4. FEJEZET
A láthatatlan célpont
Nem sokkal azután, hogy Einstein előre megmondta, a gravitáció hat a fényre (a jóslatot 1919-ben egy napfogyatkozás alkalmával igazolták is), egy német csillagász, Karl Schwartzschild elméletet állított fel, miszerint az űrben lehetnek olyan nagy tömegű tárgyak, amelyek magukhoz vonzzák, és visszatartják a fényt. Ezek a tárgyak természetesen láthatatlanok, mivel semmilyen fény nem szökhet el róluk, ami láthatóvá tenné őket. Egy ilyen tárgy olyan lehet, mint egy lyuk, amelyben eltűnik a fény. Ezért nevezték az elméleti jelenséget fekete lyuknak.
1992-ben nagy tömegű fekete lyukak létezését (az M-87 jelű galaxisban) mutatta ki az a berendezés, amelyet arról a csillagászról neveztek el, aki Einsteinhez hasonlóan forradalmasította a világűrről alkotott modern elképzeléseinket. A férfit Edwin Hubble-nak hívták, és az 1920-as években a Los Angeles melletti Mount Wilson obszervatóriumában kezdte el a tejútrendszerünkön kívüli csillagködöket, a felhőszerű csillaghalmazokat (nebulákat, a latin neulae: felhő szóból) tanulmányozni. Mikor a távolságukat próbálta megbecsülni, Hubble a Harvardon dolgozó kolléganője, Henrietta Swan Leavitt által tíz évvel korábban leírt új törvényszerűséget alkalmazta. A kolléganő azt tapasztalta, hogy a Cepheus* csillagkép tagjainak fényessége periodikusan nő, illetve csökken. A legfényesebb és leghalványabb állapot közti időtartam pedig jelzi a csillagok tényleges fényességét. A fényesség mértéke viszont annak jele, hogy milyen messze van tőlünk a csillag (a fényesség a távolság négyzetével fordítottan arányos, tehát a kétszeres távolságban lévő csillag négyszer kevésbé fényes). Hubble változó fényességű cefeidákat talált az Andromeda csillagkép Messier 31 nevű óriási csillagködében.** Fényességük és az ingadozás periódusideje alapján kiderült, hogy 750 000 fényévnyi távolságban vannak a Földtől. Ez arra késztette a csillagászokat, hogy a Világegyetem előzőleg elfogadott becsült méretét duplázzák meg. Hubble 1929-ben ugyanezzel a fényességméréssel észlelt csillagokat a Szűz csillagképben, és távolságukat 250 millió fényévben határozta meg.
[* A Cepheus csillagkép delta Cephei nevű csillagáról nevezték el a ma ismert változócsillagok legfontosabb csoportját cefeidáknak. A delta Cephei fényének ingadozását 1784-ben vette észre egy angol amatőr csillagász, John Goodricke. – V. T.]
[** Messier 31 = Andromeda-köd, az egész égbolt egyik leghíresebb objektuma, a puszta szemmel is megfigyelhető legtávolabbi égitest. A Tejútrendszerhez hasonló spirálgalaxis, attól 2,2 millió fényévre. – V. T.]
Ugyanebben az időben kezdte a Doppler{48-118}-elv alkalmazása révén mérni a csillagok vörös-eltolódását, amit az okoz, hogy egy távolodó fényforrásból kibocsátott fény kisebb frekvenciával érkezik a megfigyelőhöz, mint amekkorával elindult (a fényhullámok a fényforrás mozgása következtében megnyúlnak). Ez az eltolódás teszi a fényt vörösebbé (az alacsonyabb frekvenciájú fény vörösebb). Hubble azt tapasztalta, hogy a vörös-eltolódás mértéke nő a csillagok tőlünk mért távolságával, és ebből az észlelésből alkotta meg a Hubble-törvényt: a kétszeres távolságban lévő csillag kétszeres sebességgel távolodik tőlünk. Ez a megdöbbentő felfedezés a világűrről alkotott elképzeléseink teljes felülvizsgálatához vezetett, ami éppoly alapvetőnek tekinthető, mint a Kopernikusz által okozott világnézeti felfordulás négyszáz évvel azelőtt. A vörös-eltolódás mindenütt észlelhető volt, és azt jelentette, hogy a világegyetem tágul. Ha ezt a tágulást az időben megfordítjuk, eljuthatunk egy időpontig a múltban, amikor a Világegyetem kezdetben mérhetetlenül összesűrűsödött anyaga hirtelen felrobbant. Hubble vörös-eltolódásából következett az Ősrobbanás-elmélete.
Ezen elmélet alapján minél messzebbre tudunk egy távcsővel ellátni az űrbe, annál messzebbre tekintünk vissza a múltba, mivel a legtávolabbi tárgyak, legrégebb óta távolodnak. Ilyen objektumok felderítése volt az egyik célja annak a csillagászati eszköznek, amely a fekete lyukak létezését is megerősítette, a Hubble űrtávcsőnek. Ez a távcső példa nélkül álló képet tud adni a világűrről, elsősorban azért, mert hatszáz kilométerre a Föld felszíne felett helyezkedik el, és ily módon képei mentesek az atmoszféra torzító hatásaitól. A Hubble űrtávcsövet 1990. április 25-én állította pályára az STS-31 Űrrepülőgép-program személyzete, és a Johns Hopkins Space Telescope Science Institute üzemelteti a NASA és az Európai Űrkutatási Központ megbízásából. Bár eredetileg úgy tervezték, hogy az űrteleszkópot bizonyos időnként lehozzák a Földre karbantartásra, nem sokkal munkába állítása után a NASA úgy döntött, hogy a munkát jobb lesz az űrben elvégezni.
A harminchét méter hosszú, huszonnégy méter szárnyfesztávú, kétszáz tonnás űrsiklónak, amely akkora, mint egy DC-9-es repülőgép, mind a pályára állítás, mind a karbantartási feladatok elvégzése során rendkívüli pontossággal kell manővereznie, hogy a távcső kibocsátáskor pontosan a megfelelő helyzetbe kerüljön, befogáskor pedig kellő közelségbe kerüljön hozzá az űrsikló. Ezek a finom manőverek mutatják meg, hogy hála a sugárhajtású irányító rendszerének (reaction control system, RCS), az űrrepülőgép micsoda pontossággal képes mozogni. Az RCS rendszer negyvennégy apró segédrakétából áll, amelyeket az űrsikló törzsének orr- és farki részén, közel a főhajtóművekhez helyeztek el. A segédrakéták közül harmincnyolc egyenként négyszáz kilogramm tömeg földfelszíni súlyának megfelelő tolóerőt fejt ki, hat pedig tizenkettőt. A nagyobbakat úgy tervezték, hogy ötvenezerszer kapcsolhatók be, a kisebbek ötszáz alkalommal. Az RCS segítségével a pilóta fél szögfoknyi pontossággal állíthatja a siklót a kívánt irányba. A segédrakéták hajtóanyaga nitrogén-tetroxid és monometil-hidrazin. A hidrazin rendkívül hatékony hajtóanyag (üzemanyagként először a németek használták a II. világháború alatt a rakétahajtóművel ellátott ME 163-as vadászgépükben), és a hidrogéntől eltekintve minden hajtóanyagnál nagyobb fajlagos tolóerőt szolgáltat. A hidrazint egyéb, kevésbé robbanásveszélyes célokra is felhasználják: a gyógyszergyártásban, a vízmelegítő rendszerek korrózióvédelmében, a fényképezésben, a fénymásolásban, festékiparban és a galvanizálásban. Ugyancsak használják a gombaölő szerek gyártásában.
Az első gombaölő szert a Franciaországot valaha is sújtó legnagyobb katasztrófa, a szőlőskertjeit ért 1878-as nagy peronoszpórajárvány hatására fejlesztették ki. A dolog iróniája abban állt, hogy a gombát azokkal az amerikai szőlővesszőkkel hurcolták be az országba, amelyeket az előző borászati válság, az 1865. évi nagy filoxérajárvány hatásainak leküzdése céljából hoztak be, amely a peronoszpóra feltűnésének idejére már megtizedelte Franciaország bortermelését.
1882 októberének vége felé a bordeaux-i egyetem növénytanprofesszora, Pierre Millardet a szőlőskerteket járva felfigyelt arra, hogy egyes tőkék levelei furcsa zöldeskék színűek; a növények pedig egyébként egészségesek. Kérdezősködésére a helybéliek elmondták, hogy arrafelé régóta szokás a tolvajok elriasztása céljából a leveleket rézszulfát és mész keverékével beszórni. Millard éppen olyan gombaellenes vegyszer után kutatott, amellyel bevonhatná a leveleket az évnek azon szakaszában, amikor peronoszpóra legérzékenyebb a kémiai hatásokra. Mire a következő szüret eljött, Millard előállította a bordói lét: rézszulfát, mész és víz keverékét. Ez volt az első kémiai gombaölő szer a világon.
A szőlőt sújtó járványok miatt Franciaország bortermelése a felére csökkent. Figyelembe véve, hogy az ország mezőgazdasági jövedelmének negyede a bortermelésből származott, és hatmillió ember megélhetését biztosította a szőlőművelés, a kormányzat nagyon szerette volna megelőzni egy ilyen katasztrófa megismétlődését. 1878-ban a svájci Bernben nemzetközi növényegészségügyi zárlat konferenciát rendeztek, ahol megegyezés született a növények határokon történő átszállításának szabályozásáról. Sajnálatos módon a delegátusok nyilvánvalóan figyelmen kívül hagyták azt a tényt, hogy a filoxérát egy levéltetűfaj okozza, amely viszont repülni képes. A svájci konferenciázó küldötteket egyéb, a határokon átnyúló problémák is foglalkoztatták ez idő tájt. 1874-ben huszonegy ország küldöttei jöttek össze a berni Postakonferencián, hogy a nemzetközi levélforgalmat{49-78} szabályozzák, de legfőképpen, hogy megállapodjanak az egyezményes díjkategóriákban. Négy évvel később a Nemzetközi Postaegyezmény tagjai ezt kiegészítették egy Postai Utalványozási Egyezménnyel. 1882-ben egy amerikai szervezet indította el az első expressz utalványozási rendszert, amihez biztonsági postautalványt használt. A feladó a formanyomtatvány szélére nyomtatott számsort úgy szakította le, hogy a kívánt összeg maradjon az utalványon. Ez lehetetlenné tette, hogy az utalvány megérkezésekor az összeget növelni lehessen. A társaság, az American Express, ugyancsak garantálta a hamisítás elleni védelmet.
Az American Express 1850-ben három gyorsszolgálat összeolvadásával jött létre. Az egyesülést a két évvel azelőtt Kaliforniában felfedezett arany váltotta ki. Az American Express számára nagy vonzerőt jelentett az a hatvanmillió dollár értékű arany, amit egyetlen év leforgása alatt Keletre kellett továbbítani, és a kaliforniai bányászok és üzleti vállalkozások növekvő igénye, hogy a keleti parton települt szállítóiktól minél gyorsabban kapják meg az árut. Szintén a gyorsabb kézbesítés érdekében vezette be az American Express az utánvételes kézbesítést. Aztán 1860-ban hetvenötezer kaliforniai írta alá a Kongresszusnak küldött petíciót, amelyben rendszeres és jól működő postai szolgáltatást követelnek, amely kapcsolatot teremtene köztük és hátrahagyott családjuk között. 1858-ban Colorado és Kansas államokban találtak aranyat. Mindezen tényezők együttesen keltették fel az érdeklődést az országon belüli kommunikáció utolsó hiányzó szakaszának áthidalása iránt. Ez a szakasz a Missouri állambeli St. Joseph és a kaliforniai Sacramento között húzódott.
1860. április 7-én indult el a Pony Express első lovas futára a postával St. Joseph-ből Kaliforniába. Az útvonal különlegesen veszélyes volt. Majdnem háromezer-kétszáz kilométeren át keresztezte a kontinens legkomiszabb terepét, amelyet Amerika ellenséges érzületű őslakosai és banditák laktak. A lovasokat a viszontagságok és a fáradtság leküzdésének képessége alapján toborozták. Némelyikük csupán tizennégy éves volt. Előszeretettel alkalmaztak árvákat.
Az útvonal mentén százharmincnyolc állomást létesítettek. Százegynéhány mérföldenként következett egy pihenőállomás, ahol a lovasok rövid pihenőt tarthattak. Minden más postaállomáson új lovas vette át a postát. A postaállomások között 32 kilométerenként kisebb állomások szolgáltak a lovak váltására. A menetrend nagyon szoros volt, és csupán két percet engedélyezett a lovasok váltására. A Pony Express soha nem haladt vágtánál lassabban, és a társaságnak alapelve volt, hogy a körülményektől függetlenül a postának célba kell érnie. A rendszer kevesebb, mint két évig működött, azután a Keletről és Nyugatról egyszerre megkezdett transzkontinentális vasút két vége összeért, és Pony Express gyorspostája feleslegessé vált.
Az American Express létezése utolsó néhány hónapjára megvásárolta a Pony Expresst, és erre az időszakra leszerződtetett egy kivételes képességekkel megáldott lovas futárt. A férfiú később Buffalo Bill néven vált ismertté, hála az állatok leterítésében való egyességének (egy nap alatt hatvankilenc bölény), midőn a Kansas Pacific vasútépítő munkásainak ő szállította a húst 1868-ban. William Buffalo Bill Cody 1872-ben, amikor elérte huszonnyolcadik születésnapját, már élő legenda volt. Ebben az évben, miután dolgozott már a Pony Expressnél, a vasútnál, a hadseregnél és volt felderítő járőr is, fellépett egy chicagói színpadon, és eljátszotta a Souts of the Prairies főszerepét. Színházi pályafutása megkezdése után is rendszeresen tett látványos kiruccanásokat a prérire, és ezzel is növelte tekintélyét. 1883-ban vadnyugati show-jával behozta a határvidéket a városba. A látványosság elejétől a végéig a vadnyugat kitalált történetét mutatta be bölényvadászattal, indiánok támadásaival, a Pony Express lovasaival, lovas mentőcsapatokkal, mesterlövészekkel, szekérkaravánokkal, prémvadászokkal, felderítőkkel és persze a ceremóniamester Codyval. A show tucatnyi államot bejárt, ötvenmillió ember előtt lépett fel ezer városban, mígnem Cody 1913-ban tönkrement.
Codynak Amerikában csupán egyfajta konkurenciával kellett számolnia, az úgynevezett vaudeville revükkel. A tizenkilencedik század végére a szabványos revü műsora kilenc darab tízperces jelenetből állt, mint például hasbeszélő, az elmaradhatatlan táncbetétek, vidám jelenet vagy pantomim, rövid drámai jelenet és végül a látványos záró műsorszám, többnyire légtornász-produkció. Az egyik legelső vaudeville varieté-előadást 1850-ben rendezték San Franciscóban, és a plakátok úgy hirdették, mint pikáns, párizsi szórakoztató műsort. Már a műfaj neve is nyilvánvaló utalás volt a francia kötődésre; az eredeti változat neve Vau de Vire (a Vire folyó völgye) volt. A Vire völgye Normandiában található, ahol valószínűleg a tizenötödik századi dalszerző Olivier Basselin indította útjára a műfajt. Basselinről nem sokat tudunk, kivéve, hogy valószínűleg nemezkészítőként kezdte. Zenei termésének nagy része bordal, olyan címekkel, mint Vidám asztaltársaság, Borban a jó vers!, Még egy pohárkával!
Az angolok éppen akkoriban vesztették el Normandiát, amelyet több, mint két évszázadon keresztül megszállva tartottak, amikor Basselin a bordalait írta. Basselin 1450-ben, a Formigny csatában (ez volt a végső vereséget és az angolok kivonulását megelőző utolsó összecsapás) vesztette életét. Formignynél zajlott az első ütközet, amelyben a franciák bevetették az új, kisméretű ágyúfajtát, a csatakígyót, ami a harc kimenetele szempontjából döntőnek bizonyult. Az angolok hagyományos taktikája az volt, hogy alkalmas védelmi állást foglaltak el, csatasorba állították az íjászokat, előttük hegyükkel felfelé karókat vertek a földbe, és várták, hogy a franciák előrenyomuljanak. A rájuk zúdított nyílzáporral is támadásra próbálták ingerelni a francia lovagokat. A kihegyezett karók aztán feltartóztatták a lovas katonákat, az angol gyalogság előrohant, és elbánt velük.
Formignynél ez a terv megbukott. A franciák elkezdték csatakígyókkal lőni az angolok első vonalát, és ezzel cselekvésre késztették az íjászokat. Sok íjász kilépett a sorból, és rohant, hogy megszerezze a csatakígyókat. Éppen vonszolták őket át az angolok oldalára, amikor a francia tartalékcsapatok megjelentek a színen, és látván, hogy az angol vonalak megbomlottak, támadásba lendültek. A négyezerötszáz angol harcosból háromezer-hétszázhetvennégy odaveszett. Egy ezt követő angol vereség aztán véget vetett Anglia Normandia feletti uralmának.
Egy írástudatlan fiatal lánynak köszönhetően a szerencse több, mint húsz évre elpártolt az angoloktól. A lány 1428-ban megjelent a burgundiai Vaucouleurs várában, és kihallgatást kért a városparancsnok Robert de Baudricourt-tól. A lány kijelentette, hogy Szent Margit, Szent Katalin és Szent Mihály sürgető hangjára jött. A szegényes, vékony, vörös ruhát viselő lány bejelentette, hogy szent küldetése van: ki kell űznie az angolokat Franciaországból, és trónra kell ültetnie Károly dauphint (trónörököst). De Baudricourt, a leány jámborságának hatására elvitte őt Károlyhoz, Lorraine hercegéhez, akit a lányka mindjárt rábeszélt, hogy kevésbé kicsapongó életmódot folytasson. A jó tanácsért cserébe a herceg adott neki egy lovat. Ezt de Baudricourt kiegészítette egy karddal, és elvitte a lányt Chinonba a dauphinhez. A dauphin próbára akarta tenni a lány csodás képességeit, és közönséges ruhába öltözötten elvegyült az udvari népség között. A lány egyenest odament hozzá, és szóba elegyedtek. Később úgy hírlett, hogy a lány olyasmiket mondott neki, amiről csak ő és a gyóntatója tudott. Ezután papi személyek kérdezték ki a hallott égi hangokról, a doktorok pedig megerősítették, hogy ugyancsak ritka és csodás állapotban van, szűz. Miután minden vizsgálaton átesett, a dauphin páncéllal, lándzsával és zászlóval látta el, és rábízta a csapatai feletti parancsnokságot, amivel ugyancsak felbőszítette áskálódó természetű arisztokratáit, akiket vérig sértett, hogy egy közembernek kell engedelmeskedniük. Nevét az 1429. évi, az angolok feletti győzelemmel végződött orleansi csatáról kapta. Azóta úgy ismerik, mint Jeanne d'Arc, az Orleáni Szűz. Csatáról Csatára űzte, hajszolta az angolokat, míg végül 1429. július 17-én elvezette a dauphint a reimsi koronázási szertartásig. Miután minden baj nélkül a fejére került a korona, Károly király Jeanne küldetését befejezettnek nyilvánította, és a seregét a következő szeptemberben feloszlatta. Nem vette figyelembe Jeanne-nak az angolok kiűzésére tett ígéretét. Miután megfosztatott a dauphin seregétől, Jeanne felcsapott szabad katonának, és a dolgok kezdtek rosszra fordulni. Egy sor vereséget követően 1430. május 24-én Jeanne kilovagolt Compiégne-ből, hogy megütközzön az angolokkal és burgundi szövetségeseikkel. Miután bekerítették, visszatért a városba, a kapukat azonban zárva, a felvonóhidat felhúzva találta. Néhány óra múlva már a burgundiak fogságában volt.
Egy évvel később az inkvizíció{50-104} ítélőszéke előtt állt. Az ítélet: "Mérlegelve Jeanne látomásainak célját, módját és mondanivalóját, személyiségének sajátságait, a helyet és egyéb körülményeket, azok a hangok vagy a képzelet romlott és ártalmas hazugságai, vagy az elbeszélt látomásokat és jelenéseket Beliál, a Sátán és Behemót veszedelmes és gonosz lelke idézte elő." 1430 szeptemberében a burgundiak eladták őt az angoloknak, álok 1421: május 24-én elevenen elégették egy olyan magas máglyán, hogy a hóhér nem tudta megadni neki a kegyelemdöfést. Jeanne lassú és gyötrelmes halált halt a lángok között.
Az inkvizíciót, amely Jeanne-t elítélte, eredetileg két évszázaddal korábban, a katar{51-103} eretnekek elleni harc céljából alapították. A katar szekta a szegénység és a szabad szerelem híve volt, és azt hirdette, hogy az egyháznak le kell mondania az anyagi javak birtoklásáról. Egy fiatal spanyol pap, Domingo Guzman álláspontja szerint egyetlen módon lehet felvenni a harcot a növekvő elégedetlenséggel (tekintettel arra, hogy a felfuvalkodott egyházi hierarchia maga kérkedik a gazdagságával, és nyakig merül a szerencsejátékok és a fajtalanság élvezetébe), hogy saját érveiket kell a katarok ellen fordítani. A saját, szegénységet hirdető prédikációi nem váltak be, és a pápa keresztes hadjáratot indított, amelynek eredményeként 1209-re már katarok ezreit mészárolták le. Domingót III. Ince pápa 1215-ben állította az új dominikánus szerzetesrend élére, és egyetlen feladatául az eretnekség felkutatását és üldözését szabta.
Valamikor 1227 és 1233 között az eretnekség problémája eléggé kiterjedt ahhoz, hogy IX. Gergely pápa további lépésekhez folyamodjon. A Dominikánus Inkvizíciót akkoriban állították fel, mikor Jeanne d'Arc vallatása folyt. Az inkvizítorok, az Ad extirpanda (a kiirtandókhoz) című pápai bulla által felhatalmazva, nagyobb hatalommal rendelkeztek, mint a világi hatóságok, és felhatalmazásuk volt a gyanúsítottak eljárás nélküli bebörtönzésére és kínvallatására, minden gyanúba vett személy vagyonának elkobzására, és mindent számba véve az eretnekek máglyán való elégetésére. Mindezek ellenére az inkvizíció rémtetteit a kor általános gyakorlatának fényében kell megítélnünk. A kínvallatás akkoriban mindennapos dolognak számított. Franciaországban az árulás büntetése abból állt, hogy a bűnöst felakasztották, majd mikor kezdte elveszteni az eszméletét, felnyitották a hasát, kiontották a beleit, végül a testét felnégyelték. Külön büntetésként kasztrálták is. Gyakorlatilag lehetetlen volt beismerés nélkül túlélni az inkvizíciós eljárást. A vádakat sohasem határozták meg pontosan, és a vád tanúinak nevét sohasem hozták nyilvánosságra. A panaszost megkérdezték, mit gondol, melyik bűnös cselekedete miatt került börtönbe, aztán, hogy vallja azt be. Azt is felajánlották nekik, hogy enyhébb ítéletre számíthatnak, ha megneveznek más eretnekeket. A tizenötödik században azután a spanyol inkvizíció nekilátott a szétszórt eretnekcsoportok felkutatásánál kevésbé körülményes feladatnak: elkezdett a zsidókkal foglalkozni. Az új inkvizíció álságos célja az volt, hogy úgymond ellenőrizze, és igazolja a kikeresztelkedett zsidók megtérésének őszinte és igaz voltát. Valójában az volt a feladata, hogy megoldja a zsidókérdést, oly módon, hogy leleplezi a hitüket titokban még mindig gyakorló conversos-t, a leggazdagabb zsidókat pedig megfosztja vagyonuktól és tisztségeiktől.
Az ibériai zsidó népesség a nyolcadik századot megelőző idők óta élt Spanyolország és Portugália területén, azóta, hogy az első muzulmán betolakodók elfoglalták Cordoba városát. A muzulmánok a Szentírás népének tartották a zsidókat, akik ugyanazt az istent imádják, mint ők, és védett kisebbségként bántak velük. A zsidók szabadon gyakorolhatták vallásukat, fel voltak mentve a katonai szolgálat alól, és megengedték nekik, hogy saját közigazgatásuk legyen. Ugyanakkor tény, hogy a törvény előtt tanúvallomásuk kisebb súllyal esett a latba, mint a muzulmánoké, nem házasodhattak össze muszlim emberrel, és nem viselhettek fegyvert, ennek ellenére helyzetük sokkal kedvezőbbnek volt mondható, mint a keresztény országokban élő hitsorsosaiké. Az ibériai zsidók gyakran viseltek magas hivatali méltóságot, a kereskedelem és pénzügyek világában tevékenykedtek. A zsidó tudósokat nagyra becsülték, és jelentős szerepet játszottak a spanyolhoni muzulmán államok kulturális életében.
A muzulmán Spanyolország 1100 után kezdett zsugorodni, amint a keresztény reconquista haladt dél felé, és visszafoglalta Leont, Asturiát, Aragóniát, Navarrát, Katalóniát és Kasztíliát. Az utolsó muzulmán városállamok Sevilla, Zaragoza és az 1492-ben elesett Granada voltak. Ekkor a muzulmánok zsidókkal szembeni toleranciáját a keresztény elnyomás váltotta fel. A zsidókat gettókba gyűjtötték össze, éjszaka nem hagyhatták el otthonukat, és akkora adókkal sújtották őket, amitől tönkrementek. 1281-ben az összes kasztíliai zsidót bebörtönözték, és csak óriási váltságdíj ellenében engedték őket szabadon. A tizennegyedik században Madrid, Burgos, Cordoba, Toledo és Barcelona zsinagógáit megrohanták és lerombolták. A dominikánusok fáradhatatlanul ügyködtek a zsidók keresztény hitre térítésén. A rettenetes kilátások hatására zsidók ezrei váltak kereszténnyé. A kikeresztelkedettek közül sokan kerültek a hatalom magas és befolyást jelentő pozícióiba, mivel évszázadokon keresztül éltek a fejlett muzulmán világban, ahol járatosak lettek a számolás, írás és olvasás tudományában, ami keresztény gazdáiknak bizony nem adatott meg.
1474-ben Segovia karizmatikus priorja lett Kasztíliai Izabella királynő tanácsadója, és 1482-ben Izabella és férje, Ferdinánd kinevezte őt a spanyol inkvizíció főfelügyelőjévé. Tomás Torquemada neve az intézmény legszörnyűbb túlkapásainak szinonimája lett. A félsziget utolsó muzulmán erődítményének, Granada várának 1492. január 20-i eleste nemcsak a 781 éves muzulmán uralom végét, de az ibériai zsidók halálos ítéletét is jelentette. Az év március 31-én Ferdinánd és Izabella jóváhagyta a zsidók Spanyolországból való kiűzetéséről szóló rendeletet. Négy hónapot kaptak a távozásra, és halálbüntetés terhe mellett megtiltották nekik a visszatérést Spanyolországba. Minden vagyonukat elkobozták; nem vihettek magukkal aranyat, ezüstöt vagy abból vert érméket sem; aki pedig 1492. július 1-je után étellel vagy menedékkel segítette őket, súlyos büntetésnek nézett elébe. A Kiutasítási Rendelet katasztrófa volt a zsidók számára, mert legtöbbjük a rendelkezésre álló idő alatt nem tudta a vagyonát pénzzé tenni. A gettóbeli házaknak nem volt értéke, a keresztények vagyonokra tettek szert azzal, hogy bagóért felvásárolták a zsidók vagyontárgyait. A legóvatosabb becslések szerint is 250 000 zsidót űztek el az országból.
Az ibériai zsidók egész Európában szétszóródtak, sokan kerültek Kelet-Európába, Hollandiába és Portugáliába, de legtöbbjük visszatért az iszlám közösségbe, amely oly hosszú ideig megértéssel és rokonszenvvel viseltetett irántuk. Legnagyobb részük Isztambulba készült, ahol akkor Bajazid szultán uralkodott, aki megjegyezte, hogy Ferdinánd rossz államfért, mert országa legértelmesebb és legbuzgóbb polgárait űzte el, és ezzel gyengítette saját országát és erősítette vetélytársaiét.
Nem sokkal később a zsidók értékes szolgálatot tettek új hazájuknak. 1520-ban kezdődött Bajazid szultán dédunokája, Nagy Szulejmán negyvenhat éves uralkodása. Alatta jutott az ottomán birodalom a kulturális csúcsra, és ő terjesztette ki a birodalmat három földrészre. A zsidók különös értéket képviseltek Szulejmán számára, mivel járatosak voltak az európai bankrendszer világában, és mert egész Európára kiterjedő, fejlett váltórendszert építettek ki többi zsidó bankárral, így sokkal hatékonyabban tudták mozgatni a tőkét, mint keresztény és török versenytársaik. A kollégáikkal fenntartott kapcsolataik az európai piacokon, nyelvi készségeik, jártasságuk a könyvelésben, üzleti levelezésben és szerződések megszerkesztésében kulcsszereplővé tette őket a török államkincstár számára. Ha a zsidók valamire megszerezték a monopóliumot, abban megkerülhetetlen tényezővé váltak, például cukor-, kávé- és fűszerkereskedelemben.
1552-ben az egyik magas állású zsidó ember, Moshe Amon, kérvényezte a török kormányzatnál, hogy egy portugáliai zsidó bankár, Dona Gracia Mendes átmenthesse tőkéjét Isztambulba. Ez az impozáns hölgy nemrég visszavonta keresztény hitre térését, és kifejezte abbéli óhaját, hogy unokaöccsével, Joseph Nasival együtt Isztambulba emigrálhasson.
Joseph hosszabb időt töltött a Mendes család antwerpeni bankjában, és személyes jó barátságba került V. Károly császárral. Gracia és Joseph a vagyon révén hamarosan számottevő hatalomra és befolyásra tett szert Törökországban. Gracia bizalmas barátságba keveredett Szulejmán kedvenc feleségévet, Roxelánnal. Az 1560-as évek elején Joseph már mesés vagyonra tett szert, és épp csak külügyminiszteri címe nem volt. Egy alkalommal az ő közvetítésével kötött egyezményt Szelim (Szulejmán utóda) IX. Károly francia királlyal. Joseph annyira becsvágyó férfiú volt, hogy egyszer a zsidók királyának nevezte magát, bár a legnagyobb méltóság, amit a törökök rá ruháztak, a görög Naxos szigetének hercegi címe volt.
1564-ben, nem sokkal azután, hogy Josephnek sikerült kihallgatást szereznie Szulejmánhoz, a császári díván fontolóra vette Málta megtámadásának lehetőségét. A sziget a Máltai Lovagrendnek, annak a keresztény szerzetesrendnek a főhadiszállása volt, amelyet Szulejmán évtizedekkel azelőtt már kiűzött előző támaszpontjáról, Rodosz szigetéről. A császári tanács több tagja szót emelt a terv ellen, és azzal érvelt hogy a törököknek inkább északra és keletre, Magyarországon túlra kellene terjeszkednie. Végül a díván úgy döntött, hogy elfoglalják Máltát, és támaszpontként Spanyolországot fogják felhasználni Itália és Dél-Európa megtámadásához.
Ekkoriban a Szicília és Észak-Afrika közti csatornában fekvő Málta lovagjai olyasmivel foglalkoztak, amit legjobban a szervezett kalózkodás kifejezéssel lehetne leírni, és egyik ilyen akciójuk késztette cselekvésre Szulejmánt. A lovagok elcsíptek egy kereskedelmi hajót, amely a szultáni szeráj főeunuchja, Kustir aga tulajdona volt. A hajó nyolcezer dukát aranyat és velencei árukat szállított a szultáni hárem főfeleségei részére. Ezért aztán Szulejmánt a közvetlen hozzátartozói is arra ösztökélték, hogy foglalja el Máltát, szerezze vissza a javaikat és a muzulmán rabokat (akiket megalázó módon a törökök ellen harcoló hajókon gályarabként dolgoztattak).
Málta védői 1565. május 18-án pillantották meg az első török gályákat. Ezek csak előőrsei voltak annak a masszív inváziós flottának, amely a harmincezer embert, hatezer hordó puskaport, ezerháromszáz ágyúgolyót, nyolcvanezer kézifegyverbe való lövedéket és az élelmiszert szállító száznyolcvanegy hajóból állt. Málta védői kilencezer hadra fogható embert számláltak, s ebből ötezer volt a sziget lakója. A lovagok kitűnő, magasan képzett, a hagyományos keresztes lovagi erényekkel rendelkező harcosok voltak. Annyira tartottak attól, hogy a törökök fogságába esnek, hogy el voltak szánva a harc végsőkig való folytatására. Vezetőjük, a hét éve nagymester Jean de la Valette erélyesen kézben tartotta a harci cselekményeket, és személyes példamutatásával lelkesítette az embereket. Már hónapok óta dolgozott a terep előkészítésén, erődítéseket emeltetett, és földig romboltatott olyan épületeket, amelyek fedezékül szolgálhattak volna az ellenségnek. Végül is a védők kitartása és a török vezérkar széthúzása, a harcászati tervezés teljes hiányával párosulva a támadók visszavonulásával, és az ostrom feladásával járt.
A törökök távozása után szinte minden máltai épület javításra vagy újjáépítésre szorult. Az európai hatalmak (amelyek túl későn akartak a sziget segítségére sietni) úgy határoztak, hogy Máltát, tekintettel kulcsfontosságú stratégiai szerepére, alaposan meg kell erősíteni. 1565 decemberében megérkezett Francesco Laparelli hadmérnök, hogy nekilásson az építkezésnek. A döntés úgy szólt, hogy Valetta néven megerősített fővárost kell építeni. Az új fővárosé lett reneszánsz utolsó nagy városterve. Az egymást derékszögben metsző utcákat és a szabad tereket falakkal és bástyákkal vették körül, minden ház be volt kötve a csatornahálózatba, és el volt látva az vizet gyűjtő ciszternával. Megkövetelték, hogy a házak egységes stílusban épüljenek. Az új főváros kiemelkedő minőséget képviselő épülete volt a kórház, amelyet 1575-ben nyitottak meg. A Máltai Lovagrend ápoló rendként kezdte pályafutását 1048-ban Jeruzsálemben. A sebesült kereszteseknek viselte gondját, ezért a rendet Ispotályos Lovagok névvel is illették. A kórházuk vezetője, a nagy ispotályos, a rend legfőbb vezetőivel azonos rangban volt. Valetta új kórházában számos új elképzelést valósítottak meg. Az eltérő betegségekben szenvedőket különböző kórtermekben helyezték el: egyikben voltak a vesekövesek, a másikban a bőr- és nemibetegek, egy harmadikban a szifiliszesek forró fürdőkkel való kezelését végezték, megint másik szobája volt a haldoklóknak, a járványos betegeknek, a vérhasban szenvedőknek, és ami akkoriban a legszokatlanabbnak számított, az elmebetegeknek. Az itteni ellátás másik kiváló jellemzője volt, hogy minden beteg külön ágyat kapott, amelyet minden este áthúztak. Szükség esetén naponta többször cseréltek lepedőt.
A kezelés már korlátozottabb volt. Az érzéstelenítést úgy végezték, hogy nadragulya és mandragóra kivonatával átitatott szivacsot tartottak a páciens szájához, vagy pedig az orvos egy kalapáccsal akkorát ütött a fából készült sisakot viselő páciens fejére, hogy az eszméletét vesztette. A sebeket rendszerint sós vízzel mosták ki. Alkalmazták a sínbe helyezést és a végtagok nyújtását. A sérült véredényeket elkötötték, és a lágy szövetek sérüléseit összeöltötték. Az orvosi kar minden tagjától megkövetelték, hogy tanult és gyakorlott legyen, és hogy esküvel fogadja, a tőle telhető legtöbbet teszi meg a betegség leküzdésére. A kórházban tevékenykedő orvosoktól azt is megkövetelték, hogy a leginkább sikeres orvosok által használt módszereket alkalmazzák a gyógyításban.
A kor legkiemelkedőbb orvostudora, akinek már az apja is a Habsburgok császári házának gyógyszerészeként működött, V. Károly császár orvosa volt. Andreas Vesalius Párizsban, majd Padovában szerezte ismereteit, ahol 1537-ben olyan mély benyomást keltett boncolási technikájának bemutatásával, hogy azon nyomban, huszonhárom évesen kinevezték a sebészet professzorának. 1543-ban De Humanis Corporis Fabrica (Az emberi test felépítése) című munkájával lepte meg az orvosi társadalmat. Ez a könyv volt az első valóban modern anatómiai szöveg, és amelyik az életből vett ábrákkal jelent meg. Vesalius elvetette az ókori görög és római orvosi szövegeket, mint tekintélyeket, és azt mutatta be, amit látott: a csontváztól az idegekig, a szervektől az izmokon át a bőrig mindent. Vesalius ezen kívül olyan részletességgel írta le boncolási technikáját, hogy a gyakorlottabb olvasó azt utána tudja csinálni. A De Corporis illusztrációi fametszetek voltak, amelyeket szálirányban felfűrészelt körtefába véstek, majd forró lenolajjal dörzsöltek be, ami a felületet plasztikusabbá tette. A fametsző művész nevét nem ismerjük, de a rendkívüli rajzok, amelyek alapján dolgozott, kevés kétséget hagynak afelől, hogy a munka a neves velencei festő, Tiziano műhelyéből került ki.
Tiziano Vecelli 1488-ban arisztokrata szülők gyermekeként született Itália északi részén, már nyolcéves korában olyan művészi tehetséget mutatott, hogy bátyjával együtt Velencébe küldték egy mester mellé tanulni. A Velencei Köztársaság, Európa leggazdagabb tengeri kikötője híres volt pazarló életmódjáról. Tiziano Velencébe érkezése idején a művészet, amint arra a legnagyobb velencei festő, Giovanni Bellini is rájött, jövedelmező megélhetési lehetőséget biztosított. A kormányzattal kötött megállapodása szerint élete végéig szóló járadékot kapott cserébe azért, hogy minden megválasztott dózsénak megfesti a portréját. Tizianót és bátyját Giovanni testvére, Gentile műhelyébe küldték tanulni.
Tiziano rövid időt Gentile műhelyében töltött, azután átpártolt Giorgione da Castelfrancóhoz, aki épp akkoriban botránkoztatta meg Velence művészetének világát egy oltárképével, melyen a Madonnát egy tájképbe helyezte, nem pedig egy templomba. Giorgione (György, a nagy) volt az első, aki színárnyalatokkal érzékeltette a formákat és mélységet. Az ő újítása volt, hogy, fittyet hányva a hagyományoknak, vászon alapra olajjal festett, és ő vezette be a realisztikus ábrázolásmódot, amit Tiziano sietett átvenni tőle. Tiziano 1526-ban festette a Frari (barátok temploma) oltárképét, amit az első, sajátos egyéni stílusában készült művének tartanak. A képen angyalok serege emel az égbe egy arányos testalkatú Madonnát. A festésmódban az az alapvető újítás, hogy a Madonnának súlya van, nehéz. Azt mondják, a jámbor fráterek meg voltak botránkozva, amikor először megpillantották a képet. Tiziano vérbő realizmusa futótűzként terjedt. Tiziano nőalakjai azért olyan realisztikusak, mert mesterien ábrázolta az emberi test színárnyalatait, járatos volt abban, amitől Vesalius könyvének ábrái annyira erőteljesen hatnak.
Tiziano 1530-ban már közkedveltségnek örvendő művész, és elkezdi megfesteni a korszak nagyságainak portréit: Ciprus királynője, Ferrara hercege, egy Medici bíboros és a francia király szerepel a képein. Mikor 1545-ben Rómába megy, a pápa fejedelemnek kijáró fogadtatásban részesíti. A III. Pál pápáról készített portréja olyan természetesre sikeredett, a szóbeszéd szerint, amikor kitette a képet egy erkélyre száradni, a járókelők kalapot emeltek előtte. V. Károly német-római császár annyira nagyra tartotta Tizianót, hogy palotagrófi rangot adományozott neki, és az Aranysarkantyús rend lovagjává nevezte ki, azonkívül jogában állt bármikor belépni a császári udvarba. Efféle elismerésben festők nemigen részesültek.
A Károlyról készült számos portré közül talán az a leghíresebb, amelyet Tiziano a császár 1548-as germániai tartózkodásakor festett. Károly éveken keresztül próbálkozott tárgyalóasztalhoz ültetni a katolikus egyházat és az újdonsült német protestánsokat, akiket 1521-ben Luther Márton elszakított az előbbitől. 1545-re a protestáns fejedelmek szövetségbe tömörültek, megtagadták a közelgő tridenti zsinaton való megjelenést (amelynek az volt a célja, hogy válaszul a protestáns mozgalmakra, gyökeres reformokat léptessen életbe), és minden megegyezésre vonatkozó kísérletet elutasítottak.
A császárnak nem volt más választása, mint az erő alkalmazása. 1547 tavaszán a bajorországi Mühlberg melletti csatában tönkreverte a protestánsokat, és vezetőjüket, a szász választófejedelmet börtönbe vetette. Tiziano őt is lefestette. Később a közeli Augsburgban készítette el Károly portréját, amelyen teljes harci díszben, csatába készülő páncélos vitézként ül a lován.
V. Károly páncélját Augsburgban készítették, mivel a város fémiparáról volt híres, és közel feküdt egy nagyobb arany-, ezüst- és vasérclelőhelyhez. Károlynak a mühlbergi képen viselt páncélja még valamit bemutat abból, ami Augsburgot híressé tette: egy csavart. A csavarmenet elve a klasszikus időktől fogva ismeretes volt, amikor az olajprésekben és a vízemelő szerkezetekben használták fel, de a fémből készült csavarokat csak a reneszánsz idején fejlesztették ki, és többek között a páncélok összeszerelésére használták. A páncélzat egyik része, amit manteau d'armes néven ismertek (merev védőlemez, ami a mellkas bal oldalához és a vállhoz volt erősítve, és a lovagi tornákon használták) négyzetes fejű csavarok segítségével volt a páncél többi részéhez erősítve, és a csavarokat kulccsal kellett meghúzni. A manteau a parádékon viselt páncéloknak is része volt, amint az Károly mühlbergi portréján is látható.
Valószínű, hogy a fémből készült csavart eredetileg az augsburgi ékszerészek és aranyművesek fejlesztették ki, akiknek a szaktudása vezetett egy új pénzverési eljárás kidolgozásához is. Valamikor 1550 körül az Augsburgban akkreditált francia követ lelkesült ajánlására II. Henrik francia király meghívott egy Max Schwab nevezetű aranyművest, hozza el Párizsba új mérleg-érmesajtolói egyikét. Schwab érmesajtoló gépét egy mindkét végén súlyokkal megterhelt hosszú hajtókar segítségével lehetett meghúzni. Mikor a hajtókart megforgatták, hogy a prést meghúzzák, a karon lévő súlyok egyenletes nyomást fejtettek ki, ezért a sajtolószerszám is egyenletes erővel hatott a fémkorongra, és rendkívül éles rajzolatú lenyomatot hagyott a felületén.
II. Henrik nagy lelkesedést mutatott a pénzverés megreformálása iránt, mivel ugyanaz a probléma gyötörte, mint a kor többi államférfiait: a váltókat a korlátozott mennyiségben rendelkezésre álló készpénzben kellett kiegyenlíteni.
1530-ban V. Károly túszként tartotta fogva I. Ferenc francia király fiait, és kétmillió arany écu váltságdíjat követelt értük. Mivel Franciaországban nem volt fellelhető ennyi arany écu, Ferenc kénytelen volt külföldi pénzt vásárolni, beolvasztatni, majd újra veretni. A háborús kiadások, és a csatákat megvívó zsoldosok fizetsége miatt a királyok és fejedelmek gyakran kényszerültek pénzt kölcsönvenni.
Mikor Schwab Franciaországba érkezett, II. Henrik király csaknem teljes éves jövedelme összegével tartozott a lyoni bankároknak. A helyzetet még zavarosabbá tette a forgalomban lévő rengeteg hamis pénz, és az érmék körülnyírással történő értékrontása. Henriknek az volt az elképzelése, hogy új pénzérme kibocsátásával lecseréli az értékét vesztett pénzt. A terv szerint az új pénz neve écu helyett henri lesz, és csökkentik az aranytartalmát. Abból a célból, hogy megkönnyítse a pénzcsere végrehajtását (és általában a pénzügyek irányítását), Henrik az állam vagyonának őrzésére létrehozta a Louvre-ban a királyi kincstárat, és ahhoz csak neki és kancellárjának volt kulcsa.
Henrik erszényének egyik legfőbb apasztója a felesége, a fényűzés iránti vonzalmáról hírhedett Medici Katalin volt. Amint a trónra került, megduplázta a királynék szolgálatára rendelt hagyományos udvartartás létszámát; százan sürögtek körülötte. Fényűző életmódot folytatott, miközben körbeutazta a királyságot. Volt még kilenc saját tulajdonú kastélya és palotája, amelyek közűi egyet (a Szajna partján álló La Tournelle-t) leromboltatott, hogy utat vágasson a Tuileriákhoz. Új szárnyat építtetett a Louvre-hoz, felhúzatott két új kastélyt (Monceau-t és Chaillot-t, mindkettőt Párizs mellett), és egy galériával bővíttette a Chateau de Chenonceaux-t. Lakosztálya tele volt indiai asztalkákkal, török szőnyegekkel, arannyal-ezüsttel átszőtt falikárpitokkal, jáspisvázákkal, ezüsttel berakott szekrénykékkel, gyöngyházberakásos asztalokkal, zománc, porcelán, üveg, gobelin műtárgyakkal és arcképek százaival. Azt is beszélik, hogy az itáliai konyha számos elemét honosította meg, és ő tette népszerűvé az éttermeket Franciaországban.
Katalin nagyszabású, magnificences-nek nevezett ünnepségeket rendezett, hogy a királyi család parádézhasson a diplomaták és követek előtt. Egy ilyen alkalommal rájött nevezetes migrénjeinek egyike és visszavonult, hogy vadonatúj gyógyszerével kúrálja magát. 1559-ben érkeztek az újonnan felfedezett dohánynövény első példányai az Ibériai félszigetre, és a francia követ, Jean Nicot küldött Katalinnak néhány levelet arról a növényről, amit egy holland felfedezőtől kapott magokról nevelt. Később Carl von Linné, a nagy svéd rendszertantudós fogja bevezetni a nikotin elnevezést Nicot neve után.
Valószínűleg Katalin volt az első tubákot szippantó európai, de nem sokáig maradt egyedül. 1560-ban Nicot azt írta Lorraine bíboros érsekének, hogy a dohány meggyógyított egy fekélyes embert, és egy, az orvosok által kezelhetetlennek nyilvánított sipolyt. A következő húsz év folyamán a dohányt javallják mint fertőtlenítőszert, hánytatót, szélgörcs, fogfájás, súlyos köhögés (füstjét mélyen belélegezni!), szülési fájdalmak, bűzös lehelet, veszettség, üszkösödés és viszketés elleni szert egyaránt. 1610-re már alig maradt betegség, ami ellen ne tartották volna hatásosnak.
A dohány iránti gyorsan növekvő sóvárgás ugyanazon probléma elé állította az uralkodókat: a dohányvásárlás folytán rengeteg pénz áramlott ki országukból. Angliai Erzsébet ezért rendeletet adott ki a dohány helytelen felhasználása ellen. IV. Murád török szultán fejvesztés terhe mellett tiltotta be a-tubákozást. III. Orbán pápa egyházi tilalmat rendelt el az istentiszteletek helyszínén való tubákozásra. Ezen intézkedések egyikének sem volt foganatja. Londonban a pöfékelés művészetének professzorai tartottak tanfolyamokat a dohányzás mikéntjéről. A francia, spanyol és angol kormányzatok a tizenhetedik század közepére rájöttek, hogy pénzügyi előnyöket lehetne kovácsolni a helyzetből, és Amerikában dohányültetvényeket telepítettek, otthon pedig állami monopóliummá tették a dohány forgalmazását.
Maryland angol gyarmatot úgyszólván kizárólag a dohánytermesztés céljából alapították. Maryland volt a kereskedelmi háromszög egyik csúcsa: az angol hajók rabszolgákat vittek a Karib térségbe, elcserélték őket cukorra, fűszerre és rumra, ezután mindezt elvitték az amerikai gyarmatosoknak, dohányt kaptak érte, amit viszont Angliába szállítottak.
A dohány termesztése éjjel-nappali kemény munkát jelentett a gyarmatokon, ami harminchat különböző munkafázisból állt, köztük a talaj előkészítése, a palántázás, a palánták lefedése tölgy falevelekkel, a töltögetés, a hernyók leszedése, a virágbimbók lecsipkedése a virágzás megelőzése céljából, a levelek leszedése, szárítása, pácolása, kocsánytalanítása és csomagolása. Mikor a pácolt dohány elkészült, száznyolcvan kilós, nagy hordókat szorosan teletömtek a levelekkel, és a legközelebbi kikötőbe gurították őket. Számos ilyen célra használt utat a mai napig is gurító útnak neveznek. Maryland nagyon vonzó hely volt a dohánytermelők számára, mert a Chesapeake-öböl környéki ültetvények körül több száz természetes kikötő és öblöcske terült el alig néhány mérföldnyi közelségben.
A korai ültetvények szerény jövedelmet biztosító vállalkozások voltak. Maryland bevándorlóinak többsége egyedülálló fiatalember volt, mivel a tizenhetedik század közepétől kezdve a barbadosi ültetvényesek kizárólag fekete rabszolgákat dolgoztattak, Új-Anglia pedig a valutahiány miatt csak képzett vagy tőkével rendelkező bevándorlókat volt hajlandó fogadni. A marylandi bevándorlók akkor kaptak egy darab földet, ha ledolgozták a szerződés szerinti öt évüket. További öt évig kellett dolgozniuk, hogy elegendő pénzt gyűjtsenek a házasodáshoz. A dohánytermesztéshez csak néhány szerszámra volt szükség: egy fejszére az erdőirtáshoz és egy kapára. A legtöbb ültetvényes egyszobás, favázas viskóban lakott, amelyekben pallókat fektettek keresztbe a szarufákon és az lett az alvópadlás. A házakat gyakran nyers fából építették, és gyakran szorultak javításra, de egy évtized után gyakorlatilag lakhatatlanná váltak, amikor is a tulajdonosok egyszerűen odébbálltak, és másik házikót építettek. Ez az eldobható ház Maryland tájképének jellemzője lett, ami a legtöbb arra járónak meglepetéssel szolgál.
A dohány európai behozatalának robbanásszerű megnövekedése időben egybeesett a nemzetközi kereskedelmi forgalom gyors és általános fejlődésével, azzal párhuzamosan, hogy az európai nemzetállamok gyarmatokat hoztak létre, és elkezdték Afrika és a Kelet felfedezését. A kormányzatok számára túl nagy lehetőséget kínált az importból növelni az állami bevételeket, semmint hogy kihagyhatták volna. A tizenhetedik század első negyedének végére a legtöbb európai állam modernizálta és kibővítette az adóhivatalát. Az első fogyasztási adót Anglia vetette ki 1643-ban, kezdetben csak az olyan honi gyártású árukra, mint a sör, égetett szesz, almabor, szappan, hús, só, bőr és textíliák. Az adózás rendkívül népszerűtlen volt, mivel a beígért egy éven túl is kivetették (és soha nem is vonták vissza), és az alapvető létszükségleti cikkek adóztatása a legszegényebbeket sújtotta legjobban. Ahogyan nőtt az adózás alá eső árucikkek száma, úgy nőtt az adminisztráció bonyolultsága. A fogyasztási adók kiszámítását az a tény is nehezítette, hogy a különféle árucikkekre, például az üveg, só, ablaküveg, palackok, bőr, fa és a dohány, különböző adókulcsok voltak érvényben. A kereskedelem felvirágzásával, és a piacok növekedésével az adózással kapcsolatos számítások is fokozott mértékben váltak egyre bonyolultabbá.
A tizenhetedik század elején egy alapvetően új számolási módszer jelent meg a színen, ami megkönnyítette az adószedők dolgát. 1614-ben egy John Napier nevű skót matematikus közzétett egy könyvet, amelyben részletesen leírta új, logaritmikus számolási módszerét. Négy évvel később már egész Európa tudósai és matematikusai figyelmét megragadta Napier módszere, amely lényegében azt tette lehetővé, hogy bonyolult számolási műveleteket egyszerű összeadás-kivonási műveletekkel végezzenek el. Például: 10-es alapú logaritmussal dolgozva a 100 úgy is írható, hogy 102 (1010), az 1000 pedig 103 (101010). A két szám összeszorzása a logaritmusaik (a felső indexbe írt kis számok) összeadásával végezhető el. Így 101000 = 104. Az osztás a logaritmusok kivonása útján hajtható végre: 1000:100 103-102 – 10. Alapszámként a 2-t használva 8 (23, vagyis 222) szorozva 32 (25, vagyis = 22222) azt jelenti, hogy a kitevők összeadásával (3+5 = 8), és visszakeresvén 28 = 256. 32 négyzetét a logaritmusának kétszerese adja: 2525 = 210 =1024. A négyzetgyököket a szám logaritmusának megfelezésével kaphatjuk meg: 256 gyöke a logaritmusának felével számítható: 256 = 28, 8:2 = 4, 24 = 16, ami 256 négyzetgyöke. Hatalmas és részletes táblázatokat dolgoztak ki, amelyekben minden szám logaritmusa meg volt adva, hogy a legnagyobb és legbonyolultabb számítások is gyorsan elvégezhetők legyenek.
A logaritmus felfedezése rövidesen oda vezetett, hogy feltalálták a munkát még inkább megkönnyítő szerkezetet. Nem sokkal később, 1622-ben egy Cambridge-i matematikus, William Oughtred előállított egy sárgaréz táblázatos korongot, amelyre kettős csúsztatható mutatót erősített, és ha az utóbbit a skálák fölött elcsúsztatták, minden logaritmikus számítást el lehetett végezni. Oughtred körkörös logarlécét majdnem biztosan Elias Allen, a kor leghíresebb műszergyártója készítette. Allen volt az egyik legelső mestere az új Londoni Óragyártók Társaságának, amelyet azért alapítottak 1631-ben királyi okirattal, hogy a szakmát megvédjék a bevándorolt külföldiek konkurenciájától (akkoriban minden londoni óragyártó külföldi volt). A társaság egész Anglia óragyártása felett szabályozó szereppel bírt.
A kor egyik legkiválóbb óragyártó cégét a holland Fromanteel család működtette. 1658-ban egyikük meglepő újdonságnak számító órafajtát hirdetett: "Újabban megtaláltuk a módját, hogy olyan órát készítsünk, amely pontosabban és egyenletesebben jár, mint bármelyik, a mi regulátorunk nélkül gyártott óra ... és nem befolyásolja az időjárás, mint más órákat, és tudunk készíteni olyat, amelyik egy felhúzással egy hétig, egy hónapig vagy akár egy évig is jár ugyanolyan pontosan, mint azok, amelyeket mindennap fel kell húzni." Formanteel barátja és honfitársa Christian Huygens{52-88} {52-89} találmányára hivatkozott, aki egy évvel korábban feltalálta a napi tíz másodpercen belüli pontosságú ingaórát.
Huygens egy időben a párizsi Királyi Tudományos Akadémián dolgozott, ahol egy protestáns francia, Denis Papin volt az asszisztense. Papin rendkívül jól képzett, orvosi végzettséggel is rendelkező műszerész és műszergyártó volt. Papin, valószínűleg a franciaországi vallási üldöztetés miatt, 1675-ben Londonban tűnt fel, Robert Boyle-nál{53-65} {53-87} nyert alkalmazást, és nekilátott csökkentett nyomáson végzett kísérleteinek. 1679-ben Boyle műszergyártója, Robert Hooke bemutatta Papint a Royal Society-ben, Papin pedig bemutatta új találmányát, a digestert. A berendezés egy biztonsági szeleppel ellátott vasfazék volt, amelyben nyomás alatt lehetett főzni az ételt.
Papin fazekát, Louis Pasteur{54-3} {54-125} francia tudós munkássága nyomán, háromszáz év múlva vették használatba, mint kórházi sterilizátort.
Pasteur 1854-ben vette át a Lillei Egyetem Természettudományi Karának irányítását, és kezdte el egy akkoriban felmerült probléma vizsgálatát: Mi az oka, hogy a cukorrépából készült alkohol megmagyarázhatatlan módon megsavanyodik? Pasteur felfedezte, hogy parányi szervezetek vannak a savanyú lében. Húslével végzett további kísérletei kimutatták, hogy hasonló élőlények vannak abban is, és forralással el lehet őket pusztítani. Ha a kiforralt leveket légmentesen lezárt palackban tartotta, majd egy idő után felnyitotta, az élő szervezetek újból megjelentek a folyadékban. Pasteur ebből arra következtetett, hogy a csírák a levegőből kerültek a folyadékba. Folytatta kísérleteit, és felfedezte, hogy mikrobák vannak az ecetes borban. A bort ötvenöt fokra hevítve a mikrobák elpusztulnak, de a bor nem károsodik. Ugyanezt észlelte a tejnél is. Egy szellemes próbálkozása során, hogy a francia sört ugyanolyan minőségűvé varázsolja, mint német vetélytársai, előbbi kísérleteit sörgyárakban is elvégezte, és ugyanarra az eredményre jutott. Pasteur eljárása pasztörizálás néven vált közismertté, és ma a legújabb időknek megfelelő, korszerűsített Papin-fazekakban, autoklávokban az orvosi eszközök sterilizálására szolgál.
Az 1870-es években a német sörfőzők, akiket Pasteur szeretett volna lepipálni, felkértek egy Karl Paul Linde{55-27} nevű mérnököt, találjon ki valami megoldást arra, hogy nyáron hidegen tarthassák a sörüket, s így egész évben lehessen sört gyártani. Linde erre megcsinálta az első működőképes, cseppfolyósított ammóniával üzemelő hűtőgépet. Nagyjából ugyanebben az időben Anglia csaknem katasztrofális élelmiszerhiányban szenvedett, mert az ország élelmiszer-termelése képtelen volt lépést tartani az iparvárosok gyorsan növekvő népességével. A probléma megoldása érdekében egy skót mérnök, James Harrison Ausztráliában tökéletesített egy hasonló rendszert.
Végül is nem Harrisonnak, hanem másoknak sikerült megfelelő technikát kidolgoznia az ausztráliai hús lefagyasztására, és hűtőhajókban{56-77} való elszállítására, amivel megmentették Angliát az 1870-es években fenyegető éhínségtől.
Harrison azonban egyszer csak visszatért Londonba, és beindított egy fagyasztóüzemet, ahol paraffinolajból gyertyakészítésre alkalmas szilárd paraffint nyert. Valamivel később, amikor kifejlesztették a géppel hajtogatott kartonpapír előállítási technikáját, a paraffinnal impregnált kartondobozok tették lehetővé a gyorsételek bevezetését a piacra. 1906-ban jelentek meg az impregnált papírból készült tejes dobozok és a papírpoharak, amelyek annyira közönségesek, hogy észre sem vesszük, hogy a nyugati világ minden egyes kávéautomatájában ott vannak.
3. fejezet - Tartalomjegyzék - 5. fejezet