8. FEJEZET
Égi tűz
Izland déli részének kopár, széljárta síksága szélén található bolygónk egyik legkülönösebb látványossága. Kénes felhők és forró vizes tavacskák közepén tizenöt percenként kitör a Stokkur, és forrásban lévő vízoszlopot lövell huszonegy méter magasságba a levegőbe. A jelenség neve, a gejzír szó az óizlandi nyelv sugárban kiömlés jelentésű goysa szavából ered.
A gejzírek ott törnek fel, ahol a föld alatti vízfolyások elérik a forró kőzeteket. Ilyesmi általában ott következik be, ahol aktív vulkánok működnek, és Izlandon éppen ez történik, mivel itt húzódik a földkéreg egy gigantikus, mérföldnyi szélességű hasadéka, amely allmannagja a dolog, ami mindenkit felfal néven ismert. A hasadék az Atlanti-óceán közepén végighúzódó repedés része. Amint a magma olvadéka a résen feltörve megszilárdul, nagy erővel és évi két centiméteres sebességgel tolja szét a földkéreg lemezeit. Mikor a kéreglemezek az óceán partjainál nekiütköznek, alágyűrődnek a szárazföldek szegélyeinek. Ennek hatására vetődések, hegyláncok képződnek, s néha törések is bekövetkeznek. Utóbbi esetben felszínre tör a magma, azaz megindul a vulkáni tevékenység.
Egy német meteorológus, Alfred Wegener állított fel elsőként elméletet ennek az egész bolygónkon előforduló rendellenességnek a magyarázatára. Wegener csillagász diplomát szerzett, de 1905-ben úgy vélte, hogy már nagyon kevés csillagászati felfedeznivaló maradt neki (meg különben sem volt matematikailag eléggé felkészült), és műszaki gyakornoki állást vállalt a berlini Repüléstani Obszervatóriumban, ahol léggömbök és sárkányok segítségével meteorológiai megfigyeléseket végzett. Élete hátralevő részét javarészt meteorológiai adatok gyűjtésével töltötte, azon a négy expedíción, amelyeket Izlandra és Grönlandra vezetett.
Az első expedíciója után (1906-1908) történt: Wegenernek feltűnt, hogy az Atlanti-óceán két oldalán fekvő kontinensek partvonalai mennyire illenek egymáshoz. 1858-ban Antonio Snider-Pellegrini közölt egy térképet erről az illeszkedésről, egy amerikai, Frank Taylor pedig azt feltételezte, hogy az Atlanti-óceán egy kéreg-repedés folytán keletkezett, azután a kontinensek eltávolodtak egymástól. Wegener 1911-ben olyan őslénytani bizonyítékhoz jutott, ami megerősítette álláspontját. Csaknem teljesen azonos megkövült kígyók maradványait találták Afrikában és Brazíliában. Nem lévén semmi bizonyítéka, hogy létezett volna egy nemrégiben lesüllyedt szárazföldi áthidalás közöttük, Wegener 1912-ben közreadta a kontinensek vándorlásáról szóló elméletét. Egy geológiai tanácskozáson felvetette, hogy a földköpeny keményebb kőzetei úgy úsznak a lágyabbakon, mint hajók a vízen, ezen a módon csúszhatnak szét a kontinentális lemezek, és talán Föld forgásából fakadó centrifugális erő hajtja a szárazföldeket a sarkoktól távolabb, esetleg a kéreg alatti folyékony magma áramlása mozgatja őket.
Ma már kissé mulatságosnak hat, hogy tanulmányainak másik tárgya a délibáb volt. Meteorológiai tevékenysége részeként tanulmányozta a jelenséget, ami, a Fata Morgana, már a középkorban is ismert volt. A legnevezetesebb délibábot az Itália és Szicília közt fekvő Messinai-szorosban észlelték, és legkiválóbb leírása 1643-ban, egy itáliai pap, Angelucci atya tollából született, aki a kontinensről nézett Messina felé: "A Szicília partjait nyaldosó tenger megemelkedett, és olyan formát öltött, mint egy sötét hegyvonulat. A hegyekkel szemben hirtelen több mint tízezer szürkésfehér gyámoszlop jelent meg... az oszlopok félmagasságig összementek, és a tetejükön a római vízvezetékekhez hasonló boltívek keletkeztek. Mielőtt az egész látomás eltűnt volna, a vízvezeték fölött tornyos, ablakos várkastélyok jelentek meg."
A délibábok általában olyan sík felületek fölött keletkeznek, mint a sivatagok és a vizek, és a légnyomás, a levegő és a felszín hőmérséklete, a nehézségi erő és az atmoszféra turbulens áramlásainak összetett hatására jönnek létre. Ezen tényezők együttes hatása okozhatja, hogy egy távoli tárgyról érkező fény elhajlik a levegőben, és a megfigyelő szemébe annak hibásan orientált képe jut. A Fata Morgana névvel illetett délibáb esetében, amit Angelucci atya is leírt, a kép egy sík felületről, mint a tengeré is, származik, amely többszörösen torzulván, elfordulván és elmosódván végül a nevezetes, vibráló "várkastély a levegőben" hatást képes kelteni.
A latin Fata Morgana kifejezés jelentése: Morgan, a boszorkány. Morgan a középkori mitológia egyik legnagyobb hatalmú figurája, akit Arthur király nővérének tartottak. A Camelot legendás uralkodójáról szóló történeteket általában úgy tartják számon, hogy azok a hatodik századi walesi szerzőtől, Gildastól erednek. Gildas leírja az elrómaiasodott kései kelta kultúra összeomlását Anglia angolszász elözönlése idején, és beszámol a szerző születése évében lezajlott Badon Hill-i csatáról, amelyben állítólag Arthur király is részt vett.
A tudósok egyetértenek abban, hogy nagy valószínűséggel létezett egy walesi törzsfő, aki harcba szállt az ötödik század legvégén, a római légiók visszavonása után Britanniába betört angolszászokkal. Arthur neve a tizenkettedik század elején jelent meg az első Történetek Britannia királyairól című munkában. Ugyanebben az időben történik először említés a kerekasztalról. A legenda egyik értelmezése szerint ez a walesi mitológiából ered, amelyben Arthur a Nap királya, a Kerekasztal lovagjai pedig az év tizenkét hónapját jelképezik. Akárhogy is álljon a dolog, 1170-ben, amikor egy ifjú francia klerikus, név szerint Chrétien de Troyes az angliai Glastonburybe (az Arthur-legenda egyik nevezetes helyszínére) látogatott, a Camelotról szóló történetek már közismertek voltak.
Chrétien valószínűleg a Saint Maclou plébániától húzott egyházi javadalmat Champagne grófja, Henry jóvoltából, akinek a nagybátyja, Henry of Blois Glastonbury apátja volt. Az apát szintén gyakran összejött a Történetek két szerzőjével, a malmesburyi Williammel és a monmouth-i Geofreyval, és mindkettőnek beszélt Arthurról. Így tehát valószínű, hogy Chrétien angliai útján jutott hozzá az anyaghoz, amelyből később az Arthur udvarának életéről, és különösen a Lancelot és Arthur felesége, Guinevere között szövődött lovagi szerelemről szóló költeményeit írta.
Ezekben a szerelmi történetekben a férfi a hősszerelmes, aki zenében és rímekbe szedve tárja fel érzelmeit. Vonzalmának tárgya megköveteli tőle, hogy szerelmét bizonyítandó, megaláztatásokon menjen keresztül. A tizenkettedik századi lovagi szerelmi történet műfaja valószínűleg több forrásból is ered. Az első keresztes lovagok az érzéki örömökről, fényűzésről és az erotikáról szóló történetekkel tértek haza, ami erőteljes hatással volt a kora középkori Európa visszafojtott élethez szokott népére. Abban az időben, amikor a házasság a dinasztikus tervek eszköze, és nem a szenvedélyek terméke volt, a házasságon kívüli kapcsolatok nem voltak ritkák. A férjek gyakran hosszú időre magára hagyták hitvesüket, mert háborúba mentek. Mivel pedig a házasságtőzés akkoriban vízbefojtással büntetendő cselekménynek számított, a lovagi szerelmi légyott valószínűleg a szexuális vágyak szublimációjának eszköze volt.
Lehet, hogy a lovagi szerelem legérdekesebb eredettörténete Chrétien gazdája, Mária grófnő családi viszonyaiban keresendő. Ő volt a lánya Aquitániai Eleanornak, aki viszont az első trubadúr, IX. Aquitániai Vilmos unokája volt. A tizenkettedik század eleji trubadúrok szerelmes dalainak hagyománya Franciaország délnyugati részéről eredt, amely vidék akkoriban a katarnak{103-51} nevezett eretnek szekta tevékenysége folytán éppen a teljes felfordulás állapotában leledzett.
A katarok egyik hittétele az volt, hogy a házasság nemkívánatos viszony, mert célja a gyermeknemzés. A katarok elnézték a csupán örömszerzést, és nem a szaporodást szolgáló házasságon kívüli szexuális kapcsolatokat. Úgyszintén egyetértettek a nőknek a férfiakéval azonos társadalmi helyzetének elvével egy olyan korban, amikor egy nő legfeljebb a férje vagy férfi gyámja által gyakorolhatta törvényes jogait. Házasságkötését megelőzően az apja, azt követően pedig a férje tulajdonának számított. Lehet, hogy a kataroknak a nők szexuális és társadalmi helyzetéről vallott nézetei (is) ösztönözték a lovagi szerelem szokásának kialakulását.
A misztikus katarok reformerek voltak, akik kritizálták az egyházat a világi javai, és támadták a papságot feslett és erkölcstelen viselkedése miatt. A katarok azt hirdették, hogy vissza kell térni a régi egyházatyák szigorú életviteléhez. A katar vezető réteg, az igazak, nem vettek magukhoz olyan "tisztátlan" élelmet (bármilyen módon a szaporodással kapcsolatos terméket), mint a hús, tojás és a sajt. Nem voltak hajlandók semmilyen életet kioltani. Az igazak közt tilos volt a szexuális kapcsolat. Hetenként három nap kenyéren és vízen élve böjtöltek, és évi három alkalommal negyvennapos böjtöt tartottak. Számos oka volt, hogy Róma különös figyelmet szentelt a katar eretnekségnek. A tizenkettedik század elején a pápaság még nem rendelkezett erős központi hatalommal, és meglehetősen ki volt szolgáltatva a helyi világi hatalmasságoknak. Franciaország délnyugati részén pedig ezeknek az arisztokratáknak tekintélyes része már maga is katar volt. A katarok hittételei a katolikus tanítások lényegét érintették, mivel hitük szerint két teremtő volt: Isten, aki jó és tökéletes (a lélek teremtője), és a Sátán: aki gonosz és tökéletlen (az anyagi világ teremtője). Azzal érveltek, hogy a jó Teremtő nem teremthetett ilyen nyilvánvalóan tökéletlen és gonoszsággal teli anyagi világot. Jézusról úgy gondolták, hogy merőben angyali lény volt, és emberi szenvedése és halála csupán illúzió. Legfontosabb azonban valószínűleg az volt, hogy a katarok az egyszerű életvitel pártjára álltak, és támadták a katolikus papság életmódját, amivel a szegények közül szereztek maguknak híveket.
Mindeme okokból Róma ellentámadásba ment át. 1147-ben a cluny Alberic, a chartres-i Geoffrey és Szent Bernát prédikációs körútja eredménytelenül zárult. Mikor Alberic az albi székesegyházban (a katarok központjában) prédikált, mindössze harmincan hallgatták. Bernátot lehurrogták Toulouse utcáin. Így aztán III. Ince pápa 1198-ban meghirdette a katar albigensek elleni keresztes hadjáratot, majd felállította az inkvizíciót,{104-50} hogy hosszú távon is elbánjon az eretnekséggel.
A Dél-Franciaország elleni keresztes hadjárat komoly politikai vonzerőt jelentett. Mivel Franciaország királya szerette volna Párizstól délre is kiterjeszteni befolyását, teljes búcsút ígért a kereszteseknek, ráadásul errefelé jóval kisebb kockázattal járt keresztesnek lenni, mint a Közép-Keleten. Az albigensek elleni keresztes hadjárat könyörtelen és felettébb eredményes volt. Katarok ezreit égették meg bírósági tárgyalás mellőzésével, váraikat, templomaikat lerombolták, ingóságaikat elkobozták. A számos tömegmészárlás egyike, a beziers-i alkalmával a keresztesek megkérdezték a pápai legátust, hogyan különböztessék meg a katarokat az ártatlanoktól. Az állítólag így válaszolt: "Öljétek meg mindet! Isten majd kiválasztja az övéit." Tizenöt év múlva a katar eretnekség nyomtalanul eltűnt.
A keresztesek válogatás nélkül irtották a zsidókat is, akik közül sokan éltek ezen a vidéken. A zsidó intelligencia sok szállal kapcsolódott a katarokhoz, és alighanem befolyással is volt az albigens eretnekség misztikus részére. Franciaország déli és Spanyolország északi részén volt a zsidó kabbalista szekta központja, amelynek tagjai javarészt a rabbinátusi értelmiség soraiból kerültek ki. Meditációba merültek, és misztikus szövegeket recitáltak, amitől extatikus transzba estek, s eközben mennyei látomásokban volt részük. A különböző kabbalisztikus gyakorlatok közben ismételgetett szövegek különböztek egymástól, de az egyik leghatásosabb technikát a tizenharmadik század utolsó harmadában alkalmazta egy nagy műveltségű spanyol kabbalista, Abraham Abulafia. Számok útja című művében számokat rendelt a héber ábécé betűihez oly módon, hogy a szavak között misztikus kapcsolatot teremtsen. A név-szám egyenletekből például kiderül, hogy az égi seregek száma 301,655,172.
A misztikus szó-szám egyenleteket az angolban könnyebb leírni, ha az ábécé betűit A-Z-ig megszámozzuk 1-26-ig. Ekkor az "Isten van" (God is) kifejezés betűinek számjegyei összeadva (7+15+4+9+19 = 54) ugyanannyit tesznek ki, mint a szeretet (love) betűinek megfelelő számok összege (12+I5+22+5 = 54). Más misztikus kapcsolatok hasonló módon mutathatók ki. Például a pestis száma ugyanannyi, mint a rossz ég, jelezvén a járványos betegség égi eredetét. A szentháromság ugyanannyit tesz ki, mint az Atya, Fiú, Lélek. És végül a kabbala módszere = mennyei béke. Abulafia 1274-ben Itáliába és Görögországba távozott tanítani. Úgyszólván az összes fennmaradt irományát Itáliában fejezte be, ahol egyébként a legnagyobb és legtartósabb hatást gyakorolta követőire.
Abulafia eszméi akkor kerültek az európai közgondolkodás fősodrába, és váltak a modern tudományok kialakulását (is) elősegítő tényezővé, mikor egy ifjú itáliai tudós, Pico della Mirandola érdeklődése a kabbalisztika felé fordult. Pico egy kis észak-itáliai városka, Mirandola grófja volt. Egyházi pályára szánták, úgyhogy 1479-ben, tizennégy évesen kánonjogot tanulni küldték a bolognai egyetemre. Két évvel később átment Ferrarába, hogy filozófiát tanuljon. A következő négy évben ellátogatott Padovába és Firenzébe is, és találkozott a jelentősebb reneszánsz személyiségekkel, mint például Marsilio Ficino és Lorenzo Medici, és tanítványa volt olyan zsidó tudósoknak, mint Elia del Medigo és Flavio Mithridates. Utóbbiak egyike ismertette meg Abulafia munkáival, és tanította héber nyelvre. Pico rögeszmésen beleszeretett a kabbalába és a héber nyelvbe. Abulafia számai és Izrael nyelve között Pico megtalálta az igaz hithez vezető utat. 1486-ban írt Végeredmények című írásában az eretnekség vádját és a halálos ítéletet kockáztatta, midőn kijelentette: "Krisztus isteni mivoltáról semmi sem szolgál nagyobb bizonyossággal, mint a mágia és a kabbala."
Pico hitte, hogy a számok tanulmányozása útján feltárható a világegyetem igazsága, és elképzelésének az európai gondolkodásba való bevitelével ő kezdte el azt a folyamatot, ami elvezetett a matematikai analízisnek a tudomány lényegévé válásához. Pico a számoknak az ilyenfajta használatát jó mágiának nevezte, amely segít feltárni a természet minden tárgya közti összefüggéseket, és kijelentette: "A számok által mód nyílhat arra, hogy megvizsgáljunk és megértsünk mindent, ami megtudható." A Végeredmények tartalmaz egy Szónoklat az emberi méltóságról című beszédet, amelyben Pico hitet tesz amellett, hogy a természet megérthető és uralható a számok révén, és ezzel a művet a reneszánsz kiáltványává teszi. A Szónoklat előrevetítette az olyan gondolkodók, mint Galilei{105-86} tudományos nézeteit.
Pico 1490-ben Firenzében találkozott egy nagy tekintélynek örvendő, harmincöt éves német tudóssal az új Tübingeni Egyetemről. Johannes Reuchlin ekkor már a legjobb úton haladt afelé, hogy a reneszánsz egyik legkiemelkedőbb humanista tudósává váljék. Ő volt az első, aki görögöt tanított németföldön; azoktól a görög menekültektől tanulta meg a nyelvet, akik Bizánc 1453-as eleste után érkeztek Európába. A héber iránti szenvedélyét Pico keltette fel; leckéket vett III. Ferdinánd német-római császár magánorvosától, a zsidó tudós Jacob Loanstól. A következő néhány év alatt Reuchlin tökéletesítette nyelvtudását, majd 1506-ban megírta az első, keresztény ember által szerkesztett héber nyelvtant. Ugyancsak ő hozta német területre Pico lelkesedését a kabbaláért és a számok hatalmáért. A kabbala művészetéről című könyve volt az első, nem zsidó ember által írt értekezés a kabbaláról.
Picóhoz hasonlóan Reuchlin is meg volt győződve, hogy a héber nyelv különleges értéket képvisel, mint a keresztény tanok jobb megértésének eszköze. 1508-ban ezt írta: "Biztosítalak, hogy egyetlen latinul beszélő sem képes értelmezni az Ótestamentumot, hacsak nem szerez kellő jártasságot abban a nyelvben, amelyen az íródott. Isten és az emberek között a nyelv volt a közvetítő közeg, amint az Mózes öt könyvében olvasható; de az a nyelv, amely által Isten az embernek tudomására akarta hozni a titkait, nem más volt, mint a héber." Reuchlin a héber nyelvtudásának gyarapodásával párhuzamosan egyre inkább meggyőződött annak szükségességéről, hogy az európai egyetemeken héber fakultásokat kellene alapítani. Ez nem volt veszélytelen ötlet, mert az egyházon belül sok volt az antiszemita érzelmű ember. Reuchlin egyik ellenfele ebben az ügyben éppen egy kikeresztelkedett zsidó, bizonyos Johannes Pfefferkorn volt. 1510-ben ő kérte fel Reuchlint, hogy nyilvánítson véleményt egy fellebbezési ügyben, melyben a kölni zsidók tiltakoztak egy bírói végzés ellen, amely elrendelte minden héber nyelvű könyv elégetését. Reuchlin azonnal a zsidók védelmére kelt, és ezzel megkezdődött az az eljárás, melynek végén eretnekség vádjával bíróság elé citálták. A bírósági huzavona négy évig tartott, és bár Reuchlint végül felmentették, 1520-ban kötelezték a perköltségek megfizetésére. Anyagilag tönkremenve, a megpróbáltatásoktól lelkileg összetörve, két év múlva meghalt.
Reuchlin bíróság előtti védelmét nem segítette másodunokaöccse, Philipp Melanchthon támogató nyilatkozata sem. Melanchthon az egyház legádázabb bírálójának, Luther Mártonnak volt a jobbkeze. Melanchthon 1518-ban találkozott először Lutherrel, mikor Wittenbergbe érkezett (ahol Luther szerzetesként élt), hogy az újonnan alapított egyetemen elfoglalja a görög fakultás professzori székét. Luther, aki alig egy évvel azelőtt tette közzé Róma elleni kifogásait, amelyek később a protestáns egyház megalapításához vezettek, jelen volt Melanchthon Az oktatás tökéletesítése című székfoglaló előadásán. Ebben a humanista beszédben nyomatékosan felszólított az eredeti Arisztotelészhez való visszatérésre, és a Biblia tekintélyének helyreállítására. Melanchthon és Luther azonnal barátságot kötöttek. Mindketten úgy vélték, hogy bármilyen vallási és szokásbeli reformnak az oktatással kell kezdődnie. Melanchthont egy, a szászországi iskolákban tett látogató körútja meggyőzte, hogy sürgős és gyökeres változtatásra van szükség. Felvázolt a minden idők legelső tanfelügyelői számára egy szabályzatot. Az iskolákat a világi hatalom tartsa fenn; a tanároknak jártasnak kell lennie a görög és latin nyelvben; az iskolákat három szintre kell megszervezni: elemi-, alsó és középfokú oktatásra. Melanchthon szabályzata azt is előírta, hogyan kell az órákat megtartani, és milyen tárgyakat kell tanítani. A középfokú oktatásban Ovidiust, Vergiliust és Cicerót, a dialektikát és retorikát, prozódiát, zenei és vallási foglalkozásokat írt elő. Ugyanilyen korszerűsítést kívánt végrehajtani az egyetemi oktatásban is. Ő kezdte támadni a régi, vitázó skolasztikus tanítási módszert, és új alapszabályokat dolgozott ki a fakultások számára. Ezzel akkora sikert aratott, hogy a segítségét kérték más újonnan alapítandó egyetemek és régiek megreformálásának megszerzésében is.
Nem minden protestáns (azért nevezték így őket, mert protestáltak: tiltakoztak Róma Luther téziseit elutasító magatartása ellen) értett egyet Melanchthon oktatásügyi ténykedésével. Sokan kifogásolták, hogy túlságosan liberális, és sok előadásában engedményeket tesz Rómának. Különös hevességgel bírálta őt Andreas Osiander, akit a helyi fejedelem nevezett ki a königsbergi egyetem teológiaprofesszorává, noha nem volt meg az állás betöltéséhez szükséges minden képesítése. Osiander egyre-másra adta ki pamfletjeit, amelyekben azzal vádolta Melanchthont, hogy eltávolodott az eredeti lutheri eszméktől.
Osiandert a matematikai tudományok érdekelték, és amikor Kopernikusz a Naprendszerről szóló első könyvének (Narratio Prima) első kiadása 1540-ben megjelent, kapott is belőle egy tiszteletpéldányt. A könyv tartalma mélységesen megrendítette. Osiander hitte, hogy az igazság egyetlen forrása az isteni kinyilatkoztatás, márpedig a Biblia nem olyannak írja le a Naprendszert, mint Kopernikusz. Az egyház az arisztotelészi világképet tanította, középpontban a Földdel, és a körülötte keringő Nappal meg a többi bolygóval.
Kopernikusz kiadója a Wittenbergben végzett Georg Rheticus volt. Mikor Kopernikusz művének teljes változata kiadásra kész lett, 1543-ban, Rheticus éppen készítette elő a kéziratot (a Johann Petreius nürnbergi nyomdájában történő) kinyomtatásra, amikor meghívást kapott a lipcsei egyetemtől a matematikaprofesszori állás betöltésére. Ezért távozott, a kiadást pedig Osianderre hagyta, aki először is megváltoztatta a mű címét, A bolygók keringéséről az égen a mindmáig ismert Az égitestek keringésé-re. Ezenkívül beleillesztett egy előszót, amelyben kijelentette, hogy bár a szerző egy Nap-központú rendszer leírását adja, ez csupán egyszerű matematikai fogás, ami könnyebbé teszi a csillagászok munkáját, és nem lép fel azzal az igénnyel, hogy a tényleges égi történéseket tükrözze. Ez mindjárt megmagyarázza, miért változtatta meg Osiander a mű címét. A bolygó szó használata keringő testek képzetét keltette volna, amelyek közül egyik a Föld. Kopernikusz a halálos ágyán feküdt, amikor megkapta az új címmel és előszóval megjelent könyvének egy példányát, már késő volt, hogy bármit is tegyen.
Osiander következő tiszteletpéldányát ugyancsak Petreius nyomta Nürnbergben. Ez esetben a könyvet már magának Osiandernek dedikálták. A könyv algebrai szöveg volt (A nagy szerű mesterség), és Osiander egyik itáliai barátja, a feltaláló és szerencsejátékos Girolamo Cardano írta. Cardano, egy semmirekellő matematikus és ügyvéd törvénytelen fia, először a Paviai Egyetemen tanult, majd filozófiát tanított, miközben szabadidejét szerencsejátékkal és a Szerencsejátékok című könyv írásával töltötte. Ebben lefektette a valószínűség-számítás alaptörvényét: a kockadobás magában foglalja a lehetetlent (hogy egy kockával hetest dobunk), a bizonyosat (hogy a kocka valamelyik oldala felülre kerül) és a valószínűt (hogy az első dobás hatost eredményez). Ha a lehetetlent nullával, a bizonyosat eggyel jellemezzük, akkor a valószínűség mértéke a kettő közé esik, és egy tört formájában kifejezhető (vagyis, annak valószínűsége, hogy egyetlen dobásunk hatost eredményez, egy-hatod). Később Cardano feltalálta azt az általános erőátviteli szerkezetet, amelyet ma is minden autóba beépítenek, és kardáncsuklónak neveznek. Cardano 1525-ben végzett a Padovai Egyetem orvosi fakultásán, és megkezdte orvosi pályafutását, miközben élete főművén, az Osiandernek dedikált algebrakönyvén dolgozott.
1551-ben Cardano levelet kapott a skóciai St. Andrews érseke, John Hamilton háziorvosától, amelyben a levél írója az iránt érdeklődött, nem szánná-e rá magát, hogy meglátogassa az érseket, és kigyógyítaná-e az asztmájából, amely annyira súlyossá vált, hogy a főpap nem képes kimozdulni edinburgh-i otthonából, s hetente kell elszenvednie a huszonnégy órás rohamokat. Hamilton nem volt afféle közönséges egyházi személy, lévén törvénytelen testvére Arran earljének, aki Skócia régense volt Mária, a skótok királynője kiskorúságának idején. Cardano több mint félévi utazás után, 1552. június 29-én érkezett az asztma általa kifejlesztett új kezelésmódjával felfegyverkezve, és alig várta, hogy kipróbálhassa azt. Akkoriban minden betegség kezelése azon a feltételezésen alapult, hogy a kezelésnek az agy kétféle állapotán kell múlnia. Egyes doktorok úgy vélték, hogy az egészséges agy forró, mások szerint hideg. Hamilton háziorvosa a "forró" mellett tette le a garast, ezért olyan kezelést alkalmazott, ami melegítette Hamilton agyát. Előírás szerint a beteget fullasztóan meleg szobába zárták, csak tűzforró ételt ehetett, és forralt borral itatták, hogy folyamatosan izzadjon. Mivel az érsek amúgy is nagyon engedelmes férfiú volt, az állapota egyre romlott. Cardano, hidegpárti lévén, hideg zuhanyt, reggeli előtt sétát, egyszerű és tápláló ételeket, sok friss levegőt és kiadós alvást, délelőtt rendszeres pihenőidőt (de nem örömlányok társaságában) írt elő. Hamilton állapota két hét alatt olyannyira javult, hogy rávette Cardanót, maradjon szeptemberig, minekutána az orvos alaposan meggazdagodva mondott búcsút az immár egészséges főpapnak. Hamilton azonban a rövidesen bekövetkező ármánykodásokkal terhes felfordulás miatt nem sokáig élvezhette helyreállt egészségét.
Akkoriban meglehetősen zavaros volt a politikai helyzet Skóciában, mivel az ország a katolicizmus és protestantizmus közötti csatározások színterévé vált. 1560-ban Mária, a skótok katolikus vallású királynője,{106-62} aki házassága miatt tizenkét évig távol élt hazájától (az országot pedig régensére hagyta), férje, Ferenc francia király halálát követően visszatért.
Skócia akkoriban protestáns vallást követett, és Mária azzal a kikötéssel térhetett haza, hogy vallása gyakorlását magánlakosztályára korlátozza.
Erzsébet angol királynő és Mária saját tanácsnokai közül is többen amellett kardoskodtak, hogy menjen férjhez egy protestáns emberhez, Mária azonban (akiről az óvodás dal szól) ennek ellenére a katolikus Henryt, Lord Darnleyt választotta. Ezzel alaposan feldühítette Erzsébetet, mivel rokoni viszonyai révén mind Mária, mind Darnley jogot formálhatott az angol trónra. Mária nagyanyja Erzsébet apjának, VIII. Henriknek az idősebbik nővére, Margaret Tudor volt. Darnley, Margaret unokatestvére, Margaret Tudor unokája volt.
Mária és Darnley házassága szerencsétlennek bizonyult. Darnleyről kiderült, hogy féltékeny, iszákos, faragatlan fickó, aki nagyon zokon veszi, hogy nem lehet saját jogán a skótok királya, és a végén részt vett Mária harminchárom éves itáliai személyi titkára, David Rizzio meggyilkolásában, mondván, hogy a királynő viszonyt folytatott vele. Mária azzal vágott vissza, hogy kinevezte Bothwell earljét főtanácsnokául. 1567. február 10-e éjszakáján Darnleyt megölte egy robbanás, amely romba döntötte azt az edinburghi házat, amelyben szifiliszéből lábadozott. Az összeesküvőket rövidesen elkapták, mivel a helyszínen hagytak egy könnyen kinyomozható eredetű üres puskaporos hordót, az utolsó pillanatban vásárolták meg a szükséges gyertyákat egy közeli üzletben, a gyújtózsinórt meg Darnley saját, szószátyár testőreitől szerezték. Hamilton érseket 1571-ben teljes papi ornátusába öltözve kötötték fel a gyilkosságban való cinkosság miatt.
Eközben Bothwell elvált a feleségétől, és rávette Mária királynőt, hogy menjen hozzá feleségül. Mária ekkor már néhány hónapos terhes volt, csaknem biztosan Bothwelltől. 1567. május 15-én Mária végzetes ostobaságot követett el, amikor protestáns szertartás szerint esküdött meg Bothwellel, aminek az volt az ára, hogy elvesztette maradék politikai támogatottságát is Európában. A skót nemesek felkeltek ellene, és június 15-én a Canberry Hill-i csatában elfogták. A következő évben átszállították a határon, és angliai börtönbe került, ahol felségárulással vádolták, mondván, hogy Anglia trónját követeli. Erzsébet tizenkilenc évi raboskodás után végeztette ki.
Ezalatt Bothwell úgy határozott, hogy elmenekül a skót szárazföldről. Egyik címe (amit nemrégiben adományozott neki Mária) az Orkney-szigetek hercege volt. A szigetcsoport Skóciától elég messze északra fekszik. Bothwell nyolc hajóval indult Orkney felé, és az volt a terve, hogy tengeri birodalmat alapít. Szerencsétlenségére Orkney helyi elöljárója úgy vélekedett, hogy jobb félni, mint megijedni, és nem engedte partra szállni. Az őt üldöző skót hajók közben utolérték, ezért Bothwell kénytelen volt megfutamodni előlük, és végül nekivágott az Északi-tengernek. Már látótávolságban voltak Norvégia partjai, mikor beütött a ménkű, elfogták, és Bergen kikötőjébe kísérték. Bothwell felfedte, hogy ő Orkney hercege. Egész jól mentek a dolgok, mikor ismét beütött ménkű. Mikor megkezdődött Bothwell odaérkezésének vizsgálata, előkerült egyik régi szerelme, Anna Throndsen. Hét évvel azelőtt találkoztak össze Dániában, és a nő megszökött vele, követte előbb Franciaországba, később pedig Skóciába. Miután évekig a titkolt szeretője volt, Anna arra számított, hogy Bothwell a válását követően őt fogja feleségül venni. Aztán Bothwell Mária királynőt vette el, Anna pedig dühöngve hazatért. Most eljött az ideje, hogy mindenért visszafizessen. A házasságszédelgés és károkozás vádja elegendő volt, hogy keresztülhúzza Bothwell számításait. Malmőbe vitték, börtönbe csukták, hogy biztosabb őrizetben részesüljön, míg a továbbiakról folytak a tárgyalások a skótokkal.
Bothwellt Malmőben meglátogatta Franciaország nagy tiszteletnek örvendő, Dániában akkreditált követe (Norvégia és Svédország akkoriban dán uralom alatt állt). A követet Charles de Danceynek hívták, és felajánlotta, hogy kézbesíti Bothwell levelét a franciák királyának, valamint közbenjár Bothwell érdekében a dán hatóságoknál. Bár Dancey nagy tiszteletnek örvendett Dániában, nem sokat tudott tenni Bothwellért. Miközben Mária börtönben ült, senki nem kívánta tovább bonyolítani a problémát a szökevény Bothwell Britanniába való visszatérésével. Átvitték a zeelandi Dragsholm rendkívüli szigorúságáról híres börtönébe, ahol végül megőrült, és 1578-ban meghalt.
Ezalatt Dancey élénk társadalmi életet élt Dániában, s ennek révén szoros barátságba került a jómódú ifjú csillagász Tycho Brahével,{107-135} akinek a családja barátságban volt a királlyal. Tycho, miután szabadon utazhatott, és hódolhatott a csillagászati eszközök iránti szenvedélyének, koppenhágai, lipcsei és wittenbergi tanulmányai befejeztével ellátogatott a műszergyártás központjának számító Augsburgba, és nekilátott a csillagok fáradságos tanulmányozásának. Augsburgban ő javasolta a legújabb típusú, szögpercenkénti beosztásokkal ellátott kvadráns elkészítését, amelyet a bolygók látszólagos mozgásának követésére használt. 1571-ben apja megbetegedése miatt visszatért a svédországi Knutsdorpban lévő családi otthonba, majd a közeli Herrevad cisztercita kolostorában élő nagybátyjához költözött, ahol a két férfi felállított egy kémiai laboratóriumot, és az aranycsinálás módozatain fáradozott.
1572. november 11-én Tycho éppen hazafelé tartott a laborból, mikor felpillantott, és valami hihetetlen dolgot látott meg az égen: új, fényes csillagot. Egy szupernóva keletkezését látta meg, ami ugyebár lehetetlenség volt, mert mind a pápa, mind Arisztotelész szerint a mennyboltozat változhatatlan, tehát nem keletkezhetnek új csillagok. Tycho harminc napon keresztül mérte az új csillagnak a legközelebbi csillagképhez, a Kassziopeiához viszonyított helyzetét. A köztük lévő szögbéli eltérés bárhonnan mérve állandónak mutatkozott, ami arra engedett következtetni, hogy a csillag épp olyan messze van az űrben, mint a viszonyítási alapul szolgáló csillagkép. Tycho 1573-ban Koppenhágában megmutatta a csillagot Danceynek, és még ugyanabban az évben megjelentette a róla szóló könyvét Az új csillagról címmel. A könyv és annak esetlegesen eretnek tartalma egész Európában híressé tette Tychót, és egy csapásra elsőrangú csillagásznak tekintették. Három évvel később Dánia királya neki adta Hven szigetét (Dánia és Svédország között), és ott Charles de Dancey fektette le Tycho nagyszerű obszervatóriumának, az Uraniborg csillagdának az alapkövét.
Uraniborg hegyén Tycho készített egy csomó csillagászati táblázatot, amelyeket Rudolf német-római császárnak ajánlott, és aki ettől annyira meghatódott, hogy meghívta Tychót Prágába császári csillagásznak. Ugyancsak odahívta a fiatal német csillagászt, Johannes Keplert,{108-42} {108-100} hogy legyen Tycho segédje. Egy év múltán Tycho meghalt, és együtt temették el fémből készült orrprotézisével, amelyet a még egyetemista korában párbajban elvesztett orra pótlásaként hordott. Az orrprotézis létezéséről csupán azért tudunk, mert Tycho Hven-beli asszisztense kifecsegte.
A fecsegő egy Willem Blaeu nevezetű fiatal holland matematikus volt, aki a Tychónak végzett munkája befejeztével 1596-ban visszatért Amszterdamba, ahol jó célra fordította csillagászati tudását: felállított egy céget, amelyet arra szánt, hogy navigációs adatokat és térképeket adjon ki (amihez elengedhetetlen volt a csillagok és csillagászati táblázatok beható ismerete). Mivel az üzlete Amszterdam tengerparti városrészében volt, Blaeunak módjában állt beszerezni a legújabb értesüléseket a tengerészkapitányoktól, s ezáltal a térképeit naprakészen tudta tartani. 1633-ban már az övé volt Európa egyik legsikeresebb térképészeti cége, amely nemcsak a négy ismert kontinensről adott ki térképeket, hanem csillagászati, hidrográfiai, topográfiai könyveket, és a saját navigációs kézikönyvét is. Abban az évben nevezték ki a Holland Kelet-indiai Társaság,{109-44} {109-66} Európa legnagyobb felfedező és kereskedelmi szervezete hivatalos térképészének. Ezt a funkciót élete végéig, 1638-ig töltötte be.
A Kelet-indiai Társaság számára létfontosságú volt a fejlett navigáció és a pontosabb térképek használata, mivel a Keletről származó árut Európa-szerte nagyon magas, 600 százalékot is elérő haszonnal lehetett reexportálni. A társóság 1602-es megalapítása óta egyre több hajó tért vissza az Európában jól megfizetett fényűzési cikkekkel megrakodva; hoztak festékanyagokat, borsot, selymet, porcelánt, teát, salétromot, fahéjat, bóraxot, pézsmát és cukrot. Az ezeknek az áruknak a beszerzésére indított utazásokat nagyban megkönnyítette az a térképész, akinek a mappáit Blaeu nyomtatta ki. Ez a férfiú a Mercator néven is ismert német Gerhard Kremer volt. Mercator megoldotta a minden navigátornak gondot okozó alapvető problémát: egyenes vonalú haladás során minden alkalommal, mikor a hajó áthaladt egy hosszúsági (észak-déli) körön, lévén ezek a sarkok felé összetartanak, a haladási irányt újra meg kellett határozni. Mercator a földgömböt 1569-ben egy hengerpalástra vetítette, ami azt jelenti, hogy a vetített térképen a hosszúsági és szélességi (kelet-nyugati) körök derékszögben metszik egymást. Másként szólva: egyenes vonalú haladás esetén a hajó útvonala minden hosszúsági kört ugyanabban a szögben metsz, ami nagyon leegyszerűsítette a navigátorok dolgát. Annak a ténynek, hogy az ilyen térképen a magasabb szélességeken fekvő területek, például Grönland méretei erősen torzítva jelennek meg, akkoriban nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget. Ezek nem azok a területek voltak, ahová a kereskedelmi cégek profitszerző utakat indítottak volna.
A Mercator-féle technikával készült első teljes térképgyűjteményt 1674-ben adta ki egy Robert Dudley nevű angol, aki a Dell'Arcano del Mare (A tenger titkairól) címet adta művének, és a gazdájának, II. Ferdinándnak,{110-85} Toscana hercegének készítette és ajánlotta. A térképek megjelenésének idején Dudley már vagy negyven éve Itáliában élt, mióta csak, feleségét és családját hátrahagyva, szeretőjével együtt megszökött. Dudley Leicester grófjának törvénytelen fia volt, és mivel anyjának a gróffal kötött házasságát titokban tartották, a gróf pedig az asszony halála után újra megházasodott, a család vitatta az örökösödési jogát. Itáliába érkezése után jogosulatlanul használta a Warwick grófja címet, ezért angliai birtokait elkobozták. Miután minden hidat felégetett maga mögött, hajóépítésbe fogott,* és tengerészeti ismereteivel elkápráztatta Toscana hercegét (Dudley éveket töltött az angol haditengerészetnél). Dudleyra bízták Pisa és Livorno hajógyárainak irányítását, és ő angol hajóépítő munkásokat hozatott, és hadihajókat épített a hercegnek. Ugyancsak rá volt bízva a Pisa és a tenger között húzódó mocsár lecsapolása, a Pisát ivóvízzel ellátó vízvezeték és a Pisa és Livorno közötti csatorna megépítése. Ő beszélte rá a herceget, hogy nyilvánítsa a frissiben újjáépített Livorno (Dudley a kikötő mólóját tervezte) városát szabad kikötőnek és "az általános tolerancia honának." Ezzel odavonzotta Európa minden rendű és rangú menekültjeit, és hatalmasan megnövelte a herceg pénzbeli jövedelmeit, Livorno pedig fontos és nagyon jövedelmező kereskedelmi központtá vált.
[* Szójáték: az eredetiben hajók felégetése szerepel (a ford.)]
Dudley elődje a vízmérnöki feladatok ellátásában (és valószínűleg az Itáliába érkezését követően rövidebb időre a főnöke) a hírneves mérnök és építész, Bernardo Buontalenti volt, aki több mint hatvan éven keresztül állt a Medici család szolgálatában. Számos építményt tervezett, közülük talán a firenzei Belvedere erőd, a Villa Pratolino és Livorno erődítményei a leghíresebbek. Buontalenti azonban inkább gépészként árult el különös tehetséget. Vízemelő berendezésekkel és bonyolult kerti szökőkút és grottórendszerekkel kezdte, amelyekben vízerővel hajtott automaták működtek. 1589-ben már az ő feladata volt a Mediciek által a házasságkötések vagy különleges látogatók érkezése alkalmából rendezett szórakoztató látványosságok megszervezése. Egy alkalommal Buontalenti másfél méter mély vízzel árasztotta el a Palazzo Pitti udvarát, hogy tengeri csatát imitáljon rajta. Tervezett tűzokádó sárkányt, kitörni képes tűzhányót, mozgó felhőket, amelyeken istenalakok ültek, összeomló várakat, hegyeket, sziklákat és fákat, amelyek kiemelkedtek a padozatból vagy alásüllyedtek, és üres fémcsövekben görgetett ágyúgolyók segítségével utánozta a mennydörgést. A színművek szüneteit egy új zenei formával kezdték kitölteni, amelyben hangszerek által kísért énekesek és táncosok adtak elő rövid történeteket a közönség hangos tetszésnyilvánítása közepette. Ezekből a korai próbálkozásokból született meg az első valódi opera, Peri 1598-ban bemutatott Dafne-ja.
Buontalenti színpadtechnikáját egy másik itáliai, a Velencében működő Giacomo Torelli jelentősen továbbfejlesztette. Tervei és műszaki megoldásai egészen a tizenkilencedik századig mindenütt jelen voltak a színpadokon. Gépi berendezéseinek ötlete valószínűleg onnan ered, hogy 1640-ben rövid ideig a velencei hajógyáraknak dolgozott, ahol a hajóépítők meglehetősen sok, kötelekkel és csigákkal működő gépet használtak.
Torelli színpadi újítása abban állt, hogy átlós nyílásokat vágott a színpad mindkét oldalán a padozatba. Ezeken a nyílásokon keresztül kis rudak támasztották alá a díszletet. A rudazat a színpad alatti, síneken futó targoncákra volt erősítve. A targoncákat egy központi dobra felcsévélt kötélzet mozgatta. Ha a dobot az ellensúly segítségével elforgatták, az egész díszletet egyszerre és gyorsan ki-be lehetett mozgatni. 1645-ben a technika nagy hatást gyakorolt egy angol látogatóra, bizonyos John Evelynre,{111-64} aki arról számolt be, hogy Torelli színpadképe az egyik darabban nem kevesebb, mint tizenhárom alkalommal változott. Ugyanebben az évben Torellit magához hívta Giulio Mazarin, XIII. Lajos király olasz minisztere. Mazarin kívánságára Torelli megismertette a franciákat a gépesített színházzal, és divatba hozta az olyan műveket, amelyekben a színpadi gépezetek által nyújtott látványosság is szerepet játszott.
Giulio Mazarin olyan nagy népszerűségnek örvendett, hogy a következő király, XIV. Lajos is igényt tartott a szolgálataira. A nagy műveltségű Mazarin szenvedélyesen érdeklődött a képzőművészetek és az irodalom iránt, és például járadékot biztosított Racine, Moliére, Corneille és mások számára. Nagyon büszke volt ötvenezer kötetesnél is nagyobb könyvtárára, amit Európa legjobbjának tartottak. A gyűjtemény darabjait a könyvtárosa, Gabriel Naude szedte össze, aki 1627-ben adta ki az első igazi könyvtártudományi művet Tanácsok könyvtáralapítóknak címmel, amelyben leírja, hogyan kell kiválasztani, osztályozni és elrendezni könyveket, de azt is, hogyan kell dekorálni egy könyvtárat, miképpen kell bánni az alkalmazottakkal, sőt, hogyan kell a könyveket portalanítani. Naude könyvét 1661-ben fordította le angolra ugyanaz a John Evelyn, aki Velencében megnézte a Torelli-féle színielőadást. Evelyn a későbbiekben könyvtártudományi szakértő lett, és Naude elvei alapján állította fel saját könyvtárát.
Evelyn egyik barátja ugyancsak érdeklődést mutatott Naude javaslatainak felhasználása iránt, amelyek segítségével állította fel azt a könyvtárat, ami viszont hozzájárult ahhoz, hogy megtervezze a brit haditengerészet nagyszabású reformját.
Ezt a tengerészeti bibliofilt Samuel Pepysnek hívták, és úgy találkozott össze Evelynnel, hogy az utóbbi kapcsolatban állt a haditengerészet kórházaival. Pepys 1685-ben már a haditengerészet főfelügyelője volt, és csak a királynak tartozott felelősséggel. Reformjaival tulajdonképpen ő rakta le a modern brit haditengerészet alapjait, és gyakorlatilag minden, a tengerészettel kapcsolatos szárazföldi és vízi kérdéssel foglalkozott. Ő vezette be a tengerésztisztek hivatalos képzését, akiktől megkövetelték a navigációs ismereteket. Szabályozta a fegyelmi, javadalmazási, nyugdíjügyeket és az egészségügyi ellátást. Egységesítette az egyenruházatot és a tisztelgés módját. Modernizálta a hajóépítő üzemeket és az egész hajózással kapcsolatos pályázati rendszert megfelelő alapokra helyezte. A fedélzeti ágyúkat és fegyverzetet szabványosította, és a létszámot attól kezdve a hajó mérete alapján határozták meg.
Pepys rávette a kormányzatot, hogy egyezzen bele: a flotta hat hónapra előre megkapja az ellátmányát. Mindenekelőtt azonban az ő ösztönzésére indították el minden idők legnagyobb szabású hajóépítő programját, ami több generációra biztosította Angliának a tengeri fölényt.
A tengerészetnek egyetlen területén nem fordított különösebb gondot a fejlesztésre, ez pedig a jelzéstechnika, ami a tizenhetedik század közepe táján meglehetősen elmaradott módszereket alkalmazott. Ha egy hajónak fára volt szüksége, akkor kiakasztott egy fejszét. Az étkezésre szolgáló felhívás az árbocra felhúzott abrosz volt. Az első igazi jelzésgyűjtemény 1673-ban jelent meg, és tizenöt zászlójelzés színes képét, valamint az összes helyzetet, ahova felhúzandók, tartalmazta. 1782-re a zászlójelzések száma ötvenre nőtt. 1799-re a három vagy négy zászló helyzetének variálásával már háromszáznegyvenre nőtt a leadható jelzések száma, és a jelzésgyűjteményt tartalmazó könyvhöz már nyolcvan naprakész frissítés készült. Ennek ellenére, főleg a szárazföldön, a híradási problémák égetőek maradtak. A Londonban székelő Admiralitás és a különböző hadikikötők közötti hírközlést évszázadokon keresztül a hátasló haladási sebességével, küldöncök útján bonyolították le. Az üzenetek napok, külföldi állomáshelyek esetében akár hónapok alatt értek célba.
A problémát 1792-ben a britek francia ellenfele, Napóleon{112-10} {112-43} {112-59} oldotta meg. Mivel a szövetségesek minden oldalról körülzárták, Napóleonnak nagy szüksége lett volna a jobb kommunikációs kapcsolatra szerteszét állomásozó csapataival. Az év március 22-én bemutattak az Alkotmányozó Nemzetgyűlés előtt egy új távközlési rendszert, amelyet egy Claude Chappe nevezetű pap talált fel. Chappe rendszerét egy torony tetejére állított, egy függőleges rúdra vízszintesen, de elforgathatóan erősített hét méter hosszú jelzőrúd alkotta. Ennek mindkét végére egyméteres, ugyancsak mozgatható rudakat erősítettek. Csigák és kötelek segítségével a rudazat nagyszámú különböző alakzatot vehetett fel, s ezzel jelentős mennyiségű jelet volt képes továbbítani. A jeleket egy távoli, hasonlóképpen felszerelt toronyból távcsővel látni, és a következő toronynak továbbítani stb. lehetett. 1794-re a rendszer több, mint kétszáztíz kilométer hosszban épült ki, és egy alkalommal egy katonai cselekményről a megtörténte után egy órával jelentést adott, szemben a hagyományos módszerek tízórás időigényével.
A britek véletlenül még abban az évben megtalálták Chappe rajzainak egy példányát egy elfogott francia katonánál. A rajzok aztán John Gamble{113-19} tiszteletes, a brit hadsereg tábori lelkészének a kezébe kerültek, aki rögtön eszközölt egy csomó javítást a rendszeren, és elküldte az Admiralitásnak. Gamblin nagy csalódására Chappe ötlete a fülébe jutott Lord George Murraynak is, aki szintén módosításokat végzett rajta. Mivel Murray magas állású arisztokrata volt, az Admiralitás az ő terveinek megvalósítását javasolta. 1795-ben, a London melletti Wimbledon Közlegelőn megtartott próbák sikeres befejezése után számos, szemaforállomásokból álló hírközlő láncot állítottak munkába.
1805-re az egyik hírközlési lánc egészen a fő hadikikötőig, Plymouth-ig ért, és egy korabeli leírás szerint a következő üzenet érkezett rajta: "Egyetlen jel továbbítása Plymouth-ba és vissza... Londonba, ami legalább ötszáz mérföldnyi távolságot jelent, három percbe telt. Ebben az esetben azonban előzetes figyelmeztetés történt, így minden kapitány készenlétben várta és azonnal küldte vissza a jelzést. A továbbítás sebessége percenként százhetven mérföld, vagyis másodpercenként három mérföld, avagy állomásonként három másodperc volt, ami valóban csodálatraméltó teljesítmény."
Gamble, mivel a hadifogolycserék ügyeit intézte, ugyancsak elő tudta segíteni az emberek és dokumentumok átjuttatását a Csatornán, ez pedig annak volt köszönhető, hogy 1810-ben egy másik francia találmány szabadalmi leírása is eljutott Angliába. Ez egy Nicholas Appert nevezetű, pezsgőpalackozással foglalkozó férfiú eljárása volt, és az élelmiszerek légmentesen lezárt palackban történő hevítéséről szólt. Az eljárás elpusztította az ételben lévő baktériumokat, és hónapokra megakadályozta, hogy megromoljanak. A tartósított élelmiszereket a francia haditengerészet próbálta ki, és ott nagy sikert arattak.
Miután Appert szabadalma átjutott Angliába, végül egy Bryan Donkin nevezetű üzletember birtokába került, akinek egy vasműben volt érdekeltsége, és aki felismerte, hogy a konzervált étel jobban és hosszabb ideig eltartható fémedényben. Donkin és társa, John Hall 1812-ben alapította dobozolt konzervüzemét. Az üzlettársak 1818-ban már gyártottak konzervált pácolt marhahúst, főtt marhahúst, sárgarépát, ürühúst párolt zöldséggel, borjúhúst és erőlevest.
Abban az évben az észak-kanadai Davis-szorosba indított Ross-féle expedíció élelmiszerkészletének egy része konzerv volt. A John Ross kapitány által vezetett expedíció, amelynek tagja volt James nevű unokaöccse is, az Északnyugati Átjárót szerette volna megtalálni. Nem jártak sikerrel, és Ross kapitány 1829-ben egy második expedíciót indított (amelyet Felix Booth, a Booth's gin gyártója pénzelt), de ekkor sem sikerült megtalálnia az Átjárót. Az unokaöccse, James viszont gyalogosan szelte át a jégmezőt, és 1831. június 1-jén elérte az Északi Mágneses Sarkot. Rögtön kitűzött egy zászlót, és Vilmos király nevében igényt formált a helyre (északi szélesség 70,5, nyugati hosszúság 96,46 foka), annak ellenére, hogy a mágneses pólus vándorol, és valószínűleg soha többé nem lesz ugyanazon a helyen.
Jamest fellelkesítette a mágneses sarok, és 1839 szeptemberében saját expedíciót indított az Antarktiszra, hogy megkeresse a Déli Mágneses Sarkot. 1841 januárjában a felfedezők mindössze két és fél kilométerre voltak a céltól, mikor megállásra késztette őket egy néhol háromezerhatszáz méter magasra nyúló hegyvonulat. Az expedíció egyéb célkitűzéseit bőven teljesítette, mert felfedezték a Viktória-földet, a Ross-tengert, a McMurdo tengerszorost és a Ross-jégfalat.
Ross hajójának segédorvosa egy Joseph Hooker nevű fiatalember, a kew-i Királyi Botanikuskert igazgatójának fia volt. Hooker 1872-ben, Angliába való visszatérése után, ekkorra már ő az igazgató Kew-ban, egy brazíliai szállítmánnyal kapott* hetvenezer kaucsukfamagot. Charles Macintosh,{114-33} hathatós támogatásával (ő volt, aki kidolgozta a gumioldat, és a vízhatlan ruházat készítési módját) megpróbált csemetéket nevelni a magokból.** Csupán négy százalékuk eredt meg, és végül 1919 növénykét ültettek el a Srí Lanka-i Peradeniya botanikuskertjében. Néhány palántát küldtek Szingapúrba is, de azok elpusztultak. Néhány mag Malajziába is került.
[* Csak 1876-ban sikerült a megbízottainak kicsempészni a magokat (a ford.).]
[** Félrevezető információ: a nemzetközi konfliktussal fenyegető csempészkedés kockázatát nem az esőkabátok, hanem a Goodyear-féle vulkanizálási eljárás feltalálását követő járműipari igények miatt vállalta a brit kormányzat (a ford.).]
Évekkel később a malajziai termelés elegendőnek bizonyult, hogy csemetéket telepítsenek Jávára is. Az első kaucsukfát Srí Lankán csapolták meg 1884-ben, és attól kezdve a brit gumigyártás alapanyagát a Kelet adta. A gumiipar gyors fejlődésnek indult. 1922-ben már a világ kaucsuktermelésének nyolcvanöt százaléka, háromszáznyolcvanezer tonna származott a Kelet ültetvényeiről.
A II. világháború során a japánok elfoglalták a maláj szigetvilág kaucsukfa-ültetvényeit, és Srí Lanka maradt a Szövetségesek egyetlen alapanyagforrása. Ez tragikus fordulatot adott az eseményeknek, mivel a háború alatt a kaucsuk kulcsfontosságú alapanyaga volt a gyújtóbombák gyártásának. 1943-ban benzol és kaucsuk alkotta (a kaucsuk elősegítette a benzol lassúbb égését és a felülethez való tapadását) a Hamburg városára ledobott hárommillió gyújtóbomba fő összetevőit, amelyek lerombolták a várost, és megöltek negyven-ötvenezer embert.
7. fejezet - Tartalomjegyzék - 9. fejezet