2. FEJEZET
Mit rejt egy név?
Régen annyiféle különböző reggelit ettek az emberek, ahányféle kultúrkörben éltek. Ezek közül alig egynéhányat szolgálnak fel még manapság is szélesebb körben a világon, mint például a sült currys lepényt (India), a véres hurkát főtt krumplival (Anglia), a gofrit juharszörppel (Amerika), hideg sonkát sajttal (Németország) és a húsos káposztalevest (Kolumbia). Ezek a fura ősmaradványok azonban a televíziós hirdetések nyomására, amelyek az étkezz egészségesen szlogent sulykolják belénk, lassan eltünedeznek. A reggeli ételek piaca ma már világméretű. Bárhol a világon a legtöbb élelmiszerüzletben kaphatók a reggelire való gabonapelyhek.
Minden száz kilogrammnyi kukoricapehely gyártására felhasznált mag után tizennyolc kilogramm kukoricacsutka marad vissza. Ez a növényi melléktermék igen változatos pályát futott be. A huszadik század elején a talaj és a talajtakaró rétegek víztartó képességének növelésére, valamint mocsaras területek feltöltésére használták. Ugyancsak felhasználták állatok és baromfik takarmányozására, baromfik alá alomnak, mint kíméletes dörzsölőszert az autók szélvédőjének tisztítására, és megdarálva repülőgépmotorok lefúvatással történő tisztítására.
Az azonban, hogy a kukoricacsutka világot megváltoztató termékké vált e tizenkilencedik századi német vegyész, Wolfgang Döbreiner nevéhez fűződik. Döbreiner homályba vesző kezdetek után képesítés nélküli iparossegédként lett vegyi gyáros, és harmincéves korában abban a szerencsében részesült, hogy barátjául fogadta Johann Wolfgang Goethe,{22-69} {22-71} {22-82} a jénai egyetem műszaki fakultásának főfelügyelője. Az intézmény fenntartója, Károly Ágost nagyherceg, Szászország és Weimar fejedelme, valószínűleg abban a reményben nyújtott kölcsönt Döbreinernek, hogy az jövedelmező találmányokkal fog fizetni: Akármi is volt az indíték, Döbreiner 1810-ben doktori címet szerzett, és helyet kapott a fakultáson. Huszonnégy évvel később pedig megtalálta a kukoricacsutka hasznosításának módját.
Döbreiner (nem tudjuk, hogyan és miért) feldolgozta a kukoricacsutkát, és egy borostyánszínű anyagot nyert, amit furfurolnak nevezett el. Az anyagot felfedezésétől 1920-ig gyakorlatilag semmire sem tudták használni, ekkor azonban a növekvő olajipar megkezdte betörését a kémiai anyagok piacára. Eddig az időpontig a legtöbb kémiai anyagot növényekből nyerték ki, tehát az említett változás nagyon rossz hír volt az ipari növények termelői számára. A zabdarát gyártó Quaker Oats cég szétnézett, hogyan tudna más módon is jövedelemhez jutni a termékeiből, és kitalálta, hogy a zabpelyva (és más hasonló melléktermékek) préselése, főzése, gőzölése és savanyítása során a csaknem elfelejtett furfurol keletkezik. Aztán kiderítették, hogy a furfurol felhasználható oldószerként az olajfinomítás során, a műgumigyártásban és a nejlon kifejlesztésében. Ugyancsak felhasználták karbunkulus kezelésére szolgáló kenőcs, antibakteriális gyógyszerek, saválló tartályok, fémipari öntőformák, rovarirtó szerek, mesterséges faszén, gyomirtók és fertőtlenítőszerek előállításához.
Ugyancsak felhasználták a furfurolt csiszolókorongok dörzsszemcséinek összeragasztását szolgáló műgyanta előállítására. A tizenkilencedik század végéig a dörzsanyagok (a korund és a kvarcszemcsék) gyorsan koptak. Ekkor egy fiatal amerikai, Edward Goodrich Acheson 1891-ben véletlen felfedezést tett, amellyel átalakította a csiszolás és a világítás technikáját is. Acheson előzőleg már volt munkafelügyelő, vasúti jegypénztáros, földmérősegéd, mozdonyvezető és olajtartály-szintmérő is. 1880-ban a Scientific American egy cikkének elolvasása arra ösztönözte, hogy Thomas Edisonnál{23-75} keressen munkát a Menlo Parkban, ahol négy éven keresztül a villanykörtéken dolgozott. 1888-ban saját kis villanytelepet indított be a Pennsylvania állambeli Monongahela-ben. Három évvel később egy elektromos ívkemencében nagy erősségű elektromos áramot bocsátott keresztül agyag és szénpor keverékén (feltehetően mesterséges gyémántot szeretett volna előállítani), amikor apró, csillogó szemcséket fedezett fel az olvadékban. Egy szemcsét egy ceruza végére erősítvén végighúzta azt egy ablaküvegen, és elvágta vele az üveget. Acheson egy furfurolszármazék segítségével felragasztott egy csomó ilyen szemcsét egy aprócska korongra, elvitte New Yorkba, és eladta egy gyémántvágó mesternek. Tizenkétezer fogásznak küldött szét a csiszolókorongját ismertető röpcédulákat, és elegendő választ kapott, hogy az 1893-as Chicagói Világkiállításon egy kis standot bérelhessen és a nagyközönség elé tárhassa találmányát.
A Chicagói Világkiállítás{24-21} volt minden idők legnagyobb ilyen rendezvénye. Az év májusa és októbere között több mint huszonegymillió látogató tekintette meg. Versenytárgyalást írtak ki a világkiállítás kivilágítására, és a General Electric árajánlatában egy lámpa 13,98 dollárba került, a másik ajánlatot Charles F. Locksteadt – Chicago South Side Machine and Metal Works nevében – tette, lámpánként 5,25 dollárért. Locksteadttel kötöttek szerződést, és ő megkereste Charles Westinghouse-t{25-76} egy 250 000 lámpára szóló megrendeléssel. Mivel az izzólámpa szabadalmát Edison birtokolta, Westinghouse új típusú lámpát tervezett. Edison szabadalma egy darabból álló izzóra szólt, ezért Westinghouse előállt egy kétrészes lámpatesttel: az egyik rész volt a bura, a másik pedig egy különálló, a bura végéhez légmentesen illeszkedő, a vezetékeket és az izzószálat tartó dugasz. A dugasz azért volt légzáró, mert becsiszolt üvegdugó formájúra képezték ki. A Világkiállításon szereplő 250 000 üvegdugót hatvanezer kis, Acheson-féle csiszolókorong segítségével állították elő.
Acheson karborundumnak nevezte el új csiszolóanyagát, ami szilícium-karbid néven vált ismertté. Az anyag (és közeli rokona, a bór-karbid) akkor került a nemzetközi érdeklődés előterébe, amikor kifejlesztették a páncéltörő gránátokat és lövedékeket. Ez a két karbid a legkeményebb kerámia és a gyémánt után a legkeményebb létező anyagfajta is. Ha valamelyik karbidot használják fel a páncélzat anyagául, a lövedék becsapódásának hatására a karbidban kúpos horpadás keletkezik. Ezután a lövedék ezt beljebb nyomja a páncélzat puhább rétegébe. A kúp felülete nagyobb, mint a lövedéké, tehát a becsapódás energiája nagyobb felületen nyelődik el, és gyengíti a találat erejét. Ezzel egy időben a karbid porrá zúzza a lövedéket, és ezzel tovább szórja a lövedék mozgási energiáját. Ezek a tulajdonságok tették népszerűvé a golyóálló öltözéket, amikor az 1960-as években, a vietnami háború idején elérte legkorszerűbb formáját, és a légidesszantegységek legénységét és a szárazföldi csapatokat védte. A légi hajózó személyzet sebesüléseit huszonhét, halálos sérüléseit ötvenhárom százalékkal csökkentette. A szárazföldi csapatoknál a közelharcot vívó katonák golyóálló mellényben kilenc méter távolságra dobhatták el a kézigránátjukat, amivel megölték az ellenséget, de a mellényük megvédte őket a robbanás hatásaitól.
A páncéltörő fegyverek iránti igény akkor keletkezett, amikor a haditengerészet kezdett áttérni a fahajókról a páncélozott hadihajók használatára. Az 1860-as években, mikor az első francia páncéloshajót a harcias hangokat hallató III. Napóleon{26-116} {26-126} {26-129} császár alatt vízre bocsátották, a britek válaszul megépítették a sajátjukat. Az első páncéloshajó-páncéloshajó találkozásakor öntöttvas ágyúgolyókkal eredménytelenül lőttek harminc centiméteres vagy vastagabb tömör tíkfát burkoló hatvan centiméter vastag, kovácsoltvas páncélzatra. A British Eighteenth Hussars kapitánya, Mr. Pallister hozakodott elő a hegyes, kemény orr-résszel ellátott ágyúlövedék ötletével. Az 1879. évi Chile és Peru közti háború alatt a perui Huescar hajó ellen irányzott Pallister-féle lövedék áthatolt egy tizennégy centiméter vastag kovácsoltvas páncélon, aztán harminchárom centiméter tíkfa és végül másfél centiméter vastag acélrétegen.
Az 1880-as években egy amerikai kutató lényeges felfedezést tett. Charles E. Munroe lőgyapottal dolgozott, és azt tapasztalta, hogy ha acéllemezre rétegezett lőgyapotba azt a feliratot karcolta, hogy U.S. Navy, majd felrobbantotta, az acéllemezen megjelent a felirat. Az I. világháború legelején egy német kísérletező, J. Neuman tapasztalata szerint, ha a karcolást fémmel ejtették, az acél benyomódása erősen megnőtt. A Munroe-effektus végső formájában úgy került felhasználásra, hogy a robbanóanyagot a lövedéknek egy rézlemezzel bélelt üregébe töltötték. Mikor a robbanóanyagot az üreg legtávolabbi pontján felrobbantották, az berogyasztotta a bélést, és vékony sugár formájában koncentrálta a forró gázokat és olvadt fémet, amely könnyedén áthatolt az acélon.
Az I. világháború nagy lökést adott a hatékony páncéltörő rendszerek kutatásának, mivel egy teljesen új harceszközt fejlesztettek ki. A találmányt annyira titokban tartották, hogy a gyártás korai szakaszában a britek hivatalosan csak úgy említették, mint az orosz gyárak számára készített víztartályt. Emiatt vált később tank (tartály) néven ismertté. A tankot eredetileg azért fejlesztették ki, mert megjelent a csatatereken két másik találmány, a szögesdrótakadály és a géppuska. Mivel a szögesdrótakadályokba belegabalyodott gyalogság körében nagyon megnőtt a halálos áldozatok száma, elengedhetetlen volt mielőbb megtalálni a módját a szögesdróton való gyors áthatolásnak. Ennek a feladatnak az elvégzésére fejlesztették ki a tankot.
Az 1918. november 20-án, a cambrai csatában először bevetett tank megváltoztatta a háború arculatát. A szövetségesek háromzázötvennyolc tankja, hátulról a tüzérség mozgó zárótüzétől támogatva mászott a szögesdróttal alaposan megerősített német állások felé. A tankok a később egyszarvúnak elkeresztelt formációban támadtak: háromtagú csoportokban, a középső tank vezetésével haladtak előre, a két másik oldalról biztosított, és védelmezte a mögöttük előrenyomuló gyalogságot. A tankok az árkok betemetése céljából rőzseművet (ágfából kötözött nyalábokat) is tudtak magukkal vinni. A cambrai támadás teljes sikerrel járt. A tizenkét kilométer széles fronton a tankok által védett gyalogság tíz óra leforgása alatt kilenc kilométert tudott előrenyomulni. Nyolcezer hadifoglyot ejtettek és száz tüzérségi löveget zsákmányoltak. A szövetségesek minimális veszteségeket szenvedtek. A tank jövője ezzel be volt biztosítva.
A tank sikere részben a sokoldalúságán múlt. Két lánctalpával át tudott kelni árkokon és szántóföldeken, megmászott sáncot, falat, sövényt és kerítést. A kisebb fákat kidöntötte, átgázolt harminc centiméternél is mélyebb vízfolyásokon, megmászta a csúszós emelkedőket, száznyolcvan centis falakat, és kibírt egy kilencméteres meredek zuhanást is. Mindezt képes volt öt kilométer/óra sebesség mellett véghez vinni. A háború végére a Mark V tank sebességét nyolc kilométer/órára növelték és képes volt huszonkét méteren belül megfordulni. Csupán ötven Mark V-ös készült el, de ezek is teljesen megváltoztatták a dolgok menetét. 1918-ban ötvenkilenc brit hadosztály kilencvenkilenc német hadosztályt győzött le, mert a briteknek volt tankjuk, a németeknek viszont csak – ahogy később mondogatták –, tankfrászuk.
Amikor 1915-ben az első tankot (Mama fedőnévvel) legyártották, az Sir Ernest Swinton dandártábornok egyik barátjának köszönhette létét, aki levelében megemlített egy új típusú amerikai traktort, amit a britek már előzőleg is használtak a felszereléseik vontatására. A szövetségesek összesen már kétszáz ilyen járművet vásároltak. Ezeket a hernyótalpas járműveket, amelyek úgyszólván bármilyen terepen képesek voltak mozogni, és eredetileg a Kalifornia állambeli Stocktonhoz közeli San Joaquin Valley-ban fejlesztettek ki, ahol a nedves és mély talaj (amely nem bírt el egy lovat) meggyőzte Benjamin és Charles Holt fakereskedőket, hogy szükség van egy ilyen körülmények között is működni képes járműre. A hernyótalpas jármű előnyösebb, mert lánctalpa kisebb nyomást gyakorol a talajra, nagyobb felületen osztja el ugyanazt a súlyt. Mikor 1904. november 24-én a Holt fivérek éppen kipróbálták gőzhajtású csúszómászó járművüket, egyik fényképész barátjuk, Charles Clements megjegyezte, hogy úgy néz ki, mint egy hernyó (angolul caterpillar). Így aztán 1910-ben Illinois államban Holt Caterpillar Company néven jegyeztették be a céget.
A szövetségeseknek eladott változatot benzinmotor hajtotta, és viszonylag jól manőverezett, mert a két lánctalp meghajtása független volt egymástól. 1917-ben új, százhúsz lóerős verziót gyártottak le, majd 1925-ben kezdődtek egy új, négyhengeres motorral felszerelt változatnak a nyúzópróbái. Ez a motortípus egy német úriember szellemi gyermeke volt, aki ekkorra már tizenegy országban árulta a motorját. A motort Oroszországban áramfejlesztő telepek erőforrásaként használták. Franciaországban uszályhajókat és tengeralattjárókat hajtott meg. A britek hadihajókba, a hollandok utasszállító hajókba, míg a németek mozdonyokba építették be. Az új motornak számos előnyös tulajdonsága volt: jobban hasznosította az üzemanyagot, kompakt építésű volt, hidegen indult, és olcsó üzemanyaggal működött. A motor feltalálóját Rudolf Dieselnek hívták.
Diesel, aki 1858-ban született Párizsban egy könyvkötő fiaként, a müncheni műszaki főiskolán a hűtőgép feltalálója, Karl von Linde{27-55} tanítványa volt.
Miután minden vizsgáját kitűnő eredménnyel letette, diplomát szerzett, a svájci Winterthur Sulzer hűtőgépgyárában helyezkedett el, majd először Párizsban, később Berlinben árusította a hűtőszekrényeket. 1890-re Dieselt úgy ismerték, mint azt a feltalálót, aki rögeszmésen mással akarja helyettesíteni a gőzgépet. Az volt a vágya, hogy egy termodinamikailag ja hatásfokú és sokféle üzemanyaggal működtethető motort állítson elő. 1892 februárjában tette meg az új motorra vonatkozó szabadalmi bejelentését (amelynek Delta vagy Béta nevet akart adni, végül, a felesége kitartó unszolására, mégis saját magáról nevezte el). A dízelmotor belsőégésű erőforrás volt, amelynek hengerébe akkor fecskendezték be az üzemanyagot, mikor a levegőt a dugattyú annyira összepréselte, hogy a hőmérséklet 800°C-ra nőtt, amelyen az üzemanyag magától meggyulladt. Mivel nem volt szüksége szikrára, ami az ütem nem megfelelő pillanatában gyújthatott volna, a rendszer nagyon hatékonynak bizonyult*.
[* A dízel nemcsak ettől hatékony, hanem a nagyfokú kompressziótól és az ebből következő nagyobb termodinamikai hatásfoktól (a ford.)]
Az európaiak számára az volt a motor fő vonzereje, hogy nemcsak benzinnel lehetett üzemeltetni. A huszadik század elején csak néhány európai ország rendelkezett saját olajforrással, és a nyersolaj ára is magas volt. A dieselmotorok sokféle üzemanyaggal működtek: bálnaolajjal, faggyúval, petróleummal, palaolajjal, naftával, sőt még mogyoróolajjal is. Diesel egy 1897-ben Kasselben elmondott beszédében tett említést arról, hogy motorja tényleges lehetőségeit akkor aknázná ki leginkább, ha közönséges szénnel működhetne. Ez lehetett az oka, hogy Diesel szerződésre lépett Heinrich Buz augsburgi motorgyárával. Buz partnere a dieselmotorüzletben Németország szénkirálya, Alfred Krupp volt. Kruppék a tizenhatodik században érkeztek Essenbe, beházasodtak egy helyi puskaműves családba, és maguk is fegyverkovácsok lettek. A következő háromszáz évben az üzleti életben és a közhivatalokban tevékenykedtek. Ellentétben a többi nagy német kereskedőcsaláddal, egyetlen Krupp sem szerzett szakmai képesítést. 1811-ben Friedrich Krupp felhagyott a fűszerkereskedelemmel, vas- és acélművet alapított Essen városában. A város ideális helyen feküdt az öntödék alapításához, mivel több mint száz szénbánya vette körül. 1826-ban Friedrich fia, Alfred (a Diesellel való kapcsolat idején a társaság irányítója) tizennégy évesen vette át a céget, miután apja a mélyponthoz közeli állapotban hagyta rá a család pénzügyeit. Alfred húsz éven keresztül kitartóan küzdött az örökös csődközeli állapottal, hogy sikerre vigye a vállalatot. Nagy segítséget jelentett számára, hogy 1834-ben létrejött a Német Vámunió, amely huszonnégymillió lakos egységes piacát hozta létre. 1851ben a londoni Crystal Palace-ban rendezett világkiállításon Alfred kiállított egy hatlövetű acélfegyvert és szenzációt keltett vele. Ugyanezen a kiállításon mutatta be Krupp a világ legnagyobb, az akkor megdöbbentő, majdnem két tonna súlyú acélöntvényét. A Világkiállítás Kruppot egyik napról a másikra híres emberré tette, és ami ennél is fontosabb, felkeltette Vilmos herceg érdeklődését, aki később Vilmos császárként a Vörös Sas a Tölgyfalombokkal kitüntetést adományozta Alfrednak, amit rendesen csak a győztes porosz tábornokok szoktak megkapni. Krupp azzal folytatta, hogy megépítette a német hadiflotta magvát: kilenc csatahajót, öt könnyű cirkálót, harminchárom rombolót és tíz tengeralattjárót. Az 1860-as évek elejére Kruppé volt Európa legnagyobb öntöttacélműve, amelynek minden nagyobb városban volt képviselője. Teljesen integrált vállalatcsoportot épített fel, amelyben voltak vasércbányák, szénbányák, vas- és acélöntödék és vasutak is.
Alfred 1890-re már hetvenezer alkalmazottat foglalkoztatott, és szembe kellett néznie azokkal a szociális problémákkal, amelyek egy politikailag forrongó országban a nagy tömegű munkásság létével együtt jártak. Alfred elsőrangú szervező volt, és egyszer ezt mondta: "Úgy vonzanak a rendszabályok, mint a szarvasbikát a hűsítő dagonya." Azzal tartotta össze a dolgozóit, hogy otthoni viseletre is különleges egyenruhát terveztetett nekik, betegségi, temetési, és nyugdíjalapot hozott létre számukra. Vállalati lakótelepeket, munkásszállókat, iskolákat, kórházakat, üzemi étkezdéket, áruházakat, italméréseket, tekepályákat, fürdőket, sőt egy templomot és egy temetőt is építtetett. Alfred vérmes antimarxista volt, és példa nélkül álló jóléti intézményrendszerét a szocializmus forradalmi üzenetére adott viszontválasznak tekintette. Egy alkalommal, amikor a munkásai megpróbáltak szövetkezeti élelmiszerüzlet-hálózatot létrehozni, megvásárolta a boltokat, és beolvasztotta őket a saját vállalati üzlethálózatába, mondván, világossá kell tennünk, hogy minden munkás minden gondolata a cégünké, és a cég érdekeit kell szolgálnia, és ne törje a fejét olyan csábító dolgokon, mint a kávé, dohány, cukor és a mazsola. Krupp birodalma állam volt az államban. A munkások pedig a jobb megélhetés kedvéért együttműködtek.
Kruppnak a politikai radikalizmust kezelő technikája megihlette a kor legnagyobb befolyással bíró német személyiségét, Otto von Bismarckot is, aki 1862-ben Poroszország miniszterelnöke lett. Két évvel később, amikor Bismarck visszatérőben volt párizsi tárulásairól Berlinbe, a két férfi Essenben találkozott. Kölcsönösen felfedezték egymásban, hogy vonzódnak a lovakhoz, a lőfegyverekhez, az erdőhöz, és hogy embergyűlölők (Bismarck egyszer ezt írta a feleségének: "Nekem többet jelent, ha fák, mintha emberek között vagyok".) mindkét férfi nagyzási hóbortban szenvedett, zsarnoki és gátlástalan jellem volt. Bismarckot az érdekelte, hogyan védje meg a junkereket a forradalmároktól, és hitt abban, hogy a királyok végső érve a fegyverekben van. A két férfit egymásnak teremtették.
1883-ban Németország a Krupp-féle jóléti program Bismarck-féle változatában részesült, benne a Nemzeti Egészségbiztosítás rendszerével, amely orvosi kezelést és maximum tizenhárom heti táppénzt nyújtott hárommillió alacsony jövedelmű munkásnak és azok családtagjainak. Az alkalmazottak fizették a biztosítási díj kétharmadát, a munkáltatók a többit. A véglegesen munkaképtelenné vált, vagy tizenhárom hétnél hosszabban betegeskedő munkások az 1884-ben érvénybe lépett Balesetbiztosítási Törvény alapján juthattak támogatáshoz. Bismarck 1889-ben a világon először vezette be az állami nyugdíjat a hetven éven felüliek, és a rokkantsági nyugdíjat a bármilyen életkorú felnőttek számára. Ahogy mondta, a törvénykezéssel a szocializmus hatásait kívánta semlegesíteni: "Aki öregkorára biztosan számíthat a nyugdíjra, az elégedettebb, és könnyebb vele bánni, mint aki nem kap, és Nekünk kell azt végrehajtanunk, ami indokoltnak látszik a szocialisták programjában, és megvalósítható az állam és a társadalom jelenlegi keretei között." Ugyanakkor Bismarck drákói törvényekkel fékezte meg a szocialistákat, betiltatta a sztrájkot és lecsukatta a párt aktivistáit.
Bismarck elrendelte, hogy gyűjtsék össze az említett szociálpolitikai intézkedések bevezetéséhez és végrehajtásához szükséges átfogó adatokat az egész népességről. Az előző két évszázad során az ipar és kereskedelem növekedése miatt a népesség felmérése is gyakoribbá vált. A tizenhetedik században az adatokat nagyon durva módszerekkel nyerték, például a népesség kor és nemek szerinti megoszlását úgy becsülték meg, hogy az átlagos családnagyságot megszorozták a kémények számával. Egy másik módszer a születési és halálozási adatok elemzésére az volt, hogy az egyházközségi anyakönyvek keresztelői és temetési bejegyzéseit számolták meg. Bismarck korára a statisztika már bizonyos mértékben biztonságossá tette az adatok elemzését. A népesedési adatok nemzetbiztonsági ügynek is számítottak, mivel az ellenség számára katonai jelentőségük lehetett.
A társadalmi statisztika egész tudományát az az ember forgatta fel fenekestül, aki Bismarck főstatisztikusára, Ernst Engelre is a legnagyobb benyomást tette: a belga csillagász, Adolphe Quetelet. Quetelet 1796-ban egy szerény körülmények között élő genfi család gyermekeként született. Apja korai halálát követően a helyi iskola matematikatanára lett. Huszonnégy éves korára kiemelkedő tehetsége révén elnyerte a brüsszeli Athenaeum matematikaprofesszori székét, és tagja lett a Belga Királyi Tudományos Akadémiának. A következő ötven évben ő uralkodott az ország tudományos élete felett. 1820-ban mozgalmat indított egy Brüsszelben felépítendő csillagvizsgáló létesítése érdekében, és rengeteget utazott, hogy minden lehetséges csillagászati ismerethez hozzájusson. Az obszervatórium 1842-re készült el, és a következő negyvenkét évben ő volt az intézmény vezető csillagásza. Ezalatt már észlelte a meteorzáporok gyakoriságával, a napfoltokkal, az árapály-jelenséggel kapcsolatban, és ő kezdte meg az óránkénti meteorológiai adatgyűjtést is. Ez volt az a munka, aminek eredményeként 1853-ban Brüsszelben{28-7} megtartották az első nemzetközi meteorológiai konferenciát.
Quetelet kiterjesztette észleléseit a periodikus (szabályszerűen ismétlődő) jelenségek széles körére, mint például a napi átlagos hőmérséklet, a levelek fakadásának és lehullásának, a virágok nyílásának időpontja (feljegyezte, hogy a közönséges lila orgona virágzási időpontja akkor következik be, mikor a legutolsó fagyos téli naptól számolt átlagos napi hőmérsékletek négyzeteit összeadva elérjük a 4,262 °C-ot). Quetelet arra törekedett, hogy a természet világának látszólagos véletlenszerűsége mögött felfedezze a rendet.
Mindehhez a csillagászati kísérletei szolgáltatták az információt, mivel az összes közül talán ennek a tudományágnak voltak abban az időben legfejlettebbek a mérési és megfigyelési technikái. Volt egy bizonyos matematikai módszer, ami a csillagászok számára nagyon hasznosnak bizonyult, és amit egy adott égitestről szerzett sok független észlelésből származó adat feldolgozásakor használtak az égitest viselkedése rendellenességeinek feltárására. A legkisebb négyzetek módszere (a kiugró értékek eltéréseinek kiegyenlítésére szolgáló számítási eljárás) eredetileg arra szolgált a csillagászatban, hogy kiszámolják vele az égitest vagy meteor legvalószínűbb jövőbeli helyzetét, mivel mozgása közben túl ritkán határozták azt meg, hogy folyamatos adatsoruk lehetett volna. Friedrich Gauss a legkisebb négyzetek módszerével képes volt az újonnan felfedezett Ceres kisbolygó jövendő helyzetét megjósolni, pedig a csillagászok mindössze három helyzetmeghatározó mérés után elvesztették szem elől.
1826-ban Quetelet a belga statisztikai hivatal regionális adatszolgáltatója lett, és ekkor kezdte meg azt a munkát, amiért ma leginkább számon tartják a nevét. Leginkább azzal járult hozzá a statisztika tudományának fejlődéséhez, hogy megalkotta az úgynevezett átlagos személy (a statisztikai átlagember) fogalmát. Quetelet úgy vélte, hogy ha egy ilyen személyt matematikailag reprodukálni lehet, akkor a szociálfizika új tudománya képes lesz feltárni az emberek viselkedését irányító természeti törvényeket, és lehetővé teszi a normálistól való eltérések kiszűrését. Ezzel kiikhatható a szociális tervezésből a becslés, mint elem. "A véletlent, ezt a titokzatos fogalmat, amivel annyiszor visszaélnek, csupán úgy kellene tekintenünk, mint a tudatlanságunkat elleplező fátylat." – mondta Quetelet. Az ember növekedése címmel 1831-ben tette közzé az ember méretadatairól szóló statisztikai áttekintését, majd a Bűnözési hajlam című tanulmányát az egyén bűnelkövetési hajlamairól. Quetelet legjelentősebb műve 1835-ben látott napvilágot Szociálfizika: Az ember és képességeinek fejlődése{29-47} címen.
A könyv az emberi viselkedés szinte minden szempontot figyelembe vevő, kérlelhetetlenül szigorú elemzése, amely hathatósan szolgálta a modern társad-alomtudomány megalapozását.
1832-ben Quetelet-t meghívták az angliai Cambridge-be, hogy vegyen részt az új British Association for the Advancement of Science (BAAS, Brit Társulat a Tudomány Haladásáért) nevű társaság harmadik összejövetelén. Tudások és matematikusok egy kisebb, statisztikai érdeklődésű csoportja Quetelet-nek az öngyilkosságról és bűnözésről szóló munkája megvitatása után azt javasolta, hogy a BAAS állítson fel egy statisztikai szekciót is. A szövetségben nem mindenki volt elragadtatva az ötlettől. Az elnök, Adam Sedgwick a záróbeszédében figyelmeztetett, hogy az új statisztikai szekciónak szigorú szabályok szerint kell működnie: "Ezért ha átlépjük tulajdonképpeni határainkat, és olyan területekre kalandozunk, amelyek nem tartoznak illetőségi körünkbe, és a politika kietlen világára nyitjuk rá a kommunikáció ajtaját, a viszály visszataszító szelleme azonnal meg fogja találni a filozófiánk Édenkertjébe vezető utat."
Ennek és egyéb ellenvetéseknek dacára 1834-ben megalakult a Royal Statistical Society elődje. Ritkán adódik egy új tudományág előtt még egy ennyire alkalmas pillanat. Az ipari forradalom nyomában járó gyors városiasodás munkások százezreit vonzotta a városi üzemekbe. Életkörülményeik elmondhatatlanul szörnyűek és lealacsonyítóak voltak. Ezrek éltek szennyiével teli udvarokat körülvevő bérkaszárnyákban. A családok gyakran kerültek abba a helyzetbe, hogy tízen kellett összezsúfolódniuk egy kamrácskában, amelyben bokáig ért a víz. Mindebből elkerülhetetlenül következett a prostitúció és a vérfertőzés. Az 1830-as évekre a szociális elégedetlenség általánossá vált.
Vizsgálatokat végeztek kevésbé azzal a céllal, hogy felemeljék az ipari munkások nagy tömegeit, inkább, hogy megtalálják az erkölcsi romlás okait, amelyek a hatalommal szembeni engedetlenséget kiváltják. A matematikai számítások kiadhatják azt az eszközt, amellyel a tömegeket ellenőrzés alá lehet vonni. Ebből a célból történtek kísérletek, hogy felderítsék, hány asszony tud kötni, hányan énekelnek vidám dalokat, hányuknak vannak könyvei, és tudnak olvasni, hányuknak van biztosítása, vagy hányan akasztanak korszerű nyomatokat a falra. A felmérésekben vizsgálták a munkások vallásos meggyőződését, hogy mennyi amatőr festmény lóg náluk a falon, hogy hányan termesztenek virágot, és milyen gyakran vágatnak hajat.
Quetelet egyik cambridge-i vitapartnerének, az új Brit Statisztikai Társaság elnökének a fodrászok változtatták meg az életét. Charles Babbage-ről van szó, aki akkor már a brit tudományos élet egyik legismertebb figurája volt. Még a viktoriánus időkben is kiemelkedő polihisztornak számított. Feltaláló, matematikus, filozófus, tudós, a tudományos testületek szókimondó kritikusa, nagy anekdotázó, politikai gazdaságtantudós, társasági ember, látnoki képességekkel megáldott és termékeny író volt. Tervezett egy regisztráló mérőeszközt a vasúti sínpályák állapotának ellenőrzésére, hajózási üzenetváltásra szolgáló lámpát, fülvizsgáló készüléket, forgó korongokkal működő tollat, amivel a térképekre szaggatott vonalakat lehet húzni, egy légvezetékes üzenetközvetítő rendszert és egy vízen járó papucsot. Voltak ötletei vontatóhajó, sűrített levegővel hajtott tengeralattjáró, búvárharang, egy magasságmérő műszer, szeizmográf, szárnyashajó, egy mesterséges nap/holdfogyatkozás tanulmányozására szolgáló koronagráf, vasúti kocsik oldható kapcsolószerkezete, Londont Liverpoollal összekötő távbeszélőcső, és kétféle, a mozdonyok elejére szerelhető vágánykotró (tehénrács) terveire is.
1819-es franciaországi utazása során hallotta, hogy a nemrég bevezetett metrikus mértékegységek miatt Baron De Prony utasítást adott új logaritmus- és trigonometriai táblázatok elkészítésére. A báró összeszedett egy csomó számológépet a táblázat adatainak előállításához szükséges sok ezernyi összeadás és kivonás elvégzésére. Az új köztársaságban többé nem volt szükség az arisztokrácia bonyolult hajkölteményeire, ennélfogva ezeknek a számológépeknek a tekintélyes részét munkanélküli fodrászok tették ki. Babbage-et megragadta ez a szellemi munkamegosztás, amit ebben a francia példában látott, és alighanem innen származott az ötlete, hogy automatizálni kellene az ilyen munkát. A kereskedelem fejlődésével párhuzamosan napról napra újabb felmérések és táblázatok készültek, és mindegyikben benne volt az emberi hiba lehetősége, ami pénzbe került. 1834-ben a tudományos közíró Dionysius Lardner megírta, hogy véletlenszerűen kiválasztott negyvenkötetnyi numerikus táblázatban nem kevesebb, mint háromezer-hétszáz hibát találtak. Babbage kiszámította, hogy az ilyen hibák a kormányzatnak évi akár hárommillió font sterlingjébe is kerülhetnek.
1834-ben adta meg a választ a problémára, mégpedig az összeadásra és kivonásra képes automatikus számológép megalkotásával. Ugyancsak tervezett egy továbbfejlesztett, szorzó-osztó verziót (az Analitikus Gépet), amely már a számítógépek árnyékát vetette előre. A gép lelke egy csomó rudacska volt, amelyek mindegyikére egy sor egymástól függetlenül forgó fogaskerekeket szereltek. Minden fogaskeréktárcsa, a kerületére vésett nullától kilencig terjedő számsorával egy helyiértéket jelképezett. A kerekek bütykök és rudak bonyolult rendszerén keresztül voltak egymással kölcsönhatásban, hogy összeadni, kivonni, szorozni és osztani lehessen velük. Az eredményt a burkolat résében megjelenő számok mutatták. Az Analitikus Géppel a benne tárolt programok segítségével összetett számításokat is lehetett végezni. Az összeadás és kivonás néhány másodpercet, a szorzási és osztási műveletek elvégzése néhány percet vett igénybe.
A műveleteket lyukkártyák vezérelték. Együtthatót az úgynevezett számkártyával lehetett bevinni a számításokba. A változó kártya határozta meg a rudacskát, amelyen a szám számításra, vagy a malomba került (utóbbi egység tárolta a négy műveletnek megfelelő programokat). Egy harmadik fajta, az úgynevezett műveleti kártya határozta meg, hogy a tárolt programok közül melyik kerüljön felhasználásra. Az, hogy Babbage kártyákat használt a gépében, az alábbi költői leírásra indította támogatóját és kollégáját, Lady Ada Lovelace-t (Byron{30-60} {30-132} lányát): "Leghelyesebben talán úgy tekinthetjük az Analitikus Gépet, mint ami éppúgy szövögeti az algebrai kifejezéseket, mint a Jacquard-féle szövőszék a virágokat és leveleket."
Lady Lovelace az eredetileg a francia tervezésű Jacquard-féle selyemszövőszék vezérlésére kifejlesztett lyukkártyára utalt, amelyben egy sorozat, a szövőszék fölé szerelt hevederre szerelt kártya tartott ellen rugós horgoknak. Ha egy bizonyos szálra vagy szálak felhúzására volt szükség a szövés során, a megfelelő kártya lyukai szabaddá váltak, a horgok felhúzták a megfelelő szálakat, ezzel automatizálható volt a minta szövése. A tizenkilencedik század legvégén ugyanezeket a kártyákat (horgok helyett elektromos vezetékekkel) fogják majd használni az amerikai választási eredmények feldolgozásának automatizálására. A rendszert megteremtő mérnök, Hermann Hollerith hozta létre azt a céget, ami végül IBM néven vált ismertté.
Ezalatt, még Babbage korában, mások a legkülönbözőbb célokra használták ugyanazt a lyukkártyát. 1844-ben a brit parlament elhatározta, hogy Walesen keresztül vasúti összeköttetést hoz létre az Ír-tenger partján fekvő Holyhead kikötőjével. Ez azt jelentette, hogy a vasútnak kereszteznie kell a Menai Straitset, egy kb. háromnegyed mérföld (1200 m) széles sziklás csatornát. Az Admiralitás ragaszkodott ahhoz, hogy magas árbocú hajói továbbra is átjárhassanak a híd alatt, és ezen az alapon megvétózta az öntöttvas ív alkalmazását. Ezt megelőzően számos függőhíd omlott már össze, ezért ezt a megoldást is alkalmatlannak vélték. A szerződést Robert Stephenson mozdony- és hídépítő mérnök kapta meg, aki élete nagy részét a vasútnál töltötte, és most forradalmian új tervel állt elő.
A szorost átívelő négyszázhatvan méter hosszú Britannia Híd két óriási kovácsoltvas csőből állt, amelyeket négy rövidebb csőből szegecseltek össze. Mindegyik csőben elfér egy vágány ágyazata és a vonat. A csöveket három falazott pillér és a parton a két hídfő tartja. Mivel az addig megépített legnagyobb fesztávú kovácsoltvas híd kilenc és fél méteres volt, a Britannia mind tervezését, mind a méreteit tekintve egészen példátlan építmény volt. A másik rekord, amit a híddal kapcsolatban fel kellett állítani, a felhasználandó szegecsek száma: 2 190 000. Ilyen mennyiségű szegecselési munkát időben lehetetlen volt kézi erővel elvégezni, és egy Richard Roberts nevezetű walesi szerszámkészítőre hárult a probléma megoldásának feladata. Roberts készített egy lyukkártya-vezérlésű gépet, ami a rajta áttolt kovácsoltvas lemezbe több fejjel készítette a lyukakat. Az egyes lyukasztógépeket ki lehetett iktatni, ha nem volt rájuk szükség. Azokat, amelyek a megfelelő lyukmintázat előállításához éppen szükségesek voltak, a lyukkártya lyukain áttolt vezérlőrudacskák kapcsolták be.
Stephenson egyik barátja, Isambard Kingdom Brunel mérnök jelen volt, amikor az óriási vascsöveket a helyükre úsztatták a híd alatt. Tudta, hogy a csövek összes terhelési próbáját William Fairbairn, a neves vasgyáros és hajóépítő végezte el, aki egyszer ezt mondta: "Tegyük fel, hogy egy hajó is tekinthető egy óriási üreges gerendának vagy tartórúdnak! Ebben az esetben képesek leszünk közelítő pontossággal ugyanazokat az egyszerű formulákat használni a számításainkhoz, amilyenekkel a Britannia méretezését ... és egyéb csőszerkezetű hidakét végezték."
Ezek a szavak muzsikaként hangzottak Brunel fülének, aki a Great Eastern-t, a valaha készült legnagyobb hajót akarta megépíteni. A hajó megépítésének ötletét az adta, hogy 1851-ben aranyat találtak Ausztráliában, ami kivándorlási hullámot indított el Nagy Britanniában, és további lökést adott a két ország közti kereskedelem fellendülésének. A vitorlás hajóknak legalább négy hónapba telt az út, de ki voltak szolgáltatva a széljárásnak. Ausztrália kívül esett a létező gőzhajók hatókörén, mert az útvonalon nem voltak megfelelő hajószén-utánpótlási helyek. Egy hajó, amely megállás nélkül tette volna meg az utat, hetven nap alatt tizennégy csomós átlagsebességgel napi száznyolcvankét tonna szenet tüzelt volna el; tehát tizenkétezer tonna szenet kellett volna magával vinnie. Az újonnan alakult Royal Australian Steamship Company utasította Brunelt, hogy építsen két ilyen hajót. A tervezést számos tényező együttesen befolyásolta.
Ismeretes volt, hogy minél nagyobb egy hajó, annál kisebb hajótér szükséges a szén szállítására, és annál nagyobb tér marad a fizető utasok szállítására. 1839-ben John Scott Russell hajóépítő felfedezte, az energiaveszteség két fő oka az örvény és a hullámkeltés. A hullámkeltés csökkenthető, ha a hajóorrt homorú szinuszoid vonalúra, a hajótest többi részét cikloid vonalúra képezik ki. Az orr-rész hossza (bemenetnek is nevezik) a megkívánt sebesség okozta hullámtól függ. Minél nagyobb a sebesség, annál hosszabbnak kell ennek a résznek, tehát az egész hajótestnek is lennie. Ez az összefüggés később Russell hullámvonal elveként vált ismertté. Ezért aztán a Great Eastern-t hosszúra tervezték. Kiderült, hogy a maga kétszáztizenhárom méter hosszával, huszonöt méteres szélességével és 32 160 tonnás vízkiszorításával hatszor nagyobb, mint a megelőzően épült legnagyobb hajó. Egy ilyen tervben nyilvánvalóan benne rejlett annak a veszélye, hogy ha egy ilyen hosszú hajó viharban csak a hajóderékkal egyensúlyoz egy hullámhegy tetején, vagy két hullám támasztja alá az orrán és a tatán derékba törik. Brunel foglalkozott ezzel az eshetőséggel, és Stephensonnak a Britannia Bridge-nél alkalmazott számításait használta fel. A hajótestet kereszttartókkal összekötött belső és külső hajótestből álló szendvicsszerkezetűre tervezte, úgyhogy a kész jármű olyan lett mint egy óriási szekrény. A hajó hárommillió szegecséhez a Robert-féle gép készítette el a lyukakat.
A Great Eastern vízrebocsátása 1858. január 31-én, hatodik kísérletre, sikerrel járt. A becsült 14 000 font sterlinget kitevő vízrebocsátási költségek végül 100 000-re nőttek. Az egyéb költségek is meredeken emelkedtek, úgyhogy arról is szó esett, hogy még az első útja előtt elárverezik. Addigra már csillagászati összeget, 640 000 fontot öltek bele, a tulajdonosoknak már 90 000 font sterlingre rúgott az adóssága, és a hajó még csak részben volt géppel ellátva és fel kellett szerelni. Ekkor az 1858-as szipojlázadás megakasztotta a keleti kereskedelmet, ezért az alternatív atlanti útvonalak vonzóbbá váltak. A költségek a hajó körülményes felszerelésének előrehaladtával párhuzamosan egyre emelkedtek. A hajó részvényei a névérték ötödére estek vissza, az adósság hegyekben tornyosult, a Great Eastern első útján a lehetséges háromszáz utas helyett mindössze negyvenhattal volt kénytelen kifutni. Visszafelé is csupán hetvenkettőt hozott. 1863-ra a társaság igazgatósága úgy döntött, hogy leállítja a hajó útjait. Egy év múlva, miután árverésen a kikiáltási árat sem érte el, a hajót eladták. Az egyik vásárló szavai szerint: "Mr. Barber elment Liverpoolba, hogy részt vegyen a kiárusításon, és a hajót, ami belekerült egymillióba, az anyaga ért százezret, megvette nekünk huszonötezerért."
A Great Eastern ezután a harmincnégy éves, amerikai, önerejéből milliomossá lett Cyrus Field{31-8} {31-6} jóvoltából, aki a papírgyártásból szedte össze a vagyonát, új karriert futott be. 1858-ban sikerült Új-Fundlandot és Angliát összekötnie egy transzatlanti távírókábellel, de ugyanazon a napon amikor a kábelt megnyitották az első üzenet továbbítására, rejtélyes módon fel is mondta a szolgálatot.
A vizsgálatok kimutatták, hogy korábban, a kábel előállításakor követtek el hibát, és ennek következtében a rézből készült belső magkábel átszúrta a szigetelést, és érintkezésbe került a tengervízzel. Új és precízebb eljárásokat javasoltak a tökéletesebb és vastagabb szigetelés érdekében. Ez viszont azzal járt, hogy szükség volt egy akkora hajóra, amelyik képes volt a háromezer-négyszáz kilométernyi kábel és a lefektetéséhez szükséges berendezések, és még százhúsz birka, tíz ökör, húsz disznó és rengeteg csirke szállítására. Csak egy hajó volt ekkora, a Great Eastern. Első próbálkozásra, mintegy ezernyolcszáz mérföld után a kábel elszakadt. Az utolsó kísérletet 1866 júliusában kezdték el. A hajót korszerűbb gépekkel szerelték fel, 4400 kilométer hosszúságú, újonnan tervezett kábellel indult útnak, ami 5000 tonnát nyomott, vitt még magával 8500 tonna szenet, 500 tonnányi felszerelést, valamint válogatott mezőgazdasági termékeket, mint előzőleg. Ez a kábelfektetés sikerült. Július 26-án küldték át rajta az első Morse{32-9}-jelekkel írt üzenetet.
Az egész munka sikerének kulcsa az az új típusú kábelszigetelés volt, amit egy William Montgomerie nevű szingapúri sebész talált fel. Az anyagot gutta percha névvel illették, és a guttaperhafa tejszerű nedvének bepárlásával nyerték. Az anyag szilárd volt és rugalmatlan, forró vízben azonban meglágyult és formázhatóvá vált. Hidegen és nagy nyomáson az anyag megszilárdult, de nem vált törékennyé, szóval tökéletesnek mutatkozott a mélytengeri alkalmazásra. A guttát később felhasználták az Északi-sarkkutatók evezős csónakjai, hallókészülékek, sztetoszkópok, házi távírók és hangosbeszélő tölcsérek, fogpótlások és tömések, laboratóriumi eszközök és gépek hajtószíjai készítésére is. Használták dekorációs anyagként és műtárgyak készítésére is; tintatartók, tolltartók, kosarak és vázák is készültek belőle. Ugyancsak kezdte helyettesíteni a bőrt, papírmasét, kartonlemezt, kéregpapírt, papírt és fémeket.
A guttaperha ideális anyagnak bizonyult golflabdák készítésére is. Az első golfklubot a skóciai Leithben alapították 1744-ben. 1754-ben nyílt meg a következő St. Andrew's-ban, és itt történt, hogy a tizennyolc lyukból álló versenypálya rendszerét kifejlesztették. Annak előtte a pályák öttől huszonöt lyukig bármekkorák lehettek. A St. Andrew's-i pálya a tengerpart vonalát követi: tizenegy lyuk távolodik, ugyanónnyi vezet vissza. Valamikor ezt tizennyolcra csökkentették, és azóta ez a szabályos pálya. A tizenhetedik század elejére az addig használatos, tollakkal kitömött bőrlabdát felváltotta a puszpángból készült labda. Persze a pelyhes labdák könnyen megszívták magukat vízzel, és ritkán voltak szabályos gömb alakúak. Így, amikor a guttaperha labda hozzáférhetővé vált, nagy szenzációt keltett. Először rosszul repült, de a játékosok hamar rájöttek, hogy néhány ütés után javulnak a repülési tulajdonságai. Ezután a labdákat kis kalapácsokkal ütögetve mesterségesen előkezelték. Ma ezt az eljárást gödröcskézésnek nevezik. 1850-re az új guttalabdák annyival olcsóbbá és hosszabb élettartamúvá váltak az elődeiknél, hogy hatalmas fellendülést hoztak a skót golfnak.
Ez volt az általános fellendülés időszaka Skóciában, amikor az ország gyors ipari fejlődését és a vasúthálózat kiépülését követte a szabadidős tevékenységek elterjedése. A gazdaság fejlődése az előző század végén gyorsult fel, amikor a gyártulajdonosok elkezdték kihasználni Skóciának a transzatlanti kereskedelem szempontjából ideális földrajzi fekvését. Skócia lett a dohány-, a cukor- és a gyapotkereskedelem központja. A kereskedelem pedig létrehozta a bankokból, áruraktárházakból és kikötőkből álló infrastruktúrát. Emezek viszont a további ipari fejlődést mozdították elő, különösen miután David Mushet (a Calder Iron Works ércpróbamestere) 1801-ben felfedezte, hogy Skócia nyugati felében hatalmas szénvas- (fekete vasérc) telepek vannak. Az anyag nagy vastartalmú, szénnel kevert vasérc volt, viszont a megolvasztásához gazdaságtalanul nagy mennyiségű hőre volt szükség.
1816-ban új gázgyár épült Glasgowban. A gyár igazgatója James Beaumont Neilson volt, aki korábban John Roebuck boroughstounnessi szénbányájában volt gépmester. Neilson radikálisan átformálta a skót ipart azzal, hogy megtalálta a szénvas feldolgozásának kényelmes és jövedelmező módszerét. 1820-ban kezdett érdeklődni, hogyan tudna a kohóknak gázt eladni. Éveken keresztül azt hitték, hogy mivel a kohók télen több vasat termeltek, mint nyáron, a jobb kihozatal érdekében a befúvatott levegőt hűteni kell. Bebizonyosodott, hogy ez nem így van. A kísérletek meggyőzték Neilsont, hogy forró levegő befúvatásával növekszik a hatásfok. Ezt úgy lehet megoldani, hogy a levegőt először egy gázégővel melegített csövön vezetik át, ezáltal növelik az égési hőmérsékletet és fűtőanyagot takarítanak meg. Neilson társult az egyik helybéli iparossal, Charles Macintosh-sal, és megépítették a berendezést. A gázfűtésű rostély fölötti csöveken átvezetett levegő 350 °C-ra hevült. A forró levegő befúvatásával megháromszorozták a termelést. Ennél is fontosabb volt, a hő most már elegendő volt ahhoz, hogy a nagy mennyiségben rendelkezésre álló szénvas felhasználható lett, és ettől kezdve, mivel az érc vasat és szenet egyaránt tartalmaz, nem volt szükség további fűtőanyagra az érc megolvasztásához.
1830-ban 40 000 tonna nyersvasat termeltek Skóciában. Mindössze tíz évvel később a szénvas felhasználásával az éves termelés negyedmillió tonnára nőtt. 1848-ra egyedül Lanarkshire-ben tizenöt vasmű és kilencvenkét kohó működött, és Skócia félmillió tonna vasat termelt egy év alatt. Az olcsó vas indította el a skót hajógyártó ipart is. 1835-ben a brit hajógyártás öt százalékát adták a Clyde folyóra települt hajógyárak. 1851 és 1870 között ez az arány 70 százalékra nőtt.
Charles Macintosh{33-114} nevéhez egyebek is fűződnek a glasgowi gázgyárat illetően. A gázgyártásnak (ami a szén száraz hevítését, és a fejlődő gáz elvezetését jelentette) két mellékterméke volt, a kátrány és az ammóniatartalmú gázvíz, amelyek mindegyikét a folyókba eresztették, vagy kőbányákban rakták le. Charles Macintosh apja, George 1777 óta gyártotta a cudbear nevű festékanyagot. Az anyaggal ibolyás bíborszínűre lehetett festeni a selymet és a pamutot, de ha savat is használtak, a színe vörösre változott. Lúgok hatására újból előállt a bíbor vagy kék szín. A tapétakészítők ugyancsak használták a festéket, de ők lakmusz névvel illették. A festék gyártásának két fő alapanyaga egy zuzmóféle és az ammónia volt. Előzőleg az ammóniát a jó barátok és a munkások vizelete szolgáltatta. 1819-től kezdve az ammóniát a kőszénkátrányból nyerték. A kátrány további feldolgozása során naftához jutottak, amelyet Charles Macintosh a nyersgumi feloldására használt, az oldatot aztán két réteg vászon közé kente, és ezzel előállította az első esőkabátot (amely Nagy-Britanniában mindmáig az ő nevét viseli).
George Macintosh már korábban társult David Dale-lel egy másik festék, a törökvörös gyártására, de a vállalkozás csődbe ment és 1805-ben eladták. Dale (aki az egyik legkiválóbb skót textilgyáros volt és ő alapította az ország első pamutszövő üzemét), ekkor üzembe helyezett egy pamutszövőt a Clyde folyón New Lanarknál, 1799-re ez volt a legnagyobb ilyen gyár Skóciában, amely több, mint ezerháromszáz munkást foglalkoztatott. Dale még ebben az évben eladta a gyárát egy manchesteri társaságnak, az pedig egy Robert Owen nevezetű igazgatót nevezett ki, aki mindjárt el is vette feleségül Dale lányát. Owen felvilágosult szociális nézetei új és liberális munkakörülményeket teremtettek New Lanarkban az alkalmazottak számára, ahol oktatást és egészségügyi ellátást biztosított a munkások és gyermekeik számára. Owen 1824-ben, mikorra már ő volt a végül szocialista névvel illetett mozgalom vezéralakja, átköltözött Amerikába, és Indiana államban megszervezte a New Harmony (Új Harmónia) nevű utópikus közösséget. A vállalkozás 1827-ben megbukott, és Owen visszatért az Egyesült Királyságba.
Négy fia az Egyesült Államokban maradt, és amerikai állampolgárok lettek. A legidősebb, Robert Dale Owen{34-130} apja nyomdokain járva folytatta liberális tevékenységét először Indiana állam törvényhozásában, majd Washington D. C.-ben, és olyan ügyek mellett állt ki, mint a fogamzásgátlás és a nők egyenjogúsítása. Erkölcsfilozófia című, a születésszabályozásról írott vitairatát 1830-ban tette közzé, és nagy részben ez szolgált (forrásmegjelölés nélküli) alapul Charles Knowlton{35-20} A filozófia gyümölcsei című írásához, amely, miután Angliában újraközölte, Annie Besant trágárság miatti perbefogásához vezetett.
Owen képviselő 1846-ban törvényjavaslatot nyújtott be az USA Kongresszusának, amely felhatalmazást adott volna Amerikának, hogy elfogadjon külföldi eredetű hagyatékot. Amilyen különös módon viselkedik a történelem, a hagyaték Owent apósán, David Dale-en keresztül James Neilsonnal, a glasgowi gázgyárossal kötötte össze. Neilsonnak egy időben a vállalkozó John Roebuck volt a főnöke, akit a szénbányák iránti érdeklődése hozott össze James Wattal,{36-17} {37-16} {37-139} aki éppen azon dolgozott, hogy Newcomen gőzhajtású szivattyúját (amit elsősorban bányavíz kiszivattyúzására használtak) hatékonyabbá tegye. Roebuck felajánlott Wattnak egy házikót Edinburgh közelében lévő háza telkén, hogy Watt folytatni tudja kísérleteit. Annak fejében vállalta át Watt adósságait, hogy a kísérletek esetleges eredményéből származó nyereség kétharmada őt illeti. Roebuck 1772-ben eladta ezt a jogát Matthew Boultonnak,{38-18} {38-97} egy birminghami fémipari vállalkozónak, aki 1774-ben kezdte el gyártani a Watt-féle gőzgépeket.
Közel tíz évvel később, miután már elég gazdag volt ahhoz, hogy megengedje magának a tudomány elméletibb természetű területeire való elkalandozást is, Watt írt egy dolgozatot a víz elemi összetételére vonatkozó kísérleteiről. Emiatt került aztán összetűzésbe Lord Henry Cavendish-sel, aki kijelentette, hogy ő is fedezte ugyanazt (mármint, hogy a víz két rész hidrogénből és egy rész oxigénből áll), korábban, mint Watt. Az elsőbbségi vitát a különböző közlemények megjelenésének, és a levelek beérkezésének dátumait illető számos, a Royal Society által elkövetett hiba okozta. Végül, mikor 1785-ben Watt tagja lett a Royal Society-nek, találkozott Cavendish-sel, és egymás között barátilag tisztázták az ügyet, megállapították, hogy mindketten ugyanazon a problémán dolgoztak, de egymástót teljesen függetlenül.
A megelőző évben Cavendish fiatal asszisztense, James Macie társaságában egy geológiai terepbejáráson volt a skóciai Fingal's Cave barlangban. Macie Northumberland hercegének törvénytelen fia és szenvedélyes amatőr természetbúvár volt. Mikor Macie 1786-ban megkapta oxfordi diplomáját, Cavendish javasolta felvételét a Royal Society tagjai közé, és Macie elkezdte karrierjét, amelynek csúcsaként felfedezett egy kovakőszerű anyagot a bambusz szárának ízeiben, egy új kávékészítési módszert (ami a mai nescafé-előállítási módszer előfutárának tekinthető), tanulmányozta a könnyet, és azonosította a kalamin nevű cinkásvány egyik típusát.
Törvénytelen származása komolyan hátráltatta tevékenységét, amint azt a brit állampolgársága megadásáról szóló dokumentum is tanúsítja, mivel Macie Franciaországban született: "...ezáltal nem lehet tagja a Titkos Tanácsnak, sem pedig a parlamentnek, illetve nem tölthet be sem polgári, sem katonai hivatalt vagy bizalmi állást, nem adható birtokadomány, bérlet vagy örökölhető vagy nem örökölhető adomány a Korona részéről sem neki, sem azon személynek vagy személyeknek, akik vagyonát az itt említettek gondozzák."
Ez a dokumentum valószínűleg hozzájárult a világ egyik legnagyobb tudományos intézményének megalapításához, mert nem lévén vér szerinti rokona, aki túlélte volna, Macie végrendeletében az egész vagyonát (ami 104 960 aranyfontot tett ki) az Amerikai Egyesült Államokra hagyta. Ez az örökség volt Robert Dale Owen 1846-os törvényjavaslatának tárgya.
Az arany hamarabb, már 1838-ban megérkezett, amikor is újraverték; az eredmény több mint félmillió amerikai aranydollár lett (mai pénzben körülbelül kétmilliárd dollár). Ezután Amerika történetének egyik legbonyolultabb és fondorlatosabb bankügylete keretében az alapítvány csaknem 550 000 dollárját szinte rögtön befektették az Arkansas állambeli Real Estate Bankba (amely nagyon alacsony tőkemegtérülési rátát teljesített) azzal, hogy a tőkét csak 1860-ban kell visszafizetnie. 1845-ben a vizsgálatok feltárták, hogy a bank ingatlanvagyona messze túlértékelt, súlyos fedezethiány fenyegeti, és a befektetett összeg után semmiféle kamatot nem fizetett. A Capitol Hillen folytatott heves viták után megegyezés született, hogy a kincstár garantálja az elmaradt kamatokat. Owen törvényjavaslata előtt szabaddá vált az út.
Csak most lehetett a hagyatékot arra használni, amire Macie 1826-ban, a végrendeletében szánta: egy Washingtonban létesítendő alapítványra, amelynek célja az emberi tudás megszilárdítása és terjesztése. A végrendelet kikötötte, hogy az intézményt magáról Macie-ről kell elnevezni. Mivel apja halála után Macie megkapta az engedélyt, hogy a Northumberland hercegek nevét (Smithson) viselje, az új amerikai intézményt jogosan nevezik The Smithsonian-nek.
1. fejezet - Tartalomjegyzék - 3. fejezet