5. FEJEZET
Az élet nem babra megy
A neszkávé tökéletes példája a modern félkész élelmiszernek. Megszületését annak köszönheti, hogy az 1930-as években Brazíliában és más dél-amerikai kávétermesztő országokban olyan jó volt az időjárás, hogy az említett országokban óriási babkávéfeleslegek halmozódtak fel. Sokféle módszerrel próbálkoztak, hogy a felesleget eladható árucikké alakítsák, és 1938-ban a Nestlé-nél dolgozó dr. Hans Morgenthaler állt elő a megoldással. A kávét óriási, két emelet magasságú készülékben kifőzték. Az elkészült italt felnyomatták egy szárítótorony tetejére, ahonnan az alulról felfelé áramló forró levegőbe porlasztották. Mire a kávé földet ért, minden víz elpárolgott belőle, és csak a finom szemcsék maradtak vissza.
Abban az időben persze az új kávéfajtának nyilvánvalóan nem volt piaca. Aztán jött a II. világháború, és tüstént piacot teremtett a tüstént-kávénak. Az amerikai ellátó tisztek (és a katonák) szerették volna minimálisra csökkenteni az élelmiszeradagok súlyát, miközben a mérete is kicsi, ízletes is, de nem megy hamar tönkre. Végül a "K" fejadag lett a szabványos az egész amerikai hadseregben. Ez három kisméretű dobozból állt, mindegyikben egy-egy konzervdobozban a főétel (hús vagy hús és tojás, vagy ömlesztett sajt), kétszersült, aprósütemény, szőlőcukor-tabletták, szárított gyümölcs, csokoládé, erőleveskocka, citromlékocka, kockacukor, rágógumi, négy szál cigaretta és neszkávé volt. A csomag napi háromezer-négyszáz kalóriát biztosított és könnyen lehetett szállítani. Ez a II. világháborúban rendkívüli jelentőséggel bírt, mivel a példátlanul magas fokban gépesített csapatok állandó mozgásban voltak. A háború végére Amerika több mint nyolcmillió katonát küldött a harctérre, akik tankokat, teherautókat és dzsipeket használtak. Az ellátó tisztek számára kész lidércnyomás volt az a sebesség, amivel a katonák helyzete szinte naponta változott. Az utánpótlás rendkívül bonyolult és nagyarányú volt. Miközben a D-napon ötvenezer amerikai katona szállt partra, egy ötszázezer főből álló hadtápos, egészségügyi, hadianyag-utánpótlással foglalkozó, híradós és szállító csapat támogatta őket.
Az a jármű, ami ennek az óriási háborús utánpótlási feladatnak a teljesítését lehetővé tette, az erre a célra kifejlesztett dzsip volt. Az eredeti pályázati feltételek egy négykerék-meghajtású terepjáróra szóltak, amelynek az üres súlya hatszáz kilogramm, a vezetővel együtt négy személyt szállíthat, a talajtól mért szabad magassága tizenhét centiméter, sebessége öt és nyolcvan kilométer/óra között van, és van benne hely egy harminc milliméteres gépágyú számára. A gyártónak egy prototípust negyvenkilenc, további hetven járművet hetvenöt napon belül le kellett szállítania. A versenytárgyalást a Willys Overland autógyár nyerte; végül kétszáz grammal belülmaradtak az előírt súlyhatáron is, mert még a felhasznált festéket is mérték. A dzsip lett minden idők legjobban használható katonai járműve. Használható volt parancsnoki járműnek, hordozhatott fegyvert, használták mentőautóként, teherszállítónak, csapatszállítónak, muníció szállítására (utánfutóval) és mozgó ellenőrzőpontként egyaránt. Mindenekfölött pedig a dzsip napi utolsó dolga volt a frontvonalon harcoló katonáknak kivinni az ellátmányt. Ahhoz, hogy egy amerikai katona harcképességét fenn lessen tartani, napi tizenhárom kilogramm utánpótlásra volt szükség, és ebből nem kevesebb, mint hét kilogrammot tett ki az üzemanyag.
Ironikus, hogy miközben a dzsip a csatamezőkön száguldozott, és ezt a drága és korlátozottan rendelkezésre álló erőforrást fogyasztotta, azokon a gumiabroncsokon gördült, amelyeknek az anyagát épp az üzemanyaghiány megoldása során fejlesztették ki. A benzint jóval a háborút megelőzően kifejlesztett módszerrel, az úgynevezett, krakkolással gyártották. Ez úgy történt, hogy a nyersolajat fehérizzásig hevített téglakemencét behálózó csöveken vezették át, ahol nyolcszáz Celsius-fokra melegítették. Az olajat ezen a hőmérsékleten egy magas, frakcionáló toronynak nevezett acéltorony aljába eresztették le, amelyben a legnehezebb komponensek kivételével minden elpárolgott, és a gőzök a toronyban felfelé áramlottak. A torony belsejében megfelelő magasságokban elhelyezett és adott hőmérsékleten tartott perforált tányérokon a mind könnyebb és könnyebb komponensek egyre magasabban cseppfolyósodtak. A két legmagasabban cseppfolyósodó összetevő volt a kerozin és a benzin. A torony tetején az egész folyamat végső terméke, a metángáz távozott.
A dzsipek gumiabroncsai pedig a metánból nyerhető acetilén{57-39} {57-127} köztes termékből készültek.
Az acetilént már a tizenkilencedik század vége óta ismerték; mintegy véletlenül fedezték fel, amikor vizet csöpögtettek kalcium-karbidra, és acetilén fejlődött belőle. Julius Nieeuwland,{58-115} a Notre Dame Egyetem professzora kezdte vizsgálni az acetilén tulajdonságait. 1925-ben levelet írt az American Chemical Society-nek, amelyben közölte, hogy acetilénből kiindulva sikerült egy szokatlan vegyületet, a kloroprént előállítania.
A DuPont céget annyira érdekelte a dolog, hogy eljuttatta azt a következő stádiumba, és a kloroprén polimerizációjával elkészült a neoprén. A polimerizáció során bizonyos molekulákat sokszorosan megismételve más molekulák végéhez kapcsolnak, hogy a végén rendkívüli hosszúságú láncmolekulákat (polimereket) kapjanak, amelyek rugalmasak és hőre lágyulnak. Ezért hívják az ilyen folyamatok során előállított termékeket gyűjtőnéven termoplasztikus műanyagoknak. Ennek a korai polimerizációs eljárásnak a terméke, a neoprén, más néven műgumi, az első gumiabroncsok 1940-ben kerültek le a gyártószalagokról. Épp időben, hogy fölszerelhessék őket a dzsipekre.
A DuPont számára Wallace Carothers dolgozott a neoprénen. 1935-re Carothers kifejlesztett egy polimert, amit hatvanhat névvel illetett, mert mindkét összekapcsolt molekulája hat szénatomot tartalmaz. A hatvanhat szálakká extrudálható, amelyek hidegen saját hosszuk hétszereséig nyújthatók, és rendkívül erős rostokká fonhatók, amelyek nemcsak rugalmasak, de nagy a szakítószilárdságuk is. A fonál vékony, áttetsző, gyűrhetetlen és vízálló. Mikor a DuPont 1940-ben női harisnyává feldolgozva piacra dobta termékét, a nejlon nevet adta neki. Mikor a háború befejezése után újra polgári célokra lehetett használni, a nejlon forradalmasította az egész ruházati divatot.
A nejlonharisnyákat az 1864 óta gyakorlatilag változatlan Cotton-féle harisnyakötő gépeken gyártották. William Cotton akkor fejezte be a gép végső formájának kifejlesztését az angliai Loughborough-ban. Ezek a gépek két darabban* kötötték meg a harisnyát, és az egyes sorokban lévő öltések száma adta a láb formáját. Végül a lábszár hátoldalán végigfutó varrás fogta össze a széleket.
[* Tévedés: egy darabban, de síkban (a ford.)]
Az ipari forradalom korai szakaszában az első harisnyakötő gépek miatt erőszakos cselekményekre is sor került. 1812-ben a Napóleon elleni háború alatti tengeri blokád{59-10} {59-43} {59-112} eredményeként összeomlott a kereskedelem, mivel Anglia el volt vágva külpiacaitól. A pangó ipar és kereskedelem magával hozta az árak megugrását, a háború pedig nagyfokú adóztatással járt. Az átlagos keresetek egyharmaddal csökkentek. Az 1809 és 1811 közötti rossz termés azt jelentette, hogy egy kétkilós kenyérért egy munkás heti bérének majdnem egyötödét elkérték. Az üzérkedés mindennapossá vált. A háború előrehaladtával a kisebb üzemek tönkrementek, és nőtt a munkanélküliség. A harisnyagyártás hazájának számító Nottingham grófságban a darabbérben dolgozó munkások otthon dolgoztak a harisnyagyárostól kölcsönzött gépeken (hajdani házaik hosszú ablakai ma is láthatók, és azt a célt szolgálták, hogy minél hosszabb időn át minél több fényt engedjenek be). Ahogy mélyült a gazdasági válság, úgy szorongatták őket egyre inkább, fizettek kevesebbet, és emelték a bérleti díjakat a harisnyagyárosok.
Mindezekhez járult még egy váratlan fordulat: a divat változása. 1790 körül az emberek a hosszú nadrág kedvéért kezdtek felhagyni a térdnadrág és térdharisnya viselésével. Senki nem törődött azzal, milyen harisnyát hord a hosszú nadrág alatt, így aztán a gyártók elkezdték a közönséges szövőszéken készült nagy vég anyagból szabni-varrni a harisnyákat. A harisnyaszövőket a tönkremenés fenyegette. 1811. március 11-én Nottingham városában dragonyosok verték szét a szövőmunkások tüntetését. A tömeg erre a közeli Arnold falucskába vonult, ahol a lázadók betörtek a házakba, és hatvan harisnyakötő gépet összetörtek. A következő néhány hét alatt az egész grófságban hasonló eseményekre került sor. Nemsokára kiáltványok és röplapok jelentek meg a lázadók vezetője, a magát Ned Ludd tábornoknak nevező férfiú tollából. Ekkor került az angol nyelvbe a géprombolót jelentő luddita kifejezés.
A lázadók egyre szervezettebben léptek fel, és hogy megnehezítsék az azonosításukat, elkezdtek álarcot és sálat viselni. A mozgalom gyorsan átterjedt Yorkshire textilipari városaira is. Erre elrendelték a kijárási tilalmat, és készenlétbe helyeztek háromezer katonát. A grófság hirtelen a minapi francia forradalom forrongó rés erőszakos képét öltötte, a kormányzat pedig túlreagálta a dolgot.
1812 februárjában a belügyminiszter beterjesztette a kötőgépek rombolását halálbüntetéssel fenyegető törvényjavaslatot. Ugyanabban a hónapban Nottinghamben kilenc géprombolással vádolt férfit (kettő közülük tizenhat éves fiú volt) héttől tizennégy évi időtartamra Ausztráliába deportáltak. Az ítéletet azonnali felzúdulás követte: túlságosan enyhe büntetést kaptak. Ennek hatására már a luddita eskütételért is deportálás járt. 1813-ban York városában tizennégy embert végeztek ki. Mindannyian fiatal, dolgos és mélyen vallásos férfiak voltak. A bitófa alatt himnuszokat énekeltek, és a tömeg velük énekelt.
A halálbüntetésről szóló törvény parlamenti vitája során a ludditák onnan kaptak segítséget, ahonnan a legkevésbé várták. Egy fiatal, ismeretlen arisztokrata{60-30} {60-132} felállt, és szenvedélytől fűtött beszédet tartott a Lordok Házában. Ez volt a szűzbeszéde, és azokról szólt, akik "a szegénység főbenjáró bűnébe estek. ... Nincs elég fővesztéssel járó tétel az Önök törvényei közt? Nem tapad elég vér a büntető törvénykönyvhöz, hogy még tovább erőszakolják, és az egekig érve tanúskodjon Önök ellen? Ez a gyógyír az éhező és végsőkig elkeseredett lakosságnak? Gondolják, hogy az Önök bajonettjeivel dacoló éhező nyomorult megrémül az akasztófától? Ha a halál magkönnyebbülés (és úgy tűnik, az egyetlen, amivel Önök szolgálnak) neki, vajon rá lehet kényszeríteni fegyveresen a nyugalmat?"
A fiatal szónok néhány héttel később, miután megjelent Childe Harold című elbeszélő költeménye, egy csapásra közismert ember lett. Egy reggel arra ébredtem, hogy híres ember vagyok, mondta. A költeményből az első néhány nap alatt ötszáz példányt adtak el, a hónap végére pedig már ötezer fogyott el belőle. A műben minden benne találtatott: szabadságvágy, utalások a szabadosságra, a Kelet misztikuma, a gyászos vég előérzete, egy hős története, akit ki nem mondott vétkek miatt kiközösítettek. A hölgyek úgy fetrengtek Byron lába előtt, mintha a költeménye személyesen nekik szóló szerelmes levél lett volna.
1812-ben, amikor kiállt a ludditák védelmében, Byron éppen visszatért utazásáról, amelynek során a Childe Haroldot megírta. Az utazást egy barátja finanszírozta, aki szerencsejátéknyereményre vett fel kölcsönt. Byront részben a hagyomány ösztönözte, hogy elutazzon a rejtélyes Keletre. Az előző mintegy hetvenöt évben a kultúra iránti szenvedély úgyszólván kötelezővé tette a fiatal arisztokratáknak, hogy egy nagy európai körutazást tegyenek. Eleinte, a tizennyolcadik század közepén, ezt az olyan régészeti feltárások ösztökélték, mint Pompeji és Herculaneum romjainak felfedezése. Byron korára az érdeklődés hangsúlya másfelé tolódott el, és akkoriban tombolt a romantika görög reneszánsza. Most Görögország török iga alóli felszabadítása volt napirenden. Byron tényfeltáró körutat tett, előbb Törökországban, majd a török fennhatóság alatt álló Görögországban és Albániában. Utazása során Byron minden ifjú romantikustól elvárt dolgot megcselekedett: albán viseletben járt, veszettül ivott, ropta a görög táncokat, mindennap szerelembe esett (nőkkel és férfiakkal egyaránt), tábortüzek körül virrasztva forradalmi terveket szőtt, átúszta a Helleszpontoszt és ellátogatott Trójába.
Utazás közben, a gibraltári helyőrség: könyvtárában Byront kiszúrta egy John Galt nevezetű skót, aki ugyanazzal a hajóval hagyta el Angliát, mint ő. Galt eredetileg azért jött Gibraltárba, hogy ott glasgow-i textilgyáros főnöke, Kirkman Finlay számára fióküzemet létesítsen. Volt még egy terve, módot akart találni a harisnyagyártóknak is annyi gondot okozó, és Nagy-Britannia export-importját gyakorlatilag megbénító napóleoni háborús blokád megkerülésére. Egy újonnan iparosodott ország számára ez a katasztrófa határát súroló helyzetet jelentett, és a gyártók elkeseredetten kutatták a probléma megoldását.
Kirkman Finlay azt a megbízást adta Galtnak, hogy a hátsó kapun át keressen útvonalat a közép-európai piacokra. Galt számára ez annyit jelentett, hogy az árut (száz bála pamutot) vigye át a Földközi-tengeren Törökországba, majd a török-magyar határon keresztül Európába. Végül a terv azon futott zátonyra, hogy mikor az ötvenöt tevéjével megérkezett, a török-magyar határon nem volt se híre se hamva az összekötőjének, és az árut önköltségi áron volt kénytelen eladni egy helybéli töröknek. Galt eztán visszatért Angliába, megházasodott, és újságíró lett. A siker 1830-ban érte utol, mikor kiadta Byron élete című művét.
Ezalatt az angol-francia blokád egy másik mellékhatása máshol okozott gondokat. A brit haditengerészet annak érdekében, hogy a háborús idők miatt megnövekedett igényeket kielégítse, néhány évtizeden keresztül a tengerészek kényszersorozásához folyamodott. 1806-ban már nyolcszáz hadihajója volt, és ezek legénysége százötvenezer emberre rúgott. A kényszersorozás általában úgy történt, hogy portyázó csapatokat tettek partra, és azok az elfogott férfiakat akaratuk ellenére a hajókra hurcolták. Ez a gyakorlat akkor vált nemzetközi fejlemények forrásává, mikor a britek az amerikai hajókra is alkalmazni kezdték a módszerüket. Az amerikaiak ezt szuverenitásuk megsértésének tekintették, a britek azzal érveltek, hogy az amerikai kereskedelmi flottánál ezerszámra alkalmaznak brit katonaszökevényeket hamis amerikai állampolgársági iratokkal.
A dolgok a Virginia állambeli Norfolk kikötőjében jutottak döntő stádiumba 1807-ben, amikor a USS Chesapeake a Földközi-tengerre készült. A norfolki brit konzul hivatalosan panaszt tett a kikötő parancsnokánál, Stephen Decatur{61-12} kapitánynál, hogy a hajón négy brit katonaszökevény tartózkodik.
Decatur ezt figyelmen kívül hagyta, és a Chesapeake vitorlát bontott.
Délután 3-kor, amikor a hajó kiért a nyílt vízre és a legénység az élelmiszer és a rakomány elrendezésével foglalatoskodott, a brit Leopard hadihajó azzal a követeléssel közelítette meg, hogy maradjon egy helyben, és tegye lehetővé, hogy Angliába szánt sürgős küldeményt tegyenek a fedélzetre. A Leopard azonban a küldemények helyett a négy katonaszökevény átadását követelte. Miután a Chesapeake kapitánya ezt megtagadta, a Leopard tüzet nyitott, és három amerikai tengerészt megölt, tizennyolcat pedig megsebesített. Ezután egy brit csoport átszállt a Chesapeake fedélzetére, elfogta a négy szökevényt, és távozott. Ezen erőszakos cselekményre adott választ Jefferson elnök, amikor elrendelte a brit-amerikai kereskedelem befagyasztását. A blokád végül az 1812-es háborúval végződött.
1814-ben a brit hadsereg, miután fölégette a Fehér Házat, a Capitoliumot és a Szabadalmi Hivatal kivételével az összes washingtoni kormányépületet, megtámadta Baltimore-t. Közvetlen célpontja a Fort McHenry erődítmény volt, amelyből a város összes tengeri kijáratát ellenőrzés alatt lehetett tartani. A britek szeptember 13-án délután érkeztek, és megállapították, hogy a város a szárazföldről szinte bevehetetlen. Ezért elhatározták, hogy a tengerről történő bombázással törik meg a város ellenállását. A brit bombázó hajóhad, a Terror, Metero, Aetna, Devastation és a Volcano három kilométerre közelítette meg a várost, és megkezdte a tüzelést. A bombázás huszonöt órán át (tizenharmadikán este hat órától tizennegyedikén este hét óráig) tartott. Legalább ezernyolcszáz gránátot és Congreve-rakétát lőttek ki az erődre, hogy pánikot keltsenek a védőkben, és átállásra késztessék őket. A támadás alatt egy fiatal amerikai ügyvéd, aki korábban megpróbált kiszabadítani egy amerikai polgári személyt, a brit admirális zászlóshajóján folytatott tárgyalásokat, amikor híre jött, hogy a britek támadásra készülnek. Az amerikai elengedését elhalasztották, ők maguk pedig visszamásztak az amerikai parlamenter-csónakba, és abból nézték végig az egész bombázást.
Tizenharmadikán este az utolsó dolog, amit láttak, a brit gránátok által átlyuggatott amerikai zászló volt. Egyik brit őrük felszólította őket, jól nézzék meg maguknak, mert reggelre már nem lesz ott, mivel a védők addigra feladják az erődöt. A hajnali derengésben, amikor az ágyúzás abbamaradt, az erőd felé meresztették a szemüket. A zászló még ott lengett a helyén. A támadás meghiúsult. Az ifjú ügyvédet, Francis Scott Key-t viszont annyira elfogta a lelkesedés, hogy sebtében lefirkantott egy dalt, ami később az ország nemzeti himnusza lett. Ő a Csillagos, sávos lobogó címet adta neki. A dal először A Fort McHenry védelme címen jelent meg szeptember 20-án a Baltimore Patriot and Evening Advertiser című lap legelső számában, amelyet a háború okozta átmeneti szünet után egyáltalán kiadtak.
A dolog iróniája, hogy ez a leginkább hazafiasnak mondható amerikai dal az Anakreónnak a mennyekben című angol ének dallamára íródott. Angliában már régóta ismerték a zenéjét, mivel 1766-ban szerezte John Stafford Smith, talán az első angol zenetudós, aki az 1750-es években került az érdeklődés középpontjába, amikor sorozatban írta kánonjait és többszólamú kardalait. 1766-ban Londonban megalakult az Anakreóni Társaság, és Smith szerezte a zenét a hasonló című, a társaság elnöke, Ralph Tomilson által írt költemény szövegére.
A társaság tagjai jómódú férfiak voltak, akik kéthetenként jöttek össze vacsorázni, énekelni, iszogatni és költeményeket olvasni. A társaság elsősorban az anakreóni dalok írása és előadása céljából jött létre. Ez meglehetősen homályos versforma, amit egy Kr. e. a hatodik században élt, Anakreón nevű szerző használt először. Anakreón Kr. e. 570-ben született Asia Minor Teosz nevű jón városában, de Athénban élte virágkorát, ahol erotikus verseket írt a szerelem és a bor gyönyörűségeiről. Anakreón munkáit 1554-ben fedezte fel újra egy Henri Estienne nevű francia kiadó, aki klasszikus kéziratok utáni szokásos nyomozása során a hollandiai Louvain egyetemi könyvtárában bukkant rá a figyelemre sem méltatott kéziratra. Henri a családi kiadó harmadik nemzedékét képviselte, amely 1502-ben jött létre, amikor a nagyapa, szintén Henri, a Párizsi Egyetem könyvkereskedője lett. 1520-ban bekövetkezett halála után a fia, Robert már görög írások kiadásával szerzett nevet magának. Vallási nehézségek miatt (Robert protestáns volt) 1550-ben a család a kálvinista Genfbe költözött, ahol Robert állampolgárságot szerzett, majd nyomdát és kiadót nyitott. Robert legidősebb fia, Henri fogja majd Anakreónt bemutatni Európának.
Az ifjú Henri a könyvkiadó kozmopolita légkörében nevelkedett, ahol a tíz különböző nemzetiségű tagból álló szerkesztőségben mindenki az anyanyelvének megfelelő szöveget gondozta. Ideje legnagyobb részében latinul kellett beszélnie, mert ez volt a közös nyelv az írástudók között. Tizennégy éves korára Henri már görögül is beszélt. Két évvel később Itáliába ment, hogy klasszikus latin és görög kéziratokra vadásszon, ami a kor értelmiségének fő elfoglaltsága volt. A tizenhatodik század vége volt az elveszett ókori kéziratok felfedezésének fénykora szinte minden klasszikus tudományág területéről, lett légyen az botanika, pneumatika, fizika, kémia, orvoslástan, földrajz, filozófia, kohászat vagy irodalom. A reneszánsz gondolkodóit elbűvölte, hogy folyamatosan kerültek elő a klasszikus ókori kéziratok. A kéziratokat szükségszerűen el kellett látni szövegmagyarázatokkal és elemzésekkel, hogy érthetővé váljon az ókorban használt kifejezések korabeli jelentése. Ez a feladat minden tudományágból vonzotta a tudós férfiakat. Valahányszor felbukkant egy új, elemzendő kézirat, a kiadók először is összeszedték az azonos témában már megjelent szövegeket, és előálltak egy végleges kiadással. Ez az analitikus-szintetikus módszer vetette meg az alapját a tizenhetedik század elején bekövetkezendő tudományos forradalomnak. A kiadók tevékenységének szellemi melléktermékeként új tudományágak jöttek létre, a régiek pedig biztosabb alapokra kerültek.
Isaac Casaubon, Henri Estienne veje állt ezen törekvések élére, mivel ő volt az, aki a szövegmagyarázatokat szövegelemzéssé fejlesztette, amely technika tárgyától függetlenül bármilyen szövegre alkalmazhatónak bizonyult. Casaubon is Genfben élő görög tudós volt, aki kilenc évvel Estienne apjának odaérkezése után született, és akinek a családja ugyancsak a franciaországi protestánsok üldöztetése elől menekült Genfbe.
Casaubont 1578-ban, tizenkilenc éves korában küldték a Kálvin által alapított Genfi Akadémiára, és huszonhárom évesen nevezték ki a görög nyelv professzorává. 1591-ben már Európa-szerte megalapozta tekintélyét. Casaubon 1586-ban feleségül vette Estienne Florence nevű lányát, aki aztán tizennyolc gyermeket szült neki.
Casaubon mindenkit, akit csak tudott, azzal gyötört, hogy szerezzen neki kéziratokat. Sok esetben úgy jutott eredeti művek másolataihoz, hogy barátai és kollégái utazásaik közben lemásolták neki a talált újdonságokat. Ha valaki meghalt, és gyűjteményét áruba bocsátották, Casaubon gondoskodott róla, hogy valamelyik megbízottja jelen legyen, és licitáljon rá. Néha a kiadók küldték el neki legújabb kiadványuk egy-egy példányát. Gyakran előfordult, hogy akkoriban, amikor még nem volt divat a kiadói katalógusok terjesztése, az egyetlen lehetőség megtudni, hogy mi fog a közeljövőben megjelenni, az volt, hogy Casaubonhoz hasonlóan elmentek a kétévenként rendezett Frankfurti Könyvvásárra.
Casaubon 1596-ban, miután elege lett a fösvény genfi városi hivatalnokokból, akik nem voltak hajlandók őt sem könyvekkel, sem megfelelő költségtérítéssel ellátni, elfogadta a franciaországi Montpellier egyetemének meghívását, ahol legalább az érdemeit elismerték. Addigra már a kontinens vezető görög tudora volt, a másik hugenotta menekült mellett, aki a leideni egyetemen talált munkát Hollandiában. A neve Joseph Justus Scaliger volt, és 1593ban, mikor Casaubon először került kapcsolatba vele, harminchárom éves kora ellenére már a tudomány nagy öregjének számított. Barátságuk akkor kezdődött, mikor Casaubon vette a bátorságot, hogy üdvözlő levelet küldjön neki. Választ azonban nem kapott. Aztán egy angol barátja megírta, hogy Scaliger nemrég olvasta Casaubon legújabb klasszikus szövegét, és az mély benyomást tett rá. Ezután érkezett két levél közvetlenül a nagy férfiútól (aki nem éppen nyílt, barátságos természetéről volt híres), és ezzel elkezdődött a levelezésük, ami egészen Scaliger 1609-ben bekövetkezett haláláig tartott. Ezalatt az idő alatt Casaubon több mint ezerkétszáz levelet írt Scaligernek. Később Casaubon azt mondta a mentorának tekintett férfiúról, hogy olyan ember volt, "aki rendkívüli képességekkel rendelkezvén fáradhatatlanul szentelte életét a tudás megszerzésének, és gyűjtött egybe óriási ismerethalmazt. És a memóriája olyan örvendetesen friss volt, hogy alkalomadtán, akár társalgás közben, akár levelezés útján kértek tőle tanácsot, mindig késznek mutatkozott bőkezűen szórni mindazt, amit verejtékes munkával összeszedett".
Mint kortársai közül sokan, Scaliger is vándorló tudós volt, aki egyik helyről a másikra látogatott (egyszer még Mária skót királynő udvarában is megfordult),{62-106} hogy elkerülje az ellenségeskedéseket és az üldöztetést. Mint kortársai közül sokan, végül Scaliger is Hollandiában, a tizenhetedik századi Európa legtoleránsabb országában állapodott meg. Ekkorra Scaliger már megírta fő tudományos művét, egy új formátumú történelmi kronológiai rendszert, ami Juliánus periódus néven vált ismertté. A műben azzal a problémával kívánt megküzdeni, ami minden újonnan felbukkant ókori kézirattal kapcsolatban felmerült. A szövegekben gyakran olyan időpontokra hivatkoztak, amelyek kevés támpontot nyújtottak a forrás keletkezésének a történelmi időben való elhelyezéséhez, mivel általában valamilyen helyi jelentőségű eseményre, mondjuk egy csatára vagy ostromra, egy gyermek születésének időpontjára, esetleg valamilyen csillagászati jelenségre hivatkoztak. Az időpontokat legtöbbször annak az intézménynek a belső eseményeire vonatkoztatva adták meg, amelyben maga az írás keletkezett, vagy másolták. Ezek a változatos dátumozási rendszerek rendkívül megnehezítették a szövegelemzést, hiszen a legtöbb esetben alapvető lett volna tudni a kézirat keletkezési dátumát, hogy az előbb vagy utóbb jött létre, mint más ismert kéziratok.
Scaliger elhatározta, hogy kidolgoz egy könnyen alkalmazható kronológiai rendszert, amelynek segítségével bármilyen történelmi esemény időpontja teljes pontossággal megállapítható. Ennek érdekében három különböző időbeli ciklust vett alapul: a Nap huszonnyolc éves periódusát (ami a Juliánus-naptárban a hét ugyanazon napján ér véget), a Hold tizenkilenc éves ciklusát (mikor a holdfázis ismétlődik a hét ugyanazon napján) és a Diocletianus-féle tizenöt évenkénti adóügyi népszámlálás periódusát. Scaligernek visszaszámolva sikerült kiderítenie, hogy ez a három ciklus első alkalommal időszámításunk előtt 4713-ban kezdődött ugyanazon a napon, ennélfogva az lett az új naptárrendszer első éve. Ettől a dátumtól elindulva, és mindhárom ciklusban előrehaladva egy adott történelmi időpontot három viszonyítási pont segítségével lehetett megállapítani. Például az első év utáni huszonkilencedik év (i. e. 4684) a legutolsó napciklus második éve, a legutolsó holdciklus tizedik éve és a legutolsó adóügyi népszámlálás utáni tizennegyedik év. Scaliger szerint tehát az i. e. 4684 így fest: 2:10:14. Mivel pedig ez a hármas ciklus csak 281914 (7980) évenként ismétlődik, Scaliger úgy számított, hogy rendszere a belátható jövőben is használható lesz.
Scaliger szerencsétlenségére 1582-ben, néhány hónappal Értekezés a kronológia korrekciójáról című nagyszabású munkájának megjelenése előtt Gergely pápa rendeletet hozott a régi Juliánus-naptárnak (amelyre Scaliger egész munkája épült) az új Gergely-naptárral való felváltására, így Scaliger munkája gyakorlatilag egy csapásra hasznavehetetlenné vált.
Scaliger élete utolsó leideni éveiben vezető humanista tudóssá lett, aki szívesen látott vendég volt a holland uralkodó, Nassaui Móric herceg udvarában. Móric herceg időről időre Scaligert kérte fel, segítene megoldani afféle problémáit, mint egy muzulmán királytól kapott arab nyelvű levél lefordítása.
Móric másik nagy sikere a hadsereg átszervezése volt. Mindig azt hangoztatta, hogy a reform gondolata az ókori Róma katonai taktikája iránti érdeklődéséből fakad, de valószínűbb, hogy gondolatait inkább a harctereken alkalmazott módszerek fejlődése váltotta ki. Az előző háromszáz év során a háborúkban a lovasság és a lándzsások vitték a fő szerepet. Az akár háromezer, három méteres lándzsával felfegyverzett emberből álló (falanxnak vagy négyszögnek nevezett) alakzatok vagy leeresztett fegyverrel bevehetetlen sündisznóállást vettek föl, vagy pusztán számbeli fölényükkel szorították vissza az ellenfelet. A Móric reformjait megelőző években ezeket a pikásokat kezdték az új, ritkán tüzelő muskéták köré vont védőfalként is alkalmazni. Móric az 1590-es években rájött, hogyan lehet növelni a muskéták tüzelésének gyakoriságát. A muskétásokat tíz sorban állította föl, s az első sor tüzelés után leghátulra vonult vissza megtölteni a fegyverét, ezalatt a második sor tüzelt, vonult hátra, helyet adván a harmadik sornak, és így tovább. Így aztán szinte folyamatos sortüzet lehetett fenntartani. Ez az elrendezés viszont sok embert tett ki az ellenség tüzének, és a korábbinál nagyobb fegyelmet és összehangolt mozgást kívánt meg a katonáktól. Ez pedig mind a mozgás, mind a fegyverzet egységesítésének követelményét hozta magával.
1599-ben Móric az egész hadsereget azonos méretű és kaliberű fegyverzettel látta el, a bátyja, János pedig egy új kiképzőeszközön kezdett el dolgozni: a szolgálati gyakorlati utasításon. János elemezte a lándzsa és a muskéta használatának elemi mozdulatait, és megszámozta őket. 1607-ben Jacob de Gheyn adott ki róla egy könyvet, amelyet azonnal lefordítottak angolra (The Book of Arms, Fegyverek könyve címen), franciára, dánra és németre. Ebben részletesen illusztrálták a katonák által végrehajtandó mozdulatsort. A lándzsa használatát harminckét, a muskétáét negyvenkét egymást követő elemi mozdulatra bontották fel. János 1616-ban Siegenben katonai akadémiát nyitott, ahol az ifjak gyakorolhatták a fegyverek, páncélok, térképek és terepasztalok használatát. A holland{63-122} katonai gyakorlatok alapján készült számos kiképzési kézikönyv jelent meg. Mivel ebben a fajta képzésben sok külföldi csapat is részesült, köztük angol, francia, skót és német csapatok, biztosra lehetett venni, hogy Móric elképzelései hamar és széles körben elterjednek. Sajnos, Móric új taktikáját szabályos csatában soha nem próbálták ki.
Alig egy negyedszázaddal a reformok bevezetése után a svéd király, Gusztáv Adolf részéről jött el az ideje, hogy megmutatkozzon valódi alkalmazhatóságuk. Gusztávnak az állandó sulykolásnak és gyakorlatoztatásnak köszönhetően sikerült elérnie, hogy hat muskétássor is elegendő volt a folyamatos sortűz fenntartásához. Ugyancsak nagyban növelte a tűzerőt, hogy Gusztáv bevezette a szabványos kaliberű tábori ágyút, amelyek közül egyeseket lőporpatronokkal is elláttak, és képesek voltak óránként húsz lövést is leadni, ami nem volt sokkal lassúbb a muskétákénál. Gusztáv döntő módon javított a holland gyakorlaton. A muskétásait utasította, hogy tüzelés előtt lépjenek előre tíz lépést, majd maradjanak ott az újratöltés idejére, mialatt a következő sor őeléjük sorakozik fel tüzelni, és így tovább. Ezzel nemcsak fenntartották a folyamatos tüzet, de állandóan közeledtek is az ellenfélhez. A technika 1631. szeptember 17-én a Lipcse melletti breitenfeldi csatában meggyőzően bebizonyította kiválóságát, ahol Gusztáv Adolf legyőzte a másfélszeres létszámfölényben lévő katolikus birodalmi sereget. Kevés kétség lehet aziránt, hogy Gusztáv kiérdemelte a Királyok kapitánya, kapitányok királya címet.
Amikor Gusztáv 1632-ben elesett egy csatában, örököse hatéves kislánya, Krisztina lett. Krisztinát 1633. február 1-jén kiáltották ki Svédország királyának (minden svéd uralkodó neve király, a király felesége pedig a királyné), és a következő tizenhárom évben az országot régens, Axel Oxenstierna irányította. Krisztina 1644-ben lett nagykorú, és nyomban nekilátott rövid uralkodása legnagyobb tettének: véget vetett a Dániával vívott véres háborúságnak. Krisztina rendkívüli tehetség volt, és folyékonyan beszélte a német, görög, latin, francia, spanyol és olasz nyelvet. A külsejét illetően megrögzötten hanyag, soha nem fordított tizenöt percnél több időt a tisztálkodásra és öltözködésre, nem törődött a megjelenésével, azt a ruhát kapta magára, ami éppen a keze ügyébe került. A stockholmi királyi palota látogatói megütődtek azon a szokásán, hogy férficipőkben járt. Szenvedélyesen rajongott a kultúráért és az ismeretekért, rendkívül éles eszű is volt, kezdték úgy emlegetni, mint Észak Minerváját.
Miután 1650-ben hivatalosan is megkoronázták, Európát és különösképp honfitársait azzal döbbentette meg, hogy négyévi uralkodás után lemondott. Unokatestvérét, Károlyt nevezte meg utódjául, akit 1654. június 6-án, Krisztina lemondásának napján koronáztak meg. Krisztina még aznap éjjel, férfinak öltözve, rövidre nyírt hajjal elhagyta az országot. December 23-án szenátorok és bíborosok részesítették ünnepélyes fogadtatásban Rómában, díszmenet vitte a Szent Péter székesegyházba, és (Európa nagy megrökönyödésére) karácsony napján maga a pápa fogadta őt a katolikus egyház kebelébe. Krisztina Rómában telepedett le, és rövidesen a kulturális élet középpontjában állt. Palotájában lehetett találni az addig összeszedett legnagyobb velencei festménygyűjteményt. A filozófia és irodalom gyakorlói számára megalapította az Árkádia Akadémiát. Az ő sürgetésére nyílt meg az első nyilvános operaház. Támogatta Alessandro Scarlattit és Angelo Corellit. Óriási könyv- és kéziratgyűjteményt halmozott fel, és munkálkodott a város zsidó közösségének védelmezésén is. Azzal is gyanúsították, hogy hosszú ideig tartó viszonyt folytatott a Vatikán vezető politikai személyiségével, Decio Azzolino bíborossal.
Még svédországi tartózkodása folyamán tett valamit, ami talán a legnagyobb hatással volt Európa szellemi életére. Szokása volt körülvenni magát briliáns és kiemelkedő külföldi művészekkel, tudósokkal, zenészekkel, és 1649-ben meghívta René Descartes-ot, lenne a házi filozófusa. A vállalkozás azonban csúfos véget ért. Azt kívánta Descartes-tól, hogy írjon verseket színházi produkciókhoz, vegyen részt balettelőadásokban, írjon librettókat, és olyankor, mikor leckéket vett tőle, Krisztina szívesebben vitatkozott vele irodalomról, mint filozófiáról. A legnagyobb gondot azonban a leckék időzítése jelentette, mivel Krisztina ragaszkodott hozzá, hogy azokat az ő könyvtárában tartsák, hajnali 5 órakor. Hat hónappal Stockholmba érkezése után, végigszenvedvén a svédországi tél félhomályát, Descartes tüdőgyulladást kapott, és 1650. február 11-én meghalt.*
[* Egyesek szerint arzénmérgezés okozta halálát. Erről bővebben olvashat A múlt nagy rejtélyei című könyvben (Reader's Digest, Bp., 1994) 118-123. o. – V. T.]
Descartes volt a másik száműzött értelmiségi, akinek Scaligerhez hasonlóan Hollandia nyújtott menedéket. 1618-ban egy rövid ideig Móric hadseregében szolgált, mint hadmérnök. Ezt megelőzően, diplomája megszerzése után egyre inkább meggyőződésévé vált, hogy egyetemi évei alatt hasznavehetetlen és kétséges igazságtartalmú tudásra tett szert. A klasszikus műveket, írta, olyanok tanulmányozzák, "akiket jobban érdekel az, ami az elmúlt századokban történt... és akik módfelett tudatlanok a jelent illetően. Az irodalom arra késztet bennünket, hogy egy csomó valójában lehetetlen eseményről azt képzeljük, hogy lehetséges... azok, akik a könyvekben talált példákhoz igazítják viselkedésüket, hajlamosak a lovagregények hőseinek extravaganciáira. A legnagyobb elmék filozófiai tanulmányai sem produkáltak semmit, ami ne lenne vita tárgya, következésképp kétséges és bizonytalan".
Descartes így foglalta össze véleményét a tudásról általában: "Miután rájöttem, hogy tanult embereknek hányféle egymástól eltérő véleménye tud lenni ugyanarról a dologról, annak ellenére, hogy azok közül mindig csak egyetlen igaz lehet, eltökéltem, hogy megfontolás tárgyává teszem, nem minden pusztán kézenfekvő vélekedés eleve hibás-e. ...Gyermekkoromtól fogva könyvek közt éltem ... és arra tanítottak, hogy azok segítségével világos és biztos ismeretekre tehetek szert mindenről, ami az életben hasznos. ...Azonban alighogy befejeztem tanulmányaimat, amelyek által az ember általában bebocsátást nyer a tanult emberek soraiba... olyan mértékű kétségektől és hibáktól terheltnek éreztem magam, hogy úgy látszott, képzésem során semmit nem sajátítottam el, hacsak azt nem, hogy egyre inkább rájöjjek, mennyire tudatlan vagyok."
Ezek a gondolatok vezettek 1637-ben nagy műve, az Értekezés a módszerről megírásához, amelyben lefektette a dedukciós gondolkodási módszer alapjait, és előkészítette a modern tudomány szigorú következtetésmódját. Descartes kételkedő módszere segítségével állította fel annak az intellektuális elemzési rendszernek az alapszabályait, amely azáltal tette megbízhatóbbá a gondolkodás útján feltárt tényeket, hogy a dolgok végiggondolását szisztematikus folyamattá tette. A bizonyossághoz vezető út a mindenben való kételkedéssel kezdődik, ezután pedig csak azt fogadjuk el magától értetődőnek, ami kiállta a kételkedés próbáját. Descartes szerint az egyetlen létező bizonyosság a kételkedő elme. Ezt a nézetét híres axiómájában úgy foglalta össze, hogy cogito ergo sum (gondolkodom, tehát vagyok). Descartes, miközben támadta az ő korát megelőző skolasztikusok gondolkodásmódjának spekulatív és metafizikus jellegét, 1633-ban megjelent Értekezés az emberről című művében az élet mibenléte felé fordította figyelmét. A test és az elme működését mechanisztikusan értelmezte, és a test életjelenségeit például a mechanikai rendszerekre jellemző fogalmak segítségével tíz fő részre osztotta (emésztés, keringés, növekedés, légzés, alvás, érzékelés, képzelet, emlékezet, a vágyak és a mozgás).
Meglehet, hogy Descartes gondolkodásmódjára hatással voltak a St. Germain-en-Laye kastély, a kor királyainak fő- tartózkodási helye csúcstechnikát képviselő szerkezetei is. 1598-ban érkezett Tommaso Francini firenzei építész és gépész, hogy a kastélykert teraszait barlangok és kutak sorával díszítse. Francini a Szajna vizének felhasználásával egy rendkívüli vízművet szerkesztett, amelynek legfőbb darabja egy óriási szökőkút volt. A szökőkút vize a lejtő oldalában épített galériák nagyszámú tartályába gyűlt össze, ahonnan további szökőkutakat látott el vízzel, és hajtotta a kertekben épített automata szerkezeteket. Az egyik tisztáson egy megelevenített sárkány, egy orgonajátékos és egy Neptunus-alak volt látható. Herkules, Perszeusz, és Androméda, valamint Orfeusz barlangjaiban az említett mitológiai alakok voltak láthatók, amelyek, ha a látogató a padozat egy rejtett padlólapjára lépett, összetett mozgásba kezdtek. Perszeusz például leszállt a mennyezetről, és kardjával elpusztította a vízmedencéből kiemelkedő sárkányt. Egy másik grottóban Bacchus ült, és egy hordóból itta a bort.
Descartes így emlegette ezeket az extravaganciákat az agyról szóló írásában: "Az általam itt leírt gépezetben az idegek pontosan megfeleltethetők a csővezetéknek azokban a szökőkutakban, az izmok és inak a mindenféle egyéb gépeknek és sodronyköteleknek, amelyek a bennük lévő mechanikai elemeket mozgatják, az életösztön a víznek, ami hajtja őket, és amelyben a szív a forrás, az agykamrák pedig a gyűjtővezetékek. Továbbá, a légzés és más hasonló természetes és közönséges élettevékenységek, és amelyek a kedélyállapottól függenek, hasonlóak egy óramű vagy malom mozgásához, amelyek folyamatos működését a víz szokványos folyása tartja fenn."
Descartes azt hitte, hogy a központi idegrendszer üregeiben és csatornáiban található agyfolyadék úgy működik, mint a kerti vízellátó tápvezeték, ami végigfolyik az idegeken, és szolgáltatja az erőt az izmok működéséhez. Ez az agyról kialakított mérnöki szemlélet izgalomba hozta az angol Thomas Willis doktort, aki 1664-ben Oxford legsikeresebb orvosa volt. Többek között John Evelyn,{64-111} John Wilkins és Robert Boyle{65-53} {65-87} társaságában tagja volt annak az értelmiségiekből álló csoportnak, amelyik rendszeresen összejött a Wadham College-ban, hogy megvitassa a legújabb tudományos felfedezéseket, különös tekintettel azokra a különböző kísérleti eredményekre és alkalmazásokra, amelyeket az evangelista Torricelli a vákuum felfedezésével indított el. 1664-ben jelent meg Willis úttörő munkája, Az agy anatómiája. Descartes mechanisztikus szemlélete alapján Willis részletesen leírta az idegrendszer központi, perifériás és vegetatív részeit. Willis kórbonctani és klinikai tapasztalatok alapján működésük szerint elkülönített területekre osztotta az agyat, és feltételezte, hogy a nagyagy a gondolkodás szerve, míg a kisagy irányítja az akaratunktól független motoros tevékenységeket. Willis boncolási eljárásai távol álltak a szabatostól, de empirikus módszere lényeges előrelépést jelentett a korábbi, tisztán filozófiai spekulációkhoz képest.
Munkaterületének meghatározására Willis alkotta meg a neurológia szót. Bár számos elképzelése nem állta ki az idők próbáját, könyve az addig elkészült legteljesebb és legpontosabb összefoglalást nyújtotta az idegrendszerről, és nagyban ösztönözte a további kutatásokat. A könyv rendkívüli sikerének (százötven éven keresztül ez volt a tárgy alapvető tankönyve) egyik oka az illusztrációiban keresendő. Ezek voltak az első ábrák, amelyek helyesen és korszerűen ábrázolják az agyat. Willis egyik Wadham College-beli összejöveteleken szereplő kollégája, Christopher Wren precíz rajzai voltak.
Willis könyvének megjelenése után két évvel történt az az esemény, ami alapvetően megszabta Wren életét. Ekkoriban Oxfordban a csillagászat professzora, egyébként pedig klasszikus értelemben vett polihisztor volt. Röviddel tanulmányai befejezése után készített Megfontolandó dolgok listája című feljegyzései közt ilyenek találhatók: "Egységes hipotézis a Holdról; kitalálni, miért mozog a Föld; perspektivikus ábrázolási módszer a tervezéshez; különböző vésnöki és (réz)karcolási módszerek; több szalag egyszerre történő megszövése egy forgó kerék segítségével; fejlesztések a gazdálkodásban; különböző új vízkiemelő gépek; a márványnál keményebb, jobb és olcsóbb útburkolat; az üveg csiszolása; olcsó és szép hímzett ágytakarók; pneumatikus gépek; új nyomtatási módszerek; új tervek az építmények erősebbé, kényelmesebbé és szebbé tételére; különféle új hangszerek; beszélő orgona; új hajózási módszerek; friss víz tengeren történő előállításának lehetséges módjai; a földrajzi hosszúság kiszámításának és tengeren történő meghatározásának legjobb módszere; hajóépítés háború idején; tengeri erődök és mólók stb. építése; találmányok kikötők építésének és megerősítésének, kotrásának, és a tengeri mélységmérés megkönnyítésére; hosszabb víz alatt tartózkodás; tenger alatti navigáció; kényelmesebb bálnavadászati módszer; újfajta titkosírások; furatok készítése sziklákba a bányászatban; halhajtás, hánytatás, vagy a testsúly megváltoztatása a véredényekbe adott injekciókkal; anatómiai kísérletek; egy hegy magasságnak megmérése pusztán a megmászásával; postakocsiban vagy lovaglás közben használható iránytű; evezési módszerek; a postakocsik kényelmesebbé, erősebbé és könnyebbé tétele."
Ezt a különleges elmét 1666-ban a londoni nagy tűzvész állította nagyságához mérhető feladat elé. A tűz szeptember 2-án, vasárnap tört ki, és öt nap múltán sikerült eloltani. London City mintegy nyolcvan százalékát pusztította el, beleértve a vámházat, a városházát, a tőzsdét, hat börtönt, nyolcvanhét templomot és a régi Szent Pál székesegyházat. A tűz utáni helyzet azért volt különösképpen súlyos, mert nem létezett biztosítás, ami kártérítést nyújtott volna azoknak, akik otthonukat és üzleti vállalkozásukat vesztették el. Ezeknek az embereknek haladéktalanul új házakra, raktárépületekre, hivatalokra és új tőzsdére volt szüksége. A tűz utáni napokban Wren már ott volt azok között, akik átnyújtották II. Károlynak az új London terveit. A király szeptember 11-én közzétette, hogy Londont téglából és kőből fogják újjáépíteni, és olyan széles utcákat terveznek, amelyeken át a tűz nem tud tovább terjedni. Hat megbízottat nevezett ki a munkálatok ellenőrzésére. Wren volt az egyik, és számos kisebb felügyelő-bizottságban dolgozott, mielőtt 1669-ben, harminchat éves korában királyi biztosnak nevezték ki, és megbízást kapott a katedrális újjáépítésére. Harminckilenc évvel később, 1708 októberében az utolsó követ is a helyére illesztették a hatalmas kupola tetején álló lanternában, és ezzel a munka befejeződött. Ebben az időben már Wren is máshol dolgozott, de London városképe tele van szórva az ő építészi képességeinek bizonyítékaival. Wren összesen ötvenkét templomot épített, amelyek közül huszonnyolc még ma is áll.
Wren 1679-ben tagja lett a Hudson-öböl Társaság igazgatótanácsának, és öt éven keresztül aktívan működött, mint igazgató és részvényes. A tizenhetedik század kezdete óta, amikor a Holland Kelet-indiai Társaság{66-44} {66-109} hajóin megérkeztek az első tea- és porcelánszállítmányok Kínából és Japánból, egyre több és több pénzt fektettek ezekbe a kockázatos kereskedelmi és felfedező utazásokba. Anglia azonnal követte a holland példát. Az Eastland Company birtokában volt a balti kereskedelem monopóliuma. A moszkvai Muscovy Company egészen Perzsiáig kiterjedő kereskedelmet folytatott. A Turkey Company Bászrában telepedett meg, és egyik hajója még Malakkába is eljutott. A legtöbb ilyen utazásról visszatért tengerészkapitányt az oxfordi egyetem földrajz-előadója, Richard Hakluyt tiszteletes faggatta ki, aztán összegyűjtötte az adatokat, és Principall Navigations, Voyages and Discoveries of the English Nation (Az angol nemzet főbb hajózási útvonalai, utazásai és felfedezései) című művében tette közzé, ami rövidesen a tengerentúli kereskedelmi utakra készülők kötelező olvasmánya lett.
A társaságok tevékenységének kiterjesztésével világossá vált, hogy a haditengerészet nem képes minden egyes magányosan kalandozó hajót megvédeni, ezért azok elkezdtek csoportokba állni, és mind az önvédelem, mind az áraik versenyképességének megőrzése érdekében önálló, felfegyverzett flottákba szerveződtek. Minden egyes kalandor árukészlete a többiekével közös volt, ezért a szövetkezőket joint-stock company (társas vagyonú társaság) néven kezdték emlegetni. Abban az időben, amikor Wren a Hudson-öböl Társaság igazgatójaként működött, a társasági vagyonpiac már virágzó üzlet volt, ami vonzotta az olyan befektetőket, akik nem tudtak egyebet csinálni a pénzükkel, minthogy elássák, vagy földet vesznek rajta. A tizennyolcadik század kezdetére sürgős szüksége mutatkozott, hogy megszervezzék az új értéktőzsdét támogatni és annak munkáját segíteni képes bankrendszert.
Az első társasági vagyonkezelő bank Párizsban jött létre abból a célból, hogy a beruházási tőkét magához vonzza. A bank szellemi atyja egy skót szerencsejátékos és bankár, John Law volt. Law élete rendkívüli hányattatások sorozatából állt. Valamikor 1694 és 1704 között két évet töltött Hollandiában, ahol megismerkedett a holland bankrendszerrel. Ezután Genovába és Velencébe ment, ahol szerencsejátékokon meggazdagodott. 1703-ban írt egy javaslatot a papírpénz Skóciában történő bevezetésére (abban az időben csak Svédországban, Genovában, Velencében, Hollandiában és Angliában volt forgalomban papírpénz). Law azzal érvelt, hogy a papír alkalmasabb, mint a fémpénz, amelynek hiánya súlyosan hátráltatja a kereskedelmet. A szántóföld értékével a háta mögött, megfelelő mennyiségű papírpénz bocsátható ki, amivel nagy mennyiségű ércpénz szabadítható fel, ami viszont beindítja a gazdaság növekedését. A skótok azonban az Angliával való közelgő egyesüléssel voltak elfoglalva, és elvetették az ötletet.
Law éveken keresztül próbálta a franciákat is meggyőzni, hogy tegyék magukévá az elképzelését, és 1716-ban sikerrel is járt. A Banque Generale lett az első magánbank, John Law az első ügyvezető igazgatója, és ez a bank bocsátotta ki az első papírpénzt. Az új pénznek rögzített átváltási arányú fémpénz-fedezete volt, és hamarosan szívesebben használták, mint az ingadozó értékű (és gyakran hamis) francia pénzérméket. 1717-ben egy rendelet törvényessé tette az adók papírpénzben való befizetését, Law elkezdett kedvező kamatra kölcsönöket adni, és az összeomlás szélén álló francia gazdaság feléledt. Law ezután benyújtott egy tervet a francia ipar újjáélesztésére egy kereskedelmi társaság segítségével, amely monopóliumot kapna a Francia Louisianával{67-11} való kereskedésre. Abban az időben ez a Mississippi, Ohio és Missouri folyók teljes vízgyűjtő területét jelentette.
1717-ben Law cége Nyugati Társaság néven vált ismertté. Law prospektusában színpompás festményen szorgos, vendégszerető bennszülöttek, hegyekben álló smaragd és arany volt látható, amit a helyiek késekért és tükrökért adnak cserébe. 1719-ben Law javasolta, hogy a társaság terjessze ki tevékenységét Afrikára, Ázsiára, Indiára és Kínára is. Ez az óriáscég eredményesen kereskedhetne az egész világgal, és rendkívül nagy nyereséget hozna. 1719-ben a társaság nevét Indiai Társaságra változtatták, és a társaság részvényeivel való spekuláció észvesztő arányokat öltött. A júliusban ezer lívre értékű részvény értéke szeptemberre hatezerre ugrott. Mendemondák keltek szárnyra olyanokról, akik egy nap alatt ezer százalékos nyereségre tettek szert.
És ekkor jött el Law legnagyobb húzásának ideje: a társaság megkapta a franciaországi adók beszedésének jogát, és hogy teremtsen elő pénzt az államadósság megszüntetésére. Ebből a célból háromszázezer új részvényt kellett kibocsátani. És ekkor kezdett az egész építmény recsegni-ropogni.
A Banque Generale annyira sikeresen működött, hogy a régens rátette a kezét, riasztó tempóban kezdte nyomatni a pénzt, és hatalmas jövedelmekkel halmozta el az udvartartásához tartozókat. Ettől kezdve a papírpénz mögött már nem állt aranyfedezet, csak a jövendő bevételek. A papírpénz iránti bizalom kezdett elpárologni. A Louisiana-részvények jelentősen túl voltak értékelve. 1719-20 keserves telén robbanásszerű infláció tört ki, ami együtt járt az árak gyors növekedésével. Májusra hirdették meg a pénz leértékelését. Itt volt a vég, a szappanbuborék szétpattant. A gazdaság megroppant, Law-t száműzték, és minden vagyonától megfosztották, beleértve azt a földdarabot is, ahol ma a Champs-Elysées húzódik.
A következő három évtizedben Franciaország teret vesztett Angliával szemben, mivel az udvar különcködő költekezése, az ország kaotikus pénzügyi helyzete és a háború költségei kiszívták a nemzet erejét. 1760-ra gyökeret vert az az elképzelés, hogy Franciaországot csak Nagy-Britannia rovására lehet talpra állítani. Ezt a britellenes frakciót Joseph Paris-Duvernay, egy másik bankár vezette, akit a hanyatlás megállítására szemeltek ki. Joseph Paris-Duvernay 1760-ban, hetvenhat éves korában találkozott egy huszonöt éves órásmesterrel, aki később radikálisan bele fog avatkozni Európa és Amerika sorsába. Az ifjút Caron de Beaumarchais-nek hívták, és akkoriban Versailles-ban lakott, órákat készített a királyi családnak, és zeneoktatója volt a négy kis hercegnőnek. Ezenkívül kezdő színműíró is volt, aki végül megírta a Sevillai borbély és a Figaro házassága című darabokat.
A király 1776-ban megkérte Beaumarchais-t, hogy titkos ügynökként menjen Londonba, és tegyen intézkedéseket a szeretőjéről szóló gúnyirat ellenében. Londoni tartózkodása alatt Beaumarchais arra a meggyőződésre jutott, hogy a britek szeretnének egyszerű módon kikeveredni az amerikai gyarmatokkal kapcsolatos problémákból, Franciaország számára az lenne a legegyszerűbb módszer a britek meggyengítésére, ha titokban támogatást nyújtana az amerikaiaknak a közelgő függetlenségi háborúban.
1776 nyarán a francia kormányzat áldásával létrehoztak egy áltársaságot, amelyen keresztül Beaumarchais hatalmas összegeket, fegyvereket és francia katonai tanácsadókat juttatott el az amerikai lázadóknak. Amerika függetlenné válását követően, amikor a legutóbbi kaland pénzügyi következményei megrázták a francia gazdaságot, egy svájci bankárt, bizonyos Jacques Neckert{68-96} hívták meg, hogy segítsen rendet csinálni a zűrzavaros pénzügyekben. Necker egy csomó látványos számvetés segítségével meggyőzte XVI. Lajost, hogy a gazdaság egészséges, és a kincstárban van pénz. Mindez igen távol állt az igazságtól. 1776 és 1786 között az állam 1250 millió frank kölcsönt vett fel, és évi száztizenötmilliós hiányt produkált. A gazdaság a katasztrófa szélén egyensúlyozott. Neckert háromszor zavarták el és hívták vissza. Álláspontjának abszurditását mindannyiszor egyre gúnyosabb kitörések kísérték. Necker végül 1789-ben visszavonult, Svájcba költözött, és a lányát hagyta Párizsban, hogy végigélvezze a bekövetkezendő forradalmat.
Germanie Necker már három évvel korábban hozzáment Svédország párizsi követéhez, Eric Magnushoz, Stal-Holstein bárójához. Ettől kezdve Madame de Stal néven ismerték, és ragyogó társalgási készsége révén a szalonját a francia szellemi élet vezérlő csillagává avatta. Vendégeit minden reggel áttetsző kelmékbe öltözötten fogadta a hálószobájában, és a gondolat- és cselekvési szabadságra vonatkozó nézeteivel traktálta őket. 1802-ben már Napóleon volt hatalmon, és ő nem látta túl szívesen az efféle nézeteket. De Stal írásműveivel (Az irodalomról, a szociális intézményekhez való viszonyára való tekintettel és a Delphine című regény) ekkorra már egész Európában megalapozta hírnevét. Abban az évben utazott Weimarba, ahol a nagyherceg és családja örömmel fogadta. Találkozott a német értelmiség krémjével, köztük Schillerrel és Goethével{69-22} {69-82} is, bár az utóbbi megpróbálta kivonni magát a hatása alól, mondván:
"Ragaszkodik ahhoz, hogy mindent megmagyarázzon, mindent megértsen, mindent mérlegre tegyen. Nem tud elfogadni semmilyen homályosságot, semmi megmérhetetlent; és ahova nem tud a fáklyájával bevilágítani, az (számára) nem is létezhet."
Weimarban történt, miközben Németországról című könyvét írta, ami aztán közismertté tette a nevét a romantikusok körében, alakítólag hatott a német kultúrára és a Weimart felpezsdítő romantikus mozgalomra, hogy de Stal találkozott vele, és meghódította az új mozgalom legkiemelkedőbb teoretikusát, August von Schlegelt. Ő vezette végig a romantika útvesztőjén, és esett iránta szerelembe. Amikor de Stal hírét vette apja betegségének, és 1804. április 18-án kénytelen volt azonnal Svájcba utazni, Schlegel nyomban úgy döntött, hogy vele megy, és hátralévő életét a nő ölebeként tölti. Lehet, hogy azt remélte, a viszonyuk szenvedéllyé fog fejlődni, de ez nem történt meg. De Stalnek más szeretői voltak, és Schlegel kénytelen volt visszavonulni a plátói kapcsolat keretei közé.
Schlegel házasságát már korábban, 1803-ban felbontották, és a felesége hozzáment a férfi barátjához és kollégájához, Friedrich von Schellinghez.{70-94}
Schelling előzőleg Lipcsében tanította és tanulmányozta a természettudományokat. Ebből szűrte le nagyszabású koncepcióját, a Naturphilosophie-t, ami a romantikus mozgalom és a tudományos élet tekintélyes részének tájékozódását szolgálta a következő negyven évben. Schelling nézeteinek lényege, hogy a természet rendelkezik egy állandó, a fejlődés és önmaga meghaladása, az alacsonyabbtól a magasabb szintek és formák irányába ható hajtóerővel, világosan feltárja céltételező gondolkodásmódját. A természet harmóniája a látszólagos ellentétek feloldódásának módjában fejeződnek ki. Schelling a mágnest hozta fel példának, amiben az ellentétes pólusok vonzzák egymást. Ugyanilyen kiegyenlítődés tapasztalható sav és lúg vagy elektromosság és mágnesesség között.
Schelling egyik kollégája, Johann Wolfgang von Goethe{71-22} hasonló céllal és tervekkel kutakodott az embriológia területén. Más tudósok is így tettek; egyikük volt Karl von Baer észt anatómiaprofesszor, aki szerette volna a természet egységének kifejeződését valamennyi élőlény fejlődésének állomásai révén megtalálni. Ebből a célból a csirkéknek a fogamzástól a kikelésig tartó embrionális fejlődése szakértőjévé képezte ki magát.
Baer 1828-ban közölte a csirkeembrió fokozatos fejlődéséről szóló munkáját, amelyben részletesen leírta az embrió növekedésének minden egyes lépcsőfokát. Felfedezte, hogy a sejtek osztódással történő szaporodása miként halad az általánostól a különös felé, miközben az egységes sejttömeg szétválik, és szárnyakká, szemekké, csőrré, lábakká, belső szervekké és így tovább specializálódik. Mindezeknél jelentősebb azonban Baer elmélete, miszerint az embrionális fejlődés végighalad az élet legalacsonyabb fokától a legmagasabbig vezető úton. Egy magasabb rendű forma áthalad azokon a korai fejlődési fokokon, amelyek megfelelnek a teljesen kifejlett alacsonyabb rendű lények állapotainak. Ez az elmélet fogja legmélyebben áthatni a tizenkilencedik század második felének biológiai tudományát.
1846-ban Őfelsége Rattlesnake nevű hajója elhagyta Nagy-Britanniát és felfedező útra indult a déli tengerekre, fedélzetén azzal az ifjú természetbúvárral, aki von Baer és társai munkásságát a következő, magasabb szinten fogja folytatni. Az ifjút Thomas Huxley-nak hívták, és 1849-ben a kelet-ausztráliai vizeken kezdte tanulmányozni a medúzákat. Mikor eredményeit közreadta, megjegyezte, hogy a medúza a maga belső és külső hártyájával ugyanolyan felépítést mutat, mint az a két membrán, amit von Baer látott a gerincesek embrióinak korai fejlődési szakaszában. Ez a hasonlóság a magasabb rendű forma korai és az alacsonyabb rendű forma végleges állapotában megerősítette von Baer elméletének helytállóságát.
Huxley, miután visszatért Angliába, már vehette is védelmébe azt az embert, aki ezeket az embriológiai összefüggéseket is felhasználta logikai következtetéseihez, mikor kidolgozta nagyszabású elméletét, amelyben annak a folyamatnak a leírását kereste, melynek során bolygónkon az élet nagyon heterogén, magasan specializálódott formái kialakultak azon mechanizmus útján, amit részben Baer és Huxley írtak le. Az új elmélet szerint az élőlények az élőhelyhez alkalmazkodván vagy specializálódnak, vagy elpusztulnak. Ennek a józan meggondolásnak a kiagyalója, hogy tudniillik az élet nem babra megy, Charles Darwin volt.{72-4} {72-74}
4. fejezet - Tartalomjegyzék - 6. fejezet