akkor kedvezően fogadnánk a véleményedet. De semmi ilyesmit nem próbálunk tenni. Kemal, még abban sem vagyunk biztosak, hogy akarunk-e tenni valamit! Csak megpróbáljuk kideríteni, hogy mi lehetséges. 
-- Ez annyira álságos, hogy szinte nevetséges. Már az elejétől tudtátok, hogy Kolumbusz után jártok. Hogy Kolumbuszt fogjátok megállítani. És mégis mintha elfelejtenétek, hogy azzal a gonosszal együtt, amit az európai uralom hozott a világra, a jó dolgokat is el fogjátok törölni. A hasznos gyógyszereket. A termékeny mezőgazdaságot. A tiszta vizet. Az olcsó energiát. Az ipart, ami miatt most ráérünk, hogy megtartsuk ezt az összejövetelt. És nehogy azt mondjátok, hogy a modern világ minden előnyét úgyis feltalálták volna. Semmi sem elkerülhetetlen. Túl sok mindent dobtok el. 
Tagiri a kezébe temette az arcát. 
-- Tudom -- mondta. 
Kemal arra várt, hogy Tagiri vitatkozni fog. Hisz eddig minden alkalommal visszavágott. Kemal pillanatra nem tudta, hogyan folytassa. 
Tagiri elvette a kezeit az arcától, de még mindig az ölébe nézett. 
-- Minden változtatásnak ára lenne. De ha nem változtatnánk, annak is lenne ára. De nem én fogok dönteni. A teljes érvelésünket a nyilvánosság elé tárjuk. 
Felemelte a fejét, hogy Kemalra nézzen. 
-- Könnyű ilyen biztosnak lenned abban, hogy nem kellene ezt tennünk -- mondta. -- Te nem néztél az arcukba. Te tudós vagy. 
Kemalnak ezen nevetnie kellett. 
-- Én nem vagyok tudós, Tagiri. Olyan vagyok, mint ti -- olyan, akinek a fejében néha megfogan egy ötlet, amit aztán nem tud elengedni. 
-- így van -- mondta Tagiri. -- Nem tudom elengedni. Amikor befejezzük a kutatást, akkor, ha lesz egy gépünk, amely megérintheti a múltat, tehetünk valamit, amit érdemes megtenni; valamit, ami megválaszolhatja egy idős asszony... vágyakozását... aki álmot látott. 
-- Az imára gondolsz -- mondta Kemal. 
-- Igen -- mondta Tagiri dacosan. -- Az imára. Csinálhatunk valamit, amivel jobbá tehetjük a dolgokat. Valahogy. 
-- Most már értem, hogy nem tudománnyal vitázom. 
-- Nem, Kemal, és soha nem is mondtam, hogy azzal vitázol -- mosolygott szomorúan. -- Engem átformáltak. Számomra megadatott a teher úgy tekinteni a múltra, mintha művész lennék. Hogy lássam, lehet-e új formát adni neki. Jobb formát. Ha nem, akkor semmit sem fogok tenni. De ha igen... 
Kemal nem számított ilyen őszinteségre. Arra számított, hogy olyan embereket talál majd, akik elkötelezték magukat valami teljesen zavaros irány mellett. Ehelyett csak elkötelezettséget talált, de utat nem, és így zavarodottságot sem. 
-- Jobb formát -- mondta. -- Akkor ez három kérdést vet fel, ugyebár. Először is, hogy a forma jobb-e vagy nem; ez olyan kérdés, amit lehetetlen megválaszolni, hacsak nem a szívére hallgat az ember, de nektek legalább van annyi belátásoktok, hogy ne bízzatok a saját vágyaitokban. A második kérdés az, hogy technikailag lehetséges-e: hogy ki tudunk-e találni olyan módszert, amivel megváltoztathatjuk a világot. Ez a fizikusokon, a matematikusokon és a mérnökökön múlik. 
-- És a harmadik kérdés? -- kérdezte Hassan. 
-- Az nem más, mint hogy meg tudjátok-e állapítani, pontosan milyen változást vagy változásokat kell tenni ahhoz, hogy pontosan az legyen az eredmény, amit szeretnétek. Úgy értem: van-e pontos tervetek a végrehajtásra? Magzatelhajtót juttattok el és loptok bele Kolumbusz anyjának pohár borába? 
-- Nem -- mondta Tagiri. -- Embereket próbálunk megmenteni, nem pedig egy nagy embert meggyilkolni. 
-- Mellesleg -- mondta Hassan --, ahogy mondtad, nem akarjuk megállítani Kolumbuszt, ha ezzel rosszabbá tennénk a világot. Ez a legérzékenyebb pontja az egész problémának: hogyan találhatnánk ki, hogy mi történt volna, ha Kolumbusz nem fedezte volna fel Amerikát? Ez olyasmi, amit még a TruSite II. sem mutathat meg nekünk. Azt, hogy mi történt volna. 
Kemal körbenézett az egybegyűlteken, és rájött, hogy teljesen rosszul mérte fel őket. Úgy tűnt, még nála is jobban eltökélték magukat: nehogy valami ostobaságot kövessenek el. 
-- Érdekes probléma -- mondta. 
-- Kegyetlen probléma -- mondta Hassan. -- Nem tudom, mennyire okoz örömet neked, Kemal, de te adtad nekünk az egyetlen reményt. 
-- Hogyan? 
-- A Naogról szóló elemzéseddel -- mondta Hassan. -- Ha volt valaki a történelem során, aki hasonlított Kolumbuszra, az ő volt. A puszta akaraterejével megváltoztatta a történelmet. A bárkája csak azért épült meg, mert szilárdan eltökélte magát. S mert a bárkáján átvészelte az özönvizet, legendás alakká vált. És mivel az apja életével fizetett, amikor a derkuk röviddel az özönvíz előtt visszatértek az emberáldozáshoz, elmondta mindenkinek, aki meghallgatta, hogy a városok gonoszak, hogy az emberáldozat megbocsáthatatlan bűn, s hogy isten elpusztított egy világot a bűnei miatt. 
-- Bárcsak elmondta volna az embereknek, hogy a rabszolgatartás is bűn! -- mondta Tagiri. 
-- Épp az ellenkezőjét mondta nekik -- mondta Kemal. -- Élő példája volt annak, hogy milyen hasznos lehet a rabszolgatartás: mert egész életében megtartotta azt a három rabszolgát, akik megépítették a csónakját, és mindenki látta, aki elment meglátogatni a nagy Naogot, hogy a nagysága mennyire függ annak a három odaadó embernek a birtoklásától. 
Majd Hassanhoz fordulva hozzátette: 
-- Nem értem, hogy Naog példája miért adott nektek bármiféle reményt. 
-- Azért, mert egy ember egyedül újraformálta a világot -- válaszolta Hassan. -- És te láttad, hogy pontosan hol lépett arra az útra, ami azokhoz a változásokhoz vezetett. Megtaláltad azt a pillanatot, amikor a Báb-el-Mandebbe vésődött új csatorna partján állt, és felnézett a régi partvonal szegélyére, és rájött, hogy mi fog történni. 
-- Könnyű volt megtalálni -- mondta Kemal. -- Azonnal hazaindult, és pontosan elmagyarázta a feleségének, hogy mit talált ki, és hogy mikor találta ki. 
-- Hát igen, ez nyilván sokkal egyértelműbb volt, mint bármi, amit Kolumbusszal kapcsolatban találtunk -- mondta Hassan. -- De ez ad nekünk reményt, hogy talán mi is találhatunk egy ilyen pillanatot. Megtalálhatjuk azt az eseményt, azt a gondolatot, ami miatt nyugatra fordult. Diko megtalálta azt a pillanatot, amikor elhatározta, hogy nagy ember lesz. De még nem találtuk meg azt a pontot, amikor engesztelhetetlen rögeszméjévé vált a nyugati utazás. Naog példája nekünk azt jelenti, van még reményünk rá, hogy egyszer megtaláljuk. 
-- De apa, én már megtaláltam -- mondta Diko. Mindenki felé fordult. Nagyon izgatottnak tűnt. 
-- Vagy legalábbis azt hiszem. De nagyon furcsa. Tegnap éjjel dolgoztam rajta. Olyan butaság, nem? Azt gondoltam, hogy... nem lenne csodálatos, ha akkor találnám meg, amikor... amikor itt van Kemal. És aztán megtaláltam. Azt hiszem. 
Egy hosszú pillanatig senki sem szólt. Aztán Kemal felpattant, és azt mondta: 
-- Akkor mire várunk? Mutasd meg! 

Látomás 


Több volt, mint amit Cristoforo remélhetett, hogy csatlakozhatott a Flandriába tartó Spinola-konvojhoz. Igaz, pontosan egy ilyen lehetőségre készült egész életében -- felkönyörögte magát minden hajóra, ami hajlandó volt felvenni, mígnem jobban ismerte Liguria partjait, mint matracának hepehupáit. S nem zárult-e Chiosba tett "megfigyelői" útja is káprázatos üzleti sikerrel? Nem mintha meggazdagodott volna rajta, de viszonylag kevéssel indult, és addig kereskedett masztixszal, amíg dagadó erszénnyel nem érkezett haza; aztán pedig volt annyi esze, hogy a pénz nagy részét látványos gesztussal az egyháznak adományozza. És mindezt Nicolo Spinola nevében tette. 
Persze Spinola magához kérette, Cristoforo pedig a hála mintaképe volt. 
-- Tudom, hogy nem bízott meg semmivel Chiosban, uram, azonban ön engedte meg, hogy csatlakozzak az utazáshoz, mégpedig az ön költségére. Az apró összeget, amit Chiosban keresni tudtam, nem volt érdemes önnek felajánlanom; többet ad szolgáinak egynapi élelemre, ha a piacra küldi őket bevásárolni háztartása számára. 
Ez nevetséges túlzás volt, mindketten tudták. 
-- De amikor Krisztusnak adtam, nem tudtam úgy tenni, mintha a pénz, bármily csekély is volt, tőlem származna, amikor teljesen az ön kedvességéből származott. 
Spinola nevetett. 
-- Nagyon megy ez neked -- mondta. -- Gyakorolj még egy kicsit, hogy ne tűnjön túl betanultnak, és az ilyen beszéddel egész vagyonokat fogsz keresni, ezt megígérhetem. 
Cristoforo azt hitte, ez azt jelenti, hogy nem járt sikerrel, de aztán Spinola meghívta, hogy vegyen részt egy kereskedelmi konvojban, amely Flandriába és Angliába tartott. Öt hajó, a biztonság miatt együtt vitorlázva, és az egyik olyan rakományt szállított, amelynek az eladását magára Cristoforóra bízták. Komoly felelősséget jelentett, a Spinola-vagyon nem kis része volt a kezében, de Cristoforo alaposan felkészült. Amit nem ő maga csinált, annak elvégzését is a legapróbb részletekig figyelemmel kísérte. Tudta, hogyan kell felügyelni egy hajó berakodását, és hogyan kell keményen alkudozni anélkül, hogy ellenségeket szerezne. Tudta, hogyan beszéljen a kapitánnyal, hogyan legyen egyszerre távolságtartó és mégis barátságos a legénységgel, hogyan becsülje meg a szél, az ég és a tenger alapján, hogy mennyit fognak haladni. Habár elég kevés matrózmunkát végzett eddig, tudta, mi a matrózok dolga, mert figyelt, és tudta, hogy jól végzik-e a dolgukat. Amikor fiatalabb volt, és még nem gyanakodtak a matrózok, hogy bajba sodorhatja őket, hagyták, hogy nézze őket munka közben. Még úszni is megtanult, mert gyerekkorában azt hitte, hogy ez is a tengeri élet egyik követelménye, pedig a legtöbb matróz sosem fárasztotta magát ilyesmivel. Mire a hajó vitorlát bontott, Cristoforo úgy érezte, tökéletesen ura a helyzetnek. 
Ráadásul "signor Colombó"-nak szólították. Ez nem sokszor fordult elő eddig. Az apját csak nagyon ritkán szólították "signor"nak, annak ellenére, hogy az utóbbi években Cristoforo jövedelmei miatt Domenico Colombónak jól ment a sora, a szövőműhelyt nagyobb városnegyedekbe költöztette, és finomabb ruhákat viselt, lovon járt, mint egy nemes, és vett néhány kisebb házat a városfalon kívül, hogy eljátszhassa a földesurat. Ehhez a címet nehéz Cristoforóéhoz hasonló származással elnyerni. Ezen az úton azonban nemcsak a matrózok, hanem maga a kapitány is úgy szólította Cristoforót, mintha nemes lenne. Ez az alapvető tisztelet annak jele volt, hogy milyen nagy utat tett meg -- de nem volt annyira fontos, mint a Spinolák bizalmát élvezni. 
Az utazás nem volt könnyű, már az elején sem. A tenger nem háborgott, de nyugodt sem volt. Cristoforo titkolt élvezettel vette észre, hogy ő volt az egyetlen a kereskedelmi képviselők közül, aki nem lett tengeribeteg. Ehelyett azzal töltötte az idejét, amivel az összes eddigi tengeri útján: a térképeket bújta a kormányossal, vagy a kapitánnyal társalgóit, minden információt kiszedve belőlük, amit tudtak, mindent, amire megtaníthatták. Bár tudta, hogy a végzete keleten várja, azt is tudta, hogy egy napon majd lesz egy hajója -- flottája --, amelynek fedélzetén talán majd át kell szelnie valamennyi ismert tengert. Liguriát ismerte; a Chiosba tett út pedig, az első nyílt tengeri útja, az első, amikor szem elől veszítette a szárazföldet, az első, ami számoláson és navigáción alapult, egy pillanatra megmutatta neki a keleti tengereket. Most pedig a nyugatot fogja látni, áthajózik a Gibraltári-szoroson, aztán északra fordul, elvitorlázik Portugália partjai mellett, átszeli a Vizcayai-öblöt; olyan nevek voltak ezek, amelyeket eddig csak a matrózok túlzásokban is bővelkedő meséiből ismert. A nemesek -- a többi nemes -- nyugodtan végigöklendezheti az utat a Földközi-tengeren át, de Cristoforo ki fog használni minden pillanatot, hogy felkészítse magát, hogy végül majd szolga lehessen isten kezében, aki majd... 
Nem mert erre gondolni, mert akkor Isten meglátta volna a rettenetes elbizakodottságot, a szörnyű büszkeséget, amelyet a szívében rejtegetett. 
Persze Isten már tudott róla. De legalább azt is tudta, hogy Cristoforo mindent megtett azért, hogy büszkesége ne keríthesse hatalmába. Ne az én akaratom legyen meg, ó Uram, hanem a tiéd. Ha nekem kell vezetnem győzedelmes seregeidet és hajóhadaidat egy nagy keresztes háborúba, hogy felszabadítsuk Konstantinápolyi, kiűzzük a muzulmánokat Európából, és még egyszer felemeljük a kereszténység zászlaját Jeruzsálemben, úgy legyen! De ha nem, vállalom bármely más küldetésed, amit számomra tartogatsz, nagyot vagy szerényt. Készen állok rá. Igaz szolgád vagyok. 
Milyen álszent vagyok, gondolta Cristoforo. Úgy teszek, mintha az indítékaim tiszták lennének. A püspök kezébe tettem a Chiosból hazahozott erszényemet; de ezt aztán arra használtam, hogy előmozdítsam az ügyemet Nicoló Spinolánál. Ráadásul nem is az egész erszény volt az. Jó részét magamon hordom; egy nemesnek megfelelő ruhákban kell járnia, különben az emberek nem hívják signornak. És még ennél is többet adtam apának, hogy házakat vehessen, és hogy anya úgy öltözhessen, mint egy úrnő. Nem éppen a tökéletes hitfelajánlás. Azért akarok gazdag és befolyásos lenni, hogy Istent szolgálhassam? Vagy azért szolgálom Istent, mert azt remélem, hogy gazdag és befolyásos leszek? 
Ilyen kétségek gyötörték álmai és tervei közben. Azonban ideje java részében a kapitányt vagy a kormányost faggatta, vagy a tengerészeti térképeket tanulmányozta, vagy a partokat bámulta, amelyek előtt elhaladtak, és saját térképeket és számításokat végzett, mintha ő lenne az első, aki látja ezeket a partokat. 
-- Elég sok tengerészeti térkép van az andalúziai partvidékről -- mondta a kormányos. 
-- Tudom -- mondta Cristoforo. -- De többet tanulok, ha magam készítek térképeket, mint amennyit valaha is tanulnék, ha csak nézném őket. És ezekkel a tengerészeti térképekkel legalább összehasonlíthatom a sajátjaimat. 
Az igazság az volt, hogy a tengerészeti térképek tele voltak hibákkal. Vagy ez, vagy valamilyen természet feletti hatalom mozdította el az ibériai partfokokat és az öblöket, a homokos partokat és a hegyfokokat, úgyhogy olykor-olykor látott kis öblöket, amelyek egyik térképen sem voltak rajta. 
-- Ezeket a térképeket kalózok készítették? -- kérdezte egy nap a kapitánytól. -- Mintha eleve úgy rajzolták volna őket, hogy egy kalózhajó minden figyelmeztetés nélkül előbukkanhasson, hogy megtámadjon minket. 
A kapitány felnevetett. 
-- Tényleg a mórok készítették őket, legalábbis úgy hallottam. És a másolók sem mindig tökéletesek. Néha kihagynak egy-két dolgot. Mit tudhatnak ők az asztaluknál ülve, távol minden tengertől? Általában követjük a térképeket, és megtanuljuk, hol vannak a hibáik. Ha mindig ezeknél a partoknál hajóznánk, mint a spanyol tengerészek, akkor csak ritkán lenne szükségünk ezekre a térképekre. Ők meg nem fognak javított térképeket kiadni, mert nem kívánnak segíteni más nemzetek hajóinak, hogy biztonságosan hajózzanak errefelé. Minden nemzet őrzi a térképeit. Folytassa csak a térképkészítést, signor Colombo. Egy nap még értékesek lehetnek Genova számára. Ha ez az utazás sikeres lesz, akkor több is követi majd. 
Nem volt okuk azt gondolni, hogy nem lesz sikeres, mígnem két nappal a Gibraltári-szoroson való átkelés után kiáltás hangzott fel: 
-- Vitorlák! Kalózhajók! 
Cristoforo a hajókorláthoz szaladt, ahonnan nemsokára látni lehetett a vitorlákat. A kalózok ránézésre nem mórok voltak, és nem bátortalanította el őket, hogy öt kereskedőhajó együtt vitorlázik. Miért is ijedtek volna meg tőlük? Nekik is öt hajójuk volt. 
-- Nem tetszik ez nekem -- mondta a kapitány. 
-- Egyenlők az erőviszonyok, nem? -- kérdezte Cristoforo. 
-- Nem igazán -- mondta a kapitány. -- Mi tele vagyunk rakománnyal; ők nem. Ők ismerik ezeket a vizeket; mi nem. Ráadásul ők véres csatákban edződtek. S mit tudunk mi felmutatni? Kardot viselő nemeseket és matrózokat, akik rettegnek a nyílt tengeri csatától. 
-- Mindazonáltal -- mondta Cristoforo -- Isten az igaz emberek oldalán lesz a harcban. 
A kapitány lesújtó pillantást vetett rá. 
-- Nem tudom, hogy erényesebbek vagyunk-e azoknál, akiknek már elvágták a torkát. Nem, lehagyjuk őket, ha tudjuk, s ha mégsem sikerül, akkor olyan drágán meg fognak fizetni, hogy feladják és elvitorláznak. Hol számíthatok magára, ha harcra kerül a sor? 
-- Nem sok helyen -- mondta Cristoforo. Semmi jóra nem vezet, ha többet állít magáról, mint amire valójában képes. A kapitány megérdemel annyit, hogy tudja, kire számíthat és kire nem. -- A kardot csak azért hordom, mert tisztelik. 
-- Hát, ezek a kalózok csak akkor tisztelik a pengét, ha jó véres. Jól tud dobni? 
-- Dobáltam köveket gyerekkoromban -- mondta Cristoforo. 
-- Nekem megfelel. Ha rosszul állnak a dolgok, ez az utolsó reményünk: megtoltunk olajjal néhány edényt, meggyújtjuk őket, és átdobjuk a kalózhajókra. Elég nehéz úgy harcolniuk, ha lángokban áll a fedélzet. 
-- Szörnyen közel kell merészkednünk, ugye? 
-- Ahogy mondtam; ezeket az edényeket csak akkor vetjük be, ha rosszul állnak a dolgok. 
-- Hogyan akadályozzuk meg, hogy a lángok a mi hajóinkra is átterjedjenek, ha az öveik már égnek? 
A kapitány fagyos tekintett nézett rá. 
-- Megmondtam: azt akarjuk, hogy a flottánk értéktelen zsákmány legyen. 
Ismét a kalózhajók vitorláira nézett, amelyek jóval mögöttük és a parttól távolabb voltak. 
-- A parthoz akarnak szorítani minket -- mondta. -- Ha eljutunk a Szent Vince-fokig, ahol északra tudunk fordulni, akkor egérutat nyerünk. Addig is megpróbálnak majd feltartóztatni minket, amikor kifelé fordulunk, vagy a partra futtatni, amikor arra fordulunk. 
-- Akkor forduljunk kifelé most! -- mondta Cristoforo. -- Menjünk olyan távol a parttól, amennyire csak lehet! 
A kapitány sóhajtott. 
-- Ez lenne a legokosabb, barátom, de a matrózoknak nem fog tetszeni. Nem szeretik, ha harc közben nem látják a szárazföldet. 
-- Miért nem? 
-- Mert nem tudnak úszni. Ha rosszul végződnek a dolgok, az egyetlen reményük az, hogy belekapaszkodhatnak egy roncsdarabba. 
-- De ha nem hajózunk a part látótávolságán kívülre, hogyan végződhetnének számunkra jól a dolgok? 
-- Az idő most nem alkalmas, hogy ésszerű gondolkodást várjunk el egy matróztól -- mondta a kapitány. -- És egyvalami biztos: a matrózokat nem lehet oda vezényelni, ahova maguk sem akarnak menni. 
-- Nem lázadnának fel. 
-- Ha úgy látnák, hogy komolyan fenyegeti őket a vízbe fúlás veszélye, akkor inkább partra vinnék a hajót, és a rakományt odahagynák a kalózoknak. Számukra ez még mindig jobb, mintha megfulladnak vagy eladják őket rabszolgának. 
Cristoforo erre eddig még nem gondolt. Korábbi útjai során nem merült fel ilyesmi, és a matrózok sem beszéltek róla a genovai kikötőben. Nem, akkor nagyon bátrak voltak, telve harci kedvvel. És a gondolat, hogy a kapitány nem irányíthatja oda a hajót, ahova szeretné... Cristoforo napokig töprengett ezen, miközben a kalózhajók üldözték, és egyre közelebb szorították őket a parthoz. 
-- Franciák -- mondta a kormányos. 
Amint kimondta ezt a szót, egy közelben tartózkodó matróz azt mondta: 
-- Coullon. 
Cristoforo összerezzent a név hallatán. Annak ellenére, hogy a genovaiak ellenségüknek tekintették a franciákat, akik többször megtámadták a dokkjaikat, és megpróbálták felgyújtani a várost, elég franciát hallott ott ahhoz, hogy tudja: a coullon az ő családnevének (a Colombónak vagy latinul Columbusnak) volt a francia változata. 
De a matróz, aki ezt mondta, nem volt francia, és úgy tűnt, fogalma sincs róla, hogy ez a név bármit is jelenthet Cristoforónak. 
-- Lehet, hogy Coullon az -- mondta a kormányos. -- Amilyen bátor, valószínűbb, hogy inkább az ördög; de végül is azt mondják, hogy Coullon maga az ördög. 
-- És mindenki tudja, hogy az ördög francia! -- mondta az egyik matróz. 
Nevetett mindenki, aki hallotta, de nem annyira jókedvében. A kapitány pedig fontosnak tartotta, hogy megmutassa Cristoforónak, hol vannak a tűzedények, miután a hajósinas megtöltötte őket. 
-- Mindig legyen tűz a kezében -- mondta Cristoforónak. -- Ez a pengéje, signor Colombo, és tisztelni fogják érte. 
Vajon Coullon játszadozott velük? Ezért nem érte be őket mindaddig, amíg a Szent Vince-fok már oly csalogatóan közel volt? Coullonnak akkor már nem esett nehezére elzárni a menekülés útvonalát, elvágva őket, mielőtt a fok megkerülése után kitörhettek volna észak felé, a nyílt óceánra. 
Ekkor már semmi reményük sem maradt, hogy össze tudnák hangolni a flotta védekezését. Minden kapitánynak magának kellett kiharcolnia a győzelmet. Cristoforo hajójának a kapitánya azonnal rájött, hogy ha tartja a mostani útvonalat, azonnal partra vetődnek, vagy megcsáklyázzák őket. 
-- Megfordulni! -- kiáltotta. -- A szél a hátunk mögött legyen! Vakmerő stratégia volt, de a matrózok megértették, és a többi hajó is követte Cristoforo öreg bárkájának példáját. Át kellett szökniük a kalózhajók között, de ha sikerül, előttük lesz a nyílt tenger, mögöttük pedig a kalózhajók, és a szél is nekik fog kedvezni. De Coullon sem volt ostoba, és időben megfordította a hajóit, hogy a csáklyázóhorgokat átdobhassák a mellettük elhaladó genovai kereskedőkre. 
Ahogy a kalózok a köteleket húzva egymáshoz kényszerítették a hajókat, Cristoforo belátta, hogy igaza volt a kapitánynak: a legénységnek nem sok esélye lenne a harcban. Erejük megfeszítve fognak majd küzdeni, ha tudják, hogy az életük forog kockán. De a szemükben csak csüggedés ült, és láthatóan remegtek a közelgő vérontástól. Hallotta, amint az egyik tagbaszakadt matróz odaszól a hajósinasnak: 
-- Imádkozz, hogy meghalj! 
Nem volt valami biztató; és a kalózok fokozódó harci kedve sem volt az. 
Cristoforo lenyúlt, kivette a gyújtóst a hamuval teli edényből, és hozzáérintette két tűzedényhez, aztán pedig erősen fogta őket, bár megperzselték a zekéjét, és a legénységi kabin tetejére lépett, ahonnan akadálytalanul át tudta dobni őket a legközelebbi kalózhajóra. 
-- Kapitány! -- kiáltotta. -- Mehet? 
A kapitány nem hallotta; túl nagy volt a kiabálás a kormánykeréknél. Nem baj. Cristoforo látta, hogy a dolgok reménytelenül állnak, és minél közelebb jöttek a kalózhajók, annál valószínűbbnek tűnt, hogy a lángok mindkét hajóba belekapnak. Eldobta az edényt. 
A karja erős volt, a dobás pedig pontos, vagy legalábbis elég pontos. Az edény darabokra tört a kalózhajó fedélzetén, lángokat fröcskölve szét a fán, mintha narancsszínű festék ömlött volna szét. Pillanatok múlva már a vitorlákon táncolt. Eltűnt a vigyorgás a kalózok képéről, és a lárma is alábbhagyott. Annál ádázabban húzták a köteleket, és Cristoforo rájött: most, hogy a hajójuk lángokban áll, az egyetlen esélyük az, ha megszerzik a kereskedőhajót. 
Megfordulva látta, hogy egy másik kalózhajó, amely szintén megcsáklyázta az egyik genovai hajót, elég közel került ahhoz, hogy arra is küldhessen egy kis tüzet. Ezúttal célt tévesztett: az edény a vízbe csobbant. Ekkor azonban a hajósinas sorra gyújtotta meg és adogatta fel az edényeket, és Cristoforónak sikerült kettőt a távolabbi kalózhajó fedélzetére dobnia, és két másikat arra, amelyik az ő hajóját csáklyázta meg. 
-- Signor Spinola -- mondta --, bocsásson meg, hogy elveszítettem a rakományt. 
Azonban signor Spinola nem hallhatja az imáit, ezt tudta. És most nem a kereskedői karrierje volt a tét. Az élete megmentése volt a tét. Drága Istenem, mondta halkan, a szolgád legyek, vagy ne? Neked adom az életem, ha most megkíméled. Felszabadítom Konstantinápolyt. 
-- A Hagia Sophiában még egyszer fel fog hangzani a szent mise zenéje -- suttogta. -- Csak kíméld meg az életem, drága Istenem! 
-- Ez a döntés pillanata? -- kérdezte Kemal. 
-- Nem, persze hogy nem -- mondta Diko. -- Csak azt akartam, hogy lássátok, mit csináltam. Ezt a jelenetet persze már vagy ezerszer bemutatták. Kolumbusz Kolumbusz ellen; így nevezték el, mert neki és a kalóznak ugyanaz volt a neve. De az összes felvétel a Tempoview idején készült, igaz? Úgyhogy láttuk, hogy mozog az ajka, de a csata zűrzavarában nem volt reményünk rá, hogy halljuk, amit mond. Túl halkan beszélt, az ajkai alig mozogtak. És ez senkit sem zavart, mert végül is mit számít, hogyan imádkozik egy ember a csata közben? 
-- De ez most fontos szerintem -- mondta Hassan. -- A Hagia Sophia? 
-- A legszentebb hely Konstantinápolyban. Talán a leggyönyörűbb keresztény építmény az egész világon ekkoriban, a sixtusi kápolna megépítése előtt. És amikor Kolumbusz azért imádkozik Istenhez, hogy kímélje meg az életét, mit fogad meg? Egy keleti keresztes háborút. Ezt napokkal ezelőtt találtam meg, és nem hagyott aludni éjszakánként. Eddig mindenki sokkal hamarabb, Chiosban talán vagy Genovában kereste a nyugati utazás eredetét. De ekkor már az utolsó alkalommal hagyta el Genovát, többé nem megy oda vissza. És egy hét múlva Lisszabonban lesz, ahol már világos, hogy visszavonhatatlanul, eltökélten nyugat felé fordította a szemét. És mégis itt, ebben a pillanatban megesküszik, hogy felszabadítja Konstantinápolyi. 
-- Hihetetlen -- mondta Kemal. 
-- Úgyhogy -- mondta Diko -- tudtam, hogy bármi is volt az, ami miatt megszállottan nyugatra akart hajózni Indiába, az valamikor a mostani pillanat, amikor ennek a lángoló vitorlájú hajónak a fedélzetén áll, és az egy héttel későbbi, Lisszabonba való érkezése között történt. 
-- Kitűnő -- mondta Hassan. -- Szép munka, Diko. Ez jelentősen leszűkíti a keresést. 
-- Apa -- mondta Diko. -- Ezt napokkal ezelőtt fedeztem fel. Azt mondtam, hogy megtaláltam a döntés pillanatát, nem pedig hogy megtaláltam a döntés hetét. 
-- Akkor mutasd meg! -- mondta Tagiri. 
-- Nem merem -- mondta Diko. 
-- Miért nem? 
-- Azért, mert lehetetlen. Mert... mert amennyire meg tudom állapítani, Isten beszél hozzá. 
-- Mutasd meg! -- mondta Kemal. -- Mindig is akartam hallani Isten hangját. 
Mindenki nevetett. 
Kivéve Dikót. Ő nem nevetett. 
-- Mindjárt meghallod -- mondta. Abbahagyták a nevetést. 
A kalózok már a hajón voltak, és velük együtt a tűz is átterjedt, vitorláról vitorlára ugrálva. Mindenki számára világos volt, hogy még ha valahogyan vissza is verik a kalózokat, mindkét hajó odavész. Azok a matrózok, akik nem vettek részt a véres küzdelemben, elkezdtek hordókat és nyílásfedeleket hajigálni a vízbe, és egy csapatnak sikerült vízre tennie a hajó csónakját a kalózhajóval ellentétes oldalon. Cristoforo látta, hogy a kapitány hozzá méltatlan tettnek tartaná, hogy elhagyja a hajót; bátran harcolt, a kardja csak úgy táncolt. Aztán a kard eltűnt, és a fedélzeten örvénylő füstben Cristoforo többé már nem látta a kapitányt. 
 Matrózok ugrottak a tengerbe, és az úszó roncsdarabok felé indultak. Cristoforo a szeme sarkából látta, ahogy egy matróz lelök egy másikat az egyik nyílásfedélről; és látott valakit, aki a víz alá merült, mert nem talált semmit, amibe kapaszkodhatott volna. A kalózok csak azért nem érték még el Cristoforót, mert épp az égő árbocoktól próbálták megszabadítani a genovai hajót, mielőtt a tűz elérné a fedélzetet. Cristoforo úgy látta, hogy sikerrel járhatnak: megmenthetik magukat és a rakományt a genovaiak kárára. A gondolat elviselhetetlen volt. A genovaiak mindenképpen kudarcot vallanak; de Cristoforo legalább elérhette, hogy a kalózok is kudarcot valljanak. 
Két újabb lángoló edényt vett a kezébe: az egyiket a saját hajója fedélzetére dobta, a másikat pedig még messzebb, úgyhogy nemsokára a kormánykereket is elborították a lángok. A kalózok dühösen ordítoztak -- legalábbis azok, akik nem a fájdalomtól és a félelemtől üvöltöttek --, és nemsokára meglátták Cristoforót és a hajósinast a legénységi kabin tetején. 
-- Szerintem ideje a tengerbe ugranunk -- mondta Cristoforo. 
-- Nem tudok úszni -- válaszolta a hajósinas. 
-- Én tudok -- mondta Cristoforo. De először felkapta a legénységi kabin nyílásfedelét, odavonszolta a hajókorláthoz, és átdobta rajta. Aztán kézen fogta a hajósinast, és beugrott a vízbe, épp amikor a kalózok odaözönlöttek a fedélzetről. 
A fiúnak igaza volt, tényleg nem tudott úszni, és Cristoforónak nem kis erőfeszítésébe telt, hogy a nyílásfedélre segítse. De amikor a fiú már biztonságban volt az úszó fán, megnyugodott. Cristoforo megpróbálta súlyának egy részét a pici tutajra terhelni, de az veszélyes szögben megdőlt, és a fiú pánikba esett. Ezért Cristoforo visszamerült a vízbe. A part legalább öt tengeri mérföldre volt, de inkább hatra. Cristoforo jó úszó volt, de ennyire azért nem. Kapaszkodnia kellett valamibe, ami segít elbírni a súlyát, hogy időről időre pihenhessen a vízben, és ebbe a nyílásfedélbe nem tud, akkor valami mást kellett találnia. 
-- Figyelj, fiú! -- kiáltotta Cristoforo. -- A part arra van! -- mutatta. Vajon megértette a fiú? A szemei tágra nyíltak, de legalább Cristoforóra nézett, miközben beszélt. 
-- Evezz a kezeddel! -- mondta Cristoforo. -- Arra! 
De a fiú várt rémülten, aztán Cristoforóról az égő hajóra nézett. 
Túl fárasztó volt a vizet taposni, miközben próbált szót érteni ezzel a fiúval. Megmentette a fiú életét, és most a saját élete megmentésére kellett összpontosítania. 
Végül a láthatatlan part felé úszva egy evezőlapátra talált. Nem tutaj volt, és nem tudta teljesen kiemelni őt a vízből, de azzal, hogy ráült a nyelére és a lapátot a mellkasa és az arca alatt tartotta, megpihenhetett kicsit, amikor a karjai elfáradtak. Hamarosan maga mögött hagyta a tüzek füstjét, az emberi üvöltést is, bár nem volt egyértelmű, hogy vajon azért nem hallja már a szörnyű zajt, mert elég messzire került tőlük, vagy mert valamennyien megfulladtak. Nem nézett vissza; nem látta, ahogy az égő roncsok végül a víz alá merültek. A hajókat és a kereskedelmi küldetését már elfelejtette. Most csak arra gondolt, hogy mozgassa a karjait és a lábait, miközben az Atlanti-óceán hullámzó vizén át a látszólag egyre távolodó part felé küzdötte magát. 
Cristoforo néha szinte biztosra vette, hogy egy áramlat folyik a part felől, és tehet bármit, az áramlat elsodorja. Mindene fájt, a karjai és a lábai elfáradtak, képtelen volt mozgatni őket, és mégis tovább úszott, ha csak lassan is, és végre, végre meglátta, hogy sokkal közelebb van a parthoz, mint korábban. Ez adott reményt, hogy ússzon tovább, bár ízületei annyira fájtak, hogy szinte az volt az érzése, a tenger leszakítja a végtagjait. 
Hallotta a hullámok moraját, ahogy a partnak verődtek. Csenevész fákat látott az alacsony szirteken. Azután egy hullám megtört körülötte, és meglátta a homokos partot. Úszott még valamennyit, aztán megpróbált lábra állni. Nem tudott. Visszaesett a vízbe, elvesztette az evezőlapátot, és egy pillanatra a víz alá merült; és ekkor felötlött benne, hogy milyen ostoba dolog lenne most, hogy ilyen sokáig úszott, megfulladni a parton, csak mert a lábai túl fáradtak ahhoz, hogy elbírják a súlyát. 
Cristoforo úgy döntött, nem engedheti meg magának azt az ostobaságot, hogy itt és most meghal, bár egy pillanatra nagyon is erős késztetést érzett, hogy feladja az egészet, és elhagyja magát. De inkább a tengerfenékre taposott, és mert a víz nem volt mély, a feje a felszín fölé emelkedett, és ő ismét levegőhöz jutott. Félig úszva, félig gyalog a partra küzdötte magát, aztán a nedves homokon addig kúszott, míg végül száraz talajt érzett maga alatt. De még ekkor sem pihent meg: agyának az a kis része, amely képes volt még gondolkodni, azt súgta, hogy túl kell jutnia a dagály területén, amelyet egy kiszáradt botokból és hínárokból álló vonal jelölt több méterrel előtte. Mászott, kúszott, majd végül a vonalhoz vonszolta magát, aztán át rajta; ekkor a homokba rogyott, és azonnal elvesztette az eszméletét. 
A dagály ébresztette fel, amikor a legmagasabbra futó hullámok egy kis vizet fröcsköltek a régi dagályvonalon túlra, és megcsiklandozták a lábfejét, aztán a combjait. Kínzó szomjúsággal ébredt, és amikor mozdulni próbált, minden izma égett a fájdalomtól. Eltörte volna a lábát és a karját? Nem, ébredt rá gyorsan. Csak a túlzott igénybevétel próbára tette a tűrőképességüket, és most fájdalommal fizettek érte. 
De nincs az a fájdalom, ami maradásra bírja, hogy itt haljon meg a parton. Négykézlábra emelkedett, és előremászott, amíg elérte az első fűcsomókat. Aztán körülnézett ivóvíz után kutatva. A parthoz ilyen közel ez majdnem reménytelen volt, de hogyan nyerhetné vissza az erejét, ha nem ihat valamit? A nap lenyugvóban volt. Nemsokára túl sötét lesz hozzá, hogy lásson, és míg az éjszaka lehűti, könnyen meg is betegítheti, és amilyen gyenge, meg is ölheti. 
-- Ó, istenem -- suttogta kicserepesedett ajkakkal. -- Vizet. 
 Diko leállította a visszajátszást. 
-- Ugye, mindannyian tudjátok, hogy mi történik most? 
-- Egy nő Lagos falujából idejön, és megtalálja -- mondta Kemal. 
-- Ápolják, amíg fel nem gyógyul, aztán elmegy Lisszabonba. 
-- Ezt már ezerszer láttuk a Tempoview-val -- mondta Hassan. 
-- Legalábbis több ezer ember látta legalább egyszer. 
-- Pontosan így van -- mondta Diko. -- A Tempoview-val láttátok. Az egyik régi géphez ment, amelyet már csak arra használtak, hogy a régi felvételeket lejátsszák vele. Gyorsítva lejátszotta az idevonatkozó részletet; Kolumbusz olyan volt, mint egy vicces, rángatózó báb, nézett valamerre, aztán egy időre visszaesett a homokra, talán imádkozott, aztán megint feltérdelt, keresztet vetett, és azt mondta: 
-- Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Így találta meg a lagosi nő; pontosabban Mária Luisa, Simao o Gordo lánya. A gyors Tempoview-lejátszás miatt ő is úgy nézett ki, mint egy marionett, amikor visszaszaladt a faluba segítségért. 
-- Ez az, amit láttatok? -- kérdezte Diko. Ez volt az. 
-- Nyilvánvaló, hogy semmi sem történik -- folytatta. -- Aligha érte volna meg bárkinek a fáradság, hogy újra megnézze a TruSite II.-vei. Én mégis ezt tettem, és itt van, amit láttam. 
Visszament a TruSite II.-hoz, és folytatta a lejátszást. Mindnyájan látták, amikor Kolumbusz, a fejét lassan forgatva körülnézett vízért; nyilvánvaló volt, hogy kimerült, és fajdalmai vannak. De aztán megdöbbenésükre egy halk hangot hallottak. 
-- Cristoforo Colombo -- mondta a hang. 
Egy alak, aztán két alak kezdett vibrálni a sötétedő levegőben Kolumbusz előtt. Most, hogy abba az irányba nézett, minden múltfigyelő láthatta, hogy nem vizet keres, hanem egy képet bámul, amely a levegőben öltött formát. 
-- Cristobal Colon. Coullon. Columbus. 
A hang folytatta, a nevén szólítva Kolumbuszt más és más nyelven. Alig, csak alig volt hallható. És a kép sem volt teljesen tiszta. 
-- Olyan homályos -- suttogta Hassan. -- A Tempoview soha nem tudta volna ezt megmutatni. Ahogy a füstöt vagy a gőzt sem. A levegő apró rezdüléseit. 
-- Mit látunk most? -- érdeklődött Kemal. 
-- Maradjatok nyugton, és figyeljetek! -- mondta türelmetlenül Tagiri. -- Milyen következtetésekre juthatunk, mielőtt megnéznénk az adatokat? 
Mindenki elcsendesedett. Néztek és figyeltek. 
A látomás két férfi képére bomlott, akiket halvány fénykoszorú övezett. Az alacsonyabb férfi vállán egy galamb ült. Egyetlen középkori ember számára sem lehetett kétséges, főleg ha olyan sokat olvasott, mint Cristoforo, hogy a látomás mit jelképez. A Szentháromságot. Majdnem hangosan kimondta a neveiket. De még mindig beszéltek, olyan nyelveken is nevén szólítva, amelyeket még soha nem hallott. Majd végül: 
-- Kolumbusz, igaz szolgám vagy. 
Igen, teljes szívemmel az vagyok. 
-- Kelet felé fordítottad a szívedet, hogy felszabadítsd Konstantinápolyi a törökök uralma alól. 
Az imám, az ígéretem meghallgattatott. 
-- Láttam a hitedet és a bátorságodat, ezért kíméltem meg az életedet ma a vízen. Nagy munkám van a számodra. De nem Konstantinápolyba kell vinned a keresztet. 
Akkor Jeruzsálembe? 
-- Nem is Jeruzsálembe vagy más olyan helyre, amit a Földközitenger hullámai érintenek. Azért kíméltem meg az életedet, hogy sokkal távolabbi földekre vihesd a keresztet keleten, olyan messzi keletre, hogy csak az Atlanti-óceánon nyugatra hajózva érheted el. 
Cristoforo alig tudta felfogni, amit mondtak neki. De rájuk nézni sem tudott már; melyik halandó embernek van joga közvetlenül a feltámadott Megváltó arcába tekinteni, a Mindenhatóról és a Szentlélek galambjáról nem is beszélve? Mit számít, hogy ez csak egy látomás? Többé nem tudott rájuk nézni. A homokba temette az arcát, hogy ne lássa őket többé, de annál figyelmesebben hallgatta őket. 
-- Nagy királyságok vannak arra, amelyek gazdagok aranyban és hatalmasak hadseregekben. Soha nem hallották egyszülött fiam nevét, és megkereszteletlenül halnak meg. Az akaratom az, hogy megváltást vigyél nekik, és elhozd azoknak a földeknek a kincseit. 
Cristoforo hallotta ezt, és a szíve lángolt. Isten meglátta őt, Isten észrevette őt, és sokkal nagyobb küldetést kapott egy ősi keresztény főváros puszta felszabadításánál. Földek, amelyek olyan messze vannak keleten, hogy nyugatra kell hajóznia, hogy elérje őket. Arany. Megváltás. 
-- A neved hatalmas lesz. Királyok fognak a helytartójukká tenni, és az óceán uralkodója leszel. Királyságok omlanak majd a lábad elé, és milliók hívnak majd áldottnak, akiket megváltottál. Hajózz nyugatra, Kolumbusz, fiam, könnyen megteheted a hajóiddal az utat. A dél szelei nyugat felé visznek majd, és az északibb szelek könnyen visszajuttatnak Európába. Hallják meg ezek a nemzetek Krisztus nevét, és a saját üdvösségedet is megmented az ő lelkűkkel együtt. Tégy ünnepélyes esküt, hogy megteszed ezt az utazást, és sok akadály legyőzése után sikerrel fogsz járni. De ne törd meg ezt az esküt, mert a végítélet napján rosszabbul jársz majd, mint Szodoma népe! Soha nem kapott még halandó ember nagyobb küldetést, mint amit én adok most neked, és amilyen dicsőséget elérsz a Földön, annak ezerszeresét kapod majd a mennyben. De ha elbuksz, a következmények képzeletet felülmúlóan szörnyűek lesznek rád és a kereszténységre nézve. Most esküdj meg az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében! 
Kolumbusz térdre küzdötte magát. 
-- Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében -- suttogta. 
 -- Küldtem hozzád egy nőt, hogy ápoljon, amíg újra egészséges nem leszel. Erőd visszanyerve a küldetést kell hogy beteljesítsd a nevemben. Senkinek ne mondd el, hogy szóltam hozzád; nem kívánom, hogy úgy pusztulj el, mint a hajdanvolt próféták, mert ha elárulod, hogy szóltam hozzád, a papok biztosan megégetnek eretnekként. Meg kell győznöd az embereket, hogy segítsenek ezt az utazást önmagáért megtenni, ne pedig azért, mert én parancsoltam meg. Nem érdekel, hogy az aranyért, a hírnévért vagy az irántam való szeretetből teszik-e meg, csak teljesítsék a küldetést! Csak teljesítsd a küldetést! Te. Hajtsd végre a küldetésemet! 
A kép elhalványult, azután eltűnt. A kimerültségtől és a ragyogó reménytől szinte sírva Cristoforo -- nem, már Kolumbusz volt, Isten Kolumbusznak szólította, a latin nevén, az egyház nyelvén Kolumbusz csak várt a fövényen. És ahogy a látomás ígérte, néhány perc múlva egy nő érkezett, és Kolumbuszt meglátva azonnal segítségért rohant. Mielőtt az éjszaka leszállt volna, halászok erős karja vitte Lagos falujába, ahol gyengéd kezek borral itatták, levették sótól és homoktól megkeményedett ruháit, és lemosták a sót felhorzsolódott bőréről, így keresztelnek meg újra, gondolta Kolumbusz, újjászületek a Szentháromság küldetésében. 
Egy szót sem szólt arról, ami a parton történt, de agyában egymást érték a gondolatok arról, amit tennie kell. A Kelet nagy királyságai; azonnal eszébe jutottak a mesék Marco Pólóról, Indiáról, Kathajról, Zipanguról. Csak éppen nem keletre fog hajózni, hogy elérje őket, és nem is délre Afrika partjai mentén, ahogy állítólag a portugálok tették. Nem, ő nyugatra hajózik. De hogyan szerez hajót? Genovában sehogy. Hogy elsüllyedt a rá bízott hajó, ez lehetetlennek tűnt. Ráadásul a genovai hajók nem voltak elég gyorsak, és túl mélyre merültek a nyílt óceán vizében. 
Isten a portugál partokhoz vitte őt, és a portugálok voltak a világ nagy hajósai, bátor felfedezői. Hát nem királyok helytartója lesz majd? Valahogyan megszerzi Portugália királyának a támogatását. És ha az övét nem, akkor egy másik királyét, vagy valaki olyanét, aki nem is király. Sikerrel fog járni, mert Isten vele van. 
Diko leállította a lejátszást. 
-- Akarjátok látni még egyszer? -- kérdezte. 
-- Többször is megnéznénk -- mondta Tagiri. --, de nem most. 
-- Ez nem Isten volt -- mondta Kemal. 
-- Remélem is -- mondta Hassan. -- Nem volt kellemes látvány a keresztény Szentháromság. Annyira... kiábrándított. 
-- Ha a muzulmán világban bárhol bemutatnátok -- mondta Kemal --, zavargások törnének ki, s addig tartanának, amíg az összes Pastwatch-intézetet el nem pusztítják. 
-- Ahogy mondod, Kemal -- mondta Tagiri --, nem Isten volt az. Mert ez a látomás nem csak Kolumbusz számára volt látható. A történelem összes többi nagy látomása teljesen szubjektív. Ezt mi is láttuk, de nem a Tempoview-val. Csak a TruSite II. volt képes kimutatni, és már tudjuk, hogy a TruSite II. használata során a múltbéli emberek számára láthatóvá válnak azok, akik figyelik őket. 
-- Valaki közülünk? Ezt az üzenetet a Pastwatch küldte? -- kérdezte Kemal, és máris dühös volt annak a gondolatától, hogy valamelyikük a múlttal babrál. 
-- Nem közülünk valaki -- mondta Diko. -- Mi olyan világban élünk, amelyben Kolumbusz nyugatra hajózott, és miatta Európa lerombolta és uralta egész Amerikát. Amióta ezt láttam, rájöttem, hogy ez a látomás hozta létre a mi időnket. Mi már tudjuk, hogy Kolumbusz utazása mindent megváltoztatott. Nem csak azért, mert elérte a Nyugat-indiai-szigeteket, hanem mert amikor visszaért, olyan dolgokról mesélt teljesen hihető történeteket, amelyeket nem is látott. Aranyról, nagy királyságokról. És már tudjuk, hogy miért. Isten parancsára hajózott nyugatra, és Isten azt mondta neki, hogy majd ilyen dolgokat talál. Ezért jelentenie kellett, hogy megtalálta őket, hinnie kellett, hogy arany és nagy királyságok vannak ott, még ha nem is volt bizonyítéka rájuk, mert Isten azt mondta, hogy ott vannak. 
-- Ha nem közülünk valaki, akkor ki tette? -- kérdezte Hassan. Kemal rosszindulatban felnevetett. 
-- Nyilvánvaló, hogy közülünk valaki. Vagy inkább közületek. 
-- Azt akarod mondani, hogy ezt mi csináltuk tréfából? -- kérdezte Tagiri. 
-- Egyáltalán nem -- mondta Kemal. -- De nézzetek csak magatokra! Ti vagytok azok a Pastwatchban, akik elhatározták, hogy belepiszkálnak a múltba, és jobbá teszik a dolgokat. Úgyhogy mondjuk a történelem egy másik változatában, egy korábbi Pastwatchban egy csoport ember felfedezte, hogy megváltoztathatják a múltat, és meg is tették. Mondjuk, úgy döntöttek, hogy az egész történelem legszörnyűbb eseménye az utolsó keresztes háború volt, amelyet egy genovai takács fia vezetett. Miért ne? Abban a történelemben Kolumbusz egy olyan cél felé fordította hajthatatlan ambícióját, amely e látomásnál korábban lebegett előtte. Partot ér, és túlélését Isten pártfogásaként értelmezi. Ugyanattól az igézettől hajtva, ugyanazzal az engesztelhetetlenséggel fog neki egy keresztes háború megszervezésének Konstantinápoly felszabadítására, mint amilyet a másik küldetésén láttunk tőle. Végül egy hadsereget vezet véres háborúba a törökök ellen. Mi van, ha nyer? Mi van, ha elpusztítja a szeldzsuk törököket, aztán pedig végigsöpör a muzulmán területeken, és az európai keresztényektől már megszokott módon vérontás és mészárlás kíséri útját? Lehet, hogy elpusztul a hatalmas muzulmán civilizáció, és vele együtt ki tudja, mennyi tudás. Mi van, ha Kolumbusz keresztes háborúját az egész történelem legrosszabb eseményeként látták; és a Pastwatch emberei úgy döntöttek, ahogy ti: jobbá tenniük a dolgokat? Az eredmény pedig a mi történelmünk. Amerika feldúlása. És a világot így is Európa uralja. 
A többiek csak néztek rá, és képtelenek voltak szólni. 
 -- Ki merné azt mondani, hogy a változás, amit ezek az emberek előidéztek, nem végződött rosszabbul, mint azok az események, amelyeket megpróbáltak elkerülni? -- vigyorgott rájuk Kemal gonoszul. -- Azoknak az önteltsége miatt, akik Istent akarnak játszani. És pontosan ezt csinálták, nem? Istent játszottak. A Szentháromságot, hogy pontosak legyünk. A galamb nagyon jó fogás volt! Igen, mindenképpen nézzétek meg ezt a jelenetet még ezerszer! És ahányszor csak látjátok, ahogy ezek a rossz színészek próbálnak úgy tenni, mintha ők lennének a Szentháromság, és becsapják Kolumbuszt, hogy elforduljon a keleti keresztes háborújától egy nyugati utazás megtétele felé, amely elpusztított egy világot, remélem, saját magatokat látjátok majd. Pontosan olyan emberek okozták azt a rengeteg szenvedést, amilyenek ti vagytok. 
Hassan tett egy lépést Kemal felé, de Tagiri közébük állt. 
-- Talán igazad van, Kemal -- mondta. -- Talán nem. Például nem hinném, hogy az egyetlen céljuk az volt, hogy megakadályozzák Kolumbusz keresztes háborúját. Ehhez csak azt kellett volna parancsolniuk neki, hogy vesse el az ötletet. Azt is mondták neki, hogy ha kudarcot vall, a következmények szörnyűek lesznek a kereszténységre nézve. Kissé túlzás ezt állítani, ha csupán azt akarják megakadályozni, hogy a keresztények meghódítsák a muzulmán világot. 
-- Hazudhattak is éppen -- mondta Kemal. -- Azt mondták neki, amit szerintük hallania kellett ahhoz, hogy azt tegye, amit akarnak. 
-- Talán -- mondta Tagiri. -- De szerintem valami mást csináltak. Valami más történt volna, ha Kolumbusznak nem jelenik meg az a látomást. És ki kell derítenünk, hogy mi volt az. 
-- Hogyan deríthetnénk ki, hogy mi történt volna? - kérdezte Diko. 
Tagiri rosszindulatúan Kemalra mosolygott. 
-- Ismerek valakit, akinek fáradhatatlan kitartása, nagy bölcsessége és gyors ítélőképessége van. Pont olyan, aki vezethetné azt a kutatást, amelynek célja kitalálni, hogy mit akart elkerülni ez a látomás, vagy mit akart elérni. Valamilyen okból annak a másik jövőnek az emberei úgy döntöttek, hogy nyugatra küldik Kolumbuszt. Valakinek vezetnie kell azt a kutatást, amely kideríti, hogy milyen okból. És te, Kemal, ha jól tudom, semmilyen alkotó tevékenységet nem végzel épp... Túl vagy már a fénykorodon, és semmi más dolgod nem maradt, mint másoknak azt hajtogatni, hogy az ő álmaik nem méltók a beteljesülésre. 
Egy pillanatig úgy tűnt, hogy Kemal talán megüti, Tagiri szavai annyira kíméletlenek voltak. De nem emelte fel a kezét, és egy hosszú perc elteltével megfordult, és kiment a szobából. 
-- Igaza van, anya? -- kérdezte Diko. 
-- Ami még fontosabb -- kérdezte Hassan --, nem fog nekünk gondot okozni? 
-- Szerintem ő fogja vezetni a kutatást, ami kideríti, hogy mi történt volna -- mondta Tagiri. -- Szerintem megfogja a probléma, nem hagyja nyugodni, és a végén nekünk dolgozik. 
-- Ó, nagyszerű -- morogta valaki szárazon, és mindenki felnevetett. 
-- Kemal ellenségként félelmetes, de barátként pótolhatatlan -- mondta Tagiri. -- Megtalálta Atlantiszt, amikor senki sem hitte, hogy egyáltalán fel kellene fedezni, ugye? Megtalálta az özönvizet. Megtalálta Yeweswedert. És ha valaki, akkor ő fogja kideríteni, hogy milyen lett volna a történelem, vagy legalább valószínűsíti majd. És boldogok leszünk, hogy vele dolgozhatunk -- vigyorgott. Mi őrültek vagyunk, makacsok, esztelenek és kezelhetetlenek, de létezik egy bizonyos önkéntes áldozattípus, amely ennek ellenére úgy dönt, hogy velünk dolgozik. 
A többiek nevettek, de csak kevesen vélték úgy, hogy Kemal egyáltalán mérhető volna az ő szeretett Tagirijükhöz. 
-- Én pedig azt hiszem, hogy épp a legfontosabb részlet kerülte el a figyelmünket Diko nagy felfedezésében. Igen, Diko, nagy felfedezés -- mondta Tagiri, majd körülnézett. -- Nem látjátok, mi az? 
-- Dehogynem -- mondta Hassan. -- Az, hogy láttuk azt a kis előadást, amiben a színészek próbálják eljátszani a Szentháromságot, egy dolgot kétségtelenül tudat velünk: vissza tudunk nyúlni a múltba. Ha ők tudnak küldeni egy látomást, egy tudatosan irányított látomást, akkor mi is. 
-- És talán -- mondta Tagiri --, talán valami jobbra is képesek vagyunk. 

Bizonyíték 


A Popol Vuh, a majáb szent könyve szerint Xpiyacocnak és Xmucanének két fia született, akiket Egyhunahpunak és Héthunahpunak neveztek el. Egyhunahpu férfivá cseperedett, megházasodott, és a felesége, Xbaquiyalo két fiúnak, Egymajomnak és Egykézművesnek adott életet. Héthunahpu sosem nőtt fel; mielőtt férfivá válhatott volna, őt és a testvérét feláldozták a labdajátékpályán, amikor Egyhalál és Héthalál legyőzte őket. Ezután Egyhunahpu fejét egy tökfa ágai közé rakták, amely azelőtt soha nem hozott gyümölcsöt. És amikor megjelent az első gyümölcse, az úgy nézett ki, mint egy fej, Egyhunahpu feje pedig olyan lett, mint a gyümölcs, tehát azonosak voltak. 
Azután egy fiatal hajadon, akit Vérlánynak hívtak, elment a labdajátékpályára, hogy lássa a fát, és ott beszélt Egyhunahpu fejéhez, és Egyhunahpu feje beszélt őhozzá. Amikor Vérlány megérintette a fej csontját, Egyhunahpu nyála a kezére esett, és ő nemsokára megfogant. Héthunahpu hozzájárult ehhez, tehát ő is apja volt annak, ami Vérlány hasát betöltötte. 
Vérlány nem volt hajlandó elárulni az apjának, hogyan került a gyermek a méhébe, mert tilos volt a tökfához menni, amire Egyhunahpu fejét helyezték. Az apját undorral töltötte el, hogy a lánya törvényen kívüli gyermeket vár, ezért elküldte, hogy feláldozzák. De ő, hogy megmentse az életét, elmondta a Főnökök Harcosainak, akiket azért küldtek, hogy megöljék, hogy a gyermek Egyhunahpu fejétől származik. Ezután már nem akarták megölni, de a szívét vissza kellett vinniük, hogy megmutassák az apjának, Vérfőnöknek. Ezért Vérlány becsapta az apját: megtöltött egy tálat a krotonfa piros nedvével, amely úgy szilárdult meg, hogy egy véres szívnek látszott. Xibalba összes istenét becsapta a hamis szívvel. 
Vérlány Egyhunahpu özvegye, Xbaquiyalo házába ment, hogy megszülje a gyermekét. Amikor a gyermek megszületett, két gyermek volt, két fiú, akiket Hunahpunak és Xbalanquénak nevezett el. Xbaquiyalo nem szerette a csecsemők sírását, ezért kidobatta őket a házából. A fiai, Egymajom és Egykézműves nem kívántak új fivéreket, ezért kirakták őket egy termeszdombra. Amikor a babák ott nem haltak meg, bátyjaik tüskebokorba tették őket, de ők még ott is egyre növekedtek. A bátyák és öcsök közötti gyűlölködés hosszú évekig folytatódott, mialatt a csecsemők férfiakká cseperedtek. 
A bátyák furulyások, énekesek, művészek, alkotók és tudók voltak. Mindenekfelett tudók voltak. Tudták, hogy mikor születtek a fivéreik, hogy pontosan kik és mik voltak, és hogy mivé fognak válni, de irigységből nem mondták el senkinek. Ezért igazságos volt, amikor Hunahpu és Xbalanque ravaszul rávették őket, hogy másszanak fel egy fára, és ott csapdába ejtették őket, ahol a két bátyjuk majommá változott, és soha többé nem érintették meg a földet. Ezután Hunahpu és Xbalanque, a nagy harcosok és labdajátékosok elmentek, hogy harcban döntsék el a vitát apáik, Egyhunahpu és Héthunahpu, valamint Xibalba istenei között. 
A játék végén Xbalanquét arra kényszerítették, hogy áldozza fel a fivérét, Hunahput. Ő a fivére szívét egy levélbe csomagolta, azután egyedül táncolt a labdajátékpályán, amíg el nem kiáltotta fivére nevét, és Hunahpu feltámadt a holtak közül, és elfoglalta a helyét testvére oldalán. Ezt látva a két nagyúr, Egyhalál és Héthalál, akik a játékban az ellenfeleik voltak, azt követelték, hogy őket is áldozzák fel. Ezért Hunahpu és Xbalanque kivették Egyhalál szívét; de ő nem támadt fel a holtak közül. Ezt látva Héthalál megrémült, és könyörgött, hogy ne áldozzák fel. Így szégyenben maradt, amikor akaratán kívül kivették a szívét, mert nem volt benne bátorság, így bosszulta meg Hunahpu és Xbalanque apáikat, Egyhunahput és Héthunahput, és törték meg Xibalba urainak nagy hatalmát. Így meséli a Popol Vuh. 

Amikor megszületett Dolores de Cristo Matamoro harmadik fia, visszaemlékezett arra, amit a maja kultúráról tanult még gyermekkorában a Yucatán-félszigeti Tekaxban, és mivel nem volt biztos benne, hogy ki a gyermek apja, Hunahpunak nevezte el. Ha később született volna még egy fia, biztosan Xbalanquének nevezte volna el, de amikor Hunahpu még csak járni tanult, az anyját lelökték a peronról a San Andrés Tuxtla-i állomáson, és a vonat szétroncsolta a testét. 
Hunahpu Matamoro szinte semmit sem kapott tőle, csak a nevét, és talán ezért lett a népe múltjának megszállottja. A bátyjai normális San Andrés Tuxtla-i emberek lettek: Pedro rendőr, Josemaria pedig pap. Hunahpu azonban a maják, a mexikák, a toltékok, a zapotékok, az olmékok, a nagy mező-amerikai népek történelméről tanult, és amikor második próbálkozásra elég magas pontszámot ért el, felvették a Pastwatchba, és megkezdte az igazi tanulást. 
A projektje már a kezdetektől fogva annak a kiderítése volt, hogy mi történt volna Mező-Amerikában a spanyolok eljövetele nélkül. Tagirivel ellentétben, akinek az aktáján ezüstcédula volt, ami azt jelentette, hogy a furcsaságait el kell tűrni, Hunahpu minden téren ellenállásba ütközött. 
-- A Pastwatch a múltat figyeli -- mondták neki újra és újra. -- Nem azt találgatjuk, hogy mi történt volna, ha a múlt nem úgy történik, ahogy történt. Úgysem ellenőrizhető, de még ha rá is jönnél, annak sem lenne értéke. 
Azonban Hunahpu az ellenállás dacára is tovább kutatott. Nem talált munkatársakra. Sőt egy olyan csoportba helyezték, amely a spanyolok bejövetele előtti évek zapoték kultúráját tanulmányozta a Tehuantepeci-földszoros északi partján. Azért irányították ebbe a csoportba, mert az elfogadott témák közül ez állt a legközelebb Hunahpu érdeklődéséhez. Felügyelői nagyon is tisztában voltak azzal, hogy legalább annyi időt tölt a saját spekulatív kutatásával, mint azokkal a megfigyelésekkel, amelyek az igazi tudáshoz vezetnek. Türelmesek voltak. Remélték, hogy ha elég időt adnak neki, kinövi majd azt a rögeszméjét, hogy megpróbálja megtudni a megtudhatatlant. Legalábbis ameddig a zapoték témában megfelelő munkát nyújt; márpedig azt nyújtott, bár csak módjával. 
Aztán megérkezett a Beavatkozás felfedezésének híre. Egy másik jövőbeli Pastwatch egy látomást küldött Kolumbusznak, amely elfordította attól az álmától, hogy keresztes háborút vezessen Konstantinápolyba, és amely végül Amerikába hozta őt. Bámulatos volt, Hunahpu számára pedig, mint minden indiánnak, egyben visszataszító is. Hogy merészelték? Mert ő azonnal tudta, hogy mit próbáltak elkerülni a beavatkozók, és az nem az iszlám világ keresztény meghódítása volt. 
Néhány héttel később egy pletyka kezdett keringeni, és a sok ismétlés egyre hihetőbbé tette. A nagy Kemal új projektet indított. Most először a Pastwatch a múltból próbálta kikövetkeztetni, hogy mi történt volna a jövőben, ha egy bizonyos esemény nem történt volna meg. Miért alakítanak egy projektet ennek a tanulmányozására, tűnődött Hunahpu. Tudta, hogy egy pillanat alatt meg tudná válaszolni Kemal minden kérdését. Tudta, hogy ha Kemal új projektjéből bárki csak egy írását is elolvasta azok közül, amelyeket felrakott a hálózatra, egyből rájönnének, hogy ott a válasz az orruk előtt, hogy a munkát már elvégezték, és néhány éven belül a részletekre is fény derül. 
Hunahpu arra várt, hogy Kemal írjon neki, vagy valamelyik felügyelője felhívja Kemal figyelmét Hunahpu kutatására, vagy hogy esetleg Hunahput áthelyezzék Kemal projektjébe, aminek előbb-utóbb úgyis be kell következnie. De nem jött értesítés az áthelyezésről, levél sem érkezett, és úgy tűnt, hogy Hunahpu felügyelői nem vették észre, hogy Kemal legértékesebb segítője ez a tunya fiatal maja lehetne, aki kedvetlenül dolgozott az unalmas adatgyűjtő programjukon. 
Ekkor jött rá Hunahpu, hogy nemcsak mások ellenállásával, de a megvetésükkel is számolnia kell. A munkáját annyira lenézték, hogy szóba se került, nem keringtek róla mendemondák, és amikor utánanézett, kiderült, hogy egyetlen írását sem töltötték le vagy olvasták el azok közül, amelyeket felrakott a hálózatra, egyet sem, egyszer sem. 
Hunahpu természetétől azonban távol állt a kétségbeesés. Erejét megfeszítve kutatott tovább, mert tudta, csak azzal semlegesítheti a többiek megvetését, ha olyan kényszerítő erejű bizonyítékokat mutat fel, amiket Kemal kénytelen lesz méltányolni. És ha kell, Hunahpu a hivatalos utat megkerülve, egyenesen Kemalhoz viszi a bizonyítékokat, ahogy Kemal ment Tagirihez azóta legendássá vált összejövetelükre. Természetesen volt egy kis különbség. Kemalnak akkor már volt neve, munkáját elismerték, ezért udvariasan fogadták, még ha az elképzeléseit nem is fogadták lelkesedéssel. Hunahpu azonban eddig semmit sem tudott felmutatni, legalábbis olyan eredményt nem, amit bárki hajlandó lett volna elismerni, ezért elég valószínűtlennek tűnt, hogy Kemal fogadná, vagy kíváncsi volna a munkájára. Hunahpunak azonban ez se szegte kedvét. Folytatta a munkáját, türelmesen gyűjtögette a bizonyítékokat, elemzéseket írt arról, amit talált, és kínszenvedést jelentett számára minden perc, amit a parton élő zapotékok 1510 és 1524 közötti tengerjáróhajó-építési eljárásainak rögzítésével kellett töltenie. 
A bátyjai, a rendőr és a pap, akik nem voltak törvénytelen gyerekek, ezért mindig lenézték Hunahput, aggódni kezdtek érte. Meglátogatták a San Andrés Tuxtla-i Pastwatch-állomáson. Hunahpunak szabad bejárása volt egy konferenciaterembe, ahol sokkal meghittebben tudott beszélgetni testvéreivel, mint fülkéjében. 
-- Soha nem vagy otthon -- mondta a rendőr. -- Felhívlak, de soha nem veszed fel a telefont. 
-- Dolgozom -- mondta Hunahpu. 
-- Elég rosszul nézel ki -- mondta a pap. -- Beszéltünk a főnököddel, és azt mondja, hogy alig használható a munkád. Csak a saját hiábavaló kutatásaiddal vagy elfoglalva. 
-- Beszéltetek a főnökömmel? -- kérdezte Hunahpu. Nem tudta, hogy haragudjon, mert zaklatják, vagy örüljön, hogy a testvéreit érdekli annyira a sorsa, hogy még nyomozni is hajlandók utána. 
-- Hát, igazából ő keresett meg minket -- mondta a rendőr, aki mindig igazat beszélt, akkor is, ha az kissé kínos. -- Arra volt kíváncsi, hogy meg tudunk-e győzni arról, hogy felhagyj az indiánok elveszett jövőjéről szőtt bolond rögeszméiddel. 
Hunahpu szomorúan nézett rájuk. 
-- Nem tehetem -- mondta. 
-- Gondoltuk -- mondta a pap. -- De ha elbocsátanak a Pastwatchtól, mihez kezdesz? Milyen képzettséged van? 
-- Ne gondold, hogy bármelyikünk is elég tehetős ahhoz, hogy segíthessen -- mondta a rendőr. -- És etetni sem tudnánk, legfeljebb hetente néhányszor, de ennyire mindenképp a vendégünk vagy, az anyánk kedvéért. 
-- Köszönöm -- mondta Hunahpu. -- Segítettetek rendbe szedni a gondolataimat. 
Távozni készültek. A rendőr, aki kettőjük közül az idősebb volt, és messze nem bántalmazta annyit Hunahput gyermekkorában, mint a pap, megállt az ajtóban. Tekintetében szánakozás ült. 
-- Semmin sem vagy hajlandó változtatni, ugye? -- kérdezte. 
-- De igen -- mondta Hunahpu. -- Sietek majd, hogy hamarabb végezzek. Mielőtt elbocsátanak a Pastwatchtól. 
A rendőr megrázta a fejét. 
-- Miért kell ennyire... indiánnak lenned? Hunahpu egy pillanatig nem is értette a kérdést. 
-- Mert az vagyok. 
-- Mi is, Hunahpu. 
-- Ti? Josemaria és Pedro? 
-- Csak a nevünk spanyol. 
-- És a vér az ereitekben spanyol vértől híg, és spanyol munkákból éltek spanyol városokban. 
-- Híg? -- kérdezte a rendőr. -- Az ereink... 
-- Bárki volt is az apám -- vágott közbe Hunahpu --, maja volt, akárcsak anyám. 
A rendőr arca elkomorult. 
-- Úgy látom, nem akarsz a testvérem maradni. 
-- Büszke vagyok arra, hogy a testvéred lehetek -- mondta Hunahpu, döbbenten attól, ahogy a szavait értelmezték. -- Nem neheztelek rád. De tudnom kell, hogy mi lett volna a népemmel -- a népünkkel -- a spanyolok nélkül. 
A pap ismét feltűnt az ajtóban a rendőr mögött. 
-- Véreskezű emberáldozók, kínzók és öncsonkítók lettek volna, akik soha nem hallották Krisztus nevét. 
-- Köszönöm, hogy törődtök velem annyira, hogy eljöttetek mondta Hunahpu. -- Megvagyok. 
-- Gyere el hozzám egyszer vacsorára! -- kérte a rendőr. 
-- Köszönöm. Majd valamikor. 
A bátyjai elmentek, Hunahpu pedig leült a számítógépéhez, és írt egy levelet Kemalnak. Semmi esélye nem volt rá, hogy Kemal el is olvassa; sok ezren csatlakoztak már fel a Pastwatch hálózatára, és valószínűtlennek tűnt, hogy olyasvalaki, mint Kemal, felfigyeljen egy harmadrangú üzenetre, amely egy ismeretlen adatgyűjtőtől érkezett, aki a zapoték projektben dolgozik. Mégis összeköttetésbe kellett lépnie vele valahogyan, különben a munkája értelmét veszti. Ezért megírta a legprovokatívabb üzenetet, amit csak ki tudott találni, aztán elküldte mindenkinek, aki csak a Kolumbuszterven dolgozott, és közben azt remélte, hogy egyikük vet majd egy pillantást egy harmadrangú e-mailre, amely elég kíváncsivá teszi ahhoz, hogy felhívja rá Kemal figyelmét. 
Az üzenet így szólt: 
Kemal: Azért Kolumbuszt választották, mert ő volt korának legnagyobb embere: ő volt az, aki végső csapást mért az iszlám világra. Azért küldték nyugatra, hogy elkerüljék az emberiség történetének legsúlyosabb csapását: Európa tlaxkala meghódítását. Be tudom bizonyítani. A közzétett írásaimat semmibe vették, ahogy a tieidet is semmibe vették volna, ha nem találtál volna bizonyítékot Atlantisz létezésére a régi TruSite I.-es időjárási felvételeken. Arról nincsenek felvételek, hogy a tlaxkalák meghódították Európát, de a bizonyíték attól még megvan. Beszélj velem, és kíméld meg magad többévnyi munkától! Ne foglalkozz velem, és eltűnök. 
-- Hunahpu Matamoros 

Kolumbusz nem volt büszke az okra, amiért feleségül vette Felipát. Már megérkezése pillanatától tudta, hogy külföldi kereskedőként semmivel sem juthat közelebb céljához Lisszabonban. Volt ott egy genovai kereskedőkből álló kolónia, és Kolumbusz azonnal betársult hozzájuk. Végül 1476 telén egy konvojhoz is csatlakozott, amely északra hajózott Flandriába, Angliába és végül Izlandra. Kevesebb mint egy éve volt csak, hogy egy hasonló utazásra indult tele reményekkel és várakozásokkal, és most, hogy végre ott volt azokban a kikötőkben, alig tudott az üzleti ügyekre koncentrálni, melyek miatt odament. Mi haszna származott abból, hogy részt vett az európai városok közötti kereskedelemben? Isten magasztosabb munkát bízott rá. Az eredmény az volt, hogy amíg keresett egy kis pénzt ezeken az utakon, addig nem haladt előre Isten munkájában. Csak Izlandon tudott meg olyasmit, ami úgy tűnt, hogy segíthet neki: hallott matróztörténeteket nyugati földekről, amelyek nem is voltak annyira messze, és ahol a skandinávoknak valaha virágzó gyarmataik voltak, de ekkor visszaemlékezett arra, hogy Isten azt mondta, déli úton menjen nyugatra, és majd csak akkor hajózzon északon, ha visszafelé jön. Ezek a földek, amelyekről az izlandiak tudtak, nem a nagy keleti királyságok voltak, ez nyilvánvaló volt. 
Valahogyan össze kellett hoznia egy expedíciót, hogy nyugaton felderítse az óceánt. Kereskedelmi útjai során többször eljutott az Azori-szigetekre és Madeirára, azonban a portugálok ennél messzebb, afrikai vizekre nem engedtek egy külföldit sem, Madeirán viszont szívesen látták őket, hogy afrikai aranyat és elefántcsontot vegyenek, és az Azori-szigeteken is, hogy készleteket vegyenek fel igencsak magas áron. Kolumbusz tudta az ottani kapcsolatai révén, hogy néhány havonta nagy, Afrikába tartó expedíciók utaznak arra. Kolumbusz tudta, ha Afrikába indul, nem jut sehová, de sóvárgott a flották után. Valahogyan el kellett érnie, hogy az egyik hajó parancsnoka legyen, és ne délre, hanem nyugatra tartson a hajó. És mégis mennyi esélye volt arra, hogy ezt valaha is elérje? 
Genovában legalább hűségi kötelékek voltak az apja és a Fieschik között, ami kiaknázható kapcsolat lett volna. Portugáliában mindenféle hajózás és expedíció közvetlenül a király irányítása alatt állt. Csak úgy szerezhetett volna hajókat, matrózokat és anyagi támogatást egy felfedező expedícióhoz, ha a királyhoz folyamodik, azonban genovaiként és közemberként ezt aligha remélhette. 
Mivel Portugáliában nem voltak családi kapcsolatai, csak egyféleképpen szerezhette meg azokat. Márpedig nehéz beházasodni egy jó kapcsolatokkal rendelkező családba, amikor se vagyona nincs, se kilátása arra, hogy lesz. Olyan családot kellett találnia, amely közel áll a nemességhez, de nincs felemelkedőben. Egy emelkedőben lévő család azzal is próbálná javítani a helyzetét, hogy nemesi férjet választ; egy süllyedő család, főként pedig annak egy fiatalabb ága, amelynek kis vagyona és nem túl ígéretes lányai vannak, egy Kolumbuszhoz hasonló külföldi kalandorra -- nos, nem biztos, hogy jóindulatúan, de legalább toleránsán tekintene. Vagy talán belenyugvással. 
Vagy azért, mert majdnem odaveszett az óceánon, vagy pedig azért, mert Isten azt akarta, hogy előkelőbb legyen a megjelenése, Kolumbusz vörös haja gyorsan őszülni kezdett. Mivel az arca még mindig fiatal, és teste is erőteljes volt, a fehéredő haj sok ember tekintetét Kolumbuszra irányította. Amikor épp nem volt kereskedelmi úton, hogy megpróbáljon előrejutni egy olyan üzletágban, amelyben mindig a portugálok voltak szerencsések, rendszerint eljárt a Mindenszentek templomába, ahova olyan családok eladósorban lévő lányai jártak szigorú felügyelet alatt misét hallgatni, áldozni és gyónni, amelyek nem voltak elég gazdagok ahhoz, hogy saját papjuk legyen, aki házhoz jár. 
Itt látta meg Felipát, vagyis inkább úgy intézte, hogy Felipa meglássa őt. Diszkréten kérdezősködött, és sok olyan dolgot tudott meg, ami ígéretes volt vele kapcsolatban. Az apja, Perestrello kormányzó kiváló és befolyásos ember volt, aki tartózkodóan, de igényt tartott a nemesi rangra, amelynek jogosságát senki sem vonta kétségbe, amíg élt, mert egyike volt azoknak a fiatal tengerészeknek, akiket Tengerész Henrik herceg oktatott, és kitüntetéssel vett részt Madeira meghódításában. Jutalmul Porto Santo apró szigetének kormányzójává tették. A szigetnek nem volt nagy értéke, és alig volt rajta víz, de Lisszabonban tekintélyt kölcsönzött Felipa apjának a kormányzói rang. Már meghalt, de azért nem felejtették el, és Kolumbusz tudta, hogy aki elveszi a lányát, az találkozhat tengerészekkel, és kapcsolatokat alakíthat ki az udvarnál, amik végül a király elé vezethetik. 
Felipa fivére még mindig a sziget kormányzója volt, Felipa édesanyja, Dona Moniz pedig vaskézzel uralkodott az egész család, így a fivér fölött is. Őt kellett lenyűgöznie Kolumbusznak, nem pedig Felipát; mindenekelőtt azonban magára kellett vonnia Felipa figyelmét. Nem volt nehéz. Gyakran elmesélték Kolumbusz hosszú partra úszásának történetét a genovai kereskedelmi flotta és a francia Coullon kalóz közötti híres csata után. Kolumbusz pedig vigyázott rá, nehogy hősként tüntesse fel magát. 
-- Csak edényeket dobáltam és hajókat gyújtottam fel, a sajátomat is beleértve. Nálam bátrabb és jobb emberek harcoltak és haltak meg ott. Aztán pedig... úsztam. Ha a cápák étvágygerjesztőnek találtak volna, most nem lennék itt. Ilyen egy hős? 
Azonban egy olyan társadalomban, ahol igencsak hajlamosak a hencegésre, pontosan ezt az önlebecsülő pózt kell felvennie. Az emberek szeretik egy helybéli kérkedését hallgatni, mert nagy embernek szeretnék látni, de egy idegennek le kell tagadnia minden kimagasló erényét -- ez fogja megszerettetni őt a helyiekkel. 
Egész jól ment a dolog. Felipa hallott róla, és a templomban Kolumbusz meglátta, hogy őt nézi, ő pedig erre fejet hajtott a lánynak. Felipa elpirult és elfordult. Nem volt túl szép lány. Az apja harcos volt, az anyja testfelépítése pedig egy erődre hasonlított -- a lány az apja keménységét és az anyja ijesztő vaskosságát örökölte. Mégis felcsillant valami báj és jókedv a mosolyában, miután a kötelező pironkodás elmúlt. Tudta, hogy ez csak játék, és benne volt. Elvégre nem volt elsőrendű látvány, és ha a férfi, aki udvarol neki, egy ambiciózus genovai, aki a családi kapcsolatait akarja igénybe venni, mennyivel más ez, mint amikor gazdagabb családok lányainak olyan ambiciózus urak udvarolnak, akik a családi vagyonukat akarják igénybe venni? Egy rangos nő nem nagyon várhatja el, hogy a saját érdemeiért vegyék el -- azoknak csekély hatásuk van az eladási árra, amíg az illető szűz, márpedig ezt a családi vagyont jól őrizték. 
A templombéli pillantásokból látogatások lettek: Dona Moniz ötször fogadta Kolumbuszt a Perestrello-házban, mielőtt beleegyezett, hogy találkozhasson Felipával, és csak a házasság után állapodtak meg a részletekben. Dona Moniz úgy döntött, hogy Kolumbusznak fel kell hagynia a kereskedés nyílt gyakorlásával -- a hajóútjai ezután nem lehettek annyira egyértelműen kereskedelmi célúak, a tengerészeti térképeket árusító boltjának új tulajdonosa pedig Bartolómeo lett, a bátyja, aki csatlakozott hozzá Genovából. Kolumbusz csupán nemesember lesz, aki néha arra jár majd, hogy tanácsokat adjon kereskedő fivérének. Ez mind Kolumbusznak, mind Bartolómeónak kedvére volt. 
Kolumbusz végre találkozott Felipával, és nem sokkal később összeházasodtak. Dona Moniz nagyon is jól tudta, hogy mire fáj ennek a genovai kalandornak a foga, vagyis azt hitte, hogy tudja, és biztos volt benne, hogy Kolumbusz addig nem lehetne bejáratos az udvari társaságba, amíg nem alakít ki viszonyt csinosabb -- és gazdagabb -- úrnőkkel is, hogy egyre kedvezőbb kapcsolatokra vadásszon az udvarnál. Látta már ezt a fajtát ezerszer, és átlátott Kolumbuszon. Ezért közvetlenül az esküvő előtt mindenki meglepetésére bejelentette, hogy a fia, Porto Santo kormányzója meghívta Felipát és újdonsült férjét, hogy lakjanak nála a szigeten. És maga Dona Moniz is velük megy természetesen, mert semmi értelme nincs, hogy Lisszabonban maradjon, amikor a kedves lánya, Felipa és a drága kormányzó fia -- az egész családja, a többi férjezett lánya nem fontos -- több száz mérföldre van, kint az Atlanti-óceánon. Ráadásul a Madeira-szigetek klímája melegebb és egészségesebb. 
Felipa persze csodálatos ötletnek tartotta -- mindig is szerette a szigetet --, de Dona Moniz meglepetésére Kolumbusz is lelkesen fogadta a meghívást. Kolumbusz azt is palástolni tudta, hogy milyen jól szórakozik Dona Moniz látható zavarán. Ha el akar menni, akkor valami baj van a tervvel -- tudta, hogy az anyósa így gondolkozik. De csak azért, mert fogalma sem volt róla, Kolumbusz mit tart fontosnak. Isten szolgálatában állt, és végül majd az udvarba kell mennie, hogy megszerezze a király beleegyezését egy nyugati hajóúthoz, de még évekre volt szüksége, hogy felkészüljön erre. Tapasztalatra volt szüksége; tengerészeti térképekre és könyvekre; időre volt szüksége, hogy gondolkozzon és tervezzen. Szegény Dona Moniz nem jött rá, hogy Porto Santo éppen az afrikai partok mentén hajózó portugál expedíciók útvonalára juttatta Kolumbuszt. Mindegyik expedíció Madeiráról indult, ezért a szigeten Kolumbusz sokat tanulhat majd arról, hogyan kell expedíciókat vezetni, hogyan kell ismeretlen területeket feltérképezni, hogyan kell ismeretlen tengereken nagy távolságokat behajózni. Az öreg Perestrello, Felipa néhai édesapja kicsiny, de értékes könyvtárat tartott Portó Santón, és Kolumbusz majd hozzáférhet. Ezért ha megtanul majd valamennyit a portugálok hajózási szakértelméből, ha Isten rejtett információkhoz vezeti a régi írások tanulmányozása során, akkor megtudhat bátorító dolgokat az eljövendő nyugati útjával kapcsolatban. 
A hajóút nagyon megviselte Felipát. Korábban soha nem volt tengeribeteg, és mire megérkeztek Portó Santóra, Dona Moniz már biztos volt abban, hogy a lánya terhes. És valóban, kilenc hónappal később megszületett Diego. Felipának hosszú időbe telt felépülnie a terhességből és a szülésből, de amint elég erős volt hozzá, a gyermeknek áldozta magát. Az anyja némi undorral szemlélte ezt, hiszen az ilyesmire ott voltak a dajkák, de nem nagyon emelhetett ellene szót, mert nemsokára nyilvánvalóvá vált, hogy Felipának csak Diego maradt: úgy tűnt, a férje nem vágyik a társaságára. Sőt, úgy tűnt, hogy minden lehetséges alkalmat meg próbál ragadni arra, hogy elszabaduljon a szigetről -- de nem azért, hogy az udvarba jusson. Ehelyett azért könyörgött, hogy felkerülhessen egy, az afrikai partok mentén hajózó vitorlásra. 
Minél inkább könyörgött, annál valószínűtlenebbnek tűnt, hogy felvegyék egy hajóra. Elvégre genovai volt, és nem egy hajó kapitányában felmerült, hogy Kolumbusz talán azért házasodott be egy hajós családba, hogy megismerje az afrikai partokat, aztán Genovába visszatérve olasz hajókat hozzon, amelyek aztán a portugálokkal fognak versengeni. Márpedig az megengedhetetlen. Ezért nem volt kérdéses, hogy Kolumbusz megkapja-e azt, amit igazán szeretne. 
Mivel a férje olyan csalódott volt, Felipa nyomást kezdett gyakorolni az anyjára, hogy tegyen valamit az ő Cristováojáért. Annyira szereti a tengert, mondta Felipa. Nagy utazásokról álmodozik. Nem tudnál tenni valamit érte? 
Ezért Dona Moniz néhai férje könyvtárába vitte a vejét, és kinyitotta neki a térképes dobozokat, az értékes könyveket tartalmazó szekrényeket. Kolumbusz érezhetően hálás volt érte. Most először merült fel Dona Monizban, hogy talán őszinte volt -- hogy nem érdekli az afrikai partvidék, hogy csak a hajózásért lelkesedik, és csupán magára az utazgatásra vágyik. 
Kolumbusz szinte minden ébren töltött percében a könyveket és a tengerészeti térképeket böngészte. Persze a nyugati óceánról nem voltak térképek, mert azok közül, akik az Azori-szigeteken, a Kanári-szigeteken vagy a Zöldfoki-szigeteken túlra hajóztak, senki sem tért vissza. Azonban Kolumbusz megtudta, hogy a portugál utazók nem szerettek az afrikai partok közelében hajózni. Inkább messzire eltávolodtak tőlük, ahol kedvezőbb volt a széljárás, és a víz is mélyebb, és addig mentek, amíg a műszereik nem jelezték, hogy már olyan messzire hajóztak dél irányban, ameddig a legutóbbi expedíció jutott. Ezután a part felé, keleti irányban hajóztak, és remélték, hogy ezúttal megtalálják a keleti utat India felé. Ez a mély vízi hajózás vitte először a portugál hajósokat Madeirára, majd a Zöldfoki-szigetekre. Néhány akkori kalandor úgy gondolta, hogy talán még nyugatabbra elterülő szigetláncok is vannak ott, és odahajóztak, hogy kiderítsék, de az ilyen utak rendszerint csalódással vagy tragédiával végződtek, és már senki sem hitt benne, hogy újabb szigeteket találnak nyugati vagy déli irányban. 
Kolumbusz azonban nem tudta figyelmen kívül hagyni a régi szóbeszédekről készült feljegyzéseket, amelyek a hajósokat egykor útnak indították nyugati szigetek felfedezésére. Csak úgy falta a mendemondákról szóló beszámolókat: egy halott matrózt partra vetett a víz az Azori-, a Kanári- vagy a Zöldfoki-szigeteken, a ruhájában egy vízzel már teljesen átitatódott térképpel, amely szerint nyugati szigetekre jutott el, mielőtt a hajója elsüllyedt; láttak ismeretlen fafajtákból készült gerendákat úszni a vízen, szárazföldi madarakból álló rajokat szállni messze délen vagy nyugaton, és láttak vízbe fulladt embereket, akiknek kerekebb arcuk volt, mint bármelyik európainak, és sötétek voltak, bár nem olyan feketék, mint az afrikaiak. Ezek a szóbeszédek korábbi időkből származtak, és Kolumbusz tudta, hogy egy rövid időszak vágyakozását tükrözik. Azonban azt is tudta, amit senki más nem tudhatott: hogy Isten azt akarja, hogy Kolumbusz nyugatra hajózzon, hogy elérje a nagy keleti királyságokat, ami azt jelentette, hogy ezek a szóbeszédek talán nem mind vágyakozások, hanem talán igazak. 
De még ha tényleg azok is, nem lesznek elég meggyőzőek azok szemében, akik eldöntik, hogy pénzeljenek-e egy nyugati expedíciót. A királyt meggyőzni egyet jelentett az udvari tanult emberek meggyőzésével, ahhoz pedig komoly bizonyítékok, nem pedig matrózmesék kellenek. Ezért Santo Portó igazi kincse a könyvtár volt, mert Perestrello szerette a geográfia tudományát, és voltak neki latin Ptolemaiosz-fordításai. 
Ptolemaiosz írásai hideg zuhanyként hatottak Kolumbuszra: szerinte 180 fok volt Európa legnyugatibb csücske és Ázsia legkeletibb csücske között a távolság, vagyis a Föld kerületének a fele. Egy ekkora út megtétele a nyílt óceánon reménytelen lenne. Egy hajó sem tudna annyi készletet szállítani vagy elég sokáig frissen tartani, ami elég lenne akár a távolság negyedének a megtételéhez. 
Isten mégis azt mondta neki, hogy ha nyugatra hajózik, elérheti Ázsiát. Vagyis Ptolemaiosz tévedett, mégpedig nem is kicsit. Alaposan, javíthatatlanul tévedett. És Kolumbusznak valahogyan be kellett ezt bizonyítania, hogy a király megengedje neki, hogy hajókat vezessen nyugatra, hogy teljesíthesse Isten akaratát. 
Egyszerűbb lenne, mondta, amikor csendesen a Szentháromsághoz imádkozott, ha küldenétek egy angyalt, hogy elmondja Portugália királyának. Miért engem választottatok? Senki sem fog rám hallgatni. 
De Isten nem válaszolt, ezért Kolumbusz továbbra is gondolkozott, tanulmányozta a könyveket, és megpróbált rájönni, hogyan bizonyíthatná be azt, amiről tudta, hogy igaznak kell lennie, és amit mások még csak nem is feltételeztek: hogy a világ sokkal, de sokkal kisebb, a kelet és a nyugat pedig sokkal közelebb van egymáshoz, mint ahogy az ókori klasszikusok közül bárki is gondolta. És mivel a tudósok csak az ókoriak által írt könyveket fogják elfogadni szaktekintélyként, Kolumbusznak kellett valahol találnia ókori írókat, akik felfedezték az igazságot a Föld méretéről. Talált hasznos gondolatot d'Ailly bíboros Imago Mundijában, amely az ókori klasszikusok munkáinak tömör összefoglalása volt, és amiből megtudta, hogy Tiruszi Marinusz becslése szerint a világ nagy szárazföldjei nem 180, hanem 225 fokot foglalnak el, és így az óceán csupán 135 fokra rövidült. Ez még mindig túl sok, de már ígéretes volt. Az nem lényeges, hogy Ptolemaiosz Marinusz után élt és írt, hogy megvizsgálta Marinusz számításait, és megcáfolta azokat. Marinusz olyan világképet kínált, ami alátámasztotta Kolumbusz érvelését a nyugati hajózással kapcsolatban, vagyis Marinusz volt a nagyobb szaktekintély. Arisztotelésztől, Senecától és Pliniustól is talált hasznos utalásokat. 
Azután rájött, hogy ezek az ókori írók nem tudtak Marco Polo felfedezéseiről, amiket Kathajban végződő útja során tett. Ha az ő felfedezései miatt hozzáad 28 fokot a szárazföld méretéhez, majd újabb 30 fokot Kathaj és Zipangu szigetországának a távolsága miatt, akkor már csak 77 foknyi óceánt kell átszelnie. Azután levont még 9 fokot, mert a Kanári-szigetekről fog indulni, a délnyugati szigetekről, amelyek a legvalószínűbb kiindulási pontnak tűntek ahhoz az utazáshoz, amit Isten parancsolt neki, és így Kolumbusz flottájának már csak 68 foknyi óceánon kell majd átkelnie. 
Ez még mindig túl sok volt. De bizonyára voltak hibák Marco Polo beszámolójában és az ókoriak számításaiban. Vegyünk el még 8 fokot, kerekítsük le a távolságot pusztán 60 fokra! Azonban ez még mindig lehetetlenül nagy távolság. A Föld kerületének csak az egyhatoda volt a Kanári-szigetek és Zipangu között, és ez mégis több mint 3000 mérföldes utazást jelentett kikötőhely nélkül. Akárhogy is hajlítgatta és csavargatta Kolumbusz a tényeket, az ókoriak írásai akkor sem tudták alátámasztani azt, amiről tudta, hogy igaz: hogy csupán napokba vagy legfeljebb hetekbe telik elhajózni Európából a nagy keleti királyságokba. Több információnak kellett lennie valahol. Egy másik írónál talán. Vagy elkerülte a figyelmét egy tény valahol. Kell lennie valaminek, ami meggyőzi a lisszaboni tudósokat, hogy fogadják el a kérését, és tanácsolják azt Joao királynak, hogy nevezze ki Kolumbuszt egy expedíció vezetőjének. 
Eközben Felipa láthatóan reményvesztett és csalódott volt. Kolumbusz halványan tudatában volt annak, hogy a felesége többet szeretne kapni az idejéből és a gondolataiból, de nem tudott azokra az ostobaságokra koncentrálni, amik Felipát érdekelték, amikor Isten ilyen herkulesi munka elvégzését bízta rá. Nem azért vette feleségül, hogy háztartásosdit játsszon, és ezt meg is mondta neki. Nagy munkákat kell véghezvinnie. De azt nem tudta elmagyarázni, hogy mi volt ez a nagy munka, vagy ki bízta rá az elvégzését, mert megtiltották neki, hogy elmondja. Ezért csak nézte, ahogy Felipa egyre jobban megbántódik, miközben ő egyre türelmetlenebb lett attól, hogy a felesége annyira egyértelműen vágyik a társaságára. 
Felipát számtalanszor figyelmeztették rá, hogy a férfiak követelőzők és hűtlenek, és fel volt rá készülve. De mi baja volt a férjének? Ő volt az egyetlen hölgy, akit megkaphatott, és Diegónak kellene egy testvér, de úgy tűnt, hogy Kolumbusz nem kívánja őt. 
-- Nem érdekli semmi, csak a térképek és a régi könyvek -- panaszkodott az anyjának. -- Meg az, hogy találkozhasson kormányosokkal és tengerészekkel és olyan emberekkel, akiket valaha is meghallgatott vagy egy nap meghallgathat a király. 
Dona Moniz eleinte azt tanácsolta a lányának, hogy legyen türelmes, mert a kielégíthetetlen férfivágy végül győzni fog Kolumbusz látszólagos közönye fölött. De amikor ez nem történt meg, végűl beleegyezett, hogy elköltözhessenek az elszigetelt Portó Santóról Funchalba, a Madeira-szigetek fő szigetének legnagyobb városába. Az elgondolás az volt, hogy ha Kolumbusz jobban kielégítheti a tenger iránti éhségét, akkor elégedettségében talán majd Felipa felé fordul. 
Ehelyett még rendíthetetlenebbül a tenger felé fordult, amíg az egyik legismertebb ember lett Funchal kikötőjében. Egy hajó sem jött be a kikötőbe, amelyre Kolumbusz hamarosan fel ne tudott volna kerülni. Barátkozott a kapitányokkal és a kormányosokkal, észrevette, hogy mennyi készletet vittek magukkal, és hogy azok várhatóan meddig tartanak majd ki, észrevett gyakorlatilag mindent. 
-- Ha kém -- mondta az egyik hajó kapitánya Dofia Moniznak, régi barátja, Perestrello özvegyének --, akkor elég ügyetlen, mert annyira nyíltan, annyira hevesen érdeklődik. Szerintem egyszerűen csak szereti a tengert, és azt kívánja, bárcsak portugál lehetne, hogy csatlakozhasson a nagy expedíciókhoz. 
-- De nem az, úgyhogy nem csatlakozhat hozzájuk -- mondta Dona Moniz. -- Miért nem tud megelégedni azzal, amije van? Jó élete van a lányommal, vagyis lehetne, ha foglalkozna vele. 
A régi barát csak nevetett. 
-- Ha a tenger a vérében van egy férfinak, mit adhat neki egy nő? Mi neki egy gyerek? A szél az asszonya, a madarak a gyermekei. Miért tartja itt ezen a szigeten? Állandóan körülveszi a tenger, és mégsem vitorlázhat szabadon. Genovai, úgyhogy az új afrikai vizekre nem fogják engedni. De miért nem engedi meg neki -- nem, miért nem segíti, hogy máshová induló kereskedelmi utakhoz csatlakozhasson? 
-- Úgy látom, ön tényleg kedveli ezt a fehér hajú férfit, aki miatt a lányom özvegynek érzi magát. 
-- Özvegynek? Talán félig özvegynek. Mert háromféle férfi van a világon: az élők, a holtak és a tengerészek. Emlékezzen csak! A férje is közénk tartozott. 
-- De ő lemondott a tengerről, és otthon maradt. 
-- És meghalt -- mondta a férfi kegyetlen őszinteséggel. -- Az ön Felipájának van egy fia, nemde? Akkor most engedje, hogy a férje menjen és keresse meg azt a vagyont, amit egy nap az ön unokájára fog hagyni. Világos, hogy megöli azzal, ha itt tartja. Így történt, hogy két évvel a Madeira-szigetekre költözésük után Dona Moniz végre azt javasolta, hogy ideje lenne visszatérniük Lisszabonba. Kolumbusz összepakolta apósa könyveit és térképeit, és türelmetlenül készült az utazásra. Közben persze tudta, hogy Felipa számára kevés a remény. Az utazásuk Portó Santóba is rettenetes volt számára, pedig akkor még tele volt reményekkel, a házassága miatt. Most nem volt terhes, de kétségbe volt esve, mert nem találta meg a boldogságot Kolumbusz oldalán. És ami még elviselhetetlenebbé tette az egészet: minél zárkózottabb lett, Felipa annál reménytelenebbül szerette. Hallotta más férfiakkal beszélgetni, és a hangja, a szenvedélye, a modora elbűvölte; látta olyan könyvek fölött görnyedni, amelyekből ő szinte semmit sem értett, és csodálta éleselméjűségét. A könyvek margójára írt -- volt bátorsága hozzáadni a saját szavait az ókori klasszikusok szavaihoz! Olyan világban élt, amibe ő soha nem léphetett be, és mégis nagyon szeretett volna. Vigyél el magaddal ezekre a furcsa helyekre, mondta neki csendesen. Azonban a csend, amivel a férje válaszolt, nem vágyakozással teli volt, vagy ha igen, a vágyaiban nem szerepelt ő vagy a kis Diego. Ezért tudta, hogy ha visszautaznak Lisszabonba, nem kerül közelebb a férjéhez, inkább csak távolabb. Soha nem fogja megérinteni a férjét, igazából nem. Volt tőle egy gyermeke, de minél jobban vágyott magára a férfira, minél jobban kinyújtotta felé a kezét, ő annál jobban ellökte magától; de mégis, ha nem nyújtaná ki a kezét, Kolumbusz egyáltalán nem venne róla tudomást. Nem látta az utat, amely elvezethetné a boldogsághoz. 
Kolumbusz észrevette ezt rajta. Nem volt annyira vak Felipa vágyai iránt, amennyire az asszony gondolta. Pusztán ideje nem volt rá, hogy boldoggá tegye. Ha a felesége megelégedett volna azzal, hogy Kolumbusz megosztja vele az ágyát, és engedte volna, hogy vele legyen, amikor belefáradt a tanulmányaiba, akkor Kolumbusz talán tudott volna adni neki valamit. De annyi mást is követelt: hogy érdekelje -- nem is, hanem hogy nyűgözze le -- minden apró, gyerekes semmiség, amit a magát kifejezni még alig képes Diego csinált! Hogy foglalkozzon a nők pletykáival, hogy csodálja a kézimunkáit, hogy megnézze, milyen anyagot választott ki az új ruhájához, hogy foglalkozzon azzal a szolgával, aki lusta volt és szemtelenkedett. Tudta, hogy ha foglalkozna ezekkel a dolgokkal, azzal boldoggá tenné Felipát; viszont bátorítaná is, hogy még több ilyen értelmetlen dolgot tárjon elé, amivel elvonná a figyelmét, és erre egyszerűen nem volt ideje. Ezért elfordult tőle, pedig nem akarta bántani, és mégis állandóan csak bántotta, mert ki kellett találnia, hogyan teljesítse azt, amivel Isten megbízta. 
Úton vissza Portugáliába Felipa nem volt olyan szörnyen tengeribeteg, mégis az ágyában maradt, és üres tekintettel bámulta kicsiny kabinja falait. És ebből a búskomorságból soha nem gyógyult ki. Még Lisszabonban is, ahol Dona Moniz azt remélte, hogy régi barátai felvidítják, Felipa csak ritkán egyezett bele, hogy kimozduljon hazulról. Inkább a kis Diegónak szentelte magát, fennmaradó idejében pedig kísértetként járkált a saját házában. Amikor Kolumbusz úton volt, vagy a városban intézte az ügyeit, Felipa úgy járt-kelt, mintha őt keresné; amikor otthon volt, Felipa napokig gyűjtögette a bátorságot, hogy megpróbáljon beszélgetést kezdeményezni. Kolumbusz olykor figyelmesen hallgatta, máskor udvariasan megkérte, hogy hagyja magára, hogy a munkájára tudjon koncentrálni, de a végeredmény ugyanaz volt. Az ágyához ment, és sírt, mert egyáltalán nem volt része a férje életének, és nem is tudta, hogyan válhatna azzá, és ettől csak még kétségbeesettebben szerette őt, és még biztosabb volt abban, hogy van benne valami hiba, ami miatt a férje nem szereti. 
A leggyötrelmesebb az volt, amikor Kolumbusz elvitte magával valamilyen zenei előadásra, vagy misére vagy udvari vacsorára, mert Felipa tudta, hogy a férjét csak azért fogadják be a lisszaboni arisztokraták, mert elvette őt feleségül, és ezért szüksége volt rá ezeken az alkalmakon, ahol mindkettőjüknek úgy kellett viselkedniük, mintha férj és feleség lennének, és Felipa mindvégig alig tudta visszafogni magát attól, hogy könnyekben törjön ki és azt sikítsa mindenkinek, hogy a férje nem szereti, hogy talán hetente egyszer, havonta kétszer alszik vele, és hogy azt is valódi vonzalom nélkül teszi. Ha valaha is megengedett volna magának ilyen kitörést, nagyon meglepődött volna, hogy mennyire meglepődik a többi nő -- nem azon, hogy ilyen a viszonya a férjével, hanem hogy bármi kivetnivalót talál benne. Legtöbbjüknek igencsak hasonló kapcsolatuk volt a férjükkel. A nők és a férfiak külön világban éltek; csak az ágyban találkoztak, hogy örököseik legyenek, és nyilvános alkalmakkor, hogy emeljék egymás státusát a világban. Miért zaklatja fel annyira magát miatta? Miért nem él úgy, mint ők, kellemesen, gondtalanul, nők között, időnként a gyermekét kényeztetve, és mindig a szolgákra számítva, hogy a dolgok simán menjenek? 
A válasz természetesen az volt, hogy egyiküknek sem Cristováo a férje. Egyikük férjében sem ég az a belső tűz. Egyikük férjének a szívében sincs olyan mély szenvedély, ami egyre jobban vonz egy nőt, bár az a mély kút, ami benne van, vízbe fogja fojtani, és soha nem ad majd semmit, ami táplálná őt, vagy enyhítene szerelméért szomjazó lelkén. 
Kolumbusz pedig nézte, ahogy a házasságuk évei megöregítik Felipát, ahogy ajkainak görbülete lassan végérvényesen lefelé hajlik, ahogy egyre több időt tölt az ágyban nevesincs betegségek miatt, és tudta, hogy valahogyan ő az oka ennek, hogy árt a feleségének, és hogy semmit sem tehet érte, ha végre akarja hajtani élete küldetését. 
A Lisszabonba való visszatérés után Kolumbusz szinte azonnal megtalálta azt a könyvet, amelyet keresett. Egy Alfragano nevű arab geográfiai munkáját lefordították latinra, és Kolumbusz megtalálta benne a tökéletes eszközt arra, hogy a Kanári-szigetek és Zipangu közötti 60 fok távolságot úgy lezsugorítsa, hogy az csupán 2000 tengeri mérföldnek feleljen meg azokon a szélességeken, ahol hajózni fog. Meglehetősen kedvező széljárással, amivel Isten nyilván meg fogja őt ajándékozni, az utazást mindössze nyolc nap alatt meg lehet tenni, de legfeljebb két hét alatt. 
Olyan nyelven szerzett bizonyítékokat, amit a tudósok is meg fognak érteni. Nem állhatott eléjük egy látomásba vetett hitével, ha még beszélni sem tud róla. Most viszont az ókoriak is mellette álltak, és nem számít, hogy az egyikük muzulmán volt, az ő expedíciójának ügyét lendítették előbbre. 
Végre kifizetődött Felipával kötött házassága. Felhasználta valamennyi addig kiépített kapcsolatát, és megkapta a lehetőséget, hogy az ötleteit az udvarban előadhassa. Bátran állt Joao király elé, mert tudta, hogy Isten meg fogja érinteni a király szívét, és meg fogja értetni vele, hogy Isten akarata az expedíció elindítása Kolumbusz vezetésével. Kiterítette a térképeit a számításaival együtt, amelyek azt mutatták, hogy Zipangu könnyen elérhető, Kathaj onnan pedig csupán egy rövid hajóútnyi távolság. A tudósok meghallgatták; a király meghallgatta. Kérdéseket tettek fel. Megemlítették azokat az ókori szaktekintélyeket, akiknek Kolumbuszétól eltérő véleményük volt a Föld méretéről, a szárazföld és a víz arányáról, de Kolumbusz türelmesen és magabiztosan válaszolt nekik. Ez az igazság, mondta. Végül egyikük azt kérdezte: 
-- Honnan tudja, hogy Marinusznak van igaza, és Ptolemaiosz tévedett? 
Kolumbusz azt válaszolta: 
-- Mert ha Ptolemaiosznak igaza van, akkor ezt az utat lehetetlen lenne megtenni. De nem lehetetlen, sikerülni fog, és ezért tudom, hogy Ptolemaiosz téved. 
Már ahogy kimondta, tudta, hogy ez a válasz nem fogja őket meggyőzni. Látva udvarias felbólintásaikat és alig leplezett pillantásaikat a király felé, tudta, hogy a javaslatuk ellene fog szólni. Nos, gondolta, mindent megtettem, amit tudtam. Most már Istenen áll minden. Megköszönte a király kedvességét, elismételte, hogy biztos abban, hogy ez az expedíció dicsőséget hoz majd Portugáliának, és Európa legnagyobb királyságává fogja tenni, valamint számtalan lélekhez eljuttatja a kereszténységet, majd távozott. 
Biztató jelnek vélte, hogy amíg a király válaszára várt, engedélyt kapott arra, hogy csatlakozzon egy, az afrikai partvidékre induló kereskedelmi expedícióhoz. Nem felfedezőút volt, ezért a portugál korona nagy titkai nem tárultak fel előtte. Mégis a bizalom és a jóindulat jele volt, hogy megengedték, hogy egészen a La Mina-i Sao Jorge-erődig elhajózhasson. A király felkészít arra, hogy expedíciót vezessek, ezért akarja, hogy megismerkedjek a portugál hajózás nagy vívmányaival. 
Visszatérése után türelmetlenül várta a király válaszát, és arra számított, hogy bármelyik nap közölhetik vele: megkapja a kért hajókat, legénységet és készleteket. 
A király nemet mondott. 
Kolumbuszt lesújtotta a hír. Napokig alig evett vagy aludt. Nem tudta, mit gondoljon. Nem ez volt Isten terve? Nem mondta el Isten a királyoknak és hercegeknek, hogy mit tegyenek? Hát akkor hogyan utasíthatta vissza Joáo király? 
Én rontottam el valamit. Nem kellett volna olyan sokáig bizonygatnom, hogy az utazás lehetséges; azzal kellett volna több időt töltenem, hogy segítsek a királynak meglátni, miért kívánatos, miért szükséges az utazás. Miért akarja Isten, hogy megtegyük. Ostobán viselkedtem. Hiányosan készültem fel. Alkalmatlan vagyok. Minden magyarázat, ami csak az eszébe jutott, a kétségbeesés felé sodorta. 
Felipa látta férje szenvedését, és tudta, hogy még abban az egyetlen dologban is kudarcot vallott, amit a férje által kívánt dolgok közül nyújtani tudott neki. A férjének kapcsolatra volt szüksége az udvarnál, és az ő családja nevének a befolyása nem volt elég. Akkor miért vette őt feleségül? Ő most már elviselhetetlen teher lett a férjének. Nem volt semmije, amire a férje vágyhat, vagy amire szüksége lehet, vagy amit szerethet. Amikor elvitte hozzá az ötéves Diegót, hogy megpróbálja felvidítani, az apja olyan mogorván küldte el a fiút, hogy a gyermek egy órán keresztül sírt, és többé nem volt hajlandó az apjához menni. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Felipa tudta, hogy Kolumbusz már gyűlöli őt, és hogy ő meg is érdemli ezt a gyűlöletet, mert semmit sem adott meg neki, amit Kolumbusz akart. 
Az ágyába feküdt, a fal felé fordult, és nemsokára pontosan olyan beteg lett, amilyen betegnek állította magát. 
Utolsó napjaiban Kolumbusz úgy törődött vele, ahogyan Felipa mindig is szerette volna. De a szíve mélyén tudta, hogy ez nem annak a jele, hogy a férje szereti őt. Inkább csak a kötelességét tette, és amikor arról beszélt, hogy mennyire sajnálja, hogy olyan sokáig nem foglalkozott vele, Felipa tudta, hogy ezt nem azért mondja, mert azt akarja, hogy éljen, és így a jövőben jobbá tehesse a dolgokat, hanem inkább azért, mert azt akarta, hogy megbocsásson neki, és így a lelkiismerete tiszta lehessen, amikor Felipa halála végre minden tekintetben felszabadítja. 
-- Naggyá leszel egy nap, Cristováo, így vagy úgy, de sikerül mondta neki. 
-- És te ott leszel mellettem, hogy lásd, Felipám -- válaszolta Kolumbusz. 
Felipa hinni szerette volna ezt, vagy inkább azt szerette volna hinni, hogy Kolumbusz tényleg ezt szeretné, de ennél azért több esze volt. 
-- Egyvalamit ígérj meg, kérlek: mindent Diego örököl majd tőled. 
-- Mindent -- mondta Kolumbusz. 
-- Nem lesz több fiad -- mondta Felipa --, nem lesz más örökös. 
-- Megígérem -- mondta Kolumbusz. 
Nem sokkal később Felipa meghalt. Kolumbusz fogta Diego kezét, amíg a koporsót a családi sírhoz kísérték, és amint egymás mellett lépkedtek, hirtelen felemelte a fiát, a karjaiba vette, és azt mondta neki: 
-- Te vagy minden, ami megmaradt nekem belőle. Igazságtalanul bántam az anyáddal, Diego, és veled is, és nem ígérhetem, hogy ez a jövőben másképp lesz. De megígértem neki, és neked is megígérem, hogy minden, ami az enyém lesz valaha, minden, amit valaha elérek, minden cím, minden vagyon, minden dicsőség, minden hírnév a tiéd lesz. 
Diego hallotta ezt, és nem felejtette el. Az apja mégis szerette. És az apja az anyját is szerette. És egy nap, ha az apja nagy ember lesz, Diego is nagy ember lesz. Azon tűnődött, hogy ez vajon azt jelenti-e, hogy egy nap majd talán neki is lesz egy szigete, mint nagyanyjának. Azon tűnődött, hogy ez vajon azt jelenti-e, hogy egy nap majd egy hajót fog irányítani. Azon tűnődött, hogy ez vajon azt jelenti-e, hogy egy nap majd királyok előtt fog állni. Azon tűnődött, hogy ez vajon azt jelenti-e, hogy az apja most elhagyja őt, és ő soha többé nem látja. 
A következő év tavaszán Kolumbusz elhagyta Portugáliát, és átlépte a spanyol határt. Diegót a Pálos közelében lévő La Rábida ferences kolostorába vitte. 
-- Genovában ferences atyáktól tanultam -- mondta a fiának. -- Tanulj jól, legyen belőled tudós ember, keresztény és nemes. Én pedig Istent fogom szolgálni, és közben megszerzem a vagyonunkat. 
Kolumbusz otthagyta Diegót, de időnként meglátogatta, és a rendház főnökének, Juan Perez atyának írt leveleiben mindig megemlítette a fiát, és kérdezősködött felőle. Sok fiú ennél kevesebbet kapott az apjától, Diego tudta ezt. És az ő drága apjának egy pici darabkája is sokkal többet ér, mint sok kisebb ember szeretete és figyelme. Ilyesmiket mondogatott magának, hogy távol tartsa a könnyek miatti megalázottságát az első hónapok magányában. 
Kolumbusz pedig Spanyolország királyi udvara felé vette az irányt, ahol ugyanazoknak a bizonyíthatatlan számításoknak a sokkal gondosabban kidolgozott változatát fogja előadni, amelyekkel Portugáliában elbukott. Ez alkalommal azonban állhatatosabb lesz. Bármennyit is szenvedett Felipa, és bármennyit is szenved most Diego a családjától megfosztva, idegenek között egy idegen helyen, mindez nem lesz hiábavaló. Mert Kolumbusz végül sikerrel jár, és a győzelem megéri majd az árát. Nem vall kudarcot, ebben biztos volt. Mert bár nem lehetett bizonyítani, tudta, hogy igaza van. 

-- Nem lehet bizonyítani -- mondta Hunahpu --, de tudom, hogy igazam van. 
A vonal túlsó végén a nő fiatalnak hangzott. Túl fiatalnak ahhoz, hogy igazán befolyásos legyen, és mégis ő volt az egyetlen, aki válaszolt az üzenetére, ezért Hunahpunak úgy kellett beszélnie vele, mintha fontos ember lenne, más választása nem maradt. 
-- Ha nincs bizonyítékod, honnan tudod, hogy igazad van? -- kérdezte a nő jóindulatúan. 
-- Nem azt mondtam, hogy nincs bizonyítékom. Csak azt, hogy soha nem lehet bebizonyítani, hogy mi történt volna. 
-- Hát épp ez az -- válaszolta a nő. 
-- Csak lehetőséget kérek, hogy bemutathassam a bizonyítékaimat Kemalnak. 
-- Ezt nem garantálhatom -- mondta a nő. -- De eljöhetsz Jubába, és bemutathatod a bizonyítékaidat nekem. 
Elmehet Jubába! Mintha annyi pénze lenne, hogy csak úgy utazgasson, neki, akit épp elbocsátani készülnek a Pastwatchtól. 
-- Attól tartok, hogy egy ilyen utazást nem engedhetek meg magamnak -- mondta. 
-- Természetesen álljuk az útiköltséget -- mondta nő --, és meg is szállhatsz nálunk. 
Ez meglepte Hunahput. Hogy lehet valaki ennyire fiatalon feljogosítva arra, hogy ilyesmit ígérjen neki? 
-- Mit is mondtál, ki vagy? 
-- Diko -- mondta a nő. 
Most már eszébe jutott a név; miért is nem jött rá már korábban? Habár Kemal projektjében akart közreműködni, nem Kemal volt az, aki felfedezte a Beavatkozást. 
-- Az a Diko, aki... 
-- Igen -- mondta a nő. 
-- Olvastad az írásaimat? Amiket felraktam a hálózatra, és... 
-- És amikre senki sem figyelt fel? Igen. 
-- És hiszel nekem? 
-- Lenne néhány kérdésem hozzád -- mondta a nő. 
-- És ha elégedett leszel a válaszaimmal? 
-- Akkor nagyon meg fogok lepődni -- mondta a nő. -- Mindenki tudja, hogy az azték birodalom az összeomlás szélén állt, amikor Cortés odaérkezett az 1520-as években. Azt is tudja mindenki, hogy a mező-amerikai technika semmiféleképpen sem versenyezhetett az európai technikával. Európa mező-amerikai meghódításával kapcsolatos elméleteid felelőtlenek és abszurdak. 
-- És mégis felhívtál. 
-- Abban hiszek, hogy minden követ meg kell mozgatni. Te olyan kő vagy, amit még senki sem mozgatott meg, úgyhogy... 
-- Te megmozgatsz. 
-- Eljössz? 
-- Igen -- mondta Hunahpu. A halvány remény jobb volt, mint ha senki sem válaszolt volna. 
-- Küldd el előre az összes idevonatkozó fájlt, hogy átnézhessem őket a saját számítógépemen! 
-- A legtöbb már fent van a Pastwatch hálózatán -- mondta Hunahpu. 
-- Akkor küldd el a bibliográfiádat! Mikor tudsz jönni? Szabadságot kell kérnem a nevedben, hogy tanácskozhass velünk. 
-- El tudod intézni? 
-- Kérvényezhetem -- mondta Diko. 
-- Holnap -- válaszolta Hunahpu. 
-- Nem tudok mindent elolvasni holnapig. A jövő héten. Kedden. De azonnal küldd el az összes fájlt és listát, amit kértem! 
-- És kérsz majd nekem szabadságot... amikor elküldöm a fájlokat? 
-- Nem, a következő tizenöt percben fogom kérvényezni. Örülök, hogy beszéltünk. Remélem, nem vagy ütődött. 
-- Nem vagyok az -- mondta Hunahpu. -- Én is örülök, hogy beszéltünk. 
Diko megszakította a vonalat. 
Egy óra múlva Hunahpunál megjelent a főnöke. 
-- Mit műveltél? -- faggatta a nő. 
-- Amit mindig is -- válaszolta Hunahpu. 
-- Éppen egy javaslaton dolgoztam, hogy másik munkakörbe irányítsanak -- mondta. -- Aztán megjött ez. Egy kérvény a Kolumbusz projekttől, hogy a jövő héten ott lehess náluk. S hogy adnék-e neked fizetett szabadságot. 
-- Jobban járnál velem, ha kirúgnál -- mondta Hunahpu --, nekem viszont nehezebb lenne Jubában segíteni nekik, ha nem férhetnék hozzá a Pastwatch számítógépes rendszeréhez. 
Főnöke alig leplezett döbbenettel meredt rá. 
-- Azt akarod mondani, hogy mégsem vagy őrült, önfejű, időpocsékoló, agyatlan bolond? 
-- Nem kizárt, hogy mégis -- mondta Hunahpu. -- Lehet, hogy mások is pontosan ezekkel a jelzőkkel illetnének. 
-- Ezt nem kétlem -- mondta a főnöke. -- De megkapod a szabadságot, és nálunk maradhatsz, amíg vége nem lesz. 
-- Remélem, nem fizetsz rá -- mondta Hunahpu. 
-- Nem -- mondta a felügyelője. -- Azon a héten az ő költségvetésükből vonják le a fizetésedet -- vigyorodott el. -- Tudod, igazából kedvellek -- mondta. -- Csak szerintem nem láttad meg, hogy miről is szól a Pastwatch. 
-- Nem láttam meg -- mondta Hunahpu. -- Meg akarom változtatni a látásmódot. 
-- Sok szerencsét! Ha végül kiderül, hogy zseni vagy, emlékezz rá, hogy én egy pillanatig sem hittem benned. 
-- Ne aggódj -- mondta Hunahpu mosolyogva. -- Nem felejtem el. 

Mi lett volna 


Dihoa jubai állomáson találkozott Hunahpuval. Könnyen felismerte a férfit, mert alacsony volt és világosbarna bőrű, maja arcvonásokkal. Nyugodtnak tűnt, csendesen álldogált a peronon, és lassan pásztázta tekintetével a tömeget egyik oldalról a másikra. Diko meglepődött, hogy milyen fiatalnak látszik, bár tisztában volt azzal, hogy a sima bőrű indiánok gyakran fiatalnak tűnnek azok szemében, akik a többi rassz látványához szoktak. És egy olyan embertől, aki ennyire fiatalnak nézett ki, az is meglepő volt, hogy egy kicsit sem tűnt feszültnek. Mintha már ezerszer járt volna itt. Mintha régi, ismerős látványt szemlélne, hogy lássa, mennyit változott vagy nem változott az évek során, amíg távol volt. Ránézve aligha gondolhatta bárki, hogy veszélyben a karrierje, hogy soha nem járt Mexikóvárosnál messzebb, s hogy olyan előadást készül tartani, amely megváltoztathatja a történelem menetét. Diko irigyelte ezt a belső békét, ami miatt a férfi olyan... olyan szilárdan állt az élethez. 
Odament hozzá. A férfi ránézett, az arckifejezése egy csöppnyi várakozást vagy megkönnyebbülést sem árult el, bár biztosan megismerte Dikót, biztosan megkereste a fényképét a Pastwatch dolgozói jegyzékében, mielőtt eljött. 
-- Diko vagyok -- mondta mindkét kezét előrenyújtva. A férfi röviden megszorította őket. 
-- Hunahpu vagyok -- mondta. -- Kedves tőled, hogy elém jöttél. 
-- Nincsenek utcatábláink -- mondta Diko --, és jobban vezetek, mint a taxisok. Na jó, talán nem, de kevesebb pénzt kérek. 
Hunahpu nem mosolygott. Hideg, mint egy jégcsap, gondolta Diko. 
-- Vannak csomagjaid? -- kérdezte. Hunahpu megrázta a fejét. 
-- Csak ez. 
Megvonta a vállát, hogy megmutassa az apró válltáskát. Vajon elfér benne egyáltalán egy váltás ruha? De végül is egyik trópusi éghajlatból a másikba utazott, és borotválkozókészletre nincs szüksége -- az arcszőrzet hiánya volt az egyik oka, hogy az indián férfiak fiatalabbnak tűntek a koruknál --, és papírokra sem, mert mindent elektronikus úton intéztek. A legtöbb ember azonban, ha útnak indult, ennél sokkal többet vitt magával. Talán mert bizonytalanságukban ismerős dolgokkal akarták körülvenni magukat, vagy hogy nap mint nap felöltözve úgy érezzék, több választásuk is van, és így nem voltak olyan rémültek, nem érezték magukat annyira tehetetlennek. Hunahpunak nyilvánvalóan nem voltak ilyen problémái. Látszólag sosem félt, vagy talán sosem tekintette magát idegennek. Milyen rendkívüli lenne, gondolta Diko, ha bárhol otthon tudnám érezni magam! Bárcsak én is ilyen lennék! Meglepetésére azon kapta magát, hogy csodálja Hunahput, bár elutasítva érezte magát a hidegsége miatt. 
Szótlanul autóztak a szállodáig. Hunahpu semmiféle megjegyzést nem tett a szállásra. 
-- Hát -- mondta Diko --, gondolom, pihenni akarsz, mert elfáradtál az időeltolódás miatt. A legjobb, ha alszol úgy három órát, aztán pedig felkelsz, és azonnal eszel valamit. 
-- Nem vagyok fáradt -- mondta Hunahpu. -- Aludtam a repülőn. És a vonaton is. 
Aludt? Amikor élete legfontosabb megbeszélésére utazott? 
-- Hát, akkor biztos szeretnél enni valamit. 
-- A vonaton már ettem -- mondta Hunahpu. 
-- Hát akkor -- mondta Diko. -- Mennyi időre van szükséged, mielőtt elkezdjük? 
-- Most is elkezdhetjük -- mondta Hunahpu. Levette a válltáskáját, és az ágyra fektette. Úgy mozgott, mint aki mindig ésszerűen osztja be az erejét. Nem dobta le a táskát gondatlanul, de nem is helyezte óvatosan az ágyra. Ehelyett olyan természetesen mozgott, hogy a válltáska mintha a saját szabad akaratából ment volna az ágyhoz. 
Diko megborzongott. Nem tudta, miért. Aztán rájött, hogy Hunahpu miatt, ahogy ott állt, és semmi nem volt a kezében vagy a vállán, semmi, amibe kapaszkodhatott volna, vagy amivel játszhatott volna, vagy amit magához ölelhetett volna. Félrerakta az egyetlen tartozékot, ami volt nála, és mégis ugyanolyan nyugodtnak és lazának tűnt, mint eddig. Diko ugyanazt érezte, amit olyankor érzett, ha valaki túl közel állt egy szakadék széléhez, egyfajta együtt érző rémületet. Ő ezt soha nem tudná megtenni. Egy idegen helyen, egyedül muszáj lenne valami ismerős dologba kapaszkodnia. Egy jegyzetfüzetbe. Egy táskába. Vagy akár egy karkötőbe vagy gyűrűbe vagy órába, amivel játszhat. De ez az ember tökéletesen nyugodtnak tűnt mindenféle tárgy nélkül is. Nem kétséges, hogy el tudná hajítani a ruháit is, egész életében meztelenül tudna járkálni, és egy pillanatig sem tűnne úgy, hogy sebezhetőnek érzi magát. Idegesítő volt ez a tökéletes önuralom. 
-- Hogy csinálod ezt? -- kérdezte, mert képtelen volt visszafogni magát. 
-- Mit? -- kérdezte Hunahpu. 
-- Azt, hogy ilyen... ilyen nyugodt vagy. Hunahpu elgondolkozott ezen egy pillanatra. 
-- Mert nem tudom, mi mást tehetnék. 
-- Én meg lennék rémülve -- mondta Diko. -- Ha egy ilyen idegen helyre jönnék. Ha az életem munkáját idegenek kezébe adnám. 
-- Igen -- mondta Hunahpu. -- Én is. 
Diko ránézett. Nem volt biztos abban, hogy ezzel mit akart mondani Hunahpu. 
-- Félsz? 
Hunahpu bólintott. De az arca ugyanolyan nyugodtnak tűnt, mint eddig, a teste ugyanolyan lazának. Sőt miközben beismerte, hogy fél, a viselkedése, az arckifejezése épp az ellenkezőjét sugározta: hogy teljesen nyugodt, talán kissé unatkozik, de még nem türelmetlen. Mintha közömbös szemlélője lenne azoknak az eseményeknek, amelyek elé néz. 
És hirtelen Hunahpu főnökének megjegyzései lassan értelmet nyertek. Mondott valamit arról, hogy Hunahput mintha látszólag soha nem érdekelné semmi, még azok a dolgok sem, amelyek a leginkább foglalkoztatják. Lehetetlen vele együtt dolgozni, de sok szerencsét kívánt neki. Mégsem tűnt úgy, mintha Hunahpu autista lenne, és nem tudna válaszolni semmire. Megnézte, hogy mi van körülötte, és látszott, hogy feljegyzi magában, amit lát. Udvarias és figyelmes volt, amikor Diko beszélt hozzá. 
Hát, mindegy. Furcsa volt, semmi kétség. De azért jött, hogy előadást tartson, és a jelen pillanat ugyanúgy megfelelt, mint bármely másik. 
-- Mire van szükséged -- kérdezte Diko --, hogy bemutasd az álláspontodat. Egy TruSite-ra? 
-- És egy hálózati terminálra -- válaszolta Hunahpu. 
-- Akkor menjünk az állomásomhoz -- mondta Diko
. 
-- Sikerült meggyőznöm Don Enrique de Guzmánt -- mondta Kolumbusz. -- Miért van az, hogy csak a királyok immúnisak az érveimre? 
Antonio atya csak mosolygott, és megrázta a fejét. 
-- Cristobal -- mondta --, minden tanult ember immúnis az érveidre. Sekélyesek, és híján vannak minden értelemnek. A matematika és az összes nagy ókori áll veled szemben. A királyok azért immúnisak, mert a királyoknak vannak tanult embereik, akik darabokra tépik az érveidet. 
Kolumbusz megdöbbent. 
-- Ha ezt gondolja, Antonio atya, akkor miért támogat? Miért látnak itt szívesen? Miért segített meggyőzni Don Enriquét? 
-- Nem az érveid győztek meg -- mondta Antonio atya. -- Isten fénye győzött meg, ami benned ég. Lángolsz belül. Én abban hiszek, hogy csak Isten gyújthat ilyen tüzet egy emberben, és bár az érveid képtelenségnek tűnnek, hiszem, hogy Isten akarja, hogy nyugatnak hajózz. Ezért segítek neked mindenben, amiben csak tudok, mert szeretem Istent, és mert bennem is van egy kevés ebből a tűzből. 
E szavaktól könnyek szöktek Kolumbusz szemébe. A tanulmányai hosszú évei során, a portugáliai viták alatt, és legutóbb Don Enrique házában senki a legkisebb jelét sem mutatta annak, hogy Isten megérintette volna őket az ügye érdekében. Már kezdte azt gondolni, hogy Isten lemondott róla, és nem segíti többé. De most hallotta Antonio atya szavait -- aki végül is igen tanult ember volt, és egész Európában tisztelték a tudós emberek --, s ezzel bebizonyosodott, hogy Isten mégis megérinti a jó emberek szívét, hogy higgyenek Kolumbusz küldetésében. 
-- Antonio atya, ha nem tudnám, amit tudok, én sem hinnék az érveimben -- mondta Kolumbusz. 
-- Elég ebből! -- mondta Perez atya. -- Ezt soha többé ne mondd! Kolumbusz döbbenten nézett rá. 
-- Hogy érti ezt? 
-- Itt, La Rábidában, zárt ajtók mögött mondhatsz ilyet, és mi megértjük. De mostantól még csak sejteni sem engedheted másoknak, a legkevésbé sem, hogy lehetséges kétségbe vonni az érveidet. 
-- De lehetséges kétségbe vonni őket -- mondta Antonio atya. 
-- De Kolumbusznak soha nem szabad azt mutatnia, hogy tudja, hogy lehetséges kétségbe vonni őket. Nem értitek? Ha Isten akarata az, hogy megtörténjen ez az utazás, akkor másokra csak azzal tudsz hatni, hogy biztosan hiszel ebben. Ez segít győzelemre, Kolumbusz. Nem az értelem, nem az érvek, hanem a hit, a bátorság, a kitartás, a bizonyosság. Akiket megérint Isten szelleme, hinni fognak benned. De hány ilyen ember lesz? Hány ilyen ember volt eddig? 
-- Ha magát és Antonio atyát is számolom -- mondta Kolumbusz --, akkor kettő. 
-- Tehát nem az érveid erejével fogsz győzelmet aratni, mert azok igen törékenyek. És Isten szelleme nem fog mindenkit elönteni, akivel találkozol, mert Isten nem így dolgozik. Mi áll melletted, Cristobal? 
-- A maguk barátsága -- mondta azonnal. 
-- És a teljes, tiszta hited -- mondta Perez atya. -- Igazam van, Antonio atya? 
Antonio atya bólintott. 
-- Én már értem, mi a lényeg. Akiknek gyenge a hitük, azok az erősek hitét fogják elfogadni. A meggyőződésednek teljesnek kell lennie, és akkor mások a te hitedbe kapaszkodhatnak, és a hited magával ragadja majd őket. 
-Tehát -- mondta Perez atya. -- Soha ne mutass kétséget! Soha ne mutasd a kétségnek még a lehetőségét sem! 
-- Rendben -- mondta Kolumbusz. -- Képes vagyok rá. 
-- És mindig olyan benyomást tegyél, mintha sokkal többet tudnál annál, amit mondasz! -- mondta Perez atya. 
Kolumbusz nem mondott semmit, mert nem mondhatta azt Perez atyának, hogy ez az igazság. 
-- Vagyis soha, de soha nem mondd senkinek, hogy: "Ez az összes érvem, mindent elmondtam, amit tudok." Ha közvetlenül rákérdeznek valamire, felelj úgy, mintha a tudásodnak csak egy kis részét engednéd látni. Viselkedj úgy, mintha nekik már tudniuk kellene azt, amit te tudsz, és csalódott vagy, hogy mégsem tudják. Viselkedj úgy, mintha mindenkinek tudnia kellene, amit te tudsz, és reménytelennek látod, hogy tanítsd a beavatatlanokat. 
-- Amit elmondott, arroganciának tűnik -- mondta Kolumbusz. 
-- Ez több, mint arrogancia -- mondta Antonio atya nevetve. -- Ez a tudósok arroganciája. Higgy nekem, Cristobal, ők pontosan így fognak bánni veled. 
-- Ez igaz -- mondta Kolumbusz, visszaemlékezve Joao király tanácsadóinak hozzáállására Lisszabonban. 
-- És még valami, Cristobal -- mondta Perez atya. -- Jó vagy a nőknél. 
Kolumbusz felvonta a szemöldökét. Nem számított arra, hogy ilyesmit hall egy ferences rendházfőnöktől. 
-- Nem a csábításról beszélek, bár biztos vagyok benne, hogy el tudnád sajátítani ezeket a tudományokat, ha eddig nem sajátítottad volna el. Arról beszélek, ahogy rád néznek. Ahogy figyelnek rád. Ez is egy eszköz, mert olyan időket élünk, amikor Kasztíliát egy nő kormányozza. Méghozzá egy uralkodó királynő, nem pedig csupán egy királyné. Szerinted Isten az ilyesmit a véletlenre hagyja? Úgy fog rád nézni, ahogy a nők a férfiakra néznek, és úgy fog megítélni, ahogy a nők megítélik a férfiakat: nem az érveik ereje alapján, és nem is az okosságuk vagy a csatában mutatott hősiességük alapján, hanem inkább a jellemük erőssége, szenvedélyük hevessége, lelkierejük, együttérző képességük és -- ó, mindenekfelett -- annak alapján, ahogy ezt szavakkal kifejezésre juttatják. 
-- Nem értem, hogyan fogom használni ezt a feltételezett adottságot -- mondta Kolumbusz. A feleségére gondolt, és hogy milyen rosszul bánt vele -- és hogy mégis mennyire szerette őt Felipa mindezek ellenére. -- Nem javasolhatják azt, hogy valamilyen magánmeghallgatást kérjek Izabella királynőtől. 
-- Dehogy! -- kiáltotta Perez atya rémülten. -- Azt hiszed, hogy felségárulást javasolnék? Nem, nyilvánosság előtt fogsz találkozni vele; ezért küldetett érted. Mivel a királynő gyóntatója vagyok, leveleket küldtem neki, amelyekben írtam rólad, és talán ez is segített felkelteni a kíváncsiságát. Don Luis is írt neki, és felajánlotta, hogy négyezer dukáttal hozzájárul a vállalkozáshoz. Don Enrique pedig saját maga akarta elindítani az egész vállalkozást. Ezek így együtt nagyon érdekessé tettek téged a szemében. 
-- De királyi meghallgatásra mész -- mondta Antonio atya. -- Kasztília királynője és a férje, Aragónia királya elé. 
-- Én mégis azt mondom, hogy úgy kell gondolnod erre a meghallgatásra, mintha egyedül a királynő lenne ott -- mondta Perez atya --, és úgy kell hozzá beszélned, mint egy nőhöz, a nők módján, nem pedig a férfiak módján. Nagy a kísértés, hogy úgy viselkedj, ahogy a legtöbb udvaronc és követ, és a királyhoz címezd szavaidat. A királynő utálja ezt, Cristobal. Nem töröm meg a gyónási titoktartást, ha ennyit elárulok. Úgy bánnak vele, mintha nem is lenne ott, a királysága mégis több mint kétszer akkora, mint a királyé. Ráadásul az ő királysága tengerjáró nemzet, ami nyugatra néz, az Atlanti óceánra. Ezért amikor beszélsz, címezd a szavaidat mindkettőjükhöz természetesen, ne merd megsérteni a királyt! De bármit is mondasz, először mindig a királynőre nézz! Hozzá beszélj! Neki magyarázz! Őt győzd meg! Emlékezz, hogy az összeg, amit kérsz, nem nagy. Néhány hajó? Ennyitől nem megy tönkre a kincstár. Hatalmában áll megadni neked azokat a hajókat, még ha a férje meg is vet téged. És mivel nő, hatalmában áll hinni neked, és bízni benned, és valóra váltani az imádat, még ha Spanyolország minden bölcse ellened szól is. Értesz engem? 
-- Csak egy embert kell meggyőznöm -- mondta Kolumbusz --, és ez a királynő. 
-- A tudósokkal pedig csak annyi a dolgod, hogy legyél kitartóbb náluk. Csak annyit kell tenned, hogy soha, de soha ne mondd, hogy "ez minden, amim van, ez minden bizonyítékom." Ha valaha is beismered ezt, darabokra szedik az érveidet, és még Izabella királynő sem állhat ellen a bizonyosságuknak. Ellenkező esetben a beszámolójuk sokkal puhatolózóbb lesz. Többféleképpen is lehet majd értelmezni. Persze dühösek lesznek, és megpróbálnak majd tönkretenni, de ezek őszinte emberek, és a kétség néhány apró ajtaját nyitva fogják hagyni, lesz néhány kifejezés, ami elismeri a lehetőséget, hogy bár szerintük nincs igazad, nem lehetnek ebben teljesen és véglegesen biztosak. 
-- És ez elég lesz? 
-- Ki tudja? -- mondta Perez atya. -- Talán... elégnek kell lennie. 
Amikor Isten engem bízott meg ezzel a feladattal, gondolta Kolumbusz, azt hittem, megnyitja a hozzá vezető utat is. Ehelyett nem találok mást, csak halvány reményt. 
-- Győzd meg a királynőt! -- mondta Perez atya. 
-- Ha meg tudom -- mondta Kolumbusz. 
-- Jó, hogy özvegy vagy -- mondta Perez atya. -- Kegyetlenül hangzik, tudom, de ha a királynő úgy tudná, hogy házasember vagy, már nem volnál olyan érdekes a szemében. 
-- De ő házas -- mondta Kolumbusz. -- Mit akar ezzel mondani? 
-- Azt akarom mondani, hogy amikor egy férfi házas, már sokkal kevésbé vonzó a nők számára. Még házas nők számára sem. Főként a házas nők számára nem, mert úgy vélik, tudják, milyenek a férjek! 
-- Másrészt a férfiakat -- tette hozzá Antonio atya -- nem zavarja ez a rendellenesség. Legalábbis a gyóntatói tapasztalataim alapján azt mondanám, hogy a férfiakat jobban elbűvölik a férjezett nők, mint a hajadonok. 
-- Akkor a királynő és én nem tehetünk mást, mint hogy elbűvöljük egymást -- jegyezte meg Kolumbusz szárazon. 
-- Szerintem igen -- mosolygott Perez atya. -- De a barátságotok tiszta lesz, egyesülésetek gyermekei pedig a karavellák, nyomukban a keleti széllel. 
-- A nőknek hitet, a férfiaknak bizonyítékot -- mondta Antonio atya. -- Ez azt jelenti, hogy a kereszténység a nőknek való? 
-- Inkább mondjuk azt, hogy a kereszténység azoknak való, akik hisznek, és ezért több igaz keresztény van a nők között, mint a férfiak között -- mondta Perez atya. 
-- De megértés nélkül -- mondta Antonio atya -- nem létezhet hit, ezért ez a férfiak provinciája marad. 
-- A férfiak az ok megértésében tűnnek ki -- mondta Perez atya --, a nők pedig a részvét megértésében sokkal különbek. Szerinted ezek közül melyik idézi elő a hitet? 
Még mindig ezen vitatkoztak, amikor Kolumbusz otthagyta őket, és végzett a córdobai út előkészületeivel; ott állomásozott ekkor a király és a királynő udvara, miközben rendre kiújuló háborújukat vívták a mórok ellen. Tudta, hogy nevetséges volt ez a sok beszéd arról, hogy mit akarnak a nők, mire van szükségük, mit csodálnak, és miben hisznek; mit tudhatnak a szüzességi fogadalmat tett papok a nőkről? Kolumbusznak azonban hiába volt felesége, mégsem tudott semmit a nőkről, Perez atya és Antonio atya viszont mindketten sok nő gyónását hallották már. Úgyhogy lehet, hogy mégsem voltak tudatlanok. 
Felipa tényleg hitt bennem, gondolta Kolumbusz. Ezt természetesnek vettem, de most már látom, hogy szükségem volt erre, és hogy Felipára támaszkodtam mindvégig. Hitt bennem még akkor is, amikor nem értette az érveimet. Talán igaza van Perez atyának, és a nők átlátnak a felszínen, és megértik a legmélyebb igazságot. Talán Felipa meglátta a küldetést, amit a Szentháromság ébresztett a szívemben, és ezért támogatott mindenek ellenére. Talán Izabella királynő is meglátja ezt, és mivel általában férfiak által betöltött pozíciót foglal el nőként, megfordíthatja a sors útját, hogy beteljesíthessem Isten küldetését. 
Ahogy sötétedett, úgy erősödött Kolumbusz magánya, és most először hiányzott neki Felipa, és azt akarta, hogy vele legyen ezen az éjszakán. Soha nem értettem meg, amit adtál, mondta Felipának, bár kételkedett benne, hogy Felipa hallja. De miért ne hallaná? Ha a szentek hallják az imákat, a feleségek miért ne hallhatnák? És ha már nem hallgat meg -- miért is kellene meghallgatnia engem? --, tudom, hogy Diego imáit meg fogja hallgatni. 
Ez a gondolat járt a fejében, miközben a fáklyákkal kivilágított kolostorban barangolt, amíg Diego kicsiny cellájához nem ért. A fia aludt. Kolumbusz kiemelte az ágyból, és a növekvő sötétségben a saját szobájába, az ágyába vitte, amely nagyobb volt, mint Diegóé, és ott feküdt, karjában összegömbölyödött fiával. Itt vagyok Diegóval, mondta csendesen. Látsz engem, Felipa? Hallasz? Már értelek egy kicsit, mondta halott feleségének. Már tudom, milyen nagy ajándékot adtál nekem. Köszönöm. És ha van egy kis befolyásod a mennyben, érintsd meg Izabella királynő szívét! Ő is lássa bennem azt, amit te láttál! Szeressen engem csak tizedannyira, mint ahogy te szerettél, és meglesznek a hajóim, és Isten elviszi a keresztet a keleti királyságokba. 
Diego megmoccant, és Kolumbusz azt suttogta neki: 
-- Aludj csak, fiam. Aludj. 
Diego szorosabban kuporodott hozzá, és nem ébredt fel. 

Hunahpu úgy sétált Dikóval Juba utcáin, mintha szerinte a meztelen gyerekek és a fűkunyhók a legtermészetesebb életmód részei lennének; Dikónak még soha nem volt olyan vidéki látogatója, aki ne tett volna megjegyzéseket, vagy ne tett volna fel kérdéseket. Volt, aki unottnak próbált tűnni, és olyan kérdéseket tett fel például, hogy a kunyhók készítésénél használt fű helyi vagy import-e, vagy egyéb értelmetlen dolgokat kérdezett, amivel igazából azt akarta mondani, hogy: "Ti tényleg így éltek?" Azonban Hunahpu mintha semmit nem gondolt volna erről, bár Diko érezte, hogy a szemei mindent befogadnak. 
A Pastwatchon belül persze minden ismerős lesz, és amikor Diko állomásához értek, Hunahpu azonnal leült a terminálhoz, és elkezdett fájlokat behívni. Nem kért rá engedélyt, de végül is miért kért volna? Ha mutatni akar neki bármit is, neki kell irányítania a dolgokat; Diko vezette ide, úgyhogy miért kellene megkérdeznie, használhatja-e azt, amiről Diko egyértelműen azt akarta, hogy használja? Nem volt udvariatlan. Sőt azt mondta, hogy fél. Lehet, hogy pont ezzel a nyugalommal, ezzel a higgadtsággal próbálta kezelni a félelmet? Ha valóban nyugodt lenne, érződne rajta a feszültség. Nevetne, viccelődne, érzelmeket, érdeklődést mutatna. Talán csak olyankor látszott teljesen nyugodtnak, amikor félt. 
-- Mennyit tudsz? -- kérdezte tőle Hunahpu. -- Nem akarom olyan dolgok elmesélésével fecsérelni az idődet, amiket már ismersz. 
-- Tudom, hogy a mexikák birodalma Ahuitzotl hódításai idején élte fénykorát. Ő lényegében megállapította egy mező-amerikai birodalom méretének lehetséges határait. Olyan távoli területre is kiterjesztette hatalmát, hogy II. Moctezumának újra meg kellett hódítania, de még így sem tudták megtartani azokat. 
-- És tudod, miért ezeket a határokat jelölte ki? 
-- A szállítás miatt -- mondta Diko. -- Egyszerűen túl messze volt ahhoz, hogy biztonsággal el tudjanak látni egy hadsereget. Az aztékok legnagyobb fegyverténye az volt, hogy kapcsolatot alakítottak ki Soconuscóval, messze lent a Csendes-óceán partján. És ez is csak azért működött, mert nem hurcoltak el feláldozni szánt embereket Soconuscóból, hanem kereskedtek velük. Inkább szövetség volt, mint hódítás. 
-- Ezek voltak a térbeli határok -- mondta Hunahpu. -- Mi a helyzet a társadalmi és a gazdasági korlátokkal? 
Diko úgy érezte, mintha vizsgázna. De Hunahpunak igaza volt: ha először ellenőrzi Diko tudását, tudni fogja, hogy mennyire merüljön el azokban a témákban, amelyek fontosak, az új felfedezésekbe, amelyek szerinte választ adnak a nagy kérdésre, hogy a Beavatkozók miért bízták Kolumbuszra azt a küldetést, hogy hajózzon nyugatra. 
-- A mexikák emberáldozási kultusza nem vezetett a kívánt gazdasági eredményre. Egy darabig az újabb hódítások során ejtett hadifoglyok biztosították a kellő munkaerőt az élelem megtermeléséhez a közeli területeken. De ahogy két-háromezerről húsz-harmincra csökkent a háborúból hazahurcolt hadifoglyok száma, választás elé kerültek. Ha az irányításuk alatt álló környező földekről hozzák az áldozatokat, csökken az élelemtermelés. Ha viszont hagyják a földeken dolgozni ezeket az embereket, úgy csökkenteniük kell az áldozatok számát, ami oda vezethet, hogy gyengébbek lesznek a harcban, és gyengülhet az állami isten pártfogása is -- mi is a neve? 
-- Huitzilopochtli -- mondta Hunahpu. 
-- Szóval úgy döntöttek, hogy inkább több áldozatot mutatnak be. Hogy bizonyítsák a hitüket. Ezért a termelés csökkent, és éhínség tört ki. És a nép, amelyen uralkodtak, egyre ingerültebb lett az áldozatok bemutatása miatt, bár mindnyájan hittek az emberáldozaton alapuló vallásban, mert a régi időkben, még a mexikák előtt, akik Witsil... Huitzil... 
-- Huitzilopochtli. 
-...kultuszát meghonosították, kevesebb áldozatot mutattak be egyszerre, legalábbis az ekkorihoz képest. A szertartásos háborúk után, sőt a csillagháborúk után is. És a labdajátékok után. A mexikák újaknak számítottak ezzel a pazarló emberáldozattal. Az emberek gyűlölték az egészet. A családjukat szétszakították, és az áldozatok nagy száma miatt már nem tűnt szent megtisztelésnek a feláldozás, mint korábban. 
-- És a mexika kultúrán belül? 
-- Az állam fejlődött, mert ez a jelenség nagyobb társadalmi mozgásokat idézett elő. Ha valaki kitüntette magát a háborúban, akkor felemelkedett. A kereskedő osztályok bevásárolhatták magukat a nemességbe. Megnyílt a felemelkedés útja. Ahuitzotl után azonban ennek vége szakadt, Moctezuma gyakorlatilag minden lehetőségét megszüntette, hogy valaki egyik osztályból a másikba bevásárolhassa magát, és az egymást követő háborús kudarcok miatt a hősies helytállás révén történő felemelkedés is meghiúsult. Moctezuma egy rögzített rendszert hozott létre, ami végzetessé vált, mert a mexikák teljes társadalmi és gazdasági szerkezete a terjeszkedéstől és a társadalmi mozgékonyságtól függött. 
Hunahpu bólintott. 
-- Tehát -- mondta Diko -- mivel nem értesz egyet mindebből? 
-- Mindennel egyetértek -- mondta Hunahpu. 
-- Ebből viszont az következhet, hogy az azték birodalom még Cortés nélkül is éveken belül összeomlott volna. 
-- Igazából hónapokon belül -- mondta Hunahpu. -- Cortés legértékesebb indián szövetségese Tlaxkala népe volt. Ők törték meg a mexika katonai gépezetet. Ahuitzotl és Moctezuma egyik hadsereget a másik után küldték ellenük, de ők tartották a területüket. Ez megalázó volt a mexikáknak, mert Tlaxkala Tenochtitlán közelében volt, attól keletre és minden oldalról a mexika birodalom vette körül. És az összes többi nép, azok, akik még mindig ellenálltak a mexikáknak, és azok is, akiket porrá őrölt a mexika kormány, megmentőjüknek kezdték tekinteni Tlaxkalát. 
-- Igen, olvastam az erről írt tanulmányodat. 
-- Olyan volt, mint a perzsa birodalom a káldeusok után -- mondta Hunahpu. -- Amikor a mexikák elbuktak, a teljes birodalmi szervezet még nem omlott volna össze. A tlaxkalák bevonultak volna, és átvették volna a hatalmat. 
-- Ez az egyik lehetséges végeredmény -- mondta Diko. 
-- Nem -- mondta Hunahpu. -- Ez az egyetlen lehetséges végeredmény. Már elindult a folyamat. 
-- Attól tartok, most érkeztünk el a bizonyíték kérdéséhez -- mondta Diko. 
Hunahpu bólintott. -Figyelj! 
A TruSite II.-hoz fordult, és rövid jeleneteket kezdett behívni. Látszott, hogy gondosan felkészült, mert majdnem olyan egyenletesen vitte Dikót jelenetről jelenetre, mint egy film. 
-- Ez itt Chocla -- mondta, majd rövid klipeket mutatott, amint a férfi találkozik a tlaxkala királlyal, aztán más férfiakkal találkozik más helyeken; aztán Hunahpu megnevezett egy másik tlaxkala követet, és megmutatta, mit csinál. 
A kép gyorsan kibontakozott. A tlaxkalák nagyon is tisztában voltak vele, hogy nyugtalanság uralkodik mind az alárendelt népek, mind a mexika anyaországban élő kereskedő és harcos osztályok körében. A helyzet megérett egy államcsínyre vagy egy forradalomra, és bármelyik is történt volna először, az a másikat is megindította volna. A tlaxkalák minden csoport vezetőjével találkoztak, szövetségeket kovácsoltak, készülődtek. 
-- A tlaxkalák készen álltak. Ha nem jött volna Cortés, aki megakadályozta a terveiket, akkor beosontak volna, és átvették volna a hatalmat a teljes mexika birodalomban, mindenhol. Megszervezték, hogy minden fontos alárendelt nép egyszerre keljen fel, és erőit Tlaxkala mögé állítsa, mert nagy tekintélyük miatt megbíztak a tlaxkalákban. Ugyanekkor államcsínyt terveztek Moctezuma megdöntésére, ami feltörte volna a hármas szövetséget, mert Texcozo és Tacuba cserbenhagyta volna Tenochtitlánt, és Tlaxkalával lépett volna új uralkodói szövetségre. 
-- Igen -- mondta Diko. -- Azt hiszem, ez világos. Azt hiszem, igazad van. Ezt tervezték. 
-- És sikerrel jártak volna -- mondta Hunahpu. -- Úgyhogy teljesen értelmetlen ez a sok beszéd arról, hogy az azték birodalom szétesőben volt. Egy újabb, erősebb, erőteljesebb birodalom váltotta volna fel. És hadd jegyezzem meg, hogy ez a birodalom ugyanolyan rendíthetetlen elkötelezettje volt a tömeges emberáldozásnak, mint a mexikák. Egyedül az isten neve különbözött: Huitzilopochtli helyett Camaxtli nevében végezték mészárlásaikat a tlaxkalák. 
-- Ez mind nagyon meggyőző -- mondta Diko. -- De min változtat ez? A tlaxkalákra ugyanazok a korlátok lennének érvényesek, mint a mexikákra. A szállításbeli korlátok. Ők se tudták volna egyszerre fenntartani a tömeges mészárlást és az intenzív mezőgazdaságot. 
-- A tlaxkalák nem mexikák voltak -- mondta Hunahpu. 
-- Vagyis? 
-- Miközben kétségbeesetten küzdöttek egy könyörtelen és hatalmas ellenséggel -- a mexikáknak mellesleg ilyen gondjuk soha nem volt --, a tlaxkalák felhagytak a fatalisztikus történelemszemlélettel, ami megbénította a mexikákat, és előttük a toltékokat és a majákat is. A változást keresték, és az ott volt előttük. 
Lassan a munkanap vége felé jártak, és mások is köréjük gyűltek, hogy meghallgassák Hunahpu előadását. Diko látta, hogy a félelem már elhagyta Hunahput, egyre szenvedélyesebbé és élénkebbé vált. Azon tűnődött, vajon így indult-e útjára a sztoikus indián mítosza; az indiánok válasza a félelemre közömbösségnek tűnhetett az európaiak szemében. 
Hunahpu újabb rövid jeleneteket mutatott, amelyekben Tlaxkala királyának küldönceit lehetett látni, de ezúttal nem mexika disszidensekhez vagy alárendelt népekhez mentek. 
-- Köztudott, hogy a Tenochtitlántól nyugatra és északra élő taraszkák nem sokkal ezelőtt kifejlesztették a tiszta bronzot, és egyéb fémekkel és ötvözetekkel is kísérleteztek -- mondta Hunahpu. -- Viszont mintha mindenki figyelmét elkerülte volna, hogy a mexikák erről nem tudtak, de a tlaxkalák sokat foglalkoztak vele. És nem megvenni akarják a bronzot. Be akarnak társulni a gyártásába. Egy szövetség létrehozásán fáradoznak, és megpróbálnak taraszka kovácsokat vinni Tlaxkalába. Bizonyára sikerrel fognak járni, és ez azt jelenti, hogy pusztító erejű, félelmetes fegyvereik lesznek, amelyekhez egyetlen másik nép sem juthat hozzá ezeken a területeken. 
-- Ekkora változásokat képes előidézni a bronz? -- kérdezte az egyik bámészkodó. -- Csak mert a mexikák kőbárdjaival egy csapással le lehet fejezni egy lovat; s ez meglehetősen úgy fest, hogy pusztító erejű fegyvereik vannak. 
-- A bronzhegyű nyíl könnyebb, messzebbre és pontosabban lehet vele lőni, mint a kőhegyűvel. A bronzkard áthatol a kibélelt páncélon is, amely a kőhegyet és a kőpengét még kicsorbítja és elhárítja. Nagy a különbség. És nem álltak volna meg a bronznál. A taraszkák komolyan foglalkoztak sok más fémmel, így a vassal is. 
-- Nem -- mondták többen is egyszerre. 
-- Tudom, mi az általános vélemény, mégis ez az igazság. Megmutatott egy jelenetet, amelyben egy taraszka fémmunkás többé-kevésbé tiszta vassal dolgozott. 
-- Semmi esélye -- mondta az egyik bámészkodó. -- Nem elég forró. 
-- Szerinted nem jönnek rá maguktól, hogyan tehetnék forróbbá a tüzet? -- kérdezte Hunahpu. -- Ez a klip akkor készült, amikor Cortés már Tenochtitlán felé menetelt. Ezért nem jutottak semmire a vassal. S mert nem sikerült előállítaniuk a spanyol hódítás kezdetéig, feledésbe merült. Én is csak azért találtam meg, mert én vagyok az egyetlen, aki szerint érdemes megpróbálkozni a keresésével. De a taraszkák már nagyon közel jártak hozzá, hogy vassal dolgozzanak. 
-- Szóval a mező-amerikai bronzkorszak tíz évig tartott volna? -- kérdezte valaki. 
-- Nincs olyan törvény, amely azt állítaná, hogy a bronznak a vas előtt kell járnia, vagy a vasnak évszázadokig kell várnia a bronz felfedezése után -- válaszolta Hunahpu. 
-- A vas még nem puskapor -- mondta Diko. -- Vagy salétrommal dolgozó taraszkákat is mutatsz nekünk? 
-- Nem állítom, hogy néhány év alatt utolérték volna az európai technikát; ez szerintem is lehetetlen. Azt próbálom csak elmondani, hogy azzal, hogy szövetkeznek a taraszkákkal, és irányítják őket, a tlaxkalák kezébe olyan fegyverek kerültek volna, amelyek végzetes fölényhez juttatták volna őket az összes környező néppel szemben. Erejük annyira félelmetes lett volna, hogy a meghódított népek tovább maradtak volna alávetettségben, önként küldve sarcot a taraszkáknak. A mexikáknak egy egész hadsereget kellett küldeniük, hogy elhozzák a sarcot. Kiterjeszthették volna határaikat, és növekedett volna a birodalom stabilitása is. 
-- Lehetséges -- mondta Diko. 
-- Valószínű -- mondta Hunahpu. -- És itt is van mindez. A tlaxkalák már ekkor uralkodtak Huexotzingo és Cholula, két kis közeli város fölött, s ennek alapján elképzelhetjük, milyen elképzeléseik voltak nekik egy birodalomról. És mit csináltak? Olyan mértékben avatkoztak bele a tőlük gazdaságilag függő államok belpolitikájába, amiről a mexikák álmodni sem mertek. Nem csupán sarcot és feláldozandó foglyokat szedtek tőlük, de központosított hatalmat építettek ki, amely szilárdan uralkodott a meghódított népek vezetése felett. Ez egy politikailag ténylegesen egységesített birodalom, nem pedig a sarcolás laza hálózata. Ez az újítás tette az asszírokat olyan erősekké, és ezt másolta le minden utánuk létrejövő sikeres birodalom. A tlaxkalák végre felfedezték ugyanezt, kétezer évvel később. De gondoljátok el, mit tett ez az asszírokkal, és most képzeljétek el, mit fog tenni a tlaxkalákkal! 
-- Rendben -- mondta Diko. -- Behívom anyát és apát. 
-- Még nem végeztem -- mondta Hunahpu. 
-- Azért figyeltem az előadásodat, hogy lássam, érdemes-e időt szánni rád. Érdemes. Nyilvánvaló, hogy sokkal több minden történt Mezo-Amerikában, mint bárki gondolta volna, mert csak a mexikákat tanulmányozták, és senki nem keresett utódállamokat. A megközelítésed egyértelműen eredményes, s még a nálam befolyásosabbaknak is látniuk kell ezt. 
Hunahpu élénksége és lelkesedése már nem volt sehol, ismét nyugodtnak és sztoikusnak tűnt. Diko azt gondolta: Ezek szerint most megint fél. 
-- Ne aggódj! -- mondta Hunahpunak. -- Ugyanolyan izgatottak lesznek, mint én. 
Hunahpu bólintott. 
-- Mikor folytatjuk? 
-- Gondolom, holnap. Menj a szobádba, aludj! A szálloda éttermében kapsz enni, bár kétlem, hogy sok mexikói ételük lenne, úgyhogy remélem, a szabványos nemzetközi étel is megteszi. Felhívlak reggel, és elmondom a holnapi programot. 
-- És Kemal? 
-- Nem hinném, hogy kihagyna ilyesmit -- mondta Diko. 
-- Mert a szállításról még nem is beszéltem. 
-- Holnap -- mondta Diko. 
A többiek már elindultak, bár néhányan még maradtak, nyilván hogy beszéljenek Hunahpuval. Diko feléjük fordult. 
-- Hagyjátok aludni! -- mondta nekik. -- Mindannyian eljöhettek a holnapi előadására, úgyhogy miért mondja el nektek azt, amit holnap úgyis mindenkinek elmond? 
Diko meglepődött, amikor Hunahpu felnevetett. Eddig még nem hallotta nevetni, ezért felé fordult. 
-- Min nevetsz? 
-- Azt hittem, csak azért állítottál le, mert nem hiszel nekem, és csak udvariasságból ígérsz olyanokat, hogy találkozhatok Tagirivel meg Hassannal meg Kemallal. 
-- Miért hiszed így, ha megmondtam, hogy szerintem ez fontos? -- kérdezte Diko. Sértette, hogy Hunahpu azt hiszi, hazudik. 
-- Mert nem találkoztam még senkivel, aki -- mint te -- megállít egy előadást, ami szerinte fontos. 
Diko nem értette. 
-- Diko -- mondta Hunahpu. -- A legtöbb ember semmi mást nem akar, csak olyan dolgokat tudni, amiket a felette állók nem tudnak. Hogy ő tudja meg először a dolgokat. Itt neked volt lehetőséged arra, hogy te halld meg először ezt az egészet, és te leállítod? Vársz? És nemcsak ez, hanem meg is ígéred a hierarchiában alattad állóknak, hogy ők is itt lehetnek? 
-- Ez így működik a Pastwatchnál -- mondta Diko. -- Az igazság holnap is igaz lesz, és akik meg szeretnék tudni, azoknak egyformán jogukban áll megtudni, 
-- Ez így működik Jubában -- javította ki Hunahpu. -- Vagy talán így működik Tagiri házában. De a világon mindenhol máshol az információ pénz, és az emberek mohón meg akarják szerezni, és vigyáznak rá, hogyan és hol költik el. 
-- Hát, azt hiszem, megleptük egymást -- mondta Diko. 
-- Én is megleptelek? 
-- Igazából egész beszédes vagy -- mondta Diko. 
-- A barátaim előtt -- mondta Hunahpu. 
Diko egy mosollyal fogadta a bókot. Hunahpu viszonzó mosolya meleg volt, és annál értékesebb, mert olyan ritka volt. 

Santangel abban a pillanatban tudta, hogy ez nem az udvaroncok szokásos könyörgése lesz az előmenetelért, amint Kolumbusz elkezdett beszélni. Először is egy csipetnyi hencegés vagy fontoskodás sem volt a férfiban. Az arca fiatalabbnak látszott, mint amit fehér haja alapján gondolna az ember, és ettől kortalannak, gnómikusnak tűnt. Mégis a modora volt a legmegkapóbb. Halkan beszélt, így az egész udvarnak el kellett csendesednie, hogy a király és a királynő hallhassák. És bár egyaránt nézett Ferdinándra és Izabellára is, Santangel azonnal látta, hogy ez az ember tudja, kinek kell a kedvére tennie, és az nem Ferdinánd. 
Ferdinánd nem álmodozott keresztes háborúkról; Granada meghódításán fáradozott, amely spanyol föld volt, és egy egységes Spanyolországról álmodozott. Tudta, hogy nem valósíthatja meg egy pillanat alatt. A türelemre alapozta a terveit. Kasztíliát nem kellett legyőznie, elég volt feleségül venni Izabellát, mert a gyermekeikben a koronák örökre egyesülnek. Nagy szabadságot adott IzabelIának Kasztíliában, miközben a katonai műveletek egyedül az ő irányítása alatt álltak. Ugyanilyen türelmes volt a Granadával vívott háborúban: soha nem kockáztatta a seregeit mindent vagy semmit alapon folyó harcokban, inkább ostromokat vezetett, megtévesztő támadásokat indított, mozgatta a csapatait, felbomlasztotta őket, és összezavarta az ellenséget, amely tisztában volt vele, hogy Ferdinánd a teljes elpusztításukra tör, csak abban nem volt biztos, hol vesse be erőit, hogy megállítsa. Ki fogja űzni a mórokat Spanyolországból, de közben nem pusztítja el Spanyolországot. 
Izabella azonban inkább keresztény volt, mint spanyol. Azért csatlakozott a Granada elleni háborúhoz, hogy a terület keresztény uralom alatt legyen. Már régóta sürgette Spanyolország megtisztítását a nem keresztény vallásúak teljes eltávolításával; türelmetlen volt, mert Ferdinánd nem volt hajlandó kiűzni a zsidókat, amíg a mórokat össze nem zúzzák. 
-- Előbb az egyik hitetlent, utána a másikat -- mondta, és Izabella beleegyezett, de nehezen viselte a késlekedést, mert a Spanyolországban élő nem keresztények jelenléte olyan volt számára, mint egy kavics a cipőjében. 
Ezért amikor ez a Kolumbusz a Kelet nagy királyságairól és birodalmairól kezdett beszélni, ahol Krisztus nevét soha nem mondták ki hangosan, mert csak az igazságosságra szomjazok szívében élt, mint egy álom, Santangel tudta, hogy ezek a szavak tűzként fognak lángolni Izabella szívében, még ha Ferdinánd el is alszik tőlük. Amikor Kolumbusz azt mondta, hogy ezekért a pogány nemzetekért Spanyolország a felelős, "mert közelebb vagyunk hozzájuk, mint bármelyik keresztény nép, kivéve Portugáliát, de ők a lehető leghosszabb útvonalon indultak el a legrövidebb helyett: Afrikát kerülik meg ahelyett, hogy nyugatra mennének a keskeny óceánon, amely több millió lélektől választ el minket, akik a keresztény Spanyolország zászlajához fognak gyűlni", a királynő egyre nagyobb elragadtatással bámult rá, még csak nem is pislogott. 
Santangel nem csodálkozott, amikor Ferdinánd elnézést kért, és ott hagyta a feleségét, hogy az egyedül folytassa a meghallgatást. Tudta, hogy Ferdinánd azonnal megbíz néhány tanácsadót, hogy vizsgálják meg Kolumbuszt, és ez a folyamat nem lesz könnyű. De ez a Kolumbusz -- miközben hallgatta őt, Santangel akaratlanul is hitt abban, hogy ha valaki sikerrel járhat egy ilyen őrült vállalkozásban, akkor ez az ember az. Esztelenség volt most indítani felfedező expedíciót. Spanyolország háborúban állt; a királyság minden vagyonát arra fordították, hogy kiűzzék a mórokat Andalúziából. Hogyan pénzelhetne a királynő egy ilyen utazást? Santangel emlékezett, milyen düh égett a király szemében, amikor hallott Don Enrique, Sidonia hercege és Don Luis de la Gerda, Medina hercege leveléről. 
-- Ha annyi pénzük van, hogy megengedhetik maguknak, hogy értelmetlen hajóutakra pazarolva az Atlanti-óceánba süllyesszék, adhatták volna inkább nekünk, hogy kiűzzük a mórokat a saját ajtaik elől? -- kérdezte. 
Izabella is gyakorlatias uralkodó volt, aki soha nem hagyta, hogy a személyes kívánságai megzavarják a királysága igényeit, vagy túlságosan megterheljék a forrásait. Azonban ezt a dolgot másképp látta. Úgy látta, hogy ez a két nagyúr hitt ebben a genovaiban, aki már kudarcot vallott Portugália királyi udvaránál. Kapott egy levelet Jüan Perez atyától, a gyóntatójától, amely tanúsította, hogy Kolumbusz őszinte ember, és nem kér semmi mást, csak egy lehetőséget arra, hogy bebizonyítsa, amiben hisz, ha kell, az élete árán is. Ezért Izabella meghívta Córdobába. Ezt a döntést Ferdinánd türelmesen elnézte neki, és most Izabella hallgathatta Kolumbuszt. 
Santangel most nagyon figyelt: a király képviselőjeként maradt itt, hogy jelenthessen neki mindent, amit Kolumbusz mond. Santangel már tudta is a beszámolója felét: jelenleg nem nélkülözhetünk pénzt egy ilyen expedícióra. Mint Ferdinánd király kincstárőre és fő adóbeszedője, Santangel tudta, hogy a pozíciójából következően teljesen őszintének és precíznek kell lennie, hogy a király pontosan tudja, mire költhet Spanyolország, és mire nem. Santangel volt az, aki megmagyarázta a királynak, miért ne legyen dühös Medina és Sidonia hercegére. 
-- Minden évben kifizetnek minden adót, amit bírnak. Erre az expedícióra csak egyszer kerülne sor, és nagy áldozat lenne nekik kifizetni. Ezt nem annak a bizonyítékaként kell értelmeznünk, hogy becsapják a koronát, hanem hogy hisznek ebben a Kolumbuszban. Mivel ez a helyzet, ugyanannyit fizetnek a vagyonukból a háborúra, mint bármely másik nagyúr, és ha ezt ürügynek használjuk fel arra, hogy megpróbáljunk még több pénzt kicsikarni tőlük, azzal csak az ellenségeinkké tesszük őket, és a többi nagyúr is nyugtalankodni fog. 
Ferdinánd király persze elvetette az ötletet, mert pénzügyi kérdésekben bízott Santangel döntésében. 
Most pedig Santangel figyelte és nézte, ahogy Kolumbusz kiönti a szívét álmairól és reményeiről a királynőnek. Mit akarsz kérni valójában? -- kérdezte magában. Már három órája tartott a meghallgatás, amikor Kolumbusz végül elért ehhez a témához. 
-- Nem többet, mint három-négy hajót. Ami azt illeti, egyszerű karavellák is lehetnek -- mondta. -- Ez nem katonai expedíció. Csak azért megyünk, hogy megjelöljük az utat. Amikor visszatérünk a kelet aranyával, ékköveivel és fűszereivel, a papok odamehetnek nagy flottákkal, katonákkal, akik megvédik őket az irigy hitetlenektől. Szétszóródhatnak Zipangun és Kathajban, a Fűszer-szigeteken és Indiában, ahol milliók fogják Jézus Krisztus édes nevét hallani, és könyörögnek majd, hogy megkereszteljék őket. Az ön alattvalói lesznek, és örökké úgy néznek majd önre, mint arra az emberre, aki elhozta nekik a feltámadás örömhírét, és megtanította nekik, hogy bűnösek, és így meg tudják bánni bűneiket. És ha rendelkezésére áll majd a Kelet aranya és ezüstje, és minden gazdagsága, könnyebb lesz állni egy, a spanyolországi mórok ellen vívott háború költségeit. Nagy hadseregeket gyűjthet össze, és felszabadíthatja Konstantinápolyi. A Földközi-tengerből ismét keresztény tenger lehet. Állhat majd a sírboltban, amelyben a Megváltó teste feküdt, térdelhet és imádkozhat a Gecsemáné kertjében, még egyszer felemelheti a keresztet Jeruzsálem szent városa felett, Betlehem, Dávid városa felett, Názáret felett, ahol Jézus nevelkedett az ács és a Szent Szűz gondoskodása alatt. 
Olyan volt Kolumbuszt hallgatni, mint a zenét. És mindig, amikor Santangel kezdte azt hinni, hogy mindez csupán hízelgés, hogy ez az ember, mint a legtöbb ember, csak a saját hasznát keresi, eszébe jutott, hogy Kolumbusz a saját életét is kockára akarja tenni, mert maga is a flottával akar hajózni. Kolumbusz nem kért se címeket, se előléptetést, se vagyont, amíg sikeresen vissza nem tér az útról. Ez őszinteséget vont szenvedélyes érvei köré, ami ugyancsak szokatlan volt az udvarnál. Lehet, hogy őrült, gondolta Santangel, de őszinte. Őszinte és okos. Soha nem emeli fel a hangját, jegyezte meg magában Santangel. Soha nem okít, soha nem szónokol, hanem úgy beszél, mintha ez valami testvérek közötti beszélgetés lenne. Mindig tiszteletteljes, de bizalmas is. Férfias erővel beszél, mégsem tűnik úgy soha, hogy a királynőt gyengébbnek gondolná magánál gondolkodásban és felfogásban; ezt a végzetes hibát sok férfi elkövette az évek során, amikor Izabellával beszélt. 
Nagy sokára vége lett a meghallgatásnak. Izabella, aki mindig óvatos volt, semmit sem ígért, de Santangel látta, hogy fénylenek a szemei. 
-- Beszélünk még -- mondta a királynő Kolumbusznak. 
Nem hinném, gondolta Santangel. Szerintem Ferdinánd a minimálisra akarja majd korlátozni a felesége és a genovai közötti közvetlen kapcsolatot. De a királynő nem fogja elfelejteni Kolumbuszt, és bár jelenleg a kincstár a háborún kívül semmire nem tud pénzt adni, ha Kolumbusz elég türelmes lesz, és nem követ el semmi ostobaságot, szerintem Izabella találni fog rá módot, hogy adjon neki egy esélyt. 
Esélyt mire? Meghalni a tengeren, elveszítve három karavellát és teljes legénységüket, éhen vagy szomján halni, vagy összetörni egy viharban, esetleg elmerülni egy örvényben? 
Kolumbuszt elbocsátották. Izabella fáradtan, de boldogan visszasüllyedt a trónjába, majd magához intette Quintanillát és Mendoza bíborost, akik szintén végigvárták a meghallgatást. Santangel meglepetésére a királynő őt is magához intette. 
-- Mit gondolnak erről az emberről? -- kérdezte. Quintanilla -- mindig ő volt az első, aki megszólalt, és az utolsó, akinek bármi értelmes mondanivalója volt -- csak vállat vont. 
-- Ki tudja, hogy a terve értékes-e? 
Mendoza bíboros, akit néhányan a "harmadik király"-nak hívtak, mosolygott. 
-- Jól beszél, felség, és hajózott a portugálokkal, és találkozott a királyukkal -- mondta. -- De sok vizsgálódásba telik, amíg kiderítjük, hogy értékes-e a terve. Szerintem a Spanyolország és Kathaj közötti távolságról fölöttébb téves az elképzelése. 
Ezután a királynő Santangelre nézett. Ettől Santangel megrémült. Nem azzal nyerte el bizalmi pozícióját, mert mások jelenlétében szólni tudott. Nem volt jó szónok. Inkább a tettek embere. A király azért bízott benne, mert ha megígérte, hogy elő tud teremteni egy bizonyos összeget, akkor azt meg is tette; ha megígérte, hogy van elég pénzük egy hadjáratra, akkor a pénz tényleg megvolt. 
-- Mit tudhatok én ilyen dolgokról, felség? -- kérdezte. -- Nyugatra hajózni... mit tudhatok én erről? 
-- Mit mond majd a férjemnek? -- kérdezte a királynő incselkedve, mert Santangel persze nem kém volt, hanem szabad megfigyelő. 
-- Azt, hogy Kolumbusz terve nem kerül annyiba, mint egy ostrom, de többe kerül, mint amit jelenleg megengedhetünk magunknak. 
A királynő Quintanillához fordult. 
-- És Kasztília sem engedheti meg magának? 
-- Jelenleg, felség -- mondta Quintanilla -- nehéz lenne. Nem lehetetlen, de ha nem járnak sikerrel, akkor Kasztíliát ostobának fogják tartani mások. 
Nem volt szükség rá, hogy megmondja, hogy a "mások" alatt Ferdinándot és a tanácsadóit érti. Santangel tudta, hogy Izabella mindig vigyázott arra, hogy megőrizze a férje tiszteletét, és azokét, akikre a férje hallgatott, mert ha híre menne, hogy ostobaságokat csinál, akkor a királynak nem esne nehezére közbeavatkozni és egyre több hatalmat átvenni tőle Kasztíliában, mert a kasztíliai nagyurak nem nagyon állnának ellen. Izabellát csak azért tekintették a kasztíliaiak erősnek, mert "férfias" gondolkodásáról volt híres, és ezért kapott függetlenséget a férjétől. 
-- De mégis -- kérdezte --, miért tett meg minket Isten királynőnek, ha nem azért, hogy elvigyük a keresztet gyermekeinek? 
Mendoza bíboros bólintott. 
-- Ha az ötletei értékesek, akkor a megvalósításuk minden áldozatot megér, felség -- mondta. -- Ezért tartsuk itt az udvarnál, hogy megvizsgálhassuk, hogy megvitassuk az ötleteit, és összehasonlítsuk őket az ókoriak tudásával. Szerintem nem kell sietnünk. Kathaj ott lesz egy hónap vagy kettő vagy egy év múlva is. 
Izabella gondolkozott pár másodpercig. 
-- Nincs földbirtoka -- mondta. -- Ha itt tartjuk, akkor az udvarhoz kell kötnünk. 
Quintanillára nézett. 
-- Meg kell engednünk neki, hogy nemesként éljen. 
Quintanilla bólintott. 
-- Már adtam neki egy kisebb összeget, hogy el tudja magát látni, amíg erre a meghallgatásra vár. 
-- Tizenötezer maravédit a saját pénztárcámból -- mondta a királynő. 
-- Egy évre, felség? 
-- Ha egy évnél tovább tart -- mondta a királynő --, akkor még visszatérünk rá. 
Intett a kezével, és másfelé nézett. Quintanilla elment. Mendoza bíboros is kimentette magát, és távozott. Santangel megfordult, hogy elmenjen, de a királynő visszahívta. 
-- Luis -- mondta. 
-- Felség. 
A királynő várt, amíg Mendoza bíboros elment. 
-- Milyen rendkívüli, hogy Mendoza bíboros mindent meghallgatott, amit Kolumbusz mondott. 
-- Figyelemre méltó férfi -- mondta Santangel. 
-- Melyik? Kolumbusz vagy Mendoza? 
Mivel Santangel sem volt benne biztos, nem volt kész válasza. 
-- Hallotta őt, Luis Santangel, és maga józan ember. Mit gondol róla? 
-- Szerintem őszinte ember -- mondta Santangel. -- Ennél többet ki tudhat? Óceánok és vitorlás hajók és keleti királyságok; ezekről semmit sem tudok. 
-- De azt tudja, hogyan kell megítélni, hogy egy ember őszinte-e. 
-- Nem azért jött, hogy a királyi kincstárból lopjon -- mondta Santangel. -- És minden szót komolyan gondolt, amit ma mondott. Ebben biztos vagyok, felség. 
-- Én is -- mondta a királynő. -- Remélem, be tudja bizonyítani az álláspontját a tudósoknak. 
Santangel bólintott. És aztán jobb megítélése ellenére egy meglehetősen merész megjegyzést fűzött hozzá. 
-- A tudósok nem tudnak mindent, felség. 
A királynő összeráncolta a homlokát. Azután elmosolyodott. 
-- Magát is megnyerte, ugye? Santangel elvörösödött. 
-- Ahogy mondtam, őszinte embernek gondolom. 
-- Az őszinte emberek sem tudnak mindent -- mondta a királynő. 
-- A szakmám tapasztalatai mondatják velem, felség, hogy az őszinte embereket értékes ritkaságnak tekintem, míg a föld nyüzsög a tudósoktól. 
-- És ezt fogja mondani a férjemnek? 
-- A férje -- mondta Santangel óvatosan -- nem ugyanezeket a kérdéseket fogja feltenni. 
-- Akkor végül kevesebbet fog tudni, mint amennyit tudnia kellene, nem gondolja? 
Ennél közelebb nem lehetett Izabella királynő ahhoz, hogy nyíltan beismerje a házasságuk kényes harmóniája ellenére Spanyolország két koronája között fennálló rivalizálást. Nem tette volna jól Santangel, ha ilyen veszélyes kérdésben állást foglal. 
-- Nem tisztem kitalálni ki, mit kellene tudnia egy uralkodónak. 
-- Az enyém sem -- mondta lágyan a királynő. Másfelé nézett, egy pillanatra búskomorság suhant át az arcán. -- Nem lenne jó, ha túl gyakran látnám -- mormolta. Aztán mintha eszébe jutott volna, hogy Santangel ott van, intett a kezével, hogy távozzon. 
Santangel azonnal elment, de a királynő szavai vele maradtak. Nem lenne jó, ha túl gyakran látnám. Tehát Kolumbusz mélyebb benyomást tett, mint gondolta volna. Nos, pontosan ez volt az, amiről a királynak nem muszáj hallania. Nincs értelme olyasmit mondani a királynak, ami miatt ez a szegény genovai egy sötét éjjelen, tőrrel a bordái között haldokolva végzi. Santangel csak azt fogja elmondani Ferdinánd királynak, amit az tudni akar: Kolumbusz ötlete megérné az árát? És erre Santangel őszintén azt válaszolná, hogy többe kerül, mint amennyit a korona jelenleg megengedhet, de valamikor később, miután sikeresen lezárták a háborút, mind keresztülvihető, mind kívánatos lenne, ha úgy ítélik meg, hogy egyáltalán van esélye a sikerre. 
Közben pedig nem volt értelme a királynő utolsó megjegyzése miatt aggódni. Keresztény nő és okos királynő volt. Nem kockáztatná a helyét az örökkévalóságban vagy a trónon egy röpke sóvárgás kedvéért ez után a fehér hajú genovai után; és Kolumbusz sem tűnt olyan ostobának, hogy az előléptetésnek ezt a veszélyes útját keresse. Santangel mégis azon tűnődött, hogy vajon a szíve mélyén nem reméli-e egy kicsit Kolumbusz, hogy többet nyer, mint a királynő puszta egyetértése. 
De mit számít? Semmi sem lesz belőle. Ha Santangel tényleg jól ítélte meg az embereket, akkor biztos lehetett abban, hogy Mendoza bíboros azzal az eltökélt szándékkal hagyta el ma este az udvart, hogy elintézze: Kolumbusz megvizsgáltatása pokoli legyen. Szegény ember érvei végül darabokban végzik; és miután a tudósok végeztek vele, szégyentől sújtva fog eloldalogni Córdobából. 
Kár, gondolta Santangel. Olyan kitűnően kezdett. 
Aztán azt gondolta: azt akarom, hogy sikerüljön neki. Azt akarom, hogy megkapja a hajóit, és megtegye az utazását. Mit tett velem? Miért érdekel ez engem? Kolumbusz elvarázsolt, mint ahogy a királynőt is elvarázsolta. 
Megborzongott saját törékenységén. Ennél erősebb hitte magát. 

Hunahpu számára már az elején világos volt, hogy Kemal dühös, amiért ezt az ismeretlen mexikói gyereket kell hallgatnia. Hűvös volt és türelmetlen. De Tagiri és Hassan elég barátságosak voltak, és amikor Hunahpu Dikóra nézett, látta, hogy a lány teljesen nyugodt, a mosolya pedig meleg és bátorító volt. Talán Kemal mindig ilyen volt. Hát, mindegy, gondolta Hunahpu. Az igazság a fontos, és Hunahpu tudta, mi az igazság, vagy legalábbis többet ismert belőle, mint amennyit eddig bárki összerakott ebben a témában. 
Egy órába telt, mire megmutatta mindazt, amit Dikónak feleennyi idő alatt mutatott, főleg mert Kemal eleinte állandóan félbeszakította, hogy vitatkozzon Hunahpu állításaival. Azonban ahogy telt az idő, ahogy világossá vált, hogy Hunahpu Kemal minden akadékoskodó kérdésére könnyedén válaszolt olyan bizonyítékok felhasználásával, amelyeket kicsit később amúgy is be szándékozott mutatni az előadásában, az ellenségesség enyhülni kezdett, és jobban haladhatott, mert kevesebb kérdésre kellett válaszolnia. 
Most a végére ért annak, amit Diko már látott, és mintha ezt jelezni akarná, Diko közelebb húzta a székét a TruSite-hoz. A többiek, akik előző nap nézték, szintén figyelmesebbek lettek. 
-- Megmutattam, hogy a taraszkáknak megvolt a technológiájuk ahhoz, hogy a mexikáknál dominánsabb birodalmat alakítsanak ki, és hogy a tlaxkalák is a kezüket nyújtották ezért a technológiáért. A túlélésért vívott harcukban nagyobb hajlandóságot mutattak az újítások elfogadására; ezt egy kicsit később láttuk is, amikor szövetségek kötöttek Cortésszel. De ez nem minden. A Tehuantepeci-földszoros északi partján élő zapotékok is új technológiát fejlesztettek. 
A TruSite II. segítségével dolgozó hajóépítők képe jelent meg. Hunahpu megmutatta nekik a keleti szigeteken élő tainók és karibók szabvány óceánjáró kenuit, majd a zapotékok által épített új hajók eltéréseit a kenukhoz képest. 
-- Kormánylapátok -- mondta, és a többiek látták, hogy a kormányrudat tényleg átalakították a hatékonyabban kormányzó szerkezetre. -- És most -- mondta --, nézzétek, hogyan növelik a hajók méreteit! 
És valóban, a zapotékok arra törekedtek, hogy nagyobb teherbírást alakítsanak ki, mint amekkora valaha is lehetséges lenne egy olyan kenunál, amelyet egyetlen fatörzsből vájtak ki. Ez eleinte széles deszkákból állt, amelyek közrefogták a kenu széleit, és túlnyúltak rajtuk, de ez elég esetlen megoldás volt, mert a hajó sokkal könnyebben felborult. Jobb megoldásnak tűnt, hogy egy második fát úgy formáltak meg, hogy az a kenu oldalainak függőleges meghosszabbítása legyen, majd a hajótesthez kötözték a hajó oldalába vájt lyukak segítségével. Úgy tették vízhatlanná, hogy fák nedvével kenték be a felületeket, mielőtt összerakták őket, így ragasztószerű kötés alakult ki közöttük, amikor szorosan összekötötték őket. 
-- Okos -- mondta Kemal. 
-- Ez megkétszerezi a hajók teherbírását. De le is lassítja őket: gyakran elég mélyre merülnek a vízben. A lényeg az, hogy megtanulták, hogyan kapcsolják össze a fákat, és hogyan tegyék őket vízhatlanná. Az egyetlen fából kivájt hajóépítés véget ér. Már csak idő kérdése, hogy az eredeti fából vájt kenukból hajógerinc legyen, és palánkokat használjanak, hogy sokkal szélesebb, laposabb hajótesteket készítsenek. 
-- Idő kérdése -- mondta Kemal. -- De igazából nem lehet látni, hogy ilyen hajókat építenek. 
-- Hiányoznak a megfelelő szerszámok -- mondta Hunahpu. -- Amikor Tlaxkala átveszi az uralmat az azték birodalomban, a taraszkák bronza eljut a zapotékokhoz, és hatékonyabban tudnak majd deszkákat készíteni, amelyeknek a felszíne is simább lesz. A lényeg az, hogy amikor feltalálnak valami újat, az gyorsan elterjed. És a zapotékokat az aztékok nyomás alatt tartják. Élelemforrást kell találniuk, mert a mexika hadseregek elűzték őket a földjeikről. Ezen a mocsaras vidéken a földművelés mindig bizonytalan. Nézzétek, hova hajóznak! 
Esetlen, mélyre merülő zapoték hajókat mutatott, amelyek Veracruzból és a Yucatánról szállítottak nagy rakományokat. 
-- Bármilyen lassúak is ezek a hajók, mindig elég rakományt szállítanak ahhoz, hogy ezek az utak hasznot hozzanak. Már eléggé fent járnak Veracruz partvidékén ahhoz, hogy kapcsolatba lépjenek a tlaxkalákkal és a taraszkákkal. És itt -- ekkor megváltozott a kép --, ez itt Hispaniola szigete. És nézzétek, ki jön látogatóba! 
Három zapoték hajó siklott a partra. 
-- Sajnos -- mondta Hunahpu -- Kolumbusz már ott volt. 
-- De ha nem lett volna ott -- mondta Diko --, akkor ezzel a tlaxkala birodalom a szigetekre is kiterjedt volna. 
-- Pontosan -- mondta Hunahpu. 
-- Már régóta kiterjedt kapcsolatok voltak Mezo-Amerika és a Karib-szigetek között -- mondta Kemal. 
-- Persze -- mondta Hunahpu. -- A tainó kultúra igazából a korábban a Yucatánról jövő fosztogatóktól ered. Például a labdajátékot is magukkal hozták, és uralkodó osztálynak tették meg magukat. De átvették az aravak nyelvet, és nemsokára elfelejtették, honnan származnak, és az is biztos, hogy nem alakítottak ki állandó kereskedelmi útvonalakat. Miért is tették volna? A csónakok nem tudtak eleget szállítani ahhoz, hogy a kereskedelem jövedelmező legyen. Csak fosztogatni volt érdemes, márpedig a karibok voltak a fosztogatók, nem a tainók, és mivel ők a Karib-szigetek délkeleti részén éltek, számukra Mező-Amerika még elérhetetlenebb volt. A tainók úgy tudták, hogy Mezo-Amerika az arany, a gazdagság és a hatalmas istenek mesés földje -- ezért mondták mindig azt Kolumbusznak, hogy az arany földje nyugatra van --, de nem volt velük állandó kapcsolatuk. Ezek a zapoték hajók mindezt megváltoztatták volna. Főleg amikor a hajók nagyobbak és jobbak lettek. Elindult volna a hajózás hagyományának kifejlődése, és a hajók végül átkeltek volna az Atlanti-óceánon. 
-- Nagyon spekulatív -- mondta Kemal. 
-- Bocsáss meg -- mondta Diko --, de nem erről szól a teljes kutatásod? Spekulációról? 
Kemal dühösen nézett rá. 
-- Nem a részletek a fontosak -- mondta Hunahpu, vigyázva, hogy ne haragítsa magára Kemalt. -- A lényeg az, hogy a zapotékok újítottak, elérték a szigeteket a hajóikkal, amelyek nagyobb rakományokat tudtak szállítani, és megszokták a tlaxkalák látványát Veracruz partjai mentén. Elképzelhetetlen, hogy a tlaxkalák nem kaptak volna ez után az új technológia után, ahogy a taraszkák bronzkészítésére is lecsaptak. A feltalálás és az újítás korszaka volt ez Mezo-Amerikában, és az egyetlen korlát a mexika uralom szélsőséges konzervativizmusa volt. Márpedig az kudarcra volt ítélve, ezt mindenki tudja, és ezekből a bizonyítékokból nekem világosnak tűnik, hogy a tlaxkaláké lett volna az utódállam, és ahogy a perzsák messze felülmúlták a káldeusokat, úgy az újító, politikailag kifinomult tlaxkala birodalom túlnyúlt volna a mexika birodalmon. 
-- Nagyon jól megvédted az álláspontodat -- mondta Kemal. Hunahpu majdnem megengedett magának egy megkönnyebbült sóhajt. 
-- De ennél sokkal többet állítottál, nem? És ezekre az állításokra nincs bizonyítékod. 
-- Kolumbusz felfedezése minden más bizonyítékot eltörölt -- mondta Hunahpu. -- De végül is a Beavatkozás is eltörölte Kolumbusz keleti keresztes háborúját. Azt hiszem, itt egyforma alapon állunk. 
-- Egyformán ingatag alapon -- mondta Kemal. 
-- Pontosan azért Kemal vezeti a kutatásunk spekulatív vonatkozásait -- mondta Tagiri --, mert mélységesen szkeptikus vele kapcsolatban. Nem hisz abban, hogy lehetséges a pontos rekonstrukció. 
Ez a gondolat soha nem merült fel Hunahpuban; az, hogy Kemal eleve elutasít mindenféle spekulációt. Azt hitte, hogy csak rá kell vennie Kemalt, hogy fontoljon meg még egy lehetséges forgatókönyvet; arra nem számított, hogy meg kell győznie arról, hogy egyáltalán lehetséges forgatókönyvet szerkeszteni arról, hogy mi történt volna. 
Úgy tűnt, Diko érezte, mennyire megdöbbent. 
-- Hunahpu -- mondta --, most hagyjuk azt, hogy mit lehet és mit nem lehet bebizonyítani! A történet többi részét nyilván gondolatban építetted fel. Tegyük fel, hogy lehetséges, hogy Tlaxkala meghódította és egyesítette az egész mexika birodalmat, és az most zökkenőmentesen működik, zapoték hajók kereskednek mindenfelé, és taraszka bronzfeldolgozó munkások fegyvereket és szerszámokat készítenek nekik. És aztán? 
 Az útmutatása segített Hunahpunak visszanyerni az önbizalmát. Meggyőzni a nagy Kemalt olyasmiről, amit nem akar elhinni, túl nagy feladat lett volna; az ötleteiről beszélni viszont tudott. 
-- Először is vissza kell emlékeznetek arra -- mondta Hunahpu --, hogy a mexikáknak volt egy olyan problémájuk, amit a tlaxkalák nem győztek le. A mexikákhoz hasonlóan a tlaxkalák vérszomjas istenének tömegesen felajánlott emberáldozatok miatt a munkaerő, amelyre szükségük volt, hogy táplálja a népességet, lassan elfogyott volna. 
-- Tehát? Hogyan oldod ezt meg? -- kérdezte Kemal. -- Nem jöttél volna ide, ha nem lenne rá válaszod. 
-- Mindenesetre van egy lehetőség. A bizonyítékokban nincs róla semmi, mert a tlaxkaláknak nem kellett egy birodalmat kormányozniuk. De nem járhattak volna sikerrel, ha elkövetik ugyanazt a hibát, amit a mexikák, és lemészárolják a behódolt népek egészséges egyedeit. Szóval szerintem így oldották volna meg. A papi osztály doktrínái között homályosan szó esik olyasmiről, hogy harcos istenük, Camaxtli az után szomjazik igazán vérre, miután megerőltette magát, hogy győzelemre vezesse a tlaxkalákat. Ennek a gondolatnak a létezése lehetővé teszi, hogy a tlaxkalák kifejlesszék azt a gyakorlatot, hogy csak a katonai győzelmek után ajánlanak fel tömeges emberáldozatokat, mert Camaxtlinak csak ekkor van igazán szüksége a vérre. Ezért ha egy város, nemzet vagy törzs önként szövetségre lép Tlaxkalával, aláveti neki magát, és megengedi, hogy a tlaxkala bürokrácia irányítsa az ügyeit, akkor ahelyett, hogy feláldoznák őket, az embereiket hagyják a földeken dolgozni. Talán ha megbízhatóknak bizonyulnak, akkor még csatlakozhatnak is a tlaxkala hadsereghez, vagy együtt harcolhatnak vele. Csak olyan hadseregekből szerzett foglyokkal hajtanak végre tömeges áldozatbemutatásokat, amelyek ellenálltak. Emellett a békeidőben bemutatott áldozatok elviselhető szinten maradnának; úgy lenne, mint ahogy még azelőtt volt, hogy a mexikák megalapították az azték birodalmat. 
-- Ez jutalmat kínál a környező népeknek a megadásért cserébe -- mondta Hassan. -- És okot arra, hogy ne lázadjanak fel. 
-- Mint ahogy a Római Birodalomnak sem kellett hódítania -- mondta Hunahpu. -- A rómaiak olyan ellenállhatatlanoknak tűntek, hogy a szomszédos országok királyai a római szenátust tették meg utódaiknak, így halálukig uralkodók maradhattak, utána pedig a királyságaik békésen átkerültek a római rendszerbe. Ez a legolcsóbb útja egy birodalom felépítésének, és a legjobb is, hiszen nincsenek háborús károk az újonnan meghódított területeken. 
-- Szóval -- mondta Kemal. -- Ha az istenük csak győzelmek után vérszomjas, akkor békések lesznek, az istenük pedig elalszik. 
-- Hát, ez szép lenne -- mondta Hunahpu --, de a teológiájuknak az is része volt, hogy amellett, hogy Camaxtlinak szüksége van az áldozatokra győzelmek után, szereti is a vért. Camaxtli szereti a háborút. Ezért a hatalmas áldozatokat elhalaszthatták, amíg győzelmet nem arattak, de attól még egyfolytában a harcot keresték volna, amely ilyen győzelmekhez vezetheti őket. Emellett a tlaxkaláknak ugyanaz volt a társadalmi mobilitás-rendszerük, ami a mexikáknak Moctezuma előtt. A társadalmon belül csak úgy lehetett felemelkedni, ha az ember sok pénzt keresett, vagy kitüntette magát a háborúban. A pénzkeresés pedig csak azok számára volt lehetséges, akik a kereskedelmet irányították. Ezért folyamatos nyomás alatt álltak volna, hogy egyre távolabbi szomszédokkal kezdjenek háborúzni. Szerintem a bronzot használó tlaxkaláknak nem tartott volna sokáig, hogy elérjék új tengerészbirodalmuk természetes határait: keleten a Karib-szigeteket, délen Kolumbia hegyeit, északon pedig a sivatagokat. Ezeken a határokon túl nem érte volna meg hódítani, vagy azért, mert nem voltak nagy, sűrű populációk, amelyeket gazdaságilag ki lehetett volna zsákmányolni, vagy feláldozandó embereket lehetett volna szerezni belőlük, vagy azért, mert az ellenállás túl erős lett volna, amint kapcsolatba kerültek volna az inkákkal. 
-- Ezért az üres Atlanti-óceán felé fordultak? Nem valószínű -- mondta Kemal. 
-- Egyetértek -- mondta Hunahpu. -- Ha magukra maradtak volna, nem hinném, hogy valaha is kelet felé indulnak, legalábbis néhány évszázadig még biztos nem. De nem maradtak magukra. Az európaiak eljöttek hozzájuk. 
-- Akkor pont ott vagyunk, ahonnan elindultunk -- mondta Kemal. -- A felsőbbrendű európai civilizáció felfedezi az elmaradott indiánokat, és... 
-- Már nem olyan elmaradottak -- mondta Diko. 
-- Bronzpengékkel puskák ellen? -- kérdezte Kemal gúnyosan. 
-- Nem a puskák döntöttek -- mondta Hunahpu. -- Ezt mindenki tudja. Az európaiak egyszerűen nem tudtak annyian jönni, hogy a jobb fegyvereik legyőzzék az indiánok számbeli fölényét. Emellett még valamit számításba kell venni. Az európaiak ezúttal nem egyenesen a Karib-tenger szívébe jöttek volna. A későbbi felfedezés majdnem biztosan a portugáloké lett volna. Számos portugál hajó kikötött Brazília partjainál, vagy megpillantotta azokat már az 1490-es évek végén, Kolumbusztól függetlenül. De a föld, amit láttak, száraz volt és kopár, és nem Indiába vezetett, ahogy Afrika partja oda vezetne. Ezért a felfedezőútjaikat nem az a sürgősség hajtaná, ami Kolumbusz útjait; csak alkalmanként, rendszertelenül jönnének ide. Még évekbe telne, amíg a portugálok hajói elérnék a Karib-tengert. Addigra pedig a tlaxkala birodalom már jól be lesz rendezkedve. És az európaiak a szelíd természetű tainók helyett az ádáz és éhes tlaxkalákkal találkoznának, akiket egyre csalódottabbá tenne, hogy nem tudtak könnyen jelenlegi határaikon túlra terjeszkedni, a Karib-tenger körül. Mit látnak a tlaxkalák? Számukra az európaiak nem keletről jött istenek. Számukra az európaiak új áldozatok, akiket Camaxtli hozott nekik, hogy megmutassa, hogyan jussanak vissza a termékeny hadviselés útjára. És azok a nagy európai hajók és puskák nem csupán fura csodák. A tlaxkalák -- vagy taraszka vagy zapoték szövetségeseik -- azonnal elkezdenék szétszedni őket. Talán elég matrózt feláldoznának ahhoz, hogy meggyőzzék a hajóácsot és a hajó kovácsát, hogy kössenek velük üzletet, és a mexikáktól eltérően a tlaxkalák őket életben hagynák, és tanulnának tőlük. Mennyi ideig tartana, amíg lennének saját puskáik? Nagy befogadóképességű hajóik? Időközben pedig az európaiak semmit sem hallanak a tlaxkala birodalomról, mert amelyik hajó eléri a Karib-tengert, azt elfoglalják, és a legénysége soha nem jut haza. 
-- Tehát a tlaxkalák többé nem függetlenül fejlesztik a technikájukat -- mondta Tagiri. 
-- Így van. Csak elég fejlettnek kell lenniük ahhoz, hogy megértsék az európai technikát, amikor találkoznak vele, és hogy képesek legyenek kiaknázni azt. És ezt értették meg a Beavatkozók. El kellett érniük, hogy az európaiak felfedezzék az Újvilágot, mielőtt a tlaxkalák hatalomra jutnak; amikor még a viszonylag cselekvőképtelen, hanyatló mexikák uralkodnak. 
-- Ez tényleg működne -- mondta Kemal elgondolkodva. -- Ez tényleg hihető forgatókönyvet eredményezne. A tlaxkalák európai stílusú hajókat építenek, és európai stílusú puskákat készítenek, azután Európa partjaihoz hajóznak, teljesen felkészülve egy háborúra, amelynek célja a birodalom bővítése, és egyúttal feláldozandó emberek szállítása Camaxtli templomaihoz. Gondolom, ugyanazt a sémát követnék Európában is. Amelyik nép ellenállna, azt lemészárolnák, miközben azoknak, akik szövetséget kötöttek a tlaxkalákkal, csupán elviselhető mértékű emberáldozásokat kell elviselniük. Szerintem nem nehéz elképzelni, ahogy Európa darabokra hullik emiatt. Szerintem a tlaxkalák nem szűkölködnének szövetségesekben. Főleg akkor, ha Európát legyengítette egy hosszú és véres keresztes háború. 
Hunahpu számára ez úgy hangzott, hogy győzött. Maga Kemal fejezte be a forgatókönyvét. 
-- Mégsem jó ez így -- mondta Kemal. 
-- Miért nem? -- kérdezte Diko. 
-- Himlő -- mondta Kemal. -- Bubópestis. Közönséges nátha. Ezek voltak az indiánok nagy gyilkosai. Mert amíg egy indián belehalt a túlfeszített rabszolgamunkába vagy a spanyolok puskáitól és kardjaitól esett el, addig százat vitt el a betegség. Azok a járványok mindenképp eljönnének. 
-- Ó, igen -- mondta Hunahpu. -- Ez volt az egyik legnagyobb probléma, és sehogy sem lehet bizonyítékot találni arra, amit most mondani fogok. De tudjuk, hogyan terjednek a betegségek az emberi populációkban. Az európaiak azért szállították ezeket a betegségeket, mert olyan nagy volt a népességük, és sokat utaztak, kereskedtek, háborúztak -- sűrűn érintkeztek egymással a népek --, ezért a betegségeket okozó organizmusok számára Európa egy hatalmas üst volt, amelyben főzhettek, akárcsak Kína és India, amelyeknek szintén voltak endémiás betegségeik. Ilyen nagy népességeknél csak a sikeres betegségek fejlődnek, ezért lassan ölnek, és nem mindig végzetesek. Ez időt ad nekik a terjeszkedésre, és elég sokakat élve hagy a népességből ahhoz, hogy az emberek felépüljenek, és új generációt hozzanak létre néhány éven belül, amely nem immúnis. Ezek a betegségek végül gyermekkori járványokká fejlődnek, és az egész népességet bejárják, először itt csapnak le, aztán ott, majd amott, végül megint itt. Amikor Kolumbusz eljött, az amerikai földrészen sehol nem volt ekkora népesség. Az utazás túl lassú volt, a határok túl nagyok. Volt néhány endémiás betegség -- most a szifilisz ugrott be --, de ez kivételesen lassú volt ahhoz, hogy öljön az amerikai viszonyok között. A gyorsan terjedő járványok lehetetlenek voltak, mert azok egy helyen maradtak volna, és kifogytak volna az emberi gazdatestekből, mielőtt még újabb helyszínre szállíthatták volna őket. De ez megváltozik a tlaxkala birodalommal. 
-- A zapoték hajók -- mondta Diko. 
-- Úgy van. A birodalom részeit hajók kötik össze, amelyek rakományt és utasokat szállítanak mindenfelé a Karib-tengeren. Most már a járványok elég gyorsan utazhatnak ahhoz, hogy elterjedjenek és endémiásokká váljanak. 
-- Ez még mindig nem jelenti azt, hogy egy új járvány nem lesz pusztító hatású -- mondta Kemal. -- Ez csak azt jelenti, hogy a himlő gyorsabban terjedne, és majdnem egyszerre sújtaná az egész birodalmat. 
-- Igen -- mondta Hunahpu. -- Mint ahogy a bubópestis pusztított Európában a tizennegyedik században. De itt van egy különbség. A járvány a korai, véletlenül arra járó portugál látogatók révén fogja elérni a tlaxkala birodalmat, még mielőtt az európaiak nagyobb létszámban jönnének. Ugyanakkora pusztítást okozva söpör végig az egész birodalmon, ahogy Európán is végigsöpört. Himlő, kanyaró -- szörnyű hatásaik vannak. De egy európai nemzet sem bukott el a járványok következtében. Egy birodalom sem omlott össze, mint ahogy Róma sem omlott össze az akkori járványok miatt. A járvány igazából kedvezőbb népsűrűséget eredményez. Mivel kevesebb éhes szájat kell etetni, a tlaxkalák több élelmiszert tudnak előállítani, mint amennyire szükségük van. És mi van, ha úgy értelmezik ezeket a járványokat, hogy Camaxtli azt akarja, hogy menjenek és szerezzenek még több feláldozandó foglyot? Ez lehet a végső ok, amiért keletre hajóznak. És amikor eljönnek, a himlő, a kanyaró és a nátha mór endémiásak a tlaxkalák számára. Úgy érnek el Európa partjaihoz, hogy már immúnisak az európai betegségekre. Azonban az európaiak egyáltalán nem voltak még kitéve a szifilisznek. És amikor a mi történelmünkben a szifilisz először érte el Európát, erősen sújtott le, és gyorsan ölt. Csak fokozatosan csillapodott le, hogy azzá a lassú gyilkossá váljon, mint amilyen az indiánok körében volt. És ki tudja, milyen más betegségek alakulhattak ki a tlaxkalák között, ahogy nőtt a birodalmuk? Szerintem a járványok ezúttal az ellenkező irányba hatottak volna, az európaiak ellen, és az indiánok mellett. 
-- Lehetséges -- mondta Kemal. -- De olyan sok feltevésen alapul. 
-- Minden forgatókönyv, amit kitalálhatunk, feltevésekre fog épülni -- mondta Tagiri. -- De ebben van valami egyedülálló. 
-- És mi az? -- kérdezte Kemal. 
-- Ez elég szörnyű jövőt teremtett volna ahhoz, hogy a Beavatkozók érdemesnek tartsák visszamenni és eltörölni a saját idejüket, hogy kiküszöböljék a katasztrófa forrását. Gondoljatok bele, mit jelentett volna az emberi történelem számára, ha az erős, technikára épülő civilizáció, amely végigsöpört és uralkodik az egész világon, hinne az emberáldozatban! Ha a kínzás és mészárlás mezo-amerikai kultuszai eljöttek volna Indiába és Kínába és Afrikába és Perzsiába, puskákkal felfegyverkezve és vasutakkal összekötve. 
-- És egyetlen egységes, erős és hatékony bürokráciával összekötve, ahogy a Római Birodalomban -- tette hozzá Diko. -- Európa belső viszályai nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a fennhatósága gyengébb és elviselhetőbb lett. 
Tagiri folytatta. 
-- Nem nehéz elképzelni, hogy a múltra visszatekintve a Beavatkozók Európa tlaxkala meghódítását látták a legrosszabb, legszörnyűbb katasztrófának az emberiség történelme során. Aztán Kolumbusz lendületében és ambíciójában és személyes karizmájában látták meg az eszközt, amivel ennek véget vethetnek. 
-- Akkor mit is jelent ez? -- kérdezte Hassan. -- Abbahagyjuk az egész kutatást, mert Kolumbusz megállítása rosszabb lenne, mint amit ő és az utána jövők okoztak a történelmünknek? 
-- Rosszabb? -- kérdezte Tagiri. -- Ki mondhatná meg, hogy melyik a rosszabb? Te mit mondasz, Kemal? 
Kemal győzedelmesen nézett rájuk. 
-- Én azt mondom, hogy ha Hunahpunak igaza van, amit nem tud bebizonyítani, bár elég jól megvédte az álláspontját, akkor csak egy dolgot tudtunk meg: hiábavaló beleavatkozni a múltba, mert -- ahogy azt a Beavatkozók megmutatták -- a zűrzavar, amit okoz az ember, alig jobb a zűrzavarnál, amit megpróbál elkerülni. 
-- Nem így van -- mondta Hunahpu. 
Mindenki ránézett, és rájöttek, hogy a beszélgetés hevében Hunahpu elfelejtette, kivel van dolga; hogy ellentmond Kemalnak, ráadásul Tagiri és Hassan előtt. Dikóra sandított, és azt látta, hogy közel sem tűnik úgy, mintha aggódna, hanem érdeklődve néz rá, és hallani szeretné, amit mondani akar. És rájött, hogy mindnyájan így néznek rá, kivéve Kemalt, az ő morcossága pedig valószínűleg nem személyesen neki szólt: úgy tűnt, ez az állandó arckifejezése. Most először vette észre Hunahpu, hogy itt egyenrangúként bánnak vele, nem sértettek, és nem veszik semmibe, mert meg mert szólalni. Az ő szava ugyanannyit ért, mint bárki másé. Úgy elámult ezen, hogy majdnem elnémult. 
-- Nos? -- kérdezte Kemal. 
-- Szerintem nem azt tudjuk meg ebből -- mondta Hunahpu --, hogy nem lehet hatékonyan beleavatkozni a múltba. Elvégre a Beavatkozók pontosan azt akadályozták meg, amit akartak. Sokkal többet láttam a mező-amerikai kultúrából, mint közületek bárki, és bár ez a saját kultúrám, a saját népem, megígérhetem nektek, hogy abban a világban, ami fölött a tlaxkalák, vagy a mexikák -- vagy akár a maják -- uralkodnak, soha nem fejlődhettek volna ki azok a demokratikus, toleráns és tudományos értékek, amelyek végül kialakultak az európai kultúrából, a más népek irányában tanúsított véreskezű arroganciája ellenére. 
-- Ezt nem állíthatod -- mondta Kemal. -- Az európaiak támogatták a rabszolga-kereskedelmet, aztán fokozatosan elutasították. Ki mondhatja azt, hogy a tlaxkalák nem utasították volna el az emberáldozatot? Az európaiak királyok és királynők nevében hódítottak, és öt évszázaddal később hatalmuk minden morzsájától megfosztották őket, már ahol megmaradtak egyáltalán. A tlaxkalák is fejlődhettek. 
-- De az amerikai földrészt kivéve mindenhol megmaradt a bennszülött kultúra, ahol az európaiak hódítottak -- mondta Hunahpu. 
-- Igen, megváltozott, de még felismerhetően önmaga maradt. Szerintem a daxkala hódítás inkább olyan lett volna, mint a római, melynek következtében az ókori gall és ibériai kultúrák szinte nyomtalanul eltűntek. 
-- Ez mind lényegtelen -- mondta Tagiri. -- Nem a Beavatkozók történelme és a sajátunk között választunk. Bármit is csinálunk, nem tudjuk visszaállítani a történelmüket, és nem is akarnánk. Akármelyik is volt a rosszabb, a miénk vagy az övék, mindkettő szörnyű volt. 
-- És mindkettő -- mondta Hassan -- a Pastwatch egy változatához vezetett, olyan jövőhöz, amely tisztában volt a múltjával, és meg tudta ítélni azt. 
-- Igen -- értett egyet Kemal kissé gonoszán --, mindkettő olyan időszakra vezetett, amikor a túl sok hatalommal rendelkező kotnyelesek úgy döntöttek, hogy visszamennek és megreformálják a múltat, hogy az a jelen értékeivel egyezzen meg. A holtak már meghaltak; tanulmányozzuk őket, és tanuljunk tőlük! 
-- És segítsünk nekik, ha tudunk -- mondta Tagiri szenvedélyesen. -- Kemal, a Beavatkozóktól csak annyit tanultunk meg, hogy nem volt elég, amit csináltak, nem pedig azt, hogy nem is kellett volna megpróbálniuk. 
-- Nem volt elég!? 
-- Csak arra a történelemre gondoltak, amit megpróbáltak elkerülni, nem arra, amit létre fognak hozni. Nekünk jobbat kell csinálnunk! 
-- Hogyan? -- kérdezte Diko. -- Amint teszünk valamit, amint megváltoztatunk valamit, azt kockáztatjuk, hogy kitöröljük magunkat a történelemből. Tehát csak egy dolgot változtathatunk meg, ahogy ők. 
-- Ők csak egy dolgot változtathattak meg -- mondta Tagiri --, mert egy üzenetet küldtek. De mi lenne, ha mi egy hírvivőt küldenénk? 
-- Egy embert? 
-- Gondos vizsgálatokkal kiderítettük, hogy a Beavatkozók milyen technikát alkalmaztak. Nem csupán egy üzenetet küldtek a saját idejükből, mert amint elkezdték volna küldeni, elpusztították volna magukat és magát a készüléket is, amely az üzenetet küldte. Ehelyett egy tárgyat küldtek vissza az időben. Egy holografikus vetítőt, amely tartalmazta az egész üzenetet. Tudták, hogy pontosan hova rakják, és mikor indítsák el. Megtaláltuk a gépet. Tökéletesen működött, azután erős savakat bocsátott ki, amelyek tönkretették az áramköreit, és körülbelül egy órával később, amikor senki nem volt a közelben, annyi hőt engedett ki, hogy salakkupaccá olvasztotta magát, aztán felrobbant, apró, olvadt darabkákat szórva szét többholdnyi területen. 
-- Ezt eddig nem mondtad el nekünk -- mondta Kemal. 
-- A csoport, amely egy időgép megépítésén dolgozik, már egy ideje tud róla -- mondta Tagiri. -- Nemsokára publikálnak. Az a fontos, hogy nemcsak egy üzenetet küldtek, hanem egy tárgyat. Ez elég volt ahhoz, hogy megváltoztassa a történelmet, de ahhoz nem, hogy értelmesen átformálja. Egy hírvivőt kell visszaküldenünk, aki reagálni tud a körülményekre, aki nemcsak egy változást tud előidézni, hanem többet is be tud vezetni, így többet érhetünk el, mint hogy egyszerűen elkerüljünk egy borzasztó utat: szándékosan, gondosan létrehozhatunk egy új utat, amely a történelem további részét végtelenül jobbá teszi. Gondoljunk úgy magunkra, mint a múlt orvosaira! Nem elég csak egy injekciót, csak egy pirulát adni a betegnek. Hosszú ideig gondoznunk kell a beteget, és a kezelést a betegség lefolyásához kell igazítanunk. 
-- Úgy érted, küldjünk vissza valakit az időben -- mondta Kemal. 
-- Egy embert, vagy többet is -- mondta Tagiri. -- Egy ember megbetegedhet, vagy balesetet szenvedhet, vagy megölhetik. Több ember küldése hatásosabbá tenné az erőfeszítéseinket. 
-- Akkor nekem kell lennem az egyiknek, akit elküldtök -- mondta Kemal. 
-- Micsoda?! -- kiáltotta Hassan. -- Neked!? Annak, aki abban hisz, hogy nem is kellene beavatkoznunk! 
-- Ezt soha nem mondtam -- mondta Kemal. -- Csak azt mondtam, hogy ostobaság beavatkozni, ha sehogy sem tudjuk ellenőrizni a következményeket. Ha tényleg visszaküldtök egy csapatot az időben, én is köztük akarok lenni. Hogy megbizonyosodhassak arról, minden rendben megy. Hogy megbizonyosodhassak arról, hogy megéri megtenni. 
-- Szerintem túl sokra tartod a saját ítélőképességedet -- mondta Hassan morcosan. 
-- Valóban -- mondta Kemal. -- De akkor is megteszem. 
-- Ha megy egyáltalán valaki -- mondta Tagiri. -- Végig kell mennünk Hunahpu forgatókönyvén, és sokkal több bizonyítékot kell gyűjtenünk. Azután, bármilyen képpel állunk is elő, azt is el kell terveznünk, hogy mi mindent fogunk megváltoztatni. Időközben tudósok dolgoznak a gépünkön; és önbizalommal teszik, mert láttuk, hogy egy fizikai tárgyat vissza lehet küldeni az időben. Amikor ezek mindegyike készen lesz -- amikor lesz rá hatalmunk, hogy visszautazzunk az időben, amikor tudjuk, hogy pontosan mit is próbálunk elérni, és amikor tudjuk, hogy pontosan hogyan is akarjuk ezt elérni --, akkor nyilvánosságra hozzuk a beszámolónkat, és a döntés, hogy megtegyük-e, rajtuk áll majd. Mindenkin. 

Kolumbusz sötétedés után ért haza a hűvös éjszakában, teljesen elcsigázottan; nem a sétától, mert nem kellett túl messzire mennie, hanem a végeérhetetlen kérdésektől és válaszoktól és érvelésektől. Néha nagyon szerette volna egyszerűen csak azt mondani, hogy "Talavera atya, mindent elmondtam, ami csak az eszembe juthat. Nincs több válaszom, írja meg a jelentését!" De ahogy a La Rábida-i ferencesek figyelmeztették, ez az esélyei végét jelentette volna. Talavera jelentése lesújtó és alapos lenne, nem hagyna kiskaput, amelyen át elszökhetne a hajókkal és a legénységgel és az utazáshoz szükséges készletekkel. 
Olyan idők is voltak, amikor nem állt messze tőle, hogy megragadja a türelmes, módszeres és okos papot, és azt mondja: "Nem tudja, hogy pontosan látom, mennyire lehetetlennek tetszik ez magának? De maga Isten mondta nekem, hogy nyugatra kell hajóznom, hogy elérjem a nagy keleti királyságokat! Ezért az érvelésemnek igaznak kell lennie, nem azért, mert van bizonyítékom, hanem mert velem van Isten szava!" 
Persze ennek a kísértésnek soha nem engedett. Amíg Kolumbusz azt remélte, hogy ha valaha is eretnekséggel vádolnák, Isten közbeavatkozna, és elérné, hogy a papok ne égessék meg, nem akarta ezzel próbára tenni Istent. Elvégre Isten azt mondta, hogy senkinek ne mondja el, ezért aligha remélhet csodálatos beavatkozást, ha a saját türelmetlensége juttatja a máglya közelébe. Így történt, hogy a napok és a hetek és a hónapok elmaradtak mögötte, és úgy tűnt, hogy az előtte álló út ugyanannyi napig és hétig és hónapig -- talán évig is -- fog tartani, míg Talavera végre azt mondja: "Úgy tűnik, hogy Kolumbusz többet tud, mint amennyit elárul, de meg kell írnunk a jelentésünket, a végére kell járjunk!" Hány év? Kolumbusz már a gondolatától is elfáradt. Olyan leszek, mint Mózes? Csak akkor nyerem meg a király hozzájárulását a flottám elindításához, amikor már olyan öreg leszek, hogy majd csak állok a parton, és nézem, ahogy elhajóznak? Én magam soha nem lépek az ígéret földjére? 
Épp akkor rakta a kezét az ajtóra, amikor az kivágódott, és Beatríz egy öleléssel köszöntötte, amiben nagy hasa csak kicsit akadályozta. 
-- Megőrültél? -- kérdezte Kolumbusz. -- Akárki lehetett volna, és úgy nyitottál ajtót, hogy meg sem kérdezted, ki az. 
-- Te voltál, nem? -- mondta Beatríz, és megcsókolta. 
Kolumbusz hátranyúlt, becsukta az ajtót, aztán sikerült kiszabadulnia Beatríz öleléséből. 
-- Nem használ a hírnevednek, ha hagyod, hogy az egész utca lássa, hogy a lakásomban vársz, és csókokkal fogadsz. 
-- Azt hiszed, még nem tudja az egész utca? Azt hiszed, hogy még a kétévesek sem tudják, hogy Beatríz Cristobal gyermekét hordja a ménében? 
-- Akkor hadd vegyelek feleségül, Beatríz! -- mondta Kolumbusz. 
-- Ezt csak azért mondod, Cristobal, mert tudod, hogy nemet fogok mondani. 
Kolumbusz ellenkezett, de a szíve mélyén tudta, hogy Beatríznak igaza van. Megígérte Felipának, hogy Diego lesz az egyetlen örököse, ezért aligha vehette feleségül Beatrízt, hogy törvényessé tegye a gyermekét. Akadt más érv is, például az, melyre Beatríz gyakran hivatkozott, és igaza is volt. Most is elmondta. 
-- Nem terhelheted magad egy feleséggel és egy gyermekkel, amikor az udvar Salamancába költözik tavasszal. Ráadásul most nemesként állsz az udvar előtt, aki a nemességgel és a királlyal érintkezett Portugáliában. Egy előkelő származású nő özvegye vagy. De vegyél feleségül, és mi leszel? Genovai kereskedők unokatestvérének a férje. Ez nem tesz nemesemberré. Szerintem De Moya márkiné sem lenne annyira elragadtatva tőled. 
Á, igen, a másik "szívügye", Izabella jó barátnője, a márkiné. Hiába magyarázta Beatríznak, hogy Izabella annyira istenfélő, hogy nem tűrné, ha Kolumbusz a barátnőjével enyelegne. Beatríz meg volt győződve arról, hogy Kolumbusz rendszeresen a márkinével alszik; rafináltan úgy tett, mintha nem bánná. 
-- De Moya márkiné a barátom és a segítőm, mert a királynő hallgat a szavára, és mert hisz az ügyemben -- mondta Kolumbusz. -- De az egyetlen dolog, amit szépnek találok benne, a neve. 
-- De Moya? -- csipkelődött Beatríz. 
-- A keresztneve -- mondta Kolumbusz. -- Beatríz, akárcsak a tiéd. 
Amikor hallom, hogy valaki ezt a nevet mondja, eltölt a szerelem, de csakis irántad. -- A kezét Beatríz hasára tette. -- Sajnálom, hogy ilyen terhet róttam rád. 
-- A gyermeked nem teher számomra, Cristobal. 
-- Soha nem tehetem törvényessé. Ha címeket és vagyont nyerek, az mind Felipa fiához, Diegóhoz fog tartozni. 
-- Neki ott lesz Kolumbusz vére az ereiben, és a szeretetem, és az a szeretet, amit az örökségeként adtál nekem. 
-- Beatríz -- mondta Kolumbusz --, mi lesz, ha elbukok? Mi lesz, ha nem lesz utazás, és ezért nem lesz vagyon, és nem lesznek címek sem? Mi lesz akkor a kisbabád? Egy genovai kalandor törvénytelen fia, aki megpróbálta Európa koronás fejeit egy őrült tervbe vonni, hogy a tenger ismeretlen fertályain hajózzanak. 
-- Nem buksz el -- mondta Beatríz, kényelmesen közelebb fészkelődve Kolumbuszhoz. -- Isten veled van. 
Velem van? -- gondolta Kolumbusz. Vagy amikor megadtam magam a szenvedélyednek, és az ágyadba szegődtem, az a bűn -- amivel még most sincs erőm szakítani -- vajon nem fosztott meg Isten kegyétől? Tagadjalak meg most, és bánjam meg a bűnömet, hogy szeretlek, azért, hogy visszanyerjem a kegyét? Vagy tagadjam meg a Felipának tett eskümet, és a veled kötött házasság veszélyes útjára lépjek? 
-- Isten veled van -- mondta ismét Beatríz. -- Isten adott téged nekem. A házasságról le kell mondanod a nagy küldetésed kedvéért, de Isten nyilván nem azt akarja, hogy pap legyél, szüzességi fogadalmat tegyél, és ne szeressenek. 
Mindig így beszélt, már az elején is, ezért Kolumbusz eleinte azon tűnődött, hogy vajon Isten végre adott neki valakit, akinek beszélhet a Lagos közeli tengerparton megpillantott látomásáról. De nem, Beatríz semmit sem tudott erről. A hite mégis erős volt Kolumbusz küldetésének isteni eredetében, és ez bátorságot öntött Kolumbuszba, amikor el volt keseredve. 
-- Enned kell -- mondta Beatríz. -- Meg kell őrizned az erődet a papokkal vívott harcodhoz. 
Igaza volt, és Kolumbusz is éhes volt. De először megcsókolta, mert tudta, hogy Beatríznak szüksége volt rá, hogy azt higgye, ő mindennél fontosabb Kolumbusznak, az ételnél is, az ügyénél is. És amint csókolóztak, Kolumbusz azt gondolta: Bárcsak ilyen figyelmes lettem volna Felipával! Bárcsak rááldoztam volna azt a kevés időt, amennyibe tellett volna, hogy bátorítsam, akkor talán nem esett volna kétségbe, és nem halt volna meg olyan fiatalon, vagy ha meg is hal, addig legalább boldogabb élete lett volna! Annyira könnyű lett volna, de ezt akkor nem tudtam. 
Vajon ez Beatríz? Az esélyem, hogy kijavítsam a hibáimat? Vagy csak egy újabb út, hogy még több hibát kövessek el? 
Mindegy. Ha Isten meg akarta büntetni Kolumbuszt ezért a törvénytelen kapcsolatért, akkor úgy legyen! De ha Isten még mindig azt akarta, hogy teljesítse a küldetését nyugaton, a bűnei és a gyengeségei ellenére is, akkor Kolumbusznak minden erejével továbbra is azon kellett fáradoznia, hogy teljesítse. A bűnei nem voltak alantasabbak Salamon király bűneinél, és messze nemesebbek voltak, mint Dávid királyé, Isten mégis mindkettőjüknek nagyságot adott. 
A vacsora ízletes volt, melyet az ágybéli játékok követtek, majd Kolumbusz elaludt. Ez volt az egyetlen boldogsága ezekben a sötét, hideg napokban, és Isten akár egyetértett vele, akár nem, Kolumbusz örült neki. 

Tagiri bevette Hunahput a Kolumbusz-tervbe, és őt és Dikót közösen megbízta azzal, hogy alakítsanak ki egy akciótervet a múltba való beavatkozásról. Egy-két óráig Hunahpu igazolva érezte magát; nagyon szeretett volna visszamenni a régi munkahelyére, csak annyi időre, hogy elköszönjön, és lássa az irigységet azok arcán, akik megvetették a magánkutatását; azt a kutatást, amely a nagy Kemal munkájának az alapját fogja képezni. Azonban a győzelmi mámor hamar elmúlt, és félelemmé vált: olyan emberek között kellett dolgoznia, akik nagyon magas szintű gondolkodáshoz és elemzéshez voltak szokva. Embereket kellett felügyelnie; neki, akit mindig lehetetlen volt felügyelni. Hogyan is felelhetne meg? Mindenki úgy fogja találni, hogy belőle mindez hiányzik, azok, akik felette állnak, és azok is, akik alatta. 
Diko segítette keresztül ezeken az első napokon, vigyázva, hogy ne vegye át az irányítást, hanem biztosítsa, hogy minden döntést közösen hozzanak meg; amikor csak Hunahpunak szüksége volt Diko tanácsára, hogy legalább azt tudja, milyen lehetőségek közül lehet választani, Diko mindig négyszemközt beszélt vele, hogy senki ne láthassa őket, és ne gondolják azt, hogy ő a beavatkozó csapat "igazi" feje. És hamarosan Hunahpu magabiztosabbnak érezte magát, és ők ketten tényleg együtt vezették a csapatot; gyakran vitatkoztak különböző dolgokon, de addig soha nem hoztak meg egy döntést, amíg mind a ketten egyet nem értettek vele. Senki nem lepődött volna meg jobban náluk, amikor néhány hónapnyi közös munka után mindketten rájöttek, hogy kölcsönös szakmai függésük valami sokkal mélyebb és sokkal személyesebb dologgá vált. 
Hunahpu számára őrjítő volt, hogy mindennap Dikóval dolgozott, és mindennap biztosabb lett abban, hogy Diko ugyanannyira szereti őt, mint ő a lányt, és mégis visszautasít minden célzást, minden javaslatot, minden nyílt könyörgést, hogy a barátságukat kiterjesszék a Pastwatch folyosóin túlra, Juba valamelyik fűkunyhójára. 
-- Miért ne? -- kérdezte Hunahpu. -- Miért ne? 
-- Fáradt vagyok -- mondta Diko. -- Túl sok a dolgunk. Hunahpu általában hagyta, hogy az ilyen válaszok visszatartsák, de ma nem, ezúttal nem. 
-- A kutatásunk nagyon jól halad -- mondta. -- Tökéletesen dolgozunk együtt, és a csapat, amit összehoztunk, megbízható és hatékony. Minden este időben megyünk haza. Van időnk, csak arra kellene használnunk, hogy... hogy együtt vacsorázzunk. Hogy leüljünk, és úgy beszéljünk, mint férfi és nő. 
-- Nincs erre időnk -- mondta Diko. 
-- Miért? -- követelőzött Hunahpu. -- Már majdnem a végére értünk, mármint a kutatásunknak. Kemal még mindig lassan halad a lehetséges jövőkről szóló beszámolójával, és a gép még közel sincs ahhoz, hogy befejezzék. Rengeteg időnk van. 
-- Diko fájdalmas arckifejezése általában elég volt ahhoz, hogy Hunahpu elhallgasson, de most nem. -- Ettől nem kell boldogtalannak lenned -- mondta. -- Az édesanyád és az édesapád ugyanúgy együtt dolgoznak, ahogy mi is, és mégis összeházasodtak, és gyerekeik lettek. 
-- Igen -- mondta Diko. -- De velünk ez nem így lesz. 
-- Miért nem?! Mi a baj? Az, hogy sokkal alacsonyabb vagyok nálad? Nem tehetek róla, hogy a maják sokkal alacsonyabbak, mint egy török-dongotona. 
-- Buta vagy, Hunahpu -- mondta Diko. -- Apa is alacsonyabb anyánál. Milyen idiótának nézel te engem? 
-- Olyan idiótának, aki ugyanúgy szerelmes belém, ahogy én beléd, és csak valami őrült okból nem vagy hajlandó beismerni, még arra sem vagy hajlandó, hogy adj egy esélyt arra, hogy boldogok legyünk együtt. 
Meglepetésére könnyek szöktek Diko szemébe. 
-- Nem akarok erről beszélni -- mondta. 
-- De én igen -- mondta Hunahpu. 
-- Azt hiszed, hogy szeretsz -- mondta Diko. 
-- Tudom, hogy szeretlek. 
-- És azt hiszed, hogy szeretlek -- mondta Diko. 
-- Remélem. 
-- És talán igazad van -- mondta Diko. -- De van valami, amit mindketten jobban szeretünk. 
-- Mi? 
-- Ez -- mondta Diko a körülöttük lévő szobára mutatva, amely tele volt TruSite Il.-kkel és Tempoview-kkal és számítógépekkel és asztalokkal és székekkel. 
-- A Pastwatch emberei szeretnek, és emberként élnek -- válaszolta Hunahpu. 
-- Ez nem a Pastwatch, Hunahpu, hanem a mi kutatásunk. A Kolumbusz-terv. Sikerrel járunk. Összeszedjük majd abból a három emberből álló csapatot, amelyik visszamegy az időben. És amikor sikerrel járnak, ez itt mind megszűnik létezni. Miért házasodjunk össze és hozzunk egy gyermeket a világra, csak hogy néhány év múlva eltüntessük? 
-- Nem tudjuk biztosan -- mondta Hunahpu. -- A matematikusok véleménye még mindig megoszlik. Talán csak egy elágazást hozunk létre az időben, ha beleavatkozunk a múltba, és mindkét jövő továbbra is létezni fog. 
-- Tudod, hogy ez a legkevésbé valószínű alternatíva. Tudod, hogy a gépet a metaidő elméletére alapozva építik. Amit visszaküldünk az időben, az kiemelkedik az idő múlásából. Többé nem hat rá semmi, ami abban az időfolyamban történik, amely eredetileg létrehozta őt, és amikor egy másik helyen visszatér az időfolyamba, ok nélküli okozóvá válik. Amikor megváltoztatjuk a múltat, ez a jelen el fog tűnni. 
-- Mindkét elmélet meg tudja magyarázni a gép működését mondta Hunahpu --, úgyhogy ne próbáld a magasabb rendű matematikai és időelméleti képzettségedet ellenem használni. 
-- Úgyis mindegy -- mondta Diko. -- Mert ha továbbra is létezni fog a mi időnk, én már nem leszek benne. 
Ez volt az: a ki nem mondott feltevés, hogy ő lesz az egyik a három ember közül, akik visszamennek az időben. 
-- Ez nevetséges -- mondta Hunahpu. -- Egy magas, fekete nő a tainók között fog élni? 
-- Egy magas, fekete nő, aki részletesen ismeri azokat az eseményéket, amelyek a környező törzsek embereinek a jövőjében fekszik -- mondta Diko. -- Szerintem egész jól elboldogulok majd. 
-- A szüleid soha nem fognak elengedni. 
-- A szüleim mindent megtesznek majd, hogy ez a küldetés sikerrel járjon -- válaszolta Diko. -- Máris sokkal alkalmasabb vagyok, mint bárki más. Teljesen egészséges vagyok. Megtanultam azokat a nyelveket, amelyekre szükségem lesz: a spanyolt, a genovait, a latint, két aravak nyelvjárást, egy karib nyelvjárást és a sziboni nyelvet, amit még mindig használnak Putukam falujában, mert szentnek tartják. Ki tudna ezzel versenyezni? És kívül-belül ismerem a tervet, és minden gondolatot, amit beleöltünk. Ki tudná nálam jobban átdolgozni a tervet, ha a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy vártuk? Szóval én mindenképp megyek, Hunahpu. Anya és apa egy ideig harcolnak majd ellene, aztán rájönnek, hogy én vagyok a legnagyobb reményük a sikerre, és engem küldenek. 
Hunahpu nem mondott semmit. Tudta, hogy ez az igazság. 
Diko nevetett. 
-Te képmutató! -- mondta. -- Ugyanazt csináltad, amit én: te szerkesztetted meg a terv mezo-amerikai részét, hogy csak te tudd majd megcsinálni. 
Ez igaz volt. 
-- Ugyanolyan természetes, hogy engem válasszanak, mint téged; természetesebb, mert maja vagyok. 
-- Olyan maja, aki több mint egy lábbal magasabb, mint az akkori maják és zapotékok -- vágott vissza Diko. 
-- Két maja nyelvjárást beszélek, meg beszélem a nahuatl-t, a zapotékot, a spanyolt, a portugált és mindkét fontos taraszka nyelvjárást. És minden érved rám is vonatkozik. Ráadásul ismerem az összes technológiát, amit megpróbálunk majd bevezetni, és részletesen minden ember személyes történetét, akivel dolgunk lesz. Nincs más lehetőség, csak én. 
-- Tudom -- mondta Diko. -- Már az előtt tudtam, hogy te tudtad volna. Nem kell meggyőznöd. 
-- Ó -- mondta Hunahpu. 
-- Tényleg képmutató vagy -- mondta Diko, és most valami érzelem is volt mögötte. -- Elhatároztad, hogy elmész, tőlem meg elvártad volna, hogy itt maradjak. Ostobán azt gondoltad, hogy összeházasodunk, és lesz egy kisbabánk, aztán meg itthon maradok kevés eséllyel arra, hogy egyáltalán lesz itt jövő, miközben te visszamész az időben, és beváltod a végzetedet. 
-- Nem -- mondta Hunahpu. -- Soha nem gondoltam igazán házasságra. 
-- Akkor mire, Hunahpu? Arra, hogy összeütünk egy ócska kis randevút? Nem vagyok a Beatrízod, Hunahpu. Nekem is dolgom van. És az európaiakkal, és úgy tűnik, az indiánokkal ellentétben én tudom, hogy a házasságon kívüli közösülés a közösség megtagadása, és a társadalmon belüli megfelelő hely elfoglalásának az elutasítása. Nem fogok állatként közösülni, Hunahpu. Ha megházasodok, azt emberként fogom tenni. És az nem ebben az időfolyamban lesz. Ha egyáltalán megházasodok, az a múltban fog megtörténni, mert csak ott van jövőm. 
Hunahpu hallgatta, a szíve nehéz volt, mint az ólom. 
-- Kicsi az esélye, hogy mindketten elég sokáig fogunk ott élni, Diko. 
-- És ezért utasítom vissza minden meghívásodat, barátom, hogy a barátságunkat terjesszük ki e falakon túlra. Számunkra nincs jövő. 
-- Neked csak a jövő, csak a múlt a fontos? A jelen abszolút nem 
számít? 
Ismét könnyek szaladtak le Diko arcán. 
-- Nem -- mondta. 
Hunahpu letörölte Diko könnyeit a hüvelykujjával, majd bekente a saját arcát Diko könnyeivel. 
-- Senkit nem fogok szeretni, csak téged -- mondta. 
-- Mondod ezt most -- mondta Diko. -- De feloldalak az ígéreted alól, és máris megbocsátok, amién szeretni fogsz valakit, és feleségül fogod venni, és ha valaha is találkozunk majd ott, barátok leszünk, és örülünk majd, hogy látjuk egymást, és egy percig sem fogjuk bánni, hogy most nem viselkedtünk ostobán. 
-- Megfogjuk bánni, Diko. Legalábbis én meg fogom. Már most is bánom, és akkor is bánni fogom, és mindig. Mert senkivel nem fogunk találkozni a múltban, aki megérti, hogy mik és kik vagyunk igazán, ahogy most megértjük egymást. A múltban senki nem lesz, akinek ugyanazok voltak a céljai, vagy ugyanolyan keményen dolgoztak azon, hogy segítsenek őket elérni, mint ahogy mi tettük egymásért. Senki nem fog úgy ismerni és szeretni téged, mint én. És még ha igazad is van, és nincs számunkra jövő, ami engem illet, inkább úgy néznék bármilyen jövő elé, ami rám vár, hogy tudom, hogy egy ideig egymáséi voltunk. 
-- Akkor tényleg romantikus bolond vagy, ahogy anya mindig is mondta! 
-- Ezt mondta? 
-- Anya sosem téved -- mondta Diko. -- Azt is mondta, hogy soha nem lesz nálad jobb barátom. 
-- Akkor igaza volt. 
-- Legyél az igaz barátom, Hunahpu -- mondta Diko. -- Soha többé ne beszélj erről. Dolgozz velem, és amikor eljön az idő, hogy a múltba menjünk, menj velem. Legyen a házasságunk az együtt végzett munka, és legyen a gyermekünk a jövő, amit építünk! Hadd menjek úgy a férjemhez, hogy ne legyenek terhes emlékeim egy másik férjről vagy egy másik szeretőről. Hadd nézzek úgy a jövő elé, hogy bízom a barátságodban, nem pedig bűnösnek érzem magam, akár azért, mert elutasítalak, akár azért, mert elfogadlak. 
Nem, kiáltotta Hunahpu némán. Mert nincs rá szükség, nem kell ezt tennünk, lehetünk boldogok most, és a jövőben is, és nincs igazad, egyáltalán nincs igazad ebben. 
Kivéve azt, hogy ha Diko azt gondolta, hogy egy házasság vagy egy szerelmi kapcsolat boldogtalanná tenné, akkor az tényleg boldogtalanná tenné, ezért igaza volt -- a saját szemszögéből nézve --, és rossz lenne -- számára --, ha szeretné Hunahput. Akkor... vajon szerette Dikót, vagy csak azt akarta, hogy az övé legyen? Vajon Diko boldogsága érdekelte, vagy a saját vágyai kielégítése? 
-- Igen -- mondta Hunahpu. -- Megteszem ezt érted. 
Ekkor, és csak ekkor csókolta meg Diko: lehajolt hozzá és megcsókolta az ajkát, nem röviden, de nem is szenvedélyesen. Szeretettel, egyszerűen szeretettel, egyetlen csókot adott, aztán elment, és Hunahpu vigasztalannak érezte magát. 

Sötét jövendők

Talavera atya meghallgatta az összes ékesszóló, módszeres és néha szenvedélyes érvelést, de már az elején tudta, hogy a végső döntést neki magának kell meghoznia Colónról. Éveken át hallgatták Colónt -- és szónokoltak is neki --, és mindannyian belefáradtak a vég nélküli beszélgetésekbe. Oly sok éve, amióta a királynő először kérte meg, hogy vezesse ő a vizsgálatot Colon igényeivel kapcsolatban, semmi sem változott. Maldonado mintha még mindig sértésnek tekintette volna Colon puszta létezését is, Deza pedig szinte bele volt bolondulva a genovaiba. A többiek kettejük közül mindig az egyik mögé sorakoztak fel, vagy -- mint maga Talavera is -- semlegesek maradtak. Vagy inkább semlegesnek látszottak. Úgy hullámzottak, mint a fű, aszerint, hogy milyen szél fújt. Hányszor eljött hozzá mindegyikőjük, hogy négyszemközt beszéljen vele, és hosszú percekig -- néha órákig -- magyarázták a véleményüket, amelynek a lényege mindig ugyanaz volt: mindenkivel egyetértettek.
Csak én vagyok igazán semleges, gondolta Talavera. Csak én vagyok az, akit semmiféle érv nem ingat meg. Csak én hallgatom úgy Maldonadót, amikor réges-régi, elfeledett írásokat hoz elő olyan zavaros nyelveken, amelyeket az eredeti szerzőn kívül valószínűleg soha senki nem beszélt -- csak én hallgatom őt úgy, mint egy olyan embert, aki elhatározta, hogy a legkisebb új gondolatot sem hajlandó elfogadni, amely felboríthatja tökéletes világképét. Csak én hallgatom úgy Dezát, amikor Colon éleselméjűségéről szónokol, amiért olyan igazságokat vesz észre, melyek a tudósok figyelmét oly régóta elkerülték, és csak egy olyan ember hangját hallom, aki a regények kóbor lovagja akart lenni és egy nemes ügyet támogatni, ami csak azért nemes, mert ő támogatja. 
Csak én vagyok semleges, gondolta Talavera, mert csak én látom, hogy az egész beszélgetés teljesen ostoba. Melyik nagy bizonyossággal idézett ókorit emelte fel Isten keze, hogy a megfelelő megfigyelési pontból láthassa a Földet? Melyiküknek adott mérőműszert Isten keze, hogy pontosan megmérhesse a Föld átmérőjét? Senki sem tudott semmit. Az egyetlen komoly mérési próbálkozást, ami több mint ezer évvel ezelőtt történt, végzetesen elronthatta a legkisebb ellentmondás is az eredeti megfigyelésekben. A világ összes érve sem változtathatja meg azt, hogy ha az ember találgatásokra építi logikája alapjait, akkor a következtetései is találgatások lesznek. 
Persze Talavera ezt soha nem mondhatta el senkinek. Nem jutott volna el bizalmi pozíciójáig, ha szabadon kifejtette volna szkeptikus nézeteit az ókoriak bölcsességéről. Épp ellenkezőleg: aki csak ismerte, mind biztos volt abban, hogy teljesen maradi. Keményen dolgozott, hogy kialakítsa magáról ezt a véleményt. És bizonyos értelemben igazuk volt. Csak ő másképpen definiálta a maradiságot. 
Talavera nem Arisztotelészben vagy Ptolemaioszban hitt. Ő már tudta, hogy Colon megvizsgálása mit mutat meg olyan gyötrelmesen részletesen: azt, hogy minden ókori szaktekintélyre esik egy ellentmondó szaktekintély, aki ugyanolyan régi, és (gyanította) ugyanolyan tudatlan. Állítsa csak a többi tudós azt, hogy Isten suttogott Platónhoz, amikor a Szümposziont írta; Talaverának ennél több esze volt. Arisztotelész okos volt, de bölcs mondásai nem voltak igazabbak más okos emberek véleményénél. 
Talavera csupán egy emberben hitt: Jézus Krisztusban. Talaverát csak az ő szavai érdekelték, és csak Krisztus ügye tudta felkavarni a lelkét. Minden egyéb ügyet, minden egyéb gondolatot, minden egyéb tervet vagy csoportot vagy szektát vagy egyént aszerint kell megítélni, hogy mennyire segítené vagy hátráltatná Krisztus ügyét. 
Talavera már egyházi felemelkedése elején rájött, hogy Kasztília és Aragónia uralkodói előmozdítják Krisztus ügyét, ezért csatlakozott a táborukhoz. Értékes szolgának találták, mert ügyesen felsorakoztatta az egyház forrásait a támogatásukra. 
A módszere egyszerű volt: találd ki, mit akarnak és mire van szükségük az uralkodóknak ahhoz, hogy megkönnyítsd erőfeszítéseiket Spanyolország keresztény királysággá tételében a hitetlenek hatalomtól és befolyástól való megfosztásával. Azután értelmezd úgy az összes ezzel kapcsolatos szöveget, hogy megmutasd, miként egyesül a Szentírás, az egyházi hagyomány és az összes ókori író az uralkodók által már kiválasztott út támogatásában. Az volt a vicces -- vagy máskor a szomorú --, hogy soha senki nem vette észre, hogy ez a módszere. Amikor a tudományos szövegeket változatlan formában felhozta, hogy támogassák Krisztus és Spanyolország uralkodóinak az ügyét, mindenki azt hitte, ez annyit jelent, hogy az uralkodók által járt út a helyes, nem pedig azt, hogy Talavera ügyesen manipulált a szövegekkel. Mintha nem vették volna észre, hogy lehetséges manipulálni a szövegeket. 
Mégis mindannyian manipulálták és értelmezték és átalakították az ókori írásokat. Maldonado minden bizonnyal azért csinálta, hogy megvédje saját kidolgozott előítéleteit, Deza pedig azért, hogy megtámadja azokat. De mintha egyikük sem tudta volna, hogy ezt csinálja. Azt hitték, az igazságot fedezik fel. 
Hányszor szeretett volna Talavera maró gúnnyal beszélni hozzájuk! Az egyetlen igazság, ami számít, akarta mondani: Spanyolország háborúban áll, Ibériát megtisztítja, hogy keresztény föld legyen. A király ügyesen és türelmesen vezette ezt a háborút, és győzedelmeskedik, ki fogja űzni a mórokat Ibériából. A királynő elindítja azt, amit Anglia már évekkel ezelőtt megtett: eltávolítja a zsidókat a királyságából. (Nem mintha szándékosan lettek volna veszélyesek a zsidók -- Talavera nem vonzódott Torquemada fanatikus nézetéhez, miszerint a zsidók gonosz terveket szőnek. Nem, a zsidókat azért kellett kiűzni, mert amíg a gyengébb keresztények azt látják, hogy a hitetlenek virágoznak, házasodnak, gyerekeik vannak, és normális, jó életet élnek, nem hinnének szilárdan abban, hogy csak Krisztusban lehetnek boldogok. A zsidóknak, akárcsak a móroknak, menniük kellett.) 
És mi köze volt mindehhez Colónnak? Nyugatra akart hajózni. És akkor mi van? Még ha igaza is volt, mit érnének el vele? Megtérítenék a pogányokat egy messzi földön, amikor még Spanyolország sincs egyesítve a kereszténységben? Ez bámulatos lenne, és megérné az erőfeszítést -- amíg semmilyen módon sem akadályozná a mórokkal vívott háborút. Ezért -- miközben a többiek a Föld méretéről és az Óceán-tenger áthajózhatóságáról vitatkoztak -- Talavera sokkal fontosabb dolgokat mérlegelt. Mi lenne a korona tekintélyével, ha kitudódna az expedíció híre? Mennyibe kerülne, és hogyan hatna a háborúra a pénz átcsoportosítása? Ha Colónt támogatják, közelebb vagy távolabb kerülne-e egymástól Aragónia és Kasztília? Mit akar tenni egyáltalán a király és a királynő? Ha elküldik Colónt, hova menne legközelebb, és mit tenne? 
Eddig a napig minden válasz elég világos volt. A király a mórok elleni háborún kívül egy pezót sem volt hajlandó költeni semmi másra, míg a királynő nagyon is támogatni akarta Colon expedícióját. Vagyis bármiféle döntés megosztaná őket. A király és a királynő, Aragónia és Kasztília közötti törékeny egyensúlyban a Colon expedíciójáról hozott bármiféle döntés azt eredményezné, hogy egyikük elgondolkodna azon, hogy a hatalom veszélyesen elmozdult a másik irányba, és nőne a gyanakvás és az irigység. 
Ezért az összes érvtől függetlenül Talavera elhatározta, hogy addig nem hoz döntést, amíg a helyzet nem változik. Eleinte elég könnyű volt, de ahogy teltek az évek és világossá vált, hogy Colon semmi újat nem tud felmutatni, egyre nehezebb lett életben tartani az ügyet. Szerencsére Colon volt az egyetlen olyan ember rajta kívül, akin látszott, hogy tudja ezt. Vagy ha nem tudta, legalább annyira együttműködött Talaverával, hogy állandóan arra célozgatott, hogy többet tud, mint amennyit elárul. Burkolt célzások információkra, amelyeket Lisszabonban vagy Madeirán tudott meg, bizonyítékok említése, amelyeket még nem adott elő -- ezek miatt tudta Talavera nyitva tartani a vizsgálatot. 
Amikor Maldonado (vagy ellenkező okokból Deza) azt akarta tőle, hogy kényszerítse Colónt ezeknek a nagy titkoknak a felfedésére, hogy egyszer s mindenkorra elrendezzék a dolgokat, Talavera mindig egyetértett azzal, hogy nagy segítség lenne, ha Colon így tenne, de az embernek meg kell értenie, hogy amit Colon Portugáliában megtudhatott, azt nyilván szent eskü alatt tudta meg. Ha csupán a portugálok megtorlásától félne, akkor Colon kétségtelenül elmondaná őket, mert bátor ember, és nem félne János királytól. De ha a becsületéről van szó, akkor hogyan erősködhetnének, hogy szegje meg az esküjét, és mondja el nekik ezeket a dolgokat? Ez olyan lenne, mintha arra kérnék Colónt, hogy a pokolba küldje magát az örökkévalóságig, csak hogy kielégítse a kíváncsiságukat. Ezért gondosan figyelniük kell mindenre, amit Colon mond, és mivel okos tudósok, meg kell állapítaniuk, hogy mi az, amit nem mondhat el nekik nyíltan. 
És Isten kegyelméből maga Colon is belement a játékba. Nyilván a többiek mind félrevonták olykor-olykor, hogy kiszedjék belőle a titkokat, amelyeket nem akart elárulni. És a hosszú évek alatt Colon soha nem tett utalást arra, hogy mik a titkos információi. És ami ugyanilyen fontos, arról sem ejtett utalást soha, hogy nincsenek titkos információk. 
Talavera sokáig nem tanulmányozta az érveket -- megértette azokat, amelyekről eleinte volt szó, aztán évekig semmi fontosat nem tettek hozzá. Nem, Talavera magát Colónt tanulmányozta. Kezdetben azt gondolta, hogy Colon is csak egy feltörni akaró udvaronc, de ez a benyomás gyorsan eloszlott. Colon teljesen, fanatikusán eltökélte, hogy nyugatra hajózik, és semmilyen előléptetéssel nem lehetett eltéríteni. Azonban Talavera fokozatosan rájött, hogy a nyugati utazás terve nem öncélú. Colónnak álmai voltak. Nem személyes gazdagságról vagy hírnévről, hanem inkább hatalomról. Colon véghez akart vinni valamit, és annak a nyugati út volt az alapja. De mi volt az, amit Colon tenni akart? Talavera hónapokig, évekig töprengett ezen. 
Ma azonban végre megjött a válasz. Maldonado a szokásos tudományos érvelést félretéve igencsak mogorván megjegyezte, hogy önző dolog Colóntól az, hogy megpróbálja elvonni az uralkodók figyelmét a mórokkal vívott háborújukról, és Colon hirtelen dühösen tört ki. 
-- Háború a mórokkal? Miért, hogy kiűzzék őket Granadából, ennek a száraz félszigetnek egy kicsiny részéből? A Kelet gazdagságával kiűzhetnénk a törököt Konstantinápolyból, és onnan már csak egy lépés volna az Armageddon és a Szentföld felszabadítása! És maga azt mondja, hogy ezt nem szabad megtennem, mert akadályozhatja a Granadával vívott háborút? Ennyi erővel azt is mondhatná egy matadornak, hogy nem szabad megölnie a bikát, mert az megakadályozhatja abban, hogy rátaposson egy egérre! 
Colon azonnal megbánta a megjegyzéseit, és gyorsan megnyugtatott mindenkit, hogy a legnagyobb lelkesedéssel viseltetik a nagy, Granada elleni háború iránt. 
-- Bocsássák meg, hogy hagytam, hogy a szenvedély irányítsa a szavaimat -- mondta Colon. -- Egy pillanatig sem vágytam másra, mint hogy a keresztény seregek győzedelmeskedjenek a hitetlenek fölött Granadában. 
Talavera azonnal megbocsátott neki, és mindenkinek megtiltotta, hogy elismételje Colon megjegyzéseit. 
-Tudjuk, hogy amit mondott, azt a Krisztus ügyéért való lelkesedése miatt mondta, mert azt kívánja, hogy még több győzelmet arassunk Granada ellen, ne pedig kevesebbet. 
Colon valóban megkönnyebbültnek látszott Talavera szavai hallatán. Ha a megjegyzéseit hűtlenségként fogják fel, az abban a pillanatban a kérelme végét jelentette volna -- és a személyes következmények is súlyosak lettek volna. A többiek is bölcsen bólogattak. Nem szerették volna árulónak bélyegezni Colónt. Már csak azért sem, mert aligha járulna hozzá a hitelükhöz, ha ennyi évig tartott volna nekik rájönni, hogy Colon áruló! 
Amit azonban Colon nem tudott, és amit egyikük sem tudott, az az volt, hogy milyen mélyen megérintették a szavai Talavera lelkét. Keresztes háború Konstantinápoly felszabadításáért! Megtörni a törökök uralmát! Kést döfni az iszlám szívébe! Colon néhány mondattal elérte, hogy Talavera új színben lássa élete eddigi munkáját. Oly sok évig Spanyolország ügyének szentelte magát Krisztus kedvéért, és most rájött, hogy Colónhoz képest az ő hite gyerekes. Colónnak igaza van: ha Krisztust szolgáljuk, miért egerekre vadászunk, amikor a Sátán hatalmas bikája a legnagyobb keresztény városban pöffeszkedik? 
Talavera rájött, hogy a király és a királynő szolgálása nem biztos, hogy egyet jelent Krisztus ügyének a szolgálásával. Rájött, hogy életében először olyan ember áll előtte, akinek a Krisztus iránti elkötelezettsége talán van olyan mértékű, mint az övé. A büszkeségem volt az oka, gondolta Talavera, hogy ennyi évig tartott, amíg ezt megláttam. 
És mit csináltam ennyi évig? Visszatartottam Colónt, az orránál fogva vezettem, évről évre nyitva hagytam a kérdést, és mindezt azért, mert ha bármilyen döntést hozok, az meggyengítheti Aragónia és Kasztília kapcsolatát. És mi van, ha Colon az, nem pedig Ferdinánd és Izabella, aki tudja, mi szolgálja a leginkább Krisztus ügyét? Hogyan érhetne fel Spanyolország megtisztítása az összes ősi keresztény föld felszabadításával? És ha megtörik az iszlám hatalmat, mi akadályozhatná meg a kereszténységet abban, hogy továbbterjedjen és betöltse az egész világot? 
Bárcsak egy keresztes háború tervével jött volna hozzánk Colon ehelyett a furcsa nyugatra hajózás helyett! Meggyőző, erőteljes ember, akiben volt valami, ami miatt az ember az ő oldalára akart állni. Talavera elképzelte Colónt, ahogy királytól királyhoz, udvarból udvarba megy. Talán arról is meg tudná győzni Európa uralkodóit, hogy egyesüljenek a törökök elleni közös ügyért. 
Ehelyett Colon abban látszott biztosnak, hogy csak úgy lehet végrehajtani egy ilyen keresztes háborút, ha közvetlen, gyors kapcsolatot alakítanak ki a Kelet nagy királyságaival. És ha igaza van? És ha Isten tette a látomását a lelkébe? Hiszen ez egyértelműen olyasmi volt, amire egy intelligens ember nem gondolt volna magától -- a legértelmesebb terv Afrika körülhajózása volt, ahogy azt a portugálok csinálták. De nem volt az is egyfajta őrület? Nem voltak olyan ókori írók, akik azt feltételezték, hogy Afrika egészen a Déli-sarkig terjed, ezért lehetetlen körülhajózni? A portugálok mégis kitartóak voltak, pedig akármilyen délre hajóztak, Afrika mindig ott volt, sokkal távolabbra nyúlt ki, mint elképzelték. Tavaly Dias mégis jó hírrel tért haza: megkerültek egy fokot, és látták, hogy a part kelet felé fut, nem dél felé; aztán több száz mérföld után határozottan északkelet felé futott, majd észak felé. Megkerülték Afrikát. A portugálok értelmetlen kitartását mára széles körben értelmesnek ismerték el. 
Nem lehet, hogy Colon értelmetlen tervei ugyanígy végződnek? Csakhogy egy évnyi út helyett az ő útvonala a Keletre sokkal gyorsabban elhozná a gazdagságot. És az ő terve, ahelyett, hogy egy olyan apró, haszontalan országnak hozna gazdagságot, mint Portugália, nem arra vezetne, hogy Krisztus egyháza végül betölti az egész világot? 
Ezért most, ahelyett, hogy azon gondolkozott volna, hogyan húzza tovább Colon vizsgálatát, hogy megvárja, amíg az uralkodók vágyai eloszlanak, Talavera szerény szobájában üldögélt, és megpróbálta kitalálni, hogyan erőltethetné az ügyet. Azt nem tehette meg, hogy hirtelen, ennyi év után, új, fontos érvek felmerülése nélkül bejelenti, hogy a bizottság Colon javára döntött. Maldonado és támogatói közvetlenül a király embereinél tiltakoznának, és hatalmi harc indulna. A királynő majdnem biztosan elvesztene egy ilyen nyílt harcot, hiszen birodalma főurainak a támogatása nagyrészt azon alapult, hogy "férfiként gondolkodódnak ismerték. Ha nyíltan ellenkezne a királlyal, az meghazudtolná ezt a véleményt. Ezért Colon nyílt támogatása megosztáshoz vezetne, és valószínűleg nem az utazáshoz. 
Nem, gondolta Talavera, azt az egyet nem tehetem meg, hogy támogatom Colónt. Akkor mi az, amit megtehetek? 
Elengedhetem. Véget vethetek az eljárásnak, és hagyhatom, hogy egy másik királyhoz, egy másik udvarba menjen. Talavera nagyon jól tudta, hogy Colon barátai diszkréten érdeklődtek Franciaország és Anglia udvarainál. Most, hogy a portugálok megtalálták Afrikán át a Kelethez vezető utat, talán megengedhetnek maguknak egy kis felfedező expedíciót nyugat felé. A portugálok előnyét a Kelettel való kereskedelemben a többi király nyilván irigykedve nézi majd. Colónnak jó esélyei vannak, hogy valahol máshol sikerrel jár. Ezért bármi is történik, azonnal meg kell szüntetnem a vizsgálatot. 
De nem lehetne úgy befejezni a vizsgálatot, hogy közben Colon támogatóinak előnyére fordítom a dolgokat? Egy félig kialakított tervvel a fejében Talavera küldött egy rövid levelet a királynőnek, amelyben titkos kihallgatást kért Colon ügyével kapcsolatban. 

Tagiri nem értette a saját reakcióját, amikor meghallotta a hírt, hogy az időutazáson dolgozó tudósok sikerrel jártak. Boldognak kellene lennie. Ujjongania kellene, hogy élete nagy munkája fizikailag megvalósítható. És mégis, az időutazó kutatáson dolgozó fizikusokkal, matematikusokkal és mérnökökkel való megbeszélés óta ideges, dühös és rémült volt. Pont az ellenkezőjét érezte annak, mint amire számított. 
Igen, mondták, vissza tudunk küldeni egy élő embert a múltba. De ha így teszünk, semmi esély, egyáltalán semmi esély nincs arra, hogy a jelenlegi világunk bármilyen formában is tovább fog létezni. Ha visszaküldünk valakit a múltba, hogy megváltoztassa, az a végünket jelenti. 
Megpróbálták türelmesen elmagyarázni az idő fizikáját a történészeknek. 
-- Ha elpusztul a mi időnk -- kérdezte Hassan --, akkor nem pusztulnak el azok az emberek is, akiket visszaküldünk? Ha egyikünk sem születik meg soha, akkor azok sem fognak megszületni, akiket visszaküldünk, ezért soha nem is lehetne őket elküldeni. 
Nem, magyarázták a fizikusok, összekeveritek a kauzalitást az idővel. Maga az idő mint jelenség teljesen lineáris és egyirányú. Minden pillanat csak egyszer történik meg, és a következő pillanatba megy át. Az emlékezetünk megragadja az idő folyásának egyirányúságát, és gondolatban összekötjük a kauzalitással. Tudjuk, hogy ha A okozza B-t, akkor A-nak B előtt kell bekövetkeznie. De az idő fizikájában nincs semmi, ami ezt megkövetelné. Gondoljatok bele, mit csináltak az elődeitek! A gép, amit visszaküldték az időben, egy hosszú oksági hálózat terméke volt. Azok az okok mind igaziak voltak, és a gép is tényleg létezett. A gép visszaküldése az időben nem semmisítette meg azokat az eseményeket, amelyek a gép megalkotásához vezettek. De abban a pillanatban, hogy a gép megmutatta a látomást Kolumbusznak Portugália partján, átalakította az oksági hálózatot, úgyhogy az már nem ugyanoda vezetett. Azok az okok és okozatok tényleg mind megtörténtek -- azok, amik a gép megalkotásához vezettek, és azok is, amik a gép tizenötödik századba való bevitelét követték. 
- De ezzel azt mondod, hogy a jövőjük még mindig létezik -- tiltakozott Hunahpu. 
Az attól függ, hogyan definiáljuk a létezést, magyarázták. Az oksági hálózat részeként, amely a jelen pillanatba vezet? Igen, olyan értelemben még mindig léteznek, hogy az oksági hálózatuk bármely részének, ami a gépük mi világunkban való létezéséhez vezetett, még a mai világban is vannak hatásai. De minden másnak, ami nincs ezzel összefüggésben, nincsen hatása a mi időfolyamunkban. És minden, amit az ő történelmükben meg nem történtté tett a gép behozatala a mi történelmünkbe, teljesen és visszahozhatatlanul elveszett. Nem mehetünk vissza a múltunkba, hogy megnézzük, mert meg sem történt. 
-- De megtörtént, mert a gép létezik. 
Nem, mondták ismét. A kauzalitás lehet rekurzív, de az idő nem. Minden, amit a gépük behozatala meg nem történtté tett, az tényleg nem történt meg az időben. Nincs olyan időpillanat, amelyben azok az események léteznének. Ezért nem lehet őket meglátni vagy meglátogatni, mert az időbeli helyeket, amelyeket elfoglaltak, most más pillanatok foglalják el. Két ellentmondó eseménysorozat nem foglalhatja el ugyanazt a pillanatot: csak azért vagytok összezavarodva, mert nem tudjátok elválasztani a kauzalitást az időtől. És ez teljesen természetes, mert az idő racionális. A kauzalitás irracionális. Már évszázadok óta spekulatív játékokat játszunk az idő matematikájával, de mi sem vettük volna észre az idő és a kauzalitás közötti különbséget, ha nem kellett volna megmagyaráznunk a jövőből jött gépet. 
-- Tehát azt mondjátok -- próbálkozott Diko --, hogy a másik történelem még mindig létezik, csak nem láthatjuk a gépeinkkel. 
Nem ezt mondjuk, válaszoltak végtelen türelemmel. Ami nem volt oksági viszonyban a gép megalkotásával, arról nem mondhatjuk, hogy valaha is létezett. Ami pedig a gép megalkotásához és a mi időnkbe való behozatalához vezetett, az csak olyan értelemben létezik, ahogy a nem valós számok. 
-- De léteztek -- mondta Tagiri szenvedélyesebben, mint várta. Léteztek. 
-- Nem -- mondta az öreg Manjam, aki eddig hagyta, hogy a fiatalabb kollégái beszéljenek helyette. -- Mi matematikusok elég otthonosan érezzük magunkat az ilyesmiben -- soha nem a valóság birodalmában éltünk. Az agyatok persze lázad ellene, mert az agyatok az időben létezik. Azt kell megértenetek, hogy a kauzalitás nem valódi. Nem létezik az időben. A valóságban nem az A pillanat okozza a B pillanatot. Az A pillanat létezik, aztán a B pillanat létezik, és vannak köztük pillanatok az A.a pillanattól az A.z-ig, A.a és A.b között pedig A.aa-tól A.az-ig. Ezek egyike sem érintkezik valójában a többi pillanattal. Ez a valóság -- különálló pillanatok végtelen sorozata, amelyek egyetlen másik pillanattal sem állnak kapcsolatban, mert egyik időpillanatnak sincsen lineáris dimenziója. Amikor a gépet behozták a történelmünkbe, akkortól kezdve egy új végtelen pillanatsorozat teljesen felváltotta a régi végtelen pillanatsorozatot. Nem voltak felesleges tartalék pillanathelyek, ahol a régi pillanatok megbújhattak volna. És mivel nem maradt számukra idő, nem történtek meg. De ez nem hat ki a kauzalitásra. Ez nem geometria. Teljesen más a matematikája, olyan, ami nem könnyen fér össze olyan elképzelésekkel, mint tér és idő, és semmiképpen sem hasonlít semmire, amit "valódi"-nak neveznétek. Nincs olyan tér vagy idő, amelyben azok az események megtörténtek. 
-- Ez mit jelent? -- kérdezte Hassan. -- Azt, hogy ha valakiket visszaküldünk az időben, hirtelen semmire nem fognak emlékezni abból az időből, amelyikből jöttek, mert az az idő többé nem létezik? 
-- Az ember, akit visszaküldünk -- mondta Manjam -- egy különálló esemény. Lesz agya, és az agya tartalmazni fog emlékeket, amelyek akkor, amikor hozzájuk fér, bizonyos információkat fognak adni neki. Ezek az információk arra fogják késztetni, hogy azt higgye, emlékszik egy egész valóságra, egy világra és egy történelemre. De ezek a valóságban csak őbenne és az agyában léteznek. Az oksági hálózat csak azokat az oksági kapcsolatokat fogja tartalmazni, amelyek az ő fizikai testének -- az agyi állapotát is beleértve -- létrehozásához vezettek, de az oksági hálózat azon részeiről, amelyek nem részei az új valóságnak, nem lehet azt mondani, hogy bármilyen formában léteztek volna. Tagiri meg volt rendülve. 
-- Nem érdekel, hogy nem értem a tudományos részét -- mondta. -- Csak azt tudom, hogy utálom. 
-- Mindig ijesztő olyasmivel szembenézni, ami ellentmond az ösztöneinknek -- válaszolta Manjam. 
-- Egyáltalán nem -- szólt remegve Tagiri. -- Nem azt mondtam, hogy megijedtem. Nem. Dühöt érzek és csalódottságot. Elborzadtam. 
-- Elborzadtál az idő matematikájától? 
-- Elborzadtam attól, amit csinálunk, amit a Beavatkozók csináltak. Azt hiszem, mindig úgy éreztem, hogy valamilyen értelemben folytatódott a világuk. Hogy elküldték a gépet, és folytatták az életüket, és nyomorult helyzetük ellenére megvigasztalta őket a tudat, hogy tettek valamit az őseik megsegítésére. 
-- De ez soha nem volt lehetséges -- mondta Manjam. 
-- Tudom -- mondta Tagiri. -- És ezért amikor tényleg belegondoltam, elképzeltem, ahogy elküldik a gépet, és abban a pillanatban csak úgy -- eltűnnek. Tiszta, fájdalommentes halál mindenkinek. De legalább addig a pillanatig éltek. 
-- Hát -- mondta Manjam --, mennyivel rosszabb a tiszta, fájdalommentes nemlétezés a tiszta, fájdalommentes halálnál? 
-- Hát ez az -- mondta Tagiri --, nem rosszabb. Semmivel sem rosszabb. De nem is jobb az emberek számára. 
-- Milyen emberek számára? -- kérdezte Manjam vállat vonva. 
-- Számunkra, Manjam. Arról beszélünk, hogy ezt fogjuk csinálni magunkkal. 
-- Ha megteszitek, akkor nem léteztek olyan emberek, hogy mi. Az oksági hálózatunk csak azon részei számára lesz jövő vagy múlt, amelyek kapcsolatban állnak a múltba küldött emberek fizikai testének és mentális állapotának a kialakításával. 
-- Ez olyan butaság -- mondta Diko. -- Kit érdekel, hogy mi valódi és mi nem? Nem ezt akartuk végig? Hogy elérjük, hogy a történelmünk szörnyű eseményei ne is történjenek meg? Ami pedig a mi történelmünket, az elveszett részeket illeti, kit érdekel, hogy a matematikusok olyan csúnya neveken szólítanak minket, mint "nem valós"? Így rágalmazzák a mínusz kettő gyökét is. 
Mindenki nevetett, csak Tagiri nem. A többiek nem úgy látták a múltat, ahogy ő. Vagy inkább nem érezték a múltat. Nem értették, hogy számára, amikor belenéz a Tempoview-ba vagy a TruSite II-be, a múlt élő és valódi. Csak mert az emberek halottak voltak, nem jelentette azt, hogy nem részei a jelennek, mert ő visszamehet és megtalálhatja őket. Láthatja, hallhatja őket. Ismerheti őket legalább olyan jól, ahogy egy ember valaha is ismerhet egy másikat. Még a TruSite és a Tempoview előtt is éltek a halottak az emlékekben, valamilyen emlékekben. De ez nem így lesz, ha megváltoztatják a múltat. Az egy dolog volt, hogy megkérjék a mai emberiséget, hogy adják fel a jövőjüket abban a reményben, hogy egy új valóságot teremtenek. Ez is elég nehéz lenne. De hogy visszanyúljanak és megöljék a halottakat is, hogy őket is megsemmisítsék; és nekik nincs is beleszólásuk ebbe. Nem lehet megkérdezni őket. 
Nem szabad ezt tennünk, gondolta Tagiri. Ez helytelen. Nagyobb bűn lenne, mint azok, amiket megpróbálunk megakadályozni. 
Felállt, és otthagyta a megbeszélést. Diko és Hassan megpróbáltak vele menni, de elhessegette őket. 
-- Egyedül kell lennem -- mondta, ezért Diko és Hassan ott maradt, és visszamentek egy olyan megbeszélésre, amiről Tagiri tudta, hogy zűrzavaros lesz. Egy pillanatig bűntudata volt, amiért olyan negatív reakcióval fogadta a fizikusok diadalmas perceit, de ahogy Juba utcáin sétált, ez a bűntudat eltűnt, és egy másik, sokkal mélyebb vette át a helyét. 
A gyerekek meztelenül játszottak a sárban és a növények között. A férfiak és a nők a dolgaikat intézték. Mindnyájukat megszólította a szívében, és azt mondta nekik: Hogyan szeretnétek meghalni? És nemcsak ti, hanem a gyermekeitek és az ő gyermekeik is? És nemcsak ők, hanem a szüléitek is? Menjünk vissza a sírokhoz, nyissuk fel őket, és öljünk meg mindenkit! Minden jó és gonosz dolgot, amit tettek, minden örömüket, minden szenvedésüket, minden választásukat -- öljünk meg mindenkit, töröljük el, semmisítsük meg őket! Menjünk egyre csak vissza, amíg végül elérünk az arany pillanathoz, amelyet kiválasztottunk, és kijelentettük róla, hogy érdemes továbbra is léteznie, de a végéhez egy új, egy másik jövő fog csatlakozni. És miért kell nektek és a szeretteiteknek meghalni? Mert az ítéletünk szerint nem hoztak létre elég jó világot. Az útközben elkövetett hibáik annyira megbocsáthatatlanok voltak, hogy eltörlik minden közben történt jó dolog értékét. Mindent ki kell irtani. 
Hogy merészelem? Hogy merészeljük? Még ha a mi időnkben élő emberek egyhangúan bele is egyeznek, hogyan fogjuk megszavaztatni a holtakat? 
Óvatosan lépkedett a meredek parton a folyó felé. A múló délutánban a nappali forróság végül enyhülni kezdett. A távolban vízilovak fürödtek, ettek vagy aludtak. Madarak csiripeltek, a szürkületkor előbújó rovarokból való féktelen lakmározásukra készültek. Mire gondoltok, Madarak, Vízilovak, késő délutáni Rovarok? Szerettek élni? Féltek a haláltól? Öltök, hogy éljetek; meghaltok, hogy mások élhessenek; ezt az utat rendelte nektek az evolúció és maga az élet. De ha a hatalmatokban állna, nem mentenétek meg magatokat? 
Még akkor is a folyóparton állt, amikor leszállt a sötétség és előbújtak a csillagok. Ahogy a csillagok ősi fényét nézte, egy pillanatig arra gondolt: Miért aggódjak amiatt, hogy olyan sokat eltörlünk az emberiség történelméből? Miért érdekeljen, hogy rosszabb lesz, mintha elfelejtették volna, mert nem is fognak róla tudni? Miért látsszon ez bűnnek, amikor az egész emberi történelem csak egy szempillantás azokhoz az évmilliárdokhoz képest, amióta a csillagok ragyognak? Mindannyian elfelejtődünk a történelem utolsó leheletében; akkor meg mit számít, hogy néhányan hamarabb felejtődnek el, mint mások, vagy hogy vannak, akiknek még a létezését is eltöröljük? 
Ó, annyira bölcs így szemlélni a dolgokat, az emberi életeket a csillagok életéhez viszonyítani! Csak az a probléma, hogy ez a szemléletmód kétélű. Ha hosszú távon nem számít, hogy több milliárd életet eltörlünk, hogy megmentsük az őseinket, akkor hosszú távon az őseink megmentése sem számít, így hát miért strapáljuk magunkat azzal, hogy megváltoztassuk a múltat? 
Csak az emberi szemléletmód számít, ezt Tagiri tudta. Csak mi számítunk; mi vagyunk a színészek és a nézők is, mi mindannyian. És a kritikusok. A kritikusok is mi vagyunk. 
Megpillantotta egy zseblámpa fényét, miközben hallotta, hogy valaki közeledik a fűben. 
-- A lámpa csak idevonzza az állatokat, és arra nincs szükségünk -- mondta. 
-- Gyere haza -- mondta Diko. -- Itt nem biztonságos, és apa aggódik. 
-- Miért kéne aggódnia? Az életem nem létezik. Soha nem éltem. 
-- Most életben vagy, és én is, és a krokodilok is. 
-- Ha az egyéni életek nem számítanak -- mondta Tagiri --, akkor miért fáradozzunk azon, hogy visszamenjünk és jobbá tegyük őket? Ha pedig számítanak, akkor hogyan merészelünk kioltani egyeseket mások javára? 
-- Számítanak az egyéni életek -- mondta Diko. -- De az élet is számít. Az élet úgy egészében. Ezt felejtetted el ma. Ezt felejtette el Manjam és a többi tudós is. Beszélnek ezekről a pillanatokról, amik különállók és soha nem érintkeznek, és azt mondják, hogy ez az egyetlen valóság. Mint ahogy az emberi élet egyetlen valósága az egyén, elszigetelt egyének, akik soha nem ismerik igazán egymást, soha nem érintkeznek igazán sehol. Nem számít, milyen közel állnak egymáshoz, mindig különállók. Tagiri megrázta a fejét. 
-- Ennek semmi köze ahhoz, ami engem zavar. 
-- Csak ennek van hozzá köze -- mondta Diko. -- Mert tudod, hogy ez hazugság. Tudod, hogy a matematikusoknak nincs igazuk a pillanatokkal kapcsolatban. Igenis érintkeznek. Még ha nem is tudjuk megérinteni a kauzalitást, a pillanatok közötti kapcsolatokat, az még nem jelenti azt, hogy nem is valódiak. És csak mert amikor közelebbről megnézed az emberi fajt, egy közösséget, egy családot, és csak különálló egyéneket találsz, az nem jelenti azt, hogy a család nem valódi. Elvégre amikor elég közelről megnézel egy molekulát, csak az atomokat látod. Nincs köztük fizikai kapcsolat. A molekula mégis valódi, mert az atomok hatást fejtenek ki egymásra. 
-- Ugyanolyan rosszul csinálod, mint ők -- mondta Tagiri --, analógiákkal válaszolsz a szenvedésre. 
-- Nincs semmim, csak analógiák -- mondta Diko. -- Nincs semmim, csak az igazság, és az igazság soha nem vigasztal. Megérteni az igazságot -- ezt tanítottad nekem. Szóval elmondom az igazságot. Az emberi élet közösségek létrehozásával egyezik meg, erre való, ezt csináljuk. Némelyik jó, némelyik pedig gonosz, vagy valahol a kettő között van. Ezt te tanítottad nekem, nem? És vannak közösségek közösségei, és csoportok csoportjai, és... 
-- És mi teszi őket jókká vagy gonoszakká? -- követelőzött Tagiri. Az egyéni életek minősége. Azoké, amiket megpróbálunk kiirtani. 
-- Nem -- mondta Diko. -- Azt fogjuk tenni, hogy visszamegyünk és kijavítjuk a közösségek közösségét, az emberi fajt mint egységet, a történelmet mint egységet ezen a bolygón. Egy új változatát hozzuk létre, olyat, amely sokkal-sokkal több esélyt ad a boldogságra és a jó életre a benne élő egyéneknek, mint a régi. Ez valódi, és ez jó, anya. Megéri megtenni. Tényleg. 
-- Soha nem ismertem csoportokat -- mondta Tagiri. -- Csak embereket. Csak egyéneket. Miért velük fizettessem meg az árat, hogy egy "emberiség történelmé"-nek nevezett dolog jobb lehessen? Kinek lehessen jobb? 
-- De anya, az egyén mindig feláldozza magát a közösség érdekében. Amikor elég fontos, az emberek néha önként meghalnak a közösség jóléte érdekében, mert úgy érzik, ehhez a közösséghez tartoznak. És a halálon kívül még ezernyi önfeláldozás van. És miért? Miért adjuk fel egyéni vágyainkat, hagyjuk őket kielégítetlenül, vagy végzünk keményen olyan munkákat, amiket utálunk vagy amiktől félünk, csak mert másoknak szükségük van arra, hogy ezt csináljuk? Miért mentél keresztül olyan fájdalmakon, hogy megszülj engem és Achót? Miért adtad fel azt a rengeteg időt, ami ahhoz kellett, hogy felnevelj minket? 
Tagiri a lányára nézett. 
-- Nem tudom, de ahogy hallgatlak, kezdem azt hinni, hogy talán megérte. Mert olyan dolgokat tudsz, amiket én nem. Létre akartam hozni valakit, aki más, mint én, aki jobb nálam, és önként feladtam életem egy részét, hogy ezt megtegyem. És itt vagy. És azt mondod, hogy a mi időnk emberei ilyenek lesznek az általunk létrehozott új történelem emberei számára. Hogy fel fogjuk áldozni magunkat azért, hogy létrehozzuk a történelmüket, ahogy a szülők feláldozzák magukat, hogy egészséges, boldog gyermekeket hozzanak létre. 
-- Igen, anya -- mondta Diko. -- Manjam téved. Azok az emberek, akik azt a látomást küldték Kolumbusznak, léteztek. Ők voltak a korunk szülői; mi vagyunk a gyermekeik. És most mi leszünk egy másik kor szülői. 
-- Ami csak azt mutatja -- mondta Tagiri --, hogy mindig lehet olyan kifejezéseket találni, amiktől a legszörnyűbb dolgok is nemesnek és gyönyörűnek hangzanak, hogy az ember együtt tudjon élni azzal, hogy megtette őket. 
Diko egy pillanatig csendesen nézte az anyját. Aztán a földre dobta a zseblámpát az anyja lábához, és elment az éjszakában. 

Izabella azon kapta magát, hogy retteg a Talaverával való találkozástól. Természetesen Cristobal Colónról lesz szó, ami nyilván azt jelenti, hogy eredményre jutott. 
-- Butaság tőlem, nem gondolja? -- mondta Izabella Dona Feliciának. -- Mégis úgy aggódom az ítélete miatt, mintha az én sorsomról döntenének. 
Dona Felicia valami semmitmondót motyogott. 
-- Talán tényleg az én sorsomról is döntenek. 
-- Melyik földi bíróság ítélhetne el egy királynőt, felség? -- kérdezte Dona Felicia. 
-- Éppen ez az -- mondta Izabella. -- Úgy éreztem, amikor Cristobal először beszélt az udvarban oly sok évvel ezelőtt, hogy a Szűzanya valami nagyon édeset és finomat kínál nekem, egy gyümölcsöt a saját kertjéből, egy szemet a saját szőlőjéből. 
-- Valóban elbűvölő ember, felség. 
-- Nem ő, bár tényleg édes és lelkes embernek tartom. -- Izabella soha nem tett volna olyan benyomást senkiben, hogy a férjén kívül bármelyik férfire vágyakozással, vagy bármi ahhoz hasonlóval néz. -- Nem, úgy értem, hogy a mennyország királynője adott egy esélyt, hogy kinyissak egy hatalmas ajtót, amely régóta zárva van. -- Sóhajtott. -- Azonban még a királynők hatalma sem végtelen. Nem voltak felesleges hajóim, és túl sokba került volna ott helyben igent mondani. Most Talavera döntött, és attól félek, hogy bezárni készül egy ajtót, amelynek a kulcsát csak akkor az egyszer kaphattam meg. Most másik kézbe fog kerülni, és én örökké bánni fogom. 
-- A menny nem ítélheti el felségedet, mert nem tudta megtenni azt, ami nem állt a hatalmában -- mondta Dona Felicia. 
-- Jelenleg nem a menny elítélése miatt aggódom. Ez rám és a gyóntatómra tartozik. 
-- Ó felség, nem azt akartam mondani, hogy bármiféle ítélettel néz szembe... 
-- Nem, nem, Dona Felicia, ne aggódjon. A megjegyzését a legkedvesebb bátorításon kívül semmi másnak nem gondoltam. 
Felicia -- még mindig zavartan -- felállt, hogy kinyissa az ajtót, amelyen csendesen kopogtatott valaki. Talavera atya volt az. 
-- Várna az ajtónál, Dona Felicia? -- kérdezte Izabella. 
Talavera a királynő keze fölé hajolt. 
-- Felség, meg fogom kérni Maldonado atyát, hogy írja meg az ítéletet. 
A lehető legrosszabb kimenetel. Hallotta, ahogy a mennyország kapuja kongva becsukódik előtte. 
-- Miért éppen ma? -- kérdezte Talaverától. -- Ennyi évig foglalkoztak ezzel a Colónnal, és ma hirtelen sürgős lett azonnal dönteni? 
-- Szerintem igen -- mondta Talavera. 
-- És miért? 
-- Mert közel van a granadai győzelem. 
-- Ó, Isten beszélt erről magának? 
-- Ön is érzi. Persze, hogy nem Isten, hanem őfelsége a király. Új lendületet kapott. A végső támadást indítja, és tudja, hogy sikerrel fog járni. Jövő nyáron. Egész Spanyolország megtisztul a móroktól 1491 végére. 
-- És ez azt jelenti, hogy Colon utazásának az ügyét most kell sürgetni? 
-- Azt jelenti -- mondta Talavera --, hogy aki ilyen vakmerő tettet szeretne végrehajtani, annak néha nagyon óvatosan kell haladnia. Képzelje el, kérem, mi történne, ha az ítéletünk igenlő lenne! Tessék csak, felség, mondanánk. Ez az utazás méltó a sikerre. Mi lenne akkor? Maldonado és a barátai azonnal őfelsége a király elé járulnának, és kifogásolnák ezt az utazást. És sok más emberrel is beszélnének, és az utazást nemsokára butaságként ismeri mindenki. Elsősorban Izabella butaságaként. 
A királynő felvonta a szemöldökét. 
-- Csak azt mondom, amit a rosszakaratúak fognak mondani minden bizonnyal. Most képzelje el, hogy az ítéletet a háború után hozzuk meg, és őfelsége a király teljes figyelmét rá tudja fordítani. Az utazás kérdése könnyen akadállyá válhat a két királyság kapcsolata között. 
-- Úgy látom, hogy a maga szemében Colon támogatása végzetes lenne -- mondta a királynő. 
-- Most képzelje el, felség, hogy az ítélet nemleges! Sőt, hogy maga Maldonado írja meg. Attól kezdve Maidonadónak nem lesz miről pletykálnia. Nem lesznek suttogások. 
-- Nem lesz utazás. 
-- Nem? -- kérdezte Talavera. -- Elképzeltem egy napot, amikor egy királynő talán azt mondja a férjének: "Talavera atya eljött hozzám, és megegyeztünk abban, hogy Maldonado atya írja meg az ítéletet." 
-- De nem egyezem bele. 
-- Elképzeltem, ahogy ez a királynő azt mondja a férjének: "Megegyeztünk, hogy Maldonado atya írja meg az ítéletet, mert tudjuk, hogy a Granadával vívott háború királyságunk leglényegesebb ügye. Nem akarjuk, hogy bármi vagy bárki elvonja az ön figyelmét a mórok elleni keresztes háborúról. Valamint természetesen nem akarunk a portugál János királynak ürügyet adni arra, hogy azt higgye, bármiféle utazást is tervezünk azokon a vizeken, amiket a sajátjának tekint. Szükségünk van rendületlen barátságára a Granada elleni végső csapásban. Ezért, bár szívem mélyén semmit sem kívánok jobban, mint megragadni az alkalmat és elküldeni ezt a Colónt nyugatra, hogy elvigye a keresztet a Kelet nagy királyságaiba, félretettem ezt az álmot." 
-- Milyen ékesszóló királynőt képzelt el! -- mondta Izabella. 
-- Minden ellentmondás megszűnik. A király nagy bölcsességű uralkodónak látja a királynőt. Látja az áldozatot is, amit a királynő hozott a királyságukért és Krisztus ügyéért. Most képzelje el, ahogy múlik az idő! Megnyerjük a háborút. A győzelemtől lelkesen a királynő a királyhoz megy, és azt mondja: "És most nézzük meg, még mindig nyugatra akar-e hajózni ez a Colon!" 
-- És a király azt fogja mondani: "Azt hittem, ezt az ügyet már lezártuk. Azt hittem, Talavera és a többi, aki megvizsgálta, leállította ezt az értelmetlenséget." 
-- Ó, ezt mondja? -- kérdezte Talavera. -- Szerencsére a királynő elég ügyes, és azt mondja: "Ó, de tudja, hogy Talavera és én megegyeztünk abban, hogy Maldonado írja meg az ítéletet. A harci törekvések kedvéért. Az ügyet sosem fejeztük be igazán. Sokan azt gondolták a vizsgálók közül, hogy Colon tervét érdemes végrehajtani, és meglehetősen sok esélye lenne a sikerre. Különben is, ki tudhatja? Kideríthetjük, ha elküldjük ezt a Colónt. Ha sikeresen tér vissza, tudni fogjuk, hogy igaza volt, és azonnal nagy expedíciókat küldünk utána. Ha üres kézzel tér vissza, akkor börtönbe csukatjuk a korona megkárosításáért. És ha soha nem tér vissza, nem fáradozunk többet ilyen tervek megvalósításán." 
-- A királynő, akit elképzel, olyan száraz -- mondta Izabella. -- Úgy beszél, mint egy pap. 
-- Az én hibám -- mondta Talavera. -- Nem hallottam elég előkelő hölgyet négyszemközt beszélgetni a férjével. 
-- Szerintem ennek a királynőnek azt kellene mondania a férjének: "Ha elvitorlázik, és soha nem tér vissza, akkor elvesztettünk egy maroknyi karavellát. A kalózok ennél többet foglalnak el minden évben. De ha elhajózik és sikerrel jár, akkor három karavellával többet értünk el, mint Portugália egy évszázadnyi drága, veszélyes utazgatással Afrika partjai mentén." 
-- Ó, igaza van, ez sokkal jobb. A királynak, akit elképzel, kifinomult érzéke van a versengéshez. 
-- Portugália tüske az oldalában -- mondta Izabella. 
-- Tehát egyetért velem, hogy Maldonado írja meg az ítéletet? 
-- Egy dologról megfeledkezett -- mondta Izabella. 
-- És mi az? 
-- Colon. Amikor megkapja az ítéletet, elhagy minket, és Franciaországba vagy Angliába megy. Vagy Portugáliába. 
-- Két ok miatt nem fog így tenni, felség. 
-- És mik azok? 
-- Először is Portugáliának ott van Dias és az afrikai útvonal Indiába, én pedig véletlenül tudom, hogy Colon első próbálkozásai Párizsban és Londonban, bár közvetettek voltak, semmilyen bátorítást sem vontak maguk után. 
-- Máris más királyokhoz fordult? 
-- Az első négy év után -- mondta Talavera szárazon -- a türelme kezdett kicsit megingani. 
-- És a második ok, amiért Colon nem fogja elhagyni Spanyolországot az ítélet és a granadai háború vége között? 
-- Levélben fogjuk értesíteni a vizsgálóbizottság ítéletéről. És a levél, miközben nem tartalmaz majd ígéreteket, mégis helyet hagy annak, hogy megértse: amikor a háború véget ér, az ügyet újra lehet indítani. 
-- Az ítélet bezárja, az ajtót, ám a levél kinyitja az ablakot? 
-- Csak egy kicsit. De ha csak kicsit is ismerem Colónt, az a kicsiny rés az ablakon elég lesz. Nagy reményű és nagy kitartású ember. 
-- Vegyem úgy, Talavera atya, hogy a saját személyes ítélete az utazás mellett szól? 
-- Egyáltalán nem -- mondta Talavera. -- Ha meg kellene mondanom, hogy szerintem melyik világkép a helyesebb, azt hiszem, Ptolemaiosz és Maldonado pártjára állnék. De csak találgatnék, mert senki nem tudja, senki nem tudhatja azokból az adatokból, amik most a birtokunkban vannak. 
-- Akkor miért jött ma ide ezekkel a... javaslatokkal? 
-- Inkább képzelődésként gondolok rájuk, felség. Nem engedném meg magamnak, hogy bármit is javasoljak. -- Elmosolyodott. Amíg a többiek azt próbálták meghatározni, mi a pontos, én inkább azon gondolkoztam, hogy mi a jó és a helyes. Szent Péterre gondoltam, amint kilépett a csónakból, és a vízen járt. 
-- Amíg kétségei nem támadtak. 
-- És azután felemelte a Megváltó keze. 
Könnyek szöktek Izabella szemébe. 
-- Azt gondolja, hogy Colónt Isten szelleme szállhatta meg? 
-- Az orléans-i szűz vagy szent volt, vagy őrült. 
-- Vagy boszorkány. Boszorkányként égették el. 
-- Éppen ez az. Ki tudhatja biztosan, hogy Isten megszállta-e? És mégis, azzal, hogy úgy hitték, Istent szolgálja, a francia katonák csatamezőről csatamezőre szorították vissza az angolokat. És ha őrült volt? Mi van akkor? Még egy csatát elvesztettek volna. Min változtatott volna ez? Már úgyis sokat elvesztettek 
-- Tehát ha Colon őrült, akkor csak néhány karavellát, egy kevés pénzt és egy elpazarolt utazást veszítünk. 
-- Emellett, ha kicsit is ismerem őfelségét a királyt, azt gyanítom, nagyon kevés pénzért fogja megszerezni a hajókat. 
-- Azt mondják, ha az ember ellop olyan érméket, amiken az ő arcképe van, azok sikítanak. 
Talavera nagyot nézett. 
-- Valaki elmondta felségednek ezt a kis viccet? 
A királynő lehalkította a hangját. Már amúgy is olyan halkan beszélgettek, hogy Dona Felicia nem hallhatta őket; Talavera mégis a királynő felé hajolt, hogy hallhassa a halk suttogást. 
-- Talavera atya, ez maradjon köztünk. Amikor először elmondta valaki ezt a viccet, én is ott voltam. Sőt, amikor először elmondta valaki ezt a viccet, akkor én beszéltem. 
-- Ezt -- mondta Talavera atya -- gyónási titokként fogom kezelni. 
-- Ön annyira jó pap, Talavera atya. Hozza el nekem Maldonado atya ítéletét. Mondja meg neki, hogy ne legyen túl kegyetlen. 
-- Felség, azt mondom majd neki, hogy kedves legyen. Azonban Maldonado atya kedvessége sebezni tud. 

Amikor Diko hazaért, az apja és az anyja még ébren voltak, felöltözve virrasztottak az utcai szobában, mintha arra várnának, hogy elmehessenek valahova. És kiderült, hogy tényleg ez a helyzet. 
-- Manjam találkozni szeretne velünk. 
-- Ilyen későn? -- kérdezte Diko. -- Akkor menjetek! 
-- Velünk -- mondta az apja --, téged is beleértve. 
A Pastwatch egyik kisebb szobájában találkoztak, amely úgy volt kialakítva, hogy a TruSite II holografikus kijelzőjét a legoptimálisabban lehessen nézni. Azonban Dikóban nem merült fel, hogy Manjam az elszigeteltségen kívül bármi más miatt is választhatta ezt a szobát. Hiszen mire kellene neki a TruSite II? Nem a Pastwatchnál dolgozott. Elismert matematikus volt, és ennek elvileg azt kellett jelentenie, hogy nem tud mit kezdeni a valódi világgal. Számítógéppel dolgozott, és számokkal manipulált. És persze a saját agyával. Miután Hassan, Tagiri és Diko megérkezett, Manjam váratta őket még egy percig, amíg Hunahpu és Kemal is megjött. Azután mindannyian leültek. 
-- Először is elnézést kell kérnem -- mondta Manjam. -- Visszagondolva rájöttem, hogy az időbeli hatásokról tett magyarázatom módfelett képtelen volt. 
-- Ellenkezőleg -- mondta Tagiri --, világosabb nem is lehetett volna. 
-- Nem a világosság hiánya miatt kérek elnézést. Inkább az együttérzés hiánya miatt. Ez is olyan dolog, amit a matematikusok nem sokszor tudnak gyakorolni. Igazából azt hittem, hogy ha elmondom, hogy a saját időnk megszűnik valódi lenni, az megvigasztalna titeket. Csak mert engem megvigasztalna. De végül is én nem a történelem nézésével töltöm az életem. Nem értettem azt a nagy... részvétet, ami eltölti a lelketeket. Főleg a tiédet, Tagiri. Most már tudom, mit kellett volna mondanom. Hogy a vég fájdalommentes lesz. Nem lesz világkatasztrófa. Nem lesz veszteségérzet. Nem lesz megbánás. Ehelyett egy új Föld lesz. Új jövő. És ebben az új jövőben a Diko és Hunahpu által kidolgozott okos tervek miatt sokkal több esély lesz a boldogságra és a beteljesedésre, mint a mi időnkben. Még mindig lesz boldogtalanság, de nem lesz elterjedt. Ezt kellett volna mondanom. Hogy valóban sikerül majd sok nyomorúságot eltörölnötök, miközben nem hoztok létre újabbakat. 
-- Igen -- mondta Tagiri --, ezt kellett volna mondanod. 
-- Nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy a nyomorúság és a boldogság szemszögéből beszéljek. Tudjátok, a nyomorúságnak nincsen matematikája. Nem fordul elő a szakmai életemben. De mégis törődöm vele -- sóhajtott Manjam. -- Jobban, mint gondolnátok. 
Volt abban valami, amit mondott, ami hamis hangokat ütött meg Diko agyában. A kérdés azonnal kicsúszott a száján, amint rájött, hogy mi az. 
-- Hunahpu és én még semmilyen tervet nem véglegesítettünk. 
-- Nem? -- kérdezte Manjam. A TruSite II felé nyúlt, és Diko elképedésére úgy kezelte a berendezést, mint egy szakember. Sőt, szinte rögtön olyan vezérlőképernyőt hívott elő, amit Diko még soha nem látott, és beírt egy kettős jelszót. Néhány pillanattal később a holografikus kijelző életre kelt. 
A kijelzőn Diko elképedve látta meg saját magát és Hunahput. 
-- Nem elég megállítani Cristoforót -- mondta éppen Diko a kijelzőn. -- Segítenünk kell neki és a legénységének Hispaniolán, hogy a tainókkal együtt új kultúrát hozzanak létre. Új kereszténységet, amely az indiánokhoz alkalmazkodik, mint ahogy a görögökhöz alkalmazkodott a második században. De még ez sem elég. 
-- Reméltem, hogy így látod majd -- mondta Hunahpu a képernyőn. -- Mert Mexikóba szándékozom menni. 
-- Mit értesz Mexikó alatt? 
-- Nem ez volt a terved? 
-- Azt akartam mondani, hogy gyorsan fel kell fejlesztenünk a technikát olyan szintre, hogy az új hibrid kultúra egyenrangú ellenfele lehessen Európának. 
-- Igen, gondoltam, hogy ezt fogod mondani. Persze ezt Haiti szigetén nem lehet megcsinálni. Ó, a spanyolok majd megpróbálják, de a tainók egyszerűen nincsenek felkészülve az ilyen szintű technika befogadására. A technika spanyol marad, és ez állandó osztálykülönbséget jelent a fehér gépbirtokosok és a barna munkásosztály között. Ez nem egészséges. 
Manjam megállította a kijelzőt. Diko és Hunahpu képe kimerevedett. 
Diko a többiekre nézett, és a szemükben tükröződő félelem és harag elárulta, hogy ugyanazt érzik, amit ő. 
-- Ezeknek a gépeknek -- mondta Hunahpu -, nem volna szabad olyasmit látniuk, ami nem több, mint száz évvel ezelőtt történt. 
-- Normális esetben nem is látják -- mondta Manjam. 
-- Miért tudja egy matematikus, hogyan kell használni a TruSiteot? -- kérdezte Hunahpu. -- A Pastwatch már a történelem nagy matematikusainak összes személyes feljegyzéséről készített másolatot. 
-- Ez a magánélet hallatlan megsértése -- mondta Kemal fagyosan. Diko egyetértett, de már rátért a legfontosabb kérdésre. -- Ki vagy te igazából, Manjam? 
-- Ó, én tényleg Manjam vagyok -- mondta. -- De nem, ne tiltakozz, értem az igazi kérdésedet. -- Egy pillanatig nyugodtan szemlélte őket. -- Azért nem beszélünk arról, amit csinálunk, mert az emberek félreértenék. Azt hinnék, hogy valamilyen titkos társaság vagyunk, amely zárt ajtók mögül uralkodik a világ felett, holott semmi sem állna távolabb az igazságtól. 
-- Ez teljesen megnyugtat -- mondta Diko. 
-- Semmilyen politikai dolgot nem csinálunk. Értitek? Nem avatkozunk bele a kormányok dolgába. Nagyon sokat törődünk azzal, hogy mit csinálnak a kormányok, de amikor el akarunk érni valamit, akkor nyíltan cselekszünk. A magam nevében, Manjamként írnék egy kormányzati tisztviselőnek. Vagy feltűnnék egy adásban. Elmondanám a véleményemet. Értitek? Nem titkos árnyékkormány vagyunk. Nincs hatalmunk emberi életek fölött. 
-- És mégis kémkedtek utánunk. 
-- Megfigyelünk mindent, ami érdekes és fontos a világban. És mivel van TruSite Il-nk, anélkül tehetjük ezt, hogy kémeket küldenénk vagy nyíltan beszélnénk valakivel. Csak figyelünk, aztán ha valami fontos vagy értékes, bátorítunk. 
-- Persze, persze -- mondta Hassan. -- Biztos vagyok benne, hogy nemesek és nagyon kedvesek vagytok isteni szerepetekben. Kik a többiek? 
-- Én vagyok az, aki eljött hozzátok -- mondta Manjam. 
-- És miért mutatod ezt nekünk? Miért mesélsz erről? -- kérdezte Tagiri. 
-- Mert meg kell értenetek, hogy tudom, mit beszélek. És meg kell mutatnom néhány dolgot, hogy megértsétek, miért támogattuk annyira a kutatásotokat, miért nem avatkoztunk be a dolgotokba, miért engedtük meg, hogy olyan sok embert vonjatok be attól a perctől kezdve, hogy felfedeztétek, Tagiri és Hassan, hogy visszanyúlhatunk és befolyásolhatjuk a múltat. És főleg azóta, hogy te, Diko, felfedezted, hogy valakik már megtették, eltörölték a saját idejüket, hogy új jövőt hozzanak létre. 
-- Akkor hát mutasd meg! -- mondta Hassan. 
Manjam új koordinátákat gépelt be. A kijelző megváltozott. Nagy távolságból, a levegőből egy hatalmas köves síkság látszott, amelyen négyzetméterenként csak néhány sivatagi növény állt, kivéve egy széles folyó partját, ahol sűrűn nőttek a fák és a fű. 
-- Mi ez, a Szahara-projekt? -- kérdezte Hassan. 
-- Az Amazonas -- mondta Manjam. 
-- Ne -- suttogta Tagiri. -- Ilyen rosszul nézett ki, mielőtt elkezdődött a helyreállítás? 
-- Nem értitek -- mondta Manjam. -- így néz ki most az Amazonas. Vagy ha pontosak akarunk lenni, tizenöt perccel ezelőtt. 
A kijelző gyorsan mozgott, mérföldről mérföldre haladt a folyón lefelé, és semmi sem változott, amíg végül úgy ezer mérföld után a tévéadásokból ismert látvány tárult a szemük elé: az esőerdőhelyreállító projekt sűrű növésű fái. De csak néhány pillanatba telt átmenniük az esőerdő teljes hosszán, és ismét a köves földet látták, amelyen szinte semmi sem nőtt. És ez így is maradt egészen a folyó mocsaras torkolatáig, ahol a tengerbe ömlött. 
-- Ez volt az egész? Ez volt az amazonasi esőerdő? -- kérdezte Hunahpu. 
-- De ez a projekt már negyven éve tart -- mondta Hassan. 
-- Ennyire még akkor sem volt rossz, amikor elkezdték -- mondta Diko. 
-- Hazudtak nekünk? -- kérdezte Tagiri. 
-- Ugyan már! -- mondta Manjam. -- Mindannyian hallottatok a humuszréteg szörnyű elvesztéséről. Mindannyian tudjátok, hogy mivel az erdők eltűntek, az erózió megállíthatatlan lett. 
-- De füvet ültettek. 
-- És kipusztult -- mondta Manjam. -- Új fajokon dolgoznak, amelyek fontos tápanyagok nélkül is tudnak élni. Ne vágjatok olyan savanyú arcot! A természet a mi oldalunkon áll. Tízezer év múlva az Amazonas újra a régi lesz. 
-- Ez hosszabb, mint -- ez idősebb, mint a civilizáció. 
-- A Föld ökológiai történelmében csupán egy csuklás. Egyszerűen időbe telik, hogy friss föld érkezzen az Andokból és épüljön fel a folyóparton, ahol aztán füvek és fák nőnek majd, és fokozatosan elterjednek a folyótól messzebbre lévő területeken is. A fű esetében évenként hat-tíz méterrel, a jobb helyeken. Az is segítene, ha egyszer-egyszer lennének igazán súlyos áradások, hogy elterjedjen a friss föld. Jó lenne egy új vulkán az Andokban -- a hamu igen hasznos lenne. És meglehetősen jók az esélyeink arra, hogy a következő tízezer évben kitörjön egy. Ráadásul még az a humusz is segít, amit a szél fúj át az Atlanti-óceán felett Afrikából. Látjátok? Jók a kilátásaink. 
Manjam szavai örömtelik voltak, de Diko biztos volt benne, hogy ironikusnak szánta őket. 
-- Jók? A föld halott. 
-- Ó, hát igen, egyelőre. 
-- És mi van a Szahara helyreállításával? -- kérdezte Tagiri. 
-- Nagyon jól megy. Jól halad. Ötszáz évet adok neki. 
-- Ötszázat! -- kiáltotta Tagiri. 
-- Természetesen akkor, ha feltételezzük, hogy nagyot nő a csapadék mennyisége. De az időjárás-előrejelzéseink kezdenek meglehetősen jók lenni éghajlati szinten. Te is abban a projektben dolgoztál egy ideig az iskolában, Kemal. 
-- Arról volt szó, hogy száz év alatt helyreállítjuk a Szaharát. 
-- Hát igen, és így is történt volna, ha továbbra is ennyi csapat dolgozhatna rajta. De ez nem lesz lehetséges, már tíz évig sem. 
-- Miért nem? 
A kijelző ismét megváltozott. Vihar az óceánon, a víz egy gátat ostromol. Áttöri. A tengervíz betör a gabonaföldekre? 
-- Ez meg hol van? -- érdeklődött Diko. 
-- Biztosan hallottatok a Karolina-gát átszakadásáról. Amerikában. 
-- Az öt évvel ezelőtt volt -- mondta Hunahpu. 
-- Igen. Nagyon sajnálatos. A part menti szigeteket ötven éve elvesztettük az óceán emelkedése miatt. Észak-Amerika keleti partvidékének ezt a szakaszát a dohány- és fatermelésről gabonatermesztésre állítottuk át, hogy helyettesítsük az észak-amerikai prérik kiszáradása miatt elpusztult megművelt földeket. Most hatalmas földterület áll víz alatt. 
-- De már jól haladunk, hogy kitaláljuk, hogyan csökkentsük az üvegházhatást okozó gázok mennyiségét -- mondta Hassan. 
-- Ilyenek vagyunk. Azt hisszük, hogy biztonságosan csökkenteni tudjuk az üvegházhatást okozó gázok termelését úgy harminc éven belül. De tudjátok, akkor már nem akarjuk majd csökkenteni. 
-- Miért nem? -- kérdezte Diko. -- Az óceánok emelkednek, ahogy a jégsapkák olvadnak. Meg kell állítanunk a globális felmelegedést! 
-- Az éghajlati tanulmányaink azt mutatják, hogy ez a probléma önmegoldó. A több hő és a nagyobb óceánfelszín világszerte jelentősen több csapadékhoz és nagyobb hőmérséklet-különbségekhez vezet. A felhőtakaró nő, amely növeli a Föld albedóját. Hamarosan több napfényt verünk vissza, mint bármikor a legutóbbi jégkorszak óta. 
-- De az időjárási műholdak -- mondta Kemal. 
-- Megakadályozzák, hogy a szélsőségek elviselhetetlenek legyenek a Föld bármely részén. Szerintetek meddig tartanak ki azok a műholdak? 
-- Ki lehet őket cserélni, ha elhasználódnak -- mondta Kemal. 
-- Igen? -- kérdezte Manjam. -- Máris kivesszük az embereket a gyárakból, hogy a földeken dolgozzanak. De ez sem segít igazán, mert máris közel száz százalékosan kihasználjuk azokat a földeket, ahol maradt még egyáltalán humusz. És mivel már egy ideje maximális hozammal műveljük a földet, máris kezd érezhetővé válni a növekvő felhőtakaró hatása: kevesebb termés van hektáronként. 
-- Mit akarsz ezzel mondani? -- kérdezte Diko. -- Hogy már túl késő helyreállítani a Földet? 
Manjam nem válaszolt. Ehelyett egy hatalmas, gabonasilókkal telerakott területet hozott a kijelzőre. Egyenként ráközelített a silókra, hogy megmutassa a belsejüket. 
-- Üresek -- suttogta Tagiri. 
-- Felesszük a készleteinket -- mondta Manjam. 
-- De miért nem osztjuk be? 
-- Mert a politikusok addig nem tehetik ezt, amíg az emberek egységesen be nem látják, hogy szükségállapot van. Jelenleg nem látják be. 
-- Akkor figyelmeztessék őket! -- mondta Hunahpu. 
-- Ó, a figyelmeztető jelek ott vannak előttük. És nemsokára az emberek elkezdenek beszélni róluk. De nem tesznek majd semmit, azon egyszerű okból, hogy nem lehet mit tenni. A terméshozam továbbra is csökkenni fog. 
-- És mi van az óceánnal? -- kérdezte Hassan. 
-- Az óceánnak megvannak a maga bajai. Mit akarsz, mit tegyünk? Kaparjuk össze az összes planktont, hogy az óceán is kipusztuljon? Annyi halat gyűjtünk be, amennyit csak merünk. Jelenleg a maximumon vagyunk. Ha még egy kicsit növeljük ezt, akkor tíz év múlva a terméshozam a mostaninak csupán a töredéke lesz. Nem értitek? A kár, amit az őseink okoztak, túl nagy volt. Nincs hatalmunkban megállítani azokat az erőket, amelyek már évszázadok óta mozgásban vannak. Ha most elkezdenénk beosztani az élelmiszert, az azt jelentené, hogy a pusztító éhínség hat év helyett húsz év múlva kezdődne. Persze az első éhínségig nem kezdjük el beosztani az élelmet. És azokon a területeken, ahol elég élelmiszert termelnek, az emberek mogorvák lesznek, hogy éhezniük kell, hogy távoli földeken élő embereket etethessenek. Most úgy érezzük, hogy az emberiség egyetlen törzs, úgyhogy sehol senki nem éhezik. De szerintetek meddig fog ez tartani, amikor az élelmiszertermelő emberek hallják a gyermekeiket kenyérért könyörögni, miközben a hajók olyan sok gabonát elvisznek távoli földekre? Szerintetek mennyire tudják majd a politikusok megfékezni az erőket, amelyek majd átjárják a világot akkor? 
-- És a kis nem titkos társaságod mit akar ez ellen tenni? -- kérdezte Hassan. 
-- Semmit -- mondta Manjam. -- Amint mondtam, a folyamatok túl messzire mentek. A legkedvezőbb elképzeléseink azt mutatják, hogy a jelenlegi rendszer harminc éven belül összeomlik. Akkor, ha nem lesznek háborúk. Egyszerűen nem lesz elég élelem ahhoz, hogy fenntartsa a jelenlegi népességet, vagy akár csak a nagyobb részét. Nem lehet fenntartani az ipari gazdaságot, ha nincsen mezőgazdasági alapja, amely annál jóval több élelmet állít elő, mint amennyi az élelmiszer-termelők eltartásához kell. Tehát az ipar elkezd összeomlani. Most már kevesebb traktor van. Most már a trágyát előállító gyárak kevesebbet termelnek, és kevesebbet lehet szétosztani abból, amit termeltek, mert a szállítást nem lehet fenntartani. Az élelemtermelés még jobban lecsökken. Az időjárási műholdak elhasználódnak, és nem lehet őket lecserélni. Szárazság. Áradás. Kevesebb megművelhető föld. Nagyobb halálozás. Tehát kevesebb ipar. Tehát alacsonyabb élelmiszertermelés. Millió különböző forgatókönyvet végigfuttattunk, és egy sem volt köztük, amely nem ugyanoda vezetne. Körülbelül ötmillió ember marad az egész világon, mielőtt stabilizálódik a helyzet. Épp időben ahhoz, hogy úgy igazából megkezdődjön a jégkorszak. Akkor a népesség lassabb hanyatlásba kezd, amíg le nem csökken úgy kétmillióra. Ez persze akkor igaz, ha nincsenek háborúk. Ezek az elképzelések mind arra a feltételezésre alapulnak, hogy tökéletesen rugalmasan reagálnak az emberek. Mindannyian tudjuk, hogy ennek mekkora a valószínűsége. Csupán egyetlen teljesen kifejlett háború kell az egyik fő élelmiszertermelő országban, és a csökkenés sokkal meredekebb lesz, a népesség pedig sokkal alacsonyabb szinten fog stabilizálódni. 
Erre senki sem tudott mit mondani. Tudták, mit jelent ez. 
-- Nem teljesen gyászos a hír -- mondta Manjam. -- Az emberiség túl fogja élni. Amint a jégkorszak véget ér, távoli gyermekeink ismét elkezdenek civilizációkat építeni. Addigra az esőerdők helyreállnak. Állatcsordák legelnek majd a Szahara, a Rab-el-Háli és a Góbi dús rétjein. Sajnos már évekkel ezelőtt kibányásztuk a földből az összes könnyűvasat. A könnyűónt és a könnyűrezet is. Sőt, az ember akaratlanul is azon tűnődik, hogy honnan szereznek majd fémeket, hogy kiemelkedjenek a kőkorból. Az ember akaratlanul is azon tűnődik, vajon mi lesz az átmeneti energiaforrásuk, mivel olaj már nincs. Még van egy kevés tőzeg Írországban. És persze az erdők addigra már ki fognak nőni, úgyhogy lesz faszenük, amíg el nem égetik az összes erdőt, és a ciklus elölről nem kezdődik. 
-- Azt akarod mondani, hogy az emberiség nem tud többé felemelkedni? 
-- Azt akarom mondani, hogy elhasználtuk az összes könnyen megtalálható energiaforrást -- mondta Manjam. -- Az emberek nagyon találékonyak. Talán találnak más utakat, amelyek jobb jövőbe vezetnek. Talán rájönnek, hogyan készítsenek napelemeket a felhőkarcolóink rozsdás roncsaiból. 
-- Még egyszer megkérdezem -- mondta Hassan. -- Mit csináltok, hogy ezt megakadályozzátok? 
-- Még egyszer mondom: semmit -- mondta Manjam. -- Nem lehet megakadályozni. A figyelmeztetés értelmetlen, mert az emberek nem tudják megváltoztatni a viselkedésüket, hogy ez a probléma eltűnjön. A civilizációnkat már egy újabb generációig sem lehet fenntartani. És tudjátok, az emberek érzik ezt. Az egész világon csökken a születési arány. Mindenkinek megvan a saját oka, de az összesített hatás ugyanaz. Az emberek úgy döntenek, hogy nem lesznek gyermekeik, akik az elégtelen erőforrásokért fognak velük versenyezni. 
-- Akkor meg miért mutattad ezt meg nekünk, ha semmit sem tehetünk? -- kérdezte Tagiri. 
-- Ti miért kutattátok a múltat, amikor azt hittétek, hogy semmit sem tehettek? -- kérdezte Manjam zord mosollyal. -- Mellesleg azt nem mondtam, hogy ti semmit sem tehettek. Csak azt, hogy mi semmit sem tehetünk. 
-- Ezért engedtétek meg, hogy az időutazáson dolgozzunk -- mondta Hunahpu. -- Hogy visszamehessünk és megelőzhessük ezt az egészet. 
-- Nem volt semmi reményünk, amíg fel nem fedeztétek, hogy a múlt megváltoztatható -- mondta Manjam. -- Addig a munkánkat a megőrzésre összpontosítottuk. Minden emberi tudás és tapasztalat összegyűjtésére, és valamilyen maradandó formában való tárolására, amely rejtőzködve legalább tízezer évig is megmaradhat. Nagyon jó, kompakt tároló szerkezeteket készítettünk. És egyszerű, nem gépi olvasókat, amik szerintünk két- vagy háromezer évig is eltarthatnak. Ezeknél jobbakat soha nem tudnánk csinálni. És persze soha nem sikerült összeszedni minden tudás összegezését. Ideális esetben lépésről lépésre átírtuk volna könnyen megtanulható leckékre azt, amink van. Az emberiség által megszerzett bölcsességet. Ez a munka az algebráig és az alapvető genetikai elvekig jutott, de akkor fel kellett adnunk. Az elmúlt évtizedben csak azzal foglalkoztunk, hogy információkat tömtünk a kazettákba, és másolatot készítettünk mindenről. Csak hagynunk kell, hogy az unokáink rájöjjenek, hogyan olvassák el és értsék meg ezeket, amikor -- és ha -- megtalálják a tárakat, amikben eldugjuk a cuccot. Erre van a mi kis titkos társaságunk, hogy megőrizze az emberiség emlékét. Amíg észre nem vettünk titeket. 
Tagiri sírt. 
-- Anya -- mondta Diko. -- Mi a baj? 
Hassan átkarolta és magához húzta a feleségét. Tagiri felemelte könnyes arcát, és a lányára nézett. 
-- Ó Diko -- mondta. -- Ennyi évig azt hittem, hogy a paradicsomban élünk. 
-- Tagiri bámulatosán együtt érző nő -- mondta Manjam. -- Amikor megtaláltuk, szeretetből és csodálatból kezdtük el figyelni. Hogyan tudta elviselni annyi ember szenvedését? Soha nem álmodtunk arról, hogy az ő együttérzése, és nem az okosok okossága lesz az, ami végül elvezet az egyetlen úthoz, ami kivezethet minket az előttünk álló katasztrófából. -- Felállt, Tagirihez ment, és letérdelt előtte. -- Tagiri, meg kellett ezt mutatnom, mert attól féltünk, hogy úgy döntesz, leállítod a Kolumbusz-tervet. 
-- Már meg is tettem. Mármint úgy döntöttem -- mondta Tagiri. 
-- Megkérdeztem a többieket. Azt mondták, hogy meg kell mutatnunk neked. Habár tudtuk, hogy nem a kiszáradt földet, vagy a statisztikákat, vagy biztonságos, távoli és visszatartható dolgokat fogsz benne látni. Úgy fogsz tekinteni rá, hogy látsz minden egyes elveszett életet, minden egyes elpusztított reményt. Hallani fogod a ma született gyermekek hangját, amint felnőve megátkozzák a szüleiket, amiért olyan kegyetlenek voltak, hogy nem ölték meg őket az anyaméhben. Sajnálom, hogy fájdalmat okoztunk. De meg kellett értened, hogy ha Kolumbusz tényleg a történelem forgáspontja, és a megállítása utat nyit az emberiség egy újabb jövőjének, akkor meg kell tennünk. 
Tagiri lassan bólintott. De aztán letörölte a könnyeket az arcáról, Manjamra nézett, és erőszakosan beszélt. 
-- Nem titokban -- mondta. Manjam halványan mosolygott. 
-- Igen, néhányan közülünk felhívták rá a figyelmünket, hogy így fogsz érezni. 
-- Az embereknek bele kell egyezniük abba, hogy visszaküldjünk valakit, és megsemmisítsük a világunkat. Egyet kell érteniük ezzel. 
-- Akkor várnunk kell azzal, hogy elmondjuk nekik -- mondta Manjam. -- Mert ha ma kérdezzük meg őket, nemet fognak mondani. 
-- Mikor? -- kérdezte Diko. 
-- Tudni fogod, mikor -- mondta Manjam. -- Amikor elkezdődnek az éhínségek. 
-- És ha már túl öreg leszek, hogy menjek? -- kérdezte Kemal. 
-- Akkor küldünk valaki mást -- mondta Hassan. 
-- És ha én leszek túl öreg? -- kérdezte Diko. 
-- Nem leszel -- mondta Manjam. -- Úgyhogy készülj fel. És amikor eljön a szükségállapot, és az emberek látják, hogy a gyermekeik éhesek, hogy emberek halnak meg, majd akkor bele fognak egyezni abba, amit csinálni akartok. Mert akkor végre ők is ilyen megvilágításban fogják látni a dolgokat. 
-- Milyen megvilágításban? -- kérdezte Kemal. 
-- Először megpróbáljuk megőrizni magunkat -- mondta Manjam --, amíg rá nem jövünk, hogy nem tudjuk. Aztán megpróbáljuk megőrizni a gyermekeinket, amíg rá nem jövünk, hogy nem tudjuk. Aztán megpróbáljuk megőrizni a rokonainkat, aztán a falunkat vagy a törzsünket, és amikor rájövünk, hogy még őket sem tudjuk megőrizni, akkor megpróbáljuk megőrizni az emlékünket. És ha azt sem tudjuk, mi marad? Végül olyan megvilágításban látjuk a dolgokat, hogy az emberiség egészének érdekében próbálunk cselekedni. 
-- Vagy kétségbe esünk -- mondta Tagiri. 
-- Hát igen, ez a másik lehetőség -- mondta Manjam. -- De ahogy elnézem, ebben a szobában senki nem ezt fogja választani. És amikor felajánljuk ezt az esélyt az embereknek, akik látják, ahogy összeomlik körülöttük a világ, szerintem úgy döntenek, hogy próbáljátok meg. 
-- Ha nem egyeznek bele, nem fogjuk megcsinálni -- mondta Tagiri erőszakosan. 
Diko nem mondott semmit, de ő is tudta, hogy a döntés már nem az anyja kezében van. Miért legyen joguk a mi generációnk embereinek megvétózni az egyetlen esélyt az emberiség jövőjének megmentésére? De mindegy volt. Ahogy Manjam mondta, az emberek egyet fognak érteni, amikor a halál és a rettegés áll velük szemben. Elvégre miért imádkozott az öregember és a nő Haiti szigetén abban a faluban, amikor imádkoztak? Nem a megváltásért, nem. Kétségbeesésükben gyors és könyörületes halálért könyörögtek. Ha másról nem, erről mindenképpen tudna gondoskodni a Kolumbusz-terv. 

Cristoforo hátradőlt a székben, és hagyta, hogy Perez atya és Antonio atya folytassa az udvarból érkezett levél elemzését. Csak arra figyelt oda igazán, amikor Perez atya azt mondta: 
-- Persze, hogy a királynőtől jött. Azt hiszed, hogy ennyi év után hagyná, hogy olyan levelet kapj, amelynek a megfogalmazását ne hagyta volna jóvá? A levél egy új vizsgálat lehetőségéről beszél "alkalmasabb időben". Ilyesmit nem mondanak egykönnyen. Az uralkodóknak nincs arra idejük, hogy az emberek olyan ügyekkel zaklassák őket, amiket már lezártak. A királynő felhív arra, hogy zaklasd. Tehát az ügy nincs lezárva. 
Az ügy nincs lezárva. Majdnem azt kívánta, bárcsak le lenne. Majdnem azt kívánta, bárcsak Isten valaki mást választott volna. 
Azután egy vállrándítással elintézte a kívánságot, és gondolatait szabadjára engedte, miközben a ferencesek megvitatták a lehetőségeket. Már nem számított, mik voltak az érvek. Az egyetlen érv, ami igazán számított Cristoforónak, az volt, hogy Isten és Krisztus és a Szentlélek galambja megjelent előtte a tengerparton, és felszólították, hogy hajózzon nyugatra. Az összes többi -- annak igaznak kell lennie, különben Isten nem mondta volna neki, hogy hajózzon nyugatra. De Cristoforónak ehhez semmi köze nem volt. Azért akart nyugatra hajózni, mert... Istenért, igen. És miért Istenért? Miért lett Krisztus olyan fontos az életében? A többi ember -- még az egyházi emberek -- sem alakították át az egész életüket, ahogy ő tette. A saját ambícióikat követték. Karrierjük volt, eltervezték a jövőjüket. És -- ami elég furcsa volt -- Isten mintha sokkal kedvesebb lett volna azokhoz, akik csak kicsit törődtek vele, vagy legalábbis kevesebbet, mint Cristoforo. 
Miért törődöm vele ennyire? 
A tekintete átsiklott az asztalon a fal felé, de nem az ott lógó feszületet látta. Helyette egy emlék szaladt át az agyán. Az anyjáról, amint egy asztal mögé kuporodik. Suttog hozzá, miközben valaki kiabál a távolban. Mi volt ez az emlék? Miért jutott most az eszébe? 
Volt anyám; szegény Diegónak nincs. És apja sincs, az igazat megvallva. Azt írja, hogy elege van La Rábidából. De mit tehetnék? Ha sikerrel jár a küldetésem, meg lesz alapozva a vagyona, egy nagy ember fia lesz, így ő is nagy ember lesz. Ha pedig kudarcot vallók, akkor tanult embernek kell lennie, tanítani pedig senki nem tud jobban a ferenceseknél, mint amilyenek ezek a jó papok. Semmi olyasmit nem látna vagy hallana velem Salamancában -- vagy ahova legközelebb megyek királyokat és királynőket követve --, ami bármelyik rá váró lehetséges életre felkészítené. 
Miközben Cristoforo gondolatai az alvás felé haladtak, fokozatosan rájött, hogy egy szerecsen lány van a kereszt alatt egyszerű, de élénk színű ruhában, és őt fürkészi. Nem volt ott igazából, ezt ő is tudta, mert még mindig látta a falon lógó feszületet a lány mögött. Biztosan nagyon magas, mert a feszület elég magasan függött. Hogyhogy szerecsen nőkről álmodom, gondolta Cristoforo. Csakhogy ez nem álom, mert nem alszom. Még most is hallom, amint Perez atya és Antonio atya vitatkoznak arról, hogy Perez elmegy a királynőhöz. Nos, ez is egy ötlet. Miért néz engem ez a lány? 
Ez egy látomás? -- tűnődött elgondolkozva. Nem olyan tiszta, mint az a tengerparti. És ez egyértelműen nem Isten. Lehet, hogy egy fekete nőt mutató látomás a Sátántól jön? Azt látom? A Sátán öreganyját? 
Nem lehet, mert látszik a feje mögött a feszület. Ez a nő olyan, mint az üveg, mint a fekete üveg. Belelátok. Látom, hogy egy feszület van a fejében. Ez azt jelenti, hogy arról álmodik, hogy megint keresztre feszíti Krisztust? Vagy hogy Mária fia mindig a gondolataiban lakozik? Nem vagyok jó az álmok és a látomások megfejtésében. Ennél világosabb dolgokra van szükségem. Ezért ha te küldted ezt, Istenem, és ha mondani szeretnél vele valamit, nem értem elég jól, és sokkal világosabbá kell tenned számomra a dolgokat. 
Mintha megjött volna a válasz, a szerecsen lány eltűnt, és Cristoforo észrevette, hogy valaki mozog a szoba sarkában. Valaki, akin nem tudott átlátni; valaki, aki szilárd és igazi volt. Egy fiatal férfi, magas és jóképű, de a szeme kérdő és bizonytalan. Hasonlított Felipára. Annyira hasonlított Felipára. Mintha Felipa benne élne, állandó szemrehányásként Cristoforo számára, állandó kifogásként. Tényleg szerettelek, Felipa. De Krisztust jobban szerettem. Ez nem lehet bűn, ugye? 
Beszélj hozzám, Diego. Szólíts a nevemen. Követeld meg, ami téged illet: a figyelmemet, a tiszteletemet. Ne állj ott gyengén, ne várj. Miközben azt reméled, hogy kapsz egy morzsát az asztalomról. Nem tudod, hogy a fiúknak erősebbeknek kell lenniük az apjuknál, különben a világ elpusztul? 
Semmit sem mondott. Semmit sem mondott. 
Nem kell minden férfinak erősnek lennie, gondolta Cristoforo. Elég, ha vannak olyanok, akik egyszerűen jók. Nekem elég, hogy szerethessem a fiamat -- az, hogy jó. Majd én erős leszek mindkettőnknek. Van elég erőm, hogy téged is felemeljelek. 
-- Diego, fiam -- mondta Cristoforo. A fiú most már tudott beszélni. 
-- Hangokat hallottam. 
-- Nem akartalak felébreszteni -- mondta Cristoforo. 
-- Azt hittem, megint egy álom. 
Perez atya azt suttogta: 
-- Gyakran álmodik rólad. 
-- Rólad szoktam álmodni, fiam -- mondta Cristoforo. -- Te is szoktál rólam álmodni? 
Diego bólintott, a szemével állandóan az apja arcát nézve. 
-- Szerinted a Szentlélek adja nekünk ezeket az álmokat, hogy ne felejtsük el azt a nagy szeretetet, amit egymás iránt érzünk? 
Diego megint bólintott. Aztán az apjához sétált, eleinte bizonytalanul; de aztán, ahogy Cristoforo felállt és kitárta a karjait, a fiú léptei biztosabbakká váltak. És amikor összeölelkeztek, Cristoforo meglepődött, milyen magas lett a fiú, milyen hosszúak a karjai, milyen erős. Sokáig a karjaiban tartotta a fiút. 
-- Azt mondják, jól rajzolsz, Diego. 
-- Igen -- mondta Diego. 
-- Mutasd meg. 
Miközben Diego szobája felé sétáltak, Cristoforo beszélt. 
-- Én is újra elkezdtem rajzolni. Quintanilla megvonta tőlem a pénzt néhány éve, de én rászedtem. Nem mentem el. Térképeket rajzolok az embereknek. Rajzoltál már térképet? 
-- Bartolomeu bácsi eljött, és megtanított rá. Feltérképeztem a kolostort. Egészen az egérlyukakig! 
Együtt nevettek végig, miközben felfelé mentek a lépcsőn. 

-- Csak várunk és várunk -- mondta Diko. -- Nem leszünk fiatalabbak. 
-- De Kemal igen -- mondta Hunahpu. -- Állandóan sportol. A többi tanulmányát meg elhanyagolja. 
-- Elég erősnek kell lennie, hogy a hajók alá ússzon és beállítsa a tölteteket -- mondta Diko. 
-- Szerintem fiatalabb embert kellene küldeni. 
Diko megrázta a fejét. 
-- És mi van, ha szívrohamot kap, erre nem gondoltál? Visszaküldjük az időben, hogy megállítsa Kolumbuszt, ő pedig meghal a vízben. Mire lenne ez jó? Én a zapotékok között leszek. Majd te beállítod a tölteteket, és ott tartod Kolumbuszt? Vagy visszahajózik Európába, és minden erőfeszítésünk felesleges volt? 
-- Már azzal is elérünk valamit, hogy odamegyünk. Meg leszünk fertőzve a gazdavírusokkal, tudod. 
-Tehát az Újvilág immúnis lesz a himlőre és a kanyaróra. Ez csak azt jelenti, hogy többen maradnak életben, akik élvezhetik rabszolgaéveiket. 
-- A spanyolok annyira nem jártak elöl, technikai értelemben. És ha nincsenek járványok, akkor az emberek nem gondolják azt, hogy az isteneik ellenük vannak, és nem fognak elcsüggedni. Hunahpu, mindenképpen jobbá tesszük a dolgokat, legalábbis bizonyos mértékben. De Kemal nem fog kudarcot vallani. 
-- Nem -- mondta Hunahpu. -- Olyan, mint az anyád. Sose mondja, hogy meghalni. 
Diko keserűen felnevetett. 
-- Nem mondja, de attól még azt tervezi. 
-- Mit tervez? 
-- Évekig nem említette. Azt hiszem, csak félig kialakult gondolatként hallottam tőle, aztán egyszerűen úgy döntött, hogy megteszi. 
-- Mit? 
-- Meghal -- mondta Diko. 
-- Hogy érted ezt? 
-- Beszélt egyszer még... ó, egy örökkévalósággal ezelőtt. Arról, hogy egy hajó elsüllyedése milyen szerencsétlenség. Két hajóé tragédia. Három hajóé Isten büntetése. Mire lenne az jó, ha Kolumbusz azt hinné, hogy Isten ellene van? 
-- Hát, éppen ez a probléma. De a hajóknak menniük kell. 
-- Figyelj, Hunahpu -- Kemal így folytatta. -- "Bárcsak tudnák, hogy egy török robbantotta fel a hajóikat! A hitetlen. Krisztus ellensége." Aztán nevetett. Majd abbahagyta a nevetést. 
-- Miért nem említetted ezt korábban? 
-- Mert ő döntött úgy, hogy nem említi. De arra gondoltam, meg kell értened, miért nem veszi komolyan az összes többi tanulási feladatot. Arra számít, hogy nem fog élni, úgyhogy nem lesz rájuk szüksége. Csak az atlétikai képességeire van szüksége, a robbanószerek ismeretére, és elég spanyolra vagy latinra vagy akármire, hogy elmondhassa Kolumbusz embereinek, hogy ő robbantotta fel a hajóikat, és hogy Allah nevében tette. 
-- És aztán megöli magát? 
-- Viccelsz? Persze, hogy nem. Hagyja, hogy megöljék a keresztények. 
-- Nem lesz kellemes. 
-- De felmegy majd a mennybe. Az iszlámért halt meg. 
-- Tényleg hívő? -- kérdezte Hunahpu. 
-- Apa szerint igen. Azt mondja, minél idősebb az ember, annál jobban hisz Istenben, bármilyen arcot is ölt. 
Az orvos mosolyogva jött vissza a szobába. 
-- Nagyon tökéletes kezd lenni minden, ahogy mondom nektek. A fejetek tele van érdekes dolgokkal. A történelemben még soha senkinek nem volt annyi tudás a fejében, mint nektek és Kemalnak. 
-- Tudás és elektromágneses időzített bombák -- mondta Hunahpu. 
-- Hát igen -- mondta az orvos --, az igaz, hogy amikor a jeladó szerkezet bekapcsol, néhány évtized után rákot okozhat. De száz évig nem fog bekapcsolni, úgyhogy szerintem csak csontok vagytok a földben, és a rák nem túl nagy probléma nektek. -- Nevetett. 
-- Szerintem ez egy hullarabló -- mondta Hunahpu. 
-- Mindegyik az -- mondta Diko. -- Ez az egyik tantárgy az orvosi iskolában. 
-- Mentsétek meg a világot, ifjú férfi, ifjú nő. Nagyon jó világot csináljatok a gyerekeimnek. 
Egy szörnyű pillanatig Diko azt hitte, az orvos nem értette meg, hogy amikor elmennek, a gyermekei megsemmisülnek, mint mindenki más ebben a zsákutcába torkolló időben. Bárcsak nagyobb erőfeszítéseket tennének a kínaiak, hogy megtanítsák népüket az angol nyelvre, és akkor megértenék, hogy mit beszélnek máshol a világon. 
Az arcukra kiülő döbbenetet látva az orvos elnevette magát. 
-- Azt hiszitek, olyan okos vagyok, hogy hamis hitvány csontokat rakhatok a koponyátokba, de olyan hülye vagyok, hogy nem tudok róla? Nem tudjátok, hogy a kínaiak okosak voltak, amikor az összes többi ember ostoba? Amikor visszamentek, ifjú férfi, ifjú nő, akkor az új jövő minden embere, ők a gyerekeim. És amikor hallják, hogy a hitvány csontjaitok beszélnek hozzájuk, akkor megtalálják a feljegyzéseket, tudnak rólam és az összes többi emberről. Úgyhogy emlékeznek ránk. Tudják, hogy mi vagyunk az őseik. Ez nagyon fontos. Tudják, hogy mi vagyunk az őseik, és emlékeznek ránk. Meghajolt, és kiment a szobából. 
-- Fáj a fejem -- mondta Diko. -- Szerinted nem kellene még több gyógyszert szereznünk? 
Santangel a királynőről a könyveibe nézett, és megpróbálta kitalálni, mit akarnak tőle az uralkodók. 

-- Megengedheti-e magának a királyság ezt az utazást? Három karavellát, készleteket, legénységet? A granadai háború véget ért. Igen, a kincstár megengedheti magának. 
-- Könnyen? -- kérdezte Ferdinánd király. Szóval tényleg bízott abban, hogy pénzügyi okok miatt megakadályozhatja az utazást. Santangelnek csak annyit kellett volna mondania, hogy nem, nem könnyen, jelenleg áldozatot kellene hoznunk, és akkor a király azt mondaná, hogy várjunk egy alkalmasabb időpontra, és akkor a téma soha többé nem merülne fel. 
Santangel még csak rá sem pillantott a királynőre, mert egy bölcs udvaronc soha nem keltett olyan látszatot, hogy mielőtt válaszolni tudna az egyik uralkodó kérdésére, a másikra kell néznie valamilyen jelért. Azonban a szeme sarkából látta, hogy a királynő megmarkolja a trónszéke karfáját. Törődik vele, gondolta. Ez fontos neki. A királynak nem fontos. Idegesíti, de semmi szenvedélyeset nem érez iránta. 
-- Felség -- mondta Santangel --, ha bármilyen kételye van a kincstár azon képességével kapcsolatban, hogy ki tudja fizetni ezt az utazást, akkor én magam boldogan kifizetem. 
Az udvar némaságba burkolózott, aztán halk suttogás hallatszott. 
Santangel egy csapásra megváltoztatta a hangulatot. Ha valamiben biztosak voltak az emberek, az az volt, hogy Luis de Santangel tudja, hogyan kell pénzt keresni. Ez volt az egyik oka annak, hogy Ferdinánd király tökéletesen bízott benne pénzügyi kérdésekben. Nem kellett meglopnia a kincstárt ahhoz, hogy meggazdagodjon -- már akkor rendkívül vagyonos volt, amikor elkezdte hivatalát, és megvolt hozzá az ügyessége, hogy még több pénzt csináljon anélkül, hogy a királyi udvaron élősködne. Úgyhogy ha annyira fellelkesítette az utazás, hogy felajánlja, hogy ő maga fizeti ki... A király halványan elmosolyodott. 
-- És ha a szaván fogom? 
-- Nagy megtiszteltetés lenne, ha felséged megengedné, hogy a nevemet Senor Colon utazásához kössem. 
A király mosolya lehervadt. Santangel tudta, miért. A király nagyon érzékeny volt arra, milyennek látják az emberek. Kár, hogy egész életét ebben a finom egyensúlyban kellett töltenie egy uralkodó királynővel, hogy biztosítsa Kasztília és Aragónia békés egyesülését, amikor egyikük meghal. Nem tetszett neki, amikor elképzelte, mit fognak pletykáim. Ferdinánd király nem volt hajlandó személyesen kifizetni ezt a nagy utazást. Csak Luis Santangelnek volt annyi előrelátása, hogy pénzt adjon ki rá. 
-- Az ajánlata nagylelkű volt, barátom -- mondta a király. -- Aragónia azonban nem vonja ki magát a felelősség alól. 
-- Kasztília sem -- mondta a királynő. A kezei ellazultak. Tudta, hogy látni fogom, milyen feszült volt korábban? Szándékos jel akart lenni? 
-- Hívja össze az új vizsgálóbizottságot! -- mondta a király. -- Ha az ítéletük kedvező lesz, megadjuk ennek az utazónak a három karavelláját. 
És megint elkezdődött, legalábbis úgy tűnt. A távolból figyelve Santangel hamar észrevette, hogy ez alkalommal előre tudják az eredményt. Évek helyett hetekbe telt. Az új bizottság az előző csoport Kolumbuszt támogató tagjainak nagy részéből és néhány konzervatív teológusból állt, akik annyira hevesen ellenezték. Nem volt meglepő, hogy miután felületesen megvizsgálták Colon terveit, kedvező ítéletet hoztak. Már csak az maradt hátra, hogy a királynő az udvarba hívja Colónt, és elmondja neki. 
Miután oly sok évig várt, és néhány hónapja még úgy tűnt, hogy minden hiábavaló volt, Santangel azt várta, hogy Colon boldog lesz, ha meghallja a hírt. Ott állt az udvarban, és ahelyett, hogy hálásan elfogadta volna a királynő megbízását, elkezdte sorolni a követeléseit. Hihetetlen volt. Először is ez a közember nemesi címet akart, amely illik a megbízatáshoz, amit kapott. És ez csak a kezdet volt. 
-- Amikor visszatérek a Keletről -- mondta --, olyasmit értem el, amit egyik másik kapitány sem tett meg vagy mert megtenni. Az Óceán-tenger admirálisának hatalmával és rangjával kell hajóznom, amely pontosan megegyezik Kasztília főadmirálisának a rangjával. Ezzel a ranggal együtt az is illő volna, ha megkapnám minden általam Spanyolország nevében felfedezett földön az alkirályi és helytartói hatalmat. Továbbá ezeknek a címeknek és hatalmaknak örökleteseknek kell lenniük, és a fiamra, utána pedig az ő fiaira kell szállnia mindörökké. Az is helyénvaló lenne, ha tíz százalékos jutalékot kapnék mindenfajta kereskedelem után, ami Spanyolország és az új földek között történik, valamint ugyanennyi jutalékot mindennemű ott talált ércekből szerzett haszonból. 
Ennyi év után, miközben Colon jelét sem mutatta a személyes pénzvágynak, most felfedi előttük, hogy ő is csak egy élősködő udvaronc? 
A királynő egy pillanatig képtelen volt megszólalni. Azután kurtán közölte Colónnal, hogy a kéréseit meg fogják tanácskozni, majd elbocsátotta. 
Amikor Santangel elvitte Colon kéréseinek a hírét a királyhoz, a király szörnyen dühös lett. 
-- Még követelőzni merészel? Azt hittem, kérni jött hozzánk. Azt hiszi, hogy a királyok egyezményeket kötnek a közemberekkel? 
-- Igazából nem, felség -- mondta Santangel. -- Azt hiszi, hogy először nemesemberré teszi felséged, és csak azután köt vele szerződést. 
-- És nem tágít? 
-- Nagyon udvarias, de nem, egyszerűen nem hajol meg, egy kicsit sem. 
-- Akkor küldjük el -- mondta a király. -- Izabellával arra készülünk, hogy nagy menet élén vonulunk be Granadába, és Spanyolország felszabadítóiként és Krisztus bajnokaiként érkezünk oda. Egy genovai térképkészítő alkirályi és admirálisi címeket mer követelni? Még egy senort sem érdemel meg. 
Santangel biztos volt benne, hogy Colon visszavonja a kéréseit, amikor meghallja a király válaszát. Ehelyett hűvösen bejelentette, hogy elmegy, és elkezdett csomagolni. 
Teljes káosz volt egész este a király és a királynő körül. Santangel kezdett rájönni, hogy Colon mégsem volt olyan ostoba azokkal a követelésekkel. Ennyi évig várnia kellett, mert ha elhagyta volna Spanyolországot, és Angliába vagy Franciaországba ment volna a terveivel, már két kudarc állna mögötte. Miért érdeklődne iránta Franciaország vagy Anglia, ha Európa két nagy tengerész állama már visszautasította? Most azonban sokan tudtak róla és tanúi voltak, hogy Spanyolország uralkodói elfogadták a tervét, és beleegyeztek, hogy pénzelik az utazást. A vita már nem arról szólt, hogy megadják-e neki a hajókat, hanem arról, hogy mi legyen a jutalma. Ha most elsétálna, Párizsban vagy Londonban biztosan szívesen fogadnák. Ó, Ferdinánd és Izabella nem hajlandó megjutalmazni a nagy tettéért? Hiszen Franciaország mennyire megjutalmazza a nagy tengerészeit, Anglia mennyire megbecsüli azokat, akik a Keletre viszik a király zászlaját! Most Colon végre valahára úgy tárgyalt, hogy erő állt mögötte. Visszautasíthatja a spanyolok ajánlatát, mert Spanyolország már megadta azt, amire elsősorban és leginkább szüksége volt -- és ingyen adta meg. 
Micsoda tehetséges tárgyaló, gondolta Santangel. Bárcsak kereskedelemmel foglalkozna. Miket érhetnék el, ha ilyen ember dolgozna nekem! Hamar enyém lenne a római Szent Péter székesegyház jelzáloga! A Hagia Sophiáé! A Szent Sír templomáé! 
Aztán arra gondolt: ha Colon kereskedne, nem a képviselőm lenne -- a versenytársam lenne. Megborzongott. 
A királynő habozott. Tényleg akarta ezt az utazást, ezért nehéz helyzetbe került. A király azonban hajthatatlan volt. Miért kellene egyáltalán megbeszélniük ennek a külföldinek az abszurd követeléseit? 
Santangel látta, milyen eredménytelenül próbál Diego de Deza atya érvelni a király ellen. Ennek az embernek egyáltalán nincs fogalma arról, hogyan kell bánni egy uralkodóval? Santangel hálás volt, amikor Talavera atya hamarosan kivonta Dezát a beszélgetésből. Maga Santangel csendben maradt, amíg a király végül meg nem kérdezte, hogy mi a véleménye. 
-- Ezek a követelések természetesen épp olyan abszurdak és lehetetlenek, amilyeneknek látszanak. Az uralkodó, aki ilyen címeket ad egy kipróbálatlan külföldinek, nem az az uralkodó, aki kiűzte a mórokat Spanyolországból. 
Majdnem mindenki bölcsen bólogatott. Mindannyian azt hitték, hogy Santangel hízeleg, és mint minden óvatos udvaronc, gyorsan egyetértettek mindenkivel, aki a királyt dicsérte, így meg tudta nyerni az általános egyetértést legfontosabb kikötése mellett: "kipróbálatlan külföldi". 
-- Persze az utazás után, amelynek engedélyezését és pénzelését felségetek már jóváhagyta, ha sikeresen tér vissza, akkor olyan dicsőséget és gazdagságot hoz Spanyolország koronáinak, hogy minden jutalmat megérdemel, amit kért, és még annál is többet. Annyira biztos a sikerben, hogy úgy érzi, máris megérdemli őket. De ha ennyire magabiztos, akkor nyilván habozás nélkül elfogadja a maguk kikötését -- hogy csak sikeres visszatérésekor kapja meg ezeket a jutalmakat. 
A király mosolygott. 
-- Santangel, maga vén gazember. Tudom, hogy azt akarja, hogy ez a Colon nyugatra hajózzon. De nem úgy nyerte a gazdagságát, hogy az előtt fizette volna ki az embereket, mielőtt teljesítettek volna. Vállalják ők a felelősséget, erről van szó, ugye? 
Santangel szerényen meghajolt. A király egy tisztviselőhöz fordult. 
-- Fogalmazzon meg "capitulación"-okat Colon követeléseiről, írja úgy, hogy a feltétel a Keletről való sikeres visszatérése legyen. Gonosz mosollyal fordult Santangel felé. -- Kár, hogy keresztény király vagyok, és visszautasítom a szerencsejátékot. Fogadnék magával -- hogy soha nem kell megadnom Colónnak ezeket a címeket. 
-- Felség, csak egy bolond fogadna Granada meghódítójával -- mondta Santangel. Magában hozzátette: és csak egy még nagyobb bolond fogadna Colon ellen. 
A capitulaciónt a kora hajnali órákban írták meg, a király és a királynő tanácsadóinak utolsó tanácskozása után. Amikor hajnalban elküldték egy egyházfit, hogy vigye el az üzenetet Colónnak, idegesen és dühösen tért vissza. 
-- Elment! -- kiabálta. 
-- Persze, hogy elment -- mondta Perez atya. -- Azt mondták, hogy a feltételeit visszautasították. De csak hajnalban indult el. És azt gyanítom, hogy nem halad gyorsan. 
-- Akkor hozza vissza -- mondta a királynő. -- Mondja meg neki, hogy azonnal jelenjen meg előttem, mert végre készen állok lezárni ezt az ügyet. Nem, ne mondja, hogy "végre". Most pedig siessen. 
Az egyházfi elrohant az udvartól. 
Miközben arra vártak, hogy Colónt visszahozzák, Santangel félrevonta Perez atyát. 
-- Nem gondoltam, hogy Colon pénzsóvár ember. 
-- Nem az -- mondta Perez atya. -- Sőt, szerény ember. Nagyravágyó, de nem úgy, ahogy maga gondolja. 
-- Akkor milyen módon nagyravágyó, ha nem úgy, ahogy gondolom? 
-- Azért akarta, hogy örökletesek legyenek a címek, mert egész életében ezt az utazást hajszolta -- mondta Perez. -- Nincs más öröksége a fia számára -- se vagyon, se más. De ezzel az utazással most nem csupán nemessé, hanem nagyúrrá teheti a fiát. A felesége évekkel ezelőtt meghalt, és sok mindent megbánt. Ezt az ő ajándékának is szánja, és a családjának is, akik Portugália kisnemességébe tartoznak. 
-- Ismerem a családot -- mondta Santangel. 
-- Ismeri az anyát? 
-- Még él? 
-- Azt hiszem -- mondta Perez. 
-- Akkor már értem. Biztos vagyok benne, hogy az idős hölgy keményen tudatosította Colónban, hogy minden nemesi jogát az ő családján keresztül érte el. Tényleg kedves lenne, ha Colon vissza tudná fordítani a dolgot, hogy a hölgy családjának minden igazi nemesi jogát a Colónnal való kapcsolatuk alapján érjék el. 
-- Tehát már érti -- mondta Perez. 
-- Nem, Jüan Perez atya, még semmit sem értek. Miért tette kockára Colon ezt az utazást, csak hogy ilyen magasztos címeket és abszurd jutalékokat szerezzen? 
-- Talán azért -- mondta Perez atya --, mert ez az utazás nem a küldetése vége, hanem a kezdete. 
-- A kezdete! Mit tehet egy ember, ha új földeket fedezett fel Krisztusnak és a királynőnek? Ha alkirály és admirális lett? Ha elképzelhetetlen gazdagságot kapott? 
-- Magának, aki keresztény, éppen magának kell ezt kérdeznie? -- mondta Perez. Azután elsétált. 
Santangel kereszténynek gondolta magát, de nem volt benne biztos, hogy mit értett ez alatt Perez atya. Minden lehetőséget végiggondolt, de mind nevetségesen hangzott, mert nincs olyan ember, aki arról álmodhat, hogy olyan magasztos célokat érjen el. 
De végül is olyan ember sincs, aki arról álmodhat, hogy uralkodókat vesz rá, hogy beleegyezzenek egy őrült utazásba az ismeretlen nyugati tengereken át, nem sok eséllyel a sikerre. És Colon mégis elérte. Úgyhogy ha a római birodalom visszahódításáról, vagy a Szentföld felszabadításáról, vagy a hitetlen törökök kiűzéséről Bizáncból, vagy egy holdba repülő gépről álmodozik, akkor Santangel nem fogadna ellene. 

Már éhínség pusztított, igaz, csak Észak-Amerikában, de sehol nem volt felesleges élelmiszer, hogy enyhíthessék. Sok más helyen be kellett osztani az élelmet, hogy segítséget lehessen küldeni. Az Amerikában dúló vérontásról és káoszról szóló történetek meggyőzték az európai és afrikai népeket, hogy elfogadják az élelem beosztását, hogy legalább enyhíthessék kissé az észak-amerikai éhínséget. De ez sem lesz elég ahhoz, hogy mindenkit megmentsenek. 
Ez a reménytelen elégtelenség szörnyű sokk-ként érte az emberiséget, nem utolsósorban azért, mert két generáción át azt hitték, hogy a világ végre olyan hely lett, ahol jól lehet élni. Azt hitték, az ő idejük az újjászületés, az újjáépítés, a helyreállítás ideje. Most megtudták, hogy ez csak egy olyan háború utóvédharca volt, amelynek végkimenetelét már a születésük előtt eldöntötték. Hiábavaló volt a munkájuk, mert semmi sem maradhatott meg. A Föld állapota túl előrehaladott volt. 
E felismerés gyötrelmének közepette jöttek meg az első hírek a Kolumbusz-tervről. Ádáz viták dúltak. Amikor eljött a választás ideje, a döntés nem volt egyhangú, de a győzelem elsöprő volt. Mi másra is számíthattak? Hogy nézzék, ahogy a gyerekeik éhen halnak? Hogy ismét fegyvert fogjanak, és az utolsó élelemtermelő földdarabkákért harcoljanak? Választhatja-e bárki is boldogan a barlangok, jég és tudatlanság jövőjét, amikor másként is lehetne, ha nem is nekik és a gyermekeiknek, akkor legalább az emberiség egészének? 
Manjam Kemallal ücsörgött, aki eljött, hogy megvárja vele a szavazás végét. Amikor meghozták a döntést, és Kemal megtudta, hogy tényleg vissza fog utazni az időben, egyszerre megkönnyebbült és megrémült. Az egy dolog, hogy az ember eltervezi a saját halálát, amikor a lehetőség még távoli. Azonban most már csak napok kérdése, hogy visszamenjen az időben, és aztán nem több, mint hetek kérdése, mielőtt megvetően Kolumbusz elé áll, és azt mondja: "Azt hitted, Allah megengedi, hogy egy keresztény felfedezze ezeket az új földeket? Köpök a Krisztusodra! Nem volt hatalma ahhoz, hogy megtartson Allah hatalma ellen! Allah az isten, és Mohamed az ő prófétája!" 
És aztán talán egy nap a Pastwatch egyik jövőbeli kutatója látja, ahogy ott áll, és bólintana és azt mondaná: ez az ember állította meg Kolumbuszt. Ez az ember adta az életét, hogy megteremtse ezt a jó és békés világot, amiben élünk. Ez az ember adott új jövőt az emberiségnek. Csakúgy, mint előtte Yewesweder, ez az ember is az emberiség útját választotta. 
Ilyen életet érdemes volna élni, gondolta Kemal. Olyan helyet érni el a történelemben, amit magával Yeweswederrel lehet együtt emlegetni. 
-- Melankolikusnak tűnsz, barátom -- mondta Manjam. 
-- Igen? -- kérdezte Kemal. -- Igen. Szomorú és boldog vagyok, mindkettő egyszerre. 
-- Szerinted Tagiri hogyan fogja fogadni? Kemal kissé türelmetlenül vállat vont. 
-- Ki tud kiigazodni azon a nőn? Egész életében ezért dolgozik, aztán gyakorlatilag le kell kötöznünk, hogy ne menjen és sürgesse az embereket, hogy szavazzanak az ellen, amiért dolgozott! 
-- Szerintem nem nehéz megérteni őt, Kemal -- mondta Manjam. -- Úgy van, ahogy mondtad -- az ő akaratereje miatt juthatott el idáig a Kolumbusz-terv. Ő volt érte a felelős. Ez túl nagy teher volt ahhoz, hogy egyedül viselje. Azonban most már megelégedhet belül, mert ellenezte az időnk elpusztítását, mert nem neki kellett meghoznia a végső döntést, hanem az emberiség döntő többségének az akarata kényszerítette rá. Most már nem egyedül az övé az időnk elpusztításának a felelőssége. Sokan osztoznak rajta vele, sok vállon nyugszik a teher. Most már együtt tud vele élni. 
Kemal sötéten kuncogott. 
-- Együtt tud vele élni -- hány napig? És aztán egy szempillantás alatt eltűnik a létezésből az emberiség összes többi tagjával együtt ezen a világon. Mit számít ez most? 
-- Számít -- mondta Manjam --, mert ott van neki az a néhány nap, és mert az a néhány nap az egész jövője. Tiszta kézzel és békés szívvel fogja eltölteni ezt az időt. 
-- És ez nem képmutatás? -- kérdezte Kemal. -- Mert tényleg ő okozta ezt az egészet, ez nem változott meg. 
-- Képmutatás? Nem. A képmutató tudja, hogy mi is ő igazából, és azon dolgozik, hogy azt elrejtse mások elől, azért, hogy hasznot húzzon abból, hogy mások érdemtelenül bíznak benne. Tagiri olyasminek a morális kétértelműségétől fél, amiről tudja, hogy meg kell tennie. Nem tudna együtt élni azzal, hogy nem tette meg, és mégis attól fél, hogy azzal sem fog tudni együtt élni, hogy megtette. Ezért elrejti magától, hogy megtehesse azt, amit meg kell tennie. 
-- Ha van köztük különbség, azt átkozottul nehéz meglátni mondta Kemal. 
-- így igaz -- mondta Manjam. -- Van köztük különbség. És átkozottul nehéz meglátni. 

Miközben Pálos felé lovagolt, Cristoforo időnként a mellkasára szorította a kezét, hogy érezze a kabátjába gyűrt merev pergament. 
Érted, Uram, Megváltóm. Te adtad ezt nekem, és most érted fogom használni. Köszönöm, köszönöm, hogy meghallgattad az imámat, hogy ez a fiamnak, a halott feleségemnek az ajándéka is lehet. 
Ahogy múlt az idő, Perez atya elcsendesedett mellette, és egy emlék jutott az eszébe. Az apja, amint buzgón előrelép egy asztal felé, ahol gazdagon öltözött emberek ülnek. Az apja bort önt. Mikor történhetett volna ez? Apa takács. Mikor öntött bort? Mire emlékszem most? És miért éppen most jut az eszembe? 
Egy válasz sem jutott az eszébe, és a ló kitartóan haladt tovább, minden lépésével port kavarva a levegőbe. Cristoforo arra gondolt, ami előtte állt. Sok munka, felkészülni az utazásra. Emlékezni fog még egyáltalán arra, hogyan kell, ennyi évvel a legutóbbi utazása után? Mindegy. Emlékezni fog arra, amire kell, meg fogja tenni azt, amit kell. A legrosszabb akadály már mögötte volt. Felemelte Krisztus keze, és Krisztus a vízen is át fogja vinni, és haza is fogja hozni. Most már semmi sem fogja megállítani. 

Indulások
 

Cristoforo a kormánykerék közelében állt, és nézte, ahogy a matrózok felkészítették a karavellát az indulásra. Enyhe késztetést érzett, hogy odahagyja kiemelt posztját, és beszálljon a munkába, kezelje a vitorlákat, a fedélzetre hordja az utolsó, friss tartalékokat, saját két kezével tegyen valamit, a lábaival, a testével, hogy a legénység része, a hajó élő szervezetének része legyen. 
De itt nem ez volt a szerepe. Isten arra választotta, hogy vezessen, és a dolgok természete az volt, hogy a hajó kapitányának, az expedíció vezetőjéről nem is beszélve, olyan távolinak és megközelíthetetlennek kell lennie a legénység számára, mint amilyen maga Krisztus volt az egyház számára, amelynek a feje volt. 
Az emberek, akik a parton és a tengerre néző hegyeken gyűltek össze, nem azért voltak ott, hogy a küldetésének örvendezzenek, Cristoforo ezt jól tudta. Azért voltak ott, mert Martin Pinzón, a kedvenc tengerészük, a hősük, a kedvesük olyan bátor utazásra vitte a fiaikat, és testvéreiket, és a nagybátyjaikat, és az unokatestvéreiket és a barátaikat a nyílt óceánra, hogy az már őrültségnek tűnt. Vagy akkora őrültség volt, hogy bátorságnak tűnt? Pinzónba vetették a hitüket, Pinzón fogja hazahozni az embereiket, ha egyáltalán hazahozza őket valaki. Mi volt nekik ez a Cristobal Colon, hacsak nem egy udvaronc, aki a korona kegyeibe ügyeskedte magát, és a beleegyezésükkel olyasminek az irányítását nyerte el, amit Pinzón, a tengerész soha nem érhetett volna el. Semmit sem tudtak arról, hogy a gyermek Cristoforo évekig járt a genovai dokkokba. Semmit sem tudtak az útjairól, semmit sem tudtak a tanulmányairól, semmit sem tudtak a terveiről és az álmairól. És mindenek felett fogalmuk sem volt arról, hogy Isten beszélt hozzá Portugália partján, tőlük nem is olyan messzire nyugatra. Fogalmuk sem volt arról, hogy ez az utazás már önmagában is csoda, ami soha nem történhetett volna meg, ha Isten nem fogadta volna a kegyeibe, és ezért nem is vallhat kudarcot. 
Minden készen állt. Az eszeveszett ténykedés pihenéssé enyhült, a pihenés várakozássá, amint a tekintetek, amik eddig a munkát lesték, most Colon felé fordultak. 
Nézzetek csak, gondolta Cristoforo. Amikor felemelem a kezem, megváltoztatom a világot. Ezek közül az emberek közül ezt egyik sem tudná megtenni, akárhogy is dolgozna. 
A kezét ökölbe szorította. Magasan a feje fölé emelte. Az emberek éljeneztek, miközben a karavellák megfordultak, és elsiklottak a szárazföldtől.
 
A három szürke, üreges félgömb háromszöget formázott, mintha lakomára kirakott tálkák lettek volna. Mindegyiket a különböző küldetések felszerelései töltötték ki, amelyeket Diko, Hunahpu és Kemal fog végrehajtani. Mindegyikben volt egy rész abból a könyvtárból, amit Manjam és titkos társasága gyűjtött össze és tartósított. Ha bármelyikük is eléri és megváltoztatja a múltat, és a jövő eltörlődik, akkor a könyvtár azon egyetlen része is elég információt fog tartalmazni ahhoz, hogy egy nap az új jövő emberei megtudhassák, hogy volt egy jövő, ami értük pusztult el. Építhetnek majd a tudományukra, tűnődhetnek a történeteiken, hasznosíthatják a technológiáikat, tanulhatnak a szenvedéseikből. Szomorú lakomát tartalmaznak ezek a tálkák, gondolta Tagiri. De ez a világ sorsa. Valaminek mindig meg kell halnia, hogy egy másik szervezet élhessen. És most egy közösségnek, közösségek egy világának egy másik világ lehetőségének a díszvacsorájává kell tennie a haldoklását. 
Diko és Hunahpu egymás mellett álltak, miközben Sá Ferreira utolsó magyarázatait hallgatták; Kemal egyedül álldogált, elég figyelmesen hallgatta Sát, de láthatóan nem volt része annak, ami körülötte történt. Már elment, mint egy dikdik a gepárd fogai között, túl a félelmen, túl a törődésen. A keresztény mártírok nézhettek így ki, gondolta Tagiri, miközben az oroszlán barlangja felé mentek. Nem úgy nézett ki, mint a bús kétségbeesés, amit Tagiri a portugál hajók gyomrában megkötözött rabszolgák arcán látott. A halál az halál, mondta egyszer valaki Tagirinek, de ezt nem hitte akkor sem, és most sem hitte el. Kemal tudja, hogy a halál felé sétál, de az jelenteni fog valamit, el fog érni valamit, ez az ő megdicsőülése, ez ad értelmet az életének. Az ilyen halál elől nem szabad kitérni, hanem meg kell ragadni. Egy kis büszkeség is van benne, igen, de ez tiszteletreméltó büszkeség, nem hiábavaló, mert olyan áldozattal büszkélkedik, ami jó véget fog elérni. 
Mindannyiunknak így kellene éreznünk, mert mindannyiunkat megölik ma ezek a gépek. Kemal úgy érzi a szívében, hogy ő fog először meghalni, de ez nem így van. A világon ma, ebben az órában élő összes ember közül ő egyike lesz annak a csupán három embernek, akik nem halnak meg, amikor elfordítják a kapcsolót és az üreges félgömbök rakományai és utasai visszaszáguldanak az időben. Csak két ember él ma, akikre Kemalnál hosszabb jövő vár. 
És mégsem volt tőle hiba, hogy a halálát ízlelgette. Amikor meghal, gyűlölet és düh fogja körülvenni, és olyanok ölik meg, akik nem értik, mit csinált, de a gyűlöletük egyfajta megtiszteltetés lesz, a dühük pedig az illő válasz lesz arra, amit elért. 
Sá már majdnem befejezte. 
-- A komolytól a banálisig -- mondta. -- Minden testrészeteket tartsátok a félgömbön belül. Ne álljatok fel, ne emeljétek fel a kezeteket, amíg azt nem látjátok, hogy megérkeztetek. 
A vezetékekre és kábelekre mutatott, amelyek a félgömbök közepe fölött lévő mennyezeten lógtak. 
-- Azok a kábelek, amelyek a mezőgenerátorokat tartják, el fognak szakadni a mező sikeres előállításakor. Ezért szinte semeddig sem fog tartani az idő folyásától való elszakadás. A mező létezik majd, és abban a pillanatban, hogy létezni kezd, a generátor minden energiáját el fogja veszíteni, és a mező megszűnik létezni. Persze ezeket nem fogjátok észrevenni. Csak azt fogjátok tudni, hogy a generátor hirtelen leesik. Mivel egyik testrészetek sem lesz a generátor alatt -- remélem, nem kockáztattok meg egy bokatörést, hogy megnézzétek, igazam van-e... 
Diko idegesen felnevetett. Hunahpu és Kemal közömbösek voltak. 
-- A generátor esése nem fog titeket veszélyeztetni. A kábeleket azonban magával fogja sodorni. Nehezek, de szerencsére az esésük rövid lesz, és nem lesz bennük annyi erő. De azért tisztában kell lennetek annak a lehetőségével, hogy egy kábel erősen megüthet benneteket. Úgyhogy még ha valamilyen elegáns pózt is szeretnétek felvenni, könyörgök, hogy védett, takart testhelyzetben legyetek, és ne veszélyeztessétek a küldetésetek sikerét azzal, hogy a személyes sérülés kockázatának teszitek ki magatokat. 
-- Igen, igen -- mondta Kemal. -- Majd összegömbölyödünk, mint a csecsemők az anyaméhben. 
-- Akkor ezzel végeztünk. Ideje indulni. 
Csak egy pillanatig haboztak. Azután elkezdődött az utolsó búcsúzás. Szinte teljes csendben ölelték meg Hunahput a testvérei, aztán Hassan és Tagiri, a fiuk, Acho, és Hunahpu utoljára megölelte és megcsókolta Dikót. Kemal egyedül álldogált, amíg Tagiri oda nem ment hozzá és könnyű csókot nem nyomott az arcára, és aztán Hassan megragadta a vállát és suttogott neki valamit, szavakat a Koránból, azután egy csókot nyomott a szájára. 
Kemal egyedül mászott be a félgömbjébe. Hunahpu elkísérte Dikót, és mielőtt Diko felmászott volna a létrán, Hunahpu átölelte és gyengéden megcsókolta. Tagiri nem hallotta a köztük elhangzó szavakat, de tudta -- mindnyájan tudták, de nem beszéltek róla --, hogy Hunahpu és Diko mindketten személyes áldozatot hoztak; talán nem olyan teljeset, mint Kemal, de olyat, aminek megvolt a maga fájdalma, a maga édes keserűsége. Lehetséges volt, hogy Kemal és Diko még viszontlátják egymást, mert mindketten Hispaniola szigetére mentek -- nem, Haiti szigetére, mert ez volt az eredeti neve, és ez fog fennmaradni. De Hunahpu a mexikói Chiapas mocsaraiba indult, és eléggé valószínű volt, hogy vagy ő, vagy Diko meghal a hosszú évek során, mielőtt az útjaik találkozhatnának. 
És ez csak akkor lesz így, ha mind a három félgömb megérkezik. Az egyidejűség problémáját nem tudták megoldani. Habár a kábelezést gondosan megmérték, hogy a jelnek pontosan ugyanannyi időbe teljen a kapcsolótól a három számítógépig, és a három számítógéptől a három mezőgenerátorig jutni, tudták, hogy akármilyen gondosan is mérik meg a kábeleket, lehetetlen, hogy a jel pontosan egy időben érkezzen meg. Lesz egy apró, de valódi időeltérés. Az egyik jel elsőként fog megérkezni. Az egyik mező létezni fog, ha csak egy rövid nanoszekundumig is, mielőtt a többi létrejönne. És lehetséges, hogy az első mező által okozott változások miatt a többi mező egyáltalán nem is jön létre. A jövő, amelyben léteztek volna, már eltörlődött. 
Ezért elhatározták, hogy mindhármuknak úgy kell cselekednie, mintha a másik kettő már kudarcot vallott volna. Mindenkinek olyan gondosan kell végrehajtania a küldetését, mintha minden csak rajta múlna, mert könnyen lehet, hogy tényleg ez az igazság. 
De remélték, hogy mind a három időgép működni fog, hogy mind a három utazó eléri a célját. Diko Haitire fog érkezni 1488-ban, Kemal 1492-ben; Hunahpu 1475-ben fog Chiapasba érni. 
-- Van egy kis hanyagság a természetben -- mondta neki Manjam. -- A teljes pontosságot soha nem érjük el, soha nem is lehetséges, ezért minden, ami történik, bizonyos mennyiségű valószínűségen múlik, van egy kis eltérési lehetősége, egy kis hely a hibák és tévedések korrigálására. A genetikus molekulák tele vannak felesleggel, és meg tudnak birkózni bizonyos mennyiségű veszteséggel, vagy kárral, vagy pótkiegészítéssel. A kvantumhéjakon mozgó elektronok pontos helyzetének is van egy bizonyos mértékű megjósolhatatlansága, mert csak az a fontos, hogy az atommagtól ugyanakkora távolságban legyenek. A bolygók pályája imbolyog, mégis több milliárd évig megmaradnak anélkül, hogy az anyacsillagukba zuhannának. Ezért kellene lennie néhány mikroszekundumnyi, vagy milliszekundumnyi, vagy centiszekundumnyi, vagy akár deciszekundumnyi engedménynek a három mező kezdete között. De nem tudjuk kikísérletezni, hogy mekkorák a tűréshatárok. Lehet, hogy messze túlhaladtuk őket. Lehet, hogy csak a nanoszekundum egy törtrészével hibáztuk el. Lehet, hogy olyan messze vagyunk a sikertől, hogy ez az egész vállalkozás csak elpocsékolt idő volt. Ki tudhatja ezeket a dolgokat? 
Miért van az, gondolta Tagiri, hogy bár tudom, hogy perceken belül én és a drága férjem és a kedves fiam, Acho majdnem biztosan egy szempillantás alatt eltűnünk a létezésből, nekem mégis Dikóért fáj a szívem? Ő az, aki élni fog. Ő az, akinek van jövője. Az állati részem, az a részem, amely érez, mégsem érti meg a saját halálomat. Az nem halál, amikor az egész világ meghal az emberrel. Nem, az állati részem csak azt tudja, hogy a gyermekem elhagy, és ezért fáj a szívem. 
Nézte, ahogy Hunahpu felsegíti Dikót a létrán, majd a saját félgömbjéhez mászik és beszáll. 
És most Tagiri következett. Megcsókolta és megölelte Hassant és Achót, azután felmászott a létráján egy lezárt fülkébe. Megnyomta a gombot, hogy kinyissa, miközben Manjam és Hassan is megnyomták egymástól jó nagy távolságra lévő gombjaikat, és Diko és Hunahpu és Kemal is megnyomták a mezőgenerátorokon lévő gombot. A zár kattant, és Tagiri benyomta a fülke ajtaját, majd belépett. 
-- Bent vagyok -- mondta. -- Engedjétek fel a gombokat, utazók. 
-- Vegyétek fel a testhelyzetet! -- kiáltotta Sá. 
Tagiri most a félgömbök felett volt, és látta, ahogy Kemal és Diko és Hunahpu összegömbölyödik a felszereléseken és készleteken, hogy egyik testrés/ük se legyen a mezőgenerátor alatt vagy lógjon ki a gömb határain, amit a mezőgenerátorok fognak létrehozni. 
-- Készen álltok? -- kérdezte Sá. 
-- Igen -- válaszolta Kemal szinte rögtön. 
-- Kész -- mondta Hunahpu. 
-- Készen állok -- mondta Diko. 
-- Látod őket? -- kiáltotta Sá most Tagirinek és a másik három figyelőnek, akik láthatták őket onnan, ahol álltak. Mindannyian megerősítették, hogy úgy látják, az utazók jól helyezkedtek el. 
-- Amikor készen állsz, Tagiri -- mondta Sá. 
Tagiri csak egy pillanatig habozott. Azért ölök meg mindenkit, hogy mindenki élhessen, emlékeztette magát. Ők választották ezt, már amennyire valaha is választhat az, akinek nem tökéletes a megértése. A születésünkkor mindannyian halálra vagyunk ítélve, ezért jó, hogy legalább abban biztosak lehetünk, hogy a mai halálunk jó véget hozhat el, jobb hellyé teheti a világot. Gyorsan túljutott az önigazoló litánián, és ismét egyedül maradt a fájdalommal, amely a Kolumbusz-terv hetei, évei alatt mindvégig gyötörte. 
Egy futó pillanatig azt kívánta, bárcsak soha nem csatlakozott volna a Pastwatchhoz, akkor nem kellene szembenéznie ezzel a pillanattal, és nem az ő kezének kellene meghúznia a kapcsolót. 
Kinek a keze legyen? -- kérdezte magától. Ki másnak kellene viselnie a felelősséget, ha én nem tudom? Az összes rabszolga rá várt, hogy elvigye nekik a szabadságot. Az emberiség számtalan generációjának összes meg nem született gyermeke rá várt, hogy megmentse őket a világ hervadó halálától. Diko rá várt, hogy küldje el élete nagy munkájára. 
Megragadta a kapcsoló fogantyúját. 
-- Szeretlek benneteket -- mondta. -- Szeretlek mindnyájatokat. Meghúzta a fogantyút. 

Érkezések 


Vajon azt mondta az Úr, hogy Cristoforo fogja először meglátni az új földet? Ha igen, akkor a próféciát be kell teljesíteni. De ha nem, akkor Cristoforo megengedheti, hogy Rodrigo de Trianáé lehessen az érdem, amiért először látta meg a földet. Miért nem tudott pontosan visszaemlékezni arra, amit az Úr mondott? Eddig az volt élete legfontosabb pillanata, és a kijelentés egyáltalán nem jutott az eszébe. 
Azonban nem lehetett félreérteni. A felhőkön átszűrődő holdfényben mindenki látta a földet; az éles szemű Rodrigo de Triana már egy órával ezelőtt meglátta, hajnali kettőkor, amikor a föld még csak eltérő színű árny volt a nyugati horizonton. A többi matróz most köré gyűlt; gratuláltak neki, és vidáman emlékeztették valódi és képzelt adósságaira. Jól is tették, mert annak, aki először látja meg a földet, évi tízezer maravédi járadékot ígértek egy életen át. Ez elég volt ahhoz, hogy pompás háztartást vezessen az ember szolgákkal; ez az összeg de Trianát előkelő emberré tenné. 
De akkor mi volt az, amit Cristoforo korábban, aznap este tízkor látott? Akkor már közel jártak a földhöz, nagyjából négy órával azelőtt történt, hogy de Triana meglátta volna. Cristoforo fényt látott, amely fel-le mozgott, mintha neki jelzett volna, mintha őt hívta volna. Isten megmutatta neki a földet, és ha be akarta teljesíteni az Úr szavait, neki kell jogot formálnia arra, hogy először látta meg a földet. 
-- Sajnálom, Rodrigo -- kiáltotta Cristoforo a kormánykerék közelében állva. -- De a föld, amit most lát, kétségtelenül az a föld, amit én tíz órakor láttam. 
A társaság némaságba burkolózott. 
-- Don Pedro Gutierrez hozzám jött, amikor hívattam -- mondta Cristoforo. -- Don Pedro, mit láttunk mindketten? 
-- Fényt -- mondta Don Pedro. -- Nyugatra, amerre most a föld fekszik. -- A király főudvarmestere (komornyikja) volt -- vagy kertelés nélkül megmondva, a király kémje. Mindenki tudta, hogy nem igazán barátja Colónnak. A közönséges matrózok számára mégis minden nemes össze szokott esküdni ellenük, és most is bizonyára így látták a dolgot. 
-- Én kiáltottam legelőször, hogy "föld" -- mondta de Triana. Maga semmilyen jelet nem adott, Don Cristobal. 
-- Beismerem, hogy kételkedtem -- mondta Cristoforo. -- A tenger viharos volt, és kételkedtem benne, hogy a föld ilyen közel lehet. Meggyőztem magam, hogy nem lehetett föld, ezért nem mondtam semmit, mert nem akartam hamis reményeket kelteni. Azonban Don Pedro a tanúm, hogy valóban láttam, és amit most mindannyian látunk, alátámasztja, hogy igaz. 
De Trianát ez feldühítette, mert ez számára egyértelmű lopásnak tűnt. 
-- Órákig erőltettem a szememet, és nyugatra néztem. Egy fény az égen még nem föld. Senki sem látta a földet előttem, senki! 
Sanchez, a királyi számvevő -- a király hivatalos képviselője, teljhatalmú felügyelője és az utazás könyvelője -- azonnal felszólalt. A hangja éles ostorként vágott végig a fedélzeten. 
-- Ebből elég! A király utazásán meg meri valaki kérdőjelezni a király admirálisának a szavát? 
Vakmerő dolog volt ilyet mondania, mert csak akkor tartozik majd Cristoforóhoz az Óceán-tenger admirálisa cím, ha eléri Zipangut, és visszatér Spanyolországba. És Cristoforo jól tudta, hogy aznap éjjel, amikor Don Pedro megerősítette, hogy ő is látja a fényt, Sanchez azon erősködött, hogy nincs semmiféle fény, nincs semmi nyugaton. Ha bárki is kételkedhetett volna abban, hogy Cristoforo látta meg először a földet, az Sanchez volt. Mégis támogatta, ha nem is Cristoforo állítását, de legalább a tekintélyét. 
Ez elég jó lesz. 
-- Rodrigo, az ön szeme valóban éles -- mondta Cristoforo. -- Ha valaki nem gyújtott volna fényt -- fáklyát vagy tüzet -- a parton, semmit sem láttam volna. De Isten a partra vezette tekintetemet azzal a fénnyel, és maga csak megerősítette azt, amit Isten már megmutatott nekem. 
Az emberek csendben maradtak, de Cristoforo tudta, hogy nincsenek megelégedve. Egy perce még az egyik bajtársuk hirtelen meggazdagodásának örültek; mint mindig, most is úgy látták, hogy az egyszerű emberek kezéből kiragadják a jutalmat. Persze azt fogják hinni, hogy Cristoforo és Don Pedro hazudtak -- hogy kapzsiságból tették ezt. Nem értették, hogy ő Isten küldetésén járt, és hogy tudta, Isten elég gazdagságot ad majd neki anélkül is, hogy azt egy közönséges matróztól kelljen elvennie. De Cristoforo nem mert kudarcot vallani, az Úr utasításainak minden apró részletét teljesíteni akarta. Ha Isten úgy rendelte, hogy ő pillantsa meg először a Kelet távoli királyságait, akkor Cristoforo nem hiúsíthatta meg Isten akaratát ebben, még akkor sem, ha együtt érzett de Trianával. És még csak meg sem oszthatta de Trianával a jutalmat, mert az ki fog tudódni, és az emberek azt hinnék, hogy Cristoforo nem a könyörülete és a részvéte, hanem a rossz lelkiismerete miatt adta neki a pénzt. Örökké meg nem támadottnak kell maradnia az igényének, miszerint ő látott először földet, hogy Isten akarata el legyen végezve. Ami Rodrigo de Trianát illeti, Isten bizonyára illően kárpótolja a veszteségét. 
Tényleg szép lett volna, ha most, hogy minden igyekezete közel állt a megvalósuláshoz, Isten legalább egyvalamit egyszerűvé tett volna. 

Egy mérés sem pontos. Az időmezőnek tökéletes gömb alakúnak kellett volna lennie, amely pontosan átéri a félgömb belsejét, és visszaküldi az utast és a készleteit az időben, miközben a fémtálkát a jövőben hagyja. Ehelyett Hunahpu gyengéden rázkódott a tálka egy darabjában -- annyira vékony volt a fémdarab, hogy a szélein keresztül leveleket pillantott meg. Egy ideig azon tűnődött, hogyan fog kiszállni, mert az ennyire vékony fémnek nyilván olyan éles széle van, ami könnyedén átvágja a bőrét. De aztán a fém széttört a nyomás alatt, és vékony, szétmálló rétegekben a földre hullott. A készletei az éles szilánkok közé pottyantak. 
Hunahpu felállt, és óvatosan lépkedve összegyűjtötte, és halomba hordta egy fa tövének közelében a vékony fémdarabokat. A legnagyobb félelmük a szárazföldre történő lerakásával kapcsolatban az volt, hogy az időmező gömbje átmetszhet egy fát, és a mező felső fele faltörő kosként Hunahpura és a készleteire zuhanhat. Ezért olyan közel tették le a parthoz, amilyen közel csak merték anélkül, hogy komolyan kockáztatták volna, hogy az óceánba pottyanjon. De a mérések nem voltak pontosak. Az egyik hatalmas fa alig három méterre állt a mező szélétől. 
Mindegy. Nem találta el a fát. Legalább olyan irányban számították el a mezőt, hogy túl nagy lett, nem pedig úgy, hogy levágta a felszerelése egy részét. És ha szerencséjük van, elég közel érkezett meg a tervezett időponthoz ahhoz, hogy elég ideje legyen elvégezni a munkáját, mielőtt megérkeznek az európaiak. 
Kora reggel volt, és az lett volna a legnagyobb veszély Hunahpura nézve, ha túl hamar pillantanák meg. Azért ezt a partszakaszt választották, mert ritkán jártak erre emberek; csak akkor lenne valaki látótávolságon belül, ha több héttel eltévesztették volna a kitűzött dátumot. De úgy kellett viselkednie, mintha a legrosszabb történt volna. Óvatosnak kellett lennie. 
Hamarosan mindent elrejtett a bokrok közé. A biztonság kedvéért ismét befújta magát rovarriasztóval, és elkezdte a felszerelését elcipelni a parttól az egy kilométerre lévő sziklák között kiválasztott búvóhelyig. 
Majdnem az egész napja ráment. Aztán pihent, és megengedte magának azt a kis luxust, hogy a jövőjén elmélkedjen. Itt vagyok az őseim földjén, vagy legalábbis közel hozzá. Nincs visszaút. Ha nem járok sikerrel, az lesz a vége, hogy feláldoznak Huitzilopochtlinak, vagy valamelyik zapoték istennek. Még ha meg is érkezett Diko és Kemal, az ő céldátumaik évekkel későbbiek, mint az enyém. Egyedül vagyok ebben a világban, és minden rajtam múlik. Még ha a többiek kudarcot is vallanak, nekem akkor is hatalmamban áll megakadályozni Kolumbuszt. Csak annyit kell tennem, hogy nagy néppé teszem a zapotékokat, társulok a taraszkákkal, felgyorsítom a vasgyártás és a hajóépítés fejlődését, megakasztom a tlaxkalákat és megdöntőm a mexikákat, és új ideológiára készítem fel ezeket az embereket, ami nem tartalmazza az emberáldozást. Ki nem tudná ezt megtenni? 
Papíron olyan egyszerűnek tűnt. Olyan logikusnak, olyan egyszerűnek, lépésről lépésre haladásnak. De most, hogy senkit nem ismert ezen a helyen, és teljesen egyedül volt a legszánalmasabb felszerelésekkel, amiket nem lehetett helyettesíteni vagy megjavítani, ha elromlottak... 
Elég ebből, mondta magának. Még van pár órám sötétedésig. Ki kell derítenem, hogy mikor érkeztem meg. Találkozóm van. 
Sötétedés előtt megtalálta a legközelebbi zapoték falut, Atetulkát, és mivel újra és újra megfigyelte ezt a falut a TruSite II-vel, abból, amit az emberek csináltak, rájött, melyik napon érkezett. Nem volt lényeges hiba az időmezőben, már ami a dátumot illette. Akkor érkezett, amikor kellett, és reggel lehetősége lesz megismertetni magát ezzel a faluval. 
Összerezzent, amikor arra gondolt, hogy mit kell majd tennie, hogy felkészüljön, aztán az alkonyaiban visszasétált a rejtekhelyéhez. Megvárta a jaguárt, amit olyan sokszor megfigyelt, lelőtte a nyugtatónyíllal, aztán megölte és lenyúzta, hogy a bőrét viselve érkezhessen Atetulkába. Nem fognak egykönnyen kezet emelni a Jaguáremberre, főleg akkor, ha maja királyként mutatkozik be, aki Xibalba kifürkészhetetlen alvilági földjéről érkezett. A maják nagy napjai már rég elmúltak, de attól még nagyon jól emlékeztek rájuk. A zapotékok az elmúlt évszázadokban örökösen a nagy maja civilizáció árnyékában éltek. Amikor a Beavatkozók Kolumbuszhoz szóltak, annak az Istennek a képét öltötték fel, amelyikben hitt; Hunahpu ugyanezt fogja tenni. A különbség csak az volt, hogy neki együtt kell majd élnie azokkal az emberekkel, akiket becsapott, és egész életében továbbra is sikeresen manipulálnia kell őket. Annak idején jó ötletnek tűnt. 

Cristoforo egyik hajónak sem volt hajlandó megengedni, hogy a föld felé vitorlázzon, amíg teljesen ki nem világosodott. Ismeretlen volt a partvidék, és bármilyen türelmetlenül is szerettek volna megint szilárd földet érezni a talpuk alatt, nem volt értelme egy hajót sem kockáztatni, mert zátonyok és sziklák lehettek a víz alatt. 
A nappal megtett útjuk őt igazolta. Csalóka volt megközelíteni a partot, és Cristoforo csak ügyes vitorlázással tudta őket a partra vezetni. Most mondják, hogy nem vagyok tengerész, gondolta Cristoforo. Maga Pinzón sem tudta volna jobban csinálni. 
Mégsem tűnt úgy, hogy bármelyik matróz is elismerné a tengerészeti képességeit. Még mindig meg voltak sértődve de Triana jutalmának az ügye miatt. Nos, duzzogjanak csak. Mindenkinek elég vagyona lesz, mire véget ér ez az utazás. Nem azt ígérte az Úr, hogy annyi arany lesz, hogy egy nagy flotta sem tudná elszállítani? Vagy csak Cristoforo képzelte úgy visszaemlékezve, hogy ezt mondta az Úr? 
Miért nem engedték meg, hogy leírjam, amikor még tisztán emlékeztem rá! De Cristoforónak ezt megtiltották, ezért bíznia kellett az emlékezetében. Arany volt itt, és neki haza kellett vinnie. 
-- Mivel ezen a szélességen hajóztunk, bizonyára Zipangu partjainál lehetünk -- mondta Cristoforo Sáncheznek. 
-- Úgy gondolja? -- kérdezte Sanchez. -- Nem ismerek egy olyan spanyol partvidéket sem, ahol ne lenne jele az emberi életnek. 
-- Elfelejti a fényt, amit tegnap éjjel láttunk -- mondta Don Pedro. Sanchez nem válaszolt. 
-- Ki látott még ilyen buja és zöldellő földet! -- mondta Don Pedro. 
-- Isten rámosolyog erre a helyre -- mondta Cristoforo --, és keresztény királyunk és királynőnk kezébe adta. 
A karavellák lassan haladtak, mert féltek, hogy zátonyra futnak az ismeretlen vizeken. Miközben a fényes, fehér part felé közeledtek, alakok bukkantak elő az erdő árnyai közül. 
-- Emberek! -- kiáltotta az egyik matróz. 
És tényleg azok voltak. Semmilyen ruhát nem viseltek a csípőjüket körülfonó madzag kivételével. Sötét volt a bőrük, bár nem annyira sötét, mint az afrikaiaknak, akiket eddig látott Cristoforo. És a hajuk egyenes volt, nem pedig tömör és göndör. 
-- Ilyen embereket -- mondta Sanchez -- még soha nem láttam. 
-- Azért, mert még soha nem járt Indiában -- mondta Cristoforo. 
-- A holdon sem jártam még -- mormogta Sanchez. 
-- Nem olvasta Marco Pólót? Ezek nem kínaiak, mert a szemük nem szűk és ferde. Nem sárgás a bőrük, és nem is fekete, hanem pirosas, ami azt jelenti, hogy indiánok. 
-- Akkor ez mégsem Zipangu? -- kérdezte Don Pedro. 
-- Ez csak egy félreeső sziget. Talán túlságosan eltértünk észak felé. Zipangu délre van tőlünk, vagy délnyugatra. Nem tudhatjuk, mennyire voltak pontosak Polo megfigyelései. Nem volt tengerész. 
-- És maga az? -- kérdezte Sanchez szárazon. 
Cristoforo még egy megvető pillantást sem vetett rá, pedig azt érdemelte volna. 
-- Azt mondtam, hogy elérjük a Keletet, ha nyugatra hajózunk, senor, és itt vagyunk. 
-- Valahol vagyunk -- mondta Sanchez. -- De hogy hol lehet ez a hely Isten zöld Földjén, azt egy ember sem tudja megmondani. 
-- Isten szent nevére mondom, ember, a Keleten vagyunk. 
-- Csodálom az admirális bizonyosságát. 
Megint itt volt ez a cím -- admirális. Sanchez szavai kétséget fejeztek ki, és mégis azon a címen szólította Cristoforót, amit csak akkor kaphat meg, ha sikerrel jár az expedíciója. Vagy ironikusan használta a megszólítást? Kigúnyolta Cristoforót? 
A kormányos odakiáltott. 
-- Most már fordulhatunk a föld felé, uram? 
-- A tenger még mindig túl viharos -- mondta Cristoforo. -- És láthatja, ahogy a hullámok megtörnek a sziklákon. Meg kell kerülnünk a szigetet, és találnunk kell rajta egy nyílást. Menjünk délről két fokra nyugatra, amíg meg nem kerüljük a szirt déli végét, azután forduljunk nyugatra! 
A másik két karavellának is jelezték az utasítást. Az indiánok integettek nekik a partról, és érthetetlen dolgokat kiabáltak. Tudatlanok és meztelenek voltak -- nem volt illendő, hogy keresztény királyok küldöttei az új föld legszegényebb lakosai felé tegyék meg az első lépéseket. A jezsuita misszionáriusok a Kelet távoli szögleteibe is elutaztak. Most, hogy megpillantották őket, valaki biztosan eljön majd üdvözölni őket, aki beszél latinul. 
Dél körül, amikor már északi irányban hajóztak a sziget nyugati partjai mentén, találtak egy kikötésre alkalmas öblöt. Mostanra világos lett, hogy a sziget jelentéktelenül apró. Még a jezsuiták sem törődnének egy ilyen pici hellyel, ezért Cristoforo belenyugodott, hogy még várnia kell egy-két napot, amíg olyan embert találnak, aki méltó a király és a királynő küldötteinek a fogadására. 
Az ég kitisztult, és a nap forrón és fényesen sütött, amikor Cristoforo leereszkedett a csónakba. Mögötte Sanchez és Don Pedro mászott le a létrán, majd -- reszketve, mint mindig -- szegény Rodrigo de Escobedo, a jegyző, akinek mindent hivatalosan fel kellett jegyeznie, amit őfelségéék nevében cselekedtek. Az udvarnál pompás volt a fellépése, ígéretes ifjú tisztviselőnek mutatkozott, de a hajón csak egy öklendező árnyék maradt belőle, aki a kabinjából a hajókorláthoz rohangál, majd visszatámolyog -- amikor volt annyi ereje, hogy egyáltalán kikeljen az ágyból. Persze mostanra már kezdte megszokni a hajóséletet, és már olyan is előfordult, hogy amit megevett, az nem a karavella oldalán végezte. De a tegnapi viharok megint leterítették, úgyhogy csak a puszta bátorsága miatt tudott partra szállni és elvégezni a feladatát, amiért küldték. Cristoforo eléggé csodálta szótlan erejét ahhoz, hogy úgy határozott, egyetlen feljegyzésében sem fogja megemlíteni Escobedo tengeribetegségét. Hadd őrizze meg a méltóságát a történelemben. 
Cristoforo meglátta, hogy Pinzón karavellájától hamarabb indult el a csónak, mint ahogy az összes királyi hivatalnok beszállt volna az ő csónakjába. Vigyázzon csak Pinzón, ha azt hiszi, hogy ő lehet az első, aki először lép a sziget földjére. Bármit is gondol a tengerészeti képességeimről, attól még Aragónia királyának és Kasztília királynőjének a küldötte vagyok, és árulás lenne, ha megpróbálna megelőzni egy ilyen küldetésben. 
Valószínűleg Pinzón is rájött erre félúton a part felé, mert a csónakja mozdulatlanul nyugodott a vízen, amikor Cristoforóé elment mellette és felfutott a partra. Még mielőtt a csónak tántorogva megállt volna, Cristoforo átlendült a csónak peremén, és a vízben kezdett gyalogolni. Az alacsony hullámok a derekáig eláztatták, és lehúzták a csípőjén lógó kardot. A királyi lobogót magasan a feje fölé tartotta, miközben kilépett a vízből, és a part sima, nedves homokján haladt tovább. Addig ment, amíg a dagály vonala fölé nem ért; ott letérdelt a száraz homokban, és megcsókolta a földet. Azután talpra állt és megfordult, hogy lássa maga mögött a többieket, akik szintén letérdeltek és megcsókolták a földet. 
-- Ez a kicsiny sziget ezentúl a szent Megváltó nevét fogja viselni, aki idevezetett minket. 
Escobedo azt írta a kis papírlapra, amit egy hajóról hozott dobozon tartott: "San Salvador". 
-- Ez a föld most már őfelsége Ferdinánd király és Izabella királynő, uralkodóink és Krisztus szolgái tulajdona. 
Megvárták, hogy Escobedo leírja, amit Cristoforo mondott. Azután Cristoforo aláírta az iratot, és az összes többi ember is, aki még ott volt. Egyikük sem volt annyira vakmerő, hogy az ő neve fölé merjen írni, vagy hogy akár feleakkora betűket merjen használni, mint az ő merész aláírása. 
A bennszülöttek csak ekkor kezdtek előjönni az erdőből. Sokan voltak, mind meztelenek, fegyvertelenek és barnák voltak, mint a fakéreg. A fák és az aljnövényzet élénk zöldje előtt a bőrük szinte pirosnak látszott. Bátortalanul, félénken, áhítatos arccal közeledtek. 
-- Mind gyerekek? -- kérdezte Escobedo. 
-- Gyerekek? -- kérdezett vissza Don Pedro. 
-- Nincs szakálluk -- mondta Escobedo. 
-- A kapitányunk is borotválja az arcát -- mondta Don Pedro. 
-- Egyáltalán nincs bajuszuk -- mondta Escobedo. Ezt hallva Sanchez hangosan felnevetett. 
-- Anyaszült meztelenek, és maguk az arcukat nézik, hogy megtudják, férfiak-e? 
Pinzón meghallotta a viccet, és még Sáncheznél is hangosabban nevetett, miközben továbbadta a tréfát. 
Amikor a bennszülöttek meghallották a nevetést, ők is csatlakoztak hozzá. De nem tudták megállni, hogy ne nyúljanak fel, és ne érintsék meg a hozzájuk legközelebb álló spanyolok szakállát. Annyira egyértelmű volt, hogy senkit sem akarnak bántani, hogy a spanyolok nevetgélve és viccelődve hagyták, hogy megérintsék őket. 
Bár Cristoforónak nem volt szakálla, ami odavonzotta volna őket, mégis felismerték, hogy ő a vezető, és a legidősebb bennszülött őhozzá ment oda. Cristoforo számos nyelven megpróbált beszélgetni vele, a latint, a spanyolt, a portugált és a genovait is beleértve, ám hasztalanul. Escobedo megpróbálta a görögöt, és Pinzón testvére, Vicente Yánez kipróbálta felületes mór nyelvtudását, amit csempészéveiben tanult. 
-- Nem beszélnek semmilyen nyelvet -- mondta Cristoforo. Azután kinyújtotta a kezét az aranydísz felé, amit a főnök a fülében hordott. 
A férfi egy szót sem szólt, csak elmosolyodott, kivette a díszt a füléből, és Cristoforo kezébe rakta. 
A spanyolok megkönnyebbülten sóhajtottak fel. Szóval ezek a bennszülöttek elég jól megértették a dolgokat, akár beszéltek nyelveket, akár nem. Ami aranyuk csak volt, az Spanyolországé lett. 
-- Még több ilyet -- mondta Cristoforo. -- Hol ássátok ki a földből? 
Mivel a főnök értetlenül nézett rá, Cristoforo eljátszotta, hogy a homokban ás, és "megtalálja" az aranydíszt. Azután a sziget belseje felé mutatott. 
Az öregember erőteljesen megrázta a fejét, és a tenger felé mutatott. Délnyugatra. 
-- Az arany nyilván nem erről a szigetről származik -- mondta Cristoforo. -- De aligha várhattuk el, hogy egy ilyen kicsi és szegény helyen aranybánya legyen, mert akkor királyi tisztviselők lennének itt Zipanguból, hogy felügyeljék a kiásását. 
Az aranydíszt visszarakta az öregember kezébe. A többi spanyolnak azt mondta: 
-- Hamarosan olyan mennyiségben látunk majd aranyat, hogy ez csekélységnek fog tűnni. 
De az öregember nem akarta megtartani az aranyat. Megint rátukmálta Cristoforóra. Ez volt az az egyértelmű jel, amire várt. Ennek a helynek az aranyát Isten neki adta. Nincs olyan ember, aki szabad akaratából ilyen értékes dolgot elajándékozna, ha nem Isten vette volna rá. Cristoforo a Konstantinápoly, majd a Szentföld felszabadításáért vívott keresztes háborúról szőtt álmait ezeknek a vadaknak a díszeiből fogja pénzelni. 
-- Akkor elfogadom ezt uralkodóim, Spanyolország királya és királynője nevében -- mondta. -- És most elindulunk megkeresni azt a helyet, ahonnan az arany származik. 

Nem éppen olyan zapoték csoport volt, amelyikkel a legbiztonságosabb dolog lett volna találkozni az erdőben -- harcos csoport volt, és éppen az esős évszak kezdetén feláldozni való foglyot kerestek. Az első gondolatuk az lett volna, hogy Hunahpu pompás áldozat lenne. Magasabb és erősebb volt minden embernél, akivel valaha találkoztak, épp jó lett volna rendkívüli értékű felajánlásnak. 
Ezért ki kellett őket játszania -- úgy célszerű előttük megjelennie, mintha már az istenek közé tartozna. A végén pedig gyakorlatilag foglyul kell őket ejtenie. Jubában vidáman bízott abban, hogy a terve működni fog. Itt, amikor Chiapas mocsaras földjének madárcsiripelése és bogárzümmögése vette körül, a terv nevetségesnek, kínosnak és fájdalmasnak tűnt. 
Tényleg utánoznia kell majd a létező legkegyetlenebb királyi áldozatot, amely még nem vezet a király halálához. Miért éltek vissza a maják olyan leleményesen saját magukkal? 
Minden más készen állt. Elrejtette az elveszett jövő könyvtárát a végleges rejtekhelyén, és lezárta a bejáratot. A tárgyakat, amikre később szüksége lesz, vízálló tartályaikba rejtette, és emlékezetébe véste az összes állandó tereptárgyat, hogy később megtalálhassa a dolgait. Azok a tárgyak pedig, amikre most, az első évben lesz szüksége, úgy voltak összecsomagolva, hogy a zapotékok szemében ne tűnjenek túl bizarrnak. Maga Hunahpu meztelen volt, a teste kifestve, a hajában tollak, gyöngyök és ékszerek voltak, hogy győzedelmes maja királynak nézzen ki. És ami a legfontosabb, a fejét és a hátát a jaguár feje és bőre díszítette, amit korábban megölt. 
Harminc perce volt, mielőtt az Atetulka falujából indult harcos csoport eléri ezt a tisztást. Ha azt akarta, hogy a vére friss legyen, az utolsó pillanatig kellett várnia, és most eljött az utolsó pillanat. Felsóhajtott, letérdelt az árnyas tisztás puha levéltakarójára, és a helyi érzéstelenítő felé nyúlt. A maják érzéstelenítő nélkül csinálták, emlékeztette magát, miközben bőségesen adagolta a szert a péniszére, majd várt néhány percig, hogy elzsibbadjon. Azután egy injekciós pisztollyal elkábította az ivarszervei teljes területét, és remélte, hogy úgy négy óra múlva, amikor az érzéstelenítő hatása kezd elmúlni, lesz lehetősége újabb adagot alkalmazni. 
Volt nála egy eredeti, mérges raja tüskéjéből készült tű, és öt utánzat, amelyek különböző fémekből készültek. Egyenként a kezébe vette és keresztirányban a pénisze tetejének laza bőrébe nyomta őket. A vér bőségesen ömlött, és végigfolyt a lábain. Rájatüske tű, azután, ezüst, arany, réz, bronz és vas. Habár fájdalmat nem érzett, elszédült a végére. A vérveszteségtől? Nem hitte. Majdnem biztosan a saját péniszének a kilyukasztása miatti pszichológiai hatás okozta az erőtlenséget. Súlyos dolog volt királynak lenni a maják között. Meg tudta volna csinálni érzéstelenítő nélkül? Hunahpu kételkedett benne, és tisztelgett az őseinek, még ha el is borzadt a barbárságuktól. 
Amikor a vadásztársaság halkan a tisztásra ért, Hunahpu egy fénynyalábban állt. A nagy teljesítményű lámpa miatt, amely felfelé mutatott a lábai között, a fémtüskék a teste remegését követve csillogtak-villogtak. Ahogy remélte, a tekintetük egyenesen arra a helyre vándorolt, ahol a vér még mindig lefelé kavargott a combján, és csöpögött a pénisze csúcsából. A testfestést is észrevették, és -- pont ahogy számított rá -- úgy tűnt, azonnal felismerték felbukkanása fontosságát. A földre borultak. 
-- Egy-Hunahpu vagyok -- mondta maja nyelven. Azután zapotékul is megismételte. -- Egy-Hunahpu vagyok. Xibalbából jöttem el hozzátok, atetulkai kutyák. Úgy döntöttem, többé nem kutyák, hanem emberek lesztek. Ha engedelmeskedtek nekem, ti és mindenki, aki a zapotékok nyelvét beszéli, e föld urai lesztek. Többé nem mennek fel a fiaitok Huitzilipochtli oltárához, mert eltöröm a mexikák hátát, kitépem a tlaxkalák szívét, és a hajóitok elérnek a világ összes szigetének a partjára. 
A földön fekvő emberek remegni és nyögdécselni kezdtek. 
-- Megparancsolom, hogy mondjátok el, mitől féltek, ostoba kutyák! 
-- Huitzilopochtli rettenetes isten! -- kiáltotta az egyik. Yax volt a neve. Hunahpu persze mindnyájukat ismerte, évekig tanulmányozta őket és a többi zapoték falu kulcsfiguráit. 
-- Huitzilipochtli majdnem olyan rettenetes, mint Kövér Jaguárlány -- mondta Hunahpu. 
A felesége nevének az említésére Yax felemelte a fejét, és több társa nevetni kezdett. 
-- Kövér Jaguárlány bottal szokott megverni, amikor szerinte rossz mezőn ültetted el a kukoricát -- mondta Hunahpu --, te mégis oda ülteted el, ahova akarod. 
-- Egy-Hunahpu! -- kiáltotta Yax. -- Ki beszélt neked Kövér Jaguárlányról? 
-- Xibalbában figyeltelek titeket. Nevettem rajtad, amikor Kövér Jaguárlány botjától sírtál. És te, Virágevő-Majom, azt hiszed, nem láttalak, amikor Nagy-Koponya-Nulla kukoricájára vizeltél, azután lepényt sütöttél neki belőle? Nevettem, amikor megette. 
A többiek is nevettek, és Virágevő-Majom mosolyogva emelte fel a fejét. 
-- Tetszett a bosszútréfám? 
-- Elmeséltem a majomtréfáidat Xibalba urainak, és úgy nevettek, hogy a könnyük is potyogni kezdett. És amikor Huitzilopochtli szeme megtelt könnyel, belészúrtam a hüvelykujjamat, és kiszedtem a szemgolyóit. -- Amikor ezt mondta, Hunahpu a derekán körbefutó madzagon lógó erszénybe nyúlt, és elővette a két akril szemgolyót, amit magával hozott. -- Most Huitzilopochtlit egy fiú vezeti mindenfelé Xibalbában, és elmondja neki, amit lát. Xibalba többi ura akadályokat állított az útjába, és nevetnek rajta, amikor elesik. És most eljöttem a Föld felszínére, hogy embereket csináljak belőletek. 
-- Templomot építünk, és minden mexika férfit feláldozunk neked, ó Egy-Hunahpu! -- kiáltotta Yax. 
Pontosan erre a reakcióra számított. Azonnal Yax felé dobta Huitzilopochtli egyik szemgolyóját -- Yax felsikoltott, és a vállát dörzsölgette, ahol a szem eltalálta. Hunahpu egész jó kisligás dobó volt, és meglehetősen jó volt a fastballja. 
-- Vegyétek fel Huitzilopochtli szemgolyóját, és halljátok szavamat, Atetulka kutyái! 
Yax a lehullott levelek között keresgélt, amíg meg nem találta az akril szemgolyót. 
-- Szerintetek miért örültek Xibalba urai, és miért nem büntettek meg, amikor elvettem Huitzilopochtli szemeit? Mert kövér volt annyi ember vérétől. Mohó volt, és a mexikák olyan vérrel etették, amelynek a mezőn kellett volna kukoricát ültetnie. Most Xibalba minden ura megundorodott a vértől, és addig éheztetik Huitzilopochtlit, amíg olyan vékony nem lesz, mint egy facsemete. 
Megint nyögdécselni kezdtek. A Huitzilopochtlitól való félelem erős volt -- a mexikák egymást követő háborús sikerei gondoskodtak erről --, és nagy terhet rótt rájuk Hunahpu azzal, hogy ilyen rettenetesen megfenyegetett egy hatalmas istent. Hát, kemény kis fickók, gondolta Hunahpu. És sok bátorságot kapnak tőlem, ha eljön az ideje. 
-- Xibalba urai felszólították a királyukat, hogy térjen haza egy távoli országból. Ő meg fogja nekik tiltani, hogy valaha is férfiak és nők vérét igyák. Mert Xibalba királya a saját vérét fogja ontani, és amikor isznak a véréből és esznek a húsából, soha többé nem fognak szomjazni vagy éhezni. 
Hunahpu a pap bátyjára gondolt, és azon tűnődött, mit gondolna a bátyja, mi történik most a keresztény evangéliummal. Hosszú távon biztosan egyetértene. De addig lesznek kellemetlen pillanatok. 
-- Keljetek fel, és nézzetek rám! Tegyetek úgy, mintha férfiak volnátok! -- Óvatosan felkeltek az erdő talajáról, és ránéztek. -- Ahogy látjátok, hogy itt kiontottam a véremet, úgy ontotta ki Xibalba királya a vérét Xibalba urainak. Isznak belőle, és soha többé nem fognak szomjazni. Attól a naptól az emberek többé nem halnak meg, hogy etessék isteneiket. Hanem a vízben fognak meghalni, és újjászületve emelkednek onnan fel, azután esznek Xibalba királyának a testéből és isznak a véréből, ahogy Xibalba urai is teszik. Xibalba királya meghalt egy messzi királyságban, és mégis újra él. Xibalba királya visszatér, és Huitzilopochtli meg fog előtte hajolni, és Xibalba királya addig nem engedi, hogy igyon a véréből és egyen a testéből, amíg újra vékony nem lesz, és az ezer évig fog tartani, annyit evett és ivott az a vén disznó! 
Végignézett a zapotékok megilletődött arcán. Persze nehéz volt mindezt befogadniuk, de Hunahpu kidolgozta a doktrínát Dikóval és Kemallal, amit a zapotékoknak fognak tanítani, és gyakran el fogja ismételni ezeket az eszméket, amíg végül több ezer, több millió ember fogja önként ismételgetni őket a Karib-tenger környékén. Ezzel felkészülnek Kolumbusz érkezésére, ha a többiek sikerrel járnak, de még ha nem is így lesz, ha egyedül csak Hunahpu ért ide az időutazók közül, akkor is felkészülnek a zapotékok arra, hogy úgy fogadják a kereszténységet, mint amire már régóta várnak. Anélkül el tudják majd fogadni, hogy egy szemernyit is feladnának a saját ősi vallásukból. Krisztus egyszerűen Xibalba királya lesz, és ha a zapotékok abban hinnének, hogy kicsi, de vérző sebektől szenvedett egy távoli helyen, amit ritkán ábrázol a keresztény művészet, az olyan eretnekség lenne, amivel a katolikusok megtanulhatnak együtt élni -- legalábbis amíg a zapotékoknak megvan a technikájuk és a haderejük ahhoz, hogy ellenállhassanak Európának. 
Ha a keresztények össze tudták egyeztetni a vallásukkal a görög filozófusokat és barbár ünnepek és rítusok özönét, és úgy tudtak tenni, mintha azok mindig is keresztények lettek volna, az az enyhe fordulat sem lesz nekik probléma, amit Hunahpu Jézus önfeláldozásának a doktrínájába rakott. 
-- Azon tűnődtök, hogy én vagyok-e Xibalba királya -- mondta Hunahpu --, de nem én vagyok. Én csak az előtte járó vagyok, aki bejelenti érkezését. Arra sem vagyok méltó, hogy egy tollat fonjak a hajába. 
Ezt neked, Keresztelő János! 
-- Itt a jel, hogy eljön hozzátok. Mindannyian meg fogtok betegedni, és a faluban is mindenki. Ez a betegség elterjed mindenhol, de nem pusztít el benneteket, hacsak nem Huitzilopochtlié a szívetek. Látni fogjátok, hogy még a mexikák között is kevesen vannak, akik igazán szerették azt a falánk, kövér istent! 
Utazzon együtt ez a történet a fertőző terápiás járvánnyal, amit ezek az emberek már most is elkapnak tőle, és legyen ez a magyarázata. A vírus csupán egy embert fog megölni minden tízezerből, vagyis rendkívül biztonságos vakcina volt, mert az "áldozataiban" olyan ellentesteket hagyott, amelyek le tudták győzni a himlőt, a bubópestist, a kolerát, a kanyarót, a bárányhimlőt, a sárgalázat, a maláriát, az álomkórt, és még annyi más betegséget, amennyit csak össze tudtak gyűjteni az egészségügyi kutatók az elveszett jövőben. A vírus gyermekkori betegségként fog fennmaradni, és meg fog fertőzni minden új generációt -- az európaiakat is, amikor eljönnek, és végül egész Afrikát és Ázsiát, és minden tengeri szigetet. Persze a betegség nem lesz ismeretlen -- senki sem volt olyan ostoba, hogy azt higgye, a baktériumok és a vírusok nem úgy fognak fejlődni, hogy kitöltsék a régi gyilkos betegségek legyőzésével hagyott űrt. De a betegség nem fog előnyt jelenteni egyik oldalnak sem a másikhoz képest az elkövetkező kulturális versengésekben. Nem lesznek himlővel fertőzött pokrócok, amikkel ki lehet irtani a bosszantóan ellenálló indián törzseket. 
Hunahpu leguggolt, és felvette a nagy teljesítményű lámpát a lába közül. Egy kosárba volt zárva. 
-- Xibalba urai adták nekem ezt a fénykosarat. A nap egy darabkája van benne, de csak nekem működik. -- A szemükbe világított vele, hogy ideiglenesen elvakítsa őket, azután az egyik ujjával a kosárban lévő üregbe nyúlt, és megnyomta az azonosító lapot. A fény elaludt. Nem volt értelme elpocsékolni az elemeket -- ennek a "fénykosárnak" korlátolt volt az élettartama, még a pereme körül álló napelemekkel is, és Hunahpu nem akarta elpocsékolni. 
-- Melyikőtök fogja vinni az ajándékokat, amiket Xibalba urai adtak Egy-Hunahpunak, amikor eljött ebbe a világba, hogy szóljon a király eljöveteléről? 
Hamarosan mindannyian tisztelettudóan cipelték Hunahpu csomagjait, amikben az elkövetkező hónapokra szükséges felszerelései voltak. Egészségügyi készletek mindenféle gyógyításhoz. Fegyverek, hogy megvédhesse magát, és hogy elvegye az ellenséges seregek bátorságát. Szerszámok. Digitális formában tárolt kézikönyvek. Megfelelő öltözékek. Vízalatti légzőkészülék. Mindenféle hasznos kis varázstrükk. 
Az út nem volt könnyű. A fémtüskék a súlyuknál fogva minden lépésnél megrántották a bőrét, így a sebek mélyebbek lettek, a vérzés pedig erősebb lett. Hunahpu eljátszott azzal a gondolattal, hogy most ejti meg az eltávolítási ceremóniát, de úgy döntött, hogy mégsem teszi. Yax apja, Na-Yaxhal volt a falu vezetője, és ahhoz, hogy Hunahpu megerősítse Na-Yaxhal tekintélyét, és a kellő kapcsolatba kerüljön vele, neki kellett eltávolítania a tüskéket. Ezért Hunahpu nem állt meg, lassan, lépésről lépésre folytatta útját, remélte, hogy a vérveszteség minimális marad, és azt kívánta, bárcsak a faluhoz közelebb eső helyszínt választott volna. 
Amikor már közel voltak, Hunahpu előreküldte Yaxt, hogy vigye el a faluba Huitzilopochtli szemgolyóját. Bármit fog is összezagyválni arról, amit Hunahpu mondott neki, a lényege elég egyértelmű lesz, és a falu fel lesz bolydulva, és várni fogják. 
És várták is. A falu összes többi férfija várt rá, dárdákkal felfegyverkezve, készen arra, hogy elhajítsák őket, a nők és a gyermekek pedig elbújtak az erdőben. Hunahpu káromkodott egyet. Azért választotta kifejezetten ezt a falut, mert Na-Yaxhal okos és leleményes volt. Miért is gondolta Hunahpu, hogy szóról szóra elhiszi azt, amit a fia mond egy Xibalbából érkezett maja királyról. 
-- Állj meg ott, hazug kém! -- kiáltotta Na-Yaxhal. 
Hunahpu hátravetett fejjel felnevetett, miközben az ujját benyomta a fénykosárba, és működésbe hozta. 
-- Na-Yaxhal, hát Egy-Hunahpu, a Xibalbából fénykosarat hozó elé mer állni egy ember, aki éjszaka kétszer ébredt fel, mert fájdalmak gyötörték a hasmenése miatt? -- Ezzel egyenesen Na-Yaxhal szemébe világított. 
Hat-Kauil-Lánya, Na-Yaxhal felesége felkiáltott: 
-- Kíméld meg buta férjemet! 
-- Elhallgass, asszony! -- válaszolt neki Na-Yaxhal. 
-- Tényleg felkelt kétszer az éjjel, mert ment a hasa, és nyögött a fájdalomtól! -- kiáltotta a nő. A többi nő felnyögött, hogy így alátámasztották az idegen titkos tudását, a dárdák pedig megreszkettek, majd leereszkedtek. 
-- Na-Yaxhal, nagyon beteggé foglak tenni. A beleid két napig kútként fognak folyni, de meg foglak gyógyítani, és olyan emberré teszlek, aki Xibalba királyát fogja szolgálni. Sok falu fölött fogsz uralkodni, és hajókat fogsz építeni, amik minden partra eljutnak, de csak akkor, ha most letérdelsz elém. Ha nem térdelsz le, megöllek: holtan fogsz összeesni egy lyukkal a testedben, ami addig fog vérezni, amíg meg nem halsz! 
Nem kell majd lelőnöm, mondta magának Hunahpu. Engedelmeskedni fog, és barátok leszünk. De ha rákényszerít, meg tudom tenni: meg tudom ölni. 
-- Miért engem választottak Xibalba emberei erre a nagyságra, amikor kutya vagyok? -- kiáltotta Na-Yaxhal. Nagyon biztató szónok lesz belőle. 
-- Azért téged választalak, mert te állsz a legközelebb az emberhez a zapotékul ugató kutyák közül, és mert a feleséged máris napi két órában asszony. -- Tessék, ezzel jutalmazza a vén denevért, amiért felszólalt Hunahpu érdekében. 
Na-Yaxhal döntött, és amilyen gyorsan csak öregedő teste engedte -- már közel volt a harmincöthöz --, leborult a földre. A többi falubeli követte a példáját. 
-- Hol vannak Atetulka asszonyai? Ne bujkáljatok, gyertek elő mindannyian a gyermekeitekkel együtt. Gyertek elő, és nézzetek meg! Király leszek az emberek között, de csak Xibalba királyának legszerényebb szolgája vagyok. Gyertek elő, és nézzetek meg! Fektessük le a nőkkel való egyenlőbb bánásmód alapjait, már most az elején. -- Álljatok a családotok mellé mindannyian! 
Kavarogni kezdtek, de az egész csak néhány pillanatig tartott már klánok és családok szerint voltak elrendeződve, még akkor is, amikor ellenséggel álltak szemben, ezért nem nagyon kellett újrarendeződniük, hogy engedelmeskedhessenek a parancsának. 
-- Most pedig, Na-Yaxhal, lépj elő! Vedd ki az első tüskét a hímvesszőmből, és a rajta lévő vért kend a homlokodra, mert te leszel az első király a Földi-Xibalba birodalmában, amíg engem szolgálsz, mert én Xibalba királyának a szolgája vagyok! 
Na-Yaxhal előrelépett, és kihúzta a rájatüskét. Hunahpu nem rezzent össze, mert nem érzett fájdalmat, de tudta, mennyire megcibálta a bőrét a rájatüske, és el tudta képzelni, milyen kellemetlen lesz a fájdalom az éjszaka. Ha valaha is látom még Dikót, nem akarom hallani, hogy bármi miatt is panaszkodik, amin a küldetésünk kedvéért kellett átesnie. Azután arra gondolt, hogy Kemal milyen árat készül fizetni, és elszégyellte magát. 
Na-Yaxhal befestette a homlokát és az orrát, az ajkait és az állat a rájatüskén lévő vérrel. 
-- Hat-Kauil-Lánya! -- A nő előbukkant a falu vezető klánjának a belsejéből. -- Húzd ki a következő tüskét! Miből készült? 
-- Ezüstből -- mondta a nő. 
-- Fesd be a nyakad a vérrel! 
A nő végighúzta a nyakán a hosszú ezüsttüskét. 
-- Királyok anyja leszel, és az erőd a zapoték nép hajóiban is benne lesz, ha a Földi-Xibalba királyát szolgálod, és engem, Xibalba királyának a szolgáját! 
-- Szolgálni foglak titeket -- suttogta a nő. 
-- Beszélj hangosan! -- parancsolta Hunahpu. -- Akkor nem suttogtál, amikor bölcsen a férjed hasmenéséről beszéltél! Egy nő hangját ugyanolyan hangosan lehet hallatni, mint egy férfi hangját, a Földi-Xibalba birodalmában! 
Most csak ennyit tehetünk az egyenjogúságért, gondolta Hunahpu, de elég nagy forradalmat fog csinálni, ahogy a történet elterjed. 
-- Hol van Yax? -- kiáltotta Hunahpu. A fiatalember félénken lépett előre. 
-- Engedelmeskedni fogsz-e apádnak, és amikor Xibalbába viszik, kegyelemmel és bölcsességgel fogod-e vezetni ezt a népet? 
Yax földre borult Hunahpu előtt. 
-- Vedd ki a következő tüskét! Miből készült? 
-- Aranyból -- mondta Yax, miután kivette. 
-- Fesd be a véremmel a mellkasodat! A világ összes aranyával te fogsz rendelkezni, amikor megérdemled, hogy királlyá válj, amíg el nem felejted, hogy az Xibalba királyához tartozik, nem pedig hozzád vagy bárki emberhez. Önként és igazságosan meg fogod osztani azokkal, akik isznak Xibalba királyának a véréből, és esznek a húsából. -- Ez majd segít a katolikus egyháznak megbékélni az eretnek előkeresztényekkel, amikor a két kultúra találkozik. Ha az arany bőségesen áramlik az egyházhoz, de csak akkor, ha bebizonyítják, hogy Xibalba királyának a testét eszik, és a vérét isszák, akkor az eretnekség jó úton van a felé, hogy a katolikus dogma elfogadható változata legyen. Vajon, gondolta Hunahpu, szentnek fognak nyilvánítani? Az biztos, hogy nem lesz hiány csodákban, legalábbis egy darabig. 
-- Bacab, szerszámkészítő, fémmunkás! -- Vékony, fiatal férfi lépett elő, és Hunahpu kihúzatta a következő tüskét. 
-- Réz, Egy-Hunahpu nagyúr -- mondta Bacab. 
-- Ismered a rezet? Jobban meg tudod-e munkálni, mint bármelyik ember? 
-- Jobban meg tudom munkálni, mint bármelyik ember a faluban, de biztosan vannak más emberek más helyeken, akik nálam jobban munkálják meg. 
-- Meg fogod tanulni sok fémmel összevegyíteni. Olyan szerszámokat fogsz készíteni, amilyeneket még senki nem látott a világon. Fesd a véremet a hasadra! 
A rézműves így is tett. A király, a király felesége és a király fia után a fémmunkásoknak lesz a legnagyobb tekintélyük az új birodalomban. 
-- Hol van Xocol-Ha-Ember? Hol van a hajóépítő mester? Széles vállú, erős ember bukkant elő egy másik klánból, büszkén mosolygott, és áhítatosan csapkodta a vállát. 
-- Vedd ki a következő tüskét, Xocol-Ha-Ember! Te, akit egy nagy, áradó folyóról neveztek el, mondd meg nekem, láttál már ilyen fémet? 
Xocol-Ha-Ember a bronzdarabot tanulmányozta, és közben az ujjai teljesen véresek lettek. 
-- Úgy néz ki, mint a réz, de fényesebb -- mondta. -- Még soha nem láttam ilyet. 
Bacab is ránézett, és megrázta a fejét. 
-- Vizelj rá erre a fémre, Xocol-Ha-Ember! Hadd folyjon rá a benned lévő óceán árja! Mert addig nem fested a véremet a testedre, amíg meg nem találod ezt a fémet egy másik földön. Hajókat fogsz építeni, és addig fogsz velük menni, amíg meg nem találod azt az északi földet, ahol ismerik e fém nevét. Amikor visszahozod nekem e fém nevét, akkor rá fogod festeni a véremet az ágyékodra. 
Már csak a vastüske maradt. 
-- Hol van Xoc? Igen, a rabszolgalány, a csúnya lány, akit foglyul ejtettetek, és senki sem akarja feleségül venni! 
Előrelökték. Koszos, nyúlszájú, tizenhárom éves lány volt. 
-- Vedd ki az utolsó tüskét, Xoc! Fesd a véremet a lábadra! Mert ennek az utolsó fémnek a hatalmával fogja Xibalba királya felszabadítani az összes rabszolgát. Mától a Földi-Xibalba királyságának szabad embere vagy, Xoc. Nem tartozol egyetlen férfihez vagy nőhöz sem, mert egyetlen férfi vagy nő sem tartozik senki máshoz. Xibalba királya parancsolja ezt! Nincsenek foglyok, nincsenek rabszolgák, nincsenek életfogytig szolgálók a Földi-Xibalba királyságában! 
Érted, Tagiri. 
De amit könyörületböl adott, azt hatalomnak használták fel. Xoc kihúzta a vastüskét a péniszéből, aztán ahogy azt egy maja királynő tette volna, kidugta a nyelvét, a bal kezével megfogta a végét, a jobb kezével pedig átfúrta rajta a tüskét. Vér folyt le az állán, ahogy a szája és a tüske furcsa keresztet alkottak. 
Az emberek lélegzete elakadt. Amit Xoc követelt, az nem egy úr kedvessége volt a szolga felé, akit fel akar szabadítani, hanem egy király megbecsülése a királynéja felé, aki a gyermekeit fogja szülni. 
Ezzel meg mit csináljak? Ki gondolta volna Xoc nyomorúságos szolgalelkűségét látva rabszolgasága hónapjaiban, hogy ilyen ambíciói vannak? Mit akart ezzel elérni? Hunahpu nézte az arcát, és meglátta -- mit, a kihívást? Olyan volt, mintha átlátott volna az egész színjátékon, és kihívta volna Hunahput, hogy utasítsa őt vissza. 
De nem, mégsem kihívás látszott az arcán. Bátorság volt a félelemmel szemben. Persze, hogy vakmerőén cselekedett. Ez a királyi ember, aki azt állította, hogy az istenek földjéről jött -- ő volt az első lehetősége arra, hogy nyomorúságos állapota fölé emelkedhessen. Ki okolhatja, amiért úgy cselekedett, ahogy a kétségbeesett emberek gyakran szoktak, és megragadta az első alkalmat, hogy az értelmeset messze meghaladó remény után nyúljon? Mi veszítenivalója volt? Kétségbeesésében mindenféle felszabadítás egyformán lehetetlennek tűnt számára. Úgyhogy miért ne próbáljon meg királyné lenni, amíg ez az Egy-Hunahpu hajlandónak tűnt arra, hogy segítsen neki? 
Annyira csúnya. 
De okos és bátor. Miért zárjon be egy ajtót? 
Lenyúlt, és kihúzta a vastüskét a lány nyelvéből. 
-- Folyjon örökké igazság a szádból, ahogy most a vér folyik belőle! Nem vagyok király, ezért nincsen királynőm. De mivel összekeverted a véredet az enyémmel ezen a tüskén, megígérem, hogy egész hátralévő életedben minden nap meghallgatok egy dolgot, amiről úgy döntesz, hogy elmondod nekem. 
A lány ünnepélyesen bólintott, az arcán megkönnyebbülés és büszkeség látszott. Hunahpu elutasította a kérését, hogy a hitvese legyen, de elfogadta tanácsadójának. És ahogy térdelt és befestette a lábát a véres tüskével, tudta, hogy az élete teljesen és örökre megváltozott. Hunahpu naggyá tette azok szemében, akik rosszul bántak vele. 
Miközben a lány felállt, Hunahpu a vállára rakta a kezeit, és közel hajolt hozzá, hogy a fülébe suttoghasson. 
-- Ne keresd a bosszút most, hogy hatalmad van -- mondta tiszta maja nyelven, mert tudta, hogy a lány születési helyén használt nyelvjárás ehhez elég közel áll, hogy jól megértse, amit mond. Nagylelkűséggel és igazságossággal nyerd el a tiszteletemet. 
-- Köszönöm -- válaszolta a lány. 
És most vissza az eredeti forgatókönyvhöz. Remélem, gondolta Hunahpu, hogy most már nem lesz túl sok ilyen meglepetés. 
De persze lesz még. Csak annyit tehet, hogy ilyenkor improvizál. Az összes tervét át lehet dolgozni; csak a céljai voltak megváltoztathatatlanok. 
A hangját felemelve a tömeghez intézte szavait. 
-- Érintse meg Bacab ezt a fémet! Nézze meg Xocol-Ha-Ember! A két férfi előlépett, és lenyűgözve tanulmányozták a vasat. A többi tüskével ellentétben ezt nem lehetett meghajlítani, egy kicsit sem. 
-- Soha nem láttam még ilyen erős fémet -- mondta Bacab. 
-- Fekete -- mondta Xocol-Ha-Ember. 
-- Sok királyság van messze, túl a tengeren, ahol ez a fém olyan gyakori, mint itt a réz. Tudják, hogyan olvasszák addig, amíg olyan fehéren nem ragyog, mint az ezüst. Ezek a királyságok már ismerik Xibalba királyát, de ő sok titkot elrejtett előlük. Xibalba királya azt akarja, hogy a Földi-Xibalba királysága megtalálja, és mestere legyen ennek a fémnek, ha méltók vagytok rá! De egyelőre ez a fémtüske Xocnál fog maradni, aki egykor rabszolga volt, és őhozzá vagy a gyermekeihez fogtok eljönni, hogy megnézzétek, megtaláltátok-e már a kemény, fekete fémet. A messzi emberek úgy hívják, hogy ferro vagy herro vagy iron vagy fér, de ti xikxnek fogjátok hívni, mert Xibalbából jött, és csak a király szolgálatára lehet használni. 
Most már az utolsó tüskét is kivették a testéből. Kellemesen könnyűnek érezte magát, mintha a súlyuk korábban lehúzta volna. 
-- És most legyen ez a jel a számotokra, hogy Xibalba királya minden férfit és nőt megérint a világon. Ezt a falut járvány fogja sújtani, de senki sem fog belehalni. -- Ennek az ígéretnek volt némi esélye arra, hogy nem válik valóra -- az immunológusok azt mondták, hogy százezer emberből egyet fog megölni a betegség. Ha az egyik Atetulkában történik, Hunahpu akkor is jól oldja majd meg a helyzetet. És azokhoz a milliókhoz képest, akik himlőben és egyéb betegségekben haltak meg a régi történelemben, nem volt nagy az ár. -- A járvány el fog terjedni ebből a faluból minden földre, amíg minden embert meg nem érint a király ujja. És akkor azt mondják majd: Atetulkából jött Xibalba urainak a betegsége. Azért jött először hozzátok, mert én először hozzátok jöttem, mert Xibalba királya titeket választott a világ feletti uralkodásra. Nem úgy, ahogy a mexikák uralkodnak, vérrel és kegyetlenséggel, hanem ahogy Xibalba királya uralkodik, bölcsességgel és erővel. -- Ideje volt a vírust is az isteni műsor részévé tenni. 
Végignézett az arcokon. Áhítat és meglepődés, és itt-ott neheztelés. Hát, ez várható volt. Sokszor át fog alakulni a hatalmi struktúra ebben a faluban, mielőtt végeznek. Ezek az emberek valahogyan egy nagy birodalom vezetői lesznek. Csak néhányuk fog megfelelni a feladatnak; sokan hátramaradnak, mert csak a falusi életre alkalmasak. Ebben nem volt semmi szégyen, de lesznek, akik kirekesztve és megsértve érzik majd magukat. Hunahpu majd megpróbálja megtanítani nekik, hogy azzal legyenek elégedettek, ami lehetséges a számukra, és megtanítja majd nekik, hogy mások eredményeire is büszkék lehessenek. De az emberi természetet nem tudja megváltoztatni. Lesznek, akik úgy szállnak majd a sírba, hogy gyűlölik őt a változásokért, amiket hozott. És nem mondhatja el nekik, hogyan ért volna véget az életük, ha ő nem avatkozott volna közbe. 
-- Hol lakik majd Egy-Hunahpu? -- kérdezte. -- Az én házamban! -- kiáltotta rögtön Na-Yaxhal. 
-- Fogadjam el Atetulka királyának a házát, amikor még csak most kezd emberré válni? Kutyaférfiak és kutyanők háza volt az! Nem, új házat kell építenetek, itt, ezen a helyen. -- Hunahpu keresztbe tett lábakkal leült a földre. -- Addig nem mozdulok erről a helyről, amíg egy új ház nincs körülöttem. És fölöttem, mert olyan tetőm lesz, ami Atetulka összes házának a fedeléből készült. Na-Yaxhal, bizonyítsd be, hogy király vagy! Szervezd meg, hogy a néped megépítse a házamat, mielőtt leszáll a sötétség, és olyan jól tanítsd meg a feladatukra, hogy azok, akik építik a házat, egy szó nélkül építsék azt fel! 
Már dél volt, de bármilyen lehetetlennek is tűnt a feladat az atetulkaiak szemében, Hunahpu tudta, hogy könnyen meg tudják csinálni. Egy-Hunahpu házának a felépítése el fog terjedni, és a többiek azt fogják gondolni, hogy Atetulka tényleg megérdemli, hogy a legnagyobb város legyen a Földi-Xibalba királyságának a városai közül. Szükség volt ilyen történetekre egy uralkodni akaró új nemzet összekovácsolásához. Az embereknek rendíthetetlenül kellett hinniük a saját érdemükben. 
És ha mégsem csinálják meg az éj leszállta előtt, akkor Hunahpu egyszerűen bekapcsolná a fénykosarat, és kijelentené, hogy Xibalba urai meghosszabbították a napot ezzel a napfénydarabbal, hogy még az éj leszállta előtt megépíthessék a házat. A történet mindenképpen jól fog hangzani. 
Az emberek hamar egyedül hagyták Hunahput, miközben NaYaxhal megszervezte a háza építését. Végre alkalma volt pihenni; elővette a fertőtlenítőszert az egyik táskájából, és ellátta vele sérült péniszét. Olyan anyagokat tartalmazott, amik elősegítették a véralvadást és a gyógyulást, és a vérzés hamarosan megenyhül, majd teljesen eláll. Hunahpu kezei remegtek, amikor rákente a kenőcsöt a sebeire. Nem a fájdalomtól, mert az még nem kezdődött el, és nem is a vérveszteségtől, hanem az elmúlt szertartások feszültsége utáni megkönnyebbüléstől. 
Visszatekintve ugyanolyan könnyű volt lenyűgözni és megfélemlíteni ezeket az embereket, mint amilyennek akkor gondolta, amikor a többiek elé terjesztette a terveit az elveszett jövőben. Könnyű volt, de Hunahpu még soha életében nem félt ennyire. Hogyan tudta Kolumbusz megtenni -- hogyan tudott olyan bátran létrehozni egy jövőt? Csak azért, mert nem sokat tudott arról, hogy a jövők elromolhatnak, csak tudatlanságból tudta olyan vakmerőén átformálni a világot. 

-- Nehéz -elképzelni, hogy ezek azok a nagy keleti birodalmak, amikről Marco Polo beszámolóiban olvastunk -- mondta Sanchez. 
Cristoforo nem nagyon tudott vele vitatkozni. Kolba elég hatalmasnak tűnt ahhoz, hogy az ázsiai kontinens legyen, de az indiánok egyre azon erősködtek, hogy csak egy sziget, és hogy egy délkeletre fekvő másik sziget, Haiti sokkal gazdagabb, és ott sokkal több arany van. Lehet, hogy az lesz Zipangu? Valószínűleg. De csüggesztő volt, hogy állandóan győzködnie kellett a matrózokat és mindenekelőtt a királyi tisztviselőket, hogy a mérhetetlen gazdagság már csak néhány nap hajózásra van tőlük. 
Mikor adja meg neki Isten a győzelem pillanatát? Mikor válnak világosan és egyértelműen valóra az aranyról és a nagy királyságokról szóló ígéretek, hogy alkirályként és az Óceán-tenger admirálisaként térhessen vissza Spanyolországba? 
-- Mit számít az? -- mondta Don Pedro. -- Ennek a helynek a legnagyobb gazdagsága itt van az orrunk előtt. 
-- Mit ért ez alatt? -- kérdezte Sanchez. -- Ez a föld csak fákban és bogarakban gazdag. 
-- És emberekben -- mondta Don Pedro. -- A legkedvesebb, legbékésebb emberekben, akiket valaha láttam. Egyáltalán nem lesz gond munkára fogni őket, és tökéletesen engedelmeskednek majd a gazdáiknak. Egyáltalán nincs bennük harci szellem, nem látják? El tudják képzelni, milyen árat érnének mint a legengedelmesebb szolgák? 
Cristoforo összevonta a szemöldökét. Ez a gondolat már benne is felötlött, ugyanakkor nyugtalan is lett tőle. Mit akar az Úr, egyszerre megtéríteni és rabszolgává tenni őket? Mégsem láttak másféle gazdagságot ezen a földön, ahova Isten vezette őt. Az pedig egyértelmű volt, hogy ezek a vadak teljesen alkalmatlanok voltak arra, hogy egy keresztes hadjárat katonái legyenek. 
Ha Isten szabad keresztényeknek szánná ezeket a vadakat, megtanította volna őket arra, hogy ruhát hordjanak, és ne meztelenül járkáljanak. 
-- Hát persze -- mondta Cristoforo. -- Visszaviszünk néhány ilyen embert őfelségééknek, amikor visszatérünk. De úgy gondolom, hogy hasznosabb lenne itt tartani őket, azon a földön, ahonnan származnak, és az arany és más értékes fémek bányászására használni őket, miközben Krisztusról tanítunk nekik és gondoskodunk a megváltásukról. 
A többiek egyetértve hallgatták, amit mondott -- hogyan vitatkozhattak volna olyasmiről, ami ennyire egyértelműen igaz volt? Különben is még mindig gyengék és megviseltek voltak a betegség miatt, ami mindhárom hajó legénységén végigsöpört, és ami miatt kénytelenek voltak néhány napig lehorgonyozni és pihenni. Senki nem halt bele -- közel sem volt olyan ártalmas, mint azok a szörnyű járványok, amikkel a portugálok találkoztak Afrikában, és amik miatt a parttól távol, szigeteken építették fel erődjeikét. De Cristoforónak eléggé fájt tőle a feje, és biztos volt benne, hogy a többiek is szenvednek a betegségtől. Ha nem lett volna olyan nagy a fájdalma, azt kívánta volna, bár örökké tartana a betegség, mert legalább a matrózok semmi ellen sem emeltek szót. A királyi tisztviselők is sokkal elviselhetőbbek voltak, amikor a fájdalom miatt nem voltak olyan harsányak. 
Már akkor is sápadtak voltak, amikor a Kubanakán nevű városhoz értek. Cristoforo azt hitte, hogy a név utolsó szótagja a Marco Polo írásaiban álló nagykánra utal, de amikor elérték a "város"-t, amiről a bennszülöttek gagyogtak, kiderült, hogy az csak kunyhók szánalmas gyülekezete, de talán nagyobb volt a lakossága, mint a többi nyomorúságos falunak, amiket ezen a szigeten láttak. Na persze, a nagykán városa. Sanchez akkor fel merte emelni a hangját, ráadásul az emberek előtt. Ez a kisebb járvány talán Isten tiltakozása Cristoforo engedetlen panaszai miatt. Talán Isten akart neki valamit adni, amiről siránkozhat. 
Holnap vagy holnapután Haiti felé fognak hajózni. Talán ott rábukkannak Zipangu vagy Kathaj nagy civilizációinak a nyomára. Addig pedig ezek a nyomorúságos szigetek legalább rabszolgák forrásai lesznek, és amíg a királyi tisztviselők hajlandók támogatni Cristoforót, ez elég lehet egy második utazás költségeinek az indoklására, ha nem találják meg a nagykánt az első útjuk alkalmával. 

Kemal rosszkedvűen üldögélt a hegyfok gerincén, és vitorlákat keresett a szemével északnyugaton. Kolumbusz késett. 
És ha késett, akkor Kemal minden esélye elveszhet. A késés azt jelentette, hogy már történtek változások; történt valami, ami miatt Kolumbusz Kolbán vesztegelt. Kemal boldogan arra is gondolhatott volna, hogy ez annak a bizonyítéka, hogy a másik kettő közül valaki már sikeresen megtette a múltba vezető útját, de tudatában volt annak, hogy a változást ő maga is okozhatta. Az egyetlen hatás, ami Haiti szigetéről Kolba szigetére érhetett, a vírus volt -- és bár ő még csak két hónapja tartózkodott itt, ez elég idő volt arra, hogy a vírust egy fosztogató csoport Kolbára szállíthassa egy tengerjáró kenuval. A spanyolok bizonyára elkapták a vírust. 
Vagy még rosszabb történt. Az enyhe járvány változást idézhetett elő az indiánok viselkedésében. Lehet, hogy vérontás történt, ami elég súlyos volt ahhoz, hogy az európaiak hazainduljanak. Vagy Kolumbusznak valami olyasmit mondtak, ami miatt másik útvonalon indult el -- például az óramutató járásával ellenkező irányban kerüli meg Haitit, és nem az északi partot térképezi fel. 
Tudták, hogy a vírus felboríthatja a terveiket, mert gyorsabban és távolabbra tud haladni, mint az időutazók. Mégis ez volt a tervük legbiztosabb, legalapvetőbb része. Mi van, ha csak az egyik utazó jut át, és aztán egyből meg is ölik? A vírus akkor is továbbterjed azokra, akik az első néhány órában megérintették a testét. Ha más változást nem is idézhetnek elő, ez az egy elég lenne -- az indiánokat nem söpörné el az európai betegségek áradata. 
Tehát ez jó dolog, mondta magában Kemal. Jó dolog, hogy Kolumbusz késik, mert ez azt jelenti, hogy a vírus végzi a dolgát. Máris megváltoztattuk a világot. Máris sikerrel jártunk. 
Csak az volt a baj, hogy ő ezt nem érezte sikernek. Elraktározott élelmiszeren élve, ezen az elhagyatott hegyfokon bujdosva, vitorlákat lesve Kemal valami személyesebbet akart véghez vinni, nem csupán azt, hogy egy gyógyító vírus hordozója legyen. Tudta, hogy minden Allah akaratából történik, de annyira nem volt vallásos, hogy ne kívánja azt, bárcsak suttoghatna egy-két szót Allah fülébe. Néhány nyílt javaslatot. 
Csak a harmadik napon látta meg a vitorlákat. Túl korán volt még. A történelem régi változatában Kolumbusz később ért ide, és ezért süllyedt el e Santa Mária -- a sötétben nekiszaladt egy víz alatti szirtnek. Most azonban nem lesz sötét. És ha még az is lesz, az áramlatok és a szelek nem lesznek ugyanolyanok. Kemalnak mind a három hajót el kell majd pusztítania. És ami még rosszabb, ha nincs a Santa Mária balesete, a Ninának nincs oka lehorgonyozni. Kemalnak követnie kell majd őket a part mentén, és a lehetőségre kell várnia. Ha lesz egyáltalán lehetősége. 
Ha kudarcot vallók, gondolta Kemal, a többiek attól még sikerrel járhatnak. Ha Hunahpunak sikerül kiküszöbölnie a tlaxkalákat, és megalakítania a zapoték-taraszka birodalmat, ami abbahagyta vagy háttérbe szorította az emberáldozatot, akkor a spanyoloknak nem lesz olyan könnyű dolguk. Ha Diko itt van valahol a felföldön, kialakíthat egy új előkeresztény vallást, és elképzelhető, hogy egy egységes karibi birodalmat is létrehoz, amit a spanyolok nem fognak egykönnyen megtörni. A spanyolok sikere elvégre teljesen azon múlt, hogy az indiánok képtelenek voltak megszervezni a komoly ellenállást. Tehát, még ha vissza is jut Kolumbusz Európába, a történelem akkor is más lesz. 
Elsuttogta ezeket a biztató szavakat, de keserű szájíze lett tőlük. Ha kudarcot vallók, Amerika elveszíti az ötvenévnyi felkészülési időt, mielőtt eljönnek az európaiak. 
Két hajó. Nem három. Ez megnyugtató volt. Vagy mégsem? Ha a történelem változik, jobb lett volna, ha Kolumbusz kis flottája együtt marad. Pinzón elhajózott a Pintával a flottilla többi tagjától, csakúgy, mint az előző történelemben. De most ki tudná megmondani, hogy Pinzón meggondolja-e magát, és visszahajózik-e Haitibe, hogy újra csatlakozzon Kolumbuszhoz? Ezúttal lehet, hogy tovább folytatja az útját kelet felé, elsőként ér Spanyolországba, és magának követeli Kolumbusz felfedezésének az érdemét. 
Ez ellen nem tehetek semmit, mondta magában Kemal. Vagy visszajön a Pinta, vagy nem. Itt van a Nina és a Santa Mária, és tennem kell róla, hogy legalább ők ne jussanak vissza Spanyolországba. 
Kemal addig figyelte a hajókat, amíg meg nem látta, hogy dél felé fordulnak, hogy megkerüljék a San Nicolás-fokot. Vajon ugyanazon az úton fognak haladni, mint az előző történelemben, még egy kicsit dél felé hajóznak, azután visszafordulnak, hogy feltérképezzék Haiti szigetének északi partjait? Most már semmit sem lehetett kiszámítani, még ha logikus is lett volna, hogy bármi okozta Kolumbusz cselekedeteit a másik történelemben, ezúttal is ugyanazok az okok uralkodnának. 
Kemal óvatosan leereszkedett a víz közelében álló facsoporthoz, ahol korábban elrejtette a felfújható csónakot. A mentőcsónakokkal ellentétben ez nem világos narancssárga volt, hanem zöldeskék. Arra tervezték, hogy ne lehessen meglátni a vízen. Kemal felvette vízi öltözékét, ami szintén zöldeskék volt, és a vízre húzta a csónakot. Azután megrakodta annyi víz alatti robbanótöltettel, ami elég volt ahhoz, hogy elbánjon a Santa Máriával és a Nináva\ is, ha alkalma adódik rá. Majd beindította a motort, és kihajózott a tengerre. 
Fél órájába került annyira eltávolodni a parttól, hogy meglehetősen biztos lehessen abban, hogy a spanyol karavellák éles szemű őrei nem láthatják meg. Csak ez után hajózott elég messzire nyugatra ahhoz, hogy meglássa a spanyol vitorlákat. Megkönnyebbülésére lehorgonyoztak a San Nicolás-foknál, és az összes apró csónak a part felé indult. Lehet, hogy december kilencedike volt, nem pedig hatodika, de Kolumbusz ugyanazokat a döntéseket hozta meg, amiket korábban. A világ ezen részében az időjárás hidegre fordult, és Kolumbusznak ugyanolyan problémái lesznek december tizennegyedikéig a Tortuga és Haiti közötti csatornán átjutni. Talán Kemal jobban tenné, ha visszahajózna a partra, és megvárná, hogy a történelem megismételje önmagát. 
Vagy talán mégsem. Kolumbusz igyekezni fog kelet felé hajózni, hogy megelőzze Pinzónt Spanyolország felé menet, és ezúttal lehet, hogy Tortugát fogja megkerülni a passzátszelek segítségével, és teljesen elkerüli a csalóka parti szeleket, amik a zátonyokra vezetnék a hajókat. Lehet, hogy ez Kemal utolsó esélye. 
De végül is a San Nicolás-fok messze volt attól a helytől, ahol Diko törzse élt -- ha egyáltalán sikerült beilleszkednie abba a faluba, amelyik először kérte a jövő embereit, hogy segítsenek nekik. Miért nehezítse meg Diko dolgát? 
Inkább majd vár és figyel. 
Eleinte, amikor a Pinta egyre messzebb kezdett sodródni, Cristoforo azt hitte, hogy Pinzón valami víz alatti veszélyt akar elkerülni. Azután, ahogy a karavella közeledett a horizonthoz, Cristoforo megpróbálta elhinni, amit a matrózok mondtak neki -- hogy a Pintán nem tudják megfejteni a jeleket, amiket Cristoforo küld. Ez persze képtelenség volt. A Nina is bal oldalon hajózott, és egyáltalán nem volt gondja az irány tartásával. Mire a Pinta eltűnt a látóhatáron, Cristoforo tudta, hogy Pinzón elárulta, hogy az egykori kalóz elhatározta, hogy egyenesen Spanyolországba hajózik és jelentést tesz őfelségééknek, mielőtt Cristoforo odaérhetne. Az mindegy, hogy hivatalosan Cristoforót ismerték el az expedíció vezetőjének, és hogy az expedícióval utazó királyi tisztviselők jelenteni fogják Pinzón árulását -- Pinzón aratná le először a dicsőséget, Pinzón neve maradna meg a történelemben mint azé az emberé, aki először tért vissza Európába a Kelet felé nyugati irányban tartó útról. 
Pinzón sosem hajózott eléggé délre ahhoz, hogy tudja: az állandó keleti szél alacsonyabb szélességeken annak az állandó nyugati szélnek adja át a helyét, amit Cristoforo is érzett, amikor a portugálokkal hajózott. Ezért jó esély volt arra, hogy ha Cristoforo elég messze eljut délre, akkor jóval Pinzón előtt ér Spanyolországba, aki a legjobb esetben is kétségtelenül nagyon lassan fogja átszelni az Atlantióceánt. Jó esély mutatkozott arra, hogy Pinzón előrejutása annyira lassú lesz, hogy fel kell majd adnia és vissza kell térnie ezekre a szigetekre, hogy újra ellássa készletekkel a karavelláját. 
Jó esély mutatkozott, de nem volt biztos, és Cristoforo nem tudta lerázni a sürgető érzést -- és alig tudta elnyomni a dühét --, amit Pinzón hűtlensége váltott ki. A legrosszabb az volt, hogy senki sem volt, akiben megbízhatott, mert az emberek kétségtelenül Pinzón győzelméért drukkoltak, míg a tisztek és a királyi tisztviselők előtt Cristoforo nem mutathatott gyengeséget vagy aggodalmat. Így történt, hogy Cristoforo nem talált nagy élvezetet a bennszülöttek által Haitinek hívott és Cristoforo által Hispanolának elnevezett hatalmas sziget ismeretlen partjainak a feltérképezésében. Talán jobban élvezte volna a térképezést, ha zökkenőmentesen zajlott volna, de a keleti szél végig ellene volt a part mentén. Napokig vesztegeltek az emberek által Moszkitó-öbölnek hívott helyen, aztán ismét napokra le kellett horgonyozniuk a Paradicsomvölgyben. Az emberek örültek ezeknek a rövid megállóknak, mert az itteni bennszülöttek magasabbak és egészségesebbek voltak, és két nőnek elég világos bőre volt ahhoz, hogy az emberek "a spanyolok"-nak becézték őket. Keresztény kapitányként Cristoforónak úgy kellett tennie, mintha nem tudná, mi történik a matrózok és a karavellához látogató nők között. Az utazás feszültségének egy része enyhült a Paradicsom-völgyben. Csak Cristoforo számára nem, aki minden napnyi késlekedést úgy fogott fel, hogy Pinzónnak ennyivel több esélye van elsőként érkezni Spanyolországba. 
Amikor Cristoforo végül rávette őket az indulásra, az éjszakai, part menti hajózáskor a parti szellő szembeszállt az uralkodó keleti szelekkel, és egyenletesen kelet felé vitte őket. Habár az éjszakák tiszták voltak, veszélyes dolog volt éjjel ismeretlen partvidéken hajózni, mert senki sem tudta, milyen veszélyek leselkednek rájuk a víz alatt. De Cristoforo nem látott más esélyt. Vagy nyugat és dél felé hajózik a sziget körül, ami olyan nagy is lehet, hogy hónapokig tarthat a körülhajózása, vagy éjszaka hajózik a parti szelek segítségével. Isten megvédi a hajókat, mert ha nem védené meg őket, akkor az utazás kudarcba fúlna, legalábbis Cristoforo szempontjából. Most az volt a fontos, hogy nagyszerű jelentésekkel térjenek vissza Spanyolországba, amelyek elhallgatják az elszomorító aranymennyiséget és a civilizáció általánosan alacsony szintjét, hogy őfelségéék felszereljenek egy igazi flottát, és Cristoforo komoly felfedező utat tehessen, amíg meg nem találja azokat a földeket, amikről Marco Polo írt. 
Azonban ami a legjobban zavarta Cristoforót, olyasmi volt, amit még magának sem nagyon tudott megmagyarázni. Azokban a napokban, amikor lehorgonyoztak, és Cristoforo a part feltérképezésén dolgozott, néha elfordult a parttól, és a nyílt óceán felé nézett. Ekkor történt, hogy néha látott valamit a vízen. Egyszerre mindig csak néhány pillanatig volt látható, és senki sem jelentette, hogy látta volna. De Cristoforo tudta, hogy látta, bármi is volt az -- egy vízfolt, aminek a színe kissé eltért a körülötte lévő víz színétől, és többször olyan alakja volt, mintha egy férfi állna ott félig kilógva a vízből. Amikor először látta meg a férfialakot, azonnal eszébe jutottak a genovai matrózok meséi a tritonokról és a mélység más szörnyeiről. De bármi is volt az, mindig messze kint volt a tengeren, és soha nem jött közelebb. Talán valami jelenés volt, valami jel az Úrtól? Vagy a Sátán gyűlölködésének a jele, aki csak figyelt és a lehetőségre várt, hogy szétrombolja ezt a keresztény expedíciót? 
Egyszer, csupán egyszer Cristoforo fényt pillantott meg, mintha annak a valaminek üvege lett volna, és ugyanolyan állhatatosán nézte volna őt, ahogy ő nézte a valamit. 
Cristoforo erről semmit sem írt a feljegyzéseibe. Sőt, a trópusi szélességek és a Pinzón miatti aggódás által kiváltott enyhe őrület jeleként értelmezte. Amíg be nem következett a katasztrófa karácsony kora reggelén. 
Cristoforo ébren feküdt a kabinjában. Nehéz volt aludnia, amikor a hajó olyan veszélyesen közel vitorlázott a parthoz, ezért majdnem minden éjjel ébren maradt, és a térképeit tanulmányozta, vagy a feljegyzéseibe vagy a személyes naplójába írt. Most azonban csak az ágyán heverészett, és arra gondolt, ami eddig történt vele az életben, és csodálta, hogy minden szerencsétlenség ellenére milyen jól alakultak a dolgok, majd végül imádkozott, köszönetet mondott Istennek azért, ami annak idején Isten általi elhanyagolásnak, most viszont csodálatos gondoskodásnak tűnt. Bocsáss meg, amiért félreértettelek, amiért azt vártam tőled, hogy az időt az emberi élet rövid percei szerint méred. Bocsásd meg az útközben érzett félelmeimet és kétségeimet, mert most már látom, hogy végig mellettem álltái, vigyáztál rám és megvédtél, és segítettél valóra váltani az akaratodat. 
Reszketés futott végig a hajón, és sikoly hallatszott a fedélzet felől. 
Kemal az éjszakai távcsövén keresztül nézte a dolgokat, és alig akarta elhinni, hogy mekkora szerencséje van. Miért is aggódott? Az előző történelemben az időjárás volt Kolumbusz késedelmeinek az oka, és most is ugyanaz az időjárás határozta meg az előrehaladását. A kedvező szelekre várva tizenöt perc eltéréssel jutott el erre a Haiti-fok melletti helyre karácsony estéjén ahhoz képest, mint amikor Kemal korábbi múltjában ért ide. Ugyanazok az áramlatok és hasonló szelek miatt sodródott zátonyra a Santa Mária, mint korábban. Még lehetséges volt, hogy minden jól sikerüljön. 
Persze nem az időjárás, hanem az emberi tényező volt az, amiről mindig feltételezhető, hogy megváltozik. Mert bármennyit is beszéltek arról, hogy egy pekingi pillangó szárnycsapása hurrikánt okozhat a Karib-tengeren, Manjam elmagyarázta Kemalnak, hogy az időjáráshoz hasonló pszeudokaotikus rendszerek alaprendszerei igazából elég stabilak, és a véletlenszerű, apró fluktuációkat elnyelik. 
Az igazi probléma az utazáson részt vevő emberek döntéshozatala volt. Vajon ők azt fogják tenni, amit korábban is tettek? Kemal már legalább százszor végignézte a Santa Mária elsüllyedését, mert annyira sok dolog függött tőle. A hajó több okból süllyedt el, és ezek közül bármelyiket megváltoztathatta volna egy apró szeszély. Először is Kolumbusznak éjjel kellett hajóznia -- és Kemal megkönnyebbülésére állhatatosán ezt tette, hogy legyőzze a passzátszeleket. Azután Kolumbusznak és Jüan de la Cosának, a hajó tulajdonosának is a fedélzet alatt kellett lennie, hogy a hajó irányítása Peralonso Nino kezében legyen -- ami szabályszerű is volt, mivel ő volt a hajó kormányosa. De azután Ninónak le kellett dőlnie, és a hajó kormányát az egyik hajósinas kezébe kellett tennie, és mutatnia kellett neki egy csillagot, hogy a szerint irányítsa a hajót, ami jó lett volna egy óceáni utazáskor, de nem sokat segített egy csalóka és ismeretlen partvidék mentén való hajózáskor. 
Most csak annyi volt a különbség, hogy nem ugyanaz a hajósinas volt az -- a magassága és a modora alapján Kemal még ilyen messziről is rájött, hogy ezúttal Andrés Yévenes volt az, aki kicsit idősebb volt a másik fiúnál. De bármilyen tapasztalatai is vannak Andrésnek, azok most aligha fognak neki segíteni -- még senki sem térképezte fel ezeket a partokat, úgyhogy még a legtapasztaltabb kormányos sem tudta volna, hogy a korallzátonyok annyira közel vannak a felszínhez, mert nem okoztak látható változást a vízen. 
Azonban még az előző történelemben is meg lehetett volna menteni a hajót, ha a Kolumbusz által azonnal kiadott parancsoknak engedelmeskedtek volna. A Santa Mariái igazából a tulajdonosa, Jüan de la Cosa süllyesztette el, aki pánikba esett, és nemcsak hogy nem hajtotta végre Kolumbusz parancsait, hanem azt is megakadályozta, hogy bárki más végrehajthassa őket. Ettől a pillanattól a karavella sorsa mepecsételödött. 
Kemal, aki élete elejétől a végéig áttanulmányozta de la Cosát, képtelen volt rájönni, hogy miért tett ilyen megmagyarázhatatlan dolgot. De la Cosa sosem mesélte el kétszer ugyanazt a történetet, és nyilvánvaló volt, hogy állandóan hazudik. Kemal egyetlen tippje az volt, hogy de la Cosa pánikba esett attól a kilátástól, hogy a hajó elsüllyedhet, és egyszerűen olyan gyorsan és hatékonyan elmenekült, ahogy csak tudott. Mire egyértelmű lett, hogy elég idő van komoly veszély nélkül eltávolítani az embereket, már túl késő volt megmenteni a hajót. Ekkor már de la Cosa nemigen ismerte volna be a gyávaságát -- vagy akármi mást, ami az indítóoka lehetett. 
A hajó megrázkódott, amikor a zátonynak ütődött, aztán az oldalára dőlt. Kemal izgatottan figyelt. Teljes búvárszerelésben volt, és készen állt arra, hogy odaússzon és robbanótölteteket tegyen a karavella alá abban az esetben, ha úgy tűnik, hogy Kolumbusz megmenti a hajót. De jobb lett volna, ha ez a hajó megmagyarázhatatlan tüzek vagy robbanások nélkül süllyed el. 
Jüan de la Cosa kitámolygott a kabinjából, és felkapaszkodott a tatfedélzetre. Nem volt egészen ébren, de pontosan egy rémálomban érezte magát. A karavellája zátonyra futott! Hogyan történhetett ez meg? Colon már a fedélzeten állt, és dühös volt. Mint mindig, Jüant most is méreg öntötte el a genovai udvaronc látványától. Ha Pinzón lenne a vezető, nem csinálnának az éjszakai hajózáshoz hasonló képtelenségeket. Jüan nem tehetett mást, abban a tudatban aludt éjszakánként, hogy a karavellája ismeretlen partvidéken hajózik a sötétben. És épp az történt, amitől félt -- zátonyra futottak. Mindnyájan meg fognak fulladni, ha nem jutnak le a hajóról, mielőtt elsüllyed. 
Az egyik hajósinas -- Andrés, aki ezen a héten Nino kedvence volt -- szánalmasan mentegetőzött. 
-- Le sem vettem a szememet arról a csillagról, amit mutatott, és az árbocot végig abban az irányban tartottam. -- Riadtnak tűnt. 
A hajó erősen az oldalára dőlt. 
El fogunk süllyedni, gondolta Jüan. Mindenemet elveszítem. 
-- A karavellám! -- kiáltotta. -- A hajócskám, mit tettél vele! Colon jeges ridegséggel fordult hozzá. 
- Jól aludt? -- kérdezte csípősen. -- Nino is minden bizonnyal. És miért ne alhatna a hajó mestere? Jüan nem a kormányos volt. 
Ő csak a tulaj volt. Vajon nem közölték vele világosan, hogy szinte semmi hatalma nincs, csak amivel Colon ruházza fel? Mivel Jüan baszk volt, ugyanolyan idegen volt a spanyolok között, mint maga Colon, ezért az olasz lekezelte, a spanyol királyi tisztviselők megvetették, a spanyol matrózok pedig kigúnyolták. És most, miután minden hatalmától és megtisztelésétől megfosztották, hirtelen az ő hibája volt, hogy a hajó zátonyra futott? 
A hajó még jobban megdőlt. 
Colon beszélt valamiről, de Jüan nem egykönnyen tudott arra összpontosítani, amit mondott. 
-- A tat nehéz, és egy víz alatti zátonyra vagy homokpadra futottunk. Semennyivel sem fogunk előrébb jutni. Nincs más választásunk, el kell vontatnunk innen a hajót. 
Jüan még soha nem hallott ennél nagyobb ostobaságot. Sötét volt, a hajó süllyedt, és Colon valami ostoba manőverezésbe akar kezdeni ahelyett, hogy életeket mentene? Ezt várhatja az ember egy olasztól -- mit számított neki a spanyolok élete? És amikor arra kerül a sor, mit számít egy baszk élete a spanyoloknak? Elsődlegesen Colon és a tisztjei rendelkeznek a csónakok fölött, de őket nem érdekelné, mi történik szegény Jüan de la Cosával. A matrózok pedig soha nem engednék be egy csónakba sem, ha lenne választásuk. Látta, mindig is látta ezt a szemükben. 
-- Vontassuk el a hajót -- mondta megint Cristoforo. -- Bocsássák vízre a csónakot, vigyék a horgonyt a hajóorrhoz, rakják a csónakba, aztán a csörlővel húzzanak le minket a szikláról. 
-- Tudom, hogyan kell vontatni -- válaszolta Jüan. Ez a bolond azt gondolja, hogy bármit is taníthat a tengerészeiről neki? 
-- Akkor lásson hozzá, ember! -- parancsolta Cristoforo. -- Vagy ezeken a vizeken akarja elveszíteni a hajóját? 
Nos, hadd osztogassa csak a parancsokat Colon. Úgysem tud semmit. Jüan de la Cosa jobb keresztény volt, mint bárki ezen a hajón. Csak úgy lehet az egész legénységet kimenteni, ha idehozzák segíteni a Nina csónakjait. Felejtsük el a horgony kihúzását: az lassú és időigényes lenne, és emberek halnának meg közben. Jüan megment minden embert ezen a hajón, és a matrózok tudni fogják, ki törődött velük. Nem az a hetvenkedő Pinzón, aki önző módon egyedül indult haza. És biztos, hogy nem Colon, aki csak az expedíciója sikerére gondolt, és nem érdekelte, ha embereket halnak meg közben. Én másvalaki vagyok: Jüan de la Cosa, a baszk, az északi, a kívülálló. Én vagyok az, aki segít nektek életben maradni, hogy visszatérhessetek Spanyolországba a családotokhoz. 
Jüan rögtön munkára fogott több embert, hogy engedjék vízre a csónakot. Közben hallotta, hogy Colon utasításokat ugat a vitorlák bevonására és a horgony szabaddá tételére. Ó, micsoda kiváló ötlet, gondolta Jüan. A hajó bevont vitorlákkal tog elsüllyedni. Ez nagy különbség lesz majd a cápáknak. 
A csónak csobbanva esett a vízre. A csónak három evezősből álló legénysége azonnal lemászott a hajókötélen, és elkezdték kikötözni a csomókat, hogy a csónak elválhasson a karavellától. Jüan időközben megpróbált lemászni a kötélhágcsón, ami a hajó dőlése miatt a levegőben lógott és veszélyesen himbálózott. Hagyd, hogy életben maradjak, amíg elérem a csónakot, Szűzanyám, imádkozott, és aztán hős leszek, mert megmentem a többieket. 
A lába elérte a csónakot, de nem tudta lefeszíteni az ujjait a kötélhágcsóról. 
-- Engedje el! -- mondta Pena, az egyik tengerész. Próbálom, gondolta Jüan. Miért nem működik a kezem? 
-- Annyira gyáva -- morogta Bartolomé. Úgy tesznek, mintha halkan beszélnének, gondolta Jüan, de arra mindig odafigyelnek, hogy meghalljam őket. 
Az ujjai szétnyíltak. Csak egy pillanatig tartott. Senkitől sem lehet elvárni, hogy tökéletesen ura legyen önmagának, amikor a fulladás veszélye les rá pillanatokkal később. 
Átmászott Penán, hogy a helyéhez menjen a tatra a kormányaidat irányítani. 
-- Evezzetek! -- mondta. 
Miután húzni kezdték az evezőket, Bartolomé, aki a csónak orrában ült, megadta a ritmust. Egykor katona volt a spanyol hadseregben, de letartóztatták lopásért -- ő is egyike volt azoknak a bűnözőknek, akik a kegyelem reményében csatlakoztak az utazáshoz. A legtöbb bűnözővel rosszul bántak a többiek, de Bartolomé katonai tapasztalatai kivívták a többiek kelletlenül adott tiszteletét -- és a többi bűnöző szolgai odaadását. 
-- Húzd -- mondta. -- Húzd. 
Miközben eveztek, Jüan elfordította a csónakot a hajó felől. 
-- Mit csinál? -- kérdezte Bartolomé, amikor látta, hogy a csónak eltávolodik a Santa Mariától, ahelyett, hogy az orra felé tartana, ahol a horgony már el is kezdett ereszkedni. 
-- Tegyétek a dolgotokat, és én is teszem az enyémet! -- kiáltotta Jüan. 
-- A horgony alá kellene mennünk! -- válaszolta Bartolomé. 
-- A genovaira bízzátok az életeteket? A Ninához megyünk segítségért! 
A tengerészek szeme elkerekedett. Ez nyílt parancs-megtagadás volt, Colon elleni lázadás. Még mindig nem folytatták az evezést. 
-- De la Cosa -- mondta Pena --, nem fogja megpróbálni megmenteni a karavellát? 
-- Az én hajóm! -- kiáltotta Jüan. -- És a ti életetek! Húzzátok tovább az evezőket, és mindenkit megmenthettek! Húzd! Húzd! 
Bartolomé folytatta a kántálást, és húztak. 
Colon csak most vette a fáradságot, hogy észrevegye, mit csinálnak. Jüan hallotta, amint a tatfedélzetről kiabál. 
-- Jöjjenek vissza! Mit csinálnak? Jöjjenek ide a horgony alá! 
De Jüan indulatosan a tengerészekre nézett. 
-- Ha életben akartok maradni, hogy viszontláthassátok Spanyolországot, akkor csak az evezők csobbanását halljátok meg. 
Szótlanul eveztek tovább, keményen és gyorsan. A Nina nagyobb lett a távolban, a Santa Marta pedig összezsugorodott mögöttük. 
Bámulatos, hogy melyik eseményekről derül ki, hogy elkerülhetetlenek voltak, gondolta Kemal, és melyikeket lehet megváltoztatni. Ezúttal a matrózok más bennszülött nőkkel aludtak a Paradicsom-völgyben, tehát úgy látszik, az ágyastársak megválasztása teljesen véletlenszerű volt. De ha az egyetlen olyan parancs megtagadásáról van szó, ami megmenthetné a Santa Máriát, Jüan de la Cosa ugyanazt a döntést hozza meg. A szerelem véletlenszerű; a félelem elkerülhetetlen. Kár, hogy soha nem tudom publikálni ezt a felfedezést. 
Befejeztem a történetmesélést. Már csak az életem végét játszhatom el. Azután ki fogja eldönteni, hogy értelmes volt-e a halálom? Én, amennyire csak tudom. De aztán kicsúszik a kezeim közül. Azt csinálnak belőlem, amit csak akarnak, ha egyáltalán fognak rám emlékezni. Az a világ már nem létezik, amelyikben felfedeztem a múlt egy nagy titkát és híres lettem. Most olyan világban vagyok, ahol soha nem születtem meg, és ahol nincs múltam. Egy magányos muzulmán szabotőr, aki valahogyan az Újvilágba került? Ki hinne el ilyen különös mesét a jövőben? Kemal elképzelte, hogyan fognak hangzani a tanult emberek cikkei, amikor megmagyarázzák Kolumbusz utazásán a Magányos Muzulmán Robbantóról szóló legendák pszichológiai eredetét. A gondolat mosolyt csalt az arcára, miközben a Santa Marta legénysége a Nina felé evezett. 

Diko két teli vödör vízzel jött vissza Ankuashba, amelyek a vállain megtámasztott rúdon lógtak. Ő maga készítette el a vödörhordozó rudat, amikor mindenki számára világos lett, hogy a faluban nincs senki, aki erősebb lenne Dikónál. A többiek szégyenkeztek, amikor látták, hogy olyan könnyen viszi a vizét, nekik pedig olyan nehezen ment a vízhordás. Ezért Diko elkészítette a rudat, hogy kétszer annyi vizet hordhasson, azután pedig ragaszkodott ahhoz, hogy egyedül cipelje a vizet, és így a többiek már a közelébe sem értek. Naponta háromszor sétált el a vízesés alatti patakhoz, így erős maradt, és az egyedüllétet is nagyra értékelte. 
A többiek persze már vártak rá -- a hatalmas vödrökben hozott vizet sok kisebb edénybe fogják átönteni, főleg agyagkorsókba. De már messziről látta, hogy most nagyon lelkesek. Tehát hírek jöttek. 
-- A fehér emberek kenuját elkapták a víz szellemei! -- kiáltotta Putukam, amikor Diko hallótávolságba ért. -- Pont azon a napon, amikorra mondtad. 
-- Akkor most már Guacanagarí talán elhiszi a figyelmeztetést, és megvédi a fiatal lányait. -- Guacanagarí volt a kacika Haiti északnyugati területének a nagy részén. Néha azt képzelte, hogy a hatalma egészen a Cibao hegyeiben lévő Ankuash falváig terjed ki, habár harcban sosem ellenőrizte ezt az elméletet -- semmi sem volt ilyen magasan a Cibaón, ami kellett volna neki. Guacanagarí arról álmodozott, hogy egész Haiti fölött ő fog uralkodni, és az előző történelemben ennek az lett az eredménye, hogy végzetes szövetséget kötött a spanyolokkal. Ha ő és az emberei nem kémkedtek volna nekik, és nem harcoltak volna az oldalukon, akkor a spanyolok talán nem győzedelmeskedtek volna; más tainó vezérek talán egyesíthették volna Haitit, és hatékony ellenállást tudtak volna szervezni. De ezúttal ez nem fog megtörténni. Guacanagarít még mindig ez az ambíciója fogja elsődlegesen vezérelni, de annak nem lesz ugyanolyan pusztító hatása. Mert Guacanagarí csak akkor válna a spanyolok barátjává, ha azok erősnek tűnnek. Amint gyengének látszanának, ő lenne a leghalálosabb ellenségük. Diko eleget tudott róla ahhoz, hogy egy szavát se higgye el. De azért hasznos volt, mert ha az ember megértette dicsőségre szomjazó lelkét, akkor kiszámíthatóvá vált számára. 
Diko leguggolt, hogy levegye a rudat a válláról. A többiek felemelték a vizesvödröket, és elkezdték kiönteni a tartalmukat a többi edénybe. 
-Még hogy Guacanagarí figyelne egy ankuashi nő szavára? -- mondta Baiku szkeptikusan. Épp három korsóba töltött vizet. A kis Inoxtla csúnyán megvágta magát, amikor elesett, és Baiku kenőcsöt, gyógyteát és gőzt készített neki. 
Az egyik fiatalabb nő azonnal Diko megvédésére sietett. 
-- Hinnie kell Sötétben Látónak! Minden szava valóra vált. 
Mint mindig, Diko most is letagadta feltételezett látnoki képességeit, habár részletes jövőismeretének köszönhette, hogy nem lett belőle rabszolga vagy a kacika ötödik felesége. 
-- Putukam lát igaz látomásokat, és Baiku gyógyít. Én csak vizet hordok. 
A többiek elhallgattak, mert sosem értették, Diko miért mond olyanokat, amik ennyire egyértelműen tévesek. Ki hallott már olyan emberről, aki ne ismerte volna be azt, amiben jó volt? Mégis ő volt a legerősebb, legmagasabb, legbölcsebb és legszentebb ember, akit valaha is láttak, vagy akiről valaha is hallottak, ezért ha ezt mondta, akkor kell lennie benne valaminek, habár persze nem lehetett szó szerint érteni. 
Gondoljatok, amit akartok, mondta magában Diko. Mert én tudom, hogy eljött az a nap, amikortól nem fogok nálatok többet tudni a jövőről, mert ez már nem az a jövő lesz, amire emlékszem. 
-- És mi van a Csendes Emberrel? -- kérdezte. 
-- Ó, azt mondják, még mindig a vízből és levegőből készült csónakjában van, és figyel. 
Egy másik ember hozzátette: -- Azt mondják, hogy ezek a fehér emberek egyáltalán nem is látják. Hát vakok? 
-- Nem tudják, hogyan figyeljék meg a dolgokat -- mondta Diko. -- Nem tudják, hogyan lássanak meg olyasmit, amire nem számítanak. A tainók a parton azért tudják, hogyan lássák meg vízből és levegőből készült csónakját, mert látták, amikor megcsinálta és a vízre rakta. Számítanak rá, hogy látni fogják. De a fehér emberek még soha nem látták, ezért a szemük nem tudja, hogyan találja meg. 
-- Akkor is elég buták, hogy nem látják meg -- mondta Goala, egy, a férfivá válás küszöbén álló tizenéves fiú. 
-- Nagyon vakmerő vagy -- mondta Diko. -- Nem mernék az ellenséged lenni. 
Goala kidüllesztette a mellét. 
-- De még kevésbé mernék a barátod lenni a harcban. Azért vagy biztos abban, hogy az ellenséged buta, mert nem úgy teszi a dolgokat, ahogy te tennéd. Ettől óvatlan leszel, és az ellenséged meg fog lepni, a barátod pedig meg fog halni. 
Goala elnémult, a többiek pedig nevettek. 
-- Nem láttad a vízből és levegőből készült csónakot -- mondta Diko. -- Úgyhogy nem tudod, milyen nehéz vagy könnyű megpillantani. 
-- Látni akarom -- mondta halkan Goala. 
-- Semmit sem használ, ha meglátod -- mondta Diko --, mert senki sincs a világon, akinek akkora hatalma lenne, hogy ilyesmit csináljon, és még több mint négyszáz évig nem is lesz senkinek ekkora hatalma. -- Hacsak az új jövőben nem fejlődik gyorsabban a technika. 
Ha szerencséjük lesz, a technika ezúttal nem fog gyorsabban fejlődni, mint az emberek azon képessége, hogy megértsék, irányítsák és feltakarítsanak utána. 
-- Semmi értelme nincs annak, amit mondasz -- mondta Goala. A többiek visszafojtották a lélegzetüket -- csak egy ennyire fiatal férfi beszélne ilyen tiszteletlenül Sötétben Látóval. 
-- Goala azt hiszi -- mondta Diko --, hogy egy férfinak csak azt érdemes megnéznie, amit ötszáz évenként csak egyszer lehet látni. De én azt mondom neki, hogy egy férfinak csak azt érdemes megnéznie, amiből tanulhat, és amit felhasználhat a törzse és a családja segítésére. Az a férfi, aki látja a vízből és levegőből készült csónakot, olyan történetet mesélhet a gyermekeinek, amit azok nem fognak elhinni. De az a férfi, aki megtanulja, hogyan csináljon olyan nagy fakenukat, amilyenekkel a spanyolok hajóznak, nehéz rakománnyal és sok utassal szelheti át az óceánokat. A spanyolok kenuit akarod megnézni, nem pedig a vízből és levegőből készült csónakot. 
-- Én egyáltalán nem akarom megnézni a fehér embereket -- mondta Putukam vállat vonva. 
-- Ők is csak emberek -- mondta Diko. -- Vannak köztük nagyon rosszak és nagyon jók is. Mindannyian tudnak olyan dolgokat csinálni, amikről senki sem tudja Haitin, hogy hogyan kell csinálni, és nagyon sok olyan dolog is van, amit Haitin minden gyermek tud, ezek az emberek pedig egyáltalán nem értik. 
-- Mondd el! -- kiáltották többen is. 
-- Már minden történetet elmondtam a fehér emberek eljöveteléről -- mondta Diko. -- És ma dolgunk van. 
Úgy adtak hangot a csalódottságuknak, mint a gyerekek. És miért is ne tették volna? Olyan volt a bizalom a falun belül, a törzsön belül, hogy senki sem félt elmondani azt, hogy mire vágyik. Csak az igazán szégyenletes dolgokat kellett elrejteniük a társaik elől, mint például a félelmet és a rosszindulatot. 
Diko visszavitte a rudat és az üres vödröket a házához -- vagy inkább a kunyhójához. Hálás volt, hogy senki sem várt rá bent. Csak neki és Putukamnak volt saját háza a faluban a nők közül, és amióta Diko először befogadott egy nőt, akire megharagudott, és akit veréssel fenyegetett a férje, Putukam csatlakozott hozzá, és ő is felajánlotta a nőknek a házát, hogy ott keressenek menedéket. Eleinte sok volt a feszültség, mert Nugkui, a kacika -- helyesen -- riválisnak látta Dikót, aki versenyezhet vele a falu feletti hatalomért. Csak egyszer lett belőle erőszak, amikor három, dárdákkal felfegyverzett férfi lopózott be a házába az éj sötétjében. Dikónak úgy húsz másodpercébe telt lefegyverezni mindhárom férfit, eltörni a dárdákat és elküldeni őket -- vágásokkal, zúzódásokkal és fájó izmokkal támolyogtak el. Egyszerűen nem vehették fel a versenyt a méretével és az erejével -- és a harcművészeti képzettségével. 
Ez még nem tartotta volna vissza őket attól, hogy később valami mással -- nyíllal, tűzzel -- próbálkozzanak, de Diko azonnal cselekedett. Összeszedte a holmijait, és elkezdte őket elajándékozni a többi nőnek. Ez azonnal felizgatta az egész falut. -- Hova mész? -- érdeklődtek. -- Miért mész el? -- Diko ravaszul azt válaszolta: -- Azért jöttem ebbe a faluba, mert azt hittem, egy hang idehívott. De tegnap éjjel látomást láttam: három férfi támadott meg a sötétben, és tudtam, hogy a hang biztosan tévedett, nem erről a faluról beszélt, mert ennek a falunak nem kellek. Most el kell mennem és meg kell találnom a jó falut, amelyiknek szüksége van egy magas fekete nőre, aki a vizet hordja. -- Hosszas tiltakozás után beleegyezett, hogy marad még három napig. -- Három nap után elmegyek, ha addig mindenki, aki a faluban lakik, egyenként meg nem kér arra, hogy maradjak, és meg nem ígéri, hogy a nagynénjévé, vagy a nővérévé vagy az unokahúgává fogad. Ha csak egy ember is lesz, aki nem akarja, hogy itt legyek, akkor elmegyek. 
Nugkui nem volt bolond. Akármennyire is zokon vette Diko hatalmát, tudta, hogy az ittléte óriási tekintélyt szerez Ankuashnak a tainók körében, akik lejjebb élnek a hegyen. Hát nem Ankuashba küldik most már a betegeiket meggyógyíttatni? Hát nem küldenek futárokat, hogy egyes események jelentését megkérdezzék, vagy megtudakolják, mit jósolt Sötétben Látó a jövőről? Mielőtt Diko eljött, az ankuashi embereket lenézték, mert a hegy hideg részén éltek. Diko volt az, aki elmagyarázta nekik, hogy az ő törzsük volt az első, amelyik Haitire jött, hogy az ő őseik voltak olyan bátrak, hogy szigetről szigetre hajózzanak. -- Sokáig a tainók akarata érvényesült itt, és most a karibok akarnak uralkodni -- mondta. -- De hamarosan eljön az idő, amikor ismét Ankuash fogja vezetni Haiti népeit. Mert ez a falu fogja megszelídíteni a fehér embereket. 
Nugkui nem szándékozta hagyni, hogy ez a fennkölt jövendő elillanjon. 
-- Azt akarom, hogy maradj -- mondta mogorván. 
-- Örülök, hogy ezt hallom. Elmentél már Baikuhoz azzal a csúnya zúzódással, ami a homlokodon van? Biztosan egy fába ütköztél, amikor vizelni indultál a sötétben. 
Nugkui haragosan nézett rá. 
-- Vannak, akik azt mondják, hogy olyan dolgokat csinálsz, amiket egy nőnek nem lenne szabad csinálnia. 
-- De ha ilyeneket csinálok, akkor azok biztos olyan dolgok, amiket szerintem egy nőnek csinálnia kellene. 
-- Vannak, akik azt mondják, hogy a feleségeiket arra tanítod, hogy lázadozók és lusták legyenek. 
-- Soha nem tanítok arra senkit, hogy lusta legyen. Keményebben dolgozom, mint bárki más, és Ankuash legjobb asszonyai követik a példámat. 
-- Keményen dolgoznak, de nem mindig teszik azt, amit a férjük mond nekik. 
-- De majdnem mindent megtesznek, amire a férjük kéri őket mondta Diko. -- Főleg akkor, ha a férjük is megtesz mindent, amire a feleségük kéri őket. 
Nugkui sokáig ült ott a haragján rágódva. 
-- Az a vágás a karodon csúnyának tűnik -- mondta Diko. -- Talán valaki óvatlanul bánt a dárdájával a tegnapi vadászaton? 
-- Mindent megváltoztatsz -- mondta Nugkui. Elérkezett a tárgyalás kritikus pontja. 
-- Nugkui, te bátor és bölcs vezér vagy. Sokáig figyeltelek, mielőtt idejöttem. Akárhová is mentem volna, tudtam, hogy változásokat vinnék oda, mert annak a falunak, amelyik megtanítja a fehéreket embereknek lenni, különböznie kell az összes többi falutól. Lesz egy veszélyes időszak, amikor a fehér emberek még nincsenek megszelídítve, amikor lehet, hogy háborúba kell vezetned a népünk férfiait. De még békeidőben is te vagy a kacika. Amikor az emberek ítéletért jönnek hozzám, nem küldöm őket mindig hozzád? Nem mutatok mindig tiszteletet irántad? 
Nugkui kelletlenül elismerte, hogy igen. 
-- Szörnyű jövőt láttam, amikor a fehér emberek ezrével jöttek ide, és rabszolgákká tették a népünket -- azokat, akiket nem öltek meg azonnal. Olyan jövőt láttam, amelyikben egy tainó, egy karib, egy ankuashi férfi, vagy nő vagy gyermek sincs Haiti egész szigetén. Azért jöttem ide, hogy megakadályozzam ezt a szörnyű jövőt. De egyedül nem tudom megcsinálni. Rajtad legalább annyira múlik, mint rajtam. Nem akarok uralkodni rajtad. Melyik falu tisztelné Ankuasht, ha a kacikának egy nő parancsolgatna? De melyik kacika érdemli meg a tiszteletet, ha csak azért nem tud bölcsességet tanulni, mert azt egy nő tanítja neki? 
Nugkui közömbösen nézte, aztán azt mondta: 
-- Sötétben Látó olyan nő, aki megszelídíti a férfiakat. 
-- Ankuash férfiai nem állatok. Sötétben Látó azért ide jött, mert Ankuash férfiai már megszelídítették magukat. Amikor a nők menedéket kerestek a sátramban, vagy Putukaméban, a falu férfiai szétszaggathatták volna a falakat és megverhették, vagy akár meg is ölhették volna a feleségeiket -- vagy akár Putukamot, vagy engem is, mert lehet, hogy okos és erős vagyok, de nem vagyok halhatatlan, engem is meg lehet ölni. 
Nugkui pislogott egyet ennél az állításnál. 
-- De Ankuash férfiai tényleg emberek. Haragudtak a feleségükre, de tiszteletben tartották a házam ajtaját és Putukam házának az ajtaját. Kint maradtak, és megvárták, amíg elszáll a haragjuk. Azután a feleségeik kimentek, és senki nem vert meg senkit, és a dolgok jobbak lettek. Azt mondták, hogy Putukam és én bajt okoztunk, de te a kacika vagy. Te tudod, hogy segítettünk kibékíteni őket. De ez csak azért működött, mert a falu férfijai és női akarták a békét. Csak azért működött, mert te mint a kacika hagytad, hogy működjön. Ha látnád, hogy egy kacika úgy viselkedik, ahogy te viselkedtél, nem neveznéd bölcsnek? 
-- De igen -- mondta Nugkui. 
-- Én is bölcsnek nevezlek -- mondta Diko. -- De addig nem maradok, amíg a nagybátyámnak nem nevezhetlek. 
Nugkui megrázta a fejét. 
-- Az nem lenne helyes. Nem vagyok a nagybátyád, Sötétben Látó. Senki sem hinné el. Tudnák, hogy csak úgy teszel, mintha az unokahúgom lennél. 
-- Akkor nem maradhatok -- mondta Diko, és talpra szökkent. 
-- Ülj le -- mondta Nugkui. -- Nem lehetek a nagybátyád, és az unokaöcséd sem leszek, de lehetek a bátyád. 
Ekkor Diko letérdelt elé, és átölelte a földön ülő Nugkuit. 
-- Ó, Nugkui, tényleg te vagy az az ember, akire vártam. 
-- A testvérem vagy -- mondta Nugkui megint --, de köszönetet mondok minden pasuknak, aki ezekben az erdőkben él, hogy nem vagy a feleségem. -- Ezzel felállt és kiment a házból. Attól kezdve szövetségesek voltak -- ha Nugkui egyszer a szavát adta, akkor nem fogja megszegni az ígéretét, és egyik dühös férfinak sem fogja megengedni, hogy megszegjék. Az eredmény elkerülhetetlen volt. 
A férfiak megtanulták, hogy ahelyett, hogy nyilvánosan megalázná őket a feleségük Diko vagy Putukam házába történő menekülése, inkább tartsák kordában a haragjukat, és már több mint egy éve egy asszonyt sem vertek meg Ankuashban. A nők most már inkább azért jöttek Dikóhoz, hogy panaszkodjanak a férjükre, amiért az már nem kívánja őket, vagy hogy varázslatot vagy jóslatot kérjenek tőle. Diko egyiket sem adta meg nekik, de felkínálta a rokonszenvét és józan tanácsait. 
Most, hogy egyedül volt házában, kezébe véve a naptárt, melyet vezetett, felidézte az elkövetkező napokban történő eseményeket. Lent a parton a spanyolok Guacanagaríhoz fordulnak majd segítségért. Időközben Kemal -- akit az indiánok Csendes Embernek hívtak -- elpusztítja a többi spanyol hajót. Ha kudarcot vall, vagy ha a spanyoloknak sikerül új hajókat építeniük és hazahajózniuk, akkor az lesz a dolga, hogy egyesítse az indiánokat, és felkészítse őket a spanyolok elkergetésére. De ha a spanyolok itt maradnak, akkor az lesz a dolga, hogy olyan történeteket terjesszen, amik Kolumbuszt elvezetik hozzá. Amint megtörik az expedíció társadalmi rendje ami majdnem teljesen biztosan megtörténik, ha itt ragadnak --, Kolumbusznak menedékre lesz szüksége. A menedék pedig Ankuash lesz, és Dikónak az lesz a dolga, hogy őt és mindenkit, aki vele jött, az irányítása alá vonja. Ha rá kellett ijesztenie az indiánokra, hogy elfogadják őt, várják csak meg, mit csinál majd a fehérekkel. 
Á, Kemal. Előkészítette neki a talajt: azt mondta, hogy eljön majd egy nagy hatalommal rendelkező férfi, egy csendes ember, aki csodálatos dolgokat fog tenni, de senkivel sem fog érintkezni. Hagyjátok békén, mondta mindig, amikor elmesélte ezt a jóslatot. Végig fogalma sem volt arról, hogy eljön-e Kemal -- mert csak annyit tudott, hogy ő maga az egyetlen, aki ideért. Nagyon megkönnyebbült, amikor meghallotta a hírt, hogy a Csendes Ember a tengerpart közelében él az erdőben. Néhány napig eljátszott a gondolattal, hogy lemegy hozzá. Kemal még nála is magányosabb lehetett, pedig Diko is elszakadt a saját idejétől és azoktól, akiket szeretett. De nem volt jó ötlet. Ha sikerrel jár, a spanyolok ellenségüknek tekintik; nem állhat vele kapcsolatban, még az indiánok legendáiban sem, mert a spanyolok hamar meghallanák azokat a történeteket. Ezért csak tudatta a többiekkel, hogy Kemal minden lépéséről tudni akar -- és hogy szerinte bölcs dolog lenne békén hagyni Kemalt. A hatalma nem terjedt ki mindenre, de Sötétben Látóra még a távoli falvakban élők is -- akik még soha nem is beszéltek vele -- elég ámulattal tekintettek ahhoz, hogy a furcsa, szakállas emberrel kapcsolatos tanácsát komolyan vegyék. Valaki tapsolt a háza előtt. 
-- Légy üdvözölve -- mondta Diko. 
A nádból szőtt ajtólap felemelkedett, és Chipa lépett be. Fiatal lány volt, talán tíz éves, de okos volt, és Diko őt választotta ki arra, hogy a hírvivője legyen Cristoforóhoz. 
-- Esfáspronta? -- kérdezte Diko. 
-- Pronta mas estoy con miedo. -- Készen állok, de félek. 
Chipa jól beszélt spanyolul. Diko már két éve tanította; egymás között már nem beszéltek más nyelven. És Chipa persze folyékonyán beszélte a tainó nyelvet, ami Haiti lingua francája volt, habár Ankuash lakói gyakran egy másik, régebbi nyelven beszéltek egymás között, főleg ünnepélyes és szent alkalmakkor. Chipának jó nyelvérzéke volt. Jó tolmács lesz. 
A tolmácsolás olyasmi volt, ami Cristoforónak nem adatott meg az első útján. Kézjelekkel, mutogatással és arckifejezésekkel nem sokat lehetett közölni a másikkal. A közös nyelv hiánya miatt mind az indiánok, mind az európaiak csak találgatni tudták, hogy a másik fél mit akar mondani. Ez pedig nevetséges félreértésekhez vezetett. Ha egy szótag hasonlított a kán szóra, Cristoforo azonnal Kathajt kezdte keresni. Pillanatnyilag pedig Guacanagarí fő falvában Cristoforo nyilván azt kérdezi, hol található több arany; amikor Guacanagarí felmutat a hegyre és azt mondja: Cibao, Cristoforo ezt a Zipangu egy változataként fogja hallani. Pedig ha ez tényleg Zipangu lenne, a szamurájok rövid úton elintézték volna őt és az embereit. De a legnyugtalanítóbb dolog az volt, hogy az előző történelemben soha nem merült fel Cristoforóban, hogy a Haitin talált aranybányák közül egyhez sincs joga egyenesen odasétálni, és birtokba venni. 
Diko emlékezett rá, mit írt Cristoforo a feljegyzéseibe, amikor Guacanagarí emberei hosszan és keményen dolgoztak, hogy segítsenek lehordani az összes felszerelést és készletet a zátonyra futott Santa Mariám: "Úgy szeretik a szomszédjukat, mint saját magukat." Képes volt úgy gondolni rájuk, mint akiknek mintaszerű keresztény erényeik vannak -- és aztán teljesen megfordulni, és azt feltételezni, hogy joga van bármit elvenni tőlük, ami az övék. Aranybányákat, ételt, még a szabadságukat és az életüket is -- képtelen volt úgy gondolni rájuk, mint olyan emberekre, akiknek jogaik vannak. Elvégre idegenek voltak. Sötét volt a bőrük. Egyetlen felismerhető nyelven sem beszéltek. Tehát nem voltak emberek. 
A Pastwatch újoncai számára ez volt az egyik legnehezebben megszokható dolog, amikor a múltat tanulmányozták -- az, hogy a történelem legnagyobb részében a legtöbb ember képes volt más nemzetek embereihez beszélni, tárgyalni velük, ígéreteket tenni nekik, aztán elmenni, és úgy tenni, mintha azok az emberek vadállatok lennének. Mit ér egy vadállatnak tett ígéret? Mennyi tisztelet jár olyan tulajdonnak, ami vadállatok kezében van? De Diko megtanulta, akárcsak a legtöbb ember a Pastwatchnál, hogy az emberi történelem legnagyobb részében az együttérzés erénye az ember saját rokonaira vagy törzsére korlátozódott. Azok, akik nem tartoztak a törzshöz, nem is voltak emberek. Állatok voltak -- vagy veszélyes ragadozók, vagy hasznos zsákmány- vagy málhás állatok. Csak egyszer-egyszer fordult elő, hogy néhány nagy próféta bejelentette, hogy más törzsek tagjai, sőt más nyelvet beszélők vagy más rasszok tagjai is emberek. A vendég- és házigazdajogok fokozatosan fejlődtek. Még a modern időkben is, amikor olyan vonzó fogalmakról prédikáltak, mint az emberiség alapvető egyenlősége és testvérisége, a felszín alatt megmaradt az a gondolat, hogy az idegen nem ember. 
Mégis mit várok el Cristoforótól? -- tűnődött Diko. Arra kérem, hogy olyan mértékben tanulja meg a más rasszok iránti empátiát, amilyen mértékben az még a nagy utazása után közel ötszáz évig nem válik komoly erővé az emberi életben, és ami csak sok véres háború, éhínség és járvány után vált világszerte uralkodóvá. Arra kérem, hogy emelkedjen ki a saját korszakából, és valami újjá váljon. 
És ez a lány, Chipa lesz az első leckéje és az első vizsgája. Hogy fog vele bánni? Hallgatni fog-e egyáltalán rá? 
-- Jól teszed, hogy félsz -- mondta Diko spanyolul. -- A fehér emberek veszélyesek és alattomosak. Az ígéreteik semmit sem érnek. Ha nem akarsz menni, nem foglak kényszeríteni. 
-- De mi másért tanultam meg spanyolul? -- kérdezte Chipa. 
-- Hogy te és én titkokat mondhassunk el egymásnak. -- Diko szélesen rámosolygott a lányra. 
-- Elmegyek -- mondta Chipa. -- Látni akarom őket. 
Diko bólintott, elfogadta a döntését. Chipa túl fiatal és tudatlan volt ahhoz, hogy megértse az igazi veszélyt: azt, hogy a spanyolok rosszul bánhatnak vele; de végül is a legtöbb felnőtt a lehetséges következmények teljes ismerete nélkül szokott döntéseket hozni. És Chipa okos volt és jószívű -- ez a kombináció valószínűleg jó szolgálatot tesz majd neki. 
Egy óra múlva Chipa a falu közepén állt, és a fűből font ruhát rángatta magára, amit Diko készített neki. 
-- Szörnyű érzés -- mondta Chipa tainóul. -- Miért kell ilyesmit viselnem? 
-- Azért, mert a fehér emberek országában szégyenletes dolog a meztelenség. 
Mindenki nevetett. 
-- Miért? Olyan csúnyák? 
-- Néha nagyon hideg van ott -- mondta Diko --, de még nyáron is eltakarják a testüket. Az istenük azt parancsolta nekik, hogy ilyen dolgokat hordjanak. 
-- Jobb, ha évente néhányszor vért áldoznak az isteneknek, ahogy a tainók csinálják -- mondta Baiku --, mint hogyha mindig mindenkinek ilyen ronda kis házzal a testén kellene járnia. 
-- Azt mondják -- mondta Goala, a fiú --, hogy a fehér emberek olyan páncélt viselnek, mint a teknősök. 
-- Azok a páncélok nagyon erősek, és a dárdák nem mennek át rajtuk egykönnyen -- mondta Diko. 
Ekkor elhallgattak a falubeliek, és arra gondoltak, mi lehet ebből, ha harcra kerül a sor. 
-- Miért küldöd Chipát ezekhez a teknősemberekhez? -- kérdezte Nugkui. 
-- Ezek a teknősemberek veszélyesek, de hatalmasok is, és némelyiknek jó szíve van, még ha meg is kell tanítanunk őket arra, hogyan legyenek emberek. Chipa ide fogja hozni a fehér embereket, és amikor készen állnak, hogy tanuljanak tőlem, tanítani fogom őket. És ti is tanítani fogjátok őket. 
-- Mit tudunk mi olyan embereknek tanítani, akik százszor akkora kenukat építenek, mint mi? -- kérdezte Nugkui. 
-- Ők is tanítanak majd minket. De addig nem, amíg nem állnak rá készen. 
Nugkui még mindig szkeptikusnak tűnt. 
-- Nugkui -- mondta Diko --, tudom, mire gondolsz. Nugkui várt, hogy Diko mit fog mondani. 
-- Azért nem akarod, hogy Chipát ajándékba küldjem Guacanagarínak, mert akkor azt fogja gondolni, hogy ő uralkodik Ankuash felett. 
Nugkui vállat vont. 
-- Máris azt hiszi. De miért erősítsem meg a hitében? 
-- Mert a fehér embereknek kell majd adnia Chipát. És amint velük lesz, Chipa Ankuasht fogja szolgálni. 
-- Úgy érted, Sötétben Látót fogja szolgálni. -- Ezt egy férfi mondta, aki mögötte állt. 
-- Lehet, hogy Yacha a neved -- mondta Diko anélkül, hogy megfordult volna --, de nem vagy mindig bölcs, unokafivérem. De ha nem vagyok Ankuash része, mondjátok meg most, és elmegyek egy másik faluba, és hagyom, hogy ők legyenek a fehér emberek tanítói. 
A falubeliek azonnal felhördültek. Néhány perccel később Baiku és Putukam már lefelé vezették a hegyen Chipát, ki Ankuashból, ki a Cibaóból, hogy elkezdődjön számára a veszély és a nagyság időszaka. 

Kemal a Nina hajótestje alá úszott. Még több mint két órára elegendő légzőkeverék volt a tartályban, aminek csak az ötödére lesz szüksége, ha minden úgy megy, mint gyakorlás közben. A vártnál kissé tovább tartott lekaparni a kagylókat a hajótest egy vízfelszínhez közeli csíkjában -- a víz alatt nem lehetett túl nagy lendületet adni a vésőnek. De elég hamar végzett a munkával, azután pedig elővette a hasi zsebéből a megformált gyújtóbombafüzért. Minden bombát úgy rakott le, hogy a felmelegedő felületük a hajótest felé nézzen, aztán kioldotta az automata, önindító kapcsokat, amik a bombákat szorosan a hajótest fájához fogják rögzíteni. Amikor a helyükön voltak, meghúzta a végükön lévő zsinórt. Azonnal megérezte, ahogy a víz felmelegedett. Annak ellenére, hogy úgy formálták meg őket, hogy a legtöbb hőt a fába szállítsák, így is elég hőt adtak le a vízbe ahhoz, hogy az hamarosan forrni kezdjen. Kemal gyorsan elúszott, vissza a csónakja felé. 
Öt perc múlva a hajótest fáját már dühöngő lángok nyaldosták. A gyújtóbombák pedig továbbra is adták ki magukból a hőt, ezért a tűz gyorsan terjedt. 
A spanyoloknak ötletük sem lesz, mi okozhatott tüzet a hajófenékben. Jóval azelőtt, hogy a Nina közelébe érnének, a fa, amihez a gyújtóbombákat kapcsolta, már csak hamu lesz, és a töltetek fémburka a tenger fenekén fog pihenni. Gyenge hangrezgést fognak még kiadni néhány napig, így Kemal később visszaúszhat és megkeresheti őket. A spanyolok nem is gondolnak majd arra, hogy a Nina elégése esetleg nem csak szörnyű baleset volt. És más sem, aki az elkövetkező évszázadokban a hajóroncs helyén fog kutatni. 
Most már minden csak azon múlt, hogy Pinzón hű marad-e önmagához, és visszahozza-e a Pintát Haitire. Ha igen, Kemal apró darabokra fogja robbantani az utolsó karavellát. Azt már nem lehet balesetnek hinni. Mindenki azt mondja majd a hajóra nézve: ezt ellenség tette. 
 
Találkozások 


Chipa meg volt rémülve, amikor Guacanagarí törzsének az asszonyai a fehérek elé vitték. Más volt csak hallani a szakállas fehér emberekről, mint megjelenni előttük. Hatalmas emberek voltak, és a legfélelmetesebb öltözéket hordták. Tényleg olyan volt, mintha mindegyik házat hordott volna a vállán -- és tetőt a fején! A sisakok fémje olyan fényesen ragyogott a napfényben! És a zászlóik olyan színesek voltak, mint a papagájok. Ha tudnék ilyen anyagot szőni, gondolta Chipa, a zászlóikba öltöznék, és olyan tető alatt élnék, ami a fejükön hordott fémből készült. 
Guacanagarí szorgalmasan ellátta utolsó utasításaival és figyelmeztetéseivel, és Chipának úgy kellett tennie, mintha figyelne, de Sötétben Látótól már megkapta az utasításait, és ha már spanyolul beszél a fehér emberekkel, nem nagyon fog számítani, mik Guacanagarí tervei. 
-- Pontosan azt mondd nekem, amit ők beszélnek -- mondta Guacanagarí. -- És egy szóval se mondj nekik többet annál, mint amit én mondok neked. Megértettél, kis hegyi csiga? 
-- Nagy kacika, mindent úgy teszek, ahogy mondod. 
-- Biztos, hogy beszéled a szörnyű nyelvüket? 
-- Ha nem beszélem, azt hamar meg fogod látni az arcukon -- válaszolta Chipa. 
-- Akkor mondd nekik ezt: A nagy Guacanagarí, egész Haiti kacikája Cibaótól a tengerig büszkén bejelenti, hogy talált egy tolmácsot. 
Talált tolmácsot? Chipa nem volt meglepve, hogy Guacanagarí megpróbálja kizárni a dolgokból Sötétben Látót, de undorral töltötte el a dolog. Azért a legpompásabb öltözékű fehér ember felé fordult, és elkezdett beszélni. Alig hagyta el azonban ajkát az első hang, amikor Guacanagarí hátulról belerúgott, és Chipa arccal a földre esett. 
-- Mutass egy kis tiszteletet, hegyi csiga! -- kiáltotta Guacanagarí. -- És különben sem az a főnök, ostoba lány. Az az ember az, a fehér hajú. 
Tudhatta volna -- nem a ruházata mennyisége, hanem a kora és az évek során általa nyert tisztelet alapján ismerhette fel azt, akit Sötétben Látó Colónnak hívott. 
A földön fekve újra elkezdett beszélni; eleinte kicsit dadogott, de így is elég tisztán ejtette a spanyol szavakat. 
-- Cristobal Colon uram, azért jöttem ide, hogy tolmácsoljak önnek. 
Hallgatás volt a válasz. Felemelte a fejét, hogy lássa a fehér embereket, akik szemüket tágra nyitva ámuldoztak, és egymás között tanácskoztak. Chipa próbálta meghallani, de túl gyorsan beszéltek. 
-- Mit mondanak? -- kérdezte Guacanagarí. 
-- Hogy halljam, amikor beszélsz? -- válaszolta Chipa. Tudta, hogy szemtelen volt, de ha Dikónak igaza volt, Guacanagarínak hamarosan semmiféle hatalma nem lesz fölötte. 
Colon végül előrelépett, és megszólalt. 
-- Hogyan tanultál meg spanyolul, gyermekem? -- kérdezte. 
Gyorsan beszélt, és más volt az akcentusa, mint Sötétben Látónak, de Sötétben Látó azt mondta, hogy pontosan erre a kérdésre számítson. 
-- Azért tanultam meg ezt a nyelvet, hogy tanulhassak Krisztusról. Ha a fehér embereket izgalomba hozta, hogy beszél spanyolul, ezektől a szavaktól teljesen megdöbbentek. Ismét lázas suttogás kezdődött közöttük. 
-- Mit mondtál neki? -- kérdezte Guacanagarí. 
-- Megkérdezte, hogyan tanultam meg ezt a nyelvet, én pedig elmondtam neki. 
-- Mondtam, hogy ne beszélj Sötétben Látóról! -- dühöngött Guacanagarí. 
-- Nem beszéltem róla -- mondta Chipa. -- Az Istenükről beszéltem. 
-- Szerintem elárulsz -- mondta Guacanagarí. 
-- Nem árullak el -- mondta Chipa. 
Amikor Colon megint előrelépett, a pompás öltözékű ember is mellette volt. 
-- Ez az ember Rodrigo Sanchez de Segovia, a flotta királyi felügyelője -- mondta Colon. -- Szeretne tőled kérdezni valamit. 
A címek semmit sem jelentettek Chipának. Neki azt mondták, hogy Colónnal beszéljen. 
-- Honnan tudsz Krisztusról? -- kérdezte Segovia. 
-- Sötétben Látó azt mondta, hogy várjuk annak az embernek az eljövetelét, aki Krisztusról fog nekünk tanítani. 
Segovia mosolygott. 
-- Én vagyok az az ember. 
-- Nem, uram -- mondta Chipa. -- Colon az az ember. Könnyű volt olvasni a fehér emberek arckifejezésében -- mindent megmutatott az arcuk, amit gondoltak. Segovia nagyon dühös volt. De hátralépett, és egyedül hagyta Colónt a többi fehér ember előtt állva. 
-- Ki ez a Sötétben Látó? -- kérdezte Colon. 
-- A tanítóm -- válaszolta Chipa. -- Ajándékként küldött Guacanagarínak, hogy elhozzon önhöz. De nem ő az uram. 
-- Sötétben Látó az úrnőd? 
-- Csak Krisztus az uram, senki más -- mondta Chipa. Ez pontosan az a kijelentés volt, amiről Sötétben Látó azt mondta, hogy ezt a legfontosabb kiejtenie. És most, amikor Colon csak nézett rá és képtelen volt megszólalni, elmondta azt a mondatot, amit nem értett, mert egy másik nyelven szólt. Genovai nyelven volt, ezért csak Cristoforo érthette meg azokat a szavakat, amiket most mondott Chipa, és amiket egyszer már hallott a tengerparton Lagos közelében: -- Azért kíméltem meg az életedet, hogy elvihesd a keresztet. 
Colon térdre rogyott. Mondott valamit, ami úgy hangzott, mintha ugyanazon a furcsa nyelven lett volna. 
-- Nem beszélem ezt a nyelvet, uram -- mondta Chipa. 
-- Mi történik? -- kérdezte Guacanagarí. 
-- A kacika haragszik rám -- mondta Chipa. -- Meg fog verni, mert nem azt mondtam, amit ő akart. 
-- Soha -- mondta Colon. -- Ha Krisztusnak adod magad, akkor a védelmem alatt állsz. 
-- Uram, ne bosszantsa fel Guacanagarít miattam. Mivel mindkét hajója elpusztult, meg kell őriznie a barátságát. 
-- A lánynak igaza van -- mondta Segovia. -- Nem most fogják először megverni. 
De igen, gondolta Chipa. A fehér emberek földjén verni szokták a gyerekeket? 
-- Elkérhet engem ajándékba -- mondta Chipa. 
-- Akkor rabszolga vagy? 
-- Guacanagarí azt hiszi -- mondta Chipa --, de soha nem voltam az. Ugye, maga sem fog rabszolgává tenni? -- Sötétben Látó azt mondta, hogy nagyon fontos ezt elmondani Colónnak. 
-- Soha nem leszel rabszolga -- mondta Colon. -- Mondd meg neki, hogy nagyon elégedettek vagyunk, és köszönjük az ajándékot. 
Chipa azt várta, hogy Colon el fogja őt kérni Guacanagarítól. De azonnal rájött, hogy ez a módszer sokkal jobb -- ha Colon azt feltételezi, hogy a lányt már odaadták neki, Guacanagarí aligha vonhatja ezt vissza. Ezért Guacanagarí felé fordult és leborult előtte, amit eddig csak tegnap csinált, amikor először találkozott a parti földek kacikájával. 
-- A nagy fehér kacika, Colon, nagyon elégedett velem. Megköszöni, hogy ilyen hasznos ajándékot adtál neki. 
Guacanagarí arca semmi érzelmet nem tükrözött, de Chipa tudta, hogy nagyon dühös. De ő nem bánta -- nem kedvelte a kacikát. 
-- Mondd meg neki -- mondta mögötte Colon --, hogy a saját kalapomat adom neki, amit soha nem adnék senki másnak, csak egy nagy királynak. 
Chipa lefordította a szavait tainóra. Guacanagarí szemei tágra nyíltak. Kinyújtotta a kezét. 
Colon levette a fejéről a kalapját, és ahelyett, hogy Guacanagarí kezébe adta volna, egyenesen a fejére rakta. Guacanagarí mosolygott. Chipa szerint még a fehér embereknél is idétlenebbül nézett ki, hogy ilyen tetőt hordott a fején. De látta, hogy a Guacanagarí körül álló tainók le vannak nyűgözve. Jó csere volt. Egy nagy hatalommal bíró, bűvös hatású kalap egy bosszantó, engedetlen hegyi lányért. 
-- Állj fel, lány! -- mondta Colon. Kinyújtotta a karját, hogy felsegítse. Az ujjai hosszúk és simák voltak. Chipa még csak kisbabákon érintett ilyen finom bőrt. Colon soha nem végzett semmilyen munkát? -- Mi a neved? 
-- Chipa -- mondta. -- De Sötétben Látó azt mondta, hogy új nevet kapok, ha megkeresztelnek. 
-- Új nevet -- mondta Colon. -- És új életet. -- Aztán pedig halkan, hogy csak ő hallhassa: --- El tudsz vezetni a nőhöz, akit Sötétben Lakónak hívsz? 
-- Igen -- mondta Chipa. Aztán hozzátett még valamit, de lehet, hogy Sötétben Látó nem akarta volna, hogy ezt mondja. -- Egyszer azt mondta nekem, hogy feladta a családját és a férfit, akit szeretett, hogy találkozhasson veled. 
-- Sok ember feladott sok dolgot -- mondta Colon. -- De most tolmácsolnál nekünk? Guacanagarí segítségére van szükségem, hogy menedéket építsünk az embereimnek most, hogy a hajóink elégtek. És szeretném, ha elküldene egy futárt a harmadik hajóm kapitányához egy levéllel, hogy jöjjön ide, keressen meg minket, és vigyen minket haza. Visszajössz velünk Spanyolországba? 
Sötétben Látó semmit sem mondott a Spanyolországba menetelről. Sőt, azt mondta, hogy a fehér emberek soha nem fogják elhagyni Haitit. De úgy döntött, nem ez az alkalmas időpont megemlíteni ezt a jóslatot. 
-- Ha odamegy -- mondta --, magával megyek. 
Pedro de Salcedo tizenhét éves volt. A flotta főkapitányának volt az apródja, mégsem emiatt érezte magát felsőbbrendűnek a közönséges matrózokhoz vagy a hajósinasokhoz képest. Nem, attól érezte magát felsőbbrendűnek, hogy ezek a férfiak és fiúk mennyire sóvárogtak a ronda indián nők után. Néha hallotta őket beszélgetni -- bár a matrózok megtanulták, hogy jobb, ha őt nem vonják be ezekbe a beszélgetésekbe. Láthatóan nem tudták magukat túltenni azon, hogy az indián nők majdnem teljesen meztelenek voltak. 
De az új lány, Chipa nem volt meztelen. Ő viselt ruhát, és beszélt spanyolul. Mindenki más meglepődött ezen, de Pedro de Salcedo nem. A ruházkodást és a spanyol nyelvet el is kellett várni a civilizált emberektől. És ez a lány bizony civilizált volt, akkor is, ha még nem volt teljesen keresztény. 
Sőt, egyáltalán nem volt keresztény, már amennyire Pedro meg tudta állapítani. Persze minden szavát hallotta, amit a kapitányhoz intézett, de amikor megbízták azzal, hogy gondoskodjon biztonságos szállásról a lánynak, megragadta az alkalmat, hogy beszélgessen vele. Gyorsan kiderítette, hogy a lánynak a leghalványabb elképzelése sincs arról, hogy kicsoda Krisztus, és a keresztény tanokról való elképzelése a legjobb esetben is szánalmasnak volt mondható. Habár azt mondta, hogy ez a titokzatos Sötétben Látó megígérte neki, hogy majd Colon tanít neki Krisztusról. 
Sötétben Látó. Milyen név volt ez? És hogyan történhetett meg, hogy egy indián nő Colónról és Krisztusról jövendölt? Az ilyen látomásnak nyilván Istentől kell erednie -- de egy nőnek küldte? Ráadásul nem is keresztény nőnek. 
Habár ha jobban belegondolt, Isten Mózeshez is beszélt, márpedig ő zsidó volt. Ez még akkor volt, amikor a zsidók még a kiválasztott nép voltak, nem pedig a Föld mocskos, hitvány, tolvaj, Krisztus-ölő söpredéke, de akkor is elgondolkodtató volt. 
Pedro sok mindenen gondolkozott. Mindegy min, csak ne kelljen Chipára gondolnia. Mert azok a gondolatok kavarták fel igazán. Néha azon tűnődött, hogy nem volt-e ő is olyan alantas és közönséges, mint a matrózok és a hajósinasok; nem lehet-e, hogy annyira szomjazott már az érzékiségre, hogy még ezeket az indián nőket is vonzónak tudta találni. De nem erről volt szó. Nem kívánta Chipát különösebben. Látta rajta, hogy csúnya, és az Isten szerelmére, még csak nem is volt nőies az alakja, még gyerek volt, hát miféle fajtalan lenne ő, ha kívánná Chipát? Mégis valami olyat látott a hangjában, az arcában, amitől gyönyörűnek látta. 
De mi volt az? A szégyenlőssége? A látható büszkesége, amit akkor érzett, ha bonyolult mondatokat mondott spanyolul? Mohó kérdései Pedro öltözékéről, fegyvereiről és az expedíció többi tagjáról? Azok az édes kis mozdulatok, amiket akkor tett, ha zavarban volt, mert hibázott? Az arca tiszta áttetszősége, amitől olyan volt, mintha fény világítana a bőre alatt? Nem, ez lehetetlen, nem is ragyogott. Csak illúzió volt. Túl sokáig voltam magányos. 
Mégis azon kapta magát, hogy mostanában az összes feladata közül csak arra az egyre várt, amikor Chipát gondozhatta, amikor vigyázhatott rá és beszélgethetett vele. Mindig olyan sokáig volt vele, ameddig csak lehetett, és néha elhanyagolta a többi teendőjét. Nem mintha szándékosan tette volna; egyszerűen minden másról megfeledkezett a lány mellett. De végül is hasznos dolog volt a lánnyal tölteni az idejét, nem? Chipa tanította neki a tainó nyelvet. Ha jól megtanulja, akkor már két tolmács lesz, nem csak egy. Az jó lenne, nem? 
Ő is tanította Chipát: megtanította neki az ábécét. Úgy tűnt, ezt szereti Chipa a legjobban, és nagyon gyorsan tanult. Pedrónak fogalma sem volt, miért akarta Chipa ennyire megtanulni, mert egy nő életében semmi olyan nem volt, ami szükségessé tette volna az olvasást. De ha ez szórakoztatta a lányt, és segített neki jobban megérteni a spanyolt, akkor végül is miért ne? 
Ezért Pedro éppen betűket írt a porhanyós földbe, Chipa pedig megnevezte őket, amikor odajött hozzájuk Diego Bermúdez. 
-- A főnök hívat -- mondta Pedrónak. Ügy tűnt, a fiúnak délben még túl korán van ahhoz, hogy illedelmes legyen. -- És a lányt is. Expedícióra indul. 
-- Hova? -- kérdezte Pedro. 
-- A holdra -- mondta Diego. -- Már mindenhol máshol jártunk. 
-- A hegyekbe megy -- mondta Chipa. -- Hogy találkozzon Sötétben Látóval. 
Pedro döbbenten nézett rá. 
-- Honnan tudod? 
-- Onnan, hogy Sötétben Látó azt mondta, hogy Colon elmegy majd hozzá. 
Még több titokzatos halandzsa. Különben is, mi volt Sötétben Látó, talán boszorkány? Pedro már alig várta, hogy találkozhasson vele. De a rózsafüzérjét háromszor a dereka köré tekerve hordja, és a kezében lesz a keresztje. Semmi értelme kockáztatni. 
Chipa biztosan jól boldogult, gondolta Diko, amikor egész délelőtt küldöncök jöttek fel a hegyre, és azt mondták, hogy jönnek a fehér emberek. A legbosszantóbb üzenet Guacanagarítól jött, és tele volt félig burkolt fenyegetésekkel, ha egy Ankuashhoz hasonló tizedrangú hegyi falu megpróbálja keresztezni a nagy kacika terveit. Szegény Guacanagarí -- a történelem korábbi változatában is azt képzelte, hogy ő irányítja a spanyolokkal való kapcsolatokat. Ennek az lett az eredménye, hogy hazaáruló lett: elárulta a többi indián vezért, míg végül őt is elpusztították. Nem mintha butább lett volna másoknál, akik szintén abba a hitben ringatták magukat, hogy kézben tartják a tigrist, csak mert a farkába kapaszkodnak. 
A délután derekán járhattak már, amikor Cristoforo a tisztásra ért. Diko azonban nem volt ott, hogy köszöntse. A házából hallgatta a zajokat, és várt. 
Nugkui hatalmas színházi előadást csinált a nagy fehér kacika köszöntéséből, Cristoforo pedig nagyon szívélyes volt. Diko élvezettel hallgatta az önbizalmat Chipa hangjában. Megkedvelte a szerepét, és jól is csinálta. Diko tisztán emlékezett Chipa halálára a másik történelemben. Akkor már a húszas éveiben járt, és a gyermekeit a szeme láttára ölték meg, mielőtt őt magát halálra erőszakolták. Most már soha nem fogja megismerni azt a borzalmat. Ettől Diko magabiztos lett, miközben a házában várt. 
A bevezető véget ért, Cristoforo most Sötétben Látóval szeretett volna beszélni. Nugkui persze figyelmeztette, hogy csak időpocsékolás a fekete óriással beszélni, de ez csak még jobban felkeltette Cristoforo kíváncsiságát, pont ahogy Diko számított rá. Hamarosan az ajtaja elé értek, és Chipa bejött. 
-- Bejöhet? -- kérdezte tainóul. 
-- Jól csinálod, unokahúgom -- mondta Diko. Olyan sokáig beszélgetett Chipával spanyolul, hogy furcsa volt visszatérni a helyi nyelvre, amikor vele beszélt. De jelenleg most ezt kellett tenniük, ha nem akarták, hogy Cristoforo megértse, amit egymásnak mondanak. 
Chipa ezen elmosolyodott, majd leszegte a fejét. 
-- Elhozta az apródját. Nagyon magas és szép. És kedvel engem. 
-- Jobb, ha nem kedvel túlságosan -- mondta Diko. -- Még nem vagy nő. 
-- De ő már férfi -- mondta Chipa nevetve. -- Beengedjem őket? 
-- Ki van Cristoforóval? 
-- Az összes magas rangú ember -- mondta Chipa. -- Segovia, Harana, Gutierrez, Escobedo. Még Torres is. -- Megint kuncogott. -- Tudtad, hogy tolmácsnak hozták? Egy szót sem beszél tainóul. 
A mandarint sem beszélte, és a japánt, a kantonit, a hindit, a malájt vagy bármi olyan nyelvet sem, amire szükségük lett volna, ha Cristoforo tényleg a Távol-Keletre érkezik, ahogy eltervezte. Szegény rövidlátó európaiak azért Torrest küldték, mert tudott héberül és arámiul olvasni, és azt hitték, hogy minden nyelvnek ez a kettő az alapja. 
-- Jöjjön be a kapitány -- mondta Diko. -- És az apródodat is behozhatod. Pedro de Salcedo? 
Chipa nem lepődött meg azon, hogy Diko tudja az apródja nevét. 
-- Köszönöm -- mondta, azután kilépett a házból, hogy behozza a vendégeket. 
Diko akarata ellenére nagyon ideges volt. Miért köntörfalazzon? Halálra volt rémülve. Végre találkozik vele -- azzal az emberrel, aki az egész életét felemésztette. És az a jelenet, amit most játszani fognak, olyan lesz, amilyet még egyik történelemben sem játszottak soha. Annyira hozzászokott ahhoz, hogy előre tudja, mit mond majd Cristoforo. Milyen lesz most, hogy Cristoforónak lehetősége lesz meglepni őt? 
Mindegy. Ó sokkal jobban meg tudja majd lepni Gristoforót, és ezt egyből ki is használta: először genovai nyelven beszélt hozzá. 
-- Régóta várom, hogy találkozzunk, Cristoforo. 
Diko még a háza sötétjében is látta, hogyan vörösödik el a férfi arca a tiszteletlenségétől. Mégis volt annyira udvarias, hogy nem ragaszkodott ahhoz, hogy Diko a címein szólítsa. Inkább a fő kérdésre összpontosított. 
-- Hogy lehet az, hogy beszéled a családom nyelvét? 
Diko portugálul válaszolt. 
-- Nem ez a családod nyelve? A feleséged így beszélt, mielőtt meghalt, és az idősebbik fiad még mindig portugálul gondolkozik. 
Nem tudtad? Vagy talán elég gyakran beszélgettél vele ahhoz, hogy tudd, miről mit gondol? 
Cristoforo dühös és ijedt volt. Diko éppen ezt remélte. 
-- Olyan dolgokat tudsz, amiket senki sem tud. -- A családját persze nem részletezte. 
-- Királyságok omlanak majd a lábad elé -- mondta Diko. A beavatkozók által Cristoforónak küldött látomásból még a hanglejtést is megpróbálta utánozni, amennyire tudta. -- És milliók hívnak majd áldottnak, akiket megváltottál. 
-- Ugye nincs szükségünk tolmácsra -- mondta Cristoforo. 
-- Hagyjuk elmenni a gyerekeket? -- kérdezte Diko. Cristoforo mormolt valamit Chipának és Pedrónak. Pedro azonnal felkelt, és az ajtóhoz ment, de Chipa nem mozdult. 
-- Chipa nem a szolgád -- mutatott rá Diko a tényre. -- De majd én megkérem, hogy elmenjen. -- Azt mondta tainóul: -- A kapitány nem szeretné, ha mások is hallanák, amiről beszél. Kimennél? 
Chipa azonnal felkelt és az ajtó felé indult. Diko örömmel vette észre, hogy Pedro nyitva tartja neki az ajtólapot. A fiú máris emberként gondolt rá, sőt hölgyként. Ez nagy áttörést jelentett, még ha egyelőre senki sem volt vele tisztában. 
Egyedül maradtak. 
-- Honnan tudod ezeket a dolgokat? -- kérdezte azonnal Cristoforo. -- Ezeket az ígéreteket -- hogy királyságok omlanak majd a lábam elé, és hogy... 
-- Azért tudom őket -- mondta Diko --, mert ugyanaz a hatalom küldött ide, amitől azokat a szavakat kaptad. -- Hadd értelmezze úgy, ahogy akarja -- később, ha már többet megértett, emlékeztetni fogja arra, hogy nem hazudott. 
Elővett egy napelemmel működő lámpát az egyik táskájából, és közéjük állította. Amikor bekapcsolta, Cristoforo eltakarta a szemét, az ujjaival pedig egy keresztet formált. 
-- Ez nem boszorkányság -- mondta Diko. -- Ezt az eszközt a népem készítette, akik egy másik helyen vannak, ahova nem érhetsz el, akármennyit is utazol. De mint minden eszköz, egyszer ez is el fog használódni, és nem tudom, hogyan készítsek másikat. 
Cristoforo figyelt, és ahogy a szeme hozzászokott a fényhez, merőn nézni kezdte Dikót. 
-- Olyan sötét vagy, mint egy mór. 
-- Tényleg afrikai vagyok -- mondta Diko. -- De nem vagyok mór, délebbről származom. 
-- Akkor hogyan jöttél ide? 
-- Azt hiszed, te vagy az egyetlen utazó? Azt hiszed, te vagy az egyetlen, akit messzi földekre lehet küldeni, hogy megmentse a pogányok lelkét? 
Cristoforo talpra szökkent. 
-- Látom már, hogy minden küzdelmem után csak most kezdek ellenállásba ütközni. Isten csak azért küldött az Indiákba, hogy mutasson egy néger nőt egy bűvös lámpával? 
-- Ez nem India -- mondta Diko. -- És nem is Kathaj vagy Zipangu. Azok messze-messze nyugatra vannak. Ez egy teljesen másik föld. 
-- Idézed azokat a szavakat, amiket maga Isten mondott nekem, aztán meg azt mondod, hogy Isten tévedett? 
-- Ha figyelmesen visszaemlékezel, eszedbe fog jutni, hogy soha nem mondta azt, hogy Kathaj vagy Zipangu vagy India, vagy bármi efféle nevet -- mondta Diko. 
-- Honnan tudod te ezt? 
-- Láttalak a parton térdelni, és hallottam, amikor esküt tettél az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. 
-- Akkor én miért nem láttalak téged? Ha láttam a Szentháromságot, akkor te miért voltál láthatatlan? 
-- A kereszténység nagy győzelméről álmodozol -- mondta Diko figyelmen kívül hagyva a kérdést, mert nem jutott eszébe olyan válasz, ami kielégítő lett volna Cristoforo számára. -- Konstantinápoly felszabadításáról. 
-- Az csak egy lépés lenne Jeruzsálem felszabadítása felé -- mondta Cristoforo. 
-- De én azt mondom neked, hogy itt, ezen a helyen több millió lélek van, akik elfogadnák a kereszténységet, csak szeretettel, békésen kellene felkínálnod nekik. 
-- Hogyan máshogy kínálnám fel? 
-- Hogyan máshogy? Máris olyanokat írtál a feljegyzéseidbe, hogyan lehetne munkára használni ezeket az embereket. Máris arról beszélsz, hogy rabszolgákká teszed őket. 
Cristoforo szúrós tekintettel nézett rá. 
-- Ki mutatta meg neked a feljegyzéseimet? 
-- Még nem vagy alkalmas arra, hogy kereszténységre tanítsd ezeket az embereket, Cristoforo, mert még te sem vagy keresztény. 
Cristoforo hátralendítette a kezét, hogy megüsse Dikót. Diko meglepődött, mert Cristoforo nem volt erőszakos ember. 
-- Ó, ha megütsz, azzal bebizonyítod, mennyire keresztény vagy? Igen, emlékszem is azokra a történetekre, amik arról szóltak, hogyan verte Jézus Mária Magdolnát. És a verésekről, amikben Máriát és Mártát részesítette. 
-- Nem ütöttelek meg -- mondta Cristoforo. 
-- De ez volt a leghőbb vágyad, nem? -- mondta Diko. -- Miért? Te ritka türelmes ember vagy. Évekig hagytad, hogy azok a papok bosszantsanak és zaklassanak, és soha nem vesztetted el a türelmedet velük szemben. Velem kapcsolatban mégis úgy érezted, hogy nyugodtan megteheted. Miért van ez, Cristoforo? 
Cristoforo csak nézett rá, és nem válaszolt. 
-- Elmondom, miért. Mert számodra nem ember vagyok, hanem kutya, sőt egy kutyánál is kevesebb, mert egy kutyát nem ütnél meg, ugye? Olyan vagy, mint a portugálok: ha meglátsz egy fekete nőt, akkor egy rabszolgát látsz. Ezeknek a barna embereknek megtaníthatod Krisztus evangéliumát, és megkeresztelheted őket, de ez nem akadályoz meg abban, hogy rabszolgákat próbálj csinálni belőlük, és el akard lopni az aranyukat. 
-- Megtaníthatod a kutyákat arra, hogy a hátsó lábukon járjanak, de attól még nem lesznek emberek. 
-- Ó, ez igazán okos bölcsesség. Ez pont olyan érv, amilyet a gazdagok az apádhoz hasonló emberekről szoktak mondani. Ó, öltözhet finom ruhákba, de akkor is csak egy falusi fajankó, nem érdemli meg, hogy tisztelettel bánjanak vele. 
Cristoforo dühében ordítani kezdett. 
-- Hogy merészelsz így beszélni az apámról! 
-- Csak azt mondom, hogy amíg annál is rosszabbul bánsz ezekkel az emberekkel, mint ahogy a gazdag emberek bántak az apáddal Genovában, addig soha nem fogsz Isten kedvében járni. 
Az ajtólap szélesre nyílt, és Pedro és Escobedo bedugták a fejüket a házba. 
-- Kiáltottál, uram! -- mondta Escobedo. 
-- Elmegyek -- mondta Cristoforo. 
Lehajolt, és kiment az ajtón. Diko leoltotta a lámpát, és követte Cristoforót a délutáni napsütésbe. Az egész falu ott gyülekezett, és minden spanyolnak a kardja markolatán pihent a keze. Amikor meglátták -- olyan magas, olyan fekete volt --, elállt a lélegzetük, és néhány kard elkezdett kicsúszni a hüvelyéből. Cristoforo azonban egy kézmozdulattal visszaparancsolta a fegyvereket a helyükre. 
-- Indulunk -- jelentette be. -- Itt nincs semmi. 
-- Tudom, hol van az arany! -- kiáltotta Diko spanyolul. Ahogy arra számított, ezzel az összes fehér ember figyelmét felhívta magára. -- Nem erről a kis szigetről származik. Nyugatabbról származik. Én tudom, hol van. Odavihetlek titeket. Annyi aranyat tudnék mutatni nektek, hogy a róla szóló történeteket örökre emlegetni fogják. 
Nem Cristoforo válaszolt neki, hanem Segovia, a királyi felügyelő. 
 -- Akkor mutasd meg, asszony! Vigyél oda minket! 
-- Vigyelek oda titeket? Milyen csónakkal? 
A spanyolok nem szóltak. 
-- Ha vissza is tér Pinzón, nem tud majd visszavinni titeket Spanyolországba -- mondta Diko. 
A fehérek döbbenten néztek egymásra. Honnan tud ez a nő ennyi mindent? 
-- Colon -- mondta Diko. -- Tudod, mikor fogom megmutatni az aranyat? 
Most a többi fehér emberrel volt, miközben Diko felé fordította az arcát. 
-- Mikor? 
-- Amikor jobban szereted Krisztust, mint az aranyat -- válaszolta Diko. 
-- Már jobban szeretem -- mondta Cristoforo. 
-- Én tudni fogom, mikor szereted Krisztust jobban az aranynál -- mondta Diko. A falubeliekre mutatott. -- Akkor, amikor ha ránézel ezekre, nem rabszolgákat, nem szolgákat, nem idegeneket, nem ellenségeket látsz, hanem fivéreket és nővéreket, akik veled egyenlők Isten szemében. De amíg meg nem tanulod ezt az alázatot, Cristobal Colon, nem találsz semmit, csak szerencsétlenséget szerencsétlenség után. 
-- Ördög -- mondta Segovia. A legtöbb spanyol keresztet vetett. 
-- Nem átkozlak meg titeket -- mondta Diko. -- Megáldalak benneteket. Bármilyen veszedelem ér benneteket, az Isten büntetése lesz, mert amikor a gyermekeire néztetek, csak rabszolgákat láttatok. Jézus figyelmeztetett rá: Aki csak egynek is árt e kicsinyek közül, annak jobb lesz, ha malomkövet köt a nyaka köré, és a tengerbe veti magát. 
-- Még az ördög is idézheti a szentírást -- mondta Segovia. A hangja azonban nem tűnt túl magabiztosnak. 
-- Emlékezz erre, Cristoforo! -- mondta Diko. -- Amikor minden elveszett, amikor az ellenségeid a kétségbeesés mélyébe taszítottak, gyere hozzám megalázkodva, és segítek neked elvégezni Isten munkáját ezen a helyen. 
-- Majd Isten segít elvégezni Isten munkáját -- mondta Cristoforo. -- Nincs szükségem pogány boszorkányokra, amikor ő mellettem áll. 
-- Addig nem fog melletted állni, amíg meg nem kéred ezeket az embereket, hogy bocsássanak meg neked, amiért vadaknak gondoltad őket. -- Diko hátat fordított neki, és visszament a házába. 
Hallotta, hogy kint a spanyolok még néhány percig kiabálnak. Volt, aki meg akarta ragadni, és ott helyben meg akarta ölni Dikót. De Cristoforo okosabb volt. Bármilyen mérges is volt, tudta, hogy Diko olyan dolgokat látott, amikről csak ő és Isten tudtak. 
A spanyolok különben is kevesebben voltak, mint a falusiak. Cristoforo megfontoltan cselekedett. Addig ne harcolj, amíg nem vagy benne biztos, hogy győzni fogsz -- ez volt a filozófiája. 
Miután elmentek, Diko ismét előjött a házából. Nugkui halálsápadtan várta. 
-- Hogy merészelted így feldühíteni ezeket a fehér embereket? Most Guacanagarí barátai lesznek, és soha többé nem jönnek el hozzánk! 
-- Addig ne akard, hogy a barátaid legyenek, amíg meg nem tanulják, hogyan legyenek emberek -- mondta Diko. -- Guacanagarí könyörögni fog nekik, hogy valaki más barátai legyenek, még mielőtt véget ér ez a játszma. De egyet mondhatok. Mindegy, mi történik, tudja meg mindenki, hogy senki nem bánthatja azt, akit Colónnak neveznek, a fehér hajút, a kacikát. Minden falunak és minden nemzetségnek mondjátok el: Ha bántjátok Colónt, Sötétben Látó átkát vonjátok magatokra. 
Nugkui haragosan nézett rá. 
-- Ne aggódj, Nugkui -- mondta Diko. -- Szerintem Colon vissza fog jönni. 
-- Talán nem akarom, hogy visszajöjjön -- vágott vissza Nugkui. -- Talán csak azt kívánom, hogy te és ő is, mindketten elmenjetek! De tudta, hogy a többi falubeli nem hagyná, hogy elmenjen. Ezért Diko nem mondott semmit, amíg Nugkui meg nem fordult és be nem sétált az erdőbe. Diko csak ekkor ment vissza a házába, ahol aztán leült fonott ágyára, és remegett. De hát nem pontosan ezt tervezte? Hogy feldühítse Cristoforót, de a gondolataiba ültesse az átváltozás magvait? És mégis, amikor csak elképzelte korábban ezt a találkozást, egyszer sem számolt azzal, hogy Cristoforo személyesen mennyire erős. Figyelte őt, látta, milyen hatalma van az emberek fölött, de Cristoforo még soha nem nézett a szemébe a mai napig. És ez Dikót ugyanúgy felkavarta, mint bármelyik európait, aki szembenézett Cristoforóval. Újfajta tiszteletet érzett azok iránt, akik szembeszálltak vele, és újfajta megértést azok iránt, akik teljesen meghajoltak az akarata előtt. Még Tagirinek sem égett úgy a tűz a szemében, mint ennek az embernek. Nem csoda, hogy a Beavatkozók őt választották az eszközüknek. Bármi is jön, Cristoforo érvényesülni fog, ha elég időt adnak neki. 
Hogyan is képzelhette, hogy megfékezheti ezt az embert, és a saját terve mellé állíthatja? 
Nem, mondta magában, nem akarom megfékezni. Csak jobb, igazabb utat akarok neki mutatni a saját álma megvalósításához. Amikor ezt megérti, azok a szemek kedvesen fognak rám nézni, nem pedig dühösen. 
Hosszú volt az út a hegyről lefelé, nem utolsósorban azért, mert úgy tűnt, némelyik ember a lányon, Chipán akarja kitölteni a mérgét. Cristoforo épp a gondolataiban volt elmerülve, amikor észrevette, hogy Pedro mindent megtesz, hogy megóvja a lányt Harana és Gutierrez lökdösésétől és szidalmaitól. 
-- Hagyják békén! -- mondta Cristoforo. Pedro hálásan nézett rá, és a lány is. 
-- Nem rabszolga -- mondta Cristoforo. -- Nem is katona. A saját szabad akaratából segít nekünk, hogy tanítsunk neki Krisztusról. 
-- Ez egy pogány boszorkány, akárcsak az a másik! -- vágott vissza Harana. 
-- Elfeledkezik magáról -- mondta Cristoforo. 
Harana hirtelen fejet hajtott, elismerve Cristoforo magasabb rangját. 
-- Ha Pinzón nem tér vissza, szükségünk lesz a bennszülöttek segítségére, hogy új hajót építsünk. Ha ez a lány nem lenne, megint jelekkel és taglejtésekkel kellene megértetni magunkat velük. 
-- Az apródja a gagyogásukat tanulja -- mondta Harana. 
-- Az apródom megtanult néhány tucat szót -- mondta Cristoforo. 
-- Ha valami történne a lánnyal -- mondta Harana --, bármikor visszajöhetünk, és elvihetjük azt a fekete szajhát, hogy ő tolmácsoljon nekünk. 
Chipa dühösen szólalt meg. 
-- Soha nem engedelmeskedne maguknak! 
Harana felnevetett. 
-- Ó, mire végzünk vele, nagyon szépen fog engedelmeskedni! -- A nevetése sötétebb, rondább lett. -- És neki is jót tenne, ha megtanulná a helyét a világban. 
Cristoforo hallotta Harana szavait, és kényelmetlenül érezte magát tőlük. Egy része teljesen egyetértett Harana véleményével. De egy másik része akaratlanul is arra gondolt, amit Sötétben Látó mondott. Amíg magával egyenrangúnak nem látja a bennszülötteket... 
Elborzadt a gondolatra. Ezeket a vadakat, magával egyenlőnek? Ha Isten azt akarta volna, hogy egyenrangúak legyenek vele, akkor keresztényeknek születtek volna. Azt azonban nem lehetett letagadni, hogy Chipa ugyanolyan okos és jószívű, mint bármelyik keresztény kislány. Azt akarta, hogy megtanítsák neki Krisztus szavait, és hogy megkereszteljék. 
Ha kitanítják, megkeresztelik, és szép ruhákba öltöztetik, akkor is barna bőrű és csúnya marad. Ennyi erővel egy majmot is felöltöztethetnének. Sötétben Látó megtagadja a természetet, mert azt hiszi, hogy ez másként is lehetne. Nyilvánvaló, hogy ő volt az ördög kétségbeesett erőfeszítése, hogy megállítsa Cristoforót, hogy eltérítse a küldetésétől. Mint ahogy az ördög vette rá Pinzónt is, hogy elhajózzon a Pintával. 
Már sötétedett, amikor visszaért a félig elkészült cölöpkerítéshez, ahol letáboroztak a spanyolok. Nevetés és mulatozás hangjait hallotta a tábor felől, és épp kezdte elfutni a méreg a fegyelem hiánya miatt, amikor rájött, hogy mi okozza a jókedvet. Martin Alonzo Pinzón állt ott, egy nagy tábortűz mellett, és egy mesével vagy valami affélével szórakoztatta az összegyűlt tengerészeket. Tehát visszajött. 
Miközben Cristoforo átsétált a kerítés kapuja és a tábortűz közötti nyílt területen, a Pinzónt körülvevő emberek észrevették és elhallgattak. Mindenki, Pinzón is a közeledő Cristoforót nézte. Amikor elég közel ért ahhoz, hogy kiabálás nélkül is meghallhassák egymást, Pinzón azonnal mentegetőzni kezdett. 
-- Főkapitány, el sem képzelheti, mennyire megrémültem, amikor szem elől vesztettem a Kolba felől felszálló ködben. 
Micsoda hazugság, gondolta Cristoforo. A Pintát még akkor is tisztán lehetett látni, miután a partról jövő köd feloszlott. 
-- De aztán arra gondoltam, miért ne tegyünk egy kis felfedezőutat, amíg távol vagyunk egymástól? Megálltunk Babeque szigeténél, ahol a kolbaiak szerint aranyat kellett volna találnunk, de ott egy kevés arany sem volt. De innen keletre, ennek a szigetnek a partjain óriási mennyiségű aranyra leltünk. Egy pici szalagért akkora aranyakat adtak nekem, mint a két ujjam, néha meg akkorákat, mint a kezem! 
Feltartotta hatalmas, erős, kérges kezét. 
Cristoforo még mindig nem válaszolt, habár már alig öt lábra állt a Pinta kapitányától. Segovia volt az, aki megszólalt. 
-Természetesen részletes beszámolót fog tenni az összes aranyról, amit találtak, és a közös kincstárhoz fogja hozzáadni az aranyat. 
Pinzón elvörösödött. 
-- Mivel vádol, Segovia? -- kérdezte követelőzve. Vádolhatná magát árulással, gondolta Cristoforo. Természetesen lázadással is. Miért fordult vissza? Mert maga sem tudott nálam jobban előrehaladni a keleti széllel szemben? Vagy mert rájött, hogy amikor nélkülem tér vissza Spanyolországba, olyan kérdések elé fogják állítani, amikre nem tud majd válaszolni? Tehát nemcsak hűtlen és megbízhatatlan, hanem még ahhoz is gyáva, hogy legalább az árulását befejezze. 
Mindez azonban kimondatlan maradt. Cristoforo Pinzón iránt érzett dühének, bár az legalább olyan jogos volt, mint a Sötétben Látó iránt érzett dühe, semmi köze sem volt ahhoz, amiért Isten ideküldte. Lehet, hogy a királyi tisztviselők osztják Cristoforo megvetését Pinzón iránt, de az összes tengerész úgy tekintett Pinzónra, mintha ő lett volna Charlemagne vagy El Cid. Ha Cristoforo az ellenségévé tenné, elveszítené az irányítását a legénység fölött. Segovia, Harana és Gutierrez ezt nem értették. Ők azt hitték, hogy a hatalom a királytól ered. De Cristoforo tudta, hogy a hatalom az engedelmességből fakad. Ezen a helyen, ezek között az emberek között Pinzón sokkal több ember engedelmességével rendelkezett, mint a király. Ezért Cristoforo le fogja nyelni a haragját, hogy hasznát vehesse Pinzónnak Isten munkájának a beteljesítésében. 
-- Semmivel sem vádolja magát -- mondta Cristoforo. -- Hogyan is juthatna eszébe bárkinek vádolni magát? Az, akit elveszítettünk, most előkerült. Ha lenne hizlalt borjúnk, most levágatnám az ön tiszteletére. Őfelségéék nevében örömmel üdvözlöm ismét közöttünk, Pinzón kapitány. 
Pinzón láthatóan megkönnyebbült, de alattomos fény égett a szemében. Azt hiszi, hogy ő kerekedett fölül, gondolta Cristoforo. Azt hiszi, hogy mindent megúszhat. De amint visszatérünk Spanyolországba, Segovia az én nézetemet fogja támogatni az eseményekkel kapcsolatban. Majd akkor meglátjuk, ki van fölül. 
Cristoforo elmosolyodott, kitárta a karját, és átölelte a hazug fattyút. 

Hunahpu figyelte, ahogy a három taraszka fémkovács nyélbe foglalja a vasrudat, aminek az olvasztását megtanította nekik a faszén segítségével, aminek a készítését szintén megmutatta nekik. Figyelte, ahogy kipróbálják a bronzpengéken, a nyílfejeken, a kövön. És amikor elkészültek, mindhárman a földre borultak előtte. 
Hunahpu türelmesen megvárta, amíg leróják a tiszteletüket minden Xibalbából érkezett hősnek kijárt ez a tisztelet, akár lenyűgözte őket vassal, akár nem. Aztán rájuk szólt, hogy emelkedjenek fel a földről, és álljanak úgy, mint az emberek. 
-- Xibalba urai évekig figyeltek benneteket. Látták, hogyan dolgoztatok a bronzzal. Látták, hogy ti hárman hogyan dolgoztatok a vassal. És vitatkozni kezdtek. Voltak közöttük olyanok, akik el akartak pusztítani titeket. De olyanok is voltak, akik azt mondták: nem, a taraszkák nem vérszomjasak, mint a mexikák vagy a tlaxkalák. Nem fogják arra használni ezt a fekete fémet, hogy emberek ezreit mészárolják le, és csak sivár pusztákat hagyjanak maguk után a napon égni, és ne legyen senki, aki kukoricát ültet. 
Nem, nem, értettek egyet a taraszkák. 
-- Ezért most felajánlom nektek ugyanazt az egyezményt, amit a zapotékoknak ajánlottam. Már tucatszor hallottátok a történetet. 
Igen, úgy van. 
-- Ha megesküsztök, hogy soha többé nem veszitek el az emberek életét, hogy egy istennek ajánljátok fel őket, és hogy csak akkor mentek háborúba, ha meg kell védenetek magatokat vagy egyéb békés népeket, akkor még több titkot tanítok nektek. Megtanítom, hogyan tegyétek még keményebbé ezt a fémet, amíg úgy nem ragyog, mint az ezüst. 
Mindent megteszünk, hogy megtanuljuk ezeket a titkokat. Igen, megesküszünk. Mindenben engedelmeskedni fogunk a nagy EgyHunahpunak. 
-- Nem azért vagyok itt, hogy a királyotok legyek. Van saját királyotok. Csak arra kérlek titeket, hogy tartsátok be ezt az egyezményt. Azután pedig legyen a királyotok Na-Yaxhalnak, a zapotékok királyának a testvére, és a taraszkák legyenek a zapotékok testvérei. A zapotékok a nyílt tengeren vitorlázó óriási kenuk mesterei, ti pedig annak a tűznek vagytok a mesterei, ami fémmé változtatja a követ. Meg fogjátok nekik tanítani a fémmegmunkálás minden titkát, ők pedig meg fogják nektek tanítani a hajóépítés és a hajózás minden titkát. Különben visszatérek Xibalbába, és elmondom a nagyuraknak, hogy hálátlanul fogadtátok a tudás ajándékát! 
Tágra nyílt szemekkel figyeltek, mindent megígértek. A szavait hamarosan továbbítani fogják a királynak, és ha megmutatják neki, mire képes a vas, és elmondják, hogy Egy-Hunahpu tudja, hogyan kell még keményebb fémet készíteni, bele fog egyezni a szövetségbe. Akkor pedig Hunahpu cselszövése befejezett lesz. A mexikákat és a tlaxkalákat olyan ellenség fogja körülvenni, aminek vasfegyverei és hatalmas, gyors hajói vannak. Huitzilopochtli, te vén csaló, embervért ivó napjaid meg vannak számlálva. 
Megcsináltam, gondolta Hunahpu, ráadásul határidő előtt. Még ha Kemal és Diko kudarcot is vallott, elnyomtam az emberáldozat gyakorlatát, egyesítettem Mezo-Amerika népeit, és elég magas szintű technológiákat adtam nekik ahhoz, hogy ellen tudjanak állni az európaiaknak, bármikor is jöjjenek. 
Mégis, még akkor is, amikor gratulált magának, Hunahpun a honvágy hulláma söpört végig. Legyen életben Diko, imádkozott magában. Végezze el a munkáját Kolumbusszal, és csináljon belőle Európát és Amerikát összekötő hidat, hogy soha ne kerüljön sor véres háborúra! 

Vacsoraidő volt a spanyol táborban. Az összes tiszt és a teljes legénység összegyűlt az étkezésre, kivéve azt a négy embert, akik a kerítés körül álltak őrt, és azt a kettőt, akik a hajóra vigyáztak. Cristoforo és a többi tiszt a többiektől elkülönülve ettek, de mindenki ugyanazt az ételt kapta -- aminek nagy részét az indiánok adták nekik. 
Azonban nem az indiánok szolgáltak fel. A legénység tagjai szolgálták ki saját magukat, és a hajósinasok szolgálták ki a tiszteket. Korábban komoly nehézségek támadtak a témával kapcsolatban, amik akkor kezdődtek, amikor Chipa nem volt hajlandó lefordítani Pinzón parancsait az indiánoknak. 
-- Ők nem szolgák -- mondta Chipa. -- Barátok. 
Pinzón válaszképpen verni kezdte a lányt, és amikor Pedro megpróbált közbeavatkozni, Pinzón leütötte, és őt is jól elverte. Amikor a főkapitány azt követelte, hogy kérjen bocsánatot, Pinzón örömmel elnézést kért Pedrótól. 
-- Nem kellett volna megpróbálnia megállítani, de valóban az ön apródja, és elnézést kérek, amiért megbüntettem, amikor a büntetést önre kellett volna hagynom. 
-- A lánytól is -- mondta Colon. 
Erre Pinzón egy köpéssel válaszolt, majd azt mondta: -- A kis szajha nem volt hajlandó megcsinálni, amit mondtak neki. Pimaszkodott. A szolgáknak nincs joguk így beszélni az előkelő emberekkel. 
Mikor lett Pinzón előkelőség? -- gondolta Pedro. Azonban csendben maradt. Ez a főkapitány dolga volt, nem az apródé. 
-- Ő nem a maga szolgája -- mondta Colon. Pinzón szemtelenül felnevetett. 
-- Minden barna bőrű ember a természeténél fogva szolga mondta. 
-- Ha a természetüknél fogva szolgák lennének -- mondta Colon --, akkor nem lenne szükség rá, hogy megverje őket, hogy engedelmeskedjenek. Igazán bátor ember az, aki megver egy kisgyereket. Biztosan dalokat írnak majd az ön bátorságáról. 
Ez elég volt ahhoz, hogy elhallgattassa Pinzónt; legalábbis a nyilvánosság előtt. Azóta nem próbálkoztak azzal, hogy az indiánokkal szolgáltassák ki magukat. De Pedro tudta, hogy Pinzón nem felejtette el, és nem bocsátotta meg a főkapitány hangjából kihallatszó megvetést, és a megalázást, amiért visszakoznia kellett. Pedro még unszolta is Chipát, hogy menjen el. 
-- Menjek el? -- kérdezte Chipa. -- Még nem beszélsz elég jól tainóul ahhoz, hogy elmenjek. 
-- Ha valami balul üt ki -- mondta neki Pedro --, Pinzón meg fog ölni. Tudom, hogy meg fog ölni. 
-- Majd Sötétben Látó megvéd -- mondta Chipa. 
-- Sötétben Látó nincs itt -- mondta Pedro. 
-- Akkor majd te megvédesz. 
-- Ó igen, most is olyan jól sikerült. -- Pedro nem tudta megvédeni, Chipa pedig nem volt hajlandó elmenni. Vagyis Pedro élete állandó nyugtalanság lett; figyelte, hogyan néznek az emberek Chipára, hogyan suttognak a főkapitány háta mögött, hogyan adják többször is jelét annak, hogy Pinzónnal tartanak. Pedro nagyon is jól látta, hogy istenverte lázadás készül. Csak az alkalomra vártak. Amikor Pedro megpróbált beszélni róla a főkapitánnyal, az nem hallgatta meg, és csak annyit mondott, hogy tudja, hogy az emberek Pinzónt pártolják, de nem lázadnának fel a korona tekintélye ellen. Bárcsak el tudta volna ezt hinni Pedro! 
Tehát ezen az estén Pedro a hajósinasokra bízta a tisztek kiszolgálását. Az ismeretlen gyümölcsök időközben ismerősek lettek, és minden étkezés valóságos lakoma volt. Mindenki sokkal egészségesebb volt, mint bármikor az utazás kezdete óta. Kívülről nézve minden tökéletesen rendben volt a főkapitány és Pinzón között. 
De Pedro számításai szerint válsághelyzetben csak rá, Segoviára, Haranára, Gutiérrezre, Escobedóra és Torresre számíthat Colon. Vagyis csak a királyi tisztviselők és a saját apródja állnának mellé. A hajósinasok és a mesteremberek egy része is Colon mellett állna a szívében, de nem mernének szembeszállni a legénységgel. Ami azt illeti, a királyi tisztviselők sem személyesen Colónhoz voltak hűségesek. Ők csak a helyénvaló rend és a tekintély gondolatához voltak hűek. Nem, amikor eljön a baj, Colon szinte teljesen barátok nélkül fogja találni magát. 
Ami pedig Chipát illeti, őt el fogják pusztítani. Én magam fogom megölni, gondolta Pedro, mielőtt Pinzón megkaparinthatná. Meg fogom ölni, és aztán magamat is megölöm. Vagy ami még jobb, miért ne öljem meg Pinzónt? Ha már gyilkosságon töröm a fejem, miért ne inkább arra sújtsak le, akit gyűlölök, mint azokra, akiket szeretek? 
Ilyen sötét gondolatok keringtek Pedro fejében, miközben újabb tál dinnyét nyújtott Martin Pinzónnak. Pinzón rákacsintott, és elmosolyodott. Tudja, mire gondolok, és nevet rajtam, gondolta Pedro. Tudja, hogy tudom, mit tervez. És azt is tudja, hogy tehetetlen vagyok. 
Hirtelen szörnyű szélroham rázta meg a csendes esti levegőt. Szinte azonnal megremegett a föld Pedro alatt, és a tenger felől jövő széllökés a földre küldte a fiút. Pontosan Pinzónra esett, aki szinte rögtön ütni és szidni kezdte. Pedro olyan gyorsan lemászott róla, ahogy csak tudott, és hamarosan még Pinzón számára is világos lett, hogy nem Pedro ügyetlensége okozta az összeütközésüket. A legtöbb embert ledöntötte a szélroham, a levegő pedig füsttel és hamuval telt meg. A füst a víz irányában volt a legsűrűbb. 
-- A Pinta! -- kiáltotta Pinzón. A többiek is rögtön elkezdtek kiáltozni, és mindenki a part felé futott a sűrűsödő füstben. 
A Pinta nem állt lángokban. Egyszerűen nem is volt ott. 
Az esti szellő fokozatosan kitisztította a levegőt, ők pedig végül megtalálták azt a két embert, akiknek a Pintát kellett volna őrizniük. Pinzón már kivont karddal rájuk is rontott, mire Colon odaért, és utasított pár embert, hogy szedjék le róluk Pinzónt. 
-- A hajóm! -- kiáltotta Pinzón. -- Mit csináltatok a hajómmal? 
-- Ha abbahagyja a verést és a kiabálást - mondta Colón --, akkor talán megtudhatjuk tőlük, hogy mi történt. 
-- A hajóm eltűnt, és nekik kellett volna vigyázniuk rá! -- kiáltotta Pinzón, miközben megpróbálta lerázni azokat, akik visszatartották. 
-- Az én hajóm volt, a király és a királynő adta nekem -- mondta Colon. -- Megállna egyedül, mint egy úriember, uram? 
Pinzón mérgesen bólintott, és az emberek elengedték. Az egyik őr Rascón volt, a Pinta résztulajdonosa. 
-- Martin, sajnálom, de mit tehettünk volna? Kényszerített minket, hogy beszálljunk a csónakba, és a partra evezzünk. Aztán meg arra kényszerített minket, hogy a szikla mögé bújjunk, ami ott van. Aztán a hajó -- felrobbant. 
-- Ki? -- kérdezte Colon figyelmen kívül hagyva azt, hogy Rascón Pinzónnak tett jelentést, nem pedig a főkapitánynak. 
-- A férfi, aki ezt tette. 
-- Hol van most? -- kérdezte Colon. 
-- Nem lehet messze -- válaszolta Rascón. 
-- Arra ment el -- mondta Gil Perez, a másik őr. 
-- Senor Pinzón, volna szíves kutatást szervezni? 
Most, hogy Pinzón már a megfelelő dologra tudta irányítani a dühét, azonnal kutatócsoportokba osztotta az embereket, és hátrahagyott egy jó csapatot, hogy a lopás és a szabotázs ellen őrizzék a tábort. Pedro akaratlanul is elismerte magában, hogy Pinzón jó vezető, gyorsan jár az esze, és azonnal megérteti magát, az emberek pedig gondolkodás nélkül engedelmeskednek neki. Ettől csak még veszélyesebb volt Pedróra. 
Amikor az emberek feloszlottak, Colon a parton állt, és a hullámok hátán ringatózó rengeteg fadarabot nézte. 
-- Ha a Pinta összes puskapora egyszerre felrobbant volna -- mondta a főkapitány --, akkor sem pusztult volna el ennyire a hajó. 
-- Akkor mi tehette? -- kérdezte Pedro. 
-- Isten tehette -- mondta a főkapitány. -- Vagy talán az ördög. Az indiánok semmit sem tudnak a puskaporról. Ha megtalálják azt az embert, aki állítólag ezt tette, vajon egy mór lesz az? 
Tehát a főkapitánynak eszébe jutott a hegyi boszorkány átka. Egyik szerencsétlenség a másik után. Mi lehet rosszabb az utolsó hajó elvesztésénél? 
Azonban amikor megtalálták, mégsem egy mór volt az. És nem is indián. Fehér bőrű, szakállas, magas és erős ember volt. Az öltözéke nagyon furcsa lehetett már azelőtt is, hogy a legénység letépte róla a nagy részét. Erősen fogták, a nyaka köré szorítóvasat tettek, és kényszerítették, hogy a főkapitány elé térdeljen. 
-- Ennél nem tehettem többet, hogy elég sokáig életben maradjon ahhoz, hogy beszélhessen vele, uram -- mondta Pinzón. 
-- Miért tette ezt? -- kérdezte Colon. 
A férfi spanyolul válaszolt -- erős volt az akcentusa, de lehetett érteni. 
-- Amikor először hallottam az expedíciódról, megesküdtem, hogy ha sikerrel jársz, soha nem fogsz visszatérni Spanyolországba. 
-- Miért? -- kérdezte a főkapitány. 
-- A nevem Kemal -- mondta a férfi. -- Török vagyok. Allah az isten, és Mohamed az ő prófétája. 
A legénység dühösen pusmogott. Hitetlen. Pogány. Ördög. 
-- Így is vissza fogok térni Spanyolországba -- mondta Colon. Nem állítottál meg. 
-- Ostoba -- mondta Kemal. -- Hogy fogsz visszatérni Spanyolországba, amikor ellenségek vesznek körül? 
Pinzón azonnal felordított. 
-- Te vagy az egyetlen ellenség, hitetlen! 
-- Mit gondolsz, hogyan jöttem ide, ha nem segített volna valaki ezek közül? -- A fejével a körülötte állók felé bökött. Aztán Pinzón szemébe nézett, és rákacsintott. 
-- Hazug! -- kiáltotta Pinzón. -- Öljétek meg! Öljétek meg! 
Az emberek, akik a törököt fogták, azonnal engedelmeskedtek, pedig Colon is megszólalt, és azt kiáltotta nekik, hogy hagyják abba. Lehet, hogy a dühös ordításoktól nem hallották. A török pedig rövid idő alatt meghalt. Ahelyett, hogy megfojtották volna, olyan szorosan meghúzták, és olyan erősen eltekerték a szorítóvasat, hogy az eltörte a nyakát, és egy-két rángás után meghalt. 
A zűrzavar végre abbamaradt. A csendben megszólalt a főkapitány. 
-- Ostobák. Túl gyorsan megöltétek. Semmit sem mondott el. 
-- Mit mondhatott volna hazugságokon kívül? -- kérdezte Pinzón. Colon hosszú, kimért pillantást vetett rá. 
-- Soha nem fogjuk megtudni, nem igaz? Ha jól tudom, ennek csak azok örülnek, akiket az összeesküvő társaiként nevezhetett volna meg. 
-- Mivel vádol? -- követelőzött Pinzón. 
-- Egyáltalán nem vádoltam meg. 
Pinzón mintha csak ekkor vette volna észre, hogy a saját tettei miatt vált gyanússá. Bólintgatni kezdett, majd elmosolyodott. 
-- Értem, főkapitány. Végre talált rá módot, hogy megfosszon a hitelemtől, még ha ezért fel is kellett robbantania a karavellámat. 
-- Vigyázzon, mit mond a főkapitánynak! -- Segovia hangja ostorként csapott át a tömeg felett. 
-- Ő vigyázzon, hogy mit mond nekem! Nem kellett visszahoznom a Pintát. Bebizonyítottam a hűségemet. Minden ittlévő ember ismer engem. Nem én vagyok a külföldi idegen. Honnan tudjuk, hogy ez a Colon egyáltalán keresztény-e, nem is beszélve arról, hogy genovai-e? Elvégre a fekete boszorkány és a kis szajha tolmács is ismerték az anyanyelvét, pedig azt egyetlen őszinte spanyol ember sem értette. 
Pinzón egyik alkalommal sem volt jelen, jutott Pedro eszébe. Nyilván sokat beszélhettek arról, hogy ki kihez milyen nyelven szólt. 
Colon állhatatosán nézett Pinzónra. 
-- Nem lett volna semmiféle expedíció, ha nem töltöttem volna azzal a fél életemet, hogy engedélyt szerezzek rá. Romba döntenem most, amikor olyan közel van a siker? 
-- Amúgy sem tudtál volna hazajuttatni minket, te pózoló bolond! -- kiáltotta Pinzón. -- Ezért jöttem vissza, mert láttam, milyen nehéz keletre hajózni a széllel szemben. Tudtam, hogy nem vagy eléggé tengerész ahhoz, hogy hazavidd a fivéremet és a barátaimat. 
Colon megengedett magának egy apró mosolyt. 
-- Ha ön olyan kiváló tengerész lenne, akkor tudná, hogy tőlünk északra az uralkodó szelek nyugat felől fújnak. 
-- És te honnan tudnád ezt? -- A Pinzón hangjában érződő megvetés felháborító volt. 
-- Őfelségéék flottájának a parancsnokával beszél! -- mondta Segovia. 
Pinzón ekkor elhallgatott; talán többet beszélt nyíltan, mint amennyit szeretett volna, legalábbis egyelőre. 
-- Amikor ön kalóz volt -- mondta halkan Colon --, akkor én Afrika partjai mentén hajóztam a portugálokkal. 
Pedro tudta az emberek morgásából, hogy a főkapitány most súlyos hibát követett el. A pálosiak és a portugál hajósok közötti versengést mélyen átérezték ezek az emberek, nem utolsósorban azért, mert a portugálok annyira nyilvánvalóan jobbak voltak, és többet értek el. És Pinzón arcába vágni kalózkodása napjait -- nos, egész Pálosnak ez volt a bűne a mórok ellen vívott háború legkeményebb napjaiban, amikor a rendes kereskedelem lehetetlen volt. Lehet, hogy Colon alátámasztotta tengerészeti képességeinek a hitelét, de ezzel azonnal elvesztette a legénység eddigi hűségének még a maradékát is. 
-- Szabaduljanak meg a testtől! -- mondta a főkapitány. Azután hátat fordított nekik, és visszatért a táborba. 
A Guacanagarítól érkezett küldönc nem bírta abbahagyni a nevetést, miközben elmesélte a Csendes Ember halálának a történetét. 
-- A fehér emberek annyira buták, hogy először megölték, és csak azután kínozták meg! 
Diko megkönnyebbülten hallgatta. Kemal gyorsan halt meg. És elpusztította a Pintát. 
- Figyelnünk kell a fehér emberek faluját -- mondta Diko. -- A fehér emberek hamarosan a kacikájuk ellen fognak fordulni, és biztosítanunk kell azt, hogy a kacika Ankuashba jöjjön, ne pedig valamelyik másik faluba. 

Menedék 


A hegyen élő nő tényleg megátkozta, de Cristoforo tudta, hogy nem boszorkánysággal. Az átok az volt, hogy semmi másra nem tudott gondolni, csak a nőre, és arra, amit mondott. Minden dolga egyre csak azokra a felhívásokra vezetett vissza, amelyekről a nő beszélt. 
Vajon lehetséges lenne, hogy Isten küldte? Vajon ő volt az első megerősítés, amit a tengerparti látomás óta kapott? Annyi mindent tudott: a szavakat, amiket a Megváltó intézett hozzá. Fiatalkori nyelvét, a genovait. A fia miatt érzett bűntudatát, amiért La Rábidában hagyta, hogy a papok neveljék fel. 
Mégsem hasonlított semmire, amire Cristoforo számított. Az angyalok ragyogóan fehérek, nem? Minden művész így ábrázolta őket. Tehát talán mégsem volt angyal. De miért küldött neki Isten egy nőt -- egy afrikai nőt? A feketék nem ördögök? Mindenki azt mondta, hogy azok, és Spanyolországban köztudott volt, hogy a fekete mórok úgy harcolnak, mint a démonok. A portugálok körében pedig az volt köztudott, hogy a Guinea partjain élő fekete vademberek ördögimádók és varázslók voltak, és gyorsan ölő betegségekkel átkoztak meg minden fehér embert, aki afrikai partra mert lépni. 
Másrészről viszont az volt a szándéka, hogy megkeresztelje azokat az embereket, akiket az útja végén talál, nem? Ha meg lehet őket keresztelni, az azt jelenti, hogy meg lehet őket váltani. Ha meg lehet őket váltani, akkor a nőnek talán igaza volt, és ha már megtérítették őket, akkor ezek az emberek is keresztények lennének, és ugyanolyan jogaik lennének, mint bármelyik európainak. 
De hát vademberek voltak. Meztelenül járkáltak. Nem tudtak írni és olvasni. 
De tudtak tanulni. 
Bárcsak az apródja szemével láthatná a világot! Az ifjú Pedro nyilvánvalóan teljesen belehabarodott Chipába. Bármilyen sötét, alacsony és csúnya is volt, szép volt a mosolya, és senki sem tagadhatta, hogy ugyanolyan okos volt, mint bármelyik spanyol lány. Krisztusról tanult. Ragaszkodott hozzá, hogy azonnal megkereszteljék. Ha ez megtörténik, nem kellene ugyanolyan védettséget élveznie, mint bármely másik kereszténynek? 
-- Főkapitány -- mondta Segovia --, vigyáznia kell. A dolgok kezdenek kicsúszni a markunkból. Pinzón lehetetlenül viselkedik: csak azoknak a parancsoknak engedelmeskedik, amelyekkel egyetért, a legénység pedig csak azoknak a parancsoknak engedelmeskedik, amelyekhez Pinzón hozzájárul. 
-- És mit akar, mit tegyek? -- kérdezte Cristoforo. -- Veressem vasra? 
-- A király ezt tette volna. 
-- A királynak vannak vasai. A mieink a tenger fenekén vannak. És a királynak több ezer katonája van, akik gondoskodnak arról, hogy engedelmeskedjenek a szavának. Hol vannak az én katonáim, Segovia? 
-- Nem cselekedett elegendő tekintéllyel. 
-- Biztos vagyok benne, hogy ön jobban teljesített volna a helyemben. 
-- Ez nem lehetetlen, főkapitány. 
-- Úgy látom, az engedetlenség szelleme ragályos -- mondta Cristoforo. -- De aludjon nyugodtan. Ahogy a fekete nő mondta a hegyen, egyik szerencsétlenség a másik után jön majd. Talán a következő szerencsétlenség után azon kapja magát, hogy ön, mint a király felügyelője lett az expedíció vezetője. 
-- Nem tudnék önnél rosszabb munkát végezni. 
-- Igen, biztos vagyok benne, hogy így van -- mondta Cristoforo. -- Az a török nem robbantotta volna fel a Pintát, és ön rávizelt volna a Ninára, hogy eloltsa a tüzet. 
-- Úgy látom, elfelejti, kinek a nevében beszélek. 
-- Csak azért, mert ön elfelejtette, kinek az engedélyét élvezem. Ha ön a királytól kapott hatalmat, kérem, emlékezzen rá, hogy én nagyobb hatalmat kaptam ugyanebből a forrásból. Ha Pinzón úgy dönt, hogy elfújja ennek a hatalomnak a maradékát, nem én leszek az egyetlen, akit ledönt az a szél. 
Azonban még mielőtt Segovia elment, Cristoforo már ismét azon törte a fejét, hogy Isten vajon mit kíván tőle. Tehet-e most még valamit, hogy a legénységet visszavonja a parancsnoksága alá? Pinzón elkezdett hajót építtetni velük, de ezek nem Pálos hajóépítő mesterei voltak, hanem közönséges matrózok. Domingo jó kádár volt, de egy hordó elkészítése nem ugyanaz volt, mint egy hajógerinc megépítése. López pedig dugarozó volt, nem ács. A legénység nagy részének ügyes keze volt, de ami egyikük fejében sem volt meg, az a tudás és a hajóépítés gyakorlata volt. 
Mégis meg kell próbálniuk. Meg kell próbálniuk, és ha elsőre nem sikerül, akkor újra meg kell próbálniuk. Tehát a hajóépítés kérdésében nem voltak viták Cristoforo és Pinzón között. A viták abból eredtek, ahogy a legénység az indiánokkal bánt, akiknek a segítségére szükségük volt. A nagylelkű együttműködési szellem, amelyet Guacanagarí emberei a Santa Maria kirakodásában való segédkezéskor mutattak, már régen eltűnt. Minél jobban parancsolgattak nekik a spanyolok, annál kevésbé engedelmeskedtek. Minden nap egyre kevesebben jöttek el, ami miatt a spanyolok még rosszabbul bántak azokkal, akik eljöttek. Úgy tűnt, hogy azt gondolják, a spanyolok, akármilyen alacsony is a rangjuk vagy a helyzetük, jogosultak parancsokat -- és büntetéseket -- osztogatni az indiánoknak, akármilyen fiatalok vagy öregek is azok, akármennyire is... 
Ezek a gondolatok tőle erednek, jött rá megint Cristoforo. Amíg nem beszéltem vele, addig meg sem kérdőjeleztem a fehér emberek jogát arra, hogy utasításokat osztogassanak a barnáknak. Csak amióta megmérgezte az elmémet a kereszténységnek azzal a furcsa értelmezésével, azóta látom azt, hogy az indiánok csendesen ellenállnak annak, hogy rabszolgákként bánjanak velük. Úgy gondoltam volna rájuk, ahogy Pinzón: haszontalan, lusta vadakként. De most már látom, hogy csendesek, kedvesek és nem akarnak vitákat okozni. Csendesen tűrik a verést -- de aztán nem jönnek vissza, hogy újra megverjék őket. Kivéve azokat, akik még az után is visszajöttek, hogy megverték őket, és továbbra is a saját szabad akaratukból segítettek nekik; a legkegyetlenebb spanyolokat elkerülték, de a többieknek segítettek, ahogy csak tudtak. Nem ezt értette Krisztus az alatt, hogy fordítsd oda a másik orcádat? Ha valaki egy mérföld útra kényszerít, a második mérföldet a saját akaratodból tedd meg vele -- nem ez a kereszténység? Akkor kik a keresztények? A megkeresztelt spanyolok, vagy a megkereszteletlen indiánok? 
Az a nő a feje tetejére állította a világot. Ezek az indiánok semmit sem tudtak Krisztusról, és mégis a Megváltó szavai szerint éltek, míg a spanyolok, akik évszázadokon keresztül harcoltak Krisztus nevében, vérszomjas, kegyetlen emberek lettek. És mégsem voltak rosszabbak, mint bármelyik európai nép. Nem voltak rosszabbak a véres kezű genovaiaknál, akiknél mindennaposak voltak a viszályok és a gyilkosságok. Lehetséges lenne, hogy Isten nem azért hozta ide, hogy elhozza a felvilágosulást a pogányoknak, hanem azért, hogy megtanulja tőlük? 
-- Nem mindig jobb a tainók módszere -- mondta Chipa. 
-- Nekünk jobb szerszámaink vannak -- mondta Cristoforo. -- És jobb fegyvereink. 
-- Hogy is mondta? A tainók embereket ölnek az isteneknek. Sötétben Látó azt mondta, hogy ha maguk Krisztusról fognak tanítani nekünk, meg fogjuk érteni, hogy egy ember már meghalt, és nincs szükség több áldozatra. Akkor a tainók többé nem fognak embereket ölni. És a karibok sem fogják őket megenni. 
-- Szűzanyám! -- mondta Pedro. -- Embereket esznek? 
-- Az alföldi emberek ezt mondják. A karibok rettenetes szörnyetegek. A tainók jobbak náluk. És mi ankuashiak jobbak vagyunk a tainóknál. De Sötétben Látó azt mondja, hogy amikor hajlandó lesz tanítani minket az, aki eljött hozzánk, meg fogjuk látni, hogy ő a legjobb. 
-- Mi spanyolok? -- kérdezte Pedro. 
-- Nem, ő. Maga Colon. 
Ez nem más, mint hízelgés, mondta magában Cristoforo. Azért tanítja Sötétben Látó Chipát és a többi ankuashi embert, hogy ilyeneket mondjanak. Csak azért örülök, amikor ilyeneket hallok, mert ez annyira éles ellentétben áll a saját legénységem körében elterjedt rosszindulatú pletykákkal. Sötétben Látó azt akarja, hogy úgy érezzem, az ankuashiak az igazi népem, nem pedig a spanyol legénység. 
Mi van, ha ez igaz? Mi van, ha az egész utazás célja az volt, hogy idejöjjön, ahol találkozhat azokkal az emberekkel, akiket Isten felkészített rá, hogy befogadják Krisztus szavát? 
Nem, az nem lehet. Az Úr aranyról beszélt, nagy népekről, keresztes háborúkról. Nem pedig egy tizedrangú hegyi faluról. 
A nő azt mondta, hogy amikor készen állok, megmutatja az aranyat. 
Építenünk kell egy hajót. Elég sokáig össze kell tartanom az embereket ahhoz, hogy megépítsünk egy hajót, visszatérjünk Spanyolországba, és nagyobb haderővel térjünk ide vissza. Olyannal, amelyikben több fegyelem van. Olyannal, amiben nincs benne Martin Pinzón. De papokat is hozok majd, sok papot, hogy tanítsák az indiánokat. Ez majd kielégíti Sötétben Látót. Még mindig megtehetem mindezt, ha elég sokáig össze tudnám tartani a dolgokat a hajó megépítéséhez. 
Putukam csettintett a nyelvével. 
-- Chipa azt mondja, hogy nagyon rosszul mennek a dolgok. 
-- Mennyire rosszul? -- kérdezte Diko. 
-- Chipa azt mondja, hogy a fiatalembere, Pedro állandóan könyörög Colónnak, hogy menjen el. Azt mondja, hogy néhány fiú megpróbálta figyelmeztetni Pedrót, hogy figyelmeztethesse a kacikát. Azt tervezik, hogy megölik. 
-- Ki? 
-- Már nem emlékszem a nevekre, Sötétben Látó -- mondta nevetve Putukam. -- Azt hiszed, hogy olyan okos vagyok, mint te? 
Diko felsóhajtott. 
-- Miért nem látja, hogy el kell onnan mennie, hogy ide kell jönnie? 
-- Lehet, hogy fehér, de attól még férfi -- mondta Putukam. -- A férfiak mindig azt hiszik, hogy nekik van igazuk, és ezért nem hallgatnak senkire. 
-- Ha elhagyom a falut, hogy lemenjek a hegyről és vigyázzak Colónra, ki fogja idehordani a vizet? -- kérdezte Diko. 
-- Azelőtt is hordtunk vizet, hogy idejöttél -- mondta Putukam. A lányok mind kövérek és lusták kezdenek lenni. 
-- Ha elhagyom a falut, hogy vigyázzak Colónra, és biztonságosan idehozzam, ki fog vigyázni a házamra, hogy Nugkui ne költöztessen be senkit, és ne ajándékozza el az összes eszközömet? 
-- Baiku és én majd felváltva őrködünk -- mondta Putukam. 
-- Akkor elmegyek -- mondta Diko. -- De nem fogom kényszeríteni, hogy idejöjjön. A saját erejéből, a saját szabad akaratából kell idejönnie. 
Putukam közömbösen nézett rá. 
-- Nem kényszerítem arra az embereket, hogy az akaratuk ellenére tegyenek dolgokat -- mondta Diko. 
Putukam elmosolyodott. 
-- Nem, Sötétben Látó. Csak addig nem hagyod őket békén, amíg meg nem gondolják magukat. A saját szabad akaratukból. 
A lázadás végül Rodrigo de Triana miatt robbant ki, talán azért, mert neki volt a legtöbb oka gyűlölni Colónt, mivel meglopták a jutalmától, amit azért kellett volna kapnia, mert ő látta meg először a földet. Mégis, amennyire Pedro látta, nem így volt eltervezve. Először akkor szerzett róla tudomást, amikor a Döglött Hal nevű tainó jött futva hozzájuk. Olyan gyorsan beszélt, hogy Pedro nem értette, habár jól haladt a nyelvtanulással. Azonban Chipa értette, és dühösnek látszott. 
-- Megerőszakolják Papagájtollat -- mondta. -- Még nem is nő. Nálam is fiatalabb. 
Pedro azonnal odakiáltott Carónak, az ezüstkovácsnak, hogy hozza a tiszteket. Azután Chipával együtt Döglött Hal után futott, aki a kerítésen kívülre vezette őket. 
Papagájtoll halottnak látszott. Olyan petyhüdt volt, mint egy rongydarab. Moger és Clavijo tette. Ők is azok közé a bűnözők közé tartoztak, akik azért jöttek el, hogy kegyelmet kapjanak. Nyilvánvaló volt, hogy ők ketten erőszakolták meg a kislányt -- azonban Rodrigo de Triana és a Pinta jó néhány matróza is ott voltak: ők csak néztek és nevettek. 
-- Hagyjátok abba! -- visította Pedro. 
Az emberek csak nevettek rajta, mintha egy elpöckölni való bogár lett volna az ágyukon. 
-- Még gyerek! -- kiáltott rájuk. 
-- Most már nő -- mondta Moger. Azután a többiekkel együtt nevetésben tört ki. 
Chipa már elindult a lány felé. Pedro megpróbálta megállítani. 
-- Ne, Chipa! 
Chipának azonban mintha eszébe sem jutott volna, hogy veszélyben van. Megpróbálta megkerülni az egyik embert, hogy megnézze Papagájtollat. A férfi ellökte az útból -- éppen Rodrigo de Triana karjába. 
-- Hadd nézzem meg, hogy él-e -- erősködött Chipa. 
-- Hagyjátok békén -- mondta Pedro. Most nem kiabált. 
-- Úgy tűnik, ez önként jelentkező -- mondta Clavijo, és a kezét végigfuttatta Chipa arcán. 
Pedro a kardjáért nyúlt, habár tudta, hogy ezek közül az emberek közül egyiket sincs esélye legyőzni, de azt is tudta, hogy meg kell próbálnia. 
-- Tedd el a kardot -- mondta Pinzón. A hang a háta mögül jött. Pedro megfordult. Pinzón egy csapatnyi tiszt élén állt. A főkapitány sem volt messze. 
-- Engedd el a lányt, Rodrigo -- mondta Pinzón. 
Rodrigo de Triana eleget tett a parancsnak. Chipa azonban nem a biztonságot választotta, hanem a lány felé indult, aki még mindig mozdulatlanul feküdt a földön. A fejét a lány mellkasára szorította, hogy meghallgassa a szívverését. 
-- Most pedig menjünk vissza a táborba, és lássunk neki a munkának -- mondta Pinzón. 
-- Ki a felelős ezért? -- követelte Colon a választ. 
-- Már elintéztem -- mondta Pinzón. 
-- Elintézte? -- kérdezte Colon. -- Nyilvánvaló, hogy az a lány még gyerek. Ez gyalázatos bűn volt. És ostoba is. Mit gondolnak, ezentúl mennyi segítséget fogunk kapni az indiánoktól? 
-- Ha nem segítenek önszántukból -- mondta Rodrigo de Triana --, akkor elmegyünk értük, és kényszerítjük őket, hogy segítsenek. 
-- És miközben ezzel foglalkozik, elkapja és megerőszakolja az asszonyaikat? Ez a terv, Rodrigo? Maga szerint ezt jelenti kereszténynek lenni? -- kérdezte Colon. 
-- Maga főkapitány vagy püspök? -- kérdezte Rodrigo. A többiek nevettek. 
-- Mondtam, hogy már elintéztem, főkapitány -- mondta Pinzón. 
-Azzal, hogy azt mondta nekik, menjenek vissza dolgozni? Milyen munkát tudunk majd elvégezni, ha közben meg kell védenünk magunkat a tainóktól? 
-- Ezek az indiánok nem harcosok -- mondta nevetve Moger. -- Fél kézzel legyőzhetném a falu összes emberét, miközben szarnék egyet, és fütyülnék. 
-- Meghalt -- mondta Chipa. Felkelt a lány teste mellől, és visszaindult Pedro felé. Azonban Rodrigo de Triana elkapta a vállát. 
-- Ami most történt, annak nem kellett volna megtörténnie mondta Rodrigo Colónnak. -- De nem is olyan fontos. Ahogy Pinzón mondta, menjünk vissza dolgozni. 
Pedro pár pillanatig azt hitte, hogy a főkapitány ennyiben hagyja a dolgokat. Korábban is sok csekélységet és szemtelenséget megjegyzés nélkül hagyott. A békét akarta megőrizni, Pedro ezt megértette. De ez most más volt. Az emberek elkezdtek feloszlani, és a kerítés felé tartottak. 
-- Megöltetek egy kislányt! -- kiáltotta Pedro. 
Chipa éppen Pedro felé ment, de Rodrigo megint kinyújtotta a kezét, hogy elkapja. Kicsit tovább kellett volna várnom, gondolta Pedro. Tartanom kellett volna a számat. 
-- Elég volt -- mondta Pinzón. -- Elég volt ebből. 
De Rodrigo nem hagyhatta megválaszolatlanul a vádat. 
-- Senki sem akarta, hogy meghaljon -- mondta Rodrigo. 
-- Ha pálosi kislány lenne -- mondta Pedro --, megölnéd azt az embert, aki ezt tette. A törvény ezt követelné! 
-- A pálosi lányok -- mondta Rodrigo -- nem járkálnak meztelenül. 
-- Nem vagy civilizált! -- kiáltotta Pedro. -- Még most is, ahogy ott fogod Chipát, azzal fenyegetőzöl, hogy ismét gyilkolni fogsz! 
Pedro a főkapitány kezét érezte a vállán. 
-- Gyere ide, Chipa -- mondta Colon. -- Szükségem van rád, hogy elmagyarázd ezt Guacanagarínak. 
Chipa azonnal megpróbált engedelmeskedni neki. Rodrigo egy pillanatig visszatartotta. De látta, hogy most senki sem támogatja, ezért elengedte a lányt. Chipa azonnal visszament Pedróhoz és Colónhoz. 
Rodrigo azonban nem bírta ki, hogy Pedro után ne engedjen egy megjegyzést. 
-- Szóval, Pedro, úgy látszik, hogy te vagy az egyetlen, aki indián lányok után koslat. 
Pedro arca elkékült. A kardját kihúzva előrelépett. 
-- Soha nem nyúltam hozzá! 
Rodrigo azonnal nevetni kezdett. 
-- Nézzétek már, meg akarja védeni az indián becsületét! Azt hiszi, hogy ez a kis barna szajha egy hölgy! -- A többiek is elnevették magukat. 
-- Tedd el a kardot, Pedro -- mondta Colon. 
Pedro engedelmeskedett, és visszalépett Chipa és Colon mellé. 
Az emberek ismét a kerítés felé indultak. Rodrigo azonban még most sem tudott nyugton maradni. Megjegyzéseket tett, amikből némelyiket tisztán lehetett hallani. 
-- Milyen boldog kis család -- mondta, a többiek pedig nevettek. Aztán még egy kifejezést hallottak: -- Valószínűleg beleszántja a saját barázdáját is abba a lányba. 
Úgy tűnt azonban, hogy a főkapitány nem vesz róluk tudomást. Pedro tudta, hogy ez a legjobb megoldás, de nem tudott másra gondolni, csak a halott lányra, akit a tisztáson hagytak. Hát nincs igazság? A fehér emberek bármit megtehetnek az indiánokkal, és senki sem fogja őket megbüntetni? 
Először a tisztek mentek át a kapun. Időközben mások is odagyűltek. Azok értek oda utolsónak, akik részt vettek a kislány megerőszakolásában -- akár csinálták, akár csupán nézték. És ahogy elérték a kaput, az pedig becsukódott mögöttük, Colon Harana, a flotta fő tűzmestere felé fordult, aki a rendre ügyelt, és azt mondta: -- Tartóztassa le azokat az embereket, uram. Mogert és Clavijót nemi erőszakkal és gyilkossággal vádolom, Trianát, Vallejost és Francot pedig parancsmegtagadással. 
Talán ha Harana nem habozott volna, Colon hangjának puszta ereje győz. De ő habozott, majd egy ideig az embereket nézte, hogy lássa, ki hajlandó engedelmeskedni a parancsainak.   Ezzel Rodrigo de Triana elég időt kapott ahhoz, hogy összeszedje magát. 
-- Ne csináljátok! -- kiáltotta. -- Ne engedelmeskedjetek neki! Pinzón már megmondta, hogy menjünk vissza dolgozni. Hagyni fogjuk, hogy ez a genovai megkorbácsoltasson minket egy kis baleset miatt? 
-- Tartóztassa le őket -- mondta Colon. 
-- Te, te és te -- mondta Harana. -- Tegyétek Mogert és Clavijót... 
-- Ne tegyétek! -- kiáltotta Rodrigo de Triana. 
-- Ha Rodrigo de Triana ismét lázadásra buzdít -- mondta Colon --, megparancsolom, hogy lője le! 
-- Nagyon szeretnéd, ugye, Colon! Akkor senki sem lenne, aki arról vitatkozna veled, hogy ki látta meg először a földet aznap éjjel! 
-- Főkapitány -- mondta halkan Pinzón. -- Semmi szükség emberek lelövéséről beszélni. 
-- Parancsot adtam öt matróz letartóztatására -- mondta Colon. -- Várom, hogy engedelmeskedjenek. 
-- Akkor pokoli hosszú ideig kell várnod! -- kiáltotta Rodrigo. Pinzón előrenyújtotta a kezét, és megérintette Harana karját, hogy késlekedésre biztassa. 
-- Főkapitány -- mondta Pinzón. -- Várjunk, amíg lenyugodnak a kedélyek. 
Pedro lélegzete elakadt. Látta, hogy Segovia és Gutierrez ugyanúgy megdöbbentek, mint ő. Pinzón épp most lázadt fel, akár szándékosan tette, akár nem. A főkapitány és a rend őrzője közé állt, és megakadályozta Haranát Colon parancsának a teljesítésében. Most pedig ott állt, szemtől szemben Colónnal, mintha tüzelné, hogy tegyen valamit ellene. 
Colon egyszerűen nem vett róla tudomást, és Haranához intézte a szavait. 
-- Várok -- mondta. 
Harana a három ember felé fordult, akiket korábban felszólított. 
-- Tegyétek azt, amit parancsoltam, emberek -- mondta. 
Az emberek azonban nem mozdultak. Várakozva Pinzónra néztek. 
Pedro látta Pinzónon, hogy nem tudja, mit tegyen. Valószínűleg nem tudta, mit akar. Most már teljesen világos volt, ha eddig nem is lett volna az, hogy ami a legénységet illeti, Pinzón volt az expedíció parancsnoka. Pinzón pedig jó parancsnok volt, és tudta, hogy a fegyelem létfontosságú a túléléshez. Azt is tudta, hogy ha valaha is vissza akar térni Spanyolországba, azt nem teheti meg úgy, hogy lázadást követett el. 
Ugyanakkor, ha most engedelmeskedik Colónnak, elveszítené a legénység támogatását. Úgy éreznék, hogy elárulta őket. Csökkenne az értéke az emberek szemében. 
Tehát... mi volt számára a legfontosabb? A pálosiak odaadása, vagy a tenger törvénye? 
Soha nem derült ki, hogy mire gondolt Pinzón, mert Colon nem várta meg, hogy Pinzón végre eldöntse, mit akar. Harana felé fordult. 
-- Úgy látszik, Pinzón azt hiszi, hogy az ő dolga eldönteni, hogy teljesíteni fogják-e a főkapitány parancsait, vagy nem. Harana, tartoztassa le Martin Pinzónt engedetlenségért és lázadásért. 
Miközben Pinzón nem tudta eldönteni, hogy átlépje-e a határt, Colon rájött arra az egyszerű tényre, hogy már átlépte. Colónnak a törvény és az igazság volt az oldalán, Pinzónnak azonban majdnem a teljes legénység rokonszenve. Amint kiadta Colon a parancsot, az emberek ordítva elutasították a döntését, és szinte rögtön csőcselékké változtak: megragadták Colónt és a többi tisztet, és a tábor közepére hurcolták őket. 
Egy pillanatig elfeledkeztek Pedróról és Chipáról -- úgy tűnt, a legénység elég régóta gondolkozott már a lázadáson ahhoz, hogy kitalálják, kit kell megfékezniük. Természetesen magát Colónt, valamint a királyi tisztviselőket. Jácome el Ricót, a pénzügyi képviselőt is; Jüan de la Cosát is, mert baszk volt, nem pedig pálosi, tehát nem lehetett benne megbízni; továbbá Alonsót, a gyógyszerészt, Lequeitiót, a tűzmestert és Domingót, a kádárt. 
Pedro olyan észrevétlenül mozgott a tábor kapuja felé, ahogy csak tudott. Úgy harminc méterre lehetett attól a helytől, ahova a tiszteket és a hűséges embereket vitték, de valaki biztosan észre fogja venni őket, amikor kinyitja a kaput. Megfogta Chipa kezét, és nehézkesen azt mondta tainóul: -- Futni fogunk. Amikor kapu kinyílni. 
Chipa megszorította a kezét, hogy jelezze, megértette. 
Úgy látszott, Pinzón rájött, hogy számára nagyon rosszul állnak a dolgok, mert őt és a testvéreit nem ejtették foglyul a többi tiszttel együtt. Hacsak meg nem ölik az összes királyi tisztviselőt, valaki ellene fog tanúskodni Spanyolországban. 
-- Ezt ellenzem -- mondta hangosan. -- Azonnal engedjétek el őket! 
-- Ugyan már, Martin -- kiáltotta Rodrigo. -- Lázadással vádolt téged! 
-- De Rodrigo, én nem vagyok bűnös a lázadásban -- mondta Pinzón nagyon tisztán, hogy mindenki hallja. -- Ellenzem ezt az eljárást. Nem hagyom, hogy folytassátok. Engem is foglyul kell ejtenetek. 
Egy perc múlva Rodrigo végül megértette. 
-- Ti ott -- mondta. Olyan természetesen osztogatta a parancsokat, mintha erre született volna. -- Jobb lesz, ha elfogjátok Pinzónt kapitányt és a testvéreit. -- Pedro nem látta onnan, ahol állt, hogy Rodrigo kacsintott-e, miközben ezt mondta. De aligha volt rá szüksége. Mindenki tudta, hogy a Pinzónokat csak azért ejtik foglyul, mert Martin kérte. Hogy megvédjék őket a lázadás vádjával szemben. 
-- Senkit ne bántsatok -- mondta Pinzón. -- Ha szeretnétek viszontlátni Spanyolországot, senkit ne bántsatok. 
-- Meg akart korbácsoltatni a hazug fattyú! -- kiáltotta Rodrigo. -- Lássuk, neki mennyire tetszik a korbács! 
Ha Colónra merik emelni a korbácsot, jött rá Pedro, akkor Chipa számára semmi esély nincs. Úgy fogja végezni, mint Papagájtoll, ha nem juttatja ki biztonságosan a táborból az erdőbe. 
-- Sötétben Látó tudni fogja, mit tegyen -- mondta halkan Chipa tainóul. 
-- Halkabban -- mondta Pedro. Azután feladta tainó próbálkozásait, és spanyolul folytatta. -- Amint kinyitom a kaput, fuss át rajta, és rohanj a legközelebbi fák felé. 
A kapuhoz rohant, felemelte a nehéz keresztrudat, majd hagyta, hogy leessen, el a kapu útjából. Azonnal kiáltás harsam a lázadók felől. 
-- A kapu! Pedro! Állítsátok meg! Fogjátok el a lányt! Ne hagyjátok, hogy a faluba érjen! 
A kapu súlyos volt, Pedro nehezen tudta megmozdítani. Úgy érezte, nagyon sokáig tartott, pedig csak néhány pillanat kellett hozzá. Pedro hallotta, hogy elsül egy puska, de nem hallotta, hogy a golyó becsapódott volna a közelükben -- ilyen távolságra nem voltak túl pontosak a puskák. Amint Chipa át tudta magát préselni, megtette, és egy pillanattal később már Pedro is mögötte volt. De többen is üldözték őket, és Pedro túlságosan rémült volt ahhoz, hogy megálljon és megnézze, milyen közel vannak. 
Chipa olyan könnyeden futott át a tisztáson, mint egy szarvas, és beugrott az erdő szélén az aljnövényzet közé -- még a levelek sem mozdultak meg a mozgásától. Hozzá képest Pedro ökörnek érezte magát: dübörögtek a léptei, a csizmája kopogott, és verejték csörgött nehéz ruházata alá. A kardja a combját és a lábszárát csapkodta futás közben. Úgy érezte, egyre közelebbről hallja az üldözők lépteit. Aztán végső erőfeszítéssel az aljnövényzetbe hatolt. Indák gabalyodtak az arca köré, megragadták a nyakát, és megpróbálták visszakényszeríteni a nyílt térségre. 
-- Halkabban -- mondta Chipa. -- Ha csendesen mész, nem fognak észrevenni. 
A hangja megnyugtatta Pedrót. Nem csapkodta tovább az ágakat, és ekkor rájött, hogy ha lassan mozog, könnyen át tud bújni az indákon és a vékony ágakon, amik eddig visszatartották. Azután követte Chipát egy fáig, aminek volt egy alacsony ága. Chipa könnyen felhúzta magát az ágra. 
-- Visszamennek a táborba -- mondta. 
-- Senki nem követ minket? -- Pedro kicsit csalódott volt. -- Biztos úgy gondolják, hogy nem vagyunk fontosak. 
-- Meg kell találnunk Sötétben Látót -- mondta Chipa. 
-- Nem kell -- mondta egy női hang. 
Pedro indulatosan körülnézett, de még mindig nem látta, honnan jött a hang. Chipa volt az, aki meglátta a nőt. 
-- Sötétben Látó! -- kiáltotta. -- Már itt vagy! 
Most már Pedro is látta: sötéten állt az árnyékok között. 
-- Gyertek velem -- mondta. -- Ez most nagyon veszélyes idő Colon számára. 
-- Meg tudod állítani őket? -- kérdezte Pedro. 
-- Maradjatok csendben, és kövessetek -- válaszolta a nő. Pedro azonban csak Chipát tudta követni, mert Sötétben Látót azonnal szem elől tévesztette, amint az elindult. Hamarosan egy magas fa törzsénél találta magát. Amikor felnézett, azt látta, hogy Chipa és Sötétben Látó a magasan lévő ágakon csücsülnek. Sötétben Látónál valamilyen bonyolult puska volt. De mit lehetne kezdeni egy fegyverrel ilyen messziről? 
Diko a nyugtatópuska irányzékán keresztül nézte az eseményeket. Miközben azon fáradozott, hogy segítsen Pedrónak és Chipának, a lázadók derékig levetkőztették Cristoforót, és az egyik kunyhó sarokoszlopához kötözték. Moger éppen arra készült, hogy lesújtson a korbáccsal. 
Kiknek a haragja vezette a csőcseléket? Természetesen Rodrigo de Trianáé, valamint Mogeré és Clavijóé. Volt még más rajtuk kívül? 
Mögötte halkan megszólalt Chipa, aki egy másik ágon kapaszkodott. 
-- Ha itt voltál, Sötétben Látó, akkor miért nem segítettél Papagájtollnak? 
-- A tábort figyeltem -- mondta Diko. -- Addig nem tudtam, hogy rossz dolog történt, amíg meg nem láttam, hogy Döglött Hal beszalad, és kihoz titeket. Tévedtél. Papagájtoll nem halt meg. 
-- Nem hallottam a szívét. 
-- Nagyon gyengén vert. De miután az összes fehér ember elment, beadtam neki valamit, amitől jobban lesz. És elküldtem Döglött Halat, hogy hozza ide a falu asszonyait, hogy segítsenek neki. 
-- Ha nem mondtam volna azt, hogy Papagájtoll meghalt, akkor ez az egész... 
-- Így is, úgy is megtörtént volna -- mondta Diko. -- Ezért voltam itt, és vártam. 
Chipa még az irányzék nélkül is látta, hogy Colónt megkorbácsolják. 
-- Megkorbácsolják -- mondta. 
-- Halkan -- mondta Diko. 
Gondosan célba vette Rodrigót, és meghúzta a ravaszt. Pukkanás hallatszott. Rodrigo válla megrándult. Diko ismét célzott, ezúttal Clavijóra. Még egy pukkanás. Clavijo megvakarta a fejét. Mogert nehezebb volt célba venni, mert túl sokat mozgott, miközben a korbácsot forgatta. Azonban amikor meghúzta a ravaszt, ismét célba talált. Moger megállt, és megvakarta a nyakát. 
Ez a fegyver volt Diko utolsó reménye; apró lézerirányítású lövedékeket lőtt ki, amelyek becsapódás után rögtön leestek, és csak egy méhfullánk méretű, apró nyíl maradt utánuk. A kábítószer pillanatok alatt az agyba jutott, gyorsan elnyomta az agresszivitást, passzívvá és ábrándossá téve az áldozatokat. Senkit nem fog megölni, miután a vezetők elvesztik az érdeklődésüket, a csőcselék megnyugszik. 
Cristoforót még soha nem verték meg így, még gyermekkorában sem. Sokkal jobban fájt, mint bármilyen másik fizikai fájdalom, amit valaha is el kellett viselnie. A fájdalom mégis sokkal kisebb volt, mint amekkorától félt, mert rájött, hogy el tudja viselni. Önkéntelenül felhörgött minden csapásnál, de a fájdalom nem volt elég nagy ahhoz, hogy legyőzze a büszkeségét. Hiába várnak arra, hogy a főkapitány kegyelemért könyörögjön, vagy zokogjon a korbácsütések alatt. Emlékeznek majd rá, hogyan viselte az árulásukat. 
Meglepetésére a korbácsolás alig féltucatnyi ütés után véget ért. 
-- Ennyi elég -- mondta Moger. 
Szinte hihetetlen volt. Csupán néhány perccel ezelőtt is olyan izzó volt a haragja, arról visított, hogy Colon gyilkosnak nevezte, és hogy majd meglátja, milyen az, ha Moger tényleg megpróbál bántani valakit. 
-- Vágjátok le -- mondta Rodrigo. Ő is nyugodtabbnak hallatszott. Szinte unottnak. Olyan volt, mintha a gyűlöletük hirtelen felemésztette volna magát. 
-- Sajnálom, uram -- suttogta Andrés Yévenes, miközben kioldozta a kötelet a karján. -- Náluk voltak a puskák. Mit tehettünk volna mi, hajósinasok? 
-- Tudom, kik a hűséges emberek -- suttogta Colon. 
-- Mit csinálsz, Yévenes, elmondod neki, milyen jó fiú vagy? -- kérdezte Clavijo. 
-- Igen -- mondta Yévenes dacosan. -- Nem tartok veletek. 
-- Mintha bárkit is érdekelne -- mondta Rodrigo. 
Cristoforo nem tudta elhinni, mennyire megváltozott Rodrigo. Unottnak tűnt. Ami azt illeti, Moger és Clavijo is -- ugyanolyan kába volt az arckifejezésük. Clavijo egyfolytában a fejét vakarta. 
 -- Moger, te őrködj fölötte -- mondta Rodrigo. -- Te is, Clavijo. Nektek van a legtöbb vesztenivalótok, ha elszökik. Ti meg vigyétek a többit Segovia kunyhójába. 
Engedelmeskedtek neki, de mindenki lassabban mozgott, és a legtöbben komornak, elmélázónak tűntek. Most, hogy Rodrigo haragjának a tüze már nem hajtotta őket, sokuk nyilvánvalóan elgondolkozott a dolgokon. Mi történik majd velük, ha visszaérnek Pálosba? 
Cristoforo csak most vette észre, mennyire megsérült a korbácsolásban. Amikor megpróbált lépni egyet, észrevette, hogy szédül a vérveszteségtől. Tántorgott. Hallotta, hogy több embernek is elakad a lélegzete, és néhányan mormogtak. Túl öreg vagyok én már ehhez, gondolta Cristoforo. Ha meg kellett történnie, hogy megkorbácsoljanak, jobb lett volna, ha fiatalabb koromban esik meg velem. 
Cristoforo a kunyhójában is elviselte a fájdalmat, amikor Jüan mester valamilyen kellemetlen kenőccsel bekente a hátát, majd könnyű ruhát terített rá. 
-- Próbáljon keveset mozogni -- mondta Jüan -- mintha szükség lett volna rá, hogy elmondja ezt Cristoforónak. -- A ruha távol tartja a legyeket, ezért hagyja ott. 
Miközben feküdt, Cristoforo visszagondolt a történtekre. Meg akartak ölni. Telve voltak haraggal. És aztán hirtelen már az sem érdekelte őket, hogy bántsanak. Mi más okozhatta ezt, ha nem az, hogy Isten szelleme meglágyította a szívüket? Az Úr tényleg vigyáz rám. Nem akarja, hogy már meghaljak. 
Lassan, finoman mozogva, hogy ne mozduljon el a ruha, és ne okozzon túl nagy fájdalmat, Cristoforo keresztet vetett és imádkozott. Még mindig teljesíthetem a küldetést, amivel megbíztál, Uram? Még a kislány megerőszakolása után is? Még a lázadás után is? 
A szavakat olyan tisztán hallotta a fejében, mintha magának a nőnek a hangját hallaná: "Egyik szerencsétlenség a másik után. Amíg meg nem tanulod ezt az alázatot." 
Milyen alázatot? Mit kellene megtanulnia? 
Késő délután Guacanagarí falujából néhány férfi felmászott a tábor kerítésének a tetejére -- a fehér emberek tényleg azt hitték, hogy néhány bot vissza tud tartani olyan embereket, akik gyerekkoruk óta fára másznak? --, és egyikük nemsokára visszatért, hogy jelentést tegyen. Diko és Guacanagarí már várták. 
-- Az emberek, akik őrzik, elaludtak. 
-- Adtam nekik egy kis mérget, hogy elaludjanak -- mondta Diko. Guacanagarí haragosan nézett rá. 
-- Nem értem, mi közöd van neked ehhez. 
Senki más nem osztotta a kacika hozzáállását az ősi hegyi faluból, Ankuashból jött sámánnőhöz. Tisztelettel tekintettek rá, és nem volt kétségük afelől, hogy bárkit, akit csak akar, bármikor meg tud mérgezni. 
-- Guacanagarí, osztom a haragodat -- mondta Diko. -- Te és a falvad csak jót tettetek ezekkel a fehér emberekkel, és tessék, így bánnak veletek. Rosszabbul, mint a kutyákkal. De nem minden fehér ember ilyen. A fehér kacika megpróbálta megbüntetni azokat, akik megerőszakolták Papagájtollat. Ezért vették el a hatalmát és verték meg olyan csúnyán a gonosz emberei. 
-- Szóval mégsem volt olyan nagy kacika -- mondta Guacanagarí. 
-- Ő nagy ember -- mondta Diko. -- Chipa és ez az ifjú férfi, Pedro jobban ismerik őt mindenkinél, engem kivéve. 
-- Miért kellene hinnem ennek a fehér fiúnak és ennek a ravasz, hazudós lánynak? -- kérdezte Guacanagarí. 
Diko meglepetésére Pedro már elég sokat tanult tainóul ahhoz, hogy megszólaljon, és tisztán azt mondja: -- Mert mi a saját szemünkkel láttuk, te pedig nem. 
A tábor látóterén kívül, az erdőben összegyűlt teljes tainó haditanács meglepődött azon, hogy Pedro érti és beszéli a nyelvüket. Diko azért tudta, hogy meglepődtek, mert az arcuk semmilyen érzést nem fejezett ki, és csendesen megvárták, amíg nyugodtan tudtak beszélni. Kontrollált, közömbösnek tűnő reakciójuk Hunahpura emlékeztette Dikót, és egy pillanatig szörnyű fájdalmat érzett, amiért elveszítette a férfit. Évekkel ezelőtt, mondta magában. Az évekkel ezelőtt volt, és már eleget szomorkodtam. Már túltettem magam a szomorúságon és a megbánáson. 
-- A méreg hatása el fog múlni -- mondta Diko. -- A köztük lévő gonosz emberek emlékezni fognak a haragjukra. 
-- Mi is emlékezni fogunk a haragunkra -- mondta az egyik fiatal férfi Guacanagarí falvából. 
-- Ha az összes fehér embert megölitek, még azokat is, akik nem tettek semmi rosszat, akkor ugyanolyan gonoszak vagytok, mint ők -- mondta Diko. -- Megígérem nektek, hogy meg fogjátok bánni, ha elhamarkodottan gyilkoltok. 
Halkan beszélt, de a hangjában fenyegetés érződött -- látta, hogy mindenki nagyon gondosan mérlegeli a lehetőségeket. Tudták, hogy nagy hatalma van, és egyikük sem lenne olyan meggondolatlan, hogy nyíltan szembeszálljon vele. 
-- Meg mered tiltani nekünk, hogy férfiak legyünk? Megtiltod nekünk, hogy megvédjük a falunkat? -- kérdezte Guacanagarí. 
-- Soha nem tiltanám meg, hogy bármit is megtegyetek -- mondta Diko. -- Csak arra kérlek titeket, hogy várjatok még egy kicsit, és figyeljetek. Hamarosan a fehér emberek elkezdik elhagyni a tábort. Szerintem először a hűséges emberek lesznek azok, akik megpróbálják megmenteni a kacikájukat. Azután a többi jó ember, akik nem akarják bántani a népeteket. Hagynotok kell, hogy eljuthassanak hozzám a hegyre. Arra kérlek benneteket, hogy ne bántsátok őket. Ha hozzám indulnak, kérlek, hagyjátok jönni őket. 
-- Akkor is, ha azért keresnek, hogy megöljenek? -- kérdezte Guacanagarí. Agyafúrt kérdés volt, mert ha igenlő választ kapna, akkor bárkit megölhet, akit csak akar, aztán azt fogja mondani, hogy csak azért tette, hogy megvédje Sötétben Látót. 
-- Meg tudom védeni magam -- mondta Sötétben Látó. -- Ha elindulnak a hegyre, arra kérlek benneteket, hogy semmilyen módon se hátráltassátok vagy bántsátok őket. Tudni fogjátok, hogy mikor jön el az idő, amikor már csak a gonosz emberek maradtak. Mindenki számára világos lesz, nem csak egy-két embernek. Amikor eljön az a nap, úgy cselekedhettek, ahogy a férfiaknak cselekedniük kell. De ha még akkor is lesznek olyanok, akik elmenekülnek, és a hegyre indulnak, arra kérlek benneteket, hogy hagyjátok őket hozzám jönni. 
-- Azokat nem, akik megerőszakolták Papagájtollat -- vágta rá azonnal Döglött Hal. -- Őket soha, nem számít, merre futnak. 
-- Egyetértek -- mondta Diko. -- Számukra nincs menekvés. 
Cristoforo sötétben ébredt. Hangokat hallott a sátra előtt. Nem hallotta a szavakat, de nem is érdekelte. Most már megértette. Minden világos lett az álmában. Ahelyett, hogy a saját szenvedéséről álmodott volna, arról a lányról álmodott, akit megerőszakoltak és megöltek. Álmában olyannak látta Moger és Clavijo arcát, amilyennek a kislány láthatta: vággyal, megvetéssel és gyűlölettel telinek. Álmában könyörgött nekik, hogy ne bántsák. Álmában azt mondta nekik, hogy ő csak egy kislány, csak egy gyerek. De semmi sem állította meg őket. Nem kegyelmeztek. 
Hát ezeket az embereket hoztam ide, gondolta Cristoforo. És mégis keresztényeknek hívtam őket. A jóindulatú indiánokat pedig vadaknak hívtam. Sötétben Látó csak az egyszerű igazságot mondta. Ezek az emberek Isten gyermekei, akik csak arra várnak, hogy tanítsák és megkereszteljék őket, hogy keresztények lehessenek. Vannak néhányan a legénységben is, akik megérdemlik, hogy velük együtt keresztények legyenek. Pedro végig a példája volt ennek. Megtanulta Chipa szívét látni, amikor én és mindenki más csak a bőre színét, az arca csúnyaságát, a furcsa modorát láttuk. Ha a szívemben olyan lennék, mint Pedro, hittem volna Sötétben Látónak, és nem kellett volna elszenvednem ezeket a legutóbbi szerencsétlenségeket -- a Pinta elvesztését, a lázadást, a verést. És ami a legnagyobb szerencsétlenség: a szégyenem, amiért visszautasítottam Isten szavait, mert nem olyan követet küldött, amilyenre számítottam. 
Kinyílt az ajtó, majd gyorsan be is csukódott. Halk léptek közeledtek felé. 
-- Ha azért jöttél, hogy megölj -- mondta Cristoforo --, légy férfi, és mutasd meg az arcodat, hogy lássam, ki a gyilkosom. 
-- Csendesen, kérem, uram -- mondta a hang. -- Néhányan gyűlést tartottunk. Ki fogjuk szabadítani és kijuttatjuk a táborból. Azután szembeszállunk ezekkel az átkozott lázadókkal, és... 
-- Nem -- mondta Cristoforo. -- Semmi harc, semmi vérontás. 
-- Akkor mi legyen? Hagyjuk, hogy uralkodjanak fölöttünk? 
-- Ankuash falva, fent a hegyen -- mondta Cristoforo. -- Oda fogok menni. Minden hűséges ember tegye ugyanezt. Menjenek el, gyorsan, harc nélkül. Kövessék a patakot a hegyen felfelé -- Ankuashig. Isten azt a helyet készítette elő számunkra. 
-- De a lázadók meg fogják építeni a hajót... 
-- Maga szerint a lázadók tudnak hajót építeni? -- kérdezte Cristoforo gúnyosan. -- Egymás szemébe néznek majd, aztán elkapják a fejüket, mert tudják, hogy nem bízhatnak egymásban. 
-- Ez igaz, uram -- mondta a férfi. -- Máris arról suttognak néhányan, hogy Pinzónt csak az érdekelte, hogy tudassa önnel, hogy ő nem lázadó. Néhányan emlékeztek arra, hogy a török azzal vádolta Pinzónt, hogy segített neki. 
-- Ostoba vád -- mondta Cristoforo. 
-- Pinzón hallgatja, hogy Moger és Clavijo az ön meggyilkolásáról beszél, és nem mond semmit -- mondta a férfi. -- Rodrigo pedig toporzékol, átkozódik és káromkodik, amiért nem ölte meg önt ma délután. Ki kell juttatnunk magát innen. 
-- Segítsen lábra állni. 
A fájdalom éles volt, és érezte, hogy néhány sebén kinyílik a törékeny heg. Vér folydogált a hátán. De nem tudott vele mit csinálni. 
-- Hányan tartanak velem? -- kérdezte Cristoforo. 
-- A legtöbb hajósinas ön mellett áll -- mondta a férfi. -- Mindannyian szégyelltek magukat Pinzón miatt. Néhány tiszt arról beszél, hogy tárgyalásokat kezdenek a lázadókkal, és Segovia sokáig beszélgetett Pinzónnal, úgyhogy szerintem talán meg akar vele egyezni. Valószínűleg parancsnokká akarja kiáltani Pinzónt... 
-- Elég -- mondta Cristoforo. -- Mindenki meg van rémülve, mindenki azt teszi, amit a legjobb megoldásnak lát. Mondja meg ezt a barátainak: tudni fogom, hogy kik a hűséges emberek, mert ők fel fognak jutni a hegyre Ankuashba. Én ott leszek, a Sötétben Látó nevű nőnél. 
-- A fekete boszorkánynál? 
-- Benne több van Istenből, mint az itt lévő, keresztényeknek hívott emberek felében -- mondta Cristoforo. -- Mondja meg mindenkinek -- ha bárki is vissza akar térni Spanyolországba úgy, hogy én tanúsítsam, hogy hűséges volt, akkor elmegy innen, és csatlakozik hozzám Ankuashban. 
Cristoforo már állt; nadrágban volt, és egy inget lazán átvetett a hátán. Ennél több öltözéket nem bírt el, és ezen a forró éjszakán úgysem fog szenvedni attól, hogy szellősen van öltözve. 
-- A kardomat -- mondta. 
-- Elbírja majd? 
-- Az expedíció főkapitánya vagyok -- mondta Cristoforo. -- Nálam lesz a kardom. És tudja meg mindenki -- aki elhozza a naplóimat és a térképeimet, azt álmait meghaladóan megjutalmazom, amikor visszatérünk Spanyolországba. 
A férfi kinyitotta az ajtót, és mindketten óvatosan körülnéztek, hogy lássák, figyeli-e őket valaki. Végül megláttak egy alakot -- vékony, fiús alkata alapján Andrés Yévenest --, aki integetett, hogy jöhetnek. Cristoforónak csak most nyílt rá alkalma, hogy megnézze, ki jött el érte. A baszk volt az, Jüan de la Cosa. Az az ember, akinek a gyáva engedetlensége miatt veszett oda a Santa Mária. 
-- Ma este jóvátette a dolgokat, Jüan -- mondta Cristoforo. Cosa vállat vont. 
-- Mi baszkok -- az ember sosem tudhatja, mit fogunk tenni. Cristoforo olyan gyorsan szelte át de la Cosára támaszkodva a nyílt térséget a tábor fala felé, amilyen gyorsan csak tudott. A távolból hallotta a részeg legénység hahotázását és éneklését. Ezért őrizték olyan rosszul. 
Számos ember csatlakozott Andréshez és Jüanhoz: az összes hajósinas, kivéve Escobedót, a hivatalnokot, aki egy kisebb ládát cipelt. 
-- A naplóim -- mondta Cristoforo. 
-- És a térképei -- mondta Escobedo. De la Cosa Cristoforóra vigyorgott. 
-- Én mondjam el neki a jutalmat, amit ígért, vagy majd ön elmondja neki, uram? 
-- Ki jön velem? -- kérdezte Cristoforo. Meglepetten néztek egymásra. 
-- Arra gondoltunk, hogy átsegítjük a falon -- mondta de la Cosa. -- Azon túl... 
-- Tudni fogják, hogy nem csinálhattam egyedül. A legtöbbjüknek most velem kell jönnie, így nem fogják átkutatni az egész tábort és megvádolni az embereket azzal, hogy segítettek nekem. Azt fogják hinni, hogy az összes barátom velem jött. 
-- Én maradok -- mondta Jüan de la Cosa --, hogy elmondhassam az embereknek azokat a dolgokat, amiket ön mondott nekem. Mindenki más menjen. 
Felsegítették Cristoforót a cölöpkerítésre. Cristoforo legyűrte a fájdalmat, átlendült a kerítésen, és leugrott a másik oldalon. Szinte rögtön szemben találta magát az egyik tainóval. Döglött Hallal, már ha meg tudta különböztetni egyik indiánt a másiktól a holdfényben. Döglött Hal Cristoforo szájára tette az ujját. Maradj csendben, mondta. 
A többiek sokkal gyorsabban másztak át a kerítésen, mint Cristoforo. Csupán a naplókat és térképeket tartalmazó ládával volt probléma, de végül Escobedo átadta valakinek a kerítés fölött, majd ő is átmászott. 
-- Ennyien vagyunk -- mondta Escobedo. -- A baszk már visszaindult az ivászatba, mielőtt hiányolni kezdik. 
-- Aggódom az életéért -- mondta Cristoforo. 
-- Ő sokkal jobban aggódott az ön életéért. 
A tainóknál fegyverek voltak, de nem hadonásztak velük, és semmilyen más módon sem tűntek fenyegetőnek. És amikor Döglött Hal kézen fogta a főkapitányt, ő követte az indiánt az erdőbe. 
Diko óvatosan eltávolította a kötéseket. Szépen gyógyultak a sebek. Szomorúan gondolt arra, hogy milyen kevés antibiotikuma maradt. Hát, ehhez elég volt, és egy kis szerencsével többre nem is lesz szüksége. 
Cristoforo szemei megrebbentek. 
-- Szóval mégsem fogsz örökké aludni -- mondta Diko. Cristoforo kinyitotta a szemét, és megpróbált felülni a gyékényágyon. Azonnal visszaesett. 
-- Még gyenge vagy -- mondta Diko. -- A korbácsolás is elég csúnya volt, de a hegyre felvezető út sem tett jót. Már nem vagy fiatal. 
Cristoforo gyengén bólogatott. 
-- Aludj vissza. Holnap sokkal jobban leszel. Cristoforo megrázta a fejét. 
-- Sötétben Látó -- kezdte. 
-- Holnap is elmondhatod. 
-- Sajnálom -- mondta Cristoforo. 
-- Holnap. 
-- Te Isten lánya vagy -- mondta. Nehéz volt beszélnie, nehezen kapott hozzá, levegőt, nehezen formálta a szavakat. De megformálta őket. -- A testvérem vagy. Keresztény vagy. 
-- Holnap -- mondta Diko. 
-- Nem érdekel az arany -- mondta Cristoforo. 
-- Tudom -- válaszolta Diko. 
-- Szerintem Istentől jöttél hozzám -- mondta Cristoforo. 
-- Azért jöttem hozzád, hogy segítsek neked abban, hogy igaz keresztényekké tedd az ittenieket. Kezdve velem. Holnap elkezdesz Krisztusról tanítani nekem, hogy én lehessek az első, akit megkeresztelnek ezen a földön. 
-- Ezért jöttem ide -- mormolta Cristoforo. 
Diko megsimogatta a haját, a vállát, az arcát. Miközben Cristoforo visszaaludt, ugyanazokkal a szavakkal válaszolt neki. 
-- Ezért jöttem ide. 
Néhány nap alatt a királyi tisztviselők és számos más hűséges ember feljutott a hegyre Ankuashba. Cristoforo, aki már minden nap tudott egy ideig állni és sétálni, azonnal munkára fogta az embereit, hogy segítsenek a falubelieknek a munkáikban, kezdjék őket spanyolul tanítani, és közben ők is tanulják meg a tainó nyelvet. A hajósinasok egészen természetesen láttak neki ennek az alázatos munkának. A királyi tisztviselőknek már sokkal nehezebb volt lenyelniük a büszkeségüket és a falubeliekkel dolgozniuk. De senkit sem kényszerítettek rá. Amíg nem voltak hajlandók segíteni, egyszerűen nem vettek róluk tudomást, míg végül rá nem jöttek, hogy Ankuashban a régi hierarchikus törvények már nincsenek érvényben. Ha az ember nem segített, akkor nem is volt fontos. Márpedig ezek olyan emberek voltak, akik céltudatosan fontosak akartak lenni. Escobedo volt az első, aki megfeledkezett a rangjáról, és Segovia volt az utolsó, de ez várható volt. Minél nagyobb terhet ró az emberre a hivatala, annál nehezebb azt letenni. 
A völgyből érkezett küldöncök egymás után hozták a híreket. Miután elmentek a királyi tisztviselők, Pinzón elfogadta a tábor feletti parancsnoki címet, de hamarosan leálltak az új hajó építésének a munkálatai, és arról meséltek, hogy a spanyolok harcolnak egymással. Még több ember lépett meg a táborból, és jött fel a hegyre. Végül ádáz harc bontakozott ki. A lövéseket még Ankuashban is hallották. 
Aznap éjjel még egy tucat ember érkezett a faluba. Köztük volt maga Pinzón is, akinek megsebesült a lába, és zokogott, mert a fivére, Vicente, aki a Nina kapitánya volt, meghalt. Miután ellátták a sebét, ragaszkodott hozzá, hogy nyilvánosan a főkapitány bocsánatáért esedezhessen, és Cristoforo nyugodt szívvel megbocsátott neki. 
Most, hogy minden korlátozás megszűnt, a táborban maradt két tucat ember kimerészkedett, hogy foglyul ejtsenek néhány tainót rabszolgáknak és szajháknak. Kudarcot vallottak, de két tainó és egy spanyol meghalt a harcban. Küldönc érkezett Dikóhoz Guacanagarítól. 
-- Most már megöljük őket -- mondta a küldönc. -- Csak a gonoszak maradtak. 
-- Mondtam Guacanagarínak, hogy egyértelmű lesz, mikor jön el ez az idő. És mivel vártatok, már csak kevesen maradtak, és könnyedén le fogjátok győzni őket. 
A megmaradt lázadók ostobán biztonságban gondolták magukat a kerítésen belül, és amikor reggel felébredtek, holtan találták az őrszemeiket, és a tábor tele volt dühös, jól felfegyverkezett tainókkal. Megtudták, hogy a tainók szelídsége csak az egyik oldala a jellemüknek. 
Az 1493. év nyári napfordulójára minden ankuashit megkereszteltek, és azoknak a spanyoloknak, akik elég jól tudtak már tainóul ahhoz, hogy egyedül is boldoguljanak, megengedték, hogy udvarolni kezdjenek az ankuashi vagy más falvakból származó fiatal nőknek. Miközben a spanyolok a tainók szokásait tanulták, a tainók is elkezdtek tanulni a spanyoloktól. 
-- Elfelejtenek spanyoloknak lenni -- panaszkodott egyszer Segovia Cristoforónak. 
-- De a tainók is elfelejtenek tainóknak lenni -- válaszolta Cristoforo. -- Valami újjá válnak, valami olyanná, amilyet eddig aligha látott a világ. 
-- És mi az? -- érdeklődött Segovia. 
-- Nem vagyok benne biztos -- mondta Cristoforo. -- Keresztényekké, azt hiszem. 
Időközben Cristoforo és Sötétben Látó minden nap órákig beszélgettek, és Cristoforo fokozatosan rájött, hogy annak ellenére, hogy mindenféle titkokat ismer, és úgy tűnik, mindenféle furcsa képességei vannak, Sötétben Látó nem angyal vagy másmilyen természetfeletti lény. Hanem nő, aki még mindig fiatal, de sok fájdalom és bölcsesség van a szemében. Nő, Cristoforo pedig a barátja. Miért is lepődött meg ezen? Mindig az erős nők szeretete miatt találta meg azokat az örömöket, amelyek élete során érték. 

Békekötés 


Olyan találkozó volt, amire emlékezni fog a történelem. 
Cristobal Colon az az európai volt, aki létrehozta a Karib Szövetséget: a Karib-tengert keletről, északról és délről határoló földek keresztény törzseinek a szövetségét. 
Yax a zapotékok királya volt, aki a zapoték törzseket egyesítő és a taraszka birodalommal szövetséget kötő apja munkájára építve meghódította az aztékokat, és vasat feldolgozó, hajóépítő királyságát olyan magas kulturális szintre emelte, amilyet még nem látott a nyugati félteke. 
A teljesítményeik feltűnően hasonlóak voltak. Mindketten véget vetettek a mindenütt jelenlévő emberáldozás gyakorlatának azokon a földeken, ahol uralkodtak. Mindketten felvették a kereszténység valamely formáját, amelyeket könnyedén egybeolvasztottak, amikor találkoztak. Colon és az emberei megtanították a tainóknak az európai hajózást és néhány hajóépítési technikát, és a karibóknak is, miután keresztény hitre térítették őket; Yax idejében zapoték hajók kereskedtek széltében-hosszában a Zapoték Birodalom mindkét partja mentén. Miközben a karib szigetek vasban túl szegények voltak ahhoz, hogy felvegyék a versenyt a taraszka fémkovácsokkal, amikor Colon és Yax egy néppé egyesítették a birodalmaikat, még elegen voltak Colon európai legénységéből olyanok, akik ismerték a vasfeldolgozást, így segíteni tudtak a taraszkáknak előrelépni a lőfegyverek készítése felé. 
A történészek úgy tekintettek a Chichén Itzában történt találkozóra, mint a történelem legnagyobb békekötésének a pillanatára. Képzeljék csak el, mit történt volna, ha Nagy Sándor nem leigázta volna a perzsákat, hanem egyesült volna velük. Ha a rómaiak és a pártusok egy nemzetté váltak volna. Ha a keresztények és a muzulmánok, ha a mongolok és a kínaiak... 
De ez elképzelhetetlen volt. A történészek csak azért tudták elhinni, hogy ez lehetséges a Karib Szövetség és a Zapoték Birodalom között, mert megtörtént. 
Chichén Itzá nagy központi terén, ahol a maják egykor emberáldozatot és kínzásokat ajánlottak fel az isteneiknek, a keresztény Colon megölelte a pogány Yaxt, majd megkeresztelte. Colon bemutatta lányát és örökösét, Beatríz Tagiri Colónt, Yax pedig bemutatta fiát és örökösét, Ya-Hunahpu Ipoxtlit. Ott helyben összeházasodtak, Colon és Yax pedig lemondtak az uralkodásról a gyermekeik javára.. Persze mindketten továbbra is a trón mögött meghúzódó hatalom maradtak a halálukig, de a szövetség nem bomlott fel, és megszületett a Karibiaként ismert nemzet. 
Jól kormányzott birodalom volt. Miközben az összes benne élő különböző törzs és nyelvcsoport kormányozhatta saját magát, egységes törvényeket is kiadtak, és pártatlanul végrehajtottak, amelyek megengedték a kereskedelmet és a szabad mozgást Karibia minden részén. A kereszténységet nem tették államvallássá, de egységessé tették az erőszakmentesség és a föld feletti közös uralom elveit, az emberáldozatot és a rabszolgaságot pedig szigorúan megtiltották. Ezért keltezték a történészek a humanista korszakot Yax és Colon találkozójának a napjától: az 1519. év nyári napfordulójától (keresztény időszámítás szerint). 
Erős volt az európai befolyás, ami Colon által érkezett, ha figyelembe vesszük, hogy csupán ő és maroknyi tisztje és embere voltak ott, hogy hirdessék a kultúrájukat. Azonban miután Haitire, egy írás nélküli földre jöttek, nem volt meglepő, hogy a spanyol ábécét használták a tainó és a karib nyelvek leírására, és hogy végül a spanyolt választották a kereskedelem, a kormányzás és a feljegyzések nyelvének az egész Karib Szövetségben. Elvégre a spanyol volt ott az egyetlen nyelv, amelynek már megvolt szókincse ahhoz, hogy minden, a kereszténységgel, a kereskedelemmel és a törvénykezéssel kapcsolatos dolgot ki lehessen vele fejezni. Ez azonban semmilyen szempontból nem volt európai hódítás. A spanyolok voltak azok, akik feladták a saját földtulajdon eszméjét, ami már régóta a nagy jogegyenlőtlenségek egyik oka volt az óvilágban; a spanyolok voltak azok, akik megtanulták elnézni a különböző vallásokat, kultúrákat és nyelveket, anélkül, hogy megpróbálták volna erőltetni az egységesítést. Amikor összehasonlítjuk Colon spanyol expedíciójának a viselkedését az újvilágban a Spanyolországban történt inkvizíció, a zsidók kiűzése és a mórok elleni háború intoleranciájának a mértékével, nyilvánvalóvá válik, hogy amíg a spanyol kultúra néhány hasznos eszközt -- lingua francát, ábécét, naptárt -- szolgáltatott, addig a tainók voltak azok, akik megtanították a spanyolokat arra, hogy mit jelent kereszténynek lenni. 
Volt még egy hasonlóság Yax és Colon között. Mindkettőjüknek volt egy rejtélyes tanácsadója. Yax tanácsadója, Egy-Hunahpu állítólag egyenesen Xibalbából jött, és arra utasította a zapotékokat, hogy vessenek véget az emberáldozásnak, és egy áldozati isten eljövetelére várjanak, akit később Jézus Krisztussal azonosítottak. Colon tanácsadója a felesége volt, akinek annyira sötét volt a bőre, hogy állítólag Afrikából jött, habár ez természetesen nem lehetett igaz. A tainók Sötétben Látónak hívták, de Colon -- és a történelem -- Dikóként ismerte meg, habár e név jelentése -- ha egyáltalán volt neki -- elveszett. Az ő szerepe nem volt olyan világos a történészek számára, mint Egy-Hunahpué, de azt tudták, hogy amikor Colon elmenekült a lázadóktól, Diko volt az, aki befogadta és ápolta, és a kereszténység felvételével segített Colónnak megkezdeni a Karib-tenger népei közötti nagy megtérítési munkáját. Voltak olyan történészek, akik olyan találgatásokba bocsátkoztak, hogy talán Diko fékezte meg a spanyol keresztények kegyetlenségét. Azonban maga Colon annyira erőteljes alak volt, hogy a történészeknek nehéz volt tisztán látniuk az árnyékában élőket. 
Azon a napon 1519-ben, a hivatalos ceremóniák után, miközben a két birodalom házasságát ünneplő lakoma és táncmulatság jócskán elhúzódott az éjszakába, volt még egy találkozó, aminek a résztvevőkön kívül nem volt más szemtanúja. Chichén Itzá nagy piramisának a tetején találkoztak a hajnal előtti utolsó órában. 
A nő ért oda először, a sötétségben várta a férfit. Amikor a férfi felért a torony tetejére és meglátta a nőt, eleinte nem tudott megszólalni, és a nő sem. Leültek egymással szemben. A nő hozott gyékényszőnyegeket, hogy ne a kemény kövön kelljen ülniük. A férfi hozott egy kis enni- és innivalót, amit megosztott a nővel. Csendben ettek, de az igazi lakoma az volt számukra, ahogy egymásra néztek. 
Végül a nő törte meg a csendet. 
-- Nagyobb sikereket értél el, mint amikről álmodni mertünk, Hunahpu. 
-- Te is, Diko, Colónnal. 
A nő megrázta a fejét. 
-- Nem, végül is nem volt nehéz. Megváltoztatta magát. A Beavatkozók jól választottak, amikor őt tették az eszközükké. 
-- És mi is azzá tettük? Az eszközünkké? 
-- Nem, Hunahpu. Én a férjemmé tettem. Hét gyermekünk van. A lányunk Karibia királynője. Jó élet volt. És a feleséged, Xoc. Szerető, kedves nőnek látszik. 
-- Az. És erős. -- Elmosolyodott. -- A harmadik legerősebb nő, akit valaha ismertem. 
Hirtelen könnyek folytak le Diko arcán. 
-- Ó Hunahpu, annyira hiányzik az anyám! 
-- Nekem is hiányzik. Még most is látom néha az álmaimban, amint kinyújtja a kezét, hogy meghúzza a kart. 
Diko előrenyújtotta a kezét, és Hunahpu térdére fektette. 
-- Hunahpu, elfelejtetted, hogy egyszer szerettük egymást? 
-- Egy napra sem. Egy órára sem. 
-- Mindig arra gondoltam: Hunahpu büszke lesz rám, hogy ezt tettem. Ez hűtlenség volt tőlem? Az, hogy alig vártam a napot, amikor megmutathatom neked a munkámat? 
-- Ki más értené meg rajtad kívül, amit elértem? Ki más tudhatná rajtam kívül, hogy mennyire túlteljesítettük azt a célt, amit megálmodtunk? 
-- Megváltoztattuk a világot -- mondta Diko. 
-- Legalábbis egyelőre -- mondta Hunahpu. -- Még mindig találhatnak rá módot, hogy elkövessék a régi hibákat. 
Diko vállat vont. 
-- Elmondtad neki? -- kérdezte Hunahpu. -- Azt, hogy kik vagyunk és honnan jöttünk? 
-- Csak amennyit meg tudott érteni. Mindenesetre tudja, hogy nem vagyok angyal. És tudja, hogy volt a történelemnek egy másik változata, amelyikben Spanyolország elpusztította a karibiai embereket. Napokig sírt, amikor megértette. 
Hunahpu bólintott. 
-- Megpróbáltam elmondani Xocnak, de számára nem sok különbség volt Xibalba és a Pastwatch között. Akár isteneknek, akár kutatóknak hívtam őket, ő nem látott köztük túl sok gyakorlati különbséget. És tudod, én sem látok lényeges különbséget. 
-- Amikor közöttük voltunk, nem tűnt úgy, mintha istenek lennénk. Csak anya és apa és a barátaik voltak ott -- mondta Diko. 
-- Számomra pedig csak egy állás volt. Amíg meg nem találtalak. Vagyis te találtál meg. Vagy akárhogy is működött. 
-- Működött -- mondta Diko ellentmondást nem tűrő hangon. Hunahpu elfordította a fejét, és Diko oldalát nézte, hogy tudassa vele: tudja, most beugrató kérdést fog feltenni. 
-- Igaz, hogy nem mész Colónnal, amikor keletre hajózik? 
-- Nem hinném, hogy Spanyolország fel van készülve egy olyan nagykövetre, akinek a felesége afrikai. Ne nyelessünk le velük túl sokat egyszerre. 
-- Már idős ember, Diko. Lehet, hogy nem éri meg, hogy hazajöjjön. 
-- Tudom -- mondta Diko. 
-- Most, hogy Atetulkát tesszük meg Karibia fővárosává, eljössz velem, hogy ott élj? Hogy ott várd meg, amíg visszajön? 
-- Hunahpu, ugye nem azt akarod, hogy a mi korunkban rossz példát mutassunk? Habár bevallom, hogy kíváncsi vagyok arra a tizenkét sebhelyre, ami a legenda szerint a... személyeden van. 
Hunahpu felnevetett. 
-- Nem, nem azt javaslom, hogy viszonyba kezdjünk. Szeretem Xocot, te pedig szereted Colónt. Mindkettőnknek sok dolga van még ahhoz, hogy most kockára tegyünk mindent. A társaságodban reménykedtem. Sok beszélgetésben. 
Diko elgondolkozott rajta, de végül megrázta a fejét. 
-Túl... nehéz lenne nekem. Ez is túl nehéz nekem. Az, hogy látlak, egy másik életet juttat az eszembe. Olyan időt, amikor valaki más voltam. Talán olykor-olykor. Néhány évenként. Hajózz el Haitire, és látogass meg minket Ankuashban. Az én Beatrízom haza akar majd jönni a hegyre -- Atetulkában biztos nagy a hőség, ott a parton. 
-Ya-Hunahpu majd' meghal, hogy elmehessen Haitire -- azt hallotta, hogy ott a nők nem hordanak ruhát. 
-- Vannak olyan helyek, ahol még mindig meztelenül járkálnak. De most az élénk színek nagyon divatosak. Szerintem csalódni fog. 
Hunahpu előrenyúlt és megfogta Diko kezét. 
-- Én nem vagyok csalódott. 
-- Én sem. 
Sokáig fogták így egymás kezét. 
-- A harmadikra gondoltam -- mondta Hunahpu --, aki még helyet nyert magának ennek a toronynak a tetején. 
-- Én is rá gondoltam. 
 -- Átalakítottuk a kultúrát, hogy Európa és Amerika -- Karibia ne pusztítsák el egymást, amikor találkoznak -- mondta Hunahpu. -- De ő az, aki időt vett nekünk arra, hogy ezt meglehessük. 
-- Gyorsan halt meg -- mondta Diko. -- De előtte még elültette a gyanakvás magvát a spanyolok között. Micsoda jelenet lehetett! De örülök, hogy nem láttam. 
Keleten, a dzsungel fölött megjelent a hajnal első fénye. Hunahpu észrevette, sóhajtott és felállt. Azután Diko is felállt, és teljes magasságában kibontakozott. Hunahpu elnevette magát. 
-- Elfelejtettem, hogy milyen magas vagy. 
-- Mostanában kicsit görbülni kezdtem. 
-- Az sem segít -- mondta Hunahpu. 
Külön mentek le a piramisról. Senki sem látta őket. Senki sem gondolta volna, hogy ismerik egymást. 

Cristobal Colon 1520 tavaszán tért vissza Spanyolországba. Természetesen már senki sem várt rá. Keringtek legendák három karavella eltűnéséről, amik nyugatra hajóztak; a Colon név pedig az őrült vállalkozások szinonimája lett, legalábbis Spanyolországban. 
A portugálok voltak azok, akik kapcsolatot teremtettek az Indiákkal, és portugál hajók uralkodtak az Atlanti-óceán összes tengeri útvonala fölött. Épp most kezdték felderíteni egy hatalmas sziget partjait, amit Hy-Brasil legendás földjéről neveztek el, és voltak, akik azt mondták, hogy kontinens lehet, főleg amikor egy hajó olyan jelentésekkel tért vissza, miszerint az először felfedezett kietlen földektől északnyugatra óriási dzsungelt találtak egy folyóval, ami olyan széles és hatalmas, hogy a torkolatától még húsz mérföldre is édes a tengervíz. A föld lakosai szegény és gyenge vademberek voltak, akiket könnyen le lehetett igázni, és rabszolgaságra lehetett juttatni -- sokkal könnyebben lehetett velük bánni, mint az ádáz afrikaiakkal, akikre ráadásul olyan járványok vigyáztak, amik mind halálosak voltak a fehér emberek számára. Azok a tengerészek is megbetegedtek, akik Hy-Brasilban kötöttek ki, de a betegség gyors volt, és egyszer sem ölt. Sőt, akik elkapták, azt jelentették, hogy utána egészségesebbek lettek, mint előtte bármikor. Ez a "járvány" most Európában is terjedt, de egyáltalán nem ártott senkinek, és voltak, akik azt mondták, hogy ahol áthaladt a brazil járvány, oda többé nem térhet vissza a himlő és fekete halál. Ettől Hy-Brasil varázslatosnak tűnt, és a portugálok most olyan expedícióra készültek, amellyel felderíthetik a partvidéket, és készletfeltöltő állomásoknak kereshetnek helyszínt. Talán az az őrült Colon nem is volt annyira őrült. Ha van olyan part útközben, ahol feltölthetik a készleteiket, akkor talán el lehet érni Kínát úgy is, ha nyugatra hajóznak. 
Ekkor történt, hogy egy ezer hajóból álló flotta tűnt fel a portugál partoknál Lagos közelében, és keletre hajózott Spanyolország felé, a Gibraltári-szoros felé. A portugál vitorlás, amelyik először látta meg a furcsa hajókat, vakmerőén elindult feléjük. Azonban amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a hajók horizonttól horizontig elborítják az egész tengert, a kapitány bölcsen megfordította a hajót, és Lisszabon felé száguldott. A déli parton álló portugálok azt mondták, hogy három napig tartott, amíg a teljes flotta elment előttük. Némelyik hajó annyira megközelítette a partot, hogy a bámészkodók bizton állították, hogy a matrózok barnák, és hogy ilyen emberfajt még soha senki nem látott. Azt is mondták, hogy a hajók erősen fel voltak fegyverezve; bármelyik felvehetne a versenyt a portugál flotta legkegyetlenebb hadivitorlásával is. 
A portugál hajósok bölcsen kikötöttek, és megvárták, hogy a flotta elmenjen mellettük. Ha ellenségek, jobb lesz, ha nem ingerlik fel őket, hanem reménykednek benne, hogy keletebbre jobb elfoglalni való földeket találnak. 
Az első hajó Pálosban kötött ki. Ha bárki is észrevette, hogy ez ugyanaz a kikötő volt, ahol Colon annak idején vitorlát bontott, az egybeesés ekkor még észrevétlen maradt. Mindenki megdöbbent, amikor a hajókról partra szálló barna emberek folyékonyán beszéltek spanyolul, habár rengeteg új szót használtak, és furcsa volt a kiejtésük. Azt mondták, hogy Karibia királyságából jöttek, ami egy óriási szigeten terül el Európa és Kína között. Ragaszkodtak ahhoz, hogy beszélhessenek a La Rábida-i szerzetesekkel, és adtak három láda aranyat ezeknek a szent embereknek. 
-- Az egyik Spanyolország királyának és királynőjének az ajándéka, hogy megköszönjük nekik, amiért huszonnyolc évvel ezelőtt három hajót küldtek nekünk -- mondta a karibiaiak vezetője. -- A másik a szent egyháznak szánt ajándék, hogy segítsünk kifizetni a misszionáriusok elküldését, akik Karibia minden sarkában Jézus Krisztus evangéliumáról taníthatnak mindenkinek, aki önszántából meghallgatja őket. Az utolsót pedig egy földbirtokra fogjuk kifizetni, amely forrásvíz által öntözött és jó kikötője van, és ami alkalmas lesz arra, hogy palotát építhessünk Beatríz Tagiri királynőnk édesapjának, hogy ott fogadhassa Spanyolország királyának és királynőjének a látogatását. 
Csak kevés La Rábida-i szerzetes emlékezett azokra a napokra, amikor Colon gyakori látogatója volt a kolostornak. Az egyik azonban nagyon jól emlékezett rájuk. Még kisfiú volt, amikor otthagyták, hogy tanuljon, amíg az apja a kérelme elfogadását sürgette az udvarnál, és később nyugatra hajózott egy őrült cél eléréséért. Amikor az apja nem tért vissza, pap lett belőle, és kitűnt szentéletűségével. Félrevonta a karibiai csapat vezetőjét, és azt kérdezte tőle: Annak a három hajónak, amelyekről beszélt, amelyeket Spanyolország küldött önöknek, ugye, Cristobal Colon volt a parancsnokuk? 
-- Igen -- mondta a barna ember. -Tehát élt? Életben van még? 
-- Nemcsak hogy életben van, de ő Beatríz Tagiri királynőnk édesapja. Neki építjük a palotát. És mivel emlékszik rá, barátom, elmondhatom, hogy a szívében nem Spanyolország királyának és királynőjének építi a palotát, habár ott fogja őket fogadni. Azért építi a palotát, hogy meghívhassa a fiát, Diegót, hogy megtudja, mi lett belőle, és hogy a bocsánatáért könyörögjön, amiért ennyi évig nem tért vissza hozzá. 
-- Én vagyok Diego Colon -- mondta a szerzetes. 
-- Sejtettem -- mondta a barna ember. -- Úgy néz ki, mint ő. Csak fiatalabb. És az édesanyja bizonyára gyönyörű volt, mert a különbségek az ön javára dőlnek el. -- A barna ember nem mosolygott, de Diego látta, hogy csillog a szeme. 
-- Mondja meg az apámnak -- mondta Diego --, hogy sok embert elválasztott a szerencse, a véletlen vagy a sors a családjától, és csak egy méltatlan fiú kérné meg az apját arra, hogy bocsánatot kérjen, amiért hazatért. 
A földbirtokot megvásárolták, és hétezer karibiai kezdett kereskedni és vásárolgatni Spanyolország déli részében. Sok megjegyzést, ám semmi félelmet nem szültek, és mindannyian keresztényeknek vallották magukat. Annyira bőségesen költötték az aranyat, mintha olyan könnyedén ásták volna ki a földből, mint a sarat, a katonáik pedig jól fel voltak fegyverezve, és roppant fegyelmezettek voltak. 
Egy évbe telt megépíteni Beatríz Tagiri királynő édesapjának a palotáját, és amikor elkészült, kiderült, hogy inkább város volt, mint palota. Spanyol építészeket béreltek fel egy katedrális, egy kolostor, egy apátsági templom és egy egyetem megtervezésére; spanyol munkásokat fizettek, méghozzá jól, hogy a munka nagy részét elvégezzék a furcsa, barna karibiai emberek oldalán. A flottával érkezett nők fokozatosan kimerészkedtek a nyilvánosság elé, könnyű, élénk színű ruhákat viseltek egész nyáron, amikor pedig eljött a tél, megtanulták hordani a meleg, spanyol öltözékeket. Mire elkészült a karibiaiak városa, és meghívták Spanyolország királyát és királynőjét, a városban már annyi spanyol élt, ahány karibiai, és együtt dolgoztak és imádták Istent. 
Spanyol tudósok tanították az egyetemen a karibiai és spanyol tanulókat; spanyol papok tanították a karibiaiakat latinul beszélni és misét mondani; spanyol kereskedők jöttek a városba élelmiszert és ellátmányokat árulni, és furcsa, aranyból és ezüstből, rézből és vasból, vászonból és kőből készült művészeti alkotásokkal mentek el. Csak fokozatosan jöttek rá, hogy sok karibiai nem is volt keresztény, és hogy a karibiaiak között nem számított, hogy valaki keresztény volt-e vagy nem. Mindenki egyenlő jogú polgár volt, aki szabadon megválaszthatta, hogy miben hisz. Ez a gondolat igencsak furcsa volt, és egyik spanyol tekintélyes emberben sem merült fel, hogy a magáévá tegye, de amíg a karibiaiak között lévő pogányok nem próbáltak téríteni a keresztény Spanyolországban, el tudták tűrni a jelenlétüket. Elvégre ezeknek a karibiaiaknak olyan sok aranyuk volt. És olyan sok gyors hajójuk. És olyan sok kitűnő puskájuk. 
Amikor megérkezett Spanyolország királya és királynője -- szánalmas volt, ahogy mindent megtettek azért, hogy lenyűgözően fessenek a pompázatos karibiai város gazdagságában --, egy fényűző épület hatalmas tróntermébe vitték őket. Két trónszékhez vezették, majd megkérték őket, hogy üljenek le. A karibiaiak királynőjének az apját csak ekkor jelentették be, és amikor bejött, letérdelt előttük. 
-- Juana királynő -- mondta --, sajnálom, hogy az édesanyja és az édesapja nem érte meg, hogy lássa a visszatérésemet arról az expedícióról, amire 1492-ben küldtek el. 
-- Tehát Cristobal Colon nem volt őrült -- mondta a királynő. És nem volt ostobaság Izabellától, hogy elküldte. 
-- Cristobal Colon -- mondta Cristoforo -- hűen szolgálta a királynőt és a királyt. De tévedtem abban, hogy milyen messze van Kína. Amit találtam, olyan föld volt, amelyet európaiak eddig nem ismertek. -- Egy kisebb ládát tett a trónszékek előtt álló asztalra, és négy könyvet vett elő belőlük. -- Az utazásomról és minden későbbi tettemről készült feljegyzések. A hajóim elpusztultak, és nem tudtam visszatérni, de Izabella királynő megbízásának megfelelően mindent megtettem azért, hogy minél több embert állítsak Krisztus szolgálatába. A lányom, Beatríz Tagiri Karibia királynője lett, a férje pedig Ya-Hunahpu, Karibia királya. Csakúgy, ahogy az ön szülei a házasságukkal egyesítették Aragóniát és Kasztíliát, úgy egyesített a lányom és a férje két birodalmat egy nemzetté. Legyenek a gyermekeik ugyanolyan jó és bölcs uralkodói Karibiának, amilyenek önök Spanyolországnak. 
Ezután meghallgatta, ahogy Juana királynő és Henrique király kegyes szónoklatokkal elfogadták a feljegyzéseit és a naplóit. Miközben beszéltek, arra gondolt, amit Diko mondott -- hogy egy másik történelemben, abban, amelyikben nem pusztították el a hajóit, és ő hazahajózott a Pintával és a Ninával, a felfedezése olyan gazdaggá tette Spanyolországot, hogy Juanát egy másik férfihoz adták feleségül, aki fiatalon halt meg. Ettől Juana megőrült, és először az apja, majd a fia uralkodott helyette. Milyen furcsa, hogy az összes változás között, amiket Isten általa ért el, az egyik az volt, hogy ezt a kedves királynőt megmentette az őrülettől. Soha nem fogja megtudni, mert ő és Diko soha nem fogják elmondani. 
Befejezték a beszédeket, és viszonzásul sok -- spanyol mérce szerint -- nagyszerű ajándékot ajánlottak fel Ya-Hunahpu királynak és Beatríz Tagiri királynőnek. Cristoforo mindet elfogadta. 
-- Karibia hatalmas föld -- mondta --, és sok olyan hely van, ahol még nem hallották Krisztus nevét. A föld sok mindenben gazdag, és szívesen kereskednénk Spanyolországgal. Arra kérjük önöket, hogy küldjenek papokat, akik taníthatják a népünket. Arra kérjük önöket, hogy küldjenek kereskedőket, akikkel árut cserélhetünk. Mivel azonban Karibia békés ország, ahol egy fegyvertelen ember anélkül sétálhat el a birodalom egyik végétől a másikig, hogy baja esne, nem lesz szükséges katonákat küldeni. Sőt a lányom és a férje azt a nagy szívességet kérik önöktől, hogy mondják el Európa összes többi uralkodójának, hogy míg szívesen fogadjuk a papjaikat és a kereskedőiket, addig azokat a hajókat, amelyeken bármiféle fegyverek vannak, a tenger fenekére küldjük. 
A figyelmeztetés elég világos volt; már attól a pillanattól kezdve világos volt, hogy először megpillantották az ezer hajóból álló flottát Portugália partjainál. A portugál királytól már meg is érkezett egy üzenet, miszerint minden tervet elvetettek Hy-Brasil átkutatására, és Cristoforo biztos volt abban, hogy a többi uralkodó is ugyanilyen megfontolt lesz. 
Okiratokat készítették elő és írtak alá, amelyek biztosították az örökös békét és különleges barátságot, amely Spanyolország és Karibia uralkodói között állt fenn. Amikor aláírták őket, ideje volt véget vetni a meghallgatásnak. 
-- Már csak egy utolsó szívességet szeretnék kérni felségüktől mondta Cristoforo. -- Ezt a várost mindenki úgy ismeri, hogy La Ciudad de los Caribianos. Azért történt így, mert addig nem akartam elnevezni a várost, amíg személyesen engedélyt nem kérhetek önöktől arra, hogy a kegyes királynőről, az ön édesanyjáról, Kasztíliai Izabelláról nevezhessem el. Ez a város az ő Krisztusba vetett hite és belém vetett bizalma miatt épülhetett meg, és ilyen nagy barátság áll fenn Spanyolország és Karibia között. Beleegyeznének? 
Szabadon beleegyeztek, és Juana és Henrique még egy hétig ott maradtak, hogy ők vezessék az ünnepségeket, amelyek Ciudad Isabela névadását is magukban foglalták. 
Amikor elmentek, elkezdődött a komoly munka. Hamarosan a flotta nagy része visszatér Karibiába, de csak a legénység lesz karibiai. Az utasok spanyolok lesznek -- papok és kereskedők. Cristoforo fia, Diego visszautasította a vagyont, amit az apja felkínált neki, és helyette azt kérte, hogy ő is tagja lehessen annak a ferences csoportnak, amelyik Karibiába indult. Tapintatos vizsgálódással megtalálták Cristoforo másik fiát, Fernandót. Úgy nevelték fel, hogy a nagyapja, egy córdobai kereskedő üzletében dolgozzon majd. Cristoforo meghívta Ciudad Isabelába, ahol fiaként ismerte el, és neki adta az egyik karibiai hajót, hogy abban tarthassa az áruit. Együtt úgy döntöttek, hogy Fernando édesanyja után Eeatríz de Córdobának nevezik el a hajót. Fernando annak is örült, hogy az apja az anyjáról nevezte el azt a lányát, aki Karibia királynője lett. Kétséges, hogy Cristoforo bármikor is elmondta neki, hogy nem biztos, hogy egyértelmű, melyik Beatrízról nevezte el a királynőt. 
Cristoforo a palotájából nézte, ahogy nyolcszáz karibiai hajó indul az újvilág felé, a fedélzetükön két legidősebb fiával, akik különböző küldetéseket mennek végrehajtani. Nézte, ahogy százötven másik hajó hármasával, négyesével vagy ötösével útra kel, hogy nagyköveteket és kereskedőket szállítson Európa minden kikötőjébe és a muzulmánok minden nagyvárosába. Nézte, ahogy nagykövetek és hercegek, nagy kereskedők, tudósok és egyházi emberek Ciudad Isabelába jönnek, hogy tanítsák a karibiaiakat, és hogy tanuljanak tőlük. 
Isten tényleg betartotta azokat az ígéreteket, amiket a tengerparton tett Lagos közelében. Cristoforo miatt több millió emberhez eljutottak Isten szavai. Királyságok omlottak a lába elé, és a gazdagság, ami átment a kezein, az ő irányítása alatt, túltett mindenen, amit gyermekkorában Genovában valaha is elképzelt. A takács fia, aki egykor félve rettegett a nagy emberek kegyetlen tetteitől, az egyik legnagyobb lett, és kegyetlenség nélkül lett azzá. Cristoforo térden állva sokszor mondott köszönetet, amiért Isten ilyen jó volt hozzá. 
De az éjszaka csendjében, a tengerre néző erkélyen visszagondolt elhanyagolt feleségére, Felipára; türelmes córdobai szeretőjére, Beatrízra; Beatríz de Bobadilla úrnőre, aki meghalt, mielőtt ő győzedelmesen visszatérhetett volna Gomerára. Visszagondolt genovai testvéreire, akik már mind a sírba szálltak, mielőtt a hírneve elérhette volna őket. Azokra az évekre gondolt, amiket Diegóval és Fernandóval tölthetett volna, ha soha nem hagyta volna el Spanyolországot. Nincs győzelem veszteség, fájdalom és megbánás nélkül? 
Azután Dikóra gondolt. Soha nem lehetett volna álmai asszonya; Cristoforo néha azt gyanította, hogy egykor egy másik férfit is szeretett, aki ugyanolyan elveszett volt számára, mint Cristoforo számára mindkét Beatríz. Diko a tanítója volt, a társa, a szeretője, a párja, sok gyermeke anyja, igaz királynője, amikor ötven sziget és két földrész ezernyi falvából nagy birodalmat kovácsoltak. Cristoforo szerette ót. Hálás volt neki. Diko Isten ajándéka volt Cristoforónak. 
Akkor hűtlenség volt részéről azt kívánni, hogy egy órát beszélgethessen Beatríz de Bobadillával? Hogy még egyszer megcsókolhassa Beatríz de Córdobát, és hallja, amikor hangosan nevet a történetein? Hogy megmutathassa a térképeit és a feljegyzéseit Felipának, hogy Felipa megtudja: ez az őrült megszállottság megérte azt a fájdalmat, amit mindnyájuknak okozott? 
Egyetlen jó dolog sincs, amiért ne kellene drágán megfizetni. Erre jött rá Cristoforo, amikor visszatekintett az életére. A boldogság nem fájdalom nélküli élet, hanem olyan élet, amelyben a fájdalomért méltó jutalmat kap az ember. Ezt kaptam tőled, Uram. 

Pedro de Salcedo és a felesége, Chipa 1522 őszén érkeztek Ciudad Isabelába, és leveleket hoztak Colónnak a lányától, a vejétől, és ami a legfontosabb, Dikótól. Az idős embert az erkélyen szundikálva találták meg -- a nyugatról esőt ígérő, élénkülő szélben erősen érződött a tenger illata. Pedro nem szívesen ébresztette volna fel, de Chipa erősködött, hogy Colon nem akarna várni. Amikor Pedro gyengéden megrázta, Colon azonnal felismerte őket. 
-- Pedro -- suttogta. -- Chipa. 
-- Levelek -- mondta Pedro. -- Legfőképpen Dikótól. 
Colon mosolygott, elvette a leveleket, és bontatlanul az ölébe rakta őket. Megint becsukta a szemét, és úgy tűnt, mintha ismét el akarna szundítani. Pedro és Chipa ott álldogáltak, szeretettel néztek rá, és nosztalgiával gondoltak vissza az első napokra és a nagy eredményekre. Azután Colon hirtelen felébredt a szendergéséből. Felnyitotta a szemét, felemelte az egyik kezét, és az ujjával a tenger felé mutatott. 
-- Konstantinápoly! -- kiáltotta. 
Azután hátrahanyatlott a székben, és a keze az ölébe esett. Miféle álom volt ez? -- tűnődtek. 
Pedro néhány perc múlva észrevette, hogy megváltozott az idős ember testtartása. A, igen, megvan a különbség: most nem lélegzik. Lehajolt, és megcsókolta a homlokát. 
-- Isten önnel, főkapitányom -- mondta. 
Chipa is megcsókolta a fehér hajat. 
-- Menjen Istenhez, barátom -- suttogta. 
Azután elmentek, hogy elmondják a palota személyzetének: a nagy felfedező meghalt. 

Utószó 


Az 1955. évben egy karibiai régész, aki Cristobal Colon partraszállása hagyományos helyszínének a közelében vezetett egy ásatást, megfigyelte, hogy az aznap talált közel tökéletes koponya nehezebb, mint amilyennek lennie kellene. Feljegyezte a rendellenességet, és amikor néhány héttel később lehetősége nyílt visszatérni az ankuashi egyetemre, megröntgeneztette. A röntgen szerint egy fémlemez volt a koponyába ágyazódva. 
A koponya belsejében? Lehetetlen. Csak gondos vizsgálódás után találta meg a műtét hajszálvékony nyomait, ami lehetővé tette a fémbeültetést. De a csontok nem szoktak ilyen szépen gyógyulni. Milyen műtét lehetett az, ami csak ekkora sérülést eredményezett? Még 1955-ben sem volt lehetséges ilyen munkát végezni, a tizenötödik század végéről nem is beszélve. 
A folyamat minden lépését fényképezve, számos asszisztens mint tanú jelenlétében egy fűrésszel szétnyitotta a koponyát, és eltávolította a lemezt. Olyan ötvözetből készült, amilyet még soha nem látott; a későbbi vizsgálatok felfedték, hogy ilyen ötvözet soha nem létezett, legalábbis senki sem tudott arról, hogy valaha is létezhetett. De nem is a fém volt a fontos. Mert amint elválasztották a koponyától, kiderült, hogy a fémdarab négy vékony lapból áll, amiken rengeteg írást találtak -- szinte mikroszkopikusán kicsi betűkkel írva. Négy nyelven találtak írást -- spanyolul, oroszul, kínaiul és arabul. Tele volt szavak körülírásával, mert olyan fogalmakról beszélt, amiket e négy nyelv egyikének a szókincsével sem lehetett kifejezni 1500-ban. Az üzenet azonban, miután megfejtették, elég világos volt. Elmondta, melyik rádiófrekvencián és hogyan sugározzanak, hogy kiváltsák a választ egy eltemetett archívum helyéről. 
Követték az utasításokat. Megtalálták az archívumot. A történet, amit elmesélt, hihetetlen volt, de mégsem lehetett benne kételkedni, mert maga az archívum olyan technológia eredménye volt, amilyen soha nem létezett a Földön. Amikor megértették a történetet, két másik archívumot is keresni kezdtek. A három együtt részletes történelmet mesélt el, de nem csupán az emberiség 1492 előtti évszázadairól és évezredeiről, hanem egy furcsa és félelmetes történelemről is meséltek, ami soha nem történt meg, és az 1492. év és az archívumok elkészítése közötti évekről szólt. Ha eddig bármilyen kétely is felmerült a lelet eredetiségével kapcsolatban, azt eloszlatták azok az ásatások, amelyeket az archívumok által leírt helyszíneken végeztek, és olyan látványos régészeti leleteket találtak, amik mindent megerősítettek, amit csak lehetett. 
Volt egyszer egy másik történelem? Nem, két másik történelem, amelyeket elpusztított az, hogy beavatkoztak a múltba? 
A legendák Colon feleségéről, Dikóról és Yax tanácsadójáról, Egy-Hunahpuról hirtelen elkezdték értelmüket nyerni. Felelevenítették a még ezeknél is homályosabb történeteket, amik egy törökről szóltak, aki állítólag megrongálta a Pintát, és akit Colon legénysége megölt, és összehasonlították azokkal a tervekkel, amelyekről az archívum írt. Az utazók nyilvánvalóan sikerrel jártak a múltba tett utazásukon, mind a hárman. Nyilvánvalóan sikerrel jártak. 
Két utazónak már volt síremléke. Már csak az hiányzott, hogy építsenek egy harmadik síremléket ott, Haiti partján, belehelyezzék a koponyát, és a külsejére véssék rá a Kemal nevet, a születés évét, ami még évszázadokig nem fog eljönni, és a halál évszámát, 1492-t. 

Források 


Michael F. Brown: Tsewa's Gift: Magic and Meaning in an Amazonian Society (Smithsonian Institution Press, 1985). 
Habár a Brown által tanulmányozott kultúra egyik ismert karibi néppel sem áll közvetlen rokonságban, a mágiahasználattal kapcsolatos kutatásait nagyon hasznosnak találtam; ennek a mágiahasználó kultúrának a kedvéért tettem meg Ankuasht egy tainó idők előtti törzs maradványának, amelynek könnyen lehetnek közös gyökerei azzal a törzzsel, amit Brown tanulmányozott a Felső-Amazonason. 

Geoffrey W. Conrad és Arthur A. Demarest: Religion and Empire (Cambridge University Press, 1984). 
Figyelemreméltóan éleslátó könyv, amely a vallás és az ideológia szerepére helyezi a hangsúlyt a két nagy amerikai birodalom létrehozásában, amelyeket az európaiak a tizenhatodik században fedeztek fel -- és hódítottak meg. Az ötleteik nemcsak éleslátóak és gyakran elég meggyőzőek, hanem a józan perspektíva példaképei is: nem gondolják azt, hogy az ötleteik "mindent" megmagyaráznak, ahogy nagyon sokan mások gondolják magukról. Csupán azt gondolják, hogy az ötleteik megmagyaráznak valamit, és hogy a többi magyarázat, amely nem veszi figyelembe a vallást és az ideológiát, nem kielégítő -- ami elég nyilvánvalónak tűnik annak ellenére, hogy a vallást és az ideológiát gyakran figyelmen kívül hagyják vagy lebecsülik a történészek, az újságírók, a régészek, és még a kulturális antropológusok is, akiknek pedig ennél jobban kellene tudniuk.
 
Gianni Cranzotto: Christopher Columbus (University of Oklahoma Press, 1985; ford. Stephen Sartarelli). 
A legjobban megírt, legkiegyensúlyozottabb és legnagyobb segítséget nyújtó Kolumbusz-életrajz azok közül, amiket olvastam. Granzotto nem a mai erkölcsök alapján ítélte meg Kolumbuszt, de nem is bálványozta; a könyvéből az élő ember lehető legjobb képe bontakozik ki, amit csak dokumentumok és spekulációk alapján ki lehet alakítani. 

Fremcine Jacobs: The Tainos: The People Who Welcomed Columbus (Putnam, 1992).
Egy fiatal felnőtt regényére volt szükségem -- amit jóval az után adtak ki, hogy le kellett volna adnom a saját könyvemet a kiadónak -- ahhoz, hogy megtudjam a Hispaniolán élő népek mindennapi életének és törzsi politikájának a részleteit. Az írásmód persze nem tudományos, de az információk értékesek, és bár a tervem a Jacobs által elmesélt történések megsemmisítése volt, szívből ajánlom ezt a könyvet mindenkinek, aki tudni szeretné, hogy valójában mi történt a mi történelmünkben. 

Aluin M. Josephy, Jr.: America in 1492: The World of the Indian Peoples Before the Arrival of Columbus (Knopf, 1991). 
Ha időben beadtam volna ezt a regényt, akkor azt ennek az amerikai bennszülött kultúrákat kitűnően összefoglaló könyvnek a segítsége nélkül tettem volna. Amellett, hogy segített a Karib-szigetek rég elveszett törzseivel kapcsolatos konkrét részletekben, jó alapokat szolgáltatott azokhoz az általánosságokhoz, amik a Pastwatchot foglalkoztathatták -- habár a karakterek által az amerikai földrész kultúráival kapcsolatban elért következtetések vagy az enyéim, vagy a karakterekéi; ha vannak bennük hibák, Josephy és munkatársai csupán azért felelősek, hogy nem tévedtem nagyobbakat. 

Linda Schele és David Freidel: A Forest of Kings: The Untold Story of the Ancient Maya (Morrow, 1990). 
Egy barátom, Dave Dollahite tukmálta rám ezt a könyvet, hiába erősködtem, hogy nem a majákkal, hanem a mexikákkal dolgozom. Ő bölcsebb volt nálam. A mexikák nagyon is tisztában voltak azzal, hogy kulturálisan függenek a toltékoktól, előttük pedig a majáktól függtek, és ez a kitűnő könyv megismertetett a mező-amerikai gondolkodásmóddal. A szerzők szigorúan tudományosak, de nem fogalmaznak szükségtelenül homályosan, és a maja kultúrához való hűségük miatt a könyvet bizonyos tekintetben mintha belső szemlélők írták volna. A szerzők eltökéltsége, hogy ne legyenek elítélők, néha túl messzire megy, mivel az emberáldozatban hívő kultúrára morálisan semlegesen tekintő szemszögük időnként elnézővé, sőt, néha csodálójává válik. Amikor a kínzások és a feláldozások áldozatainak a szenvedése csupán "sajnálatos", akkor az ember ráébred, hogy létezik olyan dolog, hogy valaki morálisan túl nagy távolságot tart a témájától. Mindamellett ez a tulajdonsága csak még értékesebbé tette számomra az A Forest of Kingset: az, hogy láttam, hogyan válik elfogadhatóvá egy emberáldozatokat bemutató kultúra a korbeli amerikai tudósok számára, segített megértenem, hogyan tudták azt elfogadni a mező-amerikaiak.

Dennis Tedlocb, ford.: Popul Vuh (Simon & Schuster, 1985). 
A maja szent könyv folyékony, érthető fordítása, egy igazi idegen mitológia. Ez a könyv felbecsülhetetlen segítséget nyújtott abban, hogy meglássam és továbbadjam a mező-amerikai népek kultúráját és gondolkodásmódját a spanyolok érkezésének idejében. Egyhunahpu, Héthunahpu és a fiaik történetét teljes egészében ebből a szövegből vettem; csak azt bánom, hogy nem tudtam több részét is beleírni a könyvbe.
 
Tzvetan Todorov: The Conquest of America (Harper & Row, 1984; francia kiadás 1982; ford. Richard Howard). 
Ez a könyv volt az oka annak, hogy írni akartam egy regényt Kolumbuszról. Todorov elemzése az összeütköző kultúrákról és mindkét fél gondolkodásmódjáról, amelyek Amerika európai meghódításához vezettek -- és legfőképpen az, ahogy Kolumbuszra, Cortésre és Moctezumára tekintett-igaznak hangzottak számomra, és sok mindent megvilágítottak, amit eddig rejtélyesnek találtam Amerika múltjában. Ez nem csupán egy mélyen szántó tanulmány összeütközésbe kerülő kultúrákról, hanem kézikönyv arról, hogyan gondolkodjunk a közösségi szellemről.