EGY

Frank nem figyelt fel rá, mikor kondult meg először a harang, annyira lefoglalta Lemarchand doboza, melynek még mindig nem sikerült rájönnie a nyitjára. A szerkezet alkotója valóban mestere volt a szakmájának, és neki eddig nem sikerült megoldania a rejtélyt. Megmondták neki, hogy a dobozban csodák lakoznak, de úgy tűnt, egyszerűen lehetetlen ezekhez hozzáférni. A hat, feketére lakkozott lap közül egyik sem utalt arra, hol vannak azok a pontok, amelyek egy nyomásra elkülönítik e háromdimenziós kirakós darabjait.

Franknek volt már dolga hasonló rejtvényekkel - leginkább Hongkongban, ahol a keményfát kínai ízlésnek megfelelően faragták metafizikai rejtéllyé -, de a kínaiak pontosságát és technikai zsenijét a francia mesterember olyan perverz logikával ötvözte, - amilyenhez még hasonlót sem látott soha. Ha a rejtélyben volt valami rendszer, hát Frank eddig még nem találta meg hozzá a kulcsot: Több óráig kísérletezett találomra, míg sorozatos próbálkozások és tévedések után a hüvelyk-, középső és kisujjának véletlenszerű és kifacsart mozdulata eredménnyel járt. Halk, szinte észrevehetetlen kattanás, és aztán - győzelem! - a doboz egy szeletkéje kicsusszant a szomszédos lapok közül.

Két meglepetés várt rá.

Az első, hogy még a belső felületek is tükörfényesre voltak polírozva. Frank tükörképe torzultan; töredékesen - végigsiklott a lakk felszínén. A második pedig, hogy Lemarchand aki a maga idejében énekesmadárkák készítőjeként szerzett hírnevet - úgy tervezte meg a dobozt, hogy a felnyitás működtetni kezdett egy apró zenélő gépezetet, amely egy rövid, finom és banális kis rondó dallamát kezdte csicseregni. Frank bátorságot merített a sikerbő1. Most már tempósabban dolgozott, és gyorsan rálelt a barázdált vájatokra és megolajozott peckekre, amelyek aztán további bonyolult mechanizmusokat tártak fel. S minden egyes megoldással - egy újabb forgatás, egy nyomás újabb elemekkel gazdagodott a dalocska. A dallam bővült, ellenpontozást kapott, míg végül az eredeti motívum szinte eltűnt a díszítések alatt.

Valamikor a szorgos munka közben elkezdett kongani a harang - komor, egyenletes zúgás hallatszott. Nem hallotta, legalábbis tudatosan biztosan nem. De amikor a kirakós játék már majdnem készen volt, és a doboz tükrös belseje szinte teljes egészében feltárult, Frank rádöbbent, hogy a gyomra olyan görcsösen szorul össze a harang szavára, mintha az már ősidők óta szólna.

Felnézett a munkájából. Néhány pillanatig azt hitte, a hang valahonnan az utcáról jön, de hamar elvetette ezt a gondolatot. Már majdnem éjfél volt, amikor dolgozni kezdett a madárkészítő dobozán. Azóta órák teltek el nyomtalanul, nem is emlékezett volna rájuk, ha nincs ott tanúbizonyságul az órája. A városban nem volt olyan templom, amely ebben az órában harangozni mert volna a híveknek, hogy összehívja őket, bármennyire is telve van hittérítő buzgalommal.

Nem. Ez a hang valahonnan sokkal meszszebbrő1 jött - a láthatatlan ajtón túlról, amelyet a Lemarchand-tervezte csodálatos szerkezet felnyit majd. Minden igaz, amit Kircher, a doboz eladója ígért! Egy új világ küszöbén áll most; olyan tartomány ez, amely végtelenül távol van ettől a szobától.

Végtelenül távol - és most hirtelen nagyon közel kerül majd.

A gondolattól kapkodni kezdte a levegőt. Annyiszor elképzelte már ezt a pillanatot; lelke minden moccanásával, elméje teljes megfeszítésével tervezte meg, hogyan tépi majd szét a két világot elválasztó fátylat. Most már csak másodpercek kérdése, hogy Azok átlépjenek ebbe a világba - Azok, akiket Kircher kenobitáknak nevezett, a Marcangolás Rendje teológusainak. Most idehívja őket, el a gyönyör magasabb rendű területein folytatott kutatásaiktól; kortalan arcuk felméri ezt a világot, az eső és a kudarc világát.

Az előző héten szünet nélkül dolgozott, hogy előkészítse nekik a szobát. A csupasz hajópadlót aprólékos gonddal felsúrolta és kifényesítette, aztán felszórta virágszirmokkal. A nyugati falnál valamiféle oltárt emelt a tiszteletükre, amelyet engesztelő áldozatokkal ékesített. A tárgyakat Kircher nevezte meg, és biztosította őt arról, hogy jó szolgálatot tesznek majd: csontok, cukorkák, tűk. Egy kancsó vizelet - hétnapi gyűjtés eredménye - állt az oltár bal oldalán, ha esetleg a jövevények azt akarnák tőle, hogy önként szennyezze be magát. Jobb oldalon egy tálca állt, rajta galambfejek- ezt is Kircher tanácsolta, hogy legyen kéznél.

A megidéző szertartás egyetlen részét sem hagyta ki. Egy püspök sem lehetett volna buzgóbb mise előtt.

Most azonban, ahogyan a harangszó egyre hangosabb lett, és elfojtotta a zenélő doboz hangját, félni kezdett.

Túl késő, mormolta magában, és remélte, hogy ez majd lecsendesíti benne a félelmet. Lemarchand szerkezete kitárult előtte, az utolsó fortélyos darabka is a helyére került. Most már nem maradt idő sajnálkozásra vagy köntörfalazásra. Emellett nem kockáztatta-e már eddig is az életét meg az ép elméjét, hogy ezt a válaszfalat lerombolhassa? Az ajtó most olyan gyönyörök felé nyílik meg, amelyekrő1 legfeljebb egy maroknyi ember tudta valaha is, hogy léteznek, de még ennél is kevesebben vannak azok, akik megízlelhették. Ajtó olyan gyönyörök felé, amelyek kimozdítják helyükbő1 az érzékelés határköveit, őt pedig kiemelik a vágy, csábítás és csalódás unalmas körforgásából, ami már a kamaszkor vége óta folyamatosan kínozza. Ez a tudás majd őt is átalakítja. Hisz egy ember sem képes arra, hogy az érzékelés ilyen mélységeit tapasztalja meg, és mégse változzon semmit.

A szoba közepén elhalványult és felragyogott a csupasz villanykörte, aztán újra felragyogott és ismét elhalványult. A harangzúgás ritmusát vette fel, akkor égett a legforróbban, amikor a harang megkondult. A kondulások közti csendben a szobában teljes volt a sötétség; olyan, mintha a világ, amelyben Frank huszonkilenc éve élt, egyszerre megszűnt volna létezni. Aztán újra megszólalt a harang, és a villanykörte olyan fényesen égett, mintha soha nem hunyt volna ki, ő pedig néhány értékes másodpercig ismerős helyen állt, ahonnan ajtó vezetett kifelé és le az utcára, és volt egy ablak, ahonnan - ha akarná (ha lenne hozzá ereje) láthatná a reggel fényét, ha elhúzza a függönyt.

Minden egyes harangzúgással jobban szétáradt a fény a szobában. A világosságnál látta, hogy a keleti fal lassan vékonyodik, a téglák elvesztik szilárdságukat, füstté válnak, és ugyanabban a pillanatban meglátta azt a helyet is a szoba mögött, ahonnan a harangzúgás előtört. Madarak világa talán? Hatalmas fekete madaraké, amelyeket örök vihar forgat körbe-körbe. Csak annyit tudott kivenni abból a tartományból, amelybő1 most majd előlépnek a főpapok, hogy zűrzavar uralkodik benne, és tele van törékeny, széthasadt dolgokkal, amelyek felemelkednek és lezuhannak és betöltik félelmükkel a levegőt.

És aztán a fal szilárd lett újra, és a harang elhallgatott. A villanykörte kihunyt, ezúttal annak reménye nélkül, hogy majd újra felizzik.

Ott állt a sötétben, és nem szólt semmit. Még ha emlékezett volna is az üdvözlő szavakra, amelyekre készült, nem tudta volna kimondani őket. A nyelve halott volt.

És akkor újra fény gyúlt.

Tő1ük jött: a kenobitáktól, a négy alaktól, akik elfoglalták a szoba nagyobbik részét, miután a fal újra összezárult mögöttük. Szeszélyes, rendszertelenül foszforeszkáló fény áradt belőlük, mint a mélytengeri halakból - kék, hideg, bájtalan világosság. Frank különösnek érezte, hogy soha, egyetlenegyszer se tűnődött azon, milyenek lehetnek. Az ő képzelete csak akkor bizonyult termékenynek, ha trükkökrő1 vagy csalásról volt szó, minden más tekintetben szegényesnek mutatkozott. Mivel képességeit annyira meghaladta e hatalmas erők lefestése, hát meg se próbálkozott vele.

Akkor hát miért érzett olyan irtózást, ha rájuk nézett? Vajon a sebhelyek miatt, amelyek testük minden porcikáját fedték, a vágásokkal és a húson átszúrt kapcsokkal és gyűrűkkel ékített testük miatt, amelyeket aztán hamuval poroztak be? A vaníliaszag volt az oka, amit magukkal hoztak, melynek édessége nem tudta elfedni az alatta lappangó bűzt? Vagy az volt a baj, hogy amint a fény nőtt, és ő egyre közelebbrő1 tanulmányozhatta őket, megcsonkított arcukon nem látott örömet, még csak emberi vonásokat sem, pusztán elszántságot és valami olyan étvágyat, amitő1 összeszorult a gyomra?

- Milyen város ez? - érdeklődött a négy közül az egyik. Frank nem tudta volna biztosra megmondani, milyen nemű. A ruhái, amelyek közül néhány vagy bele volt varrva a bőrébe, eltakarták a nemi jellegzetességeket, a hanglejtése és szándékosan eltorzított arcvonásai nem kínálták semmilyen fogódzót. Amikor beszélt, megmozdultak a szemhéjain átszúrt kampók, melyeket a húson-csonton áthúzódó láncok kötöttek össze az alsó ajakban lévő ugyanolyan kampókkal. Ahogy mozogtak, kilátszott mögülük a fénylő hús.

- Kérdeztem valamit - mondta az alak. Frank nem válaszolt. Pillanatnyilag a város neve volt a legutolsó dolog a világon, ami érdekelte.

- Érted a kérdést? - kérdezte az, aki az elsőként szóló mellett állt. A hangja nem hasonlított a másikéhoz, vékonyan szólt, kissé zihálva - egy izgatott lány hangja. A fején minden egyes négyzetcentimétert tetoválás fedett, bonyolult, kanyargó minták; a függőleges és vízszintes vonalak minden találkozásánál egy ékköves tű kapcsolódott az arcába, egészen a csontig. A nyelve is ugyanígy ki volt díszítve.

- Legalább azt tudod, kik vagyunk? - kérdezte.

- Igen - nyögte Frank végül. - Tudom. Természetes, hogy tudta; ő és Kircher órákig beszélgettek az elejtett megjegyzésekről, amelyeket Bolingbroke és Gilles de Rais naplóiból bogarásztak ki. Mindazt tudta, amit az emberiség valaha is tudott a Marcangolók Rendjéről.

És mégis... valami mást várt. Valami olyan jelet, ami arról árulkodik, milyen hihetetlen gyönyörűségekhez férhetnek hozzá. Azt hitte, legalább nőket hoznak majd magukkal: beolajozott, borotvált, izmos testű nőket, a szerelem aktusára felékesítve; az ajkuk illatos, a combjaik remegnek a vágytól, hogy végre széttárulhassanak, a fenekük kemény - olyasféle nőket, amilyeneket ő szeret. Sóhajokat várt, lankadt testeket, amelyek úgy terülnek el a lába előtt a virágokon, mint egy élő szőnyeg; szűz kurvát várt, akiknek minden testnyalása az övé lehet, csak kérnie kell, és akiknek az ügyessége majd lenyűgözi - még, még - olyan extázisokig juttatva, amilyenekrő1 még csak nem is álmodott. A karjuk között elfelejthetné a világot. A kéjvágy felemeli majd, nem pedig megvetést vált ki.

De nem. Nincsenek nők, nincsenek sóhajok. Csak ezek a nemtelen lények a barázdált bőrükkel.

Most a harmadik szólalt meg. A vonásai annyira eltorzultak a hegektő1, az újra és újra feltépett sebek úgy megduzzadtak, hogy a szemeit nem lehetett látta, szavai pedig alig voltak érthetők a torz száj miatt.

- Mit akarsz? - kérdezte tőle ez a harmadik.

Ezt a kérdezőt már több önbizalommal tanulmányozta, mint a másik kettőt. A félelme szűnőben volt. Ahogy múltak a másodpercek, a fal mögötti félelmetes hely emlékei fokozatosan eltűntek, kitörlődtek, és ő itt maradt ezekkel a roskatag, dekadens lényekkel, a bűzükkel, furcsa, deformált testükkel, nyilvánvaló törékenységükkel. Mástól nem kell tartania, csak a hányingertő1.

- Kircher azt mondta, hogy öten lesztek szólt Frank.

- A Mérnök majd akkor érkezik, ha az alkalom megkívánja - jött a felelet. - És most újra feltesszük a kérdést: mit akarsz?

Miért is ne válaszolna nekik egyenesen?

- Gyönyört - bökte ki. - Kircher azt mondta, ti tudjátok, mi a gyönyör.

- Ó, igen - bólintott az első. - Minden, amit valaha is akartál.

- Igen?

- Hát persze. Persze. - A lény rámeredt azzal a túlságosan is meztelen szemével. - Te mirő1 álmodtál?

A kérdés így, a maga pucér valóságában gondolkodóba ejtette. Hogyan is tudná mondatokba önteni a fantáziaképeket, amelyeket a vágy teremtett benne?

Még mindig a szavakat kereste, amikor egyikük újra megszólalt. - Ez a világ... ez csalódást okoz neked?

- Igen, eléggé - felelte ő.

- Nem te vagy az első olyan, aki belefáradt az efféle hétköznapi dolgokba - jött a válasz. Voltak már mások is.

- De nem sokan - szúrta közbe a kockás arcú.

- Ez igaz. Csak egy maroknyi a legjobb esetben is. De azért akadt néhány, aki fel merte használni a Lemarchand-konfigurációt. Olyan emberek, mint te, akik új lehetőségekre éheztek, akik hallottak arról, hogy nekünk vannak olyan képességeink, amiket ti nem ismertek.

- Én azt vártam... - kezdte Frank, de a kenobita félbeszakította.

- Mi mindannyian tudjuk, mit vártál. Egész mélységében megértjük szenvedélyed természetét. Ismerős számunkra a dolog.

Frank morgott valamit, aztán felemelte a hangját: - Szóval ismeritek, mirő1 álmodom, és biztosítani is tudjátok számomra ezt az örömöt.

Az egyik alak arca szétnyílt, ajkai úgy göndörödtek vissza, mintha egy pávián mosolyogna. - Nem egészen úgy, ahogyan te érted - titokzatoskodott.

Frank közbe akart vágni, de a lény tiltóan emelte fel a kezét.

- Az idegvégződéseknek van egy olyan állapota, amelyhez hasonlót a képzeleted minden lázas igyekezete ellenére sem tud létrehozni.

- Tényleg?

- Ó, igen. Természetesen. A legdédelgetettebb perverzióid is gyerekjátékok azokhoz a tapasztalatokhoz képest, amelyeket mi felajánlunk.

- Át akarod élni őket? - kérdezte a második kenobita.

Frank ránézett a kampókra és a hegekre. A nyelve mintha újra megbénult volna.

- Akarod?

Valahol odakint a világ nemsokára felébred. Ugyanennek a szobának az ablakából figyelte az ébredését nap mint nap, itt ösztökélte magát, hogy újabb és újabb eredménytelen hajszára induljon, és közben tudta, tudta, hogy nem maradt már semmi odakinn, ami izgalmat jelenthetne a számára. Nincs forróság, csak izzadtság. Nincs szenvedély, csak hirtelen felbukkanó kéjvágy, és ugyanolyan hirtelen beköszöntő közöny. Már jóval e pillanat előtt hátat fordított ezeknek az elégtelen örömöknek. Ha most azokat a jeleket kell értelmeznie, amelyeket ezek a lények hoztak, ha ez kell ahhoz, hogy továbbléphessen, akkor legyen. Ha ez az ára, ő készen áll arra, hogy megfizesse.

- Mutassátok meg nekem - mondta.

- Nincs visszaút. Nem gondolhatod meg magad. Érted?

- Mutassátok meg.

Nem volt szükségük több kérésre, hogy kezdetét vegye az előadás. Hallotta, amint az ajtó megnyikordul, majd kinyílik, és amikor visszafordult; látta, hogy a küszöbön túl eltűnt a világ, és ugyanaz a pánikkal teli sötétség lépett a helyébe, amelyből a Rend tagjai előléptek. Visszanézett a kenobitákra, hátha megmagyarázzák. Ők azonban eltűntek, bár nem nyom nélkül. Magukkal vitték a virágokat, csak a csupasz padló maradt, a falon pedig megfeketedtek a felajánlott tárgyak, mintha megpörkölte volna őket valamilyen erős, ám láthatatlan lángnyelv. Érezte az égés keserű szagát; olyan erősen facsarta az orrát, hogy szinte biztos volt abban, mindjárt elered az orra vére.

De az égés bűze csak a kezdet volt. Épp hogy felfogta, mit érez, amikor fél tucat másik szag tört rá. Az illatok, amelyeket alig észlelt addig, most hirtelen olyan erőssé váltak, hogy alig érzett mást rajtuk kívül. Az elvitt virágok illatát, ami továbbra is ott lengedezett a szobában; a festék szagát a mennyezeten és a nedvesség szagát a fában a lába alatt: mind tisztán érezte.

Még a sötétség szagát is észlelte az ajtón túl, és benne a százezer madár ürülékének bűzét. A szája és orra elé tette a kezét, hogy megállítsa az áradatot, ami átcsapott rajta, de az ujjainak olyan izzadtságszaga volt, hogy szédülni kezdett. Talán hányingere is támadt volna, ha az érzékelés friss áradata ömleni nem kezd minden idegvégződésébő1 és ízlelőbimbójából.

Úgy tűnt, hirtelen, azt is érzékeli, hogyan ütköznek neki a porszemcsék a bőrének. Minden egyes lélegzetvétel horzsolta az ajkait, minden egyes szemhunyás dörzsölte a szemhéját. Epe égett a torka mélyén, és a tegnapi marhahús egy morzsája, amely megakadt a fogai közt, görcsös rángásokat küldött végig az idegrendszerén, amikor egy csepp nedvet engedett a nyelvére.

A füle ugyanilyen érzékennyé vált. Ezernyi zajjal telt meg a feje, és ezek közül nem egynek ő maga volt a forrása. A levegő, amely a dobhártyájának ütközött, hurrikánnak hangzott; a beleiben mozgó levegő olyan volt, mint a mennydörgés. De jöttek más hangok is - számtalan hang -, amelyek saját határain túlról intéztek támadást ellene. Haragjukban felemelt hangok, elsuttogott szerelmi vallomások; dörrenések és zörgések, énekfoszlányok, könnyek.

Vajon a világot hallja most? Azt, ahogyan egyszerre ezer otthonban kezdődik el a reggel? Nem volt módja rá, hogy közelebbrő1 megfigyelje, a kakofónia minden logikát kiűzött a fejébő1.

De volt még rosszabb is. A szeme! Istenem, sose képzelte, hogy ilyen gyötrelem forrása lehet a látás - ő már azt hitte, semmi nem maradt a földön, ami meg tudná lepni. Teljesen elkábult! Az a látvány mindenütt!

A mennyezet egyszerű felülete az ecsetvonások félelmetes földrajzát jelenítette meg. Az ing szövete a fonalak elviselhetetlenül kidolgozott szövevénye volt. Látta, ahogyan a sarokban megmozdul egy parányi kukac a döglött galamb fején, és a kukac szeme mozog, mintha észrevette volna, hogy látják. Túl sok! Túl sok!

Döbbent irtózattal telve hunyta le a szemét. De bent még több gyötrelem volt, mint kinn; az emlékei olyan erőszakosan jelentkeztek, hogy az érzékei teljesen eltompultak. Az anyja tejét szívta, és a torkára szaladt; érezte a testvére karjait maga körül (birkóztak, vagy fivéri ölelés volt? Mindenképp fojtónak érezte). És több, egyre több emlék jött. Az élete jelent meg az érzékelés összesűrített képeiben, amelyek tökéletes pontossággal íródtak fel az agyába, és kitartóan ostromolták őt, hogy emlékezzen rájuk.

Úgy érezte, mindjárt felrobban. Biztos, hogy a kinti világ, amely az agyán kívül esik- a szoba és a madarak az ajtó mögött -, kiáltásaik és sokaságuk ellenére sem nyomhatják őt úgy agyon, mint az emlékei. Inkább azt, gondolta, és megpróbálta kinyitni a szemét. De az nem akart kinyílni. Úgy össze volt ragadva, mintha könnyek vagy genny vagy tű és cérna fogta volna össze.

A kenobitákról szóló mesékre gondolt: a kampókra, a láncokra. Vajon rajta is valami hasonló műtétet hajtottak végre, ami bezárta őt a saját szemhéjai mögé, hogy a története szabadon parádézhasson előtte?

Attól félt, hogy megőrül, és hangosan szólongatni kezdte őket, noha már abban sem volt biztos, hogy még hallják.

- Miért? - kérdezte. - Miért teszitek ezt velem?

Szavainak visszhangja ott morajlott a fülében, de alig figyelt rá. Egyre több érzéki benyomás úszott elő a múltból, hogy kínozza. A gyermekkor még mindig ott időzött a nyelvén (tej és tehetetlen düh), de most már felnőtt érzések is csatlakoztak hozzá. Felnőtt volt! Erős és bajuszos, a keze nehéz, az étvágya nagy.

Az ifjúkori örömök először az újdonság ígéretét hordozták, de ahogyan az évek múltak, és a gyenge ingerek elvesztették varázsukat, egyre erősebb és vadabb tapasztalatok után vágyakozott: És most itt voltak újra, sokkal, sokkal erősebben, mert annyi ideig tette félre őket a sötétbe, az agy rejtett kamráiba.

Olyan ízeket érzett a nyelvén, amelyekrő1 soha nem mesélt: keserű, édes, savanyú, sós. Fűszerek és ürülék szagát érezte, meg az anyja hajáét; városokat és szabad eget látott, sebességet és mélységeket; együtt evett olyanokkal, akik mára már halottak, és érezte a forróságot, mikor arcon köpték.

És persze ott voltak a nők.

Az emlékek zavaros, gyötrő áramlatában újra és újra feltűntek a nőkrő1 való emlékképek, megtámadta őt az illatuk, a bőrük tapintása, az ízük.

A hárem közelsége mindennek ellenére felizgatta. Kigombolta a sliccét, és kézbe vette a nemi szervét; inkább azért akarta kiontani a magját, mert meg akart szabadulni ezektő1 a teremtményektől, nem pedig azért, mert örömet lelt benne.

Ködösen tudatában volt annak, milyen szánalmas látványt nyújthat: vak ember egy üres szobában, amint egy álom felizgatja. De a hirtelen, örömtelen orgazmus még csak arra sem volt képes, hogy lelassítsa ezt a végtelen visszajátszást. A térde megroggyant, és a teste összeesett, rázuhant ugyanazokra a padlódeszkákra, ahová a magja ömlött. Görcsös fájdalmat érzett, ahogyan a teste padlót ért, de a kín következő hullámát már elmosta az emlékek újabb áradata.

A hátára fordult és felordított; sikoltozott és könyörgött, hogy legyen már vége, de az érzékelés hullámai csak egyre magasabbra emelkedtek, és minden egyes fohászkodás a megszűnésért csak újabb magaslatokat korbácsolt fel.

A könyörgés egyetlen hanggá folyt össze, a szavakat és az értelmet kitörölte a pánik. Úgy tűnt, nem lesz soha vége, hacsak nem őrül meg. Nincs remény, csak az, hogy végleg elveszít minden reménységet.

Amint ezt az utolsó, kétségbeesett gondolatot megformálta, a kín megszűnt.

Egyszerre; mind egyetlen pillanatban. Eltűnt. Látás, hallás, érintés, szaglás, ízlelés. Viharos gyorsasággal fosztották meg rnindegyiktő1. Olyan másodpercek következtek, amelyek alatt kételkedett a saját létezésében. Két szívdobbanás. Három. Négy.

Az ötödik szívdobbanásra kinyitotta a szemét. A szoba üres volt, a vizelet és a galambok eltűntek. Az ajtó csukva.

Óvatosan felült. A végtagjai reszkettek, fájt a feje, a csuklója, a hólyagja.

És akkor valami megmozdult a szoba másik végében.

Ahol pár pillanattal azelőtt még üres tér volt csak, most egy alak ült. A negyedik kenobita volt az, amelyik korábban csak hallgatott és az arcát sem mutatta meg. Most már nem formátlan alak volt - egy nő ült a szobában. A csuklyát, amit addig viselt, ledobta magáról; ugyanígy a ruháit is. A bőre szürke volt, mégis csillogó, az ajkai véresek, a lábai annyira széttárva, hogy látni lehetett a szeméremdombján a bemetszések hálóját. Egy halom rothadó emberi fejen ült, és hívogatóan mosolygott.

Franket az érzékiség és a halál összekapcsolódása megdöbbentette. Kételkedhet-e abban, hogy ez a nő személyesen végezte ki ezeket az áldozatokat? A rothadó vér ott száradt a körmei alatt, és a fejekbő1 kiszedett nyelvek - lehetett húsz vagy még több - úgy feküdtek sorban a nő olajozott combjain, mintha be akarnának jutni közéjük. Abban sem kételkedett, hogy az agyuk, ami a fejek fülein és orrlyukain folydogált kifelé, eljutott a teljes megőrülésig, mielőtt egy csók vagy egy csapás megállította a szívüket.

Kircher hazudott neki - vagy rettentő módon félrevezették őt is. Nyoma sem volt itt semmiféle gyönyörnek, legalábbis nem olyan módon, ahogyan azt az emberi faj értelmezi.

Óriási hibát követett el, amikor kinyitotta Lemarchand dobozát. Borzalmas hibát.

- Ó, már felébredtél az álmaidból - suttogta a kenobita, és figyelmesen szemügyre vette őt, ahogyan zihálva feküdt a csupasz padlón. - Jó.

Felállt. A nyelvek a padlóra zuhantak, mint egy halom meztelen csiga.

- Akkor elkezdhetjük - mondta.