ÖT

Néha úgy tűnt, már évszázadok múltak el azóta, hogy itt várt a falban, s az évszázadokról később majd kiderül, hogy talán csak órák vagy még inkább percek voltak.

De most minden megváltozott: előtte állt a menekülés lehetősége. A lelke a puszta gondolatra is szárnyalni kezdett. Nem áltatta magát - nagyon csekély volt ez az esély. Számtalan tényező hiúsíthatja meg a sikert minden erőfeszítése ellenére. Julia, például. A többiektő1 alig különböző, folyton magát illegető nőként emlékezett rá, akiben a neveltetés elfojtotta a szenvedély lángját. Ő persze fel tudta benne kelteni újra, de csak egyetlenegyszer. Némi elégedettséggel emlékezett arra a bizonyos napra a több ezer hasonló aktus közül. A nő csak annyira állt ellen neki, amennyire az a hiúsága kielégítéséhez feltétlenül szükséges volt, és utána olyan leplezetlen szenvedéllyel adta meg magát, hogy ő is kis híján elvesztette a fejét.

Más körülmények között talán elcsaklizza a nőt a leendő férjecske orra elő1, de a családi kapcsolatokat tekintve ez nem lett volna bölcs. Egy-két héten belül úgyis beleun a dologba, és akkor nemcsak hogy körülötte lézeng egy nő, akinek a láttára kiveri őt a hideg, de még a bosszúszomjas öcsikéje is ott liheg a nyakába. Nem érte volna meg a felhajtást.

Amellett akkor még ott voltak neki a meghódítandó új világok. Másnap utazott el Keletre: Hongkong, Sri Lanka, vagyon és kalandok. Volt is része bennük - legalábbis egy darabig. Előbb-utóbb azonban minden szétfolyt az ujjai közül, és idővel töprengeni kezdett, vajon a körülmények teszik-e, hogy sosem képes megtartani, amit megszerzett, vagy őt nem érdekli, hogy meg tudja-e tartani. A gondolat már megszületett az agyában, nem tudta kitörölni. Amerre csak nézett, a roncsok közt az utóbbi, igencsak keserű megállapítás bizonyítékait látta: hogy soha semmi olyannal nem találkozott egész életében, lett légyen az személy, tárgy, gondolat, testi vagy lelki állapot, amire eléggé vágyott volna, hogy akár múló kellemetlenséget is elszenvedjen érte.

Ekkor került a lejtőre. Három hónapot töltött el depresszióban és önsajnálatban, és gyakran játszott az öngyilkosság gondolatával. Újonnan felfedezett nihilizmusa azonban ezt a megoldást is megsemmisítette. Ha semmi sem ér annyit, hogy az ember meghaljon érte, hát akkor ebbő1 egyenesen következik, hogy semmi sem ér annyit, hogy az ember meghaljon érte, ugye? Az egyik steril, halva született gondolattól vakon bukdácsolt a másikig, míg csak minden gondolata el nem rothadt a narkómámorban, amihez bármilyen kábítószer megfelelt, amit csak apróbb bűntények árán vásárolhatott meg.

Hol is hallott először Lemarchand dobozáról? Nem emlékezett már. Talán egy bárban vagy az utca porában fekve, valamelyik hozzá hasonló csatornatölteléktő1? Akkor csak egy pletyka volt - álom a gyönyörök házáról, ahol azok, akik már rég beteltek a triviális gyönyörűségekkel, amelyeket az emberi lét kínált, most talán fényt deríthetnek az öröm egy teljesen újfajta meghatározására. És mi a helyzet a Paradicsomba vezető útvonallal? Több út is vezet oda - legalábbis ezt suttogták -, többfajta térkép van, ami megmutatja, hol találkozik a valóságos és a még valóságosabb; a térképeket olyan utazók rajzolták, akiknek már a csontjaik is elporladtak. Az egyik ilyen irat a Vatikán boltívei alatt rejtőzött, kódolt formában, egy teológiai munkában, amelyet a reformáció óta nem olvasott senki. Volt egy másik, egy origami leírása; papírból kellett összehajtogatni valamilyen formát. Ez állítólag de Sade márki birtokában volt, és amikor becsukták a Bastille-ba, elcserélte egy őrrel papírra, amire megírhatta a Szodoma százhúsz napjá-t. Volt végül egy harmadik útmutató, amit egy Lemarchand nevű mesterember csinált - éneklő madarakat gyártott egyébként -, és zenélő doboz formája volt, olyan bonyolult alakzatban összerakva, hogy akár egy életen át is elszórakozhat vele valaki, mégse találja meg a nyitját.

Történetek. Történetek. Mégis - mióta nem hitt egyáltalán semmiben, már sokkal könnyebben megküzdött a bizonyítható igazságok rémuralmával. Az idő is jobban telt, ha az ember ilyesmiken mélázott, amikor jól berúgott.

Düsseldorfban jutott a fülébe újra a történet, amikor heroint csempészett Németországba.

Újra felébredt a kíváncsisága, ezúttal azonban addig nyomozott, míg meg nem találta a történet forrását. A férfi neve Kircher volt, noha még vagy hat más névre is jogot formálhatott volna ezzel az erővel. Igen, a német megerősítette a híresztelést, hogy a doboz létezik, és igen, hajlandó megszerezni Frank számára, ha lehet. Az ára? Apróbb szívességek itt-ott. Semmi különleges. Frank megtette a kért szívességeket, mosta kezeit, és kérte a fizetségét.

Kircher instrukciókkal is ellátta őt, hogyan legcélszerűbb feltörni a Lemarchand-rejtély pecsétjét, az instrukciók részben gyakorlati, részben metafizikai természetűek voltak. Kircher azt mondta, a rejtvény megoldása olyan, mint egy utazás, vagy valami ilyesmi. Úgy tűnt, a doboz nemcsak annak a helynek a térképe, hanem maga az oda vezető út is.

Ez az újfajta megszállottság gyorsan kigyógyította a narkóból és az italból. Talán van más módja is annak, hogy az ember az álmaihoz igazítsa a való világot.

Visszajött a Lodovico Street-i házba, az üres házba, aminek a falai most fogva tartják, és Kircher részletes utasításainak megfelelően felkészült, hogy megoldja a Lemarchand-doboz rejtélyét. Eddigi életében sosem dolgozott még ilyen elszántan, és ilyen önmegtartóztató életet sem élt még soha. A kirakós megfejtése előtti napokban olyan életet élt, ami egy szentet is megszégyenített volna, és minden erejével az előtte álló rituáléra koncentrált.

Arrogánsan, önhitt módon kezelte a Marcangolás Rendjének tagjait, ezt most már világosan látta, de a világon mindenütt - és a világon kívül is - olyan erők uralkodnak, amelyek bátorítják az effajta arroganciát, hiszen ebbő1 élnek. Ez önmagában még nem lett volna elég, hogy a vesztét okozza. Nem - az igazi hiba az volt, hogy balga módon feltételezte, hogy a kenobiták ugyanazt értik gyönyörön, mint ő.

A helyzet azonban úgy állt, hogy gyönyör helyett mérhetetlen szenvedéssel ajándékozták meg. Túlterhelték az érzékeit, addig izgatták, míg már az őrület környékezte, aztán pedig olyan tapasztalatokba vezették be, amelyek felidézésétő1 még mindig visszarettent minden idegszála. Ők ezt gyönyörnek hívták, és talán komolyan is gondolták. Talán nem. A gondolkodásmódjukat nem lehetett kiismerni; reménytelenül, tökéletesen kétértelműnek bizonyult. Nem voltak felismerhető elveik a jutalom vagy büntetés terén, amelyekbe belekapaszkodva elkerülhette volna a kínzásokat, és süketnek bizonyultak minden könyörgésre. Megpróbálkozott ez utóbbival is a hetek, majd hónapok leforgása alatt, amelyek a doboz felnyitása és a jelen pillanat közt elteltek.

Az Űrnek ezen az oldalán nem volt részvét vagy könyörület, csak sírás és nevetés. Néha örömkönnyek jöttek (egy óra telt el félelem nélkül, vagy akár csak egy lélegzetvételnyi idő, néha pedig, paradox módon, valami új szörnyűség késztette nevetésre, amelyet a Mérnök a kín finomítására szánt.

A kínzás egy további, kifinomult módszerével is éltek a kenobiták - láthatóan olyan szakértelemmel rendelkeztek e téren, amely pontosan átlátta a szenvedés különböző válfajait. A foglyok átnézhettek abba a világba, amelynek egyszer ők maguk is a lakói voltak A pihenőhelyük, amelyet akkor használhattak, amikor a kenobiták éppen nem szórakoztatták őket, arra a helyre nézett, ahol ki-ki megfejtette a Rejtvényt, amely ebbe a másik világba vezette. Frank esetében ez a hely a Lodovico Street ötvenötös számú háza volt, még pontosabban annak egyik emeleti szobája.

Az év nagyobbik részében a látvány vigasztalan volt - egy lélek se tette be a lábát a házba. És akkor jöttek ők: Rory és a bájos Julia. És újra feltámadt a remény...

Suttogták, hogy néha kínálkozik mód a menekülésre, és vannak a rendszerbő1 kifelé vezető utak, amelyeket meg lehet találni, ha valaki elég ravasz, elég kitartó, és akkor visszajuthat arra a helyre, ahonnan ide érkezett. Ha egy fogoly képes elmenekülni innen, akkor a főpapok nem tudják követni. Őket át kell hívni a Szakadékon át; meghívás nélkül olyanok, mint a kutyák a küszöbön, kaparásszák az ajtót, de be nem juthatnak. Éppen ezért, akármilyen kicsi is az esély a menekülésre, ha egyszer mégis sikerül, teljes szabadságot jelent a volt fogoly számára, a kötelék végleg felbontatik. Megéri a kockázatot - tulajdonképpen nincs is kockázat. Ki lehetne-e találni borzalmasabb büntetést, mint a fájdalom gondolatát a szabadulás reménye nélkül?

Szerencséje volt. Voltak olyan foglyok, akik úgy hagyták el a való világot, hogy nem hagytak maguk után megfelelő emléket, amiből újraépíthetnék a testüket, ha a körülmények változása folytán szerencsés fordulat következne be. Ő viszont hagyott ilyen emlékeztetőt. Utolsó tette az volt, mielőtt még ordítani kezdett volna, hogy a magját a padlóra ürítette. A halott sperma csekélyke maradványa volt csak lénye legfontosabb részének, de elegendő. Amikor az öccse, Rory (az ő drága, vajszívű öcsikéje) elvétette a mozdulatot, és beleszaladt a kezébe a véső, Frank egy cseppnyi része ott volt, hogy hasznot húzzon az eseménybő1. Kapaszkodót lelt, szert tett egy szikrányi erőre, ami talán segít majd, hogy biztonságos helyre jusson ismét. Most már Julián múlik minden.

Néha, amikor ott szenvedett a falban, azt gondolta, a nő cserbenhagyja majd félelmében. Ha pedig nem azért, mert fél, akkor azért, mert megmagyarázza magának a víziót, és úgy dönt, csak álmodott. És akkor ő elveszett. Nincs elég energiája, hogy újból megjelenjen.

Voltak azonban reménykeltő jelek. Az a tény például, hogy a nő kétszer vagy háromszor is visszajött már azóta a szobába, csak állt a félhomályban, és figyelte a falat. A második látogatás alkalmával mormolt is néhány szót, noha ő csak foszlányokat tudott elkapni belőlük. Köztük volt az a szó, hogy itt, aztán a várj, és talán a nemsokára. Ez elég volt ahhoz, hogy ne essen kétségbe.

A bizakodásának volt egy másik oka is. A nő nem találja a helyét, ebben biztos volt. Látta az arcán, amikor az öccsével együtt jelent meg a szobában - egy nappal azelőtt, hogy Rory megvágta volna magát. Ő tudott olvasni a sorok közt, elkapta azokat a pillanatokat, amikor Julia arcáról lecsúszott a maszk, és látni lehetett rajta, milyen szomorú, milyen elveszett.

Igen, elveszett. Olyan emberhez ment férjhez, akit nem szeret, és nem lát kiutat a helyzetbő1.

Most legalább itt van neki ő, Frank. Megmenthetik egymást úgy, ahogyan a költők mondani szokták a szerelmesekrő1. Benne ott van a rejtély, a sötétség, mindaz, amirő1 a nő álmodozik. És ha megszabadítja őt, akkor addig szolgálja a nőt, míg a gyönyörtő1 el nem jut arra a pontra - ó, igen -, amelyen túl, mint minden ilyen küszöbön túl, ott az a hely, ahol a gyöngék elhullanak, és az erősek még erősebbé válnak.

Itt a gyönyör fájdalom, és a fájdalom gyönyör. És ő eléggé ismerte ezt a helyét ahhoz, hogy az otthonának hívhassa.