Kápráztató ragyogásra ébredt - legalábbis ez volt az első benyomása. Tökéletes fehérség vette körül. Hó fedte be, hó volt alatta, hó volt a párnája. Az üresség őrjítően hatott rá, úgy tűnt, megtölti a torkát, betölti a szemét. Az arca elé emelte a kezét; ismeretlen, erős szagú szappan illata áradt belőle. Már nem forgott vele a világ: a falak, az avítt ágynemű, az orvosságok az ágy mellett. Kórház. Segítségért kiáltott. Órákkal vagy percekkel később, nem volt benne biztos, hogy melyik, meg is érkezett a segítség egy nővér személyében, aki egyszerűen csak annyit mondott: "hát felébredt", és elment, hogy előkerítse a feletteseit. Amikor megjöttek az orvosok, nem mondott nekik semmit. A nővér eltűnése és az orvosok megjelenése közt eltelt időben úgy döntött, hogy ez a történet nem olyasféle, aminek az elmondására pillanatnyilag készen állna. Holnapra (talán) megtalálja azokat a szavakat, amelyekkel meggyőzheti őket, hogy csakugyan látta, amit látott. De ma? Ha megpróbálná elmagyarázni, megsimogatnák a homlokát, és azt mondanák, ne beszéljen butaságokat, aztán nagy kegyesen leereszkednének hozzá, és megpróbálnák meggyőzni arról, hogy csak hallucinált. Ha ezután még tovább erősködik, akkor valószínűleg telenyomnák nyugtatóval, amitő1 csak rosszabb lenne a dolog. Most időre van szüksége, hogy gondolkozhasson. Mindezt kigondolta, mielőtt még megérkeztek volna, így hát amikor megkérdezték tőle, mi történt, a hazugság már készen állt. Minden olyan ködös, mondta nekik, a saját nevére is alig emlékszik. Majd idővel visszajön minden, bátorították erre az orvosok, ő pedig szendén azt felelte, hogy persze, biztosan. Most csak aludjon, mondták neki, ő pedig azt felelte, hogy másra sem vágyik, csak hogy alhasson, és ásított egyet. Erre azok kimentek a szobájából. - Ó, igen... - mondta egyikük, ahogy kifelé indult. - Majdnem elfelejtettem... Az orvos Frank dobozát vette elő. - Ezt fogta a kezében, amikor megtalálták magát - közölte. - Pokoli nehezen tudtuk csak kifeszegetni a kezébő1. Jelent ez magának valamit? Ő azt mondta, nem. - A rendőrség megnézte. Vér volt rajta. Talán a maga vére, talán nem. Az orvos odajött az ágyhoz. - Szeretné? Itt hagyjam? - kérdezte. Aztán hozzátette azt is: Megtisztítottuk, tudja. - Igen - felelte ő. - Igen, legyen szíves. - Talán jó hatással lesz majd az emlékezetére - mondta neki az orvos, és letette a dobozt az éjjeliszekrényre.
2 - Mit csináljunk? - tette fel századszor a kérdést Julia. A férfi a sarokban nem szólt egy szót sem, és roncsolt arcáról sem lehetett leolvasni semmit. - Tulajdonképpen mit ákartál vele? - kérdezte a nő. - Mindent elrontottál. - Elrontottam? - kérdezte a szörny - Fogalmad sincs róla, mit jelent az, hogy elrontani... Julia lenyelte a dühét. A férfi merengése idegessé tette. - El kell mennünk innen - szólt egy kicsit lágyabb hangon. A férfi jeges-forró tekintettel nézett vissza rá. - Ide fognak jönni - folytatta a nő. - Mindent el fog nekik mondani... Keresni fognak. - Talán. - Téged nem is érdekel? - kérdezte a nő dühösen. A bekötözött alak megrántotta a vállát. - De igen - válaszolta. - Hát persze. De nem mehetünk el, édesem. Édesem. A szó mindkettejük fülében csúfondárosan hangzott - az érzelem lehelete abban a szobában, amely eddig csak fájdalmat ismert. - Nem nézhetek így szembe a világgal - érintette meg a férfi az arcát. - Vagy igen? - nézett fel a nőre. - Nézz rám. A nő rátekintett. - Szóval igen? - Nem. - Nem. - A férfi tovább mustrálta a padlót. - Egy bőrre van szükségem, Julia. - Egy bőrre? - Igen. Akkor talán...talán elmehetnénk együtt táncolni. Nem arra vágytál? Frank egyforma könnyedséggel beszélt a halálról és a táncról, mintha az egyiknek éppoly kicsi lenne a jelentősége, mint a másiknak. Juliát lehűtötte, hogy így hallja őt beszélni. - Hogyan? - kérdezte végül. Azt értette rajta, hogyan lehet egy bőrt ellopni, de azt is, hogyan fogjuk megőrizni az ép elménket? - Megvan a módja - mondta a repedezett arc, és csókot intett juliának.
3 Ha a falak nem lettek volna fehérre festve, soha nem vette volna a kezébe a dobozt. Ha lóg a falon egy kép, bármilyen kép - egy váza napraforgókkal vagy egymásba kapcsolódó piramisok -, bármi, ami megtöri a szoba monotóniáját, akkor örült volna, hogy rászegezheti a tekintetét, és gondolkodhat. De túlságosan nagy volt az üresség - nem adott fogódzót ahhoz, hogy megőrizhesse az elméje épségét. Így hát odanyúlt az éjjeliszekrényre, és felvette a dobozt. Nehezebb volt, mint ahogyan emlékezett rá. Fel kellett ülnie az ágyban, hogy meg tudja vizsgálni. Nem sokat lehetett látni rajta. Nem volt fedele. Nem volt rajta kulcslyuk. Nem voltak rajta zsanérok. Megforgatta egyszer, megforgatta százszor, de nem lelte meg a nyitját. Biztos volt benne, hogy üreges belül, nem tömör, így hát a logika szabályai szerint kell, hogy legyen valami nyitja. De hol? Megkocogtatta, megrázta, húzta és nyomkodta - minden eredmény nélkül. Csak mikor a másik oldalára fordult az ágyban és a lámpafényben vizsgálta meg, akkor vett észre néhány nyomot, ami a felépítésére utalt. Végtelenül finom kis rés futott végig a doboz egyik oldalán, ahol a kirakós két része egymásba illeszkedett. A rés láthatatlan lett volna, ha a vér nem folyik bele, nem alvad meg, és ezzel nem mutatja meg, hogyan kapcsolódnak össze a darabok. Elkezdte szisztematikusan átvizsgálni az oldalakat, és azzal ellenőrizte feltevését, hogy újra végignyomogatta és húzogatta az egészet. A repedések feltárták a játék szerkezetének legkülső részét - enélkül akár örökké matathatott volna keresztül-kasul a hat oldal felületén. A variációk számát azonban jelentősen csökkentették a nyomok, amelyeket megtalált, csak meghatározott számú lehetőség szerint lehetett szétszedni a dobozt. Egy idő után a türelmes munka meghozta gyümölcsét. Egy kattanás, és a részek egyike kicsusszant lakkozott szomszédai közül. Bent valódi szépség tárult a szeme elé: fényezett felületek, amelyek úgy ragyogtak, mint a legfényesebb gyöngyház, és a gyöngyházon színes árnyak suhantak végig. És aztán ott volt még a zene. Egyszerű kis dallam kanyargott elő a dobozból, amelyet olyan szerkezet játszott, ami még nem vált láthatóvá. Elbűvölve kutatott tovább. Noha az egyik darab már elmozdult, a többi nem adta könnyen magát. Minden új darab új kihívást jelentett az ujjaknak és a gondolatoknak egyaránt, és a győzelmeket újabb, a dallamhoz kapcsolódó szólam jutalmazta. Épp a negyedik darabot igyekezett kicsalogatni a helyéről különféle fortélyos nyomásokkal és forgatásokkal, amikor meghallotta a harangszót. Abbahagyta a munkát, és felnézett. Valami nem volt rendben. Vagy a szeme volt túlságosan fáradt, és tréfát űzött vele, vagy pedig a szédítően fehér falak mozdultak el a helyükrő1. Letette a dobozt, és kikászálódott az ágyból, hogy az ablakhoz menjen. A harang még mindig szólt: komor, egyenletes zengés hallatszott. Egy kicsit elhúzta a függönyt. Szeles, sötét éjszaka volt. Levelek sodródtak át a kórház előtti gyepen; a lámpafény maga köré vonzotta a lepkéket. Bármilyen furcsa is volt, mégis úgy tűnt, a harangszó nem kívülrő1 jön. A hang forrása valahol mögötte lehetett. Visszaengedte a függönyt, és a szoba belseje felé fordult. Amint megfordult, az ágya melletti kislámpában úgy felragyogott a villanykörte, mintha tűz égne benne. Ösztönösen odanyúlt a szétnyitott doboz felé - biztos volt benne, hogy a tárgynak és a furcsa eseményeknek van valami közük egymáshoz. Amikor a keze rálelt a dobozra, a fény kialudt. Így sem maradt azonban sötétben, és nem is volt egyedül. Lágy, foszforeszkáló fény világította be az ágya végét, és a fénysugarak között ott állt egy alak. A teste olyan volt, hogy az meghaladta a képzeletét - a kampók, a hegek... A hangja azonban, amikor megszólalt, nem egy olyan lényé volt, aki fájdalmat érez. - Úgy hívják, hogy a Lemarchand-doboz mondta, és lefelé mutatott. Kirsty lenézett; a doboz már nem volt a kezében, hanem néhány centivel fölötte lebegett. Hihetetlen módon a darabok a szeme láttára álltak össze újra minden látható segítség nélkül, és a doboz újra és újra megfordult a tengelye körül, amint egy-egy darab a helyére került. Eközben polírozott belseje is fel-felvillant Kirsty ámuló szemei előtt, és úgy tűnt, mintha szellemek arcát látná benne - mintha a kín vagy a rossz tükrözés eltorzította volna a vonásaikat -, és az arcok hangtalanul visszaüvöltöttek rá, mint a farkasok. Aztán egy híján az összes darab a helyére került, és a látogató ismét megszólalt. - A doboz arra való, hogy a kirakója megtörje vele a valóság felszínét - zengte. - Egyfajta hívás, amellyel az illető ideszólítja a kenobitákat... - A kiket? - kérdezte Kirsty - Nem tudod, mit csináltál - mondta a látogató. - Igazam van? - Igen. - Máskor is megesett már - jött a felelet. - Ezen azonban nem segíthetünk. A Szakadékon nem lehet másképp átjutni, csak azzal lehet begyógyítani, ha elvisszük, ami a miénk... - Ez csak valami tévedés lehet... - Ne is próbálj ellenkezni. Nem áll módodban. Velem kell jönnöd. Kirsty megrázta a fejét. Már egy életre elegendő rémálmot élt át az utóbbi napokban. - Nem megyek veled - közölte. - A fene egye meg, eszemben sincs, én... Miközben beszélt, kinyílt az ajtó. Egy olyan nővér nézett be rajta, akit nem ismert - valószínűleg az éjszakai műszak tagja. - Hívott, ugye? - kérdezte Kirstytő1. Kirsty ránézett a kenobitára, aztán vissza a nővérre. Alig egy méterre álltak egymástól. - Nem lát engem - magyarázta a kenobita. - És nem is hall. Én hozzád tartozom, Kirsty. Te pedig hozzám. - Nem - szólalt meg Kirsty. - Biztos? - kérdezte a nővér. - Én úgy hallottam... Kirsty megrázta a fejét. Őrület, ez az egész egy őrület. - Ágyban kellene lennie - dorgálta a nővér. - Bele fog halni, ha nem vigyáz. A kenobita derűsen ciccegett. - Öt perc múlva visszajövök - figyelmeztette a nővér. - Kérem, próbáljon aludni. Ezzel ki is ment a szobából. - Jobb, ha indulunk, oők meg hadd folytassák a foltozgatást - gúnyolódott a kenobita. - Olyan lehangoló hely, nem? - Ezt nem teheted velem - tartott ki Kirsty a maga igaza mellett. A kenobita azonban már elindult felé. Minden lépését egy sor kis csengő csilingelése kísérte, amik a nyaka bőrérő1 lógtak le. A szag, amit árasztott magából, hányingert keltett Kirstyben. - Várj - szólt. - Csak semmi sírás, kérlek. Elvesztegeted azt a jó kis szenvedést. - A doboz - mondta Kirsty kétségbeesve. - Nem is érdekel, honnan szereztem a dobozt? - Nem különösebben. - Frank Cotton - tagolta Kirsty. - Jelent neked ez a név valamit? Frank Cotton. A kenobita mosolygott. - Ó, igen. Ismerjük Franket. - Ő is megoldotta a doboz rejtélyét, igaz? - Gyönyört akart, és mi megadtuk neki. Aztán visszatáncolt. - Ha elviszlek hozzá... - Szóval él? - Nagyon is. - És mit ajánlasz? Hogy őt vigyem vissza helyetted? - Igen. Igen. Miért is ne? Igen. A kenobita visszalépett az ágy lábához. A szoba felsóhajtott. - Nagy kísértést érzek, hogy hallgassak rád - töprengett a kenobita. Aztán: - De talán csak be akarsz csapni. Talán ez csak egy hazugság, hogy nyerj egy kis időt vele. - De hát tudom, hogy hol van, az isten szerelmére - erősködött Kirsty - Hisz ő tette ezt velem! Felmutatta összevagdalt karját, hogy a kenobita jobban megnézhesse. - Ha hazudsz - fenyegette az -, ha csak megpróbálod kiügyeskedni magad ebbő1... - Nem így van. - Akkor hozd el nekünk élve... Kirsty csaknem sírva fakadt a megkönnyebbüléstő1. - ...és vedd rá, hogy bevallja, ő az. És akkor talán nem tépjük darabokra a lelkedet. |