Rory az előszobában állt, és rámeredt Julia, az ő Juliája arcára, arra a nőre, akinek egyszer megesküdött, hogy míg a halál el nem választja őket... Akkor nem tűnt úgy, hogy ezt az ígéretet nehéz lenne megtartani. Mindig is bálványozta Juliát, amióta csak az eszét tudja, éjszakánként róla álmodott, nappal pedig lázas szerelmes verseket irkált neki. A dolgok azonban megváltoztak, ő pedig, miközben a változásokat figyelte, megtanulta, hogy gyakran a legfinomabb kínok a legnagyobbak is egyben. Mostanában voltak olyan időszakok, amikor szívesebben tépette volna szét magát vadlovakkal, mintsem hogy a gyanú tűszúrásait érezze magában, amelyek megrontották az örömét. Most, ahogy elnézte, amint a felesége a lépcső alján áll, még azt is lehetetlennek érezte, hogy visszaemlékezzen arra, valaha milyen szép volt minden. Mindenütt kétségek, mindenütt mocsok. Egy dolognak örült: a felesége nyugtalannak látszott. Talán ez azt jelenti, hogy a vallomás már a nyelve hegyén van, nemsokára kiönti a szívét, és aztán majd a könnyek és a megértés mámorában ő is megbocsáthat neki. - Szomorúnak látszol - mondta. Julia habozott egy kicsit, aztán azt mondta: - Olyan nehéz, Rory - Mi olyan nehéz? Úgy látszott, Julia abba szeretné hagyni, mielőtt még belekezdett volna. - Mi az? - erősködött Rory. - Annyi mindent kell elmondanom neked. Rory látta, hogy a felesége olyan erővel markolja a lépcsőkorlátot, hogy a keze bütykei kifehérednek. - Figyelek - biztosította. Újra tudná szeretni őt, ha csak egy kicsit is őszinte lenne hozzá. - Mondd el. - Nem tudom... talán könnyebb lenne, ha inkább megmutatnám... - mondta neki az asszony, és elindult fölfelé a lépcsőn.
2 Az utcákon végigsöprő szél nem volt meleg, legalábbis abból ítélve, hogy a gyalogosok felhajtották a gallérjukat, és leszegték a fejüket. Kirsty azonban nem érezte a hideget. Vajon láthatatlan kísérője tartotta tőle távol, betakarva azzal a tűzzel, amivel a régiek szerint állítólag a bűnösöket égetik el? Vagy erről van szó, vagy csak túlságosan meg volt rettenve ahhoz, hogy bármit is érezzen. Tulajdonképpen nem is érzés volt ez, hiszen nem érzett ijedtséget. A zsigereiben lakozó érzés ennél sokkal összetettebb volt. Kinyitott egy ajtót - ugyanazt az ajtót, amit Rory bátyja is kinyitott annak előtte -, és most démonok társaságában sétálgat. Az út végén pedig bosszút fog állni. Megtalálja azt a lényt, aki megkínozta, aki szét akarta tépni, és tesz róla, hogy ugyanazt a tehetetlenséget érezze majd, amit ő érzett. Végignézi, ahogy tekereg kínjában. Sőt: élvezni fogja. Úgy látszik, szadistává tette a fájdalom. Amikor végigment a Lodovico Streeten, körülnézett, és keresni kezdte a kenobita jelenlétének jeleit, de nem talált semmit. Ennek ellenére rendíthetetlenül menetelt a ház felé. Nem volt semmilyen terve - túl sok volt a lehetőség, túl sok változatot kellett volna mérlegelni. Példának okáért ott lesz-e Julia, és ha igen, vajon mennyire van belekeveredve a dologba? Lehetetlen volt azt hinni, hogy Julia ártatlan kívülálló lenne, de talán csak azért tette, amit tett, mert Frank megfélemlítette - a következő néhány perc majd meghozza a választ. Becsöngetett és várt. Julia nyitott ajtót. A kezében valami hosszú, fehér csipkét tartott. - Kirsty - szólalt meg, láthatóan cseppet sem zavartatva magát a látogató sajátságos külsejétől. - Meglehetősen késő van... - Hol van Rory? - volt az első mondat, amit Kirsty kiejtett a száján. Nem egészen így tervezte, de öntudatlanul is ez jött a szájára. - Itt van - válaszolta Julia nyugodtan, mintha egy hisztérikus gyereket akarna lecsendesíteni. - Valami baj van? - Szeretném látni - válaszolta Kirsty. - Roryt? - Igen... Hívás nélkül átlépte a küszöböt, mielőtt Julia válaszolhatott volna. Az nem is ellenkezett, ehelyett becsukta mögötte az ajtót. Kirsty csak most érezte, milyen hideg van. Állt az előszobában, és reszketett. - Rémesen nézel ki - mondta egyszerűen Julia. - Itt voltam ma délután - tört ki a szó Kirstyből. - Láttam, mi történt, Julia. Láttam. - És mit láttál? - jött a válasz. Julia nyugalma háborítatlan volt. - Tudod te. - Hogy őszinte legyek, fogalmam sincs. - Roryval szeretnék beszélni... - Ha akarsz - válaszolta Julia. - De ne izgasd fel, jó? Nem érzi jól magát. Átvezette Kirstyt az ebédlőbe. Rory az asztalnál üldögélt, a kezében egy pohár ital, előtte az üveg. Mellette egy széken ott feküdt Julia menyasszonyi ruhája. Kirsty csak most ismerte fel a csipkét Julia kezében - a hozzá való fátyol volt az. Rory nagyon rosszul nézett ki. Alvadt vér látszott az arcán meg a haja mentén, a homlokán. A mosolya azonban meleg volt, noha fáradt. - Mi történt? - kérdezte Kirsty. - Most már minden rendben van - közölte Rory. A hangja alig volt hangosabb a suttogásnál. - Julia elmondott nekem mindent... és minden rendben. - Nem - ellinkezett Kirsty. Biztos volt benne, hogy Rory egész egyszerűen nem ismerheti az egész történetet. - Idejöttél ma délután. - Így van. - Elég ostoba dolog volt. - De... de hiszen te kértél meg... - pillantott vissza Kirsty Juliára, aki az ajtónál állt, aztán megint Roryra nézett. - Azt csináltam, amiről úgy gondoltam, te is akarnád. - Ó, tudom. Tudom. Csak azt sajnálom, hogy belerángattunk ebbe a rémes ügybe... - Tudod, mit csinált a bátyád? - kérdezte Kirsty. - Tudod, mit követett el? - Eleget tudok - felelte Rory - A lényeg az, hogy most már vége. - Hogy érted ezt? - Megpróbálom jóvátenni, bármit is követett el ellened... - Mit értesz azon, hogy vége? - Meghalt, Kirsty. ("Hozd el nekünk élve, és akkor talán nem tépjük szét a lelked. ") - Halott? - Végeztünk vele, mi ketten, Julia meg én. Nem volt túl nehéz. Azt hitte, megbízhat bennem, azt hitte, a vér nem válik vízzé, de tudod, ez nem így van. Nem bírtam volna ki, hogy egy ilyen ember tovább éljen... Kirsty érezte, hogy összefacsarodik valami a gyomrában. Vajon a kenobiták már bele is vágták a horgaikat, és most kihúzzák a beleit? - Kirsty, te olyan kedves voltál. Akkora kockázatot vállaltál, és aztán visszajöttél... (Valami volt a válla mögött, és azt mondta, "add nekem a lelked".) - ...majd elmegyek a hatóságokhoz, ha egy kicsit erősebb leszek, és megpróbálom megértetni velük... - Megölted? - kérdezte Kirsty - Igen. - Nem hiszem el... - mormolta Kirsty. - Vidd fel, mutasd meg neki - mondta Rory Juliának. - Akarod látni? - kérdezte Julia. Kirsty bólintott, és követte Juliát. Fent melegebb volt, mint lent a földszinten, a levegő pedig zsíros és szürke, mint a piszkos mosogatóvíz. A Frank szobájába vezető ajtó nyitva állt. A test, ami a kötések halma alatt hevert a padlódeszkákon, még gőzölgött. Látszott, hogy a nyaka el van törve, a feje lefittyedt a vállára. A feje tetejétől a talpáig csupasz volt, bőrtelen. Kirsty forgó gyomorral nézett másfelé. - Meg vagy elégedve? - kérdezte Julia. Kirsty nem felelt, kilépett a szobából a folyosóra. A válla mögött mozdulatlan volt a levegő. ("Vesztettél", mormolta valami mellette. "Tudom", mormolta ő.) A harangok megint rákezdték, most érte zúgtak, egész bizonyos, és szárnyak csattogtak a közelében, halálmadarak sokasága. Kirsty lesietett a lépcsőn, és imádkozott, hogy ne vigyék el, mielőtt elérné az ajtót. Ha már kitépik a szívét, legalább Roryt kíméljék meg a látványtól. Hadd emlékezzen rá úgy, mint aki erős volt, hadd emlékezzen rá nevető szájjal, ne könyörgéstől eltorzult ajakkal. Mögötte megszólalt Julia. - Hová mész? Mikor nem érkezett válasz, tovább beszélt. - Ne mondd el senkinek, Kirsty - kérte. - Rory és én tudjuk, mit kell tennünk... Julia szavai Roryt is felkeltették az itala rnellől, már ott állt az előszobában. A sebek, amiket Frank ejtett rajta, most sokkal komolyabbaknak látszottak, mint első látásra. Az arcán tucatnyi helyen is horzsolások látszottak, és a nyakán fel volt sebezve a bőr. Ahogy Kirsty mellé ért, Rory érte nyúlt, és megfogta a karját. - Juliának igaza van - bólogatott. - Kérlek, hagyd, hogy mi jelentsük be a dolgot. Kirsty annyi mindent szeretett volna mondani neki ebben a percben, de egyszerűen nem volt rá idő. Valaki már a nyaka köré fonta a kötelet, és szorosra húzta a csomót. - Túl késő... - mormolta Rorynak, és ellökte a kezét. - Hogy érted ezt? - kérdezte a férfi, miközben ő az ajtó felé tartott. - Ne menj, Kirsty Maradj még egy kicsit. Mondd el, hogy érted ezt. Kirsty úgy érezte, egyszerűen muszáj hátranéznie, és remélte, hogy az arcán látszik, mennyire sajnál mindent, ami történt. - Minden rendben van, de tényleg - mondta a férfi kedvesen, mintha még mindig azt remélné, hogy meggyógyíthatja őt, és kitárta a karját. - Gyere apucihoz - tette hozzá. A mondat valahogy nem illett Rory szájába. Némelyik fiú egyszerűen sose nő föl annyira, hogy apuci legyen belőle, még akkor se, ha egy tucat gyereke van. Kirsty megkapaszkodott a falban, hogy el ne essen. Aki most itt beszélget vele, az nem Rory. Frank az. Valahogy, valami érthetetlen módon, de mégiscsak Frank az... A harangok egyre erősödő kongása ellenére is belekapaszkodott a gondolatba; a kongás olyan hangos volt, hogy úgy tűnt, a koponyája mindjárt szétreped. Rory még mindig kitárt karral mosolygott rá, és beszélt hozzá valamit, de ő már nem hallotta, mit mond. A férfiarc puha húsa megformálta a szavakat, de a harangok elfojtották őket. Kirsty örült neki - így könnyebb volt hinnie az igazában, noha a saját szeme is cáfolta ezt. - Tudom, ki vagy te... - szólalt meg hirtelen Kirsty Nem volt benne biztos, hogy lehetett hallani a szavait, de azt halálos biztonsággal érezte, hogy ezek a szavak igazak. Rory teste odafent volt; otthagyták Frank letépett kötszerei közt fekve. Az elbitorolt bőr pedig most a báty testén feszül, a kiontott vér tapasztja hozzá. Igen, ez az! A nyaka körül egyre szorosabbra feszült a kötelék; már csak percek lehetnek hátra, míg elhurcolják. Kétségbeesésében elindult visszafelé az előszobában a Rory arca mögött rejtőző lény felé. - Te vagy az... - mondta neki. Az arc zavartalan nyugalommal mosolygott rá. Kirsty kinyúlt és az arc után kapott. A férfi döbbenten hátralépett, hogy kikerülje az érintését. Kecses lassúsággal mozgott, de valahogy mégis kibújt az érintés alól. A harangok hangja most már elviselhetetlen lett, darabokra törték a gondolatait, porrá omlasztották az agya szövetét. Az őrület határán vergődve újra kinyúlt a férfi után, és az ezúttal nem volt elég gyors. Kirsty körmei végigszántottak az arcán, és az épphogy csak a helyére illesztett bőr úgy csúszott le, mint a selyem. Alatta előbukkant a vérfoltos hús rémületes látványa. Mögöttük hangosan felsikoltott Julia. És hirtelen a harangok már nem Kirsty fejében zúgtak. Kinn voltak a házban; a világban. Az előszobában a lámpák vakító fénnyel ragyogtak fel, és aztán az izzószálak kiégtek a túlterheltség miatt. A sötétség egy rövid időszaka következett ezután, eközben Kirsty hallotta, amint valaki halltan felnyüszít; lehet, hogy a hang a saját szájából jött, lehet, hogy nem. Aztán olyan lett, mintha a padlóban meg a falakban tűzijáték kelt volna életre. Az előszoba táncolni kezdett. Az egyik pillanatban vágóhíd volt (skarlátszínű falak), a másikban budoár (púderkék és kanárisárga), az utána következő percben pedig mint az alagút a szellemvasútban - csupa sebesség és hirtelen felsziporkázó tűz. Az egyik fénypászma világosságánál Kirsty meglátta, hogy Frank feléje oson. Az állkapcsán ott lógott Rory levetett arca. Kirsty kikerülte a férfi kinyújtott karját, aztán lebukott, és átrohant a nappaliba. Észrevette, hogy meglazult a szorítás a torkán, a kenobiták nyilván belátták, hogy tévedtek Biztos nemsokára beavatkoznak ők is, és véget vetnek ennek az ócska komédiának a személycserékkel. Nem fogja megvárni, míg Franket elviszik, ahogyan eredetileg tervezte. Elege lett: Inkább majd kiszökik a házból a hátsó ajtón, őket meg hagyja, hogy csináljanak, amit akarnak. Az optimizmusa nem volt hosszú életű. A tűzijáték az előszobából bevilágított egy kicsit az ebédlőbe. Elég világos volt ahhoz, hogy lássa, odabent már minden el van varázsolva. Valami mozgott a padlón, mintha hamut sodort volna maga előtt a szél, és a székek a levegőben lebegtek. Lehet, hogy ő ártatlan, de az itt elszabadult erők teljességgel közömbösek az ilyen apróságokkal szemben; érezte, hogy még egy lépés befelé már erőszakos cselekményeket vonna maga után. A habozása azzal a következménnyel járt, hogy Frank megint a közelébe ért, de amikor rá akarta vetni magát, kihunyt a tűzijáték az előszobában, és Kirsty a sötétség leple alatt elinalt mellőle. A közjáték azonban túl rövid volt, máris új fények gyulladtak ki, így Frank megint utána vetette magát, és elállta előtte a bejárati ajtóhoz vezető utat. Miért nem viszik már magukkal, az isten szerelmére? Nem hozta el őket Frankhez, ahogyan ígérte? Nem leplezte le? Frank kigombolta a zakóját. Az övébe bele volt tűzve egy vérfoltos kés - kétségtelenül az, amivel leszedte a bőrt. Kihúzta, és Kirstyre mutatott a hegyével. - Mostantól - mondta, amikor becserkészte Kirstyt - én vagyok Rory... Nem volt más választása, el kellett hátrálnia előle, s az ajtó (a menekülés, az épelméjűség) minden egyes lépéssel távolabb került tőle. - Értesz engem? Most már én vagyok Rory És senki sem fog ennél többet tudni soha. Kirsty sarka már a lépcsőn volt, de hirtelen újabb kezek támadtak rá, átnyúltak a lépcső rácsán, és marokkal tépték ki a haját. Kirsty hátrafordította a fejét, és felnézett. Persze Julia volt az, az arca petyhüdt és szenvedélytől égő. Hátrarántotta Kirsty fejét, szabaddá téve a torkát, miközben Frank közelített a késsel. Az utolsó pillanatban Kirsty felnyúlt a feje fölé; megragadta Julia karját és lerántotta őt a harmadik vagy negyedik lépcsőről, ahol állt. Julia egyszerre vesztette el az egyensúlyát és engedte el a foglyát, felkiáltott és leesett. A teste befordult Kirsty és a kés közé. Frank már nem tudta megállítani a pengét, és az Julia oldalát hasította fel. Julia felnyögött, és tántorogva elindult a nappali felé, az oldalából kiállt a kés. Úgy tűnt, Frank alig vette észre az egészet. A szeme megint Kirstyre szegeződött, és ott csillogott benne az az iszonyatos étvágy Kirsty nem mehetett másfelé, csak föl. A tűzijáték még mindig fénylett, a harangok folyamatosan kongtak, és ő kettesével vette a lépcsőket fölfelé. A kínzója egyelőre nem követi, vette észre Kirsty. Julia segélykérő kiáltásai eltérítették őt eredeti céljától, és a férfi most oda tartott, ahol a nő lerogyott, félúton a lépcső és a bejárati ajtó között. Frank kihúzta Julia testéből a kést, a nő felkiáltott fájdalmában, Frank pedig letérdelt mellé. Julia gyöngédségért esdekelve emelte a férfi felé a karjait. Frank válaszul a feje alá csúsztatta a kezét és felemelte a fejét. Mikor az arcuk már csak centiméterekre volt egymástól, Julia rádöbbent, hogy Frank szándékai nem mondhatók éppen tisztességeseknek. Kinyitotta a száját, hogy sikoltson, de a férfi ekkorra már rászorította az ajkára a sajátját, és táplálkozni kezdett. Julia rúgott, karmolt, kapálódzott, de mindhiába. Kirsty nagy erőfeszítéssel levette a szemét a borzalmas jelenetről, és tovább futott felfelé a lépcsőn. Az emeleten természetesen nem kínálkozott igazi búvóhely, és a menekülésre sem volt mód, hacsak ki nem ugrik az egyik ablakból. Kirsty azonban, miután látta, hogyan vigasztalta meg Frank szerencsétlenül járt szeretőjét, úgy döntött, hogy az ablakon kiugrani egész biztosan a jobbik lehetőség. Lehet, hogy a zuhanás minden csontját összetöri, de legalább megfosztja a rémet a további tápláléktól. Úgy tűnt, lassan kialszik a földszinten a tűzijáték; az emeleten ködös sötétség honolt. Kirsty inkább botladozott, mint ment, s a kezével tapogatta a falat maga mellett. Hallotta, hogy odalent Frank megint mozgolódni kezd. Most végzett Juliával. A férfi felszólt az emeletre, amikor elkezdte megmászni a lépcsőket, és megint azt a vérfertőzés-ízű felszólítást eresztette el: "gyere ide apucihoz." Kirstyben felötlött a gondolat, hogy a kenobiták valószínűleg nem kis mulatsággal figyelik ezt a hajszát, és egészen addig nem tesznek semmit, míg csak egyetlen játékos nem marad a porondon: Frank. Ő, Kirsty csak ráadás, hab a tortán. - Mocsok stricik - suttogta maga elé, és nagyon remélte, hogy a kenobiták meghallották. Már majdnem a folyosó végére ért. Már csak a lomkamra volt előtte. Vajon van annak akkora ablaka, amin ő át tudna mászni? Ha igen, akkor majd kiugrik, és elátkozza őket zuhanás közben - elátkozza őket mind egy szálig, Istennel és az ördöggel és mindennel együtt, ami közte van, és semmi másban nem fog reménykedni, csak abban, hogy a beton majd gyorsan végez vele. Frank újra hívta őt, és most már majdnem a lépcső tetejére ért. Kirsty megforgatta a kulcsot a zárban, kinyitotta a lomkamra ajtaját, és becsusszant rajta. Igen, volt egy ablak. Nem takarta függöny, és a holdfény gyönyörű, festőien rendezetlen pászmákban sütött be rajta, megvilágítva a dobozokból és bútorokból álló összevisszaságot. Kirsty átverekedte magát a tárgyak között az ablakig. Az ablak résnyire nyitva állt, épp csak néhány centi szélesen, hogy szellőzzék a szoba. Kirsty becsúsztatta az ujjait az ablakkeret alá, és megpróbálta eléggé feltolni ahhoz, hogy kimászhasson, de a keret el volt rothadva, és a karja gyengének bizonyult a feladathoz. Sietve kutatni kezdett valami rögtönzött emelő után, miközben az agya egyik része hűvös nyugalommal számolgatta, hány lépéssel tudja bejárni üldözője az emeletet. Kevesebb, mint hússzal, döntötte el végül, ahogyan lerántott egy leplet az egyik ládáról. Ez csak annyi haszonnal járt, hogy felfedezte, a ládából egy halott férfi néz vissza rá vad szemekkel. A test vagy egy tucat helyen el volt törve, a karokat a hajlási iránnyal ellentétesen hajtották vissza, az összezsugorodott lábak pedig a férfi állához értek. Csaknem felsikoltott, de ekkor meghallotta, hogy Frank ott van az ajtó másik oldalán, és azt kérdezi: Hová bújtál? Kirsty a szájára tapasztotta a kezét, hogy elfojtsa az undor kiáltását. Eközben vette észre, hogy a kilincs elfordul. Egy bőrüléses karosszék mögé bukott le, és visszafojtotta magába a sikolyt. Kinyílt az ajtó. Hallotta Frank kissé sípoló lélegzését, hallotta, hogy a lába dobog a deszkán. Aztán az hallatszott, hogy behúzzák az ajtót, majd a zár kattanása. Csend. Tizenháromig számolt, aztán kikukucskált a búvóhelyéről; félig-meddig azt várta, hogy a férfi még mindig a szobában van, és arra vár, hogy elárulja, hová bújt. De nem, már kiment. Az, hogy magába nyelte a levegőt, amivel sikoltani szeretett volna, kellemetlen mellékhatással járt: csuklani kezdett. Az első olyan váratlanul jött, hogy már-nem volt ideje elfojtani sehogyan sem; akkorát szólt, mint egy puskalövés. A folyosóról azonban nem hallatszottak a visszatérő léptek. Úgy tűnt, Frank már hallótávolságon kívül vad. Amikor Kirsty visszatért az ablakhoz, és súrolta a ládakoporsót, újabb csuklás bukott elő belőle. Aztán kéretlenül követte a harmadik és a negyedik, mialatt még egyszer nekigyürkőzött, hogy felemelje az ablakot. Ez is hiábavaló erőfeszítésnek bizonyult; az ablak semmi módon nem óhajtott belekeveredni a dologba. Kis ideig mérlegelte, hogy betöri az üveget, és segítségért kiált, de gyorsan elvetette az ötletet. Frank már az ujjait szopogatná utána, amikor a szomszédok még csak ébredeznének. Inkább visszament az ajtóhoz, és résnyire nyitotta. Franknek nyoma sem látszott sehol, már amennyire a szeme ki tudta venni az árnyékokat. Óvatosan egy kicsit tágabbra nyitotta az ajtót, és megint kilépett a folyosóra. A homály mintha önálló életet élt volna ebben a házban; most is nyirkos csókokkal halmozta el őt. Három lépést tett előre, eddig eseménytelenül, aztán egy negyediket. Az ötödik lépésnél (a szerencseszáma) a teste öngyilkos kalandba fogott. Előtört belőle egy csuklás, és a keze túl lassú volt, hogy elérje a száját, még mielőtt a zaj feltörne. Ezúttal meghallották. - Hát itt vagy - szólalt meg egy árnyék, és Frank bújt elő a hálószobából, hogy elállja az útját. Még kövérebb lett az előző étkezéstől, betöltötte az egész folyosót -, és úgy bűzlött, mint a nyers hús. Kirstynek már nem volt vesztenivalója, és mikor Frank nekiugrott, úgy sikoltozott, mint egy sziréna. Frank meg sem rezzent a rémülete láttán. Mikor a lányt már csak centiméterek választották el a késtől, felfedezte, hogy az ötödik lépéssel Frank szobája mellé ért. Átbotladozott az ajtón a diadalittasan rikoltozó Frankkel a nyomában. Tudta, hogy van valahol egy ablak a szobában - ő maga törte ki pár órával ezelőtt. A sötétség azonban olyan mélységesen mély volt, mintha bekötötték volna a szemét, még egy halovány holdsugár sem segítette tájékozódni. Úgy tűnt, Frank éppúgy eltévedt, mint ő. A koromsötétben Kirstyt szólongatta, és a hangját a kés suhogása kísérte, ahogy vaktában vagdalkozott. Oda és vissza, oda és vissza. Kirsty ellépett a hang elől, de a lába beleakadt a padlón heverő kötésekbe, és a következő pillanatban már el is esett. Nem a padlóra zuhant azonban, hanem Rory testének zsíros masszájára, és rémületében felüvöltött. - Hát itt vagy - mondta Frank. A kés egyre közelebb suhogott hozzá, csak centiméterekre lehetett a feje fölött: Kirsty azonban süket volt mindenre. A padlón fekvő test köré fonta a karját. A közeledő halál semmit sem jelentett számára összehasonlítva a fájdalommal, amit most érzett, hogy a férfit megérintette. - Rory - zokogta, és örült, hogy az ő neve lesz majd az ajkán, amikor a végső késszúrás eléri. - Bizony - helyeselt Frank -, Rory. Valahogy Rory nevének az elbitorlása éppolyan megbocsáthatatlannak tűnt, mint a bőrének az ellopása, legalábbis Kirsty így érezte. Egy bőr, az semmi. A disznóknak is van bőrük, a kígyóknak is. Halott sejtekből van összeszőve, levedlik és újranövesztik, és megint levedlik De egy név? Az varázslat, amely emlékeket ébreszt, és ő nem fogja hagyni, hogy Frank csak úgy elrabolja. - Rory halott - mondta Kirsty. A szavak fájtak, és a fájdalommal együtt beléütött egy gondolatfoszlány is. - Pszt, kicsim - csitította Frank. Mi van akkor, ha a kenobiták arra várnak, hogy Frank megnevezze magát? A látogató a kórházban nem valami olyasmit mondott, hogy Frank ismerje be, hogy ő az? - Te nem Rory vagy... - mondta neki. - Mi tudjuk, hogy nem - jött a felelet -, de senki más nem tudja... - Akkor ki vagy te? - Szegény kicsim, beleőrültél, igaz? Persze ennek előnyei is vannak... - Ki vagy? . - ...így biztonságosabb. - Kicsoda? - Pszt, kicsim - nyugtatta a férfi, aki föléje hajolt a sötétben, az arca az övé fölött. - Minden a legnagyobb rendben van... - Igen? - Igen. Frank van itt, kicsim. - Frank? - De úgy ám. Én vagyok Frank. Az utolsó mondatnál a férfi felemelte a kését, hogy egy szúrással végezzen vele, de Kirsty hallotta, ahogyan a kés lecsap, és kitért az útjából. Egy másodperccel később a harangok újra rákezdték, és a szoba közepén felszikrázott a csupasz villanykörte. A fényénél Kirsty meglátta Franket az öccse mellett, a kés tövig merült a halott testébe. Frank kihúzta a kést a sebből, és újra Kirstyre pillantott. Újabb harangkondulás, és Frank már talpon volt, és már végzett is volna vele... ha nem szólal meg a hang. Könnyedén szólította meg, mintha egy gyereket hívna játszani. - Frank. A férfi arca már másodszor nyúlt meg. Meglepődés cikázott át rajta, és rögtön utána félelem. Lassan hátrafordította a fejét, hogy a beszélőre nézzen. A kenobita volt az a csillogó kampókkal. Mögötte Kirsty három másik alakot is látott, a torzulások élő katalógusait. Frank visszapillantott Kirstyre. - Ez a te műved - mondta. Kirsty bólintott. - Tűnj el innen - szólt az egyik újonnan jött. - Ez már nem a te dolgod. - Kurva! - visította felé Frank. - Te büdös, csaló kurva! A dühe Kirsty nyomában szállt az ajtóig. A nő keze már a kilincsen volt, amikor hallotta, hogy Frank utána indul, és amikor megfordult, a férfi alig egy méternyire volt tőle, a kés hegye csaknem megkarcolta már a testét. Itt azonban megállt, és képtelen volt rá, hogy akár egy milliméterrel is közelebb jöjjön. Benne voltak a horgaik, a karja és a lába húsában, az arcában. A horgokhoz láncok kapcsolódtak, feszes láncok. Lágy hangok hallatszottak, ahogy a férfi ellenállása még mélyebben szúrta az izomba a kampókat. A szája szétfeszült, szétnyílt a nyaka, a mellkasa. A kés kiesett az ujjai közül. Egy utolsó, összefüggéstelen átkot eresztett Kirsty után; a teste minden ízében reszketett most, ahogy képtelen volt ellenállni annak, hogy a kenobiták maguknak követelik. Lassan, centiméterenként húzták vissza Franket a szoba közepére. - Menj - szólalt meg a kenobita hangja. Kirsty már nem látta őket - elvesztek a vércseppekkel teli levegőben. Úgy döntött, enged a kérésüknek; kinyitotta az ajtót, miközben Frank sikoltozni kezdett mögötte. Amikor kilépett a folyosóra, vakolatdarabok zuhantak le a mennyezetről; a ház a talapzattól a tetőgerendákig morgott és rázkódott. Tudta, hogy gyorsan el kell tűnnie innen, mielőtt az elszabadult démonok, bármilyenek legyenek is, darabokra tépik a házat. De, noha nem volt sok ideje, nem tudta megállni, hogy ne vessen lopva egy pillantást Frankre, hogy biztos lehessen benne, többé nem üldözheti. A férfi testén serényen dolgoztak a kenobiták, egy tucat vagy még több kampó állt ki belőle, és új meg új sebek nyaltak rajta, míg Kirsty figyelte. A kifeszült emberi test az egyetlen villanykörte alatt már nem nyúlhatott ki jobban, a végsőkig feszült. A belőle jövő sikolyok biztosan szánalmat keltettek volna Kirstyben, ha nem ismeri olyan jól. A kiáltozás hirtelen abbamaradt. Egy percig szünet volt, aztán a férfi egy utolsó, dacos gesztussal felemelte a fejét, és rámeredt Kirstyre. Olyan szemmel nézett rá, amelyből már elszállt minden csodálkozás és minden rosszindulat. A férfi tekintete csillogott, míg megpihent rajta: gyöngyök a szemétben. Válaszul a kenobiták még szorosabbra vonták a láncokat, de most már nem tudtak több kiáltást kipréselni belőle. Ehelyett a férfi kinyújtotta a nyelvét Kirstyre, és billegtetni kezdte a hegyét a fogai közt: a megbánást nem ismerő züllöttség mintaképe. Ekkor szakadt darabokra. A végtagjai leszakadtak a törzséről, a feje a válláról, csonttörmelékek repültek szét, s a szoba még forróbb lett, mint volt. Kirsty épphogy becsapta az ajtót, amikor a másik oldalon nekikoppant valami - feltehetőleg a feje, gondolta Kirsty. Aztán már botorkált is lefelé a lépcsőn, és közben farkasok vonyítottak a falakban, fülsiketítően kongtak a harangok, és a levegő mindenütt füstté vastagodott, mert ott kavarogtak benne az összevarrt szárnyú madarak szellemei, amelyek már soha többé nem repülhetnek. A lépcső aljára ért, a bejárati ajtóhoz, karnyújtásnyira a szabadságtól, amikor meghallotta, hogy valaki a nevén szólítja. Julia volt az. Az előszoba padlója tele volt vérrel, jól lehetett látni a nyomot, amit maga után hagyott, amikor bekúszott az ebédlőbe onnan, ahol Frank hagyta. - Kirsty... - szólította meg újra. Szánalmas hang volt, és a szárnycsattogástól hangos, nehezen belélegezhető levegő ellenére is késztetést érzett, hogy megkeresse. Belépett az ebédlőbe. A bútorzat füstölgő szénné változott, a hamu, amit látott, valójában a bűzös füstöt eregető szőnyeg volt. És ennek a kiégett csatatérnek a közepén ott ült egy menyasszony. Juliának hihetetlen akaraterővel sikerült magára vennie menyasszonyi ruháját, és a fejére tenni a fátylát. Most ott ült a mocsokban, a ruhája is foltos lett, de még így is sugárzónak tűnt - még szebbnek, ha lehet, mert körülötte akkora volt a pusztulás. - Segíts - mondta Kirstynek, és Kirsty csak most jött rá, hogy a hang nem a dús csipkefátyol alól jön, hanem a menyasszony öléből. Most szétváltak a ruha redői, és köztük ott volt Julia feje, alatta egy skarlátszínűre színeződött párna, körülötte ott lebegett a gesztenyeszín haj függönye. Tüdő nélkül vajon hogy szólalhatott meg? És mégis beszélt... - Kirsty - könyörgött a fej, aztán sóhajtott, és ide-oda görgött a menyasszony ölében, mintha el akarna szabadulni. Kirsty talán segített volna rajta, felkapta volna, és kiloccsantja az agyát, de a menyasszony fátyla emelkedni kezdett, mintha láthatatlan ujjak húznák felfelé. Alatta fény gyúlt ki, ami egyre erősebben ragyogott, aztán még erősebb lett, és megszólalt egy hang. - Én vagyok a Mérnök - sóhajtotta. Semmi többet. A fátyol redői még magasabbra emelkedtek, és alatta a fej olyan fénnyel ragyogott, mint egy kisebbfajta nap. Kirsty nem várta meg, hogy elvakítsa a ragyogás. Kihátrált az előszobába - a madarak szinte kézzelfoghatóak voltak, a farkasok eszüket vesztették-, és kirohant az ajtón épp akkor, amikor az előszoba mennyezete már kezdett omladozni. Az éjszaka hűvös lehelete özönlötte körül - tiszta sötétség. Szomjas kortyokban itta a levegőt, miközben futva távolodott a háztól. Ez volt a második alkalom, hogy így kellett távoznia. Isten óvja az ép eszét, ha valaha is adódik egy harmadik. A Lodovico Street sarkán visszanézett. A ház nem adta meg magát a benne dúló zabolátlan erőknek. Most már olyan csendes volt, mint egy sírbolt. Sőt: csöndesebb. Amikor elfordult a háztól, valaki beleütközött. Felkiáltott meglepetésében, de az igyekvő gyalogos már elsietett a komor szürkeségben, amely a reggel érkezését jelezte. Ahogy az alak elsuhant a szeme elől, az utolsó pillanatban még visszanézett rá; a feje fénylett a félhomályban, olyan volt, mint egy fehér tűzpiramis. A Mérnök volt az. Kirstynek nem volt ideje, hogy lekapja róla a tekintetét, az alak már el is tűnt, csak a ragyogását hagyta az ő szemében. Csak ekkor jött rá, mi volt az összeütközés célja. Visszaadták neki Lemarchand dobozát, és az most illedelmesen ült a tenyerében. A felülete makulátlanul egybeilleszkedett megint, és fényesre volt tisztítva. Noha nem vizsgálta meg közelebbről, mégis biztos volt benne, hogy nem maradtak rajta nyomravezető jelek, amelyek a megoldásra utalnának. A következő felfedező térkép nélkül fogja bejárni rejtelmeit. És addig őt választották a doboz őrzőjének? Nyilvánvalóan ez a helyzet. Kirsty megforgatta a dobozt a kezében. A pillanat töredékéig úgy tűnt, mintha szellemeket látna a lakkrétegen tükröződni. Julia arca és Franké: Újra megforgatta, hogy lássa, Roryt is fogva tartja-e, de nem. Bárhol van is, itt nincs. Talán vannak más kirakós rejtvények is, amelyeket ha megold az ember, eljuthat arra a helyre, ahol ő lakik. Talán egy keresztrejtvény, amelynek a megfejtése kezünkbe adja a paradicsom kertjének kulcsát, vagy egy összerakós, amelyből ha kirakjuk a képet, átléphetünk rajta a csodák országába. Majd vár és figyel, ahogyan mindig is várt és figyelt, és reménykedik benne, hogy egy nap majd a kezébe kerül egy ilyen kirakós. De ha mégsem bukkanna föl soha, akkor sem bánkódik majd túlságosan, mert mindig is tartott tőle, hogy a megtört szívek kijavítgatása olyan feladat, amelynek megoldásához nem elég sem az idő, sem a bölcsesség. |