Amikor Kirsty a következő nap befordult a Lodovico Street sarkán, legelőször azt vette észre, hogy eltűnt a sötétítő az emeleti ablakról. Most újságpapírral volt beragasztva az üveg. Egy magyalsövény rejtekében talált megfigyelőállást, ahonnan remélhetőleg nyugodtan nézheti majd a házat, de őt nem látja meg senki. Felkészült az őrködésre. Az eredmény nem mutatkozott meg túlságosan hamar. Több mint két óra telt el, mielőtt látta volna Juliát, amint elhagyja a házat, és újabb másfél óra, mire visszajött. Ekkorra Kirsty lába már megdermedt a hidegtő1. Julia nem volt egyedül. Kirsty nem ismerte a férfit, akivel jött; nem is úgy nézett ki, mint aki Julia ismeretségi körébe tartozhatna. Ebbő1 a távolságból középkorú, köpcös, kopaszodó emberkének látszott. Amikor belépett a nő után a házba, idegesen hátrapillantott, mintha meg akarna győződni róla, hogy nem figyeli senki. Kirsty még egy további negyedórát várt a búvóhelyén. Nem volt benne biztos, mit is kellene csinálnia. Toporogjon itt, míg a férfi elő nem bukkan, és aztán vonja kérdőre? Vagy menjen oda a házhoz, és próbáljon meg bekéredzkedni valahogy? Egyik lehetőség sem látszott szívderítőnek. Kírsty úgy döntött, hogy nem dönt sehogy, ehelyett közelebb megy a házhoz, és meglátja, támad-e valamilyen ötlete. A válasz: nem tülekedtek az ötletek. Amikor végigment a kerti ösvényen, viszketni kezdett a lába a vágytól, hogy sarkon forduljon, és eltűnjön innen. Már csaknem elindult visszafelé, amikor egy kiáltást hallott a ház belsejébő1. A férfit Sykesnak hívták, Stanley Sykesnak. Ez korántsem volt minden, amit Juhának elmesélt magáról a bártól hazáig. Julia már tudta a felesége nevét (Maudie), a foglalkozását (pedikűrös), sőt még a gyerekeirő1 (Ethan és Rebecca) is mutatott neki képeket, hogy gügyöghessen egy kicsit fölöttük. Úgy tűnt, mintha a férfi fügét mutatna az ő csábításának Julia alig tudott egy mosolyt kipréselni magából, miközben megjegyezte, milyen szerencsés ember. Amikor azonban már bent voltak a házban, a dolgok még furcsább fordulatot vettek. A lépcső felénél Sykes testvér kijelentette, hogy amit csinálnak, az rossz - hogy Isten látja őket, belelát a színükbe, és tudja, hogy erkölcstelenek. Julia minden tőle telhetőt megtett, hogy lecsillapítsa, de a férfit képtelenség volt visszaterelni az Úr bárányai közül. Ehelyett bedühödött, és ütlegelni kezdte Juliát. Ki tudja, meddig ment volna el jogos felháborodásában, ha az emeletről meg nem szólal egy hang. A férfi azonnal levette a kezét Juliáról, és úgy elsápadt, mintha maga Isten szólította volna meg. És akkor Frank teljes szépségében feltűnt a lépcső tetején. Sykes torkából kiszakadt egy kiáltás, és megpróbált elfutni, de Julia gyorsabb volt. Sikerült elegendő ideig visszatartania a férfit, közben Frank leért azon a pár lépcsőn, és végleg megállította. Míg julia meg nem hallotta, ahogy a csont megreccsen, majd eltörik, amikor Frank lecsap a prédájára, eszébe se jutott, hogy a férfi mennyire megerősödött újabban - biztos, hogy erősebb lett, mint egy átlagos ember. Frank érintésére Sykes újból felkiáltott. Hogy elcsendesítse, Frank egyszerűen letépte az állkapcsát. A második kiáltás, amit Kirsty hallott, hirtelen félbeszakadt, de így is elég pánikot olvasott ki a hangból ahhoz, hogy ott maradjon az ajtónál, és tépelődni kezdjen, vajon bekopogjon-e. Csak ekkor jött rá, hogy talán van jobb megoldás is. Végigosont a ház oldalán, közben minden lépésnél kétségbe vonta a dolog helyességét, de abban is ugyanilyen biztos volt, hogy egy nyílt támadás nem vezetne eredményre. A hátsó kertbe nyaló kapuról hiányzott a retesz. Átsiklott a kapun, közben pedig minden kis zajra hegyezte a fülét - különösen a saját léptei zajára. A ház felő1 semmi, még egy nyögés sem hallatszott… Nyitva hagyta a kertkaput arra az esetre, ha esetleg gyorsan kellene visszavonulnia, és a hátsó ajtóhoz sietett. Az se volt bezárva. Ezúttal hagyta, hogy az aggályok meglassítsák a lépteit. Talán vissza kéne menni és idehívni Roryt, idehozni őt a házba. De persze akkorra már rég befejeződik minden, barmi legyen is az, és ő jól tudta, hogy ha nem kapják rajta Juliát, akkor kicsúszik mindenféle vád alól. Nem - a dolognak ez az egyetlen módja: Belépett a házba. A ház csöndje teljes volt és háborítatlan. Még csak egy lépés zaja sem hallatszott. A konyhaajtóhoz ment, onnan az ebédlőbe. A gyomra összeszorult, a torka hirtelen olyan száraz lett, hogy alig tudott nyelni. Az ebédlőbő1 a nappaliba, onnan az előszobába lopódzott. Még mindig semmi, se egy suttogás, se egy sóhaj. Julia és a barátja csak az emeleten lehetnek, ez pedig azt sugallja, hogy ő tévedett, amikor félelmet vélt kihallani a kiáltásokból. Talán a gyönyör hangjai voltak. Kiáltás az orgazmus pillanatában a rémület kiáltása helyett, aminek ő hallotta. Ezt könnyen össze lehet keverni. A bejárati ajtó jobb kéz felé volt, csak néhány méterre tőle. Könnyedén kislisszolhatnál, csábítgatta a benne lakó gyávaság, és legfeljebb senki sem lenne okosabb, mint volt. Ebben a pillanatban azonban nyakon ragadta a fékevesztett kíváncsiság; vad vágyat érzett, hogy megtudja (hogy meglássa) a rejtélyeket, amiket a ház őrzött magában, és egyszer s mindenkorra leszámoljon velük. Miközben megmászta a lépcsőket, a kíváncsiság átadta a helyét egyfajta lelkesültségnek. Felért az emeletre, és elindult a folyosón. Csak most ötlött fel benne a gondolat, hogy esetleg kirepültek a madárkák; amíg körbejött a ház körül, ők kimentek elöl. Balról az első ajtó a hálószobáé volt; ha Júlia meg a lovagja együtt voltak valahol, akkor biztosan itt. De nem. Az ajtó résnyire nyitva állt, és ő bekukucskált. Az ágytakaró a helyén, az ágy nem volt megvetve. Elfojtott, torz kiáltás ütötte meg a fülét. Olyan hangos volt, és olyan közelrő1 jött, hogy a szíve megállt egy pillanatra. Előbújt a hálószobából, és látta, hogy egy alak lép ki az egyik távolabbi helyiségből. Eltartott néhány másodpercig, míg felismerte a nyugtalan férfit, aki Juliával együtt érkezett, és még ekkor is csak a ruhái alapján ismert rá. A többi megváltozott - iszonyú átalakuláson ment keresztül a néhány perc alatt, ami eltelt azóta, hogy ott állt a bejárati lépcsőn. Mintha emésztő betegség lett volna úrrá rajta, ami a csontjaira aszalta a bőrét. Amikor a férfi meglátta Kirstyt, sikoltozva felé vetette magát, mintha az ő gyenge védelme alá akarná helyezni magát. Ám csak egy lépésnyire távolodott még az ajtótól, amikor egy másik alak tűnt fel mögötte. Ez is betegnek látszott, a talpától a feje búbjáig kötések fedték, vér- és gennyfoltos kötések. A gyorsaságában vagy a támadás hevességében azonban semmi sem volt, ami betegségre utalt volna. Épp ellenkezőleg... Kinyúlt a menekülő ember után és a nyakánál fogva megragadta. Kirsty felsikoltott, amint az üldöző magához rántotta prédáját. Az áldozat panaszosan hörgött, amennyire szétszaggatott arca engedte. Az ellenfele még szorosabbra fűzte az ölelését. A test reszketett és tekergőzött, aztán összecsuklott. Vér fröcskölt ki a szemébő1 és az orrából, vér csurgott a szájából. Vércseppek szóródtak szét a levegőben, mint valami forró zápor, és szétfreccsentek Kirsty homlokán. Ez végre felrezzentette őt rémült merevségéből. Ebben a helyzetben semmi áron sem volt szabad csak várni és figyelni. Kirsty rohant. A szörnyeteg nem indult utána. A lány elérte a lépcső tetejét anélkül, hogy valaki is megállította volna. De amint rálépett a legfelső lépcsőre, a rém megszólította. A hangja valahogy..: ismerős volt. - Hát itt vagy - búgta a hang. A hangnem könnyed volt, várakozó, mintha ismerné őt. Kirsty megtorpant. - Kirsty - folytatta a rém. - Várj egy kicsit. Kirsty esze azt tanácsolta, fusson, ahogy csak bír. A zsigerei azonban nem engedelmeskedtek ennek a bölcsességnek. Azok emlékezni akartak, azt akarták, hogy eszébe jusson, kinek a hangja szól a kötések alól. Még mindig el lehetne menekülni, alkudozott magával, még mindig több mint két méter előnye van. Végigmérte az alakot. A karjai közt összezsugorodott áldozata teste, felhúzott lába a melléhez szorult. A szörny eleresztette. - Megölted... - szólalt meg Kirsty. Az a valami bólintott. Láthatóan nem érezte szükségét, hogy akár az áldozat, akár a szemtanú előtt mentegetőzzön. - Majd később meggyászoljuk - mondta Kirstynek, és tett felé egy lépést. - Hol van Julia? - kérdezte a nő. - Ne félj... Minden rendben lesz... - nyugtatta a hang. Kirstynek már majdnem eszébe jutott, ki lehet az. Miközben ezen tépelődött, az a valami tett felé egy lépést, egyik kezét a falon csúsztatva, mintha még nem tudná megtartani az egyensúlyát. - Láttalak - mondta -, és azt hiszem, te is láttál engem... Az ablakból, tudod... Kirsty megdöbbenése fokozódott. Ilyen hosszú ideje lenne már itt a házban ez az izé? Ha igen, akkor Rory biztos... És ekkor felismerte a hangot. - Igen, emlékszel. Látom, hogy emlékszel... Rory hangja volt az, vagy inkább annak közeli utánzata. Magabiztosabb, mélyebben a torokból jövő, de a hasonlóság elég nagy volt ahhoz, hogy őt odacövekelje a ponthoz, ahol állt, míg csak a szörny karnyújtásnyi távolságra nem került tőle. Nagy nehezen kiszakította magát a bűvöletéből, és sarkon fordult, hogy elmeneküljön, de akkor már késő volt. Hallotta, hogy a lény odaér mögé, aztán érezte, hogy az ujjai a nyakára kulcsolódnak. Egy sikoly röppent el az ajkáról, de alig hangzott fel, az a valami máris az arcára borította ocsmány tenyerét, és egyszerre fojtotta el a kiáltást és a lélegzetvételt. Az izé felnyalábolta őt, és visszavonszolta abba az irányba, amerrő1 jött. Hiába küzdött a szorítás ellen, úgy tűnt, a lényt teljesen hidegen hagyják a kis sebek, amelyeket a nő az ujjaival ejtett rajta, ahogy letépte a kötést, és belefúrt a nyers húsba. Egy szörnyű pillanatig érezte, ahogyan a sarka belemélyed a földön fekvő testbe, aztán belódították abba a szobába, amelybő1 a halott és az élő is előbukkant. Olyan szaga volt, mint a savanyú tejnek és a friss húsnak. Amikor a lény ledobta a padlóra, a deszkák melegek és nedvesek voltak a teste alatt. Iszonyú hányinger vett erőt rajta. Nem is próbált meg küzdeni ellene - felöklendezett mindent, ami a gyomrában volt. Abban sem volt biztos, mi történt ezután, annyira összemosódott benne a jelenlegi kellemetlen állapot és a várható borzalmak fenyegetése. Látott valakit (Juliát) az emeleten, mielőtt az ajtó becsapódott, vagy csak egy árnyék volt az? Akár így, akár úgy, már túl késő lett volna könyörögni. Egyedül maradt a rémálommal. Letörölte a szájáról az epét, és felállt. A nap itt-ott átsütött az ablakra ragasztott újságpapíron, és a sugarak úgy csíkozták be a szobát, mintha faágakon át szűrődnének be. És az idill kellős közepén szimatolva közelített felé az a dolog. - Gyere ide apucihoz - unszolta. Kirsty élete eddigi huszonhat éve alatt még sosem találkozott olyan invitálással, amit ennél kevésbé érzett volna hívogatónak. - Hozzám ne merj nyúlni! - kiáltott az izére. Az oldalra hajtotta a fejét, mintha csak mulattatná ez az öntudatos megnyilvánulás. Aztán nevetve elindult felé, csupa genny és - édes istenem - csupa vágy. Kirsty kétségbeesetten hátrált még néhány centimétert, míg csak be nem szorult a sarokba, és már nem volt hová mennie. - Nem emlékszel rám? - kérdezte a valami. Kirsty megrázta a fejét. - Frank - jött a válasz. - Én vagyok Frank bátyó... Csak egyszer találkozott Frankkel, még az Alexandra Road-i lakásban. Látogatóba jött egyik délután, épp az esküvő előtt, ennél többre nem emlékezett. Kivéve azt, hogy már első látásra megutálta. - Hagyj békén - csattant fel, amikor a lény kinyúlt utána. Volt valami gonosz kifinomultság abban, ahogyan azok a foltos ujjak megérintették a mellét. - Ne merészeld! - tiltakozott Kirsty. - Ne, vagy isten engem úgy segéljen, hogy .. - Hogy mi? - kérdezte Rory hangja. - Mit fogsz csinálni? A válasz természetesen az volt, hogy semmit. Olyan tehetetlennek érezte magát, amilyen egyébként csak álmában szokott lenni, azokban az álmokban, amelyekhez a tudatalattija mindig valami kihalt sikátort választott helyszínnek a gettóban, ahol örök éjszaka honolt. Soha, még a legvadabb rémálmaiban sem jutott eszébe, hogy a küzdelem színhelye majd egy szoba lesz, ami mellett vagy egy tucatszor elhaladt már, egy olyan házban, ahol boldog volt - miközben odakint az idő úgy múlik tovább, mint addig, és egyik szürke perc követi a másikat. Egy értelmetlen, undorodó mozdulattal ellökte a kutató kezet magáról. - Ne légy már ilyen kegyetlen - kérte a hang, és az ujjai úgy vándoroltak vissza a bőrére, mint a legyek, amiket nem lehet elhessenteni. - Mitől félsz? - Odakinn... - szólalt meg Kirsty, és a borzalomra gondolt, ami kint feküdt a folyosón. - Az embernek enni is kell valamit - felelte Frank. - Ezt igazán megbocsáthatnád! Hogy lehet az, hogy érzi ennek a lénynek az érintését, tűnődött Kirsty Hogy lehet az, hogy az idegvégződései nem osztoznak az undorában, és nem halnak meg a becézésétől? - Ez nem is velem történik - mondta magának hangosan, de a szörny csak nevetett. - Én is ezt szoktam bemesélni magamnak - bólogatott. - Nap nap után. Álmodozni próbáltam, hogy ne kínlódjak annyira. De nem lehet, hidd el nekem. Képtelenség. El kell viselni. Kirsty tudta, hogy igazat mond; az a fajta kérlelhetetlen igazság volt ez, amit csak a szörnyetegeknek áll módjukban kimondani. Nem volt szüksége arra, hogy hízelegjen másoknak vagy viccelődjön velük, nem voltak elvei, amit meg akart volna védeni, vagy erkölcsi beállítottsága, amirő1 prédikálni akart volna. Rettenetes mezítelensége egyfajta kifinomultság is volt egyben. Felülemelkedett a hit hazugságain egy tisztább birodalomba. Azt is tudta, hogy ő, Kirsty mindezt nem fogja kibírni. Amikor a könyörgései elhalkulnak már, és Frank megteszi vele mindazt a gonoszságot, amit csak az eszében forgat, ő akkorát fog sikoltani, hogy beleszakad. Az ép elméje forgott kockán - nem volt más választása, vissza kellett vágnia, méghozzá gyorsan. Mielőtt még Frank közelebb nyomulhatott volna hozzá, odanyomta a kezét a férfi arcához, és az ujjai belemélyedtek a szemébe és a szájába. A kötés alatt a hús olyan volt, mint a zselé; darabokban szakadt le, és nedves forrósággal tapadt az ujjára. A szörnyeteg felordított, és a fogása lazább lett. Kirsty érezte, hogy ez a megfelelő pillanat, és olyan erővel tépte ki magát a férfi karjából, hogy a lendülettő1 nekicsapódott a falnak, és elszédült. Frank újra felüvöltött. Kirsty nem vesztegette az idejét arra, hogy örvendjen a szabadulásnak. A fal mellett osonva - nem bízott a lábában eléggé, hogy kapaszkodó nélkül is megtartaná - az ajtó felé indult. Ahogy előrelépett, felrúgott egy nyitott befőttesüveget, ami végiggördült a szobán, szirupot és gyömbérdarabokat terítve szét a padlón. Frank feléje fordult. A kötés az arcán skarlátszínű csomókban lógott, ahol Kirsty beletépett. Néhol a csont is kilátszott. A rém még most is újra és újra felkiáltott rémületében, amint végigtapogatta az arcát, és megpróbálta felmérni a sérüléseit. Vajon megvakította? Kirsty nem volt biztos benne. De még ha igen, akkor is csak idő kérdése, hogy a férfi megtalálja őt ebben az aprócska szobában. És ha már megtalálta, akkor a dühe határtalan lesz. El kell érnie az ajtót, mielőtt a férfi újra képes lenne tájékozódni. Hiú remények! Egy lépést sem tehetett, Frank már le is engedte a kezét, és végigpásztázta a szobát. Látta őt, egész biztos, hogy látta. Egy szemvillanással később már ismét ott volt mellette, és újult erővel támadott rá. Kirsty lába előtt mindenféle házi limlom feküdt. A legnagyobb tárgynak egy sima doboz látszott közülük. Lehajolt és felvette. Mikor felegyenesedett, Frank már lecsapott rá, Kirsty pedig egy csatakiáltással meglendítette a dobozt a férfi koponyája felé. Hangos csattanás hallatszott, ahogy a doboz csontot ért. A szörny hátratántorodott, és Kirsty az ajtó felé vetette magát, de még mielőtt elérhette volna, az árnyék már újra mögé került, és visszalódította a szoba közepére. Frank gyilkos kedvében volt. Most már semmi más nem érdekelte, csak az, hogy megölhesse őt. A csapásaival nem sebezni akart, hanem gyilkolni, és hogy Kirsty mégsem halt meg rögtön, az nem a lány gyorsaságának volt köszönhető, hanem a férfi vak dühének, aminek hevében nem mindig találta el a célt. Kirstyt azonban így is majdnem minden harmadik ütés elérte. Vágások nyíltak az arcán és a mellkasán; minden erejével azon igyekezett, hogy el ne ájuljon. Ahogyan Frank csapásai alatt lassan megroggyant a teste, újra eszébe villant a fegyver, amit talált. Felemelte, hogy még egyszer odacsapjon vele, de amint Frank meglátta a dobozt, hirtelen megtorpant. Egy pillanatig nem történt semmi, és ezalatt Kirsty eltűnődött, vajon nem lenne-e könnyebb a halál, mint a további küzdelem. Aztán Frank felé nyújtotta a karját, a tenyere kinyelt, és azt mondta: - Add ide... Úgy tűnt, kell neki a doboz. Kirstynek azonban esze ágában sem volt lemondani az egyetlen fegyverérő1. - Nem... - lihegte. Frank másodszor is megismételte a kérést, és mintha aggodalom csendült volna ki a hangjából. Úgy tűnt, a doboz túlságosan értékes a számára, semhogy megkísérelje erőszakkal megszerezni: - Utoljára kérem - mondta neki a férfi. - Aztán megöllek. Add ide a dobozt. Kirsty mérlegelte az esélyeket. Mi vesztenivalója maradt még? - Mondd, hogy kérem szépen - sziszegte. Frank tűnődve szemlélte az arcát, a torkában halk morgás készülődött. Aztán kiszámított udvariassággal szólalt meg, mint egy gyerek. - Kérem szépen. Ez volt a kulcsszó. Kirsty meglendítette a karját, és teljes erejével kihajította a dobozt az ablakon, olyan erővel, ahogyan csak remegő karjától telt. A doboz elvitorlázott Frank feje fölött, kitörte az üveget, és eltűnt szem elő1. - Nem! - sikoltotta Frank, és egy szempillantás alatt az ablaknál termett. - Nem! Nem! Nem! Kirsty az ajtóhoz rohant. A lába minden egyes lépésnél azzal fenyegette, hogy felmondja a szolgálatot. Aztán már kinn is volt a folyosón. A lépcső majdnem kifogott rajta, de úgy kapaszkodott a korlátba, mint egy öregasszony, és sikerült lebotorkálnia az előszobába anélkül, hogy elesett volna. Fentrő1 megint hallatszott valami zaj: Frank szólt utána újra. De most már nem fogja elkapni. Kirsty odapattant a bejárati ajtóhoz és felrántotta. Kisütött a nap, amióta bement a házba - és utolsó, erőteljes sugarai bevilágították az utcát, mielőtt még alkonyodni kezdene. Kirsty a napfénytől hunyorogva botorkált végig az ösvényen. A lába alatt üvegszilánkok recsegtek, és a cserepek között ott volt a fegyvere. Felkapta - a hősies ellenállás emléke -, és futott tovább. Amint épségben kiért az utcára, szavak tolultak az ajkára, értelmetlen halandzsa, mindannak a töredékei, amit látott és átélt. A Lodovico Street azonban üres volt és kihalt, így hát tovább futott addig, amíg azt nem érezte, hogy elég nagy távolság van már közte és a kötésekbe bugyolált szörnyeteg között. Végül, ahogyan egy olyan utcán kóborolt, amelyet képtelen volt felismerni, valaki megkérdezte tő1e, nincs-e szüksége segítségre. Ez a kis kedvesség állította meg bolyongásában, mert az erőfeszítés, hogy valami összefüggő választ adjon a kérdésre, túl nagynak bizonyult, és végsőkig kimerült agya nem bírta tovább, eleresztette a fényt, és alámerült a sötétségbe. |