6. FEJEZET
Elemi dolog
Sokan vélekednek úgy, hogy az evolúciós elméletet nem Darwinnak, hanem Wallace-nak köszönhetjük. Alfred Russel Wallace autodidakta geodéta, órástanonc, tanító és rovargyűjtő volt, aki tizennégy évesen otthagyta az iskolát, vasúti ellenőr lett, és elkezdett érdeklődni a geológia iránt. Oly módon képezte magát, hogy elolvasta a nagy felfedező, Alexander von Humboldt{73-117} Személyes beszámoló az Amerika egyenlítői vidékeire tett utazásokról című művét, a geológus Charles Lyell munkáit, Robert Chambers természettörténetét és Malthus Tanulmány a népesedés törvényeiről című írását. Lyell elmélete szerint a Föld feltehetően nagyon régen keletkezett. Chamber A teremtés emlékei című munkájában azt sugallja, hogy az állati fajok más fajok leszármazottai, Malthus pedig azzal a nézettel állt elő, hogy a népesség a rendelkezésre álló élelem mennyiségétől függő mértékben szaporodik, és ez a túlélésért folytatott küzdelem oka.
Ilyen gondolatok indították Wallace-t arra, hogy útra keljen, különösen azután, hogy találkozott a lelkes rovartantudós Henry Bates-szel, és tőle további ösztönzést kapott. Wallace és Bates ezt követően sok-sok napot töltenek együtt a terepen rovargyűjtés címén. Később is leveleznek és értesítik egymást rovargyűjteményük gyarapodásáról. Wallace összegyűjtött száz font sterlinget, és ebből finanszírozta 1847-ben a Bates-szel együtt az Amazonas vidékére tett utazását. Ott megint elváltak útjaik, Bates a Felső-Amazonas, míg Wallace a Rio Negro felé ment. Öt évvel később Wallace húsz ládára való rovargyűjteményével hazatérőben volt, amikor a hajója kigyulladt, és mindene odaveszett. Viszont ezalatt dolgozta ki elméletét, ami ettől fogva egész munkásságára rányomja bélyegét.
Megfigyelte, hogy az őserdő különböző részeiben az állat- és rovarvilág jelentős különbségeket mutat. Ezek a-különbségek még egy szélesebb folyó két partja között is szemmel láthatóan fennálltak. Wallace számára világossá vált, hogy a fajok egy meghatározott társulása azáltal jön létre, hogy az egyedek az élőhelyük jellegzetességeinek megfelelően csoportosulnak. 1854-ben Wallace ismét elhagyta Angliát, és a következő nyolc évet a maláj szigetvilágon töltötte, ezalatt huszonkétezer kilométert utazott, és több, mint százhuszonötezer darabból álló gyűjteményt halmozott fel, amelynek a nagyobbik része rovarokból állt. A gyűjteményben nem kevesebb, mint kilencszáz cincér- és kétszáz új hangyafaj volt.
Wallace érdeklődését leginkább az ragadta meg, hogy úgy tűnt, különböző helyeken a fajok csekély eltérést mutató válfajai élnek, amelyek alkalmazkodtak a feltalálási helyükhöz. 1855-ben Wallace hazaküldött Londonba egy dolgozatot ezzel a címmel: A törvényről, amely szabályozza az új fajok megjelenését. A cikk megírásában nyilvánvalóan befolyásolta Lyell szemlélete, miszerint, ha a geológiai folyamatok nem különböztek a történelem folyamán, akkor a természetben csak rendkívül lassú, hosszú távú változások történnek. Wallace összefüggésbe hozta ezt az elképzelést a fajok változásával kapcsolatos saját tapasztalataival: "A lehető legkevésbé lenne összeegyeztethető a filozófiai alapelvekkel, ha a legnyomósabb bizonyíték nélkül arra következtetnénk, hogy a szerves világ, ami oly szorosan össze van kapcsolódva vele, mármint Lyell munkásságának szervetlen világával, más törvényeknek lenne alávetve, amelyek most nem működnek, és, hogy a fajok és nemzetségek kipusztulása és keletkezése egy későbbi időpontban valami okból hirtelen megszűnt volna."
Wallace azt képzelte, hogy egy faj két vagy több változatra osztható, és ha az eredeti faj valamikor kipusztult is, a másik változatát mint új fajt hagyta hátra. Wallace kidolgozott egy fejlődéselméletet. Darwin,{74-4} {74-72} miután elolvasta Wallace cikkét, ezt írta neki:
"Cikkének szinte minden szavát igaznak fogadom el; és ki merem jelenteni, és ön is egyet fog érteni velem: nagyon ritka dolog, hogy az ember azon kapja magát, hogy csaknem teljes egészében egyetért egy elméleti cikkel. ...Világosan látom, hogy nagyon hasonlóan gondolkozunk, és bizonyos mértékig hasonló következtetésekre jutottunk."
Három évvel később Darwin (és senki más) megkapta Wallace következő cikkét A változatok hajlamáról, hogy korlátlanul eltérjenek az eredeti típustól. Darwin azt mondta, hogy a cikk derült égből villámcsapásként érte. Wallace írásában minden benne volt, amit az elmúlt húsz évben gondolt. Nagy sietősen papírt, tollat ragadott, és megírt egy nagy vonalakban a Wallace-éhoz hasonló értekezést. 1858. július 1-jén a londoni Linné Társaság mindkét férfiú dolgozatát meghallgatta. Wallace elismerte Darwin elsőbbségét.
Egy fontos kérdésben azonban Wallace eltért Darwintól. Az ő számára az evolúció nem adhatott magyarázatot az emberi faj öntudatára: "Sem a természetes kiválasztódás, sem a még általánosabb fejlődéselmélet nem képes megmagyarázni, hogy honnan ered az érzéki vagy a tudatos élet. Ezek az elméletek megtaníthatnak bennünket arra, hogy hogyan, milyen kémiai, elektromos vagy magasabb rendű természeti törvények szerint épül fel, növekszik és szaporodik a szervezet; de ezek a törvények és ez a növekedés mégsem foghatók fel úgy, hogy az újonnan átrendezett atomokat öntudattal ruházzák fel." Wallace, mint sok más kiemelkedő viktoriánus tudós, a spiritizmushoz fordult megoldásért, és a mozgalom vezető apologétája lett. Wallace igaznak fogadta el a lelkek világának minden megnyilvánulását, beleértve a kísértetek, kísértet járta házak, a holtakkal való társalgás, a levitáció és az ektoplazma valóságosságát. 1882-ben belépett az új Pszichikai Kutatások Társaságába, de nem fogadta el a felajánlott elnöki posztot. A társaságban egyik kollégája a Liverpool University fizikatanára, Oliver Lodge volt. Sok más tudóshoz hasonlóan Lodge is megpróbált tudományos módszereket alkalmazni, hogy az életnek filozófiai vagy vallásos értelmezést adjon. 1889-ben azt mondta, hogy "rábukkantam egy különös jelenségre... miszerint két közönséges kis villanykapcsoló-lemezke, amelyek nem vezetik az áramot, összetapadt vagy bekapcsolt, valahányszor akár égy nagyon gyenge szikra ugrott át, és ezáltal képes volt egy gyenge áramforrás feszültségét egy galvanométeren átvezetni, mígnem ismét elváltak egymástól, amint egy kapcsoló szokott."
Lodge megfigyelte, hogy ugyanez a jelenség akkor is bekövetkezik, ha vasreszeléken vezet át áramot. Nagyon gyenge jel is elegendő volt, hogy a szemcsék összetapadjanak, és továbbítsák a jelet. Lodge készített egy vasreszelékkel töltött kis üvegcsövet, majd később kiegészítette egy billentyűvel, amellyel, ismételten ütögetve a csövet, mikor a szemcsék összetapadtak, szét lehetett őket rázni, hogy a következő jelet vehesse a készülék. A készülék 1891-ben mint Branly-Lodge coherer vált ismertté (Edouard Branly francia fizikus volt, akiről kiderült, hogy Lodge-dzsal párhuzamosan dolgozott ugyanazon a problémán).
A dolgot aztán egy kanadai mérnök segítette át a következő stádiumba. A coherer nagyon korlátozottan volt használható, mivel kizárólag a szikraadók kisüléseire reagált (amelyeket Marconi használt a szikratávírójában a Morse-jelek pontjainak és vonalainak továbbítására). A kanadai Reginaid Fessenden rájött, hogy a rádiós jelátvitel alapvetően más formájára van szükség, ha a pontoknál és vonalaknál többet akarunk továbbítani. Az Edisonnál{75-23} a dinamóval kapcsolatban, majd a Westinghouse{76-25} Electrical Company-nél vezető elektrotechnikusként szerzett tapasztalatai most nagyon hasznosnak bizonyultak. Fessender az elektromos áram előállítása és az elektromotorok gyártása során váltakozó árammal dolgozott. Ez az az áramfajta, amelyik egy csúcspontig növekszik, majd csökken, irányt vált, eléri az ellenkező csúcspontot, majd visszatér az eredeti állapotba. Másodpercenként akár több ezer ilyen ciklus mehet végbe. Fessenden rájött, hogy ezt a folyamatot felhasználhatja a rádióhullámok meghatározott frekvencián (amelyre a vevőt is be lehet hangolni) történő folyamatos átvitelére úgy, hogy ezt a "vivőhullámot" használja a beszédhang hatására a mikrofon által keltett kis energiájú jelek továbbítására. A mikrofon jelei modulálják (módosítják) a vivőhullámot. A vevő-oldalon ezeket a módosító jeleket vezetik a hangszóró membránjára, ami az eredeti bemenő jelnek megfelelően rezeg, és ezzel előállítja az eredeti hangot.
Fessenden így írta le, mi történt, mikor 1906 karácsony este a Massachusetts állambeli Brant Rockban az elvet átültette a gyakorlatba: "A program ...a következő volt: először egy rövid beszédben elmondtam, mit akarunk csinálni, utána fonográfzene következett; a fonográfon Händel: Largója. ...végül boldog karácsonyt kívántunk nekik, és elmondtuk, hogy a legközelebbi adást szilveszterre tervezzük." Minden idők ezen legelső rádióadásának hallgatóit megkérték, írjanak Fessenden Brant Rock-i címére. Sokan válaszoltak, köztük a Karib-tengeren hajózó rádiótávírászok is. A hajók annak a cégnek a tulajdonában voltak, amelynek Fessender munkássága alaposan megnövelte a jövedelmét. A hajók a United Fruit Company banánszállítói voltak.
A banán 1870 óta nagyon jövedelmező árucikk volt, mikor is egy bostoni szkúnertulajdonos visszatért Venezuelából, ahova egy csapat aranyásójelöltet vitt. A hazafelé vezető úton megállt Jamaicán a hajót megjavíttatni, és fürtönként huszonöt centért vásárolt százhatvan fürt banánt. Később Bostonban több mint tízszeres áron adott túl rajtuk. Mikor Fessenden Brant Rock-i rádióközvetítése elhangzott, a banánüzlet már javában virágzott. Az amerikai banántermelők majdnem negyedmillió acre (1 acre = 4047 négyzetméter) területet birtokoltak Costa Rica, Kuba, Honduras, Jamaica, Santo Domingo és Kolumbia földjéből. Sokuknak számottevő befolyása volt a helyi kormányzatra, és ezek az országok oly mértékben függővé váltak a gyümölcs exportjától, hogy kezdték őket banánköztársaságok néven emlegetni. A United Fruit, nagyon is érthető okokból, kapva kapott Fessenden találmányán. A banán azért olyan jövedelmező, mert egy acre búzaföldről lejön hatszáz kilogramm, kukoricából ezerháromszáz kilogramm mag, ugyanekkora banánföldön viszont több mint nyolcezer kilogramm terem. Ezenkívül a banán egész évben folyamatosan szüretelhető, és rendkívül gyorsan nő. A United Fruit számára az volt a probléma, hogy a gyümölcs ugyanolyan gyorsan érik meg, mint romlik, ezért olyan gyorsan útnak kell indítani, amilyen gyorsan csak lehet. A banánfürtöket tízezerszámra rakták vonatra az ültetvényeken, és továbbították a kikötőkbe, ahol előírás volt, hogy a menetrend által megszabott néhány órán belül berakodják, és a hajó elinduljon vele. Egy hajórakományt több tucat vonatszerelvény tett ki, vagyis a beruházás és a kockázat egyaránt nagy volt. 1900-ban a United Fruit (tizenkét társult banáncég) tizenegy gőzhajóval, száznyolcvan kilométernyi vasútvonallal, tizenhét mozdonnyal, tizenkétezer szarvasmarhával, kétezer lóval és öszvérrel rendelkezett, és tizenötezer embert alkalmazott, hogy az ültetvények számára évi nyolcezer acre őserdőt irtson ki.
1908-ban már bebizonyították használhatóságukat, ezért a United Fruit megbízást adott tizenhét darab ötezer tonnás hűtőhajó{77-56} megépítésére.
A vállalkozás egyre bonyolultabbá vált, mivel a társaság kikötőgátak építésébe kezdett, több száz kilométernyi vasúti sínpárt fektetett le, tucatnyi trópusi kikötőben hajójavító üzemeket épített fel, és ahogy a piac feltartóztathatatlanul nőtt tovább, meg kellett szerveznie az újabb és újabb ültetvények számára sok ezer acre őserdő kiirtását is. Ennek a széles körű és szétszórt birodalomnak az anyagi-technikai ellátását, ami megbízható és jól időzített szervezést kívánt, úgyszólván kizárólag Fessenden rádiója tette egyik pillanatról a másikra lehetővé.
A banánkereskedelem korai időszakában a gyümölcsöt illetően egy világtól elvonult svájci botanikus (aki ugyancsak világtól elvonult botanikusok családjának leszármazottja volt), bizonyos Alphonse Pyramide de Candolle könyve volt abszolút mérvadó. Az A termesztett növények eredete című munkájában található a banán első részletes botanikai leírása. Candolle írt még könyvet a gyümölcsfák gondozásáról, a fák életkoráról és a fák alvó állapotáról. Genf város Nagy Tanácsának tagjaként ő vezette be a kantonban a postabélyegek használatát. 1843-ban a genfi tanács megszavazta (a csak négy évvel korábbi angol példa alapján) az egyetlen címletű bélyeg használatát, amellyel minden helyi küldeményt bérmentesíteni lehetett. Két bélyeget kellett ragasztani egy másik kantonba szóló küldeményre. 1852-ben a rendszert egész Svájcra kiterjesztették.
Az 1860-as évekre a nemzetközi postai viszonyok{78-49} közel jártak a teljes káoszhoz.
Az összes ország a saját díjszabásait alkalmazta (némelyek hatfélét is) a küldemények különböző fajtái és a szállítási távolság függvényében. A tévedések és a küldemények eltűnése járványszerű volt. Számos különféle próbálkozás történt az 1850 óta nagyon jól működő Osztrák-porosz Postaunió példájára valamiféle nemzetközi postai egyezmény kidolgozására. Végül is 1874-ben Heinrich von Stephannak, az Északnémet Konföderáció elnökének sikerült megszerveznie egy Nemzetközi Postai Kongresszust a svájci Bernben. Huszonegy ország küldte el delegátusait azzal a céllal, hogy az egész világot egyetlen postai területté alakítsák, ahol a küldeményeket viszonossági alapon továbbítják. Bernben megállapodás született, hogy ahol az lehetséges, a küldeményért postabélyegek formájában előre kell fizetni, és a küldő országok kötelesek a bélyegek eladásából származó bevételt kölcsönös, egyszerű kiegyenlítési alapban tartani: egy elküldött levél kiegyenlít egy érkezőt.
A kongresszus egy másik döntése rendezte a különböző küldeményfajtákért fizetendő díjakat. Ezek lehettek nyomtatványok, levelek vagy (új kategóriaként) postai levelezőlapok. A levelezőlap ötletét von Stephan vetette fel először, aki rájött, hogy a levélírás hosszadalmas dolog, és az emberek esetleg szeretnének rövidebb formában is üzenetet váltani. Olyan levelezőlapot javasolt, amelyre rá van nyomtatva a bélyeg, és nem szükséges borítékba tenni. A lap maga ingyenes lett volna. Ez utóbbin akadt el a dolog, és az ötletet elvetették. 1860-ban Ausztriában azonban újjáélesztették, mint hivatalos, előnyomtatott levélkártyát, ami hallatlanul népszerűnek bizonyult. Az első hónapban félmillió fogyott el, az első évben pedig már több milliót adtak postára. A példát előbb Németország, majd Nagy-Britannia is követte. 1870-ben kezdtek a lapokra karácsonyi üdvözleteket nyomtatni. Nagy-Britanniában 1872-ben magánnyomdáknak is engedélyezték, hogy postai levelezőlapot adjanak ki. A képes levelezőlap az 1889-es párizsi világkiállításon robbant be a színre. Az Eiffel-torony{79-128} tetején lehetett feladni.
A lap egyik oldalán a torony litografált képe volt látható, a másikat üresen hagyták a címzés és az üdvözlő szöveg számára. Az ötlet óriási sikert aratott, és sokakat késztetett, hogy utánozzák.
A tizenkilencedik század vége felé Franciaországban jelentek meg az első művészi képeslapok, javarészt az olyan plakátfestők műveivel, mint Boutet és Mucha. Nagy-Britanniában 1900-ban kezdtek feltünedezni az illusztrált levelezőlapok. Itt azonban az illusztrációk a humoros gúnyrajzok és például a "kocaturista a tengerparton" karikatúrájának formájában jelentek meg. A következő évtized alatt a rajzok egyre kifinomultabbak lettek, különösen az olyan művészek munkái által, mint Phil May. May tizennégy éves korában a leedsi Grand Theaterben kezdett dolgozni, mint háttérfestősegéd. Tehetségét azután fedezték fel, miután néhány színészt lefestett, majd londoni magazinoknak kezdett rajzokat készíteni.
Mayt végül a Punch című szatirikus magazin alkalmazta karikaturistaként, ahol a politikai nagyságokat és tekintélyeket figurázta ki. A Punch 1841-ben indult, amikor Nagy-Britannia a nagyon gyors ipari fejlődés legnagyobb hátrányait szenvedte. Az előző évtized reformtörvényével kapcsolatos nagy várakozások elenyésztek. A városokat zsúfolásig megtöltötték a borzalmas körülmények között élő gyári munkások. Az állami hivatalnokok körében mindennapos volt a korrupció. A parlamenti képviselők megvesztegethetők és haszonlesők voltak. Nagy volt a gazdagok és szegények közti egyenlőtlenség, és egyre növekedett. A Punch a szegények és kisemmizettek oldalán szállt harcba, és kíméletlenül ostorozta a hatalmon lévőket.
1843-ban jött el a soha vissza nem térő alkalom. Viktória királynő férje, Albert herceg (aki nem a művészi képességeiről volt híres), csatlakozott ahhoz a bizottsághoz, amelynek tiszte volt elbírálni az újonnan épült parlament freskóira benyújtott terveket. A bizottság előírta, hogy a versengésre benevezők klasszikus ihletésű vagy az angol történelemből merített témákat dolgozzanak fel. A benyújtott művek olyan rosszak voltak, hogy a Punch elhatározta, saját versenyt ír ki, és közli a nyertes terveket. Ezeken a gúnyrajzokon aztán gyári munkástól arisztokratáig mindenki megkapta a magáét. Ezalatt az igazi versengést kritikák özöne érte, miután a nyertesek elkészítették a freskókat. 1895-re egy kivételével az összes freskót levakarták a falról, vagy lefestették. Ma már egyik sem látható.
A freskók történelmi tárgya megfelelt a parlament építészeti stílusának. Már 1733 óta szükség lett volna új épületre. Egyszer IV. Vilmos felajánlotta a Buckingham Palotát. A tizennyolcadik század végére azonban a neoklasszikus{80-14} építészeti stílus, amilyenben a Buckingham Palace is épült, kiment a divatból; és a neogótika váltotta fel, ami sokkal jobban illett a Franciaországgal hadakozó ország nacionalista felbuzdulásához. Úgy tartották, hogy a gótika angol eredetű, és a múltba nézők kedvence volt, akik számára a szász idők voltak az aranykor, amikor a szabad angolok jogait proklamálták. 1801-ben összevonták a brit és az ír törvényhozást, majd az 1830-as években (a reformtörvényt követően) a parlamenti képviselők száma hatszáz fölé emelkedett, s a régi parlament épületében elviselhetetlenné váltak a viszonyok. A helyzetet csak súlyosbította az 1834-es tűzvész, ami használhatatlanná tette az épületet.
Eldöntötték, hogy az új ház neogótikus stílusú lesz. Díszítését az angol gótikus megújhodás legnagyobb képviselőjére, August Puginra bízták. Pugin álláspontját már első könyvének címe egyértelműen jelezte. A cím: A csúcsíves avagy keresztény építészet igazi alapelvei, amelyben, elsődlegesen a középkori építők vallásos hitére hivatkozván, a spiritualitás és tervezés közvetlen kapcsolatáról értekezett. Pugin szerint a gótikus építészet nem más, mint maga a kőbe vésett hit. A Parlament épületében mindent ő tervezett: a vízköpőktől a mennyezet burkolatáig, a famunkákat, szőnyegeket, lakatosmunkákat, bútorokat, fafaragványokat, üvegezést, és a nagy üléstermek, mint például a Lordok Háza, ami talán a valaha épített legnagyobb szabású álközépkori épületbelső, teljes berendezését. Pugin a Lordok házának belsőépítészeti kiképzésével a parlamentáris rendszer középkori eredetét kívánta hangsúlyozni. Azoknak a nemeseknek a bronzszobrait helyezte el az épületben, akik János királyt a Magna Charta kiadására kényszerítették, az angyalok az 1388-as Westminster Hall szobrai nyomán készültek, és beépített egy háromrészes, emelvényre állított trónszéket is. Nathaniel Hawthorne amerikai szerző úgy írta le az egész rendkívüli építményt, hogy zordonan pompázatos.
Ironikus, de miközben a britek döntése mögött a nacionalista szenvedély állt, a gótika újjászületése Németországban kezdődött, a közelmúlt romantikus mozgalmával együtt, amelynek J. G. Herder,{81-93} ex-orvostanhallgató és író volt az esztétikai vezetője.
Herder eleinte, 1764-ben, a lettországi Riga érseki középiskolájában tanított, és itt kezdett a német irodalomról írni. Öt év múlva beutazta Franciaországot és Hollandiát. Mikor 1770-ben Strasbourgba ment a szemét megoperáltatni, találkozott egy fiatal egyetemi hallgatóval, aki jogi tanulmányainak befejezése céljából tartózkodott ott. Johann Wolfgang Goethe{82-22} {82-69} termékenyítőleg hatott Herderre, amennyiben sikerült meggyőznie, hogy a német irodalom jelentékeny személyisége. Herder viszonzásul arra ösztökélte Goethét, hogy hagyjon fel a joggal, és szentelje magát az irodalomnak.
Herdert a népköltészet és a régi nyelvek iránti érdeklődése egyre fokozódó mértékben terelte a német múlt és a német kultúra egyedi jellegzetességeinek tanulmányozása felé. A német művészettörténész Johann Winckelmanntól kölcsönözte a gondolatot, hogy meg kell értenünk a kultúra kifejezésmódjának történeti összefüggéseit. Herder a történeti szemlélet megalapítójaként vált ismertté, tőle ered az emberiség időtől és tértől független egységének koncepciója, és az a gondolat, hogy az ember a természet része. Ezek voltak azok az első vezérelvek, amit később romantika néven emlegettek. Herder egyik esszéjében a nyelv fejlődésével foglalkozott. Az 1770-ben közreadott Értekezés a nyelv eredetéről című írásában végigköveti a nyelv fejlődését a történelem folyamán, és úgy írja le, mint isteni adományt, amely lehetőséget teremt az isteni kinyilatkoztatás elsajátítására. Az ősi nyelvek értéke abban áll, hogy archaikusak lévén, azok voltak a legtisztább, a történeti fejlődéstől legkevésbé befolyásolt nyelvek. Herder azzal érvelt, hogy a legősibb nyelvek példáiból érthetjük meg leginkább az emberiség eredetét.
Ezek után nem meglepő, hogy amikor felfedeztek egy nagyobb lélegzetű, harmadik századi gael nyelvű elbeszélő költeményt, Herder és a többi romantikus az igazság feltárulásaként üdvözölte azt. A költemény címe angolul így hangzott: Fingal, an Ancient Epic Poem in Six Books, Together with Several other Poems Composed by Ossian the Son of Fingal (Fingal, ősi elbeszélő költemény hat könyvben, valamint Fingal fia, Osszián egyéb költeményei). Herder és a többi romantikus benne találta meg a választ fohászaira. Itt állt előttük a harmadik századi kelta társadalom képe, amely épp olyan monumentálisnak mutatkozott, mint a görög és római kultúra. A költemény jelzőtűzként szolgált azoknak, akik a germán kultúra identitását és hagyományait keresték. Osszián az egyszerű földművelő lírai kifejeződése volt, aki egy olyan társadalomban él, amelyben még nem jelentek meg az osztályok, a vagyon és a modern, felvilágosodott (francia) civilizáció többi romboló eszméje. Herder számára a költemény a nemes vadember minden némethez szóló harsonaszava, és Osszián és az ősi népköltészet című esszéjében az összes romantikust az ügy mögé igyekezett felsorakoztatni.
Legnagyobb szerencsétlenségére az ossziáni hősköltemény nagyszabású hamisítvány volt, amelyet a Skót Felföldről származó, a gael nyelvet beszélő James Macpherson állított össze, akit aggasztott a gael kultúra esetleges kihalása, és szerette volna azt megőrizni. Macpherson bejárta a Skót Felföldet és a Szigetvilágot, és ősi gael meséket, dalokat és költeményeket gyűjtött, aztán 1761-ben az Osszián gyűjteményben adta őket közre.
Macpherson "alkotó módon helyreállította" az általa lejegyzett töredékeket, hozzáadta a saját anyagát, és epikus szerkezetbe gyúrta össze, amelynek a elbeszélésmódja biblikus, stílusa klasszikus, és amelyben megteremtette azt a kelta félhomályt, ami a valóságban soha nem létezett, és ami telítve volt természetfelettiséggel, titokzatossággal és hősiességgel. Ebben a világban az ember egy volt a természettel. Ezt a világot pedig pont a romantikus lelkeknek találták ki.
A hamisítás oka a tizennyolcadik század eleji Skócia megváltozott társadalmi viszonyaiban keresendő. Nem sokkal azután, hogy 1707-ben megtörtént az egyesülés Angliával, a határtól északra már parázslottak az indulatok, mivel a skótok saját kormányzatát feloszlatták, Londonban pedig úgy érezték, alul vannak reprezentálva. Az 1715-ös skót felkelést Stuart Jakab vezette, aki az angol trónt követelte magának, és egyesítette a klánokat az angol megszálló erők ellen. Miután a felkelést kegyetlenül leverték, az angolok fáradtságot nem kímélve gondoskodtak róla, hogy ilyesmi még egyszer ne forduljon elő. Az angol katonai erők mozgásának megkönnyítésére Marshal Wade vezetésével (akinek a tiszteletére még a nemzeti himnuszhoz is hozzátoldottak egy szakaszt) hadiutakat építettek a Skót Felföldön keresztül. A Skóciai Társaság a keresztyén ismeretek terjesztésére minden tőle telhetőt megtett, hogy aláássa a Felföldi Katolikus Egyházat, és a protestantizmussal helyettesítse azt, különösen a dél-skóciai vidékeken, ahol az újdonsült unió támogatta a gazdaság fejlődését, és például Glasgowot kereskedelmi központtá építette ki. Az alföld iparosításának másodlagos hatása az volt, hogy az ország két részre szakadt, és a gazdaságilag elmaradott Felföld helyzete tovább romlott.
A kontinensre száműzött Stuartok továbbra is az angol trón követelőiként léptek fel. Jakab Rómába ment, és a Vatikántól meg az itáliai nemes uraktól kapott alamizsnákból élt. 1719-ben feleségül vett egy, a lengyel királyi házból származó leányt, s ettől kezdve a lengyelek római palotája lett a jakobita békétlenek főhadiszállása. Jakab felesége 1720-ban fiúgyermeknek adott életet, akit a Charles Edward Louis John Casimir Silvester Maria Stuart névre kereszteltek. A walesi herceg palástjába bugyolált, és a királyi baldachin alá fektetett újszülöttet százával keresték fel a jakobita támogatók, és minden lehetséges módon igyekeztek úgy viselkedni, mintha tényleg ő lenne az angol trón várományosa. A következő huszonöt év alatt Károly a királyság mítoszának jegyében vonzó, jóképű, atlétatermetű, az angolt idegenes kiejtéssel beszélő fiatalemberré nőtt fel.
A jakobiták 1740-ben elhatározták, hogy a brit-francia háború alatt (francia támogatással) újból próbálkoznak. Jakab már túl idős volt a vezetésre, így Károlyt küldte maga helyett, aki a francia flotta és csapatszállító hajók támogatását is élvezte. A flottát azonban szétszórta egy vihar, és Károly kalandos vállalkozása Lajos király támogatása nélkül maradt. Párját ritkítóan ostoba módon azonban Károlynak megszabták, hogy egyedül folytassa a harcot, és 1745 júliusában partra szállt a Nyugati Skót Szigeteken. Bonnie herceget a felföldiek kikiáltották megmentőjüknek, és ő a felföldiekből verbuválódott szedett-vedett seregével csodával határos módon a Londontól ötven mérföldnyire lévő Derbyig jutott el déli irányban, ahol az angol sereg megállásra kényszerítette, és észak felé üldözte. A döntő csatára 1746. április 16-án, Culloden mellett került sor, ahol kilencezer harcedzett, tüzérséggel is támogatott angol katona lemészárolta a gyengén felszerelt és alultáplált, kétélű skót kardot forgató ezerfőnyi felföldi harcost. Károly visszamenekült a szigetekre, és rövidesen üldözött lett.
Ekkor kezdődött a felföldi nép módszeres tönkretétele. A brit katonák folytatták a rombolást, fosztogatást, erőszaktételeket, gyilkosságokat, és felégették a skótok javait. Károly elmenekült, visszatért a kontinensre, és élete hátralévő részében kölcsön kapott palotáról palotára vándorolt, alamizsnákból tartotta fenn magát, és megrögzött iszákos lett. Élete vége felé minden este skót dallamokat játszott a csellóján, és az önkívületig leitta magát, könnyeket hullatott régi nagysága elvesztésén, végül Rómában halt meg 1788-ban, hatvannyolc éves korában.
Eközben a Skót Felföld lakóinak megtiltották a fegyverviselést, a dudán való játékot és a skót mintás ruhák viselését. A tizennégy legfontosabb klán fejének vagyona a koronára szállt. Az ősi feudális törvénykezést eltörölték, és a törzsfőnökök öröklött hatalmát egyszer s mindenkorra megszüntették. Tizenhárom év múltán a Felföldet leigázottnak lehetett tekinteni. Az angol értelmiség körében egy új, érzelgős kép kezdett az ősi Felföldről kialakulni. A király skót szoknyát öltve látogatott Skóciába.
A felföldiek ezerszámra hagyták el Skóciát. 1775-ben az egyik emigráns egy Flora Macdonald nevezetű ötvenhárom éves nő volt. Fiatalon, huszonhárom évesen, fontos szerepet játszott az 1745. évi felkelésben, mikor az angol csapatok orra elől csempészte ki (Betty Burke álnéven, női ruhába öltöztetve) Károlyt, és evezett át vele a Skye szigetre. Ez a tette olyannyira híressé tette, hogy Samuel Johnson sok évvel később azt mondta: Neve be fog kerülni a történelemkönyvekbe, és ha a bátorság és hűség erénynek számít, tisztelettel említtetik meg.
Amikor Flora és férje elhagyta Skóciát,{83-98} honfitársai nyomdokába lépett, és a gyarmati Amerikába váltott hajójegyet, ahol bőségesen állt rendelkezésre földterület, és mindenek fölött a szabadság. Bár a britektől elszenvedett rossz bánásmód nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a felföldiek a távozás mellett döntöttek, sokkal valószínűbb, hogy a fő indítóok a szegénység volt. Miután a régi feudális rendszer, amely szerint a törzsfőnökök járandóságát akár természetben, akár munkával meg lehetett váltani, megszűnt, a földesurak az új helyzettől felbátorodva pénzben szedték a haszonbérleti díjakat. És sok felföldi nem tudott fizetni. 1771 telén és a rákövetkező katasztrofálisan hideg és nedves tavaszon sok háziállatuk elpusztult. A túlnépesedés ugyancsak szerepet játszott az elnyomorodásukban, hiszen a felföldi asszonyok arról voltak nevezetesek, hogy akár húsz gyermeket képesek szülni. A juhtenyésztés bevezetése szintén sokak birtokvesztését hozta magával. 1773-ban akármerre is járt Boswell és Johnson, Skócia minden sarkában távozni készülőket talált. Minden faluban a búcsúzók siralmas éneke szólt.
A felföldiek döntő többsége (mint Flora is) Észak-Karolinába ment. A Skóciából gyakorlatilag nincstelenként távozók számára nagyon kecsegtető kilátásokkal biztatott a minden bevándorlónak juttatott ötven acre föld. Múltbeli tapasztalataik ellenére a felföldiek megmaradtak a brit királyság hívének a közelgő amerikai-brit konfliktus idején.
A britek számára Észak-Karolina létfontosságúnak számított, mert Nagy-Britannia a hajófelszerelési anyagigényének nagy részét innen elégítette ki. A tizennyolcadik század elején, mikor Nagy-Britannia háborúban állt, a hajófelszeretési anyagok egyetlen forrása a monopolhelyzetben lévő Swedish Tar Company volt. Részben ennek a helyzetnek a megismétlődését elkerülendő, részben a gazdasági függetlenség megteremtésének merkantilista törekvése miatt, Nagy-Britanniában 1705-ben megszületett a hajófelszerelési anyagok premizálásáról szóló törvény, ami lehetővé tette ezen anyagok hazai gyártásának támogatását.
A hajófelszeretési anyag fogalmába azok az anyagok tartoztak, amelyek a hajók víz elleni védelmét szolgálták, így a kátrány, szurok, fenyőgyanta és a terpentin. Kátrányt használtak a kötelek tartósabbá tételére, szurokkal tömítették a hajótestet, és terpentint használtak festékhígítónak és a fa alkatrészek átitatására (habár ennél is gyakrabban használták gyógyszerként; galandférgesség ellen szájon át, reuma és hörghurut ellen bedörzsölőszerként, sebekre fertőtlenítőszerként, lenyelve hashajtóként alkalmazták). A fából készült hajók idejében a hajófelszerelési anyagok nélkülözhetetlenek voltak a tengeri hajózás fenntartásában, így aztán amikor az első észak-karolinai gyarmatosok felfedezték a tengerparti lapályon elterülő óriási kiterjedésű fenyőerdőket, a terület rövidesen a britek fő hajófelszerelési anyag forrása lett. A terpentint a fenyőfák behasított kérgéből kifolyt gyantából desztillálták le; a kátrányt a fenyő fájának kemencékben történő lepárlásával nyerték; a szurok a kátrányüstökben vagy nyitott égetőgödrökben történő további bepárlásával készült. A tizennyolcadik század második felére a Nagy-Britannia által importált kátrány hetven, a terpentin ötven és a szurok húsz százaléka Észak-Karolinából származott; ezért kapták az észak-karolinaiak a tarheel (szurkos sarkú) gúnynevet.
Az amerikai függetlenségi háború befejeztével a briteknek új terpentinforrás után kellett néznie, nem utolsósorban a kínai lakkozott bútorok iránti őrület miatt is. A finom lakkmunkák készítésének csúcsa az volt, amikor a pekingi császári palotát 1680-ban ilyenekkel rendezték be; Európába a tizennyolcadik század közepétől kezdve, a hollandok jóvoltából kerültek. Az áruk csillagászati mértékű volt. Hoztak be lakk teázóasztalkákat, falburkolatot, szekrényeket, spanyolfalat, burnótos szelencéket, apró csecsebecséket, de még díszhintókat is. A japán lakkbevonat készítésének technikája, ami hamarosan Angliában is ismertté vált, több réteg színtelen lakk felviteléből, annak festéséből vagy aranyozásából, majd újabb lakkbevonatrétegek felviteléből állt, s a végén csillogóan fényes felület állt elő. Valamikor 1730 körül egy Thomas Allgood nevű walesi férfi kifejlesztett egy olcsóbb alapanyagot. Ez lenolajból, barnavasércből (vas-oxid) és míniumból (vörös ólomoxid) állt. A fenti anyagok keverékét felmelegítették, és az Allgood lakhelyéhez, Ponypoolhoz közel fekvő dombokon található olajpalából nyert terpentinnel hígították.
Allgood ezt a Ponypool Japan nevezetű találmányát fémfelületek bevonására alkalmazta. A fa a hajóépítés elsőbbsége miatt nagyon korlátozottan állt rendelkezésre, de Ponypoolban volt Európa egyik legkiválóbb vasgyára, amelynek John Hanbury, az Allgood család munkáltatója volt a tulajdonosa. A gyár az akkor vadonatúj módszerrel, meleghengerléssel előállított vaslemezeket gyártott. Hogy megakadályozzák a lemezek rozsdásodását, ónozták, vagyis olvasztott ónba mártották őket. Thomas Allgood (szintén Thomas nevű) nagyapja egy Szászországban és Csehországban tett utazás során tanulta ki az ónozás mesterségét, ahol akkoriban a fehérbádog készítésének központja volt. Ifjabb Thomas jó néhány réteg Ponypool Japan felvitele után kemencébe rakta a bádoglemezt, és órákig égette rá a lakkot. A készterméket aztán tálcák, dohánytartó szelencék, gyertyatartók, kávés- és teásdobozok, cukortartók, vízforraló kannák, serpenyők, lavórok, dobozok és más háztartási eszközök készítésére használták fel. A Királyi Haditengerészet sokat rendelt kenyértároló ládák készítése céljából.
Az ónozott fehérbádogot szintén tengerészeti célra akarták használni Franciaországban, ahol 1661-ben a miniszterelnök, Jean-Baptiste Colbert{84-138} romokban találta a nemrég átvett gazdaságot.
Colbert oly módon kísérelte meg a francia gazdaság talpra állítását, hogy külföldi szakembereket hozatott be, akiknek az lett a dolga, hogy megtanítsák a franciákat saját önálló gyártóegységeik létrehozásának módszereire. Colbert textilkészítőket hozott be Hollandiából, falepárló szakembereket Svédországból, csipke- és üvegműveseket Itáliából, aranyműveseket Angliából, bőrkikészítőket Oroszországból, cukorfinomítókat Németországból, kalaposokat és szövőmunkásokat pedig Spanyolországból. A szász bádogosokat azonban nagyon kedvező feltételekkel (adómentesség és azonnali francia állampolgárság ígéretével) sem sikerült rávenni, hogy Franciaországba emigráljanak.
Colbert másik (és jóval sikeresebb) gazdasági reformja a haditengerészetet érintette. Mikor Colbert hatalomra került, a francia haditengerészet mindössze tizennyolc hajóból állt, azok egy része is már huszonöt évesnél is régebbi volt. Ugyanakkor hatezer francia matróz szolgált külföldi hadihajókon. Egy árva árbocrudat sem lehetett találni a francia fegyver- és hadianyagraktárakban. Tíz évvel később, Colbertnek hála, Franciaországnak százkilencven hadihajója volt, s ezek közül százhúsz teljesen felszerelt csatahajó. Colbert Savoyából szerezte be az árbocfát, Poroszországból a kátrányt, Lengyelországból a fát, Hollandiából a hajófelszeretési anyagot és a lőszert. Holland hajóácsokat és angol hajóépítő mestereket hozatott, épített vagy felújíttatott hajógyárakat Brestben, Toulonban, Rochefortban, vízmérnöki iskolákat nyitott Rochefortban és Dieppeben, és hajóstisztképzőket alapított Rochefortban, St. Malóban, Toulonban és Brestben. Ezenkívül megreformálta a sorállományú matrózok szolgálati rendjét: háromévenként egyévi szolgálatra kötelezte őket, gondoskodott a gyermekeik ingyenes oktatásáról, a sebesült vagy rokkant matrózoknak otthonokról, a családjuknak pedig járadékról.
1667-ben a touloni Arsenal művészeti vezetőként alkalmazott egy Pierre Puget nevű festőt, akinek fő feladata a hajók díszítése volt. Puget stílusa nem aratott sikert Colbertnél, akinek egyik hivatalnoka azt mondta, a főnöke úgy vélte, ezek a díszítmények jobban illenének egy palotához, mint egy hajóhoz. Puget a faragott és aranyozott fardíszítményekre specializálódott, amelyeken nagyon változatos formájú kariatidákat, atlasz- és tritonfigurákat szerepeltetett. Ezek Puget korábbi tanulóévei mentora (és alkalmazója), az itáliai mester, Pietro da Cortona erőteljes hatását mutatták, akivel Puget Rómában és Firenzében dolgozott együtt.
1637-ben, mikor Toscana hercegeinek szolgálatába lépett, Cortona már sikeres és közismert festő és építész volt, aki a két legnagyobb hatalmú római családnak, a Sachettieknek és Barberiniknek dolgozott. Cortona éppen Sachetti bíboros társaságában utazott át Firenzén, mikor II. Ferdinando,{85-110} Toscana hercege rábeszélte, hogy csatlakozzon a firenzei művészek csapatához, akik a frissen felújított hercegi rezidencia (a Palazzo Pitti) díszítményein dolgoztak. Tíz évvel később ismét igénybe vették Cortona szolgálatait, mégpedig a herceg lakosztályaiban a mennyezet dekorálása céljából. Cortona a görög égi mitológia jeleneteivel borította a mennyezetet, ezért a lakosztályokat a bolygók szobáinak nevezték. Az egyik szoba mennyezetén Cortona művészien utalt a Medici-mellékbolygókra, amelyeket Ferdinando herceg mentora, Galilei{86-105} fedezett fel, és nevezett el, a tudomány támogatásának elismeréséül, a hercegi családról.
Ferdinando és fivére, Leopoldo egyformán nagy tisztelői voltak Galileinek, és miután az egyház megtiltotta, hogy bármilyen síremléket emeljenek, szabályszerű temetést rendeztek neki. A két fivér ugyancsak alapított egy tudományos akadémiát, ahol maguk is végeztek kísérleti munkát, és szorosan nyomon követték Evangelista Torricelli, Galilei tanítványa tevékenységét, aki 1643-ban a vákuummal foglalkozott.
Torricelli felfedezése egy csapásra meghódította Európát. Mindettől függetlenül azonban hatalmas teológiai vitát kavart. Ha a vákuum a létező semmi, akkor vajon Isten is hiányzik belőle? A tudósokat persze világiasabb ügyek foglalkoztatták. Robert Boyle{87-53} {87-65} 1661-ben publikálta a róla elnevezett törvényt: egy vákuumszivattyú segítségével kimutatta, hogy a gázok térfogata állandó hőmérsékleten fordítva arányos a nyomással. Franciaországban ugyanez az összefüggés Mariotte-törvény néven vált ismertté, a francia tudós neve után, aki nagy részben Boyle munkájára támaszkodott, mikor 1679-ben közreadta saját A levegő tulajdonságairól című munkáját. Edme Mariotte nemegyszer folyamodott a félig-meddig plágiumnak számító közlésekhez, és számos kutató, köztük Christiaan Huygens,{88-52} aki az ingaórát feltalálta, is kifogásolta cselekedeteit. Mariotte hasonló, szimbiotikus viszonyban volt Pierre Perrault hajdani párizsi adószedővel, akit tetten is értek lopáson, és aki 1674-ben adta ki A vízforrások eredete című könyvét. Perrault megmérte a Szajna vízgyűjtőjének vízelvezetési tulajdonságait és az éves csapadékmennyiséget, tanulmányozta a növények párologtatási folyamatát, és arra a következtetésre jutott, hogy az évi csapadékmennyiség hatodrésze elegendő a Szajna vízhozamának fenntartásához. Ez volt az első kísérlet, ami kimutatta, hogy a folyók vize a csapadékból származik. Mariotte kiterjesztette Perrault vizsgálatait azzal, hogy Franciaország-szerte időjárás-megfigyelő állomásokat hozott létre, és 1686-ban jelentette meg saját művét A vizek mozgása címmel.
Pierre Perrault tehetséges családból származott. Öccse, Claude tervezte 1667-ben a Louvre oszlopcsarnokát. Bátyja, Charles az új Francia Tudományos Akadémia tagja, és harmincöt éves korára Jean-Baptiste Colbert mindenese, kulturális miniszter, a Francia Akadémia tagja, költők, köztük Racine lektora volt. Ugyancsak rá hárult a kényes feladat, hogy vezesse a könyvelést Versailles{89-52} {89-137} építése alatt.
Charles Perrault nevét mégis inkább az 1697-ben írt, Lúdanyó meséi című könyvében összegyűjtött történetei, a Piroska és a farkas, a Csizmás kandúr, a Cinderella,* a Hüvelyk Matyi és a Csipkerózsika tartják fenn mindmáig. A gyűjteményt később Mother Goose's Melody címmel angolra is lefordították. Ugyanebben az évben Perrault óriási irodalmi vitát váltott ki egy költeményével, amelyben ócsárolta a klasszikus irodalom értékeit, és kijelentette, hogy a modern szerzők jobbak, Platonról pedig úgy vélekedett, hogy unalmas.
[* Hamupipőke – V. T.]
Dühödt szócsata bontakozott ki a francia irodalom jelesei között, ami aztán átcsapott a Csatornán is. Angliában egy már visszavonult politikus, Sir William Temple vette pártfogásába Perrault nézeteit. Ez akkoriban történt, amikor a nemrégiben tett matematikai és természettudományos felfedezések, a gazdasági fejlődés és a földrajzi felfedezések egyaránt hozzájárultak ahhoz, hogy a Temple-féle emberek arra a meggyőződésre jussanak, a modern kor számos értékkel szolgál. Temple azonban nem számolt az egyház vaskalapos vezetőinek és az oxfordi és Cambridge-i kádereknek az ellenállásával. Szerencsére a munkatársai között akadt egy fiatalember, aki megfelelőnek bizonyult a feladatra, hogy Temple álláspontját megvédje. Az illetőt Jonathan Swiftnek{90-124} hívták, és 1704-ben Dajkamese című, megsemmisítően szatirikus képességekről árulkodó írásában támadta a vaskalapos tudákosságot és a vallást. A papságról szólván:
"Ha lát az ember egy jelentéktelen kis figurát, amint a tömeg előtt összevissza zagyvál, ábrándozik és locsog, józan ésszel csak az juthat eszébe, hogy mind az Ég, mind a Pokol alighanem bajban van, van-e neki köze a mondókához."
Ami a hivatalnokokat illeti: "Ha valamelyiket felékesítik egy aranylánccal, egy vörös köpennyel, egy fehér bottal, és felültetik egy magas lóra, azt úgy hívják, hogy Lord Mayor. Ha bizonyos hermelinek prémjét bizonyos helyre tesszük, azokat bírónak nevezzük; a batiszt és a fekete szatén megfelelő kombinációját pedig püspöknek tituláljuk."
Semmi meglepő nem lehetett ezek után abban, hogy Swift minden esélyét elvesztette valami jól fizető semmittevői állásra az egyház kebelében. Temple meghalt, és mindössze évi száz font sterlinget hagyott rá, úgyhogy Swift végszükséget szenvedett, amíg a dublini Legfelsőbb Bíróság elnöke, George Berkeley fel nem vette őt káplánnak.
Berkeley huszonnégy évet töltött a dublini Trinity College-ban a klasszikusok, a héber nyelv, a logika és a teológia tanulmányozásával. Beutazta Európát, és Derry főegyházmegyei esperese lett, aztán feleségül vette az ír Parlament alsóháza elnökének lányát. 1728-ban Amerikába ment, ahol azt tervezte, hogy egyetemet alapít a Bermudákon fiatalembereknek az ültetvényeken végzendő munkára, illetve a bennszülött amerikaiak missziós tevékenységre való kiképzésére. Miután az alapítványa kifogyott a pénzből, Berkeley öt évet töltött New Englandben, ahol közreműködött a Filozófiai Társaság megalapításában, és rajta hagyta keze nyomát az amerikai oktatási rendszeren (több várost is elneveztek róla, köztük a kaliforniai egyetemi várost is). Miután könyveit és birtokát a nemrég alapított New Haven-i college-ra hagyta (ez lesz majd a Yale Egyetem), visszatért Írországba, és Cloyne püspöke lett.
Berkeley még fiatalkorában, 1709-ben publikálta A látás elmélete című írását, amelyben kifejtette a később kialakított asszociációs elméletébe is belefoglalt elképzelését arról, hogy a fény és szín merőben érzékszervi tapasztalatok, amelyeket az agynak kell kiértékelnie és értelmeznie. Ez a kiértékelési folyamat azoknak a fogalmaknak az összekapcsolásából áll, amelyeket viszont korábbi tapasztalatokból sajátítottunk el. Berkeley látással kapcsolatos megfigyeléseit a XVIII. század végén Thomas Young,{91-140} egy koraérett tehetség tette magáévá, aki állítólag négyéves korára már kétszer végigolvasta a Bibliát. Young húszéves korára megtanulta a francia, olasz, latin, görög, héber, szír, kaldeus, szamárisi, arab, perzsa, török és etióp nyelvet, valamint tanult rovartant, botanikát és filozófiát. A húszéves Young 1793-ban lépett be a St. Bartholomew Kórházba mint orvostanhallgató. Ugyanebben az évben írta első jelentős tudományos értekezését, a Megfigyelések a látásról-t. Ebben lefektette a színlátás modern elméletének alapjait, megjegyezvén, hogy a retina csak a három alapszín, a vörös, zöld és ibolya különböző arányaira reagál. 1801-ben Young már a Royal Institution természetfilozófia-professzora, ahol előadásokat tart az akusztika, optika, gravitáció, csillagászat, ár-apály, a hajszálcsövesség, elektromosság, hidrodinamika, méréstan és egyebek tárgyában.
Ez a polihisztor 1814-ben, miután egyik barátja papirusztöredékekkel tér vissza Egyiptomból, a hieroglifák felé fordítja figyelmét. Ekkor kezd el foglalkozni a rosettei kővel, amelyre ugyanazt a szöveget görög és mindkét (népi és hieroglifikus) egyiptomi nyelven is rávésték. A görög és a népies szöveg összevetésével Young megtalálta az Alexander és Alexandria szavakat. Ugyancsak felfigyelt a gyakran előforduló, és jelentésű hieroglifára. Abból következtetve, hogy az óegyiptomi írnokok az idegen neveket fonetikusan és bekeretezve (mintegy díszkeretbe foglalva) írták le, azonosítani tudta Ptolemaiosz és Kleopátra nevét is. Young munkássága vetette meg az alapot Jacques Joseph Champollion számára, aki nem egészen egy évtizeddel később a hieroglifákat is megfejtette.
A rosettei kő, amelyen mindketten dolgoztak, egy 113x70 cm-es csiszolt bazalt kőlap, amelyet 1799-ben, Egyiptom napóleoni megszállásának idején, a Fort Rashid romjainak helyreállításán dolgozó francia katonák találtak a Nílus deltájában fekvő Rosetta város közelében. Miután a britek kiűzték Napóleont Egyiptomból, a követ Londonba szállították. 1809-és 1816 között további hieroglifikus forrásanyagok (templomok, obeliszkek és sztélék feliratai) váltak hozzáférhetővé a francia hatóságok által publikált Egyiptom leírása{92-45} című, rajzokkal, mérési eredményekkel és az országról szóló beszámolókkal zsúfolt könyvóriásból, amelyet Napóleon parancsára állítottak össze a megszállás idején.
A könyv kiadását Nicolas Jacques Conté felügyelte, aki három évet töltött Egyiptomban afféle gazdászati tisztként, hogy a katonai és tudományos személyzetet a kardtól a nagyítóüvegen át a sebészeti felszerelésig mindennel ellássa. Az egyiptomi utazást megelőzően Conté a párizsi Iparművészeti Akadémia rektora volt, és hírnevét a franciaországi ceruzagondok megoldásával alapozta meg. A napóleoni háborúk és a vele járó kereskedelmi blokád akadályokat gördített a francia import elé, és egyebek közt ceruzából is hiány volt. Conté kidolgozott egy módszert a grafit finomítására: agyaggal keverve tette elég puhává, hogy ceruzabélként lehessen használni. Az ő eljárása alapján készült ceruzák máig viselik a nevét.
Conté abban az időben a Párizs melletti Meudon Léghajózási Intézetében végzett munkájával is nevet szerzett magának, ahol a Tüzérségi Szolgálat Léghajós Alakulatának megalapításában működött közre. Az alakulat feladata volt a felderítő ballonok felbocsátása, és az ellenséges csapatmozdulatok megfigyelése. Napóleon valami okból ellenezte az ötletet, és Egyiptomból történt visszatérése után, 1802-ben feloszlatta az alakulatot. Eközben másokat igencsak izgalomba hozott a repülés lehetősége. Benjamin Franklin szemtanúja volt a Montgolfier testvérek 1783-as léggömbkísérleteinek, és amellett kardoskodott, hogy Amerikában is kezdjenek hasonló tevékenységbe.
Amerikában azonban egészen a Polgárháborúig kellett várni, hogy az ottani léghajósok felszállhassanak. Akkoriban professzornak nevezték őket; Thaddeus Lowe volt köztük a leghíresebb. 1859-ben ő készítette minden idők legnagyobb ballonját (az Enterprise hatvan méter magas és negyven méter átmérőjű volt), hogy átrepülje vele az Atlanti-óceánt. Szerencsétlenségére a szél rossz irányba sodorta, és Dél-Karolinában landolt, ahol, mint jenki kémet, letartóztatták. 1862-ben Lowe már igazi kém volt, és a Potomacnél szolgált McClellan tábornok seregében. Ballonjaival ezerötszáz méteres magasságba is felszállt, és vezetékes távírón jelentette a konföderációs erők helyzetét és tevékenységét a földnek. Lowe leghíresebb és legsikeresebb vállalkozására 1862. június 1-jén a Chickahominy melletti csatában került sor, mikor a londoni Times beszámolója szerint a csata teljes időtartama alatt hatszáz méter magasságban lebegett a csatatér felett.
George McClellan tábornok tökéletesen tisztában volt a kémkedés fontosságával, ezért felfogadott egy férfit, aki még a háborút megelőző időben, amikor McClellan az Illinois Central Railroad vasúttársaság elnöke (jogtanácsosa pedig Abraham Lincoln) volt, már dolgozott neki. Korábban, 1849-ben, McClellan új embere lett Chicago első főfoglalkozású detektívje, aki 1850-ben önállósította magát, és ügynökségének ez volt a jelszava: Mi soha sem alszunk. Allan Pinkerton cége azért vált sikeressé, mert aktacsomókat gyűjtött egybe az ismert bűnözőkről, és valószínűleg elsőként dolgozta ki a bűnüldözés eljárásmódját. Pinkerton ezenkívül mestere volt az álcázásnak is, és nagy gyűjteménye volt parókákból és álruhákból. Miután McClellant kinevezték katonai posztjára, azonnal Washingtonba hozatta Pinkertont, ahol Lincoln megkérte, hogy szervezze meg a titkosszolgálatot, amelynek az volt feladata, hogy a városban élő gyanús személyek társadalmi és politikai tevékenységéről adatokat gyűjtsön.
Miután a polgárháború véget ért, Pinkerton egyik legnagyobb eredménye (Butch Cassidy és a Sundance Kid elfogásán kívül) a Molly Maguires nevű ír-amerikai anarchistacsoport lefülelése volt. A csoport a Pennsylvania állambeli bányamezőkön követett el orgyilkosságokat és bombamerényleteket, ahol a bányatulajdonosok és bányászaik viszonya a rossznál is rosszabb volt. 1873-ban a Philadelphia and Reading Railroad vasúttársaság elnöke, akinek előnyös szerződése volt a szénszállításokra, megbízta Pinkertont, hogy épüljön be a Mollyk szervezetébe. Pinkerton választása egy nemrég érkezett ír bevándorlóra, James McParlanre esett. A következő két év folyamán McParlannek olyannyira sikerült a Mollyk bizalmába férkőznie, hogy meg akarták bízni orgyilkosságok elkövetésével. Ezt elkerülendő, úgy tett, mintha ivásra adta volna a fejét, és tovább küldözgette titkos leveleit Pinkertonnak a Mollyk viselt dolgairól. 1875-ben McParlannek abbéli félelmében, hogy rájöttek a kilétére, éppen csak sikerült ép bőrrel megmenekülnie. Ezután Pinkerton Denverbe küldte, hogy az ottani ügynökséget vezesse (és visszanyerje az egészségét). Közben, részben McParlan tevékenységének köszönhetően, összefogdosták a Mollykat, és tizenhármat közülük fel is akasztottak.
1913-ban William Burns (abban az időben Amerika legjobb detektívje, akinek saját ügynöksége volt) Londonban járt, és részletesen elmesélte McParlan kalandjait egy, a bűnügyi történetekért rajongó barátjának, akinek a nyomozási módszerei annyira közismertté váltak, hogy 1924-ben az Illustrated London News azon személyként hivatkozott rá, aki kifejlesztette, és széles körben sikeresen elterjesztette a manapság minden nyomozóhivatalban módszereket. Mérgek, kézírás, foltok, por, lábnyomok, keréknyomok, a sebek helye és alakja, következésképp az elkövetésre használt fegyver alakja; a titkosírás elmélete, mindezen és további kiváló módszerek ...ma már minden nyomozó felszerelésének szerves részei.
1914-ben ez a bizonyos bűnügyitörténet-rajongó A félelem völgye címen megírta McParlan történetét. Ez volt Conan Doyle utolsó regénye, amelyben Sherlock Holmes így szól: Elemi dolog, kedves Watson!
5. fejezet - Tartalomjegyzék - 7. fejezet