7. FEJEZET
Különleges hely
1984-ben minden nyomozó munkája megváltozott, miután egy Alex Jeffreys nevű brit kutató belefogott annak a géncsoportnak a vizsgálatába, amely felelős az izomszövetbe oxigént szállító fehérje szintéziséért. Kutatómunkája részeként az USA-ban négy évvel korábban felfedezett hipervariábilis szakaszok miatt tanulmányozta ezt a DNS-t.
A DNS ezen szakaszaiban található genetikai kódok egyedről egyedre számottevően különböznek, és az egypetéjű ikrek kivételével senkinek sincs egy másik emberével azonos hipervariábilis szakaszokat tartalmazó DNS-e. A szakaszol: a hosszú DNS-molekula rövid, sokszor ismétlődő darabjai. Maga a DNS hosszú láncmolekula, ami négy bázisból épül fel. Ezek: az adenin, guanin, citozin és timin (rövidítve A, G, C, és T). A DNS molekulája ezekből a bázisokból felépülő, kettős fonálszerű szerkezet, ami úgy fest, mint két egymásra felcsavarodott lánc (kettős spirál vagy kettős hélix). A spirál két láncát a bázispórok között ható kémiai vonzóerők tartják össze: az adenin a timinnel, a citozin a guaninnal tud vonzó kölcsönhatásba Lépni. Ha a hélix egyik szálán, mondjuk, AATTCGTA a bázisok sorrendje (szekvenciája), a vele összekapcsolt szálon TTAAGCAT sorrendnek kell lennie A DNS-lánc hosszú szakaszai minden emberben azonosak, ami megmagyarázza azt a tényt, hogy mindannyiunk felépítése nagyrészt azonos, így két szemünk, négy végtagunk és két lábunk van. Az eltérő hipervariábilis szakaszok szétszórtan helyezkednek el a DNS-láncban, és nagyon sokszor ismétlődnek.
Jeffreys nagyon rövid, tíz-tizenöt bázist tartalmazó magszakaszokat fedezett fel a hipervariábilis szakaszokon belül, amelyek sokukban megegyezők. Ez a változó szakaszon belüli változatlan darab tulajdonkeppen genetikai jelzőzászló (marker), amelynek megléte jelzi a hipervariábilis szakaszt.
Jeffreys izolált ilyen magszekvenciákat, majd jó néhányszor kiónozta őket, hogy nagyobb mennyiséghez jusson. Ezután radioaktív vegyületekkel megjelölte a markerszakaszokat. Mivel a DNS-minták könnyen denaturálhatók (felmelegítésre a hélix két szála szétválik), a rövid genetikai jelzőszakaszok meg tudják találni az egyik szálon a kiegészítő szakaszokat (azáltal, hogy A a T-hez, C a G-hez kötődik).
A kötődött bázisok ezután úgy tehetők láthatóvá, hogy a feldarabolt DNS-szálat és a hozzá kötődött radioaktív markerszekvenciálcat egy filmre rögzítik. A film előhívása után a radioaktív markereti sötét sávokként azonosíthatók. Mivel a markerek hipervariábilis szakaszokat jeleznek (amelyek az egypetéjű ikrek kivételével minden emberben különbözőek), a filmen látható sötét sávok egy adott személyre minden ujjlenyomatnál jellemzőbbek. Mivel DNS bármilyen emberi sejtből nyerhető (például hajból, bőrből, spermából vagy vérből), a DNS-ujjlenyomatok használata rendkívül hatékonynak bizonyult azóta, hogy a britek 1987-ben először használták egy nemi erőszak elkövetőjének azonosítására. Azóta ez a technika komoly hatással van a bűnüldözés eredményességére.
A DNS-ujjlenyomatok elkészítése során alapvető jelentősége van a megjelölendő DNS-darabok lánchossz szerinti elválasztásának. Erre a célra felhasználják az eredetileg a svéd Arne Tiselius által 1925-ben fehérjék elválasztására kidolgozott módszert. Tiselius aszisztensként dolgozott Theodor Svedbergnél, aki kifejlesztett egy centrifugát, amelynek a forgása a vérszérum fehérjéinek kisebb vagy könnyebb molekuláit kifelé mozdította el.* Tiselius felfigyelt arra, hogy az ily módon szétválasztott fehérjefrakciók gyakran még mindig keverékek, ami megakadályozza a szabatos azonosításukat. A probléma megoldására dolgozta ki új, elektroforézisnek nevezett módszerét, ami aztán a biokémia fejlődésének nélkülözhetetlen eszközévé vált. Tiselius a vizsgálandó vegyületeket egy gélbe helyezte, a gélt pedig feszültség alá helyezte. A töltés arra szolgált, hogy taszítsa a molekulákat.** Minél könnyebbek és kisebbek voltak a molekulák, annál messzebbre vándoroltak. Ez volt az a munka, amiért Tiselius a Nobel-díjat kapta, a vérszérumban előforduló molekulák bonyolult természetének felderítéséért.
[* Helyesen: Mindet, de a nagyobb és nehezebb molekulák gyorsabban ülepednek (a ford.)]
[** Helyesen: A feszültségkülönbség hatására a töltött részecskék az ellenkező pólus felé mozdultak el (a ford.)]
Az elektroforézis során a molekulákat méret és tömeg alapján választjuk szét egy géllel töltött üvegcső hosszában. Hogy az elvált sávokat láthatóvá és fényképezhetővé tegye, Tiselius az eredetileg a bécsi fizikus, August Toepler által feltalált technikát alkalmazta. Ezt "schlieren Photographie" névvel illették, és a különböző fehérjekoncentrációknak megfelelő sávokat a cső hosszában általuk okozott különböző törésmutatók révén tette láthatóvá. A schlierentechnikát Toepler eredetileg még 1880-ban használta a robbantások, illetve lövedékek mozgása által okozott lökéshullámok kimutatására.
A schlieren-fotográfia utóbbi lehetőségei keltették fel Kármán Tódor magyar gépészmérnök és kiszolgált tüzér hadapród érdeklődését. Apját Ferenc József császár emelte nemesi rangra az oktatás terén tett szolgálatai elismeréseként, Tódor pedig apja tudományos nyomdokain haladva ösztöndíjat kapott a Magyar Tudományos Akadémiától a göttingeni egyetemre, ahol Ludwig Prandtl keze alatt tanult. Prandtl akkor már híres ember volt az aerodinamikában. Áttörésnek számított, hogy felfedezte a repülőgépszárny felszínén végighaladó levegő határrétegét, amelynek tanulmányozása révén értékes adatokhoz lehetett jutni a légellenállás és a felhajtóerő kérdésében. Ugyancsak Prandtl fedezte fel 1914-ben azokat az örvényeket, amelyek a szárnyvégeken keletkeznek, s amelyek a gép után vonszolódva növelik a légellenállást.
Kármán Tódorra egyetlen fontos jelenség megmagyarázása maradt. Esetenként, mikor a levegőáram leválik a repülő tárgyról, örvények füzére keletkezik, amit örvénysornak neveznek. Kármán kimutatta, hogy az örvények felváltva keletkeznek a repülő test alsó és felső oldalán, és két örvénysor keletkezik. Ha mindkét örvény párhuzamosan keletkezik, az áramlás instabillá válik, és a tárgy rezgésbe jön. Kármán igazának látványos bizonyítékot szolgáltatott a Puget melletti Tacoma-szoros felett épült új függőhíd, amely 1940. november 7-én a hatvanhét kilométer/óra sebességű szél hatására félórás heves lengés után (amelyet az University of Washington éppen arra járó munkatársa filmre vett) összeomlott. Kármán egy modell segítségével kimutatta, hogy a híd összeomlását az oldalfaláról leváló örvénysorok okozták. A híd akkor omlott össze, mikor a saját lengése és a párhuzamos örvények szinkronba kerültek. Kármán beszámolójának hatására ezt követően a függőhidak oldalát résekkel látták el, hogy megakadályozzák a nagy oldalnyomás kialakulását.
A légáramlás iránti érdeklődése is az aerodinamika tanulmányozása irányába terelte Kármám, aki 1930-ban Pasadenába költözött, ahol a California Institute of Technologyn segített felépíteni a világ egyik legmodernebb aerodinamikai kutatóközpontját, a Jet Propulsion Laboratoryt. A JPL a következő évtizedekben tömegével hajtja majd végre a legfontosabb szuperszonikus kísérleteket, rakéta- és űrhajófejlesztést, és közben a schlieren-fotográfia segítségével vizsgálja a járművek tulajdonságait.
Élete egy korábbi szakaszában Kármán az osztrák-magyar légierő kutatólaboratóriumát vezette, ahol a légcsavarok és a fegyverek működését vizsgálta. Megbízatásai közé tartozott, hogy megtalálja a megoldást arra, hogy a pilóták tudjanak a légcsavarkörön keresztül lőni a géppuskával anélkül, hogy eltalálnák a forgó lapátokat. Egyszer, még az I. világháború elején egy holland mérnök, bizonyos Anthony Fokker látogatott el Kármán laboratóriumába, és a két férfi megvitatta a problémát. Fokker tudta a megoldást, mert egy Morane-Saulnier monoplánt, amit a Roland Garros nevű francia pilóta vezetett, a németországi Ingelmünster közelében 1915 áprilisában leszállásra kényszerítettek. A gép fedélzetén rögzített, előre tüzelő géppuskát találtak; és a légcsavarja élét a golyók eltérítése céljából acéllemez burkolat fedte. Fokker rögtön megtalálta a módját, hogy a légcsavar egy megszakító mechanizmus segítségével vezérelje a géppuska működését, ami csak akkor tüzelhetett, mikor a légcsavar lapátja nem volt a lövedék útjában.
Miután a német légierő beépítette gépeibe Fokker berendezését, előállt a világ első vadászgépe. A pilótának mindössze annyit kellett tennie, hogy gépét az ellenség irányába kormányozza, és megnyomja az elsütőbillentyűt. 1916-ban, midőn egy újonnan elkészült német vadászgépet a gyárból a csapatokhoz vittek, a pilóta figyelmetlenségből egy franciaországi brit légitámaszponton landolt vele. A britek sürgősen lemásolták a megszakító mechanizmust, és máris szabad volt az út a légi harcra. 1917-re a légicsaták mindennapossá váltak, és a mesterpilóta elragadta az emberek képzeletét. Franciaországban valaki öt győzelemmel már sztárpilóta lett, Németországban ehhez tíz ellenséges gépet kellett lelőni. A legsikeresebb német fenegyerek Manfred von Richthofen, egy lovastiszt fia volt. Manfred fiatal, jóvágású porosz arisztokrata volt, akinek kedvenc időtöltései közé tartozott a vadászat és a pezsgőzés. 1916-ban kinevezték az egyik frissiben alakult vadászrepülőszázadhoz, 1917 elején pedig már ő volt a parancsnok. Von Richthofen élénkvörösre festette a gépét, s ezzel kiérdemelte a vörös báró nevet. 1916 áprilisában már elérte az ötvenkét győzelmet (összesen nyolcvan győzelme lesz), és nemzeti hőssé vált. A német propagandaminisztérium milliós tételben nyomatta a fényképeit, zsákszámra kapta a rajongók leveleit, és kötelezték, hogy a gyárakban agitáljon a kommunizmus ellen. Ekkorra már egy Fokker vadászgéppel repült, és a repülőszázada minden gépét vörösre festették. Manfredet és századát csak úgy emlegették brit ellenfelei, hogy von Richthofen repülő cirkusza. Leghíresebb mondása: Mikor lelövök egy angolt, negyedórára kielégítettem a vadászszenvedélyemet.
Manfred apjának nagybátyja, Ferdinand a lipcsei egyetem földrajzprofesszora volt, és 1883 előtt éveket töltött geológusként Srí Lankán, Japánban, Tajvanon, a Fülöp-szigeteken, Jáván, Kaliforniában és Kínában (utóbbiról ő adta az első hiteles földrajzi leírást). Ferdinand von Richthofen volt az első, aki áthidalta a geológia (földtan) és geográfia (földrajz) közti szakadékot. Ő a földrajzot két részre osztotta: speciális földrajzra (ami elsősorban leíró jellegű) és általános földrajzra (ami főleg elemző jellegű). Von Richthofen így határozta meg a speciális geográfiát: "Minden térség a Föld felületén, a méretére való tekintet nélkül, legyen bár egy kontinens, egy kis sziget, egy természetes határok által elkülönült szárazföldi terület, egy mesterséges határoktól övezett állam, hegy, egy folyó vízgyűjtője vagy egy tenger, úgy vizsgálandó, mint kisebb területi egységek csoportosulása." Ezeknek a kisebb területi egységeknek a leírása később korográfia néven vált ismertté. A speciális és általános geográfia szintézise lehetővé tette von Richthofen számára, hogy az egy-egy földrajzi egység különböző részegységei közötti kölcsönhatásokat elemezze. Ezzel azt is feltárta, hogy milyen hatást gyakorol az ember a környezetre, és figyelembe vett olyan tényezőket, mint a népesség, fajok, nyelvek, határok, települések, ipar, vallások, kereskedelmi központok, kommunikációs csatornák és termékek eloszlása. Ez a tudományág a korológia.
Az emberi tevékenység hatása időbeli változása analízisének a korológiába való beemelésének ötlete egy német tudós és történésztől, Carl Rittertől származik, aki 1820-tól haláláig, 1859-ig volt a berlini egyetem professzora, és ő alapította a Berlini Királyi Földrajzi Társaságot. Ritter azt tartotta, hogy egy ország felépítése a lakosság fejlődésének lényeges eleme. Kiterjesztette a földrajztudomány vizsgálódási körét: "A tudomány célja nem kevesebb, mint a Föld legteljesebb és legtágabb értelemben vett tanulmányozása azért, hogy mindazt, amit a bolygónkról tudunk, csodálatos egységbe foglaljuk és szervezzük össze... és hogy megmutassa ennek az egységes egésznek az Emberrel és Teremtőjével való kapcsolatát." Ritter célja az volt, hogy megkeresse azokat az alapelveket, amelyek egyesítik a természet sokféleségét az emberi nemmel. Ezzel azokat az elképzeléseket fejlesztette tovább, amelyek J. G. Herdernek{93-81} köszönhetően néhány évtizeddel korábban, a romantikus mozgalom kezdetén annyira felvillanyozták Európát.
Herder az 1778-ban kiadott Plasztikus művészet című művében pszichobiológiai magyarázatot keresett az esztétikai reakciókra, és ugyanazt a relativista elképzelést alkalmazta ember és környezete viszonyára, mint amit később Ritter és von Richthofen fog. Herder számára az érzéki észlelet a környezethez kötött. Grönlandon Herder szerint nincs semmi szép, következésképp a grönlandiaknak nincs szépérzéke, mert az ottani éghajlat nem közvetít számukra semmit, amiből a szépség kialakulhatna. Ugyanígy érvelt a történelemmel kapcsolatban is. A művészetek a saját koruk termékei, amelyek milyenségét az akkori környezet és az illető (ember)faj fizikai vérmérséklete határozza meg. Herder elgondolásának, hogy minden korszak egyedi értéket képvisel, az lett az egyik következménye, hogy újra divatba jött a gótikus stílus. Ezért valójában Herder a felelős azért, hogy elindította a gótika újjászületését, ami végigsöpört a tizenkilencedik századi Európán. Herder számára az emberek és lakhelyük közti szoros kapocs arra mutat, hogy az ember a természet tényleges, attól elválaszthatatlan része.
Johann Joachim Winckelmann, a művészettörténet tudományának megteremtője is ezen a véleményen volt. Winckelmann 1764-ben írta Az ókori művészet története című könyvét, ami alapvetően befolyásolta Herder, Schelling,{94-70} Goethe, Hegel és sok más romantikus gondolkodását.
Winckelmann tíz évvel korábban, eseménytelen fiatalkora elmúltával, harmincnyolc éves korában érkezett Rómába, és a művésznegyedben, a Piazza di Spagna közelében szállt meg. 1758-ban az antik műkincsek mohó gyűjtője, Albani bíboros szolgálatába lépett. Winckelmann ezeknek az objets d'art tanulmányozásának szentelte magát, és 1762-ben adta közre Geschichte der Kunst des Altertums című művét. Ebben leírja a nemrég feltárt Pompeji városát. Európát 1748 óta lázban tartotta Pompeji és Herculaneum fokozatos feltárása. Mindennap újabb műtárgyak és épületek kerültek napvilágra.
Winckelmann a legújabb feltárásokra támaszkodva fejtette ki Az ókori művészet története című könyvében azt az érvét, hogy az ókori világ, de különösen Göröghon egyedülállóan alkotó környezettel dicsekedhetett. A klasszikus szellem olyan helyen született, amelynek természetes szépsége és mérsékelt éghajlata a szépség melegágya volt. Winckelman számára a görögök testesítették meg az eszményi tökéletességet, és színpompás képet festett róluk és művészi tehetségükről. Winckelmann könyve részletekbe menő elemzését adta mindannak, amit akkor a klasszikus művészetekről tudni lehetett. Úgy mutatta be az ókori Görögországot, mint a modern kultúra bölcsőjét, és azzal az elképzeléssel állt elő, amit a romantikusok oly szenvedélyesen magukévá is tettek, hogy egy történelmi időszak és művészete megértésének egyetlen módja az, hogy megkíséreljük megérteni, hogyan éltek az emberek abban az időben.
Winckelmann római művész barátainak egyike Raphael Mengs volt. Ő mutatta be 1763-ban egy Svájcból nemrég érkezett rendkívüli fiatal festőnőnek. A hölgy a huszonkét éves Angelica Kauffmann volt, és frissiben érkezett, Párma, Bologna és Firenze érintésével, ahol a mestereket tanulmányozta és másolta. Kauffmann csodagyerek volt, és alig tizenkét évesen már megfestette Como püspökét. Gyönyörű volt, szépen énekelt, és kiválóan játszott klavikordon. Mikor Rómába érkezett, már akármerre járt, ünnepelték és a legelőkelőbbek fogadták. Winckelman mindenre megtanította, amit csak tudott, ő pedig viszonzásul megfestette a portréját. Ez az egyik legjobb képe.
Kauffmann egy év múlva Nápolyba ment, ahol sok külföldi látogató törte magát, hogy vele festethesse meg az arcképét. 1766-ban találkozott a velencei brit rezidens feleségével, aki javasolta neki, hogy költözzék Londonba. 1766-ban egy csapásra meghódította a várost. A brit művészet nagyszerű pillanatában érkezett. 1768-ban alapították a Royal Academyt, és 1770-ig már olyan sok kiállítást rendeztek Londonban, amelyek annyi látogatót és vásárlót vonzottak, hogy nehéz volt átkelni a zsúfolt utcákon. Horace Walpole mondta: "A szerencsejáték után a legtöbb pénzt manapság képekre pocsékoljuk." A művészvilág doyenje Sir Joshua Reynolds volt, akit, dicsősége csúcsán, nemrég ütöttek lovaggá, és ő volt az Akadémia első elnöke is. Az Akadémiának mindössze harminchat tagja volt, és (alig két évi londoni tartózkodás után) Kauffmann lett az egyik kiválasztott. Ennek részben Reynolds-szal való kapcsolata is oka lehetett, amiről az a szóbeszéd járta, hogy több, mint szakmai. Egy éven belül Kauffmann a kor legdivatosabb portréfestője lett. Megbízták Charlotte királyné és gyermekei, Augusta hercegnő, valamint a dán király lefestésével. 1769-ben négy festményét is kiállították a Royal Academy első tárlatán. Dicsőségének egén az egyetlen felhőfoszlányt az jelentette, hogy mikor az Akadémia az ő nevét is felsorolta azon kevesek között, akiket a Szent Pál-katedrális belsejének kifestésére javasolt, azzal ejtették el, hogy katolikus.
Az első Kauffmann-kép, amit Londonban közvetlenül az odaérkezése előtt kiállítottak, nápolyi tartózkodása alatt készült. A kép a kor legnevesebb angliai színész-színigazgatója, David Garrick portréja volt. A férfi a bátyjával együtt jött Londonba, és a borüzletben tevékenykedett. Aztán egyszer csak az irodalmárok és színházi emberek által látogatott Bedford Kávéház támogatására kötött szerződést. Elkezdett darabokat írni, és 1740-ben Lethe című műve sikerrel futott a Drury Lane Theaterben. 1741-ben The Lying Valet című darabja került színre. A borüzlet halódott, ezért úgy döntött, hogy átnyergel főfoglalkozású színházi embernek, és felcsapott színésznek. Először névtelenül lépett fel a III. Richárdban, és bámulatba ejtette a közönséget. Garrick honosította meg a realista színpadi játékmódot. Természetesen mozgott a színpadon, változatos arcjátékkal élt, és társalgási hangnemben beszélt. Alexander Pope{95-123} szerint soha nem lehet majd felülmúlni.
A walesi herceg úgy nyilatkozott, mielőtt Garrickot látta, nem tudta, mi a színészet. Mind Londonban, mind Dublinban (ahová a londoni idény végeztével vitték át a produkciókat) kasszasikert aratott.
1747-ben lett a Drury Lane Theater színész-igazgatója, és rögtön átalakításokba fogott. 1762-ben megnagyobbította az épületet, s ezzel kétszeresére növelte a színház befogadóképességét. Megszabadította a színpadot a nézőktől, akiknek annak előtte szokása volt belebeszélni az előadásba. Az 1770-es években alkalmazta John Philip Loutherbourgot, aki forradalmian átalakította a színpadképeket; a perspektivikus hatás elérése érdekében a színpadot különböző szintekre osztotta, látványos háttereket, áttetsző, festett tüllfüggönyöket alkalmazott, amelyek megvilágításra hirtelen előtűntek, ezenkívül szabadon álló bútordarabokkal rendezte be a színpadteret, és színes megvilágítást használt. Mindezek eredményeként Garrick előadásai London legizgalmasabb látványosságaivá váltak.
Garrick előtt a színházi világítás egyetlen eszköze a gyertya volt, amelyet vagy kandelábereken eresztettek le, vagy a rivaldában helyeztek el. Garrick újfajta játékmódja miatt szükség volt a jobb világításra, ezért fényvisszaverő ernyőket szereltetett a gyertyák mögé, és az oldalkulisszák között is elhelyezett világítótesteket. 1785-ben, már Garrick távozása után, a színház egy teljesen új világítási formát vezetett be, amellyel azonnali és zajos tetszést aratott:
"Ennek a bizonyos értelemben újfajta mesterséges világításnak minden várakozást felülmúló hatása volt. A lángja csillogó, anélkül, hogy kápráztatna, erős és eleven, tökéletesen tiszta, ugyanakkor egyenletes, így a szem nemcsak hogy nem fájdul meg, ha belenézünk, de bizonyos mértékig jóleső érzést is kelt."
Az újfajta lámpát a svájci Aimé Argand találta fel. Már fiatalon előadásokat tartott a Francia Tudományos Akadémián a borpárlatok desztillációs előállítási módszeréről, és ezzel felkeltette a dél-franciaországi borászok figyelmét. Argand 1778 táján levelet írt Herault megye prefektusának (Jacques Neckernek,{96-68} aki rövidesen a francia pénzügyek irányítója lesz; no meg Germanie de Stal, a romantikus írónő apja), amelyben felajánlja, hogy amennyiben kizárólagos jogot kap a konyak és alkohol előállítására, átadja a desztillációs eljárásának leírását. Argand 1780-ban Montpellier-ben bemutatta eljárását a bortermelőknek, majd két év múltán felállította ipari méretű berendezését. Később azt mondta, hogy ebben az időszakban kezdte el törni a fejét a borszeszlámpa megvalósításán. 1783-ban Londonba ment, hogy kipuhatolja, vajon ott lenne piac a lámpájára. Ez jó ötletnek bizonyult, hiszen az ország az ipari forradalom kezdetén járt, és a gyárakban nagy szükség volt a gyertyánál jobb és biztonságosabb világítóeszközre. Argand gyártóra vadászván eljutott Birminghambe, James Watt és Matthew Boulton{97-18} {97-38} Soho üzemébe, ahol is az üzlet megköttetett. Boulton 1784-ben kezdte meg a lámpa gyártását.
Maga a lámpa egy talapzatra szerelt, váza formájú tartályból állt, amelynek a tetejére erősítettek egy, két koncentrikus sárgaréz csőből álló (levegőnyílásokkal ellátott) fémszerkezetet, benne egy hengeres kanóccal és az azt mozgató szerkezettel. A lámpa tetejére üvegből készült kéményszerű lámpabura került. Az új típusú lámpa előnye abban állt, hogy az alsó levegőnyílásokon beáramló levegő végighaladt a kanóc mentén a nyitott kéményen, és elősegítette a szesz tökéletes elégetését. A kémény biztosította az egyenletes, fényes, lobogásmentes fényt. 1778-ban két, Portland Billnél újjáépített világítótornyot szereltek fel az új Argand-féle lámpákkal. 1820-ra ötven-egynéhány brit világítótorony működött Argand-lámpákkal, végül az egész világon ilyeneket használtak. A lámpa későbbi változataiban már több, maximum tíz kanócot alkalmaztak. A lámpa tökéletesen megfelelt a világítótornyokkal szemben támasztott követelményeknek, mivel erős fényt adott, és mindenekfölött kevésbé volt tűzveszélyes (ami a világítótornyokat leginkább fenyegető veszélynek számított), mert nem nyílt lánggal működött.
A világítótornyok megszaporodását a tengeri közlekedés nagyobb biztonsága iránti igény szülte, miután különösen az Európa körüli és az Atlanti-óceánt átszelő tengeri szállítmányozás mennyisége megugrott. Az ipari forradalom nyomán épült új gyárakat el kellett látni alapanyaggal, feldolgozott termékeiket pedig el kellett szállítani a felhasználókhoz. Az Argand-lámpának volt egy be nem tervezett mellékhatása is: az erős fényt árasztó világítótornyok a csempészek dolgát is nagyon megkönnyítették. A tizennyolcadik században Anglia tengerentúli kereskedelmének legalább a felét a csempészet tette ki. Úgyszólván minden fontosabb árucikket csempésztek: dohányt, gyapjút, teát, rumot, brandyt, bort, rizst, melaszt, rabszolgát, fűrészárut, lisztet, kátrányt, marhahúst, disznóhúst, higanyt, sárgarezet, vasárut, pamutot, vásznat és tűt. A csempészárut olcsósága miatt kedvelték. És emiatt keveredett konfliktusba Anglia Spanyolországgal.
Spanyolország kikötötte, hogy amerikai gyarmataival kizárólag ő kereskedhet, viszont a spanyol gazdaság nem volt képes kielégíteni a dél-amerikai gyarmatosok minden, számukra szükséges árufajtából gyorsan növekvő igényeit. A tizennyolcadik század elején a legálisan Spanyol-Amerikába irányuló huszonhétezer tonna áruból mindössze ezerötszáz tonna származott az Ibériai-félszigetről. A többinek Franciaország, Anglia és Hollandia volt az eredeti forrása. 1731-re a spanyolországi helyzet odáig romlott, hogy az áruhiányt a csempészek használták ki. Viszonylag egyszerű módszerrel dolgoztak. Az arany-, ezüst-, bíborfesték-, kakaó-, szárcsagyökér-, perubalzsam-, indigó-, festőfa-, faggyú-, vikunyagyapjú- és drograkományukkal Dél-Amerikából Spanyolországba tartó rendszeres hajójáratok utolsó kikötőként Havannát használták, mielőtt átszelték volna az Atlanti-óceánt. Látótávolságon kívül vártak rájuk a csempészek, akiknek mindenük volt, amire a gyarmatosoknak szüksége lehetett, de nem tudták beszerezni Spanyolországból, és vámmentes áron becserélték a spanyol hajón szállított nemesfém egy részére. Ennek a kereskedelemfajtának a felszámolására állították fel a havannai hatóságok az első guardacostas (parti őrség) szolgálatokat. Ezek többnyire kalózokat alkalmaztak, akik ha nincs zsákmány, nincs pénz alapon dolgoztak, ennélfogva meglehetősen gátlástalan és erőszakos fickók voltak.
1731-ben történt egy incidens, ami messze ható következményekkel járt. A Jamaicából Londonba tartó Rebecca nevű brit brigget feltartóztatta a havannai parti őrség, és a fedélzetére jött egy különösen agresszív alak, bizonyos Juan de Leon Fandino. Az ezt követő csetepatéban a Rebecca kapitányának, Robert Jenkinsnek az egyik fülét levágták. Miután megérkeztek Angliába, kártérítési pert indított, de az valahogyan elült. 1738-ban felújították a pert, és Jenkinst az Alsóház egy bizottsága elé citálták tanúskodni. Jenkins a kihallgatás alatt előszedett egy dobozkát, amelyben elmondása szerint az ő füle volt. Az incidensből jókora politikai tőkét sikerült kovácsolni, és a közvéleményben akkora volt a felzúdulás, hogy Anglia 1739-ben hadat üzent Spanyolországnak. Ez volt a Jenkins füléért vívott háború.
Mikor a háború kitört, Lord George Anson flottakapitányt, akinek az volt a feladata, hogy megvédje a brit kereskedelmi hajókat, mint például a Rebeccát, a támadásoktól, visszahívták Barbadosról. Anson később a tengernagyságig vitte, és egy csomó reformot hajtott végre a haditengerészetnél, így például ő sorolta hat osztályba a hadihajókat, alapította meg a tengerészgyalogságot, és ő vezette be a hajóstisztek kék-fehér egyenruháját. Közben, 1740-ben Ansont utasították, hogy hat hajóval és ezerötszáz emberrel kerülje meg a Horn-fokot, és okozzon károkat a csendes-óceáni spanyol kereskedelmi hajózásnak. Négy évvel később akkora zsákmánnyal tért vissza, hogy harminc társzekérre volt szükség a kincseknek a londoni Towerbe szállításához. Anson zsákmánya 1 313 842 darab spanyol arany pénzérme és 35 682 uncia (1012 kg) ezüst volt. A legénység részesedése is messze felülmúlta, amit Nagy-Britanniából elindulván reméltek, mivel Arison csupán egy hajóval és száznegyvenöt fővel tért haza. A többi tengerész nem a spanyolokkal való összecsapások során veszett oda, hanem a skorbut vitte el őket. Az út legelején, mire átkeltek az Atlanti-óceánon, már kétszáz halottjuk volt. Egy év múlva már csak háromszázhuszonhárman maradtak. Az utolsó halálesetük a harmadik évben történt, s csak egy hajóra való legénység maradt életben.
A skorbuttal az volt a fő probléma, hogy legyengítette a beteget, aki aztán fogékonnyá vált más betegségekre. Arison egyik orvosa írta: "A legkülönösebb az, hogy az évekkel ezelőtt behegedt sebek újra felnyílnak; sok betegünk, bár nyomja az ágyat, bőségesen és jó étvággyal táplálkozik, de mikor rászánja magát, hogy felkeljen, meghal, mielőtt felérne a fedélzetre. Szintén nem ritka, hogy akik képesek erejük utolsó megfeszítésével tenni néhány lépést, egyik pillanatról a másikra összeesnek és meghalnak."
Mindössze három évvel Arison hazatérése után akadt egy ember, aki fényt derített a skorbut kezelésmódjára. James Lind volt a neve, és tizenöt éves korában vette föl tanoncnak egy edinburgh-i seborvos. Mikor elkezdődött a háború Jenkins füle miatt, a huszonhárom éves Lind belépett a haditengerészethez, mint orvossegéd. És Őfelségének az Angol Csatornában hajózó Salisbury nevű hajóján végrehajtotta a világon valószínűleg legelső ellenőrzött klinikai táplálkozástudományi kísérletet. Tizenkét skorbutban szenvedő beteget két héten keresztül ugyanazon az étrenden tartott: reggelire zabkása cukorral; ebédre frissen készült bárányleves és puding; vacsorára árpakása vagy rizs mazsolával. Az összehasonlító csoport tagjai a következő kiegészítő élelmezést kapták: egy liter almabor, huszonöt csepp "vitriol elixír," hat evőkanál ecet, fél liter tengervíz, két narancs és egy citrom, valamint egy gyógyhatású pép, ami fokhagyma, mustármag, balzsam, szárított retek és mirha összekeverésével készült. A hatodik napra a citrusfélékkel kiegészített étrenden élők állapota számottevően javult, a többieké viszont tovább romlott.
Lind 1748-ban otthagyta a haditengerészetet, kitüntetéssel szerzett orvosi diplomát, és nekilátott, hogy kísérleteiről egy rövid közleményben beszámoljon. Öt év múlva fejezte be a munkát, aminek egy négyszáz oldalas, Ansonnak dedikált, A skorbut kezelése című könyv lett az eredménye. Végül a haditengerészet is reagált Lind beszámolójára, és minden egységénél bevezette a citromlé adagolását. A tizenkilencedik században ezt a gyakorlatot a kereskedelmi flottára is kiterjesztették, aminek az lett az eredménye, hogy a brit matrózok megkapták a Limey (lime: apró, zöld citromfajta) gúnynevet.
Mikor Lind a diplomáját szerezte, az Edinburgh University vezető orvostudora, a néhány évtizeddel korábban alapított Orvosi Fakultás anatómus professzora Alexander Monro volt. Monrónak (akinek a fia kezelte az Észak-Karolinából visszatérő Flora Macdonaldet{98-83}) kitűnő ajánlólevél volt, hogy Londonban, Párizsban és a hollandiai Leiden egyetemén tanult, amely utóbbin a híres kémikus Hermann Boerhaaver óráit is látogatta. A Monro boncolásaira összecsődülő diákok nagy száma arra késztette az egyetemet, hogy egyességre jusson a városi elöljárósággal: a menhelyi, a halva született gyermekek, öngyilkosok, erőszakos halált haltak és a halálos ítélet alapján felakasztottak holttestét adják az orvosi fakultásnak. Sajnos az utánpótlás így sem tudott lépést tartani a kereslettel, ami a sírrablások elterjedéséhez vezetett, mindaddig, amíg a sírokat kifosztó diákok otthagyták a szemfedőket, magának a holttestnek az elvitele nem számított bűncselekménynek, bár a közfelháborodás olyan nagy volt, hogy a tömeg egyszer betörte Monro házának ablakait.
Monro 1726 végén tette közzé élete fő művét The Anatomy of the Human Bones címmel, az első valódi anatómia tankönyvet, amelyben részletes leírások találhatók. A könyv tizenegy kiadást ért meg, és a legtöbb európai nyelvre lefordították. Monro egyebek közt megjegyezte, hogy a különböző népcsoportok tagjait koponyájuk formája alapján meg lehet különböztetni, hogy az ember testmagassága a nap folyamán csökken amint közeledik az este, és hogy a csontok az összeforrt törés helyén erősebbek, mint annak előtte. Különös, hogy a könyvében nincsenek illusztrációk. Ez azért történt, mert Monro londoni mestere, William Cheselden (aki Monrót felvétette a Royal Societybe, a királynő háziorvosa és a nagyurak barátja volt, és hírnévre tett szert ötvennégy másodpercig tartó epekő-operációival, továbbá a Sebészeti Társaság elnöke volt) maga is tervezte egy Osteographica című könyv kiadását a csontozatról, és ebben ábrák is lettek volna.
Az Osteographica 1735-ben került ki a nyomdából, és tizenhárom kiadást ért meg. A címlap a Cheselden által használt rajzkészítési technikát mutatta be. A képen egy camera obscura{99-41} látható. Ez abban az időben az egyik oldalán kis lencsével ellátott doboz volt, amely bármilyen eléje helyezett tárgynak a fordított képét vetítette a doboznak a lencsével szembeni belső oldalára. Ha a képet egy áttetsző papírra vagy egy vastag tejüvegre vetítették, azt át lehetett másolni. Ezzel a technikával az Osteographica a csontozatról addig készült legpontosabban illusztrált könyv lett. A camera obscura eredetileg egy rövidlátó német csillagásztól kapta a nevét, bizonyos Johannes Keplertől,{100-42} {100-108} aki 1600 júliusában használta azt először az ausztriai Grazban, ahol matematikát és csillagászatot tanított. A piactéren vette igénybe, segédeszközként egy részleges napfogyatkozás lerajzolásához.
Keplernek 1595-ben, egy évvel Grazba érkezése után, akkora horderejű ötlete támadt, úgy érezte, mintha a világmindenség titkát fedezte volna fel. Az ötlet nem volt új, de idővel az egyik legalapvetőbb csillagászati felfedezéshez vezetett. Kepler azon töprengett, hogy miért éppen hat (akkoriban ismert) bolygó létezik, és nem húsz vagy száz, és rájött, hogy ez valószínűleg összefüggésben van az úgynevezett öt szabályos térbeli idommal. Mindez a tanteremben jutott eszébe, miközben egy körbe rajzolt háromszögbe rajzolt egy (belső) kört. Kepler felismerte, hogy a két kör sugara úgy aránylik egymáshoz, mint a Jupiter és a Szaturnusz pályasugarai. Elkezdett további mértani alakzatok után kutatni, és rátalált az öt szabályos térbeli idomra.
Ezek a klasszikus görög geometria egyenlő oldalú térbeli idomai voltak: a tetraéder, a kocka, az oktaéder, a dodekaéder és az ikozaéder.
Ezek az idomok valamennyien behelyezhetők egy gömbbe úgy, hogy minden csúcsuk belülről érinti a gömb felületét. Kepler ezeket az idomokat alkalmazta a bolygók pályáira. A Szaturnusz pályáját jelképező gömbbe egy kockát rajzolt; abba egy másik gömböt (a Jupiter pályáját), abba egy tetraédert; ezután a Mars gömbjét/pályáját; ezután a dodekaédert, benne a Föld pályagömbjét, majd ebbe az ikozaédert, abba a Vénusz gömbjét/pályáját; végül az oktaédert, benne a Merkúr pályájával. Ezzel meg volt magyarázva, miért van csak hat bolygó: ennyinek a pályái férnek bele az öt szabályos idomba.
1597-ben Kepler első könyvében, a Mysterium Cosmographicumban közölte megdöbbentő felfedezését. Most már csak tapasztalati adatokkal kellett igazolnia elmélete helyességét, és ezek az adatok mindjárt az elején kínos ellentmondásra utaltak. A bolygók pályái nem kör, hanem ellipszis alakúak, tehát nem illeszhetők be egy szabályos testbe. Az adatok azt is megmutatták Keplernek, hogy a bolygók az elliptikus pályán lassabban haladnak naptávolban és gyorsabban napközelben. A Naptól távolodva egyes bolygók ugyancsak annál lassabban keringenek, minél messzebb vannak tőle. Kepler fantáziája ekkor egy nagy ugrást tett: feltételezte, hogy a Nap valamilyen erőt gyakorol a bolygókra, és ez mozgatja őket a pályájukon. Mivel ez az erő a távolság növekedtével ugyanúgy csökkenhet, mint a fényerősség, a távolabbi bolygókat kisebb erővel (tehát lassabban) keringeti a Nap, mint a közelebbieket. Felfedezése ellenére Kepler megmaradt a kozmológia középkori gyökereinél, és a Nap titokzatos emanációját a Szentlélek erejének titulálta, amely mintegy lasszóra fogva tartja keringésben a bolygókat. Kepler azzal folytatta, hogy megmérte ezt az erőt, és megalkotta három nagyszerű törvényét: a bolygók elliptikus pályán keringenek a Nap körül; a bolygóknak nem a keringési sebessége állandó, hanem a Nap és köztük húzott egyenes által súrolt terület; két bolygó Nap körüli körülfordulási idejének négyzete úgy aránylik egymáshoz, mint a Naptól mért közepes távolságuk köbe.
1619 szeptemberében Kepler vidéki matematikusként dolgozott az ausztriai Linzben, mikor egy csoport átutazóban lévő angol látogatta meg Doncaster earljének vezetésével, aki a német-római császárhoz készült.
A gróf kíséretében volt egy lelkész, aki olvasta Kepler munkáit. Az egyházi férfiút John Donne-nak hívták, és egyik legkiválóbb költeményét az új kozmológia hatására írta. Ebből valók a következő, máig nevezetes sorok:
(az)
új Filozófia mindent kétségbe von,
A tűz Elemét végképp kioltja már,
A Nap elveszett, s úgy tett a Föld,
S nincs az a bölcs, ki tudná, hol keresse.
Az ember önként bevallja, elveszett a világ
Midőn a Planétákon s az Égben keres,
Annyi minden új után kutat;
S látná mindet atomfáira bomlani.
Minden darabokban, a vonzás messze jár.
A hagyomány szerint Kepler legújabb könyve, a Harmonice Mundi egy példányát azzal adta át Donne-nak, hogy továbbítsa I. Jakab angol királynak, akinek a könyvét dedikálta.
Donne apja vagyonos ember és a Vaskereskedők Társaságának tagja volt. A Donne család az üldöztetések idején katolikus hiten volt, emiatt Donne kénytelen volt még a diploma megszerzése előtt elhagyni Oxfordot, mivel az megkövetelte volna, hogy esküvel ismerje el a pápa helyett az angol királynőt, mint egyházfőt. Végül Donne áttért, felvették a protestáns papi rendbe, tekintélyes pártfogókra tett szert, és briliáns prédikátori pályát futott be. 1616-ban már a Parlament tagja. 1621-ben a londoni Szent Pál-székesegyház főesperese, ahol elkezdi prédikációsorozatát, amelyekkel országszerte hírnevet szerez magának. Valahányszor ő beszél, óriási tömegek tódulnak a katedrálisba.
Donne az 1620-as években találkozott a hívői közé tartozó Isaac Walton vászonkereskedővel, aki az egyik, Donne felügyelete alá tartozó egyházközség tanácsnoka volt. Walton, akárcsak Donne apja, tagja volt a Vaskereskedők Társaságának is. A két férfi barátságot kötött, és 1626-ban Donne adta össze Waltont Rachel Flouddal. Mikor Donne 1631-ben meghalt, Walton ott volt a halálos ágyánál, és kilenc évvel később megírta Donne élete című könyvét.
1642-ben, az angol polgárháború idején Walton a vesztes royalista frakció buzgó támogatója volt. 1649-ben I. Károlyt lefejezték, és elkezdődött a tizenegy éves Cromwell-féle Köztársaság időszaka. A király volt támogatóit bebörtönözték, felakasztották, vagy vagyonukat (az egyházi személyeknek pedig a javadalmait is) elkobozták. Walton 1653-ban jelentette meg azt a könyvet, amellyel hírnevet szerzett magának.
A tökéletes horgász című művét a környezetébe tartozó kitaszított egyházi személyeknek szánta. A könyv részben azért íródott, hogy kikapcsolódást nyújtson a munka nélkül maradt, tétlenségtől szenvedő pályatársainak, részben mert a halászat élelemforrást jelenthetett a szegénységtől sújtott lelkészeknek. Amint Walton megjegyezte, a horgászat éppen az egyházi személyeknek megfelelő foglalatosság, hiszen az Apostolok maguk is halászok voltak, és a papok dolga is az, hogy kivessék hálóikat a lelkekre. A tökéletes horgász két útitárs kalandjait írja le, akik Londonból végighajókáznak a Ware folyón és vissza. A könyv tanácsokkal szolgál a pisztráng, lazac, domolykó, pér, csuka, ponty, dévérkeszeg, compó, márna, a fenékjáró küllő és sok más halfajta halászatát illetően. Walton ezenkívül versekkel, megzenésített dalokkal, számtani fejtörőkkel, színdarabokkal, anekdotákkal és szólásmondásokkal szórakoztatja olvasóját.
Az ötödik kiadáshoz egy újabb fejezetet csatolt a műlegyes horgászatról, amelyet barátja és horgásztársa; Charles Cotton írt. Cotton egy gazdag derbyshire-i földbirtokos fia volt, aki Cambridge-be járt egyetemre, és beutazta Itáliát és Franciaországot. Nagy tisztelője volt Waltonnnak, aki az apjának is jó barátja volt, és a két férfiú gyakran horgászott Derbyshire-ben a Dove folyón, amelynek partjára Cotton kis halászkunyhót építtetett kettőjüknek. Az épület ma is megvan, és a bejárat felett látható a két egybefonódó "CC" és "IW" monogram. Cotton anyagi körülményei megengedték, hogy idejét versírással és francia nyelvből való műfordítással töltse. 1671-ben fordította le Corneille Horace című művét angolra, és utolsó munkája Montaigne Esszéinek 1685-ös angol kiadása volt, amelyet máig mesteri fordításként tartanak számon.
Michel Eyquem de Montaigne 1533-ban született, és tizenhárom évig volt a bordeaux-i törvényszék tanácstagja. 1570-ben, harminchét éves korában feladta posztját, és visszavonult vidéki birtokára, ahol egy harmadik emeleti toronyszobában lévő könyvtárában élt, és csak rövid kiruccanásokat tett Svájcba, Itáliába és Németországba, azonkívül két alkalommal volt Bordeaux polgármestere. Montaigne leginkább azzal járult hozzá az európai gondolkodás fejlődéséhez, hogy felélesztette és népszerűvé tette az antik szkeptikus filozófiát. Dolgozószobájának tetőgerendáiba ez volt bevésve: "Csak az biztos, hogy semmi sem biztos." Montaigne kora kedvező táptalajt jelentett a szkeptikusoknak. Generációja azzal az új, sürgető és vészterhes kérdéssel állott szemben, hogy a kereszténység melyik formája a helyes, a katolicizmus avagy a protestantizmus? Mindkét vallás kétségbevonta a másik hitét. A protestánsok nem fogadták el Róma ediktumait, a katolikusok megkérdőjelezték a Biblia szó szerinti értelmezését.
Montaigne szokatlanul modern szemléletű Esszéiben roppant hatásosan fejti ki szkeptikus gondolatait. Montaigne tökéletesen mentes volt az etnocentrizmustól, és nagyon érdekelték az idegen kultúrák. Írt a frissiben felfedezett brazíliai indiánokról, részletesen ismertette a kultúrájukat, miközben megjegyezte, "nem kereskednek, nem ismerik az írást, nem tudnak számolni, nincs köztük politikai alá-fölérendeltségi viszony... gazdag és szegény, szerződés és örökösödés ...nincs ruházatuk, nem művelik a földet, nem ismerik a fémeket," nem volt hajlandó barbároknak vagy vadembereknek nevezni őket, mondván: "Mindenki azt nevezi barbárnak, akiről nem tud semmit". A klasszikusok és a bolygónk ismeretlen részeinek felfedezése időszakában Montaigne az utazást javasolta, mint az ismeretek bővítésének eszközét. Bármerre járt, megkísérelte megérteni a helyi kultúrát. Svájcban a lutheránusokat (?), Rómában a flagellánsokat faggatta, Franciaországban boszorkánysággal vádolt nőket hallgatott ki. A modern szociálantropológia megállapításait előrevetítve jelentette ki: "Minden szokásnak megvan a maga társadalmi szerepe."
Montaigne munkássága nagy hatást gyakorolt egy szegény, vidéki francia íróra, Pierre Bayle-ra, aki végső fokon kénytelen volt elhagyni Franciaországot, mivel protestáns volt. Genfben filozófiát hallgatott az Akadémián, aztán 1681-ben Rotterdamba ment. Ott írta meg hatalmas, háromkötetes Dictionnaire historique et critique című művét. A mű tulajdonképpen a történelmi jelentőségű írók és gondolkodók életrajzainak gyűjteménye, amelynek nagy részében Bayle a klasszikusokkal foglalkozik, de saját korának nagyjait is bemutatja: a humanistákat, protestáns teológusokat, és a közeli múlt olyan kiemelkedő filozófusait, mint Spinoza és Hobbes.
A Dictionnaire alapgondolata Bayle azon meggyőződésén alapult, hogy minden ismeretet tüzetesen meg kell vizsgálni, és nem szabad kritikátlanul egyik nemzedékről a másikra továbbadni. Munkája később az intolerancia elleni harc hatásos fegyverének bizonyult.
Rotterdami tartózkodásának kezdetén, 1684-ben Bayle belefogott egy havi folyóirat kiadásába A levelek köztársaságának hírei címmel, aminek az lett a következménye, hogy egész Európával levelező kapcsolatba került. Két évvel később leközölt egy levelet, amely állítólag Kelet-Indiából érkezett, és két, Borneó szigetén élő királynő, Mreo és Eneuge háborúskodásáról szólt. Az anagrammatikus szatíra alig burkoltan célzott Rómára és Genfre, azaz a katolikusokra és protestánsokra, és egy másik szkeptikus, Bernard de Fontenelle írta. Fontenelle 1687-ben Párizsban telepedett le, és itt kezdte irodalmi munkásságát operalibrettók, történelmi drámák, vígjátékok és versek írásával, amelyekkel jó nevet szerzett magának. Ugyanebben az évben írta legismertebb művét, az első, a nagyközönségnek szánt tudományos könyvet Entretients sur la pluralité des Mondes címmel. A könyv határkő volt, ami a tudomány népszerűsítését illeti, viszont veszélyes kérdéseket vetett fel a tudás viszonylagosságáról, amennyiben a nem geocentrikus világegyetem létezését feltételezte. Fontenelle azt fejtegette, hogy létezhet másik, a Földhöz hasonló bolygó is. Könyve így kezdődik: "Úgy vélem, semmi sem érdekelhet bennünket jobban, mint hogy miként keletkezett az a világ, amelyben élünk, és hogy vajon vannak-e más olyan világok, amelyekben van élet?"
1727-ben azonban az infinitezimális geometriáról szóló könyvével, amelynek megírásához nem rendelkezett a szükséges matematikai ismeretekkel, ballépést követett el. Úgy tűnt, hogy matematikai melléfogásai felkeltették a kor egyik legkiválóbb matematikai elméjének érdeklődését is, és ő nem hagyott kétséget Fontenelle-ben a hibáit illetően. A svájci Johann Bernoulli egy bázeli családból származott, amely már három generáción keresztül nem kevesebb, mint nyolc matematikust adott a világnak. Johann kétségtelenül kötekedő természetű, lobbanékony és ragyogó elme volt, ezenkívül úgy emlegették, mint aki képes a (differenciál)számításokat a közemberek számára is érthetővé tenni. Megdöbbentően széleskörű ismeretekkel rendelkezett a fizika, kémia, csillagászat, optika és mechanika területén. Ideje tekintélyes részét a differenciálszámítással, és a kollégájával, Gottfried Leibnitz-cel való levelezéssel töltötte (Newton tőlük függetlenül folytatta ugyanezt a munkát). Bernoulli kísérleti fizikai tevékenysége részeként foglalkozott a nemrégiben felfedezett "higany-elektromos jelenséggel" is, amit 1675-ben észlelt először egy Jean Picard{101-136} nevű francia, aki észrevette, hogy a barométerében lévő higany mozgása fényjelenséggel járt együtt. Bernoulli nem tudta megmagyarázni a jelenséget.
Aki azt végül megtette, egy Francis Hauksbee nevű angol ember volt. 1709-ben a Royal Society kísérleti demonstrátora volt az elnök, Isaac Newton keze alatt. 1705-ben bemutatott a társaság előtt egy huszonhárom centiméter átmérőjű evakuált üveggömböt, amelyet egy olyan berendezéssel kapcsolt össze, ami azt forgatta. Mikor kezét a forgó gömbre szorította, annak a belsejében olyan fényes, bíborszínű fény keletkezett, hogy a nagybetűs írás olvashatóvá vált a fényénél. Hauksbee ezután evakuált üvegcsöveket dörzsölt meg, s azok világítottak, pattogó hangot adtak, és apró sárgaréz lemezkéket, cérna- és gyapjúszálakat vonzottak magukhoz. Hauksbee 1709-ben közölte kísérleti tapasztalatait, a fényjelenséget és a csattogó hangokat a villámokéval rokonította, és használta az elektromosság fogalmat.
1708 után Hauksbee a kapillaritás jelensége felé fordította figyelmét. A jelenség abban áll, hogy ha egy vékony csövet folyadékba merítünk, a folyadék felkúszik a cső belső falán. Minél vékonyabb a cső, annál magasabbra emelkedik benne a folyadék. Ugyanez történt, ha a csöveket vákuumba helyezték. Részben a Newtonnal való kapcsolata, részben, mert a gravitáció elmélete a tudomány egészét teljesen áthatotta, Hauksbee meg volt győződve, hogy a kapillaritás jelensége valami módon a vonzó erőkkel van kapcsolatban. Világos volt, hogy a folyadék felületén lévő részecskéket az üveg felületén lévő részecskék húzzák felfelé. Newton az Optics egyik 1717-es esszéjében támogatta ezt az elméletet. Ez untig elég volt a londoni Stephen Hales vikáriusnak, aki 1727-ben a növényi nedvek tulajdonságait vizsgálta. Abban az évben megjelent Növényi statika című munkájában leírta, hogy üvegcsöveket szúrt növényekbe, és megfigyelte, hogyan emelkedik fel bennük a nedv. Kijelentette, hogy a kapilláris erők a növényekben is működnek, és lehetséges, hogy az ember ereiben folyó vér tulajdonságaira is magyarázattal szolgálhatnak.
1740-ben Hales a Spitheadből az Atlanti-óceánon való átkelésre készülődő hajó fedélzetén kitört tífuszjárványról szóló hírek hatására kezdett a szellőztetéssel foglalkozni. Egy évvel később tette közzé A ventilátorok leírása című munkáját, amelyben szerepelt az általa feltalált, az épületek külső falára szerelhető ventilátor terve. Két pár nagyméretű fújtató légzsákot működtetett egy középen forgócsapra szerelt vízszintesen elhelyezett emelő. A fújtatók szívó és kifúvó szelepekkel voltak ellátva úgy, hogyha az emelőkar felemelkedett, a fújtató beszívta a levegőt a külső térből, mikor lefelé haladt, benyomta a helyiségbe.
Hales, bár eredetileg az volt a terve, hogy hajókon használja, a teddingtoni templomához közeli magtárban próbálta ki a masináját. A matrózok között nagyon gyakoriak voltak a lázas betegségek, és ezt a betegséget okozó levegő rovására írták. A ventilátornak kellett volna ezeket a kipárolgásokat jó levegővel kicserélnie. Végül 1756-ban intézményesítették a ventilátorokat a hadihajókon és a börtönökben, de Hales még ezt megelőzően felszerelt velük két kórházat, egyet London központjában, egy másikat pedig az általa irányított middlesexi himlőkórházban.
A szellőztetés azonban nem bizonyult hatékonynak a gyakori és többnyire halálos kimenetelű himlő ellen. Negyven évvel később egy angliai vidéki orvos, Edward Jenner találta meg a gyógymódot. Pályafutása kezdetén hat évig volt egy vidéki seborvos segédje, akkor iratkozott be Londonban a két neves sebész és anatómus, John és William Hunter iskolájába. További két év múltán, immár huszonhárom évesen, Jenner visszatért szülőfalujába, a gloucestershire-i Berkeley-be, és elkezdett praktizálni. 1796-ban számos tehénhimlős esettel találkozott, amelyeket a fejőlányok munkavégzés közben kaptak el. A tünetek általában magas lázzal kísért gennyes hólyagok megjelenését jelentették. Jenner tudott róla, hogy a törökök a hólyagokban található genny átoltásával{102-121} védekeznek a himlő ellen.
Megelőzésképpen alkalmazták a betegség terjedése ellen, azonban eléggé gusztustalan, és nemegyszer halálos kimenetelű eljárás volt. Jenner kísérletképpen befecskendezett az egyik munkásának nyolcéves kisfiába egy kis, a tehénhimlő hólyagjából vett gennyet, majd megpróbálta megfertőzni a gyermeket. A himlő tünetei azonban nem jelentkeztek. Jenner a védőoltási módszerét (a tehén latin nevéből: vacca) vakcinációnak nevezte. Azonnali, átütő sikert aratott vele, a módszere 1800-ra egész Európában elterjedt, és elért Amerikába is.
Jenner élete hátralévő részét csendesen töltötte, javarészt Gloucesteshire-ben, és hódolt szenvedélyének, a kakukkok tanulmányozásának. 1788-ban a Royal Society tagja lett, miután megjelent Megfigyelések a kakukk természetrajzáról című írása. Ebben elmagyarázza, a kakukkfióka hogyan használja a hátán lévő horpadást, hogy a fészek tulajdonosának tojásait kifordítsa a fészekből. Sőt megteszi azt fajtársai tojásaival is. Jenner közvetlenül 1823-ban bekövetkezett halála előtt jelentette meg az egyik első igazi ornitológiai tanulmányt a madarak vonulásáról.
Jenner mindössze három évvel késte le annak-az amerikainak a színre lépését, aki, úgymond, az egész világ számára a kávézóasztalra tette a madártant. Az illető John James Audubon, az első nagy művész volt, aki madarakat festett. Haitin született, Francia-országban nevelkedett, és 1803-ban küldték Pennsylvaniába, ahol a családjának farmja volt. Huszonkét évesen, 1807-ben felkerekedett, hogy nyugaton (ez akkoriban Ohiót és Kentuckyt jelentette) próbálja megalapozni a szerencséjét. Tizenhárom éven keresztül egyik anyagi veszteségből a másikba bukdácsolt. Az általa megnyitott fűrészmalom csődöt mondott, és mind ő, mind az egyik befektetője, az angol költő, John Keats fivére tönkrement. Megpróbálkozott egy bolttal, de azzal is befuccsolt. Cincinnatiben némi sikert ért el, mint állatkitömő. Utazásai közben mindig rajzolta és festette a madarakat. 1821-ben mosolygott rá a szerencse, mikor egy lousianai ültetvényes család felfogadta a leányuk mellé házitanítónak. A következő öt hónapban Audubon lázasan festette a St. Francisville melletti Bayou Sarát körülvevő sűrű magnóliaerdőben ezerszámra élő madarakat.
Miután elkészített négyszázharminöt képet, de nem talált rájuk kiadót, rábeszélték, hogy próbáljon szerencsét Angliában. William Roscoe befolyásos kapcsolatainak köszönhető, hogy Audubon képeit tíz nappal érkezése után már kiállították a Royal Institutionban. Audubon pillanatokon belül híres ember lett. Az emberek százával tódultak megnézni a munkáit, és mint az Újvilág romantikus erdei emberét ünnepelték. Végül kiadót is talált, Edinburgh-ban. Ekkorra megérlelődött benne a gondolat, hogy elkészíti az Amerika madarai című könyvet, ezért további anyagért visszautazott Amerikába. Ekkorra már Amerikában is nemzeti intézménnyé vált. A kormányzat hajót bocsátott a rendelkezésére, hogy azzal járhassa be Labradort és juthasson el egyéb nagy kiterjedésű vidékekre. A hatalmas, ötkötetes munka végül 1838-ban jelent meg.
1840-ben levelet kapott egy Spencer Fullerton Baird nevű tizenhét éves fiútól, amelyben egy olyan madár leírása volt, amiről Audubon megfeledkezett: a sárgahasú légykapóé. Audubon meghívta magához a fiút, és jó barátságba keveredtek. Tíz évvel később a lelkes ifjú természetbúvárnak már két társzekérre való gyűjteménye volt (kétezerötszáz amerikai és ezer európai madár, fészkek, tojások, hüllők, azonkívül hatszáz amerikai gerinces és kövület koponyája és csontváza). A társzekerek a Smithsonian Intézetbe vitték a gyűjteményt, ahol Baird lett a helyettes főtitkár.
Az 1850-es években vett lendületet a Nyugat felfedezése, és Baird volt felelős azért, hogy a felfedezők és térképészek által begyűjtött példányokat eljuttassa a Smithsonianbe. Baird a számos expedíció beszámolóiból enciklopédikus ismereteket gyűjtött össze, úgyhogy a végén már a kormányzat is hozzá fordult információért, mikor 1866-ban felvetődött Alaszka esetleges megvásárlásának kérdése. Baird azt javasolta a Kongresszusnak, hogy vegyék meg Alaszkát. A száznál is több expedíció közül, amelyekben részt vett, a legizgalmasabb a Ferdinand Vandiveer Hayden által vezetett volt. Baird 1867-ben szerzett engedélyt Haydennek, hogy felmérje Nebraska állam geológiai erőforrásait. A felmérést kiterjesztették, a következő négy év alatt újra megfinanszírozták, és Hayden 1871-ben tért vissza a Sziklás Hegységből egy csomó fantasztikus fotóval, amelyeket William Henry Jackson készített, és amelyek meggyőzték a Kongresszust, hogy a területet különleges hellyé nyilvánítsa: ez lett az első nemzeti park az Egyesült Államokban.*
[* És a világon! (a ford.)]
A Yellowstone National Park a rajta átfolyó vízfolyásról kapta a nevét. És itt található a nyugati világ legnagyobb gejzírje, az Old Faithful (Öreg megbízható) is.
6. fejezet - Tartalomjegyzék - 8. fejezet