A római birodalmat az igaz Isten hozta létre, akitől minden hatalom származik és akinek a gondviselése kormányozza ezt a világot.
E szerint uralmak és birodalmak megalapítását
ne tulajdonítsuk másnak, egyedül az igaz Istennek, aki csak a
kegyeseknek ad mennyei boldogságot, de földi országban úgy a
kegyeseket, mint az istenteleneket tetszése szerint egyformán
részesíti hatalomban, és akinek a tetszése mindig igazságos.
Néhány dolgot már ugyan fölemlítettem, amit Isten nekünk kijelentett. De mégis reánk nézve sok és erőnkön felüli az emberek titkainak a kinyomozása, valamint a királyi hatalom érdemeinek pontos vizsgálattal való eldöntése. Tehát csak az egy igaz Isten az, aki az emberiséget nem hagyja el ítélet és segítség nélkül. Akkor adott a rómaiaknak birodalmat, amikor akart és olyan nagy terjedelműt, amilyen neki tetszett. Adott az asszíroknak és a perzsáknak is, akik írásaik szerint csak két istent tiszteltek. Hogy ne is beszéljek a zsidó népről, amelyikről elmondottam már annyit, amennyit szükségesnek láttam.404 A zsidó nép az egy igaz Istenen kívül senki mást sem tisztelt, míg egyetlen királyság volt.
Aki tehát Segetia istennő nélkül a perzsáknak vetést adott és a többi istenek tisztelete nélkül megadta a föld egyéb ajándékait — a rómaiaknál minden egyes dolognak egy-egy, sőt egyes dolognak több istene is volt — az adott birodalmat a rómaiaknak is azoknak az isteneknek a tisztelete nélkül, akikről azt gondolták, hogy ezeknek az isteneknek a tisztelete által jutottak uralomra.
Így van ez az emberek és nemzetek esetében is. Aki
hatalmat adott Mariusnak, az adott Gaius Caesarnak is. Aki hatalmat
adott Augustusnak, az adott Neronak is. Aki hatalmat adott a két
legkedvesebb császárnak, a Vespasianoknak — az atyának és a fiának
—, az adott a legkegyetlenebb Domitianusnak is. Hogy ne kelljen
mindannyiojukat egyenként felsorolnom, csak annyit mondok még, hogy
az adott hatalmat annak a hitehagyó Juliannak, akinek kiváló
képességét megrontotta az uralomvágyból fakadó istentelen és
megvetendő kiváncsiság. Hazug jóslatokra hallgatott és a biztos
győzelemtől elbizakodva a szükséges élelmet szállító hajókat
felgyújtotta. Azután hevesen hozzáfogott túlságosan merész tettek
megvalósításához, de vakmerősége miatt nemsokára méltán megölték.
Éhező seregét pedig otthagyta az ellenséges területen, ahonnan
másként nem tudtak megszabadulni csak azáltal, hogy Terminus isten
jóslata ellenére a római birodalom határait megváltoztatták. De
erről már az előbbi
könyvben szóltam.405
Tehát az a Terminus isten engedett a kényszernek, aki nem engedett
Jupiternek.
Ezeket a dolgokat teljesen az egy igaz Isten irányítja és úgy kormányozza, ahogy neki tetszik. És ha reánknézve ismeretlen okok szerint is megy végbe, vajon igazságtalanul kormányoz-e Isten?
A háborúk időtartama és kimenetele is Isten végzésétől függ.
A háborúk időpontja is az Isten akaratától
függ. Az egyiket előbb, a másikat később fejezi be a szerint, amint
igazságos ítéletével és irgalmasságával sújtani, vagy pedig
vigasztalni akarja az emberiséget. Pompeius a
kalózháborút,406
Scipio a harmadik pún háborút407
hihetetlen gyorsan és nagyon rövid idő alatt bevégezte. Az elszökött
gladiátorok háborúja pedig — jóllehet sok római hadvezért és két
consult győztek le és Itáliát rettenetesen rombolták s pusztították
— mégiscsak három év múlva nagy veszteséggel ért véget.408
A picenumiak, a marsiak és a peligniek, ezek a nem idegen, hanem itáliai népek megkísérelték hosszú és nagy áldozattal járó szolgaság után fejüket kihúzni a római járomból, miután már sok népet legyőzött a római birodalom és Karthago is elpusztult. Ezekben a harcokban a rómaiak igen sokszor vereséget szenvedtek. Két consul és néhány nagyon előkelő szenátor is meghalt. Azonban mégsem húzódott ez a háború hosszú ideig, mivel az ötödik évben befejeződött.409
A második pún háború410 már 18 éven át irtotta a római férfiakat a köztársaság legnagyobb kárára és szerencsétlenségére és csaknem kiirtotta őket. Két ütközetben majdnem 70.000 római katona esett el. Az első pún háború 23 éven át,411 a Mithridates elleni háború pedig 40 éven át folyt.412
De nehogy azt gondolja valaki, hogy korábban nagyobb erejük volt a háború gyorsabb befejezésére, ezért a régebbi időkből megemlítem a csaknem 50 éven át folyó és mindenféle hőstett miatt magasztalt samnit háborút, amelyikben a rómaiakat annyira legyőzték, hogy igájuk alá is hajtották.413 De mivel úgy látszott, hogy a dicsőséget nem az igazságért, hanem az igazságot kedvelték a dicsőségért, ezért a megkötött békét és a szövetséget megszegték.
Ezeket pedig azért mondom el, mivel azok közül sokan, akik a múlt eseményeit nem ismerik, vagy a múlt eseményeinek a tudását titkolják, ha azt látják, hogy a keresztyénség idejében egy háború már kissé hosszabb ideig húzódik, akkor nyomban a legvakmerőbb módon a mi vallásunkat támadják meg. Azt kiabálják, hogy ha a keresztyén vallás nem lenne és ha az ősi szokás szerint sok istent tisztelhetnének, akkor ezt a háborút is nagyon gyorsan befejeznék azzal a római vitézséggel, amellyel a Mars és Bellona istenek segítsége folytán olyan sok háborút bevégeztek.
Emlékezzenek csak vissza azok, akik olvassák ezeket, hogy milyen hosszú ideig tartó háborúkat milyen különböző szerencsével, milyen gyászos vereségekkel is viseltek a régi rómaiak és az egész föld hogyan meg szokott rázkódni a nagyon viharzó tenger módjára az ilyen bajok különböző viharja következtében. És ismerjék be azt, amit ugyan nem akarnak! Isten ellen irányuló esztelen beszédükkel pedig ne okozzák önmaguk vesztét és ne csapják be a tudatlanokat.
406 Kr. e. 67-ben.
407 A harmadik pún háború Kr. e. 149–146.
408 Lásd De civitate Dei IV. 5. részét. A háború Kr. e. 73–71 között volt.
409 Kr. e. 91–88.
410 A második pún háború. Kr. e. 218–201.
411 Első pún háború Kr. e. 264–241.
412 Mithridates elleni első háború Kr. e. 88–84, a második háború 83–81, a harmadik háború 74–64 években folyt le. Mithridates fia Kr. e. 63–47-ig volt Pontus királya, Caesar Kr. e. 48 megtámadja és legyőzi. E győzelem után mondotta Caesar: veni, vidi, vici. Tehát Augustinus a 40 év alatt Mithridates és annak fia ellene indított háborút érti.
413 Kr. e. 342–290. Livius, Ab urbe c. 9, 6.
Arról a háborúról, amelyben a démonokat tisztelő gót királyt, Radagaisust hatalmas seregével együtt egy nap alatt legyőzték.
Nem is emlékeznek meg arról hálaadással, amit
Isten emlékezetünk szerint a legújabb időben csodálatosan és
irgalmasan megcselekedett. Sőt amennyire tőlük függ, lehetséghez
képest mindenkivel elfelejtetni igyekeznek. Ha mi is elhallgatnánk
ezeket, hasonlóképpen háládatlanok lennének.
Amikor Radagaisus gót király hatalmas és rettenetes seregével már Róma közelében állva a rómaiak nyakán volt, akkor olyan gyorsan legyőzték Radagaisust, miszerint a rómaiak közül nemcsak, hogy nem halt meg senki, de meg sem sebesült, de Radagaisus seregéből több mint 100.000 ember esett el. Sőt Radagaisust fiaival szintén elfogták és méltó büntetéssel kivégezték.414 Ugyanis ha ez a gonosz Radagaisus hatalmas és szörnyű seregével betör Rómába, ugyan kinek kegyelmezett volna meg ott? Mennyiben becsülte volna meg a mártírok sírhelyét? Kivel szemben viselkedett volna istenfélelemmel? Kinek ne ontotta volna a vérét és kinek a szemérmességét ne sértette volna meg?
Mennyire hangoskodnának ellenségeink isteneik érdekében és milyen diadalmaskodva emlegetnék, hogy azért győztek és azért tudták ezeket véghezvinni, mivel naponkénti áldozatokkal engesztelték ki és hívták segítségül az isteneket, amit pedig a keresztyén vallás megtiltott a rómaiak számára. Ugyanis amikor már ahhoz a helyhez közeledett Radagaisus, ahol a legfőbb Fenség akaratából megsemmisítették, ahogy hírneve mindenütt növekedett, nekünk azt beszélték Karthagóban, miszerint a pogányok azt hitték, azt híresztelték és azzal kérkedtek, hogy Radagaisust azoknak a számára jóindulatú istenek oltalma és segítsége mellett, akiknek naponként áldozatot mutat be, semmiképen sem tudják legyőzni azok, akik a római isteneknek ilyen áldozatot nem visznek, sőt az áldozást meg is tiltják.
Ezek a szerencsétlenek még hálát sem adnak annak az Istennek a nagy irgalmasságáért, aki — midőn a barbárok veszedelmes betörése által akarta az emberek erkölcsét megfenyíteni — olyan kegyelmesen mérsékelte a haragját, hogy csodálatos módon először Radagaisus legyőzésében segített, nehogy a gyöngébb lelkek megbotránkoztatására azokat a démonokat dicsőítsék, akikhez nyilvánvalóan Radagaisus könyörgött. Ezután elfoglalták Rómát azok a barbárok, akik minden eddigi hadiszokás ellenére a keresztyén vallás iránti tiszteletből megvédték azokat, akik a szent helyekre menekültek. Ezek a barbárok a démonokkal és az istentelen áldozati szertartásokkal — amelyekbe bizalmát Radagaisus helyezte —, annyira szembefordultak, miszerint úgy látszott, hogy sokkal kegyetlenebb módon harcolnak ezekkel szemben, mint az emberek ellen. Ennélfogva az eseményeket irányító igaz Isten egyfelől irgalmasságával megfenyítette a rómaiakat, másfelől kijelentette a hihetetlen módon legyőzött démontisztelőknek azt, hogy a jelen események sikere szempontjából nem szükségesek az áldozataik. Kinyilvánította azt is, hogy azok, akik makacsul nem ragaszkodnak saját feltevésükhöz, hanem helyesen látnak, azok a jelen szükség miatt el ne hagyják a keresztyén vallást, sőt inkább az örökélet legbiztosabb reményében ragaszkodjanak hozzá.
Miben áll a keresztyén uralkodó igazi boldogsága?
Nem azért mondjuk ugyanis némelyik keresztyén
uralkodót boldognak, mert hosszabb ideig uralkodott, vagy csöndes
halála után fiaira hagyta az uralmat, vagy legyőzte az állam
ellenségeit, vagy az ellene fellázadt ellenséges érzületű
polgároktól megmenekült, vagy legyőzte őket. Ezekben és e
nyomorúságos élet egyéb adományaiban, vagy vigaszaiban néhány
démontisztelő is részesült, akik pedig nem tartoznak Isten
országához, ahova a többiek tartoznak. Ez is Isten irgalmassága
folytán azért történt, nehogy a benne hívők legfőbb jóként kívánják
ezt tőle.
Azonban boldogoknak mondjuk az uralkodókat akkor, ha igazságosan uralkodnak, ha tisztelőiknek magasztaló beszédére és magasztalóik nagyon alázatos hízelgésére nem fuvalkodnak fel, sőt eszükbe veszik azt, hogy ők is csak emberek. Boldogok, ha hatalmukat leginkább Isten tiszteletének a terjesztésére és Isten fenségének a szolgálatára fordítják. Boldogok, ha az Istent félik, szeretik és tisztelik. Boldogok, ha jobban szeretik azt az orgszágot, ahol már nem félnek attól, hogy uralkodótársaik lesznek. Boldogok, ha lassabban állnak bosszút és gyorsabban bocsátanak meg. Boldogok, ha a büntetést az állam kormányzása és védelme szempontjából és nem az ellenséges gyűlölet kielégítésére alkalmazzák. Boldogok, ha nem a vétek büntetlenül hagyásáért adnak kegyelmet, hanem a megjavítás reményében.
Boldogok, ha azt, amit többnyire szigorúan kénytelenek voltak elhatározni, könyörületes szelídséggel és jótékonysággal helyrehozzák. Boldogok, ha fényűzés dolgában annyival fegyelmezettebbek, amennyivel korlátlanabbak lehetnének. Boldogok, ha inkább a gonosz vágyakon, mint más nemzetek fölött akarnak uralkodni és ha mindezt nem hiú dicsőségvágyból, hanem az örök boldogság szeretetéből teszik. Boldogok, ha saját bűneikért el nem hanyagolják bemutatni az igaz Istennek az alázatosság, könyörületesség és az imádság áldozatát.
Az ilyen keresztyén uralkodókat mondjuk boldogoknak. Egyelőre még csak reménység, de később valóság szerint is, amikor beteljesül az majd, amit most még csak óhajtunk.
Azokról a sikerekről, amelyeket Isten adott a keresztyén Constantin császárnak.
A jó Isten ugyanis Constantin császárt, aki nem
a démonokat imádta, hanem az igaz Istent tisztelte, annyi földi
ajándékkal halmozta el, amennyit még óhajtani sem mert senki. Mindez
azért volt, hogy azok az emberek, akik az örökéletért tisztelik
Istent, azt ne gondolják, miszerint a földi birodalmat senki el nem
nyerheti a démonok tisztelete nélkül, mivel ezek a lelkek sokat
tehetnek az ilyen esetben.
Isten megengedte Constantinnak, hogy a római birodalom szomszédságában felépítse azt a várost415, amelyik Rómának mintegy leánya volt, de a démonok temploma és bálványa nélkül. Hosszú ideig uralkodott.416 Az egész római birodalmat, mint egyeduralkodó tartotta kezében és védelmezte, segítség nélkül. A kormányzásban és hadviselésben nagyon győzedelmeskedett. A zsarnokokat mindég szerencsésen elnyomta. Öreg korában halt meg betegség és az öregség következtében. Uralmát fiaira hagyta.417
Azonban azért, hogy valamelyik uralkodó ne azért legyen keresztyénné, hogy Constantin szerencséjében részesüljön, mivel az örökéletért kell keresztyénné lenni, Isten sokkal előbb elszólította Jovianust, mint Julianust.418 Azt is megengedte Isten, hogy Gratianust zsarnoki fegyver ölje meg, ámbár ez sokkal szelídebb módon ment végbe, mint a római isteneket tisztelő nagy Pompeius megölése. Ugyanis a polgárháború örököseként megmaradt Cato nem állhatott bosszút Pompeiusért. Azonban Theodosius bosszút állt azért a Gratianusért — jóllehet a kegyes lelkek nem ilyen vigasztalást keresnek — aki uralkodótársul fogadta, minthogy testvére nagyon fiatal volt még. Ugyanis jobban vágyakozott a hű barátság után, mint a nagy hatalomra.419
415 Konstantinápoly.
416 Kr. u. 306–337-ig uralkodott.
417 Három fia volt: Constantinus, Constantius, Constans.
418 Jovianus Kr. u. 364-ben 33 éves korában, Julianus pedig 363-ban 32 éves korában halt meg. Tehát Julianus halt meg előbb és nem Jovianus.
419 Gratianust Theodosius uralkodótársává fogadta Kr. u. 379-ben. Majd Gratianust 383-ban a Maximus-féle forradalomkor megölték.
Theodosius császár hitéről és kegyességéről.
E szerint Theodosius nemcsak Gratianus
életében, hanem halála után is megőrizte uralkodótársa iránti
hűségét. Mint keresztyén lelkű császár magához vette Gratianus
árvává vált kis testvérét, Valentinianust, akit Gratianus gyilkosa:
Maximus elűzött. Birodalmának részesévé tette és atyai lélekkel
vigyázott reá. Ezt semmi esetre sem tette volna meg Theodosius, ha
az uralomvágy nagyobb lett volna benne, mint amennyire a
jócselekvési szeretet lobogott benne, hiszen Valentinianust minden
vagyonától is megfosztották.
Theodosius maga mellé vette Valentinianust és császári méltóságát megőrizte. Emberiességével és szeretetével vigasztalta Valentinianust. Amikor ezután ennek következtében Maximus még kegyetlenebb lett, Theodosius szorongató gondjai között nem az istentelen és tilalmas kíváncsisághoz folyamodott, hanem az egyiptomi pusztában levő Jánoshoz küldött, akiről híradás útján megtudta, hogy Istennek ez a szolgája prófétai lélekkel van felruházva. Azt a jóslatot kapta, hogy egész bizonyosan győz.
Miután pedig a zsarnok Maximust legyőzte, a gyermek Valentinianust a legmegértőbb nemeslelkűséggel visszahelyezte birodalmának abba a részébe, ahonnan elűzték. Amikor pedig Maximus cselvetés, vagy valami más úton-módon, vagy véletlenül nemsokára meghalt,420 akkor Theodosius a másik zsarnokot, az uralkodói székbe törvénytelenül bekerült Eugeniust az újból kapott prófétai beszéd után erős hittel megtámadta és legyőzte óriási seregét, inkább imádsággal, mint fegyverrel.421
A jelen volt katonák beszélték el nekünk, hogy kezükből mindenféle hajító fegyvert kiragadott a szél. Minthogy Theodosius felől az ellenség felé óriási szél fújt, így nemcsak azokat a fegyvereket ragadta ki nagyon gyorsan, amelyeket az ellenség felé dobáltak, hanem még a reájuk hajított dárdákat is félrefordította. Éppen ezért Claudianus költő, ámbár nem keresztyén, de mégis dicsérőleg mondja Theodosiusról:
Oh, te Istennek kedveltje, akinek az Aeol
Zordon időszakot barlangjából küld.
Akinek oldalán harcol a lég,
S kivel szövetkezik a kitűnő szél.422
Győzelme után elképzelésének és ígéretének megfelelőleg lerontotta Jupiternek a szobrait, amelyeket ellene való védelmül nem is tudom micsoda szertartásokkal szenteltek fel és helyeztek el az Alpokban. E szobrok aranyból levő villámait örömmel és készséggel ajándékozta oda az öröm következtében előállt tréfás futároknak, akik azt mondották, hogy ezekkel a villámokkal akarnak lesújtva lenni.
Ellenségének gyermekeit, — apjukat Theodosius parancsa nélkül a harci támadás következtében megölték — akik templomba menekültek pogányokként, ez alkalomból megkereszteltette és keresztyéni szeretettel vette őket körül. Vagyonuktól nem fosztotta meg őket, hanem még tisztségeket is adott nekik. A győzelem után senkivel szemben semmi személyes ellenségeskedést nem engedett meg. Cinna, Marius és Sulla a polgárháború befejeztével nem nyugodtak meg. Theodosiusnak azonban jobban fájt a háború kitörése, mintsem hogy valakinek ártani akart volna a háború után is.
Uralkodása kezdetétől fogva nem szűnt meg nagyon igazságos és irgalmas törvényekkel a szorongatott egyháznak az istentiszteletekkel kapcsolatban segítségül sietni,423 amely egyházat az eretnek Valens súlyosan megrongált az arianusoknak való kedvezésből.424 Jobban örült az egyházhoz való tartozásának, mint a földi uralmának.
Megparancsolta, hogy a pogány bálványokat mindenütt döntsék le. Ugyanis világosan látta, hogy a földi javak nem a démonok, hanem az igaz Isten hatalmában vannak. Azonban vallásos alázatosságának legcsodálatosabb jelét akkor adta, amikor a thessalonikaiak nagyon súlyos vétkét425 — amelynek a megbocsátását a püspök közbenjárására megígérte — a környezetéhez tartozó néhány ember lázongása miatt kénytelen volt megbüntetni és ezzel kapcsolatban az egyházi fegyelem folytán olyan bűnbánatot tartott, hogy ennek láttára az érte imádkozók jobban fájlalták a császári méltóság lealacsonyítását, mint amennyire féltek a bűn miatti haragtól.
Ilyen és ezekhez hasonló, fölsorolhatatlan jócselekedeteket vitt magával ebből a világból oda, ahol az emberi méltóság és nagyság csupán pára. Ezeknek a cselekedeteknek örök boldogság a jutalmuk, amit Isten csak a valóban igazaknak ád meg. Ezzel szemben az élet egyéb méltóságát, vagy áldását, mint pl. a világot, fényt, levegőt, földet, vizet, gyümölcsöt, az ember lelkét és testét, érzését, értelmét, életét egyformán megadja jóknak és rosszaknak. Ezek közé tartozik a különböző terjedelmű birodalom is, amelyet Isten világkormányzó tervének megfelelőleg mér ki.
Úgy látom azonban, hogy azoknak is kell felelnem már, akik a legnyilvánvalóbb bizonyítékok folytán — amelyek azt igazolják, hogy nem a hamis istenek sokasága segít azokhoz a földi javakhoz, amelyek után csak az esztelenek áhítoznak — megcáfolva, azt igyekszenek ellenvetésként felhozni, hogy az isteneket nem a jelenlegi, hanem a halál után következő élet hasznáért kell tisztelni. Úgy gondolom ugyanis, hogy eléggé válaszoltam már az eddigi öt könyvben azoknak, akik e világhoz való ragaszkodásból akarják tisztelni az isteneket és gyermek módra panaszkodnak, hogy ezt nem engedik meg nekik.
Amikor a három első könyvet kibocsátottam és amikor az már sok kézen átment, azt hallottam, hogy némelyek ellene valami választ készülnek írni. Azután tudomásomra jutott, hogy már meg is írták, de azt az alkalmat lesik, amikor veszély nélkül kiadhatják. Arra figyelmeztetem ezeket, hogy ne kívánják saját kárukat. Ugyanis könnyen úgy tűnhet fel, hogy megadta a választ már az, aki csupán hallgatni nem akar. Vagy van-e szószátyárabb a hiúságnál, amelyik nem azért fecseg, mivel az volna az igazság, de ha tetszik neki, hangosabban kiabál az igazságnál, bár nem erősebb annál.
Azonban szorgalmasan gondoljanak át mindent és ha talán elfogultság nélkül ítélve, úgy látják, hogy ezeket a tényeket szemtelen fecsegésükkel és gúnyos, vagy bohóckodó esztelenségükkel inkább csak gáncsolják, de megdönteni nem tudják, hát akkor fejezzék be haszontalan beszédeiket és inkább válasszák azt, hogy az okosabbak vezessék a helyes útra, mintsem hogy a gyalázatosak dícsérjék meg őket. Mert ha nem az igazság szabad kimondására, hanem a rágalmazás szabadságára várják az alkalmat, vajha ne rajtuk teljesednék be Tullius e mondása, amit arról mondott, akit korlátlan vétkezési lehetősége miatt boldognak tartottak: „Oh, a nyomorult, aki szabadon vékezhetett."426
Ezért bárki legyen is az, aki önmagát akkor tartja boldognak, ha szabadon gyalázkodhatik, mégis sokkal boldogabb lesz, ha ezt egyáltalán nem szabad neki megtennie. Mert oktalan kérkedés nélkül is tehet tetszés szerint ellenvetést, és barátságos, tisztességes, komoly s elfogulatlan vitatkozás folytán megérti mindazt, amit meg lehet és meg is kell tudni.
420 Kr. u. 388-ban.
421 Kr. u. 394-ben.
422 Panegyr. de III. Honorii consulatu. 96. sor.
423 Megtiltotta a keresztyének és pogányok közötti házasságkötést. Az apácakolostorok számát csökkenteni akarta.
424 Valens Kr. u. 364-ben lett Valentinus uralkodótársa. A keleti részek fölötti uralom volt Valensé. Meghalt 378-ban.
425 Thessalonicaban a nép egy katonatisztet megölt. E gyilkosság miatt Theodosius sok ártatlant is kivégeztetett. Ambrózius püspök csak akkor szolgáltatta ki az Úrvacsorát Theodosiusnak, amikor nyilvánosan vezekelt.
426 Cicero, Tusculanae V. 19.