Frank nem figyelt fel rá, mikor kondult meg először a harang, annyira lefoglalta Lemarchand doboza, melynek még mindig nem sikerült rájönnie a nyitjára. A szerkezet alkotója valóban mestere volt a szakmájának, és neki eddig nem sikerült megoldania a rejtélyt. Megmondták neki, hogy a dobozban csodák lakoznak, de úgy tűnt, egyszerűen lehetetlen ezekhez hozzáférni. A hat, feketére lakkozott lap közül egyik sem utalt arra, hol vannak azok a pontok, amelyek egy nyomásra elkülönítik e háromdimenziós kirakós darabjait.

Franknek volt már dolga hasonló rejtvényekkel - leginkább Hongkongban, ahol a keményfát kínai ízlésnek megfelelően faragták metafizikai rejtéllyé -, de a kínaiak pontosságát és technikai zsenijét a francia mesterember olyan perverz logikával ötvözte, - amilyenhez még hasonlót sem látott soha. Ha a rejtélyben volt valami rendszer, hát Frank eddig még nem találta meg hozzá a kulcsot: Több óráig kísérletezett találomra, míg sorozatos próbálkozások és tévedések után a hüvelyk-, középső és kisujjának véletlenszerű és kifacsart mozdulata eredménnyel járt. Halk, szinte észrevehetetlen kattanás, és aztán - győzelem! - a doboz egy szeletkéje kicsusszant a szomszédos lapok közül.

Az első, hogy még a belső felületek is tükörfényesre voltak polírozva. Frank tükörképe torzultan; töredékesen - végigsiklott a lakk felszínén. A második pedig, hogy Lemarchand aki a maga idejében énekesmadárkák készítőjeként szerzett hírnevet - úgy tervezte meg a dobozt, hogy a felnyitás működtetni kezdett egy apró zenélő gépezetet, amely egy rövid, finom és banális kis rondó dallamát kezdte csicseregni. Frank bátorságot merített a sikerbő1. Most már tempósabban dolgozott, és gyorsan rálelt a barázdált vájatokra és megolajozott peckekre, amelyek aztán további bonyolult mechanizmusokat tártak fel. S minden egyes megoldással - egy újabb forgatás, egy nyomás újabb elemekkel gazdagodott a dalocska. A dallam bővült, ellenpontozást kapott, míg végül az eredeti motívum szinte eltűnt a díszítések alatt.

Valamikor a szorgos munka közben elkezdett kongani a harang - komor, egyenletes zúgás hallatszott. Nem hallotta, legalábbis tudatosan biztosan nem. De amikor a kirakós játék már majdnem készen volt, és a doboz tükrös belseje szinte teljes egészében feltárult, Frank rádöbbent, hogy a gyomra olyan görcsösen szorul össze a harang szavára, mintha az már ősidők óta szólna.

Felnézett a munkájából. Néhány pillanatig azt hitte, a hang valahonnan az utcáról jön, de hamar elvetette ezt a gondolatot. Már majdnem éjfél volt, amikor dolgozni kezdett a madárkészítő dobozán. Azóta órák teltek el nyomtalanul, nem is emlékezett volna rájuk, ha nincs ott tanúbizonyságul az órája. A városban nem volt olyan templom, amely ebben az órában harangozni mert volna a híveknek, hogy összehívja őket, bármennyire is telve van hittérítő buzgalommal.

A gondolattól kapkodni kezdte a levegőt. Annyiszor elképzelte már ezt a pillanatot; lelke minden moccanásával, elméje teljes megfeszítésével tervezte meg, hogyan tépi majd szét a két világot elválasztó fátylat. Most már csak másodpercek kérdése, hogy Azok átlépjenek ebbe a világba - Azok, akiket Kircher kenobitáknak nevezett, a Marcangolás Rendje teológusainak. Most idehívja őket, el a gyönyör magasabb rendű területein folytatott kutatásaiktól; kortalan arcuk felméri ezt a világot, az eső és a kudarc világát.

Az előző héten szünet nélkül dolgozott, hogy előkészítse nekik a szobát. A csupasz hajópadlót aprólékos gonddal felsúrolta és kifényesítette, aztán felszórta virágszirmokkal. A nyugati falnál valamiféle oltárt emelt a tiszteletükre, amelyet engesztelő áldozatokkal ékesített. A tárgyakat Kircher nevezte meg, és biztosította őt arról, hogy jó szolgálatot tesznek majd: csontok, cukorkák, tűk. Egy kancsó vizelet - hétnapi gyűjtés eredménye - állt az oltár bal oldalán, ha esetleg a jövevények azt akarnák tőle, hogy önként szennyezze be magát. Jobb oldalon egy tálca állt, rajta galambfejek- ezt is Kircher tanácsolta, hogy legyen kéznél.

Most azonban, ahogyan a harangszó egyre hangosabb lett, és elfojtotta a zenélő doboz hangját, félni kezdett.

Túl késő, mormolta magában, és remélte, hogy ez majd lecsendesíti benne a félelmet. Lemarchand szerkezete kitárult előtte, az utolsó fortélyos darabka is a helyére került. Most már nem maradt idő sajnálkozásra vagy köntörfalazásra. Emellett nem kockáztatta-e már eddig is az életét meg az ép elméjét, hogy ezt a válaszfalat lerombolhassa? Az ajtó most olyan gyönyörök felé nyílik meg, amelyekrő1 legfeljebb egy maroknyi ember tudta valaha is, hogy léteznek, de még ennél is kevesebben vannak azok, akik megízlelhették. Ajtó olyan gyönyörök felé, amelyek kimozdítják helyükbő1 az érzékelés határköveit, őt pedig kiemelik a vágy, csábítás és csalódás unalmas körforgásából, ami már a kamaszkor vége óta folyamatosan kínozza. Ez a tudás majd őt is átalakítja. Hisz egy ember sem képes arra, hogy az érzékelés ilyen mélységeit tapasztalja meg, és mégse változzon semmit.

A szoba közepén elhalványult és felragyogott a csupasz villanykörte, aztán újra felragyogott és ismét elhalványult. A harangzúgás ritmusát vette fel, akkor égett a legforróbban, amikor a harang megkondult. A kondulások közti csendben a szobában teljes volt a sötétség; olyan, mintha a világ, amelyben Frank huszonkilenc éve élt, egyszerre megszűnt volna létezni. Aztán újra megszólalt a harang, és a villanykörte olyan fényesen égett, mintha soha nem hunyt volna ki, ő pedig néhány értékes másodpercig ismerős helyen állt, ahonnan ajtó vezetett kifelé és le az utcára, és volt egy ablak, ahonnan - ha akarná (ha lenne hozzá ereje) láthatná a reggel fényét, ha elhúzza a függönyt.

Minden egyes harangzúgással jobban szétáradt a fény a szobában. A világosságnál látta, hogy a keleti fal lassan vékonyodik, a téglák elvesztik szilárdságukat, füstté válnak, és ugyanabban a pillanatban meglátta azt a helyet is a szoba mögött, ahonnan a harangzúgás előtört. Madarak világa talán? Hatalmas fekete madaraké, amelyeket örök vihar forgat körbe-körbe. Csak annyit tudott kivenni abból a tartományból, amelybő1 most majd előlépnek a főpapok, hogy zűrzavar uralkodik benne, és tele van törékeny, széthasadt dolgokkal, amelyek felemelkednek és lezuhannak és betöltik félelmükkel a levegőt.

Tő1ük jött: a kenobitáktól, a négy alaktól, akik elfoglalták a szoba nagyobbik részét, miután a fal újra összezárult mögöttük. Szeszélyes, rendszertelenül foszforeszkáló fény áradt belőlük, mint a mélytengeri halakból - kék, hideg, bájtalan világosság. Frank különösnek érezte, hogy soha, egyetlenegyszer se tűnődött azon, milyenek lehetnek. Az ő képzelete csak akkor bizonyult termékenynek, ha trükkökrő1 vagy csalásról volt szó, minden más tekintetben szegényesnek mutatkozott. Mivel képességeit annyira meghaladta e hatalmas erők lefestése, hát meg se próbálkozott vele.

Akkor hát miért érzett olyan irtózást, ha rájuk nézett? Vajon a sebhelyek miatt, amelyek testük minden porcikáját fedték, a vágásokkal és a húson átszúrt kapcsokkal és gyűrűkkel ékített testük miatt, amelyeket aztán hamuval poroztak be? A vaníliaszag volt az oka, amit magukkal hoztak, melynek édessége nem tudta elfedni az alatta lappangó bűzt? Vagy az volt a baj, hogy amint a fény nőtt, és ő egyre közelebbrő1 tanulmányozhatta őket, megcsonkított arcukon nem látott örömet, még csak emberi vonásokat sem, pusztán elszántságot és valami olyan étvágyat, amitő1 összeszorult a gyomra?

- Milyen város ez? - érdeklődött a négy közül az egyik. Frank nem tudta volna biztosra megmondani, milyen nemű. A ruhái, amelyek közül néhány rá vagy bele volt varrva a bőrébe, eltakarták a nemi jellegzetességeket, a hanglejtése és szándékosan eltorzított arcvonásai nem kínálták semmilyen fogódzót. Amikor beszélt, megmozdultak a szemhéjain átszúrt kampók, melyeket a húson-csonton áthúzódó láncok kötöttek össze az alsó ajakban lévő ugyanolyan kampókkal. Ahogy mozogtak, kilátszott mögülük a fénylő hús.

- Érted a kérdést? - kérdezte az, aki az elsőként szóló mellett állt. A hangja nem hasonlított a másikéhoz, vékonyan szólt, kissé zihálva - egy izgatott lány hangja. A fején minden egyes négyzetcentimétert tetoválás fedett, bonyolult, kanyargó minták; a függőleges és vízszintes vonalak minden találkozásánál egy ékköves tű kapcsolódott az arcába, egészen a csontig. A nyelve is ugyanígy ki volt díszítve.

És mégis... valami mást várt. Valami olyan jelet, ami arról árulkodik, milyen hihetetlen gyönyörűségekhez férhetnek hozzá. Azt hitte, legalább nőket hoznak majd magukkal: beolajozott, borotvált, izmos testű nőket, a szerelem aktusára felékesítve; az ajkuk illatos, a combjaik remegnek a vágytól, hogy végre széttárulhassanak, a fenekük kemény - olyasféle nőket, amilyeneket ő szeret. Sóhajokat várt, lankadt testeket, amelyek úgy terülnek el a lába előtt a virágokon, mint egy élő szőnyeg; szűz kurvát várt, akiknek minden testnyalása az övé lehet, csak kérnie kell, és akiknek az ügyessége majd lenyűgözi - még, még - olyan extázisokig juttatva, amilyenekrő1 még csak nem is álmodott. A karjuk között elfelejthetné a világot. A kéjvágy felemeli majd, nem pedig megvetést vált ki.

Ezt a kérdezőt már több önbizalommal tanulmányozta, mint a másik kettőt. A félelme szűnőben volt. Ahogy múltak a másodpercek, a fal mögötti félelmetes hely emlékei fokozatosan eltűntek, kitörlődtek, és ő itt maradt ezekkel a roskatag, dekadens lényekkel, a bűzükkel, furcsa, deformált testükkel, nyilvánvaló törékenységükkel. Mástól nem kell tartania, csak a hányingertő1.

- Hát persze. Persze. - A lény rámeredt azzal a túlságosan is meztelen szemével. - Te mirő1 álmodtál?

- Ez igaz. Csak egy maroknyi a legjobb esetben is. De azért akadt néhány, aki fel merte használni a Lemarchand-konfigurációt. Olyan emberek, mint te, akik új lehetőségekre éheztek, akik hallottak arról, hogy nekünk vannak olyan képességeink, amiket ti nem ismertek.

Frank morgott valamit, aztán felemelte a hangját: - Szóval ismeritek, mirő1 álmodom, és biztosítani is tudjátok számomra ezt az örömöt.

Valahol odakint a világ nemsokára felébred. Ugyanennek a szobának az ablakából figyelte az ébredését nap mint nap, itt ösztökélte magát, hogy újabb és újabb eredménytelen hajszára induljon, és közben tudta, tudta, hogy nem maradt már semmi odakinn, ami izgalmat jelenthetne a számára. Nincs forróság, csak izzadtság. Nincs szenvedély, csak hirtelen felbukkanó kéjvágy, és ugyanolyan hirtelen beköszöntő közöny. Már jóval e pillanat előtt hátat fordított ezeknek az elégtelen örömöknek. Ha most azokat a jeleket kell értelmeznie, amelyeket ezek a lények hoztak, ha ez kell ahhoz, hogy továbbléphessen, akkor legyen. Ha ez az ára, ő készen áll arra, hogy megfizesse.

Nem volt szükségük több kérésre, hogy kezdetét vegye az előadás. Hallotta, amint az ajtó megnyikordul, majd kinyílik, és amikor visszafordult; látta, hogy a küszöbön túl eltűnt a világ, és ugyanaz a pánikkal teli sötétség lépett a helyébe, amelyből a Rend tagjai előléptek. Visszanézett a kenobitákra, hátha megmagyarázzák. Ők azonban eltűntek, bár nem nyom nélkül. Magukkal vitték a virágokat, csak a csupasz padló maradt, a falon pedig megfeketedtek a felajánlott tárgyak, mintha megpörkölte volna őket valamilyen erős, ám láthatatlan lángnyelv. Érezte az égés keserű szagát; olyan erősen facsarta az orrát, hogy szinte biztos volt abban, mindjárt elered az orra vére.

Még a sötétség szagát is észlelte az ajtón túl, és benne a százezer madár ürülékének bűzét. A szája és orra elé tette a kezét, hogy megállítsa az áradatot, ami átcsapott rajta, de az ujjainak olyan izzadtságszaga volt, hogy szédülni kezdett. Talán hányingere is támadt volna, ha az érzékelés friss áradata ömleni nem kezd minden idegvégződésébő1 és ízlelőbimbójából.

Úgy tűnt, hirtelen, azt is érzékeli, hogyan ütköznek neki a porszemcsék a bőrének. Minden egyes lélegzetvétel horzsolta az ajkait, minden egyes szemhunyás dörzsölte a szemhéját. Epe égett a torka mélyén, és a tegnapi marhahús egy morzsája, amely megakadt a fogai közt, görcsös rángásokat küldött végig az idegrendszerén, amikor egy csepp nedvet engedett a nyelvére.

A füle ugyanilyen érzékennyé vált. Ezernyi zajjal telt meg a feje, és ezek közül nem egynek ő maga volt a forrása. A levegő, amely a dobhártyájának ütközött, hurrikánnak hangzott; a beleiben mozgó levegő olyan volt, mint a mennydörgés. De jöttek más hangok is - számtalan hang -, amelyek saját határain túlról intéztek támadást ellene. Haragjukban felemelt hangok, elsuttogott szerelmi vallomások; dörrenések és zörgések, énekfoszlányok, könnyek.

De volt még rosszabb is. A szeme! Istenem, sose képzelte, hogy ilyen gyötrelem forrása lehet a látás - ő már azt hitte, semmi nem maradt a földön, ami meg tudná lepni. Teljesen elkábult! Az a látvány mindenütt!

A mennyezet egyszerű felülete az ecsetvonások félelmetes földrajzát jelenítette meg. Az ing szövete a fonalak elviselhetetlenül kidolgozott szövevénye volt. Látta, ahogyan a sarokban megmozdul egy parányi kukac a döglött galamb fején, és a kukac szeme mozog, mintha észrevette volna, hogy látják. Túl sok! Túl sok!

Döbbent irtózattal telve hunyta le a szemét. De bent még több gyötrelem volt, mint kinn; az emlékei olyan erőszakosan jelentkeztek, hogy az érzékei teljesen eltompultak. Az anyja tejét szívta, és a torkára szaladt; érezte a testvére karjait maga körül (birkóztak, vagy fivéri ölelés volt? Mindenképp fojtónak érezte). És több, egyre több emlék jött. Az élete jelent meg az érzékelés összesűrített képeiben, amelyek tökéletes pontossággal íródtak fel az agyába, és kitartóan ostromolták őt, hogy emlékezzen rájuk.

Úgy érezte, mindjárt felrobban. Biztos, hogy a kinti világ, amely az agyán kívül esik- a szoba és a madarak az ajtó mögött -, kiáltásaik és sokaságuk ellenére sem nyomhatják őt úgy agyon, mint az emlékei. Inkább azt, gondolta, és megpróbálta kinyitni a szemét. De az nem akart kinyílni. Úgy össze volt ragadva, mintha könnyek vagy genny vagy tű és cérna fogta volna össze.

A kenobitákról szóló mesékre gondolt: a kampókra, a láncokra. Vajon rajta is valami hasonló műtétet hajtottak végre, ami bezárta őt a saját szemhéjai mögé, hogy a története szabadon parádézhasson előtte?

Attól félt, hogy megőrül, és hangosan szólongatni kezdte őket, noha már abban sem volt biztos, hogy még hallják.

Az emlékek zavaros, gyötrő áramlatában újra és újra feltűntek a nőkrő1 való emlékképek, megtámadta őt az illatuk, a bőrük tapintása, az ízük.

A hárem közelsége mindennek ellenére felizgatta. Kigombolta a sliccét, és kézbe vette a nemi szervét; inkább azért akarta kiontani a magját, mert meg akart szabadulni ezektő1 a teremtményektől, nem pedig azért, mert örömet lelt benne.

Ködösen tudatában volt annak, milyen szánalmas látványt nyújthat: vak ember egy üres szobában, amint egy álom felizgatja. De a hirtelen, örömtelen orgazmus még csak arra sem volt képes, hogy lelassítsa ezt a végtelen visszajátszást. A térde megroggyant, és a teste összeesett, rázuhant ugyanazokra a padlódeszkákra, ahová a magja ömlött. Görcsös fájdalmat érzett, ahogyan a teste padlót ért, de a kín következő hullámát már elmosta az emlékek újabb áradata.

A hátára fordult és felordított; sikoltozott és könyörgött, hogy legyen már vége, de az érzékelés hullámai csak egyre magasabbra emelkedtek, és minden egyes fohászkodás a megszűnésért csak újabb magaslatokat korbácsolt fel.

Amint ezt az utolsó, kétségbeesett gondolatot megformálta, a kín megszűnt.

Egyszerre; mind egyetlen pillanatban. Eltűnt. Látás, hallás, érintés, szaglás, ízlelés. Viharos gyorsasággal fosztották meg rnindegyiktő1. Olyan másodpercek következtek, amelyek alatt kételkedett a saját létezésében. Két szívdobbanás. Három. Négy.

Ahol pár pillanattal azelőtt még üres tér volt csak, most egy alak ült. A negyedik kenobita volt az, amelyik korábban csak hallgatott és az arcát sem mutatta meg. Most már nem formátlan alak volt - egy nő ült a szobában. A csuklyát, amit addig viselt, ledobta magáról; ugyanígy a ruháit is. A bőre szürke volt, mégis csillogó, az ajkai véresek, a lábai annyira széttárva, hogy látni lehetett a szeméremdombján a bemetszések hálóját. Egy halom rothadó emberi fejen ült, és hívogatóan mosolygott.

Franket az érzékiség és a halál összekapcsolódása megdöbbentette. Kételkedhet-e abban, hogy ez a nő személyesen végezte ki ezeket az áldozatokat? A rothadó vér ott száradt a körmei alatt, és a fejekbő1 kiszedett nyelvek - lehetett húsz vagy még több - úgy feküdtek sorban a nő olajozott combjain, mintha be akarnának jutni közéjük. Abban sem kételkedett, hogy az agyuk, ami a fejek fülein és orrlyukain folydogált kifelé, eljutott a teljes megőrülésig, mielőtt egy csók vagy egy csapás megállította a szívüket.