Tartalom Borító A famászó báró
1 1767. június 15-ét írtunk, amikor bátyám, Cosimo Piovasco di Rondò utoljára volt közöttünk. Úgy emlékszem erre a napra, mintha ma volna. Ombrosai kastélyunk ebédlőjében ültünk, a nyitott ablakok keretében a park tölgyfájának sűrű, tömött lombja bólongatott. Dél volt éppen, s mi régi hagyomány szerint mindig ebben az órában ültünk asztalhoz, jóllehet az előkelő családok körében már elterjedt a nem túlságosan korán kelő francia udvarból jött szokás, mely szerint az ebédidő délutánra esik. Emlékszem, könnyű szél fújt a tenger felől, reszkettek a fák levelei.
Mondtam már, hogy nem kell! Nem kell! Nem kell! hajtogatta Cosimo, s eltolta a csigás tálat.
Példátlan, sohasem tapasztalt engedetlenség volt ez.
Az asztalfőn atyánk ült, Arminio Piovasco di Rondò báró. Fején hosszú, fülére csüngő paróka, amolyan XIV. Lajos módi; divatjamúlt, mint annyi minden egyebe. Köztem és bátyám között Fauchelafleur abbé foglalt helyet, házitanítónk és családunk udvari papja. Velünk szemben anyánk, Corradina di Rondò generálisasszony és Battista nénénk, a házi apáca. Az asztal másik végében, atyánkkal szemközt, törökös ruhában Enea Silvio Carrega lovag, birtokaink jószágigazgatója és vízépítésze, természetes nagybátyánk, atyánk törvénytelen féltestvére.
Néhány hónapja, hogy Cosimo betöltvén tizenkettedik életévét, s én is elmúlván nyolcéves, átültettek bennünket szüleink asztalához. Helyesebben: én korai haszonélvezője lettem bátyám előléptetésének, ugyanis nem akartak magamra hagyni, nem akarták, hogy egyedül egyem. Haszonélvezetet emlegetek de csak mert éppen ez a szó jött a nyelvemre. A valóságban véget ért paradicsomi életünk Cosimóé is, az enyém is. Bizony, visszasírtuk azokat az ebédeket, amikor még szobánkban falatoztunk hármasban Fauchelafleur abbéval. Az abbé ráncos arcú, szikkadt kis öregúr volt; janzenista hírében állott, s valóban, egy inkvizíciós eljárás elől szökött meg szülőhazájából, a Dauphinéból. De jellemének folyvást dicsőített kérlelhetetlen szigora, önmagát és környezetét kordában tartó ridegsége minduntalan behódolt alapvető hajlamának: a közönynek és nemtörődömségnek. Mintha hosszú töprenkedése, semmibe meredő szemmel végzett elmélkedései nem teremtek volna egyebet, csak valami nagy-nagy unalmat, fásultságot; s mintha minden nehézségben, a legcsekélyebben is, a végzet jelét látná, a végzetét, mellyel nem érdemes szembeszegülni. Társaságában étkezéseink hosszadalmas imákkal kezdődtek; ima után pedig illedelmes csöndben, szertartásos mozdulatokkal emelgettük kanalunkat, s jaj volt annak, aki felpillantott tányérjáról, vagy egyet is szürcsölt, miközben húslevesét kanalazta. Ám a leves vége felé már fáradt és unott volt az abbé; tekintete a semmibe meredt, minden korty borra csettintett a nyelvével, mintha csak a legfelületesebb s legesendőbb érzéki benyomások tudnák utolérni lelke szárnyalását. A húst már kézzel ehettük, az utolsó fogásnál pedig egymáshoz hajigáltuk a körtecsutkákat míg ő szokott tunya módján el-elböffentette magát: Ooo bien!... Ooo alors!
Most viszont a családi asztalnál kiütköztek a családi bosszúságok az ifjúkor egyik szomorú fejezete. Mindig atyánk, anyánk szeme előtt, a kezük ügyében ehettük késsel-villával a csirkét, és "egyenesen ülj!" és "ne könyökölj az asztalra!" meg a többi... No, és a legrosszabb: Battista nénénk, ez az ellenszenves perszóna! Kiabálások, verések, büntetések, csökönyösködések sora következett mindama napig, amikor is Cosimo félretolta a csigás tálat, és úgy döntött, hogy nem osztozik tovább a mi sorsunkban.
Nyolcéves voltam; csak később értettem meg, miféle belső családi ellentétek, elfojtott indulatok halmozódtak fel akkor ezt is, mint minden egyebet, csupán játéknak hittem, a sok hadakozást a gyermekek és felnőttek szokásos háborúságának. Nem tudtam, hogy bátyám makacssága mögött valami mélyebb dolog lappang.
Atyánk, a báró, nem volt rossz ember; ám annál kellemetlenebb, ezt meg kell adni. Igen, kellemetlen ember volt, mert életét hamis eszmék kormányozták, amint ez átmeneti korokban gyakran megesik. Az idők mozgalmassága lázas tevékenységre sarkallja az ilyen embereket csak éppen a sodrással ellenkező irányú tevékenységre. Így atyánk e forrongó-vajúdó idők lábosában címkóros becsvágyát óhajtotta megfőzni: Ombrosa hercege akart lenni; másra se tudott hát gondolni, csak leszármazásra, örökösödésre meg közeli s távoli hatalmasságokkal való szövetségre és vetélkedésre.
Ezért aztán állandóan úgy éltünk, mintha éppen főpróbát tartanánk valami udvari látogatásból. (Nem tudom, vajon az osztrák császárnőtől, Lajos királytól vagy éppenséggel ama hegylakó torinóiaktól vártunk-e meghívást.) Pulykát tálaltak fel, s atyánk sötéten, gyanakodva lesett bennünket, vajon úgy szeleteljük-e, s úgy szedjük-e le csontjáról a húst, amint az udvari etikett előírja. Az abbé szinte bele se mert kóstolni az ételbe, hogy rá ne pirítsanak valamilyen hibáért; hisz neki kellett kontráznia atyánk szemrehányás-áriáihoz. Fölfedeztük Carrega, a jogtudor lovag lelkének hamisságát: egész combokat tüntetett el török köpenyének redői között, hogy később a szőlőben megbújva, kedve szerint rágja le őket; megesküdtünk volna, habár sosem sikerült rajtakapnunk, olyan fürgén járt a keze: úgy ült asztalhoz, hogy zsebe tele van lerágott csontocskákkal; ezeket rakja a tányérra az eltüntetett jókora pulykadarabok helyébe. Anyánk, a generálisasszony, nem számított; ő az asztalnál is nyersen, katona módra viselkedett, úgy is vett a tálból So! Noch ein wenig! Gut!1 s ebben senki sem talált semmi kivetnivalót. Ám velünk szemben kényes volt, ha nem is az etikettre, de a fegyelemre; hatásosan támogatta a bárót gyakorlótérre méretezett, öblös hangú utasításaival Sitz ruhig!2 És töröld meg az orrod! Egyvalaki akadt csupán, aki mindeközben kellemesen érezte magát, aki elemében volt: Battista, a házi apáca; aprólékos gonddal fejtette le a szárnyasok húsát, makacs, kitartó vérszomjjal hántogatta az izomrostokat, egyiket a másik után; valamiféle hegyes késecskéket használt ehhez a művelethez, amolyan felcserszikéket, melyekkel csak ő rendelkezett. A báró, noha példaképünkül kellett volna hogy állítsa, rá se mert nézni: a keményített főkötő alól kimeredő szemek, a sárgás egérarcocska, az összeszorított fogak még őt is megfélemlítették. Így hát érthető, hogy a közöttünk dúló ellentétek, összeférhetetlenségek mind az ebédlőasztalnál kerültek napvilágra, s ott tűnt elő megannyi esztelenségünk, hóbortos képmutatásunk is. És az is érthető, hogy épp az ebédlőasztalnál érlelődött Cosimo lázadása. Ezért beszéltem ilyen hosszan róla no meg afelől biztosíthatok mindenkit: terített asztallal immár nem találkozunk többé bátyám életében.
Ez volt az egyetlen hely különben, ahol együtt voltunk a felnőttekkel. Anyánk a nap többi részében szobáiba húzódott vissza, s csipkéken, hímzéseken meg horgolásokon dolgozott; ugyanis a generálisasszony valójában csakis ezekhez a hagyományos női munkákhoz értett, ezekben tudta csak kitombolni harci szenvedélyét. A csipkék és hímzések rendszerint térképeket ábrázoltak; anyánk párnákra meg takarókra húzta fel őket, s zászlócskákkal ellátott gombostűket szurkált beléjük; így jelezte az örökösödési háború harci helyzeteit, melyek a kisujjában voltak. Vagy éppen ágyúkat hímzett, a torkolatokból kiinduló különféle röppályákkal, meg belövővillákat, szögnyílásjeleket hisz kitűnően értett a ballisztikához, s hozzá még rendelkezésére állt atyjának, a generálisnak egész könyvtára is: a sok katonai dolgozat, lőtábla és atlasz. Anyánk von Kurtewitz lány volt, Konradine von Kurtewitz, annak a Konrad von Kurtewitz generálisnak a lánya, aki húsz évvel ezelőtt az osztrák császárnő, Mária Terézia csapatainak élén megszállta a vidéket. A generális, özvegyember lévén, lányát magával vitte a táborokba; nem volt ez csöppet sem regényes: kitűnően fölszerelve utaztak, egy sereg szolgával, a legpompásabb kastélyokban szálltak meg, s a generális-kisasszony azzal töltötte napjait, hogy rámán csipkét hímzett. Mesélik, hogy ő is részt vett a csatákban lóháton ám ez legenda csupán. Mindig rózsás bőrű, fitos orrú kisasszony volt, így emlékszünk rá mi is. De apja katonai szenvedélyét mégiscsak örökölte; tán férje elleni tiltakozásképp.
Atyánk e vidék ama ritka nemesurai közé tartozott, akik a császáriakhoz csatlakoztak a háborúban; így hát tárt karokkal fogadta birtokán von Kurtewitz generálist, rendelkezésére bocsátotta embereit, s hogy még jobban kimutassa teljes odaadását a császári ügy iránt, feleségül vette Konradinét; mindezt a hercegi rang reményében. Ám, mint rendesen, most sem volt szerencséje: a császáriak hamarosan eltakarodtak, s a genovaiak kemény adókat vetettek ki rá. Azért a haszna is megvolt: szerzett egy derék feleséget, a generálisasszonyt amint anyánkat nevezték, miután a generális elesett a provence-i hadjáratban, s Mária Terézia küldött neki egy aranyláncot damasztpárnán. Atyánk egyetértésben is élt feleségével, annak ellenére, hogy e derék asszony, katonai táborokban nevelkedvén, másról sem álmodozott, mint hadseregekről meg csatákról, s minduntalan szemére vetette, hogy ügyefogyott, szerencsétlen kalandor csupán, semmi egyéb.
Tulajdonképpen mindketten még az örökösödési háború világában éltek. Anyánk feje tüzérségi szakkifejezésekkel volt tele, atyánké meg családfaadatokkal; anyánk magas katonai rangot álmodott fiainak (hogy melyik hadseregben, az nem fontos), atyánk viszont inkább azt szerette volna, ha beházasodunk a birodalom valamelyik választófejedelemségébe... Mindezzel együtt jobb szülőket keresve se találhattunk volna; csak hát olyannyira szórakozottak voltak, hogy mi ketten, fiúk, szinte egészen magunkra hagyatva cseperedtünk fel. Jó volt-e ez vagy sem? ki tudja!
Cosimo éppannyira rendkívüli életet élt, mint amennyire szabályosat és szerényet én; mindamellett együtt voltunk gyerekek, s a felnőttek dühöngései egyaránt közömbösen hagytak mindkettőnket, kikerültük csatározásaikat, külön utakat kerestünk.
Fára másztunk (ezek az első, ártatlan játékok most sejtelmesen, baljós jelek gyanánt bukkannak fel emlékezetemben; de akkor... ki gondolt akkor ilyesmire?), szikláról sziklára szökdécseltünk a patakban, ár ellen, barlangokat kutattunk a tengerparton, lecsúszkáltunk a kastély lépcsőinek márványkorlátain. Valamelyik ilyen lecsúszásnak lett épp a következménye, hogy az ellentét Cosimo és szüleink közt szinte tragikussá mélyült; ugyanis megbüntették, véleménye szerint igazságtalanul, s ettől kezdve gyűlt-érlelődött benne a neheztelés családjával szemben (vagy a társadalommal szemben? vagy az egész világgal szemben?), mely aztán ama június 15-i elhatározásában nyilatkozott meg.
Az igazat megvallva, egy idő óta már nem is csúszkáltunk olyan hévvel a márvány lépcsőkorláton, bizalmatlanul űztük ezt a szórakozást; nem mintha attól féltünk volna, hogy kitörjük kezünket vagy lábunkat (ilyesmivel szüleink sohasem törődtek, s azt hiszem, éppen ezért nem is esett soha semmi bajunk), hanem mert ahogy nőttünk, és súlyban is gyarapodtunk, az a veszély fenyegetett, hogy lelökjük az ősök mellszobrait, melyeket atyánk odarakatott a korlát oszloptámaszaira, minden pihenőhöz egyet-egyet. Igaz, Cosimo már ledöntött egy püspök üköt süvegestül, mindenestül; akkor meg is büntették, s azóta megtanulta, mint kell a pihenő előtt utolsó pillanatban fékezni s leugrani, hajszálpontosan megelőzve az összeütközést. Én is megtanultam, mert hisz mindenben utánoztam őt; csakhogy én, aki mindig igénytelenebb s gyávább is voltam, már a pihenő közepe táján leugrottam, vagy éppenséggel apró részletekben hajtottam végre a lecsúszást, állandó fékezéssel. Egyik nap Cosimo nyílsebesen csúszott le a korláton s kijött éppen szembe a lépcsőn? Fauchelafleur abbé. Lassan lépkedett fölfele, kezében nyitott breviárium, de nem azt nézte, szeme, akár a tyúké, az űrbe meredt. Ó, bárcsak félálomban baktatott volna, mint rendesen! De nem; azon ritka percek egyike volt ez éppen, amikor szélsőségesen éber s gyanakvó figyelemmel vizslatott mindenfelé. Megpillantotta Cosimót, s ez villant át agyán: korlát... szobor... most nekiütközik... engem is összeszidnak (valóban ő is kikapott minden csibészségünkért: mert hogy miért nem tud vigyázni ránk?!...) ; azzal már veti is rá magát a korlátra, hogy feltartóztassa bátyámat. Cosimo meg neki az abbénak, lesodorja a korlátról (csont és bőr volt a kisöreg), nem tud fékezni, teljes lendülettel felökleli ősünket, Cacciaguerra Piovascót, a szentföldi keresztes lovagot, s ím, egyszeriben mind ott hemperegnek-görögnek a lépcső alján: a keresztes lovag törmelékei (gipszből volt), az abbé és Cosimo. No hiszen, volt is korholás, szidás vég nélkül, meg verés, meg szobafogság kenyéren és vízen. Bátyám pedig, aki ártatlannak érezte magát, merthogy a dologban nem ő volt a hibás, hanem az abbé, vadul kifakadt imigyen: Fütyülök az összes ősére, apámuram! s ebben már megmutatkozott lázadó természete.
S alapjában nénénk is ilyen volt. Bár az elszigeteltséget, amelyben élt, atyánk kényszerítette rá ama bizonyos Mela márki esete után, tulajdonképpen mindig magányos és lázadó lélek volt. Hogy s mint esett annak idején a dolog a márkival ez sosem derült ki teljesen. Hogyan furakodott be vajon házunkba egy ellenséges család fia? És miért? Hogy megrontsa, sőt hogy meggyalázza Battistát, hangoztattuk az ebből keletkező hosszú családi perlekedés során. Valójában sohasem tudtuk ezt a szeplős fajankót a csábító szerepében elképzelni, s még kevésbé mint nénénk megrontóját nénénkét, aki kétségtelenül erősebb volt nála, s a lovászfiúkat is földhöz vágta. Aztán miért a márki kiabált?
És hogyan lehetséges, hogy az előszaladó szolgák, élükön atyámmal, úgy találtak rá, hogy a nadrágja cafatokban lógott, mintha tigris marcangolta volna szét? Mela márkiék sohasem akarták elismerni, hogy fiuk Battista erényére tört, s hallani sem akartak a házasságról. Így hát nénénk végül is otthon ragadt, ahol aztán apácaruhában járt-kelt, ámbár még harmadrendi fogadalmat sem tett, tekintettel hivatottságának kétes voltára.
Legfőképpen a konyhában nyilvánult meg gonosz lelkülete. Remekül főzött, ugyanis nem hiányzott belőle sem a buzgalom, sem a képzelet, a szakácsok e két legfőbb erénye. Ám ha kint járt a konyhában, sosem tudhattuk, miféle meglepetések érnek majd az asztalnál. Egyszer valami süteményt készített de igazán pompásat! patkánymájból, s ezt csak akkor árulta el, amikor már jóízűen megettük, és kitűnőnek találtuk; hogy ne is beszéljünk a kemény és recés sáskalábakról, melyekből díszes mozaikot rakott a tortára; vagy a pirított disznófarokról, melyet cukros perec gyanánt tálalt fel; vagy arról, amikor egy sündisznót főzött ki tüskéstül, mindenestül, ki tudja, miért, tán csak hogy lássa a hatást, amikor leemelik az ételborító fedőt mert bár mindent megevett, amit összekotyvasztott, ezt még ő sem ízlelte meg, jóllehet a sün még fiatal volt, rózsaszínű, s bizonyára puha is. Igen, Battista hajmeresztő konyhaművészete sok alkotást csupán külső formája kedvéért hozott létre, nem pedig azért, hogy együtt élvezzük e meghökkentő ízeket; állati és növényi fogásai látszatra igazán a legfinomabb, legaprólékosabb mívességről tanúskodtak. Például karfiolfej nyúlfüllel; vagy disznófej, melynek szájából piros langusztarák csüng olyaténképpen, hogy ollójával a disznó nyelvébe csimpaszkodik, mintha ki akarná tépni. No és a csigák. Sikerült temérdek csigát lenyakaznia; a csigák fejét, ezeket az egészen puha kis zergefejeket azt hiszem, fogpiszkálók segítségével krémes lepényekre tűzködte, minden szeletre egyet-egyet; amikor aztán a süteményt feltálalták, úgy nézett ki az egész, mint valami icurka-picurka zergefalka. Ez ínycsiklandozó falatok látványánál is döbbenetesebb élmény volt arra az acsarkodó, vérszomjas buzgalomra gondolni, mellyel Battista mesterműveit készítette, elképzelni keskeny kezét, amint a piciny állati testeket darabolja.
A mód, ahogyan a csigák nénénk sötét, beteges fantáziáját csiklandozták, lázadásra késztetett bennünket, Cosimót meg engem; szolidaritás volt ez a szegény, szétmarcangolt állatokkal, undor a főtt csigák szagától, minden s mindenki türelmetlen elutasítása így hát nincs mit csodálkozni azon, hogy Cosimóban érlelődni kezdett ama gesztus, s az is, ami azt követte.
A következő tervet eszeltük ki. Olyankor, amikor a jogtudor lovag éti csigákat szállított haza kosarában, a rakományt levitték a pincébe, s beleöntötték egy hordóba; ott aztán diétára fogták a csigákat: csak korpát kaptak, hogy kipurgálódjanak. Ha az ember leemelte ennek a hordónak a fedelét, egy kisebbfajta pokol tárult a szeme elé: a csigák lassan, igen-igen lassan olyan lassan, hogy ez már a vég előhírnöke lehetett másztak fölfelé a dongákon; korpamaradékokon, opálosan csillogó alvadt nyálbarázdákon át, és boldog idők, a szabadság s a fű emlékei: színes csigaürülékek között. Némelyikük egészen kinyúlt házából, feje előreszegezve, szarva szétterpesztve; egyesek összezsugorodtak, visszahúzódtak, s csak szarvaikat dugják ki bizalmatlanul, mások beszélgető csoportokban álldogálnak, mint afféle tereferélő komaasszonyok; itt bezárkózva alszanak, amott meg már holtan fekszenek hanyatt fordult csigaházukban. Hogy megmentsük őket a balkörmű konyhaművésznővel való találkozástól, s hogy magunkat is megmentsük az undok fogástól, lyukat fúrtunk a hordó alján, s mézes fűszálakból rejtett ösvényt készítettünk a hordók meg az egyéb felszerelések, limlomok mögött, a menekülés ösvényét egészen egy kis ablakig, mely elhanyagolt, gizgazos ágyásokra nyílt.
Másnap lementünk a pincébe, hogy ellenőrizzük, miként valósult meg tervünk. Kezünkben gyertyával szemlét tartottunk a zegzugos folyosók, falak mentén, s fel-felkiáltottunk:- Itt van egy!... Itt meg egy másik !... Nézd, ez már hol tart!... Igen, a földön s a falakon, mézes ösvényünkön apró megszakításokkal hosszú sor csiga mászott a kis ablak felé. Rajta! Gyorsan! Siessetek, csigák! Meneküljetek!... Nem tudtuk megállni, hogy fojtott hangon rájuk ne kiáltsunk, ne biztassuk őket, látván, hogy a csöpp állatok bizony igencsak lassacskán, kényelmesen haladnak, s olykor egy-egy kis penész- vagy borkőlerakódás kedvéért még tunya kerülőket is tesznek az érdes pincefalon. De sötét volt, rengeteg limlom, kisebb-nagyobb torlasz hevert szanaszét így hát reméltük, hogy senki sem fedezi fel őket, s megszökhet valamennyi.
Csakhogy Battista nénénk, ez a nyugtalan lélek, éjszakánként bejárta az egész házat keresztül-kasul; kezében gyertyatartó, hóna alatt flinta egerekre vadászott. Aznap éjjel is lement a pincébe, és gyertyájának fénye egyszer csak az egyik kósza, lemaradt csigára s ezüstös nyálbarázdájára esett. Lövés dördült. Valamennyien felpattantunk az ágyban, de aztán rögtön újra belefúrtuk fejünket a párnák közé, hisz megszoktuk már a házi apáca éjjeli vadászatait. De Battista, miután szétroncsolta a csigát, és lehullajtott egy darab vakolatot azzal a bolond lövésével, éles, sivító hangocskáján rikoltozni kezdett: Segítség! Segítség! Mind megszöknek! Segítség! S már rohantak elő a szolgák félig meztelenül, atyánk is, szablyáját markolászva, s az abbé paróka nélkül; a jogtudor lovag, mielőtt még megértette volna, miről is van szó, a kellemetlenségektől való féltében kiiszkolt a mezőre, bebújt egy szalmakazalba, s tovább aludt.
A pincében, a fáklyák fényénél valamennyien űzőbe vették a csigákat; egyikük sem viselte ugyan szívén a dolgot, de hát hiába, már fölverték őket, s a szokott emberi hiúság nem engedte, hogy beismerjék: semmiért ugrottak ki az ágyból. Fölfedezték a lyukat a hordón, s rögtön tudták, kik a tettesek. Már jött is atyánk a kocsisostorral, kiráncigált bennünket az ágyból. Csupa kék csík lett a hátunk, farunk meg a lábunk, s ott kuksolhattunk a koszos kis kamrában, mely börtönünkül szolgált.
Három napig tartottak bezárva, kenyéren és vízen, száraz, bőrkemény marhahúson és hideg zöldséglevesen (ez utóbbi szerencsére ízlett). Azután következett ama bizonyos június 15-i ebéd, amikor először ültünk újra a családi asztalhoz, valamennyien pontosan déli tizenkét órakor, mintha mi sem történt volna. S vajon mit készített erre a napra Battista, konyhánk legfőbb hatalmassága? Csigalevest és csigapecsenyét. Cosimo hozzá se nyúlt, egy falatot sem akart enni belőle. Megeszitek, vagy rögtön újra bezárunk a kamrába! Én engedtem az erőszaknak, elkezdtem nyelni a puhányokat. (Ez bizony kissé gyáva dolog volt, bátyám ettől még inkább egyedül érezhette magát, s így távozása nekem is szólt, nekem, akiben csalódott; de hát nyolcéves voltam mindössze, s hogyan is lehetne összehasonlítani akaraterőmet különösen a gyermekkorit azzal az emberfeletti makacssággal, mely bátyám életét meghatározta?)
Nos, mi lesz? kérdezte atyám.
Nem és nem, semmiképp! mondta Cosimo, és eltolta a tányért.
Takarodj az asztaltól!
De bátyám ekkor már hátat is fordított valamennyiünknek, és ment kifelé az ebédlőből.
Hova mész?
Az üvegajtón át láttuk: az előcsarnokban fejébe csapja háromszögletű kalapját, fölcsatolja rövid kardját.
Tudom én, hová megyek! kiáltotta, és kifutott a kertbe.
Nemsokára láttuk az ablakon át, hogy felmászik a tölgyfára. Hibátlanul, akkurátusan volt megfésülködve, felöltözve, úgy, ahogyan ezt atyánk megkívánta tőle az asztalnál, függetlenül tizenkét évétől; a haja még be is rizsporozva, copfjában szalag; aztán a háromszögletű kalap, csipkemellény, fecskefarkú zöld frakk, mályvaszín cipellő, rövid kard, s végül combig érő, hosszú lábszárvédő fehér bőrből ez volt az egyetlen engedmény: hozzásegített ahhoz, hogy öltözködésünket jobban összehangoljuk vidéki életmódunkkal. (Én még csak nyolcéves voltam, így ünnepi alkalmak kivételével mentesítettek a rizsporozás alól; sajnos a rövid kard viselése alól is, pedig azt szívesen felkötöttem volna.) Így hát Cosimo kúszott-mászott felfele a göcsörtös fára; könnyedén, gyorsan és biztosan mozgatta kezét-lábát ezt a hosszú közös gyakorlat tette.
Említettem már, hogy órákat töltöttünk a fákon, mégpedig nem valami haszon céljából, mint annyi más gyerek, aki csak gyümölcsért vagy madártojásért mászik fára; nem, mi abban leltük jókedvünket, hogy legyőzzük a szeszélyes, girbegurba elágazásokkal járó nehézségeket, hogy olyan magasra törjünk fel, amilyen magasra csak lehet, kies pihenőhelyeket keressünk, ahonnan szép kilátás nyílik a lenti világra, s nagyokat rikkantgatva megtréfáljuk az alattunk elhaladókat. Így természetesnek találtam, hogy az igaztalan fenekedésre Cosimónak az volt az első gondolata: felmászik a számunkra oly otthonos tölgyfára, az ebédlő magasságában kihajol a lombok közül, és sértettségének, ingerült megvetésének látványát rákényszeríti az egész családra.
Vorsicht! Vorsicht!3 Mindjárt leesik szegényke! kiáltotta anyánk, izgalomtól elfúlva; szívesen látott volna bennünket ágyútűzben, de játékaink halálosan aggasztották.
Cosimo egy vastag ág villa alakú végébe kúszott, s ott kényelmesen letelepedett; keresztbe fonta karját, kezét hóna alá dugta, lógázta a lábát, s háromszögletű kalapját homlokába húzva, hátravetette fejét.
Majd meggondolod, ha elfáradsz! kiáltotta feléje atyánk, az ablakból kihajolva.
Nem gondolom meg soha! kiáltotta vissza bátyám az ágról.
Majd megmutatom én neked... csak legyere!...
Én pedig nem megyek le többé!
És megtartotta a szavát.
2 Cosimo fönt volt hát a fán. Az ágak magasan ívelő hidak a föld felett erre-arra hajladoztak. Enyhe szellő fújdogált; sütött a nap. A lombok között verőfény csillogott, ezért, ha látni akartuk bátyámat, be kellett árnyékolni szemünket tenyerünkkel. Cosimo elnézte a világot a fáról; föntről minden másmilyennek tetszett, s már ez is szórakoztató volt. Az út így más távlati képet nyújtott, másképpen festettek a virágágyak, a hortenziák, kaméliák, s más volt a kis kerti asztal is, melynél az ebéd utáni kávét szoktuk inni. Odább megritkult a fák lombja, s a veteményeskert apró, kőfalakkal megtámasztott ágyásai lépcsőzetesen ereszkedtek alá; a kert végében olajfák sötétlettek, mögöttük Ombrosa falu nyújtogatta fakó cserép- és palatetőit, amott lentebb pedig, ahol a kikötő sejlett, hatalmas gályák tűzködték égnek árbocaikat. A háttérben a végtelen tenger terpeszkedett, egy vitorlás szelte rajta épp a habokat lomha imbolygással.
Kávé után a báró és a generálisasszony kiment a kertbe. Egy rózsatövet nézegettek tüntetően, úgy tettek, mintha mit sem törődnének Cosimóval. Karonfogva sétálgattak egy kicsit, de aztán rögtön szétugrottak, s hadonászva vitatkoztak. Én ellenben a tölgyfa alá álltam, mintha csak épp egyedül játszanék, valójában azonban magamra akartam vonni bátyám figyelmét. Ám ő velem is tartotta a haragot, fönt maradt, s a messzeségbe nézett. Abbahagytam hát a kísérletezést, s egy pad mögé guggoltam, hogy onnan észrevétlenül tovább figyelhessem.
Cosimo úgy nézdelődött odafönt, mint holmi kilátón. Mindent megnézett, s ez a minden olyan volt, mint a semmi. Egy asszony lépkedett a citromfasorban, fején kosár.
A dombhajlatban öszvérhajcsár jött fölfelé, öszvére farkába kapaszkodva. Nem látták egymást. Az asszony a patkócsattogásra megfordult, és az út felé igyekezett. De elkésett. Erre énekelni kezdett. Csakhogy az öszvérhajcsár már túljutott a kanyaron; fülelt egy kicsit, aztán megcsattintotta ostorát, s rárivallt az öszvérre: Hő, te! Azzal vége. Cosimo látta ezt is, azt is.
Fauchelafleur abbé tűnt fel az úton, breviáriumába merülve. Bátyám lekapart valamit az ágról, s a fejére hullajtotta; az öreg nem tudta, mi lehet: tán egy pókocska vagy egy kéregdarabka? S a fején hagyta. Ezután Cosimo a fakéregben kutakodott, piszkálni kezdte a kardjával. Előbújt egy mérges darázs, ő kalapját lóbálva elhessentette, aztán mindaddig figyelte a rovar röptét, míg az bele nem süppedt egy tökvirág kelyhébe. Fürgén, mint mindig, a jogtudor lovag jött most elő a házból, lesietett a kerti lépcsőn, majd eltűnt a szőlőtőkék között; Cosimo, hogy lássa, merre ment, átmászott egy másik ágra. Itt a lomb mögött hirtelen fütty harsant, s fölrebbent egy rigó. Cosimo meghökkent: egész idő alatt fönt kuksolt, s nem vette észre a madarat. Meregette a szemét fölfelé, szembe a nappal, leste, nincs-e arra még több is. Nem, nem volt több.
A tölgyfa szomszédságában egy szilfa ágaskodott; a két lombkorona majdnem érintkezett. A szil egyik ága odahajolt a tölgy egyik ága fölé, alig fél méterrel volt fölötte; bátyám így könnyedén át tudott ugrani, meghódíthatta a szilfa csúcsát is, melyet mindaddig nem fürkészhettünk ki, lévén hogy sima törzse magasra nyúlott, s így a földről nehezen lehetett elérni az ágait. Miközben állandóan figyelte, hol hajolnak leginkább egymáshoz a szomszédos fák ágai, Cosimo a szilről előbb átmászott egy szentjánoskenyérfára, majd onnan egy eperfára. Láttam: így halad a kert fölött, ágról ágra kapaszkodva.
A nagy eperfa némelyik ága átnyúlt a kőfal fölött; Ondariva márkiék kertje volt a túlsó oldalon. Noha szomszédok voltunk, semmit sem tudtunk Ondariva és Ombrosa nemes márkijáról. Néhány nemzedék óta ők élvezték ama feudális előjogokat, melyekre atyánk tartott igényt; ezért aztán kölcsönös gyűlölség választotta el egymástól a két családot úgy valahogy, amint a magas fal is (egy erődítmény falának is beillett volna; nem tudom, ki építtette: atyánk-e avagy a márki) közibe állt a két kastélynak. Ráadásul az Ondarivák féltékenyen őrizték kertjüket; úgy hírlett, sohasem látott növények pompáznak benne. Való igaz: a mostani márki nagyapja, aki Linné tanítványa volt, annak idején egész kiterjedt atyafiságát, a francia meg az angol udvarban élő valamennyi rokonát megmozgatta, s elküldette velük a gyarmatok legértékesebb növényi ritkaságait; éveken át hordták a gályák Ombrosába a vetőmagos zsákokat, a dugványkötegeket, facsemetéket, sőt még fákat is, hatalmas földgöngyölegekkel gyökérzetük körül: míg végül is, mint mondták, valami keverék erdő nőtt odaát, az indiai és amerikai erdők keveréke ha ugyan nem még az új-zélandiaké is.
Ha olykor-olykor átkukkantottunk a fal szegélyén, nem láttunk egyebet, csupán a magnólia sötét lombjait; ezt a fát a legutóbbi időkben hozták be az amerikai gyarmatokról, fekete ágai közt hófehér, húsos virág nyílott. Cosimo eperfánkról a fal peremére ugrott, néhányat lépett rajta kötéltáncos, egyensúlyozó léptekkel, majd egy lecsüngő ágba kapaszkodva átlendült a másik oldalra, a magnólia lombjai és virágai közé. Ott aztán eltűnt a szemem elől. Amit majd most mondok, azt mint élete számos más, e történetbe foglalt eseményét a későbbiekben ő maga mesélte el nekem; vagy éppenséggel én szedtem össze itt-ott felbukkanó szóbeszédekből, föltevésekből.
Cosimo tehát ott volt immár a magnólián. Igen-igen sűrű lombú, ágas-bogas fa volt ez, de olyan fiúnak, mint a bátyám, aki már mindenféle és fajta fát kitapasztalt, nem okozott nehézséget; az ágak jól megbírták, noha még eléggé vékonyak voltak, s lágyak, nyersek is: fekete kérgükön, Cosimo cipősarka nyomán, nedvesen fehérlettek a horzsolások. Üde levélillat vette körül a fiút, amint a szél megmeglibbentette, erre-arra forgatta a faleveleket, s azok hol opálos, hol meg csillogó zöldbe játszottak.
De hát illatozott itt az egész kert! S ha Cosimo még nem tudta is áttekinteni, olyannyira sűrűn és szabálytalanul nőtt, orrával kezdte felderíteni: próbálta megkülönböztetni egymástól a különféle illatokat, melyeket már akkor észrevett és megjegyzett, amikor azok átlengedeztek kertünkbe, s a kastély titokzatosságát árasztották magukból. Aztán szétnézett a lombok között, s látott új leveleket, nagyokat s oly fényeseket, mintha kristálytiszta víz folyna el rajtuk, és látott aprókat, bolyhosakat, és látott egészen sima fatörzseket, meg olyanokat is, amelyeknek csupa pikkely a kérgük.
Nagy csend volt. Csupán néhány ökörszem rebbent fel csipogva nem messze tőle. S egy hangocskát lehetett hallani, amint ezt énekelte: O la-la... O la balan-çoire...4 Cosimo lenézett. A szomszéd terebélyes fa egyik ágán hinta lengett föl s le, tíz év körüli kislány ült rajta.
Szőke volt a kislány, s felnőttes, tornyos kontyot viselt, ami kissé mókásan hatott; kék ruhája ugyancsak inkább felnőtt nőnek való; szoknyája, melyet most a hintán felhajtott, csupa csipke. Szemét félig lehunyta, fitos orrocskáját fölszegte, bájosan megjátszotta a hölgyet; közben egy almát harapdált, mégpedig úgy, hogy minden harapásnál odahajolt kezéhez, mellyel az almát is meg a hintakötelet is tartania kellett. És valahányszor ívének legalsó pontjához ért a hinta, cipellője hegyével újra meg újra ellökte magát a földtől; és el-elfújta ajkáról a megrágott almahéjdarabkákat; és énekelt: O la-la-la... O la ba-lan-çoire... miként afféle kislány, kit már nem érdekel sem a hinta, sem az ének, sem az alma (az ugyan még valamivel inkább) más gondolatok rajzanak fejecskéjében.
Cosimo lassan leereszkedett a magnólia tetejéről a fakorona legalsó erkélyére, ott, szétterpesztett lábát a törzs villaszerű elágazásának vetve, megállapodott, s egy előtte elnyúló ágon, mint valami ablakpárkányon, kikönyökölt. A hinta valósággal orráig röpítette a kislányt.
Az nem figyelt, s mit sem vett észre. Aztán hirtelen megpillantotta a fán háromszögletű kalapostul, lábszárvédőstül.
Halkan felsikoltott:
Ó!...
Kezéből kiesett az alma, a magnólia tövéhez gurult. Cosimo kirántotta rövid kardját, lelépett a legalsó ágra, kardjával lenyúlt az almáért, hegyére tűzte, s odanyújtotta a lánykának, akit közben megint odaröpített a hinta.
Tessék, vegye el, nem lett piszkos, csak kissé megütődött az egyik fele.
A szőke kislány már megbánta, hogy annyira kimutatta meglepetését ennek az ismeretlen fiúnak, aki oly váratlanul tűnt fel a magnólián; újra fensőséges képet vágott, fölvetette orrocskáját, úgy kérdezte: Maga tolvaj?
Tolvaj?... visszhangozta Cosimo sértetten a kérdést; majd elgondolkozott, s egyszeriben megtetszett neki az ötlet. Biz' az vagyok, igen mondta, s homlokába húzta kalpagját. Tán van valami kifogása ellene?
És mit akar itt lopni?
Cosimo ránézett a kardhegyre szúrt almára, s eszébe jutott, hogy éhes, hogy ebédkor hozzá se nyúlt az ételhez. Ezt! mondta, s elkezdte hámozni az almát rövidke kardja pengéjével, melyet fittyet hányva a családi tilalomnak mindig igen élesre köszörült.
Úgy hát gyümölcstolvaj állapította meg a lány.
Bátyám a falkákba verődött ombrosai szegény gyerekekre gondolt, akik átmásznak a sövényeken, falakon, s megdézsmálják a gyümölcsösöket; arra oktatták, hogy lenézze s kerülje ezeket a kölyköket, s most először ötlött eszébe, milyen szabadon s irigylésre méltóan élhetnek. Íme, most talán majd ő is olyan lehet, mint azok. Igen mondta. Gerezdekbe vágta az almát, s rágcsálni kezdte.
A kislány fölkacagott s csak kacagott, egyre kacagott, míg a hinta le s föl lendült széles ívben.
Ugyan már! Én ismerem azokat a fiúkat, akik gyümölcsöt lopnak! mondta. Barátom valamennyi! Azok kócosan, mezítláb meg ingujjban járnak, nem pedig lábszárvédőben, parókával a fejükön!
Bátyám olyan piros lett, mint az alma héja. Kicsúfolták, s méghozzá nemcsak rizsporos haja miatt, melyet maga se becsült sokra, hanem a lábszárvédő miatt is, amit pedig nagyon sokra becsült; kevesebbre tartották a gyümölcstolvajoknál, e csibész népségnél, kiket mindmostanáig még egy perccel előbb is lenézett; tetejébe pedig az a felfedezés, hogy ez a hölgyike, az Ondarivák kertjének úrnője, barátnője valamennyi gyümölcstolvajnak, neki meg nem mindez együtt szégyennel, haraggal s féltékenységgel töltötte el.
O la-la-la... Lábszárvédő s paróka! énekelte a kislány a hintán.
Cosimót megszállta a dölyfös visszavágás szelleme.
Nem azok közül való vagyok, akiket maga ismer! kiáltotta. Éppenséggel nem is vagyok tolvaj! Csak azért mondtam, hogy meg ne ijesszem; mert ha tudná, ki vagyok valóban, szörnyet halna félelmében: zsivány vagyok! Egy irtóztató zsivány!
A kislány tovább hintázott; ott röpdösött Cosimo közvetlen közelében, oda-odalendült szinte az orráig, mintha csak meg akarta volna könnyedén legyinteni a lábával.
Ugyan már! mondta. És hol a flinta? Minden zsiványnak van flintája! Vagy íja! Én láttam! Már ötször megállították a hintónkat, mikor a várkastélyból idejöttünk!
De nem a vezérnek! Én a vezér vagyok! A zsiványok vezérének nincs flintája! Csak kardja! válaszolta Cosimo, és előrenyújtotta rövid kardját.
A kislány vállat vont. A zsiványok vezérét mondta oktató hangon úgy hívják, hogy Gian dei Brughi. Karácsonykor meg húsvétkor mindig eljön hozzánk, és ajándékokat hoz!
Úúúgy! kiáltott fel Cosimo di Rondò; egy percre elkapta őt is a családi pártoskodás hulláma. Akkor hát igaza van atyámnak, amikor azt mondja, hogy Ondariva márki a vidék minden zsiványának és csempészének védnöke!
A kislány épp közel ért a földhöz, s ahelyett, hogy újra ellökte volna magát, szapora topogással lefékezett s leugrott. Az üres hinta még ugrott egyet-kettőt a kötélen. Azonnal jöjjön le! mondta haragosan, mutatóujjával a fiú felé bökve. Hogy merészelt a mi területünkre lépni?!
Nem léptem a területükre, és nem megyek le mondta Cosimo ugyanolyan hévvel. Sosem léptem a maguk földjére, és nem is lépnék a világ minden kincséért se!
A kislány erre nagy nyugodtan fölvette legyezőjét, mely addig egy fonott széken hevert, s habár nem volt éppenséggel meleg, elkezdte legyezni magát, miközben föl-alá sétált.
Most pedig mondta hívom a szolgákat, és elnáspángoltatom. Majd elmegy a kedve attól, hogy betolakodjék a mi területünkre!
Minduntalan hangot váltott ez a kislány, s bátyám újra meg újra elképedt.
Ahol én vagyok, az nem terület, és nem a maguké! hirdette ki ünnepélyesen Cosimo, s már-már hozzátette: "Azonkívül én vagyok Ombrosa hercege, az egész vidék ura!" De türtőztette magát, mert nem szívesen ismételte volna, amit apja mondogatott folyvást, éppen most, hogy összeveszett vele, s otthagyta a családi asztalt; nem, nem volt kedve hozzá, és jogosnak se tartotta, hiszen amaz igény a hercegi rangra mindig is rögeszmés hóbortnak tetszett neki; csak nem fog most ő is hercegi szerepben pöffeszkedni?... De nem akarta meghazudtolni magát, s ezért folytatta, ahogy tudta:
Ez nem a maguké, csak a föld a maguké, csak ha arra lépnék, akkor lennék betolakodó. De itt fenn nem vagyok az, s itt oda megyek, ahová jólesik.
Úgy, hát ott fenn az a tiéd...
Persze! Itt minden a személyi birtokom s bizonytalanul mutatott széjjel: az ágak, a napsütötte lombok s az ég felé. A fákon én vagyok az úr! Hadd jöjjenek, szedjenek le, ha tudnak!
Most, e kérkedés után, azt várta, hogy a lány megint kigúnyolja ki tudja, hogyan? De az váratlanul érdeklődni kezdett:
Igazán? És meddig terjed a birtokod?
Ameddig a fákon el lehet jutni, erre, arra, amarra, a falon át, az olajfaligeten keresztül a dombig, a domb túlsó oldaláig, az erdőig, a püspöki uradalomig...
Franciaországig is?
Lengyelországig, Szászországig! mondta Cosimo, aki a földrajzból csak azokat az elnevezéseket ismerte, melyeket anyánk emlegetett, amikor az örökösödési háborúról beszélt. De én nem vagyok önző, mint te folytatta. Én meghívlak a birtokomra.
Immár kölcsönösen tegezték egymást; de a lány kezdte.
Hát ez kié? kérdezte most, s kezében a nyitott legyezővel ráült a hintára.
A hinta a tiéd állapította meg Cosimo. De minthogy ehhez az ághoz van erősítve, tőlem függ. Tehát ha hintázás közben a lábad érinti a földet, a magad birtokán vagy, ha föllendülsz a levegőbe, úgy az enyémen.
A kislány belekapaszkodott a kötélbe, és ellökte magát a földtől. Cosimo átugrott a vastag ágra, megfogta a két kötelet, s most ő lengette a hintát. Az mind magasabbra szállt.
Félsz?
Nem félek. Hogy hívnak?
Engem Cosimónak... És téged?
Az én nevem Violante; de Violának hívnak.
Engem is csak Minónak hívnak, mert Cosimo olyan öreges.
Nekem nem tetszik.
A Cosimo?
Nem, a Mino.
Ó... hívhatsz Cosimónak is.
Isten őrizz! Te, hallod-e, egyezséget kellene kötnünk.
Mit mondasz? kérdezte bizalmatlanul Cosimo.
Azt mondom: én fölmehetek a birtokodra, és véd a szent vendégjog. Helyes? Jövök-megyek, amikor akarok. Te viszont szent és sérthetetlen vagy a fákon, a birtokodon, de ha csak rálépsz is a földre, a kertemben, rabszolgámmá válsz, és megbilincseltetlek.
Nem. Én nem szállok le a kertedbe, s nem szállok le a magaméba se. Számomra minden föld ellenséges terület. Te feljöhetsz hozzám, s feljöhetnek a barátaid, akik gyümölcsöt lopnak; és talán Biagio is feljöhet, az öcsém, ámbár ő egy kicsit gyáva; szervezünk egy hadsereget itt a fákon, csakis a fákon, és észre térítjük a földet és lakóit.
Nem, nem, ezt mind nem csináljuk. Hadd magyarázzam meg, hogy állnak a dolgok. A fákon te uralkodsz. Helyes? De ha csak egyetlenegyszer is lelépsz a földre, elveszíted az egész birodalmadat, s a legutolsó rabszolga leszel. Megértetted? Ha eltörik alattad egy ág, s leesel, akkor is mindent elvesztettél.
Még soha életemben nem estem le fáról.
Bizonyára. De ha leesel... ha leesel, hamuvá lész, fölkap a szél s elfú.
Mesebeszéd. Nem megyek le a földre, mert nem is akarok.
Jaj de unalmas vagy.
Nem, nem, játsszunk csak. Például... a hintán lehetek?
Ha sikerül úgy ráülnöd, hogy nem érinted a földet.
Viola hintája mellett ugyanazon ágon egy másik hinta is függött, de a kötelét megcsomózták, és így feljebb húzták, hogy hozzá ne ütődjön Violáéhoz. Cosimo belecsimpaszkodott ebbe a kötélbe, s leereszkedett rajta az ágról (igen ügyes volt az effajta gyakorlatokban, hisz anyánk sokat tornásztatott bennünket); amikor a csomóhoz ért, kioldozta, aztán ráállt a hintára, s hogy lendületet adjon neki, behajlított térddel előre-hátra hajladozott. Így sikerült mind följebb lendítenie magát. A két hinta le-föl lengett, egyik így, a másik úgy, aztán már egyforma magasságba röppentek, s félúton szinte súrolták egymást.
Ha leülnél, és a lábaddal löknéd magad, magasabbra érnél kísértett Viola.
Cosimo fitymálva legyintett.
Légy szíves, szállj le és lökj meg! Igazán... légy jó fiú! kérlelte a lány, és kedvesen mosolygott rá.
De nem... hiszen megbeszéltük: nekem semmiképp sem szabad lemennem... Cosimo kezdte megint nem érteni.
Légy szíves!
Nem.
Ó... ó... majdnem elbuktál. Ha csak egyik lábadat is leteszed, mindent elvesztettél volna! Viola leszállt, s aprókat lökött Cosimo hintáján. Huhh! hirtelen megragadta a hinta ülőkéjét, és felborította. Még szerencse, hogy Cosimo jó erősen tartotta magát a kötélen. Máskülönben úgy földhöz csapódik, mint a döglött béka!
Áruló! kiáltotta, s a két kötélbe csimpaszkodva, mászott fölfelé; de a leereszkedés könnyebben ment, mint a kapaszkodás, s ráadásul a szőke kislány, akire most, úgy látszik, megint rájött a gonoszkodás, összevissza ráncigálta lentről a kötelet.
Végre elérte a vastag ágat; felült rá lovaglóölésben, s csipkekendőjével megtörölte izzadt arcát. Hahaha!... Nem sikerült.
Hajszál híján!
Azt hittem, barátom vagy.
Hitted... S megint legyezni kezdte magát. Ebben a percben éles női hang harsant: Violante! Kivel beszélgetsz?
Egy hölgy tűnt fel a kastély fehér lépcsőjén, sovány, magas hölgy, igen bő szoknyában, lornyonnal. Cosimo ijedten húzódott vissza a lombok közé.
Egy fiatalemberrel, ma tante válaszolt a kislány. Fa tetején született, s varázslat következtében lábát se teheti a földre.
Cosimo fülig vörösödött. Vajon Viola azért beszél így, hogy ugrassa a nénikéje előtt? Vagy hogy a nénit ugrassa őelőtte? Vagy csak továbbjátszik? Vagy mert nem törődik sem vele, sem a nénivel, s a játék sem érdekli?... Miközben így töprenkedik, látja, hogy a hölgy egészen közel lép a fához, és úgy bámulja őt a lornyonjával, mint valami papagájt.
Hon! mais c'est un des Piovasques, ce jeune homme, je crois. Viens, Violante.5
Cosimót perzselte a megaláztatás: milyen közönyös arccal ismerték föl! S azt se kérdezik, mit keres itt! És rögtön elhívják a kislányt határozott, ám nem is szigorú hangon! És Viola milyen engedelmes! Hátra se fordul, megy a néni után! Mindez azt jelentheti, hogy ő mit sem számít, hogy szinte nem is létezik. A szégyennek valóságos fellege borult Cosimóra ezen a különös délutánon.
De íme! Viola int a néninek, az lehajol hozzá, s a kislány súg valamit a fülébe. A nagynéni megint rászegezi a lornyont, s így szól: Nos, fiatalúr, nem inna meg velünk egy csésze csokoládét? Legalább mi is megismerkednénk. Tekintve, hogy s itt lekacsintott a kislányra , tekintve, hogy immár a család barátja.
Cosimo csak bámult utánuk, a nagynéni s unokahúga után, majd kiugrott a szíve, úgy dobogott. Lám, meghívták! Az Ondarivák s Ombrosák hívták meg, a vidék legdölyfösebb családja. Az iménti megaláztatásból győzelem lett; apján is bosszút állt: az ellenlábasok vették őt észre, akik apját mindig lenézték; és Viola szót emelt érte; és immár hivatalosan tudomásul vették, hogy Viola barátja; és játszhat vele ebben a kertben, melynek nincsen párja. Ezek a gondolatok viharzottak át Cosimo agyán, de valami ellentmondó, zavaros érzést is keltettek, mely félénkségből, büszkeségből, magányosságból és sértődöttségből állt össze. Bátyám az érzések e zűrzavarában megragadta a fölötte levő ágat, felkapaszkodott rá, behúzódott a lombosabb felébe, ott átugrott egy másik fára, aztán eltűnt.
3 Ez a délután sehogy sem akart véget érni. Időnként valami zizzent, valami reccsent s puffant szokásos kerti hangok , s mi reménykedve futottunk ki, hátha ő az, hátha rászánta magát végre, hogy lejöjjön. De nem. Csak azt látom, hogy a magnólia fehér virágos koronájának teteje meghajlik, Cosimo előbukkan, átugrik a falon.
Felmásztam hozzá az egyik fára. Amikor megpillantott, bosszúsnak látszott; még haragudott rám. Fölöttem ült egy magasabb ágon, valamit farigcsált a rövid kardjával, ezzel is jelezve, hogy nem akar szóba állni velem.
Jól mászható ez az eperfa szóltam, csak hogy mondjak valamit. Azelőtt nem másztunk fel rá soha...
Tovább faragta az ágat, aztán csípősen odavetette:
Nos, ízlett a csiga?
Fölmutattam egy kosarat:
Hoztam neked szárított fügét, Mino, meg egy kis tortát...
Ők küldtek? kérdezte.
Hangja még elutasító volt, de nagyokat nyelve nézte a kosarat.
Dehogy... Tudod, meg kellett szöknöm az abbétól! mondtam gyorsan. Azt akarták, hogy egész este tanuljak, s így ne tudjak beszélni veled; de az öreg elaludt. A mama aggódik, hogy leesel, s kerestetni akar; de apa, mióta nem lát a tölgyfán, azt mondja, hogy lejöttél, elbújtál valami zugban, és bánkódol, amiért rossz fát tettél a tűzre... meg hogy nem kell félni.
Nem mentem le egy percre se.
Ondariva márkiék kertjében voltál?
Igen, de mindig fáról fára haladva, anélkül, hogy csak érintettem volna is lábammal a földet!
Miért? kérdeztem. Először nyilatkoztatta ki előttem ezt a szabályt; úgy beszélt róla, mint ami felől már megállapodtunk, s mintha most arról biztosítana, hogy nem szegte meg ezt a megállapodást. Ilyenformán nem mertem tovább kérdezősködni.
Hanem mondta válasz helyett odaát Ondariváéknál napokig is el lehet cserkészni! Ha látnád! Amerikai fák... Ám eszébe jutott, hogy haragban van velem, s így nem közölheti örömmel a felfedezéseit. Ridegen félbeszakította hát: Csakhogy téged nem viszlek oda. Ezentúl mehetsz Battistával sétálni, vagy a jogtudor lovaggal!
Nem! Mino! Igazán!... Vigyél magaddal! kérleltem. Nem szabad haragudnod rám a csigák miatt! Undorítók voltak, de már nem bírtam hallgatni a kiabálást!
Cosimo mohón bekapta a tortát.
Próbára teszlek mondta. Be kell bizonyítanod, hogy az én pártomon vagy, s nem az övékén.
Mondd meg, mit tegyek!
Szerezz nekem kötelet, jó hosszút és erőset! Bizonyos átugrásoknál meg kell kötöznöm magam. Aztán hozzál egy felvonócsigát, kampókat meg szögeket is abból a vastagabb fajtából...
De hát mit akarsz csinálni? Darut?
Egy csomó holmit kell fölszállítanunk. Lássuk csak sorjában: deszkát, nádat...
Kunyhót akarsz építeni a fán? És hol?
Sor kerül arra is. A helyet majd kiválasztjuk. Addig is az az odvas tölgyfa a címem. Majd leeresztem kötélen a kosarat, s te mindent belerakhatsz, amire szükségem van.
De miért? Úgy beszélsz, mintha ki tudja, meddig akarnál még itt bújni. Azt hiszed, nem fognak megbocsátani?
Elvörösödött.
Mit érdekel engem, hogy megbocsátanak-e vagy sem! mondta. És nem bújtam el! Nem félek senkitől. Te talán félsz segíteni?
Értettem, persze hogy értettem: bátyám nem akar lejönni. Mégis úgy tettem, mintha nem érteném. Így akartam arra kényszeríteni, hogy ilyesmit mondjon: Igen, itt maradok fönn a fákon egészen uzsonnaidőig. Vagy napszálltáig. Vagy vacsoráig. Vagy amíg be nem sötétedik olyasmit tehát, ami valamiféle mértéket, határt szab tiltakozó gesztusának. De nem mondott semmi ilyesmit. S én féltem egy kicsit.
Egyszer csak kiáltás harsant odalentről. Cosimo! Cosimo! kiáltotta atyánk. S mert már tudta, hogy Cosimo úgysem válaszol, rögtön utána engem hívott: Biagio! Biagio!
Megnézem, mit akarnak, aztán visszajövök és elmondom mondtam nagy sietve. Bevallom, az udvarias igyekezet, hogy bátyámat tudósítsam, a sürgős eliszkolás vágyával párosult; féltem: rajtacsípnek, hogy ott társalgok vele az eperfa tetején, s osztoznom kell a büntetésben, mely bizonyára nem marad el. De úgy látszik, Cosimo nem olvasta le arcvonásaimról e hitványságot; utamra bocsátott, s nem mulasztotta el, hogy egy vállrándítással ne jelezze, mennyire nem érdekli, vajon atyánk mit akarhat mondani neki.
Amikor visszamásztam a fára, még ott volt; egy lenyesett törzselágazáson elég jó ülőhelyet talált magának; állát térdének támasztotta, s szorosan átkarolta lába szárát.
Mino! Mino! kiabáltam levegő után kapkodva, miközben másztam fölfelé. Megbocsátottak! Várnak! Az uzsonna az asztalon, apa és anya már ott ülnek, és osztják a nagy tortaszeleteket! Mert torta van, úgy ám! S méghozzá csokoládétorta! És nem Battista csinálta, nem bizony! Battista a szobájában csücsül, bezárkózott, majd megpukkad dühében, egészen belezöldült! Simogatták a fejemet, s azt mondták: "Menj a szegény Minóhoz, és mondd meg neki, hogy békét kötünk, és nem beszélünk többé a dologról!" No, menjünk hát gyorsan!
Cosimo egy levelet rágcsált. Meg se mozdult.
Eredj mondta , próbálj szerezni egy pokrócot; de meg ne lássanak. Hideg lehet itt éjszaka.
Tán csak nem akarod itt tölteni az éjszakát a fákon?!
Nem válaszolt; állát fölhúzott térdére támasztva, csak rágcsálta a falevelet, és maga elé nézett. Követtem tekintetét a falon túlra szállt, Ondariva márkiék kertje felé; fehéren kandikált ki onnan a magnólia virága, s odább egy sas körözött.
Így köszöntött be az este. A szolgák sürögtek-forogtak, terítették az asztalt; az ebédlőben már égtek a kandeláberek: Cosimo mindezt jól láthatta a fáról. Arminio báró az ablakon túli sötét árnyék felé fordulva fölkiáltott neki: Ha fönn maradsz, éhen halhatsz!
Ezen az estén először ültünk nélküle vacsorához. A tölgyfa egyik magas ágán ült lovaglóütésben, oldalvást, így csak lógázó lábát láttuk. Azt mondom, láttuk de csak akkor, ha kikönyököltünk az ablakpárkányra, s úgy fürkésztük az árnyakat, mert benn égett a sok gyertya, odakünn meg sötét volt.
A jogtudor lovag is kötelességének érezte, hogy kihajoljon az ablakon, és mondjon valamit; de, mint rendesen, sikerült elkerülnie, hogy véleményt nyilvánítson az ügyről. Ó-ó-ó... mondta kitűnő keményfa... száz esztendeig is bírja... Aztán néhány török szó következett, talán a tölgy török neve; vagyis hát mintha a fáról volna szó, s nem a bátyámról.
Battista nővérünket viszont irigységgel töltötte el a Cosimóra összpontosult figyelem; megszokta, hogy a család lélegzet-visszafojtva lesse különcködéseit, s most, íme, valaki fölébe kerekedett; csak rágcsálta hát körmét mindegyre (nem emelte szájához, hanem könyökét magasra tartva, kifordított kézzel nyújtotta le ujját).
A generálisasszonynak eszébe jutott, hogy valamelyik táborban (nem emlékszem már, vajon Szlavóniában-e vagy Pomerániában) az őrszemek fákon teljesítettek szolgálatot, és messziről meglátván az ellent, sikerült a rajtaütést elhárítaniok. Ez az emlék egyszeriben elűzte anyai aggodalmát, zavarodottságát, visszazökkentette kedves katonavilágába, s mintha végre sikerült volna megértenie fia viselkedését, nyugodtabb lett, sőt már-már büszke is. Rá se hederítettek; csak Fauchelafleur abbé hallgatta nagy komolyan a háborús történetet, s csupán ő méltatta figyelemre a két eset között vont párhuzamot is abban a reményben, hátha olyan érvre bukkan, mellyel természetesnek tüntetheti fel a történteket, s így kivonhatja magát a szemrehányások, felelősségre vonás alól!
Vacsora után korán szoktunk nyugovóra térni ez életrenden nem változtattunk ezen az estén sem. Szüleink immár eltökélték: nem szerzik meg Cosimónak azt az elégtételt, hogy vajmit is törődnének vele; várták, hogy a fáradtság, a kényelmetlenség s az éjszakai hideg majd csak lekergeti. Ki-ki fölment a szobájába, s a kastély homlokzatán egyszeriben aranyló szemek nyíltak: a kandeláberek sárgás fénye átszüremlett az ablakokon. Most, hogy ott hált a szabad ég alatt, micsoda honvágyat, a meghitt melegnek micsoda emlékét ébreszthette bátyámban ez az olyannyira ismert s most is oly közeli ház! Kihajoltam szobánk ablakán, s mintegy megsejtettem sötét körvonalait, amint ott kuporog a tölgyfa egyik mélyedésében, törzs és ág hajlatánál, pokrócába csavarodva, s hogy le ne essék, többszörösen körülhurkolva a kötéllel.
A hold későn kelt fel, s most fényesen tündökölt a lombok felett. Fészkeikben aludtak a cinkék, összekuporodva, miként ő. Moccanások, messziről jött kósza neszek szőtték át a künti éjszaka csöndjét, egy-egy fuvallat is átiramodott a parkon. Időnként távoli morajlás hallatszott: a tenger. Álltam az ablakban, lestem az éjszaka e szaggatott lélegzését, s próbáltam elképzelni, mit érezhet, aki úgy hallgatja, hogy nincsen háta mögött a ház családias meghittsége, aki, mert egyedül van, s csak az éjszaka veszi körül, e meghittségtől néhány méternyire is teljesen ki van szolgáltatva neki; az egyetlen baráti tárgy a durva kérgű törzs, melyet, hogy le ne essék, átkarolva tart s a törzsben parányi, végtelen hosszú folyosók: apró lárvák hálóhelyei.
Lefeküdtem, de nem fújtam el a gyertyát. Talán a szobánk ablakán kiszüremlő gyenge fény elszórakoztatja egy kicsit. Közös szobánk volt, benne két kis gyerekágy. Elnéztem az övét, az üreset, majd elnéztem az ablakon túli sötétséget is, aztán kinyújtózkodtam a takaró alatt tán először lepett meg a boldogító érzés, hogy levetkőzve, mezítláb fekszem egy patyolattiszta, meleg ágyban; s mintha egyúttal azt is érezném, ahogy ő ott kuporog a durva pokrócba csavarodva, odakötözve, lábán a szoros lábszárvédő, megfordulni nem tud, teste oly gémberedett, annyira összetört, szinte minden csontja fáj bele! Amaz éjszaka óta nem is hagyott el többé ez az érzés, a boldog tudat, hogy mekkora gyönyörűség az ágy, a tiszta ágynemű, a puha derékalj! Gondolataim, melyek annyi órán át őkörüle rajzottak, ki valamennyiünk aggódásának tárgya volt, lassan belesüppedtek ebbe az érzésbe, s így elaludtam.
4 Nem tudom, vajon igaz-e, amit a könyvekben olvashatni; mármint hogy a régi időkben, ha egy majom elindult Rómából, fáról fára ugrálva eljuthatott Spanyolországba anélkül hogy egyszer is földet ért volna a lába. Az én időmben csak az Ombrosa-öböl tájékán nőttek ilyen sűrű erdők, az egyik hegyfoktól a másikig, a széles völgyben föl egészen a csúcsokig ; ezért is volt híres a mi vidékünk mindenfelé.
Ma már nem lehet ráismerni e tájra. Akkor kezdődött, amikor jöttek a franciák, és úgy vágták az erdőket, mintha csak füvet kaszálnának a mezőn, füvet, mely évről évre újra kinő. Csakhogy a fák nem nőttek ki. úgy tetszett, a háborúval jár ez is, Napóleonnal, azokkal az időkkel; de nem hagyták abba az irtást később se. Immár csupaszok a hegyhátak, a dombok mi, akik régtől ismerjük őket, fájó szívvel nézzük.
Az idő tájt bármerre jártunk, mindenütt lombok, ágak meredeztek köztünk s az ég között. A citromligetek tája volt csupán alacsonyabb növényi övezet, de ennek közepén is ott nyújtózkodtak a csavarodott, göcsörtös törzsű fügefák, följebb a hegyoldalban, a kertekben meg éppenséggel eltakarták az eget lombkoronájuk súlyos kupoláival; s ha nem fügefák, hát vörösesbarna cseresznyefák vagy a zsengébb növésű birsek, őszibarack- és mandulafák, fiatal körtefák, roskadozó szilvafák, no meg berkenye, szentjánoskenyérfa, egy-egy eperfa, öreg diófa. Ahol a kertek véget értek, kezdődtek az olajfaligetek ezüstszürke felhőként borultak a partvidékre. Végül alant, a vár meg a kikötő között húzódott a falu, a sok kicsi ház egymás hegyén-hátán. S még ott is folytatódott ez a pazar burjánzás, a hegyek sörénye oda is lenyúlt: örökzöld babérbokrok, platánok, tölgyfák vagyis öncélúbb és gőgösebb növényzet zöldellt a lapos tetők között; s mint valami áradat de fegyelmezett áradat! , arra vette útját, amerre az előkelők kastélyai s fallal körülvett parkjai voltak.
Az olajliget fölött kezdődött az erdő. Valaha bizonyára fenyvesek uralkodtak az egész tájon: még most is be-beékelődött az erdőbe egy-egy pínealiget a hegyoldalakon egészen le a homokos tengerpartig s ugyanígy a vörösfenyők is. A tölgyek oly sűrűn s szaporán nőttek, hogy el se képzelhetjük manapság mint legértékesebbek, ők estek legelőbb áldozatul a fejszének. Feljebb gesztenyések váltották fel a fenyveseket, az erdő felmászott a hegyre, és a semmibe veszett. A keringő növénynedveknek ebben a buja nyirokrendszerében éltünk mi, Ombrosa lakói, anélkül, hogy észrevettük volna.
Az első, akinek fejében szeget ütött e gondolat, Cosimo volt. Rájött, hogy miután ilyen sűrűn nőttek a fák, egyik ágról a másikra ugrálva sok-sok mérföldet haladhat előre-hátra anélkül, hogy le kellene másznia. Néha egy-egy tisztás hosszadalmas kerülő utakra kényszerítette; de hamarosan kiismerte e kényszerű útvonalakat, valamennyit, s immár nem a mi mértékeink szerint becsült meg egy-egy távolságot mindig az ágak közt kanyargó fönti ösvényeket, tekervényes kitérőket vette számításba. S ahol nem tudott átugorni a legközelebbi fa ágára, ott a lelemény, a furfang segítette de erről majd később. Most még csak a hajnalnál tartunk, amikor is fölébredve, egy tölgyfa tetején találta magát, lármás seregélyek közepette, a hideg harmattól nedvesen, dermedten, elgémberedett és zsibbadt tagokkal, megtöretve s boldogan vágott neki ez új világ földerítésének.
Már a park legszélső fáján volt, egy platánon. Alant a lépcsőzetesen ereszkedő völgy. A fölébe boruló égbolton felhőpamacsok úsztak, meg füstgomolyok, melyek egy palatetős ház kéményéből szálltak a magasba; apró tanyai házak bújtak meg a védőfalak mögött, egy-egy kőhalomnak tetszett valahány; odább egy másik ég: füge- s cseresznyefalombokból; amott az alacsonyabb szilvafák s őszibarackfák terpesztették szét zömök ágaikat. Jól látszott minden, még az egyes fűszálak is külön-külön, mind: nem úgy a föld színe, melyet fonnyadt tök-, saláta- és kelkáposztalevelek takartak el. Ilyen volt hát a V alakú völgy jobbról is, balról is, míg elöl a messzeségben szétterült, s széles tengeri öbölbe torkollott.
És ezen a tájon át-átcsapott egy láthatatlan s nesztelen hullám; igen, tulajdonképpen nesztelen is volt, csak időről időre hallatszott valami, ám az, amit olyankor hallani lehetett, kellőképpen érzékeltette a lappangó nyugtalanságot: hirtelen robbanásszerű kiáltozás, aztán tompa puffanások, ágreccsenések, megint kiáltozás, valahonnan másfelől s más hangon is, hegyesen, dühösen. Aztán semmi. Igen, ez most a semmi érzete: az idő múlásáé, a várakozásé valamié, ami nem onnan várható, ahonnan az imént jött, hanem egészen másfelől. S valóban: megismétlődött a hangokból, neszekből, reccsenésekből összetett zaj, hol erről, hol amarról lehetett hallani, de mindig abból az irányból, ahol a cseresznyefák csipkés levélkéi mozogtak a szélben. Így hát Cosimo tudatának szórakozottan csapongó felével erre a megállapításra jutott: a cseresznyeszemek beszélnek. (Lényének egy másik részével viszont már eleve tudott s értett mindent.)
Átlépett a legközelebbi cseresznyefára, majd onnan a következőre. Egész sor magas fa vette körül, terebélyes, szép zöld lombozatúak rengeteg fekete cseresznyével; de bátyám még nem tudta tüstént felismerni, mi van az ágak között, és mi nincs. Ott volt hát s előbb még hallotta a zajt, most meg nem hallott semmit. Egy alacsonyabb ágon állt, s nem értette, hogyan, de úgy érezte; mintha a fölötte függő sok-sok cseresznyeszem mind feléje fordulna, őt nézné, vagyis mintha ezen a fán nem is cseresznyeszemek, hanem igazi szemek volnának.
Ahogy fölemeli fejét, egy túlérett cseresznye toccsan a homlokára. Erre kimereszti szemét, úgy néz a magasba (szembe a nappal, mely már magasan jár) s íme, látja: fölötte s a szomszédos fákon is rengeteg gyerek, egész kölyökhad kuksol a lombok közt megbújva.
Amikor látták, hogy Cosimo észrevette őket, immár nem maradtak csendben, halkan bár, de éles, sivító hangon sustorogtak; ilyesmiket mondtak: Oda nézz, milyenszép! és közben félrehajtva maguk alatt a lombokat, egyegy ággal lejjebb szálltak a háromszögletű kalapos fiú felé. Ők hajadonfőtt voltak, vagy rojtos szélű szalmakalapban, némelyiknek zsákkámzsa fityegett a fején; ruházatuk csupa cafat ingből, gatyából állott, s aki nem volt épp mezítláb, az valami rongybocskort viselt, olyiknak meg ott lógott nyakában, zsinórra kötve, a mászáshoz levetett fasaruja. A nagy gyümölcslopó banda volt hát, melytől a szülői parancsnak ebben az egyben engedelmeskedve Cosimo is, én is mindig távol tartottuk magunkat. Ezen a reggelen azonban bátyám mintha épp őket kereste volna, habár maga se tudta pontosan, mit remél tőlük.
Csak állt mozdulatlanul az ágon, s várta őket. Azok másztak lefelé, közben mutogattak rá, s halkan, de azért csípős hangon ilyesmiket vetettek feléje: Mi a csudát keres ez itt? Leköpdösték cseresznyemaggal, s parittyaként forgatva meg szárukon, pondrós, madárcsípte szemeket hajigáltak rá.
Egyszer csak felkiáltottak: Hűha! Rövid kardját pillantották meg, mely oldalán fityegett. Nézzétek csak, micsoda gyíklesője van! Nagy nevetés. Jó kis farsimogató!
Aztán hirtelen elnémultak, visszafojtották a nevetést s lélegzetüket is, mert most olyan mulatság ígérkezett, amitől meg kell bolondulni: két kis bitang nagy csendesen elhelyezkedett azon az ágon, mely pontosan Cosimo feje fölött volt, s lassan, óvatosan egy szájával lefelé fordított zsákot kezdtek ráereszteni. (Egyike volt ez azon mocskos zsákoknak, melyekbe bizonyára a zsákmányt rakták, üresen meg csuklyának használták.) Bátyám hamarosan s anélkül, hogy értette volna, hogyan, a zsákban találhatta volna magát, s akkor bizony megkötözik, mint valami sonkát, és jól elagyabugyálják.
Cosimo megszagolta a veszedelmet vagy tán nem is szagolt meg semmit; hallotta, hogy kinevetik a kardja miatt, hát kirántotta hüvelyéből, csupán a becsület kedvéért. Megforgatta feje fölött, s érezte: a penge súrolt valamit; ekkor megpillantotta a zsákot, egyetlen perdüléssel kiszakította a két kis tolvaj kezéből, s messzire hajította.
Jó mozdulat volt. A többiek csodálkozó s bosszús kiáltásokra fakadtak, s a két komának alaposan kijutott a szidalmakból, amiért veszni hagyták a zsákot.
Cosimo nem örülhetett sikerének, nem jutott rá ideje. Odalent hirtelen egészen ellentétes értelmű tombolás robbant ki: őrjöngve támadtak ellenük a földről. Vad csaholás, kőzápor, ordítozás. Most aztán nem menekültök, ebadta fattyú tolvajai!... Favillák is emelkedtek a magasba. A kis latrok behúzott nyakkal kuporogtak az ágakon.
A gazdákat a Cosimo körül támadt lárma riasztotta fel már résen állottak, nagy buzgalommal készültek a leszámolásra. Megunták, hogy fáikról minduntalan lelopják az alig érett gyümölcsöt, szövetkeztek hát, jó néhány gazda meg bérlő. A furfangos kölyköknek ugyanis az volt a taktikájuk, hogy valamennyien egyszerre rohantak meg egy-egy gyümölcsöst; megkopasztották, aztán egészen más irányban továbbálltak, s ott kezdték elölről. Így nem volt más lehetőség: hasonló taktikát kellett ellenük alkalmazni; vagyis valamennyiöknek egy birtokon gyülekezni, megvárni, míg a kölykök előbb vagy utóbb odaérnek, s ott aztán nyakon csípni őket.
Most hát a pórázról eleresztett kutyák csaholva, vicsorogva ugrottak a cseresznyefák törzsének, s a favillák fenyegetően meredeztek a magasba. Négy-öt kölyök nagy sietve leugrott; nem úszták meg szárazon: alaposan megbökdösték a hátukat, a kutyák is belekaptak nadrágjukba üvöltve, hanyatt-homlok menekültek, s szinte fejest ugrottak a szőlősorok közé. Így senki se merészkedett le többé, ijedten gubbasztottak az ágakon Cosimo éppúgy, mint a többiek. A gazdák most létrákat támasztottak a fák törzsének, s kezdtek felmászni hegyes villájuk volt az előőrs, azzal hadonásztak a fejük fölött.
Néhány percbe tellett, míg Cosimo rájött: semmi értelme, hogy amiért ez a csavargó banda berezelt, ő is megijedjen; aminthogy annak a feltevésnek sem volt semmi alapja, hogy azok olyannyira talpraesettek, ő meg nem az. Lám, ez is próbája vitézségüknek: lapulnak, mint a hülyék mire várnak? Miért nem szöknek át a szomszédos fákra? Amikor bátyám idáig ért az elmélkedésben, már indult is: fejébe nyomta kalapját, megkereste azt az ágat, melyet hídnak használt az idejövetelnél, az utolsó cseresznyefáról átugrott egy szentjánoskenyérfára, onnan leereszkedett egy szilvafára, és így tovább. Amazok, amikor látták, hogyan jár-kel az ágak közt, mintha csak a piacon sétálna, megértették: nyomába kell szegődniök, mégpedig rögtön, különben ki tudja, mit el nem kell szenvedniök, míg újra rátalálnak s ezzel a menekülés útjára is. Követték hát, szép csendben, négykézláb másztak utána e kínos-keserves útvonalon. Cosimo ezenközben fölmászott egy fügefa tetejére, onnan átugorva a mezei sövényt egy őszibarackfára lendült; ennek ágai annyira gyöngék voltak, hogy a többiek csak egyenként tudták követni. Az őszibarackfa csak arra volt jó, hogy róla egy fal mögül kihajló, görbe törzsű olajfára másszanak; az olajfáról egyetlen ugrással egy tölgyön termettek, annak egyik vastag ága kinyúlt a hegyi patak fölé, át lehetett rajt mászni a túloldali fákra.
A villás atyafiak, akik az imént még azt hihették, hogy végre elcsípik a gyümölcstolvajokat, most csak annyit láttak: a kölykök a levegőben röpülve menekülnek, mint a madarak. Követték őket, együtt loholva a dühödten csaholó kutyákkal; de meg kellett kerülniök a sövényt, majd a falat is, aztán a pataknak épp azon a szakaszán nem volt híd, sok időt vesztettek, míg gázlóra bukkantak a lurkók meg addigra már messze jártak.
Immár rendes emberi módra a földön futottak. Csak bátyám maradt odafönt az ágakon. Hová tűnt az a lábszárvédős szöcske? kérdezgették egymástól, amikor már nem látták maguk előtt. Fölnéztek: íme, ott sétált az olajfákon. Hé, te! Gyere le! Most már nem csípnek el! De ő nem ment le; csak ugrált ágról ágra, egyik olajfáról a másikra, aztán eltűnt a sűrű, ezüstös lombok között.
A kis csavargók falkája fejükön zsákcsuklya, kezükben bot most a völgy mélyén fekvő cseresznyéskertekre vetette magát. És amint módszeresen, ágról ágra haladva szedik a gyümölcsöt vajon kit pillantanak meg a legmagasabb fa tetején? A lábszárvédős fiút! Ott ült törökülésben, két ujjal tépdeste a cseresznye szárát, a szemeket meg a térdén fekvő háromcsúcsú kalapba rakta. Hahó! Hogy a csudába kerülsz ide? kiáltották föl neki pökhendien. De azért csak elámultak, mert hát valóban úgy tetszett, mintha az égből pottyant volna oda.
Bátyám most egyenként előcsipegette kalapjából a cseresznyeszemeket, olyan mozdulattal, mintha cukrozott gyümölcsöt enne. Majd elfújta ajkáról a magokat, gondosan ügyelve, hogy be ne mocskolja a mellényét.
Vajon miért furakodik elénk ez a fagylaltevő? szólalt meg az egyik kis csibész. Minek üti az orrát a dolgunkba? Miért nem azt a cseresznyét eszi, ami a kertjükben terem? Ám azért meg is voltak illetődve egy kicsit; most már tudták, hogy a fákon ügyesebb, mint ők.
Azért ezek között a fagylaltevők között jegyezte meg egy másik olykor tévedésből egy-egy talpraesettebb is akad. Itt van például a Selyemkalapos...
E titokzatos név hallatára Cosimo fülelni kezdett, s nem tudta, miért, el is pirult.
Selyemkalapos elárult bennünket! mondta egy harmadik.
De fagylaltevő létére azért talpraesett lány, és ha ma reggel is megfújja a kürtöt, bizony nem kapnak el!
No, persze ha velünk tart, éppenséggel közénk állhat egy fagylaltevő is!
(Cosimo rájött, hogy a kastélyok lakóit, vagyis a nemeseket, úrféléket nevezik fagylaltevőknek.)
Hallod-e, te! szólt az egyik. Egyezséget köthetünk ha közénk akarsz állni, együtt vívod velünk a gyümölcs-csatákat, és mindig te mutatod az utat.
És beviszel az apád gyümölcsösébe is! tette hozzá egy másik. Nekem ott egyszer sót lőttek a fenekembe!
Cosimo fél füllel hallgatta őket, közben mintha saját gondolataiba merült volna; majd megkérdezte: Mondjátok csak, ki az a Selyemkalapos?
Erre aztán valamennyi nebuló fergeteges hahotában tört ki ott a lombok között; kacagtak, csak kacagtak visítva, prüszkölve, annyira, hogy némelyikük kis híján lepottyant a fáról; mások hátravetették magukat, s fejjel lefelé lógtak, csak lábukkal csimpaszkodva, megint mások belekapaszkodtak a fölöttük levő ágba, s úgy himbálóztak mindegyre folytatva a csúfondáros, üvöltő hahotázást.
Mi sem természetesebb, mint hogy ez a nagy lárma nyomra vezette az üldözőket. A kutyás csapat már valahol a közelben csörtethetett, egész közelről hallatszott a vad csaholás, s íme, már ott is voltak mind, villástul. S ezúttal, okulva iménti kudarcukon, először a környező fákat szállták meg, létráikon föl is másztak rájuk, majd így körülkerítve a lurkókat, gereblyével s villával sakkban tartották őket. A kutyák, hogy gazdáikat a fákon látták, nem értették rögtön, merre vessék magukat, egy kicsit elszéledtek, s csak ugattak a levegőbe. Így aztán a kis gyümölcstolvajok gyorsan leugrálhattak a fákról, s már futottak is, ki merre látott, maguk mögött hagyva a megzavarodott kutyákat; s ha egyiküknek-másikuknak beleharaptak is a lábikrájába, vagy kijutott némi botütés, olyikat meg az utánahajított kő találta kupán, a többség épségben hagyta el a csatateret.
Csak Cosimo maradt a fán. Ugorj le! kiabálták neki a többiek, miközben iszkoltak. Mit csinálsz? Alszol?! Ugorj hát, míg szabad az út! De ő maradt, s térde közé szorítva az ágat, kihúzta hüvelyéből rövid kardját. A szomszéd fákon a gazdák botvégre kötötték villájukat, úgy próbálták elérni; Cosimo kardjával hadonászva igyekezett távol tartani őket, mígnem végül is egy kétágú favillával sikerült odaszorítaniok a törzshöz.
Megállj! kiáltott fel valaki. Ez a kis Piovasco báró! Mit csinál odafönn, úrfi? Hogyan keveredett e csőcselék közé?
Cosimo felismerte: Giuà della Vasca volt, atyánk egyik bérlője.
A villák visszahúzódtak. Többen lekapták kalapjukat. Bátyám két ujjal megpöccintette háromszögletű kalpagját, s meghajolt.
Hé, ti odalent!... Kötözzétek meg a kutyákat! kiáltották az emberek a fákon. Leszállhat, úrfi. De tessék vigyázni: magas a fa nagyon! Várjon, odatámasztunk egy létrát! Aztán szépen hazakísérjük.
Nem, nem, köszönöm mondta bátyám. Hagyjátok csak, ismerem én az utat, ismerem a magam útját.
Azzal eltűnt a fa törzse mögött, de rögtön utána egy másik ágon bukkant fel; majd megint a törzs mögé fordult, s egy ágsorral feljebb tűnt elő; amikor pedig ismét eltakarta a törzs, utána csak lábát pillantották meg egy ággal feljebb ott már sűrű volt a lombozat; majd felszökkent e láb is, eltűnt a szemük elől nem láttak belőle semmit.
Hová mehetett? kérdezgették egymást az emberek, és nem tudták, merre tekingessenek: föl a fákra vagy le a földre?
Ni, ott van! Most egy távolabbi fa tetején látták, de már eltűnt onnan is.
Ott! Megint egy másik fatetőn volt, le-föl lendült egyet-kettőt, mintha csak a szél hintáztatná, majd nagyot ugrott.
Leesett!... Nem!... Ott van, ni!... Csak a háromszögletű kalap meg a copfocska villant elő egy pillanatra a zölden rezgő lombok mögül.
Hallod-e, miféle gazdád van neked? fordultak Giuà della Vascához. Ember ez vagy vadállat? Vagy tán maga az ördög?
Giuà della Vasca egy kukkot se tudott szólni. Keresztet vetett.
Énekszót hallottak, valamiféle skálázó ordibálást: Ó, a Se-lyem-ka-la-pooos!...
Cosimo énekelt.
5
A Selyemkalapos! Cosimo a kis gyümölcstolvajok beszélgetéseiből sok mindent megtudott róla. Egy kastélybeli kislányt neveztek így, aki fehér póni lovon szokott sétálni, s egy ideig pártfogásba vette őket, sőt erőszakos fruska lévén, még parancsolgatott is nekik. Fehér póniján le-föl ügetett az ösvényeken, utakon, s amikor érett gyümölcsöt látott az őrizetlenül hagyott gyümölcsösökben, értesítette őket, és lóháton kísérte a támadást, akár egy tiszt úr. Nyakában vadászkürt lógott; amíg a lurkók a mandula- meg körtefákat dézsmálták, föl-alá léptetett a magaslatokon, ahonnan belátta az egész vidéket; amikor aztán gyanús mozgást észlelt, a gazdák és parasztok mozgolódását, akik fölfedezhették a tolvajokat, s rájuk ronthattak, belefújt a kürtbe. E kürtszóra a csibészhad leugrált a fákról, s eliszkolt; így, amikor a lány még velük volt, sohasem ütöttek rajtuk.
Hogy később mi történt, azt nehezen lehetett kibogozni.
Az a bizonyos "árulás" mintha olyasmi lett volna, hogy a Selyemkalapos becsalogatta barátait a kastély kertjébe gyümölcsöt enni, majd jól elpüföltette őket a szolgákkal. Aztán mintha valamivel több érdeklődésre méltatta volna egyiküket, bizonyos Szép Lőrcsit, akit ezért ki is csúfoltak s egyazon időben volt még egy másik kedvence is, a Randa Hugo; a két komát egymásnak ugrasztotta. Aztán, hogy ama elpüföltetés nem is gyümölcslopás alkalmával történt, hanem a két féltékeny lovag portyáján, akik végül is szövetkeztek ellene. Beszéltek továbbá bizonyos tortaszeletekről, melyekkel ismételten kecsegtette, majd meg is vendégelte őket, s melyek ricinusolajjal voltak elkészítve, miért is egy hétig görnyedezve vonszolták magukat. Valamelyik ilyen, vagy ehhez hasonló, vagy akár valamennyi epizód együttvéve okozhatta, hogy szakításra került sor a Selyemkalapos és a banda közt, s a fiúk immár szidták is, meg vissza is sírták.
Cosimo nagy figyelemmel hallgatta mindezt, bólogatott hozzá, mintha a részletek egy általa ismert kép mozaikköveiként állnának össze; végül is rászánta magát, s megkérdezte: No és melyik kastélyban lakik az a Selyemkalapos?
Mi a csuda? Tán csak nem azt akarod mondani, hogy nem ismered? De hisz szomszédok vagytok! Az Ondariva-kastélybeli Selyemkalapos!
Cosimónak nem volt szüksége e megerősítésre, hogy bizonyosan tudja: a csibészek barátnője nem más, mint Viola, a hintázó kislány. Sőt azt hiszem, épp azért indult rögtön a banda keresésére, mert Viola említette: ismeri a környék valamennyi gyümölcstolvaját. Akárhogy is: ettől a perctől kezdve hóbortja bárha még határozatlan formában mindjobban eluralkodott rajta. Hol az a vágya támadt, hogy elvezesse a bandát az Ondariva-kastély kertjébe, s ott megdézsmáltassa velük a gyümölcsfákat, hol a kislánynak ajánlotta volna fel szolgálatait a kölykök ellen akár olyképpen, hogy előzőleg arra buzdítja, dühítse fel őket, hogy aztán megvédhesse; hőstettek végrehajtásáról is ábrándozott, merthogy azok híre majd Viola fülébe juthat.
E tervezgetések közepette mind ritkábban járt a bandával: amikor pedig azok leugráltak a fákról, ő fönt maradt egyedül, s valami borongó kifejezés jelent meg az arcán, egy percre beárnyékolta, akár a nap előtt elsuhanó felhők a tájat.
Majd hirtelen felpattant, s fürgén, macskaügyességgel mászkálni kezdett az ágakon; keresztül-kasul járta így a kerteket, gyümölcsösöket, s közben dúdolgatott valamit, isten tudja, mit (amolyan ideges kis danolászás volt ez, majdhogynem hangtalan), tekintete a levegőbe meredt, mintha mit se látna, s ösztönösen tartaná magát egyensúlyban, akár a macskák, csakugyan.
Néha kertünkben is láthattuk, mint bolyong e megszállott állapotában ide-oda az ágak között. Ott van! Ott van! kiáltoztuk ilyenkor: mert bármibe fogtunk is, mindig ő járt az eszünkben, s számon tartottuk, hány órája, hány napja él odafenn a fákon. Bolond! Megszállott! mondta atyánk, s dühösen veszekedett Fauchelafleur abbéval: Nincs más hátra: ki kell űzni belőle az ördögöt! Mire vár még?! Kegyelmedhez beszélek, mon abbé! Mit áll itt ilyen gyámoltalanul?! Maga a sátán költözött a fiam testébe személyesen, érti-e? Sacré nom de Dieu!6
Úgy tetszett, az abbé hirtelen összerázkódik; mintha a "sátán" szóra valami szabatos gondolatsor, a gondolatoknak pontosan illeszkedő láncolata derengett volna fel elméjében. Bonyolult hittudományi fejtegetésbe kezdett: hogyan is kell helyesen értelmezni a gonosz szellem jelenlétét s nem lehetett pontosan tudni, vajon ellentmondani akar-e atyánknak, vagy csak úgy általánosságban beszél. Végül is nem nyilatkozott, hogy véleménye szerint lehetségesnek tekinthető-e valamiféle kapcsolat a sátán s bátyám között, avagy eleve ki kell zárni ezt a lehetőséget.
A báró türelmetlenkedett, az abbé elveszítette gondolatai fonalát, én pedig eluntam magamat. Anyánkban viszont a túláradó, mindent elsöprő anyai érzés miként előbb-utóbb minden érzése gyakorlati elhatározásokban és megfelelő eszközök felkutatásában jutott nyugvópontra, hajszálra úgy, ahogyan egy generális aggodalmai kell hogy megoldódjanak. Felhajkurászott egy három lábon álló, hosszú tábori látcsövet, s naponta hosszú órákat töltött vele a kastély teraszán; közben mindegyre babrálgatta-igazgatta a lencséket, hogy gyújtópontban tudja tartani lombok között mászkáló fiát olyankor is, amikor megesküdtünk volna, hogy az épp kívül van látókörén.
Látod még? kérdezte tőle a kertből atyánk, aki föl-alá járkált a fák alatt, és sosem sikerült megpillantania Cosimót, hacsak nem volt épp a feje fölött. A generálisasszony akárha csapatok hadmozdulatait figyelné egy magaslatról bólintott s intett, hogy maradjunk csendben, ne zavarjuk. Világos, hogy sokszor nem látta, nem is láthatta semmiképp, de ki tudja, miért fejébe vette, hogy csakis a már beirányzott ponton kell újra feltűnnie, s nem másutt, ezért hát végig úgy is tartotta a távcsövet, arra az egy pontra szegezve. Időnként be kellett ismernie önmagának, hogy tévedett; ilyenkor elkapta szemét a lencsétől, s vizsgálgatni kezdte a kataszteri térképet, melyet térdén kiterítve tartott; határozott, parancsoló s egyszersmind elgondolkozó testtartásban ült, baljával állát markolta, jobbjával meg a térkép jelzéseit követte, míg csak le nem rögzítette a pontot, ahová fia épp eljuthatott; majd, miután kiszámította a .szögtávolságot, kiválasztott egy fakoronát a lombrengetegből, ráirányította távcsövét, s szép lassan, nyugodtan beigazította a lencséket. S amint ajkán megjelent a kis aggogalmas, szorongó mosoly, immár tudtuk, hogy látja hogy Cosimo ott van valóban!
Ekkor felragadta zsámolya mellől a színes zászlócskákat, s határozott, ütemes mozdulatokkal lengetni kezdte őket, egyiket a másik után; mintha csak valami hagyományos, megegyezés szerinti nyelven beszélgetne. (Kissé méregbe jöttem: nem tudtam róla, hogy vannak ilyen zászlócskái, és hogy ért is a kezelésükhöz. Milyen szép is lett volna, ha megtanít bennünket erre a játékra, kivált amikor még kicsik voltunk mindketten! De anyánk semmit se csinált játékból soha, s most már remélni se lehetett, hogy ez másként lesz.)
Meg kell hogy mondjam: anyánk valamennyi harci felszerelésével együtt is anya maradt; szíve a torkában dobogott, zsebkendőjét apró csomóba gyürködte. Ezért hát azt lehetne mondani, hogy a generálisasszony szerep pihentette; vagy még inkább: a szorongás, az aggodalom elviselhetőbb volt a generálisasszony jelmezében, mintha csupán egyszerű anyaként szenvedte volna el; így jobban el tudta hárítani a szívet tépő gyötrelmeket, éppen mert érzékeny asszony volt, aki a katonastílust védekezésképpen örökölte a von Kurtewitzektől.
Ott ült hát a teraszon, a távcsőbe kukucskált, és valamelyik zászlócskájával hadonászott éppen, s íme, egyszer csak felderül az arca, nevetni kezd. Tudtuk: Cosimo válaszolt neki. Hogy miképpen, nem tudom. Tán kalapját lengette, vagy megrázott egy ágat. Tény, hogy anyánk ettől kezdve teljesen megváltozott, többé nem aggódott cseppet sem; s habár ily különös, a megszokott érzelmi élet számára elveszett fia lévén, sorsa igencsak különbözött a többi anya sorsától, valamennyiünknél előbb fogadta el s vállalta gyermekének ezt a különösségét, mintha csak Cosimo ritka és váratlan üdvözlő integetései, a néma üzenetváltások immár teljesen kielégítenék.
Furcsa, de Cosimo üdvözlete nem ringatta anyánkat abba az ábrándba, hogy fia a szökevényélet feladására hajlik, s visszatérni készül körünkbe. Atyánk igen, ő állandóan ebben a lelkiállapotban élt, s a bátyámról szóló legösztövérebb hírecskékre is újra meg újra reménykedni kezdett Ó, igazán? Láttátok? Visszajön? Úgy tetszett, anyánk az egyetlen, aki olyannak fogadta el Cosimót, amilyen: tán mert legtávolabb volt tőle, tán mert nem is próbálta megérteni.
De térjünk vissza ama napra. Battista, aki mostanában szinte egyáltalán nem mutatkozott, egy percre megjelent anyánk háta mögött a teraszajtóban; szelíd arccal előrenyújtott valamiféle péppel teli tányért, s a kanalat is fölemelte hozzá. Cosimo... Kell?... Képén atyai pofon csattant; Battista visszavonult a házba. Ki tudja, micsoda förtelmet kotyvaszthatott össze? Bátyánk eltűnt.
Én meg égtem a vágytól, hogy követhessem. Most, hogy tudtam: részt vesz a kis rongyosok portyáin, úgy tetszett: valami új, mesés birodalom kapuja tárult ki előttem, melyen nem félénk gyanakvással most már az egyenrangú és együttérző bajtárs lelkesedésével léphetnék át. Ide-oda szökelltem a terasz meg egy padlásablak között, ahonnan kisétáltam a fák koronájára; fentről aztán inkább fülemmel, mint szememmel figyeltem a bandát, fel-felcsattanó zsivajgását a kertekben; olykor láttam is, amint megrezzennek a cseresznyefalombok, fel-felbukkan egy kéz, tapogatózik, leszakítja a gyümölcsöt, s időnként egy-egy kócos vagy zsákcsuklyás fejet is megpillantottam. A zsivajban fölismertem Cosimo hangját, és ekként töprengtem: "De hát hogyan juthatott el oly messzire? Hisz az imént még itt volt a parkban? Vajon már a mókusnál is fürgébb?"
Emlékszem, a vöröslő szilvafákon voltak éppen, a Nagy Medence fölött, amikor egyszer csak kürtszó harsant. Hallottam én is, de mert nem tudtam, miről van szó, nem törődtem vele. De ők! Bátyám később elmondta, mint volt. Egyszeriben elnémultak. Annyira meglepte őket, hogy újra hallják a kürtszót, szinte elfelejtették, hogy riadót jelez; csak töprengtek, vajon jól hallották-e, vajon a Selyemkalapos fújta-e újra? Újra ott poroszkálna hát valahol a póniján, hogy figyelmeztesse őket a veszélyre? Hirtelen s miként a förgeteg ki a gyümölcsösből! De most nem menekülésképp iszkoltak, azért rohantak, hogy utolérjék, megtalálják a lányt.
Csak Cosimo maradt ott lángba borult arccal. De amikor látta, mint porzanak el a többiek, s ráeszmélt, hogy Violához igyekeznek, olyan hajmeresztő ugrándozásba kezdett az ágakon, nyaktörő volt szinte minden mozdulata.
Viola lent állt pónijával a hegyi út egyik alsó kanyarulatában; kantárszárat tartó balja a ló sörényén nyugodott, jobbjában lovaglópálcáját suhogtatta. Fölnézett a fiúkra, szájához emelte a pálca végét, s harapdálni kezdte. Égszínkék ruhában volt, az aranyozott kürt kis láncon lógott a nyakában. A fiúk megálltak, valamennyien egyszerre, s ők is rágcsálni-harapdálni kezdtek, ki szilvát, ki a körmét, ki az ujján, karján levő hegeket, ki meg a zsákok rojtos szélét. Majd ezek a rágcsáló-harapdáló szájak halkan, egészen halkan szóra nyíltak: és mintha csak le akarnának gyűrni valami kényelmetlen, kínos érzést, s most nem is valódi érzelem szólaltatná meg őket, hanem a vágy, hogy ellentmondjanak nekik szinte hangtalanul suttogták a szavakat, ütemes zümmögéssel, mintha valami énekbe akarnának fogni. Minek jöttél... mit akarsz... Selyemkalapos... most hát visszajöttél... nem vagy többé a pajtásunk... ó, ó, ó... ó, te gyáva...
S ím, egyszer csak megreccsennek odafönn az ágak, zizzennek a levelek: egy magas fügefa lombjai közt előbukkan Cosimo feje. Liheg, fújtat. Viola mindegyre foga közt tartva a lovaglópálca végét, csak nézi őt is meg a többit is, valamennyiüket egyszerre, egyazon pillantással. Cosimo nem állta meg; még levegő után kapkodva kibökte: Tudod-e, hogy azóta se szálltam le a fákról?
A szívósságon, makacsságon alapuló hőstettek némák, s homályban kell hogy maradjanak; ha valaki beszél róluk, vagy egy kicsit is dicsekszik velük, botorságnak tetszenek, vagy éppenséggel szánalmas semmiségnek. Így hát bátyám is: ahogy kiejtette száján e néhány szót, azt kívánta, bárcsak ne szólalt volna meg; most már nem érdekelte az égvilágon semmi; sőt éppenséggel kedve lett volna lemászni a fáról, és abbahagyni az egészet. Hát még amikor Viola szép lassan kivette szájából a lovaglópálca végét, s igen kedves, finom hangon így szólt:
Ó... igazán?... Derék tökfilkó vagy!
A kis koszosok fergeteges hahotában törtek ki, majd fülsiketítő zenebonát csaptak: sivítottak, üvöltöttek, bömböltek fenemód. Cosimo felpattant, s akkorát ugrott dühében, amekkorát a fügefa ága kicsit korhadt lévén nem bírt el, letört hát alatta, s bátyám akár egy kődarab zuhant lefele.
Széttárt karokkal zuhant, nem fogódzkodott semmibe. (Meg kell jegyezni: míg csak itt tartózkodott az evilági fákon, ez volt az egyetlen eset, hogy nem akart megkapaszkodni, s életösztöne sem kényszerítette erre.) Ám a következő pillanatban frakkjának egyik lebernyege beleakadt egy alsó ágba, s Cosimo ott csüngött fejjel lefelé a levegőben, négyarasznyira a földtől.
Fejébe tódult a vér, s úgy érezte: a szégyen pírja is éppannyira égeti arcát. S ahogy rámeredt a tótágast álló képre: az üvöltöző kölykökre (akiken most általános bukfencdüh tört ki, s minden átlendülésükkor úgy rémlett, a felborult földbe kapaszkodnak a feneketlen mélység fölött) és a megvadult pónin elvágtató szőke kislányra, ez volt első gondolata: először és utoljára beszélt arról, hogy fönt él a fákon.
Ahogy szokta, egyetlen lendülettel megragadta az ágat, s már rajta is ült lovaglóülésben. Viola lecsillapította lovacskáját, s most olyan volt, mintha immár mit se törődnék azzal, ami az imént történt. Cosimo abban a szempillantásban megfeledkezett zavaráról. A kislány szájához emelte a kürtöt, s komor, mély hangot fújt: a riadót. A kis gyümölcstolvajok futásnak eredtek. (Amint Cosimo később mesélte, Viola jelenléte olyan különös izgalommal töltötte el őket, akár a kutyát a telihold.) Úgy tettek, mintha ösztönösen szöknének, pedig tudták, hogy Viola csak játszik; játszották hát ők is, és miközben mindegyre utánozták a kürtszót, iszkoltak lefelé a lejtőn, a kislány nyomában, aki előttük vágtatott kurta lábú lovacskáján.
Így rohantak, vaktában, hanyatt-homlok lefele, Viola meg időnként eltűnt előttük. Félreugratott, letért az útról, faképnél hagyta őket. S vajon miért? Hová igyekezett? Elvágtatott az olajfák mellett, melyek a völgyhajlatot szegélyezték, és megkereste azt a fát, melyre Cosimo abban a percben kapaszkodott éppen; vágtában egy kört írt le a fa körül, s tovatűnt. Majd íme, újra ott vágtatott egy másik olajfa körül, a fa lombjai közt meg bátyám mászott előre. Így ereszkedtek hát le a völgybe együtt, az olajfák ágaihoz hasonló tekervényes útvonalon.
Amikor a kölykök észrevették az ágak s a nyereg között cikázó szerelmi játékot, csúfondáros füttykoncertbe kezdtek, majd egyre élesebben füttyöngetve, eltávolodtak Porta Capperi felé.
Bátyám s a kislány most már egyedül kergetőzhettek az olajfaligetben; ám Cosimo kijózanodva vette észre, hogy miután tovatűnt a banda, a játék is, Viola jókedve is egyre csak fakult, már-már unalomba fulladt. Az a gyanúja támadt hát, hogy Viola az egészet csak a többiek bosszantására csinálta; de ugyanakkor reménykedni is kezdett: tán most meg épp őt akarja bosszantani; annyi bizonyos: ennek a lánynak mindig kell valakit ingerelnie, ezzel is becsesebbnek akarja feltüntetni személyét. (Gyerek lévén, mindezen érzelmeket aligha fogta fel teljességükben; úgy ugrálhatott a fák durva kérgén, akár egy éji bagoly, mit sem értve, legalábbis így képzelem.)
Egyszer csak az egyik dombhát mögül heves kavicszápor zúdul rájuk. A kislány a póni nyaka mögé rejti fejecskéjét, s elvágtat; bátyám ott marad céltáblának, egy jól látható ág hajlatában áll éppen. De a kavicsok túlságosan ferde szögben érkeznek, így nem tesznek kárt benne, csupán egynémelyik találja homlokon vagy fültövön. Fütyülnek, hahotáznak a fékevesztett ebadták, meg kiabálnak veszettül: A Se-lyem-ka-la-pos... egy kissé harapós!... Azzal iszkolnak elfele.
Már oda is értek Porta Capperi alá, melynek falait zöld zuhatagként árasztja el a kapri. A düledező, rozoga viskókból felhangzik az anyák kiáltozása. Csak éppen ezek az anyák nem azért kiabálnak, hogy csemetéik végre hazatérjenek ellenkezőleg: azért veszekszenek, mert a gyerekek beállítanak, és vacsorát kérnek ahelyett, hogy másfelé keresnének valami harapnivalót. Ombrosa legkoldusabb népsége tanyázott a Porta Capperi körüli ócska házikókban, lesántult kordékban és sátrakban; olyan szegények voltak, hogy kívül rekedtek a városkapukon, s a földektől is távol tartották őket; messze vidékekről, városokból rajzottak ide, az éhségtől, nyomorúságtól űzetve, mely egyre terjedt, s immár ráterpeszkedett valamennyi városállamra. Alkonyodott. Kócos asszonyok, emlőjükön porontyukkal, füstölgő tűzhelyeket legyezgettek, a hűvösön koldusok heverésztek, szedték le fekélyeikről a kötést, mások rekedten fel-felüvöltve kockáztak. A gyümölcstolvaj banda tagjai most elkeveredtek a szállongó füsttel, a civódókkal, kaptak néhány nyaklevest az anyjuktól, majd egymásnak estek, s szanaszét hempergőztek a porban. S máris rongyaik a többiek rongyaihoz szürkültek, jókedvük pedig, mint a lépre ment madár, beleragadt a nyüzsgő zűrzavarba, s valami nyúlós, tapadós bárgyúsággá idétlenedett. Olyannyira, hogy amikor a szőke kislány elővágtatott, s Cosimo is feltűnt a környező fákon, épp csak hogy fölpillantottak, majd félénken odább húzódtak, igyekeztek beleveszni a porba s a tűzhelyek füstjébe; mintha hirtelenében fal emelkedett volna közéjük s amazok közé.
Mindez egy perc alatt játszódott le kettejük szeme előtt, épp csak hogy körbetekintettek. Majd Viola hátat fordított a deszkavityillók füstjének, mely az est árnyaival, az asszonyok s porontyaik visításával elkeveredve gomolygott, s elvágtatott a part menti fenyők felé.
Előttük a tenger. Hallani lehetett, mint görgeti-hengergeti a parti kavicsokat. Besötétedett. Egy fémesebb csattogás is felhangzott: a lovacska volt, patái szikrát hánytak a köveken. Bátyám az egyik alacsony, csavarodott törzsű fenyőről nézte a szőke kislány halovány árnyképét, amint elsuhan a fövenyen. Hullámtaréj bontakozott ki a fekete víztömegből, türemkedve, habosan emelkedett, íme, már a partszegély előtt tündökölt hófehéren, majd, miközben szétporladt, belekapott a ló s lovasa elsuhanó árnyékába, s felfröcskölt a fenyőre is: egy kis fehér tajték benedvezte Cosimo arcát.
6 Az első napokban Cosimónak nem volt semmiféle határozott programja, célkitűzése a fákon; megismerni, birtokba venni e birodalmat erre vágyott csupán. Szerette volna rögtön kifürkészni legszélső határait is, tanulmányozni az összes kínálkozó lehetőségeket, fáról fára, ágról ágra átkutatni, fölfedezni az egészet. Azt mondtam: szerette volna. De valójában újra meg újra ott láttuk a fejünk fölött, arcán a vadon állatainak gondterhelt s rebbenő kifejezésével, mely akkor is látható, amikor a földön hasalnak mintha mindig készen volnának, hogy tüstént fölpattanjanak s tovatűnjenek.
Vajon miért jött mindig vissza a parkba? Ahogy ott kerengett a platánok s tölgyfák ágain, anyánk távcsövének hatósugarában, az ember azt hihette, hogy még mindig a velünk való kötözködés a legfőbb szenvedélye, dühíteni akar, vagy állandó szorongásban tartani ez vonzza ide. (Így mondtam: velünk való kötözködés. Mert hát velem hogy s mint van, bizony erről sem tudtam, mit gondoljak; amikor épp szüksége volt valamire, úgy tetszett, szövetségünkhöz nem fér kétség, máskor meg úgy járt-kelt a fejem fölött, mintha nem is látna.)
Valójában csak amúgy átutazóban járt itt. A falon túli magnólia vonzotta, ott láttuk feltűnni szinte óránként, olyankor is, amikor Viola még föl se kelhetett, vagy már visszaparancsolta a nagynénik s nevelőnők hada. Az Ondarivák kertjében különös ormányokként nyúltak előre az ágak; lent a földön is rengeteg növény pompázott, leveleiket csillag alakúra csipkézték a zöld hernyók; sárgán, könnyedén, papírzizzenéssel hullámzott a bambusznád. Cosimo ott ült a legmagasabb fán, s abbéli hóbortjában, hogy fenékig élvezi ama zöldnek, átszűrt fénynek és csendnek minden változatát, fejjel lefelé lógatta magát; s a fejtetőre állított kertből, íme, erdő lett, nem evilági erdő valami új világ.
Ekkor feltűnt Viola. Cosimo egyszer csak megpillantotta a póni hátán; vagy a hintán, amint épp ellöki magát a földtől; vagy meghallotta a kert végében felharsanó vadászkürt mély hangját.
Ondariva márkiék mit sem törődtek a kislány portyáival. Amikor gyalogosan járt-kelt, valamennyi nénikéje a sarkában caplatott, de ahogy nyeregbe ült, szabad volt, mint a madár; ugyanis a nagynénik nem tudtak lovagolni, s nem láthatták, merre megy. Amellett a kis csavargókkal való bizalmas viszonya olyannyira felfoghatatlan volt aligha juthatott ilyesmi az eszükbe. Ám a kis bárófiút, aki a fák ágain betolakodott a kertbe, rögtön észrevették, s résen is voltak, noha bizonyos fennsőbbségesen méltatlankodó arckifejezéssel.
Atyánk lelkében viszont egybeolvadt a Cosimo engedetlensége miatt érzett keserűség a márkiékkal szemben táplált ellenszenvvel; szinte rájuk hárította a felelősséget: bizonyára ők csábítják fiát a kertjükbe, ahol megvendégelik, s bátorítják, folytassa csak ezt a rebellis játékot! Hirtelen elhatározta, hogy hajtóvadászatot rendez, és elfogja Cosimót; mégpedig nem a mi birtokunkon akkor csap le rá, amikor épp az Ondarivák kertjében mászkál. S hogy szomszédainkkal szemben hangsúlyozza a támadó célzatot, inkább lemondott a hajtóvadászat személyes vezetéséről; nem maga ment az Ondarivákhoz, hogy felszólítsa őket: adják vissza a fiát (ebből, ha a gyanúsítás alaptalannak bizonyul, nemesemberek közt lovagias ügy is kerekedhetnék), hanem Enea Silvio Carregát, a jogtudor lovagot küldte át egy csapat szolgával.
A létrákkal s kötelekkel felszerelt szolgák oldaálltak az Ondariva-kastély kapujába. A jogtudor lovag köpenyben, fezben elkezdett hebegni valamit; hogy kegyeskedjenek beereszteni őket, és hogy így bocsánat, meg úgy bocsánat az alkalmatlankodásért. A márkiék először azt hitték, hogy néhány hozzájuk átnyúló ágat jöttek lenyesni. Majd, amikor a lovag azt motyogta, hogy el akarjuk csípni... el akarjuk csípni... és elkezdett le-föl tipegni a fák alatt, féloldalasan, szemét fölfelé meresztgetve, megkérdezték: De hát mi szökött meg kegyelmedéktől? Egy papagáj?
A fiú, a sarj, az elsőszülött! hadarta egyszeriben a jogtudor lovag, majd létrát támasztott az egyik indiai gesztenyefának, s maga kezdett rá fölmászni. Bátyám egy ágon ült, s lóbázta a lábát, mintha mi sem történt volna. S így tett Viola is: nyugodtan karikázott a kavicsos kerti sétányon. A szolgák köteleket nyújtottak fel a jogtudor lovagnak, azokkal kellett volna Cosimót ki tudja, hogyan s miképpen? megkötözni. De mielőtt a lovag a létra feléig ért volna, Cosimo már egy másik fa tetején volt. Enea Silvio Carrega áthelyeztette a létrát. Ez aztán vagy háromszornégyszer megismétlődött, s minden alkalommal összetapodtak egy virágágyat, Cosimo pedig két ugrással a szomszédos fán termett. Egyszer csak a nagynénik és vicenagynénik körülfogták Violát, bevezették a kastélyba, s ott bezárták, hogy ne lássa ezt a hajcihőt. Cosimo letört egy ágat, két kézzel megforgatta, s nagyot vágott vele a levegőbe.
De kedves uraim, nem folytathatnák ezt a vadászatot a saját tágas kertjükben? szólalt meg a márki a kastély lépcsőjéről, ahol épp ünnepélyesen megjelent. Háziköntösben s házisapkában volt, amitől fura mód hasonlított a jogtudor lovagra. Önökhöz szólok, az egész Piovasco de Rondò családhoz! mondta, s széles taglejtéssel körbemutatott, egybefogva a fán ülő bárófit, annak fattyú nagybátyját, a szolgákat s azt is, ami a falon túl van mindent, ami miénk volt a nap alatt.
Enea Silvio Carrega erre hangot váltott. Odaügetett a márkihoz, s mintha más nem is érdekelné, elkezdett valamit dadogni az előttük csobogó szökőkút játékos sugarairól meg arról, mint fundált ő ki egy olyan szökőkutat, mely nagyobb is, hatásosabb is ennél: ha kicserélik a rózsáját, a földek öntözésére is alkalmas. Ez újabb bizonyítéka volt annak, milyen kiszámíthatatlan és hűtlen természete van a mi bácsikánknak. Atyánk, a báró, pontosan körülhatárolt megbízatással küldte át, utasítván, hogy a leghatározottabb magatartást tanúsítsa a szomszédékkal szemben. Mármost hogyan fért ezzel össze, hogy odaállt barátságosan csevegni a márkival, mintha csak be akarná hízelegni magát a kegyeibe? S mi több, a jogtudor lovag csupán olyankor csillogtatta eme társalkodó-művészetét, amikor kedve kerekedett rá, vagy épp erőszakos jellemére számítottak. És ami a legszebb: a márki figyelmesen hallgatta, kérdéseket is intézett hozzá, s magával cipelte, hogy vizsgálja csak meg az összes szökőkutat és víztárolót. Szépen elsétifikáltak hát; majdnem egyforma magasak voltak, s szinte azonos öltözékükben mindketten ama hosszú-hosszú lebernyeget viselték akár össze lehetett volna téveszteni őket; otthagyták faképnél az egész népes társaságot; s a szolgák, vállukon létrákkal, csak álltak s bámultak, nem tudták, mihez fogjanak.
Ezenközben Cosimo háborítatlanul ugrált a kastély körüli fákon, belesett a lefüggönyözött ablakokon, keresve a szobát, amelyikbe Violát zárhatták. Végre megtalálta; egy bogyót pöccentett a hártyapapírra.
Az ablak kitárult, megjelent a kislány szőke fejecskéje. Miattad vagyok ide bezárva mondta, azzal becsapta az ablakot, s lehúzta a függönyt.
Cosimo fejest zuhant a kétségbeesésbe.
Olyankor, amikor bátyámra rájött a bolondóra, ugyancsak félteni kellett. Láttuk, amint fel-alá futkos (ha ugyan van valami értelme ennek a földi, "talaj menti" vonatkozású igének egy ilyen rendkívüli, szabálytalanul s különböző magasságokban aládúcolt, félig-meddig a semmiben lebegő világra alkalmazva), és minduntalan úgy rémlett, menten elvéti a lépést, lezuhan. Ám ez soha nem következett be. Ugrott, végigfutott egy girbegurba ágon, hirtelen megragadta a fölötte csüngő lombot, feljebb húzózkodott, s négy-öt ilyen villámgyors ide-oda cikázás után eltűnt.
Hová ment? Ez alkalommal csak futott, futott mind messzebb; a tölgyfákról az olajfákra, onnan a bükkösbe végül ott volt az erdőben. Lihegve állt meg. Alatta kis rét terült el. Könnyű szellő ringatta a sűrű fűcsomókat, a lágy hullámzásban egybeolvadt a sokféle zöld színárnyalat. Szinte tapinthatatlanul finom pitypangbolyhok úszkáltak a levegőben. A rét közepén magános, elérhetetlen fenyőfa állt, tele hosszúkás fenyőtobozokkal. Barna pettyes, fürge kúszómadarak ültek a csúcsán a sűrű tűlevelek közt, ferde tartásban, némelyik tótágast, csőrével lefelé, farkával meg fölfelé; hernyóra vadásztak, s csipegették a fenyőmandulát.
A nehezen legyűrhető elembe való hatolás kényszere, mely bátyámat arra ösztökélte, hogy birtokába vegye a fönti, fákon kanyargó ösvényeket, utakat, még nem elégült ki, tovább dolgozott benne; teljesebb behatolásra vágyott, olyanra, mely szinte odakötözi minden egyes falevélhez, pikkelyhez, tollpehelyhez sivításhoz, füttyhöz, búgáshoz. A vadász minden élőlényért égő szerelme volt ez, mely csupán úgy tud kifejezésre jutni, hogy megcélozza szerelme tárgyát. Cosimóban még nem tudatosodott ez az érzés, ezért hát igyekezett szabad utat engedni neki, s testestül-lelkestül belevetette magát a cserkészésbe.
Az erdő sűrű volt, áthatolhatatlan. Bátyám kardcsapásokkal volt kénytelen utat vágni magának: lassanként megfeledkezett valamennyi hóbortjáról, szenvedélye is elpárolgott, mindinkább csak az előrehaladás nehézségei foglalkoztatták s valami félelemféle (melyet ugyan nem akart elismerni, de érzett): igen-igen messze került az otthoni tájtól. Amint így utat vág magának a sűrűben, egyszer csak sárga szempár villan rá a lombok közül; ott van épp előtte, s őt nézi mereven. Cosimo előretolja kardját, félrehajt vele egy ágat, majd csendesen visszaereszti helyére. Megkönnyebbülten felsóhajt, el is mosolyodik, hogy úgy megijedt; látta, kié ez a sárga szempár: egy macskáé.
Amikor a félrehajtott lomb mögött megpillantotta a macskát, a kép azonnal rögződött emlékezetében. A következő pillanatban megint reszketett. Mert az az állat, noha egészen olyan, mint egy közönséges macska rettenetes, félelmetes macska, olyan, hogy az ember puszta láttára is legszívesebben felüvöltene rémületében. Nem, nem lehet megmondani, mi az, ami annyira félelmetes rajta; fekete sávos, sárgásszürke macska, de nagyobb, mint a világ valamennyi fekete sávos, sárgásszürke macskája ám ez még semmi; rettenetes az előremeredő bajsza mint a sündisznó tüskéje, olyan; rettenetes a fújása, amit szinte látni lehet inkább, mint hallani, s ami felhúzott ínyű, kampós fogai közül tör elő; rettenetesek a fülei: nemcsak végtelenül hegyesek, többek ennél két feszesen ágaskodó lángnyelv, megtévesztően finom pihével borítva; rettenetes a felborzolt szőre, mely behúzott, rövid nyaka körül világos gallérrá duzzad e gallérból indulnak ki a szinte önmagukba belesimuló csíkok; rettenetes meredt farkának természetellenes tartása. S mindahhoz, amit Cosimo a félrehajtott s rögtön visszaeresztett lomb mögött megpillantott, hozzájött még valami valami, amit nem volt ideje meglátni, de amit elképzelt: az állat mancsait körülnövő szőrcsomó, mely álnokul elrejti a tépni, hasítani kész karmokat e karmokat, melyek arra várnak csupán, hogy a húsába, az ő húsába vájjanak; aztán valami, amit még most is látott, mert rámeredt a falevelek mögül: a fekete szembogár körül gyűrűző, sárga szivárványhártya; meg az is, amit hallott: az egyre dühösebb, áthatóbb morgás. Ráeszmélt mindebből: az erdő legvérengzőbb vadmacskájával áll szemtől szembe.
Egyszerre elhallgatott minden csipogás, csirrenés, búgás. A vadmacska ugrott. Nem, nem Cosimo fejére; szinte függőleges ugrás volt, mely bátyámat inkább elképesztette, semmint megijesztette. Az ijedtség ezután jött: amikor a vadállatot pontosan a feje fölött levő ágon pillantotta meg. Ott volt bizony ugrásra készen, jól láthatta hosszú szőrű, majdnem fekete hasát. Körmei a fába mélyednek, hátát felgörbíti, nagyokat fúj mindjárt ráveti magát bizonyosan; majd villámgyors, alig észlelhető lendülettel egy alsóbb ágon terem. Fff... fff... most már minden fújásra ugrás következik: ide-oda cikázik, újra ott van Cosimo feje fölött. Bátyám utánozta a mozgását, ide-oda ugrált előle, s egyszeriben ott ült a bükkfa legalsó ágán lovaglóülésben. Elég magasan volt a föld felett ez az ág is, de nem annyira, hogy ne lett volna érdemes leugrani inkább, semmint megvárni, vajon mit csinál a vadállat, amikor hátborzongató prüszkölését, nyávogását legközelebb abbahagyja.
Cosimo fölemelte egyik lábát, s már-már leugrott; de minthogy két ösztön ütközött meg benne (a természetes, mely azt sugallta, hogy mentse a bőrét, s ama csökönyös, mely élete árán is a fán tartotta) ugyanakkor már szorította is combjával, térdével az ágat. A macska észrevette habozását, elérkezettnek látta a pillanatot. Borzolt szőrrel, kinyúlt karmokkal, nagyot fújva ugrott. Cosimónak hirtelenében nem jutott okosabb az eszébe: behunyta szemét, s kinyújtotta kardját. Botor mozdulat volt, a macska könnyedén kikerülte, s már ott is termett a fején bizonyos lehetett benne, hogy lerántja küzdőfelét. Cosimo erős karmolást érzett az arcán, de mert olyannyira szorította térde közt az ágat, nem esett le; ehelyett teljes hosszában hanyatt dőlt. A macska nem ezt várta megzavarodva csusszant félre. Most őt fenyegette a veszély, hogy lezuhan; igyekezett hát megkapaszkodni, körmét belevájni a faágba, ám a lendülettől bukfencet hányt a levegőben: egy pillanat volt csupán, de ahhoz elég, hogy Cosimo villámgyors mozdulattal hasba szúrja, rövid kardjával diadalmasan felnyársalja a rémítőn nyávogó szörnyeteget.
Megmenekült hát. Fél arca szeme aljától álláig felhasítva, csupa mocsok a vértől, s csak tartja a felnyársalt vadállatot. És üvölt. Üvölt a fájdalomtól s győzelmi mámorában. És nem ért semmit, csak fogózkodik az ágba, a rövid kardba, a döglött macskába mert kétségbeesett pillanat ez, a győzelmet először ízlelő ember pillanata, ki most már tudja, hogy győzni kín és gyötrelem, s tudja azt is, hogy immár nem térhet le a maga választotta útról, többé sohasem adatik meg neki az elbukás oldó, szabadító gyönyöre.
Láttam, amint a lombokon át megérkezett. Még a csipkemellénye is csupa vér volt, copfja kibomolva lógott le elformátlanodott háromszögletű kalapja alól; farkánál fogva tartotta a döglött vadmacskát az most egészen olyan volt, mint egy közönséges macska.
Szaladtam fel a teraszra a generálisasszonyhoz.
Asszonyám! kiáltottam. Megsebesült!
Was? Megsebesült? Hogyan? s már állította be a távcsövet.
Megsebesült, mert olyan, mint egy sebesült mondtam, s a generálisasszony kielégítőnek találhatta meghatározásomat, ugyanis, mialatt távcsövével követte Cosimót, aki fürgébben ugrált, mint valaha, így szólt:
Es ist wahr.7
Nyomban nekilátott: tépést, tapaszt és rengeteg gyógyírt készített elő, mintha legalábbis egy ezredispotályt kellene ellátnia; az egészet rám bízta, vigyem oda Cosimónak. S mindezenközben a legkevésbé sem remélte, hogy fia mert sebét ápoltatnia kellene rászánja magát, és hazatér. Fogtam a kötszercsomagot, kiszaladtam a parkba, felmásztam a legszélső eperfára, mely ott állt a kertfal tövében, s vártam; ugyanis Cosimo már eltűnt a magnóliafa lombjai közt.
Kezében a megölt macskával, diadalmasan jelent meg az Ondariva-kertben.
S vajon mit lát a kastély előtti kis téren? Egy útra kész hintót. Szolgák sürögnek, rakják fel a kocsitetőre a csomagokat, s egy sereg komor, hollófekete nagynéni meg nevelőnő között ott áll Viola útiruhában, épp atyját, anyját öleli.
Viola! kiáltotta Cosimo, s farkánál fogva fölemelte a macskát. Hová mégy?
A hintót körülálló társaság föltekintett a fára; amikor megpillantották amúgy mocskosan, véresen, arcán azzal a bolondos, vad kifejezéssel, kezében a döglött macskával, dühösen hadonászva kiáltozták:
Ici de nouveau! Et arrangé de quelle façon!...8
Majd az egész nagynénihad mintha egyszeriben megveszett volna, nagy sietve lökdösni kezdte a kislányt a kocsi felé.
Viola hátrafordult, fölvetette fitos orrocskáját, s megvető, bosszús arccal (mely szüleinek is, Cosimónak is szólhatott) ekként válaszolt az iménti kérdésre : Intézetbe küldenek! Avval sarkon fordult, s beszállt a hintóba. Pillantásra se méltatta sem őt, se zsákmányát.
Már be is csapták a hintó ajtaját, a kocsis ott ült a bakon, Cosimo pedig, még mindig nem tudván belenyugodni ebbe az elutazásba, igyekezett valamiképpen magára vonni a lány figyelmét; szerette volna értésére adni, hogy neki ajánlja fel véres győzelmét. De csak annyit bírt odakiáltani:
Legyőztem egy vadmacskát!
Pattant az ostor, s a nagynénik zsebkendőlobogtatása közepette elindult a kocsi.
Derék! hallatszott még bensejéből Viola hangja. Azt már nem lehetett tudni, hogyan mondta: lelkesen-e avagy fitymálva.
Ennyi volt a búcsújuk. Az izgalom, idegfeszültség, a karmolás okozta fájdalom, a csalódás, hogy haditettét nem koszorúzta dicsőség, a váratlan elutazás miatt érzett kétségbeesés mindez felgyülemlett benne, s most vad zokogásban robbant ki; Cosimo üvöltve, rikoltozva tépte, marcangolta a lombokat.
Hors d'ici! Hors d'ici! Pollison sauvage! Hors de notre jardin!9 kiabálták méltatlankova a nagynénik; valamennyi szolga előfutott, hosszú botokkal meg kövekkel próbálták elkergetni.
Cosimo, mindegyre zokogva és üvöltözve, a legközelebb álló arcába vágta a döglött macskát. A szolgák a farkánál fogva fölszedték, s a trágyadombra hajították.
Mikor megtudtam, hogy a szomszéd kislány elutazott, egy ideig reménykedtem: most már talán lejön Cosimo. Nem tudom, miért, úgy éreztem, Violával vagy legalábbis részben vele függ össze bátyám elhatározása, hogy fönn marad a fákon.
De hát szó se volt lejövetelről. Én másztam fel hozzá, felvittem neki a sok kötszert, balzsamot, ő meg maga gyógyítgatta arcán s karján a karmolásokat. Majd horgot, madzagot kért. Egy olajfáról, mely a trágyadomb fölé hajolt, felhorgászta a döglött macskát; megnyúzta, a bőrét jól-rosszul kicserezte, és sapkát készített magának belőle. Ez volt az első ama szőrmesapkák közül, melyeket élete végéig viselt.
7 Az utolsó foglyul ejtési kísérletet Battista nővérünk hajtotta végre. Persze saját kezdeményezése volt; nem beszélt meg senkivel semmit, titokban fogott hozzá, ahogy ő ezt már szokta. Éjnek évadján kisettenkedett a kertbe, létrát s egy üstben fagyöngylépet cipelt magával, s a ragaccsal bekente az egyik szentjánoskenyérfa törzsét gyökerétől a koronájáig. Ezen a fán szokott Cosimo reggelente pihenni.
Reggelre jó néhány tengelice tapadt a kenyérfához, kétségbeesve verdestek a szárnyukkal; ökörszemek, éjjeli lepkék, szélfújta falevelek ragadtak a kulimászba, továbbá egy mókusfarok, valamint Cosimo frakkjának egyik szárnya is. Nem tudom, vajon ráült-e egy ágra, s aztán sikerült valahogy kiszabadítania magát, vagy pedig s ez a valószínűbb, mert egy ideje nem láttam rajta a frakkot szándékosan rakta oda azt a ruhacafatot, csak hogy lóvá tegyen bennünket. Mindenesetre a fa úgy maradt; ragacsosan, szennyesen éktelenkedett, míg csak ki nem száradt.
Lassan-lassan arra a meggyőződésre jutottunk, hogy Cosimo immár nem jön le többé. Még atyánk is. Amióta bátyám fáról fára ugrált egész Ombrosa-szerte, a báró nem mert mutatkozni a környéken, veszélyeztetve látta a hercegi méltóságot. Arca mind sápadtabb, mind ványadtabb lett. És nem lehetett tudni, meddig terjed atyai aggodalma, s hol kezdődik dinasztikus gondja a kettő egybefolyt, mert Cosimo elsőszülötte volt, címének, rangjának örököse; márpedig bárónak is bajosan nevezhető olyasvalaki, aki úgy ugrabugrál a fákon, mint valami kerge császármadár, hát még hercegnek... ha csak kamasz is! Nem, az elsőszülött sarj, az örökös e viselkedése éppenséggel nem volt meggyőző érv a vitatott cím elnyerésére.
Fölösleges aggodalmak! Atyánkat címkórsága miatt amúgy is kinevették az ombrosaiak, a nemesuraságok pedig, akik a környező kastélyokban laktak, éppenséggel bolondnak tekintették. A nemesség immár szívesebben lakott kies környezetben épült villákban, mint hűbéri váraiban, s ez bizony annak volt a jele, hogy a kevésbé unalmas polgári életforma felé hajlott. Ki gondolt már az ősi Ombrosa hercegségre?! Épp az volt a szép Ombrosában, hogy senkié s mindenkié volt egyszerre; bizonyos hűbéri jogok az Ondariva márkik e vidék szinte egyedüli urai fennhatósága alá utalták, de egy idő óta szabad község volt, a genovai köztársaság adófizetője. Mi is nyugton s elégedetten élhettünk volna földjeinken, melyeket részben örököltünk, részben bagóért vásároltunk a községtől, amikor egyszer épp nagyon el volt adósodva. Mit kívánhattunk volna még többet? Külön kis nemesúri társadalom élt itt körös-körül a kastélyokban, villákban, a tengerig lenyúló parkokban és kertekben; vidáman s olcsón éltek valamennyien, látogatóba jártak egymáshoz, vadászgattak; sok olyan jóban volt részük, mint az udvari embereknek, de őket nem terhelte a királyi család eltartásával járó ezernyi aprólékos gond, kötelezettség, kiadás, nem kellett törődniök a fővárossal, a politikával. Atyánknak azonban mindez nem volt ínyére, trónfosztott uralkodónak érezte magát, s végül is megszakított minden kapcsolatot a környék nemesuraival (idegenből jött anyánknak úgyszólván nem is volt semmiféle kapcsolata). Megvolt ennek különben a haszna is: nem járván sehova látogatóba, sok költséget megtakarítottunk, jól leplezhettük szűkös anyagi helyzetünket.
Nem voltunk jobb viszonyban a faluval sem. Tudni való: az ombrosaiak amolyan kicsinyes népek, mindig is csak a maguk dolgával törődtek. Abban az időben, hogy a módosabbak körében elterjedt a cukros limonádé élvezete, kezdték jól eladni a citromot; citromfaligeteket ültettek hát mindenfelé, s újjáépítették a kikötőt, melyet a kalózok portyái annak idején tönkretettek. A genovai köztársaság, a szárd királyi birtokok, a francia királyság s a püspöki uradalmak szomszédságában szinte az egész világgal kereskedtek, s bizony, fütyültek volna mindenkire, ha nem lett volna az a fránya adó, amely a behajtások idején újra meg újra megizzasztotta őket, s évente zavargásokat keltett a köztársaság adóbeszedője ellen.
Valahányszor kirobbant egy-egy ilyen adózavargás, Rondò báró mindig azt hitte: elérkezett az ideje, hogy fölajánlják neki a hercegi koronát. Kivonult hát a piactérre, s ott kínálgatni kezdte pártfogását az ombrosaiaknak. Csakhogy mindannyiszor sürgősen el kellett iszkolnia: rothadt citromzápor fogadta. Ilyenkor aztán azt hajtogatta, hogy összeesküvést szőttek ellene. Persze a jezsuiták, mint rendesen! Fejébe vette, hogy élethalálküzdelem tombol közte és a jezsuiták közt, s a rend éjjel-nappal csak az ő romlásán buzgólkodik. Egyszer valóban volt valami viszály közöttük egy kétes tulajdonjogú veteményeskert miatt; nem lehetett pontosan tudni, kié: a miénk-e vagy a jézustársaságé ebből kerekedett a pörpatvar. A báró akkoriban épp jóban volt a püspökkel, így sikerült a tartományfőnököt eltávolíttatnia az egyházmegyéből. Azóta atyánk meg volt győződve, hogy a társaság mindegyre küldözgeti az ügynökeit, s azok életére törnek, előjogait csorbítgatják. Megpróbált hadsereget toborozni a hivőkből, hogy kiszabadítsák a püspököt, aki szerinte a jezsuiták fogságába esett; továbbá menedéket nyújtott mindenkinek, aki azt állította, hogy a társaság üldözi. Így választotta ki lelkiatyánkul ama fellegekben járó fél-janzenistát is.
Atyánk egyetlen emberben bízott csupán: a jogtudor lovagban. Olyasféle gyengéje volt ez a természetes fivére, mint valami szerencsétlen, nyomorék gyermek. Ma már nem tudom, vajon számot adtunk-e magunknak erről a dologról, de bizonyos, hogy kissé féltékenyek voltunk, amiért atyánk jobban szerette ötvenéves féltestvérét, mint bennünket, a fiait. Ráadásul nemcsak mi néztük ferde szemmel Carregát: a generálisasszony és Battista úgy tettek, mintha tisztelnék, ám valójában ők sem szívelhették. A lovag az alázat külszíne mögött fütyült mindenre s mindenkire, talán gyűlölt is mindannyiunkat, még a bárót is, akinek oly sokat köszönhetett. Keveset beszélt, olykor azt hitte volna az ember, hogy süketnéma, vagy hogy nem érti nyelvünket; rejtély volt, hogyan lehetett prókátor, s azt se lehetett tudni, vajon már akkor is ilyen csodabogár volt-e, mielőtt Törökországba került. Tán mégiscsak értelmes ember, ha egyszer olyan jól elleste a törököktől azt a sok hidraulikai számítást: már nem is foglalkozott mással, atyám meg az egekig magasztalta e tudományáért. Sosem tudtam meg semmit a múltjáról; sem azt, hogy ki volt az anyja, sem azt, hogy ifjúkorában milyen volt a viszonya nagyatyánkkal (bizonyára ő is szerette, hiszen taníttatta, jogtudort csinált belőle, s lovagi címet adományoztatott neki), s azt sem, hogy s mint jutott Törökországba. Homály fedte azt is, vajon valóban a törököknél töltött-e annyi időt vagy valamiféle barbár államban: Tuniszban, Algériában? mindenesetre valami mohamedán országban; sőt azt beszélték, hogy ő maga is mohamedán lett. Sok mindent meséltek róla. Hogy fontos tisztségeket viselt a szultánnál, magas méltósággal is kitüntették, a Porta hidraulikusa volt, vagy ehhez hasonló; aztán később közbejött valami összeesküvés, palotaforradalom, vagy tán féltékenységi ügy, kártyaadósság: kegyvesztett lett, s eladták rabszolgának. Tény, hogy velencei hajósok bilincsbe verve találtak rá egy zsákmányolt ottomán gálya rabszolgaevezősei közt. Egy ideig Velencében élt szinte koldus módra, mígnem valami verekedésbe keveredett (az ég tudja, kivel verekedhetett ez a félénk, tartózkodó ember), s megint bilincsbe verték. Atyánk közbenjárása váltotta ki a genovai köztársaság segítségével; így került hozzánk. Pöttöm gyerek voltam még, de az az este mélyen emlékezetembe vésődött. Emlékszem arra a kopasz, fekete szakállas, ijedt s majdhogynem néma emberkére; esetlenül lötyögött rajta az idegen ruha. Atyánk mint tekintélyes férfiút mutatta be, jószágkormányzónak nevezte ki, s dolgozószobát jelölt ki számára, mely azután szanaszét heverő irományokkal telt meg. A jogtudor lovag hosszú köntöst és fezszerű házisapkát viselt; akkortájt számos nemesúr s polgár üldögélt ilyen öltözetben a dolgozószobájában; csakhogy ő valójában alig tartózkodott bent, s láttuk, hogy lassanként így jár-kel odakünn is, a mezőkön, földeken. Végül már az asztalnál is ebben a török lebernyegben jelent meg, s a legfurcsább az volt, hogy atyánk, aki oly szigorúan ügyelt az illemszabályok betartására, ezt szó nélkül tűrte.
Jóllehet ez jószágkormányzói feladatköréhez tartozott volna, a lovag már csak félénksége s nehezen pergő nyelve miatt is szinte sohasem állt szóba az uradalmi intézőkkel, bérlőkkel, ispánokkal; valamennyi gyakorlati teendő: a parancsosztogatás, az emberek kordában tartása atyánkra hárult. Enea Silvio Carrega a könyveket vezette, s nem tudhatni, vajon ügyeink azért álltak-e olyan rosszul, mert ő vezette ezeket a könyveket, vagy épp azért nem tudta jól vezetni őket, mert ügyeink rosszul álltak. Aztán öntözőberendezéseket tervezett, vázlatokat és számításokat készített; egy hatalmas palatáblát rótt tele különféle ákombákomokkal, vonalakkal meg számokkal, török nyelvű feliratokkal. Időnként atyánk órákra bezárkózott vele a dolgozószobájába (a lovag ilyenkor tartózkodott leghosszabban ott); a zárt ajtó mögül csakhamar felcsattant a báró ingerült hangja, heves szóváltás töredékei szűrődtek ki, ám a lovagot szinte nem is lehetett hallani. Majd kivágódott az ajtó, a lovag (török lebernyegében, feje búbján fezzel) apró, szapora lépteivel az egyik földszinti franciaablakhoz sietett, s a parkon átvágva máris ott tipegett a földeken.
Enea Silvio!... Enea Silvio!... kiáltozta atyánk, miközben utánaloholt; de a féltestvér már a szőlősorok közt járt, vagy valamelyik citromfaligetben, s csak makacsul erre-arra imbolygó feze piroslott ki begyesen a levelek közül. Atyánk fáradhatatlanul követte s szólongatta. Nemsokára láttuk őket visszatérni. A báró, karját széttárva, még mindegyre vitatkozott, az apró lovag meg ott tipegett mellette görnyedten, ökölbe szorított kezét köntöse zsebébe rejtve.
8 Ezekben a napokban Cosimo gyakran versengett a lentiekkel, a földön járókkal; kihívta őket: ki tud jobban célozni, ki ügyesebb, ki fürgébb? s önmagát is próbára akarta tenni: mire képes odafenn a fák tetején. A csibészkölyköket is kihívta: melyikük tud jobban kacsázni az apró, lapos kövekkel. Porta Capperi előtt játszottak a szegények, vándorkoldusok fabarakkjai közelében. Cosimo egy félig kiszáradt, csupasz tölgyről dobálózott éppen, amikor látja: egy magas, kissé hajlott hátú, fekete köpenyes férfi közeledik feléje lóháton. Felismerte: atyánk volt. A csőcselék szétrebbent; az asszonyok megálltak viskójuk küszöbén, onnan bámészkodtak.
Arminio báró a fa alá ügetett. Napszállta volt, vörösen izzott a nyugati égbolt. Cosimo a tölgy egyik csupasz ágán állt, onnan nézett farkasszemet atyjával.
Első eset volt ez ama csigaebéd óta, hogy így szemtől szembe találkoztak. Sok nap telt el azóta, a dolgok bonyolultabbá váltak. Mindketten tudták, hogy immár nem a csigákról van szó, s nem is az atyai tekintélyről meg a fiúi engedelmességről; s azt is tudták, hogy mindaz, amit mondhatnak egymásnak, bármilyen ésszerű s józan is, távoli, időszerűtlen. De hát azért valamit csak beszélniök kellett mégis.
Szép látványt nyújt, fiamuram kezdte az atya keserűen. Nemesemberhez méltó valóban! (Magázta, mint mindig, ha súlyos szemrehányásokra került sor; de most mintha a szakadást, az eltávolodást is jelezné ez a magázás.)
Nemesember, atyámuram, álljon bár a földön vagy a fák ágain, mindig nemesember marad válaszolta Cosimo, s rögtön hozzátette: Ha tisztességesen viselkedik.
Bölcs beszéd bólintott komolyan a báró. Csakhogy fiamuram épp a napokban lopott szilvát az egyik bérlő gyümölcsösében.
Ez igaz volt. Bátyám sarokba szorult. Mit válaszolhatott? Elmosolyodott. Nem gőgösen, nem cinikusan félénken. S elpirult hozzá.
Atyánk is elmosolyodott szomorúan. És ki tudja, miért? ő is elpirult.
Cinkosa hát most a legalja fattyúknak s koldusnépségnek szólt aztán.
Nem, atyámuram; amit csinálok, magamnak csinálom; ki-ki a maga felelősségére mondta Cosimo határozottan.
Nos, felszólítom mondta most a báró nyugodt, szinte fénytelen hangon , felszólítom: szálljon le a földre, és teljesítse újra címével, helyzetével járó kötelességeit!
Sajnálom, atyámuram mondta Cosimo. Nem szándékozom kegyelmednek engedelmeskedni.
Kényelmetlenül érezték magukat, bosszúsak is voltak. Mindketten tudták, mit mond a másik a következő percben.
Hát a tanulmányai? szólalt meg újra atyánk. És keresztényi kötelességei? Úgy szándékszik tán felnőni, mint holmi indiánus?
Cosimo hallgatott. Nem foglalkozott még ezekkel a gondolatokkal, s nem is akarózott foglalkoznia. Aztán mégis válaszolt:
Azt hiszi atyámuram, hogy mert néhány méterrel föntebb vagyok, nem érhetnek fel hozzám a jó tanítások?
Ügyes válasz volt ez is, de azért mintha már valamelyest lazított volna tartása feszességén; vagyis hát a gyöngeség jele is volt.
Atyánk észrevette ezt; hangja sürgetőbbé vált.
A lázadást nem lehet méterrel mérni mondta. Tessék bár egy kiruccanás néhány arasznyinak csupán, meglehet: nincs többé visszaút.
Bátyám most megint válaszolhatott volna valami fennköltet, vagy akár egy latin mondással is előhozakodhatott volna (most nem jut eszembe egyik se, de annak idején rengeteget tudtunk). Ám megunta az ünnepélyeskedést; kiöltötte nyelvét, és így kiáltott:
Csakhogy én a fákról messzebbre pisálok!
Nem sok értelme volt e kijelentésének, de a kérdést lezárta.
Mintha csak meghallották volna e szavakat, Porta Capperi körül visítozni kezdtek a kölykök. A ló kirúgott, a báró szorosra fogta a gyeplőt, s felhajtotta köpenyét, mintegy indulásra készen. De még megfordult, s fölmutatva az égre, melyet hirtelen sötét fellegek borítottak el, így kiáltott: Vigyázz, fiam, van, ki mindannyiunkat le tud pisálni! Azzal elvágtatott.
Lassan s ritka, kövér cseppekben eleredt a földeken oly rég várt eső. Hirtelen nyüzsgés támadt a fabódék körül, a kölykök fejükre húzták zsákcsuklyájukat, s elmenekültek. Közben rikoltozva énekelték: Jaj minekünk, jaj minekünk... csuromvíz lesz a fenekünk!
Cosimo megragadta a fölötte csüngő lombokat (már nedvesek voltak, ezért most hideg zuhanyt fröccsentettek a nyakába), s eltűnt közöttük.
Mihelyt észrevettem, hogy esik, aggódni kezdtem érte. Elképzeltem, amint csuromvizesen, átázva egy fatörzshöz tapad, de hiába, nem menekül a rázúduló víztömeg elől. S már tudtam: nem hozza le őt a vihar sem. Anyánkhoz szaladtam: Asszonyám, esik! kiáltottam. Mi lesz Cosimóval?
A generálisasszony elhúzta az ablakfüggönyt, s kinézett az esőbe. Nyugodt volt. Az eső legnagyobb kényelmetlensége a sár. Ott fönn az nincsen.
De vajon megvédik-e a lombok?
Minden bizonnyal behúzódik sátortanyájába. Mifélébe?
Bizonyára idejében gondoskodott sátorverésről.
De hát nem gondolja, asszonyom, hogy jó lenne, ha felkeresném, s vinnék neki egy esernyőt?
Az "esernyő" szó mintha hirtelen elrántotta volna tábori megfigyelőhelyéről, hogy az anyai aggodalom legmélyebb bugyrába vesse. Ja, ganz gewiss!10 kiáltotta. És vigyél neki forró mézes szirupot is, gyapjúharisnyába csavarva! Meg egy viaszosvásznat, amit az ágra teríthet, ha leül, hogy át ne nedvesedjen, föl ne fázzék. De hát hol is lehet most szegényke?... Reméljük, sikerül megtalálnod...
Csomagokkal megrakva kiléptem hát az esőbe; hatalmas, zöld paraplé feszült a fejem fölött, egy másikat meg hónom alatt tartottam összecsukva, hogy majd Cosimónak adjam.
Elfüttyentettem füttyjelünket, de csak a falevelekre hulló esőcseppek egyhangú kopogása válaszolt. Sötét volt már, amikor a kert végébe értem, nem tudtam, merre menjek, így hát csak találomra lépkedtem erre-arra, csúszós köveken, süppedős, sáros réteken s pocsolyákon által. És fütyültem... s hogy odafönn is lehessen hallani, hátrahajtottam az ernyőt, amitől arcomba ömlött a víz, s elmosta ajkamról a füttyöt. A kincstári birtokok felé igyekeztem, úgy sejtettem, körülbelül azon a tájon eszkábálhatott valami menedéket magának, ám a sötétben utat tévesztettem, így hát csak ténferegtem ott a két ernyővel meg a csomagokkal, s csupán a harisnyába bugyolált sziruposüveg melegített valamelyest.
Ekkor hirtelen valami világosságot pillantottam meg odafönn a lombok közt, mely nem lehetett sem a hold, sem a csillagok fénye. Füttyentettem, s mintha hallottam volna a választ.
Cosimooo!
Biagiooo! hangzott az esőben messziről, valamelyik fa tetejéről.
Hol vagy?
Itt!... Elibéd megyek! De siess, mert csuromvizes leszek!
Megtaláltuk hát egymást. Pokrócba bugyolálva lejött egy fűzfa alsó elágazásáig, hogy keresztülvezessen az ágak bonyolult szövevényén, s megmutassa az utat a magas bükkfához, ahonnan az a fény pislákolt. Rögtön odaadtam neki az ernyőt, s néhány csomagot is kezébe nyomtam, aztán megpróbáltunk nyitott ernyővel fölmászni, ám sikertelenül, így is vizesek lettünk. Végre megérkeztünk. Nem láttam mást, csupán azt a csöpp fényt, mely most mintha egy sátor nyílásán szűrődött volna ki.
Cosimo fölhajtotta az egyik sátorlapot, s betuszkolt. Bent lámpás égett, világánál láttam: valami kis kamrafélében vagyunk, melyet minden oldalról szőnyegek és függönyök borítanak, középütt a bükkfa törzse, lábunk alatt deszkapadló; vastag ágakon nyugodott az egész. Eleinte úgy tetszett, lakályos kis birodalom, de hamarosan észre kellett vennem, mennyire ingatag tákolmány; ugyanis, amint ketten voltunk benne, bizonytalanná vált az egyensúlya, s Cosimo kénytelen volt rögtön nekiállni, s kijavítani a hibákat, suvadásokat. Kirakta a két esernyőt is, kinyitva, hogy elfedjék a mennyezeten tátongó két lyukat; ám az eső csak becsepegett mindenfelől, rengeteg más lyukon, hasadékon keresztül, s így mindketten alaposan megáztunk. Mégis, annyi takaró, pokróc, miegyéb gyűlt össze, hogy belevájhattuk magunkat egy-egy halomba, csak a fejünket hagytuk szabadon. A lámpás bizonytalanul pislákolt, s a falevelek, ágak kusza árnyékot vetettek a mennyezetre s a falakra. Cosimo nagy kortyokban, meg-megrázkódva itta a mézszirupot.
Szép ház mondtam.
Ó, még csak ideiglenes vágta rá gyorsan Cosimo. Jobbat kell kifundálnom.
Magad építetted az egészet?
Hát ki más? De erről a búvóhelyről nem tudhat senki.
Én csak eljöhetek, ugye?
Nem, nem jöhetsz. Nyomra vezetnél másokat.
Apa azt mondta, többé nem kerestet.
Akkor is titokban kell maradnia.
A gyümölcstolvaj fiúk miatt? De hisz ők barátaid, nem?
Olykor igen, olykor nem.
És a póni lovas lány?
Mi közöd hozzá?
Csak azt akartam kérdezni, hogy jóban vagy-e vele, s játsztok-e.
Olykor igen, olykor nem.
És olykor miért nem?
Mert vagy én nem akarok, vagy ő nem akar.
És ide... ide föleresztenéd?
Cosimónak elborult az arca. Valami összegöngyölödött gyékényen babrált, s ráterítette egy ágra. Ha jönne, fölereszteném mondta komoran.
Nem akar jönni?
Hanyatt dőlt, úgy mondta: Elutazott.
Mondd suttogtam -, jegyesek vagytok?
Nem válaszolta bátyám, s mély hallgatásba merült.
Másnap fordult az idő, s elhatároztatott, hogy Cosimo folytatja tanulmányait Fauchelafleur abbé irányításával. Miképpen erről nem esett szó. A báró egyszerűen s kissé nyersen is felszólította az abbét: menjen, keresse meg bátyámat, s fordíttasson vele egy kis Verigiliust. ( Ahelyett, hogy itt áll, s a legyeket bámulja, mon abbé... ) Majd attól tartván, hogy túlságosan zavarba hozta a papot, igyekezett valamelyest megkönnyíteni a feladatát; így szólt hát hozzám: Eridj, mondd meg a bátyádnak: félóra múlva latinóra; legyen addigra a kertben. A lehető legtermészetesebb hangon mondta ezt; s immár így akart beszélni a továbbiakban is: legyen csak Cosimóval eztán is minden úgy, ahogyan annak előtte...
Megtartották hát az órát. Bátyám egy szilfaágon ült lovaglóölésben, lábát lógázva, az abbé meg alatta a magas fűben, egy zsámolyon; együtt szavalták a hexametereket.
Ott játszottam a közelükben, s néhány percre elkalandoztam. Amikor visszatértem, már az abbé is a fán volt: hosszú, fekete harisnyás pipaszárlábával nagy nehezen felkapaszkodott az egyik ágra, miközben Cosimo könyökénél fogva támogatta. Sikerült elég kényelmes ülőhelyet találni az öregnek, s most a könyv fölé hajolva együtt silabizáltak egy nehéz szakaszt. Úgy tetszett, bátyám fáradhatatlan szorgalomnak adja tanújelét.
Aztán már nem tudom, hogy s mint történt a diák megszökött; tán mert az abbé szórakozott volt, szokása szerint bamba arccal a levegőbe meredt. Tény, hogy az öreg pap egyedül gubbasztott az ágon, feketén a zöld lombok közt, a könyv az ölébe ejtve, s tátott szájjal bámult egy elröppenő fehér lepke után. Amikor a lepke tovatűnt, az abbé föleszmélt, rájött, hogy ott ül a magas fán. Iszonyúan megijedt. Mindkét karjával átölelte a törzset, s kétségbeesett kiáltozásba kezdett: Au secours! Au secours!11 Végül is kicipeltek neki egy létrát; erre lassanként megnyugodott s lekászálódott.
9 Vagyis hát Cosimo híres-nevezetes szökése után is ott élt a közelünkben, majdnem úgy, mint annak előtte. Olyan remete volt, aki nem kerülte az embereket. Sőt mondhatni, csakis az emberek érdekelték. Azokon a fákon mászkált, melyek alatt épp kapáltak a parasztok (vagy a trágyát forgatták, vagy a füvet kaszálták), megállt fölöttük, s udvariasan leköszönt nekik. Azok meglepetten néztek föl, ő meg azon igyekezett rögtön, hogy mielőbb meglássák: búcsút mondott ama gyerekcsínynek (mekkora hévvel űztük azelőtt, mikor még együtt másztunk fára!): nem tréfálta meg nagy huhogások közepette az alant elhaladókat. A parasztok, hogy látták odafönn járni-kelni, eleinte nem igazodtak el rajta: nem tudták, vajon köszöntsék-e kalaplevéve, illőn, ahogy az urakat szokás, vagy ráripakodjanak, mint valami csibészkölyökre. Később megszokták, és elbeszélgettek vele a munkáról meg az időjárásról; úgy tetszett, még azt a mulatságát is méltányolják, hogy odafönn él a fákon, hisz nem volt ez se jobb, se rosszabb az addig látott egyéb úri mulatságoknál.
Cosimo félórákig ácsorgott fölöttük, s elnézte, hogyan dolgoznak; kérdezősködött a trágyázás meg a vetés felől, ami sohasem jutott eszébe, amíg a földön járkált, mindig idegenkedett attól, hogy parasztokkal, szolgákkal szóba álljon. Hol azt jelezte odafentről, hogy egyenesen vagy ferdén kapálják-e a barázdát, hol meg hírül adta, hogy a szomszéd földjén megérett-e már a paradicsom; olykor egy-egy kisebb megbízatást is elvállalt, például elszaladt az egyik kaszás feleségéhez, s elhozta tőle a fenőkövet, máskor meg vele üzentek, hogy a kertben kezdjék el az öntözést. S ha e bizalmi ügyintézések közben valami gyümölcsös mellett vitt el az útja, s ott épp verébhad szállt le a fákra, nagy zajt csapott, ide-oda lengette sapkáját, hogy elijessze őket.
Magános erdei útjain ritka, de annál emlékezetesebb találkozásai estek; olyan emberekkel is megismerkedett, amilyenekkel mi soha. Az idő tájt igen sok szegény csavargó ütött tanyát az erdőségekben: szénégetők, üvegfúvók, kovácsok az éhség űzte őket ide távoli szülőföldjükről, most itt próbálták kóbor mesterségükkel megkeresni a betevőt. Műhelyeiket a szabad ég alatt rendezték be, éjszakára meg holmi ágakból összetákolt vityillókban húzták meg magukat. Eleinte féltek a fákon ide-oda mászkáló, állati bőrökbe öltözött fiatalembertől, kivált az asszonyok, akik valamiféle ördöngös léleknek nézték. De később összebarátkoztak vele, s Cosimo órákig bámulta, mint dolgoznak; esténként pedig, amikor körülülték a tábortüzet, egy közeli fára telepedett, s onnan hallgatta meséiket.
A hamuszürke, döngölt tisztáson tanyázó szénégetők voltak a legtöbben. "Hura! Hota!" mindegyre ezt üvöltözték. Bergamo vidékéről jöttek, egyetlen szavukat se lehetett érteni. Erősek voltak, zárkózottak és összetartók. Hatalmas céhük behálózta az erdőket: sógorsággal-komasággal, kötésekkel és perlekedésekkel terjeszkedtek. Cosimo olykor közvetített csoportjaik között, hozta-vitte üzeneteiket, vállalta megbízásaikat.
Azt mondták a Vörös Tölgy alatt tanyázók, mondjam meg nektek, hogy Hanfa la Hapa Hote 'l Hoc!
Mondd meg nekik, hogy azt válaszoljuk: Hegn Hobet Hò de Hot!
Megjegyezte e titokzatos, csupa hehezet hangzatokat, s igyekezett őket elismételni ahogy utánozni próbálta a madarak csivitelését is, mely reggelenként felébresztette.
Hiába terjedt el immáron a hír, hogy a báró egyik fia hónapok óta nem jött le a fákról ha olykor-olykor meglátogatott bennünket valaki, atyánk mindegyre folytatta a titkolózást. Egyszer d'Estomac grófék toppantak be; Franciaországba tartottak, ahol a touloni öbölben voltak birtokaik, s útközben nálunk óhajtottak megpihenni. Nem tudom, miféle érdek lappanghatott e látogatás mögött. Tán bizonyos földeket akartak visszaszerezni, vagy valamelyik püspök fiukat akarták hivatalában megerősíteni, s ehhez di Rondò báró jóváhagyására volt szükség. Atyánk persze nyomban légvárakat épített e szövetségre, dinasztikus törekvéseinek támogatását remélte tőlük.
Nagy ebéd volt; majd meghaltunk az unalomtól a sok hajbókolás közepette. A vendégek egyik fiukat is magukkal hozták: egy parókás kakadut, egy ficsúrt. A báró bemutatta a gyerekeit, vagyis engem egyedül, majd így szólt Battista lányom, szegényke, igen nagyon jámbor, visszavonultan él, nem tudom, vajon megláthatják-e... S íme, egyszer csak ott áll előttünk ez az idétlen, fején apácafőkötő, de csupa csipke meg szalag különben, arca berizsporozva, karján hosszú szárú kesztyű. Érthető: ama Mela márki esete óta nem látott egyetlen fiatalurat sem, csupán parasztfiúkat meg béreslegényeket. A grófocska meghajolt, nővérünk hisztérikusan kacarászott.
A báró, aki már keresztet vetett lányára, most megint lázas tervezgetésbe fogott, fejében egymást kergették az ábrándok.
Ám úgy tetszett, a gróf közömbösen fogadta Battista megjelenését. Nincs önnek egy másik fia is, báró? kérdezte.
Igen, a nagyobbik... válaszolta atyánk de véletlenül épp vadászaton van.
Nem hazudott, mert akkoriban Cosimo mindegyre puskával járta az erdőket, nyúlra meg rigóra lesett. A puskát én szereztem neki; az a könnyű flinta volt, mellyel Battista az egereket öldöste, s mely nővérünk vadászszenvedélye múltával egy idő óta elhagyatva függött a szögön.
A gróf érdeklődni kezdett a környék vadállománya iránt, de a báró csak úgy általánosságban válaszolgatott, hisz nem jutott ideje s türelme a külvilágra, ezért vadászni se tudott. Valamit közbekottyantottam, noha tilos volt megszólalni a felnőttek beszélgetése közben.
Hát te mit értesz ehhez ilyen pöttöm létedre? kérdezte a gróf.
Én keresem meg a vadat, amit a bátyám elejtett, és fölviszem neki a... kezdtem magyarázni, de atyánk félbeszakított:
Ki hívott ide társalogni?! Eredj játszani!
Kint ültünk a kertben. Esteledett, de nyár lévén, még világos volt. S ím, egyszer csak föltűnt Cosimo.
Szép csendesen, békésen lépkedett a platánok s szilfák ágain, fején a macskabőr sapka, lábán combig érő lábszárvédője, egyik vállán flinta, a másikon dárda.
Hé! Hé! kiáltott hirtelen a gróf felugorva, s a fejét forgatta, hogy jobban lásson. Ki az? Ki járkál ott a fákon?
Tessék?... Hogyan?... Igazán nem tudom... Biztosan téved... hebegte atyánk, s nem a fákat nézte, hanem a gróf szemét, mintha meg akarna győződni, vajon az jól lát-e csakugyan.
Ezenközben Cosimo épp a fejük fölé ért, s szétvetett lábbal megállt az egyik villa alakú ágon.
Ó... ó... igen... a fiam, Cosimo... Hiába, még gyerekek... Lám, hogy meglepjen bennünket, fölmászott a fára...
Ő a nagyobbik?
Igen, igen... a két fiú közül az idősebbik... de nem sokkal, hisz gyerek még mindkettő... Játszanak...
No de milyen ügyes legény, hogy csak úgy jár-kel odafönn! Méghozzá egész fegyvertárral a vállán...
Hát igen, játszanak... mondta atyánk, s hihetetlen erőfeszítéssel, bíborvörösre gyulladt arccal felkiáltott a fára: Hallod-e, mit csinálsz ott fenn? Nem jössz le rögtön?! Gyere, üdvözöld a gróf urat!
Cosimo levette macskabőr sipkáját, s meghajolt: Üdvözlöm, gróf úr!
Ó... ó... álmélkodott a gróf nevetve. Pompás! Remek! Hagyja csak, kedves Arminio báró... Hadd maradjon odafönn. Igazán kiváló fiatalember... No de hogy így járkáljon a fák tetején!... És nevetett, nevetett szakadatlanul.
Az a bárgyú gróffi meg egyre csak ezt ismételgette:
C'est original, ca c'est très original!12
Cosimo szép kényelmesen leült az ágra. Atyánk másról kezdett beszélni, s csak beszélt, beszélt, próbálta elterelni a gróf figyelmét. Ám az egyre-másra föltekingetett, s bátyám még mindig odafönn volt: hol ezen, hol azon a fán tűnt fel, puskáját tisztogatta, zsírral kenegette a lábszárvédőjét, majd valami vastag flanellholmit öltött magára, mert közeledett az éjszaka.
Ni csak! Hiszen ez a fiú mindent meg tud csinálni a fa tetején! Ó, milyen elragadó! No, ezt legközelebb elmesélem az udvarban! Elmesélem a püspök fiamnak! Meg a nagynénémnek, a hercegasszonynak!
Atyánk majd elsüllyedt szégyenletében. S ráadásul újabb gond gyötörte: sehol sem látta a lányát, s eltűnt a gróf fiú is.
Közben Cosimo elbarangolt; egy kis felfedező körútra ment, s most lihegve tért vissza: Csuklik! Csuklik! Csuklási rohamot kapott Battistától!
A gróf elkomorodott.
Ó... kellemetlen... A fiamnak gyakran van csuklási rohama... sokat szenved miatta. Menj, derék ifjú, menj, nézd meg, múlik-e már? Mondd meg nekik, hogy jöjjenek vissza.
Cosimo szinte röpült az ágak közt, s pillanatok alatt visszatért. Még jobban lihegett, mint az imént. Kergetőznek! Battista egy élő gyíkot akar az inge alá dugni, hogy elmúljon a csuklása, de ő nem hagyja! kiáltotta, azzal megint eltűnt.
Így telt hát el ez az este. Valójában miben sem különbözött a többi esténktől: Cosimo fönti, ágak s lombok közti honossága immár hozzátartozott mindennapi életünkhöz. Csak hát most a vendégek is látták, s ezért bátyám különös viselkedésének híre futótűzként terjedt, eljutott Európa valamennyi udvarába. S e hírrel együtt nőttön-nőtt atyánk szégyene is. Pedig valójában nem volt mit szégyellnie: d'Estomac grófnak igencsak megtetszett a családunk, s így esett, hogy csemetéje eljegyezte Battistát.
10 A girbegurba növésű, durva kérgű olajfák türelmes barátok, kényelmes járás esik rajtuk; Cosimo nyugodtan, simán jöhet-mehet, ácsoroghat ágaikon, de eléggé ritka köztük a vastagabb, és így igazán változatos mozgásra nem adnak lehetőséget. Egy-egy fügefán viszont bár folyton figyelnie kell, hogy ágai megbírják-e időtlen időkig el tud mászkálni; meg-megáll a zöld lombsátor alatt, melynek erezetén itt-ott átszűrődik a napfény, elnézi a duzzadó gyümölcsöket, beszívja a kocsányokról csöpögő fügetej édes illatát. A fügefa magáévá tesz, átitat ragacsos nedvével, dongóinak duruzsolásával. Kis idő múlva Cosimo úgy érzi, mindjárt ő is fügévé válik; rosszkedvűen átmászik egy másik fára. A kemény berkenyén meg a szederfán jólesik az üldögélés; kár, hogy kevés van belőlük. És kellemesek a diófák is. Az igazat megvallva, olyankor, amikor Cosimo el-eltűnt egy hatalmas, igen-igen terebélyes, vén diófa lombjai között (mint holmi sokemeletes, megszámlálhatatlan szobát magába foglaló palotában), kedvem szottyant követni a bátyám példáját bizony, olyankor magam is szívesen odafönn éltem volna. Micsoda erővel, milyen magabiztosan igyekszik ez a fa fa lenni! Mily makacsul kemény és súlyos! Még a levelein is meglátszik.
Cosimo szívesen mászkált az örökzöld tölgyek hullámos levelei között (a kertünkben lévő tölgyeket, tán atyánk keresett nyelvezetének hatására, mi is "örökzöld"-nek neveztük), szerette e fa repedezett kérgét is; olyankor, ha gondolataiba mélyedt, ujja hegyével lepiszkálta róla a száraz pikkelyeket nem az ártani akarás ösztöne volt ez, inkább mintha segíteni akarta volna a fát hosszú és fáradságos újjászületésében. Le-lehántotta a platánok fehér héját, mely alól ódon, penészes arany színű rétegek kerültek elő. A göcsörtös törzsű fákat is kedvelte, mint például a szilfát, melynek bütykeiből gyenge hajtások, csipkézett peremű levélcsomók bújnak ki; ám ezeken nehéz mozogni, mert ágaik meredeken felfelé nőnek, s bár vékonyak, oly tömöttek, hogy igen-igen szűk közöttük az átjárás. Az erdőkben a bükköt meg a tölgyet kedvelte. A fenyők gallyai túlságosan sűrűek, s nem is elég erősek, amellett mind csupa fenyőtű: kevés rajtuk a hely, és a kapaszkodás sem kellemes; aztán ilyen a gesztenyefa is: csupa szúrós levél, tüskés burok, az ágai magasak, messze állnak egymástól mintha csak távol akarná tartani az embert.
Cosimo idővel apránként megismerte ezeket a baráti meg elutasító jeleket mondhatnánk úgy is: rájött, hogy ismeri őket, mert már az első napokban ösztönösen tájékozódott köztük. Sokszínű, változatos világ volt ez: nyílegyenes és girbegurba hidak szelték keresztül-kasul, göbös, pikkelyes és barázdált kérgek díszítették, meg fények, különféle fények, melyek aszerint váltogatták zöldes árnyalataikat, amint a levelek ritkább vagy sűrűbb szövedéke rezdült meg egy-egy enyhe fuvallatra, vagy valamennyi ág, gally, lomb együtt ringott-hullámzott-hajladozott az erősebb szélben. A mi világunk alant lapult, s mi magunk arányukat veszített alakokként imbolyogtunk benne. Mit sem tudtunk arról, amiről ő tudott odafenn ő, ki éjszakánként kihallgatta a fasejtek bozsgását, amint szorgosan rajzolgatják a törzsek évgyűrűit, megleshette, mint terjeszkedik a moha a fák északi, szélverte oldalán, mint borzonganak meg fészkükben az alvó madarak, s dugják fejüket a szárnyuk alá, oda, hol legpuhább a tolluk; látta felébredni a hernyót, s látta azt is, miként bújik ki a tojásból a kis tövisszúró gébics. Apró neszek sokaságából áll össze a mezők csendje: itt egy csirrenés, ott egy fojtott nyüszítés, amott a fű között valami villámgyors, zizzenő suhanás; cuppan a tocsogó, a sziklák s kövek közt halk dobbanások hallatszanak, s az egészet tücsökciripelés fogja egybe. Az apró zajok egymásba folynak, alig lehet megkülönböztetni őket, mint mikor egy bolyhos gyapjúcsomót szétbontunk: a kisodort szálak mind vékonyabbak, már-már tapinthatatlanok. S miként a csillagok állandó hunyorgatásától nem változik az éjszaka fénye, a békák folytonos brekegése is valahogy háttérben marad, mit sem változtat a hangok áradásán. De ha enyhe fuvallat támadt, vagy szél söpört végig a tájon, mindegyre változtak a neszek, újak és újak léptek az addigiak helyébe. Egyetlen hang maradt változatlan s bújt meg a fül legbelső hallójáratában; valami tompa zúgás, morajlás: a tengeré.
Jött a tél, s Cosimo szőrmebekecset készített magának. Önmaga varrta különféle elejtett vadak bőréből: nyúl, róka, nyest, meg görény irhájából. Fején még mindig a vadmacska sipkát viselte. Nadrágot is csinált: a térdét bőrből, ülepét kecskeszőrből. Ami a cipőt illeti, rájött, hogy fenn a fákon a papucs a legjobb, azt készített hát magának; nem tudom, miféle állat bőrét tán borzét? használta fel hozzá.
Így védekezett a hideg ellen. Meg kell jegyezni: azokban az időkben mifelénk enyhe telek jártak, nem olyan dermesztők, mint napjainkban. (Azt mondják, Napóleon hozta ezt a hideget Oroszországból.) De azért szabad ég alatt tölteni a téli éjszakát, ez bizony akkor se volt gyönyörűség.
Cosimo feltalálta magának a szőrmetömlő módszert. Immár nem fagyoskodott sátorban, kalibában; szőrmével kibélelt tömlőt függesztett egy ágra, szép lassan, óvatosan leereszkedett hozzá, beléje mászott, teljesen el is tűnt benne, s úgy aludt, összekuporodva, mint a csecsemő. Ha valami szokatlan zaj törte meg az éjszakai csendet, a tömlő szájánál egyszeriben kibukkant a szőrmesapka, a puskacső, majd ő maga is kimeresztett szemekkel. (Azt beszélték, a szeme olyan lett, mint a macskáké meg a baglyoké: világított; én ezt sosem vettem észre.)
Reggel pedig, amikor megszólalt a mátyásmadár, először két ököl bújt elő a prémszatyorból, utánuk két lomhán nyújtózkodó kar meredt égnek, s mintha csak ez a nyújtózkodás húzná elő, megjelent Cosimo nagyot ásító arca is, majd a törzse, puskával meg lőporos palackkal a vállán, végül kissé görbe lába szára (igen, a sok négykézláb mászástól meg guggolástól a lába kissé görbülni kezdett). E lábak egyszeriben felugrottak, Cosimo még egyet nyújtózkodott, megropogtatta derekát, kicsit vakarózott a szőrmebekecs alatt, s ezzel frissen, üdén, akár egy harmatos rózsa, meg is kezdte a napját.
Elment a forráshoz, saját kis csobogójához, amelyet félig-meddig maga fundált ki, mintegy segítve a természetnek. Volt egy patak, mely egy helyütt vízesésszerűen zúdult alá; valamivel lejjebb terebélyes tölgyfa borult a patak fölé. Cosimo egy néhány méteres nyárfakéregből vályút eszkábált össze, mely odavezette a vizet a tölgyfa ágaihoz; így aztán mosakodhatott, s szomját is olthatta. Hogy mosakodott is, arra tanú vagyok: olykor magam láttam. Nem sokszor és még csak nem is naponta, de mosakodott. Szappana is volt. Olykor, ha kedve szottyant rá, még ruháit is kimosta; egy teknőt használt külön erre a célra, odakötötte két ág közé. Aztán az ágakra akasztotta száradni a holmit.
Vagyis hát mindent csinált odafent a fákon. Megtalálta annak is a módját, hogy nyárson megsüsse az elejtett vadat, ugyancsak anélkül, hogy lemászott volna a fáról. Ekképpen: tüzet csiholt, meggyújtott egy fenyőtobozt, s ledobta a földre, egy előre elkészített tűzhelyre (én állítottam fel neki sima kövekből), majd száraz gallyakat, egész rőzsekötegeket hullajtott az égő tobozra, s a lángot hosszú botokra kötött tűzbakokkal úgy irányította-szabályozta, hogy épp a két ág közé felfüggesztett nyársat érje. Mindez nagy figyelmet és óvatosságot igényelt, mert bizony az erdőben nem sok kell ahhoz, hogy tűz üssön ki. Nemhiába volt a tűzhely is ama tölgy alatt, közel a csobogóhoz, ahonnan veszély esetén annyi vizet lehetett ráfolyatni, amennyi csak kellett.
Hol azt ette, amit elejtett, hol meg gyümölcsöt, kerti veteményeket csereberélt a parasztokkal: így elég jól eléldegélt; hiányt már akkor se szenvedett volna, ha épp nem kap többé otthonról semmit. Megfigyeltük, hogy reggelenként friss tejet is iszik; összebarátkozott egy kecskével, s az fölkapaszkodott egy könnyen elérhető, a földtől kéttenyérnyire húzódó olajfaágra, helyesebben nem kapaszkodott, csak nekitámasztotta két hátsó lábát a fának, Cosimo pedig lemászott hozzá egy sajtárral, és megfejte. Hasonló megállapodása volt egy ugyancsak derék, vörös pádovai tyúkkal. Titkos fészket készített neki egy fa odvában, s ha nem is mindennap, de gyakran talált ott tojást, amit aztán megivott.
Külön kérdés volt az is: hol végezze szükségét? Eleinte itt is, ott is... nem törődött vele nagy a világ, ahol épp rájött, ott intézte a dolgát. Később belátta, hogy ez nem szép. A Merdanzo patak partján talált egy égerfát, melynek koronája a vidék legfélreesőbb s így e célra legalkalmasabb pontja fölé borult: volt egy villa alakú ága, ezen kényelmesen el is helyezkedhetett. A Merdanzo sebes folyású, zavaros vizű patak volt, nádasok közt bújócskázott, a környékbeli falvak szennyvizét sodorta magával. Így hát az ifjú Piovasco di Rondò kulturáltan élt, tiszteletben tartotta felebarátai s a maga méltóságát.
Ám egyvalami hiányzott még vadászéletéhez; ami kiegészíti az embert: a kutya. Én vetettem magam a bokrok közé, a cserjésbe, hogy megkeressem neki a röptében lelőtt fenyőrigót, szalonkát, fürjet, vagy olykor a rókát, melyet egész éjjelen át lesett, s akkor puffantott le, amikor az hosszú, lompos farkával épp megállt egy percre a lyuk előtt. De csak ritkán tudtam kiszökni hozzá az erdőbe: az abbé órái, a tanulás, ministrálás, a szülőkkel való étkezések erősen elfoglaltak; visszatartott a családi élet százféle kötelessége, melyeknek immár alávetettem magam, mert a mindegyre ismételgetett mondás, hogy: "Egy családban egy lázadó is éppen elég!" alapjában nem volt értelmetlen, s belém is vésődött egész életemre.
Így hát Cosimo majd mindig egymaga vadászgatott, s ha éppen nem érte az a vadászszerencse, hogy a zsákmány szárnyánál fogva fennakadt egy ágon, különféle halászszerszámokat zsinórokat, madzagokat, kampókat és horgokat kellett megszerzésére használnia. Ám ez nem mindig sikerült, s így bizony gyakran megesett, hogy egy-egy szalonka ott rothadt valamelyik csipkebokor alján, csak úgy feketéllett rajta a sok hangya.
Mindezt azért mondtam el, hogy lássuk, mi a vadászkutyák feladata. Ugyanis Cosimo mostanában szinte minden idejét lesen töltötte. Kora hajnaltól késő éjszakáig vagy éjszaka is ott gubbasztott az ágon; leste, mikor száll le a fenyőrigó valamelyik fa tetejére, mikor tűnik fel végre a kis tisztáson egy nyúl. Ha meg épp nem volt lesen, akkor csak bolyongott összevissza, füttyük után követte a madarakat, vagy találgatta, melyik nyom melyik bundás állaté. Ha pedig csaholást hallott, valamelyik róka vagy nyúl után iramodó kopók csaholását, tudta: túlságosan messzire kóborolt, ez a vad már nem magános kocavadászé nem az övé. Hiába, tisztelte a szabályokat; noha biztos leshelyéről remekül megcélozhatta volna a mások kutyáival felhajtott vadat, föl sem emelte ilyenkor a puskáját, soha. Szépen megvárta, míg az ösvényen felbukkan a vadász lihegve, fülét hegyezve, szemét meregetve , és megmutatta neki, merre futott a vad.
Egyszer egy tovairamló rókát pillantott meg: vörös hullám csapott át a zöld gyepen vad zihálással, tüskésen meredező bajusszal; átvágott a tisztáson, s eltűnt a bozótban. Mögötte meg persze csaholással: a kopók.
Loholva érkeztek, közben egyre szaglászták a földet; kétszer is elvétették a szimatot, s derékszögben elkanyarodtak.
Már messze rohantak mind, amikor egyszer csak valami aprókat vakkantó lény uk, uk! vont barázdát a magas fűben; fickándozó ugrálása inkább halra emlékeztetett, semmint kutyára holmi felszínen úszó delfinfélére; pofája keskenyebb s hosszabb volt, mint a vizsláé, s füle puhábban fityegett. A hátulja egészen halszerű: mintha farkuszályával paskolva haladt volna előre; vagy tán még inkább valami nyúlánk kacsafélének rémlett, melynek csupán hosszan elnyúló teste látható, úszóhártyás lábai a felszín alatt lapátolják a vizet. A tisztás közepére ért: egy tacskó volt.
Bizonyára a kopófalkához tartozott, s lemaradt, hisz egészen fiatal volt, szinte még kölyökkutya. A vizslák csaholása most bosszúsra váltott: Buau! elvesztették a nyomot; a sűrű, tömött falka felbomlott, szétszóródott, szaglászó hálóvá alakult, mely körbefogta az egész parlagot. Ám ahhoz, hogy meg is találják, túlságosan türelmetlenül keresték a rókaszagot; lendületük, buzgalmuk csakhamar lelohadt, némelyiknek már arra is jutott ideje, hogy odapössentsen egy kőre.
Így aztán a tacskó, lihegve s orrát indokolatlan győzelmi öntudattal magasra tartva, utolérte őket. Ravaszul, hamiskásan, furfangos kópé módjára vakkantott egyet-kettőt, ugyancsak indokolatlanul: vau, vau!
A vizslák rögtön abbahagyták a róka utáni szaglászást, körülfogták, s felhúzott ínnyel, vadul morogva méregették. Majd egyszeriben lelohadt az érdeklődésük, közömbösen faképnél hagyták, s tovanyargaltak.
Cosimo követte a céltalanul ide-oda ügető tacskót, az meg ahogy erre-arra imbolygott a szórakozott pofácskájával, egyszer csak észreveszi a fiút a fán, s megcsóválja a farkát. Bátyám meg volt győződve róla, hogy a róka még ott bújik valahol a közelben. A kopófalka már messze járt; a szemközti dombokról csak olykor-olykor hangzott fel céltalan, összevissza csaholásuk, s a vadászok buzdító kurjongatása.
Cosimo leszólt a tacskónak:
Rajta! Keresd meg!
A kölyökkutya szaglászva nekiiramodott, közben visszavisszafordult, s fölnézett a fiúra.
Rajta! Keresd meg!
Most eltűnt; bátyám hallotta, amint zizzen a cserjés, majd felharsant a tacskó izgatott ugatása: Auauauáaaa! Vau, vau, vau! Fölverte a rókát!
Cosimo látta, hogyan fut az állat a mezőn. De hát lőhetett-e vajon egy olyan rókára, melyet más kutyája vert fel? Hagyta eliszkolni, s nem lőtt. A tacskó feléje emelte hosszú pofácskáját, s úgy nézett rá, mint ahogy akkor szoktak a kutyák nézni, amikor nem értenek valamit, s nem tudják, hogy méltán nem értik majd leszegett orral a róka után vetette magát.
Vau, vau, vau! Éleseket vakkantgatva körbehajszolta az állatot. Íme, újra ott kergetőztek a fa alatt. Nos, lőhet vagy nem lőhet? Nem lőtt. A tacskó fájdalmas tekintettel nézett föl reá; immár nem ugatott, a fülénél is jobban lógott a nyelve; teljesen kimerült, de azért továbbloholt.
Ez a közjáték megzavarta a vadászokat és a hajtókat. Az ösvényen öreg bácsi ügetett, vállán nehéz, hosszú csövű flinta. Hahó! szólt le neki Cosimo. Magáé ez a tacskó?
Hogy rágja meg a lelkedet meg az egész atyafiságodét! kiáltotta az öreg, aki, úgy látszik, kissé habókos lehetett. Olyanoknak nézel bennünket, akik tacskóval vadásznak?
Akkor hát lelövöm, amit fölhajt szögezte le Cosimo. Tökéletesen tisztázni akarta magát.
Lődd le akár a dicsfényt a védszented fejéről! válaszolta amaz, s továbbügetett.
A tacskó újra fölriasztotta a rókát. Cosimo lőtt, és sikerült elejtenie. S övé lett a tacskó is; Ottimo Massimó-nak nevezte el.
Ottimo Massimo nem volt senkié, ifjonti lelkesedésből csatlakozott a kopófalkához. De vajon honnan jött? Hogy ezt kiderítse, Cosimo a kutyus vezetésére bízta magát.
A tacskó, testével majdnem súrolva a földet, csak loholt árkon-bokron át; olykor hátranézett, hogy lássa, vajon a fiú tudja-e követni odafenn. Annyira szokatlan volt ez az útvonal, hogy Cosimo nem is vette rögtön észre, hová értek. Amikor rájött, nagyot dobbant a szíve: Ondariva márkiék kertjében voltak.
A kastély zárva, a zsalugáterek behúzva; csak az egyik tetőablak maradt nyitva, ki-be csapkodta a szél. Most, hogy senki se gondozta, a kert még inkább túlvilági erdőnek tetszett, mint máskor. Ottimo Massimo boldogan, otthonosan nyargalt fel-alá a fűvel benőtt sétányok, gyom felverte ágyások között, üldözőbe vette a lepkéket.
Egyszer csak eltűnt a bokrok közt. Amikor újra előkerült, szájából egy szalag lógott. Cosimo szíve még erősebben dörömbölt. Hallod-e, mi az a szádban, Ottimo Massimo? Kié? Mondd hát, kié!
Ottimo Massimo megcsóválta a farkát.
Hozd ide! Hozd Ide, Ottimo Massimo!
Cosimo leszállt egy alacsony ágra, s kiszedte a kutya szájából a fakó rongydarabot, mely bizonyára Viola hajszalagja volt; aminthogy a kutya is minden bizonnyal Violáé volt, itt felejthették, mikor a család elköltözött. Cosimo most már mintha emlékezett is volna rá tavaly nyárról, amikor még egészen aprócska kölyökkutya volt: a szőke kislány karján kosár, abból kandikált ki; nemrég hozhatták ajándékba.
Keress! Keress, Ottimo Massimo!
A tacskó a bambusznád közé vetette magát, majd újabb és újabb emléktárgyakkal tért vissza: egy ugrókötéllel, egy szakadozott papírsárkánnyal, egy legyezővel...
Cosimo felmászott a kert legmagasabb fájának tetejére, s rövid kardja hegyével bevéste a kéregbe e két nevet: Viola és Cosimo. Majd bizonyos lévén, hogy a lány örülne ennek, ha másképp hívta is kutyáját valamivel lejjebb még ezt véste be: Ottimo Massimo tacskó.
Ettől kezdve, ha megpillantottuk Cosimót valamelyik fa tetején, bizonyosra vehettük: a fa alatt vagy legalábbis a közelben ott üget Ottimo Massimo, hasával a földet súrolva. Bátyám megtanította a keresd-re, az állj-ra, a hozd idé-re, a vadászkutyák valamennyi tudományára, s immár nem akadt olyan vad az erdőben, melyre ne vadásztak volna együtt. A tacskó, két mellső mancsával a törzseknek feszülve, oly magasra ágaskodott, amilyenre csak tudott, Cosimo pedig lemászott hozzá, elvette szájából a nyulat vagy a foglyot, s megsimogatta. Csupán ilyenkor voltak meghitt, bizalmas pillanataik. Ám cinkos párbeszédük szünet nélkül folyt a lombok és a föld között: megannyi apró, szaggatott vakkantás, nyelvcsettintés, ujjpattintás. Sohasem kellett egymásban csalatkozniok, mert az embernek éppoly szükséges a kutyajelenléte, mint a kutyának az emberé; s habár különböztek a világ valamennyi emberétől és kutyájától, mindketten az ember a maga emberségében s a kutya az ő kutyaságában boldognak vallhatták magukat.
11 Hosszú időn, serdülőkorának egy egész korszakán át a vadászat volt Cosimo számára a világ. No meg a halászat; zsinórral a kezében órákig leste a patakban úszkáló angolnákat, pisztrángokat. Néha azt gondolta az ember, hogy érzései, ösztönei immár bizonyára különböznek a mieinktől; hogy azok az állati bőrök, szőrmék, melyekbe öltözött, természetének tökéletes átváltozására is utalhatnak. Igen, akinek teste mindegyre csak fakéreggel érintkezik, aki a szemét folyton csak tollak, bundák rebbenésére, halpikkelyek villózására meresztgeti, nap nap után a valóságnak ezt a színskáláját látja, s a falevelek ereiben kerengő, zöld áradat, ez idegen világból való vérfolyam közepette él; aki beleveszett az emberi életformától oly távol eső vadon világába, melynek egy-egy fatörzs, egy rigócsőr, egy halkopoltyú a határköve, annak a lelkét immár e másik világ alakítgathatja, emberi vonásait rendre letörölheti. S mégis, bármennyit emésztett föl belőle a fákkal való közösség s az állatokkal vívott harc, mindig tudtam: nálunk a helye, a mi oldalunkon.
Azért bizonyos lenti szokások akaratlanul is mind ritkábbá váltak, s végül eltűntek az életéből. Így volt a misehallgatással. Az első hónapokban igyekezett ott lenni az ombrosai nagymiséken. Vasárnaponként, amikor az egész család ünnepi öltözetben átvonult a templomba, ott láttuk őt is a fejünk fölött, kísért bennünket az ágakon, s valamelyest ő is ünnepélyesebben öltözködött ez alkalomra: például újra előszedte öreg frakkját, vagy a szőrmesapka helyett háromszögletű kalapját vette fel. Így vonultunk hát a templom kapujáig; mi odalent, ő ágról ágra ugrálva, ami eléggé fura látvány volt, különösen télen, a csupasz fákon. Eleinte egész Ombrosa bennünket bámult, ám hamarosan megszokták a cécót, s atyánk kínos zavara is enyhült valamelyest.
Mi beléptünk a székesegyházba, s beültünk a családi padba; ő künn maradt, s egy tölgyfa tetején helyezkedett el, épp a templomhajó egyik oldalsó, tágas ablakának magasságában. A padból jól láthattuk az ablak színes üvegén áttetsző árnyakat: a faágakét s közöttük Cosimóét is, amint ott ül lehajtott fővel, s mellén összekulcsolt kezében tartja kalapját. Atyánk megállapodott az egyik sekrestyéssel: vasárnaponként nyitva tartották az oldalablakot, s így bátyám meghallgathatta a fáról a szentmisét. De aztán elmaradt, nem láttuk ott többé. Az ablakot becsukták, mert huzat volt.
Sok minden, ami azelőtt fontos lett volna neki, immár nem volt az. Tavasszal férjhez ment a nővérünk. Ki hitte volna akár csak egy év előtt is?! Újra ott voltak hát d'Estomac grófék a csemetéjükkel; nagy lagzit csaptunk. A kastély valamennyi szobája fényesen kivilágítva, a környék összes előkelősége nálunk táncolt. Ki gondolt már Cosimóra?... Nos, nem igaz; mind reá gondoltunk. Minduntalan kinéztem az ablakokon, vajon nem jön-e; atyánk búskomor volt, ebben a családi hejehujában bizonyára feléje szállt a gondolata, feléje, aki mindebből kizárta magát; a generálisasszony úgy irányította az ünnepséget, mint valami hadgyakorlatot, de ezzel is csupán gyötrődését, nyugtalanságát, a távollevő utáni epekedését akarta feloldani. Tán még Battista is... Erre-arra pörgött, csinálta a piruetteket (szinte rá se lehetett ismerni, hogy nem az apácaruha volt rajta; fején marcipántortához hasonló parókával és korallfüzérekkel díszített grand panier-ban13 illegett ki tudja, ki varrta neki?), s közben, fogadni mernék, hogy ő is reá gondolt.
Ő pedig amint később megtudtam ott volt; láthatatlanul. Egy platán tetején állt künn a hidegben, sötétben, s nézte a kivilágított ablakokat, az ünnepi díszben csillogó szobákat, a parókás, táncos forgatagot. Vajon mi minden járhatott az eszében? Visszasírta-e legalább egy kicsit a mi életünket? Gondolt-e arra, milyen kicsinyke lépés választja el attól, hogy visszatérjen a mi világunkba, mily kicsinyke és könnyű lépés? Nem tudom, mire gondolt, mit akart ott. Csak annyit tudok, hogy ott maradt a lakodalom végéig; s még azután is: míg csak egymás után ki nem aludtak a kandeláberek, míg valamennyi ablak el nem sötétült.
Cosimo tehát úgy-ahogy továbbra is tartotta a kapcsolatot a családdal. Sőt a család egyik tagjával még szorosabbra is fűzte: szinte csak most ismerte meg közelebbről Enea Silvio Carregát, a jogtudor lovagot. Fölfedezte, hogy ez a tutyimutyi, félig meghibbant emberke az egyetlen az egész családban, akinek rengeteg elfoglaltsága van, s mi több semmi sem haszontalan, amit csinál.
A legforróbb délidőben is elcaplatott hazulról, fezzel a feje búbján; botladozva lépkedett földig érő köntösében, aztán egyszer csak nyoma veszett, mintha a föld nyelte volna el. Cosimo, aki azzal szórakozott, hogy mindig lesben állt (helyesebben: nem szórakozása volt ez immár, hanem természetes állapota, mintha csak azért figyelte volna a széles látóhatárt, hogy mindent megértsen) még ő se látta bizonyos ponton túl. Olykor futásnak is eredt, szaladt, ugrált ágról ágra, arrafelé, amerre a lovag eltűnt, de sosem sikerült kiderítenie, hogy hol, melyik ösvény nyelte el. Ám volt Carregának egy mindig visszatérő, azonos kísérő jele: a repülő méhek. Cosimo végül is rájött, hogy e méhek összefüggésben vannak a lovaggal, a lovag jelenlétével, ha tehát fel akarja kutatni, követnie kell röptüket. Igen, de hogyan? Minden egyes virágzó fát méhek zsongtak körül; vigyáznia kellett, hogy ezek a különálló, mellékes röpködések félre ne vezessék; azt a szinte láthatatlan légi utat kellett követnie, melyen a méhek jövése-menése egyre erősödött; míg végül meg nem pillantotta azt a sűrű felleget, mely egy sövény mögül emelkedett a magasba. Ez alatt sorakoztak a kaptárok egy deszkán, s előttük a rajzó sokaságban ott állt arcán odaadó, feszült figyelemmel a lovag.
Nos, igen, a méhészet volt fattyú nagybátyánk egyik titkos tevékenysége; de csak bizonyos határig titkos, mert időnként frissen pergetett lépes mézzel jelent meg az asztalnál. Ám ezek a kaptárok valahol a birtokainkon kívül voltak nem akarta, hogy tudjuk, merre. Ez óvóintézkedés lehetett: hogy e személyes iparkodásából származó jövedelme ne folyjék be a családi vagyonkezelés lyukas hordójába; de az is lehet hisz nem volt kapzsi a jó ember, meg aztán ugyan mit is jövedelmezhetett neki az a kis méz meg viasz? , hogy csupán azt akarta: legyen valami, amibe fivére, a báró, nem ütheti bele az orrát, valami, amit gyámkodás nélkül csinálhat; no meg hogy ne keverje össze azt a néhány dolgot, amit szeretett s ezek közé tartozott a méhészet , azzal a sokkal, amit nem szeretett s ilyen volt a jószágigazgatás.
Mindamellett tény, hogy atyánk nem tűrt volna méhészetet a ház közelében; a báró ugyanis eszeveszetten félt a csípésektől, s ha a kertben véletlenül meglátott egy méhet vagy darazsat, őrjöngve rohangált le-föl a fasorokon, s a vad menekülés közben parókája alá dugta kezét, mintha sasok marcangolásától féltené. Egyszer egy ilyen alkalommal leröpült fejéről a paróka, a felbőszített méh pedig hirtelen lecsapott a tar koponyára, s beleszúrta fullánkját. Atyánk három napig rakosgatta feje búbjára az ecetes borogatásokat; mert bár súlyos esetekben erőszakos, kemény embernek mutatkozott, egy kis karcolás vagy pattanás teljesen felborította lelki egyensúlyát.
Enea Silvio Carrega tehát szétszórta méhészetét az egész ombrosai völgyben; erre is jutott néhány család, amarra is. A birtokosok egy kis mézért megengedték, hogy két-három kaptárt tartson valamelyik eldugott kis erdei tisztásukon, s ő folyton úton volt egyik helyről a másikra, szorgosan tett-vett a kasok körül olyasféle mozdulatokkal, mintha maga is méh volna, vagy legalábbis méhlábacskák volnának a keze helyén (tán mert a csípések ellen hosszú, fekete kesztyűt húzott rája). Arcán a fez alatt fekete fátyolt viselt, mely minden lélegzetvételnél szájához tapadt s meglibbent. Valami füstölgő szerszámot lengetett ide-oda, ezzel tartotta távol az állatkákat, amíg a kaptárakban motozott. Cosimónak úgy rémlett, hogy mindez a méhzümmögés, a fátyol, füstgomolyag afféle varázslat, melynek segítségével ez az emberke szeretne eltűnni, elröppenni... megsemmisülni, hogy aztán máshol, más alakban s más korban szülessen újra. De hát ügyefogyott varázsló volt, mindig ugyanaz maradt, még akkor is, mikor megcsípett ujja hegyét szopogatta.
Tavasz volt. Egy reggel Cosimo arra ébredt, hogy őrjítő, soha nem hallott zaj reszketteti meg a levegőt; olyan vad zümmögés, zsongás, mely már-már mennydörgésnek tetszett. S jégeső zúdult, ám nem fentről, hanem oldalvást, vízszintesen, helyenként szétszórtan s egészében valahogy mégis sűrű oszlopban örvénylett. Milliónyi méh volt; körös-körül pedig csupa napfény, csupa zöld, csupa virág minden. Cosimo nem értette, mi ez; emésztő, lázas nyugtalanság fogta el. Szöknek a méhek! Jogtudor lovag! Szöknek a méhek! kiáltozta; s fáról fára szökkenve-futva kereste Carregát.
Nem szöknek: rajzanak hallotta a lovag hangját. Lenézett: ott állt a fa alatt; a föld alól bújt elő, mint a gomba; intett Cosimónak, hogy maradjon csendben, aztán elfutott, tovatűnt. Vajon hová?
A rajzás időszaka volt ez. Egy méhraj kiröppent az öreg kasból, s követték az új királynőt. Cosimo körülnézett, s ím, újra megpillantotta a jogtudor lovagot: a kastély konyhájából lépett elő, rézüstöt és serpenyőt tartott a kezében. Egyszer csak elkezdte egymáshoz verni a kettőt; olyan kibírhatatlan, süketítő kongatást csapott, hogy az embernek be kellett dugnia a fülét. Ezután a raj mögé került, s háromlépésenként rávágott a serpenyővel a rézüstre. A méhfelhő mintha minden egyes kondulásra megrázkódott volna: hirtelen lesüllyedt, majd fölemelkedett; s mintha elhalkult volna a zümmögés is, a röpködés meg bizonytalanabbnak tetszett. Cosimo nem látta tisztán, de úgy rémlett neki, hogy most az egész raj egy irányba tódul, a zöld lombok egyetlen pontja felé. Carrega csak verte az üstöt szünet nélkül.
Mi történik itt, Silvio bácsi? Mit csinál? kérdezte tőle bátyám, amikor utolérte.
Gyorsan! lihegte izgatottan a lovag. Eredj át arra a fára, amelyiken a raj megállapodott; de vigyázz, hozzá ne nyúlj, míg oda nem érek!
A méhek egy gránátalmafa felé röpültek. Cosimo utolérte őket, s az első percben nem látott semmit. Aztán hirtelen megpillantotta: mintha egy vastag, fenyőtobozszerű gyümölcs csüngene az egyik ágon. A méhek voltak; egymás hegyén-hátán nyüzsögtek, kapaszkodtak, s jöttek, egyre jöttek a többiek is a gyümölcs mindjobban duzzadozott.
Cosimo a gránátalmafa tetején húzódott meg, lélegzetét is visszafojtotta. Épp alatta csüngött a méhfürt, s ahogy duzzadt, mind könnyebbnek, lazábbnak látszott, mintha egy fonálon függne, vagy még inkább az öreg méhkirálynő lábacskáin; s az egész gomolyag töméntelen finom kis porcból állt össze: a szürkésen áttetsző, zizegő szárnyak fekete-sárga csíkos potrohok fölé borultak.
Végre, lábujjhegyen szökdécselve, megérkezett a lovag. Üres kas volt nála; fölfordítva a duzzadt fürt alá helyezte.
Nosza, rázd meg egy kicsit a fát szólt halkan Cosimónak.
Cosimo épp csak megrezzentette a törzset. A teméntelen méhből álló raj egyszeriben levált az ágról, akár az őszi falevél, s belehullott a kasba. A lovag gyorsan deszkalapot szorított a kas nyílására.
Már meg is vagyunk!
Így hát amolyan egyetértés, együttműködés jött létre Cosimo s a jogtudor lovag között; barátságfélének is lehetne nevezni, ha ez a kifejezés nem tetszenék túlzottnak két ilyen kevéssé társas lény esetében.
Érdeklődési körük a hidraulika terén is találkozott. Ez bizonnyal furán hangzik, hisz annak, aki a fákon él, nem sok dolga akadhat kutakkal meg csatornákkal; de említettem, miféle kis mesterséges függőpatakot fundált ki Cosimo: nyárfakéregből eszkábált vályúban vezette a zuhatag vizét a tölgy ágaihoz. Mármost bármilyen szórakozott volt is a jogtudor lovag, figyelmét a környék egyetlen erecskéje sem kerülte el. A zuhatag fölött egy bokor mögé bújva megleste, amint Cosimo előhúzta a kéregvályút a tölgyfalombok közül (olyankor, amikor nem használta, e lombok közé rakta; ugyanis rögtön elsajátította a vadaknak ama szokását, hogy mindent elrejtenek), ráfektette az egyik ágra, túloldalt meg a billenőül szolgáló kövekre, s ivott.
Nos, a lovag egészen megkótyagosodott ettől a látványtól! Ritkán kerekedett jókedve, de most ujjongott. Előbújt a bokor mögül, lelkesen tapsolt, kettőt-hármat szökdécselt is, mintha ugrókötéllel játszana, aztán vadul fröcskölte, pocskolta a vizet kis híja, hogy le nem pottyant a meredélyről, s bele nem fejeselt a zuhatagba. Majd elkezdte magyarázni az ötletét. Zavaros ötlet, s a magyarázat még zavarosabb. Carrega rendszerint tájszólásban beszélt (inkább szerénysége késztette erre, mint fogyatékos nyelvtudása), ám ha olykor váratlanul elfogta a lelkendezés, anélkül, hogy észrevette volna, a tájnyelvből egyszeriben törökbe csapott át, s többé egyetlen szavát se lehetett érteni.
Röviden: ötlete egy függőcsatorna-rendszer volt; a csővezeték a fákon húzódna, az ágak tartanák, s ez lehetővé tenné, hogy a völgy túlsó, szikes lejtőjére vezessék a vizet. Cosimo rögtön támogatta a tervet, sőt a következő tökéletesítést javasolta: itt-ott ki kell lyuggatni a csővezetéket, hogy a víz útközben is öntözze a vetést. A lovag el volt ragadtatva.
Rohant s bezárkózott a dolgozószobájába, töméntelen papírtekercset telerajzolt terveivel. Cosimo is belemelegedett a dologba; neki minden tetszett, amit a fákon lehet csinálni, amellett úgy érezte, ez most valami új, fontos tartalmat, tekintélyt adhat fönti életének. Lám, Enea Silvio Carregában minden gyanún fölül álló társra akadt, gondolta. Bizonyos fákon adtak egymásnak találkozót. A jogtudor lovag kétlábú létrán mászott fel hozzá, keze tele volt vázlatokkal, rajzokkal. Órákig vitatkoztak, meghányták-vetették a csatornarendszer mindjobban bonyolódó terveit.
Ám a gyakorlati megvalósításra soha nem került sor. Enea Silvio csakhamar belefáradt a dologba, mind ritkábban kereste fel Cosimót, sosem fejezte be a rajzokat egy hét múlva megfeledkezett az egészről Cosimo nem bánta: hamarosan rájött, hogy az egész csak kellemetlen bonyodalom lenne az életében.
Nyilvánvaló volt, hogy természetes nagybátyánk jóval többet tehetett volna a hidraulika terén. A kedve, sőt szenvedélye is megvolt hozzá, s nem hiányzott belőle az e tudományághoz szükséges tehetség sem; ám semmit sem tudott végigcsinálni: beleveszett a tervezgetésbe, míg végül minden elképzelése semmibe foszlott. Olyan volt ez, mint mikor a rossz csatornából egy-két kanyar után kiszivárog a víz a porhanyós földbe. Tán ez lehetett az oka: míg a méhészkedést tetszése szerint, szinte titokban űzhette, úgy, hogy nem volt dolga senkivel, s ha olykor egy kis mézzel, méhviasszal kedveskedett, a kutya se firtatta az ajándék eredetét a csatornázási munkáknál hol ennek, hol amannak az érdekével kellett volna számolnia, s kénytelen lett volna a báró vagy más megbízó véleményének, rendelkezéseinek alávetni magát. Félénk s határozatlan természet lévén, nem szegült szembe soha mások akaratával, ám hamarosan kiábrándult a munkából, veszni hagyta az egészet.
Eleinte fel-felbukkant a mezőkön, ásóval, lapáttal felfegyverkezett emberek kíséretében; mérőpálcát és összegöngyölt térképet szorongatott, parancsba adta, hogy s mint ássák meg a csatornát, s kurta lábaival természetellenesen hosszúkat lépegetve, fölmérte a terepet. Utasítására hol itt, hol ott vágtak bele a mederásásba, de minduntalan abbahagyatta a munkát, újrakezdte a méricskélést. Leszállt az este, a csatornaépítés függőben maradt. Másnap aztán bajosan szánta rá magát, hogy megint ugyanott fogjon hozzá. Eltűnt hát, egy hétig nem látta senki.
Vágyak, igények, ábrándok szülték hidraulikus-szenvedélyét. Szíve mélyén egy emlék élt, a szultán gyönyörű, remekül öntözött földjeinek emléke; azokban a tündéri kertekben lehetett ő boldog, ott élhette életének egyetlen boldog korszakát. Ama török vagy tuniszi? kertekhez hasonlítgatta hát mindegyre az ombrosai mezőket, ez pedig arra ösztökélte, hogy javítson rajtuk, igyekezzék emlékképeihez idomítani őket; vagyis hát a változtatás vágya hevítette mérnöki ügyködésében. Csakhogy minduntalan egy másfajta valóságba ütközött bele, s így újra meg újra csalódnia kellett.
Varázsvesszővel is mesterkedett, de csak titokban, ha senki se látta, mert akkoriban még az effajta különös mesterkedésekért könnyűszerrel rásütötték valakire a boszorkányság vádját. Egy ízben Cosimo megleste, amint egy villa alakú vesszőt tartott kinyújtott kezében, s úgy perdült erre-arra a mezőn. De ez is csak amolyan próbálkozás lehetett, nem sült ki belőle semmi.
Cosimónak hasznára vált, hogy kiismerte Enea Silvio Carrega természetét: sok olyasmit megtudott a magányosságról, ami aztán későbbi élete során hasznára vált. Mondhatnám, mindig szeme előtt lebegett a jogtudor lovag idegenszerű arca, mintegy figyelmeztetőül: milyenné válhat az ember, ha sorsát elkülöníti a többiek sorsától. Sikerült is elérnie, hogy ne hasonlítson hozzá egy csöppet sem soha.
12 Éjjelenként olykor kiáltozás riasztotta fel Cosimót:
Segítség! Zsiványok! Fogjátok meg!
A fákon ugrálva odasietett, ahonnan a segélykiáltások hangzottak. Megesett, hogy éppenséggel paraszttanyára bukkant; a család apraja-nagyja kinn állt félmeztelenül az udvaron, fogták a fejüket, s jajgattak:
Jaj nekünk, jaj nekünk! Itt járt Gian dei Brughi, és elvitte az egész eladott termés árát!
Jöttek, tódultak a szomszédok.
Gian dei Brughi? Ő volt csakugyan? Láttátok?
Ő hát! Persze hogy ő! Álarc volt rajta... és ekkoora pisztolyt tartott a kezében... és két másik álarcos kísérte... ő parancsolt nekik! Gian dei Brughi volt, bizony!
Aztán hol van? Hova ment?
No hiszen, okos kérdés! Csípd el Gian dei Brughit, ha tudod! Ördög tudja, merre jár azóta!
Az is előfordult, hogy utasember kiáltozott segítségért. Ott állt az országút közepén kifosztva: erszényét, lovát, köpenyét, málháját, mindenét elrabolták.
Segítség! Utána! Gian dei Brughi!
Mondja hát, hogy történt?
Onnan ugrott elő, ni! Feketén, szakállasan. Rám fogta a flintáját, kis híja, hogy szörnyet nem haltam!
Gyorsan! Fussunk utána! Merre szökött?
Erre, ni! Vagyis... tán inkább arra! Szélsebesen rohant!
Cosimo fejébe vette, hogy szeme közé néz ennek a Gian dei Brughinak. Bebarangolta az erdőt széltében, hosszában, űzőbe vette a nyulakat, madarakat, közben mindegyre buzdította a tacskót: Keress! Keresd meg Ottimo Massimo! De valójában a zsiványt szerette volna fölhajtani, saját személyében; nem kívánt vele semmit se csinálni, semmiről se beszélni, csupán egyszer már szemtől szembe akart látni egy ilyen híres-nevezetes személyiséget. Csak hát bolyonghatott akár egész éjjel is, sose sikerült találkozni vele. "Bizonyára ki se mozdult ma éjjel" gondolta. Igen ám, de reggel a völgynek egyik vagy másik zugában megint kiabáló emberek ácsorognak valamelyik ház előtt vagy az útkanyarban, s újabb rablótámadásról beszélnek. Cosimo odasiet, s mohón hallgatja a zsiványhistóriákat.
No és te, aki mindig az erdő fáin mászkálsz szólította meg egyszer valamelyik ácsorgó , nem láttad őt soha?
Cosimo nagyon elszégyellte magát. Hát... azt hiszem, nem... mondta.
Hogyan is láthatta volna? szólt közbe egy másik. Gian dei Brughinak olyan búvóhelyei vannak, hogy nem talál rá senki sem! Meg aztán olyan ösvényeken jár, amiket csak ő ismer!
Aki elcsípi, élete végéig urasan élhet a fejére kitűzött vérdíjból!
Igen ám! Csakhogy azok, akik tudják, merre kódorog, maguk is hadilábon állnak a törvénnyel, majdhogynem annyira, mint ő; ha előbújnak, szintúgy akasztófán végzik!
Gian dei Brughi! Gian dei Brughi! De hát vajon mindig ő követi el ezeket a gaztetteket?
Hajaj, barátocskám! Annyi van a rovásán, hogy ha véletlenül sikerülne tíz útonállás vádja alól tisztáznia magát, közben a tizenegyedikért már fel is kötnék!
Zsiványkodott ő már a partvidék valamennyi erdejében!
Ifjúkorában egyik bandavezérét is megölte!
A társait is megkopasztotta!
Ezért is menekült ide a mi vidékünkre!
Hiába, mi túlságosan szelíd népek vagyunk!
Cosimo, ha valami új esetről hallott, ment az üstfoltozókhoz, megbeszélte velük. Akkoriban az erdőben tanyázó emberek között mindenféle gyanús, szedett-vedett népség akadt: üstfoltozók, kosárfonók és egyéb toprongyos alakok; napközben házaltak, s közben kiszemelték, hogy éjjel hol s mit fognak csórni. Erdei műhelyeik inkább afféle búvóhelyek voltak, a lopott holmik titkos raktárai.
Tudjátok-e, hogy Gian dei Brughi ma éjjel egy postakocsit támadott meg?
Igazán? Hát igen, minden megeshet...
Zablájuknál fogva megállította a vágtató lovakat!
No, akkor vagy nem ő volt az, vagy a lovak voltak tücskök...
Mit beszéltek? Tán nem hiszitek, hogy Gian dei Brughi volt?
Ó, dehogyisnem! Mi nem jut eszedbe? Persze hogy ő volt, Gian dei Brughi... csakis!
Ó, ó, ó!...
Cosimo sehogy sem igazodott el azon, ahogy Gian dei Brughiról beszéltek, fölkereste hát a csavargók egy másik táborhelyét.
Mondjátok csak, ugye, az elmúlt éjszaka Gian dei Brughi támadta meg azt a kocsit, ő rabolta ki.
Mindig Gian dei Brughi a tettes, ha sikerül a rablás. Nem tudod?
Hogyhogy ha sikerül?
Mert ha nem sikerül, akkor meg csakugyan ő a tettes!
Ó, ó ! Az a kontár!
Cosimo most már semmit sem értett. Gian dei Brughi kontár? kérdezte.
Mire gyorsan hangot változtattak: Ugyan! Dehogy! Zsivány ő valóban, reszket is tőle mindenki!
Ti láttátok már?
Hogy mi? Ki látta őt valaha is?
És biztosak vagytok benne, hogy létezik?
No hiszen! Persze hogy létezik. És még ha nem léteznék is...
Ha nem léteznék?
...Akadna hozzá hasonló! Hahaha!
De hát mindenki azt mondja...
Úgy bizony! Úgy is kell mondani: Gian dei Brughi, az a szörnyű zsivány, rabol és gyilkol mindenfelé! Csak merje valaki kétségbe vonni!
Hé, fiú! Te talán kétségbe mered vonni?
Cosimo végül is rájött, hogy a félelem, mely a völgyben Gian dei Brughi neve hallatára is elfogja az embereket, az erdő benseje felé haladva mindinkább valami kétkedő magatartássá, sőt gyakran nyílt gúnyolódássá alakul át.
Látván, hogy a tapasztaltabb emberek mit sem törődnek Gian dei Brughival, az ő kíváncsisága is elmúlt, már nem kívánt annyira találkozni a zsivánnyal. És úgy esett, hogy épp ekkor találkozott vele.
Egyszer egy délután valamelyik diófán üldögélt, s olvasott. Az utóbbi időben rákapott a könyvekre; hiába, egész nap csak arra lesni, vajon puskavégre kerül-e egy pinty az ember végül is elunja.
Nos, tehát a Gil Blas-t olvasta, Lesage regényét; egyik kezében a könyvet tartotta, másikban a puskát. Ottimo Massimónak nem tetszett, hogy gazdája olvas; ott bóklászott körülötte, mindegyre ürügyet keresve a zavarásra. Még egy lepkét is megugatott: kíváncsi volt, vajon sikerül-e rábírni, hogy megcélozza a puskájával.
És íme, egyszer csak szakállas, rosszul öltözött, fegyvertelen férfi tűnt fel a hegyi ösvényen; lihegve futott lefelé. Két poroszló loholt utána, kivont kardjukkal hadonásztak, s közben egyre ordibáltak:
Fogjátok meg! Álljátok útját!
Gian dei Brughi! Végre kikergettük az odújából!
A zsivány most egy kis egérutat nyert; ám ha továbbra is ilyen bizonytalankodva szedi a lábát, mint aki fél, hogy utat téveszt, vagy csapdába esik bizony egyhamar utolérik. A diófára nem lehetett felmászni, túl magasan kezdődtek az ágai; Cosimo viszont mindig tartott magánál egy hosszú kötelet a nehezebb átkelésekhez. Ennek egyik végét most az ághoz kötözte, a másikat meg ledobta, éspedig úgy, hogy az épp a zsivány orra előtt pottyant a földre; Gian dei Brughi egy percig habozott, ide-oda kapkodott, aztán megragadta a kötélvéget, s fürgén felkúszott rajta, azzal a bizonytalan ösztönösséggel, vagy ha úgy tetszik: ösztönös bizonytalansággal, melyről azt hinné az ember, hogy sosem találja el a kellő pillanatot, valójában pedig mindig ráhibázik.
Megérkeztek a poroszlók. A kötél már nem lógott, fölhúzták, s Gian dei Brughi ott ült Cosimo mellett, a diófa lombjai közt. Alattuk kétfelé ágazott az ösvény. Egyik poroszló erre, a másik amarra futott tovább; aztán újra előkerültek, de csak topogtak nem tudták, merre folytassák a keresést. S lám, egyszer csak megpillantották Ottimo Massimót. A tacskó bizonytalanul csóválta a farkát.
Hallod-e szólt az egyik poroszló -, nem a báró fiáé ez a kutya, tudod, azé, aki a fákon él? Nos, ha a fiú erre mászkál valahol, akkor bizonyára tud valamit mondani...
Itt vagyok! kiáltotta Cosimo; ám nem a diófáról, melyen még ott bújt a zsivány; az imént gyorsan átmászott egy szemközti gesztenyefára, onnan szólt le, s így a poroszlók egyenesen arra fordították fejüket anélkül, hogy pillantást is vetettek volna a környező fákra.
Jó napot, úrfi! mondták. Nem látta véletlenül erre szaladni Gian dei Brughit, a zsiványt?
Hogy ki volt, azt nem tudom válaszolta Cosimo , de ha egy iszkoló emberkét kerestek, hát az arra, a patak felé iramodott.
Emberkét? De hisz hatalmas szál ember! Aki csak ránéz, annak inába száll a bátorsága!
Lehet. Innen fentről mind kicsinek látszotok...
Köszönjük, úrfi! s már csörtettek is a patak felé.
Cosimo visszamászott a diófára, és tovább olvasta a Gil Blas-t. Gian dei Brughi még ott kuksolt az ágon, holtsápadtan; vöröses, sörteszerű szakállához megannyi száraz falevél, gesztenyeburok meg fenyőtű tapadt. Kerekre nyílt, zöldes, révedező szemével mindegyre csak méregette Cosimót; hát igen: rút volt, nagyon rút.
Végre rászánta magát, s megkérdezte:
Elmentek?
Hogyne... persze... válaszolta Cosimo barátságosan. Maga Gian dei Brughi, a zsivány?
Honnan ismer?
Hát csak úgy... hírből.
Maga pedig az, aki sose száll le a fákról, ugye?
Az vagyok. Honnan tudja?
Nos, én is csak úgy... A hírnek szárnya van.
Udvariasan egymásra mosolyogtak, olyanformán, mint amikor két híres, tiszteletre méltó személyiség véletlenül összetalálkozik, s mindkettő elégedetten veszi észre, hogy neve nem ismeretlen a másik előtt.
Cosimo nem tudta, mit mondjon, folytatta hát az olvasást.
Mi szépet olvas?
Lesage Gil Blas-ját.
Szép?
Ó... hogyne!
Sok van hátra?
Vagy húsz oldal. Miért?
Mert ha befejezte, szeretném kölcsönkérni. Zavartan mosolygott. Tudja, napközben mindig búvóhelyen vagyok, és sosem tudom mivel agyonütni az időt. Olykor bizony nem ártana egy könyv. Egyszer megállítottam egy kocsit; nem sok holmi akadt rajta, de találtam egy könyvet, arra lecsaptam. Zubbonyom alá dugtam, s vittem fel magammal; hagytam az egész prédát ezért a könyvért. Este meggyújtom a lámpást, neki akarok látni az olvasásnak... hát latinul volt! Egy szót sem értettem belőle... Lehajtotta a fejét. Látja, én nem tudok latinul...
Hát bizony, a latin nem könnyű... mondta Cosimo, s úgy érezte, akaratlanul valamiféle fölényes, atyáskodó hangnembe csap át. Ez itt franciául van...
Franciául, toszkánai, provence-i, kasztíliai nyelven jól tudok mondta Gian dei Brughi. A katalánhoz is konyítok egy kicsit: Bon dia! Bona nit! Està Ia mar mòlt alborotada.14
Cosimo félóra alatt kiolvasta a könyvet, s kölcsönadta a zsiványnak.
Így kerültek hát egymással kapcsolatba, így kezdődött. Alighogy végzett egy könyvvel, Gian dei Brughi máris szaladt Cosimóhoz, visszaadta, s kérte a következőt; azzal bebújt az odújába, s újra belemélyedt az olvasásba.
A könyveket én szereztem Cosimónak otthoni könyvtárunkból; amikor kiolvasta, nekem is adta vissza őket. Most már hosszabb ideig tartott magánál egyet-egyet, mert kiolvasásuk után továbbadta Gian dei Brughinak; így aztán gyakran igencsak megtépázva, agyonnyúzott állapotban kerültek vissza a kötetek, csupa penész meg csiganyál volt némelyik isten tudja, hol tartotta őket a zsivány.
Előre megbeszélt napokon és fákon találkoztak, gyorsan könyvet cseréltek, azzal uccu, szétrebbentek, ki-ki ment a maga útjára, mert itt is, ott is poroszlók kószáltak az erdőben. Ez az olyannyira egyszerű művelet nem kis veszéllyel járt, sokat kockáztattak mindketten bátyám is, aki semmiképpen se tudta volna igazolni e bűnözővel való barátságát. De Gian dei Brughi valósággal belebolondult az olvasásba, csak úgy falta a sok regényt, egyiket a másik után. Mivel éjjel-nappal rejtekhelyén kuksolt s olvasott, egyetlen nap kebelezett be annyi kötetet, amennyit bátyám egy egész hét alatt; ilyenkor aztán nem nyugodott: mindenáron újabb könyvet akart, s ha aznapra épp nem beszéltek meg találkozót, nekivágott erdőnek, mezőnek, egyre csak Cosimót hajkurászva. Közben halálra rémítette a tanyai népeket, a fogdmegeket pedig riadóztatta: Ombrosa valamennyi poroszlója ott csörtetett a nyomában.
A zsivány annyit zaklatta Cosimót, hogy bátyám immár nem elégedhetett meg az általam szerzett könyvekkel újabb szállítók után kellett néznie. Megismerkedett egy könyvkereskedővel, bizonyos Orbecche nevű zsidóval, aki több kötetes műveket is felhajtott neki. Cosimo egy szentjánoskenyérfa ágáról be-bezörgetett a kereskedő ablakán, s frissen lőtt nyulat, foglyot meg fenyőrigót vitt cserébe a kötetekért.
Csakhogy Gian dei Brughinak megvolt a maga egyéni ízlése: nem lehetett neki csak úgy vaktában könyvet adni, mert másnap már megjelent, s kicseréltette Cosimóval. Bátyám abban a korban volt éppen, amelyben a tartalmasabb olvasmányok kezdenek tetszeni az embernek; ám vigyáznia kellett, amióta egyszer Gian dei Brughi dühösen visszahozta a Telemakhosz kalandjai-t, mondván: ha még egyszer ilyen unalmas könyvet ad neki, elfűrészeli alatta a fát.
Cosimo szerette volna hát különválasztani azokat a könyveket, amelyeket majd szép lassan, nyugodtan maga olvas el, azoktól, amelyeket csak azért szerzett meg, hogy kölcsönadja a zsiványnak. No hiszen! Szó se lehetett róla! Át kellett lapoznia az utóbbiakat is, mert Gian dei Brughi egyre követelőzőbb és bizalmatlanabb lett, s mielőtt átvett egy-egy könyvet, azt akarta: Cosimo mesélje el neki, miről szól és volt haddelhadd, ha mulasztáson kapta rajta! Bátyám szerelmi regénykéket próbált rásózni; a zsivány dühöngve adta vissza: minek nézi őt? Holmi fehércselédnek? ! Sosem sikerült eltalálni, mi tetszenék neki.
Végül is Cosimo számára az olvasás hála a minduntalan nyakán lógó Gian dei Brughinak néhány órás mulatságból egész napos főfoglalkozássá vált. Ugyancsak belemelegedett a kötetek fölhajtásába, megítélésébe s összevetésébe; Gian dei Brughi olvasmányai kiválasztásához és saját növekvő igényeinek kielégítéséhez mind több s egyre újabb meg újabb művet kellett megismernie; s ezáltal olyannyira szenvedélyévé lett a betű s mindaz, amit az emberi tudás összehordott, hogy immár nemcsak hajnaltól napestig bújta a könyveket nem, ennyi idő sem volt elég neki: az éjszaka sötétjében, lámpása fényénél még folytatta az olvasást.
Végre fölfedezte Richardson regényeit. Gian dei Brughinak igen-igen megtetszettek; amint végére ért egynek, már kérte is a következőt. Orbecche egész halom kötetet szerzett belőle, s a zsivány egy hónapra el volt látva. Cosimo, hogy végre nyugton hagyták, rávetette magát Plutarkhosz életrajzaira.
Gian dei Brughi ezenközben fekhelyén elnyúlva olvasott; vörös sörtéjében számtalan fonnyadt falevéllel, homlokát ráncolva, az erőltetéstől véressé vált, gyulladt, zöld szemét meresztgetve csak olvasott, olvasott, miközben állkapcsa mindegyre föl-le mozgott a dühödt silabizálásban, lapozáshoz megnyálazott ujja meg állandó készenlétben meredezett. Richardson olvasása közben emésztő vágyak kezdték kínozni; már egy idő óta ott szunnyadtak lelke mélyén, s most előtörtek: a zsivány rendszeres, otthon ülő életmód után sóvárgott... atyafiság, rokonság után... családi érzelmekre vágyott, kedve támadt dicsőíteni az erényt s elítélni, megvetni a gonoszságot, a bűnt. Immár nem érdekelte, sőt undorral töltötte el mindaz, ami körülötte volt. Elő se bújt barlangjából, csupán ha Cosimóhoz igyekezett könyvcsere ügyében: ilyenkor aztán loholt, különösen ha épp több kötetes regényt olvasott, s félbemaradt a történet. Így élt; elszigeltelten, mit sem törődve a lappangva fortyogó haraggal, mely egyre gyűlt, gyűlt körülötte, még erdei cinkosaiban is; ezek ugyancsak megunták már, hogy ilyen tétlen zsiványt istápoljanak, aki ráadásul magára szabadítja az egész pandúrhadat.
A múltban szorosan köréje tömörültek azok is, akik apró-cseprő lopkodási ügyekben ütköztek össze a törvénnyel (mint például ama vándor drótozók-foltozók), s azok is, akiknek komoly, kiadós bűntett volt már a rovásukon elsősorban zsiványtársai. Ez a népség minden tolvajlásban, rablásban felhasználta az ő tapasztalatait, no meg a tekintélyét is: olykor védőpajzsul használták hírét-nevét, mely szájról szájra járván, az ismeretlenség jótékony homályába burkolta őket. Még aki nem vett részt a rajtaütésekben, az is osztozott valamiféleképp a zsiványok szerencséjében: az erdő dugig volt a sok összerabolt meg csempészett holmival, ezeken túl kellett adni, s így, aki csak megfordult arrafelé, előnyös cserebere útján jócskán megszedhette magát. Ha meg valaki a saját szakállára, Gian dei Brughi tudta nélkül rabolgatott, a rettegett névből húzhatott jókora hasznot: az emberek állandó hideglelésben éltek, minden útonállóban Gian dei Brughit vagy bandájának egyik tagját látták kapták is hát elő a bugyellárist ész nélkül.
Elég sokáig tartottak ezek a szép idők; Gian dei Brughi úgy találta, eléldegél immár a járadékokból is, s lassacskán egészen meggárgyult. Azt hitte, a dolgok mennek tovább maguktól is, marad minden a régiben, pedig hát a lelkek elfordultak tőle, kutya se tisztelte már a nevét.
Ki a csudának hajtott még hasznot? Odújában megbújva csak olvasta, olvasta a regényeket, könnyben úszó, véreres szemekkel; nem vett részt a rajtaütésekben, s nem is szerzett semmit. Amellett az erdőben senki sem intézhette többé a maga kis ügyeit, nap nap után ott csörtettek a poroszlók, keresték, kutatták mindegyre, s ha egy szerencsétlennek csak egy kicsit is gyanús volt a képe, már vitték is a dutyiba. Ha ehhez még a fejére kitűzött vérdíj kísértését is hozzávesszük, világos: Gian dei Brughi napjai meg voltak számlálva.
Két ifjú zsivány (annak idején ő nevelte-tanítgatta mindkettőt) sehogyan sem tudott a kitűnő bandavezér elvesztésébe belenyugodni; alkalmat akartak adni neki, hogy viszzaszerezhesse jó hírét. Ronda Hugónak s Szép Lőrcsinek hívták őket, kamaszkorukban a kis gyümölcstolvaj banda tagjai voltak. Amikor ifjúvá serdültek, erdei útonállóvá váltak.
Nos, hát fölkeresték Gian dei Brughit a barlangjában. Ott feküdt elnyúlva a szalmán.
Igen... mi kell? motyogta anélkül, hogy fölpillantott volna a könyvből.
Ajánlattal jövünk, Gian dei Brughi.
Mmm... Tessék?
És csak olvasott tovább.
Tudod, ugye, hol lakik Costanzo, a finánc?
Igen, igen... Mi? Hogy? Miféle finánc?
Szép Lőrcsi és Ronda Hugo bosszús pillantást váltottak. Ha nem sikerül elvonniok tekintetét arról az átkozott könyvről, egyetlen szavukat sem érti meg.
Csukd be egy percre azt a könyvet! Figyelj ide!
Gian dei Brughi felhúzta a térdét, így mellének szorította a két kézre fogott, nyitott könyvet; ám túlságosan emésztette a vágy, máris folytatni akarta az olvasást, ezért lábával egyre följebb nyomta a könyvet, míg végül is beledughatta az orrát.
Szép Lőrcsinek hirtelen jó ötlete támadt. Az odú falán pókhálót pillantott meg; kövér pók terpeszkedett a közepén. Ügyesen leszedte a hálót a pókkal együtt, s régi főnöke fejére eresztette; ott himbálózott az undokság Gian dei Brughi orra s a könyv között. Szerencsétlen zsiványa! Immár annyira elpuhult, hogy még egy árva póktól is megijedt. Csak érzi orrán a sok apró lábacska csiklandós összevissza futrinkázását, a háló ragadós-tapadós szálait, s mielőtt megértené, mi történt, borzongva sikkant egyet, leejti a könyvet, s hunyorogva, köpködve hadonászni kezd az arca előtt.
Ronda Hugo abban a szempillantásban a földre veti magát, és sikerül is felkapnia a könyvet, mielőtt Gian dei Brughi rálépne.
Add vissza! üvölt fel a zsivány, s jobbjával a póktól s hálójától igyekszik megszabadulni, baljával meg Ronda Hugo kezéből próbálja kirántani a könyvet.
Nem addig, míg meg nem hallgatsz! válaszolja Ronda Hugo, a könyvet a háta mögé rejtve.
Épp a Clarissá-t olvastam! Adjátok vissza! A legizgalmasabb résznél tartottam...
Ide hallgass! Ma este tűzifát viszünk a fináncnak. A zsákban nem fa lesz, hanem te leszel benne. Amikor beesteledik, kimászol a zsákból...
De én végig akarom olvasni a Clarissá-t! Sikerült leráznia kezéről a pókháló utolsó maradványait, s most birokra akart kelni a két legénnyel.
Figyelj!... Tehát éjjel kimászol a zsákból, mindkét kezedben egy-egy mordály... rászorítod, hogy adja elő a sok pénzt, amit egész héten át beszedett... ott tartja a vasládájában az ágya fejénél...
Legalább ezt a fejezetet hadd olvassam végig... Legyetek jó gyerekek...
A két legény azokra a szép időkre gondolt, amikor még Gian dei Brughi pisztolycsövet nyomott annak a gyomrába, aki ellenkezni merészelt. Keserű nosztalgia markolta meg szívüket.
Fogod a pénzeszsákokat, és kihozod nekünk... rendben? makacskodtak szomorúan. Mi meg visszaadjuk a könyvedet, és olvashatsz, amennyit akarsz. Nos, áll az alku? Elmégy?
Nem! Nem áll az alku! Nem megyek!
Úgy... tehát nem mégy... Nos, hát akkor ide nézz! Azzal Ronda Hugo megragadott egyet a könyv utolsó lapjai közül ( Ne! üvöltött Gian dei Brughi), kitépte ( Megállj! Ne! ), összegyűrte, s bedobta a tűzbe.
Ó-ó-ó! Te kutya! Jaj, jajajaj! Ezt nem teheted!... Jaj, istenem! Nem tudom hát meg, mi a vége! jajgatott Gian dei Brughi, s csak szaladt körbe-körbe Ronda Hugo után, hogy elszedje tőle a könyvet.
Nos, elmégy a vámoshoz?
Nem, nem megyek!
Ronda Hugo újabb két lapot szakított ki.
Állj!... Még nem tartok ott!... Ne!... Nem szabad!... Nem égetheted el!
A két lap már tüzet fogott.
Kutya! Jaj! Clarissa! Neee!
Elmégy hát?
Én...
További három lap röpült a lángok közé.
Gian dei Brughi lehuppant a fenekére, arcát kezébe temette.
Megyek... mondta. De ígérjétek meg, hogy kint vártok a könyvvel a finánc háza előtt.
Bedugták a zsiványt egy zsákba, s egy halom aprított fát raktak a fejére. Aztán Szép Lőrcsi vállára kapta a zsákot, s elindult; Ronda Hugo mögötte baktatott a könyvvel. Időnként Gian dei Brughi némi dörmögéssel, mocorgással, rúgkapálással jelezte, hogy meggondolta a dolgot; ilyenkor Ronda Hugo csak kitépett egy-két lapot közvetlenül a füle mellett, s a zsivány azon nyomban megjuhászodott.
A favágónak öltözött cimborák ekként cipelték végig az egész úton, aztán lerakták a finánc házában, s otthagyták. Ők maguk egy közeli olajfa mögé bújtak, onnan lesték, mikor jön elő Gian dei Brughi a gazdag zsákmánnyal.
Csakhogy a zsiványnak túlságosan sürgős volt a dolog nem várta meg, míg besötétedik; előbújt a zsákból, mikor még sokan voltak a házban. Fel a kezekkel! rikkantotta el magát. De már nem az volt, aki régen... s ezt maga is érezte; mintha valahonnan kívülről látná magát, s a hangja is kissé furának, nevetségesnek tetszett. Hé, mondtam már, fel a kezekkel!... Forduljon mindenki a fal felé... De közben maga sem hitt már az egészben; csak csinálta.
Mind itt vagytok?
Nem vette észre, hogy egy kislány kiszökött.
Márpedig ez olyan munka volt, hogy egyetlen percet se lett volna szabad elvesztegetnie; ő meg csak nyújtotta, mint a rétestésztát. A vámos hülyének tettette magát, sehogy se találta a kulcsot. Gian dei Brughi érezte, hogy már nem veszik komolyan. S legbelül, szíve mélyén örült, hogy így esett.
Végre kilépett a házból; alig győzte cipelni a sok tömött pénzeszsákot, karjában szorongatta őket, úgy loholt, szinte vakon, a megbeszélt olajfához.
Nesztek, itt az egész! Adjátok vissza a Clarissá-t!
Négy... hét... tíz kéz ragadta meg egyszerre; leteperték, tetőtől talpig lefegyverezték. Csapatnyi pandúr nyüzsgött rajta, úgy megkötözték, mint a sonkát.
Majd most a rács mögül gyönyörködhetsz a Clarissádban! mondták, s vitték a tömlöcbe.
A tömlöc a tenger partján volt egy karcsú toronyban. Közvetlen közelében sűrű fenyveserdő. Az egyik fenyőfa csúcsa majdnem egy magasságban volt Gian dei Brughi cellájával. Cosimo fölmászott rá, s megpillantotta a rács mögött a zsivány arcát.
Az mit sem törődött a sok vallatással, s nem érdekelte a per sem; akármint lesz is: felkötik. Csak az bántotta, hogy napjai olyan üresen telnek a börtönben: nem olvashat, s azt a regényt is félbe kellett hagynia. Cosimo szerzett egy másik példányt a Clarissá-ból, s fölvitte magával a fenyőfa tetejére.
Meddig jutottál?
Amikor Clarissa megszökik a bordélyházból!
Cosimo átfutott néhány oldalt. Aha, megvan! Nos, tehát... azzal a rács felé fordult, melyen ott fehérlettek Gian dei Brughi görcsösen csimpaszkodó ujjai, s fennhangon olvasni kezdett.
A vizsgálat meglehetősen elhúzódott; a zsivány időnként megmakacsolta magát, s még a kínvallatás se használt; bizony, nem kevés időbe tellett, míg temérdek gaztettét mind kivallotta. Így aztán napról napra, vizsgálat előtt is, után is, hallgathatta Cosimo felolvasásait. Amikor befejezték a Clarissá-t, Cosimónak úgy rémlett, mintha a regény kissé elszomorította volna Gian dei Brughit. Belátta, hogy Richardson eléggé nyomasztó lehet annak, aki rács mögül hallgatja, ezért a következő alkalommal egy Fielding-regényből kezdett felolvasni: a történet mozgalmassága talán valamelyest kárpótolja majd a zsiványt elvesztett szabadságáért. Már javában folyt a per, de Gian dei Brughi feje csak Jonathan Wild kalandjaival volt tele.
Még nem értek a regény végére, mikor felvirradt a kivégzés napja. Egy kordén, oldalán pappal, indult el Gian dei Brughi utolsó útjára. A piac közepén öreg tölgy magasodott, ez volt Ombrosa akasztófája. Ott állt már körülötte az egész falu.
Amikor a zsivány nyakába vetették a hurkot, fütty harsant a lombok közül. Gian dei Brughi fölnézett. Cosimo állt az egyik ágon, kezében a csukott könyv.
Mondd meg gyorsan, mi a vége kérte az elítélt.
Sajnálom, Gian szólt le Cosimo , Jonathan kötélen végzi.
Köszönöm. Legyen hát az én sorsom is ez! Isten veled! azzal maga rúgta ki lába alól a létrát, s lógva maradt a fán.
Amikor rángatózó teste megmerevült, a tömeg szétszéledt. Bátyám ott maradt; késő éjszakáig ült azon az ágon, melyről a zsivány lógott. S valahányszor egy-egy holló arra szállt, hogy csőrét a halott szemébe vagy orrába vágja, Cosimo sapkájával elhessentette a dögmadarat.
13 A zsivánnyal való barátkozás rákapatta hát Cosimót a mértéktelen, vége-hossza nincs olvasásra, tanulásra ez aztán szenvedélyévé is vált egész életére. Aki mostanában találkozott vele, rendszerint úgy látta, amint kezében nyitott könyvvel, kényelmesen, lovaglóülésben üldögél valamelyik ágon, vagy mintha csak az iskolapadban ülne, hátát nekiveti egy villás törzselágazásnak, előtte kis deszkalap, azon fóliáns, a fa odvában kalamáris; Cosimo meg-megmártja karcsú lúdtollát, s ír, ír rendületlenül.
Most ő hajkurászta folyton Fauchelafleur abbét, hogy tartson neki órákat; fordítsanak egy kis Tacitust, Ovidiust, magyarázza el neki az égitestek járását, a vegytan törvényeit. Ám az öreg pap némi grammatikán meg teológián kívül nem tudott az égvilágon semmit, belefulladt a kételyek s emlékezet-kihagyások tengerébe, így tanítványa kérdéseire csak széttárta karját, s tekintetét égnek emelte.
Mon abbé! Hány feleségük lehet a perzsáknak? Mon abbé! Ki a Savoyai Vikárius? Mon abbé! Meg tudná magyarázni nekem Linné rendszerét?
Alors... Maintenant... Voyons...15 fohászkodott neki az abbé; aztán belezavarodott, képtelen volt folytatni.
Cosimónak viszont, nemhiába falta a legkülönfélébb könyveket (hisz fele napját olvasgatással töltötte, s csak azért vadászott a másik fél napon, hogy kifizethesse a könyvárus számláit) minduntalan akadt valami mesélnivalója. Rousseau-ról, aki a svájci erdőkben barangolva gyűjtögette a növényeket; Franklin Benjaminról, aki papírsárkánnyal fogdosta össze a villámokat; de la Hontan báróról, aki vígan élte életét Amerikában az indiánusok között.
Az öreg csupa fül volt, ámuldozva hallgatta ezeket a történeteket ki tudja, vajon azért-e, mert valóban érdekelték, vagy csupán mert megkönnyebbült, hogy nem neki kell magyarázgatni? Bólogatott, s közbe-közbekottyantott valamit, efféléket: Non! Dites-le moi!16 olyankor, ha Cosimo feléje fordult, s megkérdezte: Azután tudja-e, mon abbé, hogy s mint volt az?... vagy pedig: Tiens! Mais c'est épatant!17 amikor Cosimo megadta a választ saját kérdésére; máskor meg: Mon Dieu! Mon Dieu!18 ami lehetett ujjongás is Isten nagyságának újabb bizonysága láttán, de éppúgy fájdalmas panasz is, amiért a gonosz ezer álarcban mindenütt jelen van, nincsen előle menekvés, ő uralkodik e világon.
Én még túlságosan kölyök voltam, bátyám barátai pedig az írni-olvasni nem tudók közül kerültek ki; így hát Cosimo ama szükségletét, hogy olvasmányai nyomán támadt ötleteit, felfedezéseit megbeszélje valakivel, olyaténképpen elégítette ki, hogy valósággal elárasztotta öreg nevelőjét a sok kérdéssel, magyarázattal. Mint tudjuk, az abbénak békés, engedékeny természete volt, ami e világ hiúságának magasabb rendű tudatából fakadt. Nos, Cosimo kihasználta ezt, s így a tanítómester s a tanítvány szerepe megcserélődött: Cosimo lett a mester, Fauchelafleur pedig tanítvánnyá vedlett. S oly nagyra nőtt bátyám tekintélye az abbénál, hogy a fákon való kóborlásai közben sikerült a reszkető öreget maga után vonszolnia. Egyszer egy egész délután ott tartotta az Ondariva-kert indiai gesztenyefáján; az abbé fent kuksolt az egyik ágon, pipaszárlába a levegőben lógott, s közben bámulta a ritka, csodás növényeket, a tavirózsás medence alkonyi csillogását, s hallgatta Cosimo előadását az egyeduralomról meg a köztársaságról, arról, mi helyes s mi nem a különféle vallásokban, továbbá a kínai szokásokról, a lisszaboni földrengésről, a leydeni palackról meg a szenzualismusról.
Egyszer épp görögórám lett volna, s a házitanítót nem találták sehol, nyoma veszett. Az egész kastély talpon volt, keresztül-kasul kajtatták utána a környéket, még a halastavat is átkutatták hálókkal meg botokkal: hátha nagy szórakozottságában belepottyant s megfulladt. Este végre megkerült, jajgatva, sántikálva állított be: csúzt kapott a derekába a több órás kényelmetlen üléstől.
Ám nem szabad elfelejteni, hogy a vén janzenista e közönyös mindent elfogadását időnként az a lelki szigor váltotta fel, mely mégiscsak eredendő természete volt. Így aztán, ha szórakozottságában, engedékeny hangulatában ellenkezés nélkül hagyott valamiféle új s szabados eszmét tudatába hatolni (például a törvény előtti egyenlőségről, a vad népek emberi méltóságáról, a babonák káros hatásáról), negyedóra múlva bizonyosan rájött a zordon korlátoltság; ekkor olyannyira beleélte magát azokba az eszmékbe, amelyeket az imént oly könnyedén fogadott el, hogy szinte azonosult velük: rájuk erőszakolta saját logikáját, s erkölcsi merevségét. Ilyenkor a szabad és egyenlő polgárok kötelességei embertelen, zord fegyelem mértékeivé, az ésszerűségen alapuló, természetes vallás követőjének erényei fanatikus hitcikkelyekké váltak ajkán mindaz pedig, ami ez eszméken kívül esett, a romlottság sötét, vigasztalan képét tárta az abbé szeme elé: az új filozófusok mind túlságosan szelídek s felületesek, nem leplezik le eléggé a rosszat, pedig ha tövises út is a tökéletesedés útja, nem tűrhetjük a kétes engedményeket, henye kibúvókat...
Cosimo attól való féltében, hogy az öreg következetlenséggel, puhasággal vádolja, szót se mert ejteni e váratlan fölserkenések közben. A világ sokszínűsége, buja tenyészete, mely az imént még annyi gondolatot ébresztett benne, most kiszikkadt, sivár temetővé változott. Szerencsére az abbé nekibuzdulása csakhamar lelohadt, s ő maga teljesen kimerült tőle. Mintha az igyekezet, mellyel az eszméket megnyúzni, kibelezni, puszta vázzá silányítani iparkodott, újra meg újra kiszolgáltatná a ködös, oszló-foszló árnyékvilágnak: pislogni kezdett, felsóhajtott, a sóhajból ásítás lett s máris visszazökkent a nirvánába.
De e kétféle lelkiállapot közt ingadozva, immáron tanítványa tudásszomjának szolgálatában teltek napjai: ide-oda futkosott Cosimo fái s Orbecche boltja között, föladta a megrendeléseket Párizsból, Amszterdamból hozatott könyveket a kereskedővel , s átvette az új küldeményeket. Ez lett a veszte. Széltében-hosszában híre járta, hogy Ombrosában él egy pap, aki számon tart minden Európában megjelenő tilalmas könyvet, s a szóbeszéd az egyházi hatóságok fülébe is eljutott. Egy délután poroszlók toppantak be a kastélyba, s átkutatták az abbé celláját. A breviáriumok közt megtalálták Bayle műveit felvágatlanul még, ám ennyi is elég volt ahhoz, hogy az öreget közrefogják, s magukkal vigyék.
Szomorú jelenet volt nagyon. Emlékszem: komor felhők úsztak a délutáni égen, s én rémülten bámultam ki szobám ablakán, majd abbahagytam az aorisztoszok magolását, hisz úgyse lesz több görögóra... Ahogy ott lépkedett a kerti ösvényen a két poroszló között, mindjobban távolodva, Fauchelafleur atya egyszer csak fölpillantott a fákra; hirtelen valamiféle rángás futott végig a testén, mintha csak neki akarna iramodni, s föl akarna mászni az egyik szilfára. De lábai nem engedelmeskedtek.
Cosimo aznap épp az erdőben vadászott, nem tudott hát semmiről. Nem mondhattak búcsút egymásnak.
Semmit sem tehettünk az öregért. Atyánk bezárkózott a szobájába, s nem mert enni egy falatot se, félt, hogy megmérgezik a jezsuiták. Az abbé hátralevő napjai felváltva hol börtönben, hol kolostorban teltek el, megismételt nyilvános vezeklések közepette. Végül is úgy halt meg, hogy minekutána egész életét a hitnek szentelte, nem tudta, miben higgyen: de iparkodott hinni, szilárdan hinni utolsó leheletéig.
Mindazonáltal az abbé letartóztatása mit sem ártott Cosimo tanulmányi előmenetelének. Ebben az időszakban kezdett el levelezni Európa legkiválóbb tudósaival és filozófusaival; kérdésekkel, ellenvetésekkel fordult hozzájuk: választ várt tőlük problémáira de meg élvezte is a nagy szellemekkel való vitatkozást, s egyúttal gyakorolhatta magát az idegen nyelvekben. Sajnos iratai sohasem kerültek elő: a fák odvába rejtette őket, mégpedig csak általa ismert odvakba, így bizonyára megpenészedtek, vagy a mókusok rágcsáló szenvedélyének estek áldozatul. Kár, mert a század leghíresebb tudósainak saját kezűleg írt leveleit találhattuk volna köztük.
Könyvei számára Cosimo afféle függő könyvespolcokat létesített, így óvta meg őket az esőtől és a rágcsálóktól. E polcok helyét aztán folytonosan cserélgette pillanatnyi kedve s tanulmányainak jellege szerint; egy kicsit úgy tekintette a könyveket, mintha madarak volnának, nem akarta mozdulatlanul, kalitkába zárva látni őket azt mondta, akkor elsatnyulnak. Az ingó-bingó légi állványok legtömörebbikén Diderot és D'Alembert Enciklopédiájának kötetei sorakoztak szép rendben egymás mellett; egy livornói könyvkereskedő küldte őket. És ha az utóbbi időben a könyvek kizárólagos társasága már-már egészen holdkórossá tette, mert hatásukra mind kevésbé törődött a körülötte levő világgal, most az Enciklopédia olvasása, az efféle szépséges címszavak, mint például Abeille, Arbre, Bois, Jardin19 újra fölfedeztették vele környezetét: amerre csak nézett, újnak tetszett minden. A meghozatott könyvek között immár gyakorlati szakkönyvek is fel-feltünedeztek, például olyanok, melyek a növényápolással foglalkoztak, s Cosimo alig várta, hogy új ismereteit valamiképpen kipróbálhassa.
Az emberi munka mindig érdekelte bátyámat, ám eddigi életét a fákon, ide-oda ugrálását, cserkészéseit és vadászatait csupán szeszély s valami meghatározhatatlan sugallat irányította; mintha csak afféle madárka lett volna. Mostanában viszont szükségét érezte, hogy valamiképpen hasznára legyen embertársainak. S ha jól meggondoljuk, ez is a zsivánnyal való gyakori érintkezés során ragadt rá; immáron tudta, micsoda öröm segíteni, nélkülözhetetlen szolgálatot tenni másoknak.
Elsajátította a nyesés, metszés mesterségét, s télen mikor a fák, már-már fuldokolva a csenevész ágak, száraz gallyak labirintusában, mintha másra se vágynának, csak egy kis rendezettségre, hogy aztán virágba boruljanak, kilombosodjanak és termést hozzanak fölajánlotta munkáját a gyümölcsösök művelőinek. Jól nyesett, és keveset kért érte; így hát nem akadt egyetlen olyan kisgazda vagy bérlő sem, aki ne hívta volna, látogasson el hozzá is. Alakja hol itt, hol amott tűnt fel e téli reggelek kristálytiszta levegőegén, amint egyenesen, szétvetett lábakkal, nyakán széles, fülét is eltakaró gyapjúsállal, meg-megáll egy-egy alacsony, csupasz fa ágai közt, fölemeli ollóját, s nyissz, nyissz, máris röpködnek körülötte a hajszálpontosan, tévedhetetlenül lenyesett fölösleges ágacskák. Nyesőművészetének fogásait alkalmazta a kertekben is, amikor kurta fűrészével a díszfák, az árnyékot, enyhet nyújtó lombok között mesterkedett, valamint az erdőkben, ahol a csupán döntögetésre alkalmas favágó fejsze helyett fürge kis szekercéjével dolgozott a fák koronáján, s százados óriásokat mentett meg a pusztulástól.
Vagyis hát e növényi világ iránt érzett szeretete kegyetlenné is tudta tenni, fájdalmat is tudott okozni általa. Mert minden igaz szeretet ilyen: metsz, nyír, sebez így ad formát, ekként segíti elő a növekedést, terebélyesedést. Nem kétséges: ahogy nyeste, ritkította a fák ága-bogát, a gazdák érdeke mellett a saját hasznát se feledte: a lombkoronák vándoráét, akinek alkalmatosabb utakra, ösvényekre van szüksége; gondja volt hát rá, hogy a hidakul, átjárókul szolgáló ágak egytől egyig megmenekedjenek, sőt új erőt merítsenek a többiek pusztulásából. Ekképpen még sokkal kegyesebbre hangolta az őt már amúgy is tárt karokkal fogadó ombrosai természetet e természet, embertársai s önmaga barátjaként. Bölcs munkálkodásának legfőképpen idősebb korában látta hasznát, amikor a fák alakjukkal mintegy alkalmazkodtak fogyó erőihez. Később, hogy kevésbé előrelátó, esztelenül kapzsi nemzedékek jöttek, akik nem voltak barátai senkinek, semminek, még önmaguknak se később minden megváltozott. Cosimo, ha élne, nem tudna már a fákon járni. Nem, erre ma már semmiféle Cosimo nem volna képes.
14 Cosimo barátainak száma egyre gyarapodott, de ellenségeket is szerzett magának. Annak utána, hogy Gian dei Brughi a nemesebb irodalomhoz pártolt, majd pedig elbukott, az erdei csavargók a vesztére törtek. Egy éjjel, amint épp jó mélyen alszik a felfüggesztett tömlőjében, egy kőrisfán, az erdő mélyén, hirtelen a tacskó vakkantásaira riad fel. Kinyitja a szemét, hát egészen világos van. S alulról jön a fény. Tűz égett odalent, mégpedig a fa közvetlen közelében, a lángok már a törzset nyaldosták.
Tűz az erdőben! Vajon ki gyújthatta? Cosimo bizonyosan emlékezett, hogy azon az estén hozzá se nyúlt a kovakőhöz. Így hát a zsiványok csínyje! Föl akarják perzselni az erdőt, hogy a zűrzavarban fát rabolhassanak; ugyanakkor rá akarják terelni a gyanút; de még meg is akarják égetni élve!
Egyelőre eszébe se jutott Cosimónak, hogy közvetlen veszély fenyegeti; arra gondolt csupán, hogy ez a sok-sok ösvénnyel és búvóhellyel tele végtelen birodalom, az ő birodalma elpusztulhat csakis ettől félt. Ottimo Massimo már iszkolt elfele, közben vissza-visszafordult, s kétségbeesetten vakkantott egyet-egyet: tüzet fogott az aljnövényzet.
Bátyám nem vesztette el a lélekjelenlétét. Szokása szerint rengeteg holmit hordott össze jelenlegi búvóhelyére, a kőrisfára. Egy árpelével teli hordócska is volt a limlom között; nyári melegben ezzel csillapította szomját. Fölmászott a hordóhoz. Rémült mókusok futkostak szanaszét a kőris ágain, denevérek röppentek fel, meg madarak a fészkükről óriási riadalomban. Cosimo megragadta a hordót, s már-már kihúzta belőle a dugót, hogy ráloccsintsa tartalmát a fa törzsére. De meggondolta magát. Odalent a tűz mindjobban elharapózott: égett a fű, a száraz avar, égtek már a közeli bokrok bizonyos volt, hogy egyhamar lángban állnak a fák is körös-körül. Döntött hát: kockáztatni fog. "Vesszen a kőrisfa! gondolta. Ha sikerül körbelocsolnom az árpavizet oda, ahol még nem izzott fel az avar, meg tudom akadályozni a tűzvészt!" Azzal ki a dugót, s már lötykölt is körbe-körbe, erőteljes, íves-hullámos nekirugaszkodással; sorra megcélozta a legtávolabbi lángnyelveket, s el is oltotta valamennyit. Ily módon az aljnövényzeten úrrá lett tűz kör alakú nedves fű- és avarsáv közepére került, nem tudott továbbterjedni.
Cosimo átugrott a kőrisfa tetejéről egy közeli bükkre. Épp idejében. A kőris alsó törzse átizzott, nagyot durranva meghasadt, s egyszeriben lobogó máglyaként égett az egész fa. A mókusok kétségbeesetten sivítottak.
Vajon csak erre a pontra korlátozódott a tűzvész? Körös-körül máris hullott a láng- és szikraeső; a nedves avar gyenge sorompója szemmel láthatóan nem bírta megakadályozni a tűz továbbterjedését. Ég az erdő! Ég az erdő! kezdett torkaszakadtából kiabálni Cosimo. Ééég az erdőőő!
Mi az? Ki kiabál? hangzott válaszképpen. Egy szénégető telep volt nem messze; barátai, a szénégetők, aludtak kunyhójukban.
Tűz van! Riadóóó!
Hamarosan az egész hegyoldal visszhangzott a kiáltásoktól. Az erdőben szétszórva élő szénégetők érthetetlen tájnyelvükön ordítozva riasztották egymást. Íme, már futottak is elő mindenfelől. S már el is fojtották a tűzvészt.
Ez az első gyújtogatási merénylet, mely egyszersmind az életére is tört, arra kellett volna hogy intse Cosimót: tartsa távol magát az erdőtől. Ám ő ehelyett töprenkedni kezdett, hogyan lehetne védekezni a tűzveszély ellen. Forró, aszályos volt ez a nyár. A provence-i partok erdeiben már egy hete rettenetes tűzvész tombolt. A hegyek fölött éjnek idején is fénylett a mennybolt, mintha a nap elfelejtett volna lenyugodni arrafelé. Szinte izzott a száraz levegő, s a fák, bokrok, a sok szikkadt tuskó, gally meg korcs hajtás egyetlen óriás taplónak tetszett a hőségben. S mintha a szél is felénk hajtaná a lángokat... bár cseppet se volt lehetetlen, hogy még előbb lobban fel nálunk valahol a tűz akár véletlenül, akár gonosz mesterkedés következtében , s amazzal egyesülve, egyetlen hatalmas máglyává változtatja az egész partvidéket. Ombrosa néma iszonyatban élt, akárha szalmatetős vár lett volna, melyet gyújtogató ellenség ostromol. Úgy látszott, nem semleges az ég se, sőt mintha csak növelni akarná a tűzveszélyt: éjszakánként hullócsillagok cikáztak végig a kárpitján sűrű rajokban mindegyre azt vártuk, hogy ránk zuhan valamelyik.
A rettegés e napjaiban Cosimo rengeteg kis hordót gyűjtött össze, vizet töltött beléjük, majd egyenként fölhúzkodta őket a legmagasabb fák tetejére. "Sokra nem megyünk velük, de ez is valami" gondolta. Elégedetlen volt, nem érte hát be ennyivel: tanulmányozni kezdte a félig kiszáradt erdei patakok rendszerét, meg a forrásokat, melyekből alig-alig szivárgott egy-egy vékony erecske. Megkereste a jogtudor lovagot, és tanácsot kért tőle.
Ó, persze! kiáltott fel Enea Silvio Carrega, s homlokára csapott. Medencék! Duzzasztók! Terveket kell készíteni! S lelkesen ugrabugrált, aprókat sikongatott, miközben fejében máris nyüzsgött a millió és millió ötlet.
Cosimo számolásra meg tervrajzok készítésére fogta, s másokat is bevont a munkába: erdőbirtokosokat, a kincstári erdők bérlőit, favágókat, szénégetőket. Valamennyien együtt, közös erővel, a lovag parancsnoksága alatt megépítették a tárolókat (meglehet, a lovag volt mindannyiok parancsnoksága alatt, mert arra kényszerítették: irányítsa őket, s ne engedje szertekalandozni gondolatait) mégpedig annyit és annyifelé, hogy mindig legyen honnan vizet szivattyúzni, bárhova szálljon is a vörös kakas. Cosimo föntről kormányozta a munkálatokat.
Ám ez még nem volt elég. Tűzoltócsapatokat is kellett szervezni, melyek riasztás esetén tüstént láncot alkothatnak, hogy aztán kézről kézre adogatva a vizestömlőket, megfékezzék a tűzvészt, mielőtt még továbbterjedne. Afféle polgárőrség volt ez; váltották egymást, és éjszakai ügyeletet is tartottak Cosimo parasztokból meg ombrosai mesteremberekből toborozta őket. Amint ez már minden szövetkezésnél lenni szokott, rögtön bizonyos testületi összetartás alakult ki e csapatok körében, s ezzel együtt föllángolt a versengés szelleme is: nagy tettekre érezte képesnek magát mindegyikük. Bátyámnak is olyan érzése támadt, mintha megújultak volna erői, s keble ugyancsak újféle öntudattól, elégedettségtől duzzadozott: fölfedezte ama képességét, hogy meg tudja szervezni az embereket, és élükre tud állani. Szerencséjére sohasem élt vissza e képességével; alig-alig is vette igénybe, s ha mégis, mindig csak fontos célok érdekében és mindig hasznos eredménnyel.
Megértette: a szövetkezés erőt ád, s az egyes emberek legjobb tulajdonságait hozza napvilágra; aztán meg boldoggá is tesz (s ezt a boldogságot ritkán érzi a magányos), mert ráébreszt: mily sok a tehetséges, derék, becsületes ember érdemes a javukat akarni (míg azzal, aki csak magának él, gyakrabban esik meg ennek az ellenkezője: ő az emberek másik orcáját látja többször, azt az arcot, mely miatt mindegyre a kardja markolatját kell szorongatnia).
Egyszóval jó volt ez a tűzvészterhes nyár: a közös gondot közösség viselte szívén, s előbbre valónak is tartotta mindenki a maga ügyes-bajos dolgánál; a fáradságot pedig kivel-kivel feledtette a jó érzés, hogy becsben tartják, s annyi derék ember a szövetségese.
Később aztán tapasztalnia kellett Cosimónak, hogy amikor már nincsen közös gond, bizony nem ízlik annyira a szövetség jobb már akkor csak egyedül, és a vezérkedést is elviheti az ördög. Különben ő azalatt is, míg vezető volt, éjszakánként egyedül őrködött, úgy élt, mint mindig.
Egy kicsi, de messze hangzó harangot kötött fel a fára, ezzel riasztott, ha valahol tüzet látott fellobbanni. Ily módon vagy három-négy alkalommal elejét is vették a tűzvésznek, s megmentették az erdőt. Kiderült, hogy gyújtogatók garázdálkodtak; a tetteseket is leleplezték: Ronda Hugo és Szép Lőrcsi, ez a két zsivány ők voltak a ludasok, az istentelen gazfickók! Mindkettőjüket száműzték a község erdeiből. Augusztus végén aztán megjöttek a zivatarok; elmúlt a tűzveszély.
Ezekben a hónapokban csak jót lehetett hallani Cosimóról Ombrosában. Hozzánk a kastélyba is eljutott egy-egy róla szóló dicsérő vélemény; effélék: "Azért derék fiú az...", "Azért vannak dolgok, amiket jól csinál..." Olyan hangon mondták, mint amikor valaki más vallású vagy éppenséggel más pártállású személyt tárgyilagosan méltányol, bizonyságát akarván adni, hogy elfogulatlan és felvilágosult elme: lám, megérti ő az esze járásától legtávolabb eső eszméket is.
A generálisasszony a maga nyers és sommázó módján fogadta e híradásokat. Van-e fegyverük? kérdezte, amikor a Cosimo által összetoborzott tűzőrségről beszéltek neki. Gyakorlatoznak-e?... Máris az járt az eszében, hogy egy fegyveres tűzoltó alakulatot kell felállítani, mely háború esetén hadműveletekben is részt vehetne.
Atyánk viszont szótlanul bólogatott ilyenkor; nem lehetett tudni, vajon azért-e, mert fájdalommal tölti el minden hír, amit erről az eltévelyedett fiúról hall, vagy mert éppenséggel egy halvány reménysugárt üdvözöl örömmel hisz másra se várt mindegyre, csak hogy újra remélhessen. Így kellett valahogy lennie, mármint ez utóbbi feltételezés szerint, ugyanis egy szép napon felült a lovára, és elindult, hogy megkeresse Cosimót.
Egy tisztáson találkoztak, melyet alacsonyabb fák vettek körül. A báró itt kétszer-háromszor körbeügetett anélkül, hogy fölnézett volna a fiára, pedig látta.
A fiú a sűrűből bukkant elő, s ágról ágra lendülve mind közelebbi fákon tűnt fel. Amikor atyja elé ért, lekapta szalmakalapját (nyáron ezt viselte a vadmacska sipka helyett), s így szólt: Jó napot, apámuram.
Jó napot, fiam.
Hogy van, apámuram?
Koromhoz s gondjaimhoz illően.
Örülök, hogy jó egészségben látom.
Szintúgy, Cosimo, szintúgy. Hallottam, hogy a közjóért fáradozol.
Szívemen viselem az erdő sorsát, ahol élek, apámuram.
Tudod-e, hogy az erdőség egy része a mi birtokunk, melyet szegény megboldogult Elisabetta nagyanyádtól örököltünk?
Tudom, apámuram, Belríóban. Harminc gesztenyefa, huszonkét bükk, nyolc fenyő és egy juhar. Másolatom van valamennyi telekkönyvi vázlatról. És éppen mert erdőbirtokos család sarja vagyok, szerveztem szövetségbe valamennyi érdekeltet, hogy közösen vessünk gátat a tűzveszedelemnek.
No, igen fogadta kegyesen a választ a báró. De hozzáfűzte: Azt mondják, ez afféle pékek, kertészek és patkolókovácsok szövetsége.
Azoké is, apámuram. Mindegy, hogy kinek mi a mestersége, csak tisztességes legyen.
Tudod-e, hogy a hűbéres nemességnek lehetnél a vezére, hercegi címmel?
Tudom, hogy valahányszor több gondolatom támad, mint másoknak, átadom azoknak, akik elfogadják. S ez annyi, mint vezérnek lenni.
"És manapság a fák tetejéről szokás vezérkedni?" volt a báró nyelve hegyén a kérdés. De hát minek bolygassa a dolgot újra? Felsóhajtott, gondolataiba mélyedt. Aztán leoldotta kardját övestül. Tizennyolc esztendős vagy... Ideje, hogy felnőtt férfinak tekintsd magad... Én már nem sokáig élek... mondta, s két kézre fogta a széles kardot. Nem feledted még, hogy Rondò báró vagy?
Emlékszem a nevemre, apámuram.
Akarsz-e méltó lenni nevedhez s címedhez?
Iparkodom majd minél jobban rászolgálni az ember névre, s így méltó leszek e név valamennyi jelzőjéhez is.
Viseld hát becsülettel e kardot, az én kardomat szólt a báró, fölállva a kengyelben. Cosimo lejjebb ereszkedett az ágon, ő pedig fia derekára kötötte a fringiát.
Köszönöm, apámuram... Ígérem kegyelmednek, hogy jóra fogom használni.
Isten veled, fiam. A báró megfordult lovával, rántott egyet a kantáron, s szép lassan elügetett.
Cosimo egy percig latolgatta, vajon nem kellene-e kardjával tisztelegnie, de aztán arra gondolt, hogy atyja nem parádéra, hanem önvédelemre adta a kardot, így hát hüvelyében hagyta.
15 Történt pedig ebben az időben, hogy bátyám gyakrabban lévén együtt a jogtudor lovaggal, valami furcsát vett észre annak viselkedésében vagy talán nem is annyira furcsát, mint inkább a szokottól eltérőt. Mintha Enea Silvio Carrega töprengő arckifejezését többé nem szórakozottság okozná, hanem valamiféle határozott rögeszme. Aztán újabban többször vált bőbeszédűvé, s míg azelőtt emberkerülő lévén sohase ment be a városba, most nap nap után ott lebzselt a kikötőben, beállt egy-egy fecsegő csoportba, vagy letelepedett a hullámtörő gát köveire, a hajósgazdák, öreg tengeri medvék mellé, s eldiskurált velük a hajók érkezéséről, indulásáról meg a kalózok gaztetteiről.
Ez idő tájt a berber kalózok gyors kétárbocosai még bebetörtek a partvidékünkre, meg-megzavarták a kereskedésünket. Ezek ugyan már csak jelentéktelen portyázások voltak, nem olyanok, mint azelőtt, amikor a kalózokkal való találkozás többnyire az algíri és tuniszi rabszolgapiacon végződött, vagy legalábbis orr nélkül, fül nélkül tért meg belőle az ember. Most, ha a mohamedán rablóknak sikerült lecsapniok egy-egy ombrosai vitorlásra, beérték a rakománnyal: elszedték a tőkehalas hordókat, a holland sajtos ládákat meg a gyapotbálákat, azzal uzsgyi, eliramodtak. Olykor a mieink voltak a fürgébbek, ügyesebbek: kisiklottak a kalózok keze közül, aztán a kőhajító ágyúval jól odapörköltek az árbocukra; a berberek üvöltöztek, köpködtek, meg ocsmányul hadonásztak válaszképpen.
Egyszóval affélejámbor kalózkodás volt ez; ürügyként ama távoli országok pasáinak egynémely követelése szerepelt, azokat akarták behajtani ily módon, merthogy mint hangoztatták kalmáraink és hajósaink bizonyos szállítások alkalmával nem jól szolgálták ki, sőt egyenesen becsapták őket. Rablással iparkodtak kárpótolni magukat, de ugyanakkor folytatták a kereskedelmi tárgyalásokat is: alkudoztak, perlekedtek, vitatkoztak mindegyre. S mert egyik félnek sem állt érdekében, hogy végleg megsértse a másikat, teméntelen veszéllyel és kockázattal járt ugyan a hajózás, tragédiává azonban sohasem fajult a dolog.
A most következő történetet Cosimo sokszor és sokféleképpen adta elő; én itt a legkacskaringósabb, de józan ésszel leginkább elfogadható változatáról fogok beszámolni. Igaz ugyan, hogy bátyám sok mindent költött hozzá kalandjaihoz, más források híján mégis igyekszem mindig szorosan az ő elbeszéléseihez tartani magam.
Az úgy volt, hogy Cosimo a tűzveszély idején hozzászokott a virrasztáshoz. Nos, egy éjjel arra lett figyelmes, hogy valami fény imbolyog lefelé a völgyben. Nesztelen macskalépteivel utánaeredt a fák ágain, s hamarosan kit pillantott meg? Enea Silvio Carregát. A lovag igencsak fürgén lépkedett; a hosszú klepetusa volt rajta, fején fez; lámpást tartott a kezében.
Mi a csudát kereshet itt ilyenkor, hisz rendesen a tyúkokkal tér nyugovóra? gondolta Cosimo, s a nyomában maradt. Vigyázott, hogy zajt ne üssön valamiképpen, bár tudta: a nagybácsi akárha süket és vak volna, amikor így nekibuzdulva csörtet.
Öszvérutakon, csapásokon haladt a jogtudor lovag, míg végül is kiért a tengerpartra; itt egy sziklás-kavicsos öbölben megállapodott, s elkezdte lóbálni a lámpást. Holdtalan, sötét éjszaka volt, a tengerből nem látszott más, csupán egy-egy közeli hullám tarajának fehér villódzása. Cosimo egy fenyőfa tetején gubbasztott, kissé távolabb a parttól, ugyanis arrafelé már ritka volt a növényzet, nem lehetett bárhová eljutni a fák ágain. Mindazonáltal jól látta a kisöreget: magas fezével kiemelkedett a kopár sziklák közt, s a víz felé lóbázta a lámpást. Egyszer csak mintegy válaszképpen egy másik lámpás villant fel a tenger sötétjében, egészen közel úgy tetszett, akkor gyújtották meg éppen. Hirtelen egy kis hajó tűnt elő négyszögletes, feketéllő vitorlával.
Más alakja volt, mint a mi hajóinknak. S már oda is ért a parthoz.
A lámpások himbálózó fényében Cosimo turbános férfiakat látott: néhányan rajta maradtak a vitorláson, hogy apró evezőcsapásokkal a part mellett tartsák; a többiek kiszálltak veres szín, buggyos nadrágban voltak, derekukon fényes török szablya. Bátyán csak meregette a szemét, hegyezte a fülét. Az öreg valami fura, érthetetlen nyelven sugdolózott a berberekkel, s olykor mintha mégis lehetett volna érteni, mit beszélnek; az a híres kalóznyelv lehetett. Időnként felhangzott egy-egy szó az anyanyelvünkön is, Enea Silvio zagyválta bele őket a beszédébe, ahogy ott erősködött, magyarázott. Hajónevek voltak e szavak, a vizeinken közlekedő idegen gályák s az ombrosai hajósgazdák egyárbocosainak és briggjeinek ismert nevei.
Nem volt nehéz rájönni, mit magyaráz oly buzgón a lovag! Az ombrosai vitorlások indulásának és érkezésének napjáról, valamint útirányukról tájékoztatta a kalózokat; meg arról is, milyen és mennyi fegyver s rakomány van rajtuk. Az öreg immár mindenről beszámolhatott, mert sarkon fordult, és sebesen eltipegett. Közben a kalózok is újra a bárkájukon termettek, s éppoly hirtelen, mint ahogyan jöttek, visszatűntek a tenger sötétjébe. A megbeszélés gyors üteme arra vallott, hogy szokott dolog volt az efféle eszmecsere közöttük. Ki tudja, hány barbár rajtaütés érte már hajóinkat nagybátyánk kémjelentései nyomán!
Cosimo ott maradt a fenyőn, sehogy sem tudott elszakadni a kopár part látványától. Fújt a szél kegyetlenül, a hullámok bele-belemartak a sziklákba, a fa nagyokat nyögött. Bátyámnak csak úgy vacogott a foga. Pedig nem fázott: a szomorú fölfedezéstől lelte ki a hideg.
Lám, ez a félénk és titokzatos kis öreg, akit mi, gyerekek, mindig is megbízhatatlannak tartottunk, s akit később Cosimo megszánt, sőt már-már méltányolt is valamelyest... lám, most kiderült róla, hogy bitang áruló, hálátlan gazember: rosszakarója a városnak, mely befogadta, mikor partra vetett hajóroncsként idekerült... ki tudja, miféle bűnökkel s tévelygésekkel terhelt élet után! És miért?! Vajon miért? A honvágy vitte tán rá?... az epekedő vágy ama messzi tájak s emberek, ama távoli világ után, ahol egyetlenegyszer életében boldog lehetett? Vagy az engesztelhetetlen gyűlölet munkálkodott benne? Gyűlölte ezt a földet, ahol minden falat kenyér megalázó helyzetére emlékeztette?... Cosimo lelkében két szándék viaskodott: futni ész nélkül, jelentést tenni a kém galád cselszövéséről, hogy kalmáraink rakományát megmentse meg az ellenkezője... Eszébe jutott, mekkora fájdalmat okozna ez atyánknak, aki oly érthetetlen szeretettel csüng e fattyú féltestvérén. Képzeletben már látta is a jelenetet... látta a lovagot, amint viszik a poroszlók, bilincsbe verve, az ombrosaiak szitkozódó sorfala közt... a piac közepére vezetik, ott nyakába vetik a hurkot, fölakasztják... Amaz éjszaka után, amikor Gian dei Brughi fölmagasztalt teteme fölött virrasztott, Cosimo megfogadta, hogy nem néz végig több kivégzést; s íme, most neki kell valakit vesztőhelyre juttatni s ráadásul a rokonát!
Ekként kínlódott egész éjszakán át, s folytatta a töprenkedést másnap is; őrjöngve, rugdalózva ugrált ágról ágra, fel-felcsimpaszkodott a fák tetejére, majd meg lecsusszant a törzsükön, amint ezt már szokta, ha valami gyötrelmes gond szorította össze a szívét. Végül is döntött: a középutat választja. Ráijeszt a nagybácsira meg a kalózokra így fölhagynak bűnös üzelmeikkel anélkül, hogy szükség volna az igazságszolgáltatás közbelépésére. Éjjel lesben áll majd annak a fenyőnek a tetején, két-három puskát is fölvisz magával (egész fegyvertárat gyűjtött már össze vadászszenvedélyében), s amikor a lovag megint találkozik a kalózokkal, odadurrant néhányat a fejük fölé, hadd hallják a golyók fütyülését! A lövöldözésre szétugranak, menekül majd ki erre, ki amarra. A lovag hisz nem valami bátor legény gyanakodni fog: hátha fölismerték; azt meg bizonyosra is veszi, hogy immár figyelik e parti találkákat; ezért óvakodni fog attól, hogy még egyszer összesúgjon-búgjon a mohamedán fickókkal.
Így is cselekedett. Két éjszakán keresztül ott várt a fenyőfán töltött és beirányzott flintáival. Nem történt semmi. Ám a harmadik éjjel, lám, feltűnt az öreg: ott csetlik-botlik a föveny kavicsain, jelt ad a lámpással s már kötnek is ki a turbános tengerészek.
Cosimo ujja ott volt a ravaszon. De nem csattantotta el. Mert hát minden másképp történt ezúttal. Rövid tanácskozás után két kalóz leszaladt a vízhez, s intett a vitorláson maradtaknak. Nagy jövés-menés, cipekedés kezdődött: zsákokat, ládákat, hordókat, bálákat, fonatos üvegeket, sajttal teli saroglyákat raktak ki a partra. És nem csak egy bárkáról volt ott egy tucat is, telides-tele mind. Turbános teherhordók hosszú sora kanyargott fölfelé a parton; előttük fattyú bácsikánk igyekezett szapora-tétova tipegéssel egy sziklabarlanghoz vezette őket. A mórok mind bevitték oda a rengeteg árut, mely nem lehetett más, mint a legutóbbi kalózkodásuk zsákmánya.
Vajon miért rakták partra? Később könnyű volt kitalálni: a kalózok valamelyik kikötőnkben készültek horgonyt vetni (a portyák szüneteiben olykor törvényesen kereskedtek velünk); minthogy pedig ilyenkor nem vonhatták ki magukat a kikötői vámvizsgálat alól, előzőleg biztos helyre kellett rejteniök a rablott holmit; visszafelé aztán szépen érte mentek. Ily módon bizonyságát is adták, hogy lám, semmi közük az utóbbi időkben elkövetett rablásokhoz, s megerősítették törvényes kereskedelmi kapcsolataikat a várossal.
Mindezt csak később értette meg ily világosan. Azokban a percekben Cosimo nem sokat tatrakodott. A barlang telides-tele kinccsel, a kalózok pedig visszatérnek hajójukra itt hagyják! Minél előbb le kell csapni rá. Egy pillanatra az is megfordult a fejében, hogy fellármázza az ombrosai kereskedőket; hiszen bizonyára ők a jogos tulajdonosai ennek a teméntelen árunak. De aztán rögtön eszébe jutottak szénégető barátai, akik annyit éheznek családjukkal együtt. Nem habozott: fáról fára ugrálva egyenest hozzájuk sietett. A bergamóiak mélyen aludtak roskadozó viskóikban a szürke, döngölt kis tisztások körül.
Gyorsan! Föl! Gyertek valahányan! Kincsre bukkantam... a kalózok kincseire!
Egyszeriben vad hangzavar támadt a ponyva- és rőzsetetők alatt: lihegés, fújtatás, harákolás, ásítás, majd dühös, kapkodó mocorgás-csoszogás, végül csodálkozó felkiáltások, kérdések: Mi a fene!... Arany?... Ezüst?...
Nem láttam jól... mondta Cosimo. A szagáról ítélve jó csomó szárított tőkehal lehet! Meg juhsajt!
E szavakra talpra szökkent az erdő valamennyi lakója. Akinek puskája volt, puskát ragadott, a többi ásót, lapátot, szekercét, nyársat kinek mi akadt épp a keze ügyébe; nem feledkeztek meg a lábasokról, de még a lyukas, foszladozó szeneskosarakról és zsákokról sem! Óriás menetben vonultak lefele Hura! Hota! ; mentek a nők is, fejükön üres kosárral, meg a gyerekek, zsákkámzsában Hura! Hota! , s vonultak, vonultak a szurokfáklyák világánál. Cosimo meg mindegyre előttük szökdécselt: erdeifenyőről olajfára, olajfáról partifenyőre.
Már nekigyürkőztek, hogy elhengerítsék a sziklatömböt a barlang szájától, mikor hirtelen valami fehérség villant meg az egyik csavart törzsű fügefa lombjai közt. Egy turbános kalóz volt; magasba lendítette szablyáját, és vad üvöltözésbe fogott. Cosimo néhány ugrással a fölötte levő ágon termett, s oldalba döfte kardjával. A turbános megingott, s lezuhant az alatta tátongó szakadékba.
Odabent a barlangban épp tanácskoztak a kalózok vezetői. (Cosimo az imént abban a nagy nyüzsgésben-kirakodásban nem vette észre, hogy ott maradtak.) Meghallván az őr vészkiáltását, előugranak a barlangból, s íme, mit látnak: egy kormos képű horda fogja körül őket, férfiak, nők, zsákkámzsában, ásóval, kapával felfegyverkezve. Előrántják szablyájukat, s azzal bele a tömegbe! Utat akarnak vágni maguknak. Hura! Hota! Allah! Allah! Megkezdődött a csata.
A szénégetők voltak többen, a kalózoknak viszont jobb volt a fegyverzetük. De hát tudvalevő: a török szablya ellen mi sem alkalmatosabb a lapátnál. Csitt-csatt! Peng! Peng! s az a sok marokkói penge egyszeribe mind csipkésre csorbul. Ellenben a puskák csak nagyot pukkannak, füstölnek azzal kész. Némelyik kalóznak is volt puskája (a tisztjeiknek persze), szemre csupa gyönyörű jószág, arannyal, ezüsttel kiverve; csakhogy a barlangban megnedvesedett a kovakövük, így aztán sorra csütörtököt mondtak. A szemfülesebb szénégetők nagyokat csaptak lapátjukkal a kalóztisztek fejére el akarták bódítani őket, hogy megkaparintsák a fegyverüket. Ámde hiába zuhogtak az ütések, ama turbánok, akárha puha párnák lettek volna, felfogták valamennyit; célszerűbbnek látszott hát a hasba rúgás, merthogy a barbárok mezítelenül hagyták a köldöküket.
Minthogy pedig semmi se volt olyan bőségben, mint a szanaszét heverő kavics, a szénégetők áttértek a kőhajigálásra. Erre aztán a mórok is követ ragadtak. Így végre már valamelyest rendezettebb csatakép kezdett kialakulni; csak hát az erdei harcosok a szárított tőkehal szagától csábíttatva egyre inkább a barlang felé húzódtak, amazokat meg a part mellett ringatózó hajójuk vonzotta mind hevesebben ezért itt is, ott is hiányzott az igazi harci kedv.
Hamarosan elérkezett az a pillanat, amikor a bergamóiak rohama célt ért: megnyílt előttük a barlang. A mohamedánok egy ideig még ellenálltak, s hajigálták a kavicsot, aztán észrevették, hogy szabad az út a tengerhez. Mit tehettek okosabbat? Iszkoltak, ahogy csak a lábuk bírta.
Három kalóz előkelő tiszt mindhárom már ott is kucorgott a kis bárkában, oldották ki a vitorlát nagy sietve. Cosimo az egyik partifenyőről egyetlen ugrással az árbocon termett, majd lecsúszott, két térde közé fogta a vitorlarudat jó szorosan, s kardot rántott. A kalózok fölemelték szablyájukat. Bátyám jobbra-balra suhintott, sakkban tartotta mindhármukat. A bárka erre-arra dőlt közben, feneke még mindig súrolta a homokpadot. Épp e percben kelt föl a hold, fényében megcsillantak a pengék a mohamedánok szablyái, s ama kard is, melyet a báró adományozott elsőszülöttjének. Cosimo villámgyorsan lesiklott az árbocon, szíven szúrta az egyik kalózt (az menten kifordult a csónakból), majd miközben kivédte a másik két kalóz vágását akár a gyík, visszakúszott a helyére; megint lecsuszszant, keresztüldöfte a másikat, vagdalkozott egy kicsit a harmadikkal, aztán egy utolsó csusszanás , és másvilágra segítette azt is.
A három mohamedán tiszt hullája félig alámerült, félig ott lebegett a víz színén, szakállukat belepte a tengeri moszat. A többi kalóz ájultan hevert a barlang bejáratánál kinek kavicszáporral, kinek lapátütésekkel látták el a baját. Cosimo épp diadalmasan nézett körül az árboc tetejéről, mikor a barlangból, ahol eddig meghúzta magát, egyszer csak előszökken a jogtudor lovag, s fut, lohol lélekszakadva, akár a kandúr, ha égő kócot kötnek a farkára. Fejét leszegve rohan a víz felé, ellöki a parttól a bárkát, beugrik, megragadja az evezőket, azzal már evez is, ahogy csak bír ki a nyílt tengerre!
Hé, lovag! Mit csinál? Megbolondult? kiáltja Cosimo, a vitorlarúdba kapaszkodva. Vissza! Vissza a partra! Hová a csudába megyünk?
No hiszen, ennek ugyan beszélhetett! Világos: Enea Silvio Carrega el akarta érni a kalózhajót, így akarta menteni a bőrét. Hitszegése immáron fölfedve, jóvá ezt már nem teheti. Ha a parton marad, minden bizonnyal vesztőhelyen végzi. Csak evezett, evezett hát erőlködve, s Cosimo, noha kezében még ott villogott a meztelen kard, s noha az öreg fegyvertelen is volt, meg hát gyönge is, nem tudta, mit tegyen. Megtámadja a nagybátyját?... Felkoncolja?... nem, erre semmiképp se volt kedve. Aztán meg ahhoz, hogy elérje, egészen le kellett volna csúsznia az árboc tövéig; márpedig az a kérdés, vajon egy bárkába avagy a földre leszállni nem egykutya-e, s vajon nem szegte-e meg máris a saját, belső törvényét, amikor egy gyökérrel rendelkező valódi fáról átugrott emerre bizony, e kérdés túlságosan bonyolultnak látszott pillanatnyilag. Így hát nem csinált semmit; szép kényelmesen elhelyezkedett a vitorlarúdon, s hagyta, hadd repüljön vele a csónak a hullámok tetején időközben ugyanis egy kis szél támadt, belekapott a vitorlába, s az öreg is evezett még egyre, szünet nélkül.
Egyszer csak ugatást hallott odalentről. Összerázkódott az örömtől. Ottimo Massimo, akit a csata alatt elveszített a szeme elől, ott hasalt a csónak fenekén, s csak csóválta a farkát, mintha mi sem történt volna. Nos, végtére nincs is olyan nagy baj elmélkedett magában Cosimo : hisz családi körben van, a bácsikájával, a kutyájával, s ráadásul csónakázik, ami a sokéves erdei élet után cseppet sem kellemetlen változatosság.
Holdfény ragyogott a tengeren. Az öreg fáradt volt már. Nagy kínnal húzta az evezőt, közben csendesen sírdogált s fel-felnyögött: Ó, Zaira... Ó, Allah, Allah, Zaira... Ah, Zaira... Allah, insallah... Zaira... Nem lehetett érteni, merthogy törökül volt, csupán e könnyek közt ismételt női nevet, melyet Cosimo nem hallott még soha.
Mit mond, lovag? Mi lelte? Hová megyünk?
Zaira... Ó, Zaira... Allah, Allah...
De hát ki az a Zaira? Őhozzá akar eljutni a tengeren?
Enea Silvio Carrega bólintott. És csak motyogott, motyogott tovább. És sírt, sírt nagy keservesen. És fel-felvonított a hold felé üvöltötte immár: Zaira, Zaira!...
Vajon ki lehet az a nő? Cosimo képzelete tüstént dolgozni kezdett, az esze úgy járt, mint a motolla; fejében egymást kergették a föltevések. Talán most megfejti ennek a titokzatos és tartózkodó férfiúnak a titkát. Ha azért igyekszik a kalózhajó felé, mert ahhoz a Zairához akar eljutni, akkor olyasvalakiről van szó, aki az ottomán birodalomban é1. Meglehet, egész életét, minden cselekedetét a Zaira utáni vágyakozása irányítja... tán az elveszett boldogság illanó, tovalibbenő emlékképe e nő, s a lovag ezt a délibábot kergette, midőn a méhekkel bíbelődött, vagy a csatornát tervezte. Bizonyára a kedvese volt, a jegyese, ott messze, messze, ama tengerentúli ország pompás ligeteiben... vagy ami még ennél is valószínűbb: a lánya!... A lánya, akit kicsi kora óta nem látott. Hogy fölkutassa, vállalnia kellett a kockázatot: éveken át kapcsolatot tartott fenn néhány kalózhajóval, mely el-ellátogatott a kikötőinkbe s most végre hírt hoztak felőle. Tán azt tudta meg, hogy a lánya rabszolgasorban él, s csak úgy válthatja ki, ha tájékoztatja őket az ombrosai egyárbocosok útjairól. Vagy az is lehet, hogy afféle számlakiegyenlítés ez: mielőtt újra maguk közé fogadnák, mielőtt elindulhatna ama messzi partok felé... Zaira felé!... így kell bűnhődnie valami régi bűnéért.
Most, hogy mesterkedése lelepleződött, s menekülnie kell Ombrosából, a berberek immár nem utasíthatják vissza; fölveszik majd a hajójukra, és magukkal viszik... Hozzá. Lihegő, el-elfúló, töredezett beszédét remény és könyörgés színezte; meg félelem is: hogy még nincs itt az idő... hogy ez nem a legjobb alkalom... hogy valami szerencsétlenség még elválaszthatja az imádott lénytől.
Már tartani is alig bírta az evezőt, mikor hirtelen árnyék vetődött rájuk: egy másik kis berber vitorlásé. Bizonyára meghallották a hajón a parti csatazajt, s felderítőt küldtek ki.
Cosimo lejjebb csúszott az árbocon, hogy a vitorla eltakarja. Az öreg viszont kiáltozni kezdett kalóznyelven, hogy vegyék föl, vigyék a hajóra; esengve tárta feléjük a kezét. S íme, teljesítették a kívánságát: alighogy kartávolságnyira értek, két janicsár vállon ragadta, s pehelyként átemelte magukhoz. Cosimo csónakja közben ellökődött, a szél is újra belekapott a vitorlájába így hát bátyám, ki már nem volt se holt, se eleven, megmenekült a fölfedeztetéstől.
Távolabb kerülvén, hirtelen felcsattanó dühös szóváltást hallott a kalózok bárkája felől. Két szó jobban kivált a hangzavarból (az egyiket mór nyelven kiáltozták, s valahogy így hangzott: Marrano! , a másikat az öreg ismételgette eszelősen: Zaira! Zaira! Zaira!) , s ez nem hagyott kétséget afelől, minő fogadtatásban részesítik a lovagot. Bizonyára őt tartják felelősnek a rajtaütésért, a zsákmány elvesztéséért, társaik haláláért azzal vádolják, hogy elárulta őket... Kétségbeesett üvöltés harsant, majd valami loccsant a vízben. Aztán semmi. Csend. Cosimóban fölvillant egy sokszor látott jelenet emléke... oly tisztán, élesen, mintha épp most játszódna le a szeme előtt: atyánk lohol a mezőn fattyú féltestvére után, s közben egyre hívogatja: Enea Silvio! Enea Silvio!... A vitorla vásznába rejtette arcát.
Följebb kúszott, hogy megnézze, merre viszi csónakját a szél. Nem messze valami imbolyogva, lebegve úszott a tenger felszínén, mintha az ár sodorná tova... valami tárgy, olyasféle, mint egy bója, de szakállas bója.. Amint rávetődött a hold sugara, látni lehetett, hogy nem tárgy az, hanem egy fej, a fejen fez, a fezen fityegő bojt... Cosimo fölismerte az ég felé fordult arcot a jogtudor lovag arca volt. Az öreg szokása szerint rémülten bámul, a szája nyitva, s szakállától lefelé víz alatt van a teste, nem látszik.
Bátyám rákiált:
Lovag! Hahó, lovag! Mit csinál ott? Mért nem úszik ki? Kapaszkodjon a csónakba! Várjon, mindjárt beemelem ! Hahó, lovag!...
Ámde a bácsi nem válaszolt: csak imbolygott, ringatózott, s nézett föl az égre azzal a rémült szemével, mely mintha nem is látna semmit. Cosimo leszólt a tacskónak. Rajta, Ottimo Massimo! Ugorj a vízbe! Kapd el a lovagot, húzd ki a gallérjánál fogva! Mentsd meg! Mentsd meg!
A kutya engedelmesen betoccsant, odaúszott, s igyekezett elkapni az öreg gallérját de nem sikerült neki; azért hát a szakállát vette a fogai közé.
A gallérját, Ottimo Massimo, a gallérját mondtam! makacskodott Cosimo, de hiába, a tacskó a szakállánál fogva emelte ki a fejet, s úgy tolatott vele a csónakig. Ott aztán kiderült, hogy nincsen gallér, és nyak sincs, test sincs, semmi sincs egy fej van csupán, Enea Silvio Carrega lenyisszantott feje.
16 Cosimo először egészen másként számolt be a jogtudor lovag haláláról. Mihelyt a kedvező szél partra sodorta a csónakot (ő addig a vitorlarúdon kuporgott, Ottimo Massimo meg a levágott fejet vonszolva követte a vízben), s újra élő fa volt a lába alatt (kötél segítségével mászott át rá nagy sebesen), jóval egyszerűbb történetet mondott el a kiáltozására összefutott népnek: a kalózok elrabolták és megölték a lovagot. Talán az atyánkért való gond sugallta neki ezt a változatot: hisz amúgy is olyannyira lesújtja majd testvérének halálhíre s szomorú földi maradványának megpillantása nem vitte rá a lélek, hogy még a lovag árulásának leleplezésével is terhelje szegényt. Sőt később, hallván, hogy a báró mily súlyos búskomorságba esett, afféle dicsfényt próbált fattyú bácsikánk homloka köré költeni. A következő mesét találta ki: Carrega egy idő óta titkos és agyafúrt aknamunkával a kalózok tönkretételén mesterkedett; a kalózok gyanút fogtak, s kínpadra vonták a lovagot. Csak hát hézagos mese volt ez, s teli ellentmondással többek közt azért is, mert akadt itt még egy s más, amiről Cosimo inkább hallgatott: a kalózok zsákmánykirakása meg a szénégetők közbelépése. Hiszen ha ez a dolog kiderül, Ombrosa apraja-nagyja tüstént felcsörtet az erdőbe, mindent elszednek a bergamóiaktól, s még el is látják a bajukat, mint afféle tolvajoknak.
Néhány hét múlva aztán elmesélte a barlang ostromát. Ekkorra már barátai fölfalták a zsákmányt az utolsó morzsáig. Aki vissza akart tőlük szerezni valamit, üres kézzel térhetett haza. Szép igazságosan, darabonként elosztották egymást közt a sok juhsajtot, disznósajtot, a maradékból meg hajnalig tartó óriási lakomát csaptak.
Atyánk egyszerre nagyon megöregedett, s a természetére is ugyancsak furcsán hatott a rászakadt gyász. Az a rögeszméje támadt, hogy nem hagyja tönkremenni Enea Silvio műveit, megmenti őket az enyészettől. Ragaszkodott hozzá, hogy ő maga vegye kézbe a méhcsaládok nevelését, s noha addig még egyetlenegy méhkast se látott közelről, nagy garral látott neki a munkának. Tanácsért Cosimóhoz fordult, bátyám ugyanis ellesett egyet s mást a lovag tudományából. No, kérdezni éppenséggel nem kérdezett semmit, csak olykor a méhészetre terelte a szót, és feszülten figyelt; aztán sorra elismételte a parasztoknak, amit Cosimótól hallott ingerült, türelmetlen hangon, mint afféle köztudomású dolgokat. (Minthogy még mindig nagyon félt a méhcsípéstől, lehetőleg nem ment közel a kasokhoz; ugyanakkor azonban igyekezett azt a látszatot kelteni, mintha le tudná küzdeni rettegését, s ez nem csekély megerőltetésébe került.) Hasonlóképpen parancsot adott bizonyos öntözőberendezések földmunkálatainak folytatására is így akarta szegény Enea Silvio élettervét megvalósítani; s nem is lett volna rossz dolog, ha ezt a kegyes szándékát végbe tudja vinni, lévén hogy a megboldogult egyetlenegy csatorna építését sem volt képes befejezni soha.
Sajnos a báró csak rövid ideig hódolhatott a gyakorlati tevékenység eme későn támadt szenvedélyének.
Egy nap, ahogy megint ott sürgölődik a kasok meg a földhányások között ingerülten, türelmetlenül, egyszer csak néhány méh röpül feléje. Megijed, hadonászni kezd, felborít egy kast, s futásnak ered háta mögött felhőnyi méhraj zúg. Vaktában rohan, ezért a következő percben már az egyik csatornaárokban csücsül; s minthogy épp akkor engedtek az árokba vizet próbaképpen, csuromvizesen húzzák ki belőle.
Lefektették. Egy hétig nyomta az ágyat: magas láza volt a hűléstől meg a csípésektől. Egy hét után gyógyultnak tekinthettük. Ám valamiféle csüggedés vett erőt rajta többé nem tudott egészen magához térni.
Csak feküdt egyre az ágyban, többé nem ragaszkodott az élethez egy cseppet sem. Vágyai, tervei sorra meghiúsultak. A hercegségről már a kutya se beszélt, elsőszülött fia felnőtt férfi létére még mindig ott ugrabugrál a fákon, féltestvérét meggyilkolták, lánya távol é1 a nála is ellenszenvesebb férjeura pereputtyánál, kisebbik fia még gyerek, nem értheti, a felesége meg túlságosan férfias, uralkodó természet... Kezdett félrebeszélni: olyasmit emlegetett, hogy a jezsuiták megszállták a házát, immár ki se léphet a szobájából. Szívében keserűség, fejében megannyi rögeszme így élt mindig, így érte a halál is.
Cosimo fáról fára ugrálva követte a gyászmenetet, a temetőbe azonban nem sikerült bejutnia: a ciprusoknak olyan sűrű a lombjuk, hogy nem Lehet felmászni rájuk semmiképp. Részt vett a temetési szertartásban, de csak a fal túlsó oldaláról amikor mi egy-egy marék földet dobtunk a koporsóra, ő egy zöld gallyat hajított rá. Nekem az járt az eszemben, hogy mi valamennyien, akik együtt éltünk atyánkkal, éppoly távol voltunk tőle mindig, mint Cosimo odafönn a fákon.
Most hát Cosimo lett Rondò bárója. Élete mit sem változott. Igaz, a birtokainkat kezelte, de csak úgy ötletszerűen. A bérlők meg az ispánok, valahányszor keresték, sohasem találták semerre; ha meg épp azt szerették volna, hogy ne lássa őket már ott is volt, ni, a fejük fölötti ágon.
Már csak e birtokkezelési ügyek miatt is mostanában gyakrabban mutatkozott a városban; meg-megállt a piac nagy diófáján vagy a kikötő körüli tölgyeken. Az emberek tisztelettel köszöntötték, "báró úr"-nak szólították, ő meg kissé öreges testtartást vett fel (a fiatalok olykor kedvüket lelik az efféle maguk öregítésében), s mesélni kezdett a fa alatt ácsorgóknak.
Fattyú bácsikánk halálát mesélte, s mindig különbözőképpen. Lassanként fölfedte a lovag s a kalózok kapcsolatát; ám hogy gátat vessen hallgatói felháborodásának, Zaira történetével is előhozakodott, mintha csak Carrega halála előtt beavatta volna őt e titokba; így az ombrosai polgárok végül még meg is könnyezték az öreg szomorú históriáját.
Azt hiszem, Cosimo apránként eljutott az első változat koholmányától a szinte teljes igazság közléséig. Az igazi történetet kétszer-háromszor sikerült elmondania; később lévén hogy az ombrosaiak sosem unták el a mesét, s egy-egy új hallgató is felbukkant mindig, meg aztán valamennyien újabb részletekért nyaggatták , nos, később rákényszerült bizonyos toldásokra, kitérőkre és kiegészítésekre; új szereplőket, epizódokat is beiktatott vagyis hát a történet mindinkább eltorzult, s végül sokkal messzebb került a valóságtól, mint az első kitalált változat.
Immár állandó közönsége volt Cosimónak; szájtátva hallgatták. És ő is rájött a mesemondás ízére. Hogy s mint él a fákon, vadászkalandjai, Gian dei Brughi, a zsivány, Ottimo Massimo... mindez ürüggyé vált: a vége-hossza nincs mesék ürügyévé. Visszaemlékezései egynémely epizódját úgy jegyeztem le legalábbis hozzávetőleg , ahogyan e plebejus hallgatóság unszolására mondotta el. Ezt a körülményt csak azért említem, hogy mentségemül szolgáljon, ha írásomban nem minden látszik igaznak, ha nem mindig alakul ki belőle a valóság és az emberség harmonikus összképe.
Például az egyik semmirekellő ezzel a kérdéssel fordult hozzá:
Aztán igaz-e, báró úr, hogy azóta csupáncsak fát érintett a kegyelmed lába?
S Cosimo máris nekifogott: Nos, igen, egyszer tévedésből egy szarvas agancsára kerültem. Azt hittem, juharfára ugrottam át, de hát szarvas volt: a királyi vadászterületről került oda, s csak állt ott mozdulatlanul. Hát, amint megérezte a súlyomat, nyomban futásnak eredt. Neki az erdőnek!... Hű, micsoda bajban voltam! Az a rengeteg szúrás, döfődés mindenfelől: az agancs hegyes csücskei, az arcomba csapó tüskés, tövises ágak... A szarvas ugrált, rúgkapált, igyekezett megszabadulni tőlem, de én jó erősen fogózkodtam...
Egy percre elhallgatott.
Mire azok:
És hogy mászott ki a csávából kegyelmed?
Ő meg minden alkalommal más és más csattanót vágott ki:
Hát... a megbokrosodott állat csak futott, futott, míg a legelésző csordához nem ért. Mikor a szarvasok megpillantották társukat egy emberrel az agancsán, némelyik elmenekült, de a többi kíváncsi volt, és közelebb merészkedett. Én meg lekaptam a puskát a vállamról, s piff-puff... amelyiket értem. Vagy ötvenet terítettem le...
Volt-e valaha is ötven szarvas a mi vidékünkön? jegyezte meg az egyik büdös naplopója.
Kivesztek. Mert az az ötven mind szarvasünő volt, értitek? Valahányszor az én bikám közelebb próbált kerülni egy-egy szarvastehénhez, lőttem, s az holtan rogyott össze. A bika nem értette a dolgot, kétségbeesett. Akkor... akkor elhatározta, hogy öngyilkos lesz. Fölszaladt egy magas kőszálra, s levetette magát. Én azonban megkapaszkodtam egy fenyőben, és íme, most itt vagyok!
Máskor meg szörnyű párviadalt vívott két szarvas, s ahogy öklelőztek, ő minden összecsapásnál helyet változtatott: hol ennek, hol amannak az agancsára ugrott át; míg végül egy erőteljesebb döfés... s fenn találta magát egy tölgyfa tetején.
Egyszóval kitört rajta azoknak az embereknek a hóbortja, akik csak mesélnek, és sohasem tudják, vajon az a történet szebb-e, amely valóban megesett velük, s emlékezetükbe idézi a tovatűnt órák hosszú sorát, finom, alig kifejezhető érzéseket, unalmat, boldogságot, csömört, önelégültséget, bizonytalanságot vagy pedig az, melyet úgy találnak ki, bátran elrugaszkodva a valóságtól, s eleinte oly könnyűnek, egyszerűnek látszik az egész, ámde később, ahogy színezi, tarkítja az ember, lassacskán rá kell döbbennie: olyasmiről beszél megint, amit a létező, valóságos világban élt át, megértett vagy tapasztalt.
Cosimo még abban a korban volt, amikor a mesélőkedv életkedvvel párosul, s az ember úgy érzi, nem élt még eleget ahhoz, hogy mesélhessen. Így hát sokat járt vadászni mostanában, olykor hetekig színét se lehetett látni; aztán megint csak föltűnt a piac diófáján, rókát, nyestet, borzot lóbált a farkánál fogva, s újabb meg újabb történetekkel szórakoztatta az ombrosaiakat. S ahogy beszélt, ajkán mesévé vált a valóság, s valósággá a mese.
Ám ennek az egész mesehóbortnak a mélyén valami hiányérzet, afféle kielégítetlenség lappangott; a közönségkeresés másfajta keresést takart. Bátyám még nem ismerte a szerelmet s vajon mit ér a világnak minden tapasztalása, ha ez egynek híjával van az ember? Kockáztasd bár az életedet mit ér az, ha még nem ismered az élet ízét?
Ombrosa piactere sok lánynak útba esett: erre jártak a zöldségárusok és halaskofák, olykor egy-egy úrikisasszony is átrobogott a hintaján. Cosimo oda-odapislantott feléjük, de csak úgy futólag ; még nem értette, miért hogy mindegyikben van valami abból, amit keres, de teljesen egyikben sincs meg. Esténként, amikor a házakban kigyulladtak a lámpák, neki meg csak a baglyok sárgás szeme világított valamelyik magános lombvackán, el-elábrándozott a szerelemről. Csodálattal s irigykedve bámulta a párokat, akik a sövények mögé meg a ligetekbe jártak találkákra; meresztgette is utánuk a szemét, míg csak bele nem vesztek a sötétbe, de pirulva menekült, ha véletlenül épp odafeküdtek az ő fája alá.
Hogy erőt vegyen szemének ösztönös szégyenérzetén, el-elnézte az állatok párzását. Tavasszal afféle óriási nászteremmé változott a lombkoronák világa: a mókusok szinte emberi mozdulatokkal üzekedtek, s emberi hangon sivítottak is hozzá, a madarak szárnyukat verdesve búbolták egymást, a gyíkok összetapadt farokkal futkároztak s még a sündisznók is... mintha lesimították volna tüskéiket, hogy édesebb legyen az ölelés. Ottimo Massimót egy csöppet sem zavarta, hogy ő a vidék egyetlen tacskója: hatalmas juhászkutyáknak, farkasszukáknak tette a szépet pimasz vakmerőséggel, bízva természetes, férfiúi vonzerejében. Időnként alaposan összemarva tért meg szerelmi körútjairól; ám egy-egy sikeres kaland kárpótolta valamennyi vereségért.
Cosimo is, akárcsak Ottimo Massimo, egyetlen példánya volt fajának. Éber álmaiban szépséges lányok szerették; de hát hogyan is találkozhatna ő a szerelemmel a fákon? Végül is sikerült nem elképzelnie, hol történnének ezek a dolgok: a földön-e vagy odafönn. Egy nemlétező hely jelent meg hát ábrándjaiban, egy másik világ, s mintha nem lefelé, hanem éppenséggel fölfelé kellene oda menni... No, lám: lehet, hogy fa az is, egy igen-igen magas fa, s ha felmászik a tetejébe, egy másik világba juthat onnan, talán a holdba.
Közben mind elégedetlenebb lett önmagával: immár bosszantotta az a szokása, hogy annyit fecseg a piacon. Amikor pedig egy idegen, ki a szomszédos Olivabassából jött az ombrosai hetivásárba, megpillantván őt, így kiáltott fel: Nini! Hát nektek is van spanyolotok? , aztán, hogy csak bámultak rá értetlenül, hozzáfűzte: Olivabassában egy egész spanyol kolónia él a fákon! , Cosimo végképp elvesztette türelmét: nem nyugodott addig, míg az erdő fáin persze útnak nem indult Olivabassa felé.
17 Olivabassa a szárazföld belsejében feküdt; két napig tartott, míg Cosimo odaért. Nem minden veszély nélkül kelt át a ritkább növényzetű szakaszokon; ahol települések mellett vitt az útja, az emberek, akik még sosem látták, felkiáltottak csodálkozásukban, s még olyan is akadt, aki köveket hajigált utána itt tehát igyekezett lehetőleg észrevétlenül haladni. Ám ahogy egyre közelebb járt Olivabassához, azt tapasztalta: ha észreveszi is egy-egy parasztember, erdei favágó vagy rőzseszedő, olajbogyó-gyűjtögető asszony, egy cseppet sem csodálkozik; sőt a férfiak megsüvegelik, mintha ismernék, s ilyenformán köszöntik: Señor! Buenos dias, Señor.20 (Bizonyára nem az itteni nyelvjárásban beszéltek; furán, idegenszerűen hangzott ajkukról a szó.)
Tél volt már, a legtöbb fa kopáran állt. Olivabassa főútját platán- és szilfasor szegélyezte. Amikor bátyám a városka határába ért, hát látja ám: azokon a csupasz fákon emberek vannak valóban; magánosan vagy párosan, itt-ott hármasával is ülnek, álldogálnak egyen-egyen, peckes, méltóságteljes testtartással. Néhány ugrás, és Cosimo már ott is termett náluk.
Férfiak, nők voltak vegyesen. A férfiak pompás ruhákban, gyönyörű palástokban feszítettek, fejükön tollas, háromszögletű kalap. A nők ugyancsak előkelő öltözetben üldögéltek ott, magas kontyukat fátyol fedte; némelyiknek hímzőráma a kezében, s időnként felsőtestüket oldalt billentve, kinyújtott karjukkal az alattuk levő ágnak, mint valami párkánynak támaszkodva le-lenéztek az útra.
A férfiak keserű megértéstől fojtott hangon köszöntötték: Buenos dias, Señor! Mire sapkáját megemelve, Cosimo is feléjük bólintott.
Egyikük, egy hájas férfiú, aki a legtekintélyesebbnek látszott közöttük, egy platánfa villa alakú törzselágazásában ült, szinte beékelődve, hogy úgy tetszett: többé ki sem tud mozdulni onnan; noha öreg volt már, májbajos, sárgás arcán kékesfekete árnyékként sötétlett a leborotvált szakáll s bajusz helye. Most odafordult egyik szomszédjához (ez meg betegesen sovány, kiaszott figura volt fekete ruhában, s arcán neki is ott sötétlett amaz árnyék), mintha azt kérdezné éppen, ki lehet ez az idegen, aki feléjük közeleg a fákon.
Cosimo úgy gondolta, elérkezett a pillanat, amikor illő bemutatkoznia.
Átugrott a hájas úr platánjára, meghajolt, s így szólt:
Cosimo Piovasco di Rondò báró vagyok, szolgálatjára.
Rondos? Rondos? kérdezte a hájas. Aragonés? Galiciano?
Nem, uram.
Catalán?
Nem, uram. Idevaló vagyok.
Desterrado también?21
A szikár úriember úgy érezhette, immár kötelessége tolmácsként közbelépni; megszólalt hát igencsak kenetteljesen: Frederico Alonso Sanchez de Guatamurra y Tobasco királyi herceg őfensége az iránt kegyeskedik érdeklődni, vajon uraságod is száműzött-é? Lévén hogy ez ágakon látjuk kegyelmedet.
Nem uram. Vagy legalábbis engem nem ítélt száműzetésre senki.
Viaja usted sobre Los árboles por gusto?22
A tolmács meg: Frederico Alonso ő hercegi fensége azt kérdezi, miért választotta uraságod e fönti útvonalat? Talántán szórakozás, időtöltés okából?
Bátyám néhány pillanatig gondolkodott, majd így válaszolt: Ezt tartom magamhoz illőnek, jóllehet senki sem kényszerít rá.
Feliz usted! sóhajtott fel keserűen Frederico Alonso Sanchez. Ay de mi, ay de mi!23
A feketeruhás egyre dagályosabbá vált. Őfelsége ama véleményét kegyeskedett kinyilatkoztatni, hogy uraságod szerencsés embernek tarthatja magát, amiért ilyen szabadságnak örvend, s ily módon állapotát nem hasonlíthatjuk össze a mi kényszerű helyzetünkkel, melyet mindazonáltal Isten akaratába belenyugodva viselünk el mondta, s keresztet vetett.
Sanchez herceg egy-egy kurta felmordulása s a fekete ruhás úr körülményes-cirkalmas magyarázatai nyomán lassanként fény derült a platánokon tanyázó kolónia históriájára. Spanyol nemesek voltak, akik különféle hűbéri kiváltságaik elvitatása miatt fellázadtak III. Károly ellen, s ezért családostul számkivetésre ítéltettek. Amikor szomorú útjuk során Olivabassába értek, itt megtagadták tőlük az átvonulást. Ugyanis ez a territórium egy réges-régi szerződés értelmében (mely szerződés a Legkatolikusabb Király Őfelségével köttetett) nem nyújthatott menedéket Spanyolországból száműzött menekülteknek, s át sem engedhette őket. Ilyeténképpen bizony nem volt könnyű e nemescsaládok helyzetét megoldani; de Olivabassa elöljárói, akik ugyan semmiképp sem vágyakoztak külországi hivatalok piszkálódásai után, de arra sem volt semmi okuk, hogy ellenségesen viselkedjenek e gazdag utazókkal szemben, megtalálták a módját: a szerződés csupán azt írta elő, hogy a száműzöttek "nem tehetik lábukat a territórium földjére" vagyis ha a fákon ütnek tanyát, nincs semmi baj. Így hát a sorsüldözött nemesek a község által rendelkezésükre bocsátott létrák igénybevételével fölmásztak a platánokra és szilfákra. A létrákat aztán szép rendben elszállították alóluk. Már jó néhány hónapja gubbasztottak odafönn, bízván az enyhe időjárásban, III. Károly következő amnesztia-rendeletében s az isteni gondviselésben. Tele volt a zsebük aranytallérral, élelemben tehát nem szenvedtek hiányt Olivabassa kereskedelmi élete pedig ugyancsak fölvirágzott. Az egyes fogásokat elmés csigaszerkezetek segítségével húzták fel magukhoz. Széles baldachinokat is feszítettek ki az ágak között: ezek alatt aludtak. Egyszóval egészen jól be tudtak rendezkedni illetve az olivabassaiak tartották őket ilyen jól, mert ők is megtalálták a számításukat. Maguk a száműzöttek a kisujjukat sem mozdították egész nap.
Cosimo most találkozott először olyan emberi lényekkel, akik hozzá hasonlóan fákon élnek. Néhány gyakorlati kérdés érdekelte:
És mit csinálnak, ha esik az eső?
Sacramos todo el tiempo, Señor!24
A tolmács Sulpicio de Guadalete atya, jezsuita szerzetes, maga is számkivetett, amióta rendjét feloszlatták Spanyolországban már fordította is a maga módján Baldachinjaink oltalma alatt hálatelt szívvel gondolunk az isteni gondviselésre, megköszönvén az úrnak azt a keveset, ami mindazonáltal elegendő!...
Hát vadászni járnak-e?
Con el visco, Señor, alguna vez.25
Olykor egyikünk-másikunk időtöltésből beken egy ágat léppel.
Cosimo csak nem fáradt bele a kérdezősködésbe; mindenáron tudni akarta, hogyan oldják meg azokat a problémákat, amelyek neki is fejtörést okoztak.
No, és a tisztálkodás... a mosakodás?
Por lavar? Hay lavanderas! válaszolt Don Frederico, vállat vonva.
A község mosónőivel mosatjuk a ruháinkat fordította Don Sulpicio. Pontosabban minden hétfőn leeresztjük a füles kosarat, teli piszkos fehérneművel.
Nem így értettem. Hogyan mosakodnak... mármint az arcukat, testüket hogyan mossák meg?
Don Frederico most csak elböffentette magát, úgy vont vállat; mint akiben még sohasem merült fel ez a kérdés.
Don Sulpicio nem feledte tolmácsi kötelességét:
A királyi herceg őfelsége szerint ez kinek-kinek a magánügye.
És, bocsánat a kérdésért... hol végzik a szükségüket?
Ollas, Señor.26
Bizonyos korsócskákat használunk e célra mondta rögtön Don Sulpicio változatlanul kenetes, tartózkodó hangon.
Miután kegyelemmel elbocsáttatott, Cosimo a kolónia néhány tagjánál tett látogatást, kinek-kinek a lakófáján. Don Sulpicio vállalta a kísérő tolmács szerepét. Új életmódjuk szükségszerű, óhatatlan kényelmetlenségei ellenére ezek a hidalgók és hölgyeik mit sem változtattak előkelő, illedelmes magatartásukon. Némelyik úr nyerget kötött rezidenciájának egyik ágára, s úgy lovagolt rajta ez nagyon tetszett Cosimónak: lám, annyi éven át nem jutott eszébe e kitűnő módszer! (Különösen a kengyel miatt hasznos... gondolta rögtön így nem lóg az ember lába, elejét veheti a kínos zsibbadásnak.) Némelyek hosszú távcsövet tartottak a szemük elé (egy tengernagy is volt köztük) ám csak egymáshoz leskelődtek át, egyik fáról a másikra kíváncsiskodtak, fecsegtek, pletykálkodtak. A hölgyek saját hímzésű párnáikon ültek; kötögettek (ez volt az egyetlen munka, amit a kolóniában végeztek), vagy hatalmas macskájukat becézték. Rengeteg macska mászkált a fákon. S madár is volt teméntelen, mind kalitkába zárva (alighanem a lép áldozatai), kivéve egy-két galambot ezek szabadon röpködtek, s a lányok szomorúan simogatták őket, mikor le-leszálltak a tenyerükre, vállukra.
Cosimót méltóságteljes vendégszeretettel fogadták e lombos szalonokban. Kávéval kínálták, majd rögtön a palotáikról kezdtek beszélni, a gyönyörű sevillai, granadai palotákról, melyeket, lám, odahagytak meg a földjeikről, magtáraikról, istállóikról. Meg is hívták: legyen majd szerencséjük ama napon, midőn visszahelyeztetnek birtokaikba. Ha a királyról beszéltek, aki miatt száműzetésbe vonultak, hangjukban vad gyűlölet s egyúttal alattvalói hódolat remegett. Olykor sikerült teljesen különválasztaniok a személyt, akivel családjaik harcban álltak, a királyi fönségtől, méltóságaik kútfejétől; máskor viszont egy-egy szenvedélyes fellángolásban szántszándékkal összekeverték a kettőt. Cosimo sose tudta, milyen arcot vágjon, ha őfelsége szóba került.
Valami gyászos komorság lengte be a száműzöttek minden szavát s mozdulatát. Ez részint természetükből, vérmérsékletükből adódott; de szerepe volt benne néminemű szándékosságnak is: nemegyszer látni ezt azoknál, akik a küzdelemhez szükséges meggyőződést fennkölt viselkedéssel próbálják pótolni.
A lányok... Cosimónak első pillantásra úgy tetszett, hogy a bőrük egy kicsit sötétebb meg pihésebb is a kelleténél. Időnként mintha meg-megkörnyékezné őket a derű, viháncoló kedv ám résen vannak: sikerül mindig elhessenteniök. Két süldő lány tollas labdát ütöget át egymásnak, egyik platánról a másikra. Tipp... topp... tipp...topp aztán halk sikoly: a labda leesett az útra. Egy kis falusi lurkó utánakap, s már dobja is fel; két pesetá-t kér esetenként.
A település legszélén, egy szilfán, öreg bujdosó ül egymagában. Nincs rajta paróka, s a ruhája is szerény. Sulpicio atya, ahogy közelebb érnek hozzá, lehalkítja hangját, s példája nyomán ezt teszi Cosimo is. El Condénak, a Grófnak, hívják az öreget. Időnként félrehajt egy-egy ágat a karjával, s csak nézi, nézi a domb hajlatát s mögötte a hol zöld, hol kopár mezőt, mely a messzeség ködébe vész.
Sulpicio odasúgta: egyik fia Károly király tömlöcében sínylődik. Cosimónak úgy rémlett, hogy míg a többiek csak úgy tessék-lássék élik bujdosóéletüket, s minduntalan föl kell hogy idézzék magukban, miért és miképpen is kerültek ide ez az öreg valóban szenved. Amint félrehajtja az ágat, mintha azt várná: egyszer csak egy másik táj tűnik elébe; amint a messzeségbe bámul, mintegy reménykedve, hogy tekintete előtt fölszakad a látóhatár, s megpillantja azt a távoli, ó, be távoli hazát... ez a mozdulat, ez a pillantás villantotta meg először Cosimo előtt: mit jelent igazán száműzöttnek lenni. Bátyám megértette, mily becses e hidalgóknak a Gróf jelenléte: ő tartja össze őket, ő ad értelmet bujdosásuknak. Igen, igen: ő, aki talán a legszegényebb köztük, s nincs is annyi birtoka, tisztsége otthon ő szabja meg, hogyan szenvedjenek, miben reménykedjenek.
Látogató körútjáról visszatérőben Cosimo egy égerfán üldögélő lányra lett figyelmes. Nem látta addig. Két ugrással ott termett mellette.
Üde bőrű, szép, kék szemű teremtés volt. Egy csöbröt tartott a kezében.
Hogyhogy nem láttam az imént, amikor erre mentem?
Vizet hoztam a kútról mosolygott a lány. A csöbör kissé megbillent, egy kis víz kiloccsant belőle. Cosimo segített tartani.
Így hát leszáll olykor a fákról?
Nem; egy görbe törzsű cseresznyefa hajlik a kút fölé, arról eregetjük le a csöbröket. Jöjjön!
Átsétáltak egy udvar kőkerítése fölött; ott volt a cseresznyefa is, kút is.
Látja, báró?
Honnan tudja, hogy báró vagyok?
Én mindent tudok mosolyodott el megint. A húgaim rögtön értesítettek látogatásáról.
Nem ők játszanak tollas labdával?
De ők azok, Irena és Raimunda.
Don Frederico lányai?
Igen...
És kegyedet hogy hívják, kisasszony?
Ursulának.
Kegyed ügyesebben mászik a fákon, mint a többiek.
Gyerekkorom óta szeretek fákon mászkálni. Granadában hatalmas fák voltak a patió-nkon.27
Le tudná tépni azt a rózsát? mutatott Cosimo az egyik fa tetején virágzó futórózsára.
Sajnos nem.
No majd én letépem. Azzal nekilódult, s már hozta is.
Ursula kacagva nyúlt érte.
Magam akarom feltűzni. Mondja meg, hová.
A hajamba... megfogta Cosimo csuklóját, s úgy mutatta. Köszönöm.
Hát arra a mandulafára... át tudna-e menni?
Hogyan? nevetett Ursula. Nem tudok én repülni!
Várion... s Cosimo kötelet vett elő. Ha megengedi, hogy a derekára kössem, átlendítem.
Ne... Félek... De nevetett.
Ez az én módszerem. Évek óta barangolok fáról fára, s mindent magam csinálok.
Szűzanyám!
Átlendítette, aztán maga is átugrott. Vékony törzsű, zsenge kis mandulafa volt szorosan egymás mellé kerültek. Ursula még pihegett, arca égett a repüléstől.
Megijedt?
Nem. De szíve vadul dobogott.
A rózsa is megvan... s odanyúlt, hogy megigazítsa.
Ha csak megmozdultak, egymáshoz kellett érniök.
Juj ! sikkantott a lány. S visszaadta a csókot.
Így kezdték az boldog döbbenettel, emez boldog természetességgel (merthogy a lányokat semmi sem éri véletlenül). Eljött hát a szerelem, a várva várt; hirtelenjött, s oly gyönyörű volt! Cosimo nem értette, hogyan is hihette azelőtt, hogy el tudja képzelni ezt a gyönyörűséget. Az lepte meg leginkább, mily egyszerű az egész... s most úgy vélte: mindig is ilyen lesz.
18 Virágzott a cseresznye, a mandula, a barack; Cosimo és Ursula együtt töltötték napjaikat az ünnepi díszbe öltözött fákon. A tavaszi mámoros jókedv még a komor atyafiság közellétét is feledtette.
Bátyám rögtön hasznossá tudta tenni magát a bujdosókolóniában. Sorra elmagyarázta a fáról fára való átkelés különféle módozatait, s mindegyre bátorította e nyársat nyelt urakat és hölgyeket: ne törődjenek annyit az illemmel, mozogjanak valamicskét. Kötélhágcsókat szerelt a fákra, így az idősebbek is átjárhattak egymáshoz látogatóba. Majdnem egy teljes esztendőt töltött a spanyoloknál, s ez idő alatt számos ötletével és szerszámával ajándékozta meg őket: víztárolókkal, tűzhelyekkel, szőrme hálózsákokkal.
Annyira buzgott benne a feltaláló kedv, hogy olyan dolgokban is kezükre járt a hidalgóknak, melyek nem egyeztek kedvelt írói felvilágosult elveivel. Így például látván, hogy a jámbor lelkek szeretnének rendszeresen gyónni, gyóntatószéket vájt az egyik fa törzsébe, akkorát, amibe a sovány Don Sulpicio épp belefért; még függönyös-rácsos ablakot is faragott hozzá, az atya azon át hallgathatta a hívék bűneit.
Pusztán újító és barkácsoló szenvedélye nem óvhatta meg hát a spanyol erkölcsi normák hatásától; eszmékre volt szüksége. Írt Orbecche könyvesnek, küldje utána Olivabassába az időközben érkezett újdonságokat. Így el tudta olvastatni Ursulával a Paul et Virgine-t, valamint a NouvelleHéloise-t.28
A száműzöttek gyakran gyűléseztek. Egy tölgyfán jöttek össze, s leveleket fogalmaztak őfelségének. Ezeket a leveleket kezdetben mindig tiltakozásnak és fenyegetőzésnek szánták, afféle ultimátumnak; ám a tanácskozás során hol egyikük, hol másikuk ajánlott szelídebb, tisztelettudóbb formulát; addig-addig, míg a legutolsó fogalmazásban már magasztos lábai előtt hevertek, úgy esedeztek kegyelemért.
Ekkor felállott a Gróf. Mindenki elnémult. Az öreg a magasba emelte tekintetét, s halk, reszkető hangon beszélni kezdett. Elmondott mindent, ami a szívén feküdt, aztán újra leült. A többiek komoran hallgattak utána; többé senki sem említette a folyamodványt.
Cosimo immár részt vett a közösség életében, így hát felszólalhatott a tanácskozásokon is. Ifjonti hévvel magyarázta a filozófusok eszméit, rámutatott az uralkodók bűneire s arra, hogyan lehetne az államokat igazságosan és ésszerűen kormányozni. De csupán a Gróf figyelt a szavaira (aggastyán létére mindent érdeklődéssel kísért, és megérteni igyekezett), meg Ursula, aki már olvasott egyet s mást, s néhány élénkebb eszű lánygyerek. A többiek... fejük, akár a tök.
Egyszóval ez a Gróf nem érte be a táj komor szemlélésével rávetette magát a könyvekre. Rousseau-t egy kissé fanyarnak találta; Montesquieu viszont tetszett neki ez is valami. A többi hidalgót persze a könyvek sem érdekelték; ámbátor igaz: valamelyikük Sulpicio atya háta mögött kölcsönkérte Cosimótól a La pucelle-t...29 borsosabb részei miatt. Nos tehát, minthogy az öreg Condè új eszméken rágódott, a gyűlések is új fordulatot vettek a tölgyfán: most már arról beszéltek, hogy forradalmat csinálnak Spanyolhonban.
Sulpicio atya eleinte nem szimatolta meg a veszélyt. Nem volt túlságosan éles eszű, és kívül esvén a főemberek hierarchiáján, nem fogta fel rögtön, miféle "lélekmérgezés" folyik. De alighogy rendet teremtett eszméinek zűrzavarában (vagy, amint egyesek mondták, bizonyos püspöki pecséttel ellátott leveleket kapott), tüstént hajtogatni kezdte: a sátán beférkőzött közösségükbe, s hamarosan kénköves eső fog hullani, hogy hamuvá eméssze a fákon valamennyiöket.
Egyik éjjel Cosimo jajgatásra riadt föl. Lámpást gyújtott, és a hang irányába sietett. S íme, mit lát: a Gróf oda van kötözve a szilfája törzséhez, s a jezsuita mind szorosabbra csomózza rajta a kötelet.
Megálljon, Sulpicio atya! Miféle dolog ez?
A Szent Inkvizíció karja, fiam! Most ennek a nyomorultnak kell vallania eretnekségéről s megszállottságáról. Később te is sorra kerülsz!
Cosimo kardot rántott, s elvágta az öreg kötelékeit.
Vigyázzon magára, atyám! Akadnak még más karok is... ezek az értelmet és az igazságot szolgálják!
A jezsuita villogó tőrt húzott elő köpenye alól.
Rondò báró, rendemnek már régóta számolnivalója van a kegyelmed családjával!
Igaza volt hát boldogult atyámnak kiáltotta Cosimo, s rávágott a tőrre , a társaság nem kegyelmez!
Meg-meginogva vagdalkoztak a hajlongó ágakon. Don Sulpicio mesteri vívó volt, s így bátyám nemegyszer nehéz helyzetbe került. Már harmadszor csaptak össze, mikor a Gróf magához térvén, kiáltozni kezdett. Erre a többi száműzött is felébredt szétválasztották a bajvívókat. Sulpicio egy pillanat alatt eltüntette tőrét, s mintha mi sem történt volna, nyugalomra intett mindenkit.
Bármely más közösségben elképzelhetetlen lett volna agyonhallgatni ily súlyos esetet nem úgy ebben: itt mindenkinek az volt a legfőbb törekvése, hogy minél kevesebbet gondolkozzék. Így hát Don Fredericónak sikerült afféle megbékélést létrehoznia Don Sulpicio és a Condè között, s maradt minden a régiben.
Ám Cosimo bizalmatlansága nem oszlott el; ahogy kószált a fákon Ursulával, mindig attól félt, hogy a jezsuita utána szimatol. Tudta, hogy az mindegyre rágja Don Frederico fülét: ne hagyja a lányát vele csavarogni. Valójában ezeknél az előkelő családoknál igen-igen szigorú erkölcsök uralkodtak; ámde itt a fákon, a száműzetésben, nem sokat törődtek ilyesmivel. Cosimót derék, jóravaló mágnásfiúnak tekintették: hasznossá tette magát, s önként, jószántából maradt velük. S noha sejtették, hogy gyöngéd szálak fűzik Ursulához, nemegyszer látták is őket, amint el-eltünedeztek a fák sűrűjében virágot meg gyümölcsöt szedni szemet hunytak, csak hogy ne kelljen semmi kivetnivalót találniok.
Most azonban, hogy Sulpicio atya beleköpött a tálba, Don Frederico már nem tehetett úgy, mintha nem tudna semmiről. Magához kérette Cosimót a platánfájára. Jobbján ott állt a jezsuita, szikáran és feketén.
Baron, azt beszélik, gyakran látni téged az én niñám-mal.30
Hogy megtanítson a hablar vuestro idioma,31 fenség.
Hány éves vagy?
Dies y mueve32 leszek.
Joven! Túlságosan fiatal! A lányom már eladósorban van. Porquè33 kísérgeted?
Ursula tizenhét éves...
Máris meg akarsz casarte?
Micsoda?
Rosszul tanít téged el castellanó-ra a lányom, hombre.34 Azt kérdeztem, vajon noviá-t35 keresel-e magadnak?... Meg akarsz-e házasodni?
Sulpicio is, Cosimo is szinte egyszerre tiltakozó mozdulatot tett. A beszélgetés ilyetén fordulata nem volt ínyére a jezsuitának, bátyámnak pedig még kevésbé.
Az én házam szólt Cosimo, s a magasabb fák, a felhők felé mutatott , az én házam az egész mindenség... én akkor vagyok otthon, ha mászkálhatok, kapaszkodhatom föl a magasba...
No es esto36 így a herceg. Baron, ha velünk tartanál, amikor majd hazatérünk Granadába, Sierra leggazdagabb hűbéri birtokára kerülnél. Mejor que aqui.37
Don Sulpicio ezt már nem állta meg szó nélkül: De fenség, ez az ifjú volteriánus... Nem találkozhat többé fenséged leányával.
Oh, es joven, es joven...38 az eszmék jönnek s mennek... que se case... házasodjék csak meg, majd elmúlik. Jöjjön csak Granadába, jöjjön!...
Muchas gracias a usted...39 Majd gondolkodom rajta... mondta Cosimo, s vadmacska sapkáját keze között forgatva, sűrű hajlongások közepette visszavonult.
Amikor legközelebb találkozott Ursulával, ugyancsak gondterhelt volt. Tudod, az apád magához hívatott... Meg akart beszélni bizonyos dolgokat...
A lány megijedt.
Azt kívánta, ne találkozzunk többé?
Nem erről van szó... Azt szeretné, hogy ha majd már nem lesztek száműzöttek, menjek veletek Granadába...
Ó, de hisz ez gyönyörű!
No, igen, igen... de lásd-e, én szeretlek téged, csak hát mindig fönt éltem a fákon, s eztán is itt akarok élni...
Ó, Cosme, felénk is vannak ám fák, szebbnél szebbek!
Igen, de ahhoz hogy veletek utazzam, le kellene szállnom, s ha egyszer leszálltam...
Ne aggódj, Cosme. Egyelőre számkivetettek vagyunk, s tán azok is maradunk életünk végéig.
Bátyám nem is rágódott tovább a dolgon.
Csakhogy Ursula tévedett. Nem sokkal ezután levél érkezett Don Fredericóhoz rajta spanyol királyi pecsét. Őfelsége, a Legkatolikusabb Király kegyesen visszavonta a száműzetési rendeletet. A bujdosó nemesek hazatérhetnek, otthon pedig tüstént visszahelyeztetnek birtokaikba s méltóságukba.
Nosza lett is nagy sürgés-forgás a platánokon. Hazamegyünk! Hazamegyünk!... Madridba!... Cadizba!... Sevillába!...
A faluban is híre terjedt a kegyes határozatnak. Már jöttek is a jó olivabassaiak, hozták a létrákat. A bujdosók egy része nyomban lemászott a nép üdvrivalgása közepette, más részük a csomagok körül tevékenykedett.
Ezzel még nincs vége! kiáltotta a Gróf Még hallanak rólunk a rendek! Meg a király is! S minthogy sorstársai most rá se hederítettek (a hölgyek is csak a divatjamúlt öltözékük miatt voltak gondban: hogy s mint frissítsék fel ruhatárukat), Olivabassa népéhez fordult szónoklatával: Most hát megyünk!... Majd meglátjátok! Leszámolunk! Ez az ifjú meg én, mi majd igazságot teszünk! S Cosimóra mutatott. Bátyám zavartan nemet intett a fejével.
Don Fredericót karról karra adogatva hozták le a fáról. Baja, joven bizarro! kiáltott oda Cosimónak. Mássz le, derék fiatalember! Tarts velünk!
Cosimo csak gubbasztott egy ágon, s kezével elutasító mozdulatot tett.
Como no?40 csodálkozott a herceg. Fiammá fogadlak!
Vége a bujdosásnak! mondta a Gróf. Valóra válthatjuk végre, amin annyit töprengtünk! Miért maradnál továbbra is a fákon, báró? Nincs már semmi okod rá!
Cosimo széttárta karját: Én előbb másztam fel ide, mint ti, uraim, s fenn is maradok!
Meghátrálsz? kiáltotta a Gróf.
Nem. Ellenállok válaszolta a báró.
Ursula, aki az elsők között szállt le, s húgával együtt épp azon buzgólkodott, hogy egy kocsira zsúfolja a csomagjait, most hirtelen nekiiramodott a fának. Akkor hát én is maradok! Veled maradok! S már futott is föl a létrán.
Négyen-öten utánakaptak, leráncigálták; a létrákat gyorsan elvitték.
Adios, Ursula, légy boldog! mondta Cosimo, miközben a lányt az induló hintóhoz cipelték.
Vidám csaholás hallatszott. Ottimo Massimo volt az. Egész idő alatt, míg gazdája Olivabassában tartózkodott, morcos, vicsorgó elégedetlenséggel járt-kelt tán a spanyolok macskáival való állandó civakodás dúlta fel a lelki békéjét. Most újra boldognak látszott. Vadászgatni kezdett, de csak úgy, a mulatság kedvéért; űzőbe vette a fákon felejtett néhány cicát, azok meg szőrüket borzolva, nagyokat fújtak rá.
Vonultak hát a bujdosók elfele, ki lovon, ki hintón, ki batáron. Az országút lassan elnéptelenedett. Csupán bátyám maradt ott az olivabassai fákon. A lombok közt néhány tollat, csipkét, szalagot lengetett a szél; itt egy fél kesztyű, ott egy legyező, amott egy hímzett napernyő... az egyik ágon egy fél csizma himbálózott, sarkantyúján megcsillant a napfény.
19 Teliholdas nyári éjszaka volt, a békák brekegtek, a pintyek pityegtek, amikor a báró újra megjelent Ombrosában. Mintha egy madár nyugtalansága költözött volna belé: kapkodva, gyanakodva rebbent ágról ágra.
Hamarosan híre terjedt, hogy egy völgybéli lány, egy bizonyos Checchina a szeretője. Ez a Checchina egyedül élt a süket nénikéjével, s egy olajfa ága egészen odahajolt az ablakuk elé. A piaci naplopók találgatták: vajon szeretője-e valóban avagy sem.
Láttam őket: a lány az ablakban könyökölt s kacagott, ő meg ott csüngött az ágon, akár a denevér...
Egyszer csak hopp! A fiú leugrik hozzá, ugye?
Dehogy! Hisz megesküdött, hogy amíg él, nem jön le a fákról...
No, igen, igen... De önmaga szabott törvényt magának, egykönnyen megtalálja hát a kibúvót is...
Ej, ha valaki már elkezd kibúvókat keresni...
A csudába! Szerintem a lány ugrik fel hozzá!
És hogy csinálják? Elég kényelmetlen lehet...
Én amondó vagyok, hogy nem nyúlnak egymáshoz. Meglehet: a fiú udvarol, vagy éppenséggel a lány kelleti magát. De biz' a fáról nem jön le a báró!...
Igen, nem, a fiú, a lány, a párkányon, az ágon, ugrik, nem ugrik... vége-hossza nem volt a vitáknak. Mostanában jaj volt annak az asszonynak vagy lánynak, aki csak fölpillantott is egy fára: férje vagy kedvese alaposan ellátta a baját. Ha két nő összetalálkozott valahol no, kiről sustorogtak? Hát persze hogy róla!
Akár Checchinával, akár mással bátyám a szerelmi ügyeit is úgy intézte, hogy soha le nem jött a fákról. Egyszer láttam, amint derékaljat hurcol nagy sebesen az ágak közt; oly természetesen vitte a hátán, akár a puskát, kötelet, tarisznyát, fejszét, kulacsot meg lőporos táskát.
Egy bizonyos Dorotea, afféle vidám menyecske, egy ízben megvallotta nekem, hogy találkozott vele; ő maga kereste az alkalmat, s nem is anyagi haszonért, hanem mint mondá kíváncsiságból.
És kielégítette a kíváncsiságodat?
Ó, nagyon meg vagyok elégedve...
Egy másik, Zobeida nevezetű, azt mesélte, hogy a "mászkáló emberrel" álmodott (így hívta Cosimót); olyan élethűen és részletesen számolt be róla, hogy éltem a gyanúperrel: nem is álom volt az, hanem valóság.
Nos, nem tudom, mi igaz, mi nem ezekből a történetekből, de az bizonyos, hogy Cosimo hatott a nőkre. Amióta oda volt a spanyoloknál, már nem mászkált azokban a bőrgúnyákban, nem nézett ki úgy, mint valami torzonborz mackó több gondot fordított a külsejére. Feszes nadrágot viselt, hozzá jól szabott frakkot, angolos kürtőkalapot, borotválta a szakállát, s a parókáját is rendben tartotta. Úgy ki volt mindig teremtettézve, hogy aki látta, megesküdött volna: legalábbis vadászatra vagy gáláns légyottra készül.
Való igaz, hogy egy érett ombrosai hölgy (a nevét nem árulom el: lányai, unokái most is itt élnek közöttünk, s még meg találnának sértődni bár akkoriban mindenki tudott a dologról), szóval ez a dáma szeretett egyedül utazgatni: csupán egy öreg kocsis ült a hintaja bakján. S rendszerint arrafelé hajtatott, ahol az erdőn át visz az országút. Amikor beértek a sűrűbe, egy bizonyos helyen mindig megállást parancsolt a kocsisnak. Giovita mondta , rengeteg a gomba errefelé. Rajta, szedje kend tele ezt a kosárkát, aztán jöjjön szépen vissza. Azzal öblös vesszőkosarat nyújtott át neki. Az öreg nagy nehezen lekászolódott a bakról (köszvényes volt szegény), hátára vette a kosarat, letért az útról, s bevette magát a harmatos páfrányok közé; egyre beljebb hatolt a bükkrengetegbe, s csak hajlongott, matatott egyre az avar közt, kigurítván egy-egy úrigombát vagy pöfeteget. Közben a dáma eltűnt a hintóból, mintha csak égbe ragadták volna... fel, az út fölé boruló sűrű lombok közé. A továbbiakról nem tudni mást, csupán annyit, hogyha valaki épp arra járt olyankor, látta: a hintó üresen áll az erdőben. Majd éppoly titokzatosan, mint ahogy az imént eltűnt, ím, hirtelen újra ott ült, s csak nézett maga elé bágyatagon. Giovita is előbaktatott sárosan, mocskosan, azzal a kevéske gombával, amit összekapirgált a kosárba, s folytatták útjukat.
Sok ilyen s ehhez hasonló történetet lehetett hallani, különösen bizonyos genovai hölgyek szalonjában, akik összejöveteleket tartottak jómódú urak számára (magam is eleljártam hozzájuk legénykoromban). Ennek az öt hölgynek egyszer kedve szottyant meglátogatni a bárót. Nos, az egyik erdei tölgyfát még ma is az Öt Veréb Tölgyének nevezik s mi, öregek, tudjuk, miért. Egy Gè nevű mazsolakereskedő szavahihető ember mesélte a következőt. Egy szép, verőfényes napon vadászni indult az erdőbe; hát mikor odaér ahhoz a tölgyfához, mit lát? Az ágakon szétszórva csücsül az öt hölgyike anyaszült meztelenül; élvezik a jó, finom meleget, mindegyikük feje fölött napernyő a tűző sugarak ellen. Középütt pedig, az öt hölgy körében, ím, a báró: latin verseket olvas fel nekik... Gè nem tudta megállapítani, vajon Ovidiust-é avagy Lucretiust?
Bizony, sok mindent beszéltek. És nem tudom, mi igaz belőle, mi nem: Cosimo akkor még szemérmes és tartózkodó volt az efféle dolgokban. Később, öregkorában aztán annál többet locsogott; csak hát az ő történetei többnyire olyanok voltak, amilyenek nem esnek meg sem égen, sem földön tán maga sem igazodott el rajtuk. Mindenesetre akkoriban jött szokásba, hogy valahányszor egy lány gömbölyödni kezdett, s nem lehetett tudni, ki a ludas, egyszerűen az ő rovására írták. Egy lány egyszer azt mesélte, hogy amint olajbogyót szedett az erdőn, hirtelen lenyúlt érte két kar hosszú, akár a majomé , s fölrántotta a magasba... Nem sokkal ezután egészséges ikerpárnak adott életet. Ombrosát benépesítették a báró fattyai valódiak vagy nem valódiak, sosem derült ki. Annyi bizonyos, hogy amikor megnőttek, némelyikük hasonlított a bátyámra; de ez afféle rácsodálkozás eredménye is lehetett: az állapotos asszonyok igencsak megijedtek, ha olykor váratlanul felbukkant előttük valamelyik fa ágán.
No de véleményem szerint mind e történetek nem adnak a születésekre kellő magyarázatot. Nem tudom, volt-e annyi szeretője, mint ahányat emlegettek de aki asszony vagy lány valóban megismerte, az jobbnak látta, ha nem fecseg róla.
Aztán meg, ha olyan sok nő nyüzsgött körülötte, vajon mivel magyarázhatnók ama bizonyos éji kóborlásait?
Teliholdas éjszakákon ide-oda mászkált a faluvégi füge-, szilva- és gránátalmafákon meg a kertek alján, a fal körül akár egy bagzó szerelmes kandúr; nyögdécselt, nyöszörgött, sóhajtozott vagy ásítozott... s noha igyekezett fegyelmezni magát és megszokott, elfogadható módon kifejezni érzéseit, mind e hangok állati bőgés, vinnyogás és nyávogás gyanánt törtek fel torkából. Az ombrosaiak már megszokták; ha épp fölébredtek rá, oda se neki: a másik oldalukra fordultak. A báró az... motyogták közben nőt keres... Adja isten, hogy mielőbb találjon is egyet, s mi békén alhassunk.
Egyik-másik álmatlanságban szenvedő öreg (azok közül, akik örülnek, ha valami neszre odamehetnek az ablakhoz, s kibámulhatnak a holdfényes kertbe) olykor megpillantotta az árnyékát: ott sötétlett a földön a fügefa ágainak árnyéka között.
Nem tud aludni, báró uram?...
Nem bizony. Csak forgolódom, forgolódom, de hiába: nem ragad le a szemem héja... hangzott a lombok közül (pontosan úgy, mintha Cosimo ágyban feküdnék, arcát belefúrná a párnába, s türelmetlenül várná, hogy végre álom jöjjön a szemére; pedig valójában akrobata módjára csüngött odafönn). Nem tudom, mi lelt ma éjjel... ez a meleg, ez is nyugtalanító... Talán időváltozás lesz... Kend nem érzi?...
Érzem, érzem... hogyne érezném!... Csak hát én öreg vagyok, báró uram meg fiatal, űzi, hajtja a fiatal vére...
Hát bizony űz...
Nos, jó lenne, ha másfelé űzné. Mert lássa, kegyelmed: itt nem talál enyhülést: erre csak szegény népek laknak, akik hajnalban kelnek, ilyenkor pedig szeretnének aludni.
Cosimo nem válaszolt más kertek felé vette útját. Mindig határt tudott szabni indulatainak, nem vetette el a sulykot soha. S az ombrosaiak is: nem untak rá a különcségeire, jól elviselték mindig; egy kicsit tán azért, merthogy mégiscsak báró, egy kicsit meg azért, mert báró ugyan, de más, mint a többi.
Egyik-másik ablak mögött mintha több hajlandóságot mutattak volna ez állati hangok meghallgatására; itt egy gyertya lobbant, ott valaki halkan, fojtottan felkacagott, amott kuncogás-sustorgás hallatszott a holdfénnyel átszőtt sötétségben Cosimo nem értette, mit mondanak, de bizonyos volt benne, hogy neki szól mindez: tréfálkoznak vele... vagy az irányt mutatják?... Hívják?!... De hisz ennek fele se tréfa!... Ez már szerelem!...
Több se kellett az ugrabugra bolondjának.
Ni, ott az egyik szégyentelen épp kikönyököl az ablakon, mintha csak meg akarná nézni, mi történik odakünn; teste még meleg az ágytól, meztelen keble kibuggyan, haja kibomolva, széles, erős ajkán fehéren villan a mosoly.
Már társalkodnak is:
Mi az ott? Macska?
Ember, ember...
Ember?... Aztán miért nyávog, ha ember?
Ej, hát sóhajtozom.
Miért? Mi kéne, ha volna?
Az kéne, ami nekem nincs, neked meg van.
Micsoda?
Gyere ide, majd megmondom...
Mint már említettem, sosem gyűlt meg a baja senkivel; a férfiak nem gorombították le, s bosszút sem álltak bizonyára mert nem is volt rá túlságosan sok okuk. Egyetlenegyszer történt csak valami különös: hogyan, hogyan nem megsebesült. Ama reggel, midőn híre terjedt a dolognak, az ombrosai felcser föl kellett hogy másszon hozzá egy diófára ott ült és jajgatott. A fél lába telides-tele söréttel; abból a verébnek való picike fajtából: egyenként szedte ki őket a mester a csipeszével. Fenemód fájt neki, de hamarosan meggyógyult. Sohasem derült ki pontosan, mi történt: ő azt állította, hogy váratlanul érte a lövés, amint épp átlendült egy vastag ágon.
A lábadozás időszakát is fönn töltötte a diófán: mozdulatlanul ült egy helyben, s komoly tanulmányokkal élesítette elméjét. Abban az időben kezdett dolgozni A Fákon Alapított Eszményi Állam Alkotmánytervezete című művén, melyben leírta a képzeletbeli Fa-Köztársaságot, ahol csupa igaz ember é1. Úgy fogott hozzá, mint egy törvényekről és kormányokról szóló értekezéshez, ámde írás közben mindinkább elhatalmasodott rajta ama mesélgető hajlam, mely bonyolult történetek kiagyalására ösztönözte, s így végül is afféle zagyvalék lett az egész, kalandok, bajvívások halmaza meg pajzán históriáké is: ezeket a házassági jogszabályok című fejezetbe iktatta. A könyv epilógusa ez lett volna: a szerző, minekutána megalapította ama tökéletes államot a fák koronáján, s rávette az egész emberiséget: éljenek odafönn, mert ott a boldogság lemászik, s egymaga é1 a lakatlanná vált földön. De csak lett volna: a mű befejezetlen maradt. Elküldött belőle egy kivonatot Diderotnak; csak így írta alá: Cosimo Rondò, az Enciklopédia olvasója. Diderot két sorban mondott köszönetet.
20 Cosimónak e korszakáról nem sokat tudok mondani, mert épp erre az időre esett első európai körutazásom. Betöltvén a huszonegyedik esztendőt, rendelkezésemre állt a családi vagyon; élvezhettem tetszésem szerint, lévén hogy bátyám ugyancsak kevéssel beérte s még kevesebbel szegény anyánk, aki az utóbbi időben nagyon megöregedett. Cosimo azt akarta, hogy legyek az egész birtok haszonélvezője; neki csak havi járadékot juttassak, különben elég, ha fizetem az adókat, s törődöm valamelyest anyagi ügyeinkkel. Nem volt más dolgom tehát, mint átvenni a birtok kezelését, megházasodni s máris várt rám ama békés, szabályos és mértékletes élet, melyet, ím, még e zaklatott, zűrzavaros századvégen is élnem adatott.
De előbb még utazgattam egy kicsit. Párizsban is jártam, akkor éppen, amikor ünnepélyes fogadtatásban részesítették az öreg Voltaire-t: sokévi távollét után tért haza egyik tragédiájának színházi bemutatójára. No de ez nem az én memoárom mely bizonnyal nem érdemelné meg, hogy papírra vessem. Csupán azt akarom elmondani, hogy az egész utazásom alatt újra és újra meglepett, mennyire elterjedt a híre külföldön is az ombrosai "famászó embernek". Egyszer kezembe kerül egy almanach s íme, mit látok a címlapján? Torzonborz alakot, alatta meg a magyarázó szöveget: "L'homme sauvage d'Ombreuse (République Génoise). Vit seulement sur les arbres."41 Csupa szőr, nagy szakállú, hosszú farkú lénynek ábrázolták az istenadtát, amint épp egy szöcskét eszik jóízűen. Bévül a könyvben a "Szörnyeteg" című fejezetben volt róla szó a "hermafrodita" s a "szirén" között.
Az efféle képzelgések miatt persze igyekeztem titokban tartani, hogy ama vadember a testvérbátyám. Ám annál büszkébben vallottam meg, midőn egyszer Párizsban egy fogadáson vettem részt, melyet Voltaire tiszteletére rendeztek. Az öreg filozófus a terem közepén ült öblös karosszékben, egy csomó előkelő hölgy udvarolta körül. Jókedvű volt, s harapós is egyben. Amikor meghallotta, hogy Ombrosából jöttem, lecsapott rám: C'est chez vous, moncher chevalier, qu'il y a ce fameux philosophe qui vit sur les arbres comme un singe?42
Ez hízelgett a hiúságomnak; nem álltam meg hát, s imigyen válaszoltam: C'est mon frére, Monsieur le Baron de Rondeau.43
Voltaire igencsak meglepődött tán azért is, merthogy ama különös lény testvére olyannyira köznapinak látszott. Kérdésekkel árasztott el, ilyesfélékkel : Mais c'est pour approcher du ciel, que votre frère reste là-haut?44
Bátyám azt állítja, hogy aki jól akarja látni a földet, megfelelő távolságból kell néznie válaszoltam. Voltaire-nek ez nagyon tetszett.
Jadis c'était seulemeut la nature qui créait des phénomènes vivants vonta le a végső következtetést ; maintenant c'est la raison.45 Azzal az öreg gondolkodó újra kékharisnya híveinek deista fecsegésáradatába merült.
Nemsokára félbe kellett szakítanom az utazgatást; egy gyorsfutárral küldött üzenet hazarendelt. Anyánk asztmája váratlanul súlyosra fordult, szegényke már föl se tudott kelni az ágyból.
Amikor beléptem a parkunk rácsos kapuján, fürkészve néztem a kastély körüli lombok felé: bizonyosan tudtam, hogy mindjárt megpillantom Cosimót. S csakugyan: ott ült a nagy eperfa egyik magas ágán, anyánk ablakpárkányának közvetlen közelében. Cosimo! kiáltottam elszorult torokkal, tompán. Felém intett, egyetlen mozdulattal jelezve, hogy a mama valamicskét jobban van, de állapota még mindig aggasztó, s hogy menjek be, de csendben.
A szobára félhomály borult. Anyánk ágyban feküdt; háta egy csomó párnával fel volt polcolva, ezért nagyobbnak rémlett, mint valaha. Néhány cseléd vette körül. Battista még nem érkezett meg: férje, a gróf, aki el kellett volna hogy kísérje, épp nem ért rá, szüretelt. A sűrűsödő sötétségből élesen vált ki a nyitott ablak; keretében akár egy képkeretben Cosimo alakja: ott ült mozdulatlanul az ágon.
Lehajoltam, s megcsókoltam anyánk kezét. Rögtön felismert. Ó, hát megérkeztél, Biagio... mondta, s megsimogatta fejemet. Halkan, de folyékonyan s értelmesen beszélt, ha épp nem fojtogatta az asztma. Meglepett azonban, hogy Cosimóhoz éppoly természetesen szól, mint hozzám; mintha ő is ott állna az ágynál. S bátyám hasonlóképpen válaszolt neki a fáról.
Ugye, rég nem vettem be orvosságot, Cosimo?
Alig néhány perce, édes mama. Várjon még egy kicsit, különben nem használ.
Egyszer csak azt mondja anyánk: Cosimo, adj egy gerezd narancsot.
Elképedtem.
De még csak akkor ámultam igazán, amikor Cosimo se szó, se beszéd benyúlt valami szigonyfélével, felszúrt egy narancsgerezdet az asztalról, s odanyújtotta neki.
Megfigyeltem, hogy anyánk ezekért az apróságokért szívesebben fordul őhozzá.
Cosimo, add ide a kendőmet...
S Cosimo a szigonnyal beletúr a széken heverő holmi közé, fölemeli a kendőt, s már nyújtja is. Tessék, mama.
Köszönöm, fiam.
Mintha ott volna egylépésnyire.
Ám észrevettem, hogy mindig csak olyasmit kér Cosimótól, amit az elérhet. Különben nekem szólt, vagy valamelyik szolgálónak.
Éjjelenként nem jött álom a szemére. Cosimo ott virrasztott mellette a fán. Egy olajmécsest függesztett az ágra, hogy a sötétben is látható legyen.
A reggeli órákban törtek anyánkra a leggyötrelmesebb asztmarohamok. Ezekre csak egy orvosság volt: szórakoztatni kellett, másra terelni a figyelmét. S Cosimo szórakoztatta is: fűzfa sípon furulyázgatott neki, vagy a madarak csivitelését utánozta; lepkéket fogott, s beeresztette őket a szobába, vagy füzéreket font glicíniából.
Aztán egy verőfényes napon... Cosimo szappanos vizet kevert egy csuporban, és sorra fújdogálta be az ablakon a szebbnél szebb buborékokat. Anyánk, ahogy megpillantotta a szobában szanaszét szállongó, szivárványosan tündöklő gömböket, felkiáltott: Ó, micsoda játékok!... Mint amikor kicsi fiúk voltunk, s mindig kifogásolta a szórakozásainkat, merthogy olyan gyerekesek, jelentéktelenek. Ámde most tán először tetszett neki a játékunk, öröme telt benne. Némelyik szappanbuborék az arca fölé szállt; ezeket szétpukkantotta a leheletével, s mosolygott hozzá. Egyszer aztán az egyik színes gömböcske egészen az ajkáig szállt le, s ott épen, sértetlenül megállapodott. Fölébe hajoltunk. Cosimo kezéből kiesett a csupor. Már nem élt.
A gyászt előbb-utóbb vidám, örömteli események követik; ez az élet törvénye. Anyánk halála után egy évvel eljegyeztem magam a környék egyik nemesi családjának lányával. Nem volt könnyű rávennem menyasszonyomat, hogy költözzék Ombrosába: félt a bátyámtól. A gondolat, hogy van nálunk valaki, aki éjjel-nappal a lombok között csámborog, aki az ablakon át minden mozdulatunkat meglesheti, s mindig akkor tűnik fel, amikor legkevésbé várja az ember bizony, ez a gondolat félelemmel töltötte el; annál is inkább, mert még sohasem látta Cosimót, és afféle indiánusnak képzelte. Hogy elűzzem rettegését, egyszer meghívtam ebédre, bátyámmal együtt. Künn a szabadban a fák alatt teríttettem Cosimo egy bükkfán evett tányérból; még egy asztalkát is felhúztunk neki, azon sorakoztak előtte a fogások. Meg kell hogy mondjam: noha elszokott már a társaságban való étkezéstől, kifogástalanul viselkedett. Menyasszonyom többé-kevésbé megnyugodott: végtére ha fákon é1 is, gondolta, éppolyan, mint a többi ember. Ám azért teljesen nem tudta leküzdeni bizalmatlanságát. Akkor is, amikor már házasok voltunk, s együtt éltünk az ombrosai kastélyban, ha csak tehette, kerülte a sógorával való társalgást, sőt lehetőleg rá se nézett, pedig az, szegény, minduntalan hordta neki a virágcsokrokat s az értékesnél értékesebb prémeket. Amikor meg gyerekeink születtek, s lassanként fölcseperedtek, fejébe vette, hogy a nagybácsi közelléte rossz hatással lehet neveltetésükre. Nem nyugodott addig, míg rendbe nem hozattuk a Rondòi birtokunkon levő öreg kastélyt, mely egy idő óta lakatlanul állt; akkor aztán többet tartózkodtunk ott, mint Ombrosában hogy a rossz példa rá ne ragadjon a gyerekekre.
Cosimo is kezdte észrevenni, hogy múlik az idő: Ottimo Massimo, a tacskó, megöregedett egy kissé; már nem szívesen csatlakozott a rókákat űző kopófalkához, s fölhagyott képtelen szerelmi próbálkozásaival is; nem ostromolta többé a hatalmas bulldogokat és juhászkutyákat. Csak feküdt egyre, mintha a csöpp távolság, mely hasát az anyaföldtől elválasztotta, nem érte volna meg a fáradságot, hogy a lábára álljon. És ahogy ott feküdt, teljes hosszában elnyúlva, hol ennek, hol amannak a fának a tövében, csupán egy-egy fáradt pillantást vetett fel gazdájára, s farkát is épp csak hogy megrezzentette. Cosimo valami elégedetlenségfélét érzett... igen, az idő múlása elégedetlenné tette önmagával, az életével ezt a föl-alá mászkálást is elunta... mindig ugyanazokon a fákon! Nem lelte már igazán örömét semmiben: sem a vadászatban, sem a könyvekben de még a futó kalandokban sem. Maga se tudta, mit akar. Ha rájött a bolondóra, csak kúszott, kapaszkodott egyre, hihetetlenül fürgén, föl, föl, a lombkoronák legeslegfelső, gyenge s törékeny bogára, mintha olyan fát keresne, melynek csúcsából egy másik fa mered égnek, hogy fölmásszon arra is.
Egy nap valami nyugtalanság vett erőt Ottimo Massimón. Akárha tavaszi szagokat lengetett volna a szellő. Fölszegte orrát, beleszimatolt a levegőbe, majd újra elnyúlt.
Aztán kétszer-háromszor fel is állt, egy kicsit forgolódott maga körül, visszahasalt. Hirtelen futásnak eredt. Immár csak amúgy lassacskán kacsázott, s minduntalan megállt, hogy kiszuszogja magát. Cosimo követte odafönn az ágak közt.
A tacskó a sűrűnek tartott. Úgy tetszett, nagyon is pontos úticélja van: néha meg-megállt, hogy pössentsen egyet, vagy hogy pihenjen, s lógó nyelvvel fölsandítson a gazdájára, de mindig gyorsan összeszedte magát: megrázkódott, s már loholt is tovább. Cosimo ritkán járt errefelé, sőt valójában alig ismerte az erdőnek ezt a részét, mert valahol itt kezdődött a tilalmas terület: Tolemaico herceg vadaskertje. Törődött aggastyán volt a herceg, ő ugyan már jó ideje nem vadászott; ám a vadaskertjébe nem tehette be a lábát puskás ember egy sem: rengeteg vadőre volt, s hozzá mind éber. Cosimo egyszer már megjárta velük, így hát jobbnak látta elkerülni a tájékát. Most ő is, Ottimo Massimo is behatolt Tolemaico herceg féltve őrzött területére, de egyikük sem azért, hogy kárt tegyen az értékes vadállományban: a tacskó csak szedte a kurta, görbe lábait, loholt, loholt valami titokzatos hívásnak engedelmeskedve; a bárót meg valamiféle türelmetlen, lázas kíváncsiság kerítette hatalmába, az hajtotta a kutya után.
Egyszer csak véget ért az erdő: széles mező tárult elébük. Nem messze két magas oszlop állt, mindkettő tetején egy-egy címert tartó kőoroszlán. Talán park kezdődik itten gondolta Cosimo , a Tolemaico-birtok egy elkerített része... De nem: csak a két kőoroszlán árválkodott ott, mögöttük meg a mező egy igen-igen tágas, sarjúfüves mező, melynek széltében nem is lehetett látni a végit, csupán átellenben, a túlsó oldalon sötétlett egy tölgyfaerdő. Szelíd, tompa fényű bárányfelhők úszkáltak arrafelé az égen. Teljes csend volt, egyetlen madárfütty sem hallatszott.
E puszta térség látványa elcsüggesztette bátyámat. Megszokta Ombrosa sűrű erdeit, megszokta, hogy a dús tenyészet ágas-bogas útjain, ösvényein oda mehet, ahová jólesik így hát már egy tisztás láttán is szédülés környékezte.
Ottimo Massimo nekivágott a mezőnek, s mintha tovatűnt ifjúsága tért volna egyszeriben vissza, eszeveszett loholásba fogott. Cosimo utánakiabált a kőrisfáról Vissza! Ottimo Massimo! Gyere vissza! Hova a csudába mégy?... ám hiába füttyentgetett neki, hiába szólongatta, a tacskó nem engedelmeskedett: vissza se nézett, úgy futott... futott, futott a mezőn át... Már csak egy vesszőcskét lehetett látni a távolban: a farkát aztán az is eltűnt.
Cosimo kezét tördelve bámult a messzeségbe. Megszokta, hogy kutyája el-elcsatangol, ámde most Ottimo Massimo ebbe a járhatatlan pusztába veszett bele... A tacskó szökése mintha még fokozta volna az imént támadt furcsa, szorongó érzését, s valami meghatározhatatlan várakozásfélét is ébresztett benne. Igen, valamit várt amonnan a mezőn túlról.
Amint így gubbaszt, töprenkedik magában, egyszer csak lépéseket hall odalentről. Hát egy vadőr sétál el alatta zsebre dugott kézzel, fütyörészve. Ámbár aligha lehet ama rettegett vadőrök egyike: a képe igencsak gondtalan, szórakozott. De mégis: a mundérján ott díszeleg a hercegi címer. Cosimo odalapult a fatörzshöz. Aztán felülkerekedett benne a gond Ottimo Massimóért. Leszólt hát: Hé, őr mester, nem találkozott egy tacskóval?
A vadőr felnézett: Ó, kegyelmed az? A repülő vadász meg a csúszómászó kopója!... Nem, nem láttam a tacskót! Lőtt-e már valamit ma, báró úr?
Cosimo felismerte: egyik legbuzgóbb üldözője volt.
Dehogy!... vágta rá hát gyorsan. Elkódorgott a kutyám, és idáig loholtam utána... Meg sincs töltve a puskám...
Töltse csak meg, kegyelmed mondta a vadőr nevetve , aztán lődözzön, amennyit jólesik! Most már!...
Hogyhogy most már?
Hát úgy, hogy meghalt a herceg. Ki törődik most már a vadaskerttel?
Szóval meghalt. Nem tudtam.
Meghalt, eltemették. Vagy három hónapja. Az első és a második házasságából való gyerekei meg összekaptak a fiatal özveggyel.
Harmadik felesége is volt?
Nyolcvanesztendős korában vette el, egy évvel a halála előtt. A lány huszonegy éves volt, vagy még annyi se. Én mondom, báró úr, bolondság, merő bolondság... Még hogy feleség!... Tán egy napig se volt az. Csak most kezdi látogatni a birtokait... de nem tetszenek neki.
Hogyhogy nem tetszenek neki?
Hát az úgy van, hogy bevonul az egyik kastélyba vagy birtokra, megérkezik az udvarával, merthogy mindig egy sereg epekedő szerelmes koslat utána. Aztán három nap múlva semmi se jó neki... hogy csúnya meg unalmas. Odábbáll. Akkor hirtelen előkerül a többi örökös, a rokonság; rávetik magukat az otthagyott birtokra, a jogaikat hangoztatják. Ő meg? "Ó, legyen csak a tiétek, ha akarjátok!..." Most itt van a vadászlakban, nemrég érkezett. De vajon meddig marad? Én amondó vagyok, hogy nem soká.
És merre van az a vadászlak?
Túl a mezőn, meg még a tölgyesen is túl.
Akkor hát odament az én kutyám.
Bizonyára csontot keres... mondta az ember vigyorogva. Engedelmet kérek, de az jutott eszembe, hogy kegyelmed alighanem száraz gallyon tartja azzal kipukkadt belőle a röhögés.
Cosimo nem válaszolt. Csak nézte a számára járhatatlan síkságot, s várta, hogy Ottimo Massimo visszajöjjön.
Ám az nem jött. Késő estig sem került elő.
Másnap Cosimo megint ott gubbasztott a kőrisfán, s csak fürkészte, fürkészte a mezőt, mint aki nem is tehet okosabbat.
Ezen az estén már feltűnt a tacskó: egy pontocska volt a mező közepén; csak Cosimo éles szeme vette észre. Mind láthatóbbá vált.
Ottimo Massimo! Gyere ide! Hol jártál?!
A kutya megállt farkcsóválva, fölnézett a gazdájára, vakkantott néhányat, mintha hívná, hogy kövesse; de beláthatta, hogy Cosimo képtelen ekkora távolságot áthidalni.
Egy-két lépést még közeledett hozzá, mind bizonytalanabbul s hátra-hátrapislantva... s íme, már meg is fordult. Ottimo Massimo! Ide gyere! Ottimo Massimo! kiáltozta Cosimo. De a tacskó csak loholt elfelé, s eltűnt a messzi mezőben.
Később két vadőr jött arra. Még mindig várja azt a kutyát, báró úr? De hisz láttam a vadászlakban! Jó kezekben van...
Micsoda?
Elhiheti kegyelmed, ha mondom. A márkinő, vagy ha úgy tetszik, az özvegy hercegné... mi már csak márkinőnek hívjuk, merthogy az volt lánykorában... nos, tehát a fiatal özvegy akkora hűhót csapott körülötte, mintha mindig is az övé lett volna. Engedelmet kérek, báró úr, de tűzre való kutya az ilyen. Jó helyet talál, hát ott marad...
Azzal a két házi pandúr vigyorogva odábbállt.
Ottimo Massimo továbbra sem jelentkezett. Cosimo nap nap után ott ült a kőrisfán, s csak bámult, bámult a messzeségbe, mintha kiolvashatna valamit abból a zöld mezőből... valamit, ami egy idő óta mindjobban gyötörte: a távolság, a csillapíthatatlan vágy eszméjét s a várakozásét, mely a végtelenbe nyúlhat, az élet határain is túl.
21 Azon a napon is ott ült Cosimo a kőrisfán, s várt. Gyönyörű kék volt az ég, s a szikrázó napfényben smaragdra váltott a mező borsózöldje. Odaát a mezőn túl feketéllő Cosimo szíve vadul megdobbant szinte beléhasított a remény, hogy az amazon egészen közel jön majd, s ő megláthatja az arcát; s hogy az az arc szép lesz, nagyon szép. De nemcsak a közeledésre várt, s nem is csupán szépségének megpillantására; reményének volt egy harmadik ága is, e kettővel teljesen összefonódó: a vágy, hogy ez az egyre tündöklőbb szépség egy rendkívül fontos, de már-már elfeledett emlék képével vágjon egybe, igen, egy emlékképpel, melyből néhány elmosódott színfolt s vonal maradt csupán, s melyet, úgy érezte, egész valójában föl kell elevenítenie, vagy még inkább: föl kell ismernie a jelenlevő dolgok közt.
Ily lelkiállapotban alig várta, hogy az amazon a mezőnek hozzá közel eső széléhez érjen, ahol a két oroszlános oszlop meredt égnek. Csak hát kezdett fájdalmassá válni ez a várakozás: észrevette, hogy a lovagló hölgy nem egyenesen vág át a mezőn, hanem átlósan, így nem az oroszlánok felé tart, nem bizony: mindjárt újra eltűnik az erdőben.
Már azt hitte, elveszíti szeme elől, amikor az amazon hirtelen megfordította lovát, s most a másik irányban vágta át rézsútosan a síkot. Nos, így kissé közelebb kerül majd kétségtelen, de nemsokára ismét el kell tűnnie, ezúttal a másik oldalon.
Ebben a pillanatban Cosimo bosszúsan látja: még két sötétpej is felbukkan a mezőn, egy-egy lovas mindkettő nyergében. Tüstént igyekezett elhessegetni felötlő kellemetlen gondolatait: eldöntötte magában, hogy a két lovas mit se számít, hiszen, lám, mint töri őket a nyavalya utána... nem, ezekkel nem kell törődnie... mégis, be kell vallania, bosszankodik miattuk!
Íme, az amazon, mielőtt eltűnnék, a mező peremén irányt változtat... most egészen háttal van, távolodik... De nem: a lova hirtelen megfordul, s most éppen erre tart... S mintha ez a fordulat csakis azt a célt szolgálná, hogy a két koslató lovagot megzavarja... lám, teljesen le is maradtak, másfelé keresik még nem vették észre, hogy ellenkező irányba vágtat.
Most hát minden úgy történt, ahogy történnie kellett: az amazon egyre közeledett a napsütötte mezőn... és mind szebb és szebb lett... és mindjobban csillapította Cosimo emlékszomját... csupán folytonos ide-oda cikázása volt nyugtalanító: sosem lehetett tudni, mi a szándéka. A két lovag sem értette, merre is tart voltaképpen: iparkodtak a nyomában maradni, s végül is rengeteget nyargalásztak fölöslegesen, ám egyetlen percre sem veszítették el a türelmüket, békésen, kifogástalanul viselkedtek.
Íme: a lovas dáma épp abban a szempillantásban ért oda a síkság legközelebb eső szegélyéhez, amikorra várta; most áthaladt a két kőoroszlános oszlop között (akárha neki állították volna őket diadalkapu gyanánt), lassított, visszanézett a mezőre, s széles taglejtéssel mintegy búcsút vett mindattól, ami mögötte maradt; aztán újra vágtára fogta lovát, jött, jött, elsuhant a kőrisfa alatt... s Cosimo most már jól látta az arcát, nyeregbe termett, délceg alakját, igen, látta ezt a büszke, méltóságteljes szép asszony s egyszersmind gyermekarcot, látta e homlokot, mely boldog, hogy ilyen szempár fölött domborulhat, e szempárt, mely boldog, hogy ilyen arcot ékesíthet, e szájat... ez orrot, állat, nyakat minden porcikáját, mely örül minden porcikájának... s minden, minden, minden arra a tizenkét éves kislányra emlékeztette, akit azon a napon pillantott meg a hintán, midőn fölmászott a fára örökre: Sofonisba Viola Violante d'Ondarivát.
Ez a fölfedezés (helyesebben az a körülmény, hogy ezt az első pillanattól fogva nyilvánvaló, de mindmostanáig titkolt fölfedezést immár bevallhatja önmagának) egészen lázba hozta Cosimót. Kiáltani szeretett volna, hogy Viola nézzen fel, vegye észre őt a kőrisfán ámde torkából csak rívó szalonkafütty tört elő, s Viola nem fordult meg.
A fehér paripa már a gesztenyésben vágtatott, patái a földön szanaszét heverő tüskés burkokat tapodták-hasogatták: nyomukban itt is, ott is előbarnállott a gesztenye mezítelen, fényes héja. Az amazon hol erre, hol amarra kormányozta lovát, Cosimo pedig egyik percben azt hitte, hogy immár elérhetetlen messzeségben jár, a következőben meg amint maga is erre-arra ugrált odafönn ámulva látta újra felbukkanni a széles fatörzsek között. Ez az ide-oda cikázás, felbukkanás-tovatűnés ez is mind magasabbra lobbantotta az emlék lángját. A báró megint kiáltani akart, jelezni, hogy itt van, de csak fogolysivítás jött az ajkára, s Viola nem figyelt fel reá.
Úgy látszott, a két lovag még kevésbé érti a hölgy szándékát és útvonalát; mindegyre eltévesztették az irányt, közben tüskés cserjékbe gabalyodtak, s alaposan besározták-fröcskölték magukat a pocsolyákban, tocsogókban. Viola csak röpült, röpült utolérhetetlenül; időnként odaintett nekik valami eligazítás- vagy serkentésfélét: fölemelte lovaglópálcáját, letépett egy-egy szentjánoskenyeret, s eldobta mintegy útjelzőül. A lovagok meg, hajrá, futottak ész nélkül a mutatott irányba, neki a mezőnek, neki a szittyós réteknek ám ő egyszeriben megfordult, és feléjük se nézett többé.
"Ó az! Ő az!" ujjongott Cosimo, s kiáltani akart, a nevén szólítani de csak a kócsag elnyújtott, szomorú rikoltása tört elő torkából.
Most lassanként észrevette, hogy e furfangos játék, a lovagok bolonddá tevése egy útvonal körül kacskaringózik igaz, tekervényesen, szabálytalanul, ámde mégiscsak valamely határozott cél felé. S kitalálván, hogy mi lehet ez a cél, Cosimo fölhagyott az amúgy is hiábavaló nyomon követéssel. "Odamegyek gondolta. Ha ő az, nem tarthat másmerre. Sőt valójában csakis azért van itt, hogy odalátogasson!" És ágról ágra szökkenve, elindult a maga fönti ösvényén Ondariva márkiék öreg, elhagyott parkja felé.
Abban az árnyas, csupa illat kertben aztán, ahol egészen más színe s alakja volt fának is, lombnak is, egyszeriben úgy megcsapta a gyermekkori emlékek levegője, hogy már-már megfeledkezett az amazonról vagy ha nem feledkezett is meg, azt gondolta: szinte nem is kell, hogy Viola legyen az: a remény, a várakozás olyan igaz, olyannyira valóságos, akárha ő volna csakugyan.
Hirtelen zajt hallott. A fehér paripa patái csattogtak a kavicsos úton. Már nem vágtában jött: mintha az amazon most apróra meg akarna nézni, föl akarna ismerni mindent. A két bolond lóti-futi lovagnak nyoma veszett: sikerült leráznia őket.
Most már látta is: ott léptetett a medence, a lugasok és amforák körül. Elnézte az óriásra nőtt fákat, kusza léggyökereket, egész erdővé terebélyesedett magnóliákat. Ám őt, Cosimót nem vette észre; pedig bátyám trillázott, csattogott, miként a pacsirta, s rikkantgatott is búbos banka módjára, de hangja beleveszett a park teméntelen madarának csicsergésébe-csivitelésébe.
Viola leszállt a nyeregből, kantárszáron vezette a lovát. A kastély elé érve, elengedte a kantárszárat is, belépett az oszlopos tornácra. Ortensia! Gaetano! Tarquinio! kiáltotta. Itt még át kell mázolni a zsalugátereket, ki kell akasztani a függönyöket, gobelineket! Az asztalt ide... a konzolt amoda... Középre a spinétet... a képeket is átrendezzük valamennyit!
Cosimo az imént még azt hitte szórakozottságában, hogy a ház mint mindig be van zárva, teljesen kihalt; most látta, hogy csak úgy nyüzsögnek benne s körülötte az inasok és szolgálók: szellőztetnek, takarítanak, szőnyeget porolnak, bútorokat tologatnak, festenek, javítgatnak, kopácsolnak. Viola jött meg, semmi kétség, Viola! Visszaköltözik Ombrosába, újra birtokba veszi a kastélyt, melyet kislány korában hagyott el! Cosimo szíve nemcsak az örömtől vert szaporábban, bizony alig különbözött e szívdobogás a félelem szívdobogásától: igen, visszajött... újra itt pompázik büszkén és kifürkészhetetlenül; ám ez azt is jelentheti, hogy immár nem az övé... még az emléke sem... még a falevelek titokzatos illata, a zöld lombokon átszűrődő napsugár sem... azt is jelentheti, hogy menekülnie kell előle menekülnie ama tizenkét éves kislány emlékképe elől is.
E kétértelmű szívdobogással nézte hát Cosimo az özvegyet: mint sürög-forog a cselédei között, mint cipeltet sarokszekrényeket, spinéteket és pamlagokat ide-oda; majd hirtelen kinn terem a parkban, megint lóra pattan a sok cseléd meg fut utána, várja további utasításait. Most a kertészek felé fordul, parancsot ad, hogy hozzák rendbe az elhanyagolt ágyásokat, szórják fel kaviccsal a kerti ösvényeket, megmutatja, hová rakják a kosárszékeket, a hintát...
A hinta. Széles taglejtéssel mutatta: ott függött valaha azon az ágon, arra kell akasztani most is; aztán, hogy milyen hosszú legyen a kötele, mekkora legyen a pályája... s ekként mutatva, magyarázva, tekintete rásiklott arra a magnóliára, melyen Cosimo bukkant fel hajdan. S íme, most ugyanott viszontlátta őt.
Meglepődött. Nagyon. Némán néztek egymásra. Igaz, tüstént összeszedte magát, és szokott gőgös, rátarti arckifejezése mögé bújt, de abban a pillanatban nagyon meglepődött. El is mosolyodott, igen, a szeme, a szája... lám, az a furcsán nőtt foga éppolyan, mint kislány korában.
Te?! sikkantott fel, majd igyekezett közömbös hangon folytatni, de nem sikerült lepleznie örömét és kíváncsiságát: Ó, hát azóta is fönn vagy... nem jöttél le egyetlenegyszer sem?
Cosimónak sikerült az ajkára toluló verébcsipogást átalakítania:
Igen, én vagyok, Viola, emlékszel rám?
Igazán nem érintette a lábad azóta a földet? Soha?
Soha.
No, látod, hogy sikerült... mondta mintegy szárazabban, helyrehozva iménti lelkendezését. Nem is volt olyan nehéz, ugye?
Vártam, hogy visszagyere...
Derék. Hé, ti!... Hová viszitek azt a függönyt? Hagyjatok csak mindent itt, majd magam nézem meg!... Visszafordult. Cosimo aznap épp vadászruhát viselt; borostás volt, a fején macskasipka, vállán flinta. Olyan vagy, mint Robinson!
Olvastad? vágta rá bátyám, hogy tájékozottságát mutassa.
Viola közben újra elfordult: Gaetano! Ampelio! Mennyi haraszt! Minden csupa haraszt! Aztán megint feléje: Egy óra múlva a park végiben. Várj! Azzal elvágtatott, parancsokat osztogatva.
Cosimo belevetette magát a lombok sűrűjébe. Ó, bárcsak ezerszer ilyen sűrű volna! Ha elsüllyedhetne, újra és újra megmártózhatna a gallyak, levelek, tüskék, fodorka- s szederbokrok tengerében... tán ha egészen elmerülne bennük, megértené, mit érez: boldogságot-e vagy eszeveszett félelmet.
Aztán ott ült az egyik terebélyes fán a park végiben; percenként előhúzta anyai nagyapjától, von Kurtewitz geneálistól örökölt, hatalmas zsebóráját, s azt gondolta: nem jön el. Ám Donna Viola majdhogynem pontosan érkezett, lóháton; megállt a fa alatt anélkül, hogy egy pillantást vetett volna fel rá; már nem az amazon-kalapban meg mellényben volt: fekete szoknyája fölött csipkés szegélyű, szinte apácás blúz fehérlett. Fölegyenesedett a kengyelben, odanyújtotta egyik kezét Cosimónak, s a nyeregre állva elérte az alsó ágat; majd még mindig másfele nézve gyorsan felmászott, keresett egy kényelmes törzselágazást, és leült. Cosimo a lábához kuporodott, s csak ennyit tudott nagy nehezen kinyögni: Visszajöttél?...
Viola gúnyosan elmosolyodott. Éppolyan szőke volt, mint kislány korában. Honnan tudod?
Bátyám nem értette meg a csipkelődést: Láttalak ott azon a mezőn, a herceg vadaskertjében...
Az az én vadaskertem. Hogy verné fel a gaz!... Tudsz mindent? Mármint rólam.
Nem... Csak annyit tudok, hogy most özvegy vagy...
Valóban özvegy vagyok. Végigsimított fekete szoknyáján, s hadarva, szaporán folytatta: Te sose tudsz semmit. Itt kódorogsz egész nap a fákon, mindenbe beleütöd az orrod, és mégse tudsz semmiről. Hozzámentem az öreg Tolemaicóhoz, mert így kívánták a szüleim... Kényszerítettek rá. Azt mondták, hogy kacér vagyok, és nem élhetek tovább férj nélkül. Egy évig voltam Tolemaico hercegné, s ez volt életem legutálatosabb esztendeje, pedig alig egy hetet töltöttem együtt az öreggel. Soha többé nem teszem be a lábamat egyik kastélyukba se, ezekbe a roskatag bagolyfészkekbe... hogy lepjék el a kígyók valamennyit! Ezentúl itt akarok élni... itt voltam gyerek. Persze csak amíg jólesik, aztán továbbállok. Utóvégre özvegy vagyok, azt csinálom, ami nekem tetszik. Az igazat megvallva, mindig is azt csináltam: Tolemaicóhoz is azért mentem, mert kedvem tartotta... nem igaz, hogy hozzákényszerítettek, csak mindenáron azt akarták, hogy menjek férjhez, mire én a lehető legvénebb kérőt választottam. "Így hamarább megözvegyülök", gondoltam, s így is lett.
Cosimo kábán hallgatta e szózuhatagot, az újságok és fontos közlések özönét; úgy érezte, Viola messzebb van tőle, mint valaha: hercegnő, özvegy, kacér, egy elérhetetlen világhoz tartozik... És kivel kacérkodtál? nyögte ki végre.
Mire ő: No lám, féltékeny vagy. Vésd eszedbe: nem engedem meg neked soha, hogy féltékeny légy.
Cosimóban már-már valóban ébredezni kezdett valami féltékenységféle, ám hirtelen átvillant az agyán: "Hogyhogy? Féltékeny? De hát miért feltételezi, hogy én féltékeny lehetek reá? Miért mondja azt, hogy nem engedem meg neked soha? Ez úgy hangzik, mintha arra gondolna, hogy mi ketten..."
Fülig pirulva, boldog izgalomban kérdezősködni akart, hogy tovább hallgathassa az asszony hangját, de Viola megelőzte: Most már te mondd el: mit csináltál azóta? kérdezte szárazon.
Hát, sok mindent fohászkodott neki. Vadászgattam... vaddisznóra is, de elsősorban nyúlra, nyestre, no és persze fenyőrigóra meg aranymálinkóra, aztán a kalózok, török kalózok jöttek, nagy csata volt, meghalt a nagybátyám; aztán töméntelen könyvet olvastam a magam kedvére, meg egy barátomnak is, egy zsiványnak, akit fölakasztottak; aztán megvan Diderot egész Enciklopédiája, írtam is neki, és ő válaszolt is Párizsból; aztán még sokféle munkát végeztem: fákat nyestem, megmentettem egy erdőt a tűzvésztől...
...és mindig szeretni fogsz engem, mindenekfölött, kimondhatatlanul, és bármit megteszel értem.
Igen... nyögte ki Cosimo elképedve.
Csakis miattam éltél a fákon, hogy szerethess engem...
Igen... igen...
Csókolj meg.
A fa törzséhez szorította, és megcsókolta. Ahogy fölemelte arcát, rádöbbent, milyen szép mintha most látná először.
Mondd, hogy lehetsz ilyen szép?...
Neked... s kigombolta a fehér ingvállát. Lányos mellén rózsállottak a bimbók; Cosimo épp csak hogy megérinthette őket, Viola máris kisiklott a karjai közül, szinte tovaröppent az ágakon. Ő meg utána; az asszony szoknyája időnként arcába lebbent.
De hát hová viszel? kérdezte Viola, mintha Cosimo vezetné őt, s nem megfordítva.
Oda, ni!... mondta Cosimo, s most már valóban ő vezetett; valahányszor egyik ágról a másikra szökkentek, megfogta a kezét, vagy derékon kapta, s úgy mutatta, hova lépjen.
Oda, ni!... S csak mentek tovább a szakadékos parton meredező olajfák felé; amikor megállapodtak az egyiken, a tenger, melynek eddig csak egy-egy darabkája látszott a gallyak és levelek közt, akár egy széttört tükör cserepei, most hirtelen teljes egészében elébük tárult: nyugodt volt, tündöklő s végtelen, mint az ég. A látóhatár széltében-hosszában megnyílt előttük, tisztán feszült ki a víz azúrja, egyetlen vitorlás sem fodrozta, s alig csillant fel irtott sima hátán a hab. Csupán egy leheletnyi csobogó nesz futott végig a part kövein.
Káprázó szemmel húzódtak vissza a sötétzöld lombok árnyékába. Oda, ni!...
Egy öreg diófa törzselágazásában kagyló alakú bemélyedés: látszik, fejszével vésték valaha; egyike volt ez Cosimo búvóhelyeinek. A mélyedés vadkanirhával kibélelve, körös-körül pedig néhány szerszám, egy flaskó meg egy csupor.
Viola leterült a vaddisznó takarón. Más nőket is hoztál ide?
Cosimo habozott.
Ha nem hoztál, semmi ember vagy.
Igen... Néhányat...
Jókora pofon csattant az arcán.
Így vártál rám?!
Cosimo döbbenten tapogatta a kicsiny tenyér nyomát; nem tudta, mit mondjon. Ám az asszony ismét enyelgő hangnembe csapott át. És milyenek voltak? Mondd, milyenek voltak?
Nem olyanok, mint te, Viola, nem olyanok...
És honnan tudod te, milyen vagyok én, mi?... Honnan tudod? évődött immár gyengéden.
Cosimo csak ámult-bámult e hirtelen kedélyváltozásokon. Közelebb hajolt hozzá. Igen, Viola csupa édesség volt megint. Méz és arany.
Mondd...
Mondd...
Megismerték egymást. Cosimo az asszonyt s önmagát mert hisz eddig nem tudta magáról, milyen is valójában.
S Viola is megismerte Cosimót s önmagát mert noha mindig tudta magáról, hogy milyen, most ismerte fel önmagát igazán.
22 Először ahhoz a fához zarándokoltak el, mely törzsébe vésve oly mélyen s elmosódva, mintha nem is emberi kéz műve volna e két nevet őrizte: Cosimo, Viola. Valamivel alább pedig: Ottimo Massimo tacskó.
Itt fönn? Ki csinálta? Mikor?
Én. Akkor.
Viola meghatott pillantást vetett rá, majd az Ottimo Massimo tacskó feliratra bökött.
Hát ez mit jelent?
A kutyám. Vagyis a tiéd. A tacskó.
Turcaret?
Ottimo Massimo. Én így hívom.
Turcaret! Mennyit sírtam, amikor észrevettem, hogy nincs a hintóban!... Cseppet sem érdekelt, hogy téged nem látlak többé, de a kutyámért rettentően fájt a szívem, kétségbe voltam esve!
Ha ő nincs, nem találok rád újra! Megszimatolta a levegőben, hogy a közelben vagy, s nem nyugodott addig, míg föl nem kutatott...
Mikor beállított a vadászlakba, lihegve, kifulladva, rögtön ráismertem. "Hát ez meg honnan került ide?", mondták a többiek; én pedig lehajoltam, szemügyre vettem a szőrét, a foltjait, s így szóltam: "De hisz ez Turcaret! Az én tacskóm! Az enyém volt, amikor kislány voltam Ombrosában."
Cosimo nevetett. Ám Viola hirtelen elhúzta az orrát: Ottimo Massimo... Mily csúnya név! Hogy tudsz ilyen csúf neveket kitalálni? S bátyám arca tüstént elborult.
Ottimo Massimo boldogságára viszont immár semmi sem vetett árnyékot. Öreg kutyaszíve eddig kétfele, két gazdához húzta; most, minekutána napokig azon fáradozott, hogy a márkinőt erőnek erejével a vadaskert határába, Cosimo kőrisfája felé csalogassa most végre megnyugodott. A szoknyájánál fogva vonszolta, vagy fölkapta valamelyik holmiját, s csak futott, futott vele, futott a mező iránt, hogy asszonya kövesse. Az meg nem győzött csodálkozni: De hát mit akarsz? Hová hurcolsz? Turcaret! Ej, hagyj már békén! Miféle neveletlen kutyát kaptam vissza! De azért valahányszor elébe került a tacskó, csak úgy rajzottak benne gyermekkorának emlékei, s erős honvágya támadt Ombrosa után. Tüstént intézkedett: készítsék elő az átköltözést a hercegi vadászlakból a régi kastélyba, ama különös fák paradicsomába.
Visszajött hát. Gyönyörű korszak virradt Cosimóra, a legeslegszebb. S Violára is: fel-alá nyargalászott egyre a fehér paripáján, s alighogy megpillantotta a lombok közt a báró kék égre rajzolódó alakját, már ugrott is le a nyeregből, mászott fölfele a girbegurba törzseken és ágakon (hamarosan szinte olyan ügyesen mozgott odafönn, mint Cosimo), s egykettőre odaért hozzá.
Ó, Viola... én már ki se bírom ezt a boldogságot... én... én nem is tudom már, hová másszak örömömben...
Reám mondta Viola halkan, s bátyám majd eszét vesztette.
Az asszony számára hősi próba volt ez a szerelem: az élvezet itt vakmerőséggel, önfeledt odaadással, véget nem érő lelki erőfeszítéssel párosult. A leggöcsörtösebb, legszövevényesebb fák kusza ág-boga volt az ő világuk.
Oda! kiáltotta Viola, egy magas törzselágazásra mutatva; s már ugrottak is mindketten. Vad légtornászmutatványok kezdődtek, melyek újabb és újabb ölelésekbe torkollottak. A mélység fölött lebegve szerelmeskedtek, belecsimpaszkodva egy-egy ágba az asszony szinte röpülve vetette magát Cosimo karjai közé.
Cosimo jó szerelmi társnak bizonyult, ám olykor ellenállt az asszony érzéki szeszélyének. Visszariadt a hosszadalmas előjátékoktól, az ernyesztő bujaságtól és agyafúrt perverzitásoktól: csupán a természetes szerelem volt kedvére. Republikánus szelek fújtak immár: szigorú erkölcsű és egyszersmind kicsapongó kor készült felvirradni. Cosimo telhetetlen szerelmes létére sztoikus volt, aszkéta, puritán. Noha mindegyre a szerelmi boldogságot kereste, valójában örökre ellensége maradt a gyönyörnek. Olyannyira, hogy már nem bízott a csókban, a simogatásban, gyöngéd, babusgató szavakban semmiben sem, ami elhomályosítja vagy pótolni akarja a természetességet. Viola fölfedte neki az élet teljét: vele sohasem lepte meg a szeretkezés utáni szomorúság, amiről a teológusok prédikálnak. Írt is e tárgyban egy bölcselkedő levelet Rousseau-nak, de az nem válaszolt tán nem ért rá éppen.
De Viola túlfinomult is volt, szeszélyes, elkényeztetett: ízig-vérig katolikus. Cosimo szerelme kielégítette érzékeit képzeletét azonban annál kevésbé.
Veszekedések, neheztelések származtak ebből igaz, nem sokáig tartottak, hisz életük is, a körülöttük levő világ is olyan változatos volt!
Ha elfáradtak, a legsűrűbb lombok közt kerestek rejteket; függőágyat feszítettek ki, mely úgy behálózta testüket, mint hernyót a gubója; sátort vertek maguknak odafenn, vászonlapjai lebegtek a szélben; vagy épp tollal béleltek maguknak puha fészket. E rendezkedésben főleg Donna Viola leleménye érvényesült: bárhová került a márkinő, megvolt az az adottsága, hogy kényelmet, fényűzést, bonyolultan otthonos légkört teremtsen maga körül (voltaképpen csak látszatra bonyolultat, mert hisz ő csodálatos könnyedséggel érte el amit akart, azt azonmód, mindenáron meg kellett kapnia).
Vörösbegyek szálltak le énekelni e légi alkóvokra, a sátrakba tarka lepkepárok röpdöstek be, egymást űzve, kergetőzve. Nyári délutánokon, amikor a két szerelmes egymást átkarolva álomba szenderült, egy-egy mókus is felbukkant náluk: rágcsálnivalót keresett, s közben bolyhos farkával arcul legyintette őket, vagy beleharapott a lábujjukba. Gondosabban húzták össze a vászonlapokat; ekkor meg egy pelecsalád kirágta a sátor tetejét, s a nyakukba pottyant.
Az az időszak volt ez, amikor naphosszat faggatták egymást, mesélték s meséltették az életüket. És egyedül érezted magad?
Te hiányoztál.
De csak mert fittyet hánytál a világra, ugye?
Nem, dehogy... Mindig akadtak ügyes-bajos dolgaim az emberekkel: segítettem gyümölcsöt szedni, meg fákat nyestem, filozófiát tanultam az abbéval, megvívtam a kalózokkal. Más is így van ezzel?
Csak te vagy ilyen, ezért szeretlek.
Ám a báró még nem értette egészen, mit mondhat Violának, s mit nem. Olykor egy semmiség elég volt: egyetlen szó vagy hangsúly s a márkinő máris haragra lobbant. Azt mondja például: Gian dei Brughival regényeket olvastam, a lovaggal öntözőberendezéseket terveztem...
És velem?...
Veled szerelmeskedem. Mint ahogy nyesegetem a gyümölcsfát és...
A asszony hallgat, s meg se moccan. Cosimo már látja, hogy megharagította: a szeme, mint a jég.
Mi az, Viola, mi rosszat mondtam?
Mintha nem látná, nem hallaná... száz mérföldre van tőle, arca, akár a márvány.
No de igazán, Viola... mi történt?... Miért?...
Viola fölkel, s fürgén, ügyesen, a segítsége nélkül kezd lefelé mászni a fáról.
Cosimo még nem tudja, mit vétett, sehogyan sem sikerül rájönnie; vagy tán nem is akar rájönni, hogy annál meggyőzőbben hangoztathassa ártatlanságát: Ne!... Bizonyára félreértettél... Hallgass meg!
A legalsó ágig kíséri: Viola, Viola!... Ne menj el!... Ne menj el így, Viola!
Most már az özvegy is beszél, csak hát nem hozzá, hanem a lóhoz. Eloldozza kötőfékjét, felpattan rá, s elvágtat.
Cosimo kétségbeesetten ugrál egyik fáról a másikra: Viola!... Ne!... Maradj!...
Csak követi egyre odafenn az ágakon: Könyörgök, Viola!... Szeretlek! De már nem látja. Bizonytalan, gyenge ágakra veti magát, veszélyesebbnél veszélyesebb, nyaktörő ugrásokat hajt végre. Viola! Viola!
Immár bizonyos, hogy elveszítette. Nem bírja türtőztetni magát, kitör belőle a zokogás. S íme, ekkor felbukkan az asszony: ott üget el, ni, épp alatta, ámde föl se pillant.
Ide nézz, Viola, nézd, mit csinálok! s egy fatörzshöz verdesi födetlen fejét (mely, meg kell adni, ugyancsak kemény).
Kedvese azonban ezt se méltatja figyelemre. Messze jár megint.
Cosimo türelmetlenül várja, hogy újra megpillantsa a fák között ide-oda cikázó alakját. Viola! Kétségbe ejtesz! üvölti, s fejjel lefelé himbálózva a mélység fölött, vadul öklözi arcát s koponyáját. Majd meg törni-zúzni kezdi az ágakat pusztító szenvedéllyel; őrjöngése nyomán egy lombos szilfa néhány perc alatt olyan csupaszon, kopáran mered égnek, mintha jégverés bánt volna el vele.
Mindazonáltal sohasem fenyegetőzött öngyilkossággal nem fenyegetőzött semmivel: nem volt kenyere az érzelmi zsarolás. Amint érzett, úgy tett, s csak ha már megtett valamit, akkor jelentette be, nem előbb.
Amilyen váratlanul fellobbant, oly hirtelen el is szállt Donna Viola haragja. Úgy tetszett, rá se hederít Cosimo őrjöngésére, aztán egyszer csak megsajnálta: csordultig telt szíve szánalommal s szerelemmel. Ne!... Cosimo, édesem!... Várj! s már ugrott is le a nyeregből, nekirugaszkodott, mászott felfele. A báró készségesen segített neki a magasból.
Újra belevetették magukat a szerelembe, éppolyan hévvel, mint előbb a civódásba. Hisz egy forrásból fakad e kettő; csak hát Cosimo nem értette ezt semmiképp.
Miért gyötörsz?
Mert szeretlek.
Most ő dühödött meg: Nem igaz, nem szeretsz! Aki szeret, boldogságot akar, nem fájdalmat.
Aki szeret, csak a szerelmet akarja, még fájdalom árán is.
Úgy hát szándékosan gyötörsz.
Igen, hogy lássam: szeretsz-e.
A báró filozófiája ezt sehogyan sem tudta megemészteni. A fájdalom negatív lelkiállapot.
A szerelem minden.
A fájdalom ellen harcolni kell.
A szerelem nem riad vissza semmitől.
Bizonyos dolgokat nem fogadok el soha!
De bizony, hogy mindent elfogadsz, hiszen szeretsz és szenvedsz!
Miként a kétségbeesés, éppoly lármásan robbant ki Cosimóból a féktelen öröm is. Olykor boldogsága szinte el sem fért a szívében: arra késztette, hogy felpattanjon kedvese mellől, és ágról ágra szökdelve, kiáltozva hirdesse hölgyének csodálatos szépségét.
Yo quiero the most wonderful puellam de todo el mundo!46
Az ombrosai padokon üldögélő öreg tengerészek és naplopók immár megszokták hirtelen felbukkanásait. Egyszer csak ott ugrált fejük felett a tölgyfákon, s imigyen szavalt:
Zu dir, zu dir, gunaika
Húz szívem, o mio ben,
En la isla de Jamaica,
Du soir jusqu'au matin!
vagy így:
Il y a un prè where the grass grows toda de oro
Take me away, take me away, én érted moro!47
azzal eltűnt.
Noha csak felületesen ismerte a klasszikus és modern nyelveket, ez irányú tanulmányai lehetővé tették, hogy érzéseit ily sajátos ékesszólással kiáltsa világgá; s minél hevesebb volt lelkének fölindulása, nyelvezete annál homályosabbá vált. Egy ízben épp Ombrosa védőszentjét ünnepeltük. A falu népe ott nyüzsgött a főtéren a zászlókkal, virágfüzérrel feldíszített májusfa körül. Egyszer csak az egyik platánon megjelent a báró, s egyetlen lélegzetállító ugrással csak az ő macskaügyessége volt erre képes a májusfán termett; fölmászott a csúcsára, s elkiáltotta magát: Que vive die schöne Afrodité Kalipügosz!48 Majd lecsusszant a szappannal bekent póznán, már-már földet ért a lába... de az utolsó pillanatban megtorpant, a mókusnál is gyorsabban felkúszott újra, leszakított az odafönn himbálózó versenydíjakból egy szép, kerek, rózsaszín sajtot, azzal hopp, vissza a platánra, s már el is tűnt. A jó ombrosaiak csak bámultak utána tátott szájjal.
A márkinőnek semmi sem okozott nagyobb örömet e féktelenkedéseknél; viszonzásul ő is végletes érzelmi megnyilvánulásokra ragadtatta magát. Olyankor, ha megeresztett kantárszárral vágtatott, arcát szinte belefúrva a fehér paripa sörényébe, az ombrosaiak már tudták: a báróhoz siet. Ahogyan lovagolt az is mintegy szerelmi indulatát fejezte ki. Ám Cosimo ebben már nem tudta követni: bár csodálattal adózott Viola lovasszenvedélyének, titkos harag és féltékenység is emésztette miatta; látnia kellett, hogy kedvese világa sokkal tágasabb, mint az övé, így hát megértette: sohasem bírhatja egyedül, sohasem zárhatja birodalmának határai közé! A márkinőt meg ugyanakkor talán az bántotta, hogy nem lehet egyszerre amazon is, szerető is; bizonytalan vágy fogta el, hogy szerelmük afféle "lovasszerelem" legyen, s immár nem elégítette ki a fesztelen szökdelés odafenn lóháton szeretett volna vágtatni a lombok közt.
S valóban: paripája a meredélyes-szakadékos terepen való cserkészéstől már-már úgy kúszott-kapaszkodott, akár egy zerge; Viola arra is ráidomította, hogy nekifutásból felszaladjon egy-egy ferde növésű, vén olajfa törzsére. Az állat olykor az első ágakig is eljutott, úrnője pedig, mikor leszállt a nyergéből, már nem a földön pányvázta ki, hanem fönt az olajfán; ott hagyta, hadd rágcsálja a gyönge hajtásokat és leveleket...
Mikor aztán egy szószátyár naplopó megpillantotta az olajfaligetben a bárót és a márkinőt összeölelkezve, s a látottakról tartott nagyhangú beszámolóját ekképp fejezte be: "A fehér ló is odafönn volt a fa tetején!" képtelen mesének vélték az egészet, nem hitte el senki. Ez egyszer nem tudódott ki a szeretők titka.
23 Az előbb említett eset is arról tanúskodik, hogy az ombrosaiak, noha azelőtt sokat fecsegtek-pletykálkodtak bátyám szerelmi kalandjairól, most valamiféle tisztelettudó tartózkodással szemlélték ezt a mondhatni, fejük fölött tomboló szenvedélyt; akárha érezték volna, hogy itt többről van szó. Nem mintha nem botránkoztak volna meg a márkinő viselkedésén ám inkább csak külsőségein; mint például eszeveszett vágtáin ( Isten tudja, hová siet ily nagyon... mondogatták, pedig hát jól tudták, hogy Cosimóhoz megy találkára) vagy a fákon való ugrabugrálásán. Azt hitték különben, hogy ez is afféle divat, egyike az urak teméntelen különcségeinek. ( Immár mind fönt mászkál a fákon, a sok uraság meg dáma... Még mit ki nem tanálnak! ) Vagyis hát türelmesebb szelek fújdogáltak már, hiába, no meg képmutatóbbak is.
A báró fel-feltünedezett néha a piac tölgyfáin, s mi tudtuk ilyenkor, hogy az özvegy elutazott. Mert igen, Viola nemegyszer hónapokra is elutazott: birtokai voltak Európa-szerte, azoknak kellett gondját viselnie. Ám ezekre a fölkerekedésekre mindig akkor került sor, amikor valami megrázkódtatás érte kapcsolatukat, s az özvegy épp haragudott, hogy Cosimo mért is nem akarja megérteni, mit vár ő a szerelemtől. Igaz, nem váltak el haragban, mindig sikerült előbb kibékülniök, de bátyám szívét azért csak rágta továbbra is a gyanú: miatta megy el a kedvese, ráunt, mert nem tudja mulattatni... talán végképp elszakad most tőle... egy útikaland is közbejöhet... elfelejti őt, s nem jön vissza többé soha... Csupa szorongás volt hát ilyenkor a báró élete. Megpróbálta úgy tölteni napjait, ahogy hajdan, mielőtt újra találkoztak: eljárt megint vadászni, halászni, folytatta a füvészkedését, tanulmányait, a piaci szájhősködést, mintha sohasem csinált volna egyebet (csökönyösen ragaszkodott amaz ifjonti, gőgös hiedelméhez, hogy nem befolyásolhatja senki, s ugyanakkor örömmel állapította meg, hogy lám, mennyi bátorságot, tetterőt merít a szerelemből); de észrevette, hogy egy csomó dolog nem érdekli már, hogy Viola nélkül az életnek se sava, se borsa, hogy gondolatai mindegyre csak körülötte keringenek. Az özvegy távollétében, immáron kívül amaz érzelmi forgószél örvénylésén, iparkodott megzabolázni, a józanság bölcs korlátai közé szorítani szenvedélyét de csak annál fájdalmasabban érezte kedvese hiányát, annál lázasabban, türelmetlenebbül várta vissza. Egyszóval szerelme nem úgy alakult, ahogy ő tervezte, hanem ahogyan Viola akarta. Hiába, diadalmas asszony volt ez még távolból is: ha akarta az ember, ha nem, epekednie kellett utána.
Egyszer csak visszajött. A lombok közt újra kivirult a szerelem, de a féltékenység is. Hol volt? Mit csinált? Cosimo türelmetlenül faggatózott, de közben rettegett is Viola homályos, gyanút keltő feleleteitől. Tudván tudta, hogy az asszony szántszándékkal gyötri de hát végtére igaz is lehetett minden... Bizonytalan lelkiállapotában hol leplezte féltékenységét, hol meg szabad utat engedett vad kitörésének. És Viola mindig másképp is válaszolt, s látszólag sosem sejtette előre, miként hat válasza Cosimóra. És hol úgy tetszett, hogy jobban ragaszkodik hozzá, mint valaha, hol meg, hogy kedvese nem bírja újra fölszítani kialvó szerelmét.
Hogy aztán hogy s mint is folyt valójában a márkinő élete olyankor, amikor utazgatott, erről mi Ombrosában mit sem tudhattunk; messze voltak azok a nagyvárosok, nem jutott el onnan hozzánk egyetlen pletyka sem. Én azonban akkortájt jártam másodszor Párizsban (üzleti ügy szólított oda: egy nagyobb citromszállítmányról volt szó; merthogy most már sok nemesember is kereskedett mifelénk, s jómagam az elsők közt kezdtem ilyesmivel foglalkozni). Egy este az egyik leghíresebb párizsi szalonban találkoztam Donna Violával. Olyan káprázatos volt a hajviselete, oly ragyogó a ruhája, hogy tán rá sem ismerek, ha nem olyan asszony, akit senki mással nem lehet összetéveszteni. Így hát még el is pirultam, amikor megpillantottam. Közömbösen üdvözölt, de hamarosan módját ejtette, hogy félrevonjon egy sarokba. Mi újság? Mit csinál a bátyja? kérdezősködött sebtiben, választ se várva. Ugye, nemsokára visszautazik hozzá? Egy selyemkeszkenőt húzott elő a kebléből. Tessék, tegye el... ezt neki küldöm emlékül... S máris tovasodorta imádóinak áradata.
Ön ismeri a márkinőt? szólalt meg mellettem csöndesen egyik párizsi barátom.
Csak futólag válaszoltam; s ez igaz is volt: ombrosai tartózkodása alatt Donna Viola teljesen hozzáidomult Cosimo vadóc természetéhez, s mit sem törődött a környék földesúri családjaival, nem járt el sehová.
Ritkán párosul ily csodás szépség ekkora nyugtalansággal jegyezte meg barátom. Azt beszélik a rossz nyelvek, hogy itt Párizsban naponta váltogatja szeretőit; egyiket sem részesíti előnyben, ezért egyik sem dicsekedhetik azzal, hogy az övé egészen. Néha hónapokra eltűnik; állítólag kolostorba vonul ilyenkor, hogy bűnbánatot tartson, és sanyargassa magát.
Alig álltam meg, hogy el ne mosolyodjam: lám, a jó párizsiak azt hiszik, hogy a márkinő bűnbánatot tart, ő meg közben az ombrosai erdőben mulatja magát... Ám ugyanakkor bántott is ez a fecsegés: előre láttam, hogy csakhamar szomorú napok virradnak bátyámra.
Gondoltam: elejét veszem a csúf meglepetéseknek, s elmondom neki, mit hallottam. Hazaérve tüstént felkerestem. Apróra kikérdezett, hogy s mint utaztam, mit láttam, mi újság Franciaországban. De semmit sem tudtam mondani neki, egyetlen politikai vagy irodalmi hírecskét sem, amiről ne értesült volna előbb.
Végül előhúztam zsebemből a Donna Viola keszkenőjét. Párizsban találkoztam egy hölggyel, aki ismer téged. Ezt küldi s üdvözöl.
Gyorsan leeresztette érte a kis kosarat; majd arcához emelte, beszívta illatát.
Láttad?!... Milyen volt? Mondd, milyen volt?...
Nagyon szép, tündökletes mondtam , ámde azt rebesgetik, hogy sok férfiorr élvezi ezt az illatot...
Keblébe rejtette a kendőt, mintha attól félne, hogy kirántják a kezéből. Lángba borult arccal fordult felém: És nem volt nálad kard, hogy torkára fojtsd a szót annak a hazugnak?!
Bevallottam, hogy ez eszembe se jutott.
Néhány percig csak bámult maga elé némán. Majd vállat vont. Csupa hazugság! jelentette ki. Én tudom, hogy csak az enyém. Azzal búcsú nélkül eliramodott az ágakon. Ismertem: így hárított el mindent, ami arra kényszeríthette volna, hogy zárt világából kilépjen.
Ettől kezdve, ha valaki megleste, csak annyit látott, hogy mogorván, türelmetlenül, bosszús arccal szökdécsel ide-oda; különben nem csinált az égvilágon semmit. Olykor hallottam, amint versenyt fütyül a rigókkal ám ez a fütty is egyre komorabb lett, egyre idegesebb.
Megjött a márkinő. Mint mindig, most is örömét lelte bátyám féltékenykedésében még tüzelte is néha; máskor meg tréfára fordította a dolgot. Vagyis hát visszatértek a szerelem, a gyönyörűség napjai, s bátyám boldog volt.
Ám Donna Viola most már nap nap után orra alá dörgölte, hogy igencsak ösztövér elképzelése van a szerelemről.
Mit akarsz ezzel mondani? Hogy féltékeny vagyok?
Az helyes, hogy féltékeny vagy. Csakhogy te alá akarod vetni a féltékenységet az értelemnek.
Valóban. Így hathatósabbá teszem.
Túlságosan sokat gondolkozol. Mire jó az a szerelemben?
Hogy még jobban szeresselek. Bármit teszünk, a gondolkodás mindent kiteljesít.
Itt élsz fönn a fákon, s olyan az észjárásod, akár egy köszvényes nótáriusé.
A nagy tetteket mindig egyszerű lélekkel viszik végbe.
Sorra pökte az aranyigazságokat, míg Viola faképnél nem hagyta. Akkor aztán futott utána kétségbeesetten, haját tépve.
Azokban a napokban történt, hogy az angol flotta egyik vezérhajója horgonyt vetett kikötőnkben. A tengernagy díszes vacsorán látta vendégül az ombrosai előkelőségeket, valamint a kikötőben tartózkodó többi hajó tisztjeit. A márkinő persze elment az estélyre s ettől kezdve ismét a féltékenység kínjai mardosták Cosimo szívét. Két tiszt két különböző hajóról belehabarodott Donna Violába; immár mindig a parton lebzseltek, udvaroltak a hölgynek életre-halálra, versengve halmozták el figyelmességeikkel. Sorhajóhadnagy volt mind a kettő; az egyik az angol admiralitásé, a másik a nápolyi flottáé. Béreltek egy-egy sárgát, s naphosszat ott ügettek fel-alá a márkinő erkélye alatt; amikor meg találkoztak, majd fölfalták egymást a tekintetükkel.
No és Donna Viola? Hát bizony ez a kacér teremtés nem restellt sokszor órákig is otthon üldögélni, hogy oda-odaszaladhasson az ablakhoz a matinée-jában49 mintha afféle friss özvegy volna, aki csak minap vetette le a gyászruhát! Cosimo meg, amióta nem látta nap nap után maga mellett a fákon, s nem hallotta a fehér paripa patáinak csattogását, teljesen megbolondult; ő is ott lebzselt folyvást amaz erkély előtt, hogy szemmel tartsa a két haditengerészt.
Törte a fejét, miként tréfálhatná meg e vetélytársakat, hogy mentől előbb visszatakarodjanak hajóikra; de látván, hogy Viola egyformán fogadja ennek is meg amannak is az udvarlását, reménykedni kezdett: tán csak bolonddá akarja tenni mindkettőt no meg őt harmadiknak. Mindazonáltal továbbra is éberen figyelt: amint olyasmit vesz észre, hogy az asszony előnyben részesíti az egyiket, beavatkozik.
S lám, egy reggel megjelenik az angol. Viola az ablakban áll. Egymásra mosolyognak. A márkinő leejt egy cédulát. A tiszt röptében elkapja, elolvassa, majd fülig pirulva meghajol, visszapattan a nyergébe, s elvágtat.
Találka! Tehát az angolra mosolyog a szerencse! Cosimo megesküdött magában: nem engedi, hogy célhoz érjen.
Ebben a szempillantásban felbukkan a nápolyi. Viola neki is ledob egy levélkét. A hadnagy elolvassa, ajkához emeli, csókot lehel rá. Így hát azt hiszi, hogy ő a kiválasztott? És a másik?... Most melyiknek lássa el a baját? Bizonyára csak az egyiknek kell, hisz nem kétséges: Donna Viola csak az egyiknek adott igazán találkát. A másikat lóvá teszi. Vagy mindkettőt?
Ami a találka helyét illeti, Cosimo a park végében megbúvó kis pavilonra gyanakodott. A márkinő nemrég tataroztatta, s új bútorokat is vitetett oda. Bátyámba belényilallt a féltékenység: lám, elmúltak azok a szép idők, amikor kedvese sátrakkal meg heverőkkel rakta tele a fák tetejét; most olyan helyen rendez be fészket, ahová ő nem mehet be sohasem. "Nos, őrizni fogom a pavilont gondolta. Ha valóban légyottra hívta valamelyiket, csakis oda hívhatta." Azzal elrejtőzött az egyik hatalmas indiai gesztenyefa lombjai közt.
Alig valamivel napszállta előtt lódobogást hall. A nápolyi. Vágtatva közeledik. "Most provokálom!" dönti el Cosimo, s mókusürülékből gyúrt galacsint hajít a hadnagy nyakába. Az összerezzen, körülnéz. Cosimo kihajol a lomb mögül. Ám ekkor megpillantja az angol tisztet is: ott van, ni, a sövény mögött, épp most száll le a nyeregből. "Akkor hát ő!... A másik talán csak véletlenül járt erre..." A következő galacsin már az ánglius orrán koppan.
Who's there?!50 mordul fel emez, s át akar lépni a sövényen. Egy pillanat múlva farkasszemet néz a nápolyi kollégával, aki most szintúgy elrikkantja magát: Ki van ott?!
I beg your pardon, Sir51 mondja az angol , föl kell hogy szólítsam: tüstént hagyja el e helyet!
Okom s jogom van rá, hogy itt legyek vág vissza a nápolyi. Uraságodnak kell távoznia innen!
Senki joga nem ér fel az enyémmel erősködik amaz. I'm sorry,52 nem engedhetem meg, hogy itt maradjon.
Ez már becsületbeli ügy! jelenti ki az olasz. Elégtétellel tartozik nemzetségemnek s nevemnek: Salvatore di San Cataldo di Santa Maria Capua Vetere vagyok, a Két Szicília hadiflottájának tiszje!
Sir Osbert Castlefight, a harmadik e név hordozói közül! mutatkozik be az angol. S az én becsületem azt követeli, hogy megparancsoljam: takarodjék innen!
Előbb űzöm el önt, ezzel, ni! villantja elő kardját a nápolyi hadnagy.
Uram, verekedjünk meg a lovagiasság szabályai szerint mondja Sir Osbert, s vívóállásba helyezkedik.
Összecsapnak.
Erre vágytam, kolléga, már jó ideje! kiáltja Don Salvatore, s nagyot suhint az angol felé.
Régóta figyelem az ön mesterkedéseit, hadnagy, s erre vártam én is! válaszol Sir Osbert, miközben egy kvarttal kivédi az oldalvágást.
Szinte egyformán jól vívtak mindketten: hol pattanó, ádáz támadásokba lendültek, hol cselesen, védekezve hátráltak. Dühödt vagdalkozásuk tetőfokán egyszer csak kiáltás harsan: Megálljanak! Hagyják abba, az isten szerelmére! Donna Viola állt a kerti lak küszöbén.
Márkinő, ez az ember... szólalt meg egyszerre a két hadnagy, kölcsönösen egymásra mutatva kardjuk hegyével.
Donna Viola meg: De kedves barátaim! Szépen kérem, dugják el azokat a csúf fringiákat! Hát szabad egy hölgyet így megijeszteni? Olyannyira kedveltem ezt a csendes pavilont itt a park rejtekén, s íme, most alighogy elszunnyadtam, felriaszt az önök kardcsattogtatása.
De Milady... úgymond az angol hát nem engem hívott meg ide?
Ugye, engem várt itt, asszonyom? úgymond a nápolyi.
Játszi, turbékoló kacaj kelt Donna Viola ajkán, szerelmes gerle búgásához hasonló. Ah, igen, igen, meghívtam önt... vagyis önt... Ó, a fejem... mindent összezavarok... Nos, hát mire várnak? Tessék, kerüljenek beljebb...
Milady, én azt hittem, hogy csak nekem szól a meghívás. Csalódtam. Mély hódolattal elbocsátásomat kérem.
Ezt akartam mondani én is, asszonyom, szintúgy elbocsátásomat kérve.
Ó, kedves, kedves barátaim... nevetett a márkinő. Lám, milyen szeleburdi vagyok... Azt hittem, hogy Sir Osbertet egy órával előbbre hívtam... Don Salvatorét pedig egy órával későbbre... Nem, nem... bocsássanak meg: ugyanarra az időpontra, de két különböző helyre... Vagyis... Jaj, nem... Magam se tudom, hogyan lehetséges... Nos, ha már mindketten itt vannak, legjobb, ha szépen leülünk odabent, és békésen elbeszélgetünk, nem igaz?
A két lovag egymásra bámult, majd a hölgyre. Úgy értsük ezt, márkinő, hogy csupán azért méltatott bennünket figyelmére, mert gúnyt akart űzni mindkettőnkből?
Ej, de hát miért, drága barátaim? Szó sincs róla, ellenkezőleg... Állhatatosságuk nem hagyhatott közömbösen... hisz mindketten olyan aranyosak... Ez az én bajom... Ha Sir Osbert eleganciáját választanám, le kellene mondanom önről, kedves, szenvedélyes Don Salvatorém!... Ha pedig San Cataldo hadnagy tüzes lobogását választanám, önt kellene elveszítenem, Sir! Ó, miért is... miért is...
Miért is micsoda? kérdezte egyszerre a két tiszt.
Donna Viola lehajtotta fejét.
Miért is nem lehetek egyszerre mindkettőjüké?...
Odafönt az indiai gesztenyefán nagyot reccsent egy gally, Cosimo immár alig türtőztette magát.
Ám hadnagy uramék fejében nagyobb volt a zűrzavar, semhogy meghallották volna. Egy-egy lépést hátráltak mindketten. Ezt soha, asszonyom!
A márkinő legsugárzóbb mosolyát vetette rájok: Márpedig én azt választom kettejük közül, aki szerelmi próba gyanánt, hogy mindenben a kedvemre legyen, kész osztozni is rajtam a vetélytársával!
Asszonyom...
Milady...
Az urak mereven, kimérten meghajoltak Viola előtt, majd egymás felé fordultak, s kezet szorítottak.
I was sure you were a gentleman, Signor Cataldo53 jelentette ki az angol.
Én sem kételkedem az ön becsületében, Mister Osberto mondta a nápolyi.
Azzal elindultak lovaik felé, faképnél hagyva a márkinőt.
De barátaim!... Miért sértődtek meg?... Mekkora csacsik!... szólt utánuk Viola; ám a két tiszt lába már a kengyelben volt.
Cosimo az imént még csak erre a percre várt; előre élvezte bosszúját, melyet oly gondosan előkészített: fájdalmas meglepetésben lesz részük az uraknak... Most azonban, látván, mily férfiasan viselkedtek, mily méltóságteljesen váltak meg a pajzán márkinőtől, hirtelen megenyhült irányukban. Későn! A bosszú rettenetes művét immár nem lehetett visszacsinálni! Egy másodperc alatt megért benne a nagylelkű elhatározás, hogy figyelmezteti őket: Vigyázat! kiáltott le a fáról. Ne üljenek a nyeregbe!
A két tiszt fölkapta a fejét. What are you doing up there? Ki az? Mit csinál odafenn? Hogy merészel?... Come down! Jöjjön le!
Mögöttük felhangzott Donna Viola turbékoló kacagása.
Megdöbbentek. Íme, egy harmadik vetélytárs! S ráadásul úgy látszik végignézte az egész jelenetet. A helyzet bonyolultabbá vált.
In any way...54 Mi ketten szolidárisok maradunk egymáshoz! jelentették ki.
A becsületünkért!
Egyikünk sem hajlandó bárkivel is osztozkodni a Miladyn!
Soha az életben!
De ha egyikünk mégis hajlandó lenne?...
Abban az esetben is... mindig szolidárisok maradunk! Együtt leszünk hajlandók!
Megállapodtunk! Most pedig gyerünk!
Hallván ezt az újabb párbeszédet, Cosimo a hüvelykébe harapott mérgében: s ő még elébe akart vágni a bosszú beteljesedésének... Nos, csak teljesedjék hát be! Visszahúzódott a lombok közé. A lovagok nyeregbe pattantak. "Most" gondolta Cosimo, s önkéntelen mozdulattal fülére tapasztotta tenyerét. Egyszerre harsant fel a két üvöltés: mindkét hadnagy díszes nyeregkápáján a takaró alatt egy-egy sündisznó volt elbújtatva, s most hirtelen beleültek.
Árulás!
Szinte repültek le a földre, ott hemperegtek, forgolódtak, akár a nyavalyatörősek, óriási zenebonát is csaptak közben úgy rémlett, mindjárt szidalmazni fogják a márkinőt.
Ám Donna Viola még náluk is jobban fel volt háborodva. Rosszindulatú csimpánz, szörnyeteg! kiáltotta a magasba. Azzal nekiugrott az óriás gesztenyefa törzsének, s egy szempillantás alatt eltűnt a két tiszt szeme elől; azok csak bámultak: mintha a föld nyelte volna el.
Odafönn a lombok közt szemtől szembe találta magát Cosimóval. Szikrázó szemmel néztek egymásra. Szinte megtisztult, átszellemült az arcuk, mint a haragvó angyaloké. Úgy tetszett, mindjárt szétmarcangolják egymást, ám ekkor az asszony felkiáltott: Drágám! Lásd, ilyennek akarlak: féltékenynek, engesztelhetetlennek! S máris Cosimo nyakában csüngött. Megölelték egymást, s bátyám nem emlékezett többé semmire. Hirtelen remegés futott át Viola testén, arcát töprengve elfordította, majd így szólt: Azért ez a kettő is mennyire szeret engem! Láttad? Készek osztozkodni is rajtam...
Cosimo már-már nekiesett; aztán felszökkent, csak csörtetett egyre magasabbra, kínjában harapdálva a leveleket, s fejét a fa törzséhez verdesve.
Ocsmány férge-e-e-k!...
Sokat tanulhatnál tőlük mondta Viola szoborrá merevedett arccal; majd megfordult, s fürgén lemászott a fáról.
A széptevők teljesen megfeledkeztek már iménti viszályukról. Nem tehettek egyebet: nekiláttak, s szép türelmesen keresgélni kezdték egymás ülepében a sündisznótüskéket. Buzgólkodásuknak Donna Viola vetett véget. Szálljanak be a hintómba! Gyorsan! kiáltott oda nekik. Eltűntek a pavilon mögött. A hintó tovarobogott velük. Cosimo még mindig ott állt az indiai gesztenyefán; kezébe temette arcát.
Gyötrelmes napok virradtak bátyámra. De a két exriválisra is. No és Viola? Ő tán boldognak mondhatta magát ez idő alatt? Én azt hiszem, a márkinő csupán azért gyötört, hogy gyötörtessék. A két lovag elválhatatlanul mindegyre körülötte lábatlankodott: az ablaka alatt parádéztak, meghívott vendégekként szalonjában sündörögtek, ha meg épp nem jutottak úrnőjük közelébe, magányosan darvadoztak a kocsmában.
Viola mindkettőjüket hitegette, újra és újra próbáját kérte szerelmüknek ők meg készségesen vállaltak mindent: immáron abba is beleegyeztek volna, hogy felesben bírják, sőt hogy másokkal is osztozkodjanak rajta. Gurultak, gurultak lefelé az engedmények lejtőjén, nem volt már számukra megállás ösztökélte őket a vágy, hogy végre-valahára meglágyítsák hölgyük szívét, s rávegyék ígérete beváltására; szolidaritási egyezségük ellenére titokban féltékenyek voltak egymásra, s mindegyikük azt remélte, hogy kiszoríthatja a másikat; ráadásul mardosta lelküket a keserűség is, mind gyötrőbben érezték helyzetük megalázó voltát.
Valahányszor egy-egy új engedményt csikart ki a tengerésztisztekből, Viola lóra pattant, és Cosimóhoz vágtatott, hogy elújságolja neki.
Ide figyelj, az angol hajlandó erre meg erre... És a nápolyi szintúgy... lelkendezett, mihelyt megpillantotta mogorva képpel gubbasztó bátyámat. Cosimo nem válaszolt.
Ez aztán a tökéletes szerelem!... folytatta makacsul.
Tökéletes ringyóság! Parázna dögök vagytok mindahányan! üvöltötte a báró, és eltűnt a lombok közt.
Most ily kegyetlenül adatott meg szeretniök egymást; s többé nem is találtak kiutat e kegyetlenségből.
Az angol vezérhajó felszedte a horgonyt. Ön marad, ugye? kérdezte Viola Sir Osberttól. Sir Osbert nem jelentkezett a hajón; szökevénynek nyilvánították. Don Salvatore követte példáját szolidaritásból és vetélkedési vágyból.
Dezertáltak! jelentette Viola diadalmasan Cosimónak. Énértem! És te...
És én??? üvöltött Cosimo, s olyan vadul nézett rá, hogy az asszonynak torkán akadt a szó.
Sir Osbert és Salvatore di San Cataldo, az illetékes felségek haditengerészetének dezertőrjei, napjaikat a kocsmában töltötték; sápadtan, nyugtalanul vetették a kockát, egymás kifosztására áhítozva.
Ezenközben Viola ingerültsége a tetőfokára hágott, elégedetlen volt önmagával s az egész világgal. Lóra pattant, kivágtatott az erdőbe. Cosimo egy tölgyfán gubbasztott. Odaállt alája.
Unom.
Őket?
Mindnyájatokat.
Ah!
Ők megannyi nagyszerű tanújelét adták szerelmüknek.
Cosimo kiköpött.
...De nekem nem kellenek.
Cosimo elnézett az asszony feje fölött a messzeségbe.
Viola: Te nem hiszed el, hogy a szerelem tökéletes odaadás, önmegtagadás...
Ott állt a tisztáson, szebb volt, mint valaha. Egy semmiség is elég lett volna, hogy feloldja a hidegséget, mely megkeményítette vonásait, s szinte a gőg szobrává merevítette... egy semmiség, s újra Cosimo karjába hullott volna. Ha bátyám akármit mond, bármi csekélységgel segíti a közeledést, ha csak annyit szól: Mondd, mit tegyek érted, mindenre kész vagyok... visszanyeri, visszenyerik a felhőtlen boldogságot.
Ámde a báró ekképp felelt: Nincs szerelem, csupán ha egészen önmagunk lehetünk, belevetjük minden erőnket.
Viola bosszúsan s egyszersmind fáradtan legyintett. Pedig hát megérthette volna mint ahogy valójában meg is értette, hisz nyelvén volt már, hogy "Olyannak szeretlek, amilyen vagy" s mászott volna fel hozzá szíves örömest... Ám ajkába harapott, s azt mondta: Akkor csak maradj magadnak.
"De akkor nincs értelme, hogy önmagam legyek" akarta mondani Cosimo. Ehelyett így szólt: Ha az a két féreg jobban kell neked...
Nem tűröm, hogy becsméreld a barátaimat kiáltotta Viola, s közben azt gondolta: "Csak te érdekelsz, érted csinálok mindent, csakis érted!"
Engem bezzeg lehet becsmérelni.
Az észjárásodat!
Az ugyanaz, mint én.
Akkor hát isten veled! Még ma este elutazom. Nem látsz többé.
Visszasietett a kastélyba, összecsomagoltatott, s anélkül, hogy egyetlen szót is szólt volna a hadnagyoknak, elutazott. Amint mondta, úgy lett. Többé nem jött Ombrosába. Franciaországba költözött, s íme, amikor már visszatért volna, a történelem keresztezte szándékát. Kitört a forradalom, majd meg a háború is; a márkinő először belevetette magát az izgalmas események sodrába (Lafayette entourage-ához55 tartozott), később azonban Belgiumba menekült, onnan pedig Angliába. A napóleoni háborúk hosszú éveiben Ombrosa fáiról álmodott a londoni ködben. Aztán újra férjhez ment egy lordhoz, s mert férje az indiai társaságnál volt érdekelve, Calcuttába költöztek. Erkélyéről elnézte az erdőket, a távoli dzsungelt; a fák itt még furcsábbak, szokatlanabbak voltak, mint gyermekségének parkjában... minduntalan úgy rémlett neki, mintha Cosimót látná, amint utat tör magának a sűrűben. Pedig csak egyegy majom vagy jaguár árnyéka vetődött a lombokra.
Sir Osbert Castlefight és Salvatore di San Cataldo immáron egymáshoz voltak láncolva életre, halálra. A kalandorpályán próbáltak szerencsét. Hol itt, hol amott bukkantak fel: Velence kártyabarlangjaiban, a göttingai egyetem teológiai fakultásán, II. Katalin cárnő pétervári udvarában. Aztán nyomuk veszett.
Cosimo sokáig csak sírva barangolt az erdőkben; öltözetét elhanyagolta, az ételre-italra meg szinte rá se tudott nézni. Hangosan zokogott, mint a csecsemők; a madarak pedig, melyek eddig csapatostul rebbentek föl a rettegett vadász közeledtére, most egészen közel merészkedtek hozzá, még a fejére is rászálltak; és sírva csiripeltek a verebek is, sírva csipogtak a csízek, búgtak a gerlék, pityegtek a pintyek, trilláztak a tengelicék; és magas odúikból előbújtak a mókusok, a gyökerek közül a pelék meg a mezeiegerek, sivításuk belevegyült a madarak kórusába panaszos hangverseny vette körül bátyámat mindenfelől.
Aztán a rombolási düh korszaka következett: módszeresen, a fák csúcsán kezdve s hihetetlenül gyorsan haladva lefelé, sorra letépdeste a leveleket, az örökzöldeket is egész erdőrészek változtak ekként téliesen csupasszá. A levelek után a gallyaknak rontott: kíméletlenül letördelte valamennyit az imént még dús lombú fáknak csupán megcsonkított váza meredezett égnek. S még ez sem volt elég: előszedte bicskáját, nekiesett a fák kérgének, sorra lehántotta őket. Borzalmas csonterdők fehérlettek pusztító dühe nyomán.
S mind ez őrjöngésben nem volt már semmi harag az özvegy ellen, haragja önmaga ellen fordult; lelkifurdalás gyötörte: hogy ím, elvesztette az asszonyt, nem tudta magához láncolni megsértette az ostoba, értelmetlen gőgjével. Most ébredt rá: Viola sosem volt hűtlen hozzá, s ha más férfiakat bolondított, csupán azért tette, hogy mintegy jelezze: csak őt, Cosimót tartja méltónak szerelmére egyetlen szerelmére; sok-sok szeszélyének, ingerlékenységének és telhetetlenségének is afféle szerelmes rögeszme volt a forrása: mindegyre szítani, hevíteni akarta szenvedélyüket, nem ismerte el, hogy az izzásnak csúcspontja is lehet. Ő, ő, ő az, aki semmit sem értett mindebből, s addig izgatta, mérgesítette, mígnem elveszítette kedvesét!
Néhány hétig oly magányosan kóborolt az erdőben, mint még soha; Ottimo Massimója se volt már, Viola magával vitte a tacskót. Amikor bátyám újra felbukkant Ombrosában, mintha kicserélték volna. Immár én sem áltathattam magam: Cosimo ezúttal valóban meghőbörödött.
24 Hogy Cosimo bolond, ezt mifelénk mindig is mondogatták, amióta tizenkét éves korában felköltözött a fákra, s többé nem volt hajlandó lejönni. Ám később amint ez már lenni szokott az emberek elfogadták a hóbortjait: nem csupán azt, hogy odafönn é1 a fákon, de jellemének egyéb furcsaságait is; csupán afféle különcnek tartotta mindenki. Később a Violával való szerelem virágkorában nemegyszer hallották amaz érthetetlen nyelvű kiáltozásait, mint például a falu védőszentjének ünnepén; a legtöbben úgy vélekedtek, hogy ez valamilyen szentségtörő beszéd lehet, eretnek csúfolódás: talán karthágói, pelagiánus szónoklat vagy holmi szociniánus, polyák hitvallás. Ettől kezdve híre terjedt: A báró meghibbant! A gyorsabb észjárásúak meg rávágták: Hogyan hibbanhatott volna meg? Hisz mindig is habókos volt!
Ily ellentétes vélemények lengték körül, s Cosimo ezenközben valóban meggárgyult. Míg azelőtt tetőtől talpig állati bőrökbe öltözött, most különféle rikító tollakat kezdett a hajába tűzködni, akár az indiánusok: a búbos banka meg a gyurgyóka farktollát s nemcsak a fején hordta őket, hanem a ruháján is szétszórva, mindenütt. Végül már egész frakkját elborították a tollak, s immár utánozta a madarak különféle szokásait is: harkály módra gilisztákat meg lárvákat bányászott ki a fák törzséből, s úgy dicsekedett velük, mint valami drága kinccsel.
Védőbeszédeket is tartott a madarak érdekében az ombrosaiak tréfálkozva hallgatták a fák alatt. A nagy vadászból ügyvéd lett hát, a szárnyas népség prókátora; hol gyöngybagolynak, hol vörösbegynek, hol meg búbos bankának álcázva magát, szemükre hányta az embereknek, hogy nem ismerik fel igazi barátaikat a madarakban igen, immár az egész emberi társadalmat ostorozta példabeszédeivel. A madarak észrevették e pálfordulását, s akkor is odamerészkedtek hozzá, amikor népes hallgatóság ácsorgott odalent. Ily módon, erre-arra mutogatva, élő példákkal tudta illusztrálni beszédeit.
E szelídítő képessége miatt a vadászok arról pusmogtak, hogy majd felhasználják csalogatónak; de azért senki se mert azokra a madarakra lőni, melyek a közelében szálltak le. Mert a bárónak még most is, ilyen gárgyultan is volt némi tekintélye; igaz, nevettek rajta, s a csibészek, naplopók csapatokba verődtek a fák alatt, úgy tréfálkoztak, csúfolódtak a rovására, de ugyanakkor tisztelték is, figyelmesen hallgatták mindenkoron.
Legkedvesebb fáit fölékesítette, agyoncicomázta; itt is, amott is fóliánsok csüngtek alá az ágakról, meg papírlapok, rajtuk Seneca meg Shaftesbury egy-egy bölcs mondása; no és különféle tárgyak: tollbóbiták, sarlók, pisztolyok, mérlegek, női ingvállak, templomi gyertyák egymáshoz kötözve, füzérekben lógtak, valamilyen titkos rendszert alkotva. Az ombrosaiak sokszor órák hosszat találgatták, vajon mit jelképezhet egy-egy ilyen füzér: a nemeseket, a pápát, az erényt, a háborút?... Jómagam azt hiszem, hogy némelyik nem jelentett az égvilágon semmit, arra volt jó csupán, hogy élesítse az elmét, s megértesse: gyakran a legszokatlanabb eszmék a legigazibbak.
Cosimo néhány írásművet is alkotott, mint például A Rigófüttye, Kopog a Harkály, A Bagoly Párbeszéde címűeket. Ezeket aztán szétosztogatta. Mi több, őrületének épp e szakában sajátította el a könyvnyomtatás mesterségét, melynek segítségével afféle röplapokat meg újságokat szerkesztett (köztük a Szarka-Lapot), majd egyesítette valamennyit Kétlábúak Tudósítója címen. Hozatott egy sajtót, egy szedőgépet, egy láda ólombetűt meg egy kis hordó nyomdafestéket; felhúzta őket az egyik diófára, aztán csak tördelt naphosszat, meg készítette a sok levonatot. Néha egy-egy pók vagy lepke került a gép és a lap közé: nyomuk ott maradt a papíron; az is megesett, hogy egy pele ráugrott a friss lapra, s farkával szétmázolta a még nedves nyomdafestéket; olykor meg a mókusok csináltak galibát: elcsentek egy-egy betűt, s boldogan rohantak zsákmányukkal az odújukba: azt hitték, hogy ennivaló. Ez történt a Q betűvel is, melyet szép kerekded alakja s száracskája miatt gyümölcsnek néztek; Cosimónak ezért imigyen kell kezdenie némelyik cikkét: Cuaudo... Cuautuuque...56
Mindez hagyján, de nekem ez idő tájt úgy rémlett, hogy bátyám nemcsak hogy teljességgel megőrült mintha kissé hülyülni is kezdett volna; s ez volt a súlyosabb és elszomorítóbb, mert hisz az őrület a természet túlburjánzása akár jó, akár rossz értelemben , míg az együgyűség csupán gyengesége, nem kárpótolja érte semmi.
Télen afféle kábult, letargikus állapotba esett. Felfüggesztett, bélelt zsákjában kuporgott, csak fejét dugta ki néha, akár egy nemrég kikelt, fészekben élő madárfióka. Még jó, ha délidőben, amikor valamelyest megenyhült a hideg, egy kis testmozgásképp átugrott a Merdanzo patak fölé hajló égerfára, hogy elvégezze szükségét. Ott kuksolt hát a zsákban, s olvasgatott (sötétedés után kis olajmécses mellett), magában mormolt vagy dúdolgatott. De a nap legnagyobb részét csak alvással töltötte.
Ami a táplálkozást illeti, voltak ugyan rejtélyes élelmiszer-készletei, de nem tiltakozott, ha némely jótét lélek kihozott egy-egy tál sűrű zöldséglevest vagy húsos derelyét, s létrán föladta neki. Az a babona terjedt el az egyszerű emberek körében, hogy a báró megvendégelése szerencsét hoz; annak jele volt ez, hogy félelmet vagy rokonszenvet ébresztett én azt hiszem, az utóbbit. Egyébként igencsak ildomtalannak éreztem, hogy a Rondòk bárói címének örököse elfogadja a köznép alamizsnáját; boldugult atyánkra gondoltam: ha tudná!... Mindeddig nem tehettem szemrehányást magamnak, hiszen bátyám sohasem tartott igényt a családi vagyonra s a vele járó kényelemre, s írást is adott, hogy ama csekélyke járadékon kívül (melyet majdnem teljes egészében könyvekre költött) nincsen vele szemben semmi kötelezettségem. Ámde most, látván, hogy képtelen megszerezni magának a szükséges élelmet, parancsot adtam egyik parókás, libériás lakájunknak: vigyen fel neki tálcán egy negyed pulykát meg egy pohár burgundit. Azt hittem, vissza fogja utasítani valamiféle elveire hivatkozva, de tüstént elfogadta, nagyon is szívesen. Azóta valahányszor eszünkbe jutott, küldtünk neki egy-egy adagot a fogásainkból.
Vagyis hát rút hanyatlás volt ez nagyon. Szerencsére közbejött a farkasok betörése, s ekkor Cosimóban újra a jobbik énje kerekedett felül. Fagyos tél volt, még a mi erdeinkben is lehullott a hó. A hideg egész falkákat kergetett le az Alpokból a partvidékünkre. Némelyik favágó találkozott is egy-egy ordassal, s rémülten számolt be róla. Az alkalmi tűzoltóság megszervezése óta az ombrosaiak tudták, hogy a veszély óráiban össze kell fogniok: őrjáratokat küldtek ki a falu határába, hogy távol tartsák a kiéhezett vadállatokat. Messzebbre azonban senki se merészkedett, főleg éjszaka nem.
Sajnos a báró már nem a régi! mondogatták Ombrosában.
Ez a csúf tél ugyancsak megviselte bátyám egészségét. Ott gubbasztott ingó-bingó tömlőjében, akár lárva a gubójában, az orra csöpögött, az arca meg fakó volt és püffedt. Valahányszor a farkasok betörése miatt fellármázták a népet, az emberek arra haladtukban tréfásan rá-rámordultak: Hej, te báró, te báró! Valaha magad őrködtél a fáidon, most meg mi őrzünk téged is!
Csak hallgatott félig hunyt szemmel, mintha nem értené, vagy mintha nem érdekelné semmi. Ám egyszer csak fölkapja fejét, szortyantott egyet, s rekedten megszólalt:
Bárányokat. A farkasvadászathoz. Bárányokat a fákra. Odakötözve.
Az emberek a fa alá tódultak, hogy hallják, miféle badarságokkal hozakodik elő már megint; már nevetésre állt a szájuk. Ő azonban zihálva, krákogva s nagyokat köpködve kikecmergett a tömlőből, s így szólt : Gyertek, megmutatom, hova. Azzal elindult az ágak közt.
Az erdő és a gyümölcsös határán gondosan kiválasztott néhány diófát és tölgyet ezekre cipeltette fel a birkákat, gödölyéket, és saját kezűleg kötözte oda az élő, keservesen bégető jószágokat a gallyakhoz jó szorosan, hogy le ne essenek. Aztán egy-egy töltött puskát rejtett el mindenik fa lombjai közt; majd meg birkának öltözött maga is tetőtől talpig: göndör birkagyapjúból volt a csuklyája, ködmöne, nadrágja, mindene. Így állt lesben derült éjszakákon a fák tetején. Mindenki azt hitte, hogy ez az őrültsége az összes eddigit felülmúlja.
De lám, egyik éjjel leereszkedtek a farkasok. Odacsalta őket a szag meg a bégetés. Amikor megpillantották az ágakra kötözött juhokat, az egész csorda odatódult. Kiéhezett pofájukat nagyra tátva, fülsiketítő üvöltésbe kezdtek, dühödten kaparták a fák törzsét. S íme, ekkor előbukkant Cosimo; ágról ágra szökdécselve közeledett, a farkasok pedig, látván ezt a birkaforma embert, mely úgy szálldos odafönn, akár a madarak, tátva feledték a pofájukat, s csak bámultak fölfele, csodálkozva, bambán. Bimm-bumm! Máris röpült a két golyóbis, egyenest a torkuk közepébe. Azért kettő, mert egy puskát a vállán vitt a báró (ezt alkalmanként újratöltötte), s ezenkívül minden fán ott volt még készenlétben egy-egy csőre töltött flinta; tehát mindig két-két ordas nyúlt el a keményre fagyott földön. Rengeteget végzett ki e módszerével; ráadásul a falkák minden lövésre fejvesztve szét is futottak, a vadászok pedig, hallván üvöltésüket meg a lövöldözést, szépen elébük kerültek, s elvégezték a többit.
Erről a farkasirtásról később különféle változatokat mesélt Cosimo, s nem tudom, melyik a hiteles. Például: Vége felé járt a küzdelem, az utolsó fára került épp sor, hát látom, hogy három farkasnak sikerült rá fölmászni, már meg is ették az odakötözött bárányt. A nátha olyan bódulttá tett, alig láttam tőle, így csak akkor vettem észre az ordasokat, amikor már szinte az orruk előtt álltam. Azok meg, ahogy megpillantották ezt a kétlábú, ágról ágra sétáló bárányt, feléje fordították óriásra tátott, vértől csöpögő pofájukat. A flintám nem volt megtöltve, merthogy a nagy lövöldözésben kifogyott a porom; a fán elrejtett tartalék puskához pedig nem tudtam hozzájutni a csikaszok miatt. Csenevész, gyönge gallyon álltam, fölöttem azonban valamivel vastagabb ág húzódott alig kartávolságnyira. Lassan hátrálni kezdtem. Az egyik farkas, ugyancsak lassan, a nyomomban. Igen ám, de én csak tettem, mintha lépkednék a gyönge gallyon, közben pedig a föntibe kapaszkodtam. Sikerült becsapnom a vérespofájút: csak jött, jött utánam nagy bátran... egyszerre meghajolt alatta a vékony gally, én meg hopp, már föl is ugrottam a fejem fölötti ágra. Épp csak hogy egyet nyikkanhatott a rusnya toportyán, azzal a nyakát s valamennyi csontját törve elnyúlt odalent a földön.
És a másik két farkas?
...A másik kettő mozdulatlanul figyelt. Nos, én hirtelen lerántottam magamról a gyapjúsubát, s odahajítottam nekik. Az egyik csikasz, látva a feléje röppenő, birkaszerű fehér árnyat, mohón utánakapott. Csakhogy nem erre a könnyű, üres irhára számított, ezért hát elvesztette az egyensúlyát, lepottyant, s elnyúlt ő is, nyakát szegve.
Még maradt egy...
Igen, még maradt egy, de lévén hogy oly hirtelen vetettem le a subát, akkorát tüsszentettem, hogy még az ég is belerezdült. A farkas nagyot ugrott ijedtében, s így nem kerülte el társainak sorsát.
Ekként számolt be bátyám ama küzdelmes éjszakáról. Annyi bizonyos, hogy ezúttal nagyon megfázott, s minthogy amúgy is beteges volt, kis híján végzetessé vált számára ez a kaland. Jó néhány napig élet s halál között lebegett. Ombrosa község vállalta ápolási, gyógyíttatási költségeit a tisztelet s elismerés jeleként. Függőágyban feküdt, s csak úgy nyüzsgött körülötte a sok doktor, le-föl mászkáltak a létrákon, mint a hangyák. A környék legjobb orvosait hívták el hozzá: ez eret vágott rajta, az purgálta, amaz mustártapaszt ragasztott a mellére, s borogatta. Most senki se mondta, hogy Rondò báró bolond úgy emlegették, mint a század egyik legnagyobb s legeredetibb lángelméjét.
Így volt ez egész betegsége alatt. Amikor pedig meggyógyult megint úgy lett, mint azelőtt: aki bölcsnek tartotta, megmaradt e véleménye mellett, aki meg bolondnak, ezután sem gondolkodott róla másként.
Tény, hogy már nem viselkedett olyan furcsán. Ismét hetilapot nyomtatott, de ennek most nem Kétlábúak Tudósítója, hanem Bölcselkedő Gerinces lett a címe.
25 Nem tudom, volt-e már az idő tájt Ombrosában szabadkőműves-páholy. Engem sokkal később vettek fel a környékbeli tehetős polgárok és kurtanercesek nagy részével együtt; így nemigen számolhatok be bátyám első ilyenfajta kapcsolatairól. Íme, egy epizód ez körülbelül abban az időben történt, s hitelességét több szemtanú is megerősítette.
Egy szép napon két spanyol érkezett Ombrosába. Átutazóban voltak, s egy bizonyos Bartolomeo Cavagna nevű cukrásznál szálltak meg. Ez a Cavagna szabadkőműves hírében állott, s minthogy a spanyolok a madridi páholyra hivatkoztak, este elvitte őket az ombrosai titkos gyűlésre, melyet akkor még egy erdei tisztáson tartottak gyertyák s fáklyák fényénél. Minderről csak szóbeszédek és feltételezések alapján számolhatok be annyi bizonyos csupán, hogy másnap, alighogy a spanyolok kiléptek szállásuk kapuján, Cosimo észrevétlenül a nyomukba szegődött: a fák magasából jól szemmel tarthatta őket.
A két utazó betért egy kocsma udvarába a városkapun kívül. Cosimo egy glicínián helyezkedett el. Az egyik asztalnál már ült egy vendég, a spanyolokat várta: széles karimájú kalapot viselt, így föntről nem látszott az arca. A három fej jobban mondva a három kalpag összehajolt az abrosz fehér négyszöge fölött. Minekutána beszélgettek egy kicsit, az ismeretlen írni kezdett: egy szeletke papirosra jegyezte, amit amazok diktáltak; ahogyan egymás alá írta a szavakat, nyilvánvaló volt: névsort készít.
Jó napot, urak! köszönt rájuk hirtelen Cosimo. Egyszerre mozdult meg a három kalpag, s mindhárom alól egy-egy csodálkozó szempár meredt a hang irányába, a glicínia felé. Ám az egyik tökfödő, ama széles karimájú, rögtön újra lebillent: tulajdonosa szinte az asztalt súrolta orrahegyével.
Buenos dias a usted!57 válaszolt az egyik spanyol. Vajon errefelé az a szokás, hogy fentről köszöntik az idegent, az égből, akár a galambok? Remélem, tüstént lejön onnan, és magyarázatot ad!
Aki fönt van, azt jól látni mindenfelől mondta a báró , ám egyesek lekushadnak, hogy elrejtsék a fizimiskájukat.
Vegye tudomásul, Señor, egyikünk sem köteles az arcát megmutatni önnek, mint ahogy az ülepét se.
Tudom, hogy bizonyos fajta embereknél az a virtus, ha homályban marad az arcuk.
S lenne szabad tudnom, hogy kik azok?
Például a besúgók.
A két koma ijedten rezzent össze. A harmadik, az asztal fölé görnyedő, mozdulatlan maradt, ám most először megszólalt.
Vagy a titkos társaságok tagjai... jelentette ki vontatott hangon.
Ezt a megjegyzést többféleképpen lehet értelmezni, gondolta Cosimo, majd hangosan elismételte, amit gondolt: Ezt a megjegyzést többféleképpen lehet értelmezni, uram. "Titkos társaságok tagjai", mondja ön, s ezzel olyasmire céloz, mintha én egy titkos társaság tagja volnék, vagy ön volna az, vagy azok volnánk mindketten, avagy én se volnék az, és ön sem, de mások igen; ám az is lehet, hogy uraságod csak azért tette ezt a megjegyzést, mert kíváncsi volt, mit felelek rá én.
Como como como?58 hebegte megrökönyödve a széleskalpagos; úgy összezavarodott, hogy elfelejtette lesunyni a fejét, még föl is állt, hogy szeme közé nézzen a kotnyeles idegennek. Cosimo abban a szempillantásban ráismert Don Sulpicio volt, a jezsuita, régi ellensége még Olivabassából!
Áh! Nem tévedtem. Le az álarccal, tisztelendő atyám! kiáltotta a báró.
Ön az?! Bizonyos voltam benne! vágott vissza a spanyol, s miközben kalpagját levéve meghajolt, előviláglott a tonzúrája. Don Sulpicio de Guadalete, superior de la Compania de Jesus.59
Cosimo di Rondò, fölavatott szabadkőműves! Kimérten biccentve a másik két spanyol is bemutatkozott:
Don Calisto!
Don Fulgencio!
Kegyelmetek is jezsuiták?
Nosotros tambièn!60
De hiszen a pápa nemrég feloszlatta a kegyelmetek rendjét!
Nem azért, hogy megkegyelmezzen a hozzád hasonló szabadelvű és eretnek jómadaraknak! sziszegte Don Sulpicio, kardot rántva.
Spanyol jezsuiták voltak hát mindhárman; a feloszlatás után a társaság tagjai vidékre menekültek, s iparkodtak mindenfelé fegyveres csapatokat szervezni, hogy felvegyék a harcot az új eszmék és a deizmus ellen.
Cosimo is előhúzta kardját. Bámészkodók tömege tódult a fa alá.
Ha caballerosamente61 akar megvívni, legyen oly kegyes, és szálljon le a fáról mondta a spanyol.
Odább egy kis diófaerdő zöldellt; épp dióverés ideje volt, s a parasztok széles lepedőket feszítettek ki a fák közt, hogy azokba hulljon a levert dió. Cosimo ráugrott az egyik lepedőre, s egyenesen megállt rajta bár lába mindegyre ide-oda csúszott a vásznon, mely olyan volt, akár egy óriási függőágy.
Ne sajnálja ezt a két araszocskát, Don Sulpicio, fáradjon fel ide! Lám, én is leszálltam szokott magasságomból.
A spanyol felszökkent a kifeszített lepedőre. Nem volt könnyű egyenesen tartaniok magukat: a vászon minduntalan zsákformává töppedt alattuk s körülöttük; ám a két bajvívót igencsak fűtötte a harag, így hát sikerült összemérniök kardjukat.
Isten nagyobb dicsőségére!
A világegyetem Hatalmas Építészének dicsőségére!
S megkezdték a vagdalkozást.
Mielőtt a bordája közé döföm ezt a vasat szólt Cosimo , mondja meg, mit tud Señorita Ursuláról.
Meghalt egy kolostorban.
Bátyámat fölkavarta a hír (szerintem nem volt egyéb merő kitalálásnál), s a hajdani jezsuita tüstént hasznot is húzott ellenfele zavarából: egy cseles harántvágással elmetszette a lepedőnek Cosimo mögött feszülő csücskét. A báró bizonnyal el is vágódik, ha egy szempillantás alatt át nem szökken Sulpicio oldalára, s ott bele nem kapaszkodik a vászon szegélyébe. Ugrás közben kardja átdöfte a spanyol kardmarkolatának kosarát, s belefúródott a gyomrába. Don Sulpicio összeroskadt, végiggurult a lepedőn, s ott, ahol a csücskét az imént elvágta, lepuffant a földre. Cosimo visszamászott a diófára. A másik két exjezsuita fölnyalábolta sebesült társát (vagy tán meg is halt? ez nem derült ki soha), azzal kereket oldottak; többé nem kerültek elő.
Az emberek odatódultak a véres lepedő köré. Attól a naptól fogva a bátyám fő-fő szabadkőműves hírében állott.
A szervezeti titoktartás miatt nem tudtam meg ennél többet. Amikor jóval később magam is részt vettem az öszszejöveteleken, csupán annyit hallottam Cosimóról, hogy már régi testvér, de a páhollyal való kapcsolata nem egészen világos egyesek "jelölt"-nek nevezték, némelyek más rítusra áttért eretneknek, s olyanok is akadtak, akik nyíltan kimondták: hitehagyott, aposztata; ám valamenynyien nagy tisztelettel viseltettek iránta régebbi tevékenysége miatt. Azt sem tartom kizártnak, hogy ő volt ama legendás nagymester, a "Harkály Kőműves", akinek a nevéhez az "Ombrosai Páholy" megalapítása fűződött; egyébként e páholy avatószertartásain érezni lehetett a báró hatását: tán elég, ha megemlítem, hogy a jelölteknek föl kellett mászniok egy fára, melyről aztán kötélen csüngve lassan leereszkedtek.
Annyi bizonyos, hogy mifelénk éjszaka az erdő kellős közepén tartották az első szabadkőműves-összejöveteleket. Cosimo jelenléte tehát nagyon is indokolt volt akár ő maga alapította az itteni páholyt (hiszen neki küldték külországból azt a sok röpiratot, s azokban szó eshetett a szabadkőműves szabályzatokról is), akár másvalaki hozta Franciaországból vagy Angliából e titkos szervezet rítusát Ombrosába. Az sem lehetetlen, hogy Cosimo tudtán kívül már előbb is működött a páholy, s ő egy éjszaka, amint az erdő fáin csatangolt, véletlenül megpillantotta a fáklyák, kandeláberek fényénél fura klepetusokban és még furább szerszámokkal gyűlésező, különös figurákat; megállt fölöttük, hallgatózott, majd közébük vetette általános zavart keltve valamelyik lázító mondását, mint például: "Ha falat emelsz, gondolj arra, ami kívül reked!" (ezt gyakran hallottam tőle) a szabadkőművesek pedig, felismervén e mondásában saját magasztos elveik egyikét, bevették maguk közé, rendkívüli tisztségeket ruháztak reá, ő meg számos szertartással és jelképpel gazdagította tanaikat.
Tény, hogy amíg bátyám a körükben tevékenykedett, a szabadtéri gyűléseknek (így hívom, hogy megkülönböztessem a későbbi, zárt helyeken tartott összejövetelektől) sokkal gazdagabb volt a szertartásrendjük: baglyok, meszszelátók, descartes-i búvárok, fenyőtobozok, szivattyúk, pókhálók és pithagoraszi szorzótáblák szerepeltek bennük meg koponyák, rengeteg koponya, nemcsak emberi, hanem állati is: sasoké, teheneké, farkasoké... Ilyen s ezekhez hasonló tárgyak köztük a szabadkőműves liturgia szokott jelképei: körző, szögmérő és vakolókanál csüngtek ez időben a fák ágain szeszélyes összevisszaságban. Az emberek még mindig a báró hőbörödöttségének tulajdonították az egészet. Csak egyikük-másikuk célozgatott arra, hogy immáron komolyabb értelmük van e talányoknak; másfelől viszont sohasem sikerült pontos határvonalat húzni a régebbi s a mostani szimbólumok közé így azt a feltevést sem zárhattuk ki teljesen, hogy ezek kezdettől fogva valamely titkos társaság rejtélyes jelei voltak.
Mert Cosimo már jóval szabadkőművessége előtt is csatlakozott mindenféle szövetséghez meg iparostestülethez például a Vargák Szent Crispinus Társaságához, a Derék Fegyverkovácsok Egyesületéhez, az Erényes Bognárok és a Lelkiismeretes Kalaposok Tömörüléséhez. Minthogy szinte valamennyi használati tárgyát maga készítette, jártas volt minden mesterségben, s így igen sok céhnek lehetett tagja azok meg ugyancsak örültek, hogy előkelő nemesi sarj tartozik közéjük, aki ráadásul különös, rendkívüli elme is, önzetlenségét pedig nemegyszer bebizonyította.
Igen, mindig újra bebizonyosodott, hogy Cosimo szenvedélyesen szereti a közösségi életet; ám ugyanakkor folytonosan menekült is az emberi társadalom elől. Sosem tudtam egészen megérteni, hogyan egyezteti össze e kettőt: hiába, jellemének különlegességeihez tartozott ez is. Tán úgy valahogy lehetett a dolog, hogy minél elszántabban húzódott vissza lombos birodalmába, annál világosabban érezte: egyre újabb s újabb kapcsolatot kell teremtenie az emberekkel. Nemegyszer igazán szívvel-lélekkel vetette bele magát egy-egy új társulat szervezésébe, aprólékos gonddal készítette el az alapszabályokat, jelölte meg a célkitűzéseket, választotta ki a tisztségekre legalkalmasabb egyéneket de társai sose tudhatták, meddig számíthatnak reá, mikor és hol találkozhatnak vele... egyáltalán: mikor kerekedik felül benne váratlanul a madártermészet, hogy ne lehessen elcsípni többé. Ha egyetlen indítékra akarjuk visszavezetni ezt az ellentmondásos magatartást, csak arra gondolhatunk, hogy egyaránt szemben állt az emberi együttélés valamennyi korabeli formájával ezért is menekült előlük, s ezért kísérletezett makacsul egyre újabbakkal; ámde emezeket sem találta eléggé tökéletesnek, a többitől kellőképpen különbözőknek, így hát időről időre teljes remeteségbe: a vadon magányába zárkózott.
Voltaképpen mindig az egyetemes társadalom eszméje foglalkoztatta. És valahányszor azon buzgólkodott, hogy megszervezze az embereket akár nagyon is kézzelfogható célok érdekében, mint például az erdőtüzek oltására vagy a farkasok elleni védekezésre, akár afféle iparostestületekbe, amilyen a Tökéletes Köszörűsök vagy a Felvilágosodott Cserzővargák Tömörülése minthogy a gyűléseket mindig éjnek évadján tartották az erdőben az ő prédikálófája alatt, mindig az összeesküvés, a szektásság, eretnekség légköre lebegett körülötte, s e légkörben szónoklata is könnyen átsiklott az egyediről az általánosra... egy-egy kézművesmesterség igénytelen szabályairól rangosabb terveire: az egyenlőség, szabadság és igazságosság világköztársaságának megalapítására.
Vagyis hát Cosimo csupáncsak azt ismételgette a szabadkőműves-páholyban, amit annak előtte az egyéb titkos és félig titkos társaságokban hangoztatott. Történt pedig, hogy egy bizonyos Lord Liverpuck a Londoni Nagypáholy megbízásából végiglátogatta Európa páholyait; ellenőrző körútja során Ombrosába is eljutott, épp abban az időben, amikor bátyám volt a nagymester. Nos, olyannyira megbotránkoztatta Cosimo merész szabadelvűsége, hogy rögtön jelentést írt Londonba: ez az Ombrosai Páholy valamiféle új szertartásrendet követ bizonyára a skótokét, akiket a Stuartok pénzelnek, hogy szidják a Hannovereket, s harcoljanak a jakobita-uralom visszaállításáért...
Ezt követte a spanyolok esete, amelyről már beszámoltam: a két utazóról, akik szabadkőművesekként állítottak be Bartolomeo Cavagna portájára. Ők is részt vettek az egyik összejövetelen, s íme, mindent a legnagyobb rendben találtak; sőt mi több, kijelentették: az Ombrosai Páholy semmiben sem különbözik a Madridi Páholytól. Épp ez keltette fel Cosimo gyanúját: jól tudta, mennyit fundált ki saját maga a szertartásokból. Így szegődött hát a két besúgó nyomába, így leplezte le őket, s így aratott győzelmet régi ellenfelén, Don Sulpición.
Ilyeténképpen az a meggyőződés alakult ki bennem, hogy bátyámnak mintegy belső szükséglete volt a liturgia állandó váltogatása hiszen tetszése szerint átvehette valamennyi mesterség jelképeit, csak a kőművesekét nem, mert kőházat nem kívánt sem építeni, sem lakásul, soha.
26 Ombrosa szőlőtermő vidék is volt. Nem sokat szóltam eddig erről, hiszen Cosimo után fürkészve, magam is mintegy a fakoronák magasában éltem. Szép, nagy szőlők borították a domboldalakat, s augusztusban a venyigék széles levelei alatt érett fürtök duzzadoztak mindenfelé sűrű levük máris úgy vöröslött, akár a bor. Itt-ott lugasba futott fel a szőlő: ezt azért is említem, mert Cosimo öregkorára olyan kicsi és könnyű lett, s olyan jól elsajátította a szinte súlytalan járást, hogy a lugasok vékony lécei is megbírták. Így hát a szőlőket is bejárhatta, s a gyümölcsfák ágaiba meg a karókba kapaszkodva, kedvére munkálkodhatott: telente szorgosan metszette a drót körül csupaszon tekergőző, girbegurba tőkéket, nyaranta a túlburjánzó leveleket vagdosta le, vagy a férgeket irtotta szeptemberben pedig szüretelt.
Szüretkor Ombrosa apraja-nagyja a szőlőkben dolgozott; a zöldellő venyigék közt tarkán villant elő a sok rokolya és bojtos sipka. A teli puttonyok egy részét az öszvérhajcsárok állataik nyergén a taposókádakhoz vitték, s ott kiürítették; a többit a különféle adószedők vitték el: poroszlókkal jöttek behajtani a dézsmát, a helybeli nemesség, a genovai köztársaság meg az egyház nevében. Ebből minden évben nagy perpatvar támadt.
Hogyan viszi el a termést ez is, az is vagyis hát a különféle szolgáltatások ügyében került a legtöbb s legkeservesebb panasz az úgynevezett "panaszkönyvekbe". Igen, amikor kitört a francia forradalom, Ombrosában is elkezdték irkálni ezeket a füzeteket próbaképpen, bárha itt igazán semmire se mentünk velük. Az ötlet Cosimótól származott. Immár nem érezte szükségét, hogy a páholy összejöveteleire járjon, s ott azzal a néhány tökfilkóval vitatkozzék. Nap nap után megjelent a piac fáin, s csak úgy tódultak köréje az emberek a kikötőből meg a földekről. Kíváncsian hallgatták a híreit, merthogy neki jár az a sok újság, röpirat s mi több, teméntelen levelet is kap külországi barátaitól, például Bailly asztronómustól, a későbbi párizsi maire-től62 s más forradalmi klubtagoktól. Szinte percenként akadt valami beszámolnivaló: Neckerről, a labdaházi esküről, a Bastille-ról, Lafayette-ről meg a fehér lováról, a lakájruhába bújt Lajos királyról... Cosimo ide-oda ugrált, úgy magyarázott sőt meg is játszotta a különféle történelmi helyzeteket: az egyik ágon Mirabeau mennydörgött a szószékről, a másikon Marat beszélt a jakobinusokhoz, a harmadikon Lajos király piros sipkában fogadta a párizsi asszonyságokat, akik gyalog jöttek Versailles-ba... ezzel akarta megnyerni őket.
A "panaszkönyvekről" nem tartott előadást Cosimo, azt ajánlotta, próbálják ki. Vett egy irkát, és felkötötte hosszú madzagon egy fára; az emberek meg sorra beleírták mindazt, ami szerintük nem jó. Kiderült, hogy sok ilyesmi van a világban: a halászok a halárak miatt keseregtek, a szőlősgazdáknak a dézsma nem tetszett, a pásztorok a szűk legelők, a favágók a kincstári erdők miatt elégedetlenkedtek... és írta, írta mindenki a maga baját: azok, akiknek rokona börtönben sínylődött, akiket kínpadra vontak holmi csirkelopásért, akik különféle nőügyek miatt haragudtak az urakra... Vége-hossza nem volt a sok sopánkodásnak. Cosimo úgy vélekedett, hogy noha panaszkönyvnek hívják az irkát, mégsem kellene ily szomorúnak lennie. Az az ötlete támadt, hogy ki-ki írja bele azt is, amit a legjobban szeretne. Megint kivonultak hát az ombrosaiak a füzethez, s most csupa jóval írták tele: ki a pogácsát, ki a sűrű zöldséglevest dicsérte; ez szőkét, amaz két barnát akart; az egyik éjjel-nappal csak aludt volna, a másik egész évben gombát szeretett volna szedni; kinek négylovas hintóra fájt a foga, kinek fejőskecskére; ki a halott anyjával szeretett volna találkozni, ki meg az olümposzi istenekkel. Vagyis ami szép és jó akad ezen a világon, az is mind belekerült az irkába hiánytalanul. Sokan lerajzolták szívük vágyát, merthogy nem tudtak írni, sőt még ki is pingálták különféle színekkel. Cosimo is írt bele; csupán e nevet: Viola. Évek óta ezt a nevet írta mindenüvé.
Igen szép füzet lett belőle, s Cosimo ezt a címet adta neki: "Panaszok és kívánságok könyve." Ámde amikor megtelt, nem tudták, hová, miféle testülethez küldjék, ezért hát ott csüngött továbbra is madzagra kötve a fán; az eső megtépázta, elrongyolta, idővel egészen szétmállott s a sanyarú jelen e szívszorító látványára az ombrosaiak mind jobban s jobban áhítoztak valami gyökeres változás után.
Egyszóval megvoltak nálunk is mindazok az okok, melyek Franciaországban a forradalmat kirobbantották. Csak hát Ombrosa nem Franciaország, s így forradalom sem volt. Olyan országban élünk, ahol mindig csak az okok vannak meg, a következmények sohasem.
De Ombrosára még így is nagy napok virradtak. A republikánus ármádia szinte egy ugrásnyira csatázott az osztrák és szárd seregekkel. Massena Collardenténél, Laharpe a Nervián, Mouret a hágó mentén sorakoztatta fel csapatait; itt harcolt Napóleon is, ez időben még csak mint tüzérségi tábornok így a tompa moraj, melyet néha egészen Ombrosáig hozott a szél, az ő ágyúinak morajlása volt.
Szeptemberben szüretre készült a nép. És úgy rémlett, valami titokzatosra s félelmetesre is.
Portáról portára jártak a felforgató jelszóval:
Megérett a szőlő!
Meg bizony!
De meg ám! Szüretelhetjük már!
Taposhatjuk!
Ott leszünk mind! Te hol leszel?
A hídon túli szőlőben. Hát te?
Én Pigna grófnál.
Én a molnárnál.
Láttad, mennyi a poroszló? Akár a szőlőfürtöket dézsmáló rigók...
De az idén nem dézsmálnak ám!
Ha sok a rigó, mi meg mind vadászok vagyunk, egytől egyig!
De olyan is akad, aki nem mutatkozik közöttünk... elbújik valahol!
Fura, hogy az idén oly sok birtokosnak nem tetszik a szüret...
Nálunk el akarták halasztani. De immáron megérett a szőlő!
Megérett!
Másnap annál csendesebben fogtak neki a munkának. Hosszú-hosszú láncban álltak fel a szőlősorok közt, de ajkukon nem csendült fel ének. Csupán elvétve harsant egy-egy kiáltás: Ti is itt vagytok? Megérett! Csak néha hullámzott végig valami mozgás a sorokon, s valami tompán morajlott fel olykor talán az ég, mely nem borult be egészen, mégis vészterhesen csüngött fejük felett , s ha egy-egy hang dalba kezdett itt-ott, nyomban félbehagyta, mert nem csatlakozott hozzá a szüretelők kórusa. Az öszvérhajcsárok szorgalmasan hordták a teli puttonyokat a taposókádakhoz. Azelőtt mindig az urak, a püspök meg a kormány része volt az első; ám az idén mintha megfeledkeztek volna róluk.
Az adószedők szerették volna már behajtani a dézsmát, de csak idegesen szimatoltak erre-arra: mi készül itt?... Minél inkább telt az idő, és nem történt semmi, annál inkább érezték, hogy kell valaminek történnie, s annál jobban megértették a poroszlók is, hogy cselekedniök kéne csak épp azt nem tudták, hogy mit.
Feltűnt Cosimo. Ott sétált föl-alá macskalépteivel a lugasok tetején. Kezében olló; hol itt, hol ott vágott le egy-egy fürtöt, odanyújtotta az alant szüretelő embernek vagy asszonynak, s halkan mondott neki valamit.
A poroszlók hadnagya nem bírta tovább, megszólalt végül:
No, hadd lám, mi van azzal a dézsmával!... Alighogy kimondta, rögtön meg is bánta. Válaszul furcsa, tompa hang zúgott végig a szőlőkön, a fütty és a bőgés keveréke: egyik szüretelő fújta meg kagylókürtjét riadót fújt, fellármázva a völgyeket. Körös-körül hasonló hangok feleltek rá valamennyi dombról; a puttonyosok harsonaként emelték ajkukhoz kagylójukat, s velük fújta Cosimo is egy lugas tetejéről.
Énekszó csendült a szőlősorok közt; eleinte csak imitt-amott, elszórtan, bizonytalanul. Majd egybeolvadt, szárnyalva fölcsapott a dal, végigfutott a messzeségbe nyúló szőlőhegyeken, s mintha vele futottak volna a sorok közt hajlongó férfiak és nők meg a karók, fürtök, venyigék is... és mintha magától szakadt volna le a tőkéről a szőlő, hullott volna puttonyba, hordóba, taposókádba... szétáradt a must édes illata, mindent betöltött... szinte musttá vált a levegő, a felhőgomolyos ég, a nap... s most érteni is lehetett az éneket, előbb csak a dallamát, aztán már a szövegéből is egy-két szót, a folyton ismétlődő felkiáltást: Ça ira! Ça ira! Ça ira!63 A legények meztelen, vöröslő lábbal tapossák a szőlőt: Ça ira! a lányok hegyes ollója mint a tőr... beleszúrják a lombok közé, úgy vágják le a gerezdet: Ça ira! muslicafelhő kereng a présre váró fürtkupacok fölött: Ça ira!
Végre észbe kaptak a poroszlók: Hé, mi van itt, bordélyház?! Csend legyen! Aki óbégat, golyót kap a hasába! s lövöldözni kezdtek, de csak a levegőbe.
Fülsiketítő durrogtatás válaszolt rá: mintha a dombtetőkön egész regimentek sorakoztak volna fel a harcra. Ombrosa valamennyi vadászpuskája eldördült, s Cosimo csak fújta a kürtjét egy magas fügefa tetején. Körös-körül megbolydultak a szőlők. Akkora kavarodás támadt, hogy immár nem lehetett tudni, ki szüretel, ki verekszik egybemosódott, egymás hegyén-hátán nyüzsgött minden: férfiak, nők, szőlő, vesszőkosarak, flinták, lovak, drótok, gerezdek, öklök, karók, öszvérrúgások, sípcsontok, emlők, venyigék, kertészbicskák... s mind, mind ezt énekelte: Ça ira!
Nesztek, itt a dézsma, vigyétek! azzal belenyomták az adószedőket s poroszlóikat fejjel lefelé a teli taposókádakba... csupán égre kalimpáló lábuk látszott ki az istenadtáknak. Végül üres kézzel kellett elkotródniok, tetőtől talpig mocskosan: a ragadós lé mindenüket belepte, szőlőcsutka, törek, mag, seprő csüngött a bajuszukon, puskájukon, tölténytáskájukon.
A szüret ünnepi hangulatban folytatódott. A nép szentül hitte, hogy leszámolt a hűbéri rendszerrel. Ezenközben mi, a környék nemesi családjai, bezárkóztunk kastélyainkba, eltorlaszoltuk magunkat, s kezünkben fegyverrel el voltunk szánva, hogy drágán adjuk a bőrünket (jómagam az igazat megvallva arra szorítkoztam, hogy lehetőleg az orromat se dugjam ki: még szememre találták volna vetni a többiek, hogy egy húron pendülök a bátyámmal, ezzel az antikrisztussal, akit a vidék legelvetemültebb jakobinus, szabadkőműves bujtogatójának tartottak). Ám azon a napon, amikor elkergették az adószedőket és a poroszlóhadat, egyetlen hajaszály se görbült meg senkinek.
Az ombrosaiak nagy buzgalommal készültek az örömünnepélyre. Elhatározták, hogy Szabadság-Fát is állítanak francia módira; csak nem tudták, milyen is légyen az aztán nálunk annyi a valódi fa, hogy nem érdemes afféle utánzatot csinálni. Így hát egy élő fát, egy szilt díszítettek fel; virágokat, szőlőfürtöket, koszorúkat aggattak rá, no meg feliratokat, hogy "Vive la Grande Nation!"64 A legeslegtetején ott állt Cosimo, vadmacska sipkáján háromszínű kokárda virított; előadást tartott Rousseau-ról és Voltaireről, ám egyetlen szavát se lehetett érteni, mert ott táncolt alatta a fa körül az egész nép ujjongva, énekelve: Ça ira!
Rövid ideig tartott a vigalom. Katonaság érkezett, rengeteg katona: genovaiak, hogy behajtsák a dézsmát, és garantálják területük semlegességét s ausztro-szárdok is, mert eljutott hozzájuk a szóbeszéd, hogy az ombrosai jakobinusok ki akarják kiáltani csatlakozásukat a "Nagy Egyetemes Nemzet"-hez, vagyis a francia köztársasághoz. A felkelők megpróbáltak ellenállni, itt-ott barikádot is emeltek, bezárták a város kapuit... Hiába! A csapatok minden irányból bevonultak Ombrosába, megszállták a környék főútvonalait, azokat pedig, akik bujtogató hírében állottak, bebörtönözték kivéve Cosimót (no hiszen, az is derék legény, aki őt elcsípi...) s még néhány főkolompost.
A forradalmárok ügyét parádés pörnek szánták, de a vádlottaknak sikerült bebizonyítaniok, hogy semmi közük az egészhez, s hogy épp azok voltak a zendülés igazi vezetői, akik kereket oldottak. Így hát szabadon bocsátották őket; nem is kellett további galibától félni, hisz beszállásoltak egy csomó katonát. Helyőrséget hagytak hátra az ausztro-szárdok is, hogy megelőzzék az ellenség esetleges beszivárgását; a helyőrség parancsnoka sógorunk, d'Estomac gróf, Battista férje volt, aki a provence-i gróffal együtt Franciaországból az osztrákokhoz menekült.
Most aztán Battista néném ott lábatlankodott nálunk, képzelhető örömömre. Betelepedett kastélyunkba tiszti férjurával, lovaival s egy egész sereg ordonánccal. Estéink azzal teltek, hogy a közelmúltban lefolyt, legnevezetesebb párizsi kivégzésekről mesélt; volt egy kis guillotine-modellje, valódi pengével, s hogy érzékletesen mutathassa be barátainak, férje valamennyi rokonának gyászos végét, gyíkokat, hernyókat, gilisztákat fejezett le, sőt még mezeiegereket is. Így töltöttük az estéket s én titkon irigyeltem bátyámat, amiért a vadonban élhet, ki tudja, melyik erdő rejtekén.
27 Cosimo később sokat mesélt arról, hogy milyen haditetteket vitt véghez az erdőben a háború hónapjai alatt; egyike-másika ugyancsak hihetetlen történet nem is felelek értük, inkább átadom neki a szót, s csupán arra szorítkozom, hogy híven idézzem elbeszélését.
Az egymással szemben álló seregek felderítő járőrei messze bemerészkedtek az erdőbe. Én megbújtam a lombok közt, s amint valami neszt hallottam, kíváncsian lestem, kik járnak odalent: ausztro-szárdok-e vagy franciák.
Egyszer egy osztrák felderítő szakasz vonult el alattam. Egy lenszőke hadnagyocska vezette őket. A katonák takaros mundérban feszítettek, s hibátlan volt a copfjuk is, bojtjuk is, nemkülönben kalpagjuk, magas szárú csizmájuk, fehér keresztpántjuk, puskájuk és szuronyuk. Párosával masíroztak, s a meredek, kacskaringós ösvényeken is iparkodtak megőrizni a menetoszlopot. A tisztecske nemigen tudta, miféle erdő ez, de ragaszkodott a kapott parancsokhoz, s hajszálnyira sem tért le a térképen meghúzott útvonalról: ezért minduntalan beverték az orrukat a fák törzsébe, szöges csizmájukkal meg-megcsúsztak a síkos köveken, s a csipkebokrok tüskés ágai is lépten-nyomon a szemükbe csapódtak ám a buzgó parancsnokban mindez nem csökkentette a császári hadsereg felsőbbségének tudatát.
Nagyszerű katonák!... Egy fenyőfa ágai közt megbújva lestem rájuk. Félkilós fenyőtoboz volt a kezemben; ezt, mikor átvonultak alattam, a hátvéd fejére ejtettem. A fickó kitárta karját, térdei összecsuklottak. Hanyatt vágódott a páfrányok közé. Senki sem vette észre; a csapat továbbmenetelt.
Ismét utolértem őket. Ezúttal egy összegömbölyödött sündisznót dobtam az egyik káplár nyakába. A káplár feje hátrabillent. Elájult. A hadnagy most észrevette a dolgot, odaküldött két embert, hogy fektessék a sebesültet hordágyra, s úgy vigyék a csapat után.
A járőr, mintha csak szándékosan tenné, az erdő legsűrűbb, legszövevényesebb bozótjaiba gabalyodott; s mindig újabb kelepcétől kellett tartania. Szőrös, kék hernyókat gyűjtöttem egy zacskóba abból a fajtából, mely a csalánnál is jobban csíp , s vagy száz darabot lepotyogtattam belőlük. A szakasz továbbvonult, eltűnt a sűrűben, majd újra előbukkant, veszettül vakarózva a legények arca, keze csupa piros hólyag , s csak masírozott rendületlenül.
Csodálatos csapat, nagyszerű parancsnok!... Annyira idegenül mozgott az erdőben, hogy nem tudott különbséget tenni a szokott és a szokatlan dolgok közt, s megtizedelt, de mindvégig önérzetes, törhetetlen legénységével bátran haladt a kijelölt úton. Ekkor egy vadmacskacsaládot vetettem be a harcba: farkuknál fogva lehajigáltam őket. (Előzetesen jól megpörgettem mindegyiket a levegőben; ettől módfelett megdühödnek.) Nagy zaj támadt nyávogás, fújás, prüszkölés, kurrogás... Aztán mély csend: az osztrákok sebesültjeiket kötözték. Ám csakhamar felcihelődtek, s a járőr a sok tépéstől, pólyától fehérlőn folytatta a menetelést.
"Nincs más hátra, foglyul kell ejteni őket" gondoltam, s elébük kerültem. Azt reméltem, hogy majd csak találkozom egy francia őrszemmel, s értesíthetem az ellenség közeledtéről. Csakhogy egy idő óta színüket se lehetett látni a franciáknak errefelé.
Amint így előresiettem, egyszer csak észrevettem, hogy valami mozog odalenn a moha közt csupa moha volt itt minden. Megálltam, erősen figyeltem. Patakcsörgedezéshez hasonló hang ütötte meg fülemet; ez előbb emberi mormogássá erősödött, majd e mormogásból lassanként érteni is lehetett egyes szavakat, mint például: Mais alors... cré-nom de... foutez-moi-donc... tu m'emmer... quoi...65 Ahogy jobban kimeresztettem a szemem, hát látom, hogy az a puha, bársonyos tenyészet odalent főleg tollas csákókból, sűrű hajzatokból, tömött szakállakból áll. Egy francia huszárszakasz tanyázott alattam. A téli hadjárat alatt olyannyira átnedvesedtek, hogy íme: kitavaszodván, egész szőrzetüket belepte a moha meg a penész.
A járőrt Agrippa Papillon hadnagy, roueni poéta, a republikánus hadsereg önkéntese vezette. Papillon hadnagy hitt a természet egyetemes, mindent átfogó jóságában, ezért nem kívánta katonáitól, hogy rázzák le magukról az erdőben rájuk tapadt fenyőtűket, gesztenyeburkokat, leveleket, gallyacskákat és csigákat. A szakasz immár annyira belesüppedt a környező természetbe, hogy csak az én éles, gyakorlott szemem fedezhette fel őket.
A költő hadnagy is a szabad ég alatt tanyázott legényei körében. Sovány arcát gyűrűkbe göndörödő, hosszú haj keretezte, fején háromszögletű kalap s imigyen szavalt az erdőnek: Ó, erdő! Ó, éjszaka! A tiétek vagyok, rabotok vagyok! Vajon e hős katonák bokája köré csavarodott fodorkafű megváltoztathatja-é Franciaország sorsát? Ó, Valmy, Valmy, mily messze is vagy!
Előbújtam a lombok közül: Pardon, citoyen.66
Tessék? Ki van ott?
Egy hazafi, parancsnok polgártárs... ez erdőségek lakója.
Ah! Itt? Hol?
Pontosan az ön orra fölött, parancsnok polgártárs.
Látom! De vaj' mi ön? Ember-madár? Hárpiafi? Miféle mitológiai szörny?
Rondò polgártárs vagyok, emberi lények leszármazottja mind apai, mind pedig anyai ágon, efelől megnyugtathatom, hadnagy polgártárs. Sőt szülőanyám kiváló katona volt az örökösödési háborúban.
Értem. Ó, minő idők, ó, mely dicsőség! Hiszek önnek, polgártárs, s alig várom, hogy halljam a híreket, melyeket, úgy látom, tudomásomra akar hozni.
Egy osztrákjárőr készül behatolni az önök területére!
Mit beszél? De hisz akkor ütközet lesz végre! Eljött hát az óra! Ó, patak, szelíd patakocska, ím, nemsokára vér festi habjaid! Föl hát! Riadó!
A költő hadnagy parancsszavára a huszárok lassan összeszedegették puskájukat, cókmókjukat; ámde oly bágyadtan s egyúttal oly hebehurgyán mozgolódtak, annyit nyújtózkodtak, krákogtak s szitkozódtak közben, hogy aggályaim támadtak: megállják-e helyüket a harcban.
Van valami terve, hadnagy polgártárs?
Tervem?... Neki az ellennek!
Igen, de hogyan?
Hogyan? Hát tömött sorokban.
Nos, ha megengedi, adnék egy tanácsot. Én szétszórtan állítanám fel a katonákat, és hagynám, hogy az ellenség maga sétáljon be a kelepcébe.
Papillon hadnagy békés, jóindulatú ember volt, így hát nem bakafántoskodott, elfogadta a tervemet. A huszárok szétszéledtek az erdőben; alig különböztek a zöld aljnövényzettől s az osztrák hadnagy meg végképp nem volt alkalmas arra, hogy az efféle különbséget észrevegye. A császári hadsereg járőre csak vonult előre a térképen megjelölt útvonalon; csupán egy-egy nyers "jobbra át!", "balra át!" verte fel olykor az erdő csendjét. Ily módon szinte a franciák orra előtt masíroztak el anélkül, hogy bármit is észrevettek volna. A huszárok szótlanul készültek a bekerítő hadmozdulatokra; csupán afféle természetes neszek szárnyrebbenés, lombsusogás törték meg néha a mély csendet. Én fáról fára ugrálva egy-egy fogolyfüttyel, bagolyhuhogással jeleztem nekik, merre tart az ellenség, s hol vágjanak elébük. Mire besötétedett, az osztrákok bent találták magukat a csapda kellős közepében.
Állj! Fel a kezekkel! A szabadság, egyenlőség és testvériség nevében fogolynak nyilvánítom valamennyiöket! harsant feléjük hirtelen a kiáltás az egyik fáról, s egy emberforma árnyék tűnt fel a lombok közt, hosszú csövű flintát lóbálva kezében.
Hourra! Vive la Nation!67
Körös-körül a bokrok mind francia huszárokká változtak élükön Papillon hadnagy állt.
Az ausztro-szárdok fojtott hangon szitkozódtak, de mielőtt észbe kaptak volna, már le is fegyverezték őket. Az osztrák hadnagy sápadtan, de emelt fővel adta át kardját francia kollégájának.
Hasznos szövetségese lettem a republikánus hadseregnek, de azért jobb szerettem egymagam portyázni, fel-felhasználva az erdő állatainak segítségét ekként futamítottam meg egyszer egy osztrák hadoszlopot is: darázsfészket zúdítottam a nyakukba.
E haditetteimnek híre terjedt az ausztro-szárd katonaság közt, még meg is toldották; csakhamar azt beszélték táborszerte, hogy az erdőben teméntelen fegyveres jakobinus bujkál a fák tetején. A császári és királyi csapatok ugyancsak hegyezték a fülüket, valahányszor errefelé meneteltek: a legkisebb neszre ha egy gesztenye pattant ki burkából, s halkan a földre koppant, vagy egy mókus sivított fel a lomb közt azt hitték, a jakobinusok kelepcéjébe jutottak, s azonmód irányt változtattak. Így hát állatutánzó hangokkal, alig hallható zörejekkel könnyen eltérítettem a piemonti és az osztrák csapatokat eredeti útvonaluktól, s oda vezettem őket, ahova akartam.
Egyik nap úgy irányítottam a dolgot, hogy egy sűrű, tüskés bozótba masíroztak, s ott eltévedtek. A bozótban vaddisznócsalád rejtezkedett. (A hegyekben visszhangzó ágyúzás seregestül kergette le őket az alacsonyabban fekvő erdőségekbe.) Az osztrákok csak masíroztak, masíroztak egyre, pedig már nem láttak tovább az orruk hegyénél. Egyszer csak csordányi bozontos vadkan ugrik fel előttük fülhasogató röfögéssel. A dühödt állatok nekirontottak a katonáknak; mindegyik elkapott egy-egy fickót, lába közé furakodott, földobta a levegőbe, hegyes csülkével megtiporta, s gyomrába döfte agyarát. Az egész zászlóalj felbomlott, hanyatt-homlok menekültek; a társaimmal űzőbe vettük őket, s utánuk lődöztünk a fákról. Akik nagy üggyel-bajjal visszavergődtek a táborba, különbözőképpen számoltak be a történtekről: ennek földrengés rántotta ki hirtelen a lába alól a tüskés talajt, amaz föld alól előbújt jakobinusokkal csatázott... mert hát ördögök ezek a jakobinusok, semmi kétség, félig emberek, félig vadállatok, s fönt élnek a fák tetején vagy lenn a bokrok alján.
Már említettem, hogy szívesebben portyáztam egyedül vagy azzal a néhány ombrosai cimborával, aki a szüret után kimenekült velem az erdőbe. Arra mindig ügyeltem, hogy minél kevesebb dolgom legyen a francia ármádiával, hisz tudvalevő, milyenek a hadra kelt seregek: romlás kíséri minden léptüket. Mindazonáltal Papillon hadnagyot s előőrsét megkedveltem, s bizony módfelett aggasztott a sorsuk. A költő parancsnok csapata számára ugyanis kezdett végzetessé válni a front mozdulatlansága. Mundérjukat belepte a moha meg zuzmó, egyik-másikon még páfrány és hanga is burjánzott; csákójuk tetején fészket rakott az ökörszem, vagy kivirult a gyöngyvirág; csizmájuk mindinkább eggyé vált az anyafölddel... igen, már-már gyökeret vert az egész osztag. Agrippa Papillon hadnagy természetrajongása az állati és növényi lét sajátos keverékébe süllyesztette ezeket a derék katonákat.
Valamit tenni kellett, hogy felocsúdjanak. De mit? Egy ötletem támadt; felkerestem hát Papillon hadnagyot, hogy elébe terjesszem. A poéta épp szavalt a holdhoz.
Ó, hold! Mily kerek vagy! Mint az ágyú torka... miként a golyóbis, mely rátér a röppálya lefelé hajló ágára, ha gyöngül már a lőpor lökőereje, oly némán gördülsz alá az ég boltján! Mikor égsz el sisteregve, ó, hold, mikor szórsz hamu- és szikraesőt az ellenséges hadakra, a trónusokra, s ó, mikor, mikor ütsz rést, diadalmas rést az előítéleteknek, méltánytalanságoknak s ösztövér megbecsülésnek ama falán, melyet körém vontak a polgártársaim. Ó, Rouen! Ó, hold! Ó, végzet! Ó, konvent! Ó, békák! Ó, hajadonok! Ó, életem!
Megszólítottam: Citoyen...
Na mi az? riadt fel Papillon bosszúsan: mindig félbeszakítják.
Csak annyit akartam mondani, parancsnok polgártárs, hogy tudnék egy módszert, mellyel föl lehetne rázni az embereit már-már vészes tespedtségükből.
Adná isten, polgártárs! Mint látja, bennem lobog a tettvágy. Aztán miféle módszer az?
A bolhák módszere, parancsnok polgártárs.
Sajnálom, hogy ki kell ábrándítanom. A republikánus hadseregben nincsenek bolhák. Az ostromzár és a drágaság miatt mind éhen pusztultak.
Én szállíthatok önnek, parancsnok polgártárs.
Nem tudom, komolyan beszél-e vagy tréfál. Mindenesetre továbbítom javaslatát a vezérkarhoz, s majd meglátjuk. Polgártárs, köszönöm önnek, hogy annyit fáradozik a köztársaság ügyéért! Ó, dicsőség! Ó, Rouen! Ó, bolhák! Ó, hold! S szent révületében tovalebbent.
Láttam, hogy magamnak kell dologhoz látnom. Nagy tömeg bolhát szereztem be, s ha francia huszárt pillantottam meg valahol, tüstént ráfújtam egyet a fúvócsövemmel, mégpedig lehetőleg bele a gallérjába hisz tudvalevő, mily pontosan célzok. Később már marékszám szórtam a készletből az egész osztagra. Bizony, veszélyes misszió volt ez: ha tetten érnek, mit sem használ hazafihírem: könyörtelenül Franciaországba visznek, s mint Pitt ügynökét lefejeznek a guillotine-nal. De beavatkozásom gondviselésszerű volt: a csípések felkeltették a huszárokban a vakaródzás, keresgélés, bolhászkodás emberi, civilizált szükségletét; lehányták magukról a mohos mundért, félrelökték gombával, pókhálóval belepett iszákjukat, cókmókjukat, megmosakodtak, megfésülködtek, megborotválkoztak egyszóval újra ráébredtek ember mivoltukra, visszanyerték egyéniségüket, valamint a kulturált lények amaz igényét, hogy elhatárolják magukat a vadon természettől. Mi több, egyszer csak birizgálni kezdte őket a tettvágy, a harci kedv e rég feledésbe merült ösztönök. Ily lelkes hangulatban érkezett el a döntő csata órája: a republikánus hadsereg megtörte az osztrákok ellenállását, valósággal elsöpörte az arcvonalat, s feltartóztathatatlanul nyomult előre a győzelemig : Degóig és Millesimóig...
28 Nénénk s az emigráns d'Estomac gróf még idejében eliszkoltak Ombrosából, hogy a bevonuló republikánus hadsereg foglyul ne ejtse őket. Ombrosában mintha visszatértek volna ama szüreti napok. Megint fölállították a Szabadság Fáját ezúttal hívebben a francia mintához, úgyhogy jobban hasonlított a májusfára. Mondanom se kell, hogy Cosimo fölmászott rá frígiai sapkában; de hamarosan elfáradt, otthagyta.
A nemesi kúriák körül némi zenebona támadt. Mágnás uram, lámpavasra, ça ira! kiáltozták. Engem békén hagytak, úgyis mint bátyám öccsét, meg hát sosem tartoztunk a jómódú nemesek közé. Mi több: hamarosan engem is a hazafiak közt kezdtek emlegetni (meg is gyűlt miatta a bajom, mikor később újra fordult a kocka).
Végrehajtották a tisztújítást, immár municipalité68 volt nálunk is, meg maire francia módra. Bátyámat beválasztották az ideiglenes tanácsba, noha sokan nem értettek ezzel egyet, mert bolondnak tartották. A régi rend hívei csak nevettek, s azt hangoztatták, hogy bolondokházába való az egész elöljáróság.
A tanács üléseit a genovai kormányzó palotájában tartották. Cosimo egy szentjánoskenyérfán gubbasztott az ablakok magasában, onnan figyelte a tanácskozást. Időnként közbekiáltott, s szavazott is, amikor rákerült a sor. Ám tudvalevő, hogy a forradalmárok még a konzervatívoknál is többet adnak a külsőségre: csak fortyogtak folyvást, hogy ez nem járja, Cosimo veszélyezteti a tanácsülés méltóságát, meg miegymás; így aztán, amikor a genovai oligarchák köztársasága helyébe a Ligur Köztársaság lépett, az új elöljáróságba már nem választották be bátyámat.
Meg kell még említenem, hogy Cosimo ez idő tájt írta s adta közre Köztársasági Alkotmánytervezet a Férfiak, Nők, Gyermekek, Házi- és Vadállatok, valamint a Madarak, Halak és Rovarok, továbbá Mindennemű Növények: Fák, Bokrok, Virágok és Füvek jogainak Pontos Meghatározásával című művét. Nagyon szép munka volt, a világ valamennyi kormánya tanulhatott volna belőle. De hát senki se törődött vele, s így csak holt betű maradt.
Idejének legnagyobb részét azért most is az erdőben töltötte Cosimo; a francia ármádia hadmérnökségének utászai készítették itt elő a tüzérség felvonulását. Ezek a különös figurák szakálluk a csákójuk alatt kezdődött, s leért egészen a bőrkötényükig merőben különböztek az összes többi katonától. Tán azért is, mert nem maradt utánuk romlás, pusztulás, miként a többi csapatok nyomában; ellenkezőleg: az alkotás öröme, a mentől kiválóbb művek létrehozásának becsvágya sugárzott belőlük. Aztán meg oly sok mesélnivalójuk volt! Hisz különféle országokon jöttek által, rengeteg ostromban, csatában vettek részt. Néhányan tanúi voltak ama nagy eseményeknek is Párizsban: látták a Bastille lerombolását, a guillotine-t... Cosimo estéről estére ott ült fölöttük, s hallgatta beszélgetésüket. Amikor lerakták az ásót, lapátot, valamennyien a tábortűz köré heveredtek, s kurta pipájukból pöfékelve, sorra felidézték emlékeiket.
Napközben bátyám segített az útmérnököknek a tervezésben. Senki sem volt erre alkalmasabb nála; úgy ismerte az erdőt, mint a saját tenyerét, pontosan megmondta, merre vágjanak szekérutat: hol a legsimább a terep, s hol irthatnak a növényzet nagyobb kára nélkül. No meg azt is tudta mindig, sokkal jobban, mint a francia tüzérek, mi kell a népnek a mi elhanyagolt vidékünkön. Így legalább valami hasznot is hajtott a sok tolvaj katonajövés-menése: megépítették a már olyannyira szükséges utakat.
Ennél több haszonról aztán nem is beszélhetünk: a megszálló csapatok főleg amióta köztársaságiakból császáriakká vedlettek ugyancsak ráültek a nyakára mindenkinek. Az emberek meg a republikánus érzelmű hazafiaknak panaszkodtak-háborogtak: Látjátok, mit művelnek a ti híres barátaitok?! Mire ezek széttárták karjukat, égre emelték tekintetüket, és így válaszoltak: Hiába... katonák! Majd csak elmennek egyszer!
Napóleon katonái könyörtelenül elhordták a disznókat, teheneket, de még a fejőskecskéket is. Ami az adót meg a dézsmát illeti, rosszabb volt a helyzet, mint annak előtte. Hát még amikor toborozni is kezdtek! A legények hallani sem akartak a katonáskodásról: aki épp sor alá került, elbujdosott bevette magát a rengetegbe.
Cosimo iparkodott enyhíteni a bajokon: vigyázott a jószágra, amikor a gazdák a rekvirálástól félve behajtották a sűrűbe; éberen őrködött, hogy a franciák le ne csapjanak, ha épp titkos gabonaszállítmány volt úton a malom felé, vagy az olajbogyót vitték az olajütőbe; jobbnál jobb erdei búvóhelyekre vezette a sorozás elől szökdöső legényeket. Vagyis hát igyekezett megvédeni a népet az erőszakoskodók ellen, de ugyanakkor sohasem támadt a megszálló csapatokra pedig abban az időben már itt-ott járták a vadont ama szakállas puskával felfegyverzett bandák, melyek ugyancsak megkeserítették a katonák életét. Cosimo hisz önfejű volt világéletében! mindenáron következetes akart maradni: minthogy azelőtt olyannyira barátkozott a franciákkal, úgy vélte, továbbra is velük kell tartania, még ha megváltozott is egy s más, és minden másképp történt, mint ahogy várták. No meg ne feledjük: ahogy öregedett, lassacskán közömbössé vált: ezekkel éppoly kevéssé törődött, mint amazokkal.
Napóleon, minekutána Milánóban megkoronáztatta magát, ellátogatott néhány itáliai városba. Mindenütt nagy ünnepélyességgel fogadták, büszkén mutogatták a helybeli nevezetességeket, műemlékeket. Az ombrosai programban a "fatetőn tanyázó hazafi" meglátogatása is szerepelt hiába, amint az már lenni szokott, nálunk nem sokat törődtek Cosimóval, ám annál híresebb volt egyebütt, főleg külföldön.
A találkozás meglehetősen feszélyező körülmények között esett meg. Az Ünnepségek Községi Rendezőbizottsága kitett magáért: aprólékosan előkészített mindent. Kiválasztottak egy szép, terebélyes fát. Előbb tölgyre gondoltak, de hát a dió jobb helyen állt, ezért néhány tölgyfalombbal tölgynek álcázták, s teleaggatták francia meg lombard háromszínű pántlikákkal, kokárdákkal, miegymással; majd megkérték bátyámat, üljön a tetejébe. Cosimo türelmesen gubbasztott odafönn, ünnepi ruhája volt rajta, de fején a jellegzetes vadmacska sipka; egy mókus ült a vállán.
Tíz órára tűzték ki a találkozót, s már óriási tömeg tolongott körös-körül, de persze Napóleonnak még fél tizenkettőkor se látta színét senki bátyám nem csekély bosszúságára, ugyanis öregkorára hólyagbántalmak kezdték gyötörni, s minduntalan a fatörzs mögé kellett bújnia, hogy vizelhessen egy kicsit.
Végre megérkezett a császár; mögötte a kétcsúcsú díszkalapok hosszú sora hullámzott. Déli tizenkét óra volt; Napóleon fölnézett az ágak közt csücsülő Cosimóra ám épp szemébe sütött a nap.
Néhány udvarias mondattal kezdte a beszélgetést: Je sais très bien que vous, citoyen... s tenyeréből ernyőt formált szeme fölé ...parmi les foréts... s odább tipegett, hogy ne vakítsa annyira a napfény parmi les frondaisons de notre luxuriante.69 most meg idébb táncolt, mert Cosimo meghajolt a fán, s ezzel elvonta árnyékát.
Látván Bonaparte nyugtalanságát, bátyám előzékenyen megkérdezte: Tehetek valamit önért, mon empereur?
Igen, igen! vágta rá Napóleon. Kérem, álljon egy kicsit errébb, hogy megóvjon a nap sugaraitól... Így, most jó, ne mozduljon!... Elhallgatott. Töprengő arccal fordult Eugéne alkirályhoz. Tout cela me rappelle quelque chose... Quelque chose que fai dèjà vu...70
Cosimo kisegítette:
Az nem felséged volt, hanem Nagy Sándor.
Ah, persze! csapott homlokára Napóleon. Nagy Sándor és Diogenész találkozása!
Vous n'oubliez jamais votre Plutarque, mon empereur71 jegyezte meg Beauharnais.
Csak akkor tette hozzá Cosimo Nagy Sándor kérdezte Diogenésztől, hogy mit tehet érte, s Diogenész kérte, hogy lépjen arrább...
Napóleon csettintett az ujjával: végre megtalálta a pillanathoz illő szentenciát. Odakacsintott kíséretének, hogy figyeljenek csak, majd tökéletes olaszsággal így szólt: Ha nem volnék Napóleon császár, legszívesebben Cosimo Rondò polgártárs lennék!
Azzal megfordult és elment. Kísérete nagy sarkantyúpengetés közepette loholt utána.
Ennyi volt az egész. Azt várta volna az ember, hogy egy héten belül megérkezik Cosimo számára a Becsületrend keresztje. De nem történt semmi. Bátyám ugyan fütyült az effélére, ám nekünk, a családnak, bizony jólesett volna.
29 A földön is hamar tovaröppen az ifjúság, hát még odafönn a fákon, ahol minden gyümölcs, valamennyi levél lehullásra ítéltetett. Cosimo is megvénült. Annyi-annyi esztendő, annyi nappal meg éjjel, esőben, hóban, szélben, fagyban... feje fölött hitvány rőzsetető vagy még az se... távol az otthon, a tűzhely melegétől, terített asztaltól, főtt ételektől nos igen, összeaszott kis öregember lett; lába görbe, karja hosszú, akár a majomé, a háta is hajlott már; csuklyás szőrmeköpenyében úgy festett, mint egy szőrcsuhás barát. Csupa ránc arcát kicserzette a szél meg a nap, fakó szeme körül mély barázdák gyűrűznek.
A Berezinánál tönkreverték Napóleon hadait, az angolok épp most szálltak partra Genovában, mi pedig naphosszat lestük a viharos események híreit. Cosimo nem mutatkozott Ombrosában: egy fenyőfán gubbasztott a tüzérség felvonulási útja mentén, ott, ahol annak idején Marengo felé döcögtek az ágyúk; kelet felé nézett, ama letarolt, kopár síkság irányába immár csak pásztorok legeltették ott kecskéiket, és rőzsekötegekkel megrakott öszvérek bandukoltak. Vajon mire várt? Látta Napóleont, látta, mivé lett a forradalom csak rosszabb, egyre rosszabb idők jöhettek eztán. S mégis ott gubbasztott, szemét egy pontra szegezve: az út kanyarulatára mintha bármelyik pillanatban feltűnhetne ott a császári ármádia... még rajtuk csüngenek az orosz tél jégcsapjai, Bonaparte sápadtan, lázasan, borostás arccal ül a nyeregben, fejét mellére csüggeszti...
Íme, most megáll a fenyő alatt (mögötte zűrzavarosan összetorlódnak, lassúdó csoszogássá válnak a léptek, a borjúk, puskák tompán puffannak a földön, a halálosan kimerült katonák az útszélre roskadva lehúzzák csizmájukat, s feltört lábukról legöngyölik a kötést), és így szól: "Igazad volt, Rondò polgártárs. Add ide hát azt az alkotmánytervezetet... hadd fogadjam meg most a tanácsodat, mely annak idején nem kellett a direktóriumnak, sem a konzulságnak, sem a császárságnak... Kezdjünk mindent elölről, állítsuk fel a Szabadság Fáit, mentsük meg az egyetemes hazát..." Ez lehetett Cosimo reménysége, ez lehetett az álma.
Ám ehelyett egy szép napon három szánalmas alak tűnt fel az útkanyarban. Egyikük mankóra támaszkodva sántikált, a másik turbánnak is beillő, hatalmas kötést viselt a fején; a harmadik lehetett még a legépebb: neki csupán fél szemét takarta fekete kendő. Fakó rongyaik, a mellükön csüngő paszománycafatok, térdig felhasadt csizmájuk s csákójuk, melynek csupán karimája s forgója maradt meg mindez a napóleoni gárda mundérjára vallott. Fegyverük nem volt; helyesebben egyikük üres kardhüvelyt lóbált, másikuk puskacsövet tartott a vállán, melynek végére batyut kötött, akár egy botra. Énekelve közeledtek: De mon pays... De mon pays... De mon pays72 mintha részegek volnának.
Hé, emberek ! kiáltott le nekik bátyám. Kik vagytok?
Nini, micsoda fura madár! Mit csinálsz odafönn? Fenyőmandulát szemelgetsz?
Mire a másik: Ki akar fenyőmandulát adni? Kopog a szemünk az éhségtől, és fenyőmaggal etetnének?
És a szomjúság is! Majd elepeszt! A havat faltuk!
Mi vagyunk a harmadik huszárregiment.
Teljes létszámban!
Ennyien maradtunk!
Hárman a háromszázból: nem is kevés!
Én megmenekültem, és ez a fő!
Nyugtával dicsérd a napot! Még nem értél ép bőrrel haza!
Egyen meg a fene!
Mi vagyunk az austerlitzi győztesek!
És nekünk dörgöltek be Vilnánál! Örvendezzünk!
Mondd, te beszélő madár, merre találunk itt egy kocsmát?
Fél Európa hordóit kiürítettük, de a szomjunk csak nem csillapodik!
Merthogy a golyók olyannyira át- meg átlyuggattak, utolsó cseppig kifolyt belőlünk a borocska!
Te vagy lyukas, majd megmondom, hol!
Egy korcsomát, mely hitelt ád!
Majd ha legközelebb erre járunk, megfizetjük!
Megfizeti Napóleon!...
Hajajaj...
...Vagyis a cár! Itt jön mögöttünk a cár! Neki kell benyújtani a számlát!
Cosimo végre megszólalt:
Bor nincsen errefelé, de nem messze innen egy patak csörgedezik, ott csillapíthatjátok a szomjatokat.
Fulladj bele a patakodba, te bagoly!
Ha nem veszítettem volna el a puskámat a Visztulánál, lelőnélek s megsütnélek nyárson, mint egy fenyőrigót!
Várjatok, én megkeresem azt a forrást, belelógatom az égő talpamat...
Felőlem a valagodat is megmoshatod...
Végül mégis lebandukoltak mindhárman a patakhoz, arcot, lábat mostak, kiöblítették rongyaikat. Szappant Cosimo adott nekik mindig volt nála szappan; azok közé tartozott, akik öregkorukban kínosan ügyelnek a tisztaságra, mert undorodnak piszkos maguktól, bár ifjan nem sokat törődtek az effélével. A hideg víz kissé kijózanította a három katonát; ámde mámorukkal együtt jókedvük is tovatűnt: eszükbe jutott mostoha sorsuk, s csak sóhajtoztak, darvadoztak; e szomorúságban viszont igencsak jólesett a tiszta víz, így hát buzgón vedelték, s rá is zendítettek újból:
De mon pays... De mon pays...
Cosimo visszamászott őrhelyére. Egyszer csak lódobogást hall; íme, porfelhő kavarodik, s egy szakasz katona bontakozik ki belőle. Sohasem látott dolmány feszül rajtuk, a nehéz csákók alól pedig kissé lapított, szőke szakállas arcok, félig hunyt, zöld szemek világlanak elő. Cosimo meglengette feléjük a kalapját: Hahó, lovagok! Mi szél hozott benneteket?
Megálltak. Zdrasztvuj! Mondd csak, bátyuska, milyen messze van innen?...
Zdrasztvujtye, katonák! mondta Cosimo; minden nyelvhez konyított egy kicsit, így az oroszhoz is. Kudá vam? Hova igyekeztek? Micsoda van milyen messze innen?
Hát az, amerre ez az út visz...
No, ez sokfelé visz... Ti hová igyekeztek?
V Parizs.
Párizsnak nem ez a legjobb út.
Nyet, nye v Parizs. Vo Franciju, za Napoleonom. Kuda vegyot etá daróga?73
Erre is, arra is: Olivabassába, Trappába...
Kak? Aliviabassa? Nyet, nyet.
Mehettek éppenséggel Marseille-be is...
V Márszelj... dá, dá, Márszelj... Fráncija.
És miért igyekeztek Franciaországba?
Napóleon háborúzni jött a mi cárunkhoz, s most a mi cárunk űzi Napóleont.
Honnan jöttök?
Iz Harkova. Iz Kijeva. Iz Rosztova...
Így hát sok szép helyen megfordultatok!... Aztán hol szebb: nálunk vagy Oroszországban?
Láttunk szépet is, csúnyát is, de nekünk csak Oroszország tetszik.
Megint lódobogás. Egy tiszt alakja válik ki a porfelhőből, megáll, s rákiált a kozákokra: Von! Mars! Kto vam pozvolil osztanovitszja?74
Do szvidányija bátyuska köszöntek el amazok Cosimótól. Nam porá...75
A tiszt ott maradt a fenyőfa alatt. Magas volt, sovány, arca nemes metszésű és szomorú. Födetlen fejét fölvetette a bárányfelhős ég felé.
Bonjour, monsieur köszöntötte Cosimót. Vous connaissez notre langue?76
Da, gaszpagyin oficer válaszolta bátyám , mais pas mieux que vous le français, quand-mème.77
Étes-vous un habitant de ce pays? Étiez-vous ici pendant qu'il y avait Napoléon?78
Oui, monsieur l'officier.
Comment ca allait-il?79
Vous savez, monsieur, les armées font toujours des dégdts, quelles que soient les idées qu' elles apportent.80
Oui, nous aussi nous faisons beaucoup de dégdts... mais nous n'apportons pas d'ídées...81
Hangjában mélabú és nyugtalanság pedig hát győztes. Cosimo rokonszenvet érzett iránta, meg akarta vigasztalni: Vous avez vaincu!82
Oui. Nous avons bien combattu. Très bien. Mais peutètre...83
Kétségbeesett üvöltés harsant, majd tompa puffanás, fegyvercsörgés hallatszott. Kto tám? kérdezte a tiszt. A kozákok tűntek fel újra. Félmeztelen testeket vonszoltak maguk után a földön, lovuk farkára kötve, s valamit tartottak a baljukban (jobbjuk széles pengéjű szablyát markolt, mely igen! vértől csöpögött), és ez a valami a három korhely huszár szakállas feje volt. Francuzi! Napoleon! Megöltük mindet.
A fiatal tiszt kurtán rájuk parancsolt, hogy takarítsák el a hullákat. Majd visszafordult Cosimo felé:
Vous voyez... La guerre... Ily a plusieurs années que je fais le mieux que je puis une chose affreuse: la guerre... et tout cela pour des idéals que je ne saurais presque expliquer moimérne...84
Én is olyan eszmékért élek, immáron sok-sok esztendeje, melyeket magam sem tudnék pontosan megmagyarázni magamnak... válaszolta Cosimo. Mais je fais une chose tout à fait bonne: je vis dans les arbres.85
Az ifjú tiszt mélabúja hirtelen idegességgé változott. Alors mondta , je dois m' en aller. Katonásan tisztelgett. Adieu, monsieur... Quel est votre nom?86
Le Baron Cosme de Rondeau kiáltotta bátyám utána, mert már elindult. Proscsajtye, gaszpagyin... Et le vôtre?87
Je suis le Prince Andréi...88 s a tovavágtató paripa dobogása elnyelte a vezetéknevet.
30 Nem tudom, mit hoz még ez a tizenkilencedik század; csúnyán kezdődött, s egyre rútabb lesz. Fekete árnyék borul Európára: a restauráció. Az új eszmék bajnokai (jakobinusok, Bonaparte-hivők egyaránt) leverve, megint a korlátlan önkényé, a jezsuitáké a világ, ifjúságunk eszméi, a tizennyolcadik század reményei... ész, értelem, felvilágosodás mind oda, por és hamu.
Erre a füzetre bízom gondolataimat hogy is fejezhetném ki őket másként?... Mindig higgadt voltam, megfontolt, afféle családapa... világos fejű, törvénytisztelő nemesember. A politika szertelenségei sosem tépáztak meg különösképpen, s remélem, ezután is így lesz. De bévül... De idebent a szívemben... mily sivár szomorúság ütött tanyát!
Másként volt ez, míg élt a bátyám. "Törődjön csak vele ő!..." gondoltam, s éltem a világomat. De azóta minden megváltozott... Nem azért, mert osztrák és orosz csapatok vonultak be, mert csatlakoztunk a piemontei királysághoz, s új adókat vetettek ki reánk... Nem. Hanem mert ha kinyitom az ablakot, s fölnézek a fák ágaira, nem látom őt, nem himbálózik többé odafönn bizony, én ezen mérem le az idők változását. Most, hogy ő már nincsen, úgy érzem, sok mindennel kellene foglalkoznom: politikával, történelemmel, filozófiával... s figyelem is a hírlapokat, meg annyi könyvet olvasok, hogy sokszor már belefájdul a fejem de hiába, az, amit ő akart elmondani, nincsen egyikben se... igen, ő mást akart, olyasmit, ami mindent magába foglal s szavakkal nem is tudta elmondani, csupán az életével. Hű maradt önmagához könyörtelenül, mindhalálig: csak így adhatott valamit az emberiségnek.
Emlékszem, amikor megbetegedett... Abból vettük észre, hogy átcipelte fekhelyét a piac közepén álló nagy diófára. Azelőtt ösztönösen titkolta, hogy hol alszik: akár az erdei vadak. Most szükségét érezte, hogy az emberek szeme előtt legyen. Összeszorult a szívem: mindig sejtettem, hogy nem szivesen hal meg majd egyedül; rossz jelet láttam hát abban, hogy menekül a magánytól.
Felküldtünk hozzá egy orvost; az csak széttárta karját, és sokatmondó fintort vágott, amikor visszajött tőle.
Ekkor én másztam fel a létrán. Cosimo kezdtem kérlelni , elmúltál hatvanöt éves... hogyan is maradhatsz még mindig idefent? Immár elmondtad, amit mondani akartál... s mi megértettük... nagy-nagy lelkierőről tettél tanúságot... de hát most már elvégezted... lejöhetsz. Aki a tengeren tölti egész életét, az is partra száll egyszer.
No hiszen, falra hányt borsó! Csak legyintett rá. Szinte nem is beszélt már. Néha-néha fölkelt, s feje búbjáig pokrócba burkolózva kiült egy ágra, élvezte a napocskát. Ennél messzebbre nem merészkedett.
Volt egy öreg parasztasszony, afféle ájtatos teremtés (szeretője lehetett valamikor), az mosott rá, s meleg ételt is ő vitt neki. Most már állandóan ott tartottuk a létrát a fának támasztva: minduntalan föl kellett hogy másszon valaki segíteni; no meg reméltük, hogy egyszer mégiscsak rászánja magát, és se szó, se beszéd, lejön. (Jobban mondva, ezt a többiek remélték; én nagyon is jól tudtam, milyen anyagból van gyúrva). Sosem volt egyedül ebben az időben: alatta a piacon mindig ácsorogtak néhányan; beszélgetés közben olykor hozzá is intéztek egy-két szót, noha tudták, hogy úgysem válaszol.
Hirtelen súlyosra fordult állapota. Fölcipeltünk a fára egy ágyat, és sikerült is nagy üggyel-bajjal egyensúlyban tartani. Cosimo nem kérette magát, szívesen lefeküdt.
Egy kis lelkifurdalást éreztünk: miért, hogy nem jutott előbb az eszünkbe? Való igaz: bátyám sohasem utasította vissza a kényelmet hisz mindig is arra törekedett, hogy jobban éljen; csak épp a fákon. Nagy sietve további eszközökkel iparkodtunk hát életét kényelmesebbé tenni: gyékény szélvédővel, baldachinnal, meleg téglával. Kissé jobban lett. Ekkor karosszéket vittünk föl neki, jó erősen odarögzítettük egy villa alakú ághoz; nap nap után ott üldögélt eztán, takarókba bugyolálva.
Ám egy reggel nem láttuk sem az ágyban, sem a karosszékben. Ijedten néztünk a magasba: ott gubbasztott egy szál ingben a legfelső ágon.
De hát mit csinálsz odafönn?!
Nem válaszolt; félig megdermedt már. Csodával volt határos, ahogy ott ült a magasban. Kivittünk a fa alá egy hagy lepedőt (azok közül, melyekbe az olajbogyót gyűjtik szüretkor), kifeszítettük, s vagy húszan tartottuk alatta: így vártuk, mikor esik le.
Közben fölmászott hozzá az orvos; nem volt könnyű vállalkozás: két létrát kellett összeeszkábálni. Amikor lekecmergett, csak ennyit mondott: Menjen a pap.
Már előzőleg megegyeztünk egy bizonyos Don Pericle nevű szabadelvű pappal, Cosimo régi barátjával, hogy ő próbálkozik majd. Ez a Don Pericle annak idején rokonszenvezett a franciákkal, s a páholynak is tagja lett, amikor az egyház még nem tiltotta szolgáinak az ilyesmit; megannyi kellemetlenség, hercehurca után nemrég került csak vissza a püspöki hivatalba. Most föllépdelt hát a létrán karingben, stólában, szentségtartóval; mögötte az egyházfi.
Egy kis ideig fönn maradt úgy tetszett, beszélgetnek , aztán lejött.
Közrefogtuk:
Magához vette a szentségeket, tisztelendő atyám?
Nem, nem... de azt mondja, jól van... hogy jól van ez így.
Többet harapófogóval se lehetett volna kiszedni belőle.
A lepedőt tartó emberek már alaposan elfáradtak. Cosimo meg csak ült, ült odafönn mozdulatlanul. Hirtelen szél kerekedett, délnyugati szél, s a fa lombkoronája ringani-hullámzani kezdett. Ebben a pillanatban egy léggömb tűnt fel az égbolton.
Angol léghajósok próbarepüléseket végeztek a partvidék fölött. Szép nagy gömb volt, színes szalagok meg bojtok díszítették, s fűzfavesszőből font kosár csüngött rajta. Két tiszt állt a kosárban, vállukon aranyos pánt, fejükön kétcsúcsú díszkalap; messzelátóval figyelték az alattuk elsuhanó vidéket. A piacot is célba vették távcsövükkel, így hát jól láthatták a fán csücsülő öregembert, a tömeget, a kifeszített vásznat a világ e különös jelenéseit. Cosimo fölszegte fejét, s figyelmesen nézte a gömböt.
Az hirtelen légörvénybe került: pörögni kezdett, s a nyílt tenger felé sodródott. A két tiszt nem vesztette el lélekjelenlétét: igyekeztek csökkenteni a ballon gázfeszültségét (legalábbis azt hiszem), s ugyanakkor kivetették a horgonyt, remélvén, hogy majd csak beleakad valamibe, s így megkapaszkodhatnak. A horgony ezüst villanással szelte a levegőeget a hosszú kötél végiben, s rézsút úszott a léggömb után. Íme, már a piac fölött szállt, épp egy magasságban a diófával féltünk is, hogy nekicsapódik Cosimónak.
Ám azt még csak nem is sejthettük, mily látvány tárul egy perc múlva szemünk elé.
Abban a pillanatban, mikor fölébe ért a horgony, a haldokló Cosimo nagyot szökkent ifjúsága legszebb ugrásai sem voltak különbek! , s elkapta a kötelet. S ím ott szállt már ő is a szelek szárnyán, alig-alig csökkentve a léghajó sebességét... összekuporodva, lábát a horgonyra támasztva, csak szállt, szállt, mígnem eltűnt valahol a tenger fölött.
A léghajó átrepülte az öblöt, s a túlsó parton végre sikerült földet érnie. Addigra már csak a horgony függött a kötélen. A léghajósok semmit se vettek észre: minden figyelmüket lekötötte az igyekezet, hogy kivergődjenek a csávából. Alighanem akkor tűnt el a haldokló öreg, amikor az öböl közepén jártak.
Így ment el hát Cosimo; még holtan sem tért vissza a földre nem, nem adta meg nekünk ezt az elégtételt. A családi sírboltban az egyik oszlopon ez a felirat őrzi emlékét: "Cosimo Piovasco di Rondò A fákon élt A földet szerette Az égbe szállt."
Olykor-olykor abbahagyom az írást, és odamegyek az ablakhoz. Mily csupasz az ég!... Nekünk, öregeknek, akik megszoktuk, hogy zöld lombkupolák alatt éljünk, belefájdul a szemünk, ha fölnézünk reá. Azt hihetné az ember, hogy bátyám távozása óta már nincs becsületük a fáknak mintha csak megszállta volna az embereket a fejsze őrülete... Meg aztán ki is cserélődött a növényzet: többé nem a tölgy, bükk, szil s juhar koronája borul ránk immáron Afrika, Amerika, Ausztrália, India nyújtja idáig gallyait, gyökereit. Az ősi fák feljebb húzódtak: az olajfa a dombhátakra, a fenyő és a gesztenye a hegytetők erdeibe. Lenn a parton Ausztrália vöröslik eukaliptuszaival, elefánt nagyságú fikuszok árválkodnak csupa magányos kerti óriás; no meg pálmák, kócos, barátságtalan sivatagi pálmák mindenütt.
Ombrosa nincs többé. Ahogy fölnézek a mezítelen, sivár mennyboltra, azt kérdem magamtól, vajon létezett-e valaha is? A gallyak és levelek, pikkelyek és lebenyek, a girbegurba elágazások e vég nélküli, csipkés szövevénye meg a szabálytalan darabokra szeldelt, sugaras ég talán csak azért volt mindez, hogy ott járkálhasson köztük a bátyám az ő könnyű, nesztelen macskalépteivel; igen, talán nem is volt ez egyéb, csupán hímzés a semmi kanavászán... akár a tollam nyoma, ez a tintából vont fonál, melyet lapról lapra gombolyítottam e fóliánsokon, s csak futott, futott tovább, törlések, javítások buktatói között... hellyel-közzel idegesen odapöttyentett tintafolt, elmázolt sorok, kihagyások... betűim hol szőlőszem nagyságúra nőnek, hol parányi magocskává zsugorodnak... itt önmaga fölé kanyarodik a fonál, ott kettéágazik, amott a levelek vagy felhők körvonalaihoz igazítja a mondatok göbeit... botlik egyet, majd megint továbbtekereg, fut, fut, egyre lejjebb csavarodik a gombolyagról, míg, íme, ráfonódik az utolsó fürtre, szavak, eszmék, álmok értelmetlen és részegítő fürtjére azzal vége.
Footnotes:
1Így! Még egy kicsit! Jól van. (német)
2Ülj nyugodtan! (német)
3Vigyázat! Vigyázat! (német)
4Ejha! Ó, a hinta! (francia)
5De hisz ez a fiatalember, azt hiszem, a Piovascók közül való. Gyere, Violante. (francia)
6Az istenfáját! (francia)
7Igaz. (német)
8Már megint itt van! És micsoda állapotban! (francia)
9Kotródj innen! Kotródj innen! Te elvadult csibész! Kotródj a kertünkből! (francia)
10Hogyne, egészen bizonyosan. (német)
11Segítség! Segítség! (francia)
12Ez eredeti, nagyon eredeti. (francia)
13Krinolinos ruha. (francia)
14Jó napot. Jó éjt. A tenger nagyon háborog.
15Nos hát... Most... Lássuk csak... (francia)
16Nem tudom! Mondja el! (francia)
17Nahát! De hisz ez pompás! (francia)
18Istenem! Istenem! (francia)
19Méh, fa, erdő, kert. (francia)
20Uram! Jó napot, uram! (spanyol)
21Szintén száműzött?
22Kedvtelésből közlekedik ön a fákon?
23Boldog ember! - Jaj nekem, jaj nekem!
24Folyton káromkodunk, uram!
25Lépvesszővel, uram, hébe-hóba.
26Fazekakba, uram.
27Spanyol házak belső udvara.
28Bernardin de Saint-Pierre, illetve i. J. Rousseau regénye.
29La pucelle d'Orléans (Az orléans-i szűz) Voltaire szatirikus eposza.
30Leányommal.
31Az önök nyelvén beszélni.
32Tizenkilenc.
33Miért?
34A kasztíliai (spanyol) nyelvre... fiatalember.
35Menyasszonyt.
36Nem erről van szó.
37Jobb, mint itt.
38Ó, fiatal még, fiatal
39Nagyon köszönöm önnek.
40Hogyhogy nem?
41Az ombrosai vadember (Genovai Köztársaság). Csakis a fákon él. (francia)
42Maguknál van, kedves lovagom, az a híres filozófus, aki a fákon él, mint a majom?
43A testvérem ő, uram, Rondò bárója.
44Vajon azért marad odafent, hogy közelebb legyen az éghez?
45Hajdan csak a természet teremtett eleven tüneményeket; most az ész.
46Az egész világ legcsodálatosabb lányát szeretem.
47Keveréknyelven írt szerelmi dalok.
48Éljen a szép fenekű Aphrodité!
49Reggeli pongyola. (francia)
50Ki az?
51Bocsánatot kérek, uram
52Sajnálom.
53Bizonyos voltam benne, hogy ön gentleman, Cataldo úr.
54Mindenesetre.
55Környezet. (francia)
56Quando, quantunque helyett.
57Jó napot önnek!
58Hogyhogyhogy?
59A jézustársaság rendfőnöke.
60Mi is.
61Lovag módjára.
62Polgármester. (francia)
63A francia forradalomi híres dala.
64Éljen a Nagy Nemzet! (francia)
65Hé, te... stenbe is... eriggy a... te szar... (francia)
66Bocsánat, polgártárs. (francia)
67Hurrá! Éljen a Nemzet!
68Községtanács, városi önkormányzat. (francia)
69Jól tudom, polgártárs... hogy az erdőkben... a mi buján tenyésző lombozataink közt...
70Mindez emlékeztet engem valamire... Valamire, amit már láttam...
71Sosem felejti el a Plutarkhoszát, császárom.
72Az én szülőföldemről... (francia)
73Nem, nem Párizsba. Franciaországba. Napóleonhoz. Hová visz ez az út?
74Kifelé! Ki engedte meg, hogy megálljatok?
75Mennünk kell.
76Jó napot, uram! - Beszél oroszul? (francia)
77Igen, tiszt úr, de nem jobban, mint ön franciául. (orosz-francia)
78Idevalósi? Itt volt Napóleon idején? (francia)
79Milyen volt az? (francia)
80Tudja, uram, a hadseregek mindig pusztítanak, akármiféle eszmékkel jönnek. (francia)
81Mi is jócskán pusztítottunk, de nem hoztunk semmiféle eszmét. (francia)
82Győztek. (francia)
83Igen. Mi jól harcoltunk. Nagyon is jól. De talán... (francia)
84Látja... A háború... Évek óta egy szörnyű dolgot csinálok, amilyen jól csak bírom: a háborút... és mindezt olyan eszmékért, amelyeket jóformán magam sem értek. (francia)
85Én azonban egy nagyon jó dolgot csinálok: a fákon élek. (francia)
86Nos, mennem kell. Isten önnel, uram... Mi is az ön neve? (francia)
87Isten önnel... S az ön neve? (francia-orosz)
88Én Andrej herceg vagyok... (francia)
Tartalom Borító