9. FEJEZET

Csapás a vízre

Miután a második világháború alatt a japánok elfoglalták a maláj szigetvilágot, a szövetségeseknek a következő sürgető problémát kellett megoldania: hogyan tartsák működésben a háborús gépezetet a szükséges kaucsuk-utánpótlás nélkül. Mivel gumiabroncsokra és vízhatlan ruházatra mindenképpen szükség volt, a gyors megoldást az amerikai vegyész, Nieuwland{115-58} által kifejlesztett, és a DuPont cég eljárásával gyártott neoprén nevű műgumi jelentette.

Ez még mindig megoldatlanul hagyott egy jelentős kérdést, a gyújtóbombák előállításmódját. Ezek korábban kaucsuk alapú sűrítőből, benzolból és foszforból álltak. A kaucsuk szolgált a benzol égési sebességének lassítására. Újfajta lassítóra volt szükség. 1940-ben, amikor az európai háborúról kiderült, hogy valószínűleg elhúzódó konfliktus lesz belőle, az amerikai kormányzat úgy döntött, hogy a tudománynak döntő szerepet kell játszania ebben a háborúban, ezért a Carnegie Institute igazgatója, Vannebar Bush vezetésével megalakította Nemzeti Védelmi Kutatások Bizottságát (NDRC). Az·NDRC külön részleget állított fel a bomba-, gyújtóanyag-, mérgesgáz- és vegyifegyver-kutatás céljára. A részleget a Harvard Egyetem elnöke, James Conant parancsnoksága alá helyezték.

Pearl Harbor 1941-es megtámadása, és Amerikai hadba lépése után a gumival kapcsolatos probléma megoldását Louis Fieserre, a Harvard professzorára bízták. Az előírás úgy szólt, hogy a kaucsukot helyettesítő anyag elegendően sűrűn folyó kell maradjon 65 °C-ig, (trópusi felhasználás esetére) és nem válhat rideggé mínusz öt fokon sem (nagy magasságban a bombakamra hőmérséklete). Mechanikailag eléggé ellenállónak kellett lennie, hogy szétszóródás nélkül elviselje a bomba robbanását, és hosszabb tárolás alatt is megtartsa ezen tulajdonságait. És ami a legfontosabb követelmény volt, hogy primitív, harctéri körülmények között is alkalmas legyen a gépek feltöltésére.

Fieser 1942 júliusában állt elő napalm elnevezésű termékével. A háború végére már harmincötmillió kilogrammot állítottak elő, és összesen harminchárommillió bombát töltöttek meg vele. Mindegyik bombának volt egy robbanószerkezete, aminek a felrobbanásakor a napalm és a foszfor szétszóródott, s az utóbbi meggyújtotta a napalmot. A bomba elkészítése kezdetben elég egyszerű művelet volt. A por alakú napalmot belekeverték a benzinbe vagy benzolba egy repülőgép ledobható pót üzemanyag-tartályában, és éjszakán át hagyták besűrűsödni. Ezután hozzáadták a robbanószerkezetet és a foszfort. Becsapódáskor először egy tíz másodpercig hevesen égő tűzgömb keletkezett, ami elindította a fékezett égést egy körülbelül harmincszor nyolcvan méteres, ellipszis alakú területen. A napalm rettenetesen hatékonynak bizonyult; 1972-ben, miután a vietnami háború alatt a nyilvánosság ellenségesen fogadta, az ENSZ határozatban ítélte el a használatát.

A napalm készítésének egyik kulcsfontosságú alapanyaga a pálmaolaj volt, ami már az 1820-as évektől kezdve, amikor elkezdték importálni (Indonéziából, a Fülöp-szigetekről, Malajziából és Ceylonból) nagy mennyiségben állt rendelkezésre, és a szappangyártás egyik alapanyagául használták fel.* Az a férfiú, aki a szappangyártást ipari tevékenységgé fejlesztette, a francia Michel Chevreul, a Párizs környékén működő Gobelins falikárpitüzem igazgatója volt. Chevreul nagy szakértője volt mindenféle zsiradéknak, mivel foglalkozása kapcsán érdekelte a gyapjúfonalak állati zsiradéktartalma. Chevreul beszélte rá a fiatal francia kémikus Hippolyte Méges Mouriés-t, hogy foglalkozzon a zsiradékokkal. Méges akkor már bizonyos sikereket ért el különböző találmányaival és felfedezéseivel: gyógyszer a szifilisz ellen, a tojássárgája felhasználási módja a bőrcserzésben, új kenyérsütési módszer és pezsgőtabletták előállítása. 1852-ben kezdett a zsíradékokkal foglalkozni.

[* A napalm rövidítés: a.m. nátrium-palminát: a szappanokban a mosóhatásért felelős összetevők egyike. Azt is mondhatnánk, hogy a napalm adalékanyagok nélküli szappan (a ford.)]

Akkoriban Európa egyik fő problémája az iparosodás és a műtrágyázás révén megnövekedett gabonatermés miatti gyors népszaporodás volt. Európa népessége 1750 és 1850 között 140-ről 266 millióra nőtt. A növekmény nagy részét az ipari munkásság tette ki, amelynek az étrendje táplálkozás-élettanilag hiányos volt; kevés fehérjét és zsiradékot fogyasztottak, ami pedig nélkülözhetetlen a munkavégzéshez. 1850-re a rendelkezésre álló zsiradék messze az igények alatt maradt. A hiányt lehetett volna marhafaggyúval pótolni, de az nem volt kenhető. A vaj iránti kereslet meredeken nőtt, és vele együtt az ára is. Méges találta meg a zsákutcából kivezető utat.

Méges III. Napóleon{116-26} {116-126} {116-129} császár birtokán, Vincennes-ben negyven Celsius-fokon marhafaggyúból kipréselt egy öt fokon olvadó zsiradékot, amit tejjel összekeverve olyan anyagot kapott, amit kenyérre lehetett kenni. Méges elnevezte a termékét margarinnak, és 1871-ben eladta a szabadalmát a holland Jürgens cégének, valamint brit, amerikai és német gyártóknak is, s ezután mindenfelé elkezdték gyártani a margarint. Sajnos a marhafaggyúkészletek hamarosan kifogytak. Olyan helyettesítő anyagot kellett találni, amelyik eléggé puha, hogy kenhető legyen, de eléggé szilárd is, hogy ne folyjon szét. Egészen 1897-ig nem sikerült ilyen anyagra lelni, amikor is két francia vegyész, Paul Sabatier és J. B. Senderens feltárta, hogy a növényi olajok azért folyékonyak, mert kevesebb hidrogént tartalmaznak, mint az egyébként hasonló szerkezetű zsírok, mint például a vaj és a disznózsír. 1902-ben egy német, bizonyos Wilhelm Normann talált módszert az olajok hidrogénnel való telítésére. Az eljárás végső, ipari megvalósítása során mintegy 80 °C hőmérsékleten növényi olajat szivattyúznak egy zárt tartályba, amelybe nagynyomású hidrogént vezetnek, és katalizátorként a kieselgur-nak nevezett inert anyag finom porának felületére lecsapott nikkelt alkalmaznak. A nikkel-katalizátor hatására a hidrogén molekulái beépülnek az olajéba. Ennek eredményeképpen a végtermék lágyuláspontja, aminek a margarinéhoz hasonlónak kell lennie, a felvett hidrogén mennyiségével szabályozható.

A kieselgur-t egy, a krétához hasonló, morzsalékos állományú üledékes kőzet őrlésével nyerik, és a hidrogénezésen kívül számos más célra is használják, mint például adalékanyagként fogkrémek, kerámiák, mosószerek, szigetelések és műanyagok gyártásához. Ugyancsak felhasználják a tégla-, festék- és papírgyártáshoz, mint töltőanyagot. Egyik első felhasználási területe volt, mikor a nitroglicerint vele, mint inert anyaggal itatták fel a dinamitgyártás során. A kieselgur diatómaföld néven is ismert, mivel a kőzet az elhalt, diatóniáknak nevezett planktonikus lények szilárd vázának a tengerfenékre történt leülepedése, és lassú megkeményedése során jött létre.

Ezt a tényt Victor Hensen német kutató derítette fel, aki 1868-tól Kielben volt az élettan professzora, és aki a szöcskék mellső lábában elhelyezkedő hallószerv vizsgálatával foglalkozott, és azonosította az emberi belső fül ún. Hensen-járatát. Hensennek hobbija volt a tengerbiológia, és mikor a porosz parlament tagja volt, lobbizott olyan pénzek érdekében, amelyekkel a német halászati ipar számára végezhettek kutatásokat. Ekkoriban jött rá, hogy a halászat eredményességéhez leginkább maga az óceán járulhat hozzá. Ennek érdekében kezdte vizsgálni a legkisebb tengeri élőlényeket, amelyek a tápláléklánc alapját képezik. Hensen 1889-ben a molnárok által a lisztfajták elkülönítésére használt finom selyemszitákkal felszerelkezve vágott neki a nagy német plankton-expedíciónak, hogy átfésülje az Atlanti-óceán északi részét. A plankton (a sodródik jelentésű görög szóból) apró, két darabból álló héjba zárt növényi sejtek tömege, és ezek a tenger legszaporább élőlényei. Mindenütt, édes- és sós vízben, a felszínhez közeli iszapban és homokban éppúgy megtalálhatók, mint a legmélyebb óceánok felszínközeli vizeiben. A planktonikus lények annyira kicsik, hogy egy kancsó tengervízben milliószámra találhatók. Ez azt jelenti, hogy mennyiségük csak statisztikai módszerekkel állapítható meg, miután reprezentatív mintáikat mikroszkóp alatt leszámolták. A National nevű gőzhajó Plankton Expedíciója száztizenöt napig tartott, és ezalatt a hajó keresztül-kasul átfésülte az Atlanti-óceán északi részének olyan, egymástól távol eső fő biogeográfiai zónáit, mint a Grönland és a Bermuda-szigetek, vagy az Amazonas torkolata és a Zöldfoki-szigetek, valamint Afrika nyugati partjai közé eső területek.

Hensen számos jelentős felfedezést tett az expedíció alatt. A plankton mennyisége minden egyéb szervezetét meghaladja a tengerekben. A nyílt tengerek általában szegényebbek planktonban, mint a folyótorkolatok környéke, valamint a tengerpartok. A tengervíz sötétkék színe a plankton szinte teljes hiányát jelzi. Hensen legérdekesebb és legkevésbé várt felfedezése az volt, hogy a trópusi vizekben jóval kevesebb plankton található, mint a magasabb szélességeken fekvő vizekben.

Kiderült, hogy ez az óceánok tulajdonságaiból fakad. A hideg vizű területeken a hőmérséklet csaknem minden mélységben közel azonos, míg a tropikus sávban (és nyáron máshol is) a meleg felszíni vízréteg a helyén marad, s a táplálék elfogyasztása után az ottani planktonikus élőlények éhen pusztulnak. Nagyobb szélességeken a tavaszi és őszi viharok felkavarják a vizet, és a mélyből a felszínre hozzák a tápanyagokat, így ezekben az időszakokban folyamatos a tápanyag utánpótlása, ezért a planktonok virulnak és szaporodnak. Ahol pedig ilyen feláramlások vannak, a magasabb rendű élőlények is elegendő élelemhez jutnak. Ez magyarázza, hogy Peru partjainál rendkívül gazdag halászati területek találhatók, ahol a planktonon élő szardella táplálékul szolgál az emiatt jól szaporodó tonhalnak.

Ennek a magyarázata a perui partoknál feltörő, tápanyagban gazdag, hideg vízoszlopoknak a part mentén északi irányban áramló, csaknem 900 kilométer szélességű, az 1802-es felfedezőjéről Humboldt{117-73} áramlatnak elnevezett jelenségben keresendő.

Az áramlatot egy meteorológiai jelenség okozza, amelyet a francia Gustave-Gaspard Coriolis fedezett fel. Kimutatta, hogy a Föld forgása az észak-déli pályán mozgó testeket az északi féltekén jobbra, a déli féltekén pedig balra téríti ki. Ez okozza azt, hogy a viharok a két féltekén ellenkező irányú forgó mozgást végeznek, és ez magyarázza, hogy a Csendes-óceán déli részén az uralkodó szélirány a nyugati. Ezek a szelek felelősek az óceán nyugati széleltérítéséért. Mikor az áramló víz nekiütközik a dél-amerikai kontinensnek, egy része délnek, a kontinens csúcsa felé fordul, másik része azonban északi irányban térül el, és alkotja a part menti Humboldt-áramlatot.

1857-ben a holland meteorológus, Christoph Buys Ballot a szelekben mérhető légnyomáskülönbségek vizsgálata közben jött rá a róla elnevezett törvényre: Ha az északi féltekén a szélnek háttal állunk, tőlünk balra alacsony, jobbra pedig magas a légnyomás, a déli féltekén pedig fordítva.

Ballot már tizenkét évvel korábban nevet szerzett magának egy Utrecht melletti vasúti pályán elvégzett szokatlan kísérlettel. A kísérlet abban állt, hogy a sínek mentén felállított egy csomó kürtöst. Ballot felszállt a mozdony vezérállásába, és 60 kilométer per órás sebességgel elhaladt az ugyanazt a hangot fúvó kürtösök sorfala mellett. Haladás közben Ballot azt észlelte, hogy amíg közeledett a kürtök felé, a hangmagasság nőtt, miután elhaladt mellettük, csökkent. Ezzel a kísérlettel bizonyítást nyert, amit egy prágai matematikaprofesszor három évvel korábban mondott. Az illető Christian Doppler{118-48} volt, az elmélete pedig úgy szólt, hogy akár a hangforrás, akár a megfigyelő a másik irányába mozog, a megfigyelő fülébe gyorsabban érnek a hanghullámok. Ennélfogva a hang a megnövekedett rezgésszám miatt magasabbnak hallatszik. Fordítva, az egymástól távolodó hangforrás-megfigyelő esetében a beérkező hangok alacsonyabb frekvenciájúak, és mélyebb hang hallható.

Dopplert elsősorban azért érdekelte ez a (ma már Doppler-effektusnak nevezett) hatás, mert úgy látszott, ez nyilvánul meg a csillagok színében is. A kettős csillagok színes fényéről című dolgozatában megmagyarázta a nemrég felfedezett kék és vörös színű ikercsillagok eltérő színét. Mivel a kék fénynek nagyobb a rezgésszáma, a kék csillag közeledik a megfigyelőhöz, s mivel az alacsonyabb frekvenciájú fény vörösebb, a vörös csillagoknak távolodniuk kell. Ha sikerülne a fény terjedési sebességét meghatározni, a kék-vörös eltolódást mutató csillagok sebességét is ki lehetne számolni. Ez a gondolat ütött szöget a francia fizikus Armand-Hippolyte-Louis Fizeau fejébe is (aki több mint hat évvel Dopplert követően szintén rájött a Doppler-elvre, amit néha Doppler-Fizeau-elvnek is neveznek).

Fizeau jól képzett csillagász volt, és Leon Foucault{119-40} társaságában ő készítette az első dagerrotip-felvételeket a Nap felszínéről. Fizeau 1849-ben szellemes módszerrel határozta meg a fény sebességét. Egy nagyméretű, hétszázhúsz fogú fogaskereket megforgatott a tengelye körül, és a fogak közti réseken fénysugarat bocsátott át. A fogak közti résen átjutó tényt egy több mint nyolc kilométer távolságban lévő tűkör verte vissza. Egy bizonyos forgási sebességnél (12,6 fordulat per másodpercnél) a visszavert sugárnyaláb beleütközött a kerék fogaiba, és a fény eltűnt. Fizeau a fény frekvenciája, a fogaskerék fordulatszáma és a tükör távolságának figyelembevételével ki tudta számolni, hogy a fény sebessége körülbelül. 315 000 km/s.

Fizeau egy francia botanikus dinasztia utolsó tagjának, Adrien de Jussieau-nak a lányát vette feleségül. Jussieu apját követte a párizsi Természetrajzi Múzeum professzori székében, és némileg hozzájárult a növényrendszertan fejlődéséhez. Fiatal gyerekként a Napóleon Líceumban élete szóló barátságot kötött az École des Beaux-Arts főhivatalnokának fiával, Prosper Mérimée-vel. Prosper szexuálisan koraérett ifjú lévén már iskolás korában legalább egyszer botrányba keveredett. Úgy tűnik, első szeretője anyja egyik festőnövendéke, a nála hét évvel idősebb angol Fanny Lagden volt, aki egész életét a férfinak szentelte, és vele közös sírba is temették Cannes-ban.

Prosper, miután jogi diplomát szerzett, az 1820-as években olyasféle párizsi bohémek társaságában töltötte idejét, mint Stendhal és Alexander von Humboldt. Itt akadt össze a Viollet-leDuc családdal; fiukkal később együtt fog dolgozni. Mérimée irodalmi munkásságát egy Cromwellről írt történelmi drámával kezdte 1822-óen. 1828-ban, miközben egy megsértett férjjel vívott pisztolypárbaj során szerzett sebesüléséből lábadozott, megírta azt a könyvet, amivel nevet szerzett magának, a IX. Károly uralkodásának krónikája című nagyromantikus történelmi regényt. 1830-ban Spanyolországban járt múzeumlátogató körúton, és egy postakocsiúton szóba elegyedett egyik útitársával, Teba grófjával. A gróf meghívta madridi otthonába, ahol találkozott a grófnéval és ötéves kislányával, Eugeniával, akivel azonnal összebarátkozott. A beszámolók szerint ekkor mesélte el neki a grófné a cigánylány történetét, aki féltékenységi rohamában leszúrja kedvesét. Mérimée később egy nagyobb elbeszéléssé formálta a történetet, ami azután vált közismertté, hogy a cselekményt Bizet felhasználta a Carmen című operájához.

Mérimée Spanyolországból visszatérve állami hivatalt vállalt, és 1834-ben kinevezték a történelmi jelentőségű műemlékek főfelügyelőjévé. A következő tizennyolc évben bejárta egész Franciaországot, és gyerekkori pajtása, Eugéne-Emmanuel Viollet-le-Duc segítségével helyreállította az ország számos értékes építészeti emlékét. Összesen több mint négyezer emlékművet és épületet állítottak helyre, köztük a nagy gótikus katedrálisokat, az arles-i és orange-i római színházakat, a pápák palotáját Avignonban, St. Denis és Cheroux apátságait, valamint Blois éc Chinon középkori várkastélyait. 1853-ban Mérimée kis spanyol barátnője, Eugenia, immáron felnőve (és a franciáknak mint Eugénie{120-46}), hozzáment III. Napóleonhoz, és Franciaország császárnéja lett. És azonnal rávette a császárt, hogy Mérimée-nek életre szóló szenátori méltóságot, valamint évi harmincezer frank járadékot adományozzon.

Mérimée ugyanebben az évben vitriolos támadásba kezdett azon bírák ellen, akiknek volt képe elfogatóparancsot kiadni barátja és a francia könyvtárak főfelügyelője, Guillaume Libri-Carucci ellen, könyvritkaságok ellopása miatt. Libri Angliába menekült, és nagy csomó ritka könyvet is magával vitt. Libri egyébként olasz volt, és Mérimée 1850-ben Londonba utazott, hogy egy másik olasz barátjával megbeszélje, nem lehetne-e Librinek munkát találni nála. Mérimée londoni barátját Antonio Panizzinek hívták. 1823-ban érkezett Angliába, miután hazájából a halálos ítélet elől szökött meg, lévén tagja a carbonari nevezetű forradalmi nacionalista csoportnak. Ez a titkos szervezet, amelynek számos tagját bebörtönözték vagy kivégezték, Itália osztrák megszállás alóli felszabadításáért küzdött, és Panizzi volt az egyik vezető személyisége. Angliában sikerült az újonnan alapított University College of London olasz nyelv és irodalom fakultásán professzori álláshoz jutnia. Ezenkívül, mivel az állással rendkívül szerény javadalmazás járt, a British Museum könyvtárának helyettes vezetői teendőit is ellátta. Ide történt kinevezése egy napon még jelentős befolyással lesz az egész világ tudós társadalmára.

A múzeumban az 1753-as megalapítás óta eltelt kilencven év alatt nem sok változás történt, és a közönség számára nyújtott szolgáltatásai siralmasan hasznavehetetlenekké váltak. A legtöbben úgy tekintettek rá, mint a dologtalan gazdagok menedékére. 1831-ben, mikor Panizzit kinevezték a Nyomtatott Könyvek Osztályának élére, ez volt a múzeum legérdektelenebb része, amelyben mindössze kétszáznegyven-ezer könyv volt, amelyeket ráadásul a közönségtől elzárt helyeken tároltak. Panizzit 1837-ben nevezték ki könyvtárosnak, s ő azonnal elkezdett több támogatásért lobbizni. A britek nemzeti büszkeségére játszott: a külföldi nemzeti könyvtárakkal összehasonlítva kedvezőtlen képet festett a British Museumról. A trükk bevált, de 1846-ig elhúzódott, mire a parlament lépésre szánta el magát Panizzi igényei kielégítésének ügyében. A bővítés során viszont Panizzi helyproblémákkal találta szemben magát. Erre felvázolt egy megoldási tervet: a British Museum udvarába hatalmas, kör alakú, könyvespolcokkal burkolt falú olvasótermet kell építeni. 1857-es megnyitása után az olvasóterem a világ tudósainak Mekkája lett.

A British Museumot elsősorban az orvos és régiséggyűjtő Sir Hans Sloane gyűjteményeinek elhelyezése céljából alapították. Sloane Franciaországban tanult, ahol egyéb nagy természettudósok között találkozott Pierre Magnollal is (akiről a magnolia kapta a nevét). 1687-ben Jamaicába hajózott, mint a frissen kinevezett kormányzó, Monck háziorvosa. A szigeten töltött két év alatt Sloane csillapíthatatlan érdeklődéssel tanulmányozta az ottani növény- és állatvilágot, a sziget földrajzát, időjárását és a helyi folklórt. Miközben gyógyhatású vagy ehető növények után kutatott (nyolcszáznál több fajt gyűjtött be), figyelmét megragadta a kakaó. Később ki is dolgozta a tejes kakaó receptjét, ami a csokoládéital előfutárának tekinthető. 1712-ben, Angliába való visszatérése után a király orvosa lett, majd a Királyi Orvosi Társaság elnöke, végül, Isaac Newton halála után, a Royal Society elnökévé választották.

1753-ban bekövetkezett halála után "különlegességeinek" gyűjteménye mint a "Sir Hans Sloane Múzeum" vált ismertté. A kor szokásainak megfelelően a gyűjtemény óriási volt (kétezerötszáz tétel, huszonötezer érme és hét könyvekkel teli szoba), amelyet csak a vezető tudósok látogattak. Sloane a végrendeletében kikötötte, hogy amennyiben a nemzet az ő halálától számított egy éven belül húszezer font sterlinges áron nem vásárolja meg az örökösöktől, a gyűjteményt fel kell ajánlani Szentpétervár, Párizs Berlin és Madrid Tudományos Akadémiáinak (mindegyik egy év gondolkodási időt kap). Ezután a gyűjteményt el kell adni annak, aki a legtöbbet ígéri érte. A brit kormányzat válaszul szerencsejátékot szervezett, és a bevételt is erre a célra fordítva hat év múlva megnyitotta a British Museum kapuit. A múzeum 1805-ig csak belépődíj ellenében volt látogatható, a csoportok vezetést kaptak.

Hans Sloane újító hajlamú orvos is volt, és vezető szerepet játszott az akkoriban halálos kór, a himlő elleni védőoltással kapcsolatos kísérletekben. 1716-ban Velence Izmirben akkreditált konzulja részletesen informálta Sloane-t a Törökországban használatos eljárásról. Sloane nem sokat tett az ügy érdekében, mígnem Lady Mary Wortley Montagu visszatért Angliába, miután a brit követ feleségeként két évet töltött Törökországban. A lady szemtanúja volt az oltási műveleteknek,{121-102} és olyannyira fellelkesedett rajtuk, hogy a saját fiát is beoltatta.

Ennek részben az volt az oka, hogy a betegség már végzett a bátyjával, és 1715-ben ő maga is megkapta a himlőt. Hans Sloane-nak köszönhetően kigyógyult belőle, de legendás külseje alaposan megsínylette a kezeléseket.

Lady Mary Kingston earljének évek hosszú során át a szépsége és eszessége révén közismert leánya volt. Később egymásba bolondultak a költő és szatíraíró Alexander Pope-pal, de miután a szenvedély lelohadt, halálos ellenségekké váltak.

Törökországi tartózkodása alatt először is megtanulta a nyelvet, azután elkezdett bőre szabott török viseletbe öltözve utazgatni az országban. Női mivoltának és rangjának köszönhetően abban a kivételes helyzetben volt, hogy meglátogathatta a török arisztokrata hölgyeket a háremekben, ahol sok mindent megtudott a törökök életéről és szokásairól. Ezen látogatások során botlott bele a védőoltás ottani gyakorlatába. A törökök szándékosan megfertőzték a kisgyerekeket a himlős hólyagból vett gennyel. Néhány nap alatt a gyerekeknek kifejlődtek a duzzanatai és egy pár el is gennyedt, de aztán elmúltak, és a beoltott személy többé nem fertőződött meg. Lady Mary ezt írta: "Vagyok annyira hazafi, hogy ne sajnáljam a fáradságot, és ezt a hasznos újítást divatba hozzam Angliában; és nem mulaszthatom el, hogy írásban is személyesen értesítsek egy csomó orvost, még ha egyet sem ismerek közülük, akiről biztosan tudnám, van olyan erkölcsös, hogy az emberiség javára hajlandó lenne könnyen lemondani erről a számottevő jövedelemforrásról." Angliába való visszatérése után mindenkit megpróbált rávenni, hogy elfogadják az érvelését. Caroline hercegnő beoltatta két gyermekét, és attól kezdve mindenki utánozta.

Lady Mary törökországi tartózkodása idején egy esszégyűjteményt is írt, amelyet ma Követségi levelek néven ismernek. Szerzője nyilvánvalóan soha nem gondolt arra, hogy közölje, de halála után egy példány valahogyan egy nyomdász kezébe, s ezáltal nyilvánosságra került. A levelek élvezetesen vannak megírva, tele friss és eleven leírásokkal arról, hogy mit látott és gondolt Lady Mary a törökországi kerteket és palotákat járva: "Nyugodtan nevessenek ki ezért az érzéki kijelentésemért, de én bizony jobb szeretnék gazdag efendi lenni annak minden tudatlanságával, mint Sir Isaac Newton az ő összes tudományával."

Egyik megfigyelése a Törökországban akkor nekilódult tulipándivattal volt összefüggésben. Látogatása egybeesett a törökök közt kitört tulipánmániával. Több mint ezerháromszáz változata volt a fajnak, olyan egzotikus nevekkel, mint A szépség jutalma, A hajnal rózsaszíne vagy A szerelmes álma. A francia követ így írta meg XV. Lajosnak, hogyan díszítik fel a palotákat virágokkal: "A lugasok rácsait elképesztő mennyiségű, mindenféle fajtájú virággal díszítik, és végtelen sok különböző színű üveglámpával világítják meg őket. Ilyen lámpások függenek azoknak a bokroknak a zöld ágain is, amelyeket a környékbeli erdőkből ültettek át külön az ünnepély alkalmából a lugasok mögé. Azt mondják, a különböző színek és a számtalan tükörben visszaverődő fények hatása fenséges. A kivilágítás és a hangos török zene addig tart az éjszakában, míg a tulipánok szirmai be nem csukódnak." A tulipán első alkalommal 1645-ben került Európába, midőn egy flamand tudós, Ogier de Busbecq magokat hozott Isztambulból Bécsbe. És ő hozta a virág hibás nevét is. Törökországban a tulipánt lalé-nek hívják, de mikor Busbecq a neve után érdeklődött, azt a választ kapta, hogy tulipand-virág. Tulipand a turbán török neve, és az informátor a virág alakját akarta leírni a válaszban. Így lett a virág neve Nyugaton tulipán.

A svájci kertész Konrad Gesner lett az első természetbúvár, aki leírta és képen is bemutatta a tulipánt 1651-ben megjelent Német kertek könyve című munkájában. Gesner a lausanne-i Akadémián tanított görögöt, majd 1541-ben Zürichben telepedett le, ahol a természetrajz professzoraként orvosi praxist is folytatott. Ideje nagy részét azonban írással töltötte. 1555-ben kezdett dolgozni kétkötetes Opera Botanica című művén, amelyhez csaknem ezerötszáz illusztrációt készített. Ő volt az első botanikus, aki felismerte a virágok szerkezetének jelentőségét a növények rendszertani osztályozása szempontjából. Ugyancsak ő hangsúlyozta először a magok vizsgálatának fontosságát; kimutatta, hogy a magok segítségével látszólag nem rokon fajok kapcsolata feltárható.

Gesner érdeklődést tanúsított a bibliográfia iránt is; 1555-ben tette közzé három kötetben Univerzális könyvtár című monumentális munkáját, amelyben a könyvnyomtatás több száz évvel azelőtti feltalálása óta megjelent összes könyvet, azonkívül az összes szerzőt, műveik rövid leírásával egyetemben ábécé-sorrendben felsorolta. A mű tartalmaz még egy óriási, huszonegy fejezetre osztott (köztük grammatika és filológia, dialektika, orvoslás, csillagjóslás, geográfia és teológia) lexikont is. A harmadik kötetben számba vette a százharminc akkor ismert nyelvet, és közölte a Miatyánk huszonkét nyelvre lefordított szövegét. Gesner írt még a régi szövegek, mint például a Biblia megértéséhez szükséges szövegelemzés fontosságáról is. Ezzel nagyon is belopta magát nagyapja, Ulrich Zwingli, a Svájcot protestantizmusra térítő férfiú szívébe.

Zwingli fiatalkorában eseménytelen életet élt, beiratkozott a bécsi egyetemre, majd 1506-ban a svájci Konstanzban szentelték pappá. Ezután tíz évig szolgált a kis svájci település, Glarus papjaként. 1515-ben itt találkozott azzal az emberrel, akinek hatására élete gyökeresen megváltozott: a nagy férfiú a holland humanista Desiderius (Rotterdami) Erasmus volt. Erasmus tanította meg Zwinglit a bibliai szövegek történeti, elemző tanulmányozásának módszerére. Zwingli ettől kezdve egyre kritikusabban szemlélte, ahogy a katolikus egyház viselkedett és hirdette az igét, tudományos hírneve pedig egyre terjedt. 1519. január 1-jén (a születésnapján), részben addigi közleményeinek elismeréseképpen, kinevezték Zürich Grossmünsterébe a nép papjának, és ő egyszeriben hatalmi helyzetben találta magát. A mindössze hatezer felnőtt lelket számláló városban a szószék egyszerre működött mint színpad, hangszóró, rádió, újság, televízió és internet. Egy egyházi főhivatalnokról beszélték, hogy azt tanácsolta követőinek, ha bele akarnak szólni a politikába, javaslatukat addig fogadtassák el, míg a prédikátor fel nem megy a szószékre.

Zwingli a következő négy év alatt szakításra vitte a dolgot a katolikus főemberekkel, mivel folyamatosan támadta a tisztítótűzben való hitet, a szentek közbenjárását, a szerzetességet, a bűnbocsánatot (búcsút), a papi ornátust, a misét, a latin nyelvű szertartásokat, a zenés szertartásokat, a keresztelést, a kenyér és a bor átváltoztatását és a papi nőtlenséget. Azon túl, hogy 1522-ben megházasodott, engedetlenségének leginkább közismert jelét ugyanezen év március 9-én, nagyböjt első vasárnapján este adta. Aznap este zürichi polgárok egy csoportja fittyet hányt a katolikus tanokra, amelyek ezen az ünnepnapon tiltották a húsevést, és füstölt kolbászt vacsorázott. Az eset egy magánházban rendezett vacsorán történt, amelyen Zwingli is részt vett, bár ő maga nem evett a tilalmazott kolbászokból. Két héttel később azonban prédikációját a következő címmel tartotta meg: Ami az ételek kiválasztását és annak szabadságát illeti. Ebben Zwingli a Bibliát idézte, mint ami azt a nézetet támasztja alá, hogy a keresztények bármilyen ételt szabadon megehetnek, mert azok önmagukban sem nem jók, sem nem rosszak. Ezen az alapon Zwingli a böjtölés kérdését az egyén lelkiismeretének kérdésévé tette, és ebben azt a humanista meggyőződést juttatta kifejezésre, hogy a hitbéli dolgokat az egyénre kell bízni, akit az általa felismert igazságnak kell majd vezérelnie. Zürich Város Tanácsa 1525-ben szigorú, "zwingliánus" törvényeket vezetett be a prostitúció ellen, valamint szabályozta a társadalmi érintkezést és öltözködést. Ettől kezdve szabálysértésnek számított a káromkodás, a kártya- és kockajáték, a selyemruha, az arany, ezüst, a bársony és a mélyen kivágott félcipő viselése. 1530-ban az általános kijárási tilalom miatt a kocsmákat este 9-kor be kellett zárni.

Zwingli még egy lényeges változást hozott Zürich életébe. Svájcban évszázadokon keresztül szokás volt a fiatalembereket külföldi zsoldosnak küldeni. A hadakozás népszerű és nagyra becsült foglalkozásnak számított Svájcban, ahol az élet nehéz és egyhangú volt, és a kevés megművelhető föld nemigen biztosított lehetőséget a nem elsőszülött fiatalembereknek. A svájci zsoldosok hosszú ideje nagy megbecsülésnek örvendtek Európa-szerte. A lándzsáiknak köszönhetően különleges harcmodort fejlesztettek ki. A több ezer emberből álló svájci lándzsás "négyszög" szoros tömbje egy emberként mozgott, és képes volt puszta tömegével felborítani az ellenség hadrendjét, vagy hirtelen megállni, és lándzsáit kifelé tartva csaknem legyőzhetetlenül védekezni. Az ellenséges lovasság sem ment velük sokra, mert mielőtt az első lándzsást levághatták volna, már felnyársalta őket a megtámadott katona fegyvere. Zürichnek hosszú távú megállapodása volt Franciaországgal zsoldosok küldésére, Zwingli azonban rábeszélte a kanton tanácsát, hogy mondja fel azt.

Ekkoriban a lándzsás négyszög már kezdett elavulni. Pár évvel előbb, a marignanói csatában (ahol a svájci zsoldosok a franciák oldalán a spanyolok ellen harcoltak) egy új tűzfegyver, a szakállas ágyú alapvetően megváltoztatta a harc jellegét, és hatástalanná tette a lándzsás négyszöget. A tizenhetedik század vége felé további fejlesztések történtek a fegyverzeten, ami csak meggyorsította ezt a folyamatot.

Elsőként a kováspuska jelent meg a színen. Ez úgy működött, hogy meghúzáskor a ravasz egy rúgóra (kakas) erősített tűzkövet tett szabaddá, mire az rácsapott egy kis, rovátkolt fémlemezre. Ettől a tűzkő szikrát vetett, és az elsütés pillanatában éppen felnyíló fedelű kis csatornában lévő puskaport belobbantotta, az viszont a puskacsőben lévő töltetet gyújtotta be, ami aztán kilőtte a golyót. A valamivel később kifejlesztett papír töltényhüvely (amelyet a muskétás a fogával tépett fel, a benne lévő puskaport a csőbe szórta, majd fölé gyömöszölte a golyót) használata percenként kéthárom lövésre gyorsította az ismétlési lehetőségeket. Ezzel kétszer gyorsabban lehetett ismételni, mint a kanócos puskákkal, amelyekben gyújtózsinór robbantotta fel a töltetet. Mivel többé nem állt fenn a gyújtózsinór szikrázása miatti véletlen elsütések veszélye (ami könnyen bekövetkezett, ha a kanócos puskát használó lövészek túl közel álltak egymáshoz), az új kováspuska lehetővé tette, hogy a katonák kevésbé távol helyezkedjenek el egymástól. Ez viszont oda vezetett, hogy el kellett hagyniuk a széles karimájú kalapokat és a lefelé bővülő kabátokat, és át kellett térni a testhez álló ruházatra. A kováspuska lehetővé tette a sűrűbben felsorakozott katonáknak, hogy soronként lőve folyamatos golyózáport zúdítsanak az ellenségre.

A másik új találmány a bajonett volt, ami egy bilincs segítségével a puskacső végére erősített pengéből állt, miáltal a cső vége szabadon maradt a lövések számára, a penge viszont állandóan a puskacső végére volt erősítve. Ezzel a fegyverrel a gyalogos katona egyszerre vált lándzsássá és lövésszé: messziről rálőhetett a lándzsások négyszögére, majd közelharcban a bajonettet használhatta szúrófegyverként.

Mindezek a találmányok együttesen tették feleslegessé a svájci zsoldosokat. A francia hadügyminiszter, de Louvois márkija, felismerte, hogy az új fegyverek és harctéri felhasználásuk taktikája minden korábbinál jobban kiképzett katonákat fognak megkövetelni. Egy ilyen kiképzés évekig tart, tehát az új hadseregnek állandóvá és hivatásos állományúvá kell átalakulnia.

Az állandó hadsereg gondolata ekkorra már bizonyos mértékig Angliában, Hollandiában{122-63} és Svédországban is gyökeret vert, Louvois azonban teljes egészében nemzeti haderőt állított fel, és olyan szervezeti intézkedéseket vezetett be, amelyekkel alighanem a kontinens legfejlettebb hadseregévé tette a franciát. Louvois felállított egy hadtáposztályt, külön számvevő tisztekkel, akik ellenőrizték az ellátmány árát, minőségét és szállítását. Ez viszont azzal járt, hogy javult az utak minősége, amelyeken a hadiszállítások folytak, és a stratégiailag fontos helyeken raktárak épültek a fegyverzet, lőszer és élelmiszerek tárolására. Louvois végül talált egy embert, aki olyan kiváló kiképzőnek bizonyult, hogy a neve rövidesen fogalommá vált: Jean Martinet-t. Egyéb változtatásai között szerepelt az egyenruházat rendszeresítése, az érdemrendek és elismerések rendezése, a szervezett előléptetési rend kidolgozása, a rendszeres zsoldfizetés, a fegyelmi szabályzat kidolgozása, és az Hotel des Invalides felépítése a szolgálatban megnyomorodottak számára.

A század vége felé egy itáliai bevándorló tette meg a hadügyi reform talán utolsó lépését azzal, hogy bevezette az induló nevű zenei műfajt. Jean-Baptista Lullyt 1661-ben nevezték ki XIV. Lajos udvari zenei szuperintendánsának, és az volt a feladata, hogy zenét szerezzen olyan táncprodukciókhoz, amelyekben a király táncolta a főszerepet. 1672-ben Lajos táncművészeti iskolával egészítette ki a Királyi Zeneakadémiát. Egy évvel korábban lett Pierre Beauchamp a királyi táncmester, aki a koreográfiának nevezett új módszerrel tanította be a lépéseket, s ezzel nagyban elősegítette a balettművészet fejlődését.

Beauchamp 1687-ben bekövetkezett visszavonulásáig megalkotta a francia balettstílust, valamint annak szakmai nyelvét, amelyet a legújabb időkig használtak. Raoul Feuillet az 1701-ben megjelent könyvében Beauchamp munkájának jó részét megismétli. A tánc leírásának mestersége című művében ismerteti Beauchamp koreográfiai technikájának lépésjelölési módszerét. Ebben egy vonal jelzi a táncos által követendő útvonalat. A vonal jobb és bal oldalára rajzolt fekete pontok mutatják a lábak helyzetét. Kiegészítő vonások jelzik a kéztartásokat és a mozgás egyéb díszítményeit. Az új koreográfiát közel egy évszázadon keresztül használták. 1706-ban már John Weaver fordításában angolul is olvasható volt.

Weaver ekkor már megvetette a lábát Londonban, mint színpadi táncos, aki a cselekmény kiegészítéseként adott elő táncdarabokat. 1702-ben adta elő Kocsmai szélhámosok című darabját a Drury Lane Theaterben. Egy kortárs ezt írta róla: "Az első, angol színpadon előadott darab, amelyben a megjelenítés és a történet kizárólag táncban és mozgásban beszéltetik el." 1717-ben ugyancsak a Drury Lane mutatta be Weaver táncos pantomimjait, a Mars és Vénusz szerelme és a Bohócból lett bíró címmel. Akkoriban a Drury Lane éles versenyben állt a frissen felújított, a pantomimmal és tánccal kísérletező John Rich által vezetett Lincoln's Inn Field Theaterrel. Rich 1728-ban színre vitt egy új produkciót, az alig ismert szerző, John Gay Koldusoperáját. Ebben együtt volt a tánc, a népszerű dal, a komédiázás és a politikai szatíra; maga a történet pedig alig leplezett támadás volt a miniszterelnök, Robert Walpole ellen. A Koldusopera 1720* január 28-iki bemutatója kétezer nézőt vonzott. A színházi évad végére a zenés darab elérte a példátlanul magas hatvankét előadást, és persze kasszasiker lett. Akkoriban az a szójáték járta (a rendező és a szerző nevével; Rich = gazdag, Gay = vidám), hogy a szatirikus Koldusopera a Gazdagot vidámmá, a Vidámat pedig gazdaggá tette.

[* Helyesen: 1728 (a ford.)]

Ebben az átmeneti időszakban, mikor az uralkodói hatalom kezdett átcsúszni a Parlament kezébe, és a korrupció mindennapos dolognak számított, a szatíra műfaja nagy népszerűségnek örvendett. Ekkor ért pályája csúcsára Alexander Pope{123-95} és Jonathan Swift,{124-90} az angol irodalom két legnagyobb szatíraírója.

Gay mindkettőjüket ismerte, és 1714-ben rövid ideig mindannyian tagjai voltak a Scriblerus Club-nak nevezett magánjellegű írószövetségnek. A Scriblerus-tagok nem hivatalosan jövögettek össze egymás lakásán enni, inni és az egybegyűlteket a gazdagok és hatalmasok kifigurázásával szórakoztatni.

A klub hivatalos célja az volt, hogy megírják egy Martin Scriblerus (kb. Firkász Márton) nevű képzeletbeli egyén emlékiratait, a valóságban azonban a neve alatt szándékoztak közreadni a kor úgynevezett értelmiségének ostobaságait kipellengérező írásaikat. Abban a korban, amikor az emberek még hittek a boszorkányságban, a bölcsek kövében és a csillagjóslásban, egyáltalán nem szenvedtek témahiányban.

Az etetés-itatás-szórakoztatás terén a legtöbbet tevő klubtag dr. John Arbuthnot volt (megengedhette magának, lévén a király orvosa, s annak kegyelméből a St. James's Palace ingyenes lakója). Neki a szatírán kívül a statisztika volt a vesszőparipája. 1692-ben publikálta A valószínűségi törvények című munkáját, amelyben a következő nevezetes megjegyzést tette: "Nagyon kevés dolgot ismerünk, amelyeket ne lehetne matematikai megfontolás tárgyává tenni; ha pedig ezt nem tudjuk megtenni, ez annak a jele, hogy róla szóló ismereteink csekélyek és zavarosak." 1710-ben írta Egy érv az isteni gondviselés mellett című munkáját, amelyben megkísérelte bemutatni, hogy nem a véletlen, hanem a gondviselés dönti el a születendő gyermek nemét. Londonnak egy nyolcvankét évre kiterjedő demográfiai táblázatából (születési és halálozási adattár) kiszámolta, hogy sokkal több fiú-, mint leánygyermek született. Mivel ez ellentmondásban van a valószínűségi törvényekkel, Arbuthnot feltételezte, hogy mivel a férfiak élete több veszélyt rejt magában, mint a nőké, Isten a több fiúgyermek világra jöttével biztosítja, hogy a népesség fenntartásához elegendő számú férfi maradjon életben.

Ez az első statisztikai következtetés felkeltette a kontinens tudósainak, de különösképp egy fiatal holland matematikus, 'sGravesande érdeklődését. Egyéves angliai látogatása alatt, 1715-ben, 'sGravesande találkozott is Isaac Newtonnal (és mély benyomást is tett rá), akinek a tételeit akkor már tanította Hollandiában. Nyilvánvalóan nem Newton volt az egyetlen, akire hatott 'sGravesande tevékenysége. Egyszer a nagy francia gondolkodó, Voltaire külön azért kerekedett fel, és látogatott el Hollandiába, hogy kikérje 'sGravesande véleményét a Newtonról íródó könyvéről.

Akkoriban Voltaire élete nagy szerelmével, a gyönyörű és briliáns elméjű Emilie de Chátelet márkinéval volt elfoglalva a kelet-franciaországi Cháteau de Cirey kastélyban. A kastély messze volt Párizstól, ahol Voltaire megalapozta hírnevét, mint Franciaország legnagyobb írója, és ahol szókimondó természete miatt komoly gondjai akadtak a hatalommal. Különösképpen rossz néven vették tőle a Levelek az angol nemzetről című írását, amelyet 1729-ben, három évi londoni tartózkodása után (ahol egyébként részt vett Isaac Newton temetési szertartásán) adott közre. A könyvben dicséri a szabadságszerető angol írókat, és nem éppen hízelgően nyilatkozik a francia abszolutizmusról.

Voltaire-nek számos szerelmi kapcsolata volt már azelőtt, hogy 1733-ban Emilie-vel találkozott volna. Memoárjait a következő mondattal kezdi: "Beleuntam Párizs ürességébe és lármájába, a ficsúrok tömegébe, a hivatalok jóváhagyásával és udvari előjogként íródott rossz könyvekbe, az irodalmi cselszövésekbe, az irodalmat meggyalázó csirkefogók középszerűségébe és alávalóságába. 1733-ban rábukkantam egy ifjú hölgyre, aki többé-kevésbé úgy gondolkozik, mint én, és aki elhatározta, hogy évekre vidékre költözik, ahol, távol a világ zajától, az elméjét pallérozza." Voltaire és Emilie együtt telepedett le Cirey-ben. Emilie katonatiszt férje szinte állandóan távol volt, és láthatólag beletörődött felesége szerelmi kapcsolatába. Mindkét munkamániásnak külön dolgozószobája, Voltaire-nek még egy kis laboratóriuma is volt. Mindketten feldolgozták Newton munkásságát. Voltaire írta meg a népszerű változatot, Emilie pedig magára vállalta a matematikát. Annak ellenére, hogy Voltaire és Emilie illegális kapcsolatban élt együtt, és nem tartott cselédséget, az európai értelmiség krémje rövidesen egymásnak adta a kilincset náluk. Az élet Cirey-ben nem volt valami pihentető. Éjjel és nappal, a nap bármely órájában előfordulhatott, hogy a vendégsereg laterna magicát nézett, filozófiai vitákat folytatott, avagy éppen színdarabokat vagy költeményeket olvasott fél. Voltaire Newton filozófiájának elemei című könyve 1738-ban került nyomdába, és megjelenése után azonnal szenzációs sikert aratott. Londonban elnyerte szerzője számára a Royal Society tagságát. Emilie halála után pár évvel, 1758-ban Voltaire vásárolt egy villát a svájci Ferney-ben, és visszavonult, hogy művelgesse kertjeit. Itt kapott egy, a csigák és giliszták lelkéről szóló, érdekfeszítő tartalmú levelet egy itáliai tudóstól.

A levélíró, Lazzaro Spallanzani, az észak-itáliai Pavia egyetemén volt a természetrajz professzora, ahol évek óta bizonyos állatfajok: a csigák, giliszták és szalamandrák regenerációs képességével foglalkozott. Felfedezte, hogy ha testük egyes részeit levágja, ezeknek a lényeknek újra kinő a levágott testrésze. A gilisztákat kettévágva egyenesen két új giliszta fejlődött ki. Ebből pedig teológiai probléma keletkezett: Ha a lélek oszthatatlan, akkor amikor egy gilisztából kettő keletkezett, és mindkettőnek van lelke, honnan jött a második lélek? Spallanzani szerint valamiféle petében kellett lakoznia. Ezzel a megjegyzéssel kezdődött az egész modern szaporodásbiológia.

Spallanzani egy másik területen is meglepően nagy lökést adott a korabeli szemléletmód megváltoztatásának. Akkoriban úgy vélték, ahogy az angol mikroszkópus, John Needham állította, hogy a mikroszkóp alatt látható apró lényekben valamiféle életerő lakozik. Needham állítása szerint ezzel magyarázható, hogy a sajtban sajtkukac, a függönyben moly terem, és így tovább. Spallanzani ezzel nem értett egyet, és nekilátott, hogy bebizonyítsa Needham állításának helytelenségét. 1761-ben vett egy palack piszkos vizet, amiben előzőleg mikroszkopikus méretű lényeket látott, felforralta, majd leforrasztotta a palack nyakát. Egy idő múltán felnyitotta a palackot, és gyorsan megnézte a tartalmát a mikroszkópja alatt. A véglények elpusztultak. Azonban még a megfigyelés közben élő mikroorganizmusok jelentek meg a mintában. Mivel ezek a lények csak a palack felnyitása után jelentek meg, Spallazani azt a következtetést vonta le, hogy azoknak a levegőből kellett a palackba jutnia. Ez a kísérlet csaknem teljes egészében megegyezett azzal, ami száz évvel később Pasteurnek{125-54} {125-3} meghozza az összes tudományos elismerést.

Spallanzani akkora tekintélyre tett szert, hogy a német E.T.A. Hoffmann róla mintázta a tudós varázsló alakját, amit aztán Delibes tett halhatatlanná a Coppélia című balettjében. Hoffmann eredeti foglalkozása szerint jogász volt, aztán színigazgató lett, majd baletteket és operákat, valamint prózai műveket írt. Hoffmann írásai az első lélektani történetek közé tartoznak, tele hasonmás és pszichopata figurákkal. Meséiből több zenemű is született, így Wagner A mesterdalnokok, Offenbach Hoffmann meséi és Csajkovszkij Diótörő című műve.

1816-ban Hoffmannt kinevezték a berlini kamarai törvényszék tanácsosának. Két évvel később meghízták Friedrich Jahn tevékenységének kivizsgálásával, akit a kormányzat megdöntésére irányuló titkos és hazaáruló szervezkedéssel vádoltak, majd hat évre ítéltek. Jahn német nacionalista colt, akit a franciáktól 1806-ban elszenvedett vereség arra késztetett, hogy mozgalmat indítson abból a célból, hogy ellene fordítsa a németeket a kis hercegségekből és államocskákból álló birodalomnak, és egyetlen liberális nemzetben egyesítse őket. Jahn azzal a módszerrel toborozta a híveket, hogy testedzőklubokat alapított azzal a céllal, hogy az ifjúságot fegyelemre, bajtársiasságra és engedelmességre nevelje, amely tulajdonságokra nagy szükség lesz, ha Németország rászánja magát az elkerülhetetlenül bekövetkezendő háborúkra. Egész Németországban gomba módra szaporodtak a Jahn-féle klubok, és rögtön a felforgatás és a szólásszabadság melegágyaivá váltak.

August von Kotzebue, a neves német konzervatív 1819-es, politikai indíttatású meggyilkolására a porosz kormányzat kemény intézkedésekkel válaszolt, bezáratta a testedzőklubokat és véget vetett a szabad szólásnak. Jahn egyik hívét, Adolf Follent letartóztatták, és felforgató irományok terjesztése miatt bíróság elé állították. Bár Adolfot végül felmentették, fivére és liberális elvbarátja, Karl, 1820-ban úgy döntött, hogy elmenekül. Előbb Svájcba, majd 1824-ben Amerikába ment. 1825-ben a Massachusetts állambeli Cambridge-ben telepedett le. Alighogy megérkezett, elkezdte a Harvard Egyetem hallgatóival a tornagyakorlatokat, és az egyik ebédlőben megnyitotta Amerika első egyetemi tornatermét. Ugyanebben az időben két másik tornacsarnok is nyílt a közelben, az egyik Bostonban, a másik pedig Northamptonban, s mindkettőt német honfitársai vezették. 1850-re már száz menekült, többnyire liberális vagy szocialista német emigráns által vezetett tornaklub volt Amerikában.

Amerikában az egyik első szervezet, amelyik beillesztette programjába a testedzést, a YMCA* volt, amelynek 1851-ben Bostonban nyílt meg az első helyi szervezete. Ugyanabban az évben a YMCA levelet kapott egy genfi férfitól, aki a svájci Ifjú Keresztyének egyik csoportjának levelezője volt, és aki azt javasolta, hogy alakítsanak nemzetközi szervezetet. 1855-ben, részben a levélíró ösztönzésére, Párizsban tartották a YMCA-szervezetek első világkonferenciáját, amelyen Belgium, Franciaország, Nagy-Britannia, Kanada, Németország, Hollandia, Svájc és az USA küldöttei jelentek meg. A konferencián megalapították a YMCA szervezeteinek Világszövetségét. A szövetség alapszabályát nagyrészt a konferencia kiötlője, a genfi Henri Dunant fogalmazta.

[* YMCA: Young Men's Cbristian Association: Keresztyén Ifjak Egyesülete (a ford.)]

Négy évvel később Dunant az észak-itáliai falucskában, Solferinóban összeakadt III. Napóleonnal{126-26} {126-116} {126-129} aki a hadseregének az osztrákokkal vívott csatáját tekintette meg. Dunant úgyszintén. 1859. június 14-én a két fél összesen háromszázötvenezer katonája ütközött meg és látott neki egymás lemészárlásának. Negyvenezernél több ember esett el vagy sebesült meg. Dunant, aki a hegytetőről figyelte az eseményeket, elborzadt a szörnyű látványtól. Miután a csata véget ért, megszervezte a közeli város, Castiglione delle Stiviere lakosait, hogy segítsenek mindkét küzdő fél sebesültjein. Dunant és segítőtársai három éjjel, három nap folytatták elkeseredett küzdelmüket sok száz fiatal élet megmentéséért.

Dunant három évvel később jelentette meg Egy megjegyzés Solferinóról című könyvét, amelyben ezt írta: "Lehetővé kellene tenni, hogy békeidőben összegyűjtsék a képzett segítőket, akik a csaták után gondozásba vehetnék a sebesülteket. Embereket, akik készek menni, és segítséget nyújtani ahol és amikor szükség van rájuk. ...A háborús feleknek el kellene ismernie ezeket a segítőket, és minden lehető támogatást meg kellene adni nekik... Tanácskozást kellene tartani, ahol ezeket a gondolatokat meg lehetne vitatni." Dunantnak, miután erőteljesen győzködte Európa számos országának uralkodóit, tábornokait és miniszterelnökeit, 1864-ben sikerült egy tanácskozást szerveznie Genfbe, ahol megalakították a Vöröskeresztet, és aláírták a sebesültekkel való bánásmódról szóló Genfi Konvenciót.

A Vöröskereszt számára az egyik legelső és legsürgetőbb harctéri feladatot a vérátömlesztés iránti igény kielégítése jelentette. Ez általában azzal a nehézséggel járt, hogy a véradó és a beteg véredényeit össze kellett kötni, ami többnyire a beteg váratlan és megmagyarázhatatlan halálával végződött. A rejtélyt 1890-ben egy Karl Landsteiner nevű orvos oldotta meg, miután felfedezte, hogy az egyik ember vére a másik ember vörös vértesteinek összetapadását okozhatja. Az összetapadt csomók elzáródásokat okozhatnak a hajszálerekben, ez pedig károsodást vagy akár halált is okozhat. Landsteiner ügy találta, hogy a vér két faktort tartalmazhat, amelyek a csomósodást kiváltják. A különböző vércsoportokat az A vagy B faktoruk szerint nevezte el. Az ember vérében jelen lehet az egyik faktor, a másik, mindkettő vagy egyik sem. Ennek megfelelően a vércsoportunk lehet A, AB, B vagy 0. Landsteiner mindezt egy lábjegyzetben közölte 1900-ban, s megkapta érte a Nobel-díjat.

Ugyancsak Nobel-díjban részesült az a férfi, aki a vérátömlesztés másik nagy problémáját oldotta meg: a véredények összekötésének nehézségét. A megoldás elképesztően egyszerű. Az erek összekötése céljából három egyenlő távolságban lévő öltést készített az ér kerülete mentén. Ekkor kettőt közülük meghúzott, mire a közöttük lévő szakasz egyenessé vált, s az egyenes széleket összevarrta. Ezután ugyanezt még kétszer megismételte, majd a szorító öltést kilazította, mire az ér újra köralakot öltött. Az ereket varró férfi neve Alexis Carrel volt, és Landsteinerhez hasonlóan a Rockefeller Institute for Medical Research-nél dolgozott New Yorkban. Carrel végső célja az erek összevarrásának megoldásával a szervátültetés lehetőségének megteremtése volt. Ehhez szükséges volt a kipreparált szervek átmeneti tárolásának, oxigénnel és tápanyagokkal való ellátásának megoldása is.

A problémát 1930-ban megoldó férfiú évekig együtt dolgozott Carrellel, mielőtt annyira tökéletesítette volna átáramoltató szivattyúját, hogy Carrel képes volt vele több héten keresztül életben tartani egy vesét. A pumpát Charles Lindbergh készítette, aki három évvel korábban Spirit of St. Louis nevű egyfedelű gépével elsőként repülte át az Atlanti-óceánt.

Lindbergh az USA nagykövete, Dwight Morrow lányát vette feleségül. Az esküvő után Morrow Londonba utazott egy leszerelési konferenciára. A konferencián az egyik dolog a Németországot sújtó 1919-es versailles-i békeszerződés azon korlátozásának megerősítése volt, amely szerint a német haditengerészet legfeljebb három új hadihajót építtethet, és a vízkiszorítása egyiknek sem haladhatja meg a tízezer tonnát.

Az elsőt, az Admiral Graf Spee-t, 1936-ban bocsátották vízre. A németek persze kijátszották a leszerelési egyezmény előírásait, és mind a Graf Spee, mind két testvérhajója megütötte a teljes csatahajóméretet, azonkívül gyorsabbak és nagyobb hatótávolságúak voltak, mint egy cirkáló. Alig kezdődött el a II. világháború, a Graf Spee már kilenc brit hadihajót süllyesztett el, és a legénységüket az Altmark kísérőhajó vette fedélzetére. A Graf Speet végül 1939 decemberében sikerült a briteknek halálra üldöznie. Egy rövid tűzpárbajt követően a német csatahajó az uruguay-i Montevideó semleges kikötőjében keresett menedéket. Az uruguayiak négy napot adtak a hajónak a távozásra, a német vezérkar azonban azt a parancsot küldte a kapitánynak, hogy süllyesszék el a hajót. A britek ezután az Altmark ellen fordultak. Két hónap múltán találták meg egy norvég fjordban, s a brit foglyokat kiszabadították.

Hitler ezt a semleges területre történt behatolást úgy értelmezte, mint annak jelét, hogy a britek el akarják foglalni Norvégiát, ezért előrehozta saját inváziós terveinek megvalósítását. A németek 1940. április 8-án elözönlötték Norvégiát. Három héttel később már rendkívül szoros biztonsági gyűrűt vontak Oslótól keletre, a Rjukan-völgyben fekvő Vermork vízierőműve köré. Tették mindezt azért, mert a vízierőmű által termelt energia nélkülözhetetlen volt a nácik szupertitkos tervében szereplő különleges fajta víz előállításához.

Az atommaghasítás láncreakcióként való megvalósításának kulcskérdése, hogy képesek legyünk a bomlás során képződő gyors neutronokat oly mértékben lelassítani, hogy azok ne száguldjanak át az uránmagon egy trilliomod másodperc alatt. Kisebb sebességnél megnő a valószínűsége annak, hogy a neutron ütközik az uránatom magjával, és elhasítja azt, ezáltal olyan részecskék keletkeznek, amelyek további maghasadást okoznak, és így tovább. Szabályozás nélkül az ilyen "láncreakció" okozza az atomrobbanást.

Ezt a neutronbombázást lassító anyagot állították elő Vermorkban. Az anyagot nehézvíznek nevezték, mert óriási mennyiségű elektromos energia felhasználása révén a vizet redukálni lehet. Ennek eredményeként a visszamaradó vízben feldúsul a vízben természetesen is jelen lévő, a szokásosnál nehezebb, deutérium nevű elem. Ha nehézvíz kerül a neutronforrás és az uránmagok közé, a deutériumatomok annyira lelassítják a neutronokat, hogy beindulhat a láncreakció.*

[* A nehézvízre a szabályozott láncreakció kis teljesítményű kísérleti berendezésekben való tanulmányozásához volt szükség, amelyek közvetlenül csak energiatermelésre (atomerőműmodellnek) lettek volna használhatók. A bomba előállítására, amihez legkevésbé nehézvíz kellett, reményük sem volt a németeknek. Mindez persze csak utólag derült ki (de kiderült!) (a ford.).]

Ez volt az oka, hogy a Szövetségesek kommandósainak egy csoportja (valamennyien Szabad Norvégok) 1943. február 27-én behatolt a Vermork erőműbe, és felrobbantotta azt. Miután csapást mértek a vizére, Hitlernek le kellett mondania arról az anyagról, ami hozzásegíthette volna az atombomba birtoklásához.

8. fejezet - Tartalomjegyzék - 10. fejezet