NNCL864-414v1.1


MARSLAKÓK, MARS HAZA!
szatirikus sci-fi

Fredric Brown





Háttér Lap és Könyvkiadó
Budapest, 1991

A könyv eredeti címe: Martians, go home
Grafton Books, London 1987
Fordította: SIMÓNÉ AVAROSY ÉVA
Borító terv, illusztrációk: ZELENYIÁNSZKY ZOLTÁN
(c) Fredric Brown 1955
(c) Simóné Avarosy Éva (Hungarian translation) 1991





PROLÓGUS

	Ha a marslakók érkezése felkészületlenül érte a Föld népeit, ezért csakis magukra vethetnek. Az utolsó száz évben, de különösen a legutóbbi évtizedekben történtek alapján igazán számíthattak volna ilyesvalamire.
	Felhozhatnánk ugyan, hogy nagy általánosságban véve a felkészülés jóval korábban elkezdődött. Mióta ugyanis az ember ráébredt, hogy Földje korántsem a Világegyetem középpontja, csupán a közös nap körül keringő bolygók egyike, mindig akadtak, akik azon törték a fejüket, vajon nem lehet-e a Földhöz hasonlóan más bolygó is lakott. Az ilyen, bizonyítékokat és elfogadható cáfolatokat egyaránt nélkülöző töprengések azonban megmaradtak az elvont filozófia síkján, akárcsak az olyan problémák, hogy hány angyal lejthet táncot egyidejűleg egy tű hegyén, illetve, hogy volt-e Ádámnak köldöke.
	Így hát kimondhatjuk, hogy a tényleges felkészülés Schiaparellivel és Lowellel, de különösen Lowellel kezdődött.
	Schiaparelli volt az az olasz csillagász, aki felfedezte a canali-t a Marson, azt azonban sohasem állította, hogy mesterséges készítmények lennének. Az általa használt canali szó egyszerűen medreket jelent.
	Az amerikai csillagász, Lowell volt az, aki módosította a szó értelmezését. Lowell volt az, aki a jelenséget hosszasan tanulmányozta, számtalan vázlatot készített, aztán előbb a saját fantáziáját, majd a nyilvánosság képzeletét is feltüzelte azzal az állításával, hogy kifejezetten mesterségesen létrehozott csatornákról van szó. Ami vitathatatlan bizonyítéka annak, hogy a Mars lakott bolygó.
	Az igazság az, hogy a csillagász kollégák közül csak kevesen osztották Lowell véleményét, egyesek egyenesen kétségbe vonták a jelek létezését, vagy optikai csalódásnak tartották őket, mások úgy vélekedtek, hogy természetes képződmények, szó sincs medrekről.
	A nagyközönség azonban, amely mindenkor hajlamosabb a pozitív véleményt magáévá tenni, nagyjában-egészében figyelmen kívül hagyta a kételkedőket, és Lowell mellé állt. Állítását készpénznek véve, az emberek komoly gondolatok, népszerű-tudományos eszmefuttatások és a lapok vasárnapi mellékleteinek stílusában írt fantazmagóriák millióit követelték, és meg is kapták a marslakók létezéséről.
	Ezután a tudományos-fantasztikus irodalom hódította meg a terepet. Hatalomátvételét nagy és hosszan tartó visszhangot keltő szenzáció jelezte: 1895-ben H. G. Wells megírta Világok harca című, páratlanul érdekes könyvét a Földet elözönlő marslakókról, akik a Marsról kilőtt lövedékeken keltek át a bolygóközi űrön.
	Ez a félelmetesen népszerűvé vált könyv nagymértékben elősegítette, hogy a Föld felkészülhessen az invázióra. Egy másik Welles pedig, ezúttal Orsón, újabb ösztönzéssel szolgált. 1938-ban, Mindenszentek előestéjén ugyanis a rádió Orsón Wellesnek a Wells-regényből dramatizált hangjátékát sugározta - és akarva-akaratlanul bebizonyította, hogy sokan már akkor is készségesen elfogadtuk egy ilyen Mars-invázió lehetőségét. Országszerte a készüléküket a program kezdete után bekapcsoló rádióhallgatók ezrei - akik tehát nem tudták, hogy fantasztikus történetet hallanak - elhitték, hogy marslakók szálltak le, és most alaposan befűtenek nekünk. Vérmérsékletük szerint egyesek ijedtükben az ágy alá bújtak, mások viszont puskával a kezükben az utcára rohanták, marslakót vadászni.
	A tudományos-fantasztikus irodalom virágzott - de fejlődött a tudomány is, olyannyira, hogy egyre nehezebb lett eldönteni, a sci-fi írásokban hol végződik a tudomány, és hol kezdődik a fantasztikum.
	V-2 rakéták a csatorna felett, angliai célokkal. Radar, echolot.
	Aztán robbant az atombomba. Az emberek többé nem kételkedtek abban, hogy a tudomány mindent képes megvalósítani, amit csak akar. Atomenergia.
	Kísérleti űrrakéták törnek át az atmoszférán a New Mexikó-i White Sands felett. Tervezik a Föld körül keringő űrállomást. A legközelebbi jövő a Hold.
	A hidrogénbomba.
	A repülő csészealjak. Ma természetesen már tudjuk, mik voltak, de akkoriban nem tudták, és igen sokan szilárdan hitték, hogy földönkívüli szerkezetek.
	Az atomhajtású tengeralattjáró. A metszit felfedezése. Barner elmélete, mely cáfolta Einsteinét, és bebizonyította, hogy léteznek a fényévnél nagyobb sebességek.
	Minden megtörténhetett, és egész csomó ember számított rá, hogy meg is történik.
	Mindez nemcsak a nyugati féltekére korlátozódott. Az emberek a világ minden részén készek voltak bármit elhinni. Ott volt például az a sárga Yamanashiban, aki kijelentette, hogy ő marslakó, mire a tömeg, amely hitt neki, megölte. Ott voltak a szingapúri zendülések 1962-ben, és tudott dolog, hogy a következő évben kitört Filippin Lázadást a mórok egy titkos szektája robbantotta ki, akik azt állították magukról, hogy misztikus kapcsolatban vannak a vénuszlakókkal, irányításuk alapján cselekszenek, és oltalmuk alatt állnak. Aztán 1964-ben megtörtént a két amerikai katonai pilóta esete, akik kísérleti sugárhajtású sztratoszféra-repülőgépükkel kényszerleszálltak. A határtól nem messze délre értek földet, és a mexikóiak haladéktalanul és lelkesen megölték őket. A gépükből kilépő, űrruhát és sisakot viselő pilótákat ugyanis marslakóknak vélték.
	Hát igen, számíthattunk volna rá.
	No de, hogy ebben az alakban jelennek meg? Igen is, nem is. A sci-fi irodalom ezerféle formában tálalta őket - magas, kék árnyakként, mikroszkopikus hüllőkként, hatalmas rovarokként, tűzgömbökként, sétáló virágokként, amit akartok - a sci-fi irodalom azonban gondosan elkerülte, hogy az eredeti föltevést megemlítse, és az eredeti föltevés bizonyult igaznak. Tényleg kis zöld emberkék voltak.
	Azért akadt némi különbség is, és micsoda különbség. Erre senki sem számíthatott.





Első rész
A MARSLAKÓK ÉRKEZÉSE

l.

Idő: 1964. március 26., csütörtök, kora este.

Szín: Egy kétszobás vityilló a sivatagban, nem messze - de azért nem is túl közel, a legközelebbi szomszéd legalább egy mérföldnyire volt - a kaliforniai Indiótól, körülbelül százötven mérföldnyire keletre, és kissé délre Los Angelestől.

	A színpadon, amikor a függöny felmegy: Luke Devereaux, egymaga.
	Miért kezdjük éppen vele? Miért ne; valahol el kell kezdeni. És Luke-nak, mint sci-fi írónak inkább kellett volna számítania mindarra, ami éppen keletkezőben volt, mint a legtöbb embernek.
	Hadd mutassam be Önöknek Luke Devereaux-t. Harminchét éves, 178 centi magas, testsúlya pillanatnyilag 72 és fél kiló. Fején tűzvörös bozont, melyet csak borbély képes valamiféle formába erőszakolni, borbélyhoz viszont Luke nem jár. Vörös haja alól halványkék szempár tekint, rendszerint szórakozottan elrévedve, a világba; ismerik ezt a fajta tekintetet, ha egyenesen a szemükbe néz, akkor se lehetnek biztosak benne, hogy egyáltalán látja-e önöket. A kék szemek közül keskeny, hosszú orr nyúlik előre, egész rendesen beilleszkedve a mérsékelten hosszúkás, legalább negyvennyolc órája borotvát nem látott arcba.
	Öltözete ebben a pillanatban (csendes-óceáni idő szerint 16 óra 14 perckor) fehér pólóing ráhímzett Y. W. C. A. betűkkel, színehagyott farmer és elnyűtt papucscipő.
	Az ingre hímzett Y. W. C. A. betűk ne tévesszék meg önöket. Luke soha nem volt és nem is lesz a szervezet tagja. A pólóing Margie-é, illetve Margie-é volt. Luke feleségéé, illetve volt feleségéé. (Luke maga sem tudta pontosan, mi most a helyzet; az asszony ugyanis hét hónappal ezelőtt elvált tőle, de a végzés csak öt hónap múlva emelkedik jogerőre.) Amikor Margie elhagyta Luke ágyát és asztalát, a pólóinget itt felejtette, biztos Luke ingei közé keveredett. Luke Los Angelesben ritkán viselt pólóinget, ezért ma reggelig nem fedezte fel. Egész jó volt rá - Margie jól megtermett nőszemély -, így aztán Luke úgy döntött, hogy mielőtt kocsitörlőrongynak nyilvánítja, itt a sivatagban egy napra elmegy. Igazán nem ért annyit, hogy visszaadja, illetve küldje, még ha jobb viszonyban lennének is, mint amilyenben jelenleg vannak. Margie az Y. W. C. A.-tól már jóval előbb megvált, mielőtt tőle elvált volna, és azóta nem hordta az inget. Lehet egyébként, hogy szándékosan csempészte az ő ingei közé, heccből, bár ebben Luke kételkedett, figyelembe véve Margie aznapi kedélyállapotát, amikor itthagyta őt.
	Napközben egyszer eszébe jutott, hogy ha Margie heccből hagyta itt a pólóinget, nem érte el a célját, hiszen olyankor fedezte fel, amikor egyedül lévén, nyugodtan felvehette. Ha pedig netalántán azért hagyta itt szándékosan, hogy amikor majd Luke rábukkan, rágondoljon és elszomorodjon, hát ebben is tévedett. Pólóing ide vagy oda, persze hogy eszébe jutott Margie néha, de ettől a legcsekélyebb mértékben sem lett szomorú. Már újra szerelmes volt, mégpedig egy olyan lányba, aki Margie-nek szinte minden tekintetben éppen az ellentéte. Rosalind Halinak hívták, a Paramount Stúdióban dolgozott, gyorsíróként. Luke teljésen belebolondult. Őrülten beleesett. Veszett meg érte.
	Ami kétségtelenül jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy most itt ült ebben a vityillóban, magányosan, mérföldekre a legközelebbi autóúttól. A vityilló egy barátjáé, Carter Bensoné, aki szintén író, és aki időnként, a viszonylag hűvösebb hónapokban, mint amilyet például most is írunk, ugyanarra a célra szokta használni, mint most Luke - a magányt kereste, hogy kereshessen egy jó regényötletet, amivel pénzt szerezhetne.
	Ez volt Luke ittlétének harmadik estéje, nagy keresésben volt, de a magányon kívül eddig mást még nem sikerült megkeresnie. Magányban aztán nem volt hiány. Se telefon, se postás, emberi lényt még távolról sem látott.
	Most azonban úgy rémlett neki, hogy éppen ma délután kezd egy ötlet kialakulni az agyában. Egyelőre még bizonytalan, túl ködös ahhoz, hogy papírra lehetne vetni, még jegyzet formájában sem, megfoghatatlan, mint egy épphogy formálódó gondolatmenet, de azért ez már valami. Remélte, hogy ez a kezdet, és ahhoz képest, ahogy Los Angelesben mentek a dolgok, ez már nagy haladást jelentett.
	Los Angelesben írói pályafutásának legkeservesebb meddőségi szakaszát élte át; már majd belebolondult, hogy hónapok óta nem írt egyetlen sort sem. Hogy a dolog még szebb legyen, kiadója New Yorkból légipostán bombázta állandó sirámaival, hogy legalább egy címet küldene már, amit következő könyveként hirdethetnének. És mikorra tud elkészülni a könyvvel, és mikorra tervezhetik a nyomdába adást? Tekintve, hogy eddig ötször kapott a kiadótól ötszáz dollár előleget erre az írására, az érdeklődés jogosságához nem fért semmi kétség.
	Végül is merő kétségbeesésből - és lehet-e kétségbeesés merőbb, mint az íróé, akinek alkotnia kellene, de képtelen rá - kérte kölcsön Carter Bensontól a vityilló kulcsát, azzal, hogy addig maradhasson benne, amíg tulajdonosának nem lesz rá szüksége. Szerencsére Benson éppen hathónapos hollywoodi szerződést írt alá, így legalábbis a szerződés lejártáig nem szándékozott a vityillót használni.
	Így hát Luke Devereaux most itt ült, és eltökélte, hogy itt is marad mindaddig, amíg fel nem vázolt és el nem kezdett írni egy regényt. Befejezni már máshol is befejezheti - ha egyszer nekilódult az írásnak, akkor már folytathatja otthon is, megszokott környezetében, és nem kell többé nélkülöznie a Rosalind Hallal töltött csodálatos estéket.
	Most pedig már három napja, reggel kilenctől délután ötig rótta a szobát, és megfeszítetten próbált koncentrálni. Józanul, és időnként a becsavarodás határán. Esténként, mivel tudta, hogy ha tovább gyötri az agyát, többet árt vele, mint használ, pihenőt engedélyezett magának, olvasgatott, és felhajtott néhány pohárkával. Pontosan öttel - ez volt az a mennyiség, amely, tudta, kikapcsolódást hoz, de se be nem rúg, se másnaposán nem ébred tőle. Gondosan időzítette ezt az öt poharat, egyenletesen osztotta el, az ötödiket pontban tizenegykor itta meg. Elhatározta ugyanis, hogy amíg a vityillóban lakik, minden este pontosan tizenegykor lefekszik. Szigorúan rendszeres életmódot szabott ki magának - csakhogy eddig vajmi kevés eredménnyel.
	Nyolc óra 14 perckor elkészítette harmadik italát, azt, amelyiknek kilencig kellett tartania, és éppen a másodikat kortyolta belőle. Olvasni próbált, de nem sok sikerrel, mert most, amikor igyekezett figyelmét az olvasásra összpontosítani, esze egyre inkább az íráson járt. Az ember esze már csak ilyen.
	És talán éppen ezért, mert nem erőltette, közelebb jutott a regényötlethez, mint bármikor eddig. Azon morfondírozott, mi lenne, ha a marslakók...
	Kopogtak.
	Néhány másodpercig elképedten bámult az ajtóra, aztán letette a poharat, és felkelt. A csendes estében elképzelhetetlennek tűnt, hogy egy érkező kocsit ne hallott volna, márpedig annyi bizonyos, hogy gyalog senki se jöhet ide.
	A kopogás megismétlődött, most sokkal erősebben.
	Luke az ajtóhoz ment, kinyitotta, és kinézett a holdfényes éjszakába. Először senkit sem látott, de aztán lepillantott.
	- Na nem - szaladt ki a száján.
	Az ajtó előtt apró zöld lény állt, lehetett vagy hetven centi.
	- Hé, Muki - szólalt meg. - Ez a Föld?
	- Na nem - mondta Luke Devereaux. - Lehetetlen.
	- Miért volna lehetetlen? A Földnek kell lennie. Nézd csak! - Felfelé mutatott. - Egyetlen hold, éspedig a kellő méretű, és a távolsága is stimmel. A Föld a rendszer egyetlen egyholdas bolygója. Az enyémnek kettő van.
	- Jóságos ég - mondta Luke. A naprendszerben egyetlen olyan bolygó létezik, amelynek két holdja van.
	- Idefigyelj, Muki, szedd össze magad, és felelj rendesen. A Föld ez, vagy nem a Föld?
	Luke némán bólintott.
	- Oké - mondta a kis zöld lény. - Ezt akkor tisztáztuk. Most lássuk, neked mi bajod?
	- G...g...g - felelte Luke.
	- Hülye vagy? És ti így szoktátok az idegeneket fogadni? Nem akarsz behívni?
	Luke nyögött egyet.
	- F... fáradj beljebb - és hátralépett.
	A szobába érve a marslakó körülnézett, és megborzadt. - Micsoda tetves lebuj - mondta. - Mind így laktok, vagy te olyasmi vagy, amit ti fehér csőcseléknek neveztek? Arget, micsoda pocsék bútorok.
	- Nem én választottam - mondta Luke védekezőén. - Egy barátomé.
	- Mondhatom, pocsékul választod meg a barátaidat. Egyedül vagy itt?
	- Éppen ezen töröm a fejem - felelte Luke. - Nem vagyok biztos abban, hogy elhiszlek. Honnan tudjam, hogy nem vagy hallucináció?
	A marslakó könnyedén felhuppant egy székre, és lábaival harangozva kijelentette:
	- Nem tudhatod. De ha nem tudod, fafejű vagy. Luke kinyitotta a száját, aztán becsukta. Hirtelen
	eszébe jutott az ital, hátranyúlt érte, de ahelyett, hogy megfogta volna a poharat, feldöntötte. A pohár nem tört el, de az ital végigömlött az asztalon, le a padlóra, mielőtt még megakadályozhatta volna. Káromkodott egyet, de eszébe villant, hogy a pohárban levő ital amúgy sem volt valami erős. A mostani körülmények komolyabbat kívántak. Átment a szobán a polchoz, amin a whisky állt, és fél vizespohárnyit töltött magának.
	Akkorát húzott belőle, hogy majd megfulladt. Amikor a korty végre a helyére került, és biztos volt benne, hogy nem látja viszont, lassú léptekkel visszajött, s kezében a pohárral, szemét le nem véve látogatójáról, leült.
	- Mit bámulsz, mint borjú az újkapura? - kérdezte a marslakó.
	Luke nem válaszolt. Figyelmesen vizsgálgatta a kis lényt, nem zavartatta magát. Ahogy most jobban megnézte, vendége emberszerűnek tűnt, de határozottan mégsem volt ember. Halvány gyanúja, hogy barátai felbéreltek egy cirkuszi törpét, hogy a bolondját járassák vele, eloszlott.
	Marslakó vagy nem marslakó, látogatója nem ember. Nem lehet törpe, mert hosszú, vékony karjai és lábai aránytalanul rövid törzsből nyúlnak ki; márpedig a törpéknek hosszú a törzsük és a végtagjaik rövidek. Viszonylag nagy feje az emberénél jóval erősebben gömbre emlékeztet, és teljesen kopasz. Szakállnak sincs semmi nyoma rajta, Luke-nak volt egy olyan érzése, hogy a furcsa teremtményen sehol semmiféle szőrzet nem található.
	Ami az arcát illeti - hát, tulajdonképpen mindene megvan, aminek egy arcon lennie kell, de itt is baj van az arányokkal. Szája kétszerese az emberinek, és ugyanez a helyzet az orrával is; apró, csillogó szemei szorosan egymás mellett ülnek. Fülei is nagyon kicsik, és nincs rajtuk cimpa. Bőre a holdfényben olajzölden fény lik; most itt a mesterséges világításban inkább smaragdzöldnek tűnik.
	Kezein hat-hat ujj. Ez arra engedne következtetni, hogy tizenkét lábujja lehet, de lévén, hogy cipőt visel, most nincs mód erről megbizonyosodni.
	Cipője sötétzöld, és ugyanilyen színű az összes ruhadarabja - szűken a testére simuló nadrág, bő blúzzal, mindkettő ugyanabból az anyagból -, zergebőrre vagy nagyon vékony antilopra hasonlít leginkább. A fején semmi.
	- Kezdek hinni a létezésedben - mondta Luke álmélkodva. Megint alaposat kortyolt az italából.
	A marslakó felcsattant. - Az emberek mind olyan bárgyúak, mint te? És ilyen udvariatlanok? Iszol, iszol és a vendéget meg sem kínálod?
	- Elnézést - felelte Luke. Felállt, hogy idehozza az üveget és még egy poharat.
	- Nem mintha kérnék - folytatta a marslakó. - Nem iszom. Undok egy szokás. De megkínálhattál volna.
	Luke visszaült, sóhajtott.
	- Meg kellett volna kínáljalak - mondta. Még egyszer elnézést. Kezdjük újra az egészet. Az én nevem Luke Devereaux.
	- Fenemód buta egy név.
	- Elképzelhető, hogy a tied meg nekem hangzik butának. Szabad érdeklődnöm, téged hogy hívnak?
	- Persze, kérdezz csak.
	Luke megint sóhajtott egyet.
	- Mi a neved?
	- A marsiak nem használnak neveket. Nevetséges egy szokás.
	- De megszólítást használnak. Mint - mondd csak, nem Mukinak szólítottál az előbb?
	- Dehogynem. Mindenkit Mukinak szólítunk - vagy úgy, ahogy az bármely nyelven a Mukinak megfelel. Mi az ördögnek tanuljunk meg egy csomó nevet, csak azért, mert beszélünk valakivel?
	Luke megint húzott egyet a poharából. - Hmmm - mondta -, ebben lehet valami, de térjünk át fontosabb dolgokra. Honnan tudhatom, hogy tényleg itt vagy?
	- Muki, mondtam már, hogy tökfej vagy.
	- Éppen erről van szó - felelte Luke. - Valóban az lennék? Ha valóban itt vagy, akkor hajlandó vagyok elfogadni, hogy nem ember vagy, ha pedig ezt elfogadom, semmi okom kételkedni a szavadban, hogy honnan jöttél. Ha azonban nem vagy itt, akkor részeg vagyok, vagy hallucinálok. Csakhogy azt tudom, hogy nem vagyok részeg; mielőtt megláttalak, mindössze két pohárral ittam, gyenge vacakot, amit meg sem éreztem.
	- Akkor minek ittad egyáltalán?
	- Ennek semmi köze ahhoz, amiről szó van. Marad tehát két lehetőség - vagy valóban itt vagy, vagy bediliztem.
	- És miből gondolod, hogy a két lehetőség kizárja egymást? - vágta rá a marslakó pimaszul. - Én itt vagyok, ez tény. De hogy te dilis vagy-e vagy sem, azt nem tudom, és nem is érdekel.
	Luke sóhajtott. Úgy tűnt, hogy a marslakókkal való bánásmód nagy mennyiségű sóhajt igényel. Vagy nagy mennyiségű italt. A pohár üres volt. Luke felállt és teli-töltötté. Megint tisztán whiskyvel, de ez alkalommal néhány jégkockát is dobott bele. Mielőtt visszaült volna, valami eszébe jutott. Letette az italt.
	- Elnézést egy pillanatra - mondta, és kiment. Ha a marslakó valóban létezett és valóban marslakó volt, a környéken valahol egy űrhajónak kellett lennie.
	Persze, ha van, az sem bizonyít semmit. Ha a marslakó hallucináció, miért ne hallucinálhatna egy űrhajót is hozzá?
	De űrhajó sehol sem látszott, se képzeletbeli, se valódi. A ragyogó holdfényben messzire ellátott a síkságon. Körbejárta a vityillót és a mögötte parkoló kocsit, minden irányban szabad kilátása volt. Úrhajó sehol.
	Visszament a szobába, kényelmesen letelepedett, jót húzott a whiskyből, és ujját vádlóan a marslakóra szegezte.
	- Nincs űrhajó - jelentette ki.
	- Persze, hogy nincs.
	- Akkor hogy kerültél ide?
	- Egy frászt van ugyan közöd hozzá, de azért megmondom. Kvimmeltem.
	- Hogy mit csináltál?
	- Ezt ni - felelte a marslakó. És eltűnt a székéből. Az "ezt" szócska még a szék felől hangzott, a "ni" azonban már Luke háta mögül.
	Megpördült. A marslakó a gázrezsó szélén csücsült.
	- Te jó ég - mondta Luke. - Teleportálás.
	A marslakó eltűnt. Luke megfordult, és látta, hogy ott ül megint a széken.
	- Nem teleportálás - mondta a marslakó. - Kvimmelés. A teleportáláshoz készülék kell. A kvimmelés észmunka. Ti azért nem tudtok kvimmelni, mert nincs elég eszetek hozzá.
	Luke megint ivott.
	- És az egész utat a Marstól idáig így tetted meg?
	- Világos. Egy másodperccel azelőtt indultam, hogy kopogtam az ajtódon.
	- Kvimmeltél ide már máskor is? Mondd csak - Luke újra a marslakóra szegezte a mutatóujját -, lefogadom, hogy igen, egy csomóan közületek, és innen származik a sok babona a manókról és...
	- Hülyeség - vágott közbe a marslakó. - Ti emberek fafejűek vagytok, és innen származnak a babonáitok. Sosem jártam még itt. Egyikünk sem járt. Csak most tanultuk meg a távkvimmelés technikáját. Azelőtt csak rövid távon sikerült. Ahhoz, hogy bolygóközi célra használhassuk, le kellett esnie a huszfilléresnek a hokimával kapcsolatban.
	Luke ujja ismét vádlóan előremeredt.
	- Most megfogtalak. Akkor honnan tudsz angolul? A marslakó ajka megvetően lebiggyedt. (Különben is igen alkalmas volt biggyesztésre.) - Beszélem én a ti összes együgyü nyelveteket. Eleget hallom őket a rádióadásaitokban, és ha vannak még másfélék, azokat is felszedem egy-két óra alatt. Sima ügy. Bezzeg ti ezer év alatt se tanulnátok meg marsiul.
	- A szentségit - fakadt ki Luke. - Nem csoda, hogy ilyen gyatra véleményetek van rólunk, ha a rádióműsoraink alapján alakult ki. Meg kell hagyni, a legtöbbjük két fillért sem ér.
	- Ezek szerint ti sem értek két fillért, különben nem sugároznátok őket.
	Luke lenyelte feltörő mérgét és egy nagy korty whiskyt. Most már kezdte végleg elhinni, hogy a fura lény valóban marslakó, nem pedig képzeletének vagy kificamodott agyának szülötte. Különben is, villant eszébe hirtelen, mit veszthet, ha feltételezi, hogy így van? Ha megbolondult, azon úgy sem tud változtatni. Ha azonban ez itt valóban egy marslakó, akkor elszalaszthatja a legnagyobb lehetőséget, ami egy sci-fi írónak egyáltalán adódhat.
	- Hogy néz ki a Mars ? - kérdezte.
	- Egy frászt van hozzá közöd, Muki.
	Luke megint a szájához emelte a poharat. Tízig számolt, és megpróbált olyan nyugodt és józan lenni, amennyire csak tőle telt.
	- Figyelj rám - mondta aztán. - Az első percekben modortalan voltam, mert nagyon meglepett az érkezésed. Sajnálom, és bocsánatodat kérem. Miért ne lehetnénk barátok?
	- Miért lennénk? Te egy alacsonyabb rendű fajhoz tartozol.
	- Hát, ha másért nem, azért, hogy ez a beszélgetés kellemesebb legyen mindkettőnk számára.
	- Az én számomra nem, Muki. Én azt szeretem, ha a népek nem szeretik egymást. Imádom a veszekedést. Ha te itt most nekiállsz érzelegni és barátkozni velem, már itt sem vagyok.
	- Várj, ne - Luke hirtelen észbe kapott, hogy ez a lehető legrosszabb módszer arra, hogy a marslakót itt tartsa. Hangot váltott: - Akkor hát eredj a pokolba, de gyorsan!
	A marslakó elvigyorodott. - Határozottan jobb. így szót érthetünk.
	- Minek jöttél a Földre?
	- Ehhez sincs ugyan közöd, de ebben az ügyben örömömre szolgál egy kis felvilágosítás. Ugyan miért mennek ezen a ti tetves bolygótokon az emberek az állatkertbe?
	- Meddig szándékozol itt maradni?
	A marslakó félrehajtott fejjel nézett fel Luke-ra. - Nehéz eset vagy, Muki. Nem vagyok információs iroda.
	Hogy mit teszek, vagy miért teszem, ahhoz neked az égvilágon semmi közöd. Az egyik dolog, amiért nem jöttem, az, hogy óvónénit játsszak.
	Luke pohara már megint üres volt. Újratöltette.
	A marslakóra bámult. Ha a fickó veszekedni akar, hát miért ne? - Idefigyelj, te kis zöld bibircsók - mondta aztán -, kutya legyek, ha nem kellene...
	- Ha nem kellene mit? Valamit tenni velem? Neked, persze, ki tehetne más?
	- Én, meg a fényképezőgépem, meg a vakum - mondta Luke meglepődve, hogy ez eddig nem jutott eszébe. - Legalább egy képet csinálok rólad. Aztán majd, ha előhívom...
	Letette a poharat, és kisietett a hálófülkébe. A fényképezőgépben szerencsére éppen volt film, és a vakuban is volt töltés; a bőröndjében voltak, nem azért, mintha arra számított volna, hogy marslakókat fog fényképezni, hanem mert Benson figyelmeztette, hogy a prérifarkasok éjjelente gyakran egészen a vityillóig merészkednek, és Luke azt remélte, hogy sikerül lekapnia egyet.
	Visszarohant, beállította a fényképezőgépet, egyik kezébe fogta, és a másikkal felemelte a vakut.
	- Akarod, hogy pózba vágjam magam? - kérdezte a marslakó. Hüvelykujjait füleibe dugta, a maradék tíz ujjával integetett, fertelmesen kancsalított hozzá, és teljes hosszában kinyújtotta zöldes-sárgás nyelvét.
	Luke exponált.
	Újabb égőt tett a vakuba, továbbtekerte a filmet, és felemelte a fényképezőgépet. Ám a marslakó már nem volt a széken. Hangja a szoba túlsó sarkából hangzott: - Elég egy, Muki. Ne halmozd az élvezetet, roppant unom a dolgot.
	Luke sarkon fordult, és a hang irányába fordította a gépet, de mire a vakut felemelhette volna, a marslakónak hűlt helye volt. A háta mögül megszólaló hang pedig arra intette, hogy ne csináljon nagyobb bolondot magából, mint amilyen máris.
	Luke feladta a dolgot, és letette a fényképezőgépet. Egy felvételt mindenesetre sikerült csinálnia. Ha előhívja, vagy ott lesz rajta a marslakó, vagy nem. Kár, hogy a film nem színes, de hát az ember ne kívánjon túl sokat.
	A pohara után nyúlt. Aztán gyorsan leült, mivel a padló egyszerre csak ingataggá vált alatta. Gyorsan ivott egy kortyot, hogy stabilizálja.
	- Hó... mocs... - szólalt meg aztán. - Úgy értem, mondd csak. A rádióinkat fogjátok. És mi van a televízióval? Netán el lennétek maradva?
	- Mi az a televízió, Muki? Luke elmondta neki.
	- Az effajta hullámok nem jutnak el olyan messzire - jelentette ki a marslakó. - Hála Argetnek. Éppen elég, hogy hallunk benneteket. Most, hogy láttam egyikőtöket, és tudom, hogy néztek ki...
	- Süket duma - mondta Luke. - Nem találtátok fel a televíziót.
	- Persze, hogy nem. Semmi szükségünk rá. Bármi történik bárhol a világunkban, amit látni akarunk, egyszerűen odakvimmeljük magunkat. Ide figyelj, lehet, hogy én valami különleges szörnyszülöttre bukkantam, vagy minden ember olyan ronda, mint te?
	Luke majdnem megfulladt a kortyon, amit éppen ivott a whiskyből.
	- Csa... csam... csak nem azt akarod mondani, hogy rád érdemes rádnézni?
	- Persze, bármely marsinak.
	- Fogadok, hogy a lánykák megőrülnek érted - mondta Luke. - Mármint, ha ti is kétneműek vagytok, mint mi, és léteznek marsi lánykák.
	_ Kétneműek vagyunk, de hál Argetnek, nem úgy, mint ti. Mondd, ti tényleg olyan végtelenül undorító dolgokat csináltok, mint amiket a rádióadásaitokban hallani? És te is, ahogy nálatok mondják, szerelmes vagy valamelyik nőstényetekbe?
	- Egv frászt van közöd hozzá - közölte Luke.
	- Hiszed te - mondta a marslakó. Ezzel eltűnt.
	Luke feltápászkodott - nem valami szilárdan állt a lábán -, és körülnézett, hogy a szoba melyik részébe kvimmelte magát a kis zöld lény. De sehol nem látta.
	Luke visszazöttyent a székébe, megrázta a fejét, hogy egy kissé kitisztuljon, aztán gyorsan ivott egyet, nehogy teljesen kitisztuljon.
	Hálát ad istennek vagy Argetnek, gondolta, hogy megcsinálta azt a fényképet. Holnap reggel bemegy Los Angelesbe, és előhívatja. Ha egy üres szék lesz rajta, az lesz az első, hogy a lehető leggyorsabban felkeres egy pszichiátert. Ha egy marslakó lesz rajta - hát ebben az esetben ráér akkor eldönteni, mihez kezdjen, ha egyáltalán kezd valamihez.
	Addig is, a legértelmesebb dolog, amit tehet, hogy a lehető leggyorsabban leissza magát. Már messze túl részeg ahhoz, hogy most kocsiba üljön, és minél gyorsabban issza álomba magát, annál korábban ébred reggel.
	Egy pillanatra lehunyta a szemét, és amikor ismét kinyitotta, a széken ott ült a marslakó.
	- Odaát voltam, abban a hálószobádnak nevezett disznóólban - közölte vigyorogva. - Elolvastam a leveleidet. Fúj, micsoda zöldségek.
	Levelek? Nincs itt nálam semmiféle levél, gondolta Luke. Aztán hirtelen eszébe jutott, hogy mégis van. Rosalind három levele, melyeket akkor írt neki, amikor három hónapja New Yorkban volt, a kiadójánál, és megpróbált újabb előleget kiszedni belőle arra a regényre, amit most akart elkezdeni. Egy hetet töltött New Yorkban, főleg azért, hogy néhány folyóirat szerkesztőjével felfrissítse az ismeretséget; naponta írt Rosalind-nak, a lánytól pedig három alkalommal kapott választ. Ezeken kívül sohasem kapott levelet tőle, gondosan megőrizte hát őket, a bőröndjébe is berakta, azzal a szándékkal, hogy ha nagyon egyedül erezné magát, majd előszedi és olvasgatja.
	- Arget, micsoda limonádé - mondta a marslakó. - És hogy ti emberek milyen hülyén írtok. Legalább egy percembe telt, amíg szét tudtam szedni az ábécéteket, és sikerült azonosítanom a hangokat és a betűket. A legvadabb álmaimban sem tételeztem volna fel, hogy létezzen olyan nyelv, amelyikben ugyanazt a betűt hol így, hol úgy ejtik ki - itt van mindjárt az a szó, hogy ember.
	- A szentségit - fakadt ki Luke. - Hogy jössz ahhoz, hogy elolvasd a leveleimet?
	- Jövök vagy nem jövök - vágta rá a marslakó -, tőlem függ, hogy mit olvasok el, te pedig biztos nem lettél volna hajlandó a szerelmedről mesélni, Tündi-bündi, Szivike, Csillagbogár.
	- Szóval tényleg elolvastad, te kis zöld bibircsók. Isten az atyám, legszívesebben...
	- Legszívesebben mit csinálnál? - kérdezte a marslakó pimaszul.
	- Legszívesebben visszarúgnálak, egyenesen a Marsra - csattant fel Luke.
	A marslakó érdesen felvihogott. - Kár a gőzért, Muki, tartogasd az energiádat a Rosalindodnak. Lefogadom, azt hiszed, komolyan gondolja azt a sok zagyvaságot, amit a levelekben megetetett veled. Lefogadom, azt hiszed, hogy ő is ugyanúgy belédesett, mint te őbelé.
	_ Persze, hogy belémesett - akarom mondani, a szentségit...
	- Nyugi, Muki, gyomorfekélyed lesz a méregtől. A nő címe rajta volt a borítékon. Odakvimmelek, és megtudom neked, mi az ábra. Tarts ki.
	- Itt maradsz, te... Luke ismét egyedül volt.
	A pohara pedig üres, így hát odament a bárszekrényhez és megtöltötte. Már részegebb volt, mint évek óta bármikor, de minél előbb jut el a fejlövésig, annál jobb. Ha lehet, még mielőtt a marslakó visszajön vagy visszakvimmel, ha egyáltalán tényleg visszajön vagy visszakvimmel.
	Többet ugyanis egyszerűen nem bír el. Képzelődés vagy valóság, most már képtelen uralkodni magán, egyszerűen kifogja vágni a marslakót az ablakon. És esetleg bolygóközi háborút robbant ki.
	Visszaült a székbe, és nekilátott a whiskynek. Ez most már alighanem elég lesz.
	- Hé, Muki. Képes vagy még idefigyelni?
	Luke csodálkozva nyitotta ki a szemét, nem emlékezett, mikor hunyhatta le. A marslakó megint itt volt.
	- E... eredj a f... fénébe - dadogta Luke. - Eláztam. Ma... majd holnap...
	- Szedd össze magad, Muki. Érdekes híreim vannak a számodra, egyenesen Hollywoodból. Az a te pipikéd otthon van, és tényleg nagyon vágyódik utánad.
	- Nnna, mit mo... mondtam? Mondta, hogy sze... szeret. Tekkis zzzöld...
	- Úgy szomorkodik utánad, hogy kénytelen volt szerezni valakit, aki vigasztalja. Magas, szőke fickó. Harry-nak szólította.
	Luke egy pillanatra némileg kijózanodott. Rosalind-nak valóban volt egy Harry nevű barátja, de az csak olyan platói kapcsolat volt; a Paramountnál egy osztályon dolgoztak, és összebarátkoztak. Mindjárt megbizonyosodik róla, hogy erről van szó, és jól beolvas a pletykaéhes marslakónak.
	- Harry Sunderman? - kérdezte. - Jó megjelenésű, jópofa tag, mindig jól öltözött, mindig harsány színű öltönyöket hord.
	- Nem, Muki, ez a Harry nem lehetett azt a Harry. Legalábbis, ha az illető mindig harsány színű öltönyöket hord. Ez a Harry ugyanis az óraszíján kívül semmi egyebet nem hordott.
	Luke Devereaux felhördült, felpattant, és nekiugrott a marslakónak. Kezei a zöld nyakra görbültek.
	És átszaladtak rajta, hogy mögötte egymásba fonódjanak.
	A zöld emberke felvigyorgott Luke-ra, és kiöltötte a nyelvét. Aztán visszahúzta. - Akarod tudni, mit csináltak, Muki? A te kis Rosalindod és az a Harry?
	Luke nem válaszolt. Visszatántorgott a maradék whiskyért, és lehajtotta. És ez volt az utolsó dolog, amire reggel, amikor felébredt emlékezett. Az ágyán feküdt; úgy látszik, idáig eljutott valahogyan. De csak az ágynemű tetejére, ruhástól, cipőstől. Istentelen fejfájás gyötörte, és a szájíze undorító volt. Felült, és rettegve körülpillantott. Kis zöld lény sehol.
	Elbotorkált a másik szobaajtóig, és bent is körülnézett. Visszajött, a gázrezsót fürkészte azt latolgatva, hogy a kávéfőzés megéri-e a fáradságot.
	Ügy döntött, hogy nem éri meg, majd iszik egyet útban a város felé, a betonúton egy mérföldnyire sincs a legközelebbi büfé. És minél gyorsabban jut el oda, és onnan tovább a városba, annál jobb. Takarítani se fog, csomagolni se. Majd később visszajön, és elintézi a dolgokat. vagy valakit megbíz, hogy intézze el helyette, ha ő egy időre bevonul a diliházba.
	E pillanatban semmi egyéb nem fontos, csak már kint legyen innen, a fenébe minden egyébbel. Fürödni és borotválkozni is csak otthon fog; a lakásában van még egv borotválkozó készüléke, és a legtöbb tisztességes ruhája úgyis ott van.
	És aztán hogy tovább?
	Hát ezen majd akkor töri a fejét. Akkorra talán már kiheveri annyira a másnaposságot, hogy nyugodtan végiggondolhassa a dolgokat.
	Ahogy átment a másik szobán, meglátta a fényképezőgépet, egy pillanatra megtorpant, aztán magához vette. Mielőtt nekiáll a fejét törni, tulajdonképpen előhívathatná a filmet. Még volt egy halvány esélye, egy az ezerhez, hogy annak ellenére, hogy a keze átsiklott rajta, mégis egy valódi marslakó ült a széken, nem pedig valamiféle hallucináció. Lehet, hogy a marslakóknak a kvimmelésnél különösebb képességeik is vannak.
	Igen, ha a fényképen valóban ott van a marslakó, ez az egész gondolatmenetet megváltoztatná, így mielőtt bármiben döntene, ki kell zárnia ezt a lehetőséget.
	Ha nincs - hát akkor az egyetlen értelmes dolog, ha ráveszi magát, hogy hívja fel Margie-t, és kérdezze meg tőle annak a pszichiáternek a nevét, akihez a házasságuk alatt többször el akarta őt küldeni. Mielőtt összeházasodtak, Margie különböző elmegyógyintézetekben dolgozott, mint ápolónő, és mióta kisétált Luke lakásából, ismét egy ilyen helyen dolgozik. Annak idején mesélte Luke-nak, hogy a főiskolán szaktárgyként felvette a pszichológiát, és ha anyagilag bírta volna a többéves egyetemi tanulást, maga is pszichológus lett volna.
	Luke kiment, bezárta maga mögött a vityilló ajtaját, és hátrament a kocsijáért.
	A kis zöld lény az autó hűtőjén ücsörgött.
	- Hé, Muki - mondta -, pokolian nézel ki, de úgy kell neked. Az ivás minden kétséget kizáróan undok egy szokás.
	Luke sarkon fordult, visszament a vityillóba, elkapta az üveget, töltött egy kupicával és lehajtotta. Előzőleg legyűrte magában a vágyat, hogy a kutyaharapást szőrivel gyógyítsa. Ha azonban még mindig hallucinál, akkor szüksége van rá. És ahogy az ital végigmarta a torkát, fizikailag jobban érezte magát. Nem sokkal, de jobban. Újra bezárta a vityillót, és visszament a kocsihoz. A marslakó változatlanul ott volt. Luke beült, és indított.
	Aztán kidugta a fejét az ablakon, és kiszólt: - Hé, hogy az ördögbe lássam az utat, ha itt ülsz az orrom előtt?
	A marslakó pimasz fintorral bámult a szeme közé. -Mit érdekel engem, hogy te látod az utat vagy nem? Bárminek mész neki, nekem nem történik bajom.
	Luke sóhajtott egyet, és elindult. A rossz bekötőúton végig úgy hajtott, hogy kihajolt az ablakon. Képzelődés vagy sem, nem látott át a zöld emberkén, hát mellette kellett valahogyan ellátnia.
	Fontolgatta, megálljon-e a büfénél vagy sem, a kávé miatt, aztán úgy döntött, hogy nyugodtan megállhat. Lehet, hogy a marslakó nyugton marad. Ha mégsem, ha ő is bemegy vele, akkor se történik semmi, hiszen más úgy sem láthatja.
	Csak azt nem szabad elfelejtenie, hogy ne beszéljen hozzá.
	A marslakó valóban lehuppant a hűtőről, amikor Luke megállt, és követte a büfébe is. Ott azonban - nem úgy mint máskor - egyetlen vendég sem volt. Csupán egy mocskos kötényű kiszolgáló lézengett a bárpult mögött.
	Luke leült. A marslakó felugrott a szomszédos bárszékre, és a pultra könyökölt.
	A kiszolgáló megfordult, és feléjük bámult, de nem Luke-ra.
	- Ó, Istenem, már megint egy - nyögte.
	- Miii? - képedt el Luke. - Megint micsoda?
	- Egy újabb istenverte marslakó - felelte a kiszolgáló. - Hát nem látja?
	Luke mélyet lélegzett, és lassan engedte ki a tüdejéből a levegőt. - Azt akarja mondani, hogy több is van belőlük?
	A kiszolgáló teljes elképedéssel meredt Luke-ra. - Uram, hol a csodában volt maga ma éjjel? A sivatagban valahol, ahol se rádió, se tévé? Drága uram, milliószámra nyüzsögnek.





2.

	A kiszolgáló tévedett. Utóbb megállapították, hogy körülbelül egymilliárd volt belőlük.
	És most egy időre hagyjuk el Luke Devereaux-t - később visszatérünk hozzá -, és nézzük, mi történt szerte a világon az alatt az idő alatt, miközben Luke a Benson-féle vityillóban váratlan vendégével foglalkozott.
	Közel egymilliárd marslakó. Közelítőleg minden három emberi lényre - férfiakra, nőkre, gyermekekre - jutott egy.
	Csak az Egyesült Államokban hatvanmillió körül volt belőlük, s a Föld többi országaiban számuk a földi népességgel arányosan hasonló volt. Amennyire meg lehetett állapítani, mindenhol egyazon pillanatban jelentek meg. A csendes-óceáni zónában 20 óra 14 perckor. Ez persze a különböző zónákban változott. New Yorkban három órával többet, 23 óra 14 percet mutattak az órák, a színházi előadások éppen véget értek, az éjszakai szórakozóhelyek akkor nyitottak. (Utóbbiak a marslakók érkezése után mozgalmasabbakká váltak.) Londonban hajnali 4 óra 14 perc volt, de az emberek felébredtek - a marsiak vidám ébresztőt rendeztek nekik. Moszkvai idő szerint reggel 7 óra 14 perc volt, mindenki munkába készülődött - és az a tény, hogy sokan el is mentek a munkahelyükre, bátorságukat bizonyítja... Vagy azt, hogy jobban féltek a Kremltől, mint a marslakóktól. Tokióban 13 óra 14 perc, Honoluluban 18 óra 14 perc volt a helyi idő.
	Rengeteg ember lelte halálát ezen az estén, vagy reggelen, vagy délutánon, attól függően, ki hol tartózkodott.
	Csupán az Egyesült Államokban a katasztrofális esetek száma elérte a harmincezret. A legtöbben közvetlenül a marslakók érkezését követő néhány percben pusztultak el.
	Egyesek egyszerűen szívbénulást kaptak az ijedségtől. Sokuk halálát lőtt sebek okozták, mert rengeteg ember rohant ki az utcára, hogy lelője a marsiakat. A golyók azonban akadálytalanul hatoltak át a kis zöld lényeken, és sajnálatos módon legtöbbször emberi testekben akadtak meg. Rengeteg ember pusztult el közlekedési balesetek révén is. Egy csomó marslakó úton lévő kocsikba kvimmelte magát, a vezető melletti első ülésbe. Márpedig ha egy gépkocsivezető az üresnek vélt szomszéd ülésből egyszer csak azt hallja, hogy: Gázt. Muki, gázt! - az még akkor sem hat kedvezően a vezetésre, ha a vezető csapot-papot feledve nem fordul azonnal a hang felé...
	A marsiaknak egyáltalán nem voltak veszteségeik, noha sokan rájuk támadtak - egyesek azonnal, amint megpillantották őket, a legtöbb esetben azonban, akárcsak Luke Devereaux, az emberek csak később bőszül tek fel annyira, hogy nekik essenek; puskával, késekkel baltával, székkel, vasvillával, tálakkal, hentesbárddal szaxofonnal, könyvekkel, asztalokkal, csavarkulccsal, kalapáccsal, sarlóval, lámpákkal, fűnyíró ollóval, kinek mi volt a keze ügyében. A marslakók gúnyolódtak, és kihívó, sértő megjegyzéseket tettek.
	Szép számmal akadtak olyan emberek is, természete sen, akik kedvesen üdvözölték a marsiakat, és igyekeztek barátságot kötni velük. Ezekhez a marslakók méi1 sokkal pimaszabbak voltak.
	De akárhol is bukkantak fel. és akárhogyan is fogadták ókét, ha csak annyit mondunk, hogy mindenütt bajt és zűrzavart okoztak, hát ezzel felelőtlenül keveset mondtunk.





3.

	Vegyük például a chicagói KVAK televízióstúdióban lejátszódó eseménysorozatot. Nem mintha mindaz, ami ott történt, lényegesen eltért volna attól, ami minden, ebben az időpontban egyenes adást sugárzó televízióstúdióban bekövetkezett, de hát mindegyikkel mégsem foglalkozhatunk.
	Éppen egy nagyon színvonalas s egyben látványos programot sugároztak. A világ legnagyobb Shakespeare-színésze, Richárd Bretaine játszotta a Rómeó és Júliának egy tévé-változatában Rómeót, Júlia szerepében pedig Helen Fergusont láthatták a tévénézők.
	A darab tíz órakor kezdődött, és egy óra tizennégy perc múlva éppen a második felvonás erkély-jeleneténél tartottak. Az erkélyen megjelent Júlia, s Rómeó alant zengő hangon szavalta a romantikus monológok leghíresebbjét:

	De csitt! Mi fény tör át az ablakon?
	Napkelte az és napja: Júlia.
	Kelj, tündöklő nap, öld meg már a holdat,
	Mely rég irigyen sárgul, egyre sorvad,
	Mert százszor szebb vagy....

	Pontosan eddig jutott, amikor az erkély korlátjára - körülbelül egy méterre a könyöklő és elbűvölten lefelé figyelő Helen Fergusontól - kis zöld emberke telepedett.
	Richárd Bretaine-nek elcsuklott a hangja, de szempillantás alatt összeszedte magát, és folytatta a szöveget. Végül is nem tudhatta, hogy rajta kívül látja-e más is azt, amit ő lát. Az előadásnak mindenesetre nem szabad megszakadnia.
	Így hát becsületesen helytállva mondotta tovább:

		... szolgálója, te!
	Ne szolgáld őt, ha rád irigykedik!
	Mit ér sápadtzöld...

	A zöld szó azonban a torkán akadt. Lélegzetvételnyi szünetet tartott, és ekkor meghallotta a döbbent mormolást, mely a stúdió minden sarkából áradt felé.
	És szinte ugyanebben a pillanatban a kis zöld embei tisztán csengő hangjában mélységes lenézéssel megszo lalt: - Muki, ez egy nagy marhaság, és ezt te is tudod.
	Júlia felkapta a fejét, oldalt pillantott, és meglátta, mi történik mellette a korláton. Nagyot sikoltott, és ájultán esett össze.
	A zöld emberke egykedvűen szemlélte. - Hát neked meg mi bajod, Nőci? - kérdezte unottan.
	A rendező bátor és erélyes ember volt. Húsz évvel azelőtt a haditengerészeknél szolgált, hadnagy volt, példátlan hősiességgel vitte rohamra az embereit Tarawánál és Kwajaleinnél; a parancsteljesítést jóval meghaladó bátorságáért kétszer kitüntették, olyan időkben amikor a parancsteljesítést meghaladó bátorság gyakorlatilag egyenlő volt az öngyilkossággal. Azóta felszedet: harminc kilót, és tekintélyes pocakot növesztett, de azért bátor ember maradt.
	Ez abból is kiderült, hogy habozás nélkül otthagyta a kamerát, berohant a színpadra, és meg akarta ragadni a betolakodót, hogy kipenderítse.
	Meg akarta ragadni, csakhogy nem történt semmi. A zöld emberke felmordult, ékes brooklyni stílusban juttatva kifejezésre mélységes megvetését. Aztán talpi ugrott a korlát szélén, s miközben a rendező hasztalant igyekezett a bokáját megragadni, nem pedig keresztül nyulkálni rajta, a kis zöld lény a kamera felé fordult, és kaján képpel hosszú orrot mutatott a nézőknek.
	Ez volt az a pillanat, amikor a közvetítőfülkében ülő technikus végre képes volt annyira összeszedni magát, hogy az adást kikapcsolja, s hogy ettől kezdve mi történt, arról csak azok tudnának beszámolni, akik a stúdióban tartózkodtak.
	Ami azt illeti, a mintegy félezer televíziónézőből, akik ezt a műsort nézték, sem sokan látták a színdarab váratlan fordulatait, eddig a két-három percig sem. Volt ugyanis mivel foglalkozzanak, meggyűlt a bajuk a lakásukban termő saját marslakóikkal.





4.

	Vagy nézzük csak a nászutasok szomorú helyzetét - márpedig, mint bármely tetszőleges pillanatban, így a szóban forgó időpontban is egy csomó ember élvezte a mézeshetek, vagy ahhoz hasonló, noha kevésbé törvényes együttlét örömeit.
	Ragadjuk ki találomra a huszonöt éves Mr. William R. Gruder és huszonkét éves ifjú neje példáját, akik éppen a kérdéses napon esküdtek egymásnak örök hűséget Denverben. Bili Gruder, tengerészzászlós oktatóként a San Franciscó-i Treasure Islanden állomásozott. Neje, Dorothy Gruder, született Armstrong, a Chicago Tribune apróhirdetés-osztályán dolgozott. Akkoriban ismerkedtek meg és szerettek egymásba, amikor Bili a Great Lakes Haditengerészeti Kiképző Állomáson szolgált, Chicago környékén. Amikor Bilit San Franciscóba helyezték, elhatározták, hogy Bili legközelebbi egyhetes szabadságának első napján megesküsznek, és ebből a célból félúton, Denverben találkoznak. Aztán Denverben töltik egyhetes nászútjukat, majd Bili visszatér San Franciscóba, most már Dorothyval együtt.
	Délután négy órakor volt az esküvő, és ha az ifjú pár tudta volna, mi következik be alig néhány óra múlva, minden bizonnyal rögvest egy szállodába igyekeztek volna, hogy frigyüket még a marslakók érkezése előtt teljessé tegyék. De hát persze nem tudták.
	Bizonyos értelemben szerencsések voltak. Nem közvetlenül valamelyik marslakóba ütköztek először, volt idejük rá, hogy lélekben felkészüljenek a látványra.
	Kilenc óra 14 perckor, hegyvidéki idő szerint, a Grudér-házaspár éppen megérkezett egy denveri hotelbe (miután kényelmesen megebédeltek, hogy egymásnak és önmaguknak is bizonyítsák, van akaraterejük kivárni, amíg eljön a lefekvés normális ideje, és különben sem csak ezért házasodtak össze), és a boy éppen letette a szobájukban a bőröndöket.
	Miközben Bili átnyújtotta a fiúnak a kissé talán túlméretezett borravalót, hallottak valamit, ami aztán hosszan tartó zajsorozat első jelének bizonyult. Egy feltehetően nem túl távoli szobában valaki sikoltott, és mintegy visszhangképpen egyre újabb sikolyok hangzottak a távolabbi szobákból is, a legkülönbözőbb irányokból. Felháborodott férfihangok kiáltoztak. Aztán gyors egymásutánban hat lövés dörrent, mintha valaki egy teljes tárat lőtt volna ki. A folyosón rohanó léptek dübörögtek.
	De rohanó léptek hangzottak kintről, az utcáról is, fékek csikorogtak, majd ismét lövések csattantak. Közvetlen közelükben, alighanem a szomszéd szobában haragos szavak süvöltöttek, értelmüket ugyan nem lehetett kivenni, de erősen káromkodásnak tűntek.
	Bili megütközve nézett a boyra. - Azt hittem, ez egy csendes hely, egy előkelő szálloda. Eddig mindig úgy tűnt.
	A fiú arcán zavart ijedség tükröződött. - De hát az is, uram. El nem tudom képzelni, mi a csoda...
	Az ajtóhoz sietett, kinyitotta, és kinézett a folyosóra. Akárki rohant is azonban az előbb, már nyoma sem volt. __ A fiú bocsánatkérően szólt vissza a szobába: - Elnézését kell kérnem, uram. Nem tudom, mi történhetett, de valami történt. Úgy vélem, jobb lesz, ha visszamegyek a portára, és talán szabadna javasolnom, hogy szíveskedjék az ajtót bezárni. Jó éjszakát kívánok.
	Az ajtó becsukódott mögötte. Bili odament, ráfordította a zárat, aztán Dorothyhoz fordult. - Biztosan valami hűhó semmiért, édes. Ne is törődjünk vele.
	Elindult a lány felé, de megtorpant, mert ismét sortűz dörrent, ez alkalommal kifejezetten az utcáról, és a rohanó léptek zaja erősödött. A szoba a harmadik emeleten volt, az ablakok csak behajtva; a felhallatszó zajokat pontosan és határozottan ki lehetett venni.
	- Egy pillanat, édes - mondta Bili. - Valami van.
	Az ablakhoz ment, teljesen kihajtotta, kikönyökölt és lenézett. Már Dorothy is ott állt mellette.
	Az első pillanatban az utca üres volt, kivéve néhány parkoló autót. Aztán az egyik kapu alól egy férfi és egy gyerek rohant ki. Ha egyáltalán gyerek volt az utóbbi. A távolság és a félhomány ellenére úgy látszott, hogy valami nincs rendben vele. A férfi megtorpant, és durván belerúgott. Onnan, ahonnan Billék nézték a jelenetet, határozottan úgy tűnt, mintha a férfi átugrott volna rajta.
	A férfi hatalmasat esett, olyan szabályosan fenékre ült, ami más körülmények között roppant humoros lett volna, aztán felpattant és tovább rohant, a gyerek mindenütt a nyomában. Egyikük szaporán beszélt közben. de a szavakat Billék nem értették, és azt sem tudták, megállapítani, melyik beszél, legfeljebb annyit. hogy nem gyerekhang volt.
	Aztán a két alak eltűnt az utca kanyarulatában. Valahonnan más irányból, messze az éjszakában újabb lövések hangzottak.
	Látni azonban már semmit sem lehetett.
	Bili és Dorothy visszahúzták a fejüket, és egymásra bámultak.
	- Bili - szólalt meg Dorothy - itt valami... Gondolod, hogy valami forradalom tört ki, vagy... vagy mi lehet?
	- Az ördögöt, forradalom, nálunk? Hanem - Bili felcsillanó szemmel vette észre az automata-működtetésű kis rádiót az öltözőasztalkán. Zsebében aprópénz után turkálva odarohant. Végre talált egy huszonöt centest, bedobta, és megnyomta a kapcsolót. A lány is odament, megálltak a rádióval szemben, és egymást átkarolva, mereven a dobozkára bámulva várták, hogy a készülék bemelegedjen. Amikor az halkan zúgni kezdett, Bili szabad kezével tekerni kezdte a keresőt, amíg felhangzott a hang, erősen és nagyon izgatottan:

	"... marslakók, kifejezetten marslakók - mondta. - De könyörgünk, emberek, ne essetek pánikba. Ne féljetek, és ne próbáljátok megtámadni őket. Semmi haszna. Egyébként sem bántanak. Ugyanúgy képtelenek kárt okozni bennetek, ahogy ti őbennük. Ismétlem, ártalmatlanok.
	Ismétlem, nem tudtok ártani nekik. Kezetek úgy hatol át rajtuk, mintha füstben nyúlkálnátok. Ugyanígy hatástalan velük szemben akár a kés, akár a puskagolyó, vagy bármilyen egyéb támadóeszköz. És úgy látjuk, egyikük sem kísérelt meg bántani egyetlen embert sem. őrizzétek meg hát a nyugalmatokat, és ne essetek pánikba."

	Egy másik hang szólt közbe, érthetetlenné téve a bemondó szövegét, de a bemondó sikoltóvá erősödő hangon túlkiabálta: "Igen, az egyik itt ül az íróasztalomon és beszél hozzám, de én egészen belebeszélek a mikrofonba, és így..."
	- Bili, ez egy trükk, valami fantasztikus adás. Mint amilyenről a szüleim meséltek, tudod, húsz éve, vagy mikor volt. Keress egy másik állomást.
	- Persze, édes - felelte Bili. - Biztos, hogy valami trükk. - Odébbfordította a keresőt.
	Másik hang. "... ne idegeskedjenek, kérem. Már úgyis rengeteg embert öltek meg, vagy sebesítettek meg marslakókra vadászva, pedig a marslakók nem gyilkolnak. Meg sem próbálják. Kérem, maradjanak nyugton. Igen, az egész világon megjelentek, nemcsak nálunk, Denverben. Kapcsolatban vagyunk más állomásokkal, mindenkivel, akivel csak lehet, és egyetlen állomás nincs, amely ne ugyanezt jelentené, a világ minden tájáról.
	De nem bántanak senkit. Ismétlem, senkit sem bántanak. Kérem ezért, nyugodjanak meg, ne csináljanak semmit. Várjanak, ez itt, amelyik a vállamon ül, valamit mondani akart, de nem tudom mit, mert magam is beszéltem közben. Most odaadom neki a mikrofont, és megkérem, hogy ő is nyűgtassa meg önöket. Velünk -hát hogy is mondjam, udvariatlan volt, de meggyőződésem, hogy ha tudja, hogy hallgatók millióihoz szól, akkor... Nesze a mikrofon, pajtás, mondanál néhány megnyugtató szót a kedves hallgatóknak?" - Másféle hang szólalt meg, a bemondóénál valamivel magasabb hangszinű. - "Kösz, Muki. Neked azt mondtam, hogy akaszd fel magad, és most elmondhatom ezeknek a kedves hallgatóknak is ugyanezt, aka..."
	Az adó elnémult.
	Bili karja lehullott Dorothy derekáról, a lányé is a fiú válláról. Dermedten bámultak egymásra. Aztán a lány alig hallhatóan megszólalt: - Drágám, próbálj valami más állomást. Ez egyszerűen nem lehet...
	Bili Gruder keze elindult a kereső felé, de sosem jutott el a gombig.
	Mögöttük a szobában megszólalt egy hang: - Hé, Muki! Hé Nőci!
	Riadtan perdültek meg a sarkukon. Mondanom sem kell, mi volt, amit megpillantottak; önök már tudják. A marslakó keresztbe vetett lábbal ült az ablakpárkányon, amely fölött néhány perccel ezelőtt Bili és Dorothy kihajoltak, hogy körülnézzenek.
	Egyikük sem szólalt meg, így telt el egy teljes perc. Közben semmi sem történt, kivéve, hogy Bili keze megtalálta Dorothyét, és megszorította.
	A marslakó rájuk vigyorgott. - Elvitte a cica a nyelveteket?
	Bili megköszörülte a torkát. - Te... te tényleg egy marslakó vagy?
	- Arget, hogy ez milyen buta. Ilyet kérdezni, azok után, amit épp most hallottál.
	- Hallod-e, te rohadt kis...
	Bili elengedte Dorothy kezét, neki akart esni a marslakónak, de a lány megragadta a karját. - Bili, ne borulj ki. Hallottad, mit mondott a rádió.
	Bili Gruder lecsillapodott, de változatlan elképedéssel meredt a betolakodóra. - Na jó - mondta neki. - Hát mit akarsz?
	- Semmit, Muki. Miért kéne bármit akarnom, amit te adhatnál nekem?
	- Akkor takarodj innen a fenébe. Nincs szükségünk társaságra.
	- Újdonsült házasok lennétek netán?
	Dorothy felelt neki: - Ma délután volt az esküvőnk. - Büszkélkedve mondta.
	- Jó - vágta rá a marslakó. - Akkor mégiscsak akarok valamit. Hallottam, milyen undorító párzási szokásaitok vannak. Most legalább láthatom, hogyan csináljátok.
	Bili Gruder kitépte magát menyasszonya szorításából és hatalmas léptekkel átszelte a szobát. Az ablakpárkányon kuporgó marslakó után kapott - és a keze keresztülszaladt rajta. Bili akkorát esett, hogy kis híján ő repült ki az ablakon.
	- Nyugi, nyugi - mondta a marslakó. - Tente, baba, tente.
	Bili visszament Dorothyhoz, karjával védőn átölelte a lány vállát. Állt, és csak bámult.
	- Megáll az eszem - szólalt meg végül. - Ez egyszerűen nincs itt.
	- Hiszed te, Birka - mondta a marslakó.
	- Úgy van, ahogy a rádió mondta, Bili - szólalt meg Dorothy.
	- De ne feledd, nem képes ártani nekünk.
	- De engem bánt, drágám! Már pusztán azzal is, hogy itt ül!
	- Tudjátok, mire várok - mondta a marslakó. - Ha azt akarjátok, hogy elmenjek, lássatok neki. Ti emberek, először le szoktátok vetni a ruhátokat, nem? Na gyerünk, vetkőzzetek!
	Bili előrelépett. - Te kis zöld... - de Dorothy megállította.
	- Hagyd, Bili, hadd próbáljam én. - Megkerülte a fiút, kérdően nézett a marslakóra. - Ezt te nem értheted - mondta neki. - Mi csak kettesben szoktuk szeretni egymást. Amíg itt vagy, nem tudjuk, nem is akarjuk. Kérlek, menj el.
	- Hülyeség, Nőci. Maradok. És maradt.
	Bili és Dorothy három és fél órán keresztül ült az ágy szélén. Igyekeztek úgy tenni, mintha nem vennének tudomást a marslakó jelenlétéről, így próbálták kiböjtölni, hogy végre eltűnjön. Persze, ezt egyetlen hanggal sem mondták egymásnak, mert azt már tudták, hogy ezzel csak még makacsabb maradásra ösztönöznék.
	Időnként szóltak egymáshoz, próbáltak beszélgetni, de nem kerekedett valami szellemdús csevely belőle. Bili néhányszor odament a rádióhoz, bekapcsolta, és egy darabig keresgélt rajta. Azt remélte, hogy eddigre valaki kitalált valamit, hogyan lehet hatni a marslakókra, hogy kell bánni velük. Vagy legalább valamilyen jótanácsot hallhatnak, némileg használhatóbbat annál, hogy egyszerűen csak azt hajtogatják, őrizze meg mindenki a nyugalmát, ne essenek pánikba. Bili nem esett pánikba, de minden egyéb volt, csak nyugodt nem.
	Ám az egyik adóállomás olyan volt mint a másik - minden adás úgy hangzott, mintha valamilyen rosszul szervezett őrültekházából sugározták volna -, kivéve azokat, amelyek nyomtalanul eltűntek az éterből. És senki sem talált ki semmit, hogy mit lehetne tenni a marslakókkal. Időről időre egy-egy közlemény hangzott fel, az Egyesült Államok elnökétől, az Atomenergia Bizottság főnökétől, vagy más hasonlóan fontos közéleti személyiségtől. A közlemények mind arra szólítottak föl, hogy mindenki őrizze meg a nyugalmát, senki se idegeskedjen, hogy a marslakók ártalmatlanok, és hogy ha egyetlen mód van rá, össze kell barátkozni velük. Ám egyetlen rádióadó nem jelentett egyetlen olyan esetet sem, hogy a földön bárkinek sikerült volna barátságot kötnie egy marslakóval.
	Bili végül is belátta, hogy a rádiózgatásnak ez idő szerint semmi értelme. Visszament az ágyhoz, leült. Elfelejtette, hogy levegőnek akarja nézni a marslakót, és rábámult.
	A marslakó láthatóan fütyült rá, mit csinál a Gruder házaspár. Apró, furulyaszerű hangszert szedett elő a zsebéből, és azon volt, hogy hangokat csaljon ki belőle magának - ha egyáltalán hangok voltak. Az elviselhetetlenül éles sivítások semmilyen földi dallamra sem emlékeztettek. Inkább mintha egy amerikai mogyoróval roskadásig megrakott kocsi ámokfutóvá vált volna.
	Időről időre letette a furulyát, és a házaspárra pillantott. Egy szót sem szólt, ami idegesítőbb volt, mintha egyfolytában beszélt volna.
	Éjjel egy órakor vége szakadt Bili Gruder türelmének. Megszólalt: - A pokolba ezzel az egésszel. Úgysem lát a sötétben, és ha leengedem a redőnyt, mielőtt leoltjuk a villanyt...
	Dorothy hangjában aggodalom csendült: - Drágám, honnan tudhatnánk, hogy nem lát a sötétben? A macskák látnak, meg a baglyok is.
	Bili meghökkent, de csak egy pillanatig tétovázott. - A fenébe is, szívem. Ha a sötétben lát is, a paplanon nem láthat keresztül. Levetkőzni pedig le tudunk a paplan alatt is.
	Az ablakhoz ment, lerántotta, aztán lehúzta a redőnyt. Mindkét művelet közben átnyúlkált a marslakón, ami valamiféle kaján jóérzéssel töltötte el. Lehúzta a másik redőnyt is, és leoltotta a villanyt. Odatapogatózott az ágyhoz.
	Érezték ugyan, hogy csendben kell maradniuk, és ez bizonyos értelemben visszafogta őket, mert nem tartották volna helyénvalónak, hogy akár egyetlen szót is szóljanak egymáshoz; mindazonáltal annak rendje-módja szerinti nászéjszaka volt ez.
	Hanem jóval kevesebb örömük telt volna benne (és másnap nem is igazán örültek neki), ha tudják, amire egy-két nap alatt mindenki rájött: a marslakók nemcsak hogy sötétben látnak, hanem a pillantásuk a paplanon is áthatol. Vagy akár a falon. Valamiféle röntgensugárlátásnak, vagy valószínűbb, hogy valamilyen, a kvimmeléshez hasonló képességnek köszönhetően átlátnak a szilárd testeken. Mégpedig roppant élesen, mert el tudtak olvasni csukott fiókokban heverő, vagy széfek mélyére zárt, apró betűvel nyomott, összehajtogatott iratokat is. Leveleket, de könyveket is képesek voltak elolvasni anélkül, hogy kinyitották volna őket.
	Amikor az emberek erre rájöttek, világossá vált előttük, hogy mindaddig, amíg a marslakók köztük vannak, senkinek nem lehet semmiféle magánélete. Hiába voltak kettesben egy szobában, hiába nem volt ott velük a marslakó, sosem tudhatták, nem kukkol-e valamelyik a szomszéd szobában, vagy nem figyelik-e őket kívülről, a ház falán keresztül.
	De mindezek közlésével nagyon előreszaladtunk, mert az első éjszaka csak nagyon kevés ember döbbent erre rá, vagy tételezte volna fel mindezt. (Luke Devereaux példának okáért gondolhatta volna, hiszen az ő marslakója elolvasta Rosalindnak a csukott bőröndben levő leveleit - de hát akkor Luke még nem tudhatta, hogy a marslakó nem nyithatta fel egyszerűen a bőröndöt, és vehette ki belőle a leveleket. Mire pedig Luke tudatára ébredt ennek á két összekapcsolandó ténynek, már nem volt abban az állapotban, hogy a tudata bármely két tényt célszerűen összekapcsolhasson.) És ezen az első éjszakán, mielőtt a legtöbb ember rájöhetett volna ezekre a dolgokra, a marslakók minden bizonnyal igen sok mindent láttak. Különösen az a sok ezer, akik véletlenül már eleve lehúzott redőnyű, sötét szobákba kvimmelték magukat, és azt, ami ott folyt, eléggé érdekesnek találták ahhoz, hogy egy ideig befogják a szájukat.





5.

	Amerika második legnépszerűbb teremsportjának még keservesebb vereséget kellett ezen az éjszakán elszenvednie - a továbbiakban pedig végképp lehetetlenné vált.
	Nézzük például, mi történt azzal a bandával, amely minden csütörtök este együtt pókerezett George Keller tengerparti házában, néhány mérföldnyire északra a kaliforniai Lagunától. George agglegény volt, nyugdíjas; egész évben itt lakott. A többiek mind Lagunában laktak, ott volt állásuk vagy üzletük.
	Ezen a bizonyos csütörtök estén George-ot is beleszámítva hatan voltak. Ez éppen megfelelő létszám egy jó játszmához, és a játszma valóban jó volt, mindannyian roppant élvezték. A tétek elég magasan álltak ahhoz, hogy a játék izgalmas legyen, de mégse érintse túl érzékenyen a veszteseket. Az osztó döntötte el, hogy simát vagy felütést játsszanak, de sohasem vadultak bele. A póker nem annyira szenvedélyt, mint inkább világnézetet jelentett nekik. Ezek a csütörtök esték nyolctól éjjel egy óráig, néha kettőig is, életük fénypontjait jelentették, erre gondoltak, várták a hét unalmas napjain, estéin. Nem voltak éppen megszállottak, de nagyon ragaszkodtak hobbyj ükhöz.
	Néhány perccel nyolc után már valamennyien kényelembe helyezkedtek, feltűrt ingujjal és meglazított nyakkendővel, vagy nyakkendőjüket teljesen levetve ülték körül az asztalt a nappaliban, és alig várták, hogy kezdődhessék a játék, amint George végre befejezi a vadonatúj pakli keverését. Mint minden alkalommal, most is hoztak egy csomó róseibnis staniclit magukkal, és egy-egy mozdulatukra megcsörrentek az előttük álló poharak, koccantak a sörös dobozok. (Játék közben iszogattak, de csak mértékkel, sose annyit, hogy a játék rovására menjen.)
	George befejezte a keverést, és felcsapva kiosztotta a lapokat. Kíváncsian lesték, kinek jut bubi; Gerry Dix, a lagunai bank főpénztárosa volt a szerencsés.
	Dix osztott, és három tízessel meg is nyerte az első kört. A bank azonban nagyon kevés volt, így hát bennhagyta. A következőben még licitáláshoz sem jutott, két kilencese volt, és a helyzet nem javult.
	Szomszédja, Bob Trimble, a városi papírüzlet tulajdonosa összeszedte a lapokat, hogy osszon. - Fel a fejjel, fiúk - mondta vigasztalóan. - Ez a kör jobb lesz. Most mindenki príma lapokat kap.
	A rádióból halk zene hangzott. George Keller szerette az ilyen aláfestő zenét, és kívülről tudta, hogy csütörtök esténként mikor melyik adón lehet ilyesmit fogni. Trimble osztott. George felszedte a lapjait, két kis párt talált, egy hetest és egy hármast. Nyitni éppen lehetne velük, de gyenge dolog lenne; erősen valószínű, hogy akad, akinek több van. Ha viszont valaki más nyit, akkor neki lehetősége lesz lapot cserélni. - Passzolok - mondta hát.
	Még ketten passzoltak, aztán Wainright - Harry Wainright, akinek Dél-Lagunában volt egy kis áruháza - egy piros zsetont dobott a bankba. Dix és Trimble nem licitáltak, George sem. Azok ketten, George és Wainright között megint passzoltak. Eszerint most négyen játszottak, és George-nak lehetősége nyílt olcsón laphoz jutni; ha két kis párjából netalán sikerül egy fullt csinálnia, még meg is nyerheti a kört.
	Trimble a pakli után nyúlt. - Kérsz kártyát, George? - Pillanat - felelte George felfigyelve. A rádió felé nézett. A zene elhallgatott. George most jött rá, hogy már egy-két perce nem hallja. A készülékből sopánkodás hallatszott, az izgatott hang valahogyan nem hatott reklámszövegnek, már-már hisztérikussá emelkedett. Különben is, negyed kilenc volt, márpedig ha ez az az adás, amit fogni akart, akkor a Csillagfényes órákat közvetítik, azt pedig mindössze egy ízben, fél kilenckor szakítja meg egy rövid hirdetés.
	Lehet, hogy valamilyen sürgős közleményről van szó, hadüzenet, légitámadás veszélyének bejelentése, vagy ilyesmi?
	- Egy pillanat, Bob - szólt oda Trimble-nek, letette a kártyát, felállt, odament a rádióhoz és felerősítette.
	"... zöld emberkék, csak úgy nyüzsögnek, tele van velük a stúdió és az egész adóépület. Azt állítják, hogy marslakók. Mindenhonnan hasonló jelentések érkeznek. De ne rémüljenek meg - nem árthatnak önöknek. Teljesen ártalmatlanok, mivel megfog... , szóval nem lehet megfogni őket, ha hozzájuk nyúlunk, vagy hozzájuk vágunk valamit, a kezünk, illetve bármi akadálytalanul áthalad rajtuk, mintha ott sem lennének, de ugyanezért ők sem érinthetik önöket, így hát ne..."
	És így tovább.
	Most már mind a hatan a rádióra figyeltek. Aztán Gerry Dix méltatlankodni kezdett: - Mi ütött beléd, George? Feltartod a játékot valami ostoba sci-fi adás miatt?
	George elgondolkodva felelte: - Ezen az adón a Csillagfényes óráknak kellene lennie. Zenének.
	- Tényleg - mondta Walt Graininger -, pár perccel ezelőtt még egy Strauss-keringőt játszottak, azt hiszem, a Bécsi Erdőt.
	- Menj át egy másik állomásra, George - javasolta Trimble.
	Ebben a pillanatban azonban, még mielőtt George hozzáérhetett volna, a készülék hirtelen elnémult.
	- A fene egye meg - szidkozódott George a készülék gombjait csavargatva. - Úgy látszik, kiégett egy cső. Egyetlen hangot nem lehet kicsalni belőle.
	Wainright szólalt meg: - Talán a marslakók tették. Gyere George, játsszunk, mert kihűl a kártya. Ehhez a kis körhöz még elég meleg.
	George tétovázott. Walt Greinigerre nézett. Mind az öt vendég Greiniger kocsiján jött Lagunából.
	- Walt - kérdezte. - Van a kocsidban rádió?
	- Nincs.
	George bosszúsan legyintett. - A fene egye meg. És telefonom sincs, mert az a tetves telefontársaság nem hajlandó a vonalat ilyen messzire... Az ördög vigye el, ne is törődjünk az egésszel.
	- Ha tényleg ennyire izgat a dolog, George - mondta Walt -, éppen beugorhatunk a városba. Esetleg mi ketten, te meg én, a többiek meg hadd játsszanak. De mehetünk mind a hatan is. Egy órán belül meg is fordulunk. Nem vesztünk túl sok időt, legfeljebb majd egy kicsit tovább maradunk.
	- Kivéve, ha közben egy űrhajórakomány marslakóba ütközünk - jegyezte meg Gerry Dix.
	- Hülyeség - szólt közbe Wainright. - George, az történhetett, hogy a rádió valahogy ugrott egy állomást. Valami elromolhatott benne, különben nem süketült volna meg.
	- Engem kielégít ez a magyarázat - mondta Dix. - És a fenébe is, ha tényleg marslakók kóvályognak a környéken, hát amelyik ránk kíváncsi, az jöjjön ide. Uraim, végül is pókerező csütörtök van. Kártyázzunk, és fütyüljünk rá, hogy máshol mi történik.
	George Keller sóhajtott. - Oké - mondta aztán.
	Visszaballagott az asztalhoz, leült, felvette a lapjait, és felidézte magában az abbahagyott játszmát. Persze, hetesek és hármasok. És ő következik.
	- Lapot? - kérdezte Trimble, és kézbe vette a paklit.
	- Egyet kérek - felelte George, és eldobta az ötödik lapját. Az új lapot azonban már nem kapta meg.
	Az asztal túlsó végén ülő Walt Grainger megszólalt.
	- Jézus Mária! - nyögte olyan hangon, hogy egy pillanatra mindnyájan megdermedtek. Waltra bámultak, aztán szélsebesen megfordultak, hogy lássák, ő mit bámul.
	Két marslakó volt. Az egyik az állólámpa tetején ült, a másik a rádiókészülék tetején állt.
	George Keller, a házigazda tért elsőnek magához, talán mivel a társaságból eleve ő adott leginkább hitelt az elkapott rövid rádióközleménynek.
	- H... hello - szólalt meg kissé bizonytalanul.
	- Hé, Muki - mondta a lámpára telepedett marslakó.
	- Figyelj rám, ha lapot cseréltél, akár el is dobhatod a kártyádat.
	- Miii?
	- Ez van, Muki. Heteseid és hármasaid vannak, most pedig fullod lesz, mert a pakli legfelső lapja hetes.
	A másik marsi hozzáfűzte: - Világos, Muki. És ezzel a fullal a gályádat is elveszted, mert ez a pojáca itt - s ezzel a kört megnyitott Harry Wainrightra mutatott - három bubival kezdett, a negyedik pedig a pakli második legfelső lapja, így aztán meglesz neki a négy.
	- Rakjátok csak ki a kártyáitokat, meglátjátok -mondta az első marslakó.
	Harry Wainright felpattant, és kivágta lapjait az asztalra. Csakugyan három bubi volt köztük. Kikapta Trimble kezéből a paklit, és felcsapta a két legfelső kártyát. Hetes volt és egy bubi.
	Úgy, ahogy mondták.
	- Azt hitted, átverünk, Muki? - kérdezte az első marslakó.
	- A fene ezt a tetves... - Wainright vállizmai megfeszültek, ahogy nekirontott a közelebb eső marsinak.
	- Állj! - kiáltott rá George Keller. - Harry, emlékezz, mit mondott a rádió. Nem tudod kirúgni őket, ha egyszer megfoghatatlanok!
	- Így igaz, Muki - mondta a marslakó. - Ne csinálj nagyobb bolondot magadból, mint amilyen már úgyis vagy.
	A másik marsi rábeszélően mondta: - Miért nem játszotok tovább? Mindegyikőtöknek segítünk, rajta, csináljátok.
	Trimble felállt. - Az ott a tiéd, Harry - mondta vészjóslóan. - Emezt én vállalom. Ha a rádiónak igaza volt, nem tudjuk kivágni őket, de akármi legyek, ha nem próbálom meg. Végül is nem kerül semmibe.
	Semmibe sem került. De nem is használt.





6.

	Az emberi nem legnagyobb veszteségeit ezen az éjszakán - illetve a másik féltekén, ezen a napon - világszerte a katonák szenvedték el.
	A katonai objektumok őrszemei mindenütt fegyverüket használták. Voltak olyan őrök, akik csak felszólítás után tüzeltek; a legtöbben azonban rögtön elsütötték fegyvereiket, és addig lőttek, amíg a tár tartott. A marsiak vigyorogva buzdították őket.
	A fegyvertelen katonák puszta kézzel rohantak rájuk. Akinél kézigránát volt, hozzájuk vágta. A tisztek oldalfegyvereiket használták.
	Mindebből tömegmészárlás lett, a katonák hullottak, mint a legyek. A marsiak ragyogóan szórakoztak.
	A legnagyobb szellemi kínszenvedést pedig a valóban szigorúan titkos katonai intézmények éppen szolgálatban levő tisztjei élték át. Hosszabb-rövidebb idő alatt ugyanis, attól függően, milyen gyorsan kapcsoltak, rá kellett döbbenniük, hogy titkos dolgok, szigorúak vagy nem szigorúak, egyszerűen nincsenek többé. A marsiaktól semmi sem maradhatott titokban. A marslakók mindenekfelett imádták a pletykát.
	Nem mintha a katonai dolgok önmagukban - leszámítva a bajkeverés gyönyörét - a legcsekélyebb mértékben is érdekelték volna őket. Tény, hogy a kifürkészett titkos rakétakilövők, a még titkosabb atom- és hidrogénbombák halmazai, a legtitkosabb iratok és tervrajzok tökéletesen hidegen hagyták őket.
	- Túró, Muki - közölte egyikük egy kétcsillagos tábornok íróasztalán ücsörögve a tábornokkal, a Base Able feladat (minden idők legnagyobb amerikai katonai titka) parancsnokával. Túró az egész. Mindezzel a sok vacakkal egyetlen eszkimótörzset nem tudnátok legyőzni, ha az eszkimók tudnának varolni. Esetleg megtaníthatjuk őket, a hecc kedvéért.
	- Mi a fene az a varolás? - hördült fel a tábornok.
	- Az égvilágon semmi közöd hozzá, Muki. - A marslakó egyik társához fordult; összesen négyen tartózkodtak a szobában. - Hé, gyere, kvimmeljünk át és nézzük meg, mijük van a ruszkiknak. Tarthatunk egy kis tapasztalatcserét velük.
	A két marslakó eltűnt.
	- Figyelj csak - mondta az ottmaradottak egyike a másiknak.
	- Ez ám a csemege. - És elkezdte felolvasni a lezárt páncélszekrény mélyén lapuló szupertitkos iratot.
	A másik marslakó gúnyosan felröhögött.
	A tábornok is nevetni kezdett, bár ő nem gúnyosan. Viszont még akkor is nevetett, amikor két fehérköpenyes férfi gyengéden kivezette a szobából.
	A Pentagon bolondokházává vált, és ugyanez volt a helyzet a Kremlben is, bár meg kell hagyni, hogy a két épület teljesen egyenlő mértékben kapta meg a magáét a marsiaktól, mind megérkezésükkor, mind később is bármikor.
	A marslakók ugyanolyan pártatlanok voltak, mint ahogyan mindenütt meg lehetett találni őket. Egyetlen hely vagy környezet sem érdekelte őket jobban, mint bármelyik másik. Fehér Ház vagy siralomház - számukra teljesen mindegy volt.
	A New Mexikóban épülő űrállomás építkezése és hasonló nagyszabású, nagy jelentőségű dolgok se jobban, se kevésbé nem izgatták őket, mint például a legmocskosabb hong-kongi kuli szerelmi életének részletei. Mindkettőt egyformán megmorogták.
	És mindenhol és minden formában beleavatkoztak az emberek magánéletébe. Magánéletet mondtam? Ilyesmi többé nem létezett.
	És nyilvánvaló volt - már az első éjszakán világossá vált -, hogy amíg itt maradnak, nem is lesz többet se magánélet, se semmiféle titok, sem az egyén életében, sem az államok szervezetében.
	Minden, ami ránk vonatkozott, legyen akár egyéni, akár kollektív ügy, minden az égvilágon érdekelte őket - jól szórakoztak rajta, vagy undorodtak tőle.
	A marsiak tanulmányának tárgya láthatóan az ember volt. Az állatok, mint olyanok, érdektelenek voltak számukra, bár nem hagytak ki egyetlen lehetőséget sem, hogy rémisztgessék vagy gyötörjék őket, ha ezáltal közvetve embereket dühíthettek vagy bánthattak.
	A lovak például nagyon féltek tőlük, és a lovaglás, akár mint sport, akár mint közlekedési mód, rendkívül veszélyessé vált.
	Amíg a marsiak itt voltak köztünk, csak roppant keménykötésű legények mertek megfejni egy olyan tehenet, amelynek a lábait előzőleg nem kötözték össze, és a fejét nem rögzítették a jászolhoz.
	A kutyák teljesen megvadultak: megharapták gazdájukat, sokat ki kellett irtani.
	Az állatok közül egyedül a macskák szokták meg - néhány kezdeti tapasztalat után - a marslakókat, és nyugodt magabiztossággal szemlélték őket. De hát a macskák mindig különcnek számítottak.





MÁSODIK RÉSZ
Tájkép marslakókkal





l.

	A marslakók maradtak, és senki nem tudhatta, nem is sejthette, hogy meddig szerencséltetnek bennünket. Attól, amit velünk közöltek, akár örökké. Semmi közünk hozzá.
	Egyébként is igen keveset, jóformán semmit nem sikerült megtudni róluk azon kívül, ami már az érkezésüket követő egy-két nap alatt nyilvánvalóvá vált.
	Külsejüket tekintve meglehetősen egyformának tűntek. Ha nem is voltak teljesen azonosak, általában kevésbé különböztek egymástól, mint az azonos fajú és nemű átlagemberek.
	Az egyetlen lényeges eltérés a magasságukban mutatkozott; a legnagyobb kilencven, a legkisebb hetvenöt centi lehetett.
	Az emberek között különféle nézetek alakultak ki, hogy mi okozhatja ezt az eltérést. Egyesek úgy vélték, hogy az összes marslakó felnőtt és hímnemű - az arcuk alapján nekem is úgy tűnt -, és hogy a magasságkülönbségek ugyanolyan természetes variációt jelentenek, mint az embereknél.
	Másoknak az volt a véleménye, hogy a magasságkülönbség korkülönbséget jelent; hogy esetleg felnőttkorban is tovább nőnek, s így az alacsonyabbak viszonylag még fiatalok, a magasabbak pedig idősebbek.
	Megint mások úgy gondolták, hogy a magasak a hímneműek, az alacsonyak pedig a nők, és hogy bármi is legyen a nemek közti különbség, ha ruha van rajtuk, ez csak a magasságukban jut kifejezésre. Mivel pedig soha senki nem látott marslakót ruhátlanul, a többihez hasonlóan ezt az elméletet sem lehetett sem igazolni, sem cáfolni.
	Aztán itt volt az az elmélet, mely szerint minden marslakó azonos nemű, illetve egyáltalán nincs nemük - legalábbis abban az értelemben, ahogy mi a nemeket felfogjuk -, és hogy talán osztódással vagy valami olyan módon szaporodnak, amit mi el sem tudunk képzelni. Számunkra akár pálmafákon is nőhettek, mint a kókuszdió, aztán, ha megértek, lepottyantak, felnőtt értelmes lényekként, készen, hogy megállják a helyüket világunkban, és leszólják a mienket. Ebben az esetben a legkisebbek éppen bébik is lehettek, frissen a fáról, azonban ezek is ugyanúgy acsarkodtak ránk, mint magasabb, idősebb társaik. Ha viszont a kisebbek nem gyerekek voltak, akkor nem láttunk marsi gyereket.
	Sohasem tudtuk meg, mit esznek vagy mit isznak, vagy hogy egyáltalán esznek és isznak-e. Földi ételt természetesen nem ehettek; képtelenek lettek volna megfogni és bánni vele, ugyanabból az okból, amiért mi sem nyúlhattunk hozzájuk. A legtöbb ember úgy vélekedett, hogy - miután a kvimmelésük rendkívül gyors módszernek tűnt - a marslakók, ha megéheztek vagy megszomjaztak, egyszerűen visszakvimmelték magukat a Marsra, aztán visszatértek. Ugyanígy lehettek az alvással is, mert a Földön soha senki sem látta aludni őket.
	Elképesztően keveset tudtunk meg róluk.
	Még azt sem tudhattuk biztosan, hogy valóban itt vannak-e. Igen sokan, főleg tudósok, makacsul állították, hogy testetlen, szilárd anyagnélküli életforma egyszerűen nem létezhet, így tehát az, amit mi látunk, nem maguk a marslakók, hanem csak a vetületük. Hogy a marsiaknak ugyanolyan szilárd testük van, akárcsak nekünk, de azt a Marson hagyták, esetleg valamiféle transz-állapotban. Hogy a kvimmelés nem egyéb, mint egy látható, de testetlen asztráltest kivetítésének a képessége.
	Ez az elmélet sok mindenre magyarázatot adott volna, de azt a leglelkesebb szószólóinak is be kellett ismerniük, hogy egy dolgot nem magyaráz meg. Hogyan képes egy testetlen vetület beszélni? A hang a levegő vagy más anyag molekuláinak mozgása, rezgés, hogyan képes hát egy puszta vetület, amely valójában nincs is jelen, hangot létrehozni?
	Márpedig ezek létrehozták. Valódi hangokat, nem csupán a hallgató tudatában. Ezt bizonyította az a tény, hogy a marsiak hangját lemezen vagy szalagon rögzíteni lehetett. Valóban tudtak beszélni, és képesek voltak - bár ritkán tették meg - kopogni az ajtón. Az a marslakó, aki az úgynevezett Érkezési Éjszakán Luke Devereaux ajtaján kopogott, kivételnek számít ebből a szempontból. Legtöbbjük kopogás nélkül kvimmelte magát lakó-és hálószobák közepébe, televíziós stúdiókba, bárokba, színházakba, kocsmákba (néhány remek jelenet játszódhatott le az ilyen kocsmákban ezen az éjszakán), barakokba, eszkimók jégkunyhóiba, börtönökbe, mindenfelé.
	Tisztán látszottak a fényképeken is, ahogy azt Luke Devereaux is megállapíthatta volna, ha egyáltalán előhívathatta volna azt a bizonyos tekercset valaha. Ha itt voltak, ha nem, a fény számára áthatolhatatlanoknak bizonyultak. A radarok viszont nem észlelték őket, és a tudósok a hajukat tépték.
	Mind azt állította, hogy nincs neve, sem valamiféle száma, és hogy neveket adni felesleges és nevetséges. Soha egyikük sem szólított egyetlen embert sem a nevén; az Egyesült Államokban a férfiakat Mukinak, a nőket Nőcinek szólították, másutt ezt a helyi szokások szerinti hasonló értelmű szavakkal helyettesítették.
	Egy területen azonban félelmetes érzékről tettek tanúbizonyságot - mégpedig a nyelvtanulás terén. Luke marslakója cseppet sem túlzott, amikor azt állította, hogy bármely nyelvet megtanul egy óra alatt. Azok a marslakók, akik olyan primitívebb népekhez kvimmelték magukat, melyek nyelvét a rádióból nem ismerhették, érkezésükkor természetesen egy szót sem tudtak velük beszélni. Alig egy óra után azonban már úgy-ahogy megértették magukat, néhány óra leforgása alatt pedig már folyékonyán beszéltek. És a szófüzésük bármely új nyelven tökéletes volt, azonnal elsajátították a nyelv idiomáit, a "konyhanyelvet", nyoma sem volt náluk az idegen nyelvet nemrég megtanult emberekre jellemző merev, óvatos mondatszerkesztésnek.
	A marsiak szókincsében számos olyan kifejezés is szerepelt, melyeket semmiképpen sem tanulhattak a rádióból. Nem nehéz kitalálni, honnan szedték; az érkezésüket követő másodpercekben már rengeteg lehetőségük nyílt, hogy rendkívül színes, ritka szabadszájú kiszólás-oktatásban részesüljenek. Az a marslakó például, amelyik a Rómeó és Júlia tévéváltozatának erkély-jelenetébe csöppent és keresetlen modorú megjegyzésével félbeszakította, előzőleg kétségkívül valami kocsmafélébe kvimmelhette magát, majd amikor megállapította, hogy ott túl sok magafajta akad, továbbállt, hogy szűzebb területet keressen.
	Ami pedig szellemi képességeiket illeti: a marslakók még egyformábbak voltak, mint a külsejükben, bár itt is voltak eltérések - akadtak köztük, akik még a többinél is rosszabbak voltak. De egytől egyig arcátlan, arrogáns, barátságtalan, bosszantó, civakodó, csúfondáros, durva, dühítő, ellenséges, ellenszenves, faragatlan, flegma, fölényeskedő, gaz, gonosz, goromba, gúnyos, gyalázatos, gyűlölködő, idegesítő, kaján, kellemetlenkedő, kiállhatatlan játékrontó volt mind. Kioktattak, komiszkodtak, kötekedtek, lenéztek, lekezeltek, modortalankodtak, nagyképűsködtek, orcátlankodtak, pletykáztak, pimaszkodtak, rosszindulatúak, szemtelenek, sértőek, szeszélyesek, szúrósak, undokok, unottak voltak, uszítottak, utálatoskodtak, veszekedést szítottak, törték magukat, hogy minél ellenszenvesebbekké válhassanak előttünk, és minél több bajt okozhassanak mindenkinek, akivel csak kapcsolatba kerültek.





2.

	Ismét magányosan és meglehetősen másnaposán - még csak egy marslakó sem volt a környéken, ha lett volna, még másnaposabban érezte volna magát - Luke Devereaux éppen két bőröndje kicsomagolásával foglalkozott abban az olcsó kis szobában, amit néhány nap óta bérelt itt Long Beachben.
	Az Érkezési Éjszaka óta éppen két hét telt el. Luke-ot már mindössze csak ötvenhat dollár választotta el az éhezéstől, így aztán ide jött Long Beachbe, hogy valami kereseti lehetőség után nézzen, bármi után, amiből összejön annyi, hogy az ötvenhat dollárja elfogytával se kelljen éhenhalnia. Az írást egyelőre feladta.
	Bizonyos értelemben szerencsésnek mondhatta magát, nem is kevéssé. Hollywoodi legénylakását, melyet havi száz dollárért bérelt és saját bútoraival rendezett be, sikerült bútorozóttan ugyanannyiért kiadnia, így költségei csökkentek, és mégsem kellett megválnia bútoraitól, vagy borsos díjat fizetnie raktározásukért. Valamirevaló összeget úgysem kapott volna értük, mivel a legnagyobb értéket a televíziókészüléke és a rádiója jelentette, márpedig pillanatnyilag mindkettő értéktelen lommá vált.
	Most hát itt ült Long Beach legolcsóbb negyedében. Mindössze két bőrönd ruhát és az írógépet hozta magával, utóbbit azzal a szándékkal, hogy azon írja meg a jelentkezéseket a különböző munkalehetőségekre.
	Előreláthatólag jó csomó levelet kell megírnia, gondolta borúsan. A helyzet még itt Long Beachben is kezdett aggasztóvá válni. Hollywoodban pedig teljesen lehetetlen elhelyezkedni.
	Hollywood volt az ország legérzékenyebben sújtott pontja. Hollywood, Beverly Hills, Culver City és az egész filmgyártó környék. Mindazok, akik bármilyen kapcsolatban voltak a filmgyártással, a tévé- vagy rádióvállalatokkal, munka nélkül lézengtek. Színészek, vállalkozók, reklámszakemberek, mindenki. Mind ugyanabban a hajóban eveztek, a hajó pedig rohamosan süllyedt.
	Másodlagos következményképpen pedig végzetesen sújtották az események az egész hollywoodi életet. Üzletek ezrei, szépségápoló intézetek, szállodák, éttermek, szórakozóhelyek, örömtanyák, melyek közönsége főleg a filmesekből került ki, tömegesen mentek tönkre, vagy éppen csak hogy létezni tudtak.
	Hollywood elhagyatottá vált. Csak az maradt ott, aki valamilyen okból nem szökhetett meg. Mint ahogy Luke is hajszál híján ott maradt (vagy legfeljebb gyalog távozhatott volna, ha még soká késlekedik).
	Tulajdonképpen messzebb is mehetett volna Hollywoodtól Long Beachnél, de egy hosszabb utazás túlságosan leapasztotta volna amúgy is erősen fogyatkozó anyagi javait. És végül is, a dolgok mindenhol egyformán hervadtul alakultak.
	Szerte az egész országban - kivéve Hollywoodot, ahol egyszerűen feladták a dolgot - a DOLGOZZ TOVÁBB, MINT RENDESEN jelszó járta most már egy hete.
	És voltak foglalkozási ágak, ahol ez többé-kevésbé be is vált. Mert ugye, mindent meg lehet szokni; azt is, hogy miközben teherautót vezetsz, egy marslakó maró megjegyzéseket tesz rád, vagy a motorháztetőn ugrándozik - illetve, ha megszokni nem is, megcsinálni meg lehet. Zöldséget is árulhatsz a pult mögött, miközben a fejed búbján egy marslakó csücsül - súlytalanul, de elmozdíthatatlanul -, s miközben lábával a szemed előtt kalimpál, szenvtelen pártatlansággal bosszant vérig téged is, a vevőt is. Az ilyesmi megviseli az ember idegeit, de éppen meg lehet csinálni.
	Más foglalkozási ágakban rosszabbul állt a helyzet. Ahogy már láttuk, az első és legnagyobb csapás a szórakoztatóipart sújtotta.
	A tévében az egyenes adás gyakorlatilag lehetetlenné vált. A filmadások az első éjszakán zavartalanul lezajlottak - kivéve néhány olyan stúdiót, ahol a műszakiak a marsiak láttára pánikba estek -, az egyenes adások azonban kivétel nélkül mind másodperceken belül eltűntek az éterből. A marslakók egyszerűen őrülten szerettek beleavatkozni akár a tévék, akár a rádiók egyenes adásaiba.
	Voltak olyan tévé- és rádióadó állomások, amelyek teljesen beszüntették a munkát arra az időre, amíg a marslakók itt maradnak, ha örökre, hát örökre. Mások tovább dolgoztak, kizárólag konzervanyagot sugározva. De előrelátható volt, hogy a nézők és a hallgatók hamarosan belefáradnak az unalomig ismételt régi műsorokba; még ha akadnának is olyan ritka pillanataik, amikor egyetlen marslakó sem lábatlankodik a szobájukban, és nem zavarja őket szüntelenül a műsor élvezetében.
	Arra természetesen ép ésszel végképp senki sem gondolt, hogy új tévét vagy rádiót vegyen, miáltal ismét jó pár ezer ember vált Amerika-szerte munkanélkülivé - mindazok, akik a tévé- és rádiógyártásban vagy - értékesítésben dolgoztak.
	No és a többi százezrek, színházak, hangversenytermek, sportcsarnokok és más tömeges szórakozóhelyek egykori alkalmazottai. A tömeges szórakoztatás mint olyan, megszűnt. Ha valahol sok ember jött össze, még több marslakó kísérte őket, és ami eredetileg szórakozásnak indult, máris megszűnt annak lenni, ha egyáltalán folytatni lehetett. Lőttek a baseball-játékosoknak, a jegy árusoknak, a jegyszedőknek, a birkózóknak, a súlylökőknek...
	Igen, a dolgok mindenfelé egyre aggasztóbban alakultak. A harmincas évek nagy válsága hovatovább a virágzó jólét korszakának tűnt.
	Bizony, töprengett Luke, keserves egy dolog lesz valami munkát szerezni. Márpedig minél előbb, annál jobb. A még hátralevő dolgokat türelmetlenül bedobálta a ruhásszekrénybe, bizonyos meglepetéssel észlelve, hogy Margie Y. W. C. A.-s pólóinge is köztük van - mi a csodának hozhatta magával? -, kezét végighúzta az állán, hogy megbizonyosodjék, valóban borotválkozott-e, zsebfésűjével kétszer-háromszor beleszántott fegyelmezhetetlen fürtjeibe, és kiment a szobából.
	A telefon a hallban állt egy kisasztalon, Luke leült mellé, és lapozgatni kezdett a telefonkönyvben. Először két Long Beach-i újság szerkesztőségét akarta felhívni. Nem mintha a legcsekélyebb mértékben is reménykedett volna bennük, de riportokat készíteni az elképzelhető legegyszerűbb munka, és végül is mibe kerül megpróbálni? Legfeljebb néhány telefonérmébe. Azonkívül ismerte Hank Freemant, a News munkatársát, ez a tény segítségére lehet a két lap valamelyikéhez bejutni.
	Felhívta hát a News-t. A központban ott kuksolt ugyan egy marslakó - a telefonos kisasszonyt bosszantotta, és igyekezett összezavarni a hívásokat -, de Lukénak így is sikerült megkapnia Hankot. A helyi hírrovatot vezette.
	- Itt Luke Devereaux beszél, Hank. Hogy s mint?
	- Csodálatosan, Luke, ha nem ragaszkodsz a tényékhez. Veled hogy bánnak a zöldségek?
	- Gondolom, nem rosszabbul, mint mással. Kivéve, hogy nekem valami munka is kellene. Lenne némi esélyem a News-nál?
	- Nulla egész nulla, Luke. Félméteres jelentkezési listánk van mindenféle munkára. A legtöbbjük még újságírói gyakorlattal is rendelkezik, annak idején valamilyen lapot hagytak ott, hogy átnyergeljenek a tévére vagy a rádióra. Te pedig még nem dolgoztál újságnak, ugye?
	- Sráckoromban rikkancskodtam.
	- Hát most még ilyesmit sem találsz, öregem. Sajnálom, Luke, de tényleg a leghalványabb lehetőség sincs. A dolgok pocsékul állnak, fizetéscsökkentésről tárgyalunk. És annyi tehetséges erő ajánlkozik hozzánk, hogy már-már a saját állásom sincs biztonságban.
	- Fizetéscsökkentések? Azt hinné az ember, hogy a többi hírközlőszerv konkurrenciájának megszűntével a sajtó szédületesen fellendül.
	- Az eladott példányszámokat tekintve így is van. Egy újság azonban sohasem a példányszámából, hanem a hirdetésekből él. Hirdetés pedig sehol. Annyi a munkanélküli, tehát vásárlásképtelen lézengő, hogy a város minden cége minimumra csökkentette költségvetésében a hirdetés-rovatot. Igazán sajnálom, Luke.
	Több telefonra Luke már nem is pazarolta az idejét.
	Kisétált a szállóból, végigballagott a Pine Avenue-n, aztán tovább délnek, az üzleti negyed felé. Az utcán nyüzsögtek az emberek - és a marsiak. Az emberek mogorva képpel, hallgatagon lépdeltek, lármáztak az éles hangú marslakók helyettük is. A kocsiforgalom jóval kisebb volt a megszokottnál, és a legtöbb vezető rendkívül óvatosan hajtott; a marsiaknak szokásukká vált, hogy váratlanul az autók hűtőjére kvimmelték magukat, közvetlenül a szélvédőüveg elé. A védekezés egyetlen lehetősége az maradt, hogy a vezető eleve lassan hajtott, féllábbal szinte állandóan a féken, hogy amint elfogják előle a kilátást, nyomban megállhasson.
	A marsiakon áthajtani is veszélyes volt (hacsak a vezető nem volt tökéletesen biztos abban, hogy a kis zöld lény nem valamiféle akadályt takar el előle).
	Luke szemtanúja lett egy ilyen esetnek. A Hetedik utcától délre marsiak egész sora ácsorgott keresztben a Pine Avenue-n. Marslakókhoz képest gyanúsan csendesen viselkedtek. Luke-nak fel is tűnt a dolog - amíg aztán megjelent egy Cadillac, mintegy húsz mérföldes sebességgel, és a mogorva képű vezető hirtelen gázt adva kissé elkanyarodott, hogy áttörjön a zöld emberkék sorfalán. A sorfal azonban közel egyméteres árkot takart, a szennycsatornát cserélték. A Cadillac akkorát ugrott, mint egy bakkecske, a jobb első kereke leszakadt és lassulva gurult végig a Pine Avenue-n. A vezető fejjel előre repült át a szélvédőüvegen, vértől és szitkoktól csöpögve mászott ki a roncsból. A marslakók visítoztak a röhögéstől.
	A következő sarkon Luke vett egy újságot. Megpillantott egy cipőtisztítót, és úgy döntött, hogy amíg az apróhirdetéseket böngészi, kifényesítteti a cipőjét. Ez lesz az utolsó eset, hogy pénzt ad ki ilyesmiért, fogadkozott magában, legalábbis, amíg újra keresethez jut, addig pedig magad uram, ha szolgád nincsen.
	Elmerült az apróhirdetések tanulmányozásában, mindenekelőtt a FÉRFI MUNKAERŐ KERESTETIK rovatot kereste. Először úgy vélte, nincs is ilyen rovat, de aztán mégis talált egy negyed oldalnyit. Alig néhány perc elteltével azonban már látta, hogy részéről akár valóban ne is lett volna. Csak kétféle munkaerőt kerestek, vagy gyakorlott, speciálisan képzett műszakiakat, vagy SZAKÉRTELEM NÉLKÜL-i jutalékos ügynököket. Luke régebben, huszonévesen, mielőtt még irogatni kezdett volna, megpróbálkozott a szélhámosságnak ezzel a legdörzsöltebb formájával; sikerült bebizonyítania magának, hogy még az ingyenes mintapéldányokat sem képes az emberekre rátukmálni, nemhogy eladni valamit. És ez még a "régi jó időkben" volt. Semmi értelme most újra ilyesmivel kísérletezni, bármilyen elkeserítő helyzetben van is.
	Miközben összehajtogatta a lapot, azon töprengett, hogy nem volt-e nagy melléfogás részéről Long Beachbe jönni. Tulajdonképpen miért is jött ide? Nem, biztosan nem azért, mert éppen itt volt az az elmeszanatórium, ahol ex neje, Margie dolgozott. Nincs szándékában Margie-t felkeresni, elege van a nőkből. Legalábbis jó időre. Az a rövid, de roppant kellemetlen jelenet, amely visszatérése után zajlott le Hollywoodban a szőke Rosalinddal, meggyőzte arról, hogy a marslakó nem hazudott, amikor az előző éjszaka beszámolt neki a Rosalind lakásában történtekről. (A fene a fejüket, a pletykáik sosem bizonyultak valótlannak, hinni kellett nekik.)
	Melléfogás lenne ez a Long Beach?
	Az újság címoldalából azt láthatta, hogy a dolgok mindenütt hervadtul alakulnak. Az Elnök "A honvédelmi kiadások drasztikus csökkentésé"-t jelentette be. Igen, elismeri, hogy ez az intézkedés további munkanélküliséget jelent, de a pénzre égető szükség van az általános nyomor enyhítéséhez. Ez pedig - figyelembe véve. hogy az emberek tömegesen halnak éhen - nyilvánvalóan fontosabb a honvédelemnél, közölte az Elnök sajtókonferenciáján.
	Az igazság az, hogy a honvédelmi kiadásoknak pillanatnyilag egyáltalán nem volt jelentőségük. Az oroszoknak és a kínaiaknak ugyanúgy meggyűlt a bajuk, mint nekünk, ha nem jobban. Azonkívül eddigre már minden titkukat tudtuk, ahogy ők is a mieinket - márpedig, jegyezte meg az Elnök kényszeredett mosollyal - így nem lehet hadat viselni.
	Luke, aki tíz éve a tengerészeknél szolgálta végig zászlósként a hároméves akadályversenyt, megborzongott a gondolatra, milyen kaján örömmel segítenék ebben a háborúban a marsiak mindkét szemben álló felet. Az ÉRTÉKTŐZSDE VÁLTOZATLANUL ZUHAN, tudta meg egy másik címből. A szórakoztatóipar, a rádió, a mozi, a televíziós vállalatok és a színházi vállalkozások értékpapírjai azonban mintha élednének. Alig egy hete teljesen értéktelenek voltak, most viszont eredeti értékük egytizedéért kaphatók. Egyesek hosszú távra spekulálnak, remélik és bíznak benne, hogy a marslakók előbb-utóbb eltakarodnak. Az ipari részvények azonban a honvédelmi kiadások csökkentését követően nagyot zuhantak, és a többi papír értéke is esett valamelyest. A nagy zuhanás minden vonalon egy hete érte el mélypontját.
	Luke egy pénzdarabot vetett a cipőtisztítónak, és az újságát is otthagyta nála.
	Hosszú sor ragadta meg a figyelmét, főleg férfiakból, de nők is akadtak köztük. A sor a sarkon bekanyarodott, és Luke, kíváncsi lévén, hova vezet, szintén befordult. Munkaközvetítő előtt álltak. Egy pillanatra felmerült benne, hogy visszamegy és beáll a sor végére, aztán az egyik kirakatban meglátott egy táblát, miszerint KÖZVETÍTÉSI DÍJ 10 $, mire úgy döntött, hogy hagyja a fenében az egészet. Ha itt több száz ember próbálkozik, hogy a közvetítő által munkához jusson, akkor nem éri meg, hogy amúgyis tünedező tőkéjéből egy zöldhasút rápazaroljon. Az emberek százai, persze, rászánják.
	És ha lenne valamiféle díjtalan munkaközvetítő, hát azt még nagyobb tömeg rohanná meg.
	Továbbsétált.
	A járda szélén, két parkoló kocsi között magas, vadul villogó szemű, torzonborz szakállú idősebb férfi állt egy szappanosláda tetején. Féltucat ember vette körül, pisszenés nélkül hallgatták. Luke is megállt, hátát az épület falának vetette.
	"-... és miért, kérdem én, vajon miért nem hazudnak soha a hadováikban? Na miért? Azért, mert ha kis dolgokban őszinték, könnyebben elhitetik velünk a Nagy Hazugságukat!
	- És mi ez a Nagy Hazugság, felebarátaim? Az, hogy ők marslakók. Ezt akarják elhitetni veletek, hogy lelketeket az örök kárhozatba döntsék.
	- Méghogy marslakók! ÖRDÖGÖK ezek, felebarátaim, ördögök a pokol legsötétebb fenekéről, a SÁTÁN küldöttei, ahogy az meg vagyon írva a Jelenések Könyvében!
	- És ti, felebarátaim, kárhozottak vagytok, kárhozottak mindaddig, amíg az IGAZSÁG meg nem világosodik nektek, és könyörögjetek, könyörögjetek térdre hullva a nap és az éjszaka minden órájában az EGYETLEN LÉNYHEZ, aki egyedül képes arra, hogy visszaűzze őket oda, ahonnan kitörtek, hogy megkísértsenek és gyötörjenek bennünket. Ó, felebarátaim, könyörögjetek ISTENHEZ és az Ő FIÁHOZ, könyörögjetek bocsánatot a VILÁG BŰNEIRE, amelyek ránkszabadították a démonokat..."
	Luke odábbált.
	Feltehető, gondolta, hogy szerte a világon az összes vallásos megszállott ilyesmit vagy hasonlókat fecseg.
	Még az is lehet, hogy igazuk van. Semmi sem bizonyítja, hogy a zöld lények valóban marslakók. Csakhogy ő személy szerint el tudja fogadni, hogy valóban marslakók lehetnek, ördögökben és démonokban pedig eleve nem hisz. Így hajlandó a marsiak szavának hitelt adni. Újabb sor, újabb állásközvetítő. Egy fiú ment el mellette, a kezében tartott röpcédula-csomóból Luke kezébe nyomott egyet. Luke léptei lelassultak, hogy elolvashassa. "ÚJ FOGLALKOZÁS, RAGYOGÓ LEHETŐSÉGEK," kiabálták a betűk. "LEGYEN ÖN IS PSZICHOLÓGIAI TANÁCSADÓ."
	A többi szöveget bolhányi betűkkel szedték, Luke zsebre vágta a cédulát. Később esetleg majd átfutja. Valami újabb szélhámosság. Ilyenkor, válság idején, úgy rajzanak elő, mint a szúnyogok a mocsárból.
	A sarkon újabb emberkígyó kanyarodott. Úgy tűnt, jóval többen vannak, mint az előző kettőben. Luke kíváncsi lett, nem valami állami közvetítő van-e a sarkon túl, olyan, amelyiknek nem kell közvetítési díjat fizetni. Ha tényleg erről van szó, nem ártana feliratkozni, e pillanatban úgysem jut értelmesebb dolog az eszébe. Ezenkívül, ha elfogy a pénze, mielőtt munkához jutna, a munkanélküli-segély érdekében úgyis jelentkeznie kellene. De esetleg ki is közvetítik valamelyik állami vállalkozáshoz, amilyeneket mostanában kezdtek szervezni. Vajon csinálnak ilyesmit az írók számára is? Ha igen, arra nyugodtan jelentkezhetne, az ilyesmi nem igényel alkotómunkát, csak amolyan irkafirka, esetleg Long Beach város története, vagy ilyesmi, amit még most, ebben a kiégett állapotában is kiráz a kisujjából. Álmában is.
	És a sor elég gyorsan haladt, olyan gyorsan, hogy Luke úgy vélte, nyilván csak űrlapokat osztogatnak, amiket kitöltve postán kell majd beküldeni.
	Mindenesetre előbb odamegy a sor elejére, és megbizonyosodik róla, helyes-e az elképzelése. Nem volt helyes.
	A sor egy szükségkonyhához vezetett. Befordult egy kapualjba, és azon át egy hatalmas épületbe torkollott. Egykor sportcsarnok vagy táncterem lehetett. Most hosszú asztalokkal volt telezsúfolva, illetve bakokra helyezett deszkákkal; mellettük több száz ember kuporgott levesescsajkák fölé görnyedve, többnyire férfiak, de akadt köztük jó néhány nő is. Az asztalokon kismillió marslakó rohangált fel-alá, belelépkedtek a gőzölgő tálkákba - ami ugyan bajt persze nem okozott, de gusztustalan látvány volt -, és bakugrást játszottak az étkezők fején.
	Kellemes levesillat terjengett, és Luke rájött, hogy éhes; erősen dél fele járhatott, ő pedig a reggelit is kihagyta. Tulajdonképpen miért ne állhatna be a sorba? Legalább kíméli fogyatkozó vagyonkáját. Itt láthatóan senki sem kérdezett semmit; aki beállt a sorba, szó nélkül kapott egy csajkát.
	De tényleg így volt? Figyelni kezdte az asztalt, amelyen a leveseskondér állt. Egy jól megtermett férfi kétes tisztaságú kötényben méregette a kondérból a levest a csajkákba. Luke észrevette, hogy akadtak a sorbanállók között, akik visszautasították a felkínált csajkát, és arcukon az émelygés vagy az undor kifejezésével sarkonfordulva kirohantak a teremből.
	Egyikük Luke mellett sietett el, az író megfogta a férfi karját.
	- Mi van? - kérdezte. - Olyan rosszul néz ki az a leves? Egész jó szaga van.
	- Eredj, apám, nézd meg magad - felelte a másik, kirántotta a karját Luke markából, és kirohant.
	Luke közelebb ment a kondéros asztalhoz. Most már meglátta a marslakót. A kondér közepén ült, vagy inkább guggolt. Két-három másodpercenként előrehajolt, és ménkű hosszú zöld nyelvét beleöltötte a levesbe. Aztán visszahúzta, és úgy tett, mintha beleköpne, s mindezt undorodó és felettéb undorító hangokkal kísérte. A nagydarab ember a merőkanállal a kezében tudomást sem vett róla, rendületlenül osztotta a levest a marslakón át. A sorbanállók közül néhányan - Luke gyanította, hogy ezek már voltak itt egyszer - szintén figyelmen kívül hagyták a dolgot, vagy gondosan másfelé néztek.
	Luke még néhány percig figyelte őket, aztán kiment. Nem állt be a sorba. Pontosan tudta, hogy a marsiak jelenlétének a levesben az égvilágon semmi jelentősége sincs. Mindazonáltal, egyszerre mégsem volt már olyan éhes, és ennyire nem is lesz, amíg csak a pénzéből futja.
	Talált egy kis étkezdét, teljesen üres volt, sőt pillanatnyilag szerencsés módon marsiakat sem lehetett látni. Megevett egy pár virslit, aztán még egyet, és kért egy feketét.
	Éppen végzett a második pár virslivel és a kávéját iszogatta, amikor a tizenkilenc év körüli, magas, szőke pincérfiú odajött hozzá. - Adja ide, megmelegítem - mondta, odavitte a kávét a presszógéphez, felgőzölte, és visszahozta Luke-nak.
	- Kösz - mondta Luke.
	- Nem kér egy kis pitét?
	- Nem, attól tartok nem.
	- Szedrespite. Vegye úgy, hogy meghívtam.
	- Az más - kapott rajta Luke -, akkor kérek. De miért?
	- A tulaj ma este becsukja a boltot. Több a piténk, mint amit addig el tudok adni. Hát miért dobjam ki?
	Jókora darab pitét és egy villát tett Luke elé.
	- Kösz - mondta Luke. - Ennyire rosszul megy az üzlet?
	- Hervadt ügyek ezek, testvér - felelte a pincér.





3.

	Hervadt ügyek voltak, testvéreim. De talán sehol olyan hervadtak, mint a bűnüldözésben, a törvény őreinek munkájában. A felületes szemlélő azt hihetne, hogy ami rossz a zsaruknak, az jó a bűnözőknek, és viszont, de egyáltalán nem ez volt a helyzet.
	A törvény és a rend őreinek alaposan meggyűlt a bajuk, mivel az erős felindulásban elkövetett erőszakos cselekmények száma soha nem látott méreteket öltött. Az emberek idegei felőrlődtek. Tekintve, hogy a marsiakat megtámadni vagy velük vitatkozni értelmetlen volt - még megpróbálni sem volt érdemes -, az emberek egymás közt vitatkoztak, és egymásnak estek. Mindennapossá váltak az utcai verekedések és a családi botrányok. Egymást érték a gyilkosságok - nem előre megfontolt szándékkal, hanem erős felindulás vagy pillanatnyi elmezavar következtében. Igen, a rendőrség azt sem tudta, hova kapjon, a börtönökre pedig kiakaszthatták volna a "Megtelt" táblát.
	Míg azonban a zsaruk hullára dolgozták magukat, a hivatásos bűnözők munka nélkül lézengtek, és éheztek. A hasznot hajtó bűnözésnek, legyen bár lopás vagy erőszakos cselekedet előre megfontolt szándékkal, végleg bealkonyult.
	A mindent kifecsegő marslakók miatt.
	Nézzük, teszem azt, kiragadott, de tipikus példaként, mi történt Alf Billings Cockne-i zsebessel, pontosan ez idő tájt, amikor Luke Devereaux a Long Beach-i étkezdében üldögélt. Londonban természetesen ekkor kora este volt. Adjuk át a szót magának Alfnak.
	"Hát, apám, itt állok megfürödve, frissen a sittről - egy hónapot nyomtam le -, aztán pont kislattyogok a krimóból, ahol az utolsó kanyimat dobtam fel egy piára. Mocskosul le voltam égve. Aztán, amikor a placcon felplankoltam egy menő ürgét, akiről messzire bűzlött a stex, úgy döntöttem, megérett rá, hogy egy-két cuccát megfújjam. Széthesszelek - járd sehol. Az egyik tragacs tetején ott stokkolt ugyan egy zöldség, de ki figyel oda. Lényeg, hogy sóher vagyok, és ha nem ügyeskedek, az éjjel gáz lesz a héderrel. Így hát odateszem magam az ürgéhez, és hajrá..."
	Egy pillanat, Alf. Talán mégis jobb lesz, ha én meselem el, mi történt, az én szavaimmal.
	A kis Alf Billings tehát éppen letöltötte egyhónapos büntetését a fogházban, most pedig egy kocsmából jött ki, ahol az utolsó filléreit egy korsó sörbe fektette, így amikor meglátott az utcán egy jómódúnak tűnő idegent, elhatározta, hogy kizsebeli. A járókelők közül egyik sem tűnt sem rendőrnek, sem detektívnek. Igaz, hogy a járda szélén parkoló autók egyikének tetején egy marslakó üldögélt, de Alfnak még nemigen voltak tapasztalatai a zöld emberkékkel. És mindenekelőtt, Alf kétségbeejtő anyagi helyzetben volt; ha nem fog valamiféle vállalkozásba, éjszakára a fejét sem tudja hol lehajtani, így hát feltűnés nélkül odahúzódott a kiszemelt áldozat mellé, és villámgyorsan kirámolta a zsebeit.
	Hát ezt mesélte el önöknek Alf, de én jobbnak láttam megismételni. No, és innen tovább:
	A marslakó váratlanul ott termett Alf mellett a járdán, ujjával a levéltárcára mutatott, amelyet a fiú még a kezében szorongatott, és ujjongva énekelte: "ó, ó, ó. ó, ó, nini mit csinál a fickó!"
	- Mész innen, te nyomoronc - horkant fel Alf, és igyekezett a tárcát zsebre vágva, sietve elsomfordálni.
	De a marslakó nem ment onnan. Szegény Alf sarkába : ragadva egyre csak énekelte vidám dalocskáját. És ahogy Alf lopva hátrapillantott, látta, hogy áldozata farzsebéhez kap, majd Alf és apró üldözője nyomába ered.
	Alf futni kezdett. Befordult az első sarkon, és egyenesen egy zsaru karjaiba rohant. Értik, miről van szó.
	Szó se volt arról, hogy a marsiaknak különösebb kifogásuk lett volna a bűnözés vagy a bűnözők ellen, legalábbis nem több, mint minden és mindenki ellen. Egyszerűen imádtak keverni, márpedig ha leleplezhettek, vagy egyenesen tetten érhettek egy bűnözőt, az mindig nagyszerű kavarodással járt.
	Ha azonban a bűnözőt már elkapták, ugyanolyan lankadatlan szorgalommal bosszantották a rendőröket. A bírósági tárgyalásokon oly mértékben összezavarták a bírákat, az ügyvédeket, a tanúkat és az esküdteket, hogy alig akadt tárgyalás, amit valahogyan végig lehetett volna vezetni. Ahhoz, hogy a tárgyalóteremben garázdálkodó marslakókat figyelmen kívül hagyja, Justitiá-nak nemcsak vaknak, de süketnek is kellett volna lennie.





4.

	- Oltári jó volt ez a pite - mondta Luke, és letette a villáját. - Még egyszer, kösz.
	- Még egy kis kávét?
	- Nem, kösz, elég volt.
	- Semmi mást?
	- Dehogynem - vigyorgott Luke. - Valami jó munkát.
	A magas fiatalember a pult mögött mindkét kezével a kasszára támaszkodott. Most hirtelen kiegyenesedett. "Ejha, ez ám az ötlet, testvér. Elvállalna valamit egy fél napra? Mostantól kezdve délután ötig?"
	Luke a fiúra bámult. - Komolyan beszél? Mi az, hogy elvállalnám. Több értelme van, mint hogy egész délután éppen munkára vadásszak.
	- Akkor megegyeztünk. - A fiú kijött a pult mögül, menet közben levetette kötényét. - Vesse le a kabátját, és kösse föl ezt.
	Ezzel a pultra dobta a kötényt.
	- Oké - mondta Luke, de még nem nyúlt a kötény után.
	- Tulajdonképpen miről van szó? Mi a lényeg?
	- Megyek a hegyekbe, ez a lényeg. - Aztán, ahogy Luke elképedt arcára nézett, elvigyorogta magát. - Na jó. Elmondom az egész ügyet. De előbb ismerkedjünk meg. Ráncé Carter vagyok. - Kezét nyújtotta Luke-nak.
	- Luke Devereaux - felelte Luke, és megrázta a feléje nyújtott kezet.
	Ráncé leült, egy székkel arrébb, hogy szembe kerüljön Luke-kal, és beszélni kezdett. - Nem vicc, a déli hegyekből származom, ott éltem két évvel ezelőttig, akkor jöttem Kaliforniába. A fateromnak meg a muteromnak van egy kis farmja Missouriban, Hartville közelében, nem valami híres föld - nem tetszett, leléptem. De most, hogy ezek a dolgok történnek, és már Isten tudja mióta nem akad semmi rendes munka, mégiscsak visszamegyek. - A fiú szeme csillogóvá vált a lelkesedéstől - vagy a honvágytól, ki tudja -, és ahogy beszélt a hanghordozásán egyre inkább érezni lehetett az egykori hegylakót.
	Luke bólintott. - Nem rossz ötlet. Legalább lesz mit enned. És egy ilyen farmon biztos kevesebb marslakó okvetetlenkedik, mint itt a városban.
	- Ahogy mondod. Amikor a főnök közölte, hogy bezárja a boltot, egyből elhatároztam, hogy megyek haza. Minél előbb, annál jobb, és ma reggel óta már nem találom a helyem. Mikor aztán mondtad, hogy munkát keresel, támadt egy ötletem. Megígértem a főnöknek, hogy ötig - akkor jön ide - nyitva tartom az üzletet, és vagyok olyan hülye becsületes, hogy nem tudok egyszerűen bezárni és elmenni. De abban nincs semmi, ha téged hagylak itt magam helyett, ugye?
	- Szerintem nincs - felelte Luke. - De fog nekem a főnököd fizetni?
	- Én fizetek neked. Napi tíz dolcsit kapok, és tegnapig kifizetett a főnök. Mára jön még egy tizes. Kiveszem a kasszából, hagyok helyette egy elismervényt, adok neked ötöt, és nekem is marad öt.
	- Tiszta ügy - mondta Luke. - Tiszta üzlet. - Felállt, levetette a zakóját, a fogasra akasztotta a falon. Felvette a kötényt, a szárát szépen megkötötte.
	Ráncé felvette a zakóját, odalépett a kasszához, és kivett belőle két ötdollárost.
	- Itt hagyok én csapot-papot - énekelte vidáman, aztán elnémult, láthatóan a folytatáson töprengve.
	- Hozzád, mamám, haza futok! - segítette ki Luke.
	Ráncé tátott szájjal bámult rá. - Ejha, öregem, hát pont ilyesmire gondoltam! - Ujjával csettintett. - Hallod, neked költőnek, vagy ilyesminek kellene lenned.
	- Igyekezni fogok, hogy valami legyek - vágta rá Luke. - Erről jut eszembe, nem kéne valamit megtudnom erről a munkáról itt?
	- Á. Az árak ott vannak a falon. Amit itt nem látsz, az a hűtőszekrényben található, itt ni. Nesze az ötösöd, és hálás köszönet.
	- Sok szerencsét - mondta Luke. Kezet ráztak, aztán Ráncé kiment az üzletből, közben harsányan énekelte: - Itt hagyok én csapot-papot, hozzád, mamám,  ...
	Luke rászánt tíz percet, hogy megismerkedjen a hűtőszekrényben levő dolgokkal és a falon csüngő árjegyzékkel. Úgy tűnt, a legbonyolultabb étel, amit esetleg készítenie kell, a sonka tojással. Azt pedig eleget csinált magának otthon. Minden olyan író, aki agglegény, és nem akarja elrontani az ihletet azzal, hogy elmegy valahová enni, általában elég jó hidegkonyha-szakáccsá válik.
	A munka hát valóban könnyűnek tűnt, és Luke reménykedett benne, hogy a főnök megváltoztatja elhatározását az üzlet bezárását illetően. Napi tíz zöldhasú, hozzá teljes ellátás egy időre kisegítené. Ha pedig megszűnik benne ez a feszültség, a kenyérgond, talán esténként megint nekikezdhet írni.
	A forgalom, pontosabban a forgalom hiánya azonban még jóval a délután elmúlta előtt kiábrándította. Vevő minden órában egy, ha betévedt, azok is legfeljebb ötven centet, vagy még kevesebbet fizettek. Egy pár virsli egy kávéval - negyven cent, egy pite meg egy kávé, harmincöt. Egy tékozló vendég, aki teljes kilencven centét adott ki egy szelet sült húsért, kissé javította ugyan az átlagot, de még olyan, az üzleti életben teljesen tájékozatlan ember számára is, mint Luke, világos volt, hogy a bevétel korántsem fedezi a beszerzési költségeket plusz a rezsit, még ha a rezsi rovatban nem is szerepelt semmi egyéb az ő fizetésén kívül.
	Néhányszor előfordult, hogy marsiak kvimmelték magukat a boltba, de véletlenül sohasem olyankor, amikor vendég is ült a pultnál. Mivel egyedül Luke volt ott, egyikük sem találta érdemesnek különösebben bosszantani, és legfeljebb néhány percig maradtak.
	Negyed ötkor Luke elhatározta, hogy bár még nem éhes, azzal is megtakarít némi pénzt, ha most megvacsorázik. Készített hát magának egy sonkás kenyeret, és megette. Aztán még egyet csinált, azt szépen becsomagolta, és bedugta a falon lógó zakója zsebébe.
	Eközben egy összehajtogatott papírlaphoz ért. A röpcédula volt, amit délelőtt az utcán nyomtak a kezébe. Visszament a pult mögé, és egy utolsó csésze kávét iszogatva olvasni kezdte.
	"FÜTYÜLJÖN URAM A DEPRESSZIÓRA
	ÚJ FOGLALKOZÁSRA ÜTÖTT AZ ÓRA" - közölte vele a röplap. Majd kisebb betűkkel szedve: "Legyen Tanácsadó Pszichológus".
	Egyik címsort sem szedték kiabálóan nagy betűtípusokból. A szövegbetű pedig tízpontos Bodoni volt, széles margókkal; összességében az iromány röpcédulától szokatlanul roppant konzervatívan és kellemesen hatott.
	"Ön intelligens, jó megjelenésű, képzett - még sincs munkája?" - kérdezték a röpcédula betűi. Luke majdhogynem bólintott, mielőtt továbbolvasta.

	"Ha így van, most alkalma nyílik segíteni az emberiségen és önmagán. Legyen tanácsadó pszichológussá, oktassa az embereket, hogyan őrizzék meg nyugalmukat és józan értelmüket a marsiak ellenére, bármeddig maradjanak is.
	Ha ön tanult ember, és különösen, ha rendelkezik pszichológiai alapismeretekkel, már néhány lecke, talán nem több, mint kettő-három, elegendő lesz ahhoz, hogy megszerezze azokat az ismereteket és azt a mélyreható áttekintést, mely képessé teszi önmaga és mások felvértezésére azzal a koncentrált támadással szemben, amelyet napjainkban a marslakók intéznek az egészséges emberi értelem ellen.
	A leckéken résztvevők létszáma korlátozott, egy leckén hat fő vehet részt, hogy alkalmuk legyen a vitára, és az óra befejeztével kérdéseket tehessenek fel. A tandíj igen szerény, óránként öt dollár.
	Alulírott, az Önök leendő oktatója a Tudományok Doktora (1953, Ohio állam), a Pszichológia Doktora (1958. U. S. C.) ötéves gyakorlattal rendelkezik a Convair Társaság üzemlélektanászaként, az Amerikai Pszichológusok Egyesületének aktív tagja, jó néhány monográfia és a Duttonban, 1962-ben megjelent Te és az Idegeid című könyv szerzője.
	Ralph S. Forbes a pszichológia doktora"

	Következett még egy Long Beach-i telefonszám.
	Luke még egyszer végigolvasta az egészet, aztán összehajtogatta a cédulát, és zsebre tette. Nem látszott reklámbombának - főleg, ha a fickó valóban rendelkezik a felsorolt képesítésekkel.
	És értelme is volt. Az emberek igenis rászorultak a segítségre, mégpedig keservesen; lépten-nyomon egymást követték az idegósszeomlások. Ha ez a Forbes doki csak minimális mértékben is tud segíteni...
	Órájára pillantott, látta, hogy tíz perccel múlt öt. Kíváncsi volt, mennyit késik a "főnök", azon töprengett, nem lenne-e a legokosabb bezárni az üzletet és eltűnni, amikor nyílt az ajtó.
	A belépő köpcös középkorú férfi kutatóan nézett Luke-ra.
	- Hol van Ráncé?
	- Útban Missouri felé. Ön a tulajdonos?
	- Én. Mi történt itt?
	Luke elmondta neki. A tulajdonos bólintott, és bejött a pult mögé. Kinyitotta a pénztárgép fiókját, elolvasta Ráncé elismervényét, és dörmögött valamit. Megszámolta a fiókban levő pénzt - nem tartott valami sokáig -, és a kassza oldalából hosszú papírcsíkot húzott ki, hogy ellenőrizze a tételeket. Mordult egyet, és újra Luke-hoz fordult.
	- Tényleg ilyen hervadtul megy az üzlet? - kérdezte. - Vagy zsebre vágott néhány dolcsit?
	- Az üzlet tényleg ilyen hervadt - felelte Luke. - Ha legalább tíz dollár összejött volna, esetleg kísértésbe esem. De így, hogy még ötöt sem vettem be... Akkor inkább tisztességes maradok.
	A tulaj sóhajtott. - Oké, hiszek magának. Ebédelt?
	- Ettem egy szendvicset. És egy van becsomagolva a zsebemben.
	- Ott egye meg a fene, csináljon még egy párat magának. Annyit, hogy holnapra is elég legyen. Én most bezárok - mi értelme lenne még egy estét elvesztegetni? - És ami kaja maradt, hazaviszem. De jóval több van még, mint amennyit a feleségemmel meg tudunk enni, mielőtt tönkremenne.
	- Kösz, alighanem jól jön - felelte Luke.
	Készített hát még három kenyeret, és miután elbúcsúzott, magával vitte; a szendvicseknek hála, másnap sem kell pénzt kiadnia ennivalóra.
	Amikor hazaért a szobájába, gondosan elzárta az ennivalót az egyik bőröndjébe, nehogy az egerek vagy a svábbogarak hozzáférhessenek - ha ugyan voltak egerek vagy svábbogarak; eddig még egyet sem látott, de hát csak ma reggel vette ki a szobát.
	Kivette a zsebéből a röpcédulát, és újra olvasni kezdte. Hirtelen egy marslakó telepedett a vállára, és beleolvasott a röplapba. A marsi ért előbb a szöveg végére, üvöltött a röhögéstől, majd eltűnt.
	Volt valami ebben a röplapban. Annyi mindenesetre, hogy Luke-nak kedve támadt megkockáztatni öt dollárt arra, hogy egy leckét vegyen a pszichológia proftól. Elővette a tárcáját, és újra megszámolta maradék pénzét. Hatvanegy dollár; öt dollárral több, mint volt reggel, amikor egy hétre előre kifizette a szoba bérét. Hála szerencsés beugrásának az étkezde pultja mögé, nemcsak ezzel az öt dolcsival volt most gazdagabb, de a mai napon nem kellett ennivalóra pénzt kiadnia, sőt még holnap sem kell.
	Miért ne kockáztassa meg ezt az ötöst, hátha jó befektetésnek bizonyul valami állandó jövedelemhez? Az ördögbe is, ha nem is csinálja végig, és egyetlen centet sem lát belőle, öt dollárt megér, hogy megtudja, hogyan uralkodjon a saját indulatain és reakcióin a marsiakkal szemben. Esetleg eljuthat odáig is, hogy újra megkísérelhesse az írást.
	Gyorsan, még mielőtt meggondolhatta volna magát, leszaladt a haliba a telefonhoz, és felhívta a röpcédulán feltüntetett számot.
	Kellemes, nyugodt férfihang jelentkezett, közölve, hogy Ralph Forbes beszél.
	Luke megmondta a nevét. - Olvastam a röpcéduláját. doktor úr - folytatta -, és érdekel az ügy. Mikor tartja a következő óráját, és van még hely?
	- Még egyetlen órát sem adtam, Devereaux úr. Az első tanfolyam ma este hét órakor, tehát körülbelül egy óra múlva kezdődik. Egy másik pedig holnap délután kettőkor. Egyik csoport létszáma sem teljes; úgy emlékszem, mindkettőben öt-öt hely szabad még, így választhat.
	- Hát, ha így van, minél előbb, annál jobb - mondta Luke. - Kérem, írjon be ma estére. Otthon tartja az órákat?
	- Nem, egy kis irodát béreltem erre a célra. A hatszáztizennégyes szoba a Draeger Buildingben, a Pine Avenue-n, az Óceán Boulevardtól nem messze északra. Egy pillanatra még: mielőtt letenné, szeretnék egy felvilágosítással szolgálni, és néhány kérdést feltenni önnek.
	- Csak rajta, doktor úr.
	- Köszönöm. Remélem, megbocsátja, hogy mielőtt a tanfolyamlistára felvenném, néhány kérdést teszek fel a körülményeire vonatkozóan. Tudja, Devereaux úr, ez az egész, ez nem - szóval, ez nem amolyan reklámbomba. Nem kétséges, hogy valami pénzt is szeretnék kihozni belőle, de szeretnék segíteni az embereken, és nagyon sokuk szorul nem is kis mértékű segítségre. Többen vannak a segítségre szorulók, mint ahányat én egyedül el tudnék látni tanácsokkal. Ezért választottam ezt a módszert, hogy másokon keresztül érjem el a kívánt eredményt.
	- Érteni - felelte Luke. - Ön tanítványokat keres, hogy apostolokká változtassa őket.
	A pszichológus nevetett. - Szellemes fogalmazás. De azért ne menjünk tovább a hasonlatokban - biztosítom, nem tartom magam messiásnak. Bízom azonban abban a képességemben, hogy tudok másokon segíteni, és ezért nagy körültekintéssel válogatom meg a hallgatóimat. Különösen miután csoportjaim igen kis létszámúak, bizonyos akarok lenni abban, hogy fáradozásom olyan tanítványoknak szól, akik - egyszóval...
	- Tökéletesen értem - vágott közbe Luke. - Halljuk a kérdéseit.
	- Részesült kollégiumi nevelésben vagy hasonlóban?
	- Két évig voltam kollégiumban, de úgy vélem, dicsekedhetem a kollégiumi neveléssel egyenértékű tanultsággal - mármint speciális szakterület nélkülivel. Egész életemben mindig afféle mindenevő könyvmoly voltam.
	- És, ha szabad érdeklődnöm, ez mennyi ideig tartott?
	- Harminchét évig. Úgy értem, hogy most harminchét éves vagyok. Ezalatt persze nem olvashattam folyton, egy pár évet nyugodtan levonhat.
	- Sok filozófiai tárgyú könyvet olvasott?
	- Szakkönyvet semmit. Néhány népszerűt, amiket a laikusoknak írnak.
	- És, ha szabad érdeklődnöm, mi az ön tulajdonképpeni foglalkozása?
	- Író vagyok.
	- Valóban? Lehet, hogy tudományos-fantasztikus könyveket ír? Csak nem ön Luke Devereaux?
	Luke-ban feltámadt az a kellemes, meleg érzés, amelyet minden író érez, amikor azt tapasztalja, hogy a nevét ismerik. - De igen - felelte. - Azt ne mondja, hogy ön olvas ilyesmit.
	- Márpedig mondom, és méghozzá nagyon szívesen. Legalábbis szívesen olvastam két héttel ezelőttig. E pillanatban senkit sem tudok elképzelni, aki szívesen olvasna földönkívüli dolgokról. Ha jól meggondolom, a sci-fi piac erősen letörhetett. Ez lenne az oka, hogy ön új - izé - foglalkozást keres?
	- Tekintettel arra, hogy már a marsiak érkezése előtt írói pályafutásom legkeservesebb mélypontján voltam, attól tartok, hogy nem okolhatom érte kizárólag őket. Javítani persze nem javítottak a dolgon. Azt pedig, amit az előbb a sci-fi piacról feltételezett, nyugodtan készpénznek veheti; a helyzet, ha lehet, még rosszabb. A piac egyszerűen nem létezik többé, és nem fog létezni évekkel a marsiak távozása után sem - ha egyáltalán eltakarodnak valaha.
	- Értem. Hát akkor, Devereaux úr, engedje meg, hogy együttérzésemet fejezzem ki kátyúba jutásával kapcsolatban; azt pedig talán nem is kell mondanom, hogy módfelett örülök, ha egyik csoportomban üdvözölhetem. Biztosíthatom, hogy ha az előbb, amikor megnevezte magát, nem csak a vezetéknevét mondja, a kérdéseim természetesen feleslegesekké váltak volna. Akkor hát látom ma este hétkor, ugye?
	- Ott leszek - felelte Luke.
	Lehet, hogy a pszichológus kérdései feleslegesek voltak, Luke mégis örült nekik. Ily módon ugyanis meggyőződött róla, hogy a dolog valóban nem reklámfogás, és hogy ez az ember valóban rendelkezik azzal a képesítéssel, amelyet a röplapon közölt.
	Valamint arról is, hogy az az öt dollár, amelyet kiadni készült, a legjobb befektetés életében. Szilárdan érezte, hogy valóban új foglalkozást fog elsajátítani, mégpedig nagyon fontosat. Biztos volt benne, hogy végigjárja az egész tanfolyamot, annyi órát vesz, amennyit Forbes jónak lát majd, akkor is, ha többről lenne szó, mint két-háromról, ahogyan a röplap írta. Ha előbb fogyna ki a pénzből, nem kétséges, hogy Forbes - hiszen ismeri a nevét és rajong érte, mint íróért - beleegyezik, hogy az utolsó órákat hitelbe adja, és majd akkor kéri a fizetséget, ha mások megsegítése révén Luke már keres.
	Az órák közötti időben pedig vagy a könyvtárakban fog ülni, vagy otthon fogja a kölcsönzött könyveket tan ulmányozni. Nem csak úgy olvasgatni, hanem át fogja rágni magát az összes pszichológiai szakkönyvön, amelyhez csak hozzájuthat. Gyorsan olvasott, igen jó memóriája volt, és ha már nekilát ennek a dolognak, hát alaposan akarja csinálni. Igyekszik a lehető legnagyobb mértékben valódi pszichológussá válni, amennyire csak ez képesítés nélkül megvalósítható. Egyszer talán a szükséges vizsgákat is leteheti. Miért ne? Ha tényleg befellegzett a tehetségének, kénytelen lesz nekilátni valami más foglalkozást megtanulni, bármilyen nehéz lesz is a kezdet. A fenébe, végül is nem olyan öreg még.
	Gyorsan lezuhanyozott, és borotválkozni kezdett. Csúnyán megvágta hát magát, amikor váratlanul hamisítatlan bronxi módon a fülébe rikoltott valaki; egy pillanattal előbb még egyetlen marslakó sem volt a láthatáron. A vágás szerencsére nem volt mély, fertőtlenítő rudacskája hamar elállította a vérzést. Kíváncsi volt. vajon akár egy pszichológus is hozzászokhat-e ilyesmihez valaha oly mértékben, hogy ne ugyanígy reagáljon, és ne vágja meg magát? No mindegy, majd Forbes megadja a választ. Ha pedig mégsem tudna válaszolni, egy villanyborotvával megoldható a probléma. Amint megint keresni fog, vesz magának egyet.
	Azt akarta, hogy megjelenése megfeleljen annak a hatásnak, amelyet neve keltett, ezért a legjobb öltönyét vette fel, a világosbarna gabardint, hozzá vakító fehér inget, kis ideig ingadozott Mara-hercegnő-nyakkendője és egy szolidabb kék között, aztán a kéknél maradt.
	Fütyürészve indult el. Könnyedén lépdelt, érezte, hogy élete fordulópontra jutott, új, jobb korszak virrad rá.
	A Draeger Building liftjei nem működtek, de Luke-ot most az sem kedvetlenítette el, hogy gyalog kell felmásznia a hatodik emeletre; ellenkezőleg, inkább még fellelkesítette.
	Amikor benyitott a hatszáztizennégyes szobába, magas, karcsú, oxford-szürkébe öltözött, teknőchéj keretes vastag szemüveget viselő férfi állt fel egy íróasztal mögül. Kezét nyújtva sietett Luke elé. - Luke Devereaux? - kérdezte.
	- Én vagyok, Forbes doktor. Hogyan ismert meg? Forbes elmosolyodott. - Részben kizárásos alapon - a tanfolyam részvevőinek mindegyike megfordult már itt nálam, kivéve önt és még egy jelentkezőt. Részben pedig azért, mert az egyik könyvének borítóján láttam a fényképét.
	Luke megfordult, és látta, hogy a helyiségben még négyen ültek kényelmes karosszékekben elhelyezkedve. Két férfi és két nő. Mindannyian jól öltözött, értelmes arcú, kellemes külsejű emberek voltak. Aztán volt még egy marslakó, keresztbe vetett lábakkal üldögélt Forbes íróasztalán, és pillanatnyilag nem csinált semmit azon kívül, hogy unatkozó képet vágott. Forbes mindenkinek bemutatta Luke-ot - kivéve a marslakót. A két férfit Kendallnak, illetve Brentnek hívták; a két hölgy Kowalski kisasszony és Johnston asszony volt.
	- Most pedig bemutatnám marsi barátunknak, ha volna neve - mondta Forbes vidáman. - De hát azt mondják, hogy ők nem használnak neveket.
	- Eredj a... , Muki - felelte a marslakó.
	Luke leült az egyik üres székbe, Forbes pedig az íróasztala mögötti hintaszékbe telepedett vissza. Karórájára pillantott. - Pontosan hét óra - mondta. - De úgy gondolom, várhatunk néhány percet, amíg utolsó társuk megérkezik. Egyetértenek velem?
	Mindenki beleegyezően bólintott, és Kowalski kisasszony megkérdezte: - Nem akarja, hogy amíg úgyis várakozunk, odaadjuk önnek az óra díját?
	Továbbadogatták az ötdollárosokat, köztük Luke-ét is az íróasztalra. Forbes nem nyúlt a bankjegyekért, ott feküdtek előtte.
	- Köszönöm - mondta. - Hadd maradjanak itt. Ha valaki önök közül az óra végén úgy érzi, hogy nem kapta meg, amit várt, nyugodtan visszaveheti a pénzét. De úgy látom, megérkezett utolsó társuk. Gresham úr?
	Kezet fogott az újonnan érkezettel. Kopasz, középkorú férfi volt, valahonnan ismerősnek tűnt Luke-nak -bár a nevét nem tudta hová tenni, és képtelen volt rájönni, hol találkozhattak. Forbes sorra bemutatta a tanfolyam résztvevőinek. Gresham meglátta a bankjegyhalmocskát Forbes íróasztalán, és hozzárakta a magáét, aztán leült az üres székre Luke mellé. Miközben a doktor a jegyzeteit rakta rendbe maga előtt, Gresham Lukéhoz hajolt. - Nem találkoztunk mi valahol? - kérdezte halkan.
	- Kellett találkoznunk - felelte Luke. - Nekem ugyanez az érzésem. De ezt majd óra után megbeszéljük. Pillanat, azt hiszem...
	- Csendet kérek!
	Luke elnémult, és kiegyenesedett. Aztán kissé elvörösödött, amikor észrevette, hogy nem Forbes szólt rájuk, hanem a marslakó. A kis zöld lény rá vigyorgott.
	Forbes elmosolyodott. - Kezdjük talán azzal, hogy önök lehetetlennek fogják tartani, hogy figyelmen kívül hagyják a marsiakat, különösen ha valami váratlan dolgot tesznek vagy mondanak. Tulajdonképpen nem szándékoztam erről mindjárt a legelején beszélni, de mivel világos, hogy ma este lesz egy "segéderőm" itt az órán, a legjobb lesz talán, ha egy olyan megállapítással kezdem, amelyhez eredetileg csak később, fokozatosan akartam eljutni. Éspedig: életüket, gondolataikat, józan értelmüket - csakúgy, mint azok életét, gondolatait, józan értelmét, akiket, remélem, oktatni fognak - akkor kímélik legjobban, ha megtalálják a középutat a marslakók teljes figyelmen kívül hagyása és túl komolyan vételük között.
	- Teljesen figyelmen kívül hagyni őket, azaz megkísérelni teljesen figyelmen kívül hagyni őket, úgy tenni, mintha nem lennének, holott világos, hogy vannak, a valóság elutasításának oly formája, amely egyenesen skizofréniához, illetve paranoiához vezethet. Ennek ellentéte az, ha teljes figyelmet szentelünk nekik, ha valóban megdühödünk rájuk, ami viszont egyenes út lehet az idegösszeomláshoz vagy az agyvérzéshez.
	Ennek van teteje, gondolta Luke. Mint szinte mindenben, a középút ebben is arany.
	A Forbes íróasztala sarkán ülő marslakó retteneteset ásított. Hirtelen egy második marsi kvimmelte magát az irodába, pontosan Forbes íróasztalának közepére. Olyan közel volt Forbes orrához, hogy az önkéntelenül felszisszent. Aztán a marslakó feje felett a hallgatóira mosolygott.
	Aztán jegyzeteire nézett; az újabb marslakó rajtuk ült. A doktor átnyúlt rajta, és odébb csúsztatta a papírokat; a marslakó ment velük.
	Forbes sóhajtott, és a hallgatókra nézett. - Hát úgy néz ki, hogy kénytelen leszek jegyzetek nélkül előadni. A humorérzékük meglehetősen gyermeteg.
	Egyik oldalra húzódott, hogy jobban ellásson az előtte ülő marslakó feje mellett. A marslakó is oldalra húzódott. Forbes kiegyenesedett, de a marsi is.
	- A humorérzékük meglehetősen gyermeteg - ismételte meg Forbes. - Erről jut eszembe, hogy elmondjam önöknek, tételeim nagy részét gyermekekkel és az ő reakcióikkal a marslakókkal kapcsolatban végzett tanulmányaim alapján dolgoztam ki. Feltehetően mindannyian észlelték, hogy alig néhány óra elteltével, ahogy az újdonság varázsa elmúlt, a gyerekek sokkal könnyebben és készségesebben szoktak hozzá a marsiak jelenlétéhez, mint a felnőttek. Különösen igaz ez az öt éven aluliakra. Magamnak is van két gyermekem...
	- Három, Muki - mondta a marslakó az íróasztal sarkán. - Láttam a megállapodást, amiért Gardenában kétezer dolcsit adtál a hölgynek, hogy ne nyújtson be ellened apasági keresetet.
	Forbes elvörösödött. - Két gyerekem van otthon - mondta határozottan - és...
	- És egy iszákos feleséged - mondta a marslakó. - őt se felejtsd ki.
	Forbes lehunyt szemmel várt néhány másodpercig, mint aki magában számol.
	- A gyermekek idegrendszere - szólalt meg végül -, ahogyan azt megírtam Te meg az idegeid című népszerű könyvemben...
	- Nem is olyan oltári népszerű, Muki. Az elszámolás még ezer példányról sem szól.
	- Úgy értem, hogy a hangvétele népszerű.
	- Akkor miért nem lehetett eladni?
	- Mert nem vették meg - fortyant fel Forbes. Rámosolygott a hallgatóira. - Elnézést. Nem lett volna szabad hagynom, hogy beugrassanak értelmetlen vitákba. Ha nevetséges kérdéseket tesznek fel önöknek, ne válaszoljanak rájuk.
	A Forbes jegyzetein ücsörgő marslakó hirtelen a doktor fejére kvimmelte magát, ülő helyzetben a lábait Forbes arca előtt lóbálta úgy, hogy az előadó hol látott tőlük, hol nem.
	Forbes lepillantott a jegyzeteire, melyeket most ütemesen váltakozó időközökben újra láthatott. - Aha - mondta -, ahogy nézem, van itt egy feljegyzés, amire fel kell hívnom a figyelmüket, és jobb, ha addig teszem, amíg el tudom olvasni. Szóval, ha az emberekkel foglalkoznak, akik önöktől várják a segítséget, tökéletesen őszintéknek kell lenniük...
	- Akkor te miért nem voltál az, Muki? - kérdezte az íróasztal sarkán csücsülő marslakó.
	- Nem szabad nem helytálló dolgokkal dicsekedniük.
	- Ahogy te tetted abban a körözvényben, Muki? Elfelejtetted volna, hogy azok az említett monográfiák soha nem jelentek meg sehol?
	Forbes arca az előtte kalimpáló zöld lábszárak mögött cékla vörössé vált. Lassan felemelkedett a hintaszékből, keze görcsösen markolta az íróasztal szélét. - Én - szólalt meg - izé...
	- Vagy azt miért nem mondod meg nekik, Muki, hogy a Convair-nál te csak segédpszichológus voltál, és arról miért nem beszélsz, hogy miért rúgtak ki? - És az íróasztalsarki marslakó hüvelykujjait a füleibe dugva, a többi ujjait vidáman billegtetve szamárfület mutatott, miközben harsány, ízes bronxi röhögésben tört ki.
	Forbes hatalmasat ütött. Aztán feljajdult kínjában, amikor ökle a marslakón áthaladva a súlyos fém asztali lámpának vágódott, amelyet a rajta ülő marslakó eddig eltakart. A lámpa a földre zuhant.
	Forbes visszarántotta sérült öklét, és a másik marsi lóbálódzó lábszárai között bambán bámult rá. Hirtelen mindkét marslakó eltűnt.
	Forbes, akinek az arca most már nem vörös, hanem halottsápadt volt, visszaereszkedett a hintaszékbe, és meredten nézte a vele szemben ülő hat embert, mintha azon töprengene, mit is keresnek ezek itt. Felemelte a kezét, végighúzta az arca előtt, mintha el akarna valamit hessegetni, ami már nem volt ott, és amit addig amíg ott volt, nem lehetett elhessegetni.
	Megszólalt: - Ha marslakókkal van dolgunk, nem szabad megfeledkezni arról, hogy...
	Aztán karjait keresztben maga elé tette az íróasztal lapjára, lassan ráhajtotta a fejét, és csendesen zokogni kezdett.
	Az a hölgy, aki Johnstonnéként mutatkozott be, ült legközelebb az íróasztalhoz. Most felállt, előrehajolt, kezét Forbes vállára tette. - Forbes úr - kérdezte. -Kérem, Forbes úr, nem érzi jól magát?
	Nem kapott választ, de a zokogás fokozatosan csendesedett.
	Most már a többiek is álltak. Johnstonné hozzájuk fordult.
	- Azt hiszem, legjobb lesz, ha mi most elmegyünk - mondta. - Hanem - folytatta, a hat darab ötdollárost felszedve az íróasztalról - ezek alighanem visszajárnak. - Egyet eltett, a többit kiosztotta. Halkan, néhányan lábujjhegyen, elhagyták az irodát. Kivéve Luke Devereaux-t és azt a bizonyos Gresham urat, aki előzőleg Luke mellé ült. - Várjunk még - mondta Gresham. - Hátha szüksége lesz ránk. - Luke bólintott.
	Most, hogy a többiek már elmentek, felemelték Forbes fejét az íróasztalról, és felültették a székben. A pszichológus kifejezéstelen tekintettel meredt rájuk.
	- Sokk - szólalt meg Gresham. - Lehet, hogy kikerül belőle, és kutya baja. De ha mégsem - hangjában bizonytalanság érzett.
	- Mit gondol, ne hívjuk a fehérköpenyeseket? Luke Forbes sérült kezét vizsgálgatta. - Eltörött - állapította meg. - Ezt mindenképpen el kell látni. Telefonáljunk orvosért. Ha még akkor sem lesz túl a sokkon, bízzuk az orvosra, hogy hívja a mentőket vagy sem.
	- Nem rossz ötlet. De talán nem is kell telefonálnunk. A következő ajtó egy orvosi rendelő. Láttam, amikor jöttem, és bent égett a villany. Vagy este rendel, vagy elhúzódott a rendelés.
	Az orvosnak elhúzódott a rendelése, és éppen távozóban volt, amikor elkapták. Behívták Forbes irodájába, elmondták, mi történt, rábízták a továbbiakat, és eljöttek.
	A lépcsőházban, lefelé menet, Luke megszólalt: - Igazán rendes tag volt, amíg kitartott.
	- És az ötlet is jó volt, amíg kitartott.
	- Az - mondta Luke. - És most úgy érzem, mélyebbre már nem is kerülhetnék. Hanem tudja mit, próbáljunk már rájönni, hol találkozhattunk vagy láthattuk egymást? Rájött már?
	- Lehet, hogy a Paramountnál? Hat évet dolgoztam náluk, egészen két héttel ezelőttig, amikor is becsukták a boltot.
	- Ez az - vágta rá Luke. - Forgatókönyveket írt. Én pedig pár évvel ezelőtt néhány hétig szintén foglalkoztam kéziratokkal. De aztán nem ment valami fényesen, és abbahagytam. Ha van bennem némi tehetség, a regényíráshoz értek, filmekhez nem.
	- Akkor ez megvan. Hát, ami azt illeti Devereaux...
	- Mond, hogy Luke. Te pedig Steve vagy, ugye?
	- Így van. Szóval, Luke, én is a mélyponton érzem magam. És azt is tudom, mit csinálok a visszakapott öt dolcsival. Neked van valami elképzelésed?
	- Pontosan ugyanaz, mint neked. Ha beszereztük, hozzád menjünk, vagy hozzám?
	Kicserélték nézeteiket a szobáikról, és Luke-é mellett maradtak; Steve Gresham nővérével és annak férjével lakott együtt; gyerekek, meg egyéb kényelmetlen tényezők is voltak, így Luke szobája jobb megoldásnak tűnt.
	Gondjaik egyre inkább elmerültek, ital italt követett; kiderült, hogy kettőjük közül Luke nagyobb kapacitású. Kevéssel éjfél után a merev részeg Gresham kidőlt, Luke kissé kóválygott, de még bírta magát.
	Megpróbált életet verni Greshambe, de sikertelenül. Bánatosan töltött hát magának egy újabb pohárral, majd kényelmesen elhelyezkedett, hogy ha már nem beszélgethet iszogatás közben, hát elgondolkodva iszogasson. De mégis inkább beszélgetni lett volna kedve, és már csaknem azt kívánta, hogy legalább egy marslakó mutatkozna, bár azért azt mégsem. De nem is mutatkozott egy sem. Ahhoz pedig sem elég bolond, sem elég részeg nem volt, hogy magában beszéljen. - Legalábbis még nem - szögezte le hangosan, és saját hangja annyira meglepte, hogy sietve elhallgatott megint.
	Szegény Forbes, gondolta. Ők ketten Greshammel tulajdonképpen megszöktek; ott kellett volna maradniuk vele, legalább amíg túljut a nehezén, vagy végképp reménytelennek nem látják a dolgot. Végül is még az orvos diagnózisát sem várták meg. Vajon ki tudta szedni a doki Forbest a sokkból, vagy hívnia kellett a fehérköpenyeseket?
	Felhívhatná az orvost, és megkérdezhetné, mi van.
	Csakhogy nem jut eszébe a neve, bár lehet, hogy nem is hallotta.
	Felhívhatná a Long Beach-i Központi Elmekórházat, és megtudhatná, beszállították-e Forbest. Esetleg megkereshetné Margie-t, a lány kideríthetné, mi történt, általa többet tudhat meg, mint egyszerű érdeklődőként a központtól. De ő nem akar Margie-vel beszélni. Dehogynem akar; de nem akar. Margie elvált tőle, vigye el az ördög. Ördög vigye, ahány nő csak van.
	Elment a haliba a telefonhoz, nem is tántorgott nagyon. Ahhoz azonban, hogy a telefonkönyv apró szedését el tudja olvasni, egyik szemét be kellett hunynia, és így járt a tárcsázással is. Margie-t kérte.
	- A vezetéknevet legyen szíves.
	- Izé. - Egy hosszú pillanatig nem bírt visszaemlékezni Margie lánykori nevére. Aztán eszébe jutott, de ekkor meg úgy döntött, hogy Margie esetleg nem döntött úgy, hogy ismét azt használja, különös tekintettel arra, hogy a válást még nem mondták ki véglegesen. -Margie Devereaux. Nővér.
	- Pillanat türelmet.
	Néhány perc múlva Margie hangja csendült a készülékben. - Halló!
	- Szia, Margie. Itt Luke. Felébresztettelek?
	- Nem, éjszakás vagyok, Luke. Örülök, hogy felhívtál. Aggódtam miattad.
	- Aggódtál miattam? Teljesen jól vagyok. Mér kéne miattam aggódni?
	- Hát... tudod, a marslakók. Annyi ember... Egyszóval aggódtam és kész.
	- Gondoltad, bezsongatnak. Nyugi, édes, velem nem szúrnak ki. Emlékszel talán még, hogy sci-fiket írok? Illetve írtam. Én találtam ki a marsiakat.
	- Biztos, hogy jól vagy, Luke? Ittál.
	- Hát persze, hogy ittam. De ettől függetlenül teljesen jól vagyok. Hát te?
	- Prímán. De állati sok a melóm. Ez itt - szóval, ez egy bolondokháza. Nemigen beszélhetek sokáig. Akarsz tőlem valamit?
	- Semmit az égvilágon, édes. Istenien vagyok.
	- Akkor be kell fejeznem. De beszélni akarok veled, Luke. Felhívnál holnap délután?
	- Hát persze, édes. Hánykor?
	- Bármikor a délután folyamán. Szia, Luke.
	Luke visszabotorkált a poharához, és akkor villant az eszébe, hogy elfelejtett Margie-től Forbes felől érdeklődni. Ugyan, eszi a fene Forbest, nem érdekes. Vagy rendben van, vagy nem - és ha nem, az isten se tud rajta segíteni.
	Meglepő azonban, hogy Margie ilyen barátságos volt. Különösen, mivel rájött, hogy Luke részeg. Nem volt ugyan antialkoholista, mérsékelten iszogatott ő maga is. De mindig őrülten dühbe gurult, ha Luke, mint az éjjel is, többet ivott a kelleténél.
	Úgy látszik, valóban aggódott. De miért?
	Aztán egyszerre világos lett előtte az ügy. Margie mindig úgy vélte, hogy Luke agya nem valami stabil. Egyszer valamiféle vizsgálatra is el akarta cipelni - emiatt is alaposan összevesztek. Csak természetes, hogy most, amikor annyian becsavarodnak, Margie tartott tőle, hogy Luke az elsők között lesz.
	Meg is eszi a fene, ha erre gondolt. Nemhogy az első, de az utolsó lesz, akit a marsiak kikészítenek.
	Újabb pohárral töltött. Nem mintha nagyon hiányzott volna - egész szép részeg volt már-, hanem, hogy dacoljon Margie-vel és a marslakókkal. Majd ő megmutatja nekik.
	Egy most éppen itt is volt a szobában. Mármint egy marslakó, nem pedig egy Margie.
	Luke bizonytalan ujjal a kis zöld lény felé bökött. - Nem tudtok kikészíteni - mondta. - Én találtalak ki benneteket.
	- Te már kész vagy, Muki. Részeg vagy, mint egy disznó.
	A marslakó Luke-ról undorodva az ágyon hortyogó Greshamre nézett. Aztán alighanem úgy döntött, hogy egyik sem éri meg, hogy bosszantsa, mert eltűnt.
	- Na látod. Nem megmondtam - mondta Luke.
	Húzott megint egyet a poharából, aztán még éppen idejében visszatette a poharat az asztalra, mert a következő pillanatban álla a mellére bukott, és már aludt is. És Margie-ről álmodott. Részben azt álmodta, hogy veszekedtek, marták egymást, részben pedig azt, hogy - de még ha itt lézengtek is a marslakók, az álmok most is magánügynek számítottak.





5.

	A Vasfüggöny remegett, mint a nyárfalevél földrengéskor.
	A Nép vezetői olyan belső ellenzékkel találták szembe magukat, melyet nem tudtak megszüntetni, még csökkenteni sem.
	Nemcsak, hogy nem varrhatták a marsiakat a kapitalista háborús uszítok nyakába, de igen gyorsan rá kellett jönniük, hogy a marslakók rosszabbak a kapitalista háborús uszítoknál.
	Nem elég, hogy marxisták nem voltak, de nem fogadtak el egyetlen politikai filozófiát sem, mindegyiket egyformán megmorogták. Pártatlanul morogtak minden földi rendszerre és uralkodórétegre, még az elméletiekre is. Nekik persze valamilyen tökéletes rendszerük volt, csakhogy senkivel sem voltak hajlandók közölni, milyen is ez a rendszer - mindössze annyit mondtak róla, hogy egy frászt van közünk hozzá.
	Semmiféle küldetésben nem jártak, és nem vágytak rá, hogy segítsenek nekünk. Mindössze mindenről tudni akartak, ami nálunk történik, és azon igyekeztek, hogy a lehető legidegesítőbbek és legbosszantóbbak legyenek.
	A remegő függöny mögött átütő sikert arattak.
	Hogyan lehet a Nagy Hazugságot hirdetni, vagy akár valami kisebbet hangoztatni ott, ahol egyharmad milliárdnyi marslakó kéjes örömmel csak arra vár, hogy felfedje őket? Imádták a propagandát.
	És fecsegtek. Egyszerűen nem lehet megsaccolni, összesen hány embert ítéltek el és végeztek ki a kommunista államokban a marslakók itt-tartózkodásának első egy-két hónapja alatt. Parasztokat, üzemvezetőket, tábornokokat, a Központi Bizottságok tagjait. Veszélyes volt bármit tenni, vagy bármit mondani, ha a közelben marslakók tartózkodtak. És hol nem tartózkodtak marslakók?
	Egy idő után, persze, a hullám elcsitult. Nem történhetett másképp. Végül is nem lehet mindenkit kivégezni, még azokat sem, akik a Kremlen kívül vannak, ha másért nem, hát azért, mert akkor bevonulhatnának a tőkés háborús uszítok, és átvennék a hatalmat. Mégcsak Szibériába küldeni se lehet mindenkit; ott elférni ugyan elfértek volna, de az embereknek enniük is kell.
	Engedményeket kellett tehát tenni; bizonyos kisebb mértékű másképp gondolkodást megengedtek. Apróbb eltéréseket a pártvonaltól észrevétlenül hagytak, esetenként meg szemet hunytak. Elég szomorú, hogy erre sor került.
	Ami azonban a legszörnyűbb volt, az az, hogy a propaganda, még a belső propaganda is lehetetlenné vált. Akár a beszédekben, akár a sajtóban, a tényeknek és a szónokoknak igazaknak, őszintéknek kellett lenniük. A marslakók repesve fogadták a legcsekélyebb eltérést a valóságtól, és mindenkinek azonnal elújságolták.
	Hát hogyan tartson fenn az ember egy rendszert ilyen körülmények között?





6.

	A tőkés háborús uszítóknak azonban szintén meggyűlt a bajuk. Ugyan kinek nem?
	Nézzük például Ralph Blaise Wendellt. A század elején született, most hatvannégy éves. Magas, de már egy kissé görnyedt, sovány férfi, őszülő haja egyre gyérül, fáradt pillantású szeme szürke. Habár annak idején ez nem tűnt balszerencsének, volt olyan peches, hogy 1960-ban az Egyesült Államok elnökévé választották.
	Jelenleg, egészen a novemberben esedékes választások befejezéséig egy olyan állam elnöke, amelyben száznyolcvan millió ember és körülbelül hatvan millió marslakó nyüzsög.
	E pillanatban - ez a pillanat egy kora májusi este, hat héttel az Érkezés után - az Elnök magányosan töprengett tágas dolgozószobájában.
	Tökéletesen egyedül volt, még marslakó sem akadt a közelben. Az ilyenfajta egyedüllét nem volt szokatlan dolog. Ha az Elnök magányosan, vagy legfeljebb titkára társaságában dolgozott, ugyanannyi esélye volt arra, hogy zavartalanul tegye a dolgát, mint bárki másnak. A marsiak az elnökökre és a diktátorokra sem utaztak jobban, mint az egyszerű hivatalnokokra vagy nevelőnőkre. Nem tiszteltek senkit, ahogy nem tiszteltek semmit sem.
	Jelenleg tehát, legalábbis ebben a pillanatban, az Elnök egyedül volt. Napi munkáját befejezte, de valahogy nem akarózott megmozdulnia. Vagy talán túl fáradt volt hozzá. Különös gyengeség fárasztotta, amely a hatalmas felelősség és a tökéletes alkalmatlanság vegyületéből eredt. Belefáradt a vereségbe.
	Keserű szájízzel gondolta végig az elmúlt hat hét eseményeit, és azon a zűrzavaron töprengett, amivé a dolgok mostanra fajultak. Olyan válsággá, amelyhez képest a harmincas évek úgynevezett Nagy Válsága minden képzeletet felülmúló jólétnek tűnt.
	Válság, amely nem tőzsdekrachhal kezdődött - bár az sem váratott magára sokáig -, hanem azzal, hogy emberek milliói egyik percről a másikra elvesztették az állásukat. És ez mindenkire kiterjedt, nem csak a szórakoztatóipar vállalkozóira, a díszletező munkásoktól a jegyszedőkön át a takarítónőkig. Mindenkire, aki valamilyen kapcsolatban volt a sportrendezvényekkel. Mindenkire, akinek bármilyen néven nevezhető köze volt a filmvilághoz. Mindenkire a rádió és a televízió berkeiben, kivéve néhány műszakit, akik üzemben tartották az adókat, és az unalomig ismert, újra és újra lejátszott filmeket és szalagokat cserélgették. És néhány, nagyon kevés bemondót és hírmagyarázót.
	Minden zenekarra, minden tánczenészre.
	Senki sem sejtette, hány millió embernek biztosít így vagy úgy, közvetlenül vagy közvetve megélhetést a sport, illetve a szórakoztatóipar. Egészen addig, amíg ezek a milliók egy csapásra kenyér nélkül nem maradtak.
	A szórakoztatóipar részvényeinek majdnem nullára zuhanása pedig magával hozta a tőzsdekrachot.
	A válság piramisszerűen terebélyesedett, és még egyre terjedt. A gépkocsigyártás 87 százalékot zuhant az előző év azonos hónapjához viszonyítva. Az emberek nem vettek új kocsit, még azok sem, akiknek még volt állásuk. Az emberek otthon maradtak. Hová is mentek volna? Igaz, sokuknak kocsival kellett a munkahelyére hajtania, majd hazatérni. No de erre igazán megfelelt a régi autó is. Ugyan ki lett volna olyan ostoba, hogy egy ilyen válságban új kocsit vegyen, mikor a használtkocsipiacot ráadásul elözönlőnek a majdnem új kocsik, amelyeket a megszorult embereknek el kellett adniuk? Nem az volt a meglepő, hogy az autógyártás 87 százalékot esett, hanem hogy egyáltalán gyártottak még autókat.
	Ugyanakkor a kocsikkal csak az járt, akinek feltétlenül mennie kellett - a vezetés már régen nem volt szórakozás többé. Az olajkutakat és a finomítókat is érzékenyen sújtotta mindez. A benzintöltő állomásoknak több mint a fele bezárt. Mindez súlyosan érintette az acél- és a gumiipart. Újabb munkanélküliek.
	Csökken az építkezés, az embereknek kevesebb a pénzük, nincs miből építsenek. Újabb munkanélküliek.
	Na és a börtönök! Túlzsúfoltak, annak ellenére, hogy a szervezett bűnözés szinte teljesen megszűnt. De a börtönök még azelőtt teltek meg, mielőtt a bűnözők rájöttek volna, hogy szakmájuk már nem kifizetődő. És mi történjen azzal a sok ezer emberrel, akiket nap mint nap letartóztatnak erőszakos, elkeseredett cselekményeik miatt?
	És mi legyen a fegyveres erőkkel, hiszen a háború lehetetlenné vált - oszlassuk fel őket? És növeljük a munkanélküliek számát újabb milliókkal? Az elnök épp ma délután írt alá egy rendeletet, melynek értelmében azonnal leszerelnek minden katonát vagy tengerészt, aki kielégítő módon igazolja, hogy valahol munkalehetőség várja, vagy olyan vagyonnal rendelkezik, amely biztosítja, hogy a leszerelt nem válik nyűggé a közösség nyakán. Azonban előreláthatólag szánalmasan csekély lesz azok száma, akik ezeknek a feltételeknek meg tudnak felelni.
	Az államadósságok - az államháztartás - a munkaalkalmat teremtő tervek - a hadsereg - az államháztartás - az államadósságok...
	Wendell elnök az íróasztalára támasztott kezébe temeti arcát és felnyög. Nagyon öregnek, nagyon tehetetlennek érzi magát.
	A dolgozószoba sarkából visszhangként ugyanolyan, de gúnyos nyögés hangzott fel. - Hé, Muki - rikkantotta valaki. - Mar megint túlórázol? Ne segítsünk?
	És a röhögés. Az a szörnyű röhögés.





7.

	Nem minden üzlet ment rosszul.
	Vegyük például a pszichiáterekét. Majd megbolondultak a munkában, hogy másokat megóvjanak a meg-bolondulástól.
	Vegyük a temetkezési vállalkozókat. Tekintettel a halálozások ugrásszerű megsokszorozódására, az öngyilkosságok, az erőszakos cselekedetek, az agyvérzések számának a szokásosnál többszörösére növekedésére a koporsógyárosok aztán nem panaszkodhattak válságra. Ragyogóan ment az üzlet, annak ellenére, hogy egyre inkább csupán egyszerű temetéseket vagy égetéseket rendeltek náluk, nem olyat, amit valójában rendes temetésnek lehetne nevezni. (A marslakóknak szinte semmi fáradságába nem került, hogy egy temetést cirkusszá változtassanak. Különös előszeretettel kibiceltek végig lelkészek temetését, olyankor, amikor a gyászbeszédben az elhunyt érdemeit kissé eltúlzottan taglalták, vagy egyes hibáit igyekeztek szépítgetni. Hogy előzetes megfigyelések, esetleg hallgatózás révén, vagy gondosan titkolt leveleket és hangszalagokat kifürkészve szereztek-e információkat, ki tudja. Tény, hogy a temetéseken részt vevő marsiak kivétel nélkül minden gyászbeszédben kajánul lecsaptak az igazságtól való legkisebb eltérésre is. Veszélyes dolog volt, mert még olyan esetekben is, amikor a szeretett halottat a hozzátartozók valóban makulátlan életűnek hitték, a marslakóktól gyakran olyan dolgokat tudtak meg, amitől ledermedtek.)
	A gyógyszertárak bombaüzleteket kötöttek. Aspirint, nyugtatókat, füldugókat árultak minden mennyiségben.
	A csúcsforgalmat azonban az az iparág érte el, amelyben ez a csúcs eleve várható is volt: a szeszipar.
	Idejét sem tudni, mióta, az embernek mindig az alkohol jelentette azt a kiskaput, melyen át megszökhet a mindennapi szokásos élet viszontagságai elől. Nos, mostanában az ember mindennapi élete tele volt kis zöld viszontagságokkal, melyek ezerszer rosszabbak voltak a szokásosaknál. Most aztán igazán volt mi elől szöknie.
	A legtöbbet, természetesen odahaza itták.
	Nyitva állt azonban az összes kocsma is, már délután sokan keresték fel őket, este pedig tömve voltak. A falak tükörborítása a legtöbb helyiségben összevissza volt zúzva, annak következtében, hogy az emberek poharakat, üvegeket, hamutartókat, vagy ami éppen a kezükbe akadt hajigáltak a marslakókra, és a tükröket nem volt érdemes megjavíttatni, hiszen ugyanúgy újra összetörték volna őket.
	Ettől függetlenül, a kocsmák üzemben voltak, és az emberek tolongtak bennük. Persze a marslakók is ott nyüzsögtek, habár ők nem ittak. A kocsmák tulajdonosai és vendégei egyetlen megfelelő megoldást találtak - emelték a zajszintet. A wurlitzerek maximális hangerővel szóltak, és minden helyiségben legalább kettő volt belőlük. A rádiók még növelték a hangzavart. A beszélgető vendégeknek egymás fülébe kellett ordítozniuk.
	A marsiak csupán a hanghatásba kapcsolódhattak bele, az pedig már olyan fokú volt, hogy gyakorlatilag nem lehetett változtatni rajta.
	Magányos ivóként (márpedig egyre több és több ember vált magányos ivóvá) a kocsmákban kínálkozott a legjobb lehetőség arra, hogy a marslakók békében hagyják az embert, inkább mint bárhol másutt. Akár tucatjával nyüzsöghettek, ha az ember ott állt a bárpulthoz szorulva, kezében a poharával és szemét lehunyva - se látni, se hallani nem lehetett őket. Ha azután egy idő múlva az ember kinyitotta a szemét és megpillantott egyet, az sem volt baj, mert akkor már igazán nem számított.
	Hát igen, a kocsmák ragyogóan mentek.





8.

	Nézzük például a Sárga Lámpás-t a Long Beach-i Pint Avenue-n. Ez is ugyanolyan kocsma, mint a többi, de itt tartózkodik Luke Devereaux, márpedig legfőbb ideje, hogy visszatérjünk Luke-hoz, mert nagy dolgok készülődnek körülötte.
	A tömeg teljesen odaszorította a bárpulthoz. Kezében pohár. Szemét lehunyta, így alaposan szemügyre vehetjük, anélkül, hogy zavarba hoznánk.
	Azon kívül, hogy kissé lefogyott, nemigen látszik rajta különösebb változás hét héttel ezelőtti utolsó találkozásunk óta. Most tiszta, és szépen megborotválkozott. Ruhái jó állapotban vannak, bár öltönyére ráférne egy alapos vasalás, és ingnyakán a ráncok arról árulkodnak, hogy áttért az önkiszolgálásra. Mivel azonban úgyis csak sporting, a dolog nem feltűnő.
	Nézzünk szembe a tényekkel: Luke ma estig szerencsésnek mondhatta magát. Abban az értelemben ugyanis, hogy eredeti ötvenhat dollárja, kisebb alkalmi keresetekkel kipótolva kitartott hét héten át. Nem kellett munkanélküli segélyért folyamodnia. Eddig.
	Holnap, úgy döntött, megteszi.
	És ezt akkor döntötte el, amikor még volt maradék hat dollárja, mégpedig nem ok nélkül. Az óta az éjszaka óta, amikor Greshammel berúgtak és felhívta Margie-t, egyetlen árva ital se csúszott le a gégéjén. Úgy élt, mint egy szerzetes, csak robotolt, mint egy güzü, amikor csak akadt valami robotolnivaló.
	Hét héten át tartotta a büszkesége valahogy a víz felett. (Ez a büszkeség gátolta meg abban is, hogy Margie-t másnap felhívja, ahogyan részeg fővel ígérte neki akkor éjszaka. Nem mintha nem hívta volna fel szívesen, de Margie-nek rendes munkája van, és ő addig nem akar vele találkozni, de még beszélni sem, amíg nem sikerül neki is valamiféle keresetre szert tennie.) Ma este azonban, miután elmúlt a tizedik teljesen reménytelen nap is (tizenegy nappal ezelőtt három dollárt keresett azzal, hogy egy pasasnak segített egy házravaló bútort átköltöztetni), és miután kifizette néhány többnapos puffancsból és egy pár rég kihűlt virsliből álló, szerény vacsoráját, melyet a szobájában költött el, megszámlálta megcsappant tőkéjét, és megállapította, hogy pontosan hat dollárja maradt, egy centtel sem több.
	És úgy döntött, hogy ott egye meg a fene az egészet. Hacsak valami csoda nem történik - márpedig úgy vélte, hogy semmiféle csoda sincs készülőben -, néhány napon belül így is, úgy is rászorul a segélyre. Ha most elszánja magát, hogy holnap segélyért folyamodik, akkor éppen marad annyi pénze, hogy ma este még utoljára tisztességen kirúgjon a hámból. Hétheti kifogástalanul józan életmód után, miközben többé-kevésbé üres a gyomra is, a hat dollár elég lesz ahhoz, hogy alaposan berúgjon, még ha az egészet egy kocsmában issza is el. Ha pedig a kocsmázás nem lesz kedvére való, hát csak egy részét dönti le ott helyben, a maradékon pedig vesz egy üveggel, és hazahozza. Mindkét esetben gyalázatosán másnaposán ébred majd, üres zsebbel és tiszta lelkiismerettel mehet segélyt kérni. Másnapos fejjel talán nem lesz olyan kellemetlen a dolog, mint egyébként lenne.
	Így aztán, miután végképp eldöntötte, hogy semmiféle csodára nem számíthat, megérkezett a Sárga Lámpásba, ahol már várta a csoda.
	A bárpulthoz szorulva ácsorgóit, előtte a negyedik ital, szorosan markolta a poharat. Enyhe csalódást érzett, hogy az első három pohár után még semmifelt hatás nem jelentkezett. De még volt pénze néhány továbbira - persze a zsebében; az ember nem hagyja pénzét egy zsúfolt kocsma pultján, hogy aztán behunyt szemmel ácsorogjon előtte. Ugyanebből az okból az ember jól meg is markolja a poharát.
	Húzott egyet belőle.
	Egy kéz ragadta meg a vállát, és egy hang a fúlébe ordította: "Luke!" Az ordítás még származhatott volna egy marslakótól, de a vállát markoló kéz semmi esetre. Valaki tehát felismerte, márpedig ő ma este egyedül akart berúgni. A szentségit. Persze, a pasast rövid utón le fogja rázni.
	Kinyitotta a szemét, és megfordult.
	Carter Benson állt mögötte, vigyorogva, mint egy kutya. Carter Benson, akitől az Indio-környéki vityillót kölcsön kérte, jó néhány hónappal ezelőtt, amikor megpróbált belevágni egy tudományos-fantasztikus regénybe, amibe aztán nem vágott bele, és amiből most már soha nem is lesz semmi.
	Carter Benson. Kedves fiú, de most is ugyanolyan menőnek néz ki, mint mindig, még az is elképzelhető hogy most is felveti a pénz. Egyáltalán, ma este ő is menjen a fenébe. Majd egyszer máskor, rendben van, de ma este Luke még Carter Benson társaságára sem vágyott. Még abban az esetben sem, ha Carter italt rendelne neki, amit minden bizonnyal azonnal megtesz, amint Luke hozzájárul. Ma este azonban ő be akar rúgni, mégpedig egyedül, hogy zavartalanul sajnálhassa magát amiatt, aminek holnap elébe néz.
	Biccentett hát Carternek, és azt mondta: Egyedem begyedem tengertánc, hajdú sógor mit kívánsz - így Carter láthatta, hogy mozog a szája, érteni viszont nem érthetett egy árva szót sem - de teljesen mindegy volt mit mond. Ezzel ismét biccentett, aztán visszafordult a pulthoz, és behunyta a szemét. Carter nem buta fiú, nyilván megérti, és elkotródik.
	Éppencsak annyi ideje volt, hogy egy jó nagyot kortyoljon, és mélyet, bánatosat sóhajtson mély részvéttel telve önmaga iránt. Aztán a kéz megint belemarkolt a vállába.
	Kinyitotta a szemét. De nem látott, mert valami gátolta. Nem lehetett marslakó, mert rózsaszínű volt. És ez az izé túl közel volt a szeméhez, bandzsított tőle. Hátrább húzódott, hogy jobban szemügyre vegye.
	Egy csekk volt. Mégpedig roppantul ismerős csekk, bár már régóta nem volt ilyesmihez szerencséje. A Bernstein Kiadóvállalat csekkje volt, az ő kiadójáé, de egyben Carter Bensoné is. Négyszázhatvan dollár és néhány cent. De mi a fenének mutatja ezt Carter neki? Fel akar vágni vele, hogy most is tud írással pénzt keresni, és ünnepeltetni akarja magát? Menjen a pokolba. Luke megint lehunyta a szemét.
	Megint érezte, hogy a vállára csapnak, most már türelmetlenül, mire ismét feltekintett. A csekk még mindig ott volt előtte.
	És ez alkalommal azt is meglátta, hogy a csekk nem Carter Benson, hanem Luke Devereaux nevére szól.
	Mi az ördög? Ő tartozott Bernsteinéknek, azzal a rengeteg előleggel, nem pedig fordítva.
	Mindenesetre hirtelen reszketőssé vált kézzel a csekk után nyúlt, és elhúzta a szeme előtt, hogy alaposabban megvizsgálja. Teljesen valódinak látszott.
	Összerezzent, és kiejtette a csekket a kezéből, mert egy marslakó, váratlanul keresztülsiklott a kezén és a benne levő csekken. Luke azonban mintha mi sem történt volna, felszedte az utalványt, és a változatlanul vigyorgó Carterhez fordult.
	- Mi a fene? - kérdezte, ez alkalommal már gondosan formálva ajkaival a szavakat, hogy Carter leolvashassa. Carter körülmutatott a kocsmában, két ujját felemelte, és tagoltán mondta - Kimegyünk?
	Nem úgy, mint a boldogabb időkben, most nem arról volt szó, hogy Carter egy jó kis bunyóra invitálja Luke-t, ahogy ezt régebben értelmezték volna a kocsmákban. A kifejezés új tartalmat kapott a marsiak elözönlötte szórakozóhelyeken uralkodó fülsiketítő lárma miatt. Ha az emberek egy pillanatra vagy néhány percig fülbeordítozás vagy szájrólolvasás nélkül akartak beszélgetni, kimentek a bejárati vagy a hátsó ajtó elé egy mellékutcába, vagy az útra, és ott sétálgattak fel-alá, magukkal vitt poharukkal a kezükben. Ha valamelyik marsi nem követte ókét, vagy nem kvimmelte magát váratlanul melléjük, zavartalanul beszélgethettek. Ha mégis zaklatni kezdték ókét a zöld lények, egyszerűen visszamentek a kocsma őrjítő zajába, és nem vesztettek semmit. A csaposok megértették, és nem szóltak érte, hogy az emberek magukkal vitték a poharukat, és általában messze túl sok volt a dolguk ahhoz, hogy egyáltalán észrevették volna, ki mit csinál a poharával.
	Luke gyorsan zsebre gyűrte a csekket, felkapta a két poharat, amelyet Carter felemelt két ujja nyomán állított eléje a csapos, és amennyire ez egyáltalán lehetséges volt, utat tört a hátsó ajtón át egy rosszul világított fasorra. És a szerencse, mely oly erőteljesen és váratlanul érte Luke-t, most sem lett hozza hűtlen, egyetlen marslakó sem követte oket.
	- Millió köszönet, Carter És ne haragudj, hogy megpróbáltalak lerázni, de éppen nekiálltam egy utolsó nagy szólóivásnak, és - de hagyjuk. De mi a fenéért kaptam a csekket?
	- Olvastál valaha egy könyvet amelynek a címe Pokol Eldoradóban?
	- Mi az, hogy olvastam7 Én írtam. De valamikor tizenkét vagy tizenöt évvel ezelőtt, és egy szemét western volt.
	- Pontosan erről van szó. Kivéve a szemetet, egészen jó western volt, Luke.
	- Dehát a dolog rég idejét múlta. Csak nem akarod azt mondani, hogy Bernsteinék újra kiadják?
	- Bernsteinék nem. De a Midget Books az olcsó könyvtár sorozatban hozni akarja. A western piac virágzik, az emberek zabálják. Widgeték pedig egészen tiszteletre méltó összegért megvették az ósdi westerned újramegjelentetési jogát.
	Luke elkomorodott. - Hogy érted ezt, Carter? Nem mintha a közmondásbeli ajándékló fogát akarnám vizsgálgatni, de mióta számít négy kiló tiszteletre méltó honoráriumnak egy olcsó könyvtári kiadásért? Nem mintha jelenleg nem jelentene egész vagyont számomra, de hát...
	- Gázt vissza, öregem - vágott közbe Carter - A te honoráriumod három rongy volt, az pedig teljesen jó pénz egy ilyen újramegjelentetésért. Bernsteinknek viszont több mint két és fél ronggyal tartoztál, a kapott előlegekkel, amit ók szépen levontak. A csekk, amit kaptál, a maradék, és most az égvilágon senkinek se tartozol.
	Luke halkan füttyentett. Így persze mindjárt más.
	Carter folytatta. - Bernsteinék, illetve maga Bernie hívott fel a múlt heten. A legutolsó lakhelyedre címzett levél visszajött, azzal, hogy a címzett ismeretlen, és Bernié nem tudta, hol érhetne el. Mondtam neki, hogy ha rám bízza a csekket, én megtalállak. Mire ő...
	- De hogy leltél te rám?
	- Margie-tól megtudtam, hogy Long Beachben vagy, azt mondta, néhány hete felhívtad, de aztán nem jelentkeztél többet, és a címedet sem adtad meg. Erre esténként elkezdtem körbejárni a kocsmákat. Tudtam, hogy előbb vagy utóbb belédakadok.
	- Csodával határos módon - felelte Luke. - Mióta Margie-t felhívtam, ez az első eset ugyanis, hogy itt vagyok. És az utolsó is - illetve az utolsó is lett volna isten tudja meddig, hanem találsz rám. De most arról beszélj, mit mondott Bernié.
	- Azt üzeni, mondjam meg neked, hogy felejtsd el a sci-fit. A tudományos-fantasztikus ügyeinek vége, a téma meghalt. Az emberek menekülnek a földönkívüli dolgoktól. A marslakók itt ülnek a nyakunkon. Olvasni azonban most is olvasnak, divatba jöttek a rejtelmes-titokzatos írások, és egyre kapósabbak a westernek. Azt üzeni, hogy ha netán nekikezdtél volna annak a sci-finek - igaz is, elkezdted?
	- Nem.
	- Akkor jó. Mindenesetre, Bernié nagyon rendes volt, azt mondta, hogy mivel ő szorgalmazta és előleget is adott neked rá, ha már csináltál volna valamit, akkor azért amennyi elkészült belőle, fizet neked valami szavankénti átalányt, de aztán össze is tépheted a kéziratot és a papírkosárba hajíthatod. Nem kell neki, és nem akarja, hogy tovább foglalkozz vele.
	- Hát ez nem lesz nehéz, különösen mivel sejtelmem sem volt róla, miről is írjak. Illetve egyszer támadt egy ötletem, hogy ott a vityillóban derengett valami, de már az is rég kiment a fejemből. Akkor éjszaka történt, amikor a marsiak jöttek.
	- Most mik a terveid, Luke?
	- Holnap el kell mennem - Luke hirtelen elhallgatott. Most, hogy több mint négyszáz dollár lapult a zsebében, természetesen holnap nem kell segélyért folyamodnia.
	Tényleg, mik a tervei? A válság következtében egyre csökkenő árak mellett ebből a rengeteg pénzből jó ideig eléldegél, így, hogy megint fizetőképes lett, Margie-t is meglátogathatja. Ha akarná. De akarja-e vajon?
	- Nem is tudom - mondta, válaszképpen Carter kérdésére, és egyben a sajátjára is.
	- Hát én tudom - élénkült fel Carter. - Én tudom, mit kell tenned, ha van egy szikra józan eszed. Az a rögeszméd, hogy kiégtél, mint író, mert már nem tudsz sci-fit írni. De ez nem igaz. Sci-fit nem tudsz már írni, mégpedig ugyanabból az okból, amiért se te, se senki más nem akar többé sci-fit olvasni. Halott ügy. De mi a probléma a westernekkel? Egyszer már írtál egyet - vagy több is volt?
	- Egy regény. Néhány kisregény és novella. Csakhogy - egyszerűen nem szeretem a westerneket.
	- Kubikolni szeretsz?
	- Hát - nem mondhatnám.
	- Idesüss. - Carter Benson megint előhúzta a tárcáját, kivett belőle valamit, és Luke kezébe nyomta.
	Ez is csekknek nézett ki. Az is volt, egy másik csekk. A félhomályban Luke alig bírta kibetűzni. Egyezer dollár, Luke Devereaux nevére kiállítva, aláírás: W. B. Mórán, pénztáros, Bernstein Kiadó Vállalat.
	Carter odanyúlt, és kikapta a csekket Luke kezéből. - Még nem a tied, fiacskám! Bernié azért küldte, hogy adjam át neked előlegként egy western-regényre, amennyiben hajlandó vagy megírni. Azt üzeni, hogy ha megcsinálod, és nem lesz rosszabb a Pokol Eldorádóban-nál, legalább ötezer üti a markod.
	- Ide vele - vágta rá Luke. Visszavette a papírt, és szeretettel vizsgálgatta.
	Túl volt a pangáson. Ötletek kezdtek zsongani a fejében, szinte taszigálták az írógépe irányába. Az alászálló szürkületben magányos cowboy lovagol a pusztaságban...
	- Erről van szó - vidult fel Carter. - Erre inni kell. Züllünk egyet?
	- Hogy a fenébe ne - illetve -, várj csak. Nagyon nagy baj lenne, ha mégse tennénk? Vagy legalábbis elhalasztanánk?
	- Mi a csoda? Miért? Rögtön fejest akarsz ugrani a témába?
	- Pontosan. Belelkesedtem, és úgy vélem, addig kell a regényt sínre tennem, amíg ez a lelkesedés tart. És még józan is vagyok; ez csak a negyedik volt, hát nem késő. De nem haragszol, ugye?
	- A fenét. Tökéletesen megértelek, és örülök, hogy elkapott a gépszíj. Kipattant a rügyecske, bújik az új levél. - Carter letette a poharát a mellette levő ablakpárkányra, noteszt és ceruzát vett elő. - Csak add meg a címedet, meg a telefonszámodat, amíg még együtt vagyunk.
	Luke megadta. Aztán kezét nyújtotta Carternek. - Borzasztóan köszönöm, öregfiú. És nem kell Bernienek írnod, Carter. Holnap reggel azonnal megírom neki, hogy már el is kezdtem a westernt.
	- Erről van szó. És, hallod, Margie aggódik miattad. Abból láttam, ahogyan beszélt rólad a telefonba. És meg kellett ígérnem neki, hogyha megtalállak, megadom neki a címedet. Rendben?
	- Persze, de ne fáradj vele. Holnap felhívom. - Még egyszer megszorította Carter kezét, és elrohant.
	Örömében és lelkesedésében csak a szobájához vezető lépcsőn vette észre, hogy még mindig a markában szorongatja a félig teli whiskys-szódás poharat, és hogy bármennyire sietett is, a tíz háztömbnyi úton egyetlen cseppet sem löttyintett ki belőle.
	Jót mulatott magán, és megállt, hogy kiigya a megmentett nedűt.
	Alighogy a szobájába ért, levetette a zakóját, lerántotta a nyakkendőjét, és felgyűrte az ingujját. Előkotorta az írógépet, egy halom kéziratpapírt tett mellé az asztalra, és odahúzta a széket. Befűzte a gépbe az első lapot. Csak amolyan sárga piszkozati papír volt. Úgy döntött, hogy most csak a nyers vázlattal foglalkozik, hogy semmire ne kelljen ügyelnie. Bármi jusson is eszébe, amit érdemes lesz majd később, a végleges szöveg szempontjából kiindulópontnak tekinteni, azt mind leírja.
	Cím? Egy western címével nem érdemes sokat bajlódni. Éppen csak hogy utaljon a cselekményre és olyan vadnyugatiasan hasson. Golyózápor a határon, vagy Puskaropogás a Pecos mentén, vagy valami ilyesmi.
	A Golyózápor rész az jó, de nem akar egy újabb határmenti történetet írni - a Pokol Eldorádóban ilyesmi határmenti történet volt -, a Pecos vidékét pedig nem ismerte. Jobb volna valami Arizónában, arra elég sokat utazgatott, így a környezetet jobban is tudja írni.
	Milyen folyók is vannak Arizónában? Hmmm, hát ott a Little Colorado, de az túl hosszú. Mármint a név, nem a folyó. Van egy Trout Creek is, vagyis Pisztrángos Patak, de Golyózápor a Pisztrángoson az roppant hülyén hangzik. A Golyózápor a Date körül, tekintve, hogy a "date" szó "randevú"-t is jelent, ha lehet, még hülyébb.
	Ez az. A Gila. Golyózápor a Gilán. Annak, aki nem tudja, hogy nem Gilának, hanem Hilának kell ejteni, egyenesen úgy tűnhet, hogy a cím alliterál. De ha valaki netán helyesen ejtené, akkor is teljesen jó cím.
	Fel is írta gyorsan középre, a lap tetejére.
	Alája pedig: írta Luke Devers. Ezt a nevet használta ugyanis a Pokol Eldorádóban és néhány más western kisregény és novella szerzőjeként is. A Devereaux név kissé túl ünnepélyesnek tűnt neki ehhez a műfajhoz.
 	Bernié feltehetőleg ezen a néven akarja majd szerepeltetni. Persze, ha mégsem, ha úgy véli, hogy Luke saját neve eléggé ismertté és népszerűvé vált a sci-fik révén ahhoz, hogy westernjeit is jobban keressék, hát úgy is jó. Ám alkalmazza Bernié azt a nevet, amelyiket akarja, egy ezres előlegért és további kilátásba helyezett négyezerért megteheti. Ez ugyanis több mint amennyit a sci-fijeivel átlagosan meg tudott keresni.
	Valamivel lejjebb, középre odaírta: "I. fejezet", aztán néhány sorral megint lejjebb csavarta a papírt, a kocsit kitolta jobbra. Kezdődjék az írás.
	Mégpedig most rögtön, a cselekmény, illetve a cselekmény részletei majd menet közben kialakulnak.
	A westernek cselekményében amúgy sem nagy a választék. Lássuk csak: felhasználhatná azt a témát, amelyet egyik novellájában a Villámok a hegyekben-ben már sikerrel alkalmazott. Adva van két marakodó ranch, az egyik egy gazemberé, a másik a hősé. Jelen esetben a két ranch a Gila folyó két szemközti partján lesz, ezzel eleget tett a címnek is. A gazembernek, természetesen virágzó hatalmas birtokai lesznek, és fegyveres testőrei, a hős viszont kicsiny gazdaságán épphogy megél, s mindössze néhány fegyverforgatásban gyakorlatlan tehénésze van. No meg egy lánya, természetesen. Miután regényről van szó, feltétlenül szerepelnie kell benne égy nőnek is.
	A cselekmény rohamosan alakult.
	Jöhetnek a különböző gondolatmenetek. Kezdjük annak a fenegyereknek a gondolataival, akit a gazember most szerződtetett, és épp most érkezik a gazdag birtokra. A fenegyerek ugyanis alapjában egy vajszívű fickó, és záros határidőn belül összeszerelmesedik a hős lányával. És aztán átáll a másik oldalra és megmenti az igazügyet, amikor rájön, hogy...
	Ki van próbálva, mindig beválik. Abszolút biztosra lehet menni.
	Luke ujjai a betűk felett vibráltak, bekezdést állított és máris írta:
	"Amikor Don Marston odaért az út mentén várakozó lovashoz, zordképű hombre-t látott, nyeregkápáján átvetett rövid karabélyát szorongatta, és..."
	Az írógép kocsija ide-oda szaladgált, előbb lassan, aztán egyre gyorsulva, ahogy Luke egyre jobban belelendült. Mindenről megfeledkezett, a betűk gyorsuló kattogásától kísért szóözön magával ragadta.
	Hirtelen egy marslakó, amolyan kisebbfajta, lovagolt az írógép kocsiján.
	- Gyia, gyia - rikoltozta. - Gyüte, Fakó! Hajrá, Muki, vágta! Luke felüvöltött. És...





9.

	- Katatónia, doktor? - kérdezte a medikus.
	A beesett arcú konzulens kis ideig elgondolkozva dörzsölgette hosszú állat, miközben a Luke ágyán heverő néma figurára bámult.
	- Roppant különös - mondta végül. - E pillanatban katatóniás állapot áll fenn, ez biztos, de lehet, hogy ez csak egy átmeneti fázis, egy a sok közül. - Luke háziasszonyához fordult, az asszony a szoba ajtajában álldogált. - Azt mondja, hogy ön hallotta meg a kiáltást?
	- Így van. Gondoltam, hogy ebből a szobából jött, de amikor kijöttem a hallba, hogy megnézzem, mi van, hallottam, hogy az írógép egyenletesen kopog tovább, így hát úgy gondoltam nincs semmi baja, és visszamentem. Aztán két-három perc múlva üvegcsörömpölést hallottam, és akkor már benyitottam. És az ablakot kitörve találtam, és a fiú ott feküdt a tűzoltópárkányon. Nagy szerencséje, hogy itt van ez a párkány, mert ha nincs, kizuhant volna az ablakon.
	- Különös - mondta az orvos.
	- Elviszik ugye, doktor úr? Hiszen szörnyen vérzik is.
	- Elvisszük, persze. De a vérzés ne aggassza. Csak felületi sérülések.
	- Az az én ágyneműmnek mindegy. És ki fizeti meg a betört ablakomat?
	Az orvos sóhajtott. - Az már nem az én dolgom, asszonyom. Hanem, mielőtt megmozdítjuk, valóban el kell állítanunk a felületi sebek vérzését. Lenne olyan szíves melegíteni nekünk egy kis vizet?
	- Szívesen, doktor úr.
	Amikor az asszony kiment, a medikus kíváncsian pillantott az orvosra. - Tényleg kell neked az a melegvíz vagy...
	- Dehogy kell, Pete. Tőlem akár az agyát is felforralhatná, de tartok tőle, hogy arra nem vállalkozott volna. Ha egy nőtől meg akarsz szabadulni, a legegyszerűbb ha megkéred, forraljon egy kis vizet.
	- Csakugyan hatásos módszernek tűnik. Megtisztítsam a sebeket egy kis alkohollal, vagy majd bent?
	- Szedd itt rendbe, légy szíves. Körül akarok itt nézni még egy kicsit, mivel van némi esély rá, hogy kikerül ebből az állapotból, és a saját lábán is le tud jönni két emeletet.
	Az orvos az asztalhoz sétált, amelyen egy írógép állt, befűzött papírral. Olvasni kezdte a gépelést, és mindjárt a cím alatti sornál megtorpant. - Írta Luke Devers mondta. - Valahonnan ismerős ez a név, Pete. Hol hallottam én mostanában a Luke Devers nevet?
	- Nem tudom, doki.
	- Egy western kezdete. Regény, alighanem, mert az áll itt, hogy I. Fejezet. Három bekezdés folyamatos, jól olvasható - aztán itt egy helyen egy betűvel teljesen átütötte a papírt. Gondolom itt történhetett vele valami. Marslakó, semmi kétség.
	- Létezik egyáltalán más oka is annak, hogy az emberek megbolondulnak, doki?
	Az orvos ismét sóhajtott. - Léteztek, Pete. Most azonban úgy vélem, már nem érdemes miattuk megbolondulni. Szóval, nyilván ekkor kiáltott fel. Aztán igen, az asszonynak igaza van: még leírt néhány sort. De gyere ide, érdemes elolvasni.
	-Égy pillanat, doki. Ez az utolsó vágás, mindjárt megvagyok.
	Egy perccel később átment az asztalhoz.
	- Eddig van értelme - mutatta az orvos. - Itt ütötte át a papírt. Onnan kezdve pedig...
	"GYÜTE FAKÓ GYÜTE FAKÓ GYÜTE FAKÓ GYÜTE FAKÓ GYÜTE FAKÓ HAJRÁ GYÜTE HAJRÁ FAKÓ GYŰ FAKÓ TE HAJRÁ HAJRÁ ODA LE DÉLRE FAKÓ FÖLDJÉRE GYÜTE HAJRÁ" - olvasta a medikus.
	- Úgy hangzik, mintha a Magányos Cowboy táviratozna a lovának. Kiokoskodsz valamit belőle, doki?
	- Nemigen. Feltehetően kapcsolódik valahogyan ahhoz, ami történt vele, de nem tudom elképzelni, hogyan. Hiába, kezdő vagyok a szakmában, Pete. Kell valami bürokrácia, vagy vihetjük?
	- Átnézzük a tárcáját.
	- Minek?
	- Ha van valami pénze, bármennyi, valamelyik magánszanatóriumba kell vinnünk. És ha van valami utalás arra, hogy baleset esetén kit értesítsenek, akkor előbb értesítjük az illetőt, hátha a hozzátartozói fizetik az ellátást. Egy gonddal kevesebb. Olyan túlzsúfolt a kórház, hogy mielőtt bárkit felvennénk, meg kell próbálni minden lehetőséget.
	- Nála van a tárca?
	- Nála, a farzsebében. Pillanat. -A medikus megfordította az ágyon heverő mozdulatlan testet, hogy kivehesse a tárcát a zsebéből. Kihúzta, és kinyitotta. - Három kiló - állapította meg.
	- Az az összehajtogatott papír nem valami csekk?
	- De, lehet. - Á medikus kiszedte, és széthajtogatta a papírokat. Halkan füttyentett. - Több mint ezernégyszáz dolcsi. Ha a csekkek érvényesek...
	Az orvos a medikus vállán át belepillantott a csekkekbe. -Márpedig azok, vagy nagyon jól sikerült hamisítványok. A kiállító egy igen jónevű kiadó. Nézd csak - Luke Devereaux nevére szólnak. Úgy látszik, a Luke Devers csak amolyan írói álnév, de elég hasonló ahhoz, hogy ismerősen hangozzon.
	A medikus vállat vont. - Én ezt sem hallottam. De nem is igen olvasok. Nincs rá időm.
	- Nem is mondtam, hogy ilyen értelemben ismerős. Hanem van egy nő, egy nővér odaát a Központi Elmében, aki minden Long Beach-i orvosnak és pszichiáternek szólt, hogy értesítsék, ha egy Luke Devereaux nevű páciensük akad. Gondolom, a volt férje. A lányt is Devereaux-nak hívják - a keresztnevét elfelejtettem.
	- Aha. Jó, hát akkor mindjárt van kit értesítenünk. De mi a véleményed a csekkekről? Fizetőbeteg a fickó vagy nem?
	- Ezernégyszáz dollárral a zsebében?
	- De tényleg a zsebében van vajon? Nincsenek érvényesítve. Jelenleg pedig nemigen van abban az állapotban, hogy érvényesíttethesse őket.
	- Hmm - mormogta az orvos töprengve. - Értem, mi a problémád. Hát, ahogy már mondtam, a katatónia ebben az esetben átmeneti állapot. De ha elmebetegnek nyilvánítják, kérdés, tudja-e majd érvényesíttetni a csekkeket?
	- Ez az, doki. De mit problémázunk ezen, előbb hívjuk fel azt a hölgyet, az ex nejét, akiről beszéltél. Nyilván vannak elképzelései, talán éppen ő akarja vállalni a felelősséget a fickóért - és akkor mi megúsztuk a dolgot.
	- Nem rossz ötlet. És úgy emlékszem, van egy telefon itt a hallban, ezen az emeleten. Tartsd a frontot, Pete és rajta legyen a szemed - bármelyik pillanatban kikerülhet a katatóniából.
	Az orvos kiment a haliba, és öt perc múlva visszajött.
	- Oké, minden tiszta - újságolta. - A lány átveszi az ügyet. Beteszi egy magánszanatóriumba - ha probléma lesz a csekkekkel, akkor az ő költségére. És egy magánkocsi jön érte. Mindössze azt kérte tőlünk, hogy várjunk tíz-tizenöt percet, amíg ideérnek.
	- Hosszú idő - ásított a medikus. - Kíváncsi vagyok, miből gondolta a nő, hogy a pasas így fogja végezni. Instabil személyiség?
	- Részben az. De a lány különösen attól félt, hogy mi fog történni, ha a férje újra elkezd írni; úgy látszik, hogy a marsiak érkezése óta semmit sem írt, meg sem próbálta. És a lány azt mondja, hogy ha férje amúgy istenigazában belemerül egy történetbe, keményen és gyorsan dolgozik, és tökéletesen a munkájára koncentrál. Ilyenkor a legcsekélyebb zavarásra hárommétereset ugrik, és vadállattá változik. Amikor a férje dolgozott, neki lábujjhegyen kellett járkálnia a lakásban, és - szóval, érted, mire gondolok.
	- Azt hiszem, vannak ilyen emberek, különösen ha keményen, elmélyülten dolgoznak. Kíváncsi vagyok, mit művelhetett vele a marslakó?
	- Ugyanannyi esélyed van kitalálni, mint nekem. Bármi is történt azonban, a legnagyobb alkotási lázban lehetett, hiszen éppen belekezdett a regénybe. De azért mégis szeretném tudni, mi történhetett?
	- Miért nem kérdeznek meg engem, uraim? Sarkonperdültek. Luke Devereaux az ágy szélén ült, ölében egy marslakóval.
	- He? - mondta az orvos, nem túl szellemesen.
	Luke elmosolyodott, és az orvosra nézett. Tekintete, legalábbis látszatra, teljesen nyugodt és tiszta volt.
	Megszólalt. - Elmondom önöknek, hogy mi történt, havalóban annyira érdekli önöket. Két hónappal ezelőtt elmebetegség tört ki rajtam - gondolom, attól a feszültségtől, hogy mindenáron kényszeríteni akartam magam írásra, holott egy mélyponton voltam épp, és képtelen voltam írni. Egy sivatagi vityillóban tartózkodtam, és hallucinálni kezdtem. Azt képzeltem, marslakókat látok. Azóta is tartottak ezek a hallucinációk. Egészen ma estig, amikor aztán végre helyrejöttem.
	- Teljesen,... teljesen biztos ön abban, hogy ezek hallucinációk voltak? - kérdezte az orvos. Ugyanakkor könnyedén a medikus vállára tette a kezét. Jelzés volt ez, jelezni akarta, hogy a fiú maradjon nyugodtan. Ha ugyanis a beteg, ebben az érzékeny elmeállapotban túl hirtelen pillant le a saját ölébe, a trauma újra bekövetkezhet, még súlyosabb formában.
	A medikus azonban nem vette észre a jelzést. De hát akkor - kérdezte Luke-tól - mire magyarázza azt a valamit ott az ölében?
	Luke lenézett. A marslakó felbámult rá, és sárga nyelvét egyenesen Luke képébe öltötte. Aztán hangos szürcsöléssel visszahúzta. Aztán megint kiöltötte, és közvetlenül Luke orra előtt rezegtette.
	Luke visszanézett a medikusra, szemében értetlenség látszott.
	- De hát semmi sincs az ölemben. Bolond maga?





10.

	Luke Devereaux esete, melyről később dr. Ellicott H. Snyder (pszichiáter, a Snyder Foundation tulajdonosa, a zavart elméjűeknek erre a menhelyére került aztán Luke) mélyenszántó monográfiát írt, feltehetően egyedülálló volt. Legalábbis egyetlen más esetben sem igazolta elismert elmeorvos, hogy betege tökéletesen lát és hall, csak éppen a marslakókat se nem látja, se nem hallja.
	Számos olyan ember akadt, természetesen, akik kétszeres fogyatékosságban szenvedtek, vakok és süketek is voltak egyszerre. Miután a marsiakat sem tapintani, sem szagolni, sem ízlelni nem lehetett, ezeknek az egyébként szerencsétlen embereknek semmilyen objektív, érzékletes módon nem sikerült tudomást szerezniük arról, hogy a marsiak egyáltalán léteznek; erre vonatkozólag meg kellett elégedniük azzal, hogy a többi ember ezt a tényt valamilyen módon közölte velük. Akadtak közöttük olyanok, akik soha nem is hitték el teljesen; nem is csoda...
	És olyanok is voltak, méghozzá sok milliónyian - egészségesek és megzavarodottak, tudósok és laikusok, és félkegyelműek -, akik elfogadták a kis zöld lények létezését, de nem voltak hajlandók elhinni, hogy valóban marslakók.
	Legnagyobb részük babonás, fanatikusán vallásos egyénekből került ki, akik szerint a magukat marslakóknak nevező lények valójában alattomos törpék, Belzebub fiai, bűbájosok, cinteremszökevények, démonok, dzsinnek, elkárhozott lelkek, gnómok, gonosz káprázatok, kísértetek, koboldok, lázálmok, lidércek, lúdvéresek, ördögfiókák, Sátán szolgái, sötét manók, szörnyek, viliik és amit akartok.
	Szerte a világon a vallásokban, szektákban és különféle gyülekezetekben szakadások következtek be az eltérő vélemények miatt. A Presbiteriánus Egyház például három részre szakadt. A Démonista Presbiteriánus Egyház követői abban hittek, hogy a kis zöld lények a Pokol küldöttei, vezeklésül bűneinkért. A Tudományos Presbiteriánus Egyház hívei elfogadták, hogy marslakókról van szó, és hogy megjelenésük a Földön nem több - vagy nem kevesebb -, mint Isten egyéb Cselekedetei, mint amilyenek a földrengés, a tengerár, a tűzvész és az özönvíz, melyek segítségével időről időre Ő bebizonyítja nekünk hatalmát. Végül a Revizionista Presbiteriánus Egyházhoz tartozók elfogadták a Démonisták alaptanítását, de továbbmentek egy lépéssel, és azt is elfogadták, hogy a zöld lények marslakók, azáltal, hogy egyszerűen áthelyezték a Pokol fizikai hollétét. (A revizionisták egy kisebb csoportja, akik magukat rerevizionistáknak nevezték, úgy vélték, hogy ha a Pokol a Marson van, a Mennyországnak viszont túloldali testvérbolygónk, a Vénusz örök felhőtakarója alatt kell rejtőznie.)
	Szinte minden, a legkülönbözőbb elnevezésű csoportosuláson belül voltak vagy éppen keletkeztek eretnek, szakadár nézetek, egyik elképesztőbb, mint a másik. Két szélsőséges kivételt jelentett azonban a Christian Science és a Római Katolikus Egyház.
	Krisztus Egyháza, a Christian Science szinte egyetlen tagját sem vesztette el (és aki mégis elszakadt tőle, inkább más szektákhoz csatlakozott, de önálló új nézeteket nem ötlöttek ki.) Azt hirdették ugyanis, hogy a kis zöld lények sem nem ördögök, sem nem marslakók, hanem az emberi tévedés látható és hallható termékei, és hogy ha nem vagyunk hajlandók hinni a létezésükben, távozni fognak. Ez a tanítás, ha észrevették, erősen emlékeztet Luke Devereaux paranoiás téveszméjéhez, azzal a különbséggel, hogy az ő elmélete saját maga számára bevált.
	A Római Katolikus Egyház szintén megőrizte egységét és hívei jó kilencven százalékát, hála a pápa józan eszének, vagy ha úgy tetszik, Tévedhetetlenségének. A pápa úgy nyilatkozott, hogy katolikus teológusok és katolikus tudósok rendkívüli diétáján fogják az egyház álláspontját meghatározni, addig pedig, amíg a hivatalos nyilatkozat megszületik, minden katolikus hívő azt a nézetet vallhatja, amelyiket óhajtja. Egy hónap sem telt bele, a Kölni Diéta össze is ült; tekintve, hogy addig kellett ülésezniük, amíg egységes döntést hoznak, fontolgatásaik végtelen időtartamú tanácskozásra engedtek következtetni, közben pedig nem következhetett be szakadás az egyházban. Igaz, egyes országokban fiatal lányoknak jelenéseik voltak a marsiak természetét, valamint helyüket és céljukat illetően a világegyetemben, az egyház azonban a jelenések egyikét sem ismerte el, és legfeljebb a lányok környezetében akadtak hívőik. Még annak az egyetlen lánynak sem volt nagyobb a hitele, aki Chilében élt, és aki a tenyerén stigmákat - apró, hatujjú, zöld kezek lenyomatát - mutogatta.
	Azok körében, akik hajlamosabbak a babonás, mintsem a vallásos hitre, a marsiakra vonatkozó elméletek száma csaknem végtelen nagy volt. Ugyanennyi féle módot ajánlottak a marslakókkal való bánásmódra, meg arra is, hogyan kellene elűzni őket. (Az egyházak legalább abban az egyben egyetértettek, hogy bármilyenek jegyének is a marsiak, célszerűnek látszik Istenhez imádkozni, hogy szabadítson meg bennünket tőlük.)
	Hanem a babonás nép úgy vette a boszorkánysággal, démonológiával, mind a fekete, mind a fehér mágiával foglalkozó könyveket, mint a cukrot. Kipróbálták a varázslás, a démonűzés, a bűvölés minden ismert formáját, és új módszerekkel is kísérleteztek.
	A jövendőmondók, asztrológusok, számmisztikusok és a kártyavetéstől a birkabélből olvasásig miriádnyi különféle módszerrel jósolók megszállottan próbálták meghatározni a marsiak távozásának napját és óráját, olyannyira, hogy bármelyik órában távoztak is volna, jóslatok százai bizonyultak volna igaznak. És bárkinek, aki ezt a távozást a következő napok bármelyik órájára jósolta, néhány napig biztosan akadtak hívői.





11.

	- Az ön férje egész eddigi orvosi prakszisom legkülönösebb esete, asszonyom - mondta dr. Snyder.
	A köpcös kis ember drága pénzért vett mahagóni íróasztala mögött ült, egy drága pénzen bebútorozott rendelőben. Nyájás holdvilágképéből kutató szemek pillantottak a világba.
	- De hát miért, doktor úr? - kérdezte Margie Devereaux. Rendkívül kellemes látványt nyújtott, amint merev derékkal ült az eredetileg kényelmes elterpeszkedésre tervezett széken. Mérges volt, szőke és kékszemű. Karcsú alakja tetszetősen töltötte ki a nővér-köpenyt (egyenesen a kórházból, szolgálatból rohant ide a szanatóriumba), mindene megvolt, és a helyén volt. - Úgy értettem, azt mondta, hogy a diagnózis paranoia.
	- A marslakókra vonatkozó hisztériás vaksággal és süketséggel együtt, valóban. Nem úgy értem, hogy az eset bonyolult, asszonyom. De a férje az első és az egyetlen az általam eddig látott paranoiások közül, aki tízszer olyan jól érzi magát, tízszer olyan kiegyensúlyozott, mint ha egészséges lenne. Azon töprengek, hogy egyáltalán megpróbáljam-e meggyógyítani?
	- De hát...
	- Luke - úgy érzem, eléggé alaposan ismerem már ahhoz, hogy a keresztnevén szólíthassam - most már egy hete van itt nálam. Tökéletesen boldog - azon kívül, hogy állandóan önt keresi -, és lelkesen dolgozik azon a vadnyugati regényen. Nyolc-tíz órát ír naponta. Eddig négy fejezettel van készen; olvastam őket, és szerintem kitűnőek. Véletlenül szeretem a westerneket, hetente többet is el szoktam olvasni, meg tudom ítélni az ilyesmit. Nem valami fércműről van szó; jó írás, megüti Zane Grey, Luke Short Haycox és a többi jó nevű író nívóját. Sikerült megszereznem egy példányt a Pokol Eldorádó-ban-ból, abból a westernből, amelyet Luke néhány éve írt - még a házasságuk előtt, ugye?
	- Jó néhány évvel előtte.
	-... és el is olvastam. Az, amit most ír, összehasonlíthatatlanul jobb. Nem csodálkoznék, ha bestseller válna belőle, legalábbis amennyire egy western bestsellerré válhat. Mindenesetre szerintem a maga műfajában klasszikus lesz. Mármost, ha én kigyógyítom a rögeszméjéből, a marslakók létszámának tagadásából...
	- Értem már, mire gondol. Akkor sosem fejezi be a könyvet - kivéve, ha a marsiak ismét megőrjítik.
	- És méghozzá ismét ugyanilyen formában kell megőrjíteniük. Aminek az esélye egy az ezerhez. Gondolja, hogy boldogabb lenne, ha ismét látná és hallaná a marslakókat, és megint képtelen lenne írni tőlük?
	- Akkor hát azt javasolja, hogy ne gyógyítsuk meg?
	- Nem tudom. Tanácstalan vagyok, asszonyom - hogy enyhén fejezzem ki magam. Az ugyanis ellentmond mindenfajta etikának, hogy gondját viseljem egy betegemnek, akit meg lehetne gyógyítani, anélkül, hogy valóban meg akarnám gyógyítani. Ilyesmi soha eszembe se jutott volna, és most sem szabadna ilyesmit magamról feltételeznem. Mindazonáltal...
	- Megtudta már, hogy mit jelentenek a csekkek?
	- Igen. Telefonáltam a kiadójának, Bernstein úrnak. A kisebbik összegről kiállított csekk értékével, négyszáz dollárral a kiadó tartozott neki. Jogunkban áll érvényesíttetni vele, és akár letétbe helyezni, akár felhasználni Luke javára. Tekintve, hogy szanatóriumomban az ellátás heti száz dollárba kerül, ez az összeg fedezi a múlt hetet és még a következő három hetet is. A...
	- De hát mi lesz az ön honoráriumával, doktor úr?
	- Az én honoráriumommal? Hogyan kérhetnék én honoráriumot, amikor meg sem kísérlem a beteget meggyógyítani? De visszatérve a másik csekkre, az ezerdollárosra; az előleg egy westernre. Amikor Bernstein úrnak elmondtam, hogyan áll a helyzet, hogy Luke-on kifejezetten elmebetegség tört ki, de ennek ellenére ragyogóan és szélsebesen dolgozik a regényen - Bernstein úrnak kételyei támadtak; attól tartok, nem bízik túlságosan irodalmi ítélőképességemben. Megkért, hogy kérjem el Luke-tól a kéziratot, hívjam őt vissza R-beszélgetésre, és olvassam be neki a telefonba az első fejezetet. Meg is tettem - gondolom, a telefon belekerülhetett vagy száz dollárjába -, és teljesen fellelkesült. Azt mondta, hogy ha a regény végig ezen a színvonalon marad, legkevesebb tízezer dollárt fog hozni Luke-nak, de lehet, hogy a sokszorosát. Azt is mondta, hogy Luke természetesen beválthatja a csekket, és megtarthatja az előleget. És ha bármit teszek Luke-kal, amivel megakadályozom, hogy a regényt befejezze, személyesen iderepül, és lelő, mint egy kutyát. Az utóbbit persze nem szó szerint értette, és még ha úgy értette volna, az sem befolyásolhatná az elhatározásomat, de hát...
	Mentegetőző mozdulattal széttárta a karjait, és az egyiken egy marslakó tűnt elő, annyit mondott: - Eredj a... , Muki - és már el is tűnt.
	Dr. Snyder sóhajtott. - Próbálja erről az oldalról nézni a dolgot, asszonyom. Vegye figyelembe a minimum tízezer dollárt, amit a Nyomok a semmibe - Luke ugyanis megváltoztatta a címet, és az eredetileg tervezett változat egész bevezető részét - hozhat a férjének. Az a négy fejezet, amelyet az alatt a hét alatt írt, amit itt töltött, a teljes regénynek körülbelül negyedrésze.
	Ha úgy vesszük, az elmúlt héten két és fél ezer dollárt keresett. Ha így folytatja, egy hónap alatt összeszedi a tízezret. Figyelembe véve a könyvek közötti szüneteket is, valamint azt a tényt, hogy talán az elmúlt időszak pangásának reakciójaként Luke most rendkívül gyorsan ír - hát, a következő évben legkevesebb ötvenezer dollárt írhatna össze. Esetleg száz- vagy kétszázezret, ha, Bernstem úr kifejezésével, a könyvek a minimális összeg sokszorosát hozzák be. Én, asszonyom, az elmúlt év alatt tisztán huszonötezer dollárt kerestem. És most én gyógyítsam meg őt?
	Margie Devereaux bizonytalanul elmosolyodott - Ha belegondolok, ijesztő a dolog. Luke eddigi legjobb éve, a házasságunk második éve, tizenkétezer dollár jövedelemmel zárult. Egy dolgot azonban nem értek, doktor úr.
	- Éspedig?
	- Hogy ön miért hivatott? Én szeretném látni Luke-ot, persze. De éppen ön mondta, hogy jobban tenném ha nem jönnék, hogy megzavarhatja a látogatás, hogy meggátolhatja, esetleg lehetetlenné tenné az alkotómunkáját. Én igazán nem szívesen várok, de ha ebben az ütemben ír tovább, három hét múlva befejezheti a regényt. Nem lenne okosabb kivárnom ezt a három hetet? Hogy bizonyosak lehessünk abban, hogy ha ismét - hm - megváltozik, legalább ezt az egy könyvet mai megírta?
	Dr. Snyder bűntudatosan mosolygott. - Attól tartok asszonyom - ismerte be -, nemigen maradt választásom. Luke ugyanis sztrájkba lepett.
	- Mit csinált?
	- Jól hallotta, ma reggel közölte velem, hogy egyetlen szót nem ír le többet, amíg nem telefonálok önnek, hogy jöjjön és látogassa meg. Ragaszkodott hozzá.
	- Akkor ma elvesztegetett egy napot?
	- Azt nem. Mindössze egy fél órát - ennyi időmbe került, amíg ont megtaláltam, és beszélni tudtunk. Amikor megmondtam neki, hogy ön ma estére ígérte a látogatását, abban a pillanatban folytatta a munkát. De előbb a szavamat vette, hogy igazat beszélek
	- Örülök, hogy így történt, doktor úr. Mielőtt felmennék Luke-hoz, nincs valamiféle utasítása a számomra?
	- Kérem, ha lehet, ne vitatkozzon vele, mindenekelőtt a rögeszméjéről ne. Ha marsiak kerülnének elő, ne feledje, hogy a férje sem nem láthatja, sem nem hallhatja okét. Valóban így van, a legkisebb színlelés sincs benne.
	- És, természetesen, igyekezzem én sem észrevenni őket. De hát ön is tudja, doktor úr, hogy ez nem mindig lehetséges. Olyankor például, amikor egy marslakó váratlanul az ember fülébe ordít...
	- Luke tud róla, hogy a többi ember még látja a marsiakat. Nem fog meglepődni, ha ön hirtelen összerezzen. Vagy ha megkéri, hogy ismetelje el, amit mondott, tudni fogja, hogy egy marslakó hangosabban kiabált, mint ahogy ő beszelt - pontosabban, hogy ön ügy véli, egy marslakó hangosabban kiabált.
	- De mi van akkor, doktor úr, ha egy marslakó olyankor lármázik, amikor én beszélek Luke-hoz. Hogy van ez? Jó, hogy a tudatalattija meggátolja, hogy a marsiaktól származó hangokat hallja - de hogyan hallhat engem a lárma ellenére? Illetve, hall engem egyáltalán?
	- Hallja. Ellenőriztem a dolgot. Úgy látszik a tudatalattija mintegy kiszűri a marslakót, és Luke akkor is tisztán hallja, hogy ön mit mond, ha ön suttog, a marsi pedig ordít. A jelenség hasonlít ahhoz a jól ismert esethez, amikor az emberek nagyon lármás munkahelyeken dolgoznak. Azoknál persze nem a hisztériás süketség, hanem a sokéves megszokás teszi, hogy nehézség nélkül megértik a zajszint feletti, vagy mondhatnám inkább, alatti normál beszédet.
	- Értem. Így már világos, hogyan hallhat meg bennünket a zavarások ellenére. De mi a helyzet a látással? Arra gondolok, hogy a marslakók nem átlátszóak. Egyszerűen nem értem, hogy akár hisz bennük valaki, akár nem, hogyan láthat át rajtuk? Tegyük fel, miközben szemben állunk egymással és Luke rámnéz, egy marslakó kerül közénk. Azt még megértem, hogy esetleg nem marslakóként fogja tekinteni - hanem például valamiféle ködfoltnak -, de hát át csak nem láthat rajta, és annyit csak kell tudnia, hogy valami ott van köztünk.
	- Nem néz oda. A speciális hisztériás vakság közismert védekezési mechanizmusa. Márpedig ez természetesen ilyen speciális vakság, hiszen Luke a marsiakon kívül mindent kiválóan lát. Tudja, ez úgy van, hogy betegünk tudata és tudattalanja ellentétbe került, és a tudattalanja most becsapja a tudatot. Arra kényszeríti, hogy elforduljon, vagy inkább behunyja a szemét, mint hogy felismerje, hogy látóterében, közvetlenül előtte valaki gátolja a látását.
	- Mégis, mivel indokolja önmagának, hogy elfordul, vagy hogy lehunyja a szemét?
	- A tudattalanja talál rá valamiféle magyarázatot. Figyelje meg jól és tanulmányozza Luke-ot, amikor marslakók vannak körülötte, és meg fogja látni, hogyan is van ez. Figyelje csak meg, mi történik, ahányszor csak egy marslakó kerül a szeme elé.
	A pszichiáter sóhajtott. - Végeztem erre egy óvatos kísérletet az első napokban, amikor Luke ide került. Jó darabig ott lézengtem a szobájában, beszélgettem vele. aztán olvasgattam, illetve úgy tettem, mintha olvasnék, miközben dolgozott, így alkalmam nyílt néhányszor megfigyelni, ahogyan Luke és az írógép között egy marslakó tűnt fel. Luke minden egyes alkalommal összefonta a kezeit a tarkóján, hátradőlt a széken, és elmélyülten bámulta a mennyezetet...
	- Mindig ezt teszi, ha írás közben megáll gondolkodni.
	- Lehet. Csakhogy ebben az esetben a tudattalanja megállította a gondolatfolyamot és kényszerítette, hogy így viselkedjék. Hiszen különben az írógépre néz, csakhogy úgysem láthatta volna. Amikor beszélgettünk, ahányszor egy marslakó került közénk, felállt és sétálgatni kezdett. Egyszer aztán egy marsi Luke fejebúbjára telepedett, és a lábait a szeme elé lógatta, így aztán semmit sem láthatott. Erre egyszerűen lehunyta a szemét, legalábbis azt hiszem - hiszen én sem láttam keresztül a marslakó lábán -, de Luke megjegyezte, hogy meglehetősen fáradt, és elnézésemet kérte, hogy behunyja a szemét. Tudattalanja egyszerűen nem engedte, hogy tudomásul vegye, van valami a szeme előtt, amin nem lát keresztül.
	- Kezdem érteni, doktor úr. Feltételezem ezek után, hogy ha valaki - felhasználva ezt az alkalmat arra, hogy bebizonyítsa neki, hogy igenis léteznek marslakók - ilyenkor azt mondaná neki, hogy most is ott lóbázza egy a lábát a szeme előtt, és arra ösztökélné, hogy nyissa ki a szemét, és mondja meg, hány ujjat lát a kérdező felemelt kezén, vagy valami hasonlót - egyszerűen megtagadná, sőt makacsságát meg is indokolná valahogy.
	- Így van. Látszik, hogy önnek van tapasztalata a paranoiásokkal, asszonyom. Ha szabad kérdeznem, mióta dolgozik a Központi Elmében?
	- Összesen csaknem hat éve. Most tíz hónapja - mióta Luke és én különváltunk -, a házasságunk előtt pedig körülbelül öt évig voltam nővér.
	- Nagyon indiszkrét vagyok, ha - mint Luke orvosa, természetesen - megkérdezem, hogy mi okozta a törést önök között?
	- Nyugodtan kérdezheti, doktor úr-de nagy baj lenne, ha ezt máskor mondanám el? Tulajdonképpen - inkább sok apróságról van szó, mint egyetlen nagyobb bajról, és elég hosszadalmas lenne elmagyarázni, különösen, ha igyekszem tárgyilagos maradni.
	- Annyira igazán nem sürgős. - Dr. Snyder az órájára pillantott. - Szent Isten, sejtelmem sem volt róla, hogy ennyi ideig feltartottam. Luke már minden bizonnyal a körmét rágja türelmetlenül. Mégis, mielőtt felmenne hozzá, feltehetek önnek egy személyes jellegű kérdést?
	- Természetesen, doktor úr.
	- Nagyon szűkiben vagyunk nővéreknek. Volna esetleg kedve hozzá, hogy felmondjon a Központiban és idejöjjön hozzám dolgozni?
	Margie elnevette magát.
	- És ebben mi a személyes jelleg? - kérdezte.
	- Az indíték, amely miatt el akarom csalni tőlük. Luke ugyanis rájött, hogy rettenetesen szereti magát, és már tudja, hogy óriási melléfogás volt tőle, hogy hagyta magát elmenni. Nos, én-szóval, én azon aggodalmából arra merek következtetni, hogy maga is valahogy így van ezzel.
	- Hát, - nem is tudom doktor úr. Aggódom miatta, ez igaz, segíteni is szeretnék rajta. Arra is rájöttem, hogy a bajoknak kettőnk között, legalábbis részben, én is oka voltam. Én olyan... olyan átkozottul normális vagyok, hogy képtelen voltam kellőképpen megérteni az írói hivatásával járó lelki problémáit. De hogy tudnám-e megint szeretni - meg akarom várni, mi lesz, ha most viszontlátom.
	- Akkor mindaz, amit mondtam, abban az esetben érvényes, ha úgy érzi, hogy tudná. Ha úgy dönt, hogy itt akar dolgozni és élni, a Luke melletti szobában, tőle is nyílik egy ajtó. Általában zárva van, de...
	Margie megint elmosolyodott. - Mielőtt elmegyek, megmondom magának, mit határoztam, doktor úr. És talán örömére szolgál, ha megtudja, hogy ha a maradás mellett döntenék, akkor sem válik törvénytelen dolgok cinkosává. A szó jogi értelmében mi még házasok vagyunk. A válókeresetet a jogerőre emelkedésig, azaz még három hónapig bármikor visszavonhatom.
	- Annál jobb. A férjét a hatos szobában találja, a második emeleten. Az ajtó csak kívülről nyitható, belülről nem. Ha távozni kíván, csengessen, és azonnal jön valaki, hogy kiengedje.
	- Köszönöm, doktor úr. - Margie felállt.
	- És kérem, ha elmenőben beszélni kívánna velem, jöjjön vissza ide. Kivéve, hogy... remélem...
	- Hogy nem maradok fenn olyan sokáig? - Margie elvigyorodott, de aztán lehervadt arcáról a mosoly. - Őszinte vagyok, doktor úr, magam sem tudom. Oly régóta nem láttam Luke-ot...
	Kiment a dolgozószobából, felment a vastag szőnyeggel borított lépcsőn, végig a folyosón, megtalálta a hatos számot. A szobából kihallatszott a gyors írógépkattogás.
	Bekopogott, hogy figyelmeztesse Luke-ot, és benyitott.
	Luke csúnyán összetúrt frizurával, de felragyogó szemmel ugrott fel az írógép mellől. Odarohant Margie-hez, a lánynak szinte ideje sem volt betenni az ajtót maga mögött.
	Luke csak annyit nyögött ki: - Margie, ó, Margie? - aztán csókolni kezdte. Egyik karjával erősen magához szorította, a másikkal a lány háta mögött megkereste a villanykapcsolót, és a szoba sötétbe borult.
	Margie-nek ideje sem volt körülnézni, van-e a szobában marslakó.
	Néhány perc múlva pedig már úgy döntött, hogy nem is érdekli, Végül is, a marslakó nem ember, ő viszont igen.





12.

	Ekkoriban már egész csomóan döntöttek úgy, hogy a marslakók végtére is nem emberek - ami a szaporodást célzó cselekedeteknél való jelenlétüket, illetve feltételezhető jelenlétüket illeti.
	A marslakók érkezését követő első hetekben jó néhányan attól kezdtek tartani, hogy ha a kis zöld lények sokáig maradnak, az emberiség - tekintve, hogy nincs alkalma utódokról gondoskodni - egyetlen generáción belül kihal. Amikor köztudomásúvá vált, és ez igen gyorsan megtörtént, hogy a marslakók nemcsak sötétben látnak, hanem röntgenszemük van, mely előtt semmiféle pokróc, paplan, takaró, dunyha, de még falak sem jelentenek akadályt, az emberi faj szexuális élete - még a törvényes házasélet is - aggasztóan visszaesett.
	Az emberek, egyes züllött, vagy kórosan perverz személyeken kívül, a test élvezeteinek legtörvényesebb és legtiszteletreméltóbb módozatait is csak a tökéletes magányban tudták elképzelni, mindenkori szerelmi partnerüket kivéve, persze. Eleinte hát képtelenek voltak hozzászokni, hogy bármilyen óvintézkedéseket tegyenek is, fennáll a lehetősége, sőt a valószínűsége annak, hogy nézőközönségük van. Különösen miután - az együttlét bármelyik változatát választották is - a marslakókat mindegyik rendkívül érdekelte, szórakoztatta és egyformán undorodtak tőlük.
	Jelenlétük sorvasztó hatása (legalábbis ami a törvényes, házasságon belüli kapcsolatokat illeti) legszemléletesebben az 1965-ös év első hónapjainak születési statisztikáiban mutatkozik meg.
	1965 januárjában, pontosan kilenc hónappal és egy héttel az Érkezés után kezdődött. Ebben a hónapban az Egyesült Allamokban a születések száma az addigi átlag 3 százalékára csökkent, ugyanakkor a szülések legnagyobb része a hónap elejére esett, feltehetően elhúzódó terhességek következtében, melyeknél a megtermékenyülés 1964 március 26-ának éjszakája előtt következett be. A többi állam legtöbbjében a születések száma hasonlóan alacsony volt, Angliában még alacsonyabb. Még Franciaországban is a szokásos érték 18 százalékára zuhant.
	Februárban, a tizedik hónapban (plusz egy hét) az érkezés után, a születések száma ismét emelkedni kezdett. Az Egyesült Államokban a normális érték 30 százaléka, Angliában 22, Franciaországban 49 százaléka volt.
	Márciusban már minden országban elérte a 80 százalékot. Franciaországban a normális érték 137 százalékára ugrott; a franciák láthatóan igyekeztek behozni a lemaradást, míg a többi országokban az emberek még bizonyos mértékű gátlásokkal küszködtek.
	Az emberek emberek maradtak, ha a marsiak nem is voltak azok.
	Áprilisban több Kinsey-felmérés azt mutatta, hogy szinte minden házaspár, alkalmilag legalábbis, újra folytatott szexuális kapcsolatot. Mivel pedig a felmérés alapját képező adatfelvételi beszélgetéseket legtöbbször végigkibicelték a vigyorgó marsiak, akik tisztában voltak a való tényekkel, kétségtelen, hogy a felmérések eredménye jóval hitelesebb volt, mint a majdnem négy évtizeddel korábban végzett Kinsey-vizsgálatoké.
	A nemi érintkezést szinte kizárólag éjszaka, teljes sötétségben gyakorolták. A reggeli órákban, vagy a nap folyamán bármikor ilyesmivel foglalkozni még az új házasok számára is elképzelhetetlenné vált. És szinte általánosan elterjedt a füldugók használata, még bennszülöttek is - akiknek nem állt módjukban a boltokban kapható füldugókat beszerezni - felfedeztek, hogy összegyúrt sárgolyókkal remek eredményeket lehet elérni. Ily módon felszerelve és tökéletes sötétségben az ember (pontosabban a két ember) figyelmen kívül hagyhatta a marslakók jelenlétét, és nem kellett tudomásul vennie folyamatos, rendszerint mocskosszájú kisérőszövegüket.
	A házasság előtti, és a házasságon kívüli szexuális kapcsolat azonban így sem jöhetett szóba. Túlságosan kockázatossá vált. Csak a legszégyentelenebbek vállalták, hogy kipletykálják ókét.
	De a házastársak szexuális élete is erősen meggyérült, és tekintve, hogy bizonyos fokú éberség és önuralom óhatatlanul maradt a partnerekben, nem is beszélve arról, hogy egy bedugaszolt fülbe teljesen reménytelen becéző szavakat suttogni - lényegesen kevesebb élvezetet találtak benne.
	Nem, a szex-ügyek korántsem jelentették már azt, mint a régi szép időkben, de hát azért léteztek, legalábbis házasságon belül, és úgy ahogy sikerült az emberi fajt fenntartani




13.

	A dr. Snyder szobájába vezető ajtó tárva-nyitva állt, de Margie Devereaux a küszöbön állva megvárta, amíg a doktor felnézett és behívta. Amikor a pszichiáter megpillantotta Margie kezében a két befűzött kéziratpéldányt, felcsillant a szeme.
	- Befejezte? Margie bólintott.
	- És az utolsó fejezet? Van olyan jó, mint a többi?
	- Szerintem igen, doktor úr. Van most ideje elolvasni?
	- Persze, erre van időm. Úgyis csak néhány jegyzetet készítettem egy újságcikkhez.
	- Akkor jó. Ha akad itt valami csomagolópapír és spárga, akkor az első példányt be is csomagolom, amíg ön a másodpéldányt olvassa.
	- Nagyszerű. Itt a benyílóban mindent megtalál a postázáshoz.
	Kis ideig mindketten elmerültek tevékenységükben. Margie végzett előbb, néhány percig csendben várta, hogy a pszichiáter befejezze az olvasást és felnézzen.
	- Kitűnő - mondta. - És nem csak irodalmi szempontból jó, el is lehet adni. És - lássuk csak, ugye maga egy hónapja van itt?
	- Holnap lesz éppen egy hónapja.
	- Ezek szerint összesen öt hétre volt szüksége hozzá. Az ön ittléte alig lassította az iramot.
	Margie mosolygott. - Gondosan ügyeltem rá, hogy ne lábatlankodjam körülötte, amikor dolgozik. Nem is volt nehéz, mert ugyanakkor én is dolgoztam. Akkor hát, amint lejárt a munkaidőm, viszem a kéziratot a postára.
	- Egy percet se várjon; induljon máris. És légipostával küldje, Bernstein minél előbb nyomdába akarja adni. Addig csak megleszünk maga nélkül; de remélem, tovább nem.
	- Hogy érti ezt, doktor úr?
	- Úgy döntött, hogy itt marad, és nekem dolgozik?
	- Természetesen. Miért is ne? Vagy talán nincs megelégedve a munkámmal?
	- Tökéletesen meg vagyok elégedve, és ezt maga is jól tudja, nővér. És azt is, hogy szeretném, ha maradna. De Margie, tulajdonképpen miért maradna itt? Ebben az elmúlt öt hétben a férje annyit keresett, amiből legalább két évig mindketten gond nélkül élhetnek. Ahogyan ez a Válság elbánt az árakkal, Luke-kal együtt hercegi módon élhetnek évi ötezer dollárból.
	- De...
	- Tudom, hogy a pénz még nincs kézben, de hát bőven van annyijuk, hogy kihúzzák, amíg megjön. Luke ezernégyszáz dollárját már senki sem veheti el tőle. Miután pedig Luke itteni költségeit fedezi a maga itteni fizetése, az is érintetlen, amit magának sikerült itt mellékesen megkeresnie. Azt is megjósolhatom, hogy Bernstein bármikor hajlandó további előlegeket folyósítani, amikor csak kérnek tőle, ha a könyv még nincs is nyomdában.
	- Dr. Snyder, ön meg akar szabadulni tőlem?
	- Ezt maga sem hiszi, Margie. Csakhogy nem látom be, miért dolgozna valaki, aki nincs rászorulva. Én biztosan nem tenném.
	- Tényleg nem tenné? Most, amikor az emberiség, nyakában a marslakókkal, jobban rászorul a pszichiáterek segítségére, mint valaha is, most vonulna ön vissza, ha megtehetné?
	Dr. Snyder sóhajtott. - Értem mire gondol, Margie. Ami azt illeti, ha a szanatóriumot eladnám, azt hiszem megengedhetném magamnak, hogy visszavonuljak. De hogy egy nővér is így gondolkodjon, azt nem hittem volna.
	-Ez a nővér így gondolkozik - mondta Margie. - Különben is, mi a helyzet Luke-kal? Nélküle úgysem mennék el. Gondolja, hogy távoznia kellene?
	Dr. Snyder a szokásosnál is mélyebbet sóhajtott.
	- Margie - mondta aztán lassan -, azt hiszem, ez az, ami nekem most a legtöbb fejfájást okozza - kivéve a marslakókat. Apropó, érdekes, mintha most hanyagolnának bennünket, egyet se látok.
	- Az előbb, amikor lehoztam a kéziratot, Luke szobájában hat darab volt belőlük.
	- És mit csináltak?
	- Luke-on táncoltak. Az ágyán heverészik, és a következő könyve témáján töri a fejét.
	- Nem kellene előbb egy keveset pihennie? Nem szeretném, ha agyondolgozná magát. Mi lesz, ha összeroppan?
	- Azt tervezi, hogy holnaptól kezdve egyhetes pihenőt tart. De azt mondja, hogy előbb nyersen fel akarja vázolni a történetet, és egy jó címet akar találni. Szerintem, ha ez megvan, akkor miközben ő pihen, a tudattalanjában ott fog motozni az ötlet, és amikor újra dolgozni kezd, könnyen belelendül majd az írásba.
	- Ami annyit jelent, hogy a tudattalanja nem pihenhet. Más írók is dolgoznak ezzel a módszerrel?
	- Tudok néhányról. De éppen erről a vakációra akartam beszélni magával, doktor úr. A munkaidő lejártával szándékoztam felkeresni ebben az ügyben Vagy lehetne most?
	- Vegye úgy, hogy lejárt a munkaideje. És ezen a pár percen már nem múlik a kézirat feladása. Úgyhogy rajta, mondja csak.
	- Ma éjjel beszélgettünk erről Luke-kal, miután közölte velem, hogy ma egész biztosan befejezi a regényt. Luke azt mondta, hogy ő nagyon szívesen itt maradna, két feltétellel. Az egyik, hogy ezen a héten én se dolgozzak. A másik pedig, hogy vegyék le a zárat az ajtajáról, hogy ha úgy tetszik neki, lemehessen. Azt mondja, hogy ugyanúgy pihenhet itt is, mint bárhol máshol, feltéve, ha nem kell úgy éreznie, hogy fogva tartják. Azt is mondta, hogy ezt a hetet mintegy második nászútnak tekinthetnénk, ha nekem sem kellene dolgoznom.
	- El van intézve. És annak sincs semmi akadálya, hogy az ajtóról levegyük a zárat. Néha kétségeim támadnak, Margie, hogy vajon nem éppen Luke-e az egyetlen épeszű ember itt. Annyi bizonyos, hogy a legkiegyensúlyozottabb. Arról nem is beszélve, hogy ő keresi a leggyorsabban a legtöbb pénzt. Tud már valamit a következő könyvéről?
	- Annyit mondott, hogy a cselekményt New Mexicó-ba, Taos-ba akarja helyezni, ezer-, úgy emlékszem ezernyolcszáznegyvenhetet mondott. Azt is mondta, hogy egy kicsit tájékozódnia kell majd ebben a korban.
	- A merénylet Bent kormányzó ellen. Rendkívül érdekes korszak. Alighanem segítségére lehetek a tájékozódásban. Van néhány könyvem erről a korról.
	- Jaj, de jó! Ezzel megtakaríthat néhány kirándulást a könyvtárba vagy valamelyik könyvesboltba. Hát akkor...
	Margie Devereaux felállt és a feladásra kész kézirat után nyúlt, aztán egy másodperces habozás után visszaült.
	- Doktor úr - szólalt meg. - Van még valami, amiről szeretnék beszélni önnel. És ez a pár perc már nem számíthat, utána mindjárt rohanok a postára. Hacsak önt nem...
	- Mondja nyugodtan. Ugyanúgy ráérek most is, mint bármikor. És szerencsénkre marsiak sincsenek a közelben.
	Körülpillantott, hogy megbizonyosodjon, nem téved-e. De sehol nem látszott egyetlen kis zöld lény sem.
	- Doktor úr, tulajdonképpen mit gondolhat Luke magában? Eddig sikerült elkerülnöm, hogy szóba hozzuk a dolgot, de hát egyszer csak be fog következni. Ha pedig szóba kerülnek a marslakók - szóval, azt szeretném tudni, hogy akkor hogy viselkedjek. Luke tudja, hogy én látom és hallom a marslakókat. Akár akarom, akár nem, egyszer-egyszer sikerült meglepniük. És Luke azt is tudja, hogy ragaszkodom a teljes sötétséghez és a füldugaszokhoz amikor... szóval...
	- Amikor a teljes sötétségre és a füldugaszokra szükség van - segítette ki dr. Snyder talpraesetten.
	- Igen. De azt is tudja, hogy én látom és hallom őket, ő pedig nem. Lehet, hogy Luke azt hiszi, hogy én vagyok elmebeteg? Hogy rajta, Luke Devereaux-on kívül mindenki megőrült? Vagy mit hisz?
	Dr. Snyder levette szemüvegét, és gondosan tisztítani kezdte.
	- Azért nehéz, mert ön nem tudja rá a választ, vagy nehéz megmagyaráznia?
	- Egy kissé mindkét okból. Az első napokban, amikor Luke ide került, néhányszor beszélgettünk egy keveset. Kissé meg volt zavarodva - talán nem is kissé. Marslakók nem léteznek; ebben Luke bizonyos volt. Ő maga, amikor látta őket, vagy elmezavarban szenvedett vagy rémképeket látott. Azt azonban már nem tudta indokolni magának, hogy amikor a többi ember nyilvánvalóan tömeghallucináció áldozata, ugyan mi az oka, hogy ő meggyógyult, a többiek pedig nem.
	- De hát... akkor mégiscsak azt kell hinnie, hogy a többiek őrültek?
	- Hisz maga a szellemekben, Margie?
	- Dehogy hiszek.
	- Márpedig egy csomó ember hisz bennük - emberek milliói. És emberek ezrei látták, hallották őket, beszéltek velük - vagy legalábbis meggyőződésük, hogy így volt. No már most, ha ön egészségesnek tartja magát, ez azt jelenti, hogy véleménye szerint, aki hisz a szellemekben, az elmebeteg?
	- Nem, persze, hogy nem. De hát az más. Azok nagy képzelőerővel rendelkező emberek, akik azt képzelik, hogy szellemeket láttak.
	- Mi pedig nagy képzelőerővel rendelkező emberek vagyunk, akik azt képzeljük, hogy marslakók vannak körülöttünk.
	- De hát... de hát a marslakókat mindenki látja. Kivéve Luke-ot.
	Dr. Snyder vállat vont. - Ez mit sem változtat az ő gondolatmenetén, ha annak nevezhetem. Ez a hasonlat a szellemekkel tőle származik, nem tőlem - bár egyáltalán nem rossz analógia, egyetlen pontot kivéve. Véletlenül vannak bizonyos barátaim, akik biztosak benne, hogy ők láttak szellemeket; nem hinném, hogy ettől elmebetegek lennének - mint ahogy magamat sem tartom annak, csak azért, mert én nem láttam szellemeket, vagy képtelen voltam meglátni őket, vagy nem is akarom látni őket.
	-De hát... a szellemeket nem lehet lefényképezni, és a hangjukat sem lehet hangszalagra venni.
	- Vannak emberek, akik azt állítják, hogy mindkettőt megtették. Látom, keveset olvasott a lélektani kutatásokról. Nem mintha ez lényeges lenne - csak arra akarok rámutatni, hogy Luke analógiája nem teljesen alaptalan.
	- Úgy érti, hogy ön szerint Luke nem elmebeteg?
	- Természetesen az. Vagy ő elmebeteg, vagy az összes többi ember, magát és engem is beleértve. Ez utóbbit viszont képtelen vagyok elfogadni.
	Margie sóhajtott. - Attól tartok, mindettől nem lettem okosabb arra vonatkozólag, mit mondjak neki, ha kedve támad erről beszélgetni.
	- Lehet, hogy egyáltalán nem kerül sor rá; velem sem szívesen beszélt róla. Ám ha mégis szóba hozná, hagyja beszélni, maga csak figyeljen. Nehogy vitatkozni próbáljon vele. Még kevésbé tréfálkozni. De ha abban, amit mond, vagy tesz, változás állna be, szóljon nekem azonnal.
	- Rendben van. De minek? Úgy értem, ha úgy sincs szándékában gyógyítani.
	- Hogy minek? - Dr. Snyder hangja hűvösebbé vált. - Kedves Margie, az ön férje elmebeteg. E pillanatban az elmebetegség egy rendkívül előnyös formájában szenved - talán ő a Föld legszerencsésebb embere -, de mi lesz, ha a betegség jellege megváltozik?
	- Változhatnak egyáltalán a paranoia tünetei?
	Dr. Snyder bocsánatkérő mozdulattal tárta szét kezeit. - Folyton elfelejtem, hogy nem laikussal állok szemben. Úgy kellett volna mondanom, hogy szisztematikus önmegtévesztése átcsaphat egy más, kevésbé szerencsés formába.
	- Esetleg újra hinni fog ugyan a marsiakban, de nem fog hinni az emberek létezésében?
	Dr. Snyder elmosolyodott. - Ekkora váltásra nem gondolhatunk, kedvesem. Könnyen elképzelhető azonban - és a mosoly eltűnt az arcáról -, hogy egyikben sem fog hinni.
	- Ön tréfál.
	- Sajnos korántsem. A paranoia meglehetősen gyakori formájáról beszélek. Ami azt illeti, ez a tévhit számos egészséges embernél is megtalálható. Nem hallott még a szolipszizmusról?
	- Ismerős a szó.
	- Latin eredetű, solus annyi mint egyedül, és ipse annyi mint én, az egyed értelmében. Tehát: az én egyedül. Az a filozófiai hit, mely szerint az én az egyetlen létező dolog. A "Cogito, ergo sum" - gondolkodom, tehát vagyok - alapelven felépülő gondolat logikai végeredménye ez, amikor a gondolkodó képtelen bármilyen ebből következő lépést logikusnak elfogadni. Az a hit, mely szerint a körülöttem levő világot, a benne levő emberekkel együtt egyszerűen én képzelem.
	Margie elmosolyodott. - Most már emlékszem. A főiskolán volt szó róla valamelyik órán. És arra is emlékszem, hogy töprengtem rajta, miért is ne lehetne így?
	- A legtöbb ember életében előfordul, hogy eltöpreng ezen, ha nem is túlságosan komolyan. Erős a kísértés, hogy higyjünk benne, és teljesen lehetetlen cáfolni. Egy paranoiás számára azonban készen kapott téves eszmét jelent, melyet még rendszerezni, vagy mi több, indokolni sem kell. Mivel pedig Luke a marsiakban már úgysem hisz, a többi már csak egy lépés.
	- Gondolja, hogy megteheti ezt a lépést?
	- Semmi sem lehetetlen, kedvesem. Mindössze annyit tehetünk, hogy éberen figyeljük, felkészülve arra, hogy az esetleg bekövetkező változást már az előjelekből észrevegyük. És maga van a legkedvezőbb helyzetben ahhoz, hogy a figyelmeztető jeleket felfogja.
	- Értem, doktor úr. Résen leszek. És hálás köszönetem mindenért.
	Margie felállt. Ezúttal felvette a kéziratot, és kiment vele.
	Snyder doktor hosszan nézett utána, és még jó ideig bámult az ajtóra, melyen át az asszony eltűnt. Aztán még nagyobbat sóhajtott, mint eddig.
	Átkozott Devereaux - gondolta. Közömbös a marslakókkal szemben, és ilyen felesége van.
	Ennyi szerencse nem is jár egy embernek; ez már nem tisztességes játék.
	Bezzeg az ő felesége - de nem akart a feleségére gondolni.
	Különösen most nem, amikor éppen az imént Margie Devereaux-ban gyönyörködhetett.
	Ceruzája után nyúlt, és maga elé húzta a papírlapot, melyre előzőleg irkálni kezdte a jegyzeteit. Fel akart szólalni az M. P. F. sejt ma esti ülésén.





14.

	Igen, létezett egy M. P. F., azaz Marslakóellenes Pszichológiai Front. Jelentékeny mozgalom, ha eddig -július közepéig, négy hónappal az Érkezés után - nem is jutottak még semmire.
	Tagja volt az Egyesült Államok szinte minden pszichológusa és pszichiátere. Szerte a világon, minden országban szinte minden pszichológus és pszichiáter tartozott valamilyen hasonló szervezethez. Ezek a szervezetek megállapításaikat és feltevéseiket (sajnálatos módon jóval több feltevésük volt, mint megállapításuk) az Egyesült Nemzetek egy speciális szervéhez juttatták el, amelyet erre a célra hívtak nagyhírtelen életre, és P. H. K. B.-nek - a Pszichológiai Haladást Koordináló Bizottságnak - neveztek el. A bizottság munkája főleg fordításokban és a beérkezett anyagok továbbításában merült ki. A Fordítói Osztály maga három hatalmas irodaházat igényelt, és több nyelven beszélő személyek ezreit foglalkoztatta. Ez is valami.
	Az M. P. F.-be és a többi hasonló szervezetbe bárki beléphetett, de az ott végzett munkáért fizetni nem tudtak a tagoknak. Ennek ellenére szinte minden megfelelő képzettségű szakember tagja volt valamelyik szervezetnek. Az, hogy aktivitásukat anyagilag nem honorálták, éppen ezeknek az embereknek nem jelentett problémát: bármely pszichológus vagy pszichiáter, feltéve, hogy megőrizte egészséges értelmét, betegre kereshette magát.
	Konferenciákat persze nem tartottak; pszichológusoknak éppúgy nem volt tanácsos nagy számban összejönniük, mint bármely más csoportosulásnak. Ahol sok ember találkozott, oda sok marslakó is gyűlt, akik közbeszólásaikkal teljesen lehetetlenné tették beszédek tartását vagy a felszólalásokat. Az M. P. F. tagok legtöbbje egyedül dolgozott, eredményeit írásban közölte a többiekkel, akiktől súlyos kéziratkötegeket kapott cserébe. Amelyik elgondolást aztán hatásosnak vélte, azt kipróbálta a páciensein.
	Valamiféle fejlődés azért talán mégis volt. Mindenesetre kevesebb emberen mutatkoztak az elmebetegség tünetei. Akadtak persze, akik azt állították, hogy ez azért van, mert a marsiak hatásának kevésbé ellenálló emberek már előbb az elmebajba menekültek az elviselhetetlen valóság elől.
	Mások viszont hajlamosak voltak a megbetegedések számának csökkenését a pszichológusok érdeméül betudni; annak, hogy egyre hatásosabb tanácsokat képesek adni a még ép elméjűeknek. Az állították, hogy a megbetegedések száma azóta csökken, mióta világossá vált, hogy a józan eszünk megőrzése érdekében marslakókat csak egy bizonyos határig szabad figyelmen kívül hagyni. Időnként igenis nekünk is vissza kell sértegetni őket, szabadjára engedve indulatainkat. Ha nem ezt tesszük, az idegesség és a bosszúság felgyűlik bennünk, mint egy biztonsági szelep nélküli kazánban, ami nagyon rövid időn belül robbanással végződik.
	A másik, ugyanilyen értelmes tanács, hogy ne próbáljunk barátkozni velük. Eleinte sokan megpróbálták, és az agyi katasztrófák legnagyobb százaléka alighanem éppen ebből a csoportból került ki. Rengeteg ember, jó szándékú férfiak és nők milliói próbálkoztak ezzel az első éjszakán; voltak olyanok is, akik utána is még egy ideig kísérleteztek vele. Akadt egy-két - nyugodtan mondhatjuk: szent - csodálatosan stabil idegzetű - egyén, akik sohasem hagytak fel a kísérletezéssel.
	A barátkozás alapvető akadályát a marslakók állandó jövés-menése jelentette. Soha egyetlen marslakó sem töltött huzamosabb időt egy helyben, egy személlyel, egy családdal, egy csoporttal. Valószínűtlennek tűnik ugyan, mindazonáltal elképzelhető, hogy egy kivételesen türelmes emberi lénynek talán sikerülhetett volna barátságot kötnie egy marsival, ha az emberi lénynek alkalma lett volna kissé hosszabb ideig kapcsolatban maradnia az adott marslakóval.
	Ebben az értelemben azonban nem létezett adott marslakó. A következő pillanatban, a következő órában - legfeljebb a következő napon - a jó szándékú emberi lény kezdhette volna az egészet elölről egy újabb marslakóval. Tény, hogy azoknál az embereknél, akik megpróbáltak kedvesen viselkedni velük, a marslakók sokkal gyorsabban váltogatták egymást, mint azoknál, akik visszagorombáskodtak. A kedves emberek untatták a marsiakat. A viszálykodás volt az elemük; imádtak veszekedni.
	De elkanyarodtunk az M. P. F.-től.
	Voltak olyan tagok is, akik kis csoportokban, sejtekben dolgoztak. Különösen azoknak volt ez a módszere, akik a Pszichológiai Front tagjaiként a marslakók pszichológiáját tanulmányozták, illetve szerették volna tanulmányozni. Ha az ember a marsiakat tanulmányozza és tulajdonságaikról vitatkozik, az, hogy állandóan körülöttünk nyüzsögnek, bizonyos értelemben még előnyösnek is mondható.
	Egy ilyen hattagú sejthez tartozott dr. Ellicott H. Snyder is, és éppen ma este szándékoztak összejönni. A pszichiáter befűzte az első lapot a gépbe; jegyzetei készen voltak. Szívesebben beszélt volna egyszerűen a jegyzetek alapján, szeretett beszélni és utált írni. De hát állandóan fennáll a veszély, hogy a marslakók közbeszólásaikkal lehetetlenné teszik a folyamatos előadást egy ilyen gyűlésen, és nem marad más hátra, mint körbe adni a beszéd írott szövegét a tagoknak, hogy legalább olvashassák. Még fontosabb szempont, hogy ha a csoport tagjai elfogadják a leírtakat, akkor tovább lehessen adni valamely magasabb fórumnak, szélesebb körű tanulmányozás, esetleg publikáció céljából. És ez a tanulmány ki fogja érdemelni, hogy széles körben megismerjék.





15.

	Dr. Snyder tanulmánya így kezdődött:
 	Hiszem, hogy a marslakók egyetlen pszichológiailag  gyenge pontja, hogy úgy mondjam, Achilles-sarka az tény, hogy eredendően képtelenek hazudni.
	Tisztában vagyok vele, hogy ezt a tényt előttem mások is megállapították, és ismét mások ma is vitatják. Tisztában vagyok azzal is, hogy sokan - különösen orosz kollégáink - azon a nézeten vannak, hogy a marslakók tudnak hazudni és meg is teszik, és hogy kétféle okuk van arra, hogy a dolgainkról megmondják az igazat, és soha nem lehetett még feltételezhető hazugságon sem kapni őket a földi ügyeket illetően. Az első ok, hogy ez a tény hatásosabbá és idegesítőbbé teszi fecsegésüket, hiszen nem kételkedhetünk abban, amit mondanak. A második ok, hogy sohasem lévén bizonyíthatóan őszintétlenek apróságokban, elősegítik, hogy kételkedés nélkül elfogadjuk azt a Nagy Hazugságot, amit saját magukról és ittlétük okáról szándékoznak közölni velünk. Az a feltevés, hogy egy ilyen Nagy Hazugságnak léteznie kell, orosz barátaink számára valószínűleg természetesebb gondolat, mint a legtöbb más embernek. Miután oly hosszú ideje élnek a saját Nagy Hazugságukkal... 

	Snyder doktor abbahagyta a gépelést, újra elolvasta utolsó mondatának kezdetét, aztán visszaállította a kocsit, és kiikszelte a szöveget. Tekintve, hogy abban reménykedett, hogy ezt az írást világszerte terjeszteni fogják, feleslegesnek találta, hogy egyes olvasóiban már az olvasás kezdetén előítéletek támadjanak mondanivalójával szemben.

	Meggyőződésem azonban, hogy egyetlen, tisztán logikai érveléssel bebizonyítható, hogy a marslakók nem csak egyszerűen őszinték, hanem képtelenek is hazudni.
	Világos, hogy céljuk annyit bosszantani bennünket, amennyit csak lehet.
	Egyetlen dolgot, azt a kijelentést, amely nyomorúságunkat az elviselhetetlenségig fokozná, mégsem hallottuk tőlük még soha: soha nem állították azt, hogy véglegesen itt szándékoznak maradni. Az Érkezés éjszakája óta arra a kérdésre, hogy meddig szándékoznak itt maradni, vagy mikor szándékoznak távozni, bármilyen formában is tesszük fel a kérdést, ha egyáltalán kegyeskednek válaszolni, az egyetlen feleletük: "semmi közötök hozzá", vagy valami ilyesmi.
	Az egyetlen dolog, amely legtöbbünk számára kívánatossá teszi, hogy az egészet megpróbáljuk átvészelni, a remény, annak a reménye, hogy egy szép napon, holnap, vagy akár mához tíz évre, a marslakók el fognak tűnni, és soha nem látjuk őket viszont. Éppen az a tény, hogy oly hirtelenül és váratlanul érkeztek, jogosít fel bennünket annak feltételezésére, hogy ugyanilyen módon fognak távozni is.
	Ha a marslakók képesek volnának hazudni, elképzelhetetlen, hogy ne mondanák azt, hogy örökre le akarnak telepedni nálunk. Tehát nem képesek hazudni.
	És ebből az egyszerű logikai lépésből az a rendkívül örömteli következtetés vonható le, hogy a marslakók tudatában vannak annak, hogy itt-tartózkodásuk nem végleges. Ha az lenne, a marslakóknak nem kellene hazugsághoz folyamodniuk, hogy növeljék a nyomó...
	Valaki magas fejhangon felróhögótt, alig néhány centire Snyder doktor jobb fülétől. A pszichiáter félméterest ugrott a székben, de volt olyan óvatos, hogy nem fordult hátra, mert számított rá, hogy akkor arca elviselhetetlenül közel kerül a marslakóéhoz.
	- Nagy-gyon bölcs, Muki, nagy-gyon bölcs. És cseles mint egy poloska, cseles, mint egy poloska.
	- Ez teljesen logikus - mondta dr. Snyder. - Tökéletesen bebizonyítottam. Nem tudtok hazudni.
	- De tudunk - mondta a marslakó. - Nesze neked logika, Muki, agyalj rajta.
	Dr. Snyder agyalt rajta, és nyögni kezdett belé. Ha egy marslakó azt mondja, hogy képes hazudni, akkor vagy igazat mondott, és valóban képes hazudni, vagy pedig hazudott és... Hirtelen visító röhögés vijjogott a fülébe. Aztán néma csend, miközben Snyder doktor kihúzta a papírt az írógépből, férfiasán leküzdötte azt az ingert, hogy kishajót hajtogasson belőle, ehelyett apró darabokra tépte. A fecniket bedobta a papírkosárba, aztán a tenyerébe hajtotta a fejét.
	- Valami baj van, doktor úr? - Margie hangja.
	- Nem, Margie, semmi baj. - A pszichiáter felnézett, és megpróbálta rendbeszedni arcvonásait; úgy látszik sikerült, mert a lány láthatóan nem vett észre semmi rendkívülit. - Elfáradt a szemem - mondta dr. Snyder. - Éppen csak pihentettem egy pillanatra.
	- Értem. Hát, feladtam a kéziratot. És még csak négy óra. Valóban ne csináljak már semmit, mielőtt elmegyek?
	- Nem. De, mégis. Megkereshetné George-ot. Mondja meg neki, hogy cserélje ki a zárat Luke ajtaján. Úgy értem, tegyen rá egy rendeset.
	- Rendben. Befejezte a beszéd szövegét?
	- Igen - felelte a doktor. - Befejeztem.
	- Nagyszerű. Akkor megkeresem George-ot. - Margie kiment, és dr. Snyder hallotta, ahogy a cipősarka koppant a házmester alagsori műhelyébe vezető lépcsőkön.
	Snyder csak állt, üresen, gondolatok nélkül. Rettenetes fáradtságot érzett, rettenetes elkedvetlenedést, minden hiábavalónak tűnt. Pihennie kell, le kell dőlnie egy kicsit. Ha elalszik, ha elalussza a vacsorát, átalussza a sejt-összejövetelt, annál jobb. Sokkal nagyobb szüksége volt arra, hogy jól kialudja magát, mint akár az evésre, akár a pszichiátertársaival folytatott meddő vitákra.
	Nehézkesen felvonszolta magát a szőnyeggel borított lépcsőn a második emeletre, és elindult végig a folyosón.
	Luke szobája előtt megállt, és azon kapta magát, hogy az ajtót bámulja. Szerencsés egy fickó, gondolta tétován. Itt ül benn, ötleteket szül, és olvasgat. Ha vannak is marslakók körülötte, mégcsak nem is tud róluk. Nem látja, nem hallja őket.
	Tökéletesen boldog, tökéletesen kiegyensúlyozott. Ugyan ki az őrült, Luke, vagy mindenki más?
	És még Margie is az övé.
	Ott egye meg a fene. Oda kellene vetni a farkasoknak, a többi pszichiáternek, hadd kísérletezzenek vele, hadd tegyék a gyógyítás ürügyén esetleg ugyanolyan szerencsétlenné, mint amilyen a többi ember - vagy esetleg még őrültebbé, csakhogy más, nem ilyen szerencsés formában.
	Megtehetné, de nem fogja megtenni.
	Továbbindult a saját szobájába, amelyet olyankor használt, amikor nem volt kedve hazamenni Signal Hill-be, és bevágta maga mögött az ajtót. Felvette a kagylót, és feltárcsázta a feleségét.
	- Ma alighanem itt bent töltöm az éjszakát, drágám -mondta az asszonynak. - Gondoltam, jobb lesz, ha most szólok, mielőtt még nekiállnál vacsorát készíteni.
	- Valami baj van, Ellicott?
	- Mindössze arról van szó, hogy borzalmasan fáradt vagyok. Lefekszem aludni egyet, és előfordulhat, hogy elalszom. Szükségem van rá, hogy kialudjam magam.
	- De hát este gyűlésre kellene menned.
	- Legfeljebb kihagyom. Ha mégis elmennék, utána persze hazamegyek, nem ide jövök vissza.
	-Jó, Ellicott. A marslakók ma egészen szokatlanul undokok voltak nálam. Tudod mit csináltak ketten...
	- Nagyon kérlek, drágám, nem akarok hallani a marslakókról. Majd máskor elmeséled. ]ó? Szervusz, drágám.
	Letette a kagylót, a szemközti tükörben látható megviselt arcra bámult. Az ő arca volt. Rettenetes szüksége van rá, hogy kialudja magát. Újra felvette a telefonkagylót, és felhívta a portást, aki egyben a telefonközpontot is kezelte, és üzeneteket is felvett. - Kérem, hogy semmilyen körülmények között ne zavarjanak. Ha bárki keresne, mondja meg neki, hogy házon kívül vagyok.
	- Rendben van, doktor úr. Meddig?
	- Amíg újra nem hívom. És ha ez addig nem történik meg, amíg a szolgálata lejár, kérem, adja tovább a szolgálatot átvevő Estelle-nek is, jó? Kösz.
	Újra a tükörből rámeredő képmására bámult. Látta hogy szemei mélyen ülnek üregükben, és hogy legalább kétszer annyi ősz hajszála van, mint négy hónappal ezelőtt.
	Szóval a marsiak nem hazudnak, mi? - kérdezte ön magától hangtalanul.
	Akkor gondoljuk ezt végig egészen a borzalmas végkövetkeztetésig. Ha a marsiak képesek hazudni - már pedig képesek -, akkor az a tény, hogy nem hangoztatják végleges ittmaradásukat még nem bizonyítja, hogy nem maradnak itt végleg.
	Lehet, hogy nagyobb szadista örömet okoz nekik, hogy hagynak reménykedni bennünket, miközben gyönyörködhetnek a szenvedéseinkben, minthogy reményeinktől megfosszanak, és ezzel megszűnjön az emberiség. Ha mindenki öngyilkos lenne vagy megzavarodna, véget érne a jó móka; nem volna kit gyötörni.
	És annak a tanulmánynak a logikája olyan egyszerűen szépséges és olyan szépségesen egyszerű volt...
	Gondolatai eddigre már meglehetősen homályosakká váltak, és egy pillanatig képtelen volt visszaemlékezni, hol is volt a csapda a dologban. Persze, megvan. Ha valaki azt állítja, hogy képes hazudni, az képes is; különben ugyanis azzal, hogy azt állítja, képes hazudni, hazudna; ha pedig már hazudik...
	Kirángatta gondolatait a bűvös körből, mielőtt még zavarosabbá válhattak volna. Levetette a zakóját és a nyakkendőjét, egy szék hátára akasztotta, leült az ágy-szélére, és lerúgta a cipőjét.
	Végigdőlt az ágyon, és lehunyta a szemét.
	Alig egy pillanattal később váratlanul métereset ugrott, miután egyszerre két oldalról, mindkét fülébe rekedt, elképzelhetetlenül harsány bronxi örömrivalgás rikoltott. Megfeledkezett a füldugaszokról.
	Felkelt, bedugta a fülébe a dugaszokat, és visszafeküdt. Ez alkalommal el is aludt nyomban.
	És álmodott.
	A marslakókról.





17.

	A marslakók ellen küzdő tudományos front nem volt olyan jól szervezett, mint a pszichológiai, de még aktívabb volt. A pszichik tele voltak munkával, és csak alkalmankint tudtak időt szakítani a kutatásra és a kísérletezésre, a fizikai tudományok művelői azonban teljes munkaidejüket erre szentelhették, sőt még túlórában is tanulmányozhatták a marsiakat. Minden egyéb irányú kutatás amúgy is holtpontra jutott. A világ minden nagyobb laboratóriuma részévé vált az aktív tudományos frontnak. Brookhaven, Los Alamos, Harwich, Braunschweig csakúgy, mint Szumigrád, Trojck és Tokuyama, hogy csak néhányat említsünk. Nem is beszélve mindazok padlásszobáiról, garázsairól vagy pincéiről, akik valamicskét is konyítottak a tudományok vagy áltudományok bármely ágához. Az elektromosságot, az elektronikát, a kémiát, a fehér és a fekete mágiát, az alkímiát, a varázsvesszős ámolygást, az élettant, a fénytant, a hangtant, a szuperszóniát, a tipológiát, a toxikológiát és a topológiát egyaránt megpróbálták a kutatáshoz, esetleges támadóeszközként felhasználni.
	A marslakóknak végül is kellett, hogy legyen egy gyenge pontjuk valahol. Egyszerűen léteznie kellett valaminek, amire még egy marslakó is felszisszen.
	Alfa, béta, gamma, delta, zéta, éta, teta és ómega sugarakkal bombázták őket.
	Amikor mód nyílt rá (és a marslakók sem nem tiltakoztak a kísérletezgetés ellen, sem nem keresték rá az alkalmat) sok millió voltos elektromos áram, erős és gyenge mágneses mezők, ultrarövid és különlegesen hosszú hullámok hatásának tették ki őket.
	Kipróbálták rajtuk az abszolút nulla fok körüli hideget, és azt a hőfokot, amelyet az ember egyáltalán elő tud állítani, vagyis a maghasadáskor keletkező hőt. Nem, az utóbbit nem laboratóriumban állították elő. Áprilisra egy hidrogénbomba-kísérletet terveztek. Az illetékes hatóság némi mérlegelés után utasítást adott a kísérlet terv szerinti lefolytatására, tekintet nélkül a marslakókra. A zöld lények eddigre már úgyis ismerték minden titkunkat, nem volt mit veszteni. Ugyanakkor remény nyílt arra, hogy valamelyik marslakó közelről akarja majd megfigyelni a hidrogénbomba robbanását. Az egyik magán a bombán csücsült. A robbanás után az admirális hajójára kvimmelte magát.
	- Tényleg csak ekkora tűzijáték telik tőled, Muki? - érdeklődött fitymáló képpel.
	Tanulmány-fényképeket készítettek róluk az elképzelhető összes megvilágításokkal: infravörös, ultraibolya sugarakkal, fluoreszcens anyagokkal, nátriumgőzlámpával, ívfénnyel, gyertyafénynél, foszforeszkáló anyagokkal, napfényben, holdfényben, csillagok fényénél.
	Permetezték őket az összes ismert folyadékokkal, többek között kénsavval, nehéz vízzel, szentelt vízzel és poloskaírtóval.
	Hangjukat, lett légyen bár beszéd vagy bármi más, az elképzelhető összes hangrögzítő berendezésre felvették. Tanulmányozták őket mikroszkóppal, teleszkóppal, spektroszkóppal és ionoszkóppal.
	A gyakorlati eredmény: nulla; soha egyetlen kutatónak sem sikerült semmivel egyetlen marslakónak egyetlen kellemetlen percet sem szereznie.
	Az elméleti eredmények figyelmen kívül hagyhatók voltak. Rendkívül kevés olyan dolgot sikerült megtudni róluk, ami ne derült volna ki egy-két nappal az érkezésük után.
	Csak azokat a fénysugarakat verték vissza, amelyek hullámhossza a látható spektrumon belül esik (0,0004 mm-0,00076 mm). Minden egyéb sugárzás, e sáv alatt vagy felett, akadálytalanul hatolt át rajtuk, eltérítés vagy törés nélkül. Sem a röntgensugarak, sem a rádióhullámok, de még a radar sem mutatta ki őket.
	Sem a gravitációs, sem a mágneses terekre nem hatottak. Ugyanígy hatástalan maradt velük szemben az energia, illetve a folyékony, szilárd vagy gáznemű anyag minden formája, amelyet képesek voltunk kipróbálni rajtuk.
	Sem el nem nyelték, sem vissza nem verték a hangot, de hangokat képeztek. A tudósokat ez talán még jobban megdöbbentette, mint az, hogy a fénysugarakat visszaverték. A hang egyszerűbb dolog a fénynél, vagy legalábbis jobban ismerjük. A közeg - rendszerint a levegő - rezgése. Ha pedig a marslakók a létezés és a tapinthatóság értelmében nem voltak itt, akkor hogyan hozhatták rezgésbe a levegőt, aminek következtében hallhattuk a hangjukat? Márpedig megtették, mégpedig nem is csak a hallgatóság tudatában, mert hiszen hangjukat rögzíteni, sőt visszajátszani is lehetett. Csakúgy, ahogyan az általuk visszavert fénysugarakat is rögzíthettük és tanulmányozhattuk a fényérzékeny lemezen.
	Mibenlétük meghatározását illetően természetesen egyetlen tudós sem hitte, hogy ördögök vagy démonok lennének. Igen sokan tiltakoztak azonban az ellen, hogy a Marsról - vagy bárhonnan a világegyetemből - érkeztek volna. Nyilvánvalóan az anyag valamely más megnyilvánulási formája voltak - ha esetükben egyáltalán anyagról beszélhetünk, abban az értelemben, amit mi anyagnak tartunk -, és valamely más világegyetemből kellett jönniük, ahol a természeti törvények alapvetően különböznek a mieinktől. Elképzelhető, hogy egy másik dimenzió küldöttei.
	Illetve, néhány tudós szerint még valószínűbb, hogy ők rendelkeznek nálunk több vagy kevesebb dimenzióval.
	Nem lehettek esetleg kétdimenziós lények, akiknél az, hogy szemre harmadik dimenziójuk is van, csupán látszólagos hatása annak a ténynek, hogy most éppen egy háromdimenziós univerzumban tartózkodnak? Árnyképek egy mozivásznon, akik háromdimenziósoknak tűnnek, de csak addig, amíg nem próbáljuk megragadni őket?
	De lehettek négy- vagy öt dimenziós lényeknek a háromdimenziós világba vetített olyan vetületei is, akiknek érinthetetlensége valamiképpen azzal függött össze, hogy több dimenzióval rendelkeztek, mint amennyit mi láthatunk és felfoghatunk.





17.

	Luke Devereaux felébredt, nyújtózott egyet, közben hatalmasat ásított. Kipihenten, remekül érezte magát. A Nyomok a semmibe befejezése után megkezdett egyhetes vakációjának ez volt a harmadik reggele. Élete legjobban megérdemelt pihenése ez, miután öthetes hajrában megírta a könyvet. Azt a könyvet, amellyel alighanem több pénzt keres majd, mint bármelyikkel eddig.
	Semmi gond a következővel sem. A sztori fontosabb állomásai már készen állnak a fejében, és ha Margie nem ragaszkodott volna olyan állhatatosán ahhoz, hogy pihenőt tartson, már körülbelül el is készült volna az első fejezettel. Ujjai szinte viszkettek az írógép után.
	No jó, megkötötte az üzletet: ha Margie is szabadságot vesz ki, hajlandó pihenni egy hetet, és tarthatnak egy második mézeshetet. Ami szinte tökéletesen sikerült.
	Szinte tökéletesen? - ismételte meg, most már kérdés formájában önmagának. Azon kapta magát, hogy igyekszik gyorsan másra gondolni. Ha mégsem volt tökéletes, nem akart foglalkozni vele, hogy ennek mi az oka.
	De hát miért nem akarja tudni? Ez a lépés ugyan messzebbre vitte az eredeti kérdéstől, de valahogyan ez is zavaró volt.
	Gondolkodom, gondolta. Márpedig nem szabadna gondolkodnom, mert valami miatt a gondolkodás mindent elronthat. Lehet, hogy azért hajszolta úgy magát az írással, hogy ne gondolkodhasson?
	De miről ne gondolkodhasson? Agya megint igyekezett kitérni a válasz elől.
	Aztán egyszercsak véget ért a félálom, egy csapásra felébredt, és újra itt volt az egész.
	A marslakók.
	Nézz szembe a ténnyel, hogy megpróbáltál meglapulni a ténnyel, hogy mindenki változatlanul látja őket, csak te nem. Hogy tehát te elmebeteg vagy - holott te tudod, hogy nem vagy az -, vagy hogy mindenki más megőrült.
	Egyik feltevésnek sincs sok értelme, mégis vagy az egyiknek, vagy a másiknak igaznak kell lennie, és azóta, hogy jó öt hete utoljára láttál marslakót, egyfolytában lapulsz és igyekszel nem gondolni az egészre - mivel hogy ha ezen a szörnyű ellentmondáson töprengsz, megint becsavarodsz, mint azelőtt, és megint látni fogod...
	Szorongva kinyitotta a szemét, és körülnézett a szobában. Marslakó sehol. Hát persze, hogy nincs; hiszen a marslakók nem léteznek. Nem tudja, mitől olyan teljesen és tökéletesen biztos ebben, de tény, hogy teljesen és tökéletesen biztos benne.
	Ugyanolyan biztos benne, mint hogy most épelméjű.
	Megfordult, Margie-re nézett. Az asszony még békésen aludt, arca olyan ártatlan, mint egy gyermeké, mézszínű fürtjei rendetlenségükben is bájosán szóródnak szét a párnán. Takarója kissé lecsúszott, kibukkant alóla keble lágy halmának rózsás bimbója, és Luke felkönyökölt, hogy megcsókolja. Persze csak lopva, finoman, nehogy felébressze; az ablakon át derengő bizonytalan fényből arra következtetett, hogy még korán lehet, épphogy megvirradt. Arra is ügyelnie kellett, nehogy önmagát túlságosan felébressze, abban az értelemben, mert az utolsó hónap tapasztalatai alapján már megtanulta, hogy az asszony napvilágnál semmi ilyesmire nem hajlandó, kizárólag éjszaka, azokkal az átkozott vackokkal a fülében, amelyek megakadályozzák, hogy becézgethesse. Az istenverte marslakók. Mindegy, ezt ki leheteti bírni, végül is ez a második nászút volt, nem az első, ő is túl van a harminchetedik éven, és így reggel felé már nem is olyan lelkes.
	Visszafeküdt hát, újra lehunyta a szemét, de már tudta, hogy nem fog újra elaludni.
	Nem is aludt. Elmúlt tíz perc, talán húsz is, de mintha percről percre éberebbé vált volna. Óvatosan kimászótt hát az ágyból, és csendben belebújt a ruháiba. Még mindig nem volt fél hat sem, de hát azért nyugodtan kimenhet és sétálhat egyet lent, amíg mindenki felébred. És Margie legalább nyugodtan kialhatja magát.
	Felszedte a cipőit, és a kezében tartva lábujjhegyen kiosont a hallba, az ajtót vigyázva tette be maga után; aztán leült a legfelső lépcsőfokra, hogy felhúzza a cipőjét.
	A szanatórium egyetlen kapuját sem zárták be soha; azokat a betegeket, akik nem mozoghattak szabadon - a pácienseknek mintegy a fele volt ilyen -, a szobáikba zárták, egyébként pedig felügyelet alatt álltak. Luke az egyik oldalkapun hagyta el az épületet.
	Kint tiszta, felhőtlen ég fogadta, de eléggé hideg volt. Dél-Kaliforniában még augusztus elején is csaknem hidegek a hajnalok; ez mindenesetre az volt, Luke megborzongott, és sajnálta, hogy sportzakója alá nem húzott pulóvert. A nap azonban már meglehetősen magasan állt, nyilván hamarosan felmelegszik az idő. Ha elég gyorsan szedi a lábát, nem fog fázni.
	Így hát gyors léptekkel átment a kerítéshez, és elindult mellette. A kerítés vörösfenyőből készült, lehetett vagy száznyolcvan centi magas. Semmiféle drót nem volt a tetején, és bármely vállalkozó kedvű személy, Luke-ot is beleértve, könnyedén átmászhatott volna rajta. Inkább a magánterület jelzésére, mint akadályként szolgált.
	Luke egy pillanatra érzett is kísértést, hogy átmásszon rajta és teljes szabadságot élvezzen vagy egy félórácskára, de aztán úgy döntött, hogy mégsem teszi. Ha valaki, akár távozás közben, akár akkor, amikor visszatér, meglátja, dr. Snyder esetleg ismét megnyirbálja a kedvezményeket. Dr. Snyder olyan aggódós volt. A kert egyébként is elég nagy, kedvére kisétálhatja magát itt a kerítésen belül is.
	Így aztán tovább ballagott a kerítés mentén. Elért az első sarokig, ott befordult.
	És meglátta, hogy nincs egyedül, akadt ma reggel egy másik koránkelő is. A parkban itt-ott felállított zöld padok egyikén hatalmas fekete szakállú, apró emberke üldögélt. Aranykeretes szemüveget viselt, és öltözéke aprólékos gondosságról tanúskodott, egészen tükörfényesre dörzsölt fekete cipőjére simuló galambszürke kamáslijáig. Luke meglepődve pillantott a szokatlan ruhadarabra; ez ideig senkit sem ismert, aki még hordott volna ilyesmit. A szakállas emberke érdeklődve bámult valahová Luke válla felett.
	- Szép reggelünk van - szólította meg Luke. Ha már megállt, úgy vélte, illik valamit mondania.
	A szakállas nem válaszolt. Luke megfordult, hogy megnézze, mi van olyan érdekes a válla felett, és egy fát pillantott meg. De semmi olyat nem látott rajta, amit bármely fán ne lehetne látni, levelek és ágak bólogattak felé. Se egy fészek, de még madár sem akadt a fán.
	Luke visszafordult, a szakállas ember változatlanul a fára meredt, most sem nézett Luke-ra. Süket lenne talán? Vagy... ?
	- Elnézést kérek - próbálkozott Luke. Miután erre sem kapott választ, szörnyű gyanú ébredezett benne. Előrelépett, és könnyedén megérintette az emberke vállát. A váll kissé megrezdült. A szakállas egyik kezével odanyúlt és megdörzsölte, tekintetét azonban most sem fordította el a fáról.
	Vajon mit tenne, ha felrántanám a padról és behúznék neki egyet - merült fel Luke agyában. Ehelyett azonban odanyúlt az emberke arca elé, és nyitott tenyerét ide-oda húzogatta a szeme előtt. A szakállas pislogni kezdett, aztán levette a szemüvegét, megdörzsölgette előbb az egyik, aztán a másik szemét, újra feltette szemüveget, és ismét a fára meredt. Luke megborzadt, és továbbment. Jóságos Isten, gondolta; se nem lát, se nem hall engem, nem is hisz benne, hogy itt vagyok. Pontosan, ugyanúgy, ahogy én sem hiszek...
	De hát, a szentségit, amikor megérintettem, azt érezte, csak...
	Hisztériás vakság, magyarázta Snyder doki, amikor megkérdeztem, hogy lehet az - ha marslakók lennének itt -, hogy nincsenek olyan üres foltok, amelyeken nem látok át, ha már őket magukat nem látom.
	És a doki azt mondta, hogy én...
	Pontosan úgy, mint ez a...
	Éppen egy padhoz ért, és leült, aztán úgy fordult, hogy visszanézhessen a szakállasra, aki még mindig ott ült a másik padon, pár méterre tele. Változatlanul ott ült, és változatlanul a fára meredt.
	Lehet, hogy lát rajta valamit, ami nincs is ott? - szerette volna tudni Luke.
	Vagy valamit, ami számomra nincs ott, de az ő számára ott van, és vajon melyikünknek van igaza?
	Nyilván nekem, legalábbis ebben az egyben, ha másban nem is. Mivel én gondolom; tehát én biztosan vagyok.
	De honnan tudom, hogy ő ott van?
	Miért ne lehetne egyszerűen a képzeletem szüleménye?
	Hülye szolipszizmus, az a fajta agyalás, amelyen valamikor a serdülőkorban mindenki átesik, aztán kigyógyul	belőle.
	De mindannyiszor újra feltámad az emberben, amikor ő és a többiek kezdik a dolgokat eltérő módon látni, vagy eltérő dolgokat látnak.
	Nem a Szakállasról van szó; ő egyszerűen csak egy másik őrült. Nincs jelentősége. Éppencsak, hogy lehetséges, előfordulhat, hogy a vele kapcsolatos kis epizód olyan sínen indította el Luke gondolatait, amelyik helyes célhoz vezethet.
	Akkor éjszaka, amikor Greshammel úgy berúgott, éppen, mielőtt teljesen kikészült volna, ott volt az a marslakó, akire visszamorgott. - Én találtalak ki benneteket - úgy emlékszik, ezt mondta a marsinak. Ugyan?
	És mi van, ha tényleg ő tette? Mi van, ha a részegségtől kábult agya felfedezett valamit, amit józan értelme nem is tudott?
	Mi van, ha a szolipszizmus nem is olyan hülyeség? Mi van akkor, ha a világegyetem, mindennel és mindenkivel együtt, úgy, ahogy van egyszerűen Luke Devereaux fantáziájának terméke?
	Mi van akkor, ha én, Luke Devereaux találtam ki a marsiakat, akkor este, amikor érkeztek, ott, Carter Benson vityillójában, az Indio közelében elterülő sivatagban?
	Luke felkelt a padról, és újra elindult. Léptei meggyorsultak, hogy ezzel is serkentse agyának működését. Igyekezett pontosan visszaidézni emlékezetébe azt az estét. Közvetlenül azelőtt, hogy kopogtattak az ajtón, villant fel a fejében végre az ötlet a megírandó sci-fi regényhez. Arra gondolt - Mi lenne, ha a marslakók...
	De hogy mit gondolt volna tovább, arra nem emlékezett. A marslakó kopogása megszakította a gondolatsort.
	De vajon tényleg megszakította?
	Mi van akkor, ha tudatos gondolkodása ugyan nem formálta tovább a gondolatot, tudattalanja azonban már kibontotta a folytatást?
	Mi van akkor, ha a marslakók kis zöld emberkék, láthatóak, hallhatóak, de nem lehet megfogni őket, és mi van, ha mostantól számítva egy másodperc elteltével egyikük kopog azon az ajtón, és azt mondja: - Hé, Muki, ez a Föld?
	És így tovább.
	Miért ne?
	Persze, volna miért. Végül is kitalált ó már más témákat is - ha a novellákat is beleszámítja, több százat -, és egyik sem történt meg abban a pillanatban, amikor kitalálta őket.
	Mégis - mi van, ha azon az éjszakán a körülmények hajszálnyit különböztek? Vagy pedig, és ez látszik valószínűbbnek, valami kis üzemzavar állt be az agyában - egyszerűen a fáradtságtól és az aggodalomtól, hogy nem képes a pangáson túljutni -, mégpedig abban a részben amely elválasztja a "tényeket", azt a képzelt világegyetemet, amelyet rendes körülmények között az agya kivetít maga koré, a "képzelettől", mindattól, amit kigondol és képzelt történésként leír, és tulajdonképpen bekövetkezik egy képzelet-a-képzeletben állapot.
	Ebben lehet valami, bármennyire értelmetlenül is hangzik.
	De mi történhetett akkor, amikor több mint öt héttel ezelőtt egyszer csak nem hitt többé a marslakókban? Miért hisz a többi ember - ha ez a többi ember szintén az ő, Luke képzeletének terméke - továbbra is valamiben, amiben ő, Luke már nem hisz, sót látják is azt, ami pedig már nem létezhet?
	Megint egy padhoz ért, és leült. Kemény egy dió.
	De tényleg az? Azon az éjszakán agyát erős sokk érte. Képtelen visszaemlékezni, hogy mi volt az, kivéve, hogy köze volt egy marslakóhoz, de abból, ami történt - hogy egy időre katatoniás állapotba került -, arra kell következtetnie, hogy alapos megrázkódtatás volt.
	Könnyen lehet, hogy éppen ez a sokk dobta ki a marslakókban való hitet tudatos gondolataiból, és agyának ez a része most helyesen működik; anélkül azonban, hogy tudattalanjában is helyreállította volna az ítélőképességet a tények és a képzelet termékeinek a - kivetített "valódi" világának és a regénytémáknak - megkülönböztetésében, minek következtében a képzelt marslakók látszólag valóságos létezése került előtérbe. Szó sincs paranoiáról. Ő egyszerűen schizofrén. Agyának egyik része - a tudatos, gondolkodó rész - nem hitt a marsiakban, ténylegesen tudta, hogy nem léteznek.
	A mélyebb rész azonban, a tudattalan, a képzetek teremtője és tárolója nem kapta meg az üzenetet. A tudattalan változatlan valódiaknak fogadta el a marslakókat, ugyanolyan valódiaknak, mint bármi mást, és természetesen elfogadták okét képzeletének és tudattalanjának többi termékei, az emberi lények is.
	Izgatottan felpattant, és most már szinte futólépésben ment tovább.
	Most már egyszerű a feladat. Mindössze annyit kell tennie, hogy tudattalanjával valamilyen módon közli mindezt.
	Meglehetősen hülye érzés volt, de mondogatni kezdte magában: Hé, marslakók pedig nincsenek. Ne lássa őket a többi ember sem.
	Vajon ezzel elintéződött a dolog? Miért ne, ha egyszer megtalálta a minden szempontból kielégítő magyarázatot, márpedig biztos volt benne, hogy megtalálta.
	Azon vette észre magát, hogy a park egyik legtávolabbi sarkába került, és megfordult, hogy visszamenjen a konyha irányába. A reggeli már biztosan kész, és a többiek viselkedéséből megállapíthatja, hogy látnak és hallanak-e marslakókat.
	Az órájára nézett, látta, hogy tíz perccel múlt hét, tehát még húsz perc hiányzik a reggelihez hívó első csengetéshez. A hatalmas konyha sarkában azonban ott állt egy asztal néhány székkel, és a koránkelőket hét órától kezdve szívesen látták egy reggeli előtti kávéra.
	A hátsó ajtón ment be, és körülnézett. A szakács a tűzhelynél szorgoskodott; az egyik ápoló a zárt szobák betegei valamelyikének éppen tálcára rakta a reggelit. A két nővér, akik a reggeli idején kisegítettek, még sehol sem volt látható; valószínűleg terítettek az ebédlőben. Az asztalnál két beteg kávézott, idősebb hölgyek, az egyik fürdőköpenyben, a másik pongyolában ült.
	Minden roppant békésnek és szelídnek tűnt, zavaró körülményeknek semmi jele. Persze, ha volna is ilyesmi, ő akkor sem látná a ludas marslakót, de az emberek viselkedéséből olyan pontosan megállapíthatná jelenlétét, mintha valóban látná is. Csak az indirekt bizonyítékokat kell figyelnie.
	Töltött magának egy csésze kávét, az asztalhoz vitte, és leült az egyik székre. - Jó reggelt, asszonyom - köszönt az egyik hölgynek: ismerős volt, Margie mutatta be előző nap neki Luke-ot.
	- Jó reggelt, Devereaux úr - fogadta a köszönést Murchison-né. - Hol hagyta azt a bájos kis feleségét? Szundit még?
	- Igen, asszonyom. Én korábban felkeltem, hogy sétáljak egyet. Igazán szép ez a reggel.
	- Nekem is úgy tetszik. Devereaux úr, engedje meg, hogy bemutassam Randallné asszonynak, ha még nem ismernék egymást.
	Luke udvariasan mormogott valamit.
	- Részemről a szerencse, Devereaux úr - mondta a másik idősebb hölgy. - Ha éppen a parkból jön, talán meg tudja nekem mondani, merre van a férjem, hogy ne kelljen az egész parkot bejárnom utána.
	- Egyetlen emberrel találkoztam - felelte Luke. Egy szakállas férfival.
	A hölgy bólintott, és Luke folytatta. - A park északnyugati sarka közelében ül egy padon, és egy fára bámul.
	Randallné sóhajtott. - Biztos a beszédén gondolkodik. Ezen a héten Ishurtinak képzeli magát szegénykém. - Felállt. - Megyek, megmondom neki, hogy kész a kávé.
	Luke fel akart pattanni, és már kinyitotta a száját, hogy felajánlja, ő megy az öregért; aztán eszébe villant, hogy a Szakállas sem nem látja, sem nem hallja őt, így hát az üzenet átadása nem kecsegtetne sikerrel. Letett hát róla, hogy ajánlkozzon.
	Amikor az ajtó becsukódott Randallné mögött, Murchisonné Luke karjára tette a kezét. - Egy ilyen kedves házaspár - mondta. - Igazán szörnyű.
	- A hölgy nagyon kedvesnek látszik - felelte Luke. -A férfival azonban - szóval - nem tudtam megismerkedni. Mindketten... izé... ?
	- Persze. De mindkettő azt hiszi, hogy csak a másik az. Mindketten abban a hitben vannak, hogy csupán azért vannak itt, hogy a másikra vigyázzanak. - Közelebb hajolt Luke-hoz. - Nekem azonban gyanúsak, Devereaux úr. Szerintem mindkettő kém, és csak tettetik az őrültséget. Kémek a Vénuszról! - Az "sz" betű szisszenve fröcskölt. Luke hátrább húzódott, és annak ürügyén, hogy a kávét törölgeti a szája sarkából, igyekezett az arcára fröccsent nyálat is letörölni.
	Hogy elterelje a szót a kellemetlen témáról, megkérdezte: - Mit ért a hölgy azon, hogy a férje a héten sajtinak képzeli magát?
	- Nem sajtinak, Devereaux úr. Ishurtinak.
	A szó vagy név ismerősen hangzott Luke-nak, különösen, hogy már másodszor hallotta, de nem tudta hová tenni.
	Rájött azonban, hogy ha Randallné idehozza a férjét, amíg még ő is itt van, a dolog kellemetlenné válhat. Így hát ahelyett, hogy tovább kérdezősködött volna, gyorsan felhajtotta a kávéját, és elnézést kért, mondván, hogy fel akar menni, szól a feleségének, hogy jöjjön reggelizni.
	Éppen idejében tűnt el, Randallék ekkor léptek be a hátsó ajtón.
	A szobájuk elé érve hallotta, hogy Margie motoszkál bent. Halkan kopogott, hogy ne ijessze meg az asszonyt, és belépett.
	- Luke! - Margie a férfi nyakába fonta karjait, és megcsókolta.
	- Sétáltál egyet a parkban? - Csak részben volt felöltözve, melltartó, bugyi és cipő volt rajta, az öltözéket kiegészítő ruhát az ágyra dobta, hogy keze szabaddá váljon, amikor Luke belépett.
	- Igen, és ittam egy csésze kávét is. Vedd fel gyorsan a ruhádat, éppen idejében érkezünk a reggelihez.
	Letelepedett az egyik székbe, és onnan figyelte, ahogy Margie a ruhát feje fölé emelve belebújik, ami számos apró vonaglással járt, nem mindig bájosakkal, de rendkívül érdekes volt megfigyelni ezt a ceremóniát, amivel a nők öltözködése jár.
	- Margie, kicsoda vagy micsoda az az Ishurti?
	A ruhagomolyból tompa mormolás hallatszott, aztán Margie feje előbukkant a ruha gallérjából, és miközben helyére húzogatta magán a könnyű anyagot, hitetlenkedve bámult Luke-ra. - Drágám, hát nem olvastad az újs... Ja persze, nem olvastad. De abból az időből is, amikor olvastál újságot, emlékezned kellene Yato Ishurti nevére!
	- Hát persze - mondta Luke. A két névről, így együtt tényleg eszébe jutott, kiről van szó. - Sokat szerepelt az újságokban mostanában?
	- Hogy sokat-e? Az utóbbi három napban egyszerűen tele vannak vele a lapok, Luke. Holnap beszélni fog a rádióban, az egész világhoz szól; azt akarják, hogy mindenki hallgassa, és a lapok vezércikkei a bejelentés óta egyébről sem írnak.
	- Beszél a rádióban? De hát azt hittem, a marsiakról azt tartják - úgy értem, a marslakók minden rádióbeszédet lehetetlenné tesznek.
	- Már nem, Luke. Egy dolgot végül is sikerült kitalálnunk. A rádiók kidolgoztak egy olyan gégemikrofont, amelybe a marslakók nem tudnak bekapcsolódni. Nagy szenzáció volt, körülbelül egy héttel ezelőtt közölték, Ishurti bejelentése előtt.
	- Hogyan csinálja? Úgy értem, a mikrofon.
	- Nem a hangokat érzékeli. Mivel nem vagyok műszaki, a részleteket nem tudom, de valahogy közvetlenül a beszélő gégemozgásait veszi fel és alakítja rádióhullámokká. Az embernek nem is kell hangosan beszélnie, csak - hogy is mondják?
	- Szubvokalizál, magában formálja a szavakat - segítette ki Luke, és eszébe jutott iménti kísérlete, ahogyan a saját tudattalanjához igyekezett szólni. Eredményes volt vajon? Eddig semmi jelét nem látta annak, hogy marsiak lennének a környéken. - De miről akar beszélni? - Azt senki sem tudja, ám mindenki feltételezi, hogy a marslakókról. Ugyan miről akarna éppen most az egész világ füle hallatára beszélni? Azt suttogják - de senki sem tudja, hogy igaz-e vagy sem -, hogy az egyik marsi végre hajlandó volt értelmesen szóba állni vele, és valamiféle ajánlatban közölte, hogy milyen feltételekkel hajlandók távozni. Elképzelhető, nem? Végül is kell, hogy legyen valami vezérük, akár király, akár diktátor, akár elnök, vagy hívják akárminek. Ha pedig fel akarják venni velünk a kapcsolatot, tényleg Ishurtihoz mennek.
	Luke-nak sikerült megőriznie a komolyságát, sőt még egy közömbös bólintás is telt tőle. Micsoda kudarc vár erre az Ishurtira.
	Holnapra már...
	- Margie, mikor láttál utoljára marslakót?
	Margie kissé furcsán nézett rá. - Miért, Luke?
	- Csak kérdezem.
	- Hát, ha mindenáron tudni akarod, most is van kettő belőlük itt a szobában.
	- Ü, - mondta Luke.
	Nem sikerült.
	- Kész vagyok - mondta Margie. - Mehetünk? 
	Felszolgálták a reggelit. Luke kedvetlenül turkált az ételben; hozzá sem nyúlt a sonkás tojáshoz, akár fűrészporból lehetett volna. Miért nem sikerült?
	A fene egye meg a tudattalanját; hát nem hallotta, amit szubvokalizált neki?
	Vagy nem hitte el?
	Egyszerre világossá vált előtte, hogy el kell mennie innen, bárhová. Ez itt, és ezzel tökéletesen tisztában van, ez itt egy elmegyógyintézet, ha százszor szanatóriumnak becézik is. Nem az a hely, ahol egy ilyen problémát meg lehetne oldani.
	És Margie közelsége bármilyen csodálatos is, mégis zavaró.
	Egyedül volt, amikor kitalálta a marslakókat; egyedül kell lennie akkor is, amikor elűzi őket. Egyedül, távol mindentől és mindenkitől.
	Carter Benson vityillója Indio közelében? Hát persze; hiszen ott kezdődött minden!
	Igaz, hogy most augusztus van, és nappal azon a környéken dögletes a hőség, de pontosan ezért biztos lehet benne, hogy Carter nincs ott, így hát engedélyt sem kell kérnie, és még maga Carter sem fogja tudni, hogy ott van a kulipintyóban. Ezért aztán nem is árulhatja el, ha keresnék. Margie azt sem tudja, hogy Carter kunyhója létezik, sosem került rá sor, hogy Luke említse neki.
	Hanem a dolgot gondosan kell megtervezni. Most még túl korán lenne lelépni, mert a bank csak kilenckor nyit, márpedig az első útjának oda kell vezetnie. Hálistennek Margie kettőjük nevére nyitott folyószámlát, és neki is hozott egy nyilvántartó kartont, hogy meglegyen az ő, Luke, hiteles aláírása is rajta. Egy néhány száz dollárra szóló csekket kell majd beváltania, hogy egy használt kocsit vehessen, Benson kunyhójába más módon nem lehet eljutni, ő pedig eladta a kocsiját, mielőtt eljött Hollywoodból.
	És mindössze kétszázötven dollárt kapott érte, pedig pár hónappal korábban - amikor még létezett olyasmi, hogy az ember kedvtelésből is autózzon, nemcsak, ha feltétlenül szükséges - ötszázat zsebelt volna be érte. Persze ez azt is jelenti, hogy most viszont ő is olcsón juthat kocsihoz. Még egy százas sem kell hozzá, hogy felcsípjen egyet, amivel eljut a vityillóba, és bejárhat vele Indióba bevásárolni - ha az, amit tennie kell, netán hosszabb időt venne igénybe.
	- Valami baj van, Luke?
	- Semmi - felelte. - Semmi az égvilágon. - Rájött, hogy akár most mindjárt elő is készítheti a terepet a szökéshez.
	- Kivéve, hogy kicsit álmos vagyok. Nem volt valami jó az éjszakám, talán ha pár órát sikerült igazán rendesen aludnom.
	- Nem kellene felmenned és most egyet szundítanod, drágám?
	Luke úgy tett, mintha habozna. - Hát - talán kicsit később azt is teszem. Majd ha egészen elálmosodom. Most csak olyan kótyagos vagyok, de nem hiszem, hogy képes lennék elaludni.
	- Oké. Van valami elképzelésed, hogy mit csináljunk?
	- Mi a véleményed a tollaslabdáról? Játszhatnánk egyet, attól eléggé kifáradnék ahhoz, hogy utána tényleg aludjak néhány órácskát.
	Az idő kicsit szelesnek bizonyult ugyan a tollaslabdához, de azért játszottak vagy fél órát - ekkor tehát fél kilenc volt -, aztán Luke ásítozni kezdett, és közölte, hogy most már tényleg álmos. - Nem akarsz feljönni velem? - hívta Margie-t. - Ha szükséged van valamire a szobából, most hozd ki, és akkor nem kell zavarnod ebédig, ha egyáltalán tudok addig aludni.
	- Menj csak nyugodtan, nekem most nem kell onnan semmi, ígérem, hogy nem zavarlak tizenegyig.
	Luke futó csókot nyomott Margie ajkára, közben azt kívánta, bár hosszabb lehetne ez a csók, hiszen most jó darabig nem fogja Margie-t látni, aztán felment.
	A szobába érve leült az írógéphez, és írt egy rövid üzenetet Margie-nek. Közölte a lánnyal, hogy imádja, de el kell intéznie egy nagyon fontos dolgot, kéri, ne aggódjon miatta, amint lehet, megjön.
	Aztán előkereste Margie pénztárcáját, és kivett belőle annyi pénzt, amiből kifizetheti a taxit a városban, ha egyáltalán talál taxit. A taxival időt nyerhetne, de még ha gyalog kell bemennie a bankba, akkor is ott lesz tizenegyre, és akkor még rengeteg ideje marad.
	Ezután kinézett az ablakon, Margie-t kereste, de nem látta sehol a parkban. Megpróbált a hall túlsó ablakából lenézni, de a felesége ott sem volt. Ám amikor nyugodt léptekkel leballagott a lépcsőn, meghallotta a hangját. Dr. Snyder dolgozószobájának nyitott ajtaján át hallatszott ki: -... tulajdonképpen semmit, csak egy kicsit furcsán viselkedett. Persze nem hinném, hogy...
	Luke csendben kiosont az oldalsó ajtón, és elsétált a kert távolabbi sarkába, ahol a fák eltakarták a kerítést az épületek felől.
	Most már csak az a veszély fenyegette, hogy kívülről látja meg valaki, amint átmászik a kerítésen, és telefonon értesíti a rendőrséget, vagy a szanatóriumot.
	De nem járt arra senki.





18.

	Az 1964. év augusztusának ötödik napját írtuk. New York City-ben néhány perc hiányzott a déli l órához. A világ többi időzónájában ennek megfelelően alakultak az időpontok. Alighanem ez volt a nagy pillanat.
	Yato Ishurti, az Egyesült Nemzetek főtitkára Rádió City egyik kis stúdiójában ült, egyedül. Teljes készenlétben várakozott.
	Egyszerre reménykedve és rettegve. A gégemikrofon a helyén volt. A főtitkár fülében füldugókkal gátolták meg, hogy ha beszélni kezd, hanghatásokkal zavarni lehessen. Amint a vezérlőterem üvegablakán át a technikus bólint, hogy indul az adás, a szemét is be fogja hunyni, hogy vizuálisan se zavarhassák.
	Eszébe jutott, hogy a mikrofon még nincs bekapcsolva, erre gyorsan megköszörülte a torkát, miközben feszülten figyelte a kis üvegablak mögött foglalatoskodó technikust.
	A főtitkár a legnagyobb hallgatósághoz szándékozott szólni, amely bárhol, bármikor emberi hangra figyelt. Néhány bennszülöttet és olyan apró gyerekeket kivéve, akik még nem fogták fel a komoly beszédet, a föld minden emberi lénye őt figyeli most, vagy közvetlenül, vagy fordítók közvetítésével.
	Bár kevés idő állt rendelkezésre, az adásra mindenütt nagyon alaposan felkészültek. A Föld minden kormánya a legnagyobb készséggel hajlandó volt együttműködni, a Föld minden rádióadója átveszi és továbbsugározza a beszédet. Minden aktív adó, és azok is, amelyek már régebben beszüntették az adást, de most, külön erre a célra ismét működésbe hozták őket, veszi, és továbbadják a tengereken tartózkodó hajók is.
	A főtitkár ismét végiggondolta, hogy nem szabad gyorsan beszélnie, és a mondatok végén kis időre meg kell állnia, hogy a sok ezer tolmács, akik a beszédet az angolul nem értő népeknek közvetítik, lépést tarthasson vele.
	Még az elmaradott országok vadon élő törzsei is hallani fogják; az összes lehetséges intézkedést megtették annak érdekében, hogy a bennszülöttek felkeressék a legközelebbi rádiókészülékeket, és ott hallgassák a tolmácsokat. A civilizált országokban minden olyan gyárban és irodában, amely a Nagy Válság során még nem zárt be, most abbahagyják a munkát, és a rádiók köré gyűlnek; az otthon tartózkodókat, akiknek nincs rádiójuk, felkérték, hogy fáradjanak át rádióval rendelkező szomszédaikhoz.
	Nagyjában-egészében hárommilliárd ember figyeli a szavát. No és, nagyjában-egészében egymilliárd marslakó.
	Ha sikerrel jár, ő lesz a leghíresebb - de Ishurti gyorsan elhessegette ezt az önző gondolatot. Nem önmagára, az emberiségre kell gondolnia. És ha sikerrel jár, azonnal le kell mondania, nem szabad a sikerből hasznot húznia.
	Ha kudarcot vall - de most erre sem szabad gondolni.
	A stúdióban egyetlen marslakót sem látott, és a vezérlőteremnek abban a kis sarkában sem, amelyet az ablakon keresztül áttekinthetett.
	Még egyszer megköszörülte a torkát, éppen idejében, meglátta ugyanis, hogy a vezérlőterem ablaka mögött a technikus elfordít egy kapcsolót, aztán feléje bólint.
	Yato Ishurti behunyta a szemét, és beszélni kezdett.
	Imigyen: - Világ népei, hozzátok szólok, és rajtatok keresztül a Marsból érkezett látogatóinkhoz. Főleg hozzájuk kell szólnom. Szükséges azonban, hogy ti is halljátok szavaimat, hogy majd válaszolhassatok a mondanivalóm végén felteendő kérdésre.
	És folytatta: - Marslakók, ti a csak általatok ismert okból nem avattatok bennünket bizalmatokba, nem közöltétek velünk, itt-tartózkodásotok célját.
	Meglehet, valóban gonoszak és kegyetlenek vagytok, és gyönyörködtök szenvedéseinkben.
	Meglehet, pszichológiátok, gondolkozásmódotok olyannyira idegen tőlünk, hogy céljaitokat akkor sem érthetnénk meg, ha felfednétek előttünk. Én azonban egyik feltevésben sem hiszek. Továbbá azt mondta: - Ha valóban olyanok lennétek, amilyeneknek látszotok, vagy amilyeneknek fel akartok tűnni előttünk, legalább néhanapján rajta kellett volna kapnunk benneteket, amint egymás között vitáztok vagy veszekedtek.
	Ilyesmit azonban nem láttunk, soha nem is hallottunk róla.
	Marslakók, ti szerepet játsztok, olyasmit akartok elhitetni magatokról, ami nem felel meg a valóságnak.
	Szerte a világon, az emberek mozgolódni kezdtek.
	Ishurti tovább mondta: - Marslakók, mindarra, amit tesztek, valamilyen titkolt okotok van. Ha ez az ok nem haladja meg felfogóképességemet, ha nem esik kívül az emberi logikával követhető dolgok körén, mindössze kétféle magyarázata lehet, a két magyarázat egyikének helytállónak kell lennie.
	Lehet, hogy célotok nemes; lehet, hogy valóban a mi érdekünkben érkeztetek. Tudtátok, hogy nem vagyunk egységesek, hogy gyűlölködünk, harcolunk egymás ellen, és állandóan a mindent elpusztító háború fenyeget bennünket. Lehet, hogy felismertétek, hogy olyanok levén, amilyenek vagyunk, csupán egyetlen módon egyesíthettek bennünket, ha ugyanis valami közös ügyünkké válik, közösen kell gyűlölnünk valamit, egymást pusztító gyűlöletünk egyetlen közös célra összpontosul, és az egymás iránti harag oly nevetségessé válik, hogy szinte már emlékezni is nehezünkre esik rá.
	De lehetséges az is, hogy indokotok kevésbé jóindulatú, habár azért nem ellenséges. Lehetséges, hogy tudomásotokra jutottak eredményeink az űrhajózás terén, és nem tartjátok kívánatosnak megjelenésünket a Marson.
	Lehetséges, hogy a Marson nektek is van szilárd testetek, tehát sebezhetőek vagytok, és féltek tőlünk; lehet, hogy attól tartotok, hogy a közeli vagy a távolabbi jövőben meghódíthatjuk bolygótokat. Lehet, hogy egyszerűen az idegeitekre megyünk - rádióadásainkról ez minden bizonnyal elképzelhető -, és szükségtelennek tartjátok, hogy bolygótokon megjelenjünk.
	És folytatta: - Bármelyik legyen is a két ok közül az igazi, és hiszem, hogy valamelyik az, tudtátok, hogy ha egyszerűen közlitek velünk, hogy viselkedjünk rendesen, illetve, hogy maradjunk távol a Marstól, ez még ösztönzőbben hatott volna ránk, ahelyett, hogy célotokat elértétek volna.
	Azt akartátok tehát, hogy a magunk szemével győződhessünk meg a tényekről, és önként dönthessük el, mit óhajtunk tenni.
	Rendkívül fontos azonban, hogy pontosan tudjuk vagy következtethessünk rá, hogy két alapvető indokotok közül melyik az igazi.
	Bármelyik legyen is, be fogom bizonyítani nektek, hogy elértétek a célotokat.
	Ishurti tovább beszélt: - Én most, és ezt mindjárt bizonyítani fogom, az egész emberiség nevében beszélek.
	Így szólt: - Megfogadjük, hogy soha többé nem harcolunk egymás ellen.
	Fogadjuk, hogy soha egyetlen űrhajót nem küldünk bolygótokra - kivéve, ha egyszer majd ti magatok hívtok meg bennünket, de alighanem akkor is erős ösztönzésre lesz szükségünk.
	Ünnepélyes hangon folytatta: - És most, íme a bizonyíték. Földünk népei, egyetértetek velem ezekben a fogadalmakban? Ha igen, bizonyítsátok egyetértéseteket, bárhol is vagytok, minél hangosabb igenléssel! Annak érdekében, hogy a tolmácsok utolérhessenek, kérlek, várjatok, amíg jelt adok... 
	... Most!
	- IGEN!
	- YES!
	- DA!
	- SI!
	- NAM!
	- JA!
	- SIM!
	- OUI!
	- TAK!
	- LA!
	- ANO!
	- SHI!
	És ezer meg ezer más szó, melyek azonban mind ugyanazt jelentik, tört fel egyszerre a beszédet hallgató emberek mindegyikének torkából. És a szívükből. Sehol egyetlen nem vagy no vagy nyet. Ez volt a legdörgőbb hang, amely valaha elhangzott. Ehhez a hanghoz képest egy hidrogénbomba robbanása annyi volt, mint amikor egy gombostű a földre hull, a Krakatoa kitörése pedig elhaló sóhaj csupán.
	Nem kétséges, hogy a Földön tartózkodó minden marslakónak hallania kellett. Ha a két bolygó között létezne valamiféle, a hangot továbbító közeg, a Marson tartózkodó marsiak is meghallották volna.
	Füldugaszain át tökéletesen hangszigetelt stúdiójában maga Yato Ishurti is meghallotta. Érezte, ahogyan az épület belerezdült.
	Egyetlen szóval sem beszélt többet, hogy a nagyszerű hang utórezgését semmi se zavarja. Kinyitotta a szemét, és intett a kisablak mögött álló technikusnak, hogy kapcsoljon ki. Látta, ahogyan a kapcsoló elfordult, mélyet sóhajtott, és a füléhez nyúlt, hogy kivegye a füldugókat.
	Megrendültén állt néhány pillanatig, azután lassan kiment a stúdiót a folyosóval összekötő kis előszobába, és újra megállt egy percre, hogy visszatérjen szokott higgadtsága.
	Ahogy megfordult, véletlenül megpillantotta magát a falitükörben.
	És meglátta a marslakót is, aki keresztbe vetett lábakkal ült Ishurti fejebúbján, látta, ahogy vigyorog, és hallotta, amint azt mondja: - Eredj a... ba, Muki.
	Tudta, hogy meg kell tennie azt, aminek megtételére felkészülten érkezett ide, számítva a kudarc lehetőségére is.
	Zsebébe nyúlt, elővette az ősi tört, és kihúzta a hüvelyéből.
	Leült a folyosó padlójára, úgy, ahogyan azt a hagyományok előírják. Szólt néhány szót ősei szelleméhez, elvégezte a rövid megelőző szertartást, aztán a tőrrel...
	Az Egyesült Nemzetek főtitkári posztja megüresedett.





19.
	
	Ishurti beszédének napján a tőzsde délben zárt.
	A következő napon, augusztus hatodikán is délben zárt, de egészen más okból; bizonytalan időre zárta be kapuit az Elnök rendkívüli utasítása értelmében. Ezen a reggelen a tőzsde az előző napi árfolyamok egy töredékével nyitott (és az előző napi árfolyam egy töredéke volt a marsiak-előtti árfolyaménak), de egyáltalán nem lévén kereslet, az árak rohamosan zuhantak. A rendkívüli utasítás még idejében állította le a forgalmat, néhány részvény ugyanis még megérte annak a papírnak az értékét, amelyre nyomták.
	Ugyanaznap délután a kormány, még elsöprőbb jelentőségű döntése alapján rendkívüli rendszabályokkal kilencven százalékkal csökkentette a hadsereg állományát. Az Elnök sajtókonferencián vallotta be, hogy intézkedéseit a kétségbeesés diktálta; minden bizonnyal nagymértékben növelik a munkanélküliséget, de a kormány egyszerűen csődbe jutott, és olcsóbb volt az embereknek segélyt fizetni, mint egyenruhában járatni őket. És minden államban hasonló döntések születtek. És ugyanúgy, minden döntés ellenére a csőd szélén tántorgott az összes többi ország is. A rendelkezések mindegyike önmagában is elég lett volna forradalom kirobbanásához - csakhogy hol volt az a mégoly fanatikus forradalmár, aki ilyen körülmények között át akarta volna venni a hatalmat?
	A világ bármely országának vérig bosszantott, birizgált, becsmérelt, borzolt, bátortalan, berezelt, butácska, balek átlagpolgára borzasztó bizonytalanságban várta a baljós jövőt, és buzgón bizakodott, hogy visszatérnek még a régi szép idők, amikor az embernek csupán a haláltól, az adóhivataltól és a hidrogénbombától kellett rettegnie.





HARMADIK RÉSZ
A marslakók távozása





l.

	1964 augusztusában egy ember, akit kissé valószínűtlen módon Hiram Pedro Oberdorffernek hívtak, és Illinois államban, Chicago városában lakott, feltalált egy szerkezetet, melyet földönkívüli-ellenes szubatomikus szupervibrátornak nevezett el.
	Oberdorffer úr a Wisconsin állambeli Heidelbergben nevelkedett. Tanulmányai papíron a nyolcadik osztállyal megszakadtak, de a következő ötvenegynéhány évben Oberdorffer úr a napilapok vasárnapi mellékleteiben vagy bárhol máshol megjelenő tudományos cikkek és a tudományos magazinok megrögzött olvasójává vált. Lelkesedett a különböző elméletekért, és saját szavaival (márpedig, hogy jövünk mi ahhoz, hogy kételkedjünk az ő szavaiban) élve: "a kisujjában is több tudomány volt, mint azoknak a laboratóriumi fickóknak a fejében".
	A Grand Avenue közelében, a Dearborn Street egyik bérházában dolgozott hosszú évek óta, mint házmester, lakása ugyanennek az épületnek a földszintjén volt, szép kétszobás lakosztály. A két szoba egyikében szokott főzni, étkezni, és itt is aludt. A másik szobában zajlott életének lényeges része: itt rendezte be ugyanis a műhelyét.
	A műhelyben egy munkapadon és néhány munkagépen kívül jó néhány szekrény állt. Ezekben és ezeken, de a padlón is kisebb-nagyobb halmokban, vagy dobozokba rendezve rengeteg régi autóalkatrész, rádióalkatrész, varrógépalkatrész és porszívóalkatrész hevert. Nem is említve az ócska mosógépek, írógépek, biciklik, fűnyírók, csónakmotorok, televíziókészülékek, csengők, telefonok, forrasztópákák, villanymotorok, fényképezőgépek, fonográfok, ventilátorok, lőfegyverek és Geiger-Müller-számlálók különféle darabjait. Mérhetetlen kincs egy parányi szobában.
	Házmesteri kötelmei, különösen nyáron, nem voltak túlságosan terhesek; maradt ideje bőven feltalálni, és másik kedves időtöltésére is. Jó időben ugyanis ki szokott sétálni az alig tíz percre lévő Bughouse Square-re, ott üldögélt és elmélkedett.
	Bughouse Square egy háztömb nagyságú városi park, és van más neve is, csak azt soha senki sem használja. Leginkább gyanús külsejű csavargók, boroskancsók és félkegyelműek látogatják. Le kell azonban szögeznünk, hogy Oberdorffer úr semmi esetre sem számított közéjük. Becsületes keresetéből élt, és kizárólag sört ivott, azt is mértékletesen. Aki pedig félkegyelműnek tartotta volna, annak bizonyítékokkal szolgálhatott, hogy agyának semmi baja. Eltette ugyanis az elmegyógyintézet zárójelentését, amellyel néhány éve, rövid ideig tartó zártosztályi ápolás után elbocsátották.
	A marslakók Oberdorffer urat a többi embernél jóval kevésbé zavarták; szerencséjére mindkét fülére süket volt, mint az ágyú.
	Persze, bizonyos értelemben mégis zavarták. Oberdorffer úr, bár ő maga nem hallott semmit, nagyon szeretett beszélni. Úgy is mondhatnánk, hogy hangosan gondolkozott, mert szokásává vált, hogy feltalálás közben szakadatlanul beszélt magában. Ebben a marslakók nem tudták megzavarni; ha nem is hallhatta a saját hangját, pontosan tudta, hogy mit mond, akár túlkiabálták, akár nem. Volt azonban egy Pete nevű barátja, akinek szívesen mesélt, és úgy találta, hogy a marsiak időnkint beleszólnak a Pete-tél folytatott egyoldalú társalgásba.
	Nyaranként Pete a Bughouse Square-en lakott, lehetőség szerint a park közepétől a délkeleti sarkába vezető sétaút negyedik padján, balra. Lombhulláskor Pete minden évben eltűnt; Oberdorffer úr úgy vélte, s ebben nem is nagyon tévedett, hogy barátja a madarakkal együtt délre költözik. A következő tavasszal azonban Pete újra hűségesen megjelent, és Oberdorffer úr folytathatta az eszmecserét.
	Amely persze erősen egyoldalú volt, lévén Pete néma. De nagyon szerette Oberdorffer urat hallgatni, nagy gondolkodónak és kiváló tudósnak tartotta, és ezzel a nézetével Oberdorffer úr tökéletesen egyetértett. Az eszmecserékhez elég volt néhány jelzés Pete részéről - bólintás vagy fejrázás igent, illetve nemet jelentett, szemöldökét ráncolva kért bővebb felvilágosítást, további magyarázatot. De még ezekre a jelzésekre is ritkán volt szükség; rendszerint tökéletesen elegendő volt néhány csodáló pillantás és a feszült figyelem kifejezése Pete arcán. Még ritkábban került sor arra, hogy elővegyék a papírt és a ceruzát, amelyeket egyébként Oberdorffer úr úgyis mindig magánál hordott.
	Idén nyáron azonban Pete egyre gyakrabban használt egy újfajta jelet - valamelyik füle mögött tölcsért formált a kezéből. Amikor Pete először alkalmazta a jelzést, Oberdorffer úr erősen elcsodálkozott, hiszen tudta, hogy ugyanolyan hangosan beszél, mint máskor. Ezért azzal a kéréssel nyújtotta át Pete-nek a papírt és ceruzát, magyarázná meg, miért ez a jelzés. Pete pedig felírta: Nem hallom. A marsikák nagyon lármáznak.
	Így hát Oberdorffer úr hangosabban kezdett beszélni, de kicsit mérgelődött miatta, hogy erre kényszerül. (Persze, annyira nem, mint ahogyan emelt hangú előadása miatt - a marsi lárma megszűnte után is, hiszen azt Oberdorffer úr nem érzékelhette - a szomszédos padokon ülők mérgelődtek.)
	Ezen a rendhagyó nyáron - még olyankor is, amikor Pete nem kért nagyobb hangerőt - az eszmecserék valahogyan nem voltak olyan élvezetesek, mint azelőtt. Túlságosan gyakran előfordult, hogy Pete arckifejezésének félremagyarázhatatlan tanúsága szerint a partner Oberdorffer úr fejtegetései helyett, vagy azokkal egyidőben valami másra figyelt. És ilyenkor, ahányszor Oberdorffer úr körülnézett, mindig akadt egy vagy több marslakó a környéken, amiből már tudta, hogy Pete figyelmének elvonásán keresztül őt magát bosszantják a zöld lények.
	Oberdorffer úr tehát elkezdett játszadozni azzal a gondolattal, hogy kellene tennie valamit a marslakók ellen.
	De csak valamikor augusztus közepe táján határozta el végleg, hogy tenni fog valamit ellenük. Augusztus közepén ugyanis Pete hirtelen eltűnt Bughouse Square-ről. Oberdorffer úr jó néhány napon át nem találta a parkban, és ezek után kérdezősködni kezdett a szomszédos padokon ülőktől - olyanoktól, akiket eleget látott ott üldögélni ahhoz, hogy állandó látogatóknak tekinthesse őket -, hogy mi történt Pete-tél. Egy darabig nemigen válaszolt neki senki, legfeljebb a fejüket rázták, vagy más olyan félreérthetetlen jelét adták tájékozatlanságuknak, mint például a vállvonogatás; végül aztán egy őszülő szakállú férfi valamit magyarázni kezdett, mire Oberdorffer úr közölte vele, hogy süket, és átnyújtotta neki ceruzáját és egy darab papírt. Az átmeneti nehézségek akkor mutatkoztak, amikor kiderült, hogy az őszszakállú informátor se írni, se olvasni nem tud, de végül is találtak egy közvetítőt, aki elég józan volt ahhoz, hogy az őszszakállút meghallgassa, és leírja a történetet Oberdorffer úr számára. Pete-et lecsukták.
	Oberdorffer úr azonnal a legközelebbi rendőrőrszobára sietett, és bizonyos nehézségek után - Pete ugyanis elég sok van, márpedig Oberdorffer úr sajnos nem ismerte legjobb barátjának vezetéknevét - sikerült megtudnia, hol tartják fogva Pete-et, és el is indult nyomban, hogy meglátogassa, és ha lehet, segítsen rajta.
	Kiderült, hogy Pete ügyében már megtartották a tárgyalást, és el is ítélték harminc napra, a segítség tehát elkésett. Nagyon megörült azonban az Oberdorffer úr által felajánlott tízdolláros kölcsönnek, amelyből fedezhette cigarettaszükségletét erre az időre.
	Oberdorffer úrnak sikerült rövid beszélgetést kieszközölnie Pete-tél, melynek során - a papír és a ceruza segítségével - végre megtudta, mi történt a barátjával. A helyesírási hibákat figyelmen kívül hagyva, Pete beszámolójából az derült ki, hogy ő nem csinált semmit, az egész a rendőrség mesterkedése csupán; egyébként is, Pete nyilvánvalóan enyhén részeg volt, különben hogy is jutott volna eszébe, hogy az egyik áruházból borotvapengéket emeljen el fényes nappal, amikor csak úgy rajzottak a marslakók körülötte. A marsiak csábították az áruházba, megígérték, hogy falaznak neki, aztán amikor már mindkét zsebe tele volt a pengékkel, fellármázták a zsarukat. Csakis a marslakók tehetnek az egészről.
	A szomorkás história annyira felingerelte Oberdorffer urat, hogy ott helyben elhatározta, most már tenni fog valamit a marslakók ellen. Rögtön, még ma este. Igazán türelmes ember volt, de most már az ő türelmének is vége szakadt.
	Hazafele menet úgy döntött, hogy szakít sokéves hagyományaival, és vendéglőben fog ebédelni. Ha ugyanis alkotó gondolatmenetét nem kell a főzőcskézéssel megszakítania, hamarabb készen áll majd rá, hogy elhatározását megvalósítsa.
	A vendéglőben körömpörköltet rendelt, s míg az ételre várakozott, gondolkodni kezdett. Végiggondolta mindazt, amit a népszerű tudományos magazinokból a marslakókról megtudott, továbbá amit az elektromosságról, az elektronikáról és a relativitásról olvasott.
	A logikus megoldás abban a pillanatban villant az eszébe, amikor a pincérnő letette elé a körömpörköltet. - Megvan - közölte a lánnyal. - Anti-földönkívüli szuba-tomikus szupervibrátornak kell lennie! Ez az egyetlen hatásos eszköz ellenük. - A pincérnő válaszát, ha válaszolt egyáltalán, nem hallotta, s így azt nem is jegyezte fel a történelem.
	Evés közben persze fel kellett függesztenie a gondolkodást, de útban hazafelé aztán már hangosan gondolkodhatott. Hazaérve kikapcsolta a jelzőberendezést (a csengőt helyettesítő villogó piros fényt), hogy az épület egyetlen lakója se zavarhassa holmi csepegő vízcsap, vagy elromlott hűtőszekrény miatt, aztán nekiállt, hogy megépítse az anti-földönkívüli szubatomikus szupervibrátort.
	Ez a csónakmotor fogja hajtani - gondolta, és gondolatait rögtön kivitelezte. - Csakhogy a propellert leszedjük, és egy egyenáramú generátort kapcsolunk hozzá, hány voltosat is? - Amikor ezt kiötlötte, a feszültséget egy transzformátorral megnövelte, aztán az áramot átvezette egy gyújtótekercsbe, és innen folytatta a szerelést.
	Mindössze egyszer ütközött számottevő nehézségbe. Akkor, amikor rájött, hogy szüksége lenne egy körülbelül húsz centi átmérőjű rezgő membránra. Semmi nem akadt a műhelyében, amit erre a célra alkalmasnak talált volna, és mivel már elmúlt nyolc óra, az üzletek tehát bezártak, már úgy nézett ki, hogy mára abba kell hagynia a munkát.
	De ekkor eszébe jutott, hogy az Üdvhadsereg őt is kihúzhatja a bajból. Kiment hát az utcára, át a Clark Streetre, és addig sétálgatott fel-alá, amíg feltűnt az Üdvhadsereg egyik leányzója, aki szokásos kocsmai őrjáratát tartotta. Oberdorffer úrnak egészen harminc dollárig kellett felsrófolnia ajánlatát, mire a nőszemély hajlandónak mutatkozott megválni tamburájától; legfőbb ideje volt, mert több pénz nem akadt Oberdorffer úrnál. Másrészt, ha a lány mégsem ment volna bele az üzletbe, Oberdorffer úr erős kísértésbe esett volna, hogy egyszerűen kiragadja a kezéből a tamburát és elrohanjon vele, márpedig ez könnyen azzal végződhetett volna, hogy Pete mellett köt ki a börtönben. Testes férfiú volt, a futásban nem igen jeleskedett, és hamar kifulladt.
	A tambura, miután leszedte róla a csengettyűket, tökéletesen alkalmasnak bizonyult elképzeléséhez. Vékonyán beszórta mágnesezett vasreszelékkel, aztán a katódcső és a rácsként használt alumínium palacsintasütő közé helyezte. Ily módon nemcsak a nemkívánatos deltasugárzást szűri ki majd, hanem a vasreszelék (amint a csónakmotor beindult) biztosítja az indukció megfelelő fluxusát is.
	Végül, mintegy jó órával később, mint ahogy nyugovóra szokott térni, Oberdorffer úr bekötötte az utolsó csatlakozást is, és néhány lépést hátrált, hogy megszemlélje mesterművét. Elégedetten sóhajtott. A készülék jó. Be fog válni.
	Megbizonyosodott róla, hogy a szellőzőablak teljesen nyitva van. A szubatomikus rezgéseknek szabad utat kell biztosítani, különben csak a szobán belül hatnak. A szabadba érve azonban vissza fognak verődni a Heaviside-rétegről, és a rádióhullámokhoz hasonlóan másodpercek alatt körülfutják a Földet.
	Megbizonyosodott róla, hogy a csónakmotor tankjában van üzemanyag, felcsavarta a zsinórt az indítóorsóra, felkészült rá, hogy megrántsa - aztán habozni kezdett. A szobában egész este jöttek-mentek a marslakók, de éppen most, ebben a pillanatban egy sem akadt belőlük. Meg kellene várni, amíg megint feltűnik egy, hogy azonnal megállapíthassa, működik-e a készülék.
	Átment a másik szobába, a hűtőszekrényből kivett egy üveg sört és kinyitotta. Magával vitte a műhelybe, leült, iszogatni kezdte a sört, és várt.
	Valahol kint egy óra ütött, de Oberdorffer úr, süket lévén, nem hallotta.
	Itt egy marslakó. Az anti-földönkívüli szubatomikus szupervibrátor tetején csücsült.
	Oberdorffer úr letette a söröspoharat, kinyúlt, és megfogta a zsinórt. A motor beindult, a készülék működni kezdett.
	A marslakóval nem történt semmi. Persze, néhány percig eltart, amíg a szükséges feszültség kialakul - magyarázta Oberdorffer úr inkább saját magának, mint a marslakónak.
	Visszaült, felvette a poharat. Ivott, figyelt, és várta, hogy elmúljon az a néhány perc.
	Chicagói idő szerint néhány perccel múlt tizenegy óra, augusztus 19-én, szerda este.





2.

	1964. augusztus 19-ének délutánján a kaliforniai Long Beachben, délután négy órakor (ami Chicagóban délután hat órát jelent, tehát azt az időpontot, amikor Oberdorffer úr a bőséges körömpörkölt ebéd után hazaérkezett, hogy nekikezdjen megalkotni az anti-földönkívüli satöbbit) Margie Devereaux bekukkantott dr. Snyder dolgozószobájának nyitott ajtaján, és megkérdezte: 
	- Zavarhatom, doktor úr?
	- Hogyne, Margie. Fáradjon be - felelte Snyder doktor, aki alig látszott ki a munkából. - Foglaljon helyet.
	Az asszony leült. - Doktor úr - kezdte kissé elfulladva. - Van egy ötletem, hogyan találhatnánk meg Luke-ot.
	- Remélem, beválik, Margie. Már két hete, hogy eltűnt. Egy nappal több is volt. Tizenöt napja és négy órája ment fel Margie a szobájukba, hogy felkeltse a szundító Luke-ot, és a férje helyett egy üzenet várta a szobában.
	Dr. Snyderhez rohant, és - tekintve, hogy Luke-nak a Margie tárcájában lapuló néhány dolláron kívül nem lehetett pénze, első gondolatuk a bank volt. Telefonérdeklődésükre azonban a bankban azt válaszolták, hogy Luke ötszáz dollárt vett ki a közös folyószámláról.
	Egyetlen olyan értesülés akadt még, amely útbaigazításul szolgálhatott. A rendőrség tudomására jutott, hogy alig egy órával azután, hogy Luke a bankban járt, egy férfi, akire illik a személyleírása, de más nevet adott meg, száz dollárért vásárolt egy használt kocsit.
	Snyder doktornak voltak bizonyos kapcsolatai a rendőrségen, és az egész délnyugati országrészt ellátták Luke és az autó, egy 1957-es típusú sárga Mercury leírásával.
	Snyder doktor pedig értesítette a környék összes elmegyógyászati intézményét.
	- Annak idején egyetértettünk abban - mondta Margie -, hogy Luke feltehetően legszívesebben azt a sivatagi vityillót keresné fel, ahol a marslakók érkezésének éjszakáján tartózkodott. Változatlanul ez a véleménye?
	- Persze. Luke azt hiszi, hogy ő találta ki a marslakókat - ezt írja az üzenetben, amit magának hagyott. Mi sem természetesebb hát, mint hogy most igyekszik visszamenni ugyanoda, megkísérli rekonstruálni a körülményeket, és helyrehozni, amit úgy véli, ő követett el. De úgy emlékszem, maga azt mondta, hogy halvány segéd fogalma sincs, hol lehet az a vityilló.
	- Most sincs, kivéve, hogy Los Angeles környékén van valahol, autóval elérhető távolságban. Valami azonban eszembe jutott, doktor úr. Emlékszem, hogy Luke néhány éve mesélt róla, hogy Carter Benson vett egy vityillót - úgy gondolom, Indio körül valahol. Lehet, hogy ez az. Fogadni mernék, hogy az.
	- De maga felhívta ezt a Bensont, nem?
	- Persze, hogy felhívtam. Csakhogy mindössze annyit kérdeztem tőle, hogy látta-e Luke-ot, mióta megszökött, vagy hallott-e róla. És azt felelte, hogy nem, de megígérte, hogy ha bármit megtud, azonnal értesít. Azt azonban nem kérdeztem tőle, hogy Luke az ő vityillóját kérte-e kölcsön tavaly márciusban! Neki pedig magától nyilván nem juthatott eszébe, hogy erről beszéljen, hiszen én egyetlen szóval sem említettem neki az egész históriát, azt sem, hogy úgy véljük, Luke oda mehetett vissza, ahol tavaly márciusban tartózkodott. A helyzet az, hogy - egyszóval, eddig ez eszembe se jutott.
	- Hmmm - mondta Snyder doktor. - Kétségtelen, ez is egy lehetőség. De elképzelhető, hogy Luke Benson engedélye nélkül használná a vityillót?
	- Tavaly márciusban feltehetően megkapta az engedélyt. Most pedig szökik, ne felejtse el. Nyilván azt akarja, hogy még Carter se tudja, hol van. És tudja azt is, hogy Carter most nyilván nem használja a vityillót.
	- Tökéletesen igaza van. Akkor hát felhívja újra Bensont? Ott a telefon.
	- Majd a külső készüléken, doktor úr. Soká tarthat, amíg bejön, és magának rengeteg munkája van, hiába tagadja.
	Hanem a telefon mégsem tartott soká. Alig pár perc múlva Margie, arcán széles mosollyal, már vissza is jött.
	- Doktor úr, Luke valóban Carter vityillójában tartózkodott tavaly márciusban. És Carter pontosan elmagyarázta, hogy jutunk oda! - meglengette a kezében tartott papírlapot.
	- Ügyes kislány! Mit gondol, mit csináljunk most? Telefonáljunk az idiói rendőrségnek, vagy...
	- Rendőrségről szó sem lehet. Magam megyek utána. Amint lejárt a munkaidőm.
	- Azt nem kell megvárnia, drágám. De gondolja, hogy biztonságos egyedül mennie? Nem tudhatjuk, hogy Luke betegsége mennyire változott, vagy rosszabbodott, lehet, hogy... izé... szóval zavartnak fogja találni.
	- És ha nem, hát majd én megzavarom. De komolyan, doktor úr, ne aggódjon. Én tudok bánni vele, akármilyen állapotban van is.
	Margie a karórájára pillantott. - Most negyed öt van. Ha tényleg elenged rögtön, kilenc-tízre ott lehetek.
	- Margie, tényleg nem akarja az egyik ápolót magával vinni?
	- Nem doktor úr, szükségtelen.
	- Rendben van, kedvesem. Hajtson óvatosan!





3.

	Kudus évadjának harmadik hónapja harmadik napja estéjén (azaz, jó közelítéssel ugyanabban a percben, amikor Oberdorffer úr Chicagóban a Bughouse Square-en éppen eltűnt barátja után nyomozott) az egyenlítői Afrikában a moparobi törzs varázslóját, név szerint Bugasszit a törzsfőnök hivatta. A törzsfőnököt M'Carthi-nak hívták, de nem volt rokona az Egyesült Államok hasonló nevű egykori szenátorának.
	- Csinál dzsudzsut a marslakók ellen - utasította M'Carthi Bugasszit.
	Természetesen tulajdonképpen nem marslakóknak nevezte őket, A gnadzsamkata összetételt használta, amely a gna szóból ered, ez azt jelenti "pigmeus", ehhez jön a dzsma, jelentése "zöld", és a kát, ami viszont "eget" jelent. Az utolsó magánhangzó a többesszám jele, és az egész kifejezést így lehet fordítani: "zöld pigmeusok az égből".
	Bugasszi bólintott. - Csinál nagy dzsudzsut - mondta. Átkozottul nagy dzsudzsunak kell lennie, ezzel Bugasszi tisztában volt.
	A moparobi törzs varázslójának lenni igen ingatag tisztséget jelentett. Nagyon kiváló varázslónak kell lennie ahhoz, hogy az illető élettartama ne váljék kellemetlenül röviddé. Még kurtábban alakultak volna ezek az életek, ha a főnökök gyakrabban fordultak volna nyilvános követelésekkel a varázslókhoz; a törzs ősi törvénye ugyanis, hogy ha a varázsló nem képes a főnöki követelésnek eleget tenni, neki kell biztosítania a törzs éléskamrájának húsellátását. Márpedig a moparobik emberevők.
	Amikor a marslakók érkeztek, a moparobiknak hat varázslójuk volt; jelenleg egyedül Bugasszi van közülük életben. Egy-egy holdújulásnyi időközönként (a főnöknek ugyanis tabu újabb dzsudzsut csináltatnia az utolsó dzsudzsu óta eltelt teljes, huszonnyolc napos holdújulás előtt) sorban mind az öt varázsló próbálkozott, kudarcot vallott, és egy időre biztosította a húsellátást.
	Most pedig Bugasszin a sor, és abból, amilyen mohó szemmel meredt rá M'Carthi és a törzs többi tagja, arra következtetett, hogy szinte ugyanolyan tetszéssel fogadnák a kudarcot, mint a sikert. A moparobik teljes huszonnyolc napja nem ettek húst, most már ideje lett volna egy nagy lakomát tartani. Egész Afrika húsra éhezett.
	Néhány olyan törzs, amely kizárólag, vagy szinte kizárólag vadászatból élt, az éhhalál küszöbén volt. Más törzsek vándorlásra kényszerültek, óriási utakat tettek meg, hogy a növényi táplálékokat, gyümölcsöket, bogyókat biztosítsák.
	A vadászat gyakorlatilag lehetetlenné vált. Az embervadászta lények szinte mindegyike gyorsabban fut vagy repül üldözőjénél. Széllel szemben kell őket megközelíteni, és óvatosan becserkészni.
	A marsi nézőközönség jelenlétében szó sem lehetett semmiféle cserkészésről. Imádtak segíteni a bennszülötteknek. A segítségen azt értették, hogy a vadász előtt rohantak - vagy odakvimmelték magukat -, és hangos, ujjongó kiáltásokkal verték fel a már-már becserkészett zsákmányt.
	Amire aztán a zsákmány ész nélkül elszelelt.
	És aminek következtében a vadász üres kézzel tért meg a vadászatról, százból kilencvenkilenc esetben anélkül, hogy egyáltalán módja lett volna kilőni egyetlen nyilat vagy egyetlenegyszer elhajítani a dárdáját.
	Szabályos Válság volt. Típusát tekintve másféle, de következményeiben ugyanolyan végzetes, mint a civilizáltabb országok civilizáltabb Válságai.
	Az állattenyésztő törzsek sem jártak jobban. A marslakók imádták az állatok hátán ugrálva megvadítani őket. Persze, a marslakóknak nem lévén sem súlyuk, sem anyaguk, egy tehén nem érezhette a hátán táncoló marslakót. Amikor azonban a marslakó előrehajolt az állat füle mellett, és maszály nyelven teljes hangerővel elordította magát: "Ivrigo 'm N'gari" (Gyüte, Fakó), miközben egy tucat vagy még annál is több marsi ordította "Ivrigo 'm N'gari" egy tucat, vagy még annál is több tehén és bika fülébe, hát az állatok megvadultak. Valahogy úgy tűnt, Afrikában nem szeretik a marslakókat.
	De térjünk vissza Bugasszihoz. - Csinál nagy dzsudzsut - parancsolta M'Carthi. És ez nagy dzsudzsu is lesz, a szó szoros értelmében. Amikor, röviddel azután, hogy a zöld pigmeusok megérkeztek az égből, M'Carthi összehívta hat varázslóját, és hosszan és komolyan tárgyalt velük, egész rábeszélőképességét latba vetette, hogy meggyőzze őket arról, egyesítsék tudományukat, hogy egyikük, a többi bölcsességét is felhasználva, képes legyen minden idők legnagyobb dzsudzsuját végrehajtani.
	A varázslók azonban visszautasították a főnök javaslatát, s még az sem rendítette meg őket, amikor M'Carthi kínzásokkal és halállal fenyegetőzött. Varázslótudományuk szent titkait többre tartották az életüknél.
	Kompromisszumos megoldásra jutottak. Sorsot húznak, és holdújulásonkint sorba megpróbálkoznak a feladattal. És mindnyájan beleegyeztek abba, hogy aki kudarcot vall, minden titkát - beleértve és mindenekelőtt a dzsudzsujához felhasznált kellékeket és varázsigéket - felfedi, mielőtt hozzájárulna a torzs húsellátásához.
	Bugasszi húzta a leghosszabb ágacskát, és most, öt hónap után birtokában volt társai összes bölcsességének, ehhez járult meg a sajátja - márpedig a moparobik varázslóit úgy ismerik, mint a legnagyobbakat egész Afrikában. Továbbá pontosan ismert minden műveletet és minden szót, amelyek az öt, kudarcot vallott dzsudzsu-ban szerepeltek.
	A bölcsességnek e tarhaza mindenestül a kisujjában volt, és segítségével teljes egy holdújulás óta tervezte a magáét, azóta, hogy Nanboto, az ötödik varázsló, minden múlandó ehető test sorsára jutott. (Ebből a testből, kérésére, Bugasszi a maját kapta, s egy darabkát félretett belőle, azóta szépen megrothadt már, úgyhogy kitűnően megfelelt Bugasszi saját dzsudzsujának céljaira.)
	Bugasszi tudta, hogy az ő dzsudzsuja nem vallhat kudarcot, nemcsak azért, mert ránézve ez végzetes következményekkel járna, hanem mert a moparobik összes varázslójának egyesített bölcsessége egyszerűen nem mondhatott csődöt.
	Ez a dzsudzsu minden dzsudzsuk betetőzése lesz, és végez a marsiakkal.
	Monstre dzsudzsu lesz, magában foglalja a másik öthöz felhasznált minden alkotóelemet és praktikát, és hozzáteszi azt a tizenegy elemet és tizenkilenc varazslátot (ezek közül hét bűvös erejű tánclépés), amelyek az ő személyes titkai, s amelyekről a többieknek fogalmuk sem volt.
	Együtt volt az összes szükséges eszköz. Bár egyenkint a legtöbbjük apró, így együtt kitöltik egy hím elefánt hólyagját, abban helyezi el okét ugyanis (Az elefántot természetesen hat hónappal ezelőtt ejtettek el; a marsiak érkezése óta egyetlen nagyvadat sem sikerült zsákmányolniuk.)
	A dzsudzsu tárgyainak elhelyezése azonban mégis igénybe fogja venni Bugasszi egész éjszakáját, mert minden varázseszközt a megfelelő varázsigék kíséretében, sőt néhányat tánccal egybekötve kell a hólyagba helyeznie, és egy-egy tárgy elhelyezése után is el kell végeznie a szükséges szertartásokat.
	Ezen az éjszakán a moparobi torzs egyetlen tagja sem tért pihenőre. Tisztelettudó távolságban ülték körül a nagy tüzet, melyre az asszonyok időről időre újabb hasábokat dobtak, és a felcsapó lángok fényénél Bugasszit figyelték, ahogy dolgozott, táncolt, varázsigéket mormolt. Idegfeszítő látványosság volt, a varázsló szemlátomást belefogyott, állapították meg a nézők szomorúan.
	Közvetlenül virradat előtt Bugasszi hanyatt vágta magát a torzsfónok, M'Carthi előtt.
	- Dzsudzsu kész - mormolta a földön fekvő.
	- Gnadzsamkata még itt - szólt M'Carthi zordonan. De mennyire itt voltak, egész éjjel lelkesen jöttek-mentek, roppant nagy érdeklődéssel figyeltek az előkészületeket, és vigyorogva megjátszottak, hogy segédkeznek, néhány alkalommal sikerült is elérniük, hogy Bugasszi tánc közben megbotlott, egyszer pedig arccal előre végig is terült a földön, mert az egyik marslakó táncolás közben váratlanul a lába között termett. A varázsló azonban minden egyes alkalommal türelmesen megismételte a műveletet, így egyetlen lépes sem maradhatott ki.
	Bugasszi egyik könyökére támaszkodott a koszos homokban. A másik karjával a legközelebbi hatalmas fára mutatott.
	- Dzsudzsu lóg, nem a földön - mondta M'Carthi parancsolóan intett, és három fekete harcos máris pattant, hogy teljesítse a parancsot Szőlőindákból font kötelet hurkoltak a dzsudzsu köré, egyikük felkúszott a fára, és áthurkolta a kötelet az egyik ágon; a másik kettő felhúzta a dzsudzsut. Amikor már körülbelül három méter magasan libegett, a közben nehézkesen feltápászkodott Bugasszi rájuk szólt, hogy elég lesz. Rögzítették hát ebben a magasságban. Az, aki a fán volt, lemászott, és mindhárman visszaültek a többiekhez.
	Bugasszi odament a fához, nehézkesen csoszogott, mint akinek fáj a lába (fájt is), és megállt a dzsudzsu alatt. Kelet felé nézett, az ég szürkülőben volt, a nap még éppen nem bukott fel a horizonton. A varázsló összefonta karját.
	- Amikor nap éri dzsudzsut - nyilatkoztatta ki ünnepélyesen, bár kissé rekedten -, gnadzsamkata elmegy.
	A vörös nap persze kibukkant a látóhatár fölé; első sugarai elérték a fa koronájának legfelső ágait. Lejjebb mozdulatlanul csüngött a dzsudzsu.
	Még néhány perc, és a fény eléri.
	Véletlenül-e vagy sem, pontosan ugyanebben a percben az Egyesült Államok Illinois államában, Chicago városában egy bizonyos Hiram Pedro Oberdorffer, házmester és feltaláló sörét iszogatva üldögélt, és várta, hogy anti-földönkívüli szubatomikus szupravibrátorában a kellő értékre nőjön a feszültség.





4.

	És kielégítő pontossággal háromnegyed órával a bizonyos perc előtt, azaz este 9 óra 15 perckor csendes-óceáni idő szerint, valahol a kaliforniai Indio közelében egy sivatagi vityillóban Luke Devereaux ma esti harmadik italának elkészítésével foglalatoskodott.
	Ez a tizennegyedik meddő estéje a vityillóban. Szökése után a tizenötödik - ha ugyan azt, amilyen könnyedén elsétált a szanatóriumból, egyáltalán szökésnek lehet nevezni. Az első este kárba veszett, de más okból. Kocsija, a százdolláros vén Mercury '57 Riverside-ban, körülbelül félúton Long Beach és Indio között lerobbant. Be kellett húzatnia egy garázsba, ahol közölték vele, hogy csak másnap délután lesznek kész a javítással. Eltöltött hát egy unalmas estét és egy kellemetlen éjszakát (szokatlanul magányos érzés volt megint egyedül aludni) egy Riverside-i szállóban.
	Másnap délelőtt bevásárolt, és a holmikat elvitte a garázsba, berakta a kocsiba, amelyen buzgón dolgozott egy szerelő. Természetesen vett egy használt táskaírógépet és egy csomó kéziratpapírt is. (Éppen azon volt, hogy az írógépet kiválassza, amikor csendes-óceáni idő szerint pontosan tíz órakor a rádióban elkezdődött Yate Ishurti beszéde, és a kereskedő az eladást felfüggesztve, bekapcsolta a készüléket, mire mindenki, a vevők is odagyűltek köréje. Luke, aki tudta, hogy Ishurti alapfeltételezése, hogy ugyanis valóban léteznek marslakók - eleve helytelen, kissé bosszankodott, hogy meg kell szakítania a vásárlást, de aztán nagyon jól szórakozott Ishurti nevetséges okfejtésén.)
	Vett egy bőröndöt és néhány ruhadarabot is, egy borotvakészüléket, szappant és összevásárolt annyi enni- és innivalót, hogy a vityillóba érkezve legalább néhány napig ne kelljen bemennie Indióba. Remélte, hogy az, amit el akar intézni, nem vesz igénybe hosszabb időt.
	Délután öt körül megkapta a kocsit - és hozzá a vételárnak közel felét kitevő számlát -, és még sötétedés előtt megérkezett a vityillóhoz. Nagyon fáradt lévén, úgy vélte, ma este már semmivel sem érdemes próbálkoznia, ezenkívül rájött, hogy egy lényeges dologról megfeledkezett: így egyedül nem tudja ellenőrizni, hogy sikerrel árt-e vagy sem.
	Másnap reggel hát visszament Indióba, és megvette a legjobb és legdrágább rádiókészüléket, amit csak kaphatott. A készüléken az ország minden részéből sugárzott programokat foghatta, és így éjjel-nappal szinte bármikor módja volt valamelyik adó műsorában híreket hallgatni.
	Az eredmény pedig bármely híradásból kiderül majd.
	A bökkenő csak ott volt, hogy kerek két hét óta, egészen ma estig, a híradások következetesen rosszul tájékoztatták. Azt adták hírül, hogy a marslakók változatlanul itt lebzselnek körülöttünk. A hírek ugyan nem azzal kezdődtek, hogy "A marslakók még mindig itt vannak", de szinte minden téma érintette ezt a tényt, akár közvetlenül, akár közvetve, folyton a Válságról beszéltek, és a marsiak okozta egyéb bajokról.
	Luke pedig mindent kipróbált, ami csak eszébe jutott, és már majd beleörült a próbálkozásokba.
	Luke tudta, hogy a marslakók képzeletbeli jelenségek, saját fantáziájának teremtményei (csakúgy, mint minden egyéb), hogy öt hónappal ezelőtt márciusban azon a bizonyos esten ő találta ki okét, amikor kétségbeesetten erőlködött, hogy kiagyaljon egy sci-fi történetet. Egyszerűen kitalálta okét.
	De hát kitalált o már vagy száz más történetet is, és egyik sem vált valóra (vagy vált látszólag valóra), azon az estén tehát valami nem úgy lehetett, mint máskor, és Luke mindent elkövetett, hogy pontosan rekonstruálja a körülményeket, pontosan visszaidézze akkori gondolatmenetét, egyáltalán, minden hajszálra ugyanúgy legyen, mint akkor.
	Beleértve természetesen a megivott alkoholmennyiséget, a pontos részegségi fokot is, mivel ez is fontos tényező lehet. Ugyanúgy, ahogyan akkor tette, azt a bizonyos estét megelőzően, most is szigorúan józanul töltötte a nappalokat - akármilyen szörnyen másnaposán is ébredt - nyugtalanul róva a szobát, és egyre jobban nekikeseredve (annak idején elkeseredését az okozta, hogy hiába törte a fejét valamiféle témán; most viszont valamiféle megoldáson). Most is, akárcsak akkor, azután kezdett iszogatni, amikor már elkészítette és el is fogyasztotta vacsoráját. Az italt nagy figyelemmel töltötte ki, pontosan ugyanúgy beosztotta, és fegyelmezetten, a meghatározott időközökben iszogatta. Míg aztán estéről estére jobban elkedvetlenedve, aznap estére kilátástalannak ítélte a dolgot, és feladva, nyugovóra tért.
	Hol lehet a hiba?
	A marslakókat ő találta ki, azáltal, hogy elképzelte okét, így van? Akkor most, amikor már nem akarja őkét elképzelni, amikor már tisztán látja a való helyzetet, miért nem képes eltüntetni okét? Persze, a való helyzet egyelőre egyedül őelőtte világos. A többi ember változatlanul látja és hallja a marslakókat. Vajon miért?
	Valami pszichikai rövidzárlatról lehet szó, magyarázta magának. Azzal azonban, hogy nevet talált a dolognak, még semmit sem oldott meg.
	Ivott egy korty whiskyt, és a pohárra meredt. Azon töprengett, már vagy ezredszer, mióta visszatért a vityillóba, hogy tulajdonképpen hány pohárral is ivott azon a márciusi estén. Annyit tud, hogy sok nem lehetett; egyáltalán nem érezte, hogy a fejébe ment volna, semmivel sem jobban, mint az a két pohár, amellyel ma este már megivott.
	Vagy lehet, hogy az ivásnak semmi köze az egészhez?
	Ivott még egyet, aztán letette a poharat, felállt, és járkálni kezdett. Nincsenek marslakók, gondolta. Nem is voltak soha; mint mindenki és minden más, csak addig léteztek, amíg elképzeltem őket. De már nem képzelem el őket.
	Így hát...
	Talán ez megtette a magáét. A rádióhoz ment, bekapcsolta, és várta, hogy bemelegedjen. Meghallgatott néhány adástöredéket, nem biztatták semmi jóval. Eszébe jutott, hogy még ha sikerrel jár, akkor is beletelik jó néhány percbe, amíg valaki észreveszi, hogy a zöld lények eltűntek, hiszen végül is nem mindig és mindenütt lehetett látni a marsiakat. Egészen addig várt, amíg egyszer csak azt hallotta: "Most például, itt a stúdióban az egyik marslakó azon van, hogy..."
	Luke kikapcsolta a rádiót, és keserveset káromkodott.
	Fogta a poharat, ivott, és megint járkálni kezdett.
	Aztán leült, felhajtotta a maradékot, és újra töltött.
	Egyszercsak az eszébe villant valami.
	Talán másképp kellene feloldani ezt a pszichikai rövidzárlatot. Nem erőszakosan, hanem cselesen megkerülve. A rövidzárlatot csakis az okozhatja, hogy bár ő pontosan tudja, hogy igaza van, mégsem bízik eléggé önmagában. Talán el kellene képzelnie valami egyebet, valami teljesen másféle dolgot, és ha a képzelete létrehozza, még saját átkozott tudattalanja sem tagadhatja, és akkor abban a pillanatban, amikor a tagadás megszűnik...
	Érdemes megpróbálni. Vesztenivalója úgy sincs.
	Hanem valami olyat kellene elképzelnie, amire valóban vágyik; és ugyan mire vágyik ő e pillanatban a legjobban - azon kívül természetesen, hogy a marslakóktól megszabaduljon?
	Margie után vágyik, természetesen.
	A kéthetes egyedüllét után pokolian magányosnak érezte magát. És ha most ide tudja képzelni Margie-t, és a képzelete erejével ide is tudja hozni, akkor arra is képes, hogy feloldja a pszichikai rövidzárlatot. Akár félkézzel is, esetleg mindkét karjával Margie-t ölelve magához.
	Nézzük csak - gondolta. - Elképzelem, ahogy kocsijában ülve ide tart, már elhagyta Indiót, mindössze fél kilométerre van. Mindjárt hallom a kocsit. Meghallotta.
	Luke kényszerítette magát, hogy nyugodt léptekkel ballagjon az ajtóhoz. Kinyitotta. Meglátta a közeledő lámpák fényét. Talán... most... ?
	De nem, megvárja, amíg megbizonyosodik. Még akkor sem, amikor a kocsi már olyan közel ér, hogy felismeri Margie autóját; végül is rengeteg hasonló kocsi van. Megvárja, amíg a kocsi megáll, Margie kilép belőle, és akkor már tudja. És akkor, abban a csodálatos pillanatban gondolja majd, hogy MARSLAKÓK PEDIG NINCSENEK. És nem is lesznek.
	Körülbelül öt perccel múlt kilenc, csendes-óceáni idő szerint Chicagóban öt perccel múlt tizenegy, és Ober-dorffer úr söróspoharával a kezében várta, hogy a szupervibrátora gerjedjen; egyenlítői Afrikában hajnalodott, és egy Bugasszi nevű varázsló karba font kézzel állt a valaha látott legnagyobb dzsudzsu alatt, és várta, hogy a kelő nap első sugarai megaranyozzák.
	Négy perccel később, száznegyvenhat nappal és negyven perccel azután, hogy megérkeztek, a marslakók eltűntek. Egyszerre, egyidőben, mindenhonnan. Mármint mindenhonnan a Földről.
	Bárhová is távoztak, ettől a perctől kezdve nincs megbízható értesülésünk olyasmiről, hogy valaki is látta volna őket. Az, hogy egyesek lidérces álmaikban vagy delirium tremensben kis zöld lényeket látnak, persze, meglehetősen gyakori. Ez azonban nem tekinthető megbízható értesülésnek.
	Legalábbis most ez a helyzet.





UTÓSZÓ

	Máig sem tudja senki, miért jöttek, vagy miért távoztak.
	Persze egész csomó ember úgy véli, hogy ők tudják, de legalábbis sziklaszilárd véleményük van a dologról.
	Emberek milliói hiszik ma is, mint ahogy hitték akkor is, hogy nem marslakók, hanem ördögök voltak, és a pokolba tértek vissza, nem pedig a Marsra. Mert az Isten, aki leküldte őket, hogy megbüntessen bennünket bűneinkért, hozzávaló könyörgéseinktől megengesztelődve ismét Megbocsátóvá változott.
	Még több milliónyian fogadják el azt, hogy a kis zöld lények a Marsról jöttek, és oda is tértek vissza. Legtöbbjük, bár nem mindenki, Yato Ishurtinak tulajdonítja távozásukat; azt tartják ugyanis, hogy bár Ishurti okfejtése helytálló volt, és ajánlatát eget-földet megrázó helyeslés hitelesítette, a marsiak nyilván nem reagálhattak azonnal. Nyilván össze kellett valahol hívniuk valamiféle tanácskozást, mérlegelni a döntést, ellenőrizni, hogy valóban megfelelő mértékben megkomolyodtunk-e, és kielégítő-e a büntetés. És a marsiak Ishurti beszéde után mindössze még két hétig maradtak, ami igazán nem nagy idő, ha meggondoljuk, milyen komoly horderejű kérdésekben kellett határozniuk.
	Akárhogy is van, tény, hogy azóta sem próbáltak egyetlen leszerelt hadsereget sem újjáéleszteni, és senki sem foglalkozik olyan gondolatokkal, hogy rakétát lőjön a Marsra, mert hátha Ishurtinak részben vagy egészében igaza volt.
	De egyáltalán nem mindenki osztja azt a nézetet, hogy akár Istennek, akár Ishurtinak bármi köze lett volna a marslakók távozásához.
	Afrikában például egy teljes torzs tudja, hogy agnadzsankatát Bugasszi dzsudzsuja kergette vissza a kat-re.
	Egy chicagói házmester pontosan tudja, hogy ő zavarta el a marslakókat anti-foldonkívüli szubatomikus szupervibrátorával.
	És persze ezek csak találomra kiemelt példák. Tudósok és szemfényvesztők százezrei próbálták, mindegyik a maga módján megoldani ugyanazt a feladatot - s természetesen mindegyik meg volt győződve róla, hogy végül is neki sikerült.
	Luke persze tudja, hogy mind tevédnek. De azt is tudja, hogy úgysem számít, mit gondolnak, hiszen úgyis mind csupán az ő képzeletében létezik. Mivel pedig ő most rendkívül felkapott western-író, aki négy bestsellert dobott ki négy év alatt, csodálatos villája van Bewerly Hillsben, két Cadillac-je, egy imádott és öt imádó neje, valamint két kétéves ikerfia, már nagyon kordában tartja a képzeletet. Rendkívül megelégedett a világegyetemmel ügy, ahogyan jelenleg képzeli, és semmit nem óhajt kockáztatni.
	És ami a kis zöld lényeket illeti. Luke egyetlen dologban tökéletesen egyetért mindenkivel, Oberdorffer urat, Bugasszit és a skandmavokat is beleértve.
	Egyetlen lélek sem akad a Földön, akinek a marslakok hiányoznának vagy visszakívánná ókét.





A SZERZŐ UTÓIRATA

	Kiadóm a következő kéréssel fordult hozzám:

	"Mielőtt nyomdába adnánk a MARSLAKÓK, MARS HAZA! kéziratát, szeretnénk, ha kiegészítené egy utóirattal, amelyben közölné velünk és olvasóinkkal az igazságot ezeknek a marslakóknak az ügyében.
	Mivel ön a könyv szerzője, ha valakinek, önnek tudnia kell, hogy valóban a Marsról vagy a pokolból jöttek-e, és hogy hősének, Luke Devereaux-nak igaza volt-e, amikor azt tartotta, hogy a marslakók, a világegyetem összes egyéb tartozékaival együtt csupán az ő képzeletében léteznek.
	Nem lenne sportszerű, ha ezt nem közölnénk az olvasókkal."

	Rengeteg sportszerűtlen dolog létezik, köztük és főleg a kiadómnak ez a kérése.
	Szándékosan kerültem a határozott állásfoglalást, mert az igazság félelmetes lehet, és ebben az esetben az is félelmetes, ha hisznek benne. De hát tessék, ónok akarták:

	Luke-nak igaza van; a világegyetem és minden, ami benne van, csupán az ő képzeletének szüleménye. Ő találta ki, a marslakókkal együtt.
	No de Luke-ot viszont én találtam ki. Akkor most hogy van ez Luke-kal és a marslakókkal?
	Vagy önökkel?

FREDRIC BROWN
Tuscon, Arizona, 1955





TARTALOM

Prológus ........................................  5

ELSŐ RÉSZ
A marslakók érkezése ............................  9

MÁSODIK RÉSZ
Tájkép marslakókkal ............................. 59

HARMADIK RÉSZ
A marslakók távozása ........................... 199

Utószó ......................................... 225

A szerző utóirata .............................. 227