Szeptember harmadik hetében az idő hidegre fordult. A jeges hideggel együtt feltámadt a viharos szél is, amely aztán pár nap alatt minden fáról leszaggatta a leveleket. A hideg beálltával Julia kénytelen volt változtatni az öltözékén, és ezzel együtt a tervén is. Nem gyalog ment el otthonról, hanem autóval hajtott be a városközpontba kora délután, és keresett egy bárt, ahol ebédidőben a forgalom élénk volt, de nem túlzottan. Jöttek-mentek a vendégek; fiatal ügyvédek és könyvelők a különböző irodákból, akik között az ambíciókról és a karrierrő1 folyt a társalgás, aztán ott voltak a nagyivók, akiknek csak annyi köze volt a józansághoz, hogy öltönyt hordtak, és végül a harmadik, legérdekesebb csoport, a találomra összeverődött emberek, akik egyedül ültek az asztalkájuknál, és egyszerűen csak ittak. Juliára csak úgy záporoztak a csodáló pillantások, de a legtöbb a fiatalemberektő1 jött. Már majdnem egy órája ült ott, és az alkalmazottak rnár kezdtek visszaszállingózni a taposómalomba, amikor észrevettre a tükörben, hogy valaki figyeli. A következő tíz perc alatt a férfi le sem vette róla a szemét. Julia tovább itta az italát, és megpróbálta elrejteni az izgalom jeleit. Aztán a férfi hirtelen felállt, és már oda is jött az ő asztalához. - Egyedül iszik? - kérdezte. Julia szeretett volna elfutni. A szíve olyan vadul vert, hogy biztos volt benne, hogy a férfi is hallja. De nem. Megkérdezte tő1e, nem kér-e még egy italt, és ő azt mondta, szívesen. A férfi láthatólag örült, hogy nem utasították vissza, odament a bárpulthoz, megrendelte az italokat, és visszajött hozzá. Pirospozsgás arca volt, és a kék öltöny, amit hordott, egy számmal kisebb volt a kelleténél. Csak a szemén látszott egy kicsit, hogy ideges, mert csak pillanatokra nézett rá, aztán megint elkalandozott a tekintete. Nem fognak mélyebb beszélgetésbe bonyolódni, ezt Julia már előre elhatározta. Nem akart túl sokat tudni róla. A nevét, ha szükséges. Esetleg a foglalkozását és a családi állapotát, ha feltétlenül ragaszkodik hozzá. De ezen túl maradjon csak egyszerűen egy test. Pillanatnyilag úgy tűnt, a vallomás veszélye nem fenyeget. Találkozott már beszédesebb tuskókkal is: A férfi néha elmosolyodott - rövid, ideges mosolya olyan fogsort fedett fel, ami túl szabályos volt ahhoz, hogy valódi legyen -, és felajánlotta, hogy rendel még egy italt. Julia nemet mondott; azt akarta, hogy a hajszának minél hamarabb vége legyen, úgyhogy inkább megkérdezte, lenne-e ideje egy kávéra. A férfi azt felelte, hogy persze. - A ház csak pár percre van innen - mondta erre a nő. Kimentek a kocsihoz. Vezetés közben, míg mellette a másik ülésen ott ült a még élő hús, azon gondolkodott, hogy lehet ez ennyire könnyű. Vajon azért, mert ezt a férfit a kimeredő szemével és hamis fogsorával az ő áldozatának teremtették, csak nem tudott róla? Talán igen, és ő azért nem fél, mert ez az egész annyira tökéletesen kiszámítható volt... Ahogy kinyitotta a bejárati ajtót, és beléptek a házba, mintha zajt hallott volna a konyha felő1. Talán Rory jött haza? Beteg lett, és hazajött? Kiszólt a konyhába, de nem jött válasz. A ház üres volt - illetve majdnem. A küszöbtő1 kezdve már apróra megtervezte előre az egészet. Bezárta az ajtót. A kék öltönyös férfi a gondosan manikűrözött körmeit nézegette, és valami jelre várt. - Néha olyan magányos vagyok - súgta neki a nő, ahogy elment mellette. Előző éjjel az ágyban gondolta ki ezt a mondatot. A férfi válaszul csak bólintott egyet, az arckifejezésében félelem és hitetlenség keveredett egymással - nyilvánvalóan alig tudta elhinni, hogy ilyen szerencséje van. - Akar még egy italt? - kérdezte Julia. Vagy egyenesen menjünk fel az emeletre? A férfi újra bólintott. - Azt hiszem, mára már eleget ittam. - Akkor menjünk fel. A férfi határozatlan mozdulatot tett Julia felé, mintha meg akarná csókolni, ő azonban cseppet sem vágyott az udvarlásra. Kikerülte, és elindult a lépcső felé. - Majd én megyek elöl - szólt hátra. A férfi engedelmesen követte. A lépcső tetején visszanézett, és meglátta, amint a férfi az izzadtságot törölgeti az arcáról egy zsebkendővel. Megvárta, amíg utoléri, aztán végigvezette az emeleten, egészen a nedves szobáig. A szoba ajtaját előzőleg résnyire nyitva hagyta. - Jöjjön be - intett a férfinek. Az engedelmeskedett. Eltartott néhány percig, míg benn a szobában a szeme hozzászokott a félhomályhoz, és újabb percek teltek el, mire szavakba öntötte a látványt. - Itt nincs ágy - jegyezte meg. A nő becsukta az ajtót, és felkapcsolta a villanyt. Rory egyik zakója ott lógott az ajtó belső felén. A zsebébe már előzőleg odarejtette a kést. A férfi megismételte a mondatot. - ...nincs ágy. - Mi a baj a padlóval? - kérdezte a nő. - A padló? - Vegye le a zakóját. Látom, hogy melege van. - Tényleg melegem van - egyezett bele a férfi, de nem mozdult, így hát a nő odament hozzá, és elkezdte kibogozni a nyakkendőjét. A férfi reszketett. Szegény bárány, szegény, tehetetlen bárányka. Miközben Julia levette róla a nyakkendőt, a férfi elkezdte lehámozta magáról a zakót. Vajon Frank figyeli-e, mi történik itt, tette fel magának a kérdést Julia. A tekintete egy pillanatra odatévedt a falra. Ó, igen, gondolta: ott van. Látja. Tudja. A száját nyalogatja, és egyre türelmetlenebb. A bárány megszólalt. - Maga... maga miért nem... szóval, maga is levetkőzhetne, nem? - Szeretne engem meztelenül látni? - ugratta a nő. A szavai hallatán a férfi szeme csillogta kezdett. - Nagyon is - vágta rá gyorsan. - Igen. Szeretném. - Nagyon? - Nagyon. A férfi már az ingét gombolta. - Talán fog is - kacsintott a nő. A férfi megint elmosolyodott azzal a jellegzetes félmosollyal. - Ez valami játék? - érdeklődött. - Ha úgy akarja - hagyta rá Julia, és segített neki kibújni az ingébő1. A férfi teste halvány volt, viaszosan fehér, mint egy gomba. A mellkasa vastag, a hasa szintúgy. Julia az arcához emelte a kezét, mire az csókolgatni kezdte az ujjait. - Maga gyönyörű - mondta. A szavak úgy buktak elő a szájából, mintha már órák óta ezen rágódna. - Csakugyan? - Hiszen tudja, hogy az. Imádnivaló. A legszebb nő, akit valaha láttam. - Ez kedves magától - mondta Julia, és megint az ajtó felé fordult. Hallotta, ahogy mögötte kattan egyet az övcsat, aztán a ruha csusszanásának a hangját a bőrön, ahogy levette a nadrágját. Eddig és ne tovább, gondolta a nő. Semmi kedve nem volt hozzá, hogy anyaszült meztelenül lássa. Ennyi is elég... Belenyúlt a zakó zsebébe. - Jaj istenem - mondta hirtelen a bárány. Julia elengedte a kést. - Mi az? - kérdezte, és megfordult, hogy szembenézzen vele. Még ha a gyűrű a férfi ujján nem is árulta volna el, hogy házas, az alsónadrágjáról akkor is rájött volna: kitágult, kifakult ruhadarab volt, olyan cseppet sem hízelgő ruhadarab, amelyet csak egy feleség vehetett, aki már hosszú ideje nem gondolja, hogy a férjének meg a nemiségnek bármi köze is lenne egymáshoz. - Ki kell mennem - mondta a férfi. - Egy kicsit túl sokat ittam. Julia egy picit megvonta a vállát, és visszafordult az ajtó felé. - Csak egy perc az egész - mondta a férfi, és elindult a nő felé. Julia keze azonban már benne volt a zakó zsebében, mielőtt még a férfi kimondta volna a szavakat. Ahogy az ajtó felé lépett, a nő felé fordult, és a kezében már ott lapult a kés. A férfi túl gyorsan jött, semhogy látta volna a fegyvert, kivéve a legutolsó pillanatban, és akkor is inkább csodálkozás suhant át az arcán, nem félelem. A furcsa kifejezés azonban nem sokáig maradt ott. A következő pillanatban már a testében volt a kés, és olyan könnyedén szelte fel a hasát, mint a túlérett sajtot. A nő kihúzta a vágásból és újra lesújtott. Mikor a vér folyni kezdett, Julia egész biztosan érezte, hogy a szoba megreszket, a téglák és a habarcs remegnek, hogy láthassák a férfibő1 kispriccelő folyadékot. Csak egy lélegzetvételnyi ideig csodálhatta a jelenséget, aztán a bárány elhaló hangon átkozódni kezdett, és ahelyett, hogy kitért volna a kés útjából (pedig Julia erre számított), lépett egyet feléje, és kiütötte a fegyvert a kezébő1. A kés megpördült a padlón, aztán nekiütközött a szegélylécnek. A férfi pedig már ott volt mellette, és rávetette magát. Belemarkolt a hajába, és kitépett egy csomót. Úgy tűnt, nem az a célja, hogy birokra keljen vele, hanem el akar menekülni, mert azonnal elengedte Juliát, mihelyt sikerült elhúznia az ajtótól. A nő nekiesett a falnak, és mikor felnézett, látta, hogy a férfi fél kézzel a kilinccsel viaskodik, a másik kezét pedig a vágásokra tapasztja. Most nagyon gyors volt. Át a szobán oda, ahol a kés fekszik, felemelni, aztán vissza a férfihez, mindezt egyetlen folyamatos mozdulattal. Az résnyire már kinyitotta az ajtót, de nem eléggé. A hátába szúrta a kést, át a foltos ingen. A férfi felordított és eleresztette a kilincset. Julia már ki is húzta a kést, majd újra belemerítette másodszor is, aztán harmadszor és negyedszer. Végül már nem is tudta megszámolni, hány sebet ejtett. A támadásai egyre vadabbak lettek - a férfi nem volt hajlandó lefeküdni és szép csöndesen meghalni, végigbotladozott a szobán, siránkozott és könyörgött, a vér végigfolyt a hátán meg a lábszárán. Végül a tragikomédia mégiscsak elérkezett a befejezéséhez, a férfi összeesett, és nem kelt fel többet. Ezúttal Julia biztos volt benne, hogy az érzékei nem csalják meg. A szoba, vagy inkább a benne lakó szellem a kellemes előérzet halk sóhajait hallatta. Valahol kongott egy harang... Mintegy utógondolatként észrevette, hogy a bárány már nem lélegzik. Átment a vérrel telefröcskölt padlón odáig, ahol a test feküdt, és azt kérdezte: - Elég? Aztán kiment, hogy megmossa az arcát. Ahogy lement a lépcsőn, még hallotta, amint a szoba morogni kezd - nem volt rá más szó. Egy pillanatra megállt, kísértést érzett, hogy visszamenjen. De a vér már kezdett megszáradni a kezén, és a ragacsossága undorította. A fürdőszobában lehámozta magáról virágmintás blúzát, aztán leöblítette először a kezét, majd összefröcskölt karját, végül a nyakát. A víz megnyugtatta és lehűsítette. Jó érzés töltötte el. Amikor ezzel megvolt, lemosta a kést, kiöblítette a mosdót, és visszament a szobába anélkül, hogy vette volna a fáradságot, hogy megszárítkozzon vagy felöltözzön. Egyikre se volt szüksége. A szoba olyan volt, mint egy kályha, ahogyan a halott ember energiája kipárolgott a testébő1, de nem jutott túl messzire. A vér a padlón már kígyózni kezdett a fal felé, ahol Frank volt; úgy tűnt, a cseppek felforrnak és elpárolognak, mihelyt a szegélyléc közelébe érnek. Julia elbűvölve figyelte. De volt még más is. Valami történt a testtel. Valami lassan megfosztotta minden benne rejlő tápanyagtól, s a test összelappadt, ahogyan a belsejét kiszívták. Gázok morajlottak a torkában és beleiben, s a bőr Julia ámuló tekintete előtt aszott össze. A műfogsor egyszerre csak visszacsúszott a szájüregbe, az íny pedig összeszáradt alatta. Néhány percbe telt csak, és véget ért az egész. Minden, amit a test táplálékként felajánlhatott, eltűnt belőle. Julia meg volt illetődve. A villanykörte hirtelen hunyorogni kezdett. Felnézett a falra, félig-meddig azt várta, hogy remegni kezd, aztán kilöki szerelmét a zugból, ahol eddig rejtőzött. De nem. A villanykörte kialudt. Csak annyi fény maradt, amennyit a régi, elfakult rolók átengedtek. - Hol vagy? - tette fel a kérdést. A falak némán hallgattak. - Hol vagy? Még mindig semmi. A szoba kezdett kihűlni, a melle már libabőrös lett. Lesandított a férfi világítós órájára, mely a földön hevert. Nyugodtan ketyegett tovább, teljességgel közömbösen a szerencsétlenséggel szemben, amely a tulajdonosát érte. Négy negyvenegyet mutatott. Rory negyed hat körül jön haza, attól függően, mennyire nagy a forgalom. És neki addig még sok dolga van. Összegöngyölte a kék öltönyt és a többi ruhát, műanyag zsákokba rakta, aztán kiment, hogy keressen egy nagyobb zsákot a maradványoknak. Arra számított, hogy Frank majd itt lesz, és segít neki a munkában, de mivel a férfi nem bukkant fel, nem volt más választása, meg kellett csinálnia egyedül. Amikor visszajött a szobába, a bárány oszlása még mindig folytatódott, noha most már sokkal lassabban. Talán Frank még mindig talál tápanyagokat, amiket kifacsarhat a testbő1, bár ebben kételkedett. Sokkal valószínűbb, hogy a kifosztott test, amelyből kiszívták a velőt és minden életadó folyadékot, már nem volt elég erős, hogy összetartsa magát. Amikor Julia becsomagolta a zsákba, csak akkora volt a súlya, mint egy kisgyereké, nem több. Mikor összehúzta a zsák száját, és már éppen azon volt, hogy leviszi a kocsihoz, meghallotta, hogy nyílik a bejárati ajtó. A hang mintha felkeltette volna benne mindazt a pánikot, amit mindeddig olyan gondosan távol tartott magától. Reszketni kezdett. - Ne most... - suttogta, önmagához intézve a szót, de az érzés túl erős volt, már nem tudta visszanyomni. Lent az előszobában Rory megszólalt. - Édesem...? Édesem! Julia nevetni tudott volna, ha nincs annyira megrémülve. Ha már a férje annyira keresi, hát itt van az ő édese, az ő kis nyuszikája, a tündérkéje - most mosta le a mellérő1 a vért, és egy halott férfi fekszik az ölében. - Hol vagy? Julia habozott, mielőtt válaszolt volna; nem volt benne biztos, hogy a hangja nem árulja el. A férfi harmadszor is hívta, a hangja most komorabb árnyalatot öltött, ahogy átment a konyhába. Csak egy perc, és felfedezi, hogy ő nem a mártást kavargatja a tűzhelyen, és akkor visszafordul, és feljön a lépcsőn. Tíz másodperce van mindössze - legfeljebb tizenöt. Megpróbált olyan csöndesen lépkedni, ahogyan csak tudott, mert félt, hogy a férje meghallja, hogy járkál a feje fölött, és elvitte a bugyrot a folyosó végére, az üres szobába. Túl kicsi volt ahhoz, hogy hálószobának használják, hacsak nem egy gyerek hálószobájának, úgyhogy lomkamrát csináltak belőle. Félig kiürített ládák voltak itt, különböző bútordarabok, amiknek egyelőre még nem találtak helyet, és egy csomó szemét. Ide fektette le a testet egy felfordított karosszék mögé, aztán bezárta maga mögött az ajtót, épp akkor, amikor Rory felszólt a lépcső aljáról. Már elindult fölfelé. - Julia! Julia, édesem, ott vagy? Becsusszant a fürdőszobába, és megvizsgálta az arcát a tükörben. Piros volt, áthevült. Felemelte a blúzt, amit a kád mellett hagyott, és magára vette. Állott szaga volt, és nyilvánvalóan néhány vérfolt szennyezte a virágminták között, de nem talált hirtelen semmi mást, amit felvehetett volna. A férje már a lépcsőfordulóban járt, hallotta az elefántlépteit: - Julia? Ezúttal már válaszolt - és meg sem kísérelte, hogy elrejtse a hangja remegését. A tükör csak azt erősítette meg, amitő1 amúgy is tartott: nem mondhatja azt, hogy nincs semmi baja. A szükségbő1 kell erényt kovácsolni. - Jól vagy? - kérdezte a férfi. Már odakint állt az ajtó előtt. - Nem - felelte neki. - Rosszul érzem magam. - Ó, drágám... - Egy perc, és jobban leszek. A férfi lenyomta a kilincset, de az ajtó be volt reteszelve. - Egyedül hagynál egy kicsit? - Hívjak orvost? - Ne - tiltakozott Julia. - Dehogy Tényleg. De egy brandy jót tenne. - Brandy? - Egy szempillantás, és lent leszek. - Amit csak a hölgy akar - mondta a férfi csúfondárosan. Az asszony számolta a lépéseit, ahogy végigtrappol az emeleten, aztán le a lépcsőn. Mihelyt úgy gondolta, hogy már hallótávolságon kívül van, félrehúzta a reteszt, és kilépett a folyosóra. A késő délutáni fény rohamosan gyengült, az emelet komor félhomályba burkolózott. Odalentrő1 hallotta, amint az üveg a pohárhoz koccan. Olyan sietve ment át Frank szobájába, ahogyan csak tudott. A szoba homályos belsejébő1 nem jött hang. A falak már nem remegtek, nem hallatszott a távoli harangszó sem. Belökte az ajtót; a zsanér halkan nyikorgott. Nem takarított ki elég alaposan a munka után. A padlón por volt, emberi hamu, és száraz húscafatok. Letérdelt, és szorgalmasan felszedte a darabkákat. Rorynak igaza volt: tökéletes háziasszony. Amint újra felállt, valami arrébb húzódott a szoba egyre sűrűbb árnyékai között. A mozgás irányába nézett, de még mielőtt a szeme kivehetett volna valamit a sarokban meghúzódó alakból, egy hang szólalt reg: - Ne nézz rám. Fáradt hang volt, olyasvalakinek a hangja, akit megviseltek az események, de valódi. A szavakat ugyanaz a levegő vitte el a füléig, amit ő is belélegzett. - Frank - szólalt meg. - Igen, én vagyok - mondta a fáradt hang. Rory kiáltott fel a földszintrő1. - Jobban vagy már? Julia odament az ajtóhoz. - Sokkal jobban! - felelte. A háta mögött az a rejtőző dolog azt mondta: ne engedd a közelembe; a szavak gyorsan és erőszakosan hangzottak fel. - Minden rendben van - suttogta a nő. Majd lentre, Rorynak: - Mindjárt lent leszek. Tégy fel valami zenét. Valami lágyat. Rory helyeselt, aztán visszament a nappaliba. - Még csak félig vagyok kész - szólt Frank hangja. - Nem akarom, hogy láss engem... nem akarom, hogy bárki is lásson... így ne. A szavak megint megtorpantak, aztán a megtört hang tovább beszélt. - Még több vérre van szükségem, Julia. - Még többre? - Méghozzá hamarosan. - Mennyivel többre? - tette fel a kérdést az árnyékoknak. Ezúttal már hosszabb pillantást tudott vetni arra, ami ott várakozott a sarokban. Nem csoda, hogy nem akarta, hogy bárki is meglássa. - Egyszerűen csak többre - jött a válasz. Noha a hang alig volt hangosabb a suttogásnál, mégis olyan sürgetés érződött belő1e, hogy Julia félni kezdett. - Mennem kell... - rebegte, amint lentről felcsendült a zene. A sötétség ezúttal nem válaszolt. Az ajtó előtt julia még egyszer visszafordult. - Örülök, hogy visszajöttél - mondta. Ahogy becsukta maga mögött az ajtót, olyan hangot hallott bentről, ami nem sokban különbözött a nevetéstő1- de hasonlított a zokogásra is. |