10. FEJEZET

Kapcsolatok

1951. március 25-én a The New York Times első oldalon hozta a szenzációs tudósítást, hogy Argentínában sikeresen működik egy fúziós reaktor. Kiderült, hogy az argentin diktátor, Juan Perón, miután a hazai tudományos közösséggel az 1940-es évek végére egyre hűvösebbé vált a viszonya, egy elszigetelt laboratóriumot építtetett fel a német Ronald Richter számára. 1951. február 16-án egy argentin hírügynökségi jelentés szerint ebben a laboratóriumban teljes sikerrel járt az a kísérlet, amelyben ezzel az új módszerrel megtörtént az atomenergia szabályozott felszabadítása. További részleteket nem lehetett megtudni.

Mint az előre látható volt, az európai és amerikai kutatók kétségeiknek adtak hangot. A magfúziós energia szabályozott felszabadítása rendkívüli technikai nehézségekkel jár, amelyek közül csak az egyik, hogy reprodukálni kellene a Nap felszínének száztízmillió Celsius fokos hőmérsékletét.* Ezen a hőmérsékleten mintegy ötmillió tonna per másodperc sebességgel alakul át a tömeg energiává. A Napban uralkodó körülmények között a hidrogénmagok annyira forrók, azaz oly nagy sebességgel mozognak, hogy ütközéskor összeolvadnak. Ekkor a nehezebb héliumatom magja keletkezik, s eközben szabadul fel óriási mennyiségű energia fény, hő és neutronok formájában. A Nap gravitációs tere annyira erős (háromszázszor nagyobb a Földénél), hogy az izzó gáztömeg sűrűsége, amelyben a reakció zajlik, tízszer nagyobb, mint az ólomé. Tehát a hidrogénmagok elég közel vannak egymáshoz, hogy az ütközések nagy gyakorisággal bekövetkezzenek. A magfúzió bekövetkeztének tehát három feltétele van: a magoknak hosszabb ideig együtt kell maradniuk, mégpedig nagy sűrűségre összepréselve és magas hőmérsékleten.

[* A Nap felszínének hőmérséklete néhány ezer Celsius. A termonukleáris reakciók a belsejében zajlanak néhány millió Celsiuson (a ford.)]

Többek között ezekre gondolt az amerikai tudós, Lyman Spitzer Jr., amikor Coloradóban síelvén eljutott hozzá az argentinok bejelentésének híre. Eléggé felizgatták a hírek, hogy a síliftezéssel töltött hosszabb szünetek alatt tovább elmélkedjen a magfúzióról, mivel csillagász lévén volt némi fogalma a csillagok belsejében végbemenő folyamatokról, ráadásul korábban részt vett a hidrogénbomba kifejlesztésének elméleti előkészítésében is.

Spitzer tisztában volt azzal, hogyan lehet egy gázt a szükséges hőmérsékletre hevíteni, mert nemrég olvasta a svéd fizikus, Hannes Alfven a mágneses térnek a forró kozmikus gázokra gyakorolt hatásáról szóló munkáját. A túlhevített gázok elektromosan töltötté válnak (ionizálódnak), az ionizált részecskékre pedig hat a mágneses tér. Spitzer azt is tudta, hogy egyetlen földi anyag sem tud ellenállni a tízmillió fokos hőmérsékletnek. A probléma elvileg úgy oldható meg, hogy a forró, töltéssel rendelkező részecskékből álló gázt (a plazmát) egy mágneses tartályban kell tartani.

Egy hónap múlva Spitzer Washingtonban ismertette egy kísérleti fúziós reaktorra vonatkozó elképzeléseit az USA Atomenergia Bizottsága előtt. A stellarator névvel illetett berendezésben a plazmát nagy erősségű elektromos áram bevezetésével hevítenék fel, s a túlhevített plazmát bonyolult szerkezetű mágneses tér tartaná egy zárt, nyolcas formájú cső belsejében. Spitzer stellaratora volt az első a huszadik század végéig megépített számos kísérleti fúziós reaktor közül.

Ha valamikor a huszonegyedik században sikerülne egy működőképes fúziós erőművet kifejleszteni, annak nehéz lenne a jelentőségét eltúlozni. A magegyesülés során felszabaduló nagy energiájú neutronokkal vizet lehetne forralni, annak gőzével pedig elektromos generátorokat hajtó turbinákat működtetni. Ma bőségben áll rendelkezésre a fúziós reakcióhoz újabban kifejlesztett deutérium és trícium üzemanyag. A fúziós reaktor biztonságos, mert az esetleges baleset során elsőként a plazmaállapot folyamatosságát fenntartó mágneses tér omlik össze, mire a fúziós folyamat azonnal leáll. A fúziós erőművek nem termelnek szennyező anyagokat, és általuk számottevően lehetne csökkenteni a hagyományos hőerőművekben ma eltüzelt fosszilis tüzelőanyagok mennyiségét. Ugyancsak csekély vagy semmilyen gond nem lenne a nukleáris hulladékkal, mert a magfúzió során sokkal kevesebb radioaktív melléktermék keletkezik, mint a maghasadások révén.

A fúziós energiatermelést még vonzóbbá teheti a szupravezetés jelensége. A szupravezető anyagok az elektromos energia szállítását gyakorlatilag költségmentessé tehetik, mivel az ilyen anyagból készült vezetékek elektromos ellenállása akár milliószor kisebb lehet a hagyományos anyagból készültekénél. Az energiaszállítás terén ez például azt jelenti, hogy fölöslegessé teszik a nagy távolságú távvezeték-rendszerekbe beépítendő transzformátorállomásokat.

A szupravezetés jelenségét 1911-ben fedezte fel a leideni egyetem Nobel-díjas kísérleti fizikus professzora, a holland Heike Kammerlingh Onnes. Onnes megszállottja volt a rendkívül alacsony hőmérsékleteknek, és laborja rövidesen a világ vezet kutatóhelyévé vált. Miután Dewar 1898-ban cseppfolyósította a héliumot, Onnes elhatározta, hogy felhasználja az abszolút nulla fokhoz közeli állapotok vizsgálatára. A berlini Walter Nernst elméletileg megjósolta, hogy egy tiszta fém elektromos ellenállása a hőmérséklet csökkenésével fokozatosan csökken, és az abszolút nulla fokon teljesen megszűnik. Onnes a platinával és arannyal folytatott előkísérletei során megállapította, hogy a legkisebb mennyiségű szennyezés is elegendő, hogy az ellenállás-csökkenés mértékét lerontsa. Rájött, hogy legcélszerűbb lesz a kísérleteihez higanyt használni, mert az szobahőmérsékleten folyadék, és sokszor megismételt desztillációval könnyű rendkívüli mértékben megtisztítani.

1911-ben Onnes felfedezte, hogy a hélium forráspontjához nagyon közeli hőmérsékletre (de jóval az abszolút nulla fok fölé)* hűtött higany ellenállása minimálisra csökkent. Kissé alacsonyabb hőmérsékleten teljesen eltűnt. Mikor egy ólomtekercset merítettek folyékony héliumba, rendkívüli dolog történt. Az ólomgyűrűbe vezetett elektromos áram az áramforrás kikapcsolása után is fennmaradt, mindaddig, amíg a szupravezetés hőmérsékletén tartották a vezetéket. Onnes perzisztens áramnak nevezte a jelenséget, és az ilyen áramokat akár két éven keresztül is fenn tudta tartani.

[* Hiba: A folyékony hélium forráspontja mintegy 4 °C-kal haladja meg az abszolút nullát a -273 °C-ot, vagyis nagyon közel van hová (a ford.)]

A gázok cseppfolyósítása, ami oly nagy segítséget nyújtott Onnes kísérleteihez, már harmincnégy évvel korábban sikerült a svájci Raoul-Pierre Pictet-nek, valamint vele párhuzamosan a francia Louis Paul Cailletet-nek. Utóbbi egy baleset révén került kapcsolatba az alacsony hőmérsékletek fizikájával. Úgy került kapcsolatba a gázokkal, hogy apja nagyolvasztójánál dolgozott, és a kohósítási folyamat során keletkező gázok kinyerésének módján törte a fejét. 1877-ben kezdett a gázok cseppfolyósításán dolgozni. Akkoriban hat gázt véltek úgynevezett permanens (természetes állapotában gáz halmazállapotú, nem cseppfolyósítható) gáznak: az oxigént, nitrogént, hidrogént, acetilént,{127-39} {127-57} nitrogén-dioxidot és a szén-monoxidot.

Cailletet az acetilénnel kezdett foglalkozni, és ekkor történt a baleset. Elméletben úgy okoskodott, hogy a gáznak hatvan atmoszférán kell cseppfolyósodnia, de mielőtt a nyomás elérte volna ezt az értéket, a berendezés kilyukadt, és a gáz nyomása hirtelen csökkent. Cailletet észrevette, hogy a hengerben, amelyben a gázt akarta összenyomni, a nyomás csökkenésére némi köd képződött. Azonnal rájött, hogy a nyomáscsökkenés okozta a gáz kondenzációját és az apró folyadékcseppecskék képződését. Ezzel az ismerettel felfegyverkezve most már sikerrel ismételte meg ugyanezt a nyomáscsökkentéses eljárást a levegőt alkotó gázokkal is, legelőször az oxigénnel. 1877. december 2-án mintegy háromszáz atmoszférára préselt össze oxigént, miután előzőleg kén-dioxid fürdőben -27 °C-ra hűtötte le. Ezután, akárcsak az acetilénes kísérletben, hirtelen csökkentette a nyomást, és folyadékcseppek formájában az oxigén is kicsapódott.

Cailletet nyomás iránti érdeklődése más vonatkozásban kapott váratlan támogatást 1889-ben, mikor felépült az Eiffel-torony,{128-79} amelyre rögtön felszerelt egy kétszáznegyven méter magas manométert. Manométere egy átlátszó csőből állt, amelybe különböző folyadékokat töltött. A cső alsó vége egy pumpához volt kapcsolva, a felső vége szabadon nyílt a levegőbe. Cailletet ki tudta számolni az összes vizsgált folyadék által kifejtett nyomást. A torony egyéb, a levegővel és a nyomással összefüggő kísérletek elvégzését is lehetővé tette. Tervezője, Gustave Eiffel, különböző alakú, vékony huzalokra erősített lapos tárgyakat dobált ki a tetejéről, hogy megmérje esési sebességüket, és kísérletileg bizonyítsa, hogy a légellenállás a mozgó tárgy felületének négyzetével arányos. Eiffel 1906-ban szélcsatornát épített a torony lábánál, és először bizonyította, hogy egy szárny ívelt felső felületén végigáramló levegő több felhajtóerőt termel, mint az alsó felén ébredő torlónyomás.

Eiffel nagyon sokat tudott a levegő mozgásáról; mire megépítette a tornyot, Franciaország legkiválóbb mérnöke lett, magas színvonalú vasúti hidakat épített hegyszorosok és folyók fölé Franciaországban, Portugáliában és Indokínában. Eiffel hídszerkezetei csodás és finom vascsipkézetek voltak, amelyek képesek voltak ellenállni a szélnyomásnak. 1886-ban, mikor a francia kormányzat úgy döntött, hogy az 1889-es Párizsi Világkiállítás fő attrakciójaként megépítteti a világ legmagasabb építményét, Eiffel volt az egyetlen mérnök, akinek a feladat végrehajtásához megfelelő tapasztalata volt a kovácsoltvas építményeket illetően. A toronyra ható várható szélnyomást figyelembe véve az öntöttvas túl rideg volt, az acél pedig, a rugalmassága miatt, a torony megengedhetetlen kilengését okozta volna.

Eiffel a rácsos tartók specialistája volt, és az Eiffel-torony kitűnő példa a rácsos szerkezetekre. Eiffel a fémszerkezetben felhasznált anyag mennyiségét a biztonság által megengedett legkisebbre csökkentette. Abszolút pontosságot ért el (a szegecsek számára készített lyukakat például tizedmilliméteres pontossággal fúratta ki) azzal, hogy a torony alapzatát hidraulikus emelőkre állította, így a tizenhat főtartó oszlopot emelni vagy süllyeszteni tudta, és ezzel biztosította a kereszttartók tökéletesen vízszintes helyzetét. Így érte el, hogy mire a szerkezet elérte teljes, csaknem háromszáz méteres magasságát, a torony pontosan függőlegesen álljon.

A szélnyomással kapcsolatos szakismeretei eredményeként kapott még a torony építésére szóló szerződés megkötése előtt egy eléggé különleges megbízást. Nem kisebb dologról volt szó, mint hogy a francia kormányzat megpróbálta az ország politikai stabilitását azáltal növelni, hogy ünnepélyesen megajándékozza az Egyesült Államokat valami rendkívüli dologgal.

A terv Frédéric Bartholditól származott, akit 1871-ben küldött az Egyesült Államokba egy kicsiny, de nagyon befolyásos, mérsékelt liberális értelmiségi csoport, amely úgy vélte, hogy Franciaországot a németektől nemrég elszenvedett vereséget követően társadalmi megrázkódtatások fenyegetik. Ez vezetett III. Napóleon{129-26} {129-116} {129-126} elűzéséhez, és a Harmadik Köztársaság életre hívásához. A francia demokrácia azonban nagyon ingatag talajon állott: a monarchisták a császár visszajövetelét követelték, a forradalmárok szélsőbaloldali államot akartak, s e kettő közé szorultak be a mérsékeltek. Bartholdi azt tervezte, hogy a francia közvéleményt egy nagydobra vert akcióval állítja a mérsékeltek oldalára: a szárnyait próbálgató francia köztársaságot látványosan összeköti a tengerentúli nagy demokráciával, amelynek függetlenségi harcát annak idején a franciák tevőlegesen, csapatokkal és pénzzel is, támogatták.

Az Amerikával való politikai kapcsolatok szorosra fűzését annak kellett biztosítania, hogy mindkét ország lakói hozzájárulnak a franciák ajándékának, a Szabadság-szobornak a felállításához. És mivel a szobrot a New York-i kikötőben készültek felállítani, ahol erős széllökéseknek lett volna kitéve, nyilvánvaló volt, hogy a szobor tartószerkezetét Gustave Eiffelnek kellett megépítenie. Amikor végül 1886. október 28-án felavatták a Szabadság-szobrot, az amerikai hozzájárulás úgyszólván teljes egészében a New York World című újság tulajdonosa, Joseph Pulitzer erőfeszítéseinek volt köszönhető. Pulitzer fáradhatatlanul lobbizott, hogy a sokak szerint lényegtelennek tartott ügyhöz anyagi támogatást szerezzen, és minden adományozó nevét közölte az újságjában, függetlenül attól, hogy mekkora összegről volt szó. Ebből keletkezett később az a koholmány, hogy a szoborállítás költségeit iskolás gyerekek adták össze.

A franciák azt akarták, hogy a szobor megjelölése így szóljon: A Szabadság, amely bevilágítja a Földet, azon elképzelés alapján, hogy minden amerikait hatásosan és jól láthatóan fogja emlékeztetni a francia kultúra értékeire és arra, hogy mivel tartozik Amerika Franciaországnak. Egy ifjú zsidó költőnő, bizonyos Emma Lazarus azonban néhány sorával alapjában változtatta meg a szobor politikai mondanivalóját. 1883-ban felkértek egy csomó ismert szerzőt, hogy írjanak verset a szoborról, és járuljanak hozzá, hogy árverésre bocsássák azokat. Lazatus versét választották ki, hogy elhangozzék az avatási ünnepségen, majd később fel is vésték a szobornak az amerikaiak által épített talapzatán elhelyezett táblára. Lazatus költeményének utolsó soraiban francia bálványból Amerika, a szabadság hazája jelképévé tette a szobrot:

Lazarus egyebet is tett, amivel kiérdemelte, hogy bekerüljön a történelemkönyvekbe. Szinte minden segítség nélkül ő indította útjára a cionista* mozgalmat, amelynek az volt a célja, hogy a zsidóknak Palesztina területén teremtsen hazát. Az 1881-ben Oroszországból és Németországból érkező hátborzongató hírek késztették cselekvésre, amelyek szerint zsidók ezrei váltak az erőszak áldozatává, házaikat lerombolták, javaikat pedig elkobozták. Negyvenezer túlélő érkezett az Egyesült Államokba, ahol Lazarus újságcikkekben és verseiben is keményen fellépett a zsidók által eddig elszenvedett üldöztetések, és azon körülmények ellen, amelyek között a Ward's Islandon tartották őket, mielőtt bebocsátást nyertek Amerikába.

[* A cionizmus egyik alapítója Herzl Tivadar (1860-1904) – V. T.]

1882-ben ezt írta: A zsidóságnak ...önálló nemzetté kell válnia. Ebben az évben szerzett tudomást egy angolról, aki már három éve gyakorlati lépéseket is tett ugyanebben az irányban. A nem-zsidó, brit Laurence Oliphant Palesztinából írt Lazarusnak, ahol megfelelő földterületet, és a megszálló török hatóságoktól engedélyt próbált szerezni, hogy Európából menekült zsidókat tudjon letelepíteni. A Lazarusnak küldött levélben segítséget kért: vegye rá az USA kormányát, az kérje meg az oroszokat, hogy azok vegyék rá a törököket, engedjék a romániai zsidókat Palesztinában letelepedni.

Oliphant 1888-ban feleségül vette Rosamund Dale Owent,{130-34} annak az Owennek az unokahúgát, aki annak idején a Smithsonian-törvényt az USA szenátusa elé vitte. Mielőtt azonban a házaspár visszatért volna palesztinai otthonába, Oliphant meghalt. Rendkívüli élete volt. Pályafutását ügyvédként kezdte Srí Lankán, ahol apja volt a brit bíróság elnöke, majd 1853-ban útleírásokba kezdett, és elfogadta a London Daily News felkérését a krími háború előkészületeiről szóló tudósításra. 1854-ben Kanadába és az Egyesült Államokba utazott. A rákövetkező évben a londoni The Timest tudósította Szevasztopol ostromáról. Ezután ismét az Államokba utazott. A következő évtizedekben Oliphant beutazta Kínát, Japánt, Koreát, Itáliát, Lengyelországot, Moldáviát, Albániát, Franciaországot, Németországot és végül Palesztinát.

1857-es kínai útja alatt Elgin nyolcadik earljének magántitkáraként szolgált. Elgin az ágyúnaszád-diplomácia segítségével győzte meg a kínaiakat, engedjenek a britek abbéli kívánságának, hogy megnyissák a kínai piacot a nemzetközi kereskedelem számára, és elfogadják az ópium (amelyet a britek fizetőeszközként Indiából hoztak volna be) legalizálását. A kínaiak beleegyeztek, de aztán megszegték a megállapodást, így Elgin kénytelen volt visszatérni Kínába, és a pekingi Nyári Palota ágyúzása révén engedelmességre kényszeríteni a császári kormányzatot. Elgin rendkívül sajnálatosnak tartotta, hogy erőszakhoz kellett folyamodnia, különösen ami az ódon palotában esett károkat illeti.

Elgin apja hasonlóan vélekedett a történelmi emlékekről. A kilencedik earlt 1799-ben nevezték ki törökországi brit követnek. Az ókori és görög dolgok iránti új keletű őrület jegyében (és Sir William Hamilton,{131-13} az antikvárius és a Lord Nelsonnal megszökött Emma férje segítségével), Elgin engedélyt kapott a megszálló török hatóságoktól, hogy felállványozza az athéni Parthenont. Az állványzattal az volt a célja, hogy gipszmásolatokat készíttessen a különböző faragványokról. Elginnek arra is volt engedélye, hogy bármelyik feliratos vagy faragott követ elvigye. Az athéni Akropoliszon álló Parthenon egy dór stílusú templom, amelyet Periklész a közmunka-programja betetőzéseként, Krisztus előtt 447 és 432 között építtetett, és amellyel Athénnek a görög városállamok közötti vezető szerepét kívánta megerősíteni.

A tizenkilencedik század elejére Athénban nyoma sem maradt az ókori görögök dicsőségének. A város akkoriban talán ezerkétszáz házat számlált, és egyike volt a szutykos, vidéki nyomortelepeknek. Maga a Parthenon romokban hevert. A tizenötödik században mecsetté alakították át,* később lőszerraktárnak használták, amely a villámcsapások hatására rendszeresen felrobbant. 1687-ben a velenceiek ágyútüze elvitte a templom tetejét és részben lerombolta az oszlopcsarnokot. A törökök 1800-ra már az épület és a szobrok nagy részét elhordták, hogy habarcskészítéshez meszet őröljenek** belőle. Mikor Elgin meglátta az oszlopcsarnok belső oldalán végigfutó csodálatos (és akkor még viszonylag sértetlen állapotban lévő) frízeket és a külső, érintetlen metopékat (méteresnél nagyobb kőlapokba faragott domborművek), elhatározta, hogy nem gipszmásolatokat készíttet róluk, hanem mind a metopékat, mind a frízeket elviszi, és biztonságba helyezi.

[* Előtte több mint kilencszáz évig keresztény templom volt (a ford.)]

[** Helyesen: ...meszet égessenek... (a ford.)]

A később Elgin-márványok néven emlegetett műkincsek eltávolítása több mint kilenc évig tartott, és a költségek majdnem csődbe vitték Elgint. Angliában nem fogadta általános helyeslés a ténykedését. Byron{132-30} {132-60} a Childe Haroldban úgy írt Elginről, hogy a legutolsó, legrosszabb fajta, ostoba fosztogató; aki elveszi egy vértől áztatott föld utolsó, szegényes motyóját is, 1815-ben pedig egy egész költeményt írt a Parthenon Elgin általi lecsupaszításáról, s ebben így jellemezte: "Hideg, mint szülőföldje tengerparti sziklaormai. Elméje éppoly sivár, és a szíve éppoly kemény, mint azok." Ennek ellenére az nem volt vitás, hogy az Elgin-márványok voltak – az Alsóház 1816-ban felállított Bizottsága előtt elhangzott szakvélemény szavaival – a valaha is az országba került legremekebb műtárgyak. Végül döntés született, hogy a kormány vegye meg Elgintől a márványokat harmincezer font sterlingért, és a British Museumban helyezzék el őket. Elgin nem volt abban a helyzetben, hogy elutasíthatta volna az ajánlatot, noha becslések szerint hetvenötezer fontjába került csak a márványok leszedése, elszállítása és tárolása, és az egész vállalkozás anyagilag két generációra tönkretette a családját.

Az 1816-os parlamenti bizottság egyik szakértője Sir Thomas Lawrence volt, aki egyébként a kincsek megvásárlása mellett kardoskodott. Lawrence akkoriban már az ország leghíresebb portréfestője volt; nemrég ült neki modellt a régens herceg és Wellington hercege. Lawrence csodagyereknek indult, és tizenegy éves korában már jelentős összegeket keresett portréival. 1787-ben lett a Royal Academy tagja, és nekilátott a gazdag és híres emberek megörökítésének.

Lawrence hamarosan arról lett nevezetes, hogy képtelen abban a hízelgő modorban bánni a megbízóival, amihez azok hozzászoktak. Egy alkalommal az orosz cár kifogásolta, hogy milyen ésszerűtlenül lassan dolgozik, mire Lawrence így válaszolt: Felség, én nem tudok ésszerű lenni. 1789-ben felkérést kapott Caroline királyné és Amelia hercegnő portréjának megfestésére, s a képet 1790-ben a Royal Academy nagyszabású tárlatán állították ki. Két év múlva III. György király kinevezte Lawrence-t udvari festőjének.

Ekkoriban kezdett hanyatlani a király egészsége. Az orvosa egy John Hunter nevezetű skót volt, aki tizenhét éves korára tanult meg olvasni, aztán Glasgow-ba ment, hogy a sógora üzemében kitanulja az ács szakmát. Miután a sógor tönkrement, 1748-ban Johnt Londonba küldték a bátyjához, Williamhez, aki egy anatómiai iskolát vezetett. Itt John azonnal diadalt aratott: kiderült ugyanis, hogy valami elképesztő érzéke és kézügyessége van a boncoláshoz. Nem telt bele egy év, és őrá bízták az "alanyok" (többnyire kivégzett bűnözők tetemei) preparálását minden boncolási gyakorlat előtt. A Williamnél töltött tizenegy év után John három évet húzott le a katonaságnál, mint sebész. Ekkor írta Értekezés a vérről, a gyulladásokról és a lőtt sebekről című művét. Ezután feleségül vette Anne Home-ot (aki a zeneszerző Haydnnak írt operalibrettókat), és ekkor közölte első tudományos munkáját a fogkezelésekről. Hunter 1774-ben lett a Humane Society{133-5} vezetője, beindította nagyon sikeres praxisát, és hódolt a legkülönbözőbb hobbijainak, mint például a sünöknek, a bálnák testfelépítésének és a tőkehal hallószervének. Hunter anatómiai iskolája 1759-ben új hallgatót vett fel, bizonyos William Hewsont, és mikor John 1762-ben megromlott egészsége miatt visszavonult, Hewson, aki részt vett William előadásain, és Johnnál lakott albérletben, lett William asszisztense, majd később a társa.

Hewson 1774-ben, négy évvel azután, hogy házasságot kötött Mary Stephensonnal, egy fertőzés következtében elhunyt. Mary az 1750-es és '60-as években albérlőket tartott, és Benjamin Franklin{134-15} két alkalommal is lakott nála. Először 1757-ben járt Angliában, hogy annak érdekében tárgyaljon, hogy Pennsylvania emelhessen bizonyos adótételeket, második (történelmileg jelentősebb) látogatása során pedig az ellen tiltakozott, hogy a britek megadóztatják az amerikai gyarmatokat, de nem adnak nekik cserébe parlamenti képviselői helyeket. Második sikertelen próbálkozása után Franklin hazatért Amerikába, és vezető szerepet játszott azokban az eseményekben, amelyek végül az 1776-os Függetlenségi Nyilatkozat kiadásához vezettek. A William Hewson halálát követő években Franklin újra és újra megkísérelte rábeszélni Maryt, hogy jöjjön át hozzá Amerikába. Egy alkalommal ezt írta neki: "Ha hozzám kötné az életét... kétségtelenül boldogabb ember lennék, feltéve, hogy drága kis családjának is hasznára válik, ha hazát cserél. Ha eldöntötte a kérdést, egy sorban tudassa velem, hogy módom legyen előkészíteni egy házat lehető közel hozzám, egyébiránt pedig, ahogy az a Maga számára legmegfelelőbb." Mary végül 1786-ban költözött át Philadelphiába, majd három és fél évig, a férfi haláláig viselte gondját Franklinnek.

Franklin az elektromosság mibenlétével kapcsolatos kutatásaival méltán tett szert nemzetközi elismerésre. Kevéssé ismert az a tevékenysége, amit akkor folytatott, amikor jó néhányszor átkelt az Atlanti-óceánon, előbb a függetlenség elnyerése előtt Angliába, utána pedig az USA franciaországi követeként. Franklin már 1769ben hallotta a szóbeszédet, hogy az Atlanti-óceánon átkelő gyors postahajók Amerikából Európába menet jól haladnak, de megmagyarázhatatlanul lelassulnak a visszaúton, ami két héttel hosszabb időt vesz igénybe. Mikor közvetlenül a függetlenné válás előtt feszültté vált Amerika és Anglia viszonya, a posta késlekedése elsőrendűen fontos kérdéssé vált. Franklin édesanyja egyik rokonától, Timothy Folger kapitánytól, aki Nanucketből kiindulva évekig irányított egy bálnavadászhajót, kért tanácsot. Folger beszélt neki a bálnavadászok által ismert rejtélyes tengeri folyóról, amely Amerika keleti partjainál északi irányba folyik, majd keletnek, Európa irányába fordul. A bálnavadászok kelet felé hajózva a sebességük nővetésére használták ki az áramlatot, hazafelé pedig cikkcakk vonal mentén haladva csak néha keresztezték, hogy a fékező hatását elkerüljék.

Franklin az 1775 utáni számos transzatlanti útja alatt vizsgálta a titokzatos áramlatot. Az átkelés minden napján kora reggeltől késő estig mérte a víz hőmérsékletét az áramlat belsejében és a környezetében, oly módon, hogy egy bedugaszolt palackot eresztett le hatvan méternél nagyobb mélységbe, ahol a nyomás belenyomta a dugót a palackba, ami megtelt. Ekkor gyorsan felhúzták a fedélzetre, és megmérték a benne lévő víz hőmérsékletét. Ezzel a módszerrel Franklinnek sikerült az áramlat határvonalait megállapítania, mivel kiderült, hogy a vize mintegy három és fél fokkal melegebb a környező vizekénél. Ennek a hőmérsékleti szelvényezésnek köszönhetően Franklin rá tudta rajzolni az áramlatot a térképre. Ő készítette az első részletes térképet a Golf áramlatról.

Franklin Fahrenheit-skálán mérte ki a Golf áramlat hőmérséklet-szelvényeit, mert akkoriban meglehetősen általános volt ennek a skálának a használata. Ez a helyzet nem túl régóta állott fenn. Egészen a tizennyolcadik század közepéig nemritkán egy tucat különböző hőmérsékleti skála volt egyszerre használatban. Akkorra azonban, amikor a tudomány és a technika sokkal nagyobb pontosságot követelt meg, a dolgok ilyetén rendezetlensége akadályozó tényezővé vált. A problémát Daniel Gabriel Fahrenheit, egy Danzigban született és üzleti tanulmányok folytatása céljából Amszterdamba küldött műszerkészítő mester oldotta meg. Fahrenheit 1707-ben, huszonegy éves korában, otthagyta a várost és egy tízéves európai körútra indult. Eközben végiglátogatta a többi műszerkészítőt és tudóst, előbb Németországban, majd (1708-ban) Dániában. Koppenhágában találkozott a korábbi polgármesterrel és tehetséges amatőr kutatóval, Ole Roemerrel, és módjában volt megfigyelni munka közben. Fahrenheit, mikor 1717-ben visszatért Amszterdamba, hogy elindítsa műszergyártó műhelyét, magával hozta a Roemer munkájáról készített feljegyzéseit is.

Roemer higanyos hőmérőt használt: műszerét bedugta egy egészséges férfi hónaljába, s megjelölte a higany helyzetét. Ekkor azt a helyzetet jelölte meg, ahol a higany túlhűtött vízben állt. Mivel akkortájt a só-jég keverék hőmérsékletét vélték a legalacsonyabbnak, ezt a pontot nevezte nullának. A felső határt (a forrásban levő víz hőmérsékletét) hatvanban rögzítve a víz fagyáspontja 7,5-nek adódott (a skála egy nyolcadánál), az egészséges ember hónaljában mérhető hőmérséklet pedig 22,5-nek (a skála három nyolcada).

Fahrenheit a nagyobb pontosság érdekében elhatározta, hogy négyszeresére nyújtja a Roemer-skálát. Ezzel a víz fagyáspontja 30, a hónalj hőmérséklete kilencvenes értéket kapott. Hogy kiküszöbölje a nehézkesen kezelhető tört számokat, de megtartsa a nyolccal való oszthatóságukat, a víz fagyáspontját kissé eltolta, harminckét, a hónalj hőmérsékletét kilencvenhatos értékre. Az utóbbi (a vér hőmérséklete) csekély módosítása 98,6 fokra lett a modern hőmérsékleti skála alapja, amelyet azért tulajdonítunk Fahrenheitnek, mert Ole Roemer saját feljegyzései egy tűzeset során megsemmisültek, és két évszázadon keresztül nagyon keveset tudtunk a hőmérővel kapcsolatos munkásságáról.

Roemert azonban a kortársak sokkal mennyeibb dolgai alapján ismerték. Még korábban, 1671-ben, csillagászati tanulmányai közben, egy átutazó francia csillagász rávette, hogy asszisztáljon neki a dán csillagásznak, Tycho Brahének{135-107} a Dánia és Svédország között fekvő Hven szigetén található Uraniborg-beli obszervatóriumában teendő látogatása idején. A látogatás célja az volt, hogy annak a nagyszabású francia programnak a keretében, amelyben a Brahe és a saját csillagászati táblázataikat naprakész állapotba hozzák, ellenőrizzék az obszervatórium pontos koordinátáit. Roemer ezután Párizsba ment, és éveket töltött azzal, hogy kidolgozza rendkívüli ötletét, ami a Hven-szigeti megfigyelések közben jutott eszébe.

A Roemer által a franciák számára meghatározott egyik pontos égi koordináta a Jupiter és egyik holdja, az Io együttállásának időpontja és helye volt. Ez és a hasonló csillagászati időpontok rendkívül fontosak voltak a hajózás számára, mert ezek segítségével tudták helyzetük földrajzi hosszúságadatát meghatározni a tengeren, amit a honi kikötőben és az általuk a tengeren észlelt égi jelenség bekövetkeztének időkülönbségéből lehetett kiszámolni. A jelenség észlelése közti időpontkülönbség árulta el a navigátornak, hogy mennyivel van keletebbre vagy nyugatabbra a honi kikötőnél. Roemer az Io helyzetének meghatározása közben kezdett el töprengeni, hogy miért változik az együttállások időpontja attól függően, hogy milyen távol van a Jupiter a Földtől. És arra a nagy jelentőségű következtetésre jutott, hogy a különbségek oka az lehet, hogy a fény terjedési sebessége véges (és nem végtelen, mint Arisztotelész óta mindenki hitte). Ebben az esetben az együttállás képe annál később érkezik meg a Földre, minél távolabb van a Jupiter. Az ezen feltételezés alapján végzett számításai eredményeként Roemer 1676. november 21-én bejelentette, hogy a fény sebessége 225 000 kilométer per másodperc.

Az a férfi, aki Roemert rábeszélte, hogy jöjjön Párizsba, csillagásztársa, Jean Picard,{136-101} az előző két évet sokkal földhözragadtabb ügyekkel töltötte. 1674 és 1675 között aktív szerepet játszott a király új versailles-i kastélya{137-89} vízellátásának megoldásában.

XIV. Lajos 1671-ben kezdte építtetni a királyi palotát és a hozzá tartozó nagyszerű kertet apja viszonylag szerény vadászháza helyén. A versailles-i kastély és kertje harminchatezer munkás huszonhat évi munkája árán épült meg.

Picardnak az okozott gondot a vízellátással kapcsolatban, hogy a legújabb típusú szökőkutakkal és a grottókba épített, vízzel mozgatott látványosságokkal akarta telerakatni a kastélyparkot. De vízre volt szükség a növények, fák, bokrok százai számára is. A hidrológiai nehézség abban állt, hogy kiderült: Versailles magasabban fekszik a környezeténél. Ezt a kínos tényt Picard a rendkívül nagy pontosságú szintmérés céljára átalakított csillagászati távcsöve segítségével állapította meg. Ennek eredményeként csatornák és vízvezetékek bonyolult hálózatát kellett egymásután megtervezni, amelyek a környékbeli tárolókból és folyóvizekből hozták a vizet. Versailles kertjei 1683-tól kezdve már megfelelő mennyiségű vizet kaptak. Ez jó hír volt a kert tervezője, André de Notre számára, aki bizonyára nagyon kivételes személyiség volt, mert a kortársak leírása szerint becsületes, tiszteletreméltó és őszinte ember. Azt is beszélték, hogy szinte személyes jó viszony fűzte uralkodójához, a Napkirályhoz. Le Notre méretükben és bonyolultságukban felülmúlhatatlan versailles-i kertjei, amelyek egy abszolút egyeduralkodó számára épültek, a király mindenek feletti hatalmának eszméjét voltak hivatva hirdetni. Abban az időben, amikor a felfedezések utat nyitottak az egész világra, és a tudomány a világűr titkait tárta fel, Versailles az ember újonnan felfedezett hatalmának egy másik oldalát jelenítette meg. A közösséget már nem a titokzatos és féktelenül zűrzavaros vidéki táj vette körül, mint a középkor óta mindig. Az elemek megzabolázása elegáns fasorok és gondosan elrendezett virágágyak formájában jeleníttetett meg. A király már a természet felett is uralkodott.

Főminisztere még ezt a hatalmat is ki akarta terjeszteni. A tizenhetedik század végén Jean-Baptiste Colbert{138-84} azon igyekezett, hogy talpra állítsa a francia gazdaságot abból a csődközeli állapotból, amiben XIII. Lajos hagyta. Tervének részeként (ami az egész francia ipar oly módon való átalakítását célozta, hogy Franciaország ne szoruljon importárukra) Colbert teljesen átszervezte és megreformálta a francia haditengerészetet. Az volt az álma, hogy Franciaország váljon Angliával egyenrangú nagyhatalommá. Nagyszabású hajóépítési programja érdekében drákói erdőgazdálkodási törvényeket hozatott. Előtte az erdőket megtizedelték a szénégetők és a tűzifa-gyűjtögetők. Az új rendelkezések szerint a fákat egyedül a hajóépítők számára tartották fenn (ennek egyik mellékhatásaként a vasipar kezdett más tüzelőanyag-források után nézni, és végül kifejlesztette a szén felhasználási technológiáját, ami az Ipari Forradalom hajtóereje lett).

Az elhúzódó faanyaghiánynak volt köszönhető, hogy 1732-ben a francia haditengerészet főfelügyelője egy befutott és elismert botanikus volt. Henri-Louis Duhamel du Monceau kémikusként kezdte karrierjét, de 1729-es angliai utazása után, ahol a hajóépítést tanulmányozta, figyelmét egyre inkább a fára és az erdőgazdálkodásra összpontosította. Első, 1747-ben megjelent könyve a hajók felszereléséről szólt. Az Orleans és Chartres között fekvő denainvilliers-i családi kastélybirtokon a legújabb angol földművelési technikákkal kísérletezett, és Európa egyik legelső arborétumát hozta létre, ahová az egész európai szárazföldről és Amerikából gyűjtött össze példányokat. Duhamel fákkal és cserjékkel kapcsolatos tanulmányai nagy befolyást gyakoroltak az új növényfajok kezdeti importjára.

1750-ben lefordította az angol mezőgazdasági szakértő, Jethro Tull Lókapás talajművelés című munkáját, amit saját tapasztalatai alapján ki is egészített. Korábban Tull megfigyelte, hogyan kapálják a francia parasztok a szőlőjüket, aztán mikor Angliában alkalmazta a technikát, úgy találta, hogy ugyanarról a földdarabról költséges trágyázás nélkül tizenhárom egymást követő évben tudott búzát betakarítani. Mulatságos dolog, de ez a francia újítás, amit egy angol ember tett közzé, képezte az alapját Duhamel Értekezés a földművelésről című könyvének, amit viszont John Hill 1759-ben fordított angolra A gazdálkodás gyakorlata címmel. Hill a kew-i Királyi Botanikuskert kertésze volt, és ő állította össze az akkoriban Kew-ban élő háromezer-négyszáz különböző növényfaj katalógusát.

1761-ben az angol építész és író, William Chambers arra kérte a kiadóját, hogy küldje el neki a legújabb kertészeti szakkönyvek listáját (feltehetőleg Hill saját és Duhameltől fordított könyvéről is), mert az özvegy anyakirályné, Augusta hercegnő, III. György édesanyja rá bízta Kew építészeti munkálatait. Chambers a könyvei révén, mint az Értekezés a polgári építészetről és Kínai épületek tervezése már híres ember volt, ezért már korábban kinevezték a walesi herceg, a mostani király építészettanárának. Chambers 1742 és 1749 között ismerkedett meg a kínai építészettel, amikor Kínában dolgozott a Svéd Kelet-indiai Társaságnak. Ezek az utazások arra késztették, hogy hagyja ott a kereskedelmet. 1749-ben Franciaországba és Itáliába ment, és hat évig tanulmányozta az építőművészetet.

Augusta hercegnő felkérésének megfelelően Chambers több mint húsz épületet tervezett a Kew Gardensbe, köztük a legjelentősebbet, a (ma is álló) Pagodát, egy nyolcszögű, tízszintes, ötven méter magas építményt, ami inkább tűnik rokokó stílusúnak, mint egy kínai épület másolatának. Az épület szenzáció lett, és divatba hozta a chinoiserie-t. Európában mindenfelé, így Potsdam, München, Carszkoje Szelo, Chanteloup és Oranienbaum parkjaiban pagodák nőttek ki a földből. Chambers a királyi családhoz fűződő kapcsolatai révén, Robert Adammel együtt, hivatalosan kinevezett építész lett, majd 1784-ben Chamber lett a főépítész, minden építészeti tevékenység tiszteletbeli vezetője Angliában. 1774-ben Adammel együtt megbízást kapott a London központjába tervezett grandiózus középület, a Somerset House építésével. A két férfi 1782-ben felvett egy Thomas Telford nevezetű skót kőfaragót, aki később úgy jellemezte Chambert, mint dölyfös és kimért férfiút.

Telford autodidakta kőfaragó mester volt, aki építész és tervező szeretett volna lenni, ezért a két év alatt, amit a Somerset House építkezésén töltött, igyekezett a lehető legtöbbet elsajátítani. Miután végzett Chambers és Adam építkezésén, épített egy hajógyári épületet, átalakított egy kastélyt, tervezett egy börtönt, egy templomot és egy kórházat és Shropshire grófság építőmérnöke lett. Kultúrmérnöki pályafutása kezdetén megbízták a Dee, Mersey és Severn folyókat összekötő csatornarendszer megépítésével. A walesi Pontcysyllte-nél épített csatornája a történelem egyik építészeti csúcsteljesítménye. A csatorna egy széles és mély völgyet is áthidal. Három és fél méter széles öntöttvas vályúban fut maga a csatorna és a vontatóút, és tizenkilenc darab karcsú, negyven méter magas kőpillér tartja. Sir Walter Scott azt mondta róla, hogy a legnagyszerűbb műalkotás, amit valaha is látott. Ma is lenyűgözően szép látvány.

Telford 1801-ben kapott megbízást a skót Felföldet átszelő Kaledóniai-csatorna megépítésére. A mű befejezéséig eltelt tizennyolc év alatt Telford csaknem 1500 kilométernyi új utat, ezernél több hidat épített, és ezzel átalakította Skócia gazdaságát, hiszen mindezek lehetővé tették a postakocsi-szolgálat megindítását, és vele a rendszeres levél- és újságkézbesítést. Ezzel viszont megnövelte a kereskedelmi forgalmat, ettől pedig megnőtt a föld és az ingatlanok értéke. 1820-ban már Telford volt az új Kultúrmérnöki Intézet elnöke. 1834-ben, népszerű és köztiszteletben álló emberként halt meg. A Westminster-apátságban nyugszik.

Egyetlen kudarcát egy új londoni híd építéséré kiírt tervpályázaton szenvedte el. Telford egyetlen, 180 méter fesztávolságú öntöttvas ívet képzelt el, amely 20 méterre magasodik a folyó fölé, az úttestje 14 méter széles, és hatezer tonna súlyú. 1816-ban, mikor a kormány kiemelkedő tudósokból és mérnökökből álló csoport tanácsát kérte ki az ügyben, az briliáns elgondolásnak ítélte meg a tervet. Sajnos, hogy elkerülje az ív közepének túlzottan meredek megemelését (amire a hajózás biztosítása érdekében volt szükség), Telford mindkét partra magas felhajtórámpákat tervezett, amelyek téglából épült oszlopsorokon álltak volna. A rámpák számára szükséges helyen azonban túl magasak voltak a telekárak, ezért Telford tervét elvetették.

A híd terveit elbíráló ad hoc bizottságnak tagja volt James Watt{139-16} {139-37} és a vasgyáros James Wilkinson mellett) Thomas Young{140-91} a kornak az újra leginkább fogékony és legsokoldalúbb tudósa is.

Young csodagyerek volt. Kétéves korában irt-olvasott, négyéves korában már kétszer végigolvasta a Bibliát. Tizenkilenc évesen járatos volt tizenkét élő és holt nyelvben. Mesterfokon számolt, olvasta Newton Principia Mathematica és Optics, valamint Lavoisier A kémia alapjai című művét. Ekkor kezdte orvosi tanulmányait, majd beiratkozott Cambridge-be, ahol Young, a fenomén néven emlegették. 1801-ben professzori kinevezést kapott a londoni Royal Institute-ba, ahol az volt a dolga, hogy népszerű előadásokat tartson a tudomány és technika tárgyában. Jelentős haladást ért el a színlátás és érzékelés, valamint az egyiptomi hieroglifák megfejtése területén is.

1799-ben magát a fényt is elkezdte tanulmányozni, és 1807-ben tett közzé egy cikket, amelyben leírta egy kísérletsorozatát: gyertyafényt bocsátott keresztül előbb egy lencsén, majd egy tű fokán, végül két keskeny résen. A rések mögé helyezett papírlapon Young egy sor sötét-világos csíkból álló mintázatot látott, amiből arra következtetett, hogy a réseken áthaladó fénysugarak a rések mögött rekombinálódtak. Mivel ez a rekombinációs effektus erősen emlékeztetett a vízben keltett hullámok által okozott interferencia mintáira, Young kijelentette, hogy minden korabeli vélekedéssel ellentétben ő úgy gondolja, hogy a fény hullámként terjed valamiféle fényt vezető éterben.

Ez az éter persze láthatatlan és megfoghatatlan (és mindenütt jelen lévő, mivel a fény vákuumban is terjed). A tizenkilencedik század nagy részében aztán a tudósok ennek a titokzatos éternek a megtalálásán fáradoztak. 1888-ban egy Heinrich Hertz nevezetű német fizikus lefolytatott egy kísérletsorozatot annak eldöntésére, hogy vajon, a fényhez hasonlóan, az elektromágneses hullámok is áthatolnak-e az éteren. A feltételezése megerősítést nyert: felfedezte a rádióhullámokat. Hertz figyelmét a berlini egyetem professzora, az európai tudomány egyik vezető személyisége, Hermann von Helmholtz irányította erre a kutatási területre. Helmholtz Johannes Müllernél, az európai orvostudományban mérföldkövet jelentő Az élettan kézikönyve, szerzőjénél tanult élettant. Müller (és később Helmholtz) elvetette az élettan korábbi, a megfigyelésekre és kísérletekre támaszkodó tapasztalati bizonyítékok helyett álfilozófiai alapokon álló spekulatív és romantikus elképzeléseit. Müller egyik legfontosabb szemléletbeli újítása az idegélettanban az volt, hogy az idegrendszert egységes egésznek tekintette.

Eléggé meglepő viszont, hogy az idegműködést illetően Müller ragaszkodott egy olyan szemléletmódhoz, ami ellentmondani látszott a kísérleti bizonyítékokba vetett hitének. Müller vitalista volt, aki úgy tartotta, hogy az életfolyamatokat nem lehet a kémia és fizika egyszerű, mechanikus törvényeivel magyarázni. A vitalisták úgy gondolták, hogy egy élőlény, mint egység, több mint részeinek összessége, és bizonyos fajta életerő rendezi egybe a szervek, idegek és szövetek működését, és ennek eredményeként jön létre az élőlényekre jellemző harmonikus viselkedés. A vitalisták szerint ennek az erőnek a mennyisége kísérletileg nem határozható meg.

Müller tanítványa, Helmholtz élesen szembeszállt a vitalistákkal, és nekilátott, hogy megcáfolja őket. 1852-bon tette közzé a békák faridegén végzett kísérleteiből származó bizonyítékait. Helmholtz követte az idegbe vezetett elektromos áram hatását. Az ideg ingerlésére bekövetkező izom-összehúzódást egy kar segítségével átvitte egy egyenletesen mozgó bekormozott felületű üveglemezre. A kirajzolt görbe függőleges komponense az izom-összehúzódással, a vízszintes pedig az idővel volt arányos. Helmholtz nemcsak azt állapította meg, hogy az ideg ingerülete véges időtartamú, hanem hogy viszonylag kis, mintegy másodpercenként huszonhét méteres sebességgel terjed.

A vitalisták persze figyelmen kívül hagyták a megállapításait. A német vitalisták vezéralakja 1900-ra egy Ludwig Klages nevezetű fizikus, kémikus és filozófus, Nietzsche tanítványa és a racionalizmus esküdt ellensége lett. Klages számára az intellektus a természetéből fékadóan intuitív és profetikus észt korlátozó, fölébe helyezett erő. Munkássága arra irányult, hogy arra buzdítsa a pszichológusokat, forduljanak el a racionalizmustól, és tegyék magukévá a megérzést. Klages 1905-ben Monacóban létrehozott egy "karakterológiai" centrumot. Ez a pszichológia alternatív formája lett volna, amely a személyiséget a mai szóval testbeszéd alapján mérte fél. Klages és követői kijelentették, hogy személyes jellemvonások ellentmondásos elemeinek a mozgásban és arckifejezésben kifejezésre jutó megnyilvánulásait intuitív módon elemezve feltárható, hogy mi rejlik, szavai szerint az udvariasság álarca mögött. A karakter tanulmányozása ilyetén megközelítésének kiterjesztéseként (amit Klages a karakterológiával együtt az alkalmazottak kiválasztásának eszközéül ajánlott), publikált egy grafológiáról, a kézírás elemzéséről szóló könyvet is. A könyv nagy sikert aratott, és tizenöt kiadást ért meg. Klages kitartott amellett, hogy a kézírásból további betekintést nyerhetünk a karakterbe, mert a személyiségben rejlő különböző hajtóerők befolyása alatt áll. Így például a nagy betűs kézírás vagy a rajongás vagy a realitásérzék hiányának jele. A dőlt betűk vagy a szeretetreméltóságot, vagy a hebehurgyaságot takarják. A felfelé álló betűk vagy racionalitásra, vagy közönyösségre utalnak. Hogy a pozitív vagy a negatív jellemzőt választjuk, az az írás ritmusától, mélységétől és gazdagságától függ. Az utóbbi jellemzők persze nem mérhetők, csak intuitíve foghatók fel. Klages gondolkodásának irracionális elemeire való tekintettel nem meglepő, hogy karakterológiáját és grafológiáját legnagyobb mértékben a nácik alkalmazták az SS-tisztek kiválasztásakor.

Klages grafológiája irányította rá a figyelmet a kézírás nagyon egyéni voltára. Harminc évvel azután, hogy a nácik magukévá tették Klages nézeteit, a kézírás szélsőségesen egyéni jellege az Egyesült Államok Postaügyi Minisztériumának okozott gondokat, mivel addigra kezelhetetlen mértékűre duzzadt az üzleti levelezés. Az 1960-as évek elején már ez tette ki az összes levélforgalom nyolcvan százalékát, és a levelek abszolút száma is rohamosan nőtt. Az egyetlen igazán komoly tényező, ami ehhez a növekedéshez hozzájárult, az a komputerek bevezetéséből fakadt. Azzal, hogy lehetővé tette az elszámolások centralizálását, elképesztő mértékben megnövelte a számlák, banki betétek és kivétek, hitelkártyaátutalások, biztosítási befizetések és más üzleti tételek számát, amelyek mind a postai rendszereken áramlottak keresztül. Sürgős szükség mutatkozott a postai küldemények elosztásának és kézbesítésének korszerűsítésére. 1963. július 1-jén a posta bevezette az öt számjegyű ZIP (Zone Improvement Plan, postai irányítószám) kódot. A kód első számjegye jelezte a nagyobb földrajzi területet (például a nulla jelentette az északkeleti régiót, a kilenc a nyugatit); a következő két számjegy vonatkozott az egyes nagyon sűrűn lakott régiókra vagy az azonos szállítmányozási rendszert használó területekre; az utolsó két számjegy a kis postahivatalokra vagy a nagyvárosok egyes kézbesítési zónáira. Az 1980-as években az Egyesült Államok Postaszolgálata további négy számjeggyel egészítette ki a kódot, amely már az egyes épületek szintjéig tette lehetővé a küldemények osztályozását és kézbesítését.

A postai műveletek automatizálása 1965-ben kezdődött, amikor Detroit város postahivatalában felállítottak egy nagy sebességű optikai karakterleolvasó berendezést. Ez az első generációs készülék elolvasta a géppel vagy nyomtatott nagybetűkkel írt, a város nevét és az állam ZIP-kódját tartalmazó sort, majd a kétszázhetvenhét rekesz valamelyikébe dobta a levelet. Persze, kézbesítés előtt még egy személynek ellenőriznie kellett a címzést. Az 1980-as években bonyolultabb gépeket fejlesztettek ki, amelyek el tudták olvasni az egyedi ZIP-kódot, majd géppel leolvasható vonalkódot nyomtak a borítékra, amelyet azután már számítógép osztályozott. A század végén még mindig csak ott tartunk, hogy a legfejlettebb optikai karakterfelismerő berendezések is csak a nyomtatott nagybetűs kézírást és a gépelt szöveget képesek felismerni, mert még mindig korlátozza őket a kézírás Klages szerint szélsőségesen egyéni volta.

Már 1952-ben megindult az optikai karakterfelismerést célzó, a vakok olvasását segítő rendszerek kutatását szolgáló munka a MIT-a működő, kognitív információfeldolgozással foglalkozó munkacsoport keretében. Ez a korai kutatás egy tőről, a kibernetikus{141-2} visszacsatolás elméletéből fakadt azzal a tanácsadási technikával, amit könyvünk és az ismeretek hálózatán tett utazásunk legelején leírtunk: a saját elektronikus ügynökünkkel,{142-1} aki segít kapcsolatban maradnunk a huszonegyedik századi világgal.

9. fejezet - Tartalomjegyzék - Köszönetnyilvánítás