- Ez nem egészen olyan, mint amilyenre számítottam - közölte Julia, miközben az előszobában álldogáltak. Alkonyodott; egy hideg augusztusi nap alkonya nem éppen a legideálisabb időpont, hogy megnézzenek egy házat, amely olyan hosszú ideig üresen állt. - Dolgozni kell rajta egy kicsit, ez minden válaszolta Rory - Hozzá se nyúlt senki, mióta a nagyanyám meghalt. Ennek már majdnem három éve. És majdnem biztos vagyok abban is, hogy az élete vége felé már egyáltalán nem foglalkozott a házzal. - És most a Tiéd? - Az enyém és Franké. A végrendeletében kettőnkre hagyta. De mikor látta bárki is utoljára a bátyuskámat?... Julia megvonta a vállát, mintha nem emlékezne semmire, de nagyon is jól emlékezett az időpontra. Egy héttel az esküvő előtt. - Valaki azt mondta, hogy töltött itt pár napot múlt nyáron. Nyilván el akart bújni egy időre. Aztán továbbállt megint. Soha nem érdekelték az olyan dolgok, mint a tulajdonjog. - De mi van akkor, ha beköltözünk, aztán megjelenik, és követeli, ami az övé? - Megveszem a részét. Kölcsönt veszek fel a banktól, és megvásárolom tőle. Soha sincs elég pénze. A nő bólintott, de nem igazán látszott rajta, hogy az érvek meggyőzték volna. - Ne aggódj - nyugtatta a férfi. Odament az álldogáló nőhöz, szorosan magához ölelte. - Ez a hely a miénk, kicsim. Kifesthetjük, rendbe hozhatjuk, megcsinálhatjuk benne a magunk külön kis mennyországát. Fürkészni kezdte a nő arcát. Szépsége időnként szinte félelemmel töltötte el, főleg akkor, amikor az arckifejezése ilyen töprengő lett, mint most. - Bízz bennem - mondta neki. - Hát persze. - Akkor minden rendben van. Mi lenne, ha vasárnap beköltöznénk? 2 Vasárnap. A városnak ebben a végében ez még mindig az Úr napja volt. Még ha e szépen karban tartott házak tulajdonosai nem is voltak többé hívők, de még mindig megtartották a Sabbatot. Néhány függöny meglebbent, amikor Lewton leparkolt a teherautójával a ház előtt, és elkezdődött a kirakodás; sőt néhány kíváncsi szomszéd el is haladt a ház előtt kutyasétáltatás ürügyén, de senki sem szólította meg az újonnan érkezetteket, még kevésbé ajánlotta fel, hogy segít becipelni a bútorokat. A vasárnap nem verejtékezésre termett nap. Julia foglalkozott a kipakolással, míg Rory a teherautót ürítette ki, Lewton és Őrült Bob pedig a cipekedést végezte. Négyszer kellett fordulniuk, míg áthozták a holmi nagyját az Alexandra Roadról, és a nap végén még mindig volt egy halom kacat, amiért majd később vissza kell menni. Úgy délután két óra tájt Kirsty bukkant fel a küszöbön. - Csak azért jöttem át, hogy megnézzem, nem tudok-e segíteni - mondta tétova, bocsánatkérő hangon. - Akkor jobb, ha bejössz - hívta Julia. Visszament az utcára néző szobába, ami leginkább csatatérre hasonlított, ahol a káosz győzedelmeskedett. Magában csendben elátkozta Roryt. Csak ő hívhatta át ezt a szerencsétlent, hogy felajánlja a segítségét, efelő1 semmi kétség, Inkább akadály lesz majd, mint segítség; álmatag, örökké bocsánatkérő modora hatására Julia mindig pillanatok alatt csikorgatni kezdte a fogát. - Mit csináljak? - kérdezte Kirsty. - Rory azt mondta... - Ó, igen, biztosan - mondta Julia. - Hol van? Rory, úgy értem. - Visszament egy újabb rakomány holmiért, hogy tökéletes legyen a felfordulás. - Ó. Julia egy csöppet lágyított az arckifejezésén. - Tudod, nagyon kedves vagy, hogy csak így átjössz és segíteni akarsz, de nem hiszem, hogy pillanatnyilag sokat tudnál lendíteni a helyzeten - közölte. Kirsty halványan elpirult. Álmodozó volt, de nem hülye. - Értem - szólalt meg. - Biztos, hogy... úgy értem, nem... ne főzzek neked például egy csésze kávét? - Kávé - töprengett Julia. Már a gondolat is rádöbbentette, mennyire kiszáradt a torka. Igen - döntötte el. - Ez nem rossz ötlet. A kávé elkészítése természetesen nem zajlott le kisebb traumák nélkül. Soha semmi nem bizonyult teljesen egyszerűnek, amit Kirsty kézbe vett. Ott állt a konyhában, előtte egy fazékban forrt a víz; csak az, amíg a fazekat megtalálta, belekerült egy negyedórájába, és közben azon gondolkodott, hogy talán mégsem kellett volna eljönnie. Julia mindig olyan különösen néz rá, mintha meglepné, hogy nem akadt senki, aki megfojtotta volna közvetlenül a születése után. Nem számít. Rory kérte meg, hogy eljöjjön, nem? És ez éppen elegendő meghívásnak. Száz Julia sem tudná elrettenteni, ha lehetősége nyílik arra, hogy láthassa Rory mosolyát. A teherautó huszonöt perccel később érkezett meg. Ezalatt a két nő kétszer próbált beszélgetésbe elegyedni, és mind a kétszer kudarcot vallottak. Nem sok közös tulajdonságuk volt. Julia, az édes, a szép, csókok és pillantások elnyerője, és Kirsty, a lány, akinek lagymatag a kézfogása, és a szeme csak annyira fényes, mint Juliáé közvetlenül sírás előtt vagy után. Kirsty már jó régen eldöntötte, hogy az élet igazságtalan. De vajon, ha már elfogadta ezt a keserű igazságot, miért, miért emlékeztetik erre a körülmények újra meg újra? Lopva megfigyelte Juliát munka közben, és úgy tűnt, hogy ez a nő egyszerűen nem tud csúnya lenni. Minden mozdulata - ahogyan a kézfejével félresöpört a szemébő1 egy elszabadult hajszálat, vagy egy kedvenc csészérő1 lefújta a port - erőlködés nélküli kecsességgel volt tele. Kirsty, ahogy elnézte, megértette Rory kutyaszerű imádatát; és a megértés nyomában ott járt a friss elkeseredés. Rory végül csak megérkezett, izzadtan és hunyorogva; a délutáni nap erősen sütött. Rámosolygott Kirstyre, elővillant fogsorának egyenetlen vonala, amelyet a lány annyira ellenállhatatlannak talált. - Örülök, hogy el tudtál jönni - szólalt meg a férfi. - Boldog vagyok, hogy segíthetek - felelte Kirsty, de Rory már másfelé nézett: Juliát kereste a szemével. - Hogy mennek a dolgok? - Őrjítő az egész - legyintett Julia. - Most már legalább megpihenhetsz munka közben - közölte Rory - Ezzel a fordulóval elhoztuk az ágyat is. Cinkosan rákacsintott a feleségére, de az nem válaszolt. - Segítsek a kipakolásnál? - ajánlotta fel Kirsty. - Lewton és Bob csinálják - jött Rory válasza. - Ó. - De a fél karomat adnám egy csésze teáért. - Nem találtuk meg a teát - jegyezte meg Julia. - Ó. Akkor talán kávé? - Rendben - mondta Kirsty - És a másik kettőnek? - Ölni tudnának egy csészéért. Kirsty visszament a konyhába, csaknem a pereméig megtöltötte a kis fazekat, és visszatette a tűzhelyre. Hallotta, amint Rory az előszobából irányítja a következő rakomány leszedését. Az ágy volt az; a nászi ágy. Noha keményen próbálta visszaszorítani a gondolatot, hogy Rory ebben ölelkezik Juliával, nem tudta. Ahogyan a vízbe bámult, ami ott gőzölgött és bugyogott a tűzhelyen, az egymásban lelt gyönyörűségük fájdalmas képei újra és újra felmerültek előtte. 3 Miközben a három férfi megint eltűnt, hogy a negyedik és egyben utolsó rakomány holmit elhozzák, Julia végleg elvesztette a türelmét. Ez egy katasztrófa, közölte; mindent rossz sorrendben raktak be a dobozokba és a ládákba, és most teljesen haszontalan tárgyakat kell kiszednie, mielőtt megtalálná azokat, amikre mindenképpen szükség lesz. Kirsty csöndben maradt, és nem mozdult el a konyhából, ahol a használt csészéket mosogatta el. Julia egyre hangosabban átkozódva otthagyta a felfordulást, és kiment, hogy elszívjon egy cigarettát kinn a bejáratnál. Nekidő1t a nyitott ajtónak, és mélyen beszívta a virágportól hemzsegő levegőt. Noha még csak augusztus 21-e volt, a délutánt már az a füstös illat lengte be, amely az őszt hozza hírül. Elfelejtkezhetett arról, milyen gyorsan múlik az idő, mert amikor az esti istentiszteletre, kezdtek harangozni, még ott állt az ajtóban; a kongások lusta hullámokban süllyedtek-emelkedtek körülötte. A hangzásuk megnyugtató volt. A gyerekkorát juttatta eszébe, bár - amennyire vissza tudott emlékezni nem egy kimondott helyet vagy időpontot. Egyszerűen csak a fiatalság érzetét, a rejtély érzetét hívták elő. Már négy éve, hogy utoljára templomban járt - tulajdonképpen utoljára az esküvője napján, Roryval. Annak a napnak a gondolata - vagy inkább az ígéreté, ami nem teljesült be - megkeserítette a pillanatot. Otthagyta a lépcsőt, a kongó harangokat, és visszaindult a házba. A napsugarak után - amelyek eddig az arcát érték -, a ház belseje borúsnak tűnt. Hirtelen olyan fáradt lett, hogy sírni tudott volna. Még össze kell majd rakniuk az ágyat, mielőtt lefekhetnének aludni ma éjjel, és addig még el kell dönteni, melyik legyen a hálószoba. Úgy határozott, már most felmegy, és kiválasztja a megfelelő szobát - már csak azért is, mert így nem kell visszamennie a nappaliba a mindig gyászos hangulatú Kirstyhez. A harang még kongott, amikor kinyitotta az emeleten a középső szoba ajtaját. Ez volt a legtágasabb a három felső közül, így természetes lett volna, hogy erre essen a választás, de a nap nem sütött be ide egész nap (ahogyan egész nyáron sem); mert a rolók le voltak húzva. Így itt hűvösebb volt, mint bárhol másutt a házban, a levegő pedig állottnak tűnt. Az asszony végigment a foltos padlódeszkákon az ablakhoz, hogy felhúzza a rolókat. Különös látvány fogadta. A vászonrolót biztonságosan odaszögezték az ablakkerethez, és így teljesen megakadályozták, hogy a napsütötte utcáról az élet legkisebb nyoma is beszűrődjön. Megpróbálta feltépni a vásznat, de kudarcot vallott. Bárki is volt az, aki leszögezte a sötétítőt, alapos munkát végzett. Nem számít, majd ideküldi Roryt egy harapófogóval, ha megjön. Elfordult az ablaktól, és közben észrevette, hogy a harang még mindig szól. Vajon ma nem értek oda a hívek időben? Talán nem tűztek a horogra elegendő csalit - a paradicsom ígérete nem hat már? A gondolat épp csak átvillant rajta, s egy pillanat múlva már elenyészett. Ám a harang tovább kongott, a zúgása visszaverődött a szoba falairól. Rettenetesen fáradt volt, s most úgy érezte, mintha minden egyes kondulással súlyosabbá lenne a teste. A feje elviselhetetlenül lüktetett. Ez a szoba utálatos; döntötte el; poshadt a levegője, nyirkosak a falai. Hiába olyan nagy, semmiképpen se fogja hagyni, hogy Rory ezt válassza hálószobának. Csak penészedjen magában. Elindult az ajtó felé, de ahogyan karnyújtásnyira ért tőle, a szoba sarkai mintha recsegni-ropogni kezdtek volna, és az ajtó becsapódott. Minden idegszála reszketni kezdett, majdnem sírva fakadt. Ehelyett inkább azt mondta, "menj a pokolba!", és megragadta a kilincset. Könnyedén le tudta nyomni (miért is ne?), de ennek ellenére mély megkönnyebbülést érzett, és az ajtó kitárult. Odalentrő1 az előcsarnokból meleg áradt és okkersárga fény. Becsukta az ajtót maga mögött, és valami különös elégedettséggel, aminek az okát nem tudta vagy nem akarta kitalálni, megforgatta a kulcsot a zárban. Amint a kulcs elfordult, a harangok elhallgattak. 4 - De ez a legnagyobb a szobák közül... - Nekem nem tetszik, Rory. Nedves. Használhatjuk a hátsó szobát. - Ha azt a kibaszott ágyat át tudjuk tuszkolni az ajtón. - Hát persze hogy be tudjuk vinni. Tudod, hogy befér. - Szerintem ez egy jó kis szoba, mi meg nem használjuk ki - ellenkezett a férfi, bár világosan látta, hogy Julia már döntött helyette. - Ezt a mami jobban tudja - mondta a felesége, és olyan tekintettel mosolygott rá, ami nem volt igazán anyainak mondható. |