Villámlott azon az éjszakán. Vihar volt, de eső nélkül, és a levegőnek olyan illata lett tőle, mint az acélnak. Kirsty soha életében nem aludt jól. Már gyerekként se szenderült el könnyen, pedig az anyja annyi altatódalt tudott, hogy egy hadsereget is álomba lehetett volna vele ringatni. Nem arról volt szó, hogy rosszat álmodott, vagy ha mégis, hát reggel már nem emlékezett rá. Az alvás maga volt az - a szem lehunyása és az öntudat elvesztése -, amire a temperamentuma alkalmatlanná tette. Ma éjszaka, mivel a mennydörgések olyan hangosak és a villámok olyan Fémesek voltak, boldognak érezte magát. Volt mentsége arra, hogy otthagyja az összekuszált ágyneműt, teát igyon, és az ablakból figyelje a látványt. Egyúttal arra is volt most elég ideje, hogy elgondolkodjon; idő, hogy megforgassa magában a problémát, ami azóta kínozta, hogy otthagyta a Lodovico Street-i házat. Még mindig nem jutott közelebb a megoldáshoz. Egy kétely kínozta főként, amivel nem volt képes megbirkózni. Mi van akkor, ha nincs igaza azzal kapcsolatban, amit látott? Tételezzük fel, hogy rosszul értelmezte a jeleket, és Julia mindezt tökéletesen rneg tudja magyarázni? Egy pillanat alatt elveszítené Roryt. És mégis, hogyan hallgathatna tovább? Nem tudta elviselni a gondolatot, hogy az a nő kineveti őt a háta mögött, kihasználja Rory kedvességét és naivitását. A vére is felforrt a gondolatra. Az egyetlen kínálkozó lehetőség az volt, hogy vár és figyel; majd meglátja, tud-e valami cáfolhatatlan bizonyítékot szerezni. Ha a legrosszabb feltételezései igazolódnak be, akkor nincs más választása, el kell mondania Rorynak mindazt, amit látott. Igen: Megvolt a válasz. Várni és figyelni, figyelni és várni. A mennydörgés és villámlás még hosszú órákig tartott, s csaknem négy óra volt már, mire el tudott aludni. Amikor végre álomba merült, az álma várakozó és figyelő volt: világos és telve sóhajokkal.
2. A vihar kísértettanyát csinált a házból. Julia lent ült a nappaliban, és a villanások meg a sarkukban járó dühöngő zaj közötti másodperceket számlálta. Ő, a gyilkos, az élő holtak társalkodója sosem szerette a villámlást. Újabb paradoxon azok közül, amelyeket mostanában felfedezett magában. Többször is fontolgatta, hogy felmegy az emeletre, és a szörnyeteg társaságában keres menedéket, de tudta, hogy ez nem lenne túl bölcs dolog. Rory bármelyik pillanatban hazaérhet a vállalati bulijáról. A múltbeli tapasztalatok alapján arra lehet következtetni, hogy részeg lesz, tele kedvességgel, amire neki semmi szüksége. A vihar közelebb kúszott. Bekapcsolta a tévét, hogy elnyomja a mennydörgés hangját, amire a tévé csak alig-alig volt képes. Tizenegykor hazajött Rory, tetőtő1 talpig mosolyokba burkolózva. Jó hírei voltak. Az összejövetel közepén félrevonta őt a felettese, megdicsérte kiváló munkáját, és nagy dolgokat emlegetett a jövőre nézve. Julia végighallgatta, ahogyan a férfi részletesen elmesélte az egész beszélgetést, és reménykedett, hogy a férje lelkesültségében észre sem veszi majd az ő közönyét. Rory végzett a történetével, ledobta a zakóját, és leült mellé a díványra. - Szegénykém - mondta a feleségének Félsz a mennydörgéstől, ugye? - Jól vagyok - közölte Julia. - Biztos? - Igen. Persze. Remekül vagyok. A férfi odahajolt hozzá, és csókolgatni kezdte a fülét. - Izzadt vagy - mondta a nő tárgyilagosan Rory azonban nyugodtan folytatta tovább - semmi kedve sem volt abbahagyni, ha már nekikezdett. - Kérlek, Rory - fakadt ki Julia. - Most nem akarom. - Miért nem? Mit vétettem? - Semmit - vetette oda Julia, és úgy tett, mintha teljesen lekötné a tévéműsor. - Minden rendben van. - Igen? - kérdezte a férfi. - Szóval minden rendben van, veled is, velem is, mindenkivel. Mindenki kurva jól érzi magát. Julia a villódzó képernyőre meredt. Épp elkezdődött a késő esti híradó; a szokásos rémes képek tűntek fel egymás útán. Rory tovább beszélt, a szózuhatag elnyomta a bemondó hangját. Julia nem bánta. Mi mondanivalója lehet a világnak az ő számára? Elég kevés. Ő azonban olyat tudna mondani a világnak, hogy megállna bennük a lélegzet. Az elátkozottak érzéseirő1, az elvesztett és megtalált szerelemrő1, meg arról, mi a közös a vágyban és a kétségbeesésben. - Kérlek, Julia - mondta éppen Rory -, csak szólj hozzám valamit... A könyörgés felkeltette Julia érdeklődését; azt gondolta, Rory éppúgy néz ki, mint azokon a fotókon, amiken még kisfiú volt. Most már szőrös, nagydarab férfi, és felnőtt ruhákat hord, de lényegében mégiscsak egy kisfiú azzal az értetlen tekintetével meg a durcás szájával. Eszébe jutott Frank kérdése -" hogy mehettél férjhez egy ilyen unalmas fickóhoz?" Ahogyan erre gondolt, az ajka keserű mosolyba ráncolódott össze. Rory ránézett, és nem értette, mi történt. - Mi olyan vicces, a fene egyen meg? - Semmi. Rory megrázta a fejét. A duzzogás helyét átvette a konok düh. A lecsapó villámot egy másodperc múlva követte a mennydörgés, és ahogy elhalt, valami zaj hallatszott az emeletrő1. Julia megint a tévé felé fordult, hogy elterelje Rory figyelmét, de az igyekezete hiábavalónak bizonyult. Rory is hallotta a zajt. - Mi a franc volt az? - Mennydörgés. A férfi felállt. - Nem - közölte -, ez valami más - és már ott is volt az ajtónál. Egy tucat lehetőség ötlött fel Juliában, de egyik sem volt kivitelezhető. Rory részegen birkózott a kilinccsel. - Talán nyitva hagytam egy ablakot - hadarta Julia, és felállt. - Felmegyek és megnézem. - Én is meg tudom nézni - felelte a férfi. - Még nem vagyok teljesen tehetetlen. - Senki se mondta... - kezdte Julia, de a férfi nem figyelt, rá. Mikor Rory kilépett az előszobába, a villám és a mennydörgés egyszerre csapott le, hangosan és fényesen. Ahogy Julia a férje nyomába eredt, egy másik villám követte az elsőt őrült gyorsasággal, és közvetlenül utána felhangzott egy hatalmas, gyomorreszkettető csattanás. Rory már a lépcsők felénél járt. - Nincs ott semmi! - kiáltott utána Julia. A férfi nem felelt, tovább ment fölfelé, ő pedig követte. - Ne... - fogta könyörgőre julia a következő két csattanás közt. Amikor felért a lépcső tetejére, a férje már várta. - Valami baj van? - kérdezte tőle. Julia egy vállrándítás mögé rejtette megkönnyebbülését. - Olyan bután viselkedsz - felelte lágyan a férfinak. - Tényleg? - Hisz csak a mennydörgés volt az. Rory arca, amelyet megvilágított az alulról, az előszobából jövő fény, hirtelen ellágyult. - Miért bánsz velem úgy, mint egy rühes kutyával? - kérdezte a nőtől. - Csak fáradt vagyok - mondta Julia. - Miért? - kérdezte a férfi gyerekes makacssággal. - Mi rosszat tettem ellened? - Minden rendben van - nyugtatta a nő. - Tényleg, Rory Nincs semmi baj. Ugyanazok a hipnotikus közhelyek, újra és újra. Újra a mennydörgés. És a beálló csendben megint valami zaj. Julia magában átkozta Frank elővigyázatlanságát. Rory megfordult, és végignézett az elsötétült emeleten. - Hallottad ezt? - kérdezte. - Nem. A férfi az italtól elnehezedett lábbal elindult, és a nő figyelte, ahogy elvegyül az árnyékok közt. Megint villámlott, a fény beömlött a nyitott hálószobaajtón, és egy pillanatra megvilágította a férfit, aztán újra sötét lett. Rory a nedves szoba irányába tartott. Frank felé. - Várj - szólalt meg a nő, és elindult utána. A férfi nem állt meg, hanem megtette azt a néhány métert, ami még elválasztotta az ajtótól. Amikor a nő utolérte, a keze már ott volt a kilincsen. Juliát leleményessé tette a pánik, kinyúlt és megérintette férje arcát. - Félek... - súgta: A férfi részeg bizonytalansággal nézett rá. - Mitő1? - kérdezte. Julia Rory ajkához emelte az ujjait, hadd érezze meg rajtuk a félelem ízét. - A vihartól - mondta neki. A félhomályban a férfi szemének nedves csillogását látta, mást nemigen. Vajon lenyeli a csalit vagy kiköpi? Aztán megszólalt: - Szegénykém. Lenyelte, érezte Julia megkönnyebbülten; odatette a saját kezét a férfiéra és elhúzta a kilincsrő1. Ha most Frank akár csak sóhajt is egyet, akkor minden elveszett. - Szegénykém - gügyögte megint a férfi, és szorosan magához ölelte. Nem tudta megtartani az egyensúlyát, olyan súlyos volt Julia karjában, mintha ólomból lett volna. - Gyere, gyere - szólongatta Julia, hogy elcsalogassa az ajtótól. Az botladozva ment vele néhány lépést, aztán elvesztette az egyensúlyát. A nő elengedte, és a falba kapaszkodott, hogy el ne essen. Újra villámlott, és a villám fényénél látta, hogy Rory csillogó tekintete rátapad. - Szeretlek - suttogta a férfi. Odalépett hozzá, a testéhez simult, a súlya ránehezedett. Nem volt menekvés. Odahajtotta a fejét Julia nyaka hajlatába, becéző szavakat mormolt, aztán megcsókolta. Julia szerette volna ledobni magáról. Még ennél is jobban szerette volna megfogni azt az ormótlan, izzadt kezét, és odavezetni őt ahhoz a halállal dacoló szörnyeteghez, amelybe az előbb kis híján belebotlott. Frank azonban még nem készült fel erre, még nem. Csak annyit tehet, hogy elviseli Rory becézését, és reménykedik abban, hogy a fáradtság gyorsan erőt vesz majd rajta. - Miért nem megyünk vissza a nappaliba? - javasolta julia. A férfi a nyakába mormolt valamit, és nem mozdult. A bal keze ott járt a mellén, a másikkal szorosan fogta a csípőjét. Julia hagyta, hogy a blúza alá csúsztassa a kezét, és tapogatni kezdje. Ha most ellenállna, akkor csak újra felkeltené a haragját. - Szükségem van rád - lehelte a férfi, száját Julia füléhez emelve. Valamikor régen, időtlen időkkel ezelőtt a nő szíve mindig megdobbant egy ilyen vallomásra. Most már többet tudott az életrő1. Az ő szíve nem akrobata, és a mellkasában nem ugrál semmi. Csak a teste dolgozik kitartóan: beszívja a levegőt, pumpálja a vért, felbontja és kiválasztja az ételt. Az, hogy így, a romantikus képzetek teljes elvetésével gondolkodott a testérő1- a biológia által beléoltott vágyak a hús- és a csont ketrecében -, megkönnyítette számára, hogy hagyja, hogy a férje levegye a blúzát, és a melléhez simítsa az arcát. Az idegvégződései kötelességtudóan reagáltak a férfi nyelvére - de hát végtére is ez se több egy anatómialeckénél. Ő maga a koponyája hátsó felébe vonult vissza, hidegen, érzéketlenül. A férfi most gombolta ki a nadrágját, és Julia figyelte, ahogyan a combjához dörzsöli a hímvesszőjét. Szétfeszítette a combjait, a bugyiját csak annyira húzta le, hogy ne zavarja. Amikor beléhatolt, Julia nem ellenkezett, nem adott ki hangot. A férfi viszont csaknem azonnal megszólalt; az elgyöngülő szerelmi vallomás és a kéj hangjai reménytelenül összefonódtak. Julia csak fél füllel figyelt oda; hagyta, hogy a férfi a hajába temesse az arcát, és szórakozzon, ahogy csak tetszik Lehunyta a szemét, úgy próbálta elképzelni, hogy valahol máshol van, de a villámok nem hagyták álmodozni. Ahogyan a fény után jött a hang, újra kinyitotta a szemét, és látta, hogy a nedves szoba ajtaja néhány centire kinyílt. Az ajtó és az ajtófélfa közti szűk résben épp csak ki tudott venni egy csillogó alakot, amint figyeli őket. Frank szemét nem látta, de érezte, irigységtő1 és a haragtól milyen szúrós lehet a tekintete. Ennek ellenére nem nézett másfelé; az árnyékra szegezte a tekintetét, míg Rory egyre hangosabban nyögdécselt. És a végén egybefolytak a percek, ő ott feküdt az ágyon, és a menyasszonyi ruhája összegyűrődött a teste alatt, míg egy skarlátvörös és fekete rém mászott felfelé a combjai között, hogy ízelítőt adjon a szerelmébő1. "Szegénykém", ez volt az utolsó, amit Rory mondott, mielőtt leterítette az álom. Felöltözve feküdt az ágyon, Julia pedig meg sem kísérelte, hogy levetkőztesse. Amikor a férfi egyenletesen horkolni kezdett, otthagyta, és visszament a másik szobába. Frank az ablak előtt állt, és figyelte, ahogyan a vihar elvonul délkelet felé. A sötétítő le volt tépve az ablakról, lámpafény világította meg a szoba falait. - Meghallott téged - mondta haragosan a nő. - Látnom kellett a vihart - válaszolta egyszerűen a férfi. - Szükségem volt rá. - Majdnem megtalált téged, a fene egye meg. Frank megrázta a fejét. - Nincs olyan, hogy majdnem - válaszolta, és továbbra is csak nézett kifelé az ablakon. Aztán egy kis szünet után: - Odakint akarok lenni. Megint éreznem kell, hogy az enyém mindez. Át akarom élni. - Tudom. - Nem, dehogy tudod - ellenkezett a férfi. Halvány fogalmad se lehet róla, milyen éhséget érzek. - Akkor holnap - mondta szárazon a nő. Holnap szerzek egy újabb testet. - Igen. Kell egy újabb. És kell még egy csomó minden más is. Egy rádió például. Tudni akarom, mi folyik odakinn. És étel: rendes étel. Friss kenyér... - Amit csak akarsz. - …meg gyömbér. Az a konzervben elrakott befőtt fajta, szirupban. Tudod. - Tudom. Frank végigfuttatta rajta a tekintetét, de valójában nem is látta. Túlságosan sok minden volt körülötte a világban, amivel újra meg kellett ismerkednie ma éjjel. - Nem hittem, hogy már ősz van - tűnődött Frank, és visszament, hogy tovább figyelje a vihart. |