Bevezetés

Napjainkban annyira felgyorsult az élet, hogy az átlagembernek a változásokra adott válaszai emlékeztetnek annak a depressziósnak az esetére, aki kivesz egy kis szabadságot, és elmegy a tengerpartra nyaralni. Néhány nap múlva képeslapot kap tőle a pszichiátere. A üdvözlőlap szövege: "Kitűnően érzem magam. Mi lehet az oka?"

Az újítások gyakran azért olyan meglepőek és váratlanok, mert az új ötletek megszületésének folyamata azt a képességet feltételezi, hogy ott találjunk valami fontos dologra, ahol az nem várható, és azt egymásra kölcsönösen ható dolgok közt találjuk meg. Még a közvetlen résztvevők sem mindig tudják, hogy mi fog végül kisülni a munkájukból. Példának okáért, hogyan is láthatta volna előre az a tizenkilencedik századi, illatszerszóró készülékeket gyártó ember és az a vegyész, aki felfedezte, hogyan kell a nyersolajból krakkolással benzint előállítani, hogy a két dolog egyesítéséből valaki majd megalkotja a karburátort? Vajon válhatott volna az Ehrlich nevezetű német kutatóból a világ első kemoterapeutája, ha az 1880-as években véletlenül nem önt egy petri-csészényi kultúrára egy keveset az akkoriban feltalált mesterséges színezékből, és nem jön rá, hogy az anyag bizonyos bacilusokat elpusztít? Vajon ha a romantikus mozgalmak természetfilozófiájában nem merül fel az az elgondolás, hogy a természet fejlődése az ellentétes erők összehangolásának útján halad, Oerstednek eszébe jut-e valaha is az elektromosság és mágnesesség összeegyeztetése, és ezzel a modern telekommunikációt lehetővé tevő jelenség, az elektromágnesesség felfedezése?

Akkor pedig kevés kétségünk lehet, hogy az utca embere ebből kimarad, ha maguk a kutatók sem lépnek az ügy érdekében. Viszont mi mást tehetnének, tekintettel a körülményekre, amelyek közt a tudomány és a technológia működik? Végül is, volt már több mint húszezer különböző tudományág, amelyek mindegyikét olyan kutatók művelték, akik azon erőlködtek, hogy valami mást találjanak ki ahelyett, amit tegnap találtak ki.

Ezeket az örökösen a fejüket törő `világfelforgatókat legalább két jelentős dolog motiválja. Az első az, hogy az embert nagyobb valószínűséggel fogják elismeri, ha annyira sajátos kutatási területet választ magának, hogy abban csak az ő számára van hely. Ezért van az, hogy a legtöbb tudós szeretne egyre többet és többet megtudni egyre kevesebbről, és ezt olyan tökéletességgel leírni, hogy az nemhogy a mindennapi emberek, de a saját kollégái számára is teljességgel érthetetlen.

A másik motiváló erőt az óriásvállalatok vezetői képviselik. A multik csak akkor maradhatnak fenn a változó világban, ha a szakembereiket arra ösztökélik, hogy idézzenek elő változást, mielőtt valaki más teszi azt meg. Piacon maradni annyit tesz, mint a meglepetés által versenyre kelni. Nem meglepő, hogy ez a folyamat a fogyasztót is meglepi, de sehol nem fordul elő olyan gyakran, mint az elektronika világában, hogy mire a szerencsétlen időt tud szakítani, hogy áttanulmányozza a használati utasítást, a szerkentyűje már el is avult.

Folyamatos nem egyensúlyi állapotban létezünk, és ennek az a mód az oka, ahogyan az utóbbi 120 000 évben az ismereteket megszereztük és terjesztettük. A korai neolitikus időkben a kőszerszám előállításának nagyon pontos, egymás utáni mozdulatokból álló eljárását megtanítani csak pontos egymásutániságban következő hangok segítségével lehetett, majd ebből az igényből fejlődött ki a nyelv. A nyelv szekvenciális jellege segítette elő, hogy az ember a világot is hasonlóan pontos fogalmak segítségével írja le, és az eljárás, amit eredetileg arra fejlesztettünk ki, hogy egy kődarabról szilánkokat tudjunk lepattintgatni, a megfelelő időpontban annak eszközévé vált, hogy a világegyetemről pattintsunk le szilánkokat. A valóságnak ez az alkotó elemeire való visszavezetése a tudásra vonatkozó dedukciós szemléletben gyökerezik, amelyből a nyugati tudomány a tizenhetedik században kisarjadt. Egyszerűbben úgy is mondhatjuk, hogy a tudományos ismeretek abból származnak, hogy a dolgokat részeikre bontjuk, hogy megtudjuk, hogyan működnek.

Évezredek során ennek a módszernek az alkalmazása vezetett oda, hogy ismereteinket egyre kisebb és egyre speciálisabb szeletekre osztottuk fel. Például a növénytan ősrégi tudománya az utóbbi néhány száz év alatt szétforgácsolódott, és mára elkülönült a biológia, az élettan, a szövettan, a kórélettan, a bakteriológia, az urológia, a környezettan, a népesség-örökléstan és állattan.

Semmi okunk feltételezni, hogy ez az osztódási és burjánzási folyamat a jövőben lassul vagy megáll. És ez a Darwinék óta fejlődésnek nevezett dolog veleje. Ha ma az anyagi világok lehetséges legjobbikában élünk, ez azoknak a hallatlan nagy lépteknek az eredménye, amelyekkel a specializált kutatás halad előre, hogy nekünk a még nedvszívóbb pelenkától a lineáris gyorsítókig mindennel szolgáljon. Mi, az iparilag fejlett országok polgáraiként, a számtalan szakembernek és az ő ceruza végét rágó erőfeszítéseiknek köszönhetően egészségesebbek, tehetősebbek, mobilisabbak és jobban tájékozottak vagyunk, mint ezelőtt bármikor a történelem folyamán.

Persze az, hogy egy törpe kisebbség tud egyre többet egyre kevesebbről, azzal a következménnyel jár, hogy a nagy többség egyre kevesebbet tud egyre több dologról. A múltban ennek viszonylag csekély jelentősége volt, elsősorban azért, mert a történelmi idő legnagyobb részében a tudatlan többség (amelynek untig elég gondja volt a puszta létfenntartással) a probléma létezésének sem volt tudatában. Annyira korlátozott mértékben állt rendelkezésre a műszaki technológia, hogy azon csak a döntéshozó elit osztozhatott. Az igaz, hogy a technológia sokszínűbbé válásával párhuzamosan lassan az ismeretek is kiszivárogtak a közösség tagjai közé az olyan információs eszközökön keresztül, mint az ábécé, a papír, a nyomtatás és a távközlési technikák. Egyidejűleg azonban ugyanezek a rendszerek szolgáltak a speciális ismeretek összmennyiségének növelésére is. Ami ebből eljutott az átlagemberek tömegéhez, az vagy idejét múlta, vagy pedig már nem volt létfontosságú az elit számára. És ahogy növekedett a speciális ismeretek tárháza, úgy nőtt a szakadék az információ birtoklói és az abból kirekesztettek között.

Mindannyiszor, amikor az emberek képesek voltak nagyobb előrelépést tenni a tudás megszerzésére, tárolására és terjesztésére, azt rögtön követte egy információözön, és ezzel együtt a találmányok özöne, ami drámaian megnövelte az elit hatalmát. Előbb vagy utóbb azonban ugyanez a technológia eljutott annyi emberhez, hogy aláássa a status quót. Mikor a papír eljutott a tizenharmadik századi Európába, az jelentősen megerősítette az egyház és a király kezében összpontosult hatalmat, de ugyanakkor létrehozta azt a kereskedői réteget is, amely végül majd megkérdőjelezi a hatalmukat. A könyvnyomtatás eszközt adott Róma kezébe, hogy kikényszerítse a neki való engedelmességet és behódolást, és akkor jött Luther, és ugyanezzel az eszközzel szállt propagandaharcba vele szemben, ami végül a protestantizmus megjelenésével zárult. Mikor a haditechnika a tizenkilencedik század legvégére lehetővé tette a százezrek halálát okozó konfliktusok kitörését, és a gyáripari technológiák milliók számára teremtettek tűrhetetlen munka- és életkörülményeket, a radikálisok és reformerek számára ott állt rendelkezésre a kellően olcsó nyomtatási technika, amelynek segítségével üzeneteiket és tiltakozásaikat terjeszthették az újságokban és röpirataikban.

A huszadik század közepére a tudományos és műszaki ismeretek már a megértés szintjén is meghaladták a többség, de még az átlagosan jólinformáltnak nevezhető emberek képességeit is. A hidegháború ösztönzést adott a számítástechnikai ipar fejlesztésének, amely, úgy látszott, példa nélküli hatalmat ad a gazdasági és politikai csoportosulások kezébe. Volt szó Nagy Testvér-kormányzatról, amely minden polgárról személyi kartont vezetve uralkodik, és az emberi nem kóros, egyetlen globális faluba történő egységesítéséről. Végül megjelentek az első globális figyelmeztető jelei az államok és ipari óriáscégek ellenőrizetlen tevékenységének, a megvadult környezetszennyezés megtizedelte az állatvilágot, és a tűz meg a fejsze riasztó tempóban irtja a trópusi erdőket.

Mindazonáltal, ugyanezen időszakban a számítástechnikai és távközlési technológiák csökkenő ára azt is kezdte lehetővé tenni, hogy ezt a fejlődést példátlanul nagy nyilvánosság előtt vitassuk meg. És minél többet tudunk meg a rádión és televízión keresztül a világról, annál világosabbá válik számunkra, hogy sürgős intézkedéseket kell tennünk, hogy a törékeny ökológiai rendszereit és a még törékenyebb kulturális sokféleségét megőrizzük.

Az évezredes hiány azonban nem készített fel bennünket megfelelően arra a felelősségre, amit a következő néhány évtizedben a technológia ránk fog róni. A dedukció, a képviseleti demokrácia és a munkamegosztás ezeket az ügyeket mind a szakemberek kezébe tette le, akik egyre kevésbé veszik tudomásul, hogy tevékenységük mindenki másénál bonyolultabb következményekkel jár(hat).

Ennek eredményeként a nemzeti és nemzetközi intézmények példátlan nyomás alá kerülnek, miközben elavult módszereiket próbálják alkalmazni huszonegyedik századi problémák megoldására. Nagy-Britanniában nemrég vádat emeltek valaki ellen, mert kitartott a trágárság szó tizenötödik századi értelmezése mellett. Az orvosi etika 1800 óta nem sokat változott. Egyes helyeken az élet meghatározása összeütközésre ad alkalmat a tudomány és a vallás között.

A Nyugat intézményei úgy működnek, mintha a világ mit sem változott volna azóta, hogy az akkori idők problémáinak oldása céljából megalapították őket. A képviseleti demokráciát tizenötödik századi, a távközlésről nem is álmodó nemzetállamok fejlesztették ki; a tőzsdét tizenhetedik századi felfedezők találták ki, mert szükségük volt pénzügyi támogatásra; az egyetemek létrejöttét az arabok ismereteinek tizenegyedik századi beáramlása váltotta ki, hogy elősegítsék a kispapok kiképzését.

Valószínű, hogy a következő évtizedekben a szociális intézmények mindinkább a bankok mostani működéséhez hasonlóan virtuálissá válnak, és szolgáltatásaikat közvetlenül az egyénnek nyújtják majd. Újfajta hozzáférhetőségük viszont valószínűleg azt fogja eredményezni, hogy a velük szemben támasztott igények szaporodni és differenciálódni fognak. Ennek eredményeként meg kell változtatniuk munkamódszereiket, és újra kell fogalmazniuk céljaikat. Az oktatásban a régi, a dedukcióra és a specializációra támaszkodó, repedtív tudásmérésen alapuló módszereknek át kell adni a helyüket a sokkal rugalmasabb képességfejlesztésnek. Ahogy a gépek fokozódó mértékben átveszik tőlünk azokat a feladatokat, amelyek hajdanában egy egész emberéletet kitöltöttek, úgy válnak mindinkább tisztán régiségértékűvé a speciális szakmai ismeretek. Új módszereket kell találnunk az intelligencia felmérésére egy olyan világban, amelyben a memóriának és a gyakorlottságnak többé már nincs különösebb értéke (még egyszer hangsúlyozom, ebben nincs semmi új: az ábécé és később a nyomtatás ugyanilyen fenyegető veszélynek tűnt annak idején).

Ha egy világcég dolgozói mindenfelé, ezernyi otthonban és csoportban megjelennek egy országban vagy a világon, és közvetlen kapcsolatba kerülnek emberek millióival, nagy a valószínűsége, hogy kommunikációs készségeik értéke is túlsúlyba kerül a többiekével szemben. Ilyen lehetőségek birtokába kerülhetnek olyanok, akikről előzőleg nem feltételezhették, hogy a cégnek dolgozhatnának, mert túl fiatalok, túl öregek, vagy túl messze voltak. Egy virtuális oktatási rendszernek kell majd foglalkoznia az olyan problémákkal, mint a világ multikulturális tanulóinak tömege, akik nagyon sokféle tapasztalattal, szellemi beállítottsággal és vágyakkal lépnek be az oktatásba. A legutóbbi szerzői jogi és pornográfiával kapcsolatos ügyek kapcsán derült ki, hogy a nemzetközi jog szempontjából milyen bonyolult problémák merülhetnek fel.

Ennek a könyvnek nem célja egyetlen ilyen problémát sem közvetlenül megcélozni. Helyette az ismeretszerzés olyan megközelítését ajánlja, ami talán jobban igazodik a huszonegyedik század követelményeihez, mint a fentebb leírtak. Sok olvasóm kétségtelenül úgy fogja tekinteni ezt a megközelítést, mint az utóbbi években bekövetkezett elbutulás újabb bizonyítékát. De hát ugyanezt mondták az első nyomda, újság, zsebszámológép megjelenése, és a latin nyelv kötelező oktatásának megszüntetése után is.

Az itt bemutatott hálószerű ismeretanyag teljesen kifejlett formájában inkább befogadó, mintsem kizáró jellegű. A csillagászati méretű adattároló kapacitásokkal összeházasított modern interaktív, hálózatba szervezett kommunikációs rendszereknek kellene biztosítaniuk, hogy változtatások esetén se kelljen semmit elvesztenünk. A vele foglalkozóktól semmilyen téma vagy szakismeret megszerzése nem áll túlságosan távol, ha egyszer világméretű igény van a képzettségükre.

Továbbá úgy látszik, hogy az ábécétől a laptopig egyetlen külső memóriatároló eszköz bevezetése sem csökkentette az ember szellemi képességeit. Ellenkezőleg, minden ilyen új eszköz hozzájárult képességeink gyarapításához. Számos készségünket, mint például a gépies memória, kezdjük kevésbé széles körűen használni, de semmi bizonyítékunk nincs arra, hogy ebbéli képességeink el akarnának tűnni. Sok esetben azzal, hogy gépek veszik át a rutinmunkát, módot adnak az embernek, hogy készségeit magasabb szinten használja ki. A legutóbbi interaktív, félig-intelligens technológiák mindezt valószínűleg példátlan méretekben fogják lehetővé tenni. És ugyancsak véget vetnek a történelem azon szakaszának, amelyben az emberi agyat a korlátozott technológia akadályozta meg abban, hogy optimális módon működjön, mivel úgy tűnik, az agy nem arra termett, hogy a deduktív módszer által támogatott lineáris módon működjék a legnagyobb hatásfokkal. Egy átlagos, egészséges emberi agyban több mint százmilliárd neuron van, és ezek mindegyike dendritek százainak segítségével kommunikál a többivel. Azt mondják, a jelek továbbítási útvonalainak lehetséges száma a rendszerben meghaladja a világegyetemben létező atomok számát. Olyan alapvető kérdésben, mint a megismerés, úgy tűnik, az agy ezt a hatalmas méretű kapcsolórendszerét használja fel, hogy különböző eljárásokat vegyen igénybe a külvilág eseményeinek feldolgozására, és így gyorsan tudja azonosítani a bejövő információkban rejlő esetlegesen veszélyes motívumokat.

A mostanában kidolgozás alatt lévő, félig-intelligens interaktív rendszerek által irányított, hálózatba szervezett ismeretrendszernek ez a mintázatfelismerő képesség lehet a leginkább hasznavehető tulajdonsága. Reméljük, ez a könyv meg tudja mutatni, hogy az információk összefüggéseinek és jelentőségének megértéséhez vezető út első lépése, hogy megtanuljuk felismerni/azonosítani a gondolatok, emberek és események közötti kapcsolatok mintázatát. Ezért aztán a hálózatos ismeretrendszer szociális vonatkozásai azért olyan izgalmasak, mert meg fogják könnyíteni az átlagpolgár dolgát, hogy az újdonságok viszonylagos értékével tisztába jöjjön. Végtére is ahhoz, hogy eldöntsük, hova épüljön egy atomerőmű, nem szükséges tudni a radioaktív bomlás sebességi egyenletének matematikáját. Remélem, hogy sikerül megmutatnom: a tudásnak ez a megközelítése lehet az egyik módja, hogy azok a milliók, akik nem tudtak az úgynevezett hivatalos oktatási formákban ismereteket szerezni, felszabaduljanak, és a részvételi kormányzás irányába mozduljanak el.

Nem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy az itt következő szöveg több lenne első kísérletnél, egy csomó összekapcsolt cselekményfonálnál, amelyeket arra szántam, hogy bevezessem az olvasót az információk egyik olyan infrastruktúrájába, amelyet a következő néhány évtizedben feltehetően használni fogunk. Remélem viszont, hogy ezekkel sikerül arra indítanom az olvasót, hogy új, alkalmasabb szemléletet alakítson ki magának a világról, mivel így vagy úgy, de mindannyian kapcsolatban vagyunk egymással.

JAMES BURKE

London, 1999

 

Hogyan használjuk a könyvet?

Az Ismereteink hálózata/Tudásháló tíz különböző utazást tesz a változások óriási hálóján keresztül. A könyvet többféleképpen olvashatjuk, ugyanúgy, ahogy a hálón is, különböző módon haladhatunk. Legegyszerűbb a betűírás háromezer-ötszáz évvel ezelőtti bevezetése óta változatlan módon, elejétől a végéig végigolvasni. De olvashatjuk úgy is, ahogy már tanárunk is tiltotta. Ezt számos ponton megtehetjük, mikor a kérdéses utazás időben a hálózat egy átjárójához ér, ahol az kereszteződik egy másik, eltérő utazás időegyenesével. Az ilyen átjáróknál megtaláljuk a másik hely leírására szolgáló koordinátákat.

Ezeknek a koordinátáknak a segítségével, ha kívánja, ön előre- és visszaugorhat egy másik átjáróhoz, felveheti az új időegyenest, és folytathatja az utat, míg a következő átjáróhoz nem ér, ahol, választása szerint ismét ugorhat. Az átjárók azonosítására szolgáló koordináták a következőképpen jelennek meg a szövegben:

Ez a Hamilton család hercegi székhelye volt, és dr. John Roebuck,{17-36} egy sikeres vállalkozó és Black hajdani tanítványa bérelte.

A szövegben a Roebuck,17 a tizenhetedik átjáró helye. A margón, a 36 68 jelzi azt az átjárót, ahova innen ugorhatunk (a harminchatodik átjáróhoz, amely a hatvannyolcadik oldalon található).*

[* A könyv HTML változatában egyszerűen rá kell kattintani a linkre és kész. – V. T.]

Néha többszörös átjárókhoz ugorhatunk, amikor a történelem nagyon mozgalmas pillanataihoz érkezünk, és itt a változások több útja-módja találkozik. Legyen szerencsénk!

Mivel száznegyvenkét egymást keresztező átjárónk van, elképzelhető, hogy legalább száznegyvenkét különböző módon lehet elolvasni. Bár nem ajánlom, hogy mindet kipróbálja az olvasó, ha megtenné, a zsigereiben érezné, hogyan is megy végbe a dolgok változása.

Ez mindannyiunk számára, és minden időben megtörténik. Most is ez történik, bár lehet, hogy még nem tudunk róla.

Tartalomjegyzék - 1. fejezet