Aurelius Augustinus: Isten városáról 1.
AURELIUS
AUGUSTINUS Isten városáról (De civitate Dei)
1.
Fordította Dr.
Földváry Antal Budapest, 1942
I. KÖTET (I–V. KÖNYV)
Előszó a
fordításhoz
E fordításnak több oka van. Mindenek előtt a
hálaadás. Fordításommal szeretném megköszönni Istennek mindazt, amit
Augustinus írásainak naponkénti olvasásával nekem adott. A
sötétségben világosságot gyújtott, a reménytelenségben bizonyosságot
ébresztett bennem. A félelmek között bátorított, az örömben pedig
hálaadóvá tett. Hűséges útitársam volt, ha útam magasba, vagy
mélységbe vitt. Sohasem magához, hanem mindig Istenhez vezetett.
Amikor magáról beszélt, akkor is Istenre mutatott és minden sora ezt
visszhangozta: Hatalmasan cselekedett velünk az Úr!
Bár végtelen távlatokat látott és szédítő
magasságokban járt, ahová nem tudtam követni, de mégis közelállónak
éreztem lelkemhez Augustinust. Nagy tudása ellenére magát nem
tartotta bölcsnek, hanem csak olyannak, akiben rész szerint van meg
az ismeret. Közel volt ugyan az Istenhez, de magát mégsem tartotta
szentnek. Nincs benne képmutatás és ámítás. Embernek tekintette
magát. Kétségbeesetten tör elő lelkéből a kiáltás: Oh, én nyomorult
ember, kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből? Nem mentegeti
magát Isten előtt. Töredelmesen hangzik beismerő szava: Jaj nekem,
milyen későn jövök. Jaj, jaj, milyen lassú a sietésem. Leplezetlen
őszinteséggel szembenéz önmagával és alázatosan mondja: A halált
érdemeltem meg és én az életet kérem. Haragra ingereltem azt a
királyt, akinek most segítségét kívánom orcátlanul. Alázatosan borul
Isten elé: Atyám és Uram, ha bűnös vagyok is, nem tudok nem lenni a
fiad. Fájdalmasan és kétségbeesetten följajong: Uram Jézus, van még
számomra irgalom? A nagy tépedődések idején ott van azonban lelkében
nyomorúságának teljes ismerete mellett e szent bizonyosság: Tudom
kinek hittem, tudom, hogy milyen nagy szeretettel fogadott fiává. E
küzdelmek, a folytonos harcok, az állandó elbukásokból való
szakadatlan fölemelkedések, a kegyelembe és irgalomba való mélységes
reménykedések tették Augustinust valóban emberré: Isten
emberévé.
Ez a fordítás szolgálat is szeretne lenni.
Szolgálni szeretnék azoknak, akik tudják, hogy nincs itt maradandó
városunk, ezért az eljövendőt kell keresnünk. Szolgálni szeretnék
azoknak, akiknek lelkében dúl a vihar, pusztít a békétlenség és
vágyódnak a csendesség után, s szeretnék látni a Láthatatlant.
Segítségül szeretnék menni Augustinus magyar nyelvű
megszólaltatásával mindazokhoz, akik éhezik és szomjuhozzák az
igazságot. Segíteni szeretnék azoknak, akik keresik az Isten hegye
felé vezető ösvényt.
Amikor Augustinus fordítási sorozatom első kötetét
útnak indítom, arra kérem az Olvasót, hogy ne tegye azért félre az
első kötetet, mert nem találta meg benne, amit talán keresett és
várt. Előre kell bocsátanom, hogy nem lesz könnyű olvasmány ugyan,
de minden fáradságot megér. Nem ígérem, hogy az első kötet fölvezet
a csúcsra. Azt sem mondom, hogy a mennyei Jeruzsálemnek legalább a
kapuit megmutatja. Azonban az bizonyos, hogy ez az út fölfelé vezet.
Igazi gyönyörűséget az első két kötet csak annak nyújt, aki
szerelmese a klasszikus világnak. De ha teljes türelemmel
végighaladunk ezen az ösvényen, amelyik mentén a hívő lélek számára
csak itt-ott nyílik egy-egy virág, végül egész bizonyosan
kibontakozik előttünk Isten dicsőséges városa. A csodálatos
magasságban elfelejtjük majd a kígyózó út minden nehézségét. A
fáradságos út után majd csodálatos magasságokban járunk. A látóhatár
teljes dicsőségében kibontakozik előttünk és ebből a magasságból
meglátjuk majd a titkok világát, amelyikbe angyalok vágyakoznak
beletekinteni, de nem láthatják meg. A fáradságos, kitartó út után
meglátjuk az alapokkal bíró várost, melynek építője és alkotója az
Isten.
Mivel ez a könyv Augustinus fordítási sorozatom
első kötetét képezi, szükségesnek láttam, hogy életrajzzal és
irodalmi tájékoztatóval vezessem be. Nagy súlyt helyeztem arra is,
hogy a lefordított szöveget magyarázó jegyzetekkel egészítsem ki. A
fordítás szövegéül a Dombart-féle lipcsei kiadást használtam a többi
kiadások egybevetésével.
Áldja meg az Úr e fordításnak útját minden hívő
magyar lélek felé. S legyen áldott az Isten, aki e fordítás által is
bebizonyította, hogy erejét erőtlenség által végzi el.
Budapest, 1942 pünkösd ünnepén.
F.A.
Augustinus
élete
Aurelius Augustinus, a legnagyobb egyházatya,
Afrika északi részén fekvő Numidiának Thagaste nevű városában
született 354 november 13-án. Atyjáról, Patriciusról nagyon keveset
tudunk. Szűkszavúlag emlékezik csak meg Augustinus róla. Annyit
tudunk, hogy a városi tanácsnak a tagja volt és egyébként elég szűk
anyagi körülmények között élt családjával együtt. Augustinus is így
beszél róla: „Vékony jövedelmű thagastei polgár volt." A pogány
Patricius élete tele volt indulattal és a szenvedélyek hevítették
testét. Hűtlenséget követett el feleségével szemben is.
Lobbanékony természetű volt mindenkihez. Azt mondja róla Augustinus:
„Igen jószándékú ember volt, de hirtelen haragú." Nem sokat törődött
a kerésztyénséggel és csak halálos ágyán keresztelkedett meg. Nagy
szerepe volt megkeresztelkedésében felesége, Monica imádságos
lelkének. Igy emlékezik erre vissza Augustinus: „Nagy sokára férjét
is megnyerte Neked, de csak élete legvégén."
Annál többet beszél Augustinus édesanyjáról, a hívő
lelkű keresztyén nőről, Monicáról. Minden sor, amit édesanyjáról
leír csupa báj és gyöngédség. Durva és indulatos férjével szemben
Monica mindég megtalálta a legmegfelelőbb magatartást. Szeretetével
és szelídségével mindég lefegyverezte férje haragját. Minden vágya
az volt, hogy Krisztus számára megnyerje közömbös lelkű férjét.
Amerre útja elvezetett, ott a békétlenség elnémult. Békét teremtett
az elidegenedett és a haragos szívek között.
Mindkét szülőjétől örökölt Augustinus valamit.
Apjától a testét, anyjától a lelkét. Érzékisége és indulatossága
Patriciusra emlékeztet, de lelkének finomsága Monica vonásait
tükrözteti vissza.
Iskolai tanulmányait Augustinus Thagasteban kezdte.
Tanulni nem szeretett, de annál nagyobb örömmel töltötte idejét
játékkal. Folyton rendetlenkedtünk, — így emlékezik meg — nem
írtunk, nem olvastunk, nem tanultunk annyit, mint amennyi feladatot
kaptunk. Volt, Uram, volt hozzá tehetségünk is elég, amennyit éveink
számához kimértél nekünk, de igen szerettünk játszani.
Mulasztásáért, hanyagságáért sokszor kikapott az iskolában. Mindez
nem használt semmit, mert a játék- és a kalandkedve csak jobban
fokozódott. Lelkesedtem — mondja — a mérkőzés büszke babérjáért.
Csupa fül voltam, ha kalandos mesékkel tömtek és érdeklődésemet még
jobban fölcsigázták. Meséken hízott telhetetlen kiváncsiságom hamar
kigyújtotta bennem a látás vágyát is: a felnőttek mulatságát, a
cirkuszt akartam látni. Amiket a színpadon látott, azt odahaza maga
is lejátszotta. Amint az írás, olvasás, számolás elemeit, úgy a
görög nyelvet sem szerette. Figyelme annál inkább a történetek felé
irányult. Nagyon tévedtem tehát tanulókoromban — olvassuk a
vallomást —, amikor inkább hajoltam ama sok haszontalanság, mint
ezen értékesebb dolgok felé. Illetőleg, amikor ezektől irtóztam,
azokat meg szerettem. Mert „egy meg egy az kettő, meg kettő az négy"
szörnyű unalmas nóta volt nekem, de a fegyveresekkel tele falovon,
Trója égésén, vagy éppen Creusa árnyékán ugyan szívesen jártattam
könnyelmű eszemet.
Amikor csak tehette, félrevezette tanítóit,
szüleit. Gyakran a hazugság útján járt, de a lopástól sem riadt
vissza. Az éléskamrát megdézsmálta. Vallomásában így ír erről:
„Loptam is szüleim éléskamrájából és az asztalról. Torkosságból, meg
hogy legyen mivel lekenyereznem a gyermekeket, akik csak ilyen áron
játszottak velem, pedig a játék éppen annyi gyönyörűséget okozott
nekik, mint nekem." Nem tudott ellentállni a szomszéd csábító
körtefájának sem. Pedig a körtét nem is ette meg. Csak jól
megkopasztotta a fát és a gyümölcsöt az úton elszórta. A körte nem
volt sem jó, sem szép, de a lopás mégis boldogsággal töltötte el. A
„lopásban a lopás cselekedetén kívül semmit sem szerettem", írja
később.
De minden rakoncátlansága és bűne ellenére gyermek
korában tudott már Krisztus keresztjéről. Egy váratlanul jött
betegség alkalmával vágyódott is a keresztség fölvétele után.
Édesanyja intézkedett is a keresztség felől, azonban Augustinus
hirtelen meggyógyult és így a keresztség elmaradt, „mert gondolták,
életben maradok, tehát egész biztosan még több bűn rútságába
keveredem és így lelkem bűnös állapota sivárabb és vigasztalanabb
lesz, ha most keresztelnek." Igy aztán a keresztség sem fékezte
bűnös útjában és tovább folytatta eddigi életét.
lgy áll előttünk az iskolát kerülő, tanítót
gyűlölő, hazudozó, tolvaj, színház látogató és komédiát játszó
gyermek Augustinus.
Amilyen nehezen tanult Augustinus kényszerítésből,
éppen olyan könnyen elsajátította azt, amit önként vállalt. Jó
felfogó és emlékező képessége atyjában nagy reménységet ébresztett.
Az alapvető ismeretek elsajátítása után éppen ezért a Thagastéból a
24–25 km távolságra levő Madaurába küldte fiát a „a szabad
tudományok és szónoki készség elsajátítása céljából." Nagy gondot
fordított Patricius arra, hogy fiából kiváló rétor legyen. Ezért
messzebbmenő áldozatokra is örömmel és készséggel hajlandó volt.
Pénzét félrerakta, hogy fiát Karthagóba küldhesse tanulni. „Mindenki
magasztalta akkor atyámat — írja Augustinus —, hogy vagyoni erején
felül is minden áldozatot meghoz, amire fiának csak tanulmányai
folyamán a messze idegenben szüksége lesz. Sokkal gazdagabb polgárok
nem is gondoltak gyermekeik érdekében ekkora áldozatra." Amilyen
sokat törődött Patricius fiának szellemi kiművelésével, olyan
keveset gondolt a gyermeke lelki életével. Mintegy panaszként mondja
Augustinus: „Atyám ugyan nem törődött azzal, tetszik-e fejlődésem
Istennek, vagy hogyan állok tisztaság dolgában, csak jó szónokká
fejlődjem."
Madaurai tanulmányát nem tudta egy folytában
elvégezni, mert „anyagi zavarok miatt bizonyos időt iskolai
tanulmányok nélkül a szülői háznál semmittevésben" töltött. Ez a
tétlenség még jobban növelte testiségének a harcát. Undorral
emlékezik vissza: „Egészen elborítottak felburjánzó testi vágyaim, a
gyomláló kéz pedig teljesen hiányzott." Csak Monica veszi körül
féltő aggodalmaskodással fiát. Óvja az erkölcsi tisztátalanságtól,
de Augustinus „mindezt asszonyi szóbeszédnek" vette. Társai egyre
jobban sodorták a bűn mélységei felé. Azért, hogy le ne nézzék a
barátai, ő is nyíltan a bűn útján járt. Szégyenkezve vallja be:
„azért iparkodtam gonoszabb lenni, hogy társaim le ne nézzenek. S ha
nem tudtam velük a romlottságban lépést tartani, inkább hazudtam
nekik, hogy ezt is, azt is elkövettem, csakhogy kevesebbre ne
becsüljenek, mert kevésbé voltam romlott, s gyávának ne tartsanak,
mert nem fetrengtem annyira a piszokban, mint ők." Az ifjú
Augustinus egyre süllyed lefelé a bűn örvényében. Amint maga mondja:
„Fiatal éveimben a pokol gyönyöreivel való töltekezés vágya gyulladt
ki bennem s szégyen nélkül aljasodtam el válogatott undok szerelmi
viszonyokban." A legfőbb vágya ez volt: „Szerelmet adni, szerelmet
kapni." Fájdalommal említi: „A hozzám tartozók nem gondoltak arra,
hogy házassággal akasszák meg süllyedésemet. Persze, mert csak azzal
törődtek, hogy nagyszerű beszédeket készítsek s hallgatóimat szónoki
tudásommal meg tudjam győzni."
Az érzékiségtől lángoló Augustinus így került a
legnagyobb bűnfészekbe, Karthagóba, ahol „züllött szerelmek raja"
veszi körül. Az erkölcstelenség útja egyre mélyebbre vezetett. Maga
is bevallja ezt, amikor így ír: „Az adott és viszonzott szerelem
akkor volt igazán édes nekem, ha szerelmesemnek teste is enyém volt.
Igy a vonzalom forrását testi vágyakozásaim piszkával fertőztem meg,
szemérmes derűjét szenvedélyem törölte le s jóllehet valójában
ennyire piszkos és jellemtelen voltam, gonosz hiúsággal vigyáztam,
hogy finom és előkelő úrnak tartsanak. Igy rohantam bele az érzéki
szerelemnek előttem igen kívánatos rabságába." Érzéki vágya még a
templomban sem hagyja nyugodni a 17 éves ifjút. Őszintén bevallja:
„Annyira vetemedtem, hogy templomod falai között, ünnepélyes
istentisztelet alatt is érzéki vágyak foglalkoztattak s ott
tárgyaltam meg halálosan bűnös dolgokat."
Karthagóban újra föllobog benne a színház utáni
vágyakozás. Egyéb bűnök között „rabja lettem a színháznak is",
vallja be alázattal.
Az érzéki vágyán keresztül átcsillog azért valami,
ami a nemesebb lélek halvány vonását sejteti meg. Testén kívül a
lelke is vágyódott a szeretet után. Nemcsak szerelemre, hanem
szeretetre is vágyakozott. Ezért mondja: „Kerestem valamit, amit
szerethetek, mert kellett szeretnem." A pillanatig tartó szerelmi
kalandok helyett kimondhatatlanul vágyódott egy szerető lélek után.
Igy kerül össze egy karthagói leánnyal, akitől 18 éves korában,
372-ben Adeodatus nevű gyermeke született. Igy emlékezik meg erről:
„Éveken által valamely nőszeméllyel éltem, nem ugyan törvény szerint
való házas viszonyban, mert mindig szaglászó meggondolatlan
szenvedélyem hajtotta fel valahol, de legalább csak egy volt és hű
voltam hozzá. Vele saját magamon tapasztaltam ki, mi különbség lehet
a gyermekáldás céljából kötött házasélet módja és a rendetlen
szerelmi összeállás között, amelyben, ha gyermek születik, akarat
ellen születik, ha már megvan, nem lehet nem szeretni." Adeodatus
megszületését már Patricius nem érte meg, mivel 371-ben meghalt.
Karthagóban nagy átalakuláson ment át Augustinus
élete. A névtelen karthagói nő iránti szeretete sokirányú kicsapongó
életének gátat emelt. Rajta kívül senki mást nem szeretett és nem is
vágyakozott senki mást szeretni. Nyugtalanságát lekötötte ennek a
nőnek a szeretete és így kikapcsolódott barátainak bűnös
társaságából. Nem vesz részt a „felforgatók" vállalkozásaiban.
Teljes erővel az ékesszólástan könyveknek veti magát. Kezébe veszi
Cicero Hortensiusát és nagy mohósággal olvassa minden sorát. Ez volt
az első eszköz, ami a zaklatott szívű, 19 éves Augustinust egy
pillanatra megállította és tekintetét a földről az ég felé
irányította. „Egész lelki világomat megváltoztatta — mondja —
imádságomat Feléd irányította Uram, s új vágyakat, új célokat adott
nekem. Gyarlónak láttam egyszerre minden hiú törekvést s hitetlenül
tüzes vágyakozás gyulladt ki bennem a bölcseség örök alapjai után.
Ekkor kezdtem felkelni, hogy Hozzád térjek". Szomjúsággal és
gyönyörűséggel olvassa. Azt a nagy indíttatást kapta belőle, hogy
szüntelen csak az igazságot keresse, s ha megtalálta, tegye magáévá
és állhatatosan ragaszkodjék hozzá. Bár nagy ajándék volt számára ez
a könyv, de lelkét nem tudta egészen kielégíteni, mert Krisztust nem
találta benne. Ezt írja vele kapcsolatban: „Felrázott engem, lobogó
lángra szított; s ha valami lohasztotta kedvemet, csak az volt, hogy
Krisztus nevét sehol sem találtam benne."
Az Igazság keresése nyomán feltámad benne a
Szentírás megismerésének a vágya is. Azonban Cicero Hortensiusát még
mindég többre becsülte. Fájdalmasan ismeri be: „Sajnos nem volt
olyan a lelkem, hogy be tudtam volna lépni s meghajolva
lépésről-lépésre előre tudtam volna benne hatolni."
Mivel a Szentírás nem tudta lekötni és nem találta
meg benne, amit keresett, tovább kutatott. Tovább kereste az
Igazságot. Így kerül össze a manicheusokkal is, „akiknek nyelvük az
ördög kalodája, léprecsalogató rajta Nevednek, továbbá az Úr Jézus
Krisztus és a vigasztaló Szentlélek nevének szótagkeveréke. E nevek
emlegetéséből soha ki nem fogytak, de csak hang volt az és
nyelvjártatás, egyéb semmi. Lelkükben nyoma sem volt az igazságnak.
Igazság, igazság — üvöltötték s nekem is sokat locsogtak róla, de
soha igazság nem volt bennük, hanem minden tanításuk hamis volt." A
manicheista tévelygések teljesen hatalmukba kerítették Augustinust.
Maga is bevallja: „Lassan, szinte észrevétlenül mindig jobban
belegabalyodtam a manicheus ostobaságokba. Már azt is elhittem, hogy
a füge is, meg nevelőanyja, a fa is tej- könnyekkel gyászolják
egymástól elszakadásukat."
Mialatt Augustinus harcolt az Igazság
megismeréséért, közben Monica könnyek között tusakodott fiának
megtéréséért. Hálaadással emlékezik meg Augustinus ezekről a
könnyekről: „Hűséges szolgálód, az én anyám több könnyet sírt el
színed előtt érettem, mint amennyit az anyák gyermekük temetésénél
szoktak ontani. Sírt, mert látta, hogy halott vagyok azon hit és
vallásos szellem részére, amely őbenne a Te ajándékod volt, s te,
Uram, meghallgattad őt. Meghallgattad, s nem vetetted el könnyeit,
melyekkel bőven öntözte a földet, ahol csak imádkozott." A könnyek
meghallgatása még jóval később következett be.
Augustinus 374-ben visszatért Thagasteba.
Tévelygései miatt Monica elűzi hazulról és így barátjának házánál
él. Thagasteban a „szólás mesterségét" tanította. Teljes odaadással
szolgál még mindég a manicheista tévtanoknak. Sőt közben
összeköttetésbe kerül a csillagjósokkal is. Náluk és általuk is az
Igazságot keresi. Hiábavaló volt egy csillagjós őszinte tanácsa,
hogy hagyjon fel a csillagjóslással, mert ez csak „hiábavaló
ostobaság" és kenyérkereset. Az emberi figyelmeztetés semmit sem ért
számára. Mélyebbre került, mintsem, hogy az őszinte tanács
kíjózaníthatta volna.
Nemsokára meghalt a legjobb barátja, akivel
kisgyermek korában annyit játszott, majd később pedig iskolatársa is
volt. Barátjának hirtelen halála teljesen megrázta lelkileg
Augustinust. Megható az a szeretet és fájdalom, amivel
visszaemlékezik e szavakkal barátja halálára: „Szörnyű fájdalom
sötétsége borult lelkemre. Minden, de minden a halálra
emlékeztetett. Otthonom gyötrelem lett nekem, az atyai ház
boldogtalanságom fészke. Minden, amink egykor közös volt, kínzó
szenvedést okozott. Szemem mindenhol őt kutatta, követelte, de sehol
meg nem kaphatta". Különös átalakuláson ment át Augustinus e
haláleset következtében. Megunta az életet, de félt a haláltól.
Gyűlölte, de egyúttal félte azt, akinek olyan hatalma volt, hogy
barátját is elrabolta. Sokat gondolkodik barátja elvesztése fölött.
Hosszú idő múlva is szomorúan mondja: „Lelkem az övével egybeforrva
egy lélek volt két testben. S talán azért irtóztam tovább élni, mert
nem akartam fél életet; s azért féltem meghalni, nehogy, akit
annyira szerettem, velem és bennem egészen meghaljon." Vérző sebbel,
nyugtalan lélekkel járt-kelt. Nem adott nyugalmat a szórakozás és az
ének. Nem nyújtott felvidulást az illatos mező, a fényes mulatság,
sőt még a tudomány és a költészet sem. Fájt Augustinusnak még a
világosság is. Egyedül csak a könnyek csillapították szenvedését.
Minden hely Thagasteban barátjáról beszélt és éppen ezért menekülni
akart az emlékektől. Amikor senki sem tudta, elhagyta Thagastet és
Karthagóba menekült. Az idegen környezetben, idegen barátok között
enyhült lelkének nagy fájdalma. Újra hozzáfog tanulmányaihoz s főleg
esztétikai kérdések érdekelték. Karthagóban jelenik meg az első kis
munkája is: „A szépről és arányosról" címmel. Nem lehetett
nagyjelentőségű munka, mert Vallomásának írásakor nem is emlékszik
arra, hogy két vagy három fejezetből állt-e? Ismeretlen módon a
Vallomás írásakor már elveszett.
Sok filozófiai művet olvas. Ekkor tanulmányozta
Aristoteles kategóriákról írott könyvét is. Egyik sem nyújtja
lelkének azt, amiben megtalálná az Igazságot. Szinte sajnálta azt az
időt, amit életéből ezekre pazarolt, mert ismerete gazdagodott
ugyan, de az egy szükséges dolgot nem ismerte meg. A manicheistákkal
még mindég nem szakított. Megismerkedett az újonnan Karthagóba
érkezett manicheista püspökkel, Faustussal is, aki ékesszólásáról
nagyon híres volt. Nagy reménységgel nézett elébe Faustussal való
beszélgetéseire, de csakhamar kitűnt, hogy Faustus sokkal kevesebbet
tud, mint ő; amit Faustus nem is szégyellt bevallani. Faustusban
való csalódása után tartózkodóbb lett a manicheistákkal szemben. Bár
nem szakít a manicheistákkal, de nem kutatja könyveiket és nem
kereste a vitatkozásokat. Augustinus tartózkodó álláspontra
helyezkedett és az volt a terve, hogy mindaddig megmarad a
manicheisták között, míg valami jobbat nem talál másutt. Lemondott
arról a vágyról is, hogy pályájának emelkedését a manicheistákon
keresztül érje el.
A karthagói ifjak fegyelmezetlen életét megelégelte
végre Augustinus és barátainak tanácsára Rómába költözött át
384-ben, mivel azt hallotta, hogy Rómában az „ifjak komolyabban
tanulnak s szigorúbb fegyelem regulázza őket. Ott nem ronthatnak be
pajkos gonoszul majd egy, majd más tanító iskolájába, sőt előadást
hallgatni sem mehetnek be engedelem nélkül." Monica ellenezte
Augustinusnak a római útját. Sírva kísérte a tengerig. Valósággal
megszökött az anyjától. Míg Monica a tengerpart közelében levő
kápolnában sírva imádkozik éjnek idején fiáért, azalatt Augustinus a
sötétség leple alatt elindult hajójával Róma felé.
Rómába való megérkezése után Augustinus súlyosan
megbetegedett. Bár újra a halál közelségét érzi, de mégsem
kívánkozik a keresztség után. Rómában újra csatlakozik a
manicheusokhoz. Most már nem az egyszerű hívekhez, hanem a
„kiválasztottak" közé tartozott. A manicheista tanításokkal
kapcsolatban erősen feltámad benne a kétely. Rómából még 384-ben
Milánóba költözött át retorikai tanítónak. Milánóban atyai jósággal
és szeretettel fogadta Ambrosius püspök. Augustinus nem az igazság
hirdetőjét, hanem az embert szerette meg először Ambrosiusban. Nem a
tanításra, hanem előadásmódjára figyelt. Miközben a formát figyeli
Augustinus, azalatt az igazság is „besurrant" lelkébe. Elhatározta
ugyan Ambrosius hatása alatt a manicheusokkal való végleges
szakítást, de a keresztyénséget még mindég nem tudta elfogadni.
Elhatározta, hogy mindaddig katechumenus marad az egyházban, „míg
biztos irányító fény ki nem gyullad" előtte. Így jutott el
Augustinus hosszas bolyongás után a keresztyénség mesgyéjéhez. De
még mindég hosszú út volt a megérkezésig.
Ambrosius beszédei egyre közelebb vitték
Augustinust az Igazság felé. Most már nemcsak a formával törődik a
beszédek hallgatása közben. Nyugtalanul várja a holnapot, amelyik
majd meghozza számára a teljes világosságot. Monica felkereste fiát
384-ben Milánóban, aki örömmel jelentette be manicheusokkal való
szakítását. Monica részéről a felelet az volt, hogy „még több
imádsággal, még sűrűbb könnyekkel fordult" Istenhez. Monicának azt
volt a vágya, hogy Augustinus nősüljön meg és bocsássa el azt a nőt,
akivel eddig együtt élt. Kerestek is Augustinusnak egy leányt, de az
még olyan fiatal volt, hogy várnia kellett volna néhány évig. Közben
pedig anyjának a kívánságára elbocsátotta magától vadházastársát
385-ben. A szakítás árulja el, hogy Augustinus mennyire is szerette.
Mindkettőjük számára örök sebet jelentett ez a szakítás. Így
emlékezik meg erről: „A szakítás véres sebet ejtett ragaszkodó
szívemen. A nő erős fogadást tett színed előtt, hogy férfit utánam
nem ismer többé. Visszatért Afrikába, itthagyta nálam természetes
gyermekünket." Augustinus várja a gyermekleány menyasszonyának
felserdülését, Adeodátus anyja pedig két szerető lelket örökre
elveszítve visszamegy Karthagóba és eltűnik az ismeretlenségben
örökre. Augustinus lelkében sokáig ott él az elveszített nő képe:
„Szakadásom sebe — mondja — nem gyógyult meg, hanem az első lázas,
kegyetlen fájdalom után bomlásnak indult."
Hiába szakította meg a kapcsolatot a karthagói
nővel, mert nem tudott ágyas nélkül meglenni azalatt sem, míg
menyasszonyára várakozott. Az elbocsátott helyett egy másikat
szerzett.
Megkezdődik 385-től kezdve Augustinus életében a
nagy tisztogatás kora. Elveti Isten kérdésével kapcsolatban az
anyagelvűséget. Szembehelyezkedik a csillagjóslás tévelygéseivel is.
Plátó-féle bölcsészeti iskola könyvei nagy segítői voltak a lelki
elmélyedésben és a szellemi s lelki valóságok anyagtalanításában.
Nagy mohósággal Pál apostol leveleit kezdi olvasni, s belőlük
lelkének tudatos és tudattalan kérdéseire egymásután megkapja a
feleletet. Amit egyetlen filozófiai rendszer mégcsak nem is
sejtetett vele, az a Szentírás alapján most világosan állt előtte.
Úgy érzi, hogy a Szentírás vezetésével a békesség országa felé halad
a legbiztosabb ösvényen, amelynek védelméről az égi király
gondoskodik.
Augustinus lelkivilága most már a végkifejlés felé
halad. A nagy tisztogatással együtt és után megkezdődött a plántálás
és Krisztusba való beoltatás ideje. Keresi most már azoknak a
közelségét, akik ezen az ösvényen vezetői lehetnek. Örömmel
hallgatta azokat a példákat, amikor tusakodó lelkek végül is igazán
megtalálták Krisztust. Ambrosiuson kívül sokat beszél Simplicianus
nevű római pappal. Kereső nyugtalansága folyton növekedett, de ez a
nyugtalanság az Isten utáni teljes vágyakozással volt tele.
Naponként imádkozik már és ha csak tehette, elment a templomba.
Sajnálja a hiábavalóságokkal eltöltött idejét. Szégyenli, hogy
ifjúságában csak ez volt az imádsága: „Adj nekem tisztaságot és
önmegtartóztatást, — de még ne". Lelke mélyén érezte, hogy teljes
átalakulásra van szüksége és éppen ezt nem tudta megtenni.
Sok mindent megtagadott életében Augustinus, de
testének tüze még teljes erővel föllángolt. Testisége volt az, ami
megakadályozta megtérését. „Nyavalyogtam és kínlódtam — olvassuk a
Vallomásban — a szokottnál is jóval kegyetlenebb önvádak között;
vergődtem, nyújtóztam bilincseimben, ha netán leszakadnának egészen
rólam. Úgyis alig tartottak már, de mégis tartottak." Mik tartották
vissza a teljes megérkezéstől? A választ ezekben adja meg:
„Értéktelen csecsebecsék, páváskodó hiábavalóságok: régi barátnőim.
Rángatták testemet, mint a köpenyt s fülembe sugdostak: Igazán
elküldesz minket? Attól a perctől fogva soha többé nem lehetünk
együtt veled! Soha! És attól a perctől kezdve egy és más soha többé
nem lesz szabad neked!"
A gyötrelmek lelkét szántották és a bűneiben
fetrengő, a nagy döntés előtt álló Augustinus szeméből előtör a
könny. Keservesen zokog nyomorúsága miatt. Harcot folytat önmagáért,
lelkéért, testéért. Amikor egy alkalommal bűnei miatt előtör
szeméből a könny, mintha messziről fiú, vagy leány hang ezt kiáltaná
felé: Tolle, lege! Tolle, lege! Vedd, olvasd! Vedd, olvasd! Nyomban
utána kinyitotta a Szentírást, ahol a szeme ezekre a sorokra esett:
Nem tobzódásokban és részegségekben, nem bujálkodásokban és
feslettségekben, nem versengésben és irigységben. Hanem öltözzétek
fel az Úr Jézus Krisztust és a testet ne tápláljátok a kívánságokra.
(Róm. 13:13–14.)
Ezzel a nagy fordulópont bekövetkezett. Augustinus
386 augusztusában megtért. A kételkedésnek utolsó árnyéka is
eltávozott lelkéből. Nem vágyódik többet nőnek szeretete után. „Már
nem kívánkoztam feleség után — írja — nem voltak földi reményeim,
hanem együtt álltam anyámmal a hit irányzóján. Sírását örömre
fordítottad bővebben, mint reménylette és sokkal tisztábbra és
bensőbbre, mint aminőt érezhetett volna régi vágya teljesülésén: a
tőlem származó unokák látásán." Így teljesítette be a névtelen
püspöknek Monicához intézett szavát: Menj innen, lelkedre mondom,
lehetetlen, hogy ennyi könny magzatja elpusztuljon.
Augustinus elhatározta megtérése után, hogy lemond
a rétori tisztségéről. Ezt minden föltűnés nélkül akarta elvégezni.
Megvárta a szüreti vakációt, amikor közölte a milánóiakkal, hogy
keressenek maguknak más „szókereskedőt". Egészségi állapota is
megromlott. „Éppen ezen a nyáron történt — olvassuk a Vallomásban —,
hogy tüdőm kezdte nem bírni a túlságos sok előadás terhét. Nehezen
lélegzettem, mellemben fájdalmak jelentették, hogy baj van. Tüdőm
tiltakozott az erősebb és hosszabb beszéd ellen. Először megijedtem,
mert szinte kényszerített már, hogy tehetetlenségem miatt mondjak le
a fáradságos tanításról vagy mindenesetre szakítsam félbe, hogyha
még lehet, orvosi kezeléssel meggyógyulhassak."
Miután lelkileg eléggé elkészült a keresztségre, 15
éves fiával együtt 387 húsvétján Milánóban megkeresztelkedett. A
keresztség teljes csöndességet adott Augustinusnak, amint mondja is:
„elrepült minden aggodalmunk elmúlt életünk felől."
Megkeresztelkedésétől kezdve lelkének egyetlen
vágya volt, hogy teljes erővel szolgálhasson Istennek.
Munkaterületül Afrikát választotta. Útközben azonban Monica 387-ben
meghalt Ostia Tiberinánál kilenc napi betegség után 56 éves korában.
Augustinus 33 éves volt, amikor Monicának „istenfélő és jámbor lelke
kiszakadt testéből. " Tele volt lelke fájdalommal, amint beszámol:
„befogtam szemeit . . . kivitték a holttestet". A fájdalom tépte és
mardosta Augustinus lelkét, de sírni mégsem tudott. S a könnytelen
sírás mégjobban gyötörte lelkét. A veszteség első pillanatában nem
is érezte, hogy kit veszített el édesanyjában. Csak amikor elmúlt az
első fájdalom és felébredt belőle, akkor bontakozott ki előtte a
teljes veszteség. Így írja le Augustinus lelkének ezt a nagy
tusáját: Újraéledő fájdalommal visszaidéztem szolgálód emlékét.
Rágondoltam milyen jámborul szolgált neked; mennyi szent
gyöngédséggel, milyen engedékenyen bánt velünk s hogy én ezt mind
egyszerre elveszítettem. Bőven kezdtek most omlani könnyeim miatta
és érte, miattam és értem. Szabadon eresztettem az eddig
visszafojtott könnyeket, ömölhettek immár tetszésük szerint.
Hullámaikra vették szívemet, s íme ott megnyugodott, mert csak te
figyelmeztél rám és senki más, aki emberi gőggel félremagyarázhatta
volna zokogásomat.
Monica halála után Augustinus mégsem ment Afrikába,
hanem visszatért Rómába, ahol megkezdi nagy irodalmi harcát a
keresztyénség érdekében. Rövid római tartózkodás után 388-ban
hazatért szülőföldjére, hogy mint afrikai, az afrikaiaknak
szolgáljon és vezesse saját fajtáját Isten városa felé. Amikor
hazaérkezett, csekély örökségét szétosztotta a szegények között.
Thagasteban úiabb megpróbáltatáson ment keresztül: meghalt
nagytehetségű fia, Adeodatus. Kimondhatatlanul sajnálta sok reményre
jogosító fiát. Megnyugvást csak abban talált, hogy Adeotus
gyermekségétől kezdve Istennek szentelte az életét.
Most már mindenkit elveszített Augustinus, akihez a
lelke szorosan odakapcsolódott. Ágyasait elbocsátotta, tervbe vett
házasságából sohasem lett semmi. Édesanyját eltemette, fiától is
örök búcsút kellett vennie. Nem maradt meg senki, egyedül csak az
Isten. Senki nem kötötte, teljes erővel csak Istennek akart már
szolgálni.
Valerius, Hippo Regius püspöke maga mellé
segítőtársat keresett. A nép Augustinust választja meg presbiternek
teljes egyhangúsággal. Mivel Valerius püspök nem jól tudott latinul,
ezért az igehirdetést Angustinusra bízta, aki igehirdetői
szolgálatát 391-ben már megkezdte. Tekintélyét nagy mértékben
növelte a manicheista Fortunatussal folytatott vitája, amely 392
augusztus 28–29-án ment végbe. Tudását mindenki elismerte. Így
amikor 393-ban Hippo Regiusban tartják az egyetemes zsinatot, az
egybegyűlt püspökök előtt Augustinus tartott előadást a Hitről és a
Hitvallásról. Az öreg Valerius 395-ben Augustinust segédpüspökül
neveztette ki, majd 396-ban bekövetkezett halálával Augustinus
került a püspöki székbe.
Püspökké való megválasztása után szóval, írással és
cselekedettel harcolt Isten ügyéért. Fáradhatatlan volt a munkában.
Győzelmesen vívja meg nagy harcait. Harcol mindenféle eretnekség
ellen. Óriási erővel és eredménnyel küzd a manicheisták és a
donatisták ellen. Egymásután írja hatalmas, mélyenszántó munkáit,
amelyek a filozófust, theologust, a hívő lelket mutatják be. Sok
munkát elkezdett, de különböző okok miatt nem fejezte be. Augustinus
232 ilyen befejezetlen munkáról tesz említést. Retractiones című 2
könyvében időbeli sorrendben 93 munkát említ meg. Késő öregségében
is teljes szellemi frisseségével írja műveit.
Isten hosszú időt is adott dolgozni vágyó
szolgájának. Bár testét asztma, malária és más betegség gyötörte, de
mindezzel semmit sem törődött mindaddig, míg 430-ban Isten a
sáfárságról számon nem kéri. Halála élőtti napokban, amikor nem volt
szabad már könyveket olvasnia, hatalmas lapokra Dávid bűnbánó
zsoltárait nagy betűkkel föliratta és az ágya mellé szögeztette.
Tekintetét nem vette le róla és szeméből szakadatlan hullott a
bűnbánat könnye. Míg végre 430. augusztus 28-án este barátai
jelenléte és imádsága közben nyugtalan szíve elcsendesedett és lelke
megérkezett Isten városa kapujába.
S közben pedig a vandálok ostromolták Hippo Regius
városát.
Isten városáról írt
könyv
Semmi sem okozott olyan nagy nehézséget, mint a
civitas szónak a lefordítása. Jelentése: város, állam, polgárság,
nép. A szöveg olvasása közben mindegyik értelemben előfordult a
civitas szó. Nehézséget a cím lefordításánál az adott, hogy
bármelyik szóval akartam fordítani, mindig azt éreztem, hogy
kevesebbet, vagy többet mondok, mint amennyit a civitas szó ki akar
fejezni. És amikor Isten városának fordítottam, akkor is éreztem,
hogy messze vagyok a szó igazi jelentésétől. De mégis ebben a szóban
láttam meg azt a tartalmat, amelyik a civitas fogalmát legjobban
megközelíti. Isten országáról, Isten államáról van itt szó
kétségtelen, de az Isten országának a képe, melynek eljöveteléért az
Úr imádságában könyörgünk, másként alakult ki bennünk.
Valahogy úgy érzem, hogy a civitas szóban benne van
a város és az ország egyformán. A civitas szó azt akarja kifejezni,
hogy egy nagy birodalomban beépítve ott van egy város, amelyiknek
mások a törvényei és más a királya, mint a körülötte levő hatalmas
birodalomnak. A Szentírás erről a városról azt mondja: mustármag és
szántóföldbe elrejtett kincs ez. A városnak és az államnak
egybeolvadása sok esetben valóság volt a régi görög világban,
amelynek emlékét a „polis", a városállam szó őrizte meg. A polis az
állam testében helyezkedett el, de mégis a nagy állammal szemben
külön világot képviselt.
A civitas Dei Istennek azt a városát jelenti,
amelyik benne van ugyan ebben a világban, de teljesen független
tőle. Mások a törvényei, mások az ismertetőjelei és a kormányzójának
a neve: uraknak Ura és királyoknak Királya. Nem az egész világ Isten
országa, hanem csak egy rész, egy város. A civitas azt a várost
jelenti Augustinus szerint is, amelyikről szó van a Jelenések
könyvének 2l. fejezetében, Istennek földre leszállt városát, e
földön kibontakozó Isten-országát.
A civitas Dei elnevezést Augustinus a Szentírásból
vette. A XI. könyv első fejezetében három zsoltárra hivatkozik,
amelyikben Isten városáról van szó. Az Igék így hangzanak:
„Dicsőséges dolgokat beszélnek felőled, te Istennek városa." (Zsolt.
87:3.) „Forrásainak árja megörvendezteti Istennek városát." (Zsolt.
45:5.) „Nagy az Úr és igen dicséretes a mi Istenünknek városában, az
Ő szentséges hegyén. Szépen emelkedik az egész föld öröme, a Sion
hegye, a szélső észak felé, a nagy király városa. Amiként hallottuk,
akként láttuk a seregek Urának városában, a mi Istenünk városában."
(Zsolt. 48:2., 3., 9.) A Zsidókhoz írt levélben is szó van az
alapokkal bíró városról, amelynek alkotója és építője az Isten.
(11:10.) Mivel a Szentírás e világban levő Istenországára nézve az
„Isten városa" kifejezést használja, ezért fordítottam én is a
civitas Dei-t Isten városával.
A civitas Dei fogalmát a theologusok
különbözőképpen fogták fel. Róla hosszasan értekeztek, úgyhogy e
kérdésnek ma már egész irodalma van. Számunkra ezek a magyarázatok
nem mind lehetnek irányadók, mert Augustinus olvasása meggyőz a cím
bibliai eredetéről. A Szentírás olvasója előtt pedig az első
pillanatban világos, hogy Isten városa azt az országot jelképezi,
amelyiknek eljöveteléért imádkozunk, megvalósításáért pedig
dolgoznunk és harcolnunk kell mindannyionknak.
A mű keletkezési ideje 413–426. évekre esik. A
munka a pogányság ellen és a keresztyénség érdekében iratott. Nagy
Konstantin milánói rendelete (313.) megtiltja a keresztyének
üldözését. Az utána következő császárok megújítják ezt a
rendelkezést, sőt Constans (341.), Constantius (353.), Gratianus
(382.) és Theodosius (391.) rendeletileg eltörlik a pogány vallást.
A pogány istenkultusz azonban mélyebb gyökeret vert már a lelkekben,
mintsem olyan könnyen rendeletileg rövid idő alatt ki lehetett volna
irtani. Továbbra is megtartják isteneiket, éppen úgy áldoznak nekik,
mint azelőtt. A rendeletek érvényben voltak ugyan, de Vesta szűzei
továbbra is őrizték a tüzet, a pogány istenek templomait pedig nagy
szorgalommal látogatták.
Miért volt a nagy ragaszkodás a pogány valláshoz,
hisz a rómaiak élete egyáltalán nem arról beszélt, hogy valamennyire
is tartottak volna az istenektől? Az istentiszteletekkel együtt
folyik a nagy erkölcstelenség. A cirkuszokban gyönyörködnek ártatlan
rabszolgák kihulló vérében. A színházakban erkölcstelen darabokat
néztek és azt igyekeztek is megvalósítani az életben. Az isteneket
nem vették komolyan, de mégis ragaszkodtak hozzájuk, mert attól
féltek, hogyha elvetik őket, akkor bosszút állanak rajtuk. Az a
gondolat alakult ki a rómaiakban, hogy a pogány vallástól való
elfordulás a római birodalom végpusztulását jelenti. Ennek a
pusztulásnak az előjeleit abban látták a pogányok, hogy a keresztyén
vallás megengedése és terjedése óta nagyon sok veszedelem érte a
birodalmat.
Alarik gótjai 410-ben nem kímélték meg Rómát sem.
Útjukat rablás és pusztítás kísérte mindenfelé. Ezeket a
pusztításokat is a pogányok a keresztyénségnek tulajdonították. Azt
gondolták és hirdették, hogyha nem lett volna keresztyénség és ha a
keresztyének miatt nem tiltják be a pogány istentiszteletet, akkor
az istenek megőrizték volna a római birodalmat továbbra is. A
keresztyénség így nehéz helyzetbe került és a pogányok nem riadtak
vissza attól sem, hogy bosszút álljanak azon, akin csak tudnak.
Ilyen körülmények között fogott hozzá Marcellinus
tribunus kérésére Augustinus a keresztyénség védelméhez. Tizenhárom
éven keresztül dolgozott Augustinus ezen a hatalmas művén, míg végre
426-ban elkészült mind a 22 könyvvel. De civitate Dei keletkezésének
okát, a munka hatalmas anyagának felosztását Augustinus Retractiones
című művének második könyvében, a 43. fejezetben a következőképpen
adja elő: „Alarik király idejében Rómát a gótok betörésük és
támadásuk által nagy pusztítással feldúlták. Róma feldúlását a hamis
és sokisten-imádók — akiket megszokott néven pogányoknak nevezünk —
a keresztyén vallásra igyekezték hárítani és elkezdték az igaz
Istent a szokottnál hevesebb és keserűbb módon káromolni. Ekkor én
az Isten háza iránti buzgóságtól emésztve (Zsolt. 69:10, János 2:17)
elhatároztam, hogy káromlásaik és tévelygéseik ellen írok Isten
városáról. Ez a munkám néhány éven át engem lekötött. Sok más olyan
jött közbe, amelyet nem lett volna célszerű elhagyni és engem előbb
annak az elintézésére kényszerített. De végül is az Isten városáról
szóló nagy munkámat 22 könyvben befejeztem. Ennek az első öt könyve
azok ellen szól, akik az emberi érdekeket úgy akarják szolgálni,
hogy szükségesnek tartják a sok isten tiszteletét, akiket a pogányok
szoktak tisztelni. Úgy gondolják, hogy mivel ezt megtiltották, ezért
igyekszenek ezeket a bajokat előidézni és szaporítani az istenek. A
következő öt könyv azok ellen irányul, akik bevallják ugyan, hogy
ezek a bajok a halandó ember életéből sohasem hiányoztak és nem is
hiányzanak a jövendőben sem. Ezek egyszer nagyok, máskor kicsinyek.
Hely, idő és személy szerint változnak. A sok isten tiszteletét, a
nekik való áldozást a halál utáni életre nézve azonban hasznosnak
ítélik. Tehát ez a tíz könyv a keresztyén vallással ellentétben levő
két hiábavaló véleményt cáfolja meg. De nehogy valaki azt vesse a
szememre, hogy a mások állítását megcáfoltam ugyan, de a sajátomat
nem indokoltam meg, ezért ennek a munkának tizenkét könyvből álló
második része ezt végzi el. Ámbár ahol szükség volt rá, az előbbi
tízben is megindokoltam a saját állításaimat és a következő
tizenkettőben is megcáfoltam az ellenvetéseket. Tehát a következő
tizenkét könyv közül az első négy tartalmazza a két város
keletkezését, amelyik közül az egyik az Istené, a másik a világé. A
másik négy ezeknek a kifejlődését, vagy történetét. A harmadik pedig
— amelyik egyúttal az utolsó is — a megérdemelt véget. Ámbár az
egész huszonkét könyv két városról tárgyal, a címét mégis a
jobbiktól kapta, úgyhogy Isten városától nyerte a nevét."
A huszonkét könyv — amint Augustinus megállapítja —
két nagy csoportra oszlik. Az első csoportba tartozik az 1–10 könyv.
Az első öt könyvvel azt bizonyítja be Augustinus, hogy ezek a pogány
istenek még a jelen számára sem tudják az emberek részére a
szerencsét biztosítani. A 6–10. könyvben pedig arról beszél, hogy a
jövendőt illetőleg sem bízhatnak a pogányok az istenekben, mert
nincs hatalmukban a jövendő kedvező irányítása. Az első 10 könyv
elolvasása nehéz lecke annak, aki kezébe veszi ezt a könyvet, de
annál szebben bontakozik ki a 11–12. könyvekben Isten városának
igazi képe. A második rész anyaga a civitas Dei és a civitas Diaboli
körül csoportosul. Isten városának fundámentuma a szeretet, a Sátán
városáé a gyűlölet. Az Isten városának lakói számára ez a világ csak
siralomvölgy, szegényes szállás, mert ezután következik a csodálatos
szépségű mennyei hajlék. A civitas Diaboli lakói pedig ebben a
világban találák életük célját, aminek következtében a halál után
bekövetkezik számukra az örök halál.
A munka nagy hatással volt eleitől kezdve
olvasóira. Dicsérő levelekkel is fölkeresték Augustinust. Így az
afrikai prokonzul, Macedonius ezt írja: Első három könyvedet
egyfolytában végigolvastam, mert ezek valóban nem unalmas, hidegen
hagyó könyvek, melyeket könnyen le lehet tenni; annyira
lebilincseltek, hogy minden egyéb teendőmet félretettem. Nem tudom
mit csodáljak benne inkább a papi tökéletességet- e, vagy a
bölcseleti tudást, a pontos történelmi ismeretet-e, vagy a szívhez
szóló előadást, melyek mind oly vonzó erővel hatnak még a
tapasztalatlan olvasóra is, hogy mindent végigolvas és a végén azt
kívánja, bárcsak volna folytatásuk. (Epistola 154. sz.). Nagy Károly
is nagyon szerette Augustinusnak ezt a munkáját, ezért gyakran
felolvastatott belőle. V. Károly pedig jutalomba részesítette e
munka francia nyelvre való lefordítását, mivel népének boldogulása
szempontjából nagyon hasznosnak ítélte De civitate Dei
megismerését.
Hosszú időn keresztül nagyon sokan végtelen örömmel
olvasták ezt a munkát, amelyik tanított és épített egyszerre.
Augustinus ismerői mind a legnagyobb elismeréssel emlékeznek meg
erről a munkáról, amelyik tulajdonképpen a legelső
történetbölcseleti munka. A tudományos világ ezen a területen csak
1500 év múlva tudott Augustinus nyomába lépni. A keresztyén
történetbölcseletnek Augustinus volt a megalapítója, de másfélezer
évig nem volt senki folytatója. Szellemi nagyságának ez is egyik
bizonysága. Mindenben úttörő volt Augustinus, csak nem becsültük meg
eddig. Nem tudtunk hozzá fölemelkedni és nem tudtunk vele lépést
tartani.
De Civitate Dei I–V.
könyvének tartalma
I. Könyv
A pogány rómaiak a keresztyénséget vádolják azzal,
hogy különböző támadásokkkal pusztítja az ellenség a birodalmat. Az
istenek a keresztyénség miatt fordultak el a rómaiaktól. Pedig a
rómaiaknak e helyett inkább Isten nevelő eszközét kellene meglátniok
a csapásokban. Nem szabad elfelejteniök a rómaiaknak azt sem, hogy
sokan csak azáltal szabadultak meg, hogy a keresztyének templomaiba
menekültek, amelyet az ellenség nem bántott. (1.) Meg kellene
gondolniok azt is a pogány rómaiaknak, hogy sohasem volt még olyan
háború e világon, amelyikben a győztesek a legyőzöttek isteneinek
kedvéért kegyelmeztek volna meg a versséget szenvedett népnek. (2)
Esztelenek voltak a rómaiak, amikor elhitték, hogy a védőistenek
megőrzik majd Rómát. Hiába voltak ott Trójában a védőistenek, mégsem
menekült meg az ellenség pusztítása elől. (3.) Juno védelme sem ért
semmit a görögök számára. (4.) Nem szabad azt sem elfelejteniök a
rómaiaknak, hogyha a háború alatt elő is fordult kegyetlenség és
pusztítás, az hadi szokásból történt, azonban a támadó ellenség
kíméletet egyedül csak Krisztus nevéért gyakorolt. Krisztus neve így
vált védelemmé azok számára is, akik káromolják Krisztus nevét és
minden szerencsétlenséget Krisztusnak tulajdonítanak. (7.) A
szenvedésektől egyébként a keresztyének sem menekültek meg. Nekik is
végig kellett szenvedniök a háború borzalmait. A különbség nem abban
áll a pogány és a keresztyén között, hogy mit, hanem hogyan
szenvednek. (8.) A keresztyén lélek alázattal hajlik meg a szenvedés
idején, mert benne Isten nevelő eszközét látja. A pogányok pedig az
istenek bosszúját vélik benne fölismerni. Kétségtelen, a jók és a
gonoszok együtt szenvednek nagyon sokszor, de ez még nem azt
jelenti, hogy egyformán bűnösök is volnának. (9.) A kegyes életűek
semmit sem veszítenek javaik elvesztésével, mert földi javaikat nem
tartják értéknek. A pogányok pedig földi javaik után szegényeknek
érzik magukat, mert nem maradt meg bennük a lélek gazdagsága. (10.)
Sokan megdöbbennek a különböző halálnemek miatt. Nem a miatt kell
aggódniok, hogy milyen halállal távozunk el, hanem, hogy hová jutunk
a halál után. Az igazi különbség itt kezdődik. (11.) Sokan temetés
nélkül maradtak és e miatt aggodalmaskodnak a hozzátartozóik és
vádolják önmagukat is. Pedig sem önvádra, sem aggodalmaskodásra
nincs okuk, mert a lélek jövendő sorsa nem attól függ, hogy a
holttestet milyen pompával temetik el. (12–13.) A fogság miatt sem
kell a keresztyéneknek aggodalmaskodniok, mivel hitüktől itt sem
lehet megfosztani. A hit még a börtönükben is velük marad. (14.) A
háború folyamán a fogságban sok nőt meggyaláztak ugyan, de ezek
mégsem követtek el bűnt. Sok meggyalázott nő öngyilkosságot követett
el szégyene miatt. Pedig az ilyen nem a meggyalázása által, hanem
öngyilkossága által követett el bűnt. Az előbbiért az ellenség
felelős, de önmaga elpusztítását Isten egy ártatlan emberi élet
kioltásának veszi. (16–17.) Semmiféle esetre nem hivatkozhatik az
ember, ami feljogosítaná az öngyilkosságra. (20.) A katona nem követ
el gyilkosságot, mivel védelmül szolgál számára az, hogy a felsőbb
hatalmasságnak engedelmességgel tartozik. Kivételt képez a
gyilkosság alól az igazságszolgáltatás folytán végrehajtott
halálbüntetés is. (21.) Egyébként az öngyilkosság sohasem a lélek
nagyságát, hanem a kishitűséget árulja el (21.) mégha szégyenükben,
vagy esetleges meggyalázástól menekülve vetik is el az életet
maguktól. A bűnt nem lehet egy másik bűn által elkerülni. (25–27.)
Isten azért sújtja büntetésével a keresztyéneket a pogányokkal
együtt és a pogányok azért menekülnek meg sokszor a keresztyének
seregével, mert a pogányok és keresztyének e világban nem
elkülönülve, hanem teljesen egybeolvadva élnek. Sőt vannak a
pogányok között olyanok, akik még most a Sátán városában laknak,
pedig majd egyszer Isten városainak polgárai lesznek. Ezekkel
szemben Isten kegyelmet és irgalmasságot gyakorol. (35.)
II. Könyv
Hiába hivatkoznak arra a pogányok, hogy csapások és
háborúk csak azóta sújtották őket, amióta a keresztyénség elterjedt,
mert ezek a keresztyénség előtt is megvoltak. (3.) A rómaiak vallási
süllyedésére nagyon nagy befolyással voltak a görögök. A
színjátékok, melyekkel a bűnre tanították meg a népet, megrontották
az erkölcsi életet. Ezeket a bűnökkel telt színjátékokat az istenek
tiszteletére mutatták be. Bennük az istenek vétkeit elevenítették
meg és az volt a felfogásuk, hogy az istenek gyönyörködnek ezekben.
(4–10.) A színészeket nagy megbecsülésben részesítették. Magas
méltóságra juttatták őket. (11.) A rómaiak abba a nagy tévedésbe
estek, hogy a költőknek ugyan megtiltották az emberek gyalázását és
gúnyolását, de kívánatosnak tartották ezeknek a színjátékoknak a
bemutatását. (12.) A rómaiak erkölcsi élete Sallustius szerint is
csak a félelmetesebb időben volt türhető, egyébként a békés időben
nagyon romlott volt. (18.) Hasonlóképpen gondolkodik Cicero is.
(21.) Az istenek sohasem buzdították a népet az erkölcsös életre,
sőt saját példájukkal csak jobban megnyitották a gonoszságnak az
útját. (22.) A szabadulás módja egyedül ennek a bűnös
istentiszteletnek a felhagyása. Ha elvetik ezeket az isteneket és
csak egyedül Istenben bíznak, akkor reménykedhetnek még a
megtartásban. (29.)
III. Könyv
A bálványistenek tisztelete miatt sok csapás
nehezedett a rómaiakra és a görögökre. Sőt ezek az istenek a bűnt el
is nézték. Romulust nem büntették meg a testvérgyilkosságért, hanem
még királysághoz is juttatták. (6.) A görög istenek nem tudták
megvédeni Tróját és ennek ellenére a rómaiak mégis ezeknek védelmére
bízták Rómát. (8.) Ha volt is béke a római birodalomban, ezt nem
ezeknek az isteneknek kell tulajdonítani, hanem azoknak a
királyoknak, akik erős kézzel és helyes látással kormányozták a
birodalmat. (9.) A keresztyénség előtt is sok baj érte a rómaiakat.
Nemcsak a nép, hanem a királyaik is sokszor kegyetlen halállal
múltak ki. (15.) Az első consulok között sem volt meg már az
egyetértés és a békesség. (16.) A keresztyénség előtt jóval már
pusztították a népet a polgárháborúk kegyetlenségei. (17.) Hiába
fordulnak a rómaiak isteneikhez a pún háború, mert semmiféle
segítséget nem nyújtottak nekik. (18–20.) További részekben
ismerteti Augustinus azokat a háborúkat, amelyek a keresztyénség
elterjedése előtt irtották a római népet.
IV. Könyv
A negyedik könyv alapgondolata az, hogy a római
birodalom nagy kiterjedését nem az isteneknek, hanem az egy igaz
Istennek kell tulajdonítani. (8–9.) A rómaiak az egész világot és a
világ minden részét istenekkel népesítették be. Minden dolognak
megvan a külön istene. (10.) A tudósok szerint ezek az istenek
azonban nem egyebek, mint Jupiternek különböző megnyilvánulásai.
(11.) Vannak akik az Istent e világ lelkének, a világot pedig az
Isten testének tekintik. (12.) A birodalom növekedését azonban hiába
tulajdonítják Jupiternek. (14.) Ha úgy képzelték, hogy a hatalom
Jupiter kezében van, hát akkor miért tiszteltek mellette más
isteneket? (17.) Miért beszélnek akkor a Fortuna és Felicitas
istennőről, ha tulajdonképpen a boldogságot és a szerencsét is csak
Jupiter adja? (18–20.) Varro is csak az egy Isten tiszteletét
hangoztatta. (31.) Minden királynak és birodalomnak az élete nem az
istenektől, hanem az egy igaz Istentől függ. (33.)
V. Könyv
Nem a véletlen irányítja az országok és a népek
életét és nem is a csillagoktól függ egy birodalomnak a sorsa. A
csillagállás semmiféle befolyással nincs az ember életére. (1–8.) A
jövendő teljesen Istentől függ. A jövendő egyedül csak az Isten
akaratában van elrejtve és ez sem jósok, sem csillagvizsgálók által
ki nem kutatható. Minden, ami történik e világon, az nem véletlenül
megy végbe, hanem mindennek megvan az alapos indítóoka. A végső
indítóok maga az Isten. (9.) Isten előre tudása és elhatározó
akarata nem semmisíti meg teljesen az emberi akaratot. A bűnt
sohasem lehet Isten akaratának tulajdonítani. Az embernek is megvan
az akarata bizonyos határig. Ha nem volna meg Isten
akaratelhatározásán belül az emberi akarat érvényesülése, akkor
igazságtalan volna a jutalom éppen úgy, mint a büntetés. (10.) Isten
egyetemes gondviselése kiterjed az egész mindenségre. (11.) Az
emberi életünk dicsősége nem magunktól, hanem egyedül Istentől
származik. Semmivel nem dicsekedhetem. A dicsőség vágyat is ki kell
irtani az emberi életből. Minden dicsőséget Istennek kell
tulajdonítanom, mert egyedül csak Őt illeti dicséret és dicsőség.
(13–14.) A keresztyén léleknek éppen ezért a kevélységet is kerülnie
kell, mivel mindent csak Istentől kapott. (18.) Az emberi
dicsőségért való szolgálat lealacsonyítja, a dicsőség és uralomvágy
pedig zsarnokká teszi az embert. (19–20.) A római birodalom
nagysága, hatalma és fönnállása egyedül az egy igaz Istentől
származik. (21.) Minden az Isten akaratától függ, így a háború
időtartama és befejezése is. (22.) A keresztyén fejedelmek
boldogsága nem abban áll, hogy hosszú ideig uralkodnak és
szerencsésen harcolnak az ellenség ellen, hanem boldogoknak csak
akkor érezhetik magukat, ha igazságosan kormányoznak, ha minden
dicsőséget Istennek tulajdonítanak. (24.) Isten azokat a
császárokat, akik szívből tisztelték és félték Őt, olyan
ajándékokkal látta el, amilyent azok még nem is mertek remélni. A
jelen élet boldogsága egyedül Isten akaratától függ és ezt a
bálványok nem tudják számunkra biztosítani semmiképpen sem.
(25–26.)
Az első öt könyvben tehát Augustinus azokat
támadja, akik azt hiszik, hogy az isteneket a jelen élet nyugalma és
boldogsága érdekében kell tisztelni.
Aurelius
Augustinus | Isten
városáról 2.
|
|
|
|