1. FEJEZET

A visszacsatolás

Könyvünkben utazást teszünk a tudás óriási, összefüggő hálózatán keresztül, hogy futólagos áttekintést adjunk arról, milyen is lehet az ismeretek megszerzésének huszonegyedik századi módja, miután már megoldottuk az információrobbanás problémáját.

A múltban, ha a technológia információrobbanást okozott, a kortársak pontosan ugyanúgy reagáltak rá, mint ma. Amikor a papír eljutott a középkori Nyugatra, St. Alban püspöke, Satuson felpanaszolta, hogy mivel a papír olcsóbb, mint az állati bőr, az emberek túl sok és túlságosan értéktelen szót fognak rá írni, azon kívül, mivel a papír kevésbé maradandó, mint a pergamen, a papíralapú ismeretek rövid idő alatt tönkre fognak menni és el fogjuk őket veszíteni. Mikor a tizenötödik században kidolgozták a könyvnyomtatás technikáját, az volt a panasz, hogy a nyomtatott könyvek rá fogják kapatni az írás-olvasásra azokat, akikre az egyáltalán nem is tartozik. Samuel Morse találmánya, a távíró azzal kecsegtetett, hogy összeköttetést lehet teremteni olyan távoli helyek, mint mondjuk, Maine és Texas között. A reakció pedig: "Ugyan mi beszélnivalója van Maine-nek Texasszal"?* A televíziózás huszadik századi elterjedését azonnal összefüggésbe hozták az elhülyüléssel.

[* Értsd: Egy északi államnak egy délivel (a ford.)]

Az a hajdani felfogás, hogy az új információs technikák destabilizáló hatással lesznek a társadalomra, oda vezetett, hogy a hatalom ellenőrzése alá vonta őket. Az ókori Egyiptomban csak néhány ember kiváltsága volt, hogy elsajátíthassa az írás művészetét. A középkori Európában a papírgyártás szigorúan engedélyköteles tevékenységnek számított. A tizenhatodik századi nyomdákból kikerülő irományokat az egyház és az állam is cenzúrázta. Az új, tizenhetedik századbeli könyvtárak a közönség számára nem voltak hozzáférhetők. Európában a tizenkilencedik században a távíró- és telefonszolgáltatást a minisztériumok felügyelték.

A múltban az információrobbanás csak a kevés művelt hivatalnokot és félművelt gazdáikat érintette. Ezzel szemben a huszonegyedik századi petebájtos laptopok és a gyakorlatilag korlátlanul hozzáférhető internet előidézhet olyan mértékű és tempójú destabilizáló hatású információrobbanást, amely tényleg messze meghaladja a múltban történteket. Az előttünk álló évtizedekben új felhasználók százmilliói kerülnek abba a helyzetbe, hogy nincs gyakorlatuk a rendelkezésre álló iszonyatos mennyiségű adat közti keresésben, és nagyon kevéssé vannak felkészülve arra, hogy hogyan is kell azokat felhasználni. A fölös mennyiségű információ olyan módon kelt feszültségeket a társadalomban, amilyenre az nincs felkészülve, és tönkreteszi a központosított szociális rendszereket, amelyeket a tizenkilencedik századi igények kielégítésére hoztak létre.

A probléma részben megoldható az információk személyre szabott szűrésével. A leginkább ígéretes, már kifejlesztés alatt álló rendszerek úgy fogják végigvezetni a felhasználót az információk bonyolult és izgalmas világán, hogy eközben nem vesznek el benne. Ez a könyv lehetőséget nyújt az olvasónak, hogy gyakorlatban próbáljon ki egy ilyen utazást. Az utazás (mármint a könyv) magával a felhasználónak szóló útmutatásrendszerrel – a féligintelligens ügynökkel{1-142} kezdődik és végződik is. Az ügynöknek számtalan típusa létezik, amelyek mintegy személyi titkári teendőket látnak el a legkülönbözőbb, de egyszerű módon: kiszűrik a valódi e-maileket a reklámkörlevelek közül, határidőnaplót vezetnek, kifizetik a számlákat és kiválasztják az esti programot. A közeljövőben az egyén életének szinte minden területét az ügynökök fogják szervezni és irányítani. Mindenekfelett ők fognak utazni az ismeretek hálózatán, hogy beszerezzék, majd feldolgozzák, és a felhasználó számára alkalmas formában átnyújtsák azt. Idővel felhasználójuk érdekében fognak tevékenykedni, mivel annak mindennapi kívánságaiból megtanulják, mit kedvel a gazda.

A félig-intelligens ügynök kifejlesztését célzó kutatásban az egyik legígéretesebb rendszer (és amivel az utazásunkat megkezdjük) lehet az idegrendszer hálózata. Egy ilyen hálózat nagyszámú sejtből áll, amelyek mindegyike reagál nagyszámú másik sejttől érkező jelekre, amelyek viszont jeleket bocsátanak ki válaszul ismét más sejtektől érkező jelekre. Ha a beérkező jelek egy bizonyos sejtet sokkal többször kapcsolnak be, mint másokat, akkor az általa a sorozat következő sejtjéhez továbbított jeleknek megnő a súlya. Mive1 a sejtek úgy vannak programozva, hogy elsősorban azoknak a sejteknek a jeleire reagáljanak, amelyektől gyakrabban kapnak jeleket, a rendszer gyakorlás útján tanul. Úgy gondolják, hogy ez hasonló ahhoz, ahogyan az emberi agyban megy végbe a tanulási folyamat, amelyben egy meghatározott tapasztalatra adott rendszeresen ismétlődő válaszjel az agysejtek szinapszisainak növekedését okozhatja.

A szinapszis a sejtnek az a része, amely ingerületközvetítő kémiai anyagokat bocsát ki, amelyek áthaladnak a résen, ami a szomszédos sejttől elválasztja. Ha a megfelelő anyagok érkeznek a rés másik oldalára, ott ingerületet váltanak ki. Ha a célsejtben elegendő ilyen jel keletkezik, annak eredményeként az ő szinapszisai is kémiai anyagokat bocsátanak ki válaszként, és továbbítják az üzenetet. A nagyobb szinapszisokkal rendelkező, több kémiai anyagot kibocsátó sejt tehát nagyobb valószínűséggel ingerel egy másik sejtet. Az ilyen, gyakran ingerületbe hozott sejtek hálózatából állhatnak a memória építőelemei. Az idegsejtek közötti kölcsönhatások ezen értelmezését először 1943-ban javasolta két amerikai kutató, Walter Pitts és Warren McCulloch, és ugyancsak ők vetették fel, hogy az ilyen visszacsatolási folyamat célszerű viselkedést eredményezhet, amennyiben összeköttetést teremt az érzékszervek és az agy, valamint az izmok között. Ha a kölcsönhatás eredményeként az izmokat arra ösztökéli, hogy csökkentsék a különbséget a környezet valódi, az érzékszervek által felfogott, és az agy által megkívánt állapota között.

Pitts és McCulloch a kutatók önmagát Teleológusok társaságának nevező kis csoportjához tartozott, és ugyanennek a csoportnak egy másik tagjától származik ennek a visszacsatolási folyamatnak az elnevezése. Ez a férfi Norbert Wiener volt, aki a II. világháború alatt a légvédelmi tüzérség számára végzett kutatásai során jött rá elsőként, hogyan működik a visszacsatolás egy gépi berendezésben. Wiener egy köpcös, lobbanékony, szivarját rágcsáló matematikaprofesszor volt a MIT-en,* aki a saját meghatározása szerint a különböző tudományágak határterületein portyázott. Wiener létrehozott egy, a visszacsatolási folyamatokkal foglalkozó új, a biológia és a műszaki tudományok közötti tudományágat, amit ő nevezett el kibernetikának{2-141}.

[* MIT Massachusetts Institute of Technology, műszaki egyetem Bostonban (a ford.)]

Wiener felismerte, hogy a visszacsatoláson alapuló berendezések információfeldolgozó rendszerek, amelyek a kapott információktól függő módon viselkednek. Mikor ezt az új, információirányultságú szemléletmódot az emberi agyra alkalmazták, alapvetően eltávolodtak attól a teljesen biológiai paradigmától, ami Freud óta uralkodott az idegélettanban, és azóta is ez a szemléletmód hatja át a mesterséges intelligencia megteremtésére irányuló törekvéseket.

Wiener a II. világháború legelején alkalmazta először visszacsatolási elméletét, mikor őt és egy fiatal mérnököt, Julian Bigelowot felkérték, hogy javítsanak a tüzérség találati arányán. A háború elején a légvédelmi tüzérek azzal a problémával szembesültek, hogy mivel (a motor- és repülőgép-gyártási technológia fejlődésének köszönhetően) a célpontok sebessége megnőtt, szükségessé vált, hogy a találat érdekében képesek legyenek a lövedékkel bizonyos távolságra a gyorsan mozgó célpont elé célozni. Ennek a folyamatnak az automatizálása során számos változót kellett figyelembe venni, mint például a szél, légnedvesség, a lőportöltet mennyisége, az ágyúcső hossza, a célpont sebessége és repülési magassága és sok egyéb tényező. Wiener folyamatosan táplálta be a célkövető radarrendszerektől érkező adatokat, hogy megállapítsa a célpont legutóbbi útvonalát, és ezt használta fel annak közeljövőbeli helyzete megjóslására. Aztán ezt az információt táplálták a légvédelmi ágyút mozgató szerkezetbe, hogy a célzás mindig a pillanatnyi helyzetnek megfelelő legyen.

A rendszerrel 1944-ben érték el a legnagyobb sikereket, amikor a brit és amerikai tüzérek egy német szárnyas bombát kevesebb, mint száz lövésből tudtak leszedni. Ez rendkívüli előrelépés volt korábbi teljesítményükhöz képest, amikor mintegy kétezer-ötszáz lövésükből egy talált célba. 1944-ben a németek Anglia elleni V 1-es támadásainak utolsó négy hetében a találati arány drámai mértékben javult. Az első héten a célpontok huszonnégy százalékát semmisítették meg; a másodikon negyvenhat; a harmadikon hatvankilenc; a negyediken pedig hetvenkilenc százalékukat tudták lelőni. A legutolsó napon, amikor nagyon sok V 1-est indítottak Nagy-Britannia ellen, a korai radar-riasztórendszer által jelzett száznégy közül mindössze négy szárnyas bomba érte el Londont. Közülük hatvannyolcat a légvédelmi tüzérség semmisített meg. Wiener a tüzérségnél végzett munkájának korai szakaszában sokszor tanácskozott egy Arturo Rosenbleuth nevű fiatal élettankutatóval, akit a testünk pontos mozgását biztosító emberi visszacsatolási mechanizmusok foglalkoztattak. A megelőző tizenöt évben Rosenbleuth Walter Cannon harvardi élettanprofesszor közeli munkatársaként dolgozott. A század elején, Cannon vezette be a bárium-szulfátot tartalmazó próbareggelit, ami elnyeli a röntgensugárzást. Ha a madár éhes volt – egy libán kísérleteztek –, a bárium-szulfát árnyéka kimutatta bélrendszerének perisztaltikus hullámait. Cannon megfigyelte, hogy az éhség a perisztaltikus mozgás gyorsulását váltja ki. De azt is észlelte, hogy amennyiben az éhes állatot megriasztják, a perisztaltika leáll.

Ez vezetett Cannonnak az érzelmek fizikai hatására vonatkozó alapvető tanulmányaihoz. Felfedezte, hogy ha egy állatot megzavarunk, szimpatikus idegrendszere egy Cannon által szimpatinnak nevezett anyagot választ ki a véráramba.* Ez a kémiai anyag visszaállítja az állat testének rendszereit az egyensúly állapotába. Cannon ezt az egyensúly-beállító folyamatot homeosztázisnak nevezte el.** 1915-ben Cannon felfedezte, hogy a szimpatikus idegrendszer által befolyásolt elsődleges testi változások azok, amelyek a félelemmel, a szexuális aktivitással és a repüléssel vannak kapcsolatban.*** Ilyen helyzetekben a májból cukor jut a vérbe, hogy energiát szolgáltasson a vészhelyzet leküzdésére, a vér pedig a hasi szervekből a szív, a tüdő és a végtagok felé áramlik. Ha a test megsérül, a vér alvadása sokkal gyorsabban bekövetkezik, mint máskor. Cannon 1932-ben, A test bölcsessége címmel tette közzé kutatásainak részletes összefoglalását.

[* A mellékvesekéreg választja ki; ma adrenalinnak nevezzük (a ford.)]

[** A homeosztázis maga a látszólagos egyensúly (ún. kváziegyensúly), az állapot neve. Azért látszólagos, nem valódi, mert energia kell a fenntartásához (a ford.)]

[*** Ma stressznek nevezzük (a ford.)]

Ami Cannonnak a homeosztatikus mechanizmusok iránti érdeklődését eredetileg kiváltotta, az annak a férfinak a munkássága volt, akinek könyve francia kiadását ajánlotta. Ez a férfi egy ellenszenves, de kiváló francia élettantudós, Claude Bernard volt, aki munkáséletét Beaujolais-ben, ahol az apjának kis szőlője volt, mint gyógyszerészasszisztens kezdte. Miután tanulmányait anyagi okokból korán abba kellett hagynia, Bernard elkezdett színdarabokat írni. Először egy vígjátékot, majd egy öt felvonásos drámát írt, amelyet 1843-ban abban a reményben vitt el Párizsba, hogy majd színházi karriert csinál. Az emberiség jövendő egészségének nagy szerencséjére Bernard-t bemutatták a neves színikritikus Saint-Marc Girardinnek, aki miután elolvasta a árvát azt javasolta Bernard-nak, hogy folytasson orvosi tanulmányokat.

Bernard eleinte sebész akart lenni, de hamar elégedetlenkedni kezdett az alapvető élettani adatok hiánya miatt, és maga kezdett állatkísérletekből adatokat gyűjteni. 1839-re olyan ügyesen boncolt, hogy a nagy fiziológus, Francois Magendie kinevezte az asszisztensének. 1846 egy téli délelőttjén néhány nyulat hoztak be Magendie laborjába boncolásra, és Bernard észrevette, hogy az állatok vizelete kristálytiszta és savas. Mint azt minden tizenkilencedik századi francia borász tudta, a nyulak vizelete normális körülmények között zavaros és lúgos kémhatású. Bernard rájött, hogy az állatokat nem etették meg, és azzal az elméleti feltételezéssel élt, hogy mivel a húsevők vizelete tiszta, az éhező, növényevő nyulak bizonyára a zsírjukat emésztik. Ha fűvel etette a nyulakat, a vizeletük újra zavarossá és lúgossá vált. A dolgot saját magán újra ellenőrizte. Huszonnégy órán át burgonyán, karfiolon, sárgarépán, zöldborsón, salátán és gyümölcsökön élt, mire az ő vizelete is megzavarosodott és lúgossá vált. Bernard ezután kiéheztette, majd főtt marhahússal táplálta a nyulait, ezután felboncolta őket, hogy megtudja, mi történt. Tejszerű anyagot látott (amit ő zsíremulzióént azonosított) azon a helyen, ahol a hasnyálmirigy váladéka emésztőrendszerbe ömlik. Nyilvánvalóan van valami összefüggés a hasnyálmirigy váladéka és a zsírok emulgeálása között.*

[* Az emulgeálásért az ugyanott beömlő epeváladék a felelős, az emésztésért a hasnyálmirigy váladéka (a ford.)]

Két évvel később felfedezte a máj glikogénképző (cukorképző) szerepét, és hogy szőlőcukrot ürít a vérbe. Bernard ezzel a felfedezésével járult hozzá az emberi tudás összességéhez, mivel kimutatta, hogy a máj és a hasnyálmirigy (és feltehetően egyéb szervrendszerek) funkciója a test egyensúlyának fenntartása. Kutatásait így összegezte: "Minden élő mechanizmus, noha lehet nagyon változatos, ugyanazon cél, mégpedig a belső környezet életfeltételei állandóságának megőrzése érdekében működik." A hasnyálmirigy utánkövető kutatása indította az angol William Baylisst annak a kifejezésnek a megalkotására, amit később Cannon a könyve címében is használt: "A test bölcsessége."

Nem mindenki volt elragadtatva Bernard munkásságától, különösen miután tervezett egy kemencét, amiben élve sütögette az állatokat. Egy amerikai doktor, Francis Donaldson, aki 1851-ben hallgatta Bernard előadásait, ezt írta: "Különös volt körbesétálni a College of France nagy előadótermében, és látni a tudomány öntudatlan közreműködőit, kutyákat és nyulakat testükön öt-hat sebnyílással, amelyekből váratlanul mindenféle testváladék folyt ki, köztük a nyálmirigyek, az emésztőrendszer, a máj és a hasnyálmirigy váladékai."

Bernard tökéletesen tisztában volt a közönség élveboncolás-ellenségességével, de így vette azt védelmébe: "Az élettudomány olyan, mint egy csodálatos, fényárban úszó szalon, amelybe azonban csak egy hosszú, hátborzongató konyhán keresztül lehet belépni." Sajnos, Bernard felesége nem vállalta ezt az utat, és miután 1869-ben elhagyta férjét, megkereste az élveboncolás-ellenes aktivistákat, és rendszeres támogatásban részesítette őket.

Nem kellett túlságosan messzire mennie. Párizsba érkezett egy Anna Kingsford nevezetű fanatikus, fiatal, vegetáriánus angol nő, a Ladys Own Paper tulajdonosa, hogy orvosi tanulmányokat folytasson. Rövidesen közismertté vált az orvosi fakultáson, mivel nem engedte a professzorait élveboncolni azokon az előadásokon, amelyeken ő is megjelent, és tüntetett a gyakorlatok ellen. Kingsford előadótermei közel voltak Bernard laborjaihoz, és a hölgy megszállottan ellenezte a professzor munkásságát; minden energiájával azon volt, hogy gondolathullámok segítségével elpusztítsa őt. Bernard néhány héttel azután, hogy Kingsford elkezdte szellemi energiáit rá összpontosítani, valóban meghalt, ami meggyőzte a nőt, hogy ő volt az isteni akarat eszköze. Kingsford hirdette, hogy egy másik élveboncoló, Paul Bert haláláért is ő a felelős. Igaz viszont, hogy a Louis Pasteur{3-54} {3-125} elpusztítására tett erőfeszítései nem jártak sikerrel.

Az állatokkal szembeni kegyetlenséget tiltó rendelkezések csak nagyon hosszú idő elteltével kerültek be a törvénykönyvek szövegébe, még Angliában is, ahol pedig elsőként hoztak ilyen rendelkezést. 1800-ban az első törvényjavaslat, amely a bikaheccek betiltását kezdeményezte volna, csúfosan megbukott a parlamenti vitán. George Canning (a későbbi miniszterelnök) is támadta a törvényjavaslatot, és kijelentette, hogy a bikaheccek bátorságra ösztönöznek, nemesítik az érzelmeket, és emelkedett gondolatokat ébresztenek... A bikaheccek leállítása szinte minden ország és korszak szellemisége elleni jogi fellépés lenne. 1821-ben azonban Dick Martin, Galway parlamenti képviselője mégis keresztülvitt egy törvényjavaslatot, amely megtiltotta a lovakkal és szarvasmarhákkal szembeni rossz bánásmódot. Ez volt az egész világon az első törvény ebben a tárgyban. 1824-ben Londonban, a szerencsétlen nevű Régi Vágóhíd Kávéházban alakult meg a Társaság az Állatokkal Szembeni Kegyetlenkedés Megelőzésére, vagyis az állatvédő liga. Darwin{4-72} {4-74} A fajok eredete című könyvének 1859-es megjelenése, úgy tűnt, megerősítette az emberek és állatok kapcsolatát, és támogatást jelentett az állatvédők érveinek. 1876-ban Lord Shaftesbury elnökletével alakult meg az Élveboncolás Elleni Victoria Street Társaság. Ugyanabban az évben átment a kutyák, macskák, öszvérek, lovak és szamarak élveboncolását tiltó törvényjavaslat is. A tizenkilencedik század végére az állatvédő mozgalom az egész nyugati világon szétterjedt, és életre hívta az úgynevezett Humán Társaságokat, annak ellenére, hogy az elnevezés jobban illett volna a korábbi, teljesen eltérő jellegű emberbaráti tevékenységre.

A Királyi Humán Társaság{5-133} (Royal Humane Society) 1774-ben, főképpen dr. William Hawes fáradozásának köszönhetően, a mesterséges lélegeztetési technikák tanulmányozásának előmozdítása céljából alakult meg. Hawes elképzeléseit az Amsterdam Society A tetszhalott vízbefúltak életre keltése című kiadványának fordítására alapozta. A társaságot 1767-ben alapították, miután Svájcban több sikeres újraélesztésről számoltak be. A tizenkilencedik században azután a vízbe fulladás problémája akuttá vált, mivel az iparosodás elterjedését követően ugrásszerű növekedés állt be a mélytengeri teher- és személyhajózásban. A hajók számával párhuzamosan nőtt a balesetek és a velük járó halálesetek száma is.

A Royal Humane Society időről időre díjakat osztott a rendkívüli bátorságot tanúsító életmentőknek, és az 1838. évi kitüntetett a lapok címoldalára került, mivel egy törékeny alkatú, huszonkét éves hölgy volt. Február 6-án a Forfarshire nevű lapátkerekes gőzös teljes terheléssel és hatvanhárom utassal a fedélzetén Hunból Dundee-be tartva küzdött a viharral, amikor kilyukadt a kazánja. A kapitány úgy döntött, hogy a Northumberland partjainál fekvő Farne-szigetek között keres menedéket. Manőverezés közben azonban hajója sziklának ütközött, kettétört, és tizenhárom ember kivételével az utasok és a legénység vízbe fulladtak. A túlélők, köztük egy anya a két gyermekével, ki voltak szolgáltatva a vihar kénye-kedvének. Az éjszaka folyamán a két gyermek és az anya meghalt. Hajnali öt órakor Grace Darling, a helyi világítótorony őrének lánya észrevette a roncsot és a sziklákba kapaszkodó hajótörötteket. Grace és apja kis, nyitott evezős csónakba ült, átküzdötte magát a heggyé tornyosuló hullámok között, és kimentette őket. A drámai történetet megírták a lapok, és Grace azonnal nemzeti hőssé lett. Sajnos négy év múlva tuberkulózisban meghalt. Addig azonban ösztönözte a nyilvánosságot, hogy nyújtson komoly anyagi és politikai támogatást a végül is 1854-ben megalapított Royal National Lifeboat Institiution (Királyi Nemzeti Mentőcsónak Szervezet) létrehozásához.

Ugyanabban az évben még egy hajószerencsétlenség kapott nagy nyilvánosságot. Az USS San Francisco nevű amerikai csapatszállítót az Atlanti-óceánon elsüllyesztette egy hurrikán. A haditengerészeti miniszter hívatta Matthew Mauryt,{6-31} az egyetlen amerikait, aki képes lehetett megmondani, hogy merre keressék a túlélőket. Maury, miután áttanulmányozta a széljárási és tengeráramlási adatokat tartalmazó térképeit, pontosan megjelölte a tengernek azt a pontját, ahol rá is találtak a hajótöröttekre.

Maury egy, már régen Virginia államban letelepedett angol hugenotta család negyedik fia volt (nagyapja annak idején tanította Thomas Jeffersont), és 1825-ben lépett a haditengerészet szolgálatába. Egy Dél-Amerikába vezető hajóút folyamán kezdett érdeklődni az óceánok átszelésének gyorsabb módozatai iránt. Miután 1834-ben hazatért, kilépett a haditengerészettől, és megírta első, a navigációról szóló munkáját. 1839-ben Maury egy cikksorozatot írt a Southern Literary Messenger című lapba, és az egyik írásában szót emelt egy tengerészeti iskola létrehozása érdekében. Ebből lett aztán az Annapolisban létesített U.S. Naval Academy, az USA Tengerészeti Akadémiája. Az Egyesült Államok kormányának ösztönzésére minden hajótulajdonosnak ingyen eljuttatták a tengerészeti térképeket és a Hajózási Útmutatót, ha útjaikról részletes hajónaplót vezetnek, és azt eljuttatják Washingtonba Maurynak. A hajózási naplóknak tartalmaznia kellett a levegő és a víz hőmérsékletét, a szél és az áramlatok irányát és a légnyomás értékét. Megkövetelték továbbá, hogy a kapitányok meghatározott időközönként dobjanak a vízbe egy palackot, és benne egy darab papírt, amelyen feltüntették az időpontot és a hajó helyzetét. Ugyancsak kötelesek voltak az útjukba kerülő összes ilyen palackot kihalászni, és a vele kapcsolatos minden adatot részletesen rögzíteni a hajónaplóban. A hajótulajdonosok ezen szolgáltatásokért cserébe megkapták Maury későbbi munkáinak egy-egy példányát. Nyolc év elteltével Maury adatok millióihoz jutott hozzá, és dolgozta fel őket, számításai eredményeként pedig gyorsabb hajózási útvonalakat volt képes kijelölni. Egy hajótulajdonos Maurynak az útvonalra vonatkozó tanácsai alapján a szokásos idő fele alatt tudta eljuttatni hajóját New Yorkból Rio de Janeiróba. Úgy számolták, hogy Maury Minimális Időtartamú Útvonalai évente negyvenmillió dollár megtakarítást hoztak az amerikai hajózásnak.

Maury 1853-ban azzal koronázta meg munkásságát, hogy rávett tizenhat államot (köztük az USA-t, Nagy-Britanniát, Belgiumot, Hollandiát, Oroszországot, Franciaországot, Norvégiát, Dániát és Portugáliát), hogy Brüsszelben{7-28} összeüljenek az első Nemzetközi Meteorológiai Kongresszuson, megtervezzék a tengeri meteorológiai észlelések egységes rendszerét, és megegyezzenek abban, hogy mérik a szelet és a tengeráramlatokat abból a célból, hogy javítsák a navigációs módszereket és gazdagítsák ismereteiket azokról a törvényszerűségekről, amelyek ezeket az elemeket irányítják. Nem sokkal azután, hogy hazatért Brüsszelből, Maury levelet kapott egy Cyrus W. Field{8-31} nevű nyugállományú milliomos papírgyárostól, aki arra kért tanácsot, hogy milyen nyomvonal lenne a legideálisabb egy tengerfenéken lefektetendő transzatlanti távírókábel számára.

Ekkor már sikeresen fektettek le tenger alatti kábeleket viszonylag sekély vizekben Anglia és Hollandia, Skócia és Írország között, de az Atlanti-óceán óriási feladatot jelentett. Fieldnek sikerült előnyös, ötven évre szóló bérleti szerződést kötnie a brit kormánnyal minden Új-Fundland és Írország között lefektetendő kábel kizárólagos használatára. A britek ugyancsak felajánlottak egy kábelfektető hajót, és nagyon előnyös feltételeket szabtak a táviratokból származó bevételeket illetően is. Ekkor Field két évet töltött az Új-Fundland és az észak-amerikai szárazföld közötti kábel lefektetésével (a részvényesek között olyan szellemi nagyságokat találunk, mint Lady Byron és Thackeray). Mikor megvolt a kapcsolat, Field írt Maurynak, és a véleményét kérte az Új-Funlandból Európába vezető kábel legcélszerűbb nyomvonaláról.

Maury közölte, hogy a mélységmérések tanúsága szerint az Atlanti-óceán északi részének legnagyobb részén végigvonul egy távíróhátság, és 1857-ben megindult a kábelfektetés. Néhány száz mérföldnyit lefektettek már, amikor a kábel elszakadt. Még háromszor kellett próbálkozniuk, de 1858. augusztus 5-én 3400 km hosszú rézkábel kötötte össze az írországi Valenciát az újfundlandi Trinity Bay-jel, és a távíróforgalom Viktória királynőnek Buchanan elnökhöz küldött ünnepélyes avatási táviratával megindult. A New Yorkban tartott ünnepi vacsorán Field szerényen jegyezte meg: Maury adta hozzá az észt, Anglia a pénzt, én meg a munkát. A kábel azonban ismét elszakadt. 1865-ben megtalálták a szakadt végeket, összeillesztették, a dolog el volt intézve. Az USA Kongresszusa aranyérmet szavazott meg Fieldnek.

Field ugyancsak írt annak az embernek, akinek a találmánya lehetővé tette az egész vállalkozást: Samuel Morse-nak,{9-32} aki a távírózás legsikeresebb módját találta fel.

A többiekkel szemben Morse rendszerének két előnye volt, a billentyű és a Morse-ábécé, amelyet 1844-ben mutatott be a Kongresszus előtt. Az ötlet 1832-ben jutott eszébe, mikor épp hazatérőben volt Franciaországból az Egyesült Államokba. Morse először is megtanulta az elektromosságtan alapelvei közül azokat, amelyekre szüksége volt. Egyik barátja, Alfred Vail anyagiakkal és alapanyagokkal szolgált neki (Vail apjának vaskereskedése volt New Jersey-ben). Ugyancsak Vailtől származik a később Morse-ábécé néven ismertté vált kódrendszer ötlete is.

Ebben az időben Morse jól ismert művész volt, a New York University szépművészet-professzora, és éppen befejezte hároméves európai tanulmányútját, ahol tanult és festett. Morse furcsa ember volt, aki homályos hazafias elveket vallott. Apja, Jedidiah, Amerika legkiválóbb földrajztudósa, aki korábban az óhitű kálvinista Nagy Ébredés keresztes hadjáratot vezette a liberális teológusok ellen, és aki szigorú kálvinista elvek szerint nevelte fiát. Apjához hasonlóan Morse is megszállottan várta az amerikai kultúra diadalmát, és reményei szerint hazája csak az elit vezetésével juthat az üdvözülés állapotába. Morse szélsőségesen idegengyűlölő is volt. Egyszer festett egy képet, amelyen a pápa összeesküvést sző, hogy felfegyverezze az amerikai katolikusokat, zűrzavart keltsen, meghamisítsa a választási eredményeket, és külföldieket juttasson állami hivatalokba. Ugyancsak hozzájárult a Maria Monkról szóló könyv megjelentetéséhez: Az illető hölgy azt állította magáról, hogy apáca volt Montrealban, ahol szemtanúja volt a papok természetellenes szexuális cselekedeteinek, valamint látott kriptákat, amelyek tömve voltak a törvénytelenül született gyermekeik hulláival. A végén kiderült, hogy Monk kisasszony (a mendemonda szerint romantikus kapcsolat fűzte Morsehoz) egy elmekórtani intézetből szökött meg.

Morse hitt abban, hogy Isten a művészetet adta a kezébe, hogy annak segítségével váltsa meg a protestáns Amerikát. Hitte, hogy küszöbön áll a millennium, és eljövetelekor Amerika hozza el a békét a világnak. Ebből következőleg az amerikai művészetet fel kell készíteni a nagy napra. Morse 1826-ban megalapította a Nemzeti Művészeti és Tervezési Akadémiát, amelynek 1845-ig volt az elnöke. Az akadémia célja a művészi képességekkel rendelkező amerikaiak támogatása volt, hogy az amerikai tehetség el tudja foglalni a világban az őt megillető helyet, a többi amerikaiba pedig igazi protestáns erényeket neveljen.

1829-ben Morse elhatározta, hogy Európába látogat, hogy tanulmányozza a mesterműveket, ez idő tájt reménykedett abban is, hogy megbízást kap a washingtoni Capitolium kupolacsarnokának négy, hátralévő freskója elkészítésére. Ezeket szem előtt tartva 1831-es párizsi tartózkodása idején festette meg óriási méretű, A Louvre képtára című művét. A kép a Louvre-ban őrzött harmincnyolc mestermű miniatürizált másolatát tartalmazta. Morse szándéka az volt a képpel, hogy megmutassa, bár a klasszikus múlt megérdemli, hogy tanulmányozzák, azt nem szabad az amerikai művészeknek szolgaian utánozni, de mint a Louvre című képen is látható művész (maga Morse), tanulhatnak a régi mesterektől, hogy aztán kialakítsák saját, megkülönböztetetten amerikai stílusukat. Hazatérése után a Louvre-t kiállították New Yorkban, és ott katasztrofálisat bukott. A kupolacsarnok freskóját másokra bízták, Morse pedig a protestáns Amerika naggyá tételének másik lehetséges eszközéhez, a távíróhoz fordult. A távközlési technika lesz az Isteni Akarat eszköze, amely a béke és a szeretet üzeneteinek közvetítésével kárpótolja Amerikát. A Kongresszus előtti 1844-es bemutató alkalmával Morse elsőként a saját meggyőződését visszhangzó üzenetet továbbított: Amit az Úristen kimunkált!

Morse egy tökéletesen romantikus amerikai festő, Washington Allston lábainál ülve tanulta a festészetet, akivel 1810-ben Bostonban találkozott össze, és kötött életre szóló barátságot. Alig egy évvel a találkozásuk után Allston már arra biztatta Morset, hogy próbálja megfesteni első nagy történelmi tablóját, a Zarándokok partraszállása Plymouthban címűt. Ugyanabban az évben Morse elkísérte Allstont és nejét első európai útjára. Allston egy jó kiállású, a Harvardon végzett dél-karolinai származású úriember volt, aki a mostohaapja 1801-ben bekövetkezett halála után eladta a családi birtokot, hogy finanszírozni tudja festői pályáját. Allston előző londoni látogatása idején a Royal Academy elnökénél, Benjamin Westnél tanult, majd 1804-ben Párizson keresztül Rómába ment. Ott találkozott Washington Irvinggel, aki később ezt írta: "Nem hiszem, hogy első találkozásra valaha is ennyire megragadott volna valaki. Alakja könnyed és kecses volt, fagy kék szemei, és fekete, selymes haja hullámosan keretezte halvány, kifejezésteli arcát. Azonnal az ifjú emberekre jellemző, bensőséges viszonyba kerültünk, és rövid római tartózkodásom alatt lehetőleg mindig együtt voltunk... Együtt néztük meg a legjobb gyűjteményeket, megtanított, hogyan kell a legelőnyösebb helyről megtekinteni a képeket, mindig a mesterművekhez vitt el, figyelemre se méltatta a többit." Allston Itáliai táj című festménye megmutatja, milyen mély benyomással volt a munkásságára Itália. Romlatlan New England-i tekintetét teljességgel megragadta a fény, a színek, az ókori romok, a táj a dombtetőkre épült falucskákkal, a reneszánsz, a középkori és a klasszikus építészet gazdag elegyedése, és az itáliai parasztok természetes életmódja.

Allston 1805-ben találkozott Samuel Taylor Coleridge angol romantikus költővel, akit le is festett, később pedig legfőbb szellemi irányítójának tekintett. Találkozásuk idején Coleridge éppen az ópiumról való sikertelen leszokás utóhatásaitól szenvedett. Coleridge ekkor már, harminchárom évesen, túl a Kubla kán és A vén tengerész című költeményein, híres ember volt. Azonkívül alkoholista, nyakig ült az adósságban, boldogtalan házasságából három gyermeke született, sikertelen vállalkozásba kezdett, hogy Pennsylvania partjainál, Susquehanna-ban utópisztikus telepet létesítsen, mindezeken túl még végletesen hipochonder is volt (ő alkotta a pszichoszomatikus szót).

1804-ben Coleridge, részben, hogy leszokjon az ópiumról (az volt a gyengéje, hogy brandyben oldva vette be), részben, hogy megszabaduljon a feleségétől, Máltára menekült. Ott egy szerencsés megismerkedésnek köszönhetően titkári álláshoz jutott Alexander Ball brit követnél. A poszt koszt-kvártéllyal együtt járt a sziget fővárosa, Valetta egyik palotájában. Coleridge könnyű munkát kapott, főleg Ball Londonba küldendő jelentéseit kellett átírnia. Habár szüntelenül panaszkodott az egészsége, a megvonási tünetek által okozott rémálmai, az ostoba társaság miatt, és hogy nem képes új verseket írni, élvezte a klímát, a táj szépségeit, és itt sikerült prózai művei legkiválóbb darabjait is megírnia. Kezdett ráébredni a múlandóság érzésére: "Megéreztem az Igazságot; de még soha nem láttam ilyen tisztán; Máltán fogott el az érzés, és szörnyű búskomorság vett erőt rajtam, amikor rájöttem, hogy férfi vagyok, határozottan távol a gyermekkortól, az ifjúkortól, a fiatalembertől. Szörnyű érzés volt – eddig úgy folydogált az életem, mintha még mindig gyermek lennék – és ez az élmény felkavarta az egész életvitelemet." Mikor visszatért Angliába, és barátai, William és Mary Wordsworth meglátták, kénytelenek voltak megállapítani, hogy hátrányára változott meg.

Coleridge az általa szerkesztett jelentésekből látta, hogy kritikus időpontban érkezett Máltára. Most, hogy Napóleon{10-43} {10-59} {10-112} feladta Louisianát,{11-67} elvesztette Santo Domingót és elkerülhetetlenül a Földközi-tenger medencéje felé kell fordítania figyelmét, Ball azzal érvelt, hogy a sziget stratégiailag rendkívül fontos. Ball ugyancsak próbálta meggyőzni a brit kormányzatot arról, hogy Algír, Tunisz és Tripoli is megérett a gyarmatosításra, és alkalmasak arra, hogy növeljék gyarmataink összhozamát. Érvei közt szerepelt, hogy bár Máltát, Oroszországot és Franciaországot is szeretné megszerezni magának, ez nem engedhető meg. Abban az időben a sziget a cselszövés melegágya volt. A máltaiak a függetlenség mellett agitáltak, mindenütt orosz és francia kémeket véltek látni, és Edward Preble sorhajókapitány parancsnoksága alatt egy amerikai hajóraj állomásozott a szigeten. Preble tisztjei közt volt a fiatal Stephen Decatur,{12-61} a Tripoli elleni 1804-es bátor és sikeres támadás irányítója, amikor megsemmisítették az amerikai Philadelphia fregattot, amely zátonyra futott, és az ellenség kezére jutott az amerikai-tripoli háború idején. Coleridge egy rövid szicíliai utazása során mindkét rettenthetetlen amerikaival találkozott, és együtt étkezett, aztán évekkel később a saját barátait szórakoztatta a tengerésztisztek hőstetteivel.

Coleridge munkáltatója, Alexander Ball ellentengernagy tizenkét éves korában lépett he a brit haditengerészethez. Azt mesélte Coleridge-nek, hogy erre a Robinson Crusoe elolvasása késztette. Ball jobban hasonlított egy tudósra, mint tengerészre; olvasott és gondolkodó típusú ember volt. Karibi, amerikai és újfundlandi szolgálatok után 1783-ban egyévi szabadságot vett ki, és elment Franciaországba, hogy megtanulja a nyelvet. Ott történt, hogy egy St. Omerben tett látogatása alkalmával összetalálkozott egy másik fiatal kapitánnyal, akivel aztán a sorsuknak össze kellett kapcsolódnia. Persze az adott pillanatban erről mit sem tudtak, és mindegyikük a másiktól várta az udvariassági látogatásra szóló meghívást, ami így végül elmaradt. Ball azután az Angol Csatornán szolgált, aztán megint Új-Fundlandra ment, állomásozott a francia partok mentén, és végül 1798-ban a Földközi-tengerre vezényelték, ahol is megint összetalálkozott a fiatal kapitánnyal, akivel annak idején St. Omerben elmulasztották az udvariassági vizitet.

Ebben az időben Nagy-Britannia tartott Napóleon inváziójától, és a brit flotta nagy része az Angol Csatorna és Franciaország atlanti partjainak francia kikötői előtt járőrözött. Mikor az a szóbeszéd járta, hogy Napóleon Toulonban vonta össze a földközi-tengeri flottáját, a britek is odaküldtek egy hajóhadat, hogy blokád alá vegyék a kikötőt.

Áprilisban a Toulont blokád alatt tartó flottához csatlakozott egy kisebb hajóraj, amelyet az a férfi vezetett, akivel Ball Franciaországban találkozott. Horatio Nelson kapitány (addigra már tengernagy) volt a brit haditengerészet leggyorsabban emelkedő csillaga. Amint Nelson hajóraja megérkezett Toulon elé, vad vihar sodorta délnek, és szórta szét a flottát. Szardínia partjainál Nelson zászlóshajója elvesztette a főárbocát, kötélzete nagy részét, és toronymagas hullámok sodorták a sziklás part felé. Ball az utolsó pillanatban érkezett, és Nelson ellenkező értelmű parancsa dacára vontatóra vette a zászlóshajót, és megmentette. A zászlóshajó kapitánya később beszámolt róla, hogy Ball "nagyon ünnepélyesen és az izgatottság legkisebb jele nélkül beszélt a szócsőbe... meg vagyok győződve róla, hogy biztonságba tudom juttatni önöket. Ezért nem tehetem, és a Mindenható Isten segedelmével nem is fogom megtenni, hogy itthagyjam önöket". A mentőakció után Ballt megemlítették a jelentésekben, és a két férfi Nelson rövid életének végéig szoros barátságban maradt.

Eközben Napóleon flottája kihasználta a helyzet nyújtotta alkalmat, kicsúszott Toulonból, és Egyiptom felé hajózott. Útközben Napóleon egy hajóosztagot küldött Málta elfoglalására. Ekkor (Nelson befolyására és egyetértésével) Ballt küldték ki a sziget visszafoglalására. Kétéves ostrom után sikerült is neki, és ekkor nevezték ki kormánybiztosnak. Nelson maga végül a Nílusi Csatában akaszkodott össze Napóleonnal, és le is győzte a franciákat, majd visszavitorlázott Nápolyba, hogy megjavíttassa a hajóit. Nápolyban esett ötödször szerelembe (egy quebec-i hajóporkoláb lánya, egy lelkész leánya, az Antigua sziget kormánybiztosának felesége és Fanny Nisbet, St. Nevis tanácsa elnökének unokahúga után). 1787-ben Fanny a felesége is lett Nelsonnak, aki ezzel nagy csalódást okozott a kollégáinak. Ahogy egyikük megjegyezte, Fannynak két figyelemreméltó tulajdonsága volt: a szép arcbőr és az intellektuális képességek feltűnő hiánya.

A hős Nelson tíz évvel a házasságkötés után érkezett Nápolyba. Európa legkevésbé szívdöglesztő, harmincnyolc éves, alacsony, kövérkés, ősz hajú, nyikorgó hangú, norfolki tájszólással beszélő hősszerelmese volt, jobb szemére vak, bal karja helyén egy fából készült csonk. Szokása volt imígyen bemutatkozni: "Lord Nelson vagyok, ez pedig, az ép kezére mutatva, az uszonyom."

Nelson nápolyi szerelmének tárgya (és később, élete végéig úrnője, majd két gyermekének anyja) egy rejtélyes múltú, harminchárom éves, férjezett angol nő, aki nem viselt alsóneműt. Lady Emma Hamilton Sir William Hamilton,{13-131} Nagy-Britanniának a Nápolyi Királyságnál akkreditált követe felesége volt. Hamilton 1785-ben, mondhatni, átvette Emmát nincstelen unokaöccsétől, Greville-től, hogy megtisztítsa a terepet az utóbbi férfiú számára egy gazdag családba történő beházasodáshoz. Emmát nem avatták bele a dologba, és csak annyit tudott, hogy hat hónapig Nápolyban fog élni, míg Greville vissza nem jön érte. Kilenc hónap elteltével Emma, miután rájött, hogy Greville nem fog visszatérni, nem utasította el az özvegy Hamilton közeledését, és egymásba szerettek.

Hamilton Emma szórakoztatására ének- és zeneórákat szervezett neki, elvitte Pompeji és Herculaneum akkoriban frissen feltárt romjaihoz, lovaglótúrára a Vezúv oldalába, bevezette a társasági életbe, bemutatta a helyi előkelőségeknek és a nápolyi király családjának. Emma rövidesen hírnevet szerzett mulatságaival, amelyeken klasszikus életképeket rendezett, és áttetsző ruhába öltözve maga is részt vett bennük: Agrippina szétszórja Germanicus hamvait, Oresztész feláldozza nővérét, a vak Oidipusz, és a (nagyon népszerű) a bacchánsnőt meglepik a fürdőben. Hamilton 1791-ben rövid időre visszatért Angliába, hogy feleségül vegye Emmát. A házaspár ezután hazatért Nápolyba, és Hamilton folytatta az antikvitások gyűjtését a régészeti ásatásokon, hogy aztán túladjon rajtuk Londonban, ahol a római és görög vázák fogják inspirálni a keramikus Josiah Wedgwood-ot és hozzájárulnak a neoklasszikus{14-80} stílus bukásához.

Múltjának fényében Emma Hamiltonnal kötött házassága kész őrület. Emma élete Emma Lyon néven egy egyszerű kovács lányaként kezdődött. Walesben nőtt fel, és tizenkét éves korában már pesztonkaként dolgozott. Egy év múltán Londonba került szobalánynak a jól ismert madám, Mrs. Kelly mellé, és nem sokkal később már Mrs. Kelly egyik alkalmazottja. Tizenhat éves korában már egy pártfogóval, Harry Featherstonehaugh-val él együtt, aki aztán továbbpasszolja Hamilton unokaöccsének, Greville-nek.

Az a hír is járta, hogy Emma nővérként szolgált volna dr. James Grahamnál az Egészség Temploma elnevezésű felkapott műintézetében, ahol az állandó vendégeket, mint Devonshire hercegnéje elektromos impulzusokkal kezelték, és átlátszó ruhába öltözött személyzet szolgálta ki őket. Graham Temploma egy gazdagon díszített Ádám Ház volt a londoni Adelphi-ben. IV. György király vívómestere később így emlékezett rá: "A hintók egészen ennek a modern Paphosnak a bejáratához hajtottak, a szájtátók tömege kétoldalt próbálta megtudni, kik a látogatók, de a hölgyek arca el volt fátyolozva, valamennyien inkognitóban jöttek. A bejáratnál két óriás termetű portás állt, hosszú, díszes, ezüstfejű botokkal felfegyverezve, amelyek olyanok voltak, mint az egyházfik botja, pompás libériát és aranylánccal ékes háromszögletű kalapot viseltek, két méternél is magasabb termetűek voltak, és azért tartották őket, hogy szabadon tartsák a bejáratot." Graham kliensei egy hatalmas aranycsillag alatt áthaladva fényűzően berendezett, festett üvegablakos szobákban találhatták magukat. Az elit ebben az egészséges környezetben kapta a kezeléseket, köztük az idegnyugtató illóolajbalzsamot, elektromos illóolajat és a fenséges pilulákat. Az egész hókuszpókusz sztárját egy ügyes kezű bádogos készítette Grahamnek. Ez a Magneto-elektromos Mennyei Ágy volt, amelyben a gyermektelen párok elektromos impulzusokat kaptak próbálkozás közben, amelynek a hírek szerint azonnali fogamzás volt az eredménye.

Graham az elektromosság iránti érdeklődését a Benjamin Franklinnal{15-134} 1779-ben Párizsban folytatott beszélgetéseiből nyerte, amikor az utóbbi az USA Párizsban akkreditált követe volt. Az elektromosság akkoriban javarészt spekulatív kísérletek tárgya volt. 1720-ban az angol Stephen Grey elektromossággal kezelt egy eszméletét vesztett kisfiút. 1743-ban Johann Krüger professzor a helmstadti egyetemen felvetette, hogy az elektromosság effluviumát a testen átvezetve az jótékony hatással lehet az egészségre. Christian Ratzenstein kijelentette, hogy az elektromos impulzusok hatására emelkedik a pulzusszám és meggyorsul a vérkeringés. Samuel Quellmaltz közölte, hogy a kéz bénulásának kezelésére oly sikeresen használta az elektromosságot, hogy páciense utána képes volt zongorázni. Még olyan tekintélyek is javasolták az idegrendszer elektromos kezelését, mint John Wesley. A londoni St. Bartolomew Kórház 1777-ben elektromos készüléket rendelt. Grahamet többnyire sarlatánként jellemzik, pedig abban az időben, amikor a gyógyítás még csak merő találgatásból és halandzsából állt, valószínűleg semmivel sem volt alábbvaló, mint a többiek. Mellékesen, képzettségét az edinburgh-i egyetemen, Nagy-Britannia legjobb orvosi fakultásán szerezte, ahol a nagy Joseph Black előadásait hallgatta.

Black nagyravágyó férfiú volt, aki nemzetközi tekintélyét azzal alapozta meg, hogy 1755-ben közreadott egy dolgozatot arról a kísérletéről, amelyben mészkő hevítésével égetett meszet állított elő. Ennek a bizonyos kísérletnek az adta a különös jelentőségét, hogy a vesekő minden korabeli kezelését maró anyagokkal végezték. Mindaddig azt hitték ugyanis, hogy az égetett mész maró hatása a tűztől származik. Black bebizonyította az ellenkezőjét, és ezzel megváltoztatta a kémiai gondolkodás irányát. Úgy találta, hogy akkor képződik égetett mész, mikor a mészkőből hő hatására egy gáz távozik, és ez a gáz az égetett mésszel újra mészkővé áll össze. Továbbá, ez a kombinációs-rekombinációs folyamat vég nélkül megismételhető. A folyamatban részt vevő anyagok térfogata és súlya minden esetben pontosan ugyanannyi volt.

Black másik, világot megváltó felfedezése a desztillációs folyamatokkal kapcsolatos vizsgálódásainak eredményeként született. Skócia és Anglia 1707-es egyesülését követően a skót whisky piaca gyorsan növekedésnek indult, és a gyártók nagyon szerettek volna minél kevesebb költséggel minél több whiskyt előállítani, ezért Black arra összpontosította figyelmét, hogy módot találjon a fűtőanyag-megtakarításra. A folyadékok elforralásához szükséges hőmennyiség mérésére irányuló kísérletei kimutatták a látens hő (a halmazállapot-változásokkal együtt járó hő) létezését, ami megmagyarázta a gőz rendkívül magas hőmérsékletét* és hogy miért van szükség olyan rengeteg hideg vízre a kondenzálásához.

[* Valójában hőtartalmát, kondenzációs hőjét (a ford.)]

A látens hő felfedezése James Wattnak{16-37} {16-139} (aki a glasgow-i egyetemen dolgozott, amikor Black ott tanított) is megmutatta, hogy miért olyan kis hatásfokú Newcomen gőzhajtású szivattyúja. A szivattyúban (amelynek egy példányát egyszer Watt javította) a gőz egy vízköpennyel hűtött dugattyús hengerbe áramlik, ahol azonnal kondenzál, ezzel részleges vákuumot idéz elő, és emiatt a légnyomás lefelé nyomja a hengerben a dugattyút. A dugattyúrúd a dugattyú fölé szerelt kétkarú emelő egyik végéhez csatlakozott. Mikor a dugattyú lefelé haladt, az emelő másik vége felfelé mozgott, és felemelte a szívó pumpához erősített rudat. A probléma abban állt, hogy a magas hőmérsékletű gőz túlságosan felmelegítette a hengert, és minden ütem során csökkentette a kondenzáció mértékét, míg a végén a henger annyira felhevült, hogy a gőz nem tudott lecsapódni benne, a szivattyúzás leállt. Black világossá tette Watt számára, hogy a hengerhez egy tőle elválasztott, hűtött kamrát kell csatlakoztatni (amelyet hideg vízbe kell meríteni), hogy a forrásponton lévő gőz ott kondenzálhasson, és eközben ne a hengert fűtse. Ez az elkülönített kondenzátor volt Watt sikerének titka.

Watt a Blackkel történt 1769. évi összefogás révén jó néhány kulcsfontosságú kísérletét az Edinburgh melletti Kinneil House-ban tudta végrehajtani. Ez a Hamilton család hercegi székhelye volt, és egy dr. John Roebuck{17-36} nevű sikeres vállalkozó bérelte, aki valamikor Black tanítványa volt.

Roebucknak volt egy szénbányája, ami Carron-béli vasművét szolgálta ki, és mivel a bányát vízbetörések fenyegették, abban reménykedett, hogy egy működőképes Watt-féle szivattyúval megoldhatja a gondjait. Mire egyszer a bányát minden előjel nélkül elöntötte a víz, és Roebuckot csődbe vitte, akkorra az ő anyagi segítségével Watt már kifizette adósságait, cserébe viszont Roebuck százalékos részesedést kapott a Watt-féle szivattyú szabadalmi jogaiból. Mikor a csőd 1772-ben bekövetkezett, Roebuck eladta a Watt szabadalmában lévő részesedését Matthew Boultonnak,{18-38} {18-97} egy birminghami cipőcsatgyárosnak, és Watt végre rátalált arra a társra, akire szüksége volt. Boulton és Watt együtt alakította át a gőzszivattyút az ipari forradalom motorjává.

Ezalatt Roebuck is megtette a magáét az ipari haladásért, mégpedig a kénsavgyártás új eljárásával. Nem sokkal a diploma megszerzése után már bevezetett egy javított módszert a nemesfémek tisztaságának növelésére. Az eljáráshoz kénsavra volt szükség, ezért 1749-ben az Edinburgh melletti Prestonpansban felépített egy új kénsavgyártó üzemet. A korábbi eljárás során víz fölött ként és salétromot égettek, és a keletkező gőzökből üveggömbökben kondenzálták le a savat. Roebuck kis ólomkamrákkal helyettesítette az üveggömböket, és ezzel negyedére csökkentette a gyártási költségeket.

A textilipar gépesítésével a kénsav piaca folyamatosan nőtt. 1760-ra John Kay repülő vetélőjét már széles körben használták, és ezzel duplájára nőtt a vetülékfonal-termelés. Közel tíz évvel később James Hargreaves mozgókocsis fonógépe már megsokszorozta az egy munkás által kezelt orsók számát. A Richard Arkwright által bevezetett vízikerék-meghajtású fonógép 1769-ben már mechanikusan forgó hengereken húzta ki a fonalat, és 1779-ben Samuel Compton szövőgépe már mindezt egyesítette, így az egész eljárást gépesítette. A fonógépen a legfinomabb muszlinanyaghoz is elegendő finom fonál készült. Erre az időre a pamut piaca nagyon megélénkült; 1791 és 1800 között a nyersgyapot importja megnégyszereződött.

A pamutipar növekedésének következményeként megnőtt a kereslet a fehérítőszerek iránt is. Roebuck új rendszerét megelőzően a hagyományos textilfehérítési eljárást (a pamut természetes szürkéssárga színének halványítása) a fehérítőtéren űzték. Március és szeptember között a fehérítendő vásznakat kiterítették a szabadban, savanyított tejjel benedvesítették, és hat hétig hagyták fehéredni. Roebuck olcsó hígított kénsavjával ugyanez huszonnégy óra alatt végbement. 1785-ben C. L. Berthollet francia vegyész felfedezte, hogy a klórgáz hatásos fehérítőszer, James Watt pedig használni kezdte Skóciában. A fehérítendő vásznakat egy klórgázzal töltött kamrában akasztották fel, s a munkások néha belehaltak a gáz belégzésének következményeibe. Aztán 1799-ben Charles Tennant oltott meszet kezelt klórgázzal, és előállította az első olcsó és biztonságosan kezelhető fehérítő anyagot, a klórmeszet.

Ennek a felfedezésnek szinte azonnali következményeként kezdett széles körben elterjedni a fehér papír. Azelőtt, amint a korabeli angol papírok szürkés árnyalata, és az amerikai dokumentumok fakó színe ma is mutatja, a papír színe attól függött, hogy milyen színű rongyból készítették. A papír úgy készült, hogy a rongyot péppé zúzták, hagyták vízben ázni, újból zúzták, rezgő dróthálón szűrték, majd végül nemezlapok között és fűtött hengereken áthajtva szárították. Ennek az eljárásnak az első változatát 1799-ben a francia Louis Robert vezette be. Az ő gépén olyan szélességű papír készült, ami megfelelt a tapétacsíkokhoz, a korabeli Európa leggyorsabban fejlődő lakásdíszítő kellékéhez. A párizsi Journal des Inventions így írt: "A régi díszítőanyagokkal szemben ezek a papírcsíkok tisztaságukkal, frissességükkel és eleganciájukkal tűnnek ki; nem telepednek meg bennük a rovarok, és ha belakkozzák őket, hosszú időn át megőrzik színeik eredeti élénkségét és kellemét. Nagyon gyakran cserélhetők ... arra biztatnak bennünket, hogy újítsuk fel és takarítsuk gyakrabban, és tegyük vidámabbá és vonzóbbá otthonunkat."

Mikor Robert papírgyártó vállalkozása pénzügyi támogatás híján tönkrement, eladta a szabadalmat hajdani munkaadójának, Didot Legernek. Didot sógora, az angol John Gamble{19-113} ekkor átvitte az eljárást Nagy-Britanniába, ahol a Fourdrinier fivérek 1808-ban elindították az első, működőképes Robert-féle papírmalmot a Londonhoz közeli Frogmore-ban. 1836-ban, miután a brit kormány hatályon kívül helyezte a papírtapétára kivetett adót, megindult a tömegtermelés. 1839-ben a darweni tapétagyárban Harold Potter tökéletesített, gépi meghajtású, nyomóhengeres tapétakészítő berendezést állított fel. 1850-re a papírgyártó gépek alkalmasak voltak napi tizenháromezer méter védjegyzett mintájú, nyolcszínnyomású papír előállítására. 1834 és 1860 között ennek hatására egymillióról kilencmillió yardra nőtt a tapétatermelés. Az árak eszeveszetten zuhantak. Ami régen luxuscikknek számított, az most a legszegényebbeket kivéve mindenki számára elérhetővé vált.

Egy William Morris nevű angol úr az új gyártási és nyomdatechnikát arra használta fel, hogy az ipari középosztály otthonaiba elsőként juttatta el a papírtapétát. Morris jómódú, Oxfordban végzett ember volt, akire a korabeli fiatalemberekhez hasonlóan erősen hatottak az iparosodás korát élő Nagy-Britannia szociális viszonyai. A tizenkilencedik század közepén kormányzati felmérések kezdődtek annak megállapítására, hogy mekkora szociális problémák keletkeztek az elmúlt évtizedekben végbemenő gyors iparosodásnak köszönhetően, mennyire súlyosbodtak az életkörülmények a gazdag gyártulajdonosok és szavazati joggal nem rendelkező, szegénységtől sújtott alkalmazottaik között. Morris és társai a városok szörnyűségei elől a középkori művészet és építészet felé fordultak. Számukra a középkor az ártatlanság korának tűnt, amikor a mester még független és alkotó szellemű ember volt, aki szabadon sajátította el az ismereteket ott, ahol neki tetszett, és céhe megvédte a kizsákmányoltatástól.

Morris vezette az új Iparművészet-mozgalmat, amelynek célja, hogy a középkor báját és könnyedségét bevigye a városi otthonokba. 1877-től kezdve a társaság Oxford Street-i kiállítótermeiben hagyományos, középkori elődök nyomán tervezett, egyszerű virágmintás bútorokat, falikárpitokat és papírtapétákat mutattak be. Stílusukkal forradalmian átalakították a közízlést. Egy társadalomkutató így írt: "Feltehető a kérdés, hogy mi értelme a nap mint nap használt szobák falát festményekkel díszíteni. Ha elképzeljük, amint a fáradt üzletember hazatér külvárosi lakásába... nehéz azt feltételeznünk, hogy abban az állapotban van, hogy képes komolyabb szellemi erőfeszítést tenni, a képeit tanulmányozni; viszont jogos a feltételezés, hogy jól érzi magát harmonikusan díszített szobájában, azonnal megnyugszik és élvezi az otthoni légkört."

Morris művészi szemléletmódját a politikába is átvitte. Művészete utópikus szellemiségét tükrözte vissza szocialisztikus hite, ami saját szavai szerint a kapitalizmus elleni szent háborúhoz vezette el. 1877-től kezdve előadás-sorozatokat tartott a munkásoknak, amelyekben a viktoriánus társadalom értékeit támadta. 1883-ban csatlakozott a Demokratikus Szövetséghez, amelyet Marxnak az ipari munkásság elidegenedéséről szóló nézetei ihlettek. Morris az utcákon árulta a szövetség hetilapját, a Justice-t, és Marx leányával, Eleanorral együtt tagja volt a végrehajtó bizottságnak is. 1884-ben szakított a szövetséggel (miután az ortodox politikai párt alakítását fontolgatta), és létrehozta a Szocialista Ligát. Később, mikor a ligába beszivárogtak az anarchisták, ennek is hátat fordított, és London Hammersmith kerületében megalapította saját Szocialista Társaságát.

A társaság zenei estéin, ahol a szocialista zeneszerző, Gustav Holst vezényletével szocialista dalokat énekeltek, a társaság két tagja duettet is játszott a zongorán. Egyikük a huszonhét éves, ollóval megigazított, kirojtosodott mandzsettájú, elnyűtt, repedezett kérgű bakancsban és ősrégi felöltőben járó, vörös szakállával és ír kiejtésével tüntető leendő újságíró, George Bernard Shaw volt. A páros másik tagja Morris demokratikus szövetségbeli bizottsági tagtársa, a hasonlóképpen karizmatikus személyiség, Annie Besant volt.

Besant ebben az időben már közismert aktivista, aki tizenöt ével korábban szereplője volt a tizenkilencedik század egyik legnagyobb nyilvánosságot kapott büntetőügyének. 1877-ben ő és Charles Bradlaugh a Nemzeti Világi Társadalom mozgalomból fél év börtönt és pénzbüntetést kapott, mert újra kiadták az amerikai Charles Knowlton{20-35} A filozófia gyümölcsei című röpiratát.

A röpirat részletes fogamzásgátlási tanácsokkal szolgált fiatal házasok számára. A bírósági tárgyaláson (amit trágár nyomtatvány közlése miatt indítottak ellenük) Besant és Bradlaugh ékesszólóan fejtegették a túlnépesedés veszélyeit, – ami a lassacskán javuló életkörülmények és higiéniai viszonyok következményeként fog előállni –, az erkölcstelenség és a vérfertőzés melegágyaként szolgáló nyomornegyedek zsúfoltságát, az elszegényedés hatásait, amelynek eredményeként a csecsemőhalandóság harminchárom százalékosra nőtt; és annak szükségét, hogy ne üldözze a törvény azokat, akik nyilvánosságot adnak a fogamzásgátlással kapcsolatos tényeknek. A Besantot és Bradlaugh-t elmarasztaló ítéletet már azelőtt megsemmisítette a bíró, mielőtt a két vádlott elhagyta volna a vádlottak padját. Besant volt az első nő, aki nyilvánosan szót emelt a fogamzásgátlás mellett és megúszta szárazon.

1889-ben Besant teozófus lett, és 1891-re már sikeresen működtette a Teozófusok Társaságát. A teozófusok elutasították az anyagi világot, támogatták a vegetarianizmust, azon voltak, hogy minden faj számára elhozzák a testvériséget, vizsgálták a látens lelki erőket, és tanulmányozták az ókori és modern vallásokat és filozófiákat. Besant 1893-ban ebből a célból látogatott el Indiába, és állította fel Benáreszben a Központi Hindu Kollégiumot az összehasonlító vallástan tanulmányozására. Ugyanennek az évnek az elején már ellátogatott a Chicagói Világkiállításra{21-24}, és indiai teozófusokkal együtt részt vett a Vallások Parlamentje összejövetelein. Az üléseken elsöprő sikert arattak, úgyhogy az utolsó ülésen már négyezer ember hallgatta őket. Az Egyesült Államokban rokonszenv fogadta a teozófusok vegetáriánus üzeneteit. Az első vegetáriánus társaság 1850-ben alakult meg Philadelphiában. 1858-ban a New York állambeli Danville-ben dr. Caleb Jackson alapított egy vegetáriánus elvekre és hidegvíz-kúrákra alapozott egészségügyi központot.

1865-ben egy Ellen White nevű hetedik napi adventista látogatott el Danville-be. Két évvel korábban volt egy látomása, amikor is azt az utasítást kapta, hogy naponta csak kétszer egyék, tartózkodjon a hústól, édes tésztafélétől, zsírtól és a fűszerektől, és fogyasszon kenyeret, gyümölcsöt, zöldséget és vizet. Mrs. White-nak Danville-ben újabb látomása támadt. Ekkor úgy szólt az üzenet, hogy építsen fel egy második Danville-t. Egy évvel később adventista társaival vettek egy hétholdas farmot egy Michigan állambeli kisváros tőszomszédságában, és megnyitották saját egészségcentrumukat.

A központnak nagyon szigorú szabályai voltak: semmi léhaság és dámajáték, viszont töméntelen zabkása és ájtatosság, no meg a hidegvíz-kúrák. Az étrendből hiányzott a tea és a dohánynemű. A központ már a nyitás után nem sokkal pénzügyi nehézségekkel küzdött. Az adventisták új főfelügyelő után néztek, és meg is találták annak a városkájukban élő fiatalembernek a személyében, aki már tizennégy évesen betűszedőként dolgozott az adventista nyomdában. Az egyház véneinek támogatásával végezte el a Bellevue Medical Schoolt New Yorkban. 1875-ben végzett, és átvette az akkor Western Health Reform Institute-nak nevezett intézmény vezetését. Első dolga volt átkeresztelni az intézményt Medical and Surgical Sanitariumra. Az új szuperintendánsnak veleszületett érzéke volt a hírverés iránt. Tetőtől talpig fehérben járt, látszólag soha nem aludt, és gyakran mutatkozott a vállán ülő kakadu társaságában. Támogatta a vegetáriánus táplálkozást, és létrehozta a Háromnegyed-évszázadosok Klubját (az egészséges táplálkozás meghosszabbítja az életet), 1914-ben megalapította a Faj Megjavítása Alapítványt. A menhelyen ápolástani, testnevelési és gazdasági tanfolyamokat szervezett. Az ápoltak számára szobaszervizt, testedzési lehetőséget, az ebédlőben vonószenekari muzsikát, a parkban tolókocsis társas összejöveteleket vezetett be. Az étrendben viszont volt valami, ami változatlanul gondokat okozott neki: "A félig megfőtt, nyúlós, emésztési zavarokat okozó reggeli kása". Hogy végére járjon a dolognak, kísérletezni kezdett a menhely konyháján. Valamikor 1894-ben péppé főzött és gőzölt egy csomó búzát, görgők között ellapította, apróbb darabokra törte, és ropogósra sütötte. 1895 márciusában az adventisták általános konferenciáján be is mutatta a találmányát, ami megváltoztatta előbb az adventisták, aztán az egész világ étkezési szokásait. A Battle Creek Sanitarium szuperintendánsa bizonyos John H. Kellogg volt, a találmánya pedig a gabonapehely, a cornflakes.

Bevezetés - Tartalomjegyzék - 2. fejezet