Kirsty utálta a partikat. A nagy gonddal felrakott műmosolyok a kétségbeesés fölött, a tekintetek, amiket értelmezni kellett, és ami a legrosszabb: a társalgás. Semmi olyan mondanivalója nem volt, ami a legkevésbé is érdekelhette volna a világot, errő1 már hosszú ideje meg volt győződve. Túlságosan sok elkalandozó szempárt látott már, semhogy másképp gondolja; minden trükköt ismert, amivel valaki kiszakíthatja magát az unalmasok társaságából, a "Bocsánat, azt, hiszem, az ott a könyvelőm, beszélnem kell vele című felkiáltástól egészen addig, hogy az illető holtrészegen terül el a lábánál. De Rory ragaszkodott hozzá, hogy eljöjjön a lakásszentelő bulira. Csak néhány közeli barát ígérte meg. Kirsty igent mondott, tudván, mi lenne abból, ha visszautasítaná a meghívást. Otthon takarítana, miközben pácolódna az önvádban, átkozná a saját gyávaságát, és Rory édes arcára gondolna. Végül is az összejövetel nem bizonyult olyan borzasztónak. Mindösszesen csak kilenc vendég volt, és futólag mindegyiküket ismerte már, ami nagyon megkönnyítette a dolgot. Nem várták el tőle, hogy jelenlétével beragyogja a helyiséget, csak azt, hogy a megfelelő időpontban bólogasson és mosolyogjon. Rory pedig - a keze még mindig be volt kötve - a legbűbájosabb, legjókedvűbb modorát vette elő. Kirsty még azon is tűnődött, vajon Neville, Rory egyik kollégája nem őrá meresztgeti-e a szemét a szemüvege mögül; ez a gyanúja megerősítést nyert az este közepe táján, mikor Neville melléje manőverezte magát, és megkérdezte, érdeklődik-e a macskatenyésztés iránt. Kirsty közölte, hogy eddig még nem érzett ellenállhatatlan vágyat a macskák iránt, de mindig készen áll új tapasztalatokra. Úgy tűnt, a férfinak tetszik a megjegyzése, és ezt a soványka ürügyet felhasználva újabb és újabb italokat hozott Kirstynek egész este. Éjjel fél tizenkettőre Kirsty teljesen becsípett, és akadozó nyelvvel, ám boldogan vett részt a beszélgetésben. Elérkezett arra a pontra, amikor már a leghétköznapibb megjegyzés is ellenállhatatlan kuncogást váltott ki belőle. Egy kicsivel éjfél után Julia bejelentette, hogy fáradt és lefekszik. A kijelentést mindenki úgy fogta fel, mint felhívást arra, hogy rekesszék be a partit, de Rory hallani sem akart róla. Már körbe is járt, és újratöltötte a poharakat, mielőtt bárki tiltakozhatott volna. Kirsty biztos volt benne, hogy látta, amint Julia arcán a kelletlenség kifejezése vonul át, de ez egy pillanat alatt eltűnt, és arca ismét kisimult. Jó éjszakát kívánt mindenkinek, általános dicséretben részesült a felszolgált borjúmáj miatt, aztán felment lefeküdni. A hibátlan szépségű embereknek a boldogsága is hibátlan kell hogy legyen, nem?, Kirsty számára ez mindig nyilvánvalónak tűnt. Ma azonban az alkohol hatására azon kezdett el tűnődni, vajon nem vakította-e el az irigység. Talán a hibátlanság csak egy másik fajta szomorúság. Kavargó feje azonban nem volt képes megtartani ilyen bonyolult gondolatokat, és a következő pillanatban Rory már úgyis felpattant, és belekezdett egy viccbe, ami egy jezsuitáról és egy gorilláról szólt, és Kirstynek már akkor cigányútra szaladt az ital a nevetéstől, amikor a vicc még messze járt a poéntól. Az emeleten Julia hallotta, ahogy újból kitör a nevetés. Valóban fáradt volt, ahogy mondta, de nem a főzés fárasztotta ki, hanem az erőfeszítés, hogy valahogy eltitkolja a megvetését azok iránt a nyomorult hülyék iránt, akik összegyűltek odalent a nappaliban. Valaha a barátainak nevezte ezeket a szerencsétleneket, akik hülye vicceket mesélnek, és megjátsszák magukat. Órákig engedelmesen részt vett a marha játékaikban - de mostanra elege lett. Olyan helyre volt szüksége, ahol hűvös van és sötét. Mihelyt kinyitotta a nedves szoba ajtaját, észrevette, hogy valami nem teljesen olyan, mint eddig. A lépcsőfordulóban lógó csupasz körte bevilágított a szobiba, a fény ráhullott a padlóra, amit Rory összevérezett, és ami most olyan tisztán ragyogott, mintha fel lenne súrolva. A fénykör határán túl a szoba elmerült a sötétségben. Belépett és becsukta az ajtót. A háta mögött helyére kattant a zár nyelve. Majdnem tökéletesen sötét volt, és Julia nagyon örült ennek. A szeme megpihent az éjsötétben, az arcán érezte a szoba hűvös leheletét. Ekkor hallotta meg a zajt a helyiség távolabbi feléből. Semmivel sem volt hangosabb, mint egy csótány motoszkálása a falburkolat mögött. Néhány másodperc múlva a hang megszűnt. Visszatartotta a lélegzetét, és hallgatózott. A zaj újra hallatszott. Úgy tűnt, ezúttal már van benne valami ritmus - mintha primitív rejtjel lenne. A többiek úgy vihogtak lenn, mint a bolondok. A hang elkeseredést ébresztett benne. Mit meg nem tenne, csakhogy megszabadulhasson ettől a társaságtól! Nyelt egyet, és beszélni kezdett a sötétséghez. - Hallak téged - mondta. Nem volt biztos benne, miért jöttek a szájára ezek a szavak, vagy hogy kihez szólt. A kapirgálás megszűnt egy pillanatra, aztán még sürgetőbben kezdődött újra. A nő ellépett az ajtótól, és a zaj felé indult. A zaj folyamatosan szólt, mintha csak hívogatná. A sötétben nem volt nehéz rosszul kiszámítani a távolságot, és hamarabb a falhoz ért, mint várta. Felemelte a kezét, és végigsimította a festett műanyag felszínét. A fal felülete nem volt egyenletesen hűvös. Egyik helyen - úgy számította, körülbelül félúton lehet az ajtó és az ablak között -, a hideg olyanná fokozódott, hogy kénytelen volt elkapni a kezét. A csótány abbahagyta a kaparászást. Volt egy pillanat, amikor sötétségben és csendben úszott, céltalanul, irány nélkül. És akkor valami fény villant meg előtte. Feltételezte, hogy a képzelete játszik vele, hiszen itt csak képzelt fényről lehetett szó. De a következő kép, ami ezt a látványt követte, bebizonyította neki, hogy a feltételezése hibás. A falban fény égett - vagy inkább a fal mögött árasztott valami olyan hideg világosságot magából, hogy hatására a szilárd tégla anyagtalannak látszott. Sőt ennél is többnek: maga a fal esett szét, úgy tűnt, mintha a részei megcserélődnének, szétválnának, és nem tudnának újra összekapcsolódni. Mint egy bűvészdoboz, amelynek olajozott alkatrészei rejtett fiókokat tárnak fel, amelyeknek a falai aztán megint behajthatók, és további rejtekhelyek találhatók mögöttük. A nő mereven figyelt, még pislogni sem mert félelmében, hogy szem elől téveszti ennek a különleges bűvésztrükknek a részleteit. A világ részei a szeme láttára csúsztak szét. Aztán hirtelen a szétcsúszó töredékek labirintusában meglátta (vagy azt képzelte, hogy látja), amint valami megmozdul. Csak ekkor döbbent rá, hogy visszatartja a lélegzetét, mióta ez a fantasztikus mutatvány elkezdődött, és már kezd szédülni. Megpróbálta kilökni a tüdejéből az elhasznált levegőt és belélegezni a frisset, de a teste nem engedelmeskedett ennek az egyszerű parancsnak Valahol a teste belsejében végigfutottak a pánik rezgései. A hókuszpókusz most nem folytatódott. A lénye egyik része személytelen csodálattal figyelte a csilingelő dallamfoszlányokat, amelyek a falból jöttek, a másik fele azonban a félelemmel küzdött, amely egyre feljebb kúszott a torkában. Újra megpróbált levegőt venni, de olyan volt, mintha a teste meghalt volna, ő pedig csak bámulna belőle kifele, és képtelen lenne lélegezni, pislogni vagy nyelni. A kibomló fal most már nem mozgott tovább, és látta, hogy valami átcikázik a téglákon; eléggé szaggatottnak tűnt a körvonala ahhoz, hogy árnyék lehessen, de mégsem volt eléggé anyagtalan. Ekkor fedezte fel, hogy ez egy emberi alak vagy az volt valaha. De a testet széttépték, és aztán újra összevarrták úgy, hogy a legtöbb darabja hiányzott, ki volt facsarodva vagy éppen megpörkölődött és megfeketedett, mintha a tűzből húzták volna elő. Volt egy szem, amely egyenesen rátekintett, és egy gerincoszlop részlete, csak maga a gerinc csontjai, amelyekről lefosztották a húst, egy emberi test alig felismerhető foszlányai. Ennyi. Hogy egy ilyen dolog élhet, hogy az életnek akár egy szikrája is maradhatott benne - ez meghaladta a józan észt. És ezek a romlott, széthasadt húsdarabok mégis éltek. A szem, noha roncsok közül bámult rá, végigpásztázta őt a tekintetével. Nem érzett félelmet a jelenlétében. Az a dolog sokkal gyengébb volt, mint ő. Egy kicsit mozoghatott a cellájában, megpróbálhatott egy morzsányi kényelmet vagy megnyugvást szerezni magának, de ilyesmi nem létezett. Az ő számára nem. Egy olyan lénynek, amelyik a teste vérző felületén hordja a tépett idegszálakat, nem létezhet ilyen. Minden hely, ahol megpihentethetné a testét, több kínt adna neki, mint pihenést. Julia ezt biztosan tudta. Szánta ezt a lényt. És a szánalommal megjött a megkönnyebbülés is. A teste kilökte a halott levegőt, és beszívta az élőt. Az oxigénéhség elmúlt, az agya újra rendesen működött. Miközben ismét egyenletesen lélegzett, egy rés nyelt meg a szörny felfúvódott, csupasz fejében, és egyetlen súlytalan, könnyű szót bocsátott ki magából. Csak annyit: "Julia"
2 Kirsty letette a poharát, és megpróbált felállni. - Hová mész? - kérdezte tőle Neville. - Mit gondolsz, hová mehetek? - válaszolta ő, és tudatosan igyekezett, hogy a szavai ne legyenek akadozóak - Nem kell segítség? - érdeklődött Rory. Az ital hatására a szemhéja lustán ereszkedett a szemére, a mosolya pedig még ennél is lustább volt. - Nekem nem kell valaki, aki tartja - vágott vissza Kirsty. A riposzt nevetést váltott ki a társaság tagjaiból, Kirsty pedig meg volt elégedve magával, a humoros visszavágás nem tartozott az erősségei közé. Elbotladozott az ajtóig. - Jobb kéz felől az utolsó ajtó az emeleten szólt utána Rory. - Tudom - mondta, és kilépett az előszobába. Általában nem élvezte különösebben, ha becsípett, de ma szinte tobzódott benne. Könnyűnek és jókedvűnek érezte magát. Lehet, hogy holnap majd sajnálni fogja, de ma este a magasban szárnyal. Megtalálta a fürdőszobát, és kiürítette sajgó hólyagját, aztán megmosta az arcát. Mikor ezzel is kész volt, elindult visszafelé. Csak pár lépést tett a folyosón, mikor észrevette, hogy valaki lekapcsolta a lépcsőfordulóban a lámpát, míg ő a fürdőszobában volt, és ez a valaki most ott áll néhány méterre tőle. Megtorpant. - Szia - szólalt meg. Vajon a macskatenyésztő követte őt az emeletre abban a reményben, hogy bebizonyítsa, nincs még elázva? - Te vagy az? - tette fel a következő kérdést, és az a bizonytalan gyanúja támadt, hogy ez sem az igazán célszerű módja a kérdésfeltevésnek. Nem jött válasz, és most már kezdte egy kicsit kényelmetlenül érezni magát. - Na ne viccelj - szólalt meg újra mókázó hangon, és remélte, hogy ez eltakarja az aggodalmát. - Ki vagy? - Csak én - mondta Julia. A hangja furcsa volt. Reszelős, talán könnyes is. - Jól vagy? - kérdezte Kirsty. Azt kívánta, bárcsak láthatná Julia arcát. - Igen - jött a válasz. - Miért is ne lennék jól? Ez az öt szó elég volt arra, hogy a Juliában lakozó színésznő átvegye az uralmat. A hangja kitisztult, a hangnem könnyed lett, világos. - Csak fáradt vagyok - folytatta. - Úgy tűnik, ti odalent viszont jól érzitek magatokat. - Nem tudsz tőlünk elaludni? - Ó, ugyan már, semmi ilyesmiről nincs szó - fecsegett tovább Julia. - Épp csak a fürdőszobába akartam kimenni. Egy kis szünet után újra megszólalt: - Te csak menj vissza nyugodtan. Érezzétek jól magatokat. Kirsty erre elindult a lépcső felé. Julia az utolsó pillanatban lépett hátra előle, mintha a legcsekélyebb fizikai érintkezést is el akarná kerülni kettejük között. - Aludj jól - szólt vissza még Kirsty a lépcsőről. Az emeleten álló árnyéktól azonban semmilyen válasz nem érkezett.
3 Julia nem aludt jól sem aznap éjszaka, sem bármelyik rákövetkező éjjelen. Amit látott, hallott és végül érzett a nedves szobában, az elegendő volt ahhoz, hogy egy életre elűzze az álmot a szeméből - vagy legalábbis akkor így gondolta. Itt volt. Frank bátyó mindvégig itt volt a házban. A férfi el volt zárva a világtól, amelyben ők éltek és lélegeztek, de elég erős volt ahhoz, hogy kapcsolatot teremtsen vele a maga gyenge, szánalmas módján. Hogy miért és hogyan tette ezt, azt Julia nem tudhatta, az emberroncsnak a falban nem volt se ideje, se ereje, hogy az állapotáról értekezzen. Mindössze néhány szót mondott, mielőtt a fal újra bezárult, és a darabjait megint elfedte a tégla és a műanyag: Julia, aztán egyszerűen annyit, Frank vagyok, és a legvégén még egy szót - vér. Miután Frank teljesen eltűnt, Juliának megroggyant a térde. Tántorogva, félig négykézláb hátrált vissza a szemben lévő falig. Mire megint nyugodtan tudott gondolkodni, már elhalványult a sejtelmes fény; eltűnt az elkárhozott alak odabent a falban. A valóság teljes mértékben visszanyerte uralmát a világ felett. Talán a "teljes mértékben' túlzás persze. Frank még mindig itt volt a nedves szobában, ebben Julia nem kételkedett egy percig sem. Talán látni nem látja, de ez nem jelenti azt, hogy nincs ott. A férfi csapdába esett valahol az ő, Julia valósága és a között a hely között, ahol a harangok voltak meg az a zűrzavaros sötétség. Vajon meghalt? Erről lenne szó? Az előző nyáron meghalt itt, ebben az üres szobában, és a szelleme ott ragadt, arra vár, hogy megszabadítsák? És ha így van, mi történt a földi maradványaival? Csak egy újabb, Frankkel - vagy a maradványaival - folytatott beszélgetés nyújthatna erre magyarázatot. Afelől nem volt különösebb kételye, milyen eszközökkel adhatna erőt az elveszett léleknek. Frank világosan kijelölte a megoldást. Vér, mondta. A rövid szó nem vádként hangzott el, hanem felszólításként. Rory vére a nedves szoba padlójára csöpögött, a folt ezt követően eltűnt. Frank szelleme - ha ugyan az - valamilyen módon felhasználta ezt a vért, és ezzel elég táplálékot nyert ahhoz, hogy kinyúljon börtönéből, és erőtlenül bár, de kapcsolatot teremtsen vele. Vajon mi mindent érhetne el, ha több vért kapna? Frank ölelése jutott eszébe, keménysége, durvasága, az ereje, ami olyan nagy hatással volt rá. Ó, mit meg nem adna azért, hogy újra érezhesse magában ezt az erőt! Talán nem lehetetlen, talán lenne rá valami mód. És ha ez így van - ha ő megadhatja a férfinak azt, amire szüksége van -, akkor nem érezne a férfi hálát iránta? Nem járna-e az ő, Julia nyomában úgy, mint egy kutya, készen arra, hogy a szeszélyének engedelmeskedve harapjon vagy a farkát csóválja? A gondolat elvette az álmát, s magával vitte a bánatot és a józan gondolkodást is. Rádöbbent, hogy egész idő alatt szerelmes volt, és gyászolta a szerelmét. Ha vér kell, hogy visszahozza a férfit, akkor vért szerez neki, és nem érdeklik a következmények A rákövetkező napokkal újra megjött a mosolya is. Rory örült, hogy jobb kedve van, úgy gondolta, ez annak a jele, hogy boldog itt az új házban. A felesége javuló kedélyállapota rá is nagy hatással volt, most még nagyobb kedvel fúrt-faragott a lakásban. Azt mondta, nemsokára neki kezd majd a munkának az emeleten is. Tesz valamit azzal a szobával, hogy ne legyen nyirkos, és olyan hálószobát csinál belőle, ami méltó lesz az ő hercegnőjéhez: A felesége arcon csókolta, amikor erről beszélt, és azt mondta, neki nem sürgős, az a szoba is nagyon megfelel, amiben most töltik az éjszakáikat. Ahogy Julia megemlítette a hálószobát, Rory simogatni kezdte a nyakát, aztán magához húzta, gyerekes malacságokat suttogott a fülébe. Julia nem utasította vissza, jámbor beletörődéssel merít fel vele az emeletre, és hagyta, hogy a férfi levetkőztesse, hogy úgy gombolja ki az ő ruháját a festékfoltos ujjaival, ahogy mindig szokta, ahogy szerette csinálni. Úgy tett, mintha a vetkőztetés ceremóniája felizgatná, noha ez nagyon messze járt az igazságtól. Ahogy lába közt az izzadó férfival a recsegő ágyon feküdt, csak az tudott benne valamelyes vágyat ébreszteni, ha lehunyta a szemét, és maga elé képzelte Franket, amilyen valaha volt. A neve minduntalan ott volt a nyelvén, és ő folyton visszanyelte. Végül kinyitotta a szemét, hogy emlékeztesse magát a kiábrándító valóságra. Rory épp csókokkal halmozta el az arcát, ő pedig el akart húzódni az érintése elől. Rájött, hogy ezt nem lesz majd képes gyakran elviselni. Túl nagy erőfeszítést követelne tőle, hogy eljátssza a szerető feleséget, megszakadna a szíve. Így hát, míg a férfi alatt feküdt, és a nyitott ablakból a szeptember lehelete végigsöpört az arcán, tervezgetni kezdte, hogyan is szerezhetne vért. |