HÁROM

Az évszakok éppúgy vonzódnak egymáshoz, mint a férfiak és a nők, hogy kigyógyítsák egymást a túlzásokból.

Ha a tavasz csak egy hétnél is tovább marad, mint amennyit kellene, éhezni kezd a nyárra, hogy az véget vessen az örökös ígéret napjainak. A nyár aztán a maga idejében izzadni kezd, hogy valami kioltsa a forróságát, majd a leglágyabb ősz is belefárad egyszer a gyöngédségbe, és vágyakozni kezd a fagy gyors, harapós érkezésére, ami majd véget vet a gyümölcsözésnek.

Még a tél is - a legkeményebb, legkérlelhetetlenebb évszak - álmodni kezd a lángról, amely majd felolvasztja, amint a február tovavánszorog. Idővel minden kifárad, és az ellentétét kezdi keresni, hogy az megmentse önmagától.

Így hát az augusztus átadta a helyét a szeptembernek, és nem panaszkodott senki.

 

2

A Lodovico Street-i ház a belefektetett munka hatására valamivel vendégmarasztalóbb képet öltött. Mi több, néhány szomszéd is átjött bemutatkozni, és - miután felmérték a házaspárt - nyíltan beszéltek arról, milyen boldogok, hogy az ötvenötös számú házban újra lakik valaki. A szomszédok közül csak egy említette meg Franket, futtában utalt arra a furcsa fickóra, aki előző nyáron néhány hétig a házban lakott. Egy percig mindenki zavarban volt, amikor Rory közölte, hogy az előző lakó a bátyja volt, de Julia határtalan bájával gyorsan átsiklott az ügyön.

Rory a Juliával való házassága alatt ritkán említette Frank nevét, noha a bátyja meg közte csak másfél év volt a korkülönbség, és gyerekként elválaszthatatlanok voltak. Ezt Julia akkor tudta meg, amikor - egy vagy két hónappal az esküvő előtt - Rory becsípett egy kicsit, és elérzékenyült hangulatában hosszasabban beszélt Frankről. Elég borús hangulatú beszámoló volt. A fivérek útja a kamaszkor után elvált egymástól, és Rory ezt nagyon sajnálta. Még ennél is jobban bántotta az, hogy Frank vad életmódja fájdalmat okozott a szüleiknek. Úgy látszott, valahányszor csak Frank feltűnik a földgolyó egy távoli sarkából, csak bánatot hoz magával. A történetek, amelyeket a törvényesség határán túli kalandjairól, kurvákról, csalásokról és lopásokról mesélt, elborzasztották a családot. De volt ennél rosszabb is, legalábbis Rory ezt mesélte. Vadabb pillanataiban Frank arról beszélt, hogy egyfajta delíriumban éli az életét, és a tapasztalatok iránti vágyában nem ismer erkölcsi korlátokat.

Vajon Julia kíváncsiságát Rory hangneme keltette fel, amelyben keveredett az undor és az irigység? Bármi volt is az oka, úrrá lett rajta a kíváncsiság Rory őrült bátyja iránt.

Aztán alig két héttel az esküvő előtt visszatért a nyájba a fekete bárány. Úgy tűnt, jól mennek a dolgai, az ujjain aranygyűrűket viselt, a bőre feszes volt, napbarnított. Külsőleg nem sok jelét mutatta a szörnyetegnek, amelyet Rory leírt. Frank bátyó sima volt, mint egy csiszolt kő. Julia néhány órán belül behódolt elbűvölő személyiségének.

Különös időszak következett. Ahogyan a napok lassan peregtek az esküvő dátumáig, Julia egyre kevesebbet gondolt jövendő férjére, viszont annál többet a bátyjára. Valamelyest hasonlítottak egymásra; a hangjuk lejtése és könnyed modoruk hasonlósága árulkodott arról, hogy testvérek. De Rory tulajdonságai mellett Frankben még volt valami, ami az öccsébő1 hiányzott: valami veszedelmes és csodálatos elszántság.

Talán elkerülhetetlen volt, hogy ezek után megtörténjen, ami megtörtént; és nem számított, milyen erősen küzdött Julia az ösztönei ellen, legfeljebb elodázhatta volna, hogy az egymás iránti érzéseik beteljesüljenek - legalábbis, később ezzel próbálta mentegetni magát. Ám amikor az önvád már elpárolgott, első - és utolsó - egymásra találásuk emlékét még mindig kincsként őrizgette.

Kirsty persze ott volt a házban valami esküvővel kapcsolatos dolog ügyében, amikor Frank megérkezett. Julia azonban azzal az ösztönös megérzéssel, ami együtt jár a szerelemmel (és együtt is halványul el vele), rögtön tudta, hogy ma van az ő napjuk. Otthagyta Kirstyt a listával vagy mivel, amit éppen csinált, és felvitte Franket az emeletre azzal az ürüggyel, hogy megmutatja neki a menyasszonyi ruháját. Feltette a fátylat, és nevetni kezdett, amikor elképzelte magát talpig fehérben, és aztán a férfi már ott volt a vállánál, felemelte a fátylát, ő pedig nevetett, egyre csak nevetett és nevetett, mintha így akarná lemérni, vágyik-e rá eléggé a férfi. Franket azonban csöppet sem hűtötte le a jókedve, és arra sem vesztegette az időt, hogy bevesse a csábítás szokásos fegyvertárát. A sima felszín csaknem azonnal átadta a helyét a durvább lényegnek. A közösülésük minden tekintetben olyan volt, mintha a férfi megerőszakolta volna: agresszív és örömtelen; egy kivétellel, hogy ő maga is akarta.

Az emlékezet persze megédesíti az emlékeket, és a négy év (és öt hónap) alatt, ami az óta a délután óta eltelt, gyakran felidézte magában a jelenetet. Most, hogy emlékezett rá, a horzsolások és zúzódások szenvedélyük jelei voltak, az ő könnyei pedig annak a tanúbizonysága, hogy milyen mély érzéseket táplált a férfi iránt.

Másnap Frank eltűnt. Elutazott Bangkokba vagy a Húsvét-szigetekre, vagy valami olyan helyre, ahol nem voltak adósságai. Julia megsiratta - nem tehetett róla, muszáj volt. Még csak el sem tudta titkolni, hogy bánkódik. Noha soha nem beszéltek a dologról, gyakran tűnődött rajta, vajon nem itt kezdett-e megromlani a kapcsolatuk Roryval: amikor vele szeretkezett, de közben a bátyjára, Frankre gondolt.

Most pedig? Most a környezetváltozás és az újrakezdés esélye ellenére is úgy tűnt, mintha az események összeesküdtek volna ellene, és minden Frankre emlékeztetné.

Nemcsak a szomszédok pletykái juttatták őt újra az eszébe. Egyik nap, amikor egyedül volt a házban, és éppen különböző személyes tárgyakat csomagolt ki, rábukkant Rory holmijai közt egy halom fényképre. Sok közülük csak nemrég készült kettejükről Athénban és Máltán. Az átlátszó mosolyok között azonban el volt temetve néhány olyan kép is, amelyre nem is emlékezett, hogy valaha is látta volna (vajon Rory szándékosan rakta el előle?); családi portrék, évtizedekre visszamenőleg. Egy esküvői fotó a szüleiről, a fekete-fehér kép az évek során kifakult. Képek a keresztelőkről, amelyeken büszke keresztszülők dajkálják a családi csipkébe bugyolált kisbabákat.

És aztán a két fivér fényképei: mint tágra nyílt szemű totyogók, mint morcos iskolások, akiket tornabemutatókon és iskolai színielőadásokon kaptak le. A képek száma csökkent, amikor a pattanásos és félénk tinédzserkor beköszöntött - egészen addig, míg a békák a kamaszkoron túlesve elő nem bukkantak, mint hercegek:

Ahogy meglátta Franket a színes képeken bohóckodni a kamera előtt, érezte, hogy elpirul. Frank, ahogyan előre számítani lehetett rá, tele volt szereplési vággyal, és mindig divatosan öltözött. Rory vele összehasonlítva régimódinak tűnt. Úgy látta, a két fivér későbbi életét vetítették előre azok a fényképek. Frank, a mosolygó, csábító kaméleon; Rory, a tisztes polgár.

Végül eltette a képeket, és amikor felállt a földről, rájött, hogy a pirulás könnyeket is hozott magával. Nem a megbánás könnyeit - annak nem vette volna semmi hasznát. A harag volt az, amitől szúrni kezdett a szeme. Valahogy két lélegzetvétel között elvesztette önmagát.

Teljes bizonyossággal tudta azt is, hogy mikor. Esküvői csipkékkel díszített ágyon feküdt, miközben Frank csókokkal borította be a nyakát.

 

3

Julia időnként felment abba a szobába, ahol le voltak szögezve a sötétítők.

Eddig nem sokat foglalkoztak az emeleti részek felújításával, először azt a területet vették kezelésbe, amit mások is látnak. Éppen ezért maradt érintetlen ez a szoba is. Érintetlen és járatlan, mert senki nem jött be ide, kivéve őt, ha úgy tartotta kedve.

Nem volt biztos benne, miért is megy be oda, és azt sem tudta, hogyan magyarázza meg az érzéseknek azt a furcsa vegyülékét, ami ilyenkor mindig elöntötte. Volt azonban valami a szoba sötét belsejében, ami biztonságérzetet nyújtott; valamiféle méh volt - egy halott asszony méhe. Időnként, míg Rory munkában volt, egyszerűen csak fölment a lépcsőn; leült, élvezte a csendet, és nem gondolt semmire, vagy legalábbis semmi olyasmire, amit szavakba tudott volna önteni.

Ezek a lopott percek sajátos bűntudattal töltötték el, és megpróbálta távol tartani magát a szobától, amikor Rory hazajött. De erre nem mindig volt képes. Időnként a lába fölvitte őt oda anélkül, hogy erre utasította volna.

Így történt ez azon a bizonyos szombaton is, a vér napján.

Figyelte, amint Rory dolgozik a konyhaajtón, és a zsanérok körül fejti le a festékrétegeket egy vésővel. Hirtelen úgy érezte, mintha hívná a szoba. Miután meggyőződött róla, hogy a férjét teljesen lefoglalja a munka, felment az emeletre.

A szoba hűvösebb volt, mint máskor, és ő örült ennek. A falra tette a kezét, aztán hideg tenyerét a homlokára szorította.

- Semmi értelme - mormolta magában, ahogy elképzelte a lent szorgoskodó férfit. Nem szereti, semmivel sem szereti jobban, mint amennyire a férfi - eltekintve az arca okozta bűvölettől - szereti őt. Férje a saját világában ügyködik a vésővel; ő pedig itt szenved egyedül, messze tőle.

Egy szélroham kapaszkodott bele a konyhaajtóba odalenn. Hallotta, ahogyan becsapódik.

Odalent Rorynak egy pillanatig elkalandozott a figyelme a hang hatására. A véső kiugrott a megkezdett vájatból, és mélyen belefúródott a bal hüvelykujjába. Hangosan felkiáltott, amikor az első vércsepp kibuggyant. A véső leesett.

- A pokolba!

A nő hallotta a kiáltást, de nem csinált semmit. Túl későn emelkedett ki melankolikus hangulatából és döbbent rá, hogy a férfi felfelé jön a lépcsőn. Felállt, keresni kezdte a kulcsot, és valami kifogáson gondolkodott, ami indokolná a jelenlétét a szobában, de Rory már az ajtónál volt, átlépte a küszöböt, és felé rohant, a jobb keze ügyetlenül kulcsolta át a balt. A hüvelykujjából ömlött a vér. Fölbugyogott az ujjai között, végigfolyt a karján, és a könyökéről lecsöpögött a csupasz padlóra, ahol egyre szaporodtak a foltok.

- Mit csináltál? - kérdezte a férjétő1.

- Miért, szerinted mi ez? - szűrte az a szavakat a fogai közt. - Megvágtam magam.

A férfi arca és nyaka olyan fehér volt, mint a mész. Már látta ilyennek azelőtt is - egyszer még el is ájult, amikor a saját vérét meglátta.

- Csinálj már valamit - mondta Rory remegő hangon.

- Mély a vágás?

- Nem tudom! - ordította a férfi. - Nem akarom megnézni!

Milyen nevetséges, gondolta a nő, de nem ez a megfelelő időpont, hogy kimutassa a megvetését. Ehelyett a kezébe vette a férfi vérző kezét, és miközben az elfordította a tekintetét, lehúzta a vágásról a rászorított tenyerét. Elég nagy seb volt, és még mindig csúnyán vérzett. Mély, sötétvörös vér.

- Jobb, ha elviszlek a kórházba - szólalt meg.

- Be tudod kötni? - kérdezte a férje. Most már elszivárgott a düh a hangjából.

- Persze. Mindjárt teszünk rá egy tiszta kötést. Gyere le, és...

- Nem - mondta a férfi, és megrázta a fejét. Hamuszínű volt az arca. -Azt hiszem, elájulok, ha csak egy lépést is teszek.

- Akkor maradj itt - nyugtatta Julia. - Mindjárt rendben lesz.

Mivel a fürdőszobaszekrényben nem talált olyan széles gézt, ami be tudta volna fedni a sebet, hozott néhány tiszta zsebkendőt a fiókból, és visszament a szobába. A férfi a falnak támaszkodott, arca fénylett a verejtéktől. Belelépett a saját vérébe is, és széthordta a padlón; Julia érezte a szagát a levegőben.

A férje kezére tekerte az egyik zsebkendőt, rögzítette egy másikkal, miközben csöndesen nyugtatgatta, hogy nem fog belehalni egy ötcentis vágásba. Mikor készen voltak, lekísérte a lépcsőn (a férfi egyesével vette a lépcsőket, mint egy gyerek, és közben reszketett, mint a nyárfalevél), ki a kocsiig.

A kórházban egy óra hosszat vártak a sorukra a többi járóbeteg között, mielőtt végre összevarrták és rendesen bekötözték a sebet. Visszatekintve Julia nehezen tudta volna megmondani, mi volt komikusabb: a férje gyengesége vagy az utána következő határtalan hálája. Amikor már nagyon terhes lett neki a dolog, megmondta a férfinek, hogy nem vár tőle köszönetet, és ez igaz is volt.

Semmit nem akart már tőle, legfeljebb azt, hogy ne legyen mellette.

 

4

- Felmostad a padlót a nedves szobában? - kérdezte a férjétől másnap. Azóta az első vasárnap óta nedves szobának hívták, noha a falon egyetlen foltocska sem mutatta a rothadás jelenlétét.

Rory felnézett az újságból. Szürke karikák húzódtak a szeme alatt, azt mondta, nem aludt jól. Egy vágás az ujján, és máris szembesül a halandóság tudatával. A felesége pedig úgy aludt az éjjel, mint a bunda.

- Mit mondtál? - kérdezett vissza.

- A padló - ismételte meg a nő. - Vér volt a padlón, de te felmostad.

A férfi megrázta a fejét. - Nem - mondta egyszerűen, és visszabújt az újságba.

- Hát én sem - jelentette ki a felesége.

Rory megajándékozta egy elragadtatott mosollyal. - Olyan tökéletes kis háziasszony vagy - búgta. - Azt se tudod, mikor, és máris megcsináltad.

A téma ezzel le volt zárva. A férje láthatólag megnyugodott abban a hitében, hogy ő lassan elveszti a józan eszét.

Neki viszont az a furcsa érzése támadt, hogy épp most találta meg.