AURELIUS AUGUSTINUS
Isten városáról (De civitate Dei) 1.

Fordította Dr. Földváry Antal
Budapest, 1942

I. KÖTET (I–V. KÖNYV)
 

Előszó a fordításhoz



E fordításnak több oka van. Mindenek előtt a hálaadás. Fordításommal szeretném megköszönni Istennek mindazt, amit Augustinus írásainak naponkénti olvasásával nekem adott. A sötétségben világosságot gyújtott, a reménytelenségben bizonyosságot ébresztett bennem. A félelmek között bátorított, az örömben pedig hálaadóvá tett. Hűséges útitársam volt, ha útam magasba, vagy mélységbe vitt. Sohasem magához, hanem mindig Istenhez vezetett. Amikor magáról beszélt, akkor is Istenre mutatott és minden sora ezt visszhangozta: Hatalmasan cselekedett velünk az Úr!

Bár végtelen távlatokat látott és szédítő magasságokban járt, ahová nem tudtam követni, de mégis közelállónak éreztem lelkemhez Augustinust. Nagy tudása ellenére magát nem tartotta bölcsnek, hanem csak olyannak, akiben rész szerint van meg az ismeret. Közel volt ugyan az Istenhez, de magát mégsem tartotta szentnek. Nincs benne képmutatás és ámítás. Embernek tekintette magát. Kétségbeesetten tör elő lelkéből a kiáltás: Oh, én nyomorult ember, kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből? Nem mentegeti magát Isten előtt. Töredelmesen hangzik beismerő szava: Jaj nekem, milyen későn jövök. Jaj, jaj, milyen lassú a sietésem. Leplezetlen őszinteséggel szembenéz önmagával és alázatosan mondja: A halált érdemeltem meg és én az életet kérem. Haragra ingereltem azt a királyt, akinek most segítségét kívánom orcátlanul. Alázatosan borul Isten elé: Atyám és Uram, ha bűnös vagyok is, nem tudok nem lenni a fiad. Fájdalmasan és kétségbeesetten följajong: Uram Jézus, van még számomra irgalom? A nagy tépedődések idején ott van azonban lelkében nyomorúságának teljes ismerete mellett e szent bizonyosság: Tudom kinek hittem, tudom, hogy milyen nagy szeretettel fogadott fiává. E küzdelmek, a folytonos harcok, az állandó elbukásokból való szakadatlan fölemelkedések, a kegyelembe és irgalomba való mélységes reménykedések tették Augustinust valóban emberré: Isten emberévé.

Ez a fordítás szolgálat is szeretne lenni. Szolgálni szeretnék azoknak, akik tudják, hogy nincs itt maradandó városunk, ezért az eljövendőt kell keresnünk. Szolgálni szeretnék azoknak, akiknek lelkében dúl a vihar, pusztít a békétlenség és vágyódnak a csendesség után, s szeretnék látni a Láthatatlant. Segítségül szeretnék menni Augustinus magyar nyelvű megszólaltatásával mindazokhoz, akik éhezik és szomjuhozzák az igazságot. Segíteni szeretnék azoknak, akik keresik az Isten hegye felé vezető ösvényt.

Amikor Augustinus fordítási sorozatom első kötetét útnak indítom, arra kérem az Olvasót, hogy ne tegye azért félre az első kötetet, mert nem találta meg benne, amit talán keresett és várt. Előre kell bocsátanom, hogy nem lesz könnyű olvasmány ugyan, de minden fáradságot megér. Nem ígérem, hogy az első kötet fölvezet a csúcsra. Azt sem mondom, hogy a mennyei Jeruzsálemnek legalább a kapuit megmutatja. Azonban az bizonyos, hogy ez az út fölfelé vezet. Igazi gyönyörűséget az első két kötet csak annak nyújt, aki szerelmese a klasszikus világnak. De ha teljes türelemmel végighaladunk ezen az ösvényen, amelyik mentén a hívő lélek számára csak itt-ott nyílik egy-egy virág, végül egész bizonyosan kibontakozik előttünk Isten dicsőséges városa. A csodálatos magasságban elfelejtjük majd a kígyózó út minden nehézségét. A fáradságos út után majd csodálatos magasságokban járunk. A látóhatár teljes dicsőségében kibontakozik előttünk és ebből a magasságból meglátjuk majd a titkok világát, amelyikbe angyalok vágyakoznak beletekinteni, de nem láthatják meg. A fáradságos, kitartó út után meglátjuk az alapokkal bíró várost, melynek építője és alkotója az Isten.

Mivel ez a könyv Augustinus fordítási sorozatom első kötetét képezi, szükségesnek láttam, hogy életrajzzal és irodalmi tájékoztatóval vezessem be. Nagy súlyt helyeztem arra is, hogy a lefordított szöveget magyarázó jegyzetekkel egészítsem ki. A fordítás szövegéül a Dombart-féle lipcsei kiadást használtam a többi kiadások egybevetésével.

Áldja meg az Úr e fordításnak útját minden hívő magyar lélek felé. S legyen áldott az Isten, aki e fordítás által is bebizonyította, hogy erejét erőtlenség által végzi el.

Budapest, 1942 pünkösd ünnepén.

F.A.


Augustinus élete


Aurelius Augustinus, a legnagyobb egyházatya, Afrika északi részén fekvő Numidiának Thagaste nevű városában született 354 november 13-án. Atyjáról, Patriciusról nagyon keveset tudunk. Szűkszavúlag emlékezik csak meg Augustinus róla. Annyit tudunk, hogy a városi tanácsnak a tagja volt és egyébként elég szűk anyagi körülmények között élt családjával együtt. Augustinus is így beszél róla: „Vékony jövedelmű thagastei polgár volt." A pogány Patricius élete tele volt indulattal és a szenvedélyek hevítették testét.  Hűtlenséget követett el feleségével szemben is. Lobbanékony természetű volt mindenkihez. Azt mondja róla Augustinus: „Igen jószándékú ember volt, de hirtelen haragú." Nem sokat törődött a kerésztyénséggel és csak halálos ágyán keresztelkedett meg. Nagy szerepe volt megkeresztelkedésében felesége, Monica imádságos lelkének. Igy emlékezik erre vissza Augustinus: „Nagy sokára férjét is megnyerte Neked, de csak élete legvégén."

Annál többet beszél Augustinus édesanyjáról, a hívő lelkű keresztyén nőről, Monicáról. Minden sor, amit édesanyjáról leír csupa báj és gyöngédség. Durva és indulatos férjével szemben Monica mindég megtalálta a legmegfelelőbb magatartást. Szeretetével és szelídségével mindég lefegyverezte férje haragját. Minden vágya az volt, hogy Krisztus számára megnyerje közömbös lelkű férjét. Amerre útja elvezetett, ott a békétlenség elnémult. Békét teremtett az elidegenedett és a haragos szívek között.

Mindkét szülőjétől örökölt Augustinus valamit. Apjától a testét, anyjától a lelkét. Érzékisége és indulatossága Patriciusra emlékeztet, de lelkének finomsága Monica vonásait tükrözteti vissza.

Iskolai tanulmányait Augustinus Thagasteban kezdte. Tanulni nem szeretett, de annál nagyobb örömmel töltötte idejét játékkal. Folyton rendetlenkedtünk, — így emlékezik meg — nem írtunk, nem olvastunk, nem tanultunk annyit, mint amennyi feladatot kaptunk. Volt, Uram, volt hozzá tehetségünk is elég, amennyit éveink számához kimértél nekünk, de igen szerettünk játszani. Mulasztásáért, hanyagságáért sokszor kikapott az iskolában. Mindez nem használt semmit, mert a játék- és a kalandkedve csak jobban fokozódott. Lelkesedtem — mondja — a mérkőzés büszke babérjáért. Csupa fül voltam, ha kalandos mesékkel tömtek és érdeklődésemet még jobban fölcsigázták. Meséken hízott telhetetlen kiváncsiságom hamar kigyújtotta bennem a látás vágyát is: a felnőttek mulatságát, a cirkuszt akartam látni. Amiket a színpadon látott, azt odahaza maga is lejátszotta. Amint az írás, olvasás, számolás elemeit, úgy a görög nyelvet sem szerette. Figyelme annál inkább a történetek felé irányult. Nagyon tévedtem tehát tanulókoromban — olvassuk a vallomást —, amikor inkább hajoltam ama sok haszontalanság, mint ezen értékesebb dolgok felé. Illetőleg, amikor ezektől irtóztam, azokat meg szerettem. Mert „egy meg egy az kettő, meg kettő az négy" szörnyű unalmas nóta volt nekem, de a fegyveresekkel tele falovon, Trója égésén, vagy éppen Creusa árnyékán ugyan szívesen jártattam könnyelmű eszemet.

Amikor csak tehette, félrevezette tanítóit, szüleit. Gyakran a hazugság útján járt, de a lopástól sem riadt vissza. Az éléskamrát megdézsmálta. Vallomásában így ír erről: „Loptam is szüleim éléskamrájából és az asztalról. Torkosságból, meg hogy legyen mivel lekenyereznem a gyermekeket, akik csak ilyen áron játszottak velem, pedig a játék éppen annyi gyönyörűséget okozott nekik, mint nekem." Nem tudott ellentállni a szomszéd csábító körtefájának sem. Pedig a körtét nem is ette meg. Csak jól megkopasztotta a fát és a gyümölcsöt az úton elszórta. A körte nem volt sem jó, sem szép, de a lopás mégis boldogsággal töltötte el. A „lopásban a lopás cselekedetén kívül semmit sem szerettem", írja később.

De minden rakoncátlansága és bűne ellenére gyermek korában tudott már Krisztus keresztjéről. Egy váratlanul jött betegség alkalmával vágyódott is a keresztség fölvétele után. Édesanyja intézkedett is a keresztség felől, azonban Augustinus hirtelen meggyógyult és így a keresztség elmaradt, „mert gondolták, életben maradok, tehát egész biztosan még több bűn rútságába keveredem és így lelkem bűnös állapota sivárabb és vigasztalanabb lesz, ha most keresztelnek." Igy aztán a keresztség sem fékezte bűnös útjában és tovább folytatta eddigi életét.

lgy áll előttünk az iskolát kerülő, tanítót gyűlölő, hazudozó, tolvaj, színház látogató és komédiát játszó gyermek Augustinus.

Amilyen nehezen tanult Augustinus kényszerítésből, éppen olyan könnyen elsajátította azt, amit önként vállalt. Jó felfogó és emlékező képessége atyjában nagy reménységet ébresztett. Az alapvető ismeretek elsajátítása után éppen ezért a Thagastéból a 24–25 km távolságra levő Madaurába küldte fiát a „a szabad tudományok és szónoki készség elsajátítása céljából." Nagy gondot fordított Patricius arra, hogy fiából kiváló rétor legyen. Ezért messzebbmenő áldozatokra is örömmel és készséggel hajlandó volt. Pénzét félrerakta, hogy fiát Karthagóba küldhesse tanulni. „Mindenki magasztalta akkor atyámat — írja Augustinus —, hogy vagyoni erején felül is minden áldozatot meghoz, amire fiának csak tanulmányai folyamán a messze idegenben szüksége lesz. Sokkal gazdagabb polgárok nem is gondoltak gyermekeik érdekében ekkora áldozatra." Amilyen sokat törődött Patricius fiának szellemi kiművelésével, olyan keveset gondolt a gyermeke lelki életével. Mintegy panaszként mondja Augustinus: „Atyám ugyan nem törődött azzal, tetszik-e fejlődésem Istennek, vagy hogyan állok tisztaság dolgában, csak jó szónokká fejlődjem."

Madaurai tanulmányát nem tudta egy folytában elvégezni, mert „anyagi zavarok miatt bizonyos időt iskolai tanulmányok nélkül a szülői háznál semmittevésben" töltött. Ez a tétlenség még jobban növelte testiségének a harcát. Undorral emlékezik vissza: „Egészen elborítottak felburjánzó testi vágyaim, a gyomláló kéz pedig teljesen hiányzott." Csak Monica veszi körül féltő aggodalmaskodással fiát. Óvja az erkölcsi tisztátalanságtól, de Augustinus „mindezt asszonyi szóbeszédnek" vette. Társai egyre jobban sodorták a bűn mélységei felé. Azért, hogy le ne nézzék a barátai, ő is nyíltan a bűn útján járt. Szégyenkezve vallja be: „azért iparkodtam gonoszabb lenni, hogy társaim le ne nézzenek. S ha nem tudtam velük a romlottságban lépést tartani, inkább hazudtam nekik, hogy ezt is, azt is elkövettem, csakhogy kevesebbre ne becsüljenek, mert kevésbé voltam romlott, s gyávának ne tartsanak, mert nem fetrengtem annyira a piszokban, mint ők." Az ifjú Augustinus egyre süllyed lefelé a bűn örvényében. Amint maga mondja: „Fiatal éveimben a pokol gyönyöreivel való töltekezés vágya gyulladt ki bennem s szégyen nélkül aljasodtam el válogatott undok szerelmi viszonyokban." A legfőbb vágya ez volt: „Szerelmet adni, szerelmet kapni." Fájdalommal említi: „A hozzám tartozók nem gondoltak arra, hogy házassággal akasszák meg süllyedésemet. Persze, mert csak azzal törődtek, hogy nagyszerű beszédeket készítsek s hallgatóimat szónoki tudásommal meg tudjam győzni."

Az érzékiségtől lángoló Augustinus így került a legnagyobb bűnfészekbe, Karthagóba, ahol „züllött szerelmek raja" veszi körül. Az erkölcstelenség útja egyre mélyebbre vezetett. Maga is bevallja ezt, amikor így ír: „Az adott és viszonzott szerelem akkor volt igazán édes nekem, ha szerelmesemnek teste is enyém volt. Igy a vonzalom forrását testi vágyakozásaim piszkával fertőztem meg, szemérmes derűjét szenvedélyem törölte le s jóllehet valójában ennyire piszkos és jellemtelen voltam, gonosz hiúsággal vigyáztam, hogy finom és előkelő úrnak tartsanak. Igy rohantam bele az érzéki szerelemnek előttem igen kívánatos rabságába." Érzéki vágya még a templomban sem hagyja nyugodni a 17 éves ifjút. Őszintén bevallja: „Annyira vetemedtem, hogy templomod falai között, ünnepélyes istentisztelet alatt is érzéki vágyak foglalkoztattak s ott tárgyaltam meg halálosan bűnös dolgokat."

Karthagóban újra föllobog benne a színház utáni vágyakozás. Egyéb bűnök között „rabja lettem a színháznak is", vallja be alázattal.

Az érzéki vágyán keresztül átcsillog azért valami, ami a nemesebb lélek halvány vonását sejteti meg. Testén kívül a lelke is vágyódott a szeretet után. Nemcsak szerelemre, hanem szeretetre is vágyakozott. Ezért mondja: „Kerestem valamit, amit szerethetek, mert kellett szeretnem." A pillanatig tartó szerelmi kalandok helyett kimondhatatlanul vágyódott egy szerető lélek után. Igy kerül össze egy karthagói leánnyal, akitől 18 éves korában, 372-ben Adeodatus nevű gyermeke született. Igy emlékezik meg erről: „Éveken által valamely nőszeméllyel éltem, nem ugyan törvény szerint való házas viszonyban, mert mindig szaglászó meggondolatlan szenvedélyem hajtotta fel valahol, de legalább csak egy volt és hű voltam hozzá. Vele saját magamon tapasztaltam ki, mi különbség lehet a gyermekáldás céljából kötött házasélet módja és a rendetlen szerelmi összeállás között, amelyben, ha gyermek születik, akarat ellen születik, ha már megvan, nem lehet nem szeretni." Adeodatus megszületését már Patricius nem érte meg, mivel 371-ben meghalt.

Karthagóban nagy átalakuláson ment át Augustinus élete. A névtelen karthagói nő iránti szeretete sokirányú kicsapongó életének gátat emelt. Rajta kívül senki mást nem szeretett és nem is vágyakozott senki mást szeretni. Nyugtalanságát lekötötte ennek a nőnek a szeretete és így kikapcsolódott barátainak bűnös társaságából. Nem vesz részt a „felforgatók" vállalkozásaiban. Teljes erővel az ékesszólástan könyveknek veti magát. Kezébe veszi Cicero Hortensiusát és nagy mohósággal olvassa minden sorát. Ez volt az első eszköz, ami a zaklatott szívű, 19 éves Augustinust egy pillanatra megállította és tekintetét a földről az ég felé irányította. „Egész lelki világomat megváltoztatta — mondja — imádságomat Feléd irányította Uram, s új vágyakat, új célokat adott nekem. Gyarlónak láttam egyszerre minden hiú törekvést s hitetlenül tüzes vágyakozás gyulladt ki bennem a bölcseség örök alapjai után. Ekkor kezdtem felkelni, hogy Hozzád térjek". Szomjúsággal és gyönyörűséggel olvassa. Azt a nagy indíttatást kapta belőle, hogy szüntelen csak az igazságot keresse, s ha megtalálta, tegye magáévá és állhatatosan ragaszkodjék hozzá. Bár nagy ajándék volt számára ez a könyv, de lelkét nem tudta egészen kielégíteni, mert Krisztust nem találta benne. Ezt írja vele kapcsolatban: „Felrázott engem, lobogó lángra szított; s ha valami lohasztotta kedvemet, csak az volt, hogy Krisztus nevét sehol sem találtam benne."

Az Igazság keresése nyomán feltámad benne a Szentírás megismerésének a vágya is. Azonban Cicero Hortensiusát még mindég többre becsülte. Fájdalmasan ismeri be: „Sajnos nem volt olyan a lelkem, hogy be tudtam volna lépni s meghajolva lépésről-lépésre előre tudtam volna benne hatolni."

Mivel a Szentírás nem tudta lekötni és nem találta meg benne, amit keresett, tovább kutatott. Tovább kereste az Igazságot. Így kerül össze a manicheusokkal is, „akiknek nyelvük az ördög kalodája, léprecsalogató rajta Nevednek, továbbá az Úr Jézus Krisztus és a vigasztaló Szentlélek nevének szótagkeveréke. E nevek emlegetéséből soha ki nem fogytak, de csak hang volt az és nyelvjártatás, egyéb semmi. Lelkükben nyoma sem volt az igazságnak. Igazság, igazság — üvöltötték s nekem is sokat locsogtak róla, de soha igazság nem volt bennük, hanem minden tanításuk hamis volt." A manicheista tévelygések teljesen hatalmukba kerítették Augustinust. Maga is bevallja: „Lassan, szinte észrevétlenül mindig jobban belegabalyodtam a manicheus ostobaságokba. Már azt is elhittem, hogy a füge is, meg nevelőanyja, a fa is tej- könnyekkel gyászolják egymástól elszakadásukat."

Mialatt Augustinus harcolt az Igazság megismeréséért, közben Monica könnyek között tusakodott fiának megtéréséért. Hálaadással emlékezik meg Augustinus ezekről a könnyekről: „Hűséges szolgálód, az én anyám több könnyet sírt el színed előtt érettem, mint amennyit az anyák gyermekük temetésénél szoktak ontani. Sírt, mert látta, hogy halott vagyok azon hit és vallásos szellem részére, amely őbenne a Te ajándékod volt, s te, Uram, meghallgattad őt. Meghallgattad, s nem vetetted el könnyeit, melyekkel bőven öntözte a földet, ahol csak imádkozott." A könnyek meghallgatása még jóval később következett be.

Augustinus 374-ben visszatért Thagasteba. Tévelygései miatt Monica elűzi hazulról és így barátjának házánál él. Thagasteban a „szólás mesterségét" tanította. Teljes odaadással szolgál még mindég a manicheista tévtanoknak. Sőt közben összeköttetésbe kerül a csillagjósokkal is. Náluk és általuk is az Igazságot keresi. Hiábavaló volt egy csillagjós őszinte tanácsa, hogy hagyjon fel a csillagjóslással, mert ez csak „hiábavaló ostobaság" és kenyérkereset. Az emberi figyelmeztetés semmit sem ért számára. Mélyebbre került, mintsem, hogy az őszinte tanács kíjózaníthatta volna.

Nemsokára meghalt a legjobb barátja, akivel kisgyermek korában annyit játszott, majd később pedig iskolatársa is volt. Barátjának hirtelen halála teljesen megrázta lelkileg Augustinust. Megható az a szeretet és fájdalom, amivel visszaemlékezik e szavakkal barátja halálára: „Szörnyű fájdalom sötétsége borult lelkemre. Minden, de minden a halálra emlékeztetett. Otthonom gyötrelem lett nekem, az atyai ház boldogtalanságom fészke. Minden, amink egykor közös volt, kínzó szenvedést okozott. Szemem mindenhol őt kutatta, követelte, de sehol meg nem kaphatta". Különös átalakuláson ment át Augustinus e haláleset következtében. Megunta az életet, de félt a haláltól. Gyűlölte, de egyúttal félte azt, akinek olyan hatalma volt, hogy barátját is elrabolta. Sokat gondolkodik barátja elvesztése fölött. Hosszú idő múlva is szomorúan mondja: „Lelkem az övével egybeforrva egy lélek volt két testben. S talán azért irtóztam tovább élni, mert nem akartam fél életet; s azért féltem meghalni, nehogy, akit annyira szerettem, velem és bennem egészen meghaljon." Vérző sebbel, nyugtalan lélekkel járt-kelt. Nem adott nyugalmat a szórakozás és az ének. Nem nyújtott felvidulást az illatos mező, a fényes mulatság, sőt még a tudomány és a költészet sem. Fájt Augustinusnak még a világosság is. Egyedül csak a könnyek csillapították szenvedését. Minden hely Thagasteban barátjáról beszélt és éppen ezért menekülni akart az emlékektől. Amikor senki sem tudta, elhagyta Thagastet és Karthagóba menekült. Az idegen környezetben, idegen barátok között enyhült lelkének nagy fájdalma. Újra hozzáfog tanulmányaihoz s főleg esztétikai kérdések érdekelték. Karthagóban jelenik meg az első kis munkája is: „A szépről és arányosról" címmel. Nem lehetett nagyjelentőségű munka, mert Vallomásának írásakor nem is emlékszik arra, hogy két vagy három fejezetből állt-e? Ismeretlen módon a Vallomás írásakor már elveszett.

Sok filozófiai művet olvas. Ekkor tanulmányozta Aristoteles kategóriákról írott könyvét is. Egyik sem nyújtja lelkének azt, amiben megtalálná az Igazságot. Szinte sajnálta azt az időt, amit életéből ezekre pazarolt, mert ismerete gazdagodott ugyan, de az egy szükséges dolgot nem ismerte meg. A manicheistákkal még mindég nem szakított. Megismerkedett az újonnan Karthagóba érkezett manicheista püspökkel, Faustussal is, aki ékesszólásáról nagyon híres volt. Nagy reménységgel nézett elébe Faustussal való beszélgetéseire, de csakhamar kitűnt, hogy Faustus sokkal kevesebbet tud, mint ő; amit Faustus nem is szégyellt bevallani. Faustusban való csalódása után tartózkodóbb lett a manicheistákkal szemben. Bár nem szakít a manicheistákkal, de nem kutatja könyveiket és nem kereste a vitatkozásokat. Augustinus tartózkodó álláspontra helyezkedett és az volt a terve, hogy mindaddig megmarad a manicheisták között, míg valami jobbat nem talál másutt. Lemondott arról a vágyról is, hogy pályájának emelkedését a manicheistákon keresztül érje el.

A karthagói ifjak fegyelmezetlen életét megelégelte végre Augustinus és barátainak tanácsára Rómába költözött át 384-ben, mivel azt hallotta, hogy Rómában az „ifjak komolyabban tanulnak s szigorúbb fegyelem regulázza őket. Ott nem ronthatnak be pajkos gonoszul majd egy, majd más tanító iskolájába, sőt előadást hallgatni sem mehetnek be engedelem nélkül." Monica ellenezte Augustinusnak a római útját. Sírva kísérte a tengerig. Valósággal megszökött az anyjától. Míg Monica a tengerpart közelében levő kápolnában sírva imádkozik éjnek idején fiáért, azalatt Augustinus a sötétség leple alatt elindult hajójával Róma felé.

Rómába való megérkezése után Augustinus súlyosan megbetegedett. Bár újra a halál közelségét érzi, de mégsem kívánkozik a keresztség után. Rómában újra csatlakozik a manicheusokhoz. Most már nem az egyszerű hívekhez, hanem a „kiválasztottak" közé tartozott. A manicheista tanításokkal kapcsolatban erősen feltámad benne a kétely. Rómából még 384-ben Milánóba költözött át retorikai tanítónak. Milánóban atyai jósággal és szeretettel fogadta Ambrosius püspök. Augustinus nem az igazság hirdetőjét, hanem az embert szerette meg először Ambrosiusban. Nem a tanításra, hanem előadásmódjára figyelt. Miközben a formát figyeli Augustinus, azalatt az igazság is „besurrant" lelkébe. Elhatározta ugyan Ambrosius hatása alatt a manicheusokkal való végleges szakítást, de a keresztyénséget még mindég nem tudta elfogadni. Elhatározta, hogy mindaddig katechumenus marad az egyházban, „míg biztos irányító fény ki nem gyullad" előtte. Így jutott el Augustinus hosszas bolyongás után a keresztyénség mesgyéjéhez. De még mindég hosszú út volt a megérkezésig.

Ambrosius beszédei egyre közelebb vitték Augustinust az Igazság felé. Most már nemcsak a formával törődik a beszédek hallgatása közben. Nyugtalanul várja a holnapot, amelyik majd meghozza számára a teljes világosságot. Monica felkereste fiát 384-ben Milánóban, aki örömmel jelentette be manicheusokkal való szakítását. Monica részéről a felelet az volt, hogy „még több imádsággal, még sűrűbb könnyekkel fordult" Istenhez. Monicának azt volt a vágya, hogy Augustinus nősüljön meg és bocsássa el azt a nőt, akivel eddig együtt élt. Kerestek is Augustinusnak egy leányt, de az még olyan fiatal volt, hogy várnia kellett volna néhány évig. Közben pedig anyjának a kívánságára elbocsátotta magától vadházastársát 385-ben. A szakítás árulja el, hogy Augustinus mennyire is szerette. Mindkettőjük számára örök sebet jelentett ez a szakítás. Így emlékezik meg erről: „A szakítás véres sebet ejtett ragaszkodó szívemen. A nő erős fogadást tett színed előtt, hogy férfit utánam nem ismer többé. Visszatért Afrikába, itthagyta nálam természetes gyermekünket." Augustinus várja a gyermekleány menyasszonyának felserdülését, Adeodátus anyja pedig két szerető lelket örökre elveszítve visszamegy Karthagóba és eltűnik az ismeretlenségben örökre. Augustinus lelkében sokáig ott él az elveszített nő képe: „Szakadásom sebe — mondja — nem gyógyult meg, hanem az első lázas, kegyetlen fájdalom után bomlásnak indult."

Hiába szakította meg a kapcsolatot a karthagói nővel, mert nem tudott ágyas nélkül meglenni azalatt sem, míg menyasszonyára várakozott. Az elbocsátott helyett egy másikat szerzett.

Megkezdődik 385-től kezdve Augustinus életében a nagy tisztogatás kora. Elveti Isten kérdésével kapcsolatban az anyagelvűséget. Szembehelyezkedik a csillagjóslás tévelygéseivel is. Plátó-féle bölcsészeti iskola könyvei nagy segítői voltak a lelki elmélyedésben és a szellemi s lelki valóságok anyagtalanításában. Nagy mohósággal Pál apostol leveleit kezdi olvasni, s belőlük lelkének tudatos és tudattalan kérdéseire egymásután megkapja a feleletet. Amit egyetlen filozófiai rendszer mégcsak nem is sejtetett vele, az a Szentírás alapján most világosan állt előtte. Úgy érzi, hogy a Szentírás vezetésével a békesség országa felé halad a legbiztosabb ösvényen, amelynek védelméről az égi király gondoskodik.

Augustinus lelkivilága most már a végkifejlés felé halad. A nagy tisztogatással együtt és után megkezdődött a plántálás és Krisztusba való beoltatás ideje. Keresi most már azoknak a közelségét, akik ezen az ösvényen vezetői lehetnek. Örömmel hallgatta azokat a példákat, amikor tusakodó lelkek végül is igazán megtalálták Krisztust. Ambrosiuson kívül sokat beszél Simplicianus nevű római pappal. Kereső nyugtalansága folyton növekedett, de ez a nyugtalanság az Isten utáni teljes vágyakozással volt tele. Naponként imádkozik már és ha csak tehette, elment a templomba. Sajnálja a hiábavalóságokkal eltöltött idejét. Szégyenli, hogy ifjúságában csak ez volt az imádsága: „Adj nekem tisztaságot és önmegtartóztatást, — de még ne". Lelke mélyén érezte, hogy teljes átalakulásra van szüksége és éppen ezt nem tudta megtenni.

Sok mindent megtagadott életében Augustinus, de testének tüze még teljes erővel föllángolt. Testisége volt az, ami megakadályozta megtérését. „Nyavalyogtam és kínlódtam — olvassuk a Vallomásban — a szokottnál is jóval kegyetlenebb önvádak között; vergődtem, nyújtóztam bilincseimben, ha netán leszakadnának egészen rólam. Úgyis alig tartottak már, de mégis tartottak." Mik tartották vissza a teljes megérkezéstől? A választ ezekben adja meg: „Értéktelen csecsebecsék, páváskodó hiábavalóságok: régi barátnőim. Rángatták testemet, mint a köpenyt s fülembe sugdostak: Igazán elküldesz minket? Attól a perctől fogva soha többé nem lehetünk együtt veled! Soha! És attól a perctől kezdve egy és más soha többé nem lesz szabad neked!"

A gyötrelmek lelkét szántották és a bűneiben fetrengő, a nagy döntés előtt álló Augustinus szeméből előtör a könny. Keservesen zokog nyomorúsága miatt. Harcot folytat önmagáért, lelkéért, testéért. Amikor egy alkalommal bűnei miatt előtör szeméből a könny, mintha messziről fiú, vagy leány hang ezt kiáltaná felé: Tolle, lege! Tolle, lege! Vedd, olvasd! Vedd, olvasd! Nyomban utána kinyitotta a Szentírást, ahol a szeme ezekre a sorokra esett: Nem tobzódásokban és részegségekben, nem bujálkodásokban és feslettségekben, nem versengésben és irigységben. Hanem öltözzétek fel az Úr Jézus Krisztust és a testet ne tápláljátok a kívánságokra. (Róm. 13:13–14.)

Ezzel a nagy fordulópont bekövetkezett. Augustinus 386 augusztusában megtért. A kételkedésnek utolsó árnyéka is eltávozott lelkéből. Nem vágyódik többet nőnek szeretete után. „Már nem kívánkoztam feleség után — írja — nem voltak földi reményeim, hanem együtt álltam anyámmal a hit irányzóján. Sírását örömre fordítottad bővebben, mint reménylette és sokkal tisztábbra és bensőbbre, mint aminőt érezhetett volna régi vágya teljesülésén: a tőlem származó unokák látásán." Így teljesítette be a névtelen püspöknek Monicához intézett szavát: Menj innen, lelkedre mondom, lehetetlen, hogy ennyi könny magzatja elpusztuljon.

Augustinus elhatározta megtérése után, hogy lemond a rétori tisztségéről. Ezt minden föltűnés nélkül akarta elvégezni. Megvárta a szüreti vakációt, amikor közölte a milánóiakkal, hogy keressenek maguknak más „szókereskedőt". Egészségi állapota is megromlott. „Éppen ezen a nyáron történt — olvassuk a Vallomásban —, hogy tüdőm kezdte nem bírni a túlságos sok előadás terhét. Nehezen lélegzettem, mellemben fájdalmak jelentették, hogy baj van. Tüdőm tiltakozott az erősebb és hosszabb beszéd ellen. Először megijedtem, mert szinte kényszerített már, hogy tehetetlenségem miatt mondjak le a fáradságos tanításról vagy mindenesetre szakítsam félbe, hogyha még lehet, orvosi kezeléssel meggyógyulhassak."

Miután lelkileg eléggé elkészült a keresztségre, 15 éves fiával együtt 387 húsvétján Milánóban megkeresztelkedett. A keresztség teljes csöndességet adott Augustinusnak, amint mondja is: „elrepült minden aggodalmunk elmúlt életünk felől."

Megkeresztelkedésétől kezdve lelkének egyetlen vágya volt, hogy teljes erővel szolgálhasson Istennek. Munkaterületül Afrikát választotta. Útközben azonban Monica 387-ben meghalt Ostia Tiberinánál kilenc napi betegség után 56 éves korában. Augustinus 33 éves volt, amikor Monicának „istenfélő és jámbor lelke kiszakadt testéből. " Tele volt lelke fájdalommal, amint beszámol: „befogtam szemeit . . . kivitték a holttestet". A fájdalom tépte és mardosta Augustinus lelkét, de sírni mégsem tudott. S a könnytelen sírás mégjobban gyötörte lelkét. A veszteség első pillanatában nem is érezte, hogy kit veszített el édesanyjában. Csak amikor elmúlt az első fájdalom és felébredt belőle, akkor bontakozott ki előtte a teljes veszteség. Így írja le Augustinus lelkének ezt a nagy tusáját: Újraéledő fájdalommal visszaidéztem szolgálód emlékét. Rágondoltam milyen jámborul szolgált neked; mennyi szent gyöngédséggel, milyen engedékenyen bánt velünk s hogy én ezt mind egyszerre elveszítettem. Bőven kezdtek most omlani könnyeim miatta és érte, miattam és értem. Szabadon eresztettem az eddig visszafojtott könnyeket, ömölhettek immár tetszésük szerint. Hullámaikra vették szívemet, s íme ott megnyugodott, mert csak te figyelmeztél rám és senki más, aki emberi gőggel félremagyarázhatta volna zokogásomat.

Monica halála után Augustinus mégsem ment Afrikába, hanem visszatért Rómába, ahol megkezdi nagy irodalmi harcát a keresztyénség érdekében. Rövid római tartózkodás után 388-ban hazatért szülőföldjére, hogy mint afrikai, az afrikaiaknak szolgáljon és vezesse saját fajtáját Isten városa felé. Amikor hazaérkezett, csekély örökségét szétosztotta a szegények között. Thagasteban úiabb megpróbáltatáson ment keresztül: meghalt nagytehetségű fia, Adeodatus. Kimondhatatlanul sajnálta sok reményre jogosító fiát. Megnyugvást csak abban talált, hogy Adeotus gyermekségétől kezdve Istennek szentelte az életét.

Most már mindenkit elveszített Augustinus, akihez a lelke szorosan odakapcsolódott. Ágyasait elbocsátotta, tervbe vett házasságából sohasem lett semmi. Édesanyját eltemette, fiától is örök búcsút kellett vennie. Nem maradt meg senki, egyedül csak az Isten. Senki nem kötötte, teljes erővel csak Istennek akart már szolgálni.

Valerius, Hippo Regius püspöke maga mellé segítőtársat keresett. A nép Augustinust választja meg presbiternek teljes egyhangúsággal. Mivel Valerius püspök nem jól tudott latinul, ezért az igehirdetést Angustinusra bízta, aki igehirdetői szolgálatát 391-ben már megkezdte. Tekintélyét nagy mértékben növelte a manicheista Fortunatussal folytatott vitája, amely 392 augusztus 28–29-án ment végbe. Tudását mindenki elismerte. Így amikor 393-ban Hippo Regiusban tartják az egyetemes zsinatot, az egybegyűlt püspökök előtt Augustinus tartott előadást a Hitről és a Hitvallásról. Az öreg Valerius 395-ben Augustinust segédpüspökül neveztette ki, majd 396-ban bekövetkezett halálával Augustinus került a püspöki székbe.

Püspökké való megválasztása után szóval, írással és cselekedettel harcolt Isten ügyéért. Fáradhatatlan volt a munkában. Győzelmesen vívja meg nagy harcait. Harcol mindenféle eretnekség ellen. Óriási erővel és eredménnyel küzd a manicheisták és a donatisták ellen. Egymásután írja hatalmas, mélyenszántó munkáit, amelyek a filozófust, theologust, a hívő lelket mutatják be. Sok munkát elkezdett, de különböző okok miatt nem fejezte be. Augustinus 232 ilyen befejezetlen munkáról tesz említést. Retractiones című 2 könyvében időbeli sorrendben 93 munkát említ meg. Késő öregségében is teljes szellemi frisseségével írja műveit.

Isten hosszú időt is adott dolgozni vágyó szolgájának. Bár testét asztma, malária és más betegség gyötörte, de mindezzel semmit sem törődött mindaddig, míg 430-ban Isten a sáfárságról számon nem kéri. Halála élőtti napokban, amikor nem volt szabad már könyveket olvasnia, hatalmas lapokra Dávid bűnbánó zsoltárait nagy betűkkel föliratta és az ágya mellé szögeztette. Tekintetét nem vette le róla és szeméből szakadatlan hullott a bűnbánat könnye. Míg végre 430. augusztus 28-án este barátai jelenléte és imádsága közben nyugtalan szíve elcsendesedett és lelke megérkezett Isten városa kapujába.

S közben pedig a vandálok ostromolták Hippo Regius városát.


Isten városáról írt könyv


Semmi sem okozott olyan nagy nehézséget, mint a civitas szónak a lefordítása. Jelentése: város, állam, polgárság, nép. A szöveg olvasása közben mindegyik értelemben előfordult a civitas szó. Nehézséget a cím lefordításánál az adott, hogy bármelyik szóval akartam fordítani, mindig azt éreztem, hogy kevesebbet, vagy többet mondok, mint amennyit a civitas szó ki akar fejezni. És amikor Isten városának fordítottam, akkor is éreztem, hogy messze vagyok a szó igazi jelentésétől. De mégis ebben a szóban láttam meg azt a tartalmat, amelyik a civitas fogalmát legjobban megközelíti. Isten országáról, Isten államáról van itt szó kétségtelen, de az Isten országának a képe, melynek eljöveteléért az Úr imádságában könyörgünk, másként alakult ki bennünk.

Valahogy úgy érzem, hogy a civitas szóban benne van a város és az ország egyformán. A civitas szó azt akarja kifejezni, hogy egy nagy birodalomban beépítve ott van egy város, amelyiknek mások a törvényei és más a királya, mint a körülötte levő hatalmas birodalomnak. A Szentírás erről a városról azt mondja: mustármag és szántóföldbe elrejtett kincs ez. A városnak és az államnak egybeolvadása sok esetben valóság volt a régi görög világban, amelynek emlékét a „polis", a városállam szó őrizte meg. A polis az állam testében helyezkedett el, de mégis a nagy állammal szemben külön világot képviselt.

A civitas Dei Istennek azt a városát jelenti, amelyik benne van ugyan ebben a világban, de teljesen független tőle. Mások a törvényei, mások az ismertetőjelei és a kormányzójának a neve: uraknak Ura és királyoknak Királya. Nem az egész világ Isten országa, hanem csak egy rész, egy város. A civitas azt a várost jelenti Augustinus szerint is, amelyikről szó van a Jelenések könyvének 2l. fejezetében, Istennek földre leszállt városát, e földön kibontakozó Isten-országát.

A civitas Dei elnevezést Augustinus a Szentírásból vette. A XI. könyv első fejezetében három zsoltárra hivatkozik, amelyikben Isten városáról van szó. Az Igék így hangzanak: „Dicsőséges dolgokat beszélnek felőled, te Istennek városa." (Zsolt. 87:3.) „Forrásainak árja megörvendezteti Istennek városát." (Zsolt. 45:5.) „Nagy az Úr és igen dicséretes a mi Istenünknek városában, az Ő szentséges hegyén. Szépen emelkedik az egész föld öröme, a Sion hegye, a szélső észak felé, a nagy király városa. Amiként hallottuk, akként láttuk a seregek Urának városában, a mi Istenünk városában." (Zsolt. 48:2., 3., 9.) A Zsidókhoz írt levélben is szó van az alapokkal bíró városról, amelynek alkotója és építője az Isten. (11:10.) Mivel a Szentírás e világban levő Istenországára nézve az „Isten városa" kifejezést használja, ezért fordítottam én is a civitas Dei-t Isten városával.

A civitas Dei fogalmát a theologusok különbözőképpen fogták fel. Róla hosszasan értekeztek, úgyhogy e kérdésnek ma már egész irodalma van. Számunkra ezek a magyarázatok nem mind lehetnek irányadók, mert Augustinus olvasása meggyőz a cím bibliai eredetéről. A Szentírás olvasója előtt pedig az első pillanatban világos, hogy Isten városa azt az országot jelképezi, amelyiknek eljöveteléért imádkozunk, megvalósításáért pedig dolgoznunk és harcolnunk kell mindannyionknak.

A mű keletkezési ideje 413–426. évekre esik. A munka a pogányság ellen és a keresztyénség érdekében iratott. Nagy Konstantin milánói rendelete (313.) megtiltja a keresztyének üldözését. Az utána következő császárok megújítják ezt a rendelkezést, sőt Constans (341.), Constantius (353.), Gratianus (382.) és Theodosius (391.) rendeletileg eltörlik a pogány vallást. A pogány istenkultusz azonban mélyebb gyökeret vert már a lelkekben, mintsem olyan könnyen rendeletileg rövid idő alatt ki lehetett volna irtani. Továbbra is megtartják isteneiket, éppen úgy áldoznak nekik, mint azelőtt. A rendeletek érvényben voltak ugyan, de Vesta szűzei továbbra is őrizték a tüzet, a pogány istenek templomait pedig nagy szorgalommal látogatták.

Miért volt a nagy ragaszkodás a pogány valláshoz, hisz a rómaiak élete egyáltalán nem arról beszélt, hogy valamennyire is tartottak volna az istenektől? Az istentiszteletekkel együtt folyik a nagy erkölcstelenség. A cirkuszokban gyönyörködnek ártatlan rabszolgák kihulló vérében. A színházakban erkölcstelen darabokat néztek és azt igyekeztek is megvalósítani az életben. Az isteneket nem vették komolyan, de mégis ragaszkodtak hozzájuk, mert attól féltek, hogyha elvetik őket, akkor bosszút állanak rajtuk. Az a gondolat alakult ki a rómaiakban, hogy a pogány vallástól való elfordulás a római birodalom végpusztulását jelenti. Ennek a pusztulásnak az előjeleit abban látták a pogányok, hogy a keresztyén vallás megengedése és terjedése óta nagyon sok veszedelem érte a birodalmat.

Alarik gótjai 410-ben nem kímélték meg Rómát sem. Útjukat rablás és pusztítás kísérte mindenfelé. Ezeket a pusztításokat is a pogányok a keresztyénségnek tulajdonították. Azt gondolták és hirdették, hogyha nem lett volna keresztyénség és ha a keresztyének miatt nem tiltják be a pogány istentiszteletet, akkor az istenek megőrizték volna a római birodalmat továbbra is. A keresztyénség így nehéz helyzetbe került és a pogányok nem riadtak vissza attól sem, hogy bosszút álljanak azon, akin csak tudnak.

Ilyen körülmények között fogott hozzá Marcellinus tribunus kérésére Augustinus a keresztyénség védelméhez. Tizenhárom éven keresztül dolgozott Augustinus ezen a hatalmas művén, míg végre 426-ban elkészült mind a 22 könyvvel. De civitate Dei keletkezésének okát, a munka hatalmas anyagának felosztását Augustinus Retractiones című művének második könyvében, a 43. fejezetben a következőképpen adja elő: „Alarik király idejében Rómát a gótok betörésük és támadásuk által nagy pusztítással feldúlták. Róma feldúlását a hamis és sokisten-imádók — akiket megszokott néven pogányoknak nevezünk — a keresztyén vallásra igyekezték hárítani és elkezdték az igaz Istent a szokottnál hevesebb és keserűbb módon káromolni. Ekkor én az Isten háza iránti buzgóságtól emésztve (Zsolt. 69:10, János 2:17) elhatároztam, hogy káromlásaik és tévelygéseik ellen írok Isten városáról. Ez a munkám néhány éven át engem lekötött. Sok más olyan jött közbe, amelyet nem lett volna célszerű elhagyni és engem előbb annak az elintézésére kényszerített. De végül is az Isten városáról szóló nagy munkámat 22 könyvben befejeztem. Ennek az első öt könyve azok ellen szól, akik az emberi érdekeket úgy akarják szolgálni, hogy szükségesnek tartják a sok isten tiszteletét, akiket a pogányok szoktak tisztelni. Úgy gondolják, hogy mivel ezt megtiltották, ezért igyekszenek ezeket a bajokat előidézni és szaporítani az istenek. A következő öt könyv azok ellen irányul, akik bevallják ugyan, hogy ezek a bajok a halandó ember életéből sohasem hiányoztak és nem is hiányzanak a jövendőben sem. Ezek egyszer nagyok, máskor kicsinyek. Hely, idő és személy szerint változnak. A sok isten tiszteletét, a nekik való áldozást a halál utáni életre nézve azonban hasznosnak ítélik. Tehát ez a tíz könyv a keresztyén vallással ellentétben levő két hiábavaló véleményt cáfolja meg. De nehogy valaki azt vesse a szememre, hogy a mások állítását megcáfoltam ugyan, de a sajátomat nem indokoltam meg, ezért ennek a munkának tizenkét könyvből álló második része ezt végzi el. Ámbár ahol szükség volt rá, az előbbi tízben is megindokoltam a saját állításaimat és a következő tizenkettőben is megcáfoltam az ellenvetéseket. Tehát a következő tizenkét könyv közül az első négy tartalmazza a két város keletkezését, amelyik közül az egyik az Istené, a másik a világé. A másik négy ezeknek a kifejlődését, vagy történetét. A harmadik pedig — amelyik egyúttal az utolsó is — a megérdemelt véget. Ámbár az egész huszonkét könyv két városról tárgyal, a címét mégis a jobbiktól kapta, úgyhogy Isten városától nyerte a nevét."

A huszonkét könyv — amint Augustinus megállapítja — két nagy csoportra oszlik. Az első csoportba tartozik az 1–10 könyv. Az első öt könyvvel azt bizonyítja be Augustinus, hogy ezek a pogány istenek még a jelen számára sem tudják az emberek részére a szerencsét biztosítani. A 6–10. könyvben pedig arról beszél, hogy a jövendőt illetőleg sem bízhatnak a pogányok az istenekben, mert nincs hatalmukban a jövendő kedvező irányítása. Az első 10 könyv elolvasása nehéz lecke annak, aki kezébe veszi ezt a könyvet, de annál szebben bontakozik ki a 11–12. könyvekben Isten városának igazi képe. A második rész anyaga a civitas Dei és a civitas Diaboli körül csoportosul. Isten városának fundámentuma a szeretet, a Sátán városáé a gyűlölet. Az Isten városának lakói számára ez a világ csak siralomvölgy, szegényes szállás, mert ezután következik a csodálatos szépségű mennyei hajlék. A civitas Diaboli lakói pedig ebben a világban találák életük célját, aminek következtében a halál után bekövetkezik számukra az örök halál.

A munka nagy hatással volt eleitől kezdve olvasóira. Dicsérő levelekkel is fölkeresték Augustinust. Így az afrikai prokonzul, Macedonius ezt írja: Első három könyvedet egyfolytában végigolvastam, mert ezek valóban nem unalmas, hidegen hagyó könyvek, melyeket könnyen le lehet tenni; annyira lebilincseltek, hogy minden egyéb teendőmet félretettem. Nem tudom mit csodáljak benne inkább a papi tökéletességet- e, vagy a bölcseleti tudást, a pontos történelmi ismeretet-e, vagy a szívhez szóló előadást, melyek mind oly vonzó erővel hatnak még a tapasztalatlan olvasóra is, hogy mindent végigolvas és a végén azt kívánja, bárcsak volna folytatásuk. (Epistola 154. sz.). Nagy Károly is nagyon szerette Augustinusnak ezt a munkáját, ezért gyakran felolvastatott belőle. V. Károly pedig jutalomba részesítette e munka francia nyelvre való lefordítását, mivel népének boldogulása szempontjából nagyon hasznosnak ítélte De civitate Dei megismerését.

Hosszú időn keresztül nagyon sokan végtelen örömmel olvasták ezt a munkát, amelyik tanított és épített egyszerre. Augustinus ismerői mind a legnagyobb elismeréssel emlékeznek meg erről a munkáról, amelyik tulajdonképpen a legelső történetbölcseleti munka. A tudományos világ ezen a területen csak 1500 év múlva tudott Augustinus nyomába lépni. A keresztyén történetbölcseletnek Augustinus volt a megalapítója, de másfélezer évig nem volt senki folytatója. Szellemi nagyságának ez is egyik bizonysága. Mindenben úttörő volt Augustinus, csak nem becsültük meg eddig. Nem tudtunk hozzá fölemelkedni és nem tudtunk vele lépést tartani.



De Civitate Dei I–V. könyvének tartalma


I. Könyv

A pogány rómaiak a keresztyénséget vádolják azzal, hogy különböző támadásokkkal pusztítja az ellenség a birodalmat. Az istenek a keresztyénség miatt fordultak el a rómaiaktól. Pedig a rómaiaknak e helyett inkább Isten nevelő eszközét kellene meglátniok a csapásokban. Nem szabad elfelejteniök a rómaiaknak azt sem, hogy sokan csak azáltal szabadultak meg, hogy a keresztyének templomaiba menekültek, amelyet az ellenség nem bántott. (1.) Meg kellene gondolniok azt is a pogány rómaiaknak, hogy sohasem volt még olyan háború e világon, amelyikben a győztesek a legyőzöttek isteneinek kedvéért kegyelmeztek volna meg a versséget szenvedett népnek. (2) Esztelenek voltak a rómaiak, amikor elhitték, hogy a védőistenek megőrzik majd Rómát. Hiába voltak ott Trójában a védőistenek, mégsem menekült meg az ellenség pusztítása elől. (3.) Juno védelme sem ért semmit a görögök számára. (4.) Nem szabad azt sem elfelejteniök a rómaiaknak, hogyha a háború alatt elő is fordult kegyetlenség és pusztítás, az hadi szokásból történt, azonban a támadó ellenség kíméletet egyedül csak Krisztus nevéért gyakorolt. Krisztus neve így vált védelemmé azok számára is, akik káromolják Krisztus nevét és minden szerencsétlenséget Krisztusnak tulajdonítanak. (7.) A szenvedésektől egyébként a keresztyének sem menekültek meg. Nekik is végig kellett szenvedniök a háború borzalmait. A különbség nem abban áll a pogány és a keresztyén között, hogy mit, hanem hogyan szenvednek. (8.) A keresztyén lélek alázattal hajlik meg a szenvedés idején, mert benne Isten nevelő eszközét látja. A pogányok pedig az istenek bosszúját vélik benne fölismerni. Kétségtelen, a jók és a gonoszok együtt szenvednek nagyon sokszor, de ez még nem azt jelenti, hogy egyformán bűnösök is volnának. (9.) A kegyes életűek semmit sem veszítenek javaik elvesztésével, mert földi javaikat nem tartják értéknek. A pogányok pedig földi javaik után szegényeknek érzik magukat, mert nem maradt meg bennük a lélek gazdagsága. (10.) Sokan megdöbbennek a különböző halálnemek miatt. Nem a miatt kell aggódniok, hogy milyen halállal távozunk el, hanem, hogy hová jutunk a halál után. Az igazi különbség itt kezdődik. (11.) Sokan temetés nélkül maradtak és e miatt aggodalmaskodnak a hozzátartozóik és vádolják önmagukat is. Pedig sem önvádra, sem aggodalmaskodásra nincs okuk, mert a lélek jövendő sorsa nem attól függ, hogy a holttestet milyen pompával temetik el. (12–13.) A fogság miatt sem kell a keresztyéneknek aggodalmaskodniok, mivel hitüktől itt sem lehet megfosztani. A hit még a börtönükben is velük marad. (14.) A háború folyamán a fogságban sok nőt meggyaláztak ugyan, de ezek mégsem követtek el bűnt. Sok meggyalázott nő öngyilkosságot követett el szégyene miatt. Pedig az ilyen nem a meggyalázása által, hanem öngyilkossága által követett el bűnt. Az előbbiért az ellenség felelős, de önmaga elpusztítását Isten egy ártatlan emberi élet kioltásának veszi. (16–17.) Semmiféle esetre nem hivatkozhatik az ember, ami feljogosítaná az öngyilkosságra. (20.) A katona nem követ el gyilkosságot, mivel védelmül szolgál számára az, hogy a felsőbb hatalmasságnak engedelmességgel tartozik. Kivételt képez a gyilkosság alól az igazságszolgáltatás folytán végrehajtott halálbüntetés is. (21.) Egyébként az öngyilkosság sohasem a lélek nagyságát, hanem a kishitűséget árulja el (21.) mégha szégyenükben, vagy esetleges meggyalázástól menekülve vetik is el az életet maguktól. A bűnt nem lehet egy másik bűn által elkerülni. (25–27.) Isten azért sújtja büntetésével a keresztyéneket a pogányokkal együtt és a pogányok azért menekülnek meg sokszor a keresztyének seregével, mert a pogányok és keresztyének e világban nem elkülönülve, hanem teljesen egybeolvadva élnek. Sőt vannak a pogányok között olyanok, akik még most a Sátán városában laknak, pedig majd egyszer Isten városainak polgárai lesznek. Ezekkel szemben Isten kegyelmet és irgalmasságot gyakorol. (35.)



II. Könyv

Hiába hivatkoznak arra a pogányok, hogy csapások és háborúk csak azóta sújtották őket, amióta a keresztyénség elterjedt, mert ezek a keresztyénség előtt is megvoltak. (3.) A rómaiak vallási süllyedésére nagyon nagy befolyással voltak a görögök. A színjátékok, melyekkel a bűnre tanították meg a népet, megrontották az erkölcsi életet. Ezeket a bűnökkel telt színjátékokat az istenek tiszteletére mutatták be. Bennük az istenek vétkeit elevenítették meg és az volt a felfogásuk, hogy az istenek gyönyörködnek ezekben. (4–10.) A színészeket nagy megbecsülésben részesítették. Magas méltóságra juttatták őket. (11.) A rómaiak abba a nagy tévedésbe estek, hogy a költőknek ugyan megtiltották az emberek gyalázását és gúnyolását, de kívánatosnak tartották ezeknek a színjátékoknak a bemutatását. (12.) A rómaiak erkölcsi élete Sallustius szerint is csak a félelmetesebb időben volt türhető, egyébként a békés időben nagyon romlott volt. (18.) Hasonlóképpen gondolkodik Cicero is. (21.) Az istenek sohasem buzdították a népet az erkölcsös életre, sőt saját példájukkal csak jobban megnyitották a gonoszságnak az útját. (22.) A szabadulás módja egyedül ennek a bűnös istentiszteletnek a felhagyása. Ha elvetik ezeket az isteneket és csak egyedül Istenben bíznak, akkor reménykedhetnek még a megtartásban. (29.)



III. Könyv

A bálványistenek tisztelete miatt sok csapás nehezedett a rómaiakra és a görögökre. Sőt ezek az istenek a bűnt el is nézték. Romulust nem büntették meg a testvérgyilkosságért, hanem még királysághoz is juttatták. (6.) A görög istenek nem tudták megvédeni Tróját és ennek ellenére a rómaiak mégis ezeknek védelmére bízták Rómát. (8.) Ha volt is béke a római birodalomban, ezt nem ezeknek az isteneknek kell tulajdonítani, hanem azoknak a királyoknak, akik erős kézzel és helyes látással kormányozták a birodalmat. (9.) A keresztyénség előtt is sok baj érte a rómaiakat. Nemcsak a nép, hanem a királyaik is sokszor kegyetlen halállal múltak ki. (15.) Az első consulok között sem volt meg már az egyetértés és a békesség. (16.) A keresztyénség előtt jóval már pusztították a népet a polgárháborúk kegyetlenségei. (17.) Hiába fordulnak a rómaiak isteneikhez a pún háború, mert semmiféle segítséget nem nyújtottak nekik. (18–20.) További részekben ismerteti Augustinus azokat a háborúkat, amelyek a keresztyénség elterjedése előtt irtották a római népet.



IV. Könyv

A negyedik könyv alapgondolata az, hogy a római birodalom nagy kiterjedését nem az isteneknek, hanem az egy igaz Istennek kell tulajdonítani. (8–9.) A rómaiak az egész világot és a világ minden részét istenekkel népesítették be. Minden dolognak megvan a külön istene. (10.) A tudósok szerint ezek az istenek azonban nem egyebek, mint Jupiternek különböző megnyilvánulásai. (11.) Vannak akik az Istent e világ lelkének, a világot pedig az Isten testének tekintik. (12.) A birodalom növekedését azonban hiába tulajdonítják Jupiternek. (14.) Ha úgy képzelték, hogy a hatalom Jupiter kezében van, hát akkor miért tiszteltek mellette más isteneket? (17.) Miért beszélnek akkor a Fortuna és Felicitas istennőről, ha tulajdonképpen a boldogságot és a szerencsét is csak Jupiter adja? (18–20.) Varro is csak az egy Isten tiszteletét hangoztatta. (31.) Minden királynak és birodalomnak az élete nem az istenektől, hanem az egy igaz Istentől függ. (33.)



V. Könyv

Nem a véletlen irányítja az országok és a népek életét és nem is a csillagoktól függ egy birodalomnak a sorsa. A csillagállás semmiféle befolyással nincs az ember életére. (1–8.) A jövendő teljesen Istentől függ. A jövendő egyedül csak az Isten akaratában van elrejtve és ez sem jósok, sem csillagvizsgálók által ki nem kutatható. Minden, ami történik e világon, az nem véletlenül megy végbe, hanem mindennek megvan az alapos indítóoka. A végső indítóok maga az Isten. (9.) Isten előre tudása és elhatározó akarata nem semmisíti meg teljesen az emberi akaratot. A bűnt sohasem lehet Isten akaratának tulajdonítani. Az embernek is megvan az akarata bizonyos határig. Ha nem volna meg Isten akaratelhatározásán belül az emberi akarat érvényesülése, akkor igazságtalan volna a jutalom éppen úgy, mint a büntetés. (10.) Isten egyetemes gondviselése kiterjed az egész mindenségre. (11.) Az emberi életünk dicsősége nem magunktól, hanem egyedül Istentől származik. Semmivel nem dicsekedhetem. A dicsőség vágyat is ki kell irtani az emberi életből. Minden dicsőséget Istennek kell tulajdonítanom, mert egyedül csak Őt illeti dicséret és dicsőség. (13–14.) A keresztyén léleknek éppen ezért a kevélységet is kerülnie kell, mivel mindent csak Istentől kapott. (18.) Az emberi dicsőségért való szolgálat lealacsonyítja, a dicsőség és uralomvágy pedig zsarnokká teszi az embert. (19–20.) A római birodalom nagysága, hatalma és fönnállása egyedül az egy igaz Istentől származik. (21.) Minden az Isten akaratától függ, így a háború időtartama és befejezése is. (22.) A keresztyén fejedelmek boldogsága nem abban áll, hogy hosszú ideig uralkodnak és szerencsésen harcolnak az ellenség ellen, hanem boldogoknak csak akkor érezhetik magukat, ha igazságosan kormányoznak, ha minden dicsőséget Istennek tulajdonítanak. (24.) Isten azokat a császárokat, akik szívből tisztelték és félték Őt, olyan ajándékokkal látta el, amilyent azok még nem is mertek remélni. A jelen élet boldogsága egyedül Isten akaratától függ és ezt a bálványok nem tudják számunkra biztosítani semmiképpen sem. (25–26.)


Az első öt könyvben tehát Augustinus azokat támadja, akik azt hiszik, hogy az isteneket a jelen élet nyugalma és boldogsága érdekében kell tisztelni.



Aurelius AugustinusIsten városáról 2.