- Te vagy az, Kirsty? - Igen, ki az? - Rory vagyok... A vonal recsegő, elhaló hangokat közvetitett, mintha csak a kint lezúduló özönvíz egyenest belefolyt volna a telefonba. Kirsty ennek ellenére örült, hogy hallhatja a férfi hangját. Olyan ritkán telefonált, és amikor mégis, akkor rendszerint a maga és Julia nevében egyszerre - de ezúttal nem. Ezúttal Julia nem résztvevője volt a beszélgetésnek, hanem a tárgya. - Valami baj van vele, Kirsty - kezdte Rory. - Nem tudom, hogy mi. - Úgy érted, beteg? - Talán. Annyira különösen viselkedik velem. És rémesen néz ki. - Beszéltél vele erről? - Azt mondja, remekül érzi magát. De szerintem nincs jól. Azon tűnődtem, hátha neked mondott valamit. - Színét se láttam a lakásavató bulitok óta. - Na ez a másik. Ki se mozdul a házból. Ez nem rá vall. - Szeretnéd, hogy... ööö... beszéljek vele? - Megtennéd? - Azt nem tudom, hogy van-e valami értelme, de mindenesetre megpróbálom. - Ne említsd, hogy beszéltem veled. - Persze hogy nem. Majd holnap benézek hozzátok... ("Holnap: Holnap meg kell lennie." "Igen... tudom." "Attól félek, hogy nem tudok megkapaszkodni a mi világunkban, Julia. Elkezdek visszacsúszni a másikba. ") - Majd csütörtökön felhívlak az irodából, és akkor elmondod, mire jutottál vele. ("Hogyhogy visszacsúszol?" "Mostanra már tudni fogják, hogy eltűntem." "Kik?" "A Marcangolók. Azok a mocskok, akik elvittek..." "És várnak rád?" "Közvetlenül a fal mögött. ") Rory hálás köszönetét fejezte ki, ő pedig azt mondta, ez a legkevesebb, amit valaki megtehet egy barátért. Aztán a férfi lerakta a kagylót, ő pedig hallgathatta az üres vonal sustorgását. Most már mindketten Julia teremtményei voltak, akik az ő jólétén és boldogulásán ügyködnek; s kezüket-lábukat törik az igyekezettő1, ha véletlenül rosszat álmodott. Mindegy, ez is valamiféle együttlét. 2 A fehér nyakkendős férfi nem vesztegette az idejét. Amint Juliára vetette a szemét, már fel is állt, és odajött hozzá. Julia már akkor eldöntötte, hogy a férfi nem felel meg neki, amikor az felé tartott. Túl nagy és túl magabiztos. Miután az első olyan erővel küzdött, eltökélte, hogy nagyon óvatosan fogja kiválasztani a következőt. Így hát amikor Fehér Nyakkendő odajött hozzá, és megkérdezte, mit iszik, azt válaszolta, hogy hagyja őt békén. A férfi láthatólag hozzászokott már a visszautasításokhoz, szó nélkül tudomásul vette a dolgot, és visszament a bárpulthoz, Julia pedig az italához. Kint zuhogott az eső - már három napja esett kisebb-nagyobb megszakításokkal -, és jóval kevesebb volt a vendég, mint előző héten. Egy-két ronggyá ázott ember betért ugyan az utcáról, de senki sem érdeklődött iránta egykét percnél tovább. Az idő pedig csak telt, már elmúlt kettő. Nem kockáztatja meg még egyszer, hogy Rory rajtakapja őt, amikor hazajön. Kiürítette a poharát, és úgy döntött, ez nem Frank napja. Kilépett a bárból az alázúduló esőbe, kinyitotta az ernyőjét, és visszaindult a kocsihoz. Hirtelen lépéseket hallott maga mögött, és aztán Fehér Nyakkendő már ott is volt mellette, és azt mondta: - A szállodám nincs messze innen. - Ó... - mondta erre ő, és továbbment. De a férfit nem lehetett ilyen könnyen lerázni. - Csak két napig vagyok itt - mondta. Ne kísérts, gondolta a nő. - Csak egy kis társaságra vágyom - folytatta a férfi. - Nincs kivel beszélgetnem. - Tényleg? A férfi megmarkolta a csuklóját. A fogása olyan szoros volt, hogy a nő majdnem felkiáltott. Ekkor ébredt rá, hogy kénytelen lesz megölni. Úgy tűnt, a férfi észrevette a szemében felcsillanó vágyat. - A szállodámba? - kérdezte. - Nem túlzottan kedvelem a szállodákat. Olyan személytelenek. - Van jobb ötlete? Természetesen volt. A férfi az előszobában felakasztotta csöpögő esőkabátját, Julia pedig megkínálta egy itallal, amit az köszönettel elfogadott. Patricknak hívták, és Newcastle-bő1 jött. - Üzleti út, de nem úgy néz ki, mintha nagy üzletet kötnék. - Miért? A férfi megvonta a vállát. - Valószínűleg pocsék üzletember vagyok. Ilyen egyszerű. - És mit árul? - kérdezte Julia. - Miért érdekelné az magát? - vágta rá a férfi. Julia kuncogott. Hamar fel kell vinnie a fickót az emeletre, még mielőtt élvezni kezdené a társaságát. - Fejezzük be a fecsegést, és térjünk a lényegre - mondta. Elcsépelt szöveg, de ez volt az első mondat, ami az eszébe jutott. A férfi egy kortyra lenyelte a maradék italit, és ment, amerre a nő vezette. Ezúttal nem hagyta előző1eg nyitva az ajtót. Az be volt zárva, és ez nyilvánvalóan felkeltette a férfi kíváncsiságát. - Csak maga után - mondta, amikor az ajtó kitárult. Julia lépett be először, a férfi követte. Ezúttal nem lesz vetkőzés, határozta el a nő. Ha a folyadék egy részét felisszák a ruhák, hát akkor felisszák, nem adja meg azt a lehetőséget, hogy észrevegye, nincsenek egyedül a szobában. - A padlón fogunk dugni? - kérdezte a férfi közömbösen. - Van valami kifogása? - Ha neked megfelel, nekem is jó - mondta, és a szája lecsapott Julia ajkára, a nyelve végigsöpört a fogsorán. Julia mulatva fedezte fel, milyen szenvedélyes; már most érezte, hogy a férfi teste megkeményedik, ahogy hozzáér. Mindegy, nem ér rá ezzel törődni, neki dolga van: vért kell- kiontani, és jóllakatni egy éhes szájat. Elfordította az arcát a férfitó1, és megpróbált kibújni a karjából. A kés ott volt a zakó zsebében, az ajtón. Amíg nincs a kezében, addig nem tud elszabadulni tőle. - Mi a baj? - kérdezte a férfi. - Nincs semmi baj - mormolta Julia. - De sietni se kell. Rengeteg időnk van. Megérintette a férfi sliccét, hogy biztonságba ringassa. A férfi lehunyta a szemét, mint egy kutya, amikor simogatják. - Különös egy nő vagy - mondta. - Ne nézz ide - suttogta a nő. - Mi? - Hunyd le a szemed. A férfi elkomorodott, de engedelmeskedett. A nő tett egy lépést vissza az ajtó felé, aztán félig megfordulva kutatni kezdett a zakó zsebében, közben azonban a férfit is szemmel tartotta, hogy még mindig csukva van-e a szeme. Csukva volt; csukott szemmel húzta le a nadrágján a cippzárat. Ahogy Julia megmarkolta a kést, az árnyak felmordultak. A férfi meghallotta a zajt. A szeme kinyílt. - Mi volt ez? - kérdezte, és közben megfordult, hogy belekémleljen a sötétbe. - Semmi sincs ott - nyugtatta a nő, és közben előhúzta a kést. A férfi ellépett mellőle, elindult a szoba másik sarka felé. - De van ott... - Ne! - ...valaki:.. Az utolsó szótagnál már elhalkult a hangja, ahogy észrevette, amint valami óvatosan megmozdul az ablak melletti sarokban. - Az istenit, mi a...? - szólalt meg. Amint odamutatott az árnyékok közé, Julia már rajta is volt, és egy hentes pontosságával nyitotta meg egyetlen vágással a torkát. Azonnal kiszökött a vér, nedves placcsanással érte el a szemközti falat. Julia hallotta, ahogy Frank felmordul gyönyörűségében, aztán halkan, hosszan megszólalt a haldokló nyöszörgése. Megpróbálta elszorítani a vérző vágást a nyakán, de Julia újra ott volt már a késsel, vágásokkal borította az arcát, védekező kezét. A férfi felnyögött, aztán tántorogni kezdett, végül összeesett és rángatódzott. Julia hátrébb lépett, hogy meg ne rúgják véletlenül a kapálódzó lábak. Látta, ahogyan a szoba távolabbi sarkában Frank előre-hátra ringatódzik. - Rendes nő vagy. - dicsérte. Vajon csak a képzelete játszik vele, vagy csakugyan máris erősebb lett a férfi hangja? Jobban hasonlít már arra a hangra, amit ezerszer hallott magában az elvesztegetett évek alatt! Megszólalt a bejárati ajtó csengője. Julia megmerevedett és fülelt. - Ó, istenem - mondta hangtalanul a szája. - Minden rendben van - felelte az árnyék. - Már nem él. Julia ránézett a fehér nyakkendős férfire, és látta, hogy Franknek igaza van. A test már alig rángatódzott: - Erős és egészséges - mondta Frank. Kicsit közelebb jött, nem érdekelte, hogy Julia látja túlságosan éhes volt. A nő most látta először tisztán. A férfi karikatúra volt, semmi több - torzképe nemcsak egy emberi lénynek, de minden életnek is. Levette róla a tekintetét, és másfelé nézett. A csengő újra megszólalt, ezúttal hosszabban. - Menj és nézd meg, ki az - unszolta Frank. Julia nem válaszolt. - Menj már - sürgette a férfi, és felé fordította borzalmas fejét; szeme élénknek és ragyogónak látszott a roncsolt arcban. A csengő harmadszor is megszólalt. - A látogatód nagyon kitartó - győzködte a férfi. Most a rábeszéléssel próbálkozott, ha már a kérésnek nem volt sikere. - Tényleg úgy gondolom, hogy ajtót kéne nyitnod. A nő elhátrált tőle, és Frank megint teljes figyelmével a földön fekvő test felé fordult. Újra felharsant a csengő. Talán mégis jobb, ha ajtót nyit (most már kint volt a lépcsőn, és próbált úgy tenni, mintha nem hallaná azokat a rettenetes hangokat, amiket Frank kiad), és kinn napfény van, és besüt az ajtón. Talán egy biztosítási ügynök az, vagy egy Jehova tanúja, akinek tele van a tarsolya a megváltásról szóló ígéretekkel. Igen, ezt szívesen. meg hallgatná. A csengő megint megszólalt. - Jövök - kiáltotta Julia, és sietett, nehogy elmenjen a látogató. A mosoly még az arcán ült, amikor kinyitotta az ajtót, de azonnal le is hervadt róla. - Kirsty. - Már épp fel akartam adni. - Éppen... éppen aludtam. - Ó. Kirsty alaposan megnézte az ajtóban álló alakot. Rory leírása alapján fáradt, fakult nőt várt, de amit maga előtt látott, az épp az ellenkezője volt. Julia arca kipirult, s verejtéktő1 sötét hajfürtök tapadtak a homlokára. Nem úgy nézett ki, mint akit álmából keltettek fel. Az ágyból ugrasztották ki, igen - de nem aludt. - Épp csak benéztem, hogy beszélgessünk egy kicsit - magyarázta Kirsty. Julia egy picit megrántotta a vállát. - Most éppen nem alkalmas - jelentette ki. - Értem. - Talán beszélgethetnénk valamikor később a hét folyamán?... Kirsty tekintete elkalandozott a nyitott ajtón túl Julia háta mögé. Az előszobafalon egy férfi esőkabát lógott, még nedvesen: - Rory itthon van? - kérdezte Kirsty tapogatózva. - Természetesen nincs. Ilyenkor dolgozik - mondta Julia. Az arca megkeményedett. - Ezért jöttél ide? - kérdezte. - Hogy Roryt lásd? - Nem, én... - Tudod, nem kell engedélyt kérned tőlem. Rory felnőtt ember. Annyit cseszeget téged, amennyit csak akar. Kirsty nem próbált vitatkozni. A támadás túl hirtelen történt, túlságosan érzékeny helyen, és ő rögtön szédülni kezdett. - Menj haza - fakadt ki Julia. - Nem akarok beszélni veled. Az ajtó becsapódott. Kirsty még egy percig állt a bejárati lépcsőn, és egész testében reszketett. Nem sok kétsége volt afelő1, mi folyik itt. A csöpögő esőkabát, Julia izgatottsága, kipirult arca, hirtelen haragja... Ott van a szeretője a házban. Szegény Rory félremagyarázta a jeleket. Otthagyta a lépcsőt, és elindult a kerti ösvényen, ki az utcára. Gondolatok sokasága csatázott a fejében kitartóan, hogy magára terelje a figyelmet. Végül egyetlenegy tolakodott elő: hogy mondja meg Rogynak? Cseppet sem kételkedett benne, hogy ezzel összetörné a szívét. Ő pedig, a rossz hír hozója szintén bemocskolódna a történettől, vagy nem? Érezte, nincs messze attól, hogy sírva fakadjon. A könnyek azonban nem jöttek; egy másik, erősebb érzés lett úrrá rajta, ahogyan az ösvényrő1 a járdára lépett. Figyelik. Valaki figyeli. A hátán érezte a tekintetét. Vajon Julia az? Valahogy úgy érezte, nem. Akkor a szerető. Igen, a szerető!… Amikor már kint volt az utcán, nem harcolt tovább az ingerrel, ami elhatalmasodott rajta: megfordult és visszanézett. A nedves szobában Frank átkukucskált a kis lyukon, amit a rolón hasított. A látogató - akinek az arca csak halvány emlékeket ébresztett benne - a házat nézte, sőt éppen az ő ablakára bámult föl: Frank biztos volt benne, hogy a nő nem láthat belőle semmit, úgyhogy visszanézett rá. Látott már sokkal csinosabb nőket is, de ebben valahogy megtetszett neki benne a csillogás teljes hiánya. Tapasztalatai szerint az ilyen nők gyakorta sokkal szórakoztatóbb társaságnak bizonyultak, mint a Juliéhoz hasonló szépségek. Hízelgéssel vagy erőszakkal rá lehet venni őket olyan dolgokra, amiket a szépek sose tűrnének el, és hálásak a figyelemért. Talán ez a nő visszajön majd még. Nagyon remélte, hogy vissza fog jönni. Kirsty végigpásztázta a ház homlokzatát, de az teljesen közömbösnek tűnt. Az ablakok vagy üresek voltak, vagy be voltak függönyözve. Ennek ellenére tovább kísértette az az érzés, hogy figyelik; olyan erősen érezte, hogy végül zavarában hátat fordított az, épületnek. Az eső újra eleredt, ahogyan végigment a Lodovico Streeten, és még örült is ennek. Lehútötte égő arcát, és eltakarta a könnyeket, amelyeket már képtelen volt visszatartani.
3. Julia reszketve ment vissza az emeletre, és Fehér Nyakkendőt az ajtóban találta - illetve pontosabban csak a fejét: Frank ezúttal vagy a mohóságtól, vagy pusztán a rosszindulattól vezérelve darabokra szedte a testet, és a csontok meg a kiszáradt húscafatok szerteszéjjel hevertek a szobában. Az ínyenc maga nem mutatkozott. Julia visszafordult az ajtó felé, és ott állt Frank, elzárva a kiutat. Csak percek múltak el azóta, hogy Julia látta, amint a halott férfi mellett térdelve kiszívja belőle az energiát. Ez alatt a rövid idő alatt azonban a felismerhetetlenségig megváltozott. Ahol ezelőtt csak egy csonka váz volt, most duzzadó izmok mutatkoztak, s élettő1 lüktető vénák és artériák hálózták be a felszínt. Még a haj is kinőtt a feje búbján - talán egy cseppet túl korán, mert bőre egyáltalán nem volt. A megjelenését azonban ezek a változások nem tették előnyösebbé - épp ellenkezőleg. Korábban valahogy felismerhetetlen volt, személytelem most azonban már mindenütt emberí részletek tűntek fel rajta, és a sebei még szörnyűbbnek látszottak. A legrosszabb még csak most jött. Az alak megszólalt, és amikor beszélni kezdett, a hang összetéveszthetetlenül Franké volt, most már nem mosódtak össze a szavak. - Mindenütt fáj - mondta Frank. A szemöldök nélküli fél-szemhéjak alól kitekintő szempár Julia minden mozdulatát figyelte. A nő leplezni próbálta, milyen undor vett erőt rajta, de érezte, hogy hiába. - Az idegeim... minden idegszálam újra működik, és érzi a fájdalmat... - mondta a férfi. - Mit csináljak? - kérdezte Julia. - Talán... talán be lehetne kötözni. - Bekötözni? - Hogy összetartson. - Hát ha ezt akarod... - De ennél többre lesz szükségem, Julia. Kell még egy test. - Még egy? - kérdezte a nő. Hát sose lesz ennek vége? - Mit veszthetünk? - kérdezte a férfi, és közelebb lépett hozzá. A közelsége hirtelen idegességet ébresztett Juliában. Frank leolvasta az arcáról a félelmet, és nem jött közelebb. - Hamarosan egész leszek - ígérte neki -, és akkor majd... - Jobb lesz, ha most kitakarítok- felelte a nő, elkerülve a tekintetét. - Amikor egész ember leszek, édes Juliám... - Rory nemsokára itthon lesz. - Rory! - köpte ki a nevet Frank. - Az én édes öcsikém! Az isten szerelmére, Julia, hogy mehettél férjhez egy ilyen unalmas fickóhoz? Juliát elöntötte a Frank elleni düh. - Szeretem - mondta neki. Egy percnyi gondolkodás után aztán kijavította magát: - Azt hittem, hogy szeretem. Ahogy a férfi felnevetett, iszonyú meztelensége még feltűnőbb lett. - És ezt tényleg elhiszed? - kérdezte. - Egy vaskalapos hülye, mindig is az volt. Nem fog megváltozni soha az életben. Soha nem volt benne semmi kalandvágy. - Nem úgy, mint benned. - Nem úgy, mint bennem. Julia lenézett a padlóra. Ott feküdt köztük a halott ember egyik keze. Egy pillanatig elhatalmasodott rajta az önutálat. Lelki szemei előtt elvonult mindaz, amit az utóbbi napokban tett, és amit tenni akart: a csábítások parádéja, amelyek mind halálba torkolltak - és mind csak azért, hogy ez az egy halál egyszer talán majd csábításba torkolljon. Julia azt gondolta, ő éppolyan elátkozott lélek, mint a másik; a férfi fejében nem születhetnek piszkosabb gondolatok annál, mint amiket ő éppen most a sajátjában forgat. Mindegy... most már nem lehet visszacsinálni. - Gyógyíts meg - suttogta neki a férfi. A keménység eltűnt a hangjából. Úgy szólt hozzá, mint egy szerető. - Gyógyíts meg... kérlek. - Meggyógyítalak. Megígérem. - És akkor mindig együtt leszünk. Julia elkomorodott. - És mi lesz Roryval? - A bőrünk alatt testvérek vagyunk - hangsúlyozta Frank. - Majd rá fog jönni, hogy ez milyen igaz... milyen bölcs: Milyen csodálatos. Te már nem tartozol hozzá, Julia. Már nem. - Nem - hagyta rá Julia. Ez csakugyan így volt. - Mi egymáshoz tartozunk. Ezt akarod, nem? - Igen. Ezt akarom. - Tudod, azt hiszem, ha az enyém lettél volna, nem lettem volna annyira elkeseredve - mondta neki a férfi. - Nem adtam volna olyan olcsón a testemet-lelkemet. - Olcsón? - Gyönyörért cserébe. Puszta érzéki tapasztalatokért. Benned... - a férfi megint elindult felé, és ezúttal a nőt fogva tartották a szavak, nem akart már elmenni -, benned talán megleltem volna az okot arra, hogy éljek - Most itt vagyok - suttogta a nő lágyan. Gondolkodás nélkül kinyúlt, és megérintette a férfit. A test forró volt és nedves; és mintha mindenütt ott lüktetett volna a pulzusa, minden egyes lágy idegcsomóban, minden egyes feszes ínban. Juliát felizgatta ez a közvetlen érintés. Olyan volt, mintha eddig a pillanatig el sem hitte volna teljesen, hogy a férfi valóságos. Most viszont már nem lehetett kétségbe vonni. Ő volt az, aki megteremtette ezt a férfit, vagy pontosabban újrateremtette; az eszét és a ravaszságát használta fel, hogy szilárd formát adjon neki. Az örömmel vegyes izgalom, amit akkor érzett, amikor ezt a túlságosan is sérülékeny testet megérintette, a tulajdonos izgalma volt. - Ez a legveszélyesebb időszak - figyelmeztette Frank. - Azelőtt el tudtam rejtőzni, hiszen gyakorlatilag semmi voltam. De most már nem. - Nem. Erre én is gondoltam már. - Gyorsan be kell fejeznünk az egészet. Erősnek és egésznek kell lennem, bármi áron. Egyetértesz? - Hát persze. - És akkor végre vége a várakozásnak, Julia. Úgy tűnt, mintha a férfi szíve gyorsabban kezdene verni a gondolatra. Egy pillanat múlva már ott térdelt a nő előtt, befejezetlen keze, aztán a szája is ott volt Julia csípőjén. Julia leküzdötte magában az elle'hállás utolsó szikráit, a férfi fejére tette a kezét, és megtapintotta a haját - selymes, mint egy kisbabáé -, alatta pedig a koponyáját. A férfi semmivel sem lett gyengédebb, mióta utoljára a karjában tartotta őt. De Juliát a kétségbeesés már megtarutotta arra, hogyan fakasszon vért a kövekbő1 is; idővel ebből az utálatos lénybő1 is kicsikarja majd a szerelmet, vagy legalábbis tudni fogja, ő miért szereti. |