ELSŐ KÖNYV
Az elkezdett munka céljáról és tartalmáról.
Kedves Marcellinus fiam,2e munka megírása által — amellyel adósod vagyok a neked tett igéretem szerint3 — arra vállalkoztam, hogy Isten dicsőséges városát úgy a múló időben, mint az istentelenek között hit által élve4 zarándokol, valamint az örök lakóhely változtathatatlanságban, amelyet most békességes tűréssel vár,5 míg az igazság ítéletté nem változik át,6 amikor mindjárt méltóságánál fogva el is nyeri a végső győzelmet és a tökéletes békességet, megvédelmezem azokkal szemben, akik saját isteneiket elébe helyezik ez ország alkotójának. Nagy és nehéz munka ez, de az Isten a mi segítségünk. Ugyanis tudom milyen nagy erő szükséges a dölyfösök meggyőzéséhez és tudom, hogy milyen nagy az alázatosság ereje, amelynek nem emberi dölyfösségből bitorlott, hanem Isten kegyelméből nyert nagysága minden mulandó es ingatag emberi nagyságot felül halad. Ennek az országnak — amelyről szólani akarok — Királya és Alapítója népének kijelentette az Írásban az isteni törvény e mondását: Az Isten a kevélyeknek ellenök áll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ád.7 A gőgöslelkű ember felfuvalkodottságában még arra is áhítozik, ami pedig az Istené és szereti, ha dicsérőleg ezt mondják róla:
A leigázottakat megkíméli, de a büszkéket megfékezi.8
Ezért a földi országról, amely minthogy uralkodni akar, ámbár a népek szolgálnak és mégis az uralkodási vágy fűti, nem szabad hallgatással elmellőzni semmit sem azzal kapcsolatban, amit e megkezdett munkának a szerkezete is megkíván és alkalom is van reá.
2 Marcellinus császári tribun és nótárius volt Karthagóban. Hozzá intézi 412-ben azt a levelét, amelyben a donatisták ellen emberséges elbánást kér. Inti, hogy: „A gonoszság ellen éljen benned harag, de ne feledkezz meg arról, hogy emberséges légy." A donisták ugyanis néhány presbitert megöltek és kegyetlenül megcsonkítottak. (Epist. 133.)
3 Epist. 136, 3; 138, 20.
4 Habakuk 2:4.
5 Róma 8:25.
6 Zsoltár 94:15.
7 Példabeszéd 3:34; Jakab 4:6; I. Péter 5:5.
8 Vergilius, Aeneis VI. 853.
Krisztus nevének ellenségeiről, akiket Krisztusért megkíméltek a barbárok Róma feldúlásakor.
Ebből a földi városból kerülnek ki ugyanis azok
az ellenségek, akikkel szemben Isten városát meg kell védenünk.
Mindazonáltal közülük sokan Isten országának nagyon is alkalmas
polgárai lesznek, miután az istentelen tévelygéseikkel fölhagynak.
Sokan azonban gyűlöletük nagy tüzével lángolnak ellene és nagyon
háládatlanok az ő Megváltójuk jótéteményével szemben. Úgyhogy
nyelvöket sem fordíthatnák ellene most másként, hacsak az ellenséges
fegyver elől menekülve az Ő szent helyeibe, életüket, amelyre olyan
büszkék, meg nem mentik. Vajon nem ellenségei Krisztus nevének azok
a rómaiak is, akiket a barbárok megkíméltek Krisztusért? Ezt
bizonyítják a vértanúk helyei és az apostolok templomai, amelyek a
város feldúlása alkalmával9
befogadták az odamenekülők közül az övéiket és az idegeneket. Eddig
a helyig dühösködött a vérengző ellenség, itt véget ért a gyilkos
düh. A könyörületes érzéssel levő ellenség idevezette azokat, akiket
nem bántottak ezeken a helyeken kívül sem, nehogy olyanokkal
találkozzanak, akikben nincs hasonló könyörületesség. Még azok is,
akik másutt kemények és az ellenség módjára dühöngők voltak, midőn
ezeket a helyeket megtalálták, ahol meg volt tiltva az, ami a háború
jogán másutt szabad volt, az öldöklés mindenféle kegyetlenségét
megzabolázták és legyőzték a fogolyejtési szándékukat is. Így
menekültek meg sokan azok közül, akik most a keresztyén időket
ócsárolják és mindazt a bajt, amelyet ez a város elszenvedett,
Krisztusnak tulajdonítják. Azt a kiváltságot pedig, hogy életben
maradtak, ami a Krisztus iránti tiszteletből következett be, nem
Krisztusnak, hanem a sorsnak tulajdonítják. Ámbár ha csak egy kicsit
helyesen ítélnének, akkor az ellenségtől elszenvedett durvaságokat
és kegyetlenségeket inkább az Isten gondviselésének kellene
tulajdonítaniok, aki az emberek romlott erkölcsét háborúkkal szokta
megjavítani és összetörni. Hasonlóképpen az emberek igaz és
dicséretes életét is ilyen zaklatások által szokta megvizsgálni és
akiket megvizsgált, azokat vagy a jobb hazába viszi át, vagy valami
más okból még meghagyja a földön. Azt pedig, hogy a kegyetlen
barbárok megkegyelmeztek Krisztus nevéért mindenütt, a Krisztus
nevének szentelt és a nagyobb kegyelem biztosítása végett nagy
sokaság befogadására kiválasztott igen tágas templomokban, ezt a
keresztyén időknek kell tulajdonítaniok. Ezért Istennek hálát
kellene adniok és igazán oda kellene menekülniök az ő nevéhez,
amelyet most közülük sokan hazug módon csak bitorolnak, hogy
elkerüljék az örök tűz büntetését és megmeneküljenek a jelen
romlottság büntetésétől is. Mert akikről azt látod, hogy Krisztus
szolgáit szemtelen és orcátlan módon gúnyolják, azok között sokan
vannak, akik a veszedelmet és a halált ki nem kerülik, hacsak azt
nem hazudják, hogy ők is Krisztus szolgái. És most micsoda hálátlan
büszkeség és istentelen esztelenség az, hogy rosszindulatúlag
annyira ellenszegülnek az Ő nevének, az örök sötétségben bűnhődés
veszélyével. Nevéhez szájjal vagy álnoksággal csak azért
folyamodtak, hogy élvezhessék az ideigtartó életet.
9 Alarik gótjai 410. augusztus 24-én betörtek a Porta Salarian keresztül Rómába. Három napon keresztül rettenetesen feldúlták a várost. A templomokat azonban megkímélték, mivel menedékhelyül szolgáltak. Innen dél felé vonultak. Sziciliába akartak átkelni, de mivel nem volt elegendő hajójuk, visszafordultak. Cosentia városában Alarik király meghalt. A monda szerint Busento folyó medrébe temették el. Zosim. 6, 12; Oros. 7, 39.
A jóról és a rosszról; ami a jó és a rossz emberekben többnyire általános.
Mondhatná valaki: Miért terjed ki az isteni
könyörületesség az istentelenekre és a hálátlanokra is? Úgy
gondoljuk, hogy csak azért, mert ezt a kegyelmet az nyújtja, Aki
naponként felhozza az ő napját a jókra és gonoszokra és esőt ád az
igazaknak és a hamisaknak.25
Ha néhányan ezt bűnbánattal átgondolva meg is térnek
istentelenségükből, mások mégis — amint az apostol mondja — az
Isten jóságának és hosszútűrésének gazdagságát megvetve kemény és
bűnbánat nélküli szívük szerint haragot gyűjtenek maguknak a harag
és az Isten igaz ítélete kijelentésének napjára, aki megfizet
mindenkinek az ő cselekedetei szerint.26
Mégis Isten türelme bűnbánatra hívogatja a gonoszokat, valamint az
Isten korbácsa türelemre neveli a jókat. És így az Isten
könyörületessége átkarolja a védelemre méltó jókat, valamint Isten
haragja sújtja a büntetésre méltó rosszakat. Tetszett ugyanis az
isteni Gondviselésnek elkészíteni a jövendőre a jóknak azt a
jutalmat, amelyet nem élveznek a gonoszok, de elkészítette a
gonoszok büntetését is, amely nem gyötri majd a jókat. Az
ideig-óráig tartó rosszról pedig azt akarta, hogy az közös legyen.
Azért akarta, hogy a jó dolgokat, amelyekben a gonoszok is
részesülnek, ne óhajtsák nagyon, sem a rosszat, amely többnyire a
jókat is érinti, gyáván ne kerüljék.
De nagy különbség van abban, hogy milyen magatartást tanúsítanak a kedvező dolgokkal, vagy a szerencsétlenséggel szemben. Mert a jó ember az ideig-óráig tartó javak következtében nem bizakodik el és a bajok nem törik össze. A gonosz embert pedig azért sújtja annyira a szerencsétlenség, mivel megrontja őt a szerencse. Mégis Isten ezeknek az osztogatásában gyakran nyilvánvalóan megmutatja az ő beavatkozását. Mert ha most minden bűnt nyilvánvaló büntetéssel sújtana, azt gondolhatnánk, hogy az utolsó ítéletre semmmi sem marad. Ha pedig Isten látható módon semmi bűnt nem büntetne meg, akkor senki sem hinne az isteni gondviselésben. Hasonlóképp áll ez a szerencsére is. Ha Isten nem ájándékozna meg néhány hozzáfordulót bőséggel, akkor azt mondhatnánk, hogy nincs is hatalma reá. Ha pedig minden hozzáfolyamodónak azokat megadná, azt gondolhatnánk, hogy csak ezekért az ajándékokért kell neki szolgálni. Az ilyen szolgálat nem kegyesekké, hanem sóvárakká és kapzsikká tenne. Abból azonban, hogy ez így van — vagyis a jók és a rosszak egyformán büntetéssel sújtatnak —, még nem az következik, hogy közöttük nincs is különbség csak azért, mert amit el kell szenvedniök, abban nem különböznek. A szenvedések hasonlósága ellenére a szenvedők között megmarad a különbség és jóllehet a büntetésük egyforma, mégsem ugyanaz az erény és bűn lakozik bennük. Mert ugyanabban a tűzben az arany ragyog, a polyva pedig füstölög és ugyanaz a cséplőgép a szalmát összetöri, a gabonaszemet pedig megtisztítja. A színolajat sem keverjük össze az olaj habjával csak azért, mert ugyanaz a sajtó préselte ki. Hasonlóképpen az egy és ugyanaz a szorongattatás a jókat megpróbálja, a gonoszokat kárhoztatja, megsemmisíti és elpusztítja. Ez az oka annak hogy ugyanabban a nyomorúságban a gonoszok Istent megátkozzák és káromolják, a jók pedig Hozzá imádkoznak és dicsőítik. Nem annyira az a fontos, hogy valaki mit, hanem az, hogy miként szenved. Mert ugyanazzal a kézmozdulattal kevert szenny undok szagot áraszt, a kenőcs pedig kellemesen illatozik.
A büntetések okairól, amelyek egyformán ostorozzák a jókat és a gonoszokat.
Szenvedtek-e tehát valami olyant a keresztyének
a pusztítások közben, ami a hívő gondolkodásúak számára hasznot ne
jelentett volna? Elsősorban is alázattal beismerték azokat a
bűneiket, amelyek miatt a haragvó Isten annyi bajt bocsátott a
világra. Ámbár nagy mértékben különböznek a gonosztevőktől, feslett
erkölcsűektől és az istentelenektől, mégis magukat nem tartják
annyira bűn nélkülieknek, hogy azok miatt ideig-óráig tartó bajokat
meg ne érdemelnének. Ugyanis annak ellenére, hogy mindegyik ámbár
dicséretre méltóan él, némelyik mégis a testi kívánságnak enged, ha
nem is a szörnyű gonoszságig, a bűnök örvényéig és az istentelenség
utálatosságáig, hanem vagy ritkább, vagy gyakori kicsiny bűnökig.
Tehát ezektől eltekintve, végül is lehet-e könnyen találni olyant,
aki azokkal szemben úgy viselkednék, amint viselkednie kell, vagy
úgy érintkeznék, amint érintkeznie kell az ilyenekkel, kiknek
rettenetes büszkesége, fényűzése, kapzsisága, átkos igazságtalansága
és hitetlensége miatt Isten előre fenyegetve megmondotta, hogy
elpusztítja a földet. Helytelenül gyakran nem törődünk azzal, hogy
ezekkel kapcsolatban tanítsuk, vagy intsük, olykor pedig megfeddjük,
vagy dorgáljuk őket. Mert vagy a munka nem tetszik, vagy félünk
attól, hogy felnyitják szájukat. Vagy el akarjuk kerülni az
ellenségeskedést, nehogy akadályul legyenek, vagy ártsanak azokban a
dolgainkban, amelyeket elnyerni vágyakozunk, vagy félünk
kishitűségünk miatt elveszíteni. Úgyhogy a jóknak ámbár nem tetszik
a rosszak élete — és ezért nem is jutnak velük együtt ugyanazon
kárhozatba, amely ezután az élet után vár az ilyenekre —, mégis
félelemből elnézik azoknak kárhozatra méltó bűneit. Így bár saját
bűneik csekélyek és megbocsáthatóak, mégis méltán ostoroztatnak
ideiglenesen, ámbár örök büntetéssel egyáltalán nem bűnhődnek.
Amikor az isteni végzés a gonoszokkal együtt sújtja őket, méltán
érzik azt az életet keserűnek, amelynek miután szerették az
édességét, a bűnösökkel szemben nem akartak keserűek lenni.
Mert ha valaki azért nem korholja és feddi azokat, akik rosszat tettek, mivel alkalmasabb időt keres, vagy fél attól, hogy ennek következtében még rosszabbat tesznek, vagy a gyöngéket a jó és kegyes életre való tanításban megakadályozzák, elnyomják és eltérítik majd őket a hittől, ez nem a részrehajlás esetének, hanem a szeretet szándékának látszik. De bűn az is, hogyha azok, akik másként élnek és megborzadnak a gonoszok cselekedeitől, de mégis elnézik mások bűneit, akiket nekik tanítaniok, vagy dorgálniok kellene. Közben pedig tartózkodnak attól, hogy megsértsék őket, nehogy azok ártsanak majd nekik azokban a dolgokban, amelyekkel a jók helyesen és bűn nélkül élnek, de mégis önzőbben élnek, mint azoknak kellene, akik ebben a világban csak zarándokolnak és maguk előtt hordozzák az égi haza reménységét. Hiszen nemcsak a gyöngébbek — akik házasságban élnek, akiknek gyermekük van, vagy arra törekszenek, hogy legyen gyermekük, akiknek házaik és cselédjeik is vannak (akikhez az apostol is szól a gyülekezetekben, hogy miként kell élniök a feleségeknek férjeikkel és a férjeknek feleségeikkel és a fiaknak az atyákkal s az atyáknak a fiakkal és a szolgáknak az urokkal s uraknak a szolgákkal),27 akik vágyakoznak ugyan ideigtartó s földi javak után és fájdalommal veszítik el azt — nem merik megbántani azokat az embereket, akiknek az élete számukra annyira szennyesnek és annyira elvetemültnek tűnik fel. Hanem még azok is, akik az élet magasabb fokán állanak és házassági kötelékekkel nincsenek megkötve és kevés ételt és ruházatot használnak, többnyire hírnevüket és jólétüket féltik a gonoszok cselvetésétől és támadásától. Ámbár nem félnek tőlük annyira, hogy bármiféle ijesztgetésekkel hasonló dolgok elkövetésére rábírhatóak legyenek, de gonoszságaik miatt meghátrálnak. Mindazáltal mégis azokat, amiket hozzájuk hasonlóan ők el nem követnek, nem akarják többnyire feddeni — pedig talán feddésükkel másokat megjavíthatnának —, nehogy ha ez nem használna, hírnevük és jólétük veszedelembe és pusztulásba kerüljön. Ezt pedig nem azzal a megfontolással teszik, mintha úgy látnák, hogy hírnevük és jólétük szükséges volna a tanításra szoruló emberek javára. Hanem inkább gyöngeségük miatt, amelynek következtében a hízelkedő nyelvnek és az emberek tiszteletének28 örülnek és félnek a nép ítéletétől, a testi kínzástól és megöléstől. Vagyis ez az önzőség bilincseitől és nem a szeretet parancsából származik.
Elég nagy oknak látom ezt arra, hogy a jókat miért ostorozza a rosszakkal együtt Isten, mikor a romlott erkölcsöket akarja megbüntetni ideiglenes büntetések kínzásával. Egyszerre ostorozza őket ugyan, de nem mintha egyszersmind gonoszul is élnének. Hanem mivel együtt, de nem egyenlőképpen, de mégis velük együtt szeretik azt a mulandó életet, amelyet a jóknak meg kellene vetniök, hogy példájuk dorgálja és rendreutasítsa a gonoszokat és így azok is örök életet nyerjenek. Amelynek az elnyerésében ha nem akarnak társak lenni, akkor is szeretni kell őket és gondoskodni kell róluk ellenségként is; mert amíg élnek mindig bizonytalan, hogy nem javulnak-e meg. E tekintetben nem egyenlő, hanem sokkal nehezebb a helyzetük azoknak, akikhez a próféta így szól: Ő maga valóban a maga bűne miatt hal meg, vérét pedig az őrálló kezéből kérem elő.29 Ugyanis az őrállók, vagyis a nép előljárói azért állíttattak az egyházakba, hogy ne vonakodjanak megróni a bűnt. Azonban nem egészen mentes az ilyen bűntől az sem, aki jóllehet nem őrálló, de ha azokban, akikkel az élet kapcsolata köti egybe, sok intésre és feddésre méltó dolgot vett észre, mégis elhanyagolta. Tartózkodott megsérteni őket, nehogy elveszítse azokat a földi javakat, amelyek után jogos ugyan a vágyakozás, de ő a kelleténél jobban gyönyörködött bennük. Azután mint Jóbnak, úgy a jóknak életében is megvan az oka az ideiglenes szenvedésnek: vagyis bizonyítsa be, tegye nyilvánvalóvá maga az emberi lélek, hogy az istenfélelem milyen nagy erejével szereti jutalom nélkül is az Istent.
A szent életűek semmit sem veszítenek az ideiglenes javak elveszítése által.
Mindezeket jól meggondolva és tekintetbe véve,
vajon történt-e valami olyan rossz a hívőkkel és kegyesekkel, ami
javukra ne szolgált volna. Talán csak nem gondoljuk üres szónak az
apostol e mondását: Tudjuk, hogy azoknak, akik Istent szeretik,
mindenek javukra vannak.30
Amijük csak volt, mindenüket elveszítették. Vajon a hitet is? Vajon
a kegyességet is? Vagy az, aki gazdag az Isten előtt, elveszítette a
belső ember javait? Ezek a keresztyének kincsei és az ezekkel
bővölködő apostol mondotta: Valóban nagy nyereség az istenfélelem
megelégedéssel. Mert semmit sem hoztunk a világra, de nem vihetünk
ki semmit sem. Ha pedig van élelmünk és ruházatunk, elégedjünk meg
vele. Mert akik meg akarnak gazdagodni, kísértésbe, meg tőrbe és sok
esztelen és káros kívánságba esnek, amelyek az embereket
veszedelembe és romlásba merítik. Mert minden rossznak gyökere a
pénz szerelme, mely után sóvárogván, némelyek eltévelyedtek a hittől
és sok fájdalom hatotta át őket.31
Akik tehát földi gazdagságukat azokban a pusztításokban elveszítették és ha úgy éltek azzal, amint attól hallották, aki külsőleg szegény, de belsőleg gazdag volt, vagyis ha a világgal úgy éltek, mintha nem is éltek volna vele,32 akkor elmondhatják, amit a súlyosan megkísértett, de le nem győzött Jób mondott: „Mezítelen jöttem ki az én anyámnak méhéből és mezítelenül térek a földbe. Az Úr adta, az Úr vette el. Úgy történt, amint az Úrnak tetszett. Áldott legyen az Úrnak neve."33 Mint a hű szolga, nagyon engedelmeskedik az ő urának, akinek nyomdokain járva meggazdagodott lelkileg. Nem szomorkodik, hogy életében meg kell válnia azoktól a dolgoktól, amelyeket hirtelen halála esetén itthagyott volna. Azok a gyöngébbek pedig, akik ezekhez a földi javakhoz mégis valami kevés kis kívánsággal ragaszkodtak — ámbár azokat Krisztusnál többre nem becsülték —, de miután elveszítették, érezték, hogy mennyire vétkeztek, amikor szerették azokat. Bizonyára annyira fájt ez nekik, amennyire maguk ebbe belemerültek — amint említettem előbb az apostol mondását is.34 De kellett is, hogy tapasztalatból tanuljanak azok már, akik oly régóta nem hallgattak a szóra. Mert amikor az apostol ezt mondotta: „Akik meg akarnak gazdagodni, kísértésbe esnek stb.", akkor valóban nem a vagyont, hanem a gazdagság vágyát rója meg. Amint másutt parancsolólag mondja: „E világ gazdagainak parancsold meg, hogy ne fuvalkodjanak föl, se ne reménykedjenek a gazdagság bizonytalanságában, hanem az élő Istenben, aki bőségesen megád mindent a mi tápláltatásunkra. Jót cselekedjenek és a jócselekedetekben legyenek gazdagok. Szívesen adakozzanak, osztogassanak. Kincset gyűjtsenek maguknak jó alapul a jövőre, hogy elnyerjék az örök életet."35 Azokat, akik ezt megtették a gazdagságukkal, a csekély kár után nagy haszon vigasztalta meg, és több örömük támadt azokból a javakból, amelyeket szíves ajándékozással biztosan megőriztek, mint szomorúságuk azok miatt, amelyeket félénken őrizve teljesen elvesztettek. Mindenesetre csak az veszhet el a földön, amit innen resteltünk átszállítani. Krisztus ezt mondta: „Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, hol a rozsda és a moly megemészti és ahol a tolvajok kiássák és ellopják: hanem gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennyben, ahol sem a rozsda, sem a moly meg nem emészti és ahol a tolvajok ki nem ássák, sem el nem lopják. Mert ahol van a te kincsed, ott lesz a te szíved is."36 Akik elfogadták Urunk e tanácsát, azok a nyomorgatás idején megláthatták, mennyire okosak voltak, hogy a legigazabb tanítót, kincsük hűséges és legyőzhetetlen őrizőjét nem vetették meg. Mert ha sokan azért örültek, hogy olyan helyen van a kincsük, ahova esetleg nem megy az ellenség, akkor mennyivel biztosabban és nyugodtabban örültek azok, akik Istenük intése folytán odavitték, ahova egyáltalán nem mehet el. Azért Paulin, a nólai püspök, aki nagyon gazdag volt, de saját akaratából szegénnyé lett, és aki igazán szent volt, midőn Nolát37 a barbárok pusztították és fogságukba került, amint tőle később megtudtuk, így imádkozott: „Uram, ne kínozzanak engem aranyért, vagy ezüstért, hiszen Te tudod, hogy hol van mindenem." Ugyanis mindene ott volt, ahova elrejteni és összegyűjteni az tanította meg, Aki előre megmondotta, hogy e bajok eljönnek e világra. Így, akik azáltal, hogy Uruk intésének engedelmeskedtek, vagyis hogy hova és miként kell gyűjteni a kincset, még földi kincseiket sem veszítették el a barbárok támadásakor. Akik pedig bánkódtak engedetlenségükön, megértették — ha nem is az előzetes tanácsból, hanem az utólagos tapasztalatból —, hogy mit kell ezekkel tenni.
De valóban nehány jó keresztyént is kínzásokkal gyötörtek, hogy az ellenségnek adják elő kincseiket. Azok pedig — amennyiben jók voltak — kincsüket sem elő nem adhatták, sem el nem veszíthették. Ha pedig inkább választották a gyötörtetést, mintsem hogy az igazságtalanság Mammonát előadják, nem voltak jók. Arra kellett volna figyelmeztetni azokat, akik az arany miatt annyit szenvedtek, hogy inkább Krisztusért kellene szenvedniök annyit és hogy inkább Őt, aki örök boldogsággal gazdagítja meg azokat, akik érte szenvednek, és ne az aranyat és ezüstöt tanulják meg szeretni. Melyért szenvedni — akár hazugsággal titkolják, akár őszintén bevallják — nagyon szerencsétlen dolog. Ugyanis a kínzások között való hitvallás által senki sem veszítette el Krisztust, de az aranyát senki sem őrizhette meg, hacsak el nem tagadta. Ennélfogva talán hasznosabbak voltak a kínzások, amelyek azt tanították, hogy az ember az inkább el nem múló jót szeresse, mintsem azokat a javakat, amelyek csak minden hasznos gyümölcs nélkül csak kínozzák a gazdájukat a hozzájuk fűződő szeretet következtében.
De kínoztak néhány olyant is, akiknek nem volt mit előadniok, mivel nem hittek nekik. És ezek talán vágyódtak is, hogy legyen valamijük és nem szent akaratból voltak szegények. Be kellett látniok ezeknek is, hogy nem a gazdagság, hanem a gazdagság után való vágyakozás miatt méltók az ilyen kínzásokra. Ha olyanokat kínoztak, akik a jövendő életet tűzték ki maguk elé célul és nem volt elrejtett aranyuk és ezüstjök — bár nem tudok ilyen esetről — akkor az Krisztusról tett bizonyságot, aki a kínok között a szent szegénységet vallotta be. Ha az ellenség ezt nem hitte el, a szent szegénység vallója mégsem szenvedett mennyei jutalom nélkül.
Azt mondják, hogy sok keresztyént elpusztított a hosszas éhínség. Az igaz hívők kegyes tűrésükkel ezt is javukra fordították. Ugyanis akik éhség következtében meghaltak, azokat az éhség éppen úgy szabadította meg az élet bajaitól, mint a testi betegség. Akiket pedig nem pusztított el az éhség, azokat megtanította a szűkösebb életre és a kitartóbb bőjtölésre.
30 Róm. 8:28.
31 I. Tim. 6:6–10.
32 I. Kor. 7:31.
33 Jób. 1:21.
34 I.Tim. 6:6–10.
35 I. Tim. 6:17–19.
36 Máté 6:19–21.
37 Nola történeti nevezetességű város. Itt szenvedett kétszer vereséget Hannibal. A várost Sulla fölégette. Sokat szenvedett Alarik seregének fosztogatása miatt. Itt halt meg Kr. u. 14-ben Augustus.
Úgy a hosszabb, mint a rövidebb ideig tartó mulandó élet végéről.
Valóban sok keresztyént öltek meg. Közülük
sokan a legkegyetlenebb halálnemmel haltak meg. Ha mindannyionknak,
akik világra jöttünk, a halált fájdalmasan ki kell állanunk, akkor
mindenképpen közös a sorsunk. Tudom azt, hogy senki sem halt még
meg, akinek egyszer meg ne kellett volna halnia. A halál pedig úgy a
hosszú, mint a rövid élet végét egyformává teszi. Ami pedig már
egyformán véget ért, az a másiknál nem jobb, de nem is rosszabb a
másiknál; se nem nagyobb, se nem kisebb. Mit számít az, hogy milyen
halállal fejezte be valaki az életet, minthogy már annak többet nem
kell meghalnia, aki egyszer bevégezte az életét. Mivel pedig az
embert számtalan módon fenyegeti a halál az élet naponkénti
forgatagában, egészen a halál órájáig bizonytalan, hogy milyen
halálnem érkezik el. Azt kérdem, nem jobb-e egyet elszenvedve
meghalni, mint mindegyiktől félve élni? Jól tudom, hogy milyen
gyorsan készen van az ember a választással. Inkább választja azt,
hogy sokáig éljen a halál különböző félelme között, mintsem hogy
egyszer meghaljon és azután többé nem féljen. De egyrészt amitől a
kissé félékeny testi értelem visszaretten, másrészt azt teljesen
legyőzi a helyes belátás. Nem kell rossznak tartani azt a halált,
amelyiket helyes élet előzött meg.38
Ugyanis a halált csak az teszi rosszá, ami a halál után következik.
Ennélfogva nem azon kell sokat gondolkodnia a halandó embereknek,
hogy miként halnak meg, hanem inkább azon, hogy hová jutnak a halál
után. A keresztyének ugyanis tudják, hogy jobb volt annak a kegyes
koldusnak a halála, akinek a sebeit a kutyák nyaldosták, mint a
bíborban és bársonyban levő istentelen gazdagé.39
Ugyan mit árthat a halál rettenetes neme azoknak a holtaknak, akik
helyesen éltek?
Az emberi test eltemetéséről. Ha meg is tiltották a temetést a keresztyéneknek, ezzel semmit sem veszítettek.
Nem is tudták a vérontás után a nagy tömegben
levő holttesteket eltemetni. De e miatt a hívő lélek nem is
aggodalmaskodik. Nem felejti el azt a kijelentést, hogy még a
pusztító vadállatok sem akadályozhatják meg a test föltámadását;
valamint azt, hogy fejük hajszála sem vész el.40
Egyébként semmi módon nem mondaná az, aki maga az Igazság: „Ne
féljetek azoktól, akik a testet ölik meg, a lelket pedig meg nem
ölhetik."41
Semmiképpen nem mondaná ezt, ha valamennyire is kárára lehetne a
jövendő életnek az, amit az ellenség a megöltek testével akar
véghezvinni. Talán csak annyira nem oktalan valaki, hogy azt
állítsa, miszerint a halál előtt nem a test megölése miatt kell
félni a gyilkostól, hanem a halál után kell félnie, nehogy
megtiltsák a test eltemetését. Akkor hát nem igaz Krisztusnak e
mondása: „Ne féljetek azoktól, akik a testet ölik meg, és azután
többet nem árthatnak."42
— és mégis árthatnak? Távol legyen, hogy ne legyen igaz az, amit
maga az Igazság mondott. Ugyanis azt mondotta, hogy akkor még
ártanak valamit, mikor az ölést elkövetik, mivel a gyilkosság
alkalmával a test még érez. Azután pedig már nem árthatnak, mivel a
meghalt test nem érez semmit. Bár sok keresztyén testét nem födi a
föld, de közülük senkit sem szakítottak el még ezáltal attól az
égtől és földtől, amelyet teljesen betölt jelenlétével az, Aki
tudja, hogy honnan támassza fel a teremtményeit. A zsoltáríró ezt
mondja: „Szolgáidnak testét az ég madarainak adták eledelül,
szenteid húsát a föld vadjainak. Ontották vérüket, mint a vizet
Jeruzsálem körül és nem volt, aki eltemette volna
őket."43
De ezeket inkább azok kegyetlenségének a nagyobbítására mondták,
akik megcselekedték ezt és nem azok szerenesétlenségeként
emlegették, akik elszenvedték ezeket.
Ámbár az emberek szemében bizonyára súlyos és szörnyű dolognak tűnik ez fel, de az Úr szeme előtt drága az Ő kegyeseinek a halála.44 Ennélfogva minden, vagyis a temetés intézése, az eltemetés módja, a díszes temetési menet inkább csak az élők számára vigasztalás, mint a holtaknak segítség. Ha az istentelenek számára használna valamit a drága temetés, akkor a hívőknek ártana az olcsó temetés, vagy az, hogy nem temették el őket. A szolgák sokasága az emberek szeme láttára fényes temetési menetet rendezett a bíborban öltözködő gazdagnak, de sokkal fényesebb az Úr színe előtt annnak a fekélyes koldusnak a temetése, amelyet az angyalok rendeztek, midőn nem márvány sírba helyezték, hanem Ábrahám kebelébe vitték.45
Ezen nevetnek ugyan azok, akik ellen elhatároztam, hogy Isten városát megvédem. Pedig az ő bölcseik sem törődtek az eltemetéssel. Gyakran egész hadseregek pusztultak el hazájuk földjéért és nem törődtek azzal, hogy azután hol nyugszanak majd, vagy milyen vadak falják fel őket. Teljes helyeslésükkel egybehangzóan írhatta a költő:
Ég fedi be azt, akinek nincsen hamvvedre.46
Mennyivel kevésbé lehet hát a keresztyéneket csúfolni az el nem temetett holttestek miatt, akik ígéretet kaptak arra nézve, hogy testük és minden tagjaik, nemcsak a földből, hanem a többi elemek legelrejtettebb zugából is, ahová a fölbomló hullákat elrejtették, egy szempillantás alatt visszatérnek és megelevenednek.47
40 Máté 10:30; Lukács 21:18.
41 Máté 10:28.
42 Lukács 12:4.
43 Zsoltár 79:2, 3.
44 Zsoltár 116:15.
45 Lukács 16:22.
46 Lucanus, Pharsalia I, 819.
47 I. Kor. 15:52.
Miért temetik el a szentek holttestét?
Azért mégsem kell a holttesteket, különösen az
igazakét és a szentekét megvetni és félredobni, amelyeket a
Szentlélek mindenféle jócselekedetre mintegy eszközként és edényként
felhasznált. Ha a gyermekek számára az atyjuk ruhája, gyűrűje és más
efféle dolgai annál kedvesebbek, mennél jobban szerették a
szüleiket, éppen így semmiféleképpen nem kell megvetni azt a testet,
amelyet mindenesetre közelállóbban és hozzánktapadóbban hordozunk,
mint bármiféle ruhát. A test ugyanis nem valami külsőleg
ránkaggatott dísz, vagy valami segédeszköz, hanem az emberi élet
lényeges alkotórésze.
Ezért a régi kegyeseknek a temetése is méltó kegyelettel ment végbe, midőn egyrészt temetésüket ünnepélyessé tették, sírjukról gondoskodtak.48 Temetésükre, vagy holttestük áthelyezésére nézve még életükben utasításokat adtak gyermekeiknek.49
Tóbiásról azt beszélik, hogy egy angyal bizonysága szerint a halottak eltemetésével érdemeket szerzett Isten előtt.50 Maga az Úr, aki harmadnapon feltámadott, megdicsérte annak a kegyes asszonynak a jócselekedetét és méltónak tartotta arra, hogy a jövőben is dicsérjék majd érte, aki drága kenetet öntött testére és ezzel a temetésre előkészítette.51 Dicsérettel emlékezik meg az Evangéliom azokról is, akik Krisztus testét a keresztről levéve arra törekedtek, hogy gondosan és tisztességesen betakarják és eltemessék.52
Ezek a példák azonban nem azt akarják mondani, hogy a holttestek éreznek. Hanem a feltámadásba vetett hit megerősítése végett azt jelentik, hogy az Isten gondviselése — akinek tetszik az ilyen kegyes szolgálat — még a holtakra is kiterjed. Egyúttal nagyon jól megtanulhatjuk azt is, hogy mekkora jutalmat kapunk azért az alamizsnáért, amelyet az élő és érző embereknek nyújtunk, ha az Isten előtt az sem vész el, amit a lélek nélküli testtel kötelességének és gondoskodásának megfelelőleg visz véghez az ember. Az istenfélő patriarchák közül némelyek mintegy prófétai lélektől indíttatva intézkedtek saját temetésük, vagy elszállításuk felől.53 De nincs arra itt hely, hogy erről tovább tárgyaljak, ugyanis elegendő már az, amit eddig mondottam.
Tehát, ha az élet fenntartásához szükséges dolognak, úgymint az ételnek és ruhának a nagy nyomorúság folytán előálló hiánya nem vet véget a kegyesekben a türelemnek és a béketűrésnek, sőt a kitartó lelket még erősebbé teszi, hát akkor mennyivel kevésbé teszi szerencsétlenné az igaz lelkek birodalmában levőket a temetési szokások elmaradása? Ennélfogva, ha a főváros, vagy a többi városok feldúlása alkalmával a keresztyének holttestét temetetlenül is hagyták, ezzel nem követtek el bűnt az élők, akik nem tudták azokat eltemetni. De a holtak számára sem volt büntetés ez, mivel ezt már nem érezték.
48 I. Mózes 47:30.
49 I. Mózes 50:2, 25, 26; II. Mózes 13:19; Józsué 24:32.
50 Tobiás 2:9; 12:12.
51 Máté 26:6–16.
52 János 19:38–42.
53 I. Mózes 41:30, 31 ; 49:29; 50:25.
Nincs példa, amelyik a keresztyéneket feljogosítaná valamilyen esetben is a szándékos ölésre.
Sehol sem találunk a szent kanonikus könyvekben
semmit, amely szerint Isten nekünk megparancsolná, vagy megengedné,
hogy akár az örökélet elnyerése, akár valamilyen bajtól való
óvakodás, vagy elkerülés végett megöljük magunkat. Mert midőn a
törvény ezt mondja: Ne ölj62
— úgy kell értenünk, hogy magunkat sem. Különösképpen azért, mert
nem fűzi hozzá: „a te felebarátodat", ellentétben a hamis
tanúbizonyság tétellel, ahol ez áll Ne tégy a te felebarátod
ellen hamis tanúbizonyságot.63
Azért mégis, ha valaki maga ellen mondott hamis tanúbizonyságot, ne
gondolja, hogy akkor mentes e bűntől, mert a felebarát iránti
szeretet zsinórmértékéül az önszeretet szolgál, amint meg van írva:
Szeresd felebarátodat, mint önmagadat.64
Ennélfogva nem kevésbé bűnös az, aki önmaga ellen tesz hamis
tanúbizonyságot, mint aki a felebarátja ellen, pedig a parancsolat
csak a felebaráttal kapcsolatban tiltja a hamis tanúbizonyságot. Aki
rosszul érti ezt a parancsot, az úgy láthatná, hogy nincs is
megtiltva az önmaga ellen való hamis tanúbizonyság. Mennyivel inkább
úgy kell felfognunk, hogy az embernek önmagát sem szabad megölnie.
Bár a parancsolathoz: „Ne ölj!" nincs hozzáfűzve semmi, de bizonyára
az sem gondolhatja magát kivételnek, akinek a parancsolat szól.
Némelyek ezt a parancsolatot a vad és szelíd állatokra is ki akarják terjeszteni, úgyhogy ennek alapján nem volna szabad belőlük egyet sem megölni. De miért nem vonatkoztatják a növényekre és mindarra, ami a földből táplálkozik és belekapaszkodik? Hiszen ezekről az érzésnélküli dolgokról is azt mondják, hogy élnek és így meg is halhatnak. Ha erőszakot alkalmazunk velük szemben, meg is lehet ezeket ölni. Az ilyen növény magvairól azt mondja az apostol is: „Amit te elvetsz, nem elevenedik meg, hacsak meg nem hal."65 A zsoltár pedig ezt mondja: „Szőlőjüket jégeső ölte meg."66 Ugyanhát, midőn a „Ne ölj!" parancsolatot halljuk, egy cserje kitépését is bűnnek tartjuk és a manicheusok tévelygését esztelenül elfogadjuk?67 Félre az ilyen tévelygéssel! Midőn ezt mondjuk: „Ne ölj!", ezt nem a cserjékre vonatkoztatjuk, mivel azok nem éreznek; sem az álllatokra, madarakra, halakra, csúszó-mászókra, mivel nincs meg bennük az értelmességnek az a foka, amelyik ezeket velünk egyenlővé tenné. A Teremtő nagyon igazságos rendelkezése folytán ezeknek az élete és halála a mi szükségleteintket szolgálja.
Nincs más hátra, mint ezt a parancsolatot: „Ne ölj!", az emberre kell értenünk. Ne ölj sem egy másik embert, sem önmagad. Ugyanis, aki megöli önmagát, az embert öl meg.
62 II. Mózes 20:13; V. Mózes 5:17.
63 II. Mózes 20:16; V. Mózes 5:20.
64 Máté 22:39.
65 I. Kor. 15:36.
66 Zsoltár 78:47.
67 Mani 215-ben született Babiloniában, Mardinu faluban. Tanítása filozófia és theológia keverékéből állott. Tanítványainak tartózkodniok kellett a húsevéstől, szeszes italoktól, a növények irtásától, az állatok megölésétől is, házasságtól, testi munkától, nőkkel való érintkezéstől stb.
Az öngyilkosság sohasem a lelki nagyság jele.
Akik öngyilkosságot követnek el, lelki
nagyságukkal bámulatra méltók ugyan, de az értelmük józanságát már
nem lehet megdicsérni. Azonban, ha jobban meggondoljuk, nem is
beszélhetünk az öngyilkos lelki nagyságáról, mivel nem tudta
elviselni sem a viharokat, sem mások vétkeit és ezért öngyilkossá
lett. Ugyanis inkább a lélek gyengeségének kell felfogni azt, ha
valaki nem képes elhordozni életének súlyos terheit, vagy az emberek
ostoba véleményét. Kétségtelen nagyobb lelket tulajdonítunk annak,
aki inkább vállalja a nyomorúságos életet, mintsem hogy megfusson
előle és aki a többnyire téves emberi ítéletet lelkiismerete
nyugodtsága és tisztasága folytán megveti. Ezért, ha azt gondoljuk,
hogy nagylelkűségre vall az öngyilkosság, akkor még hatalmasabb
lelki nagyságot találunk Cleombrotusban, akiről azt mondják hogy
miután elolvasta Platonak a lélek halhatatlanságát fejtegető
könyvét, a falról a mélységbe vetette magát és ebből az életből
átköltözött abba, amelyet jobbnak gondolt.71
Ugyanis Cleombrotust nem a baj, sem valóságos vagy koholt bűn nem
nyugtalanította, amit ne tudott volna elviselni, hanem egyedül a
lelki nagyság segítette a halál elviselésére és az élet kellemes
kötelékeinek szétszakítására. De hogy ez inkább csak nagy, mint
helyes tett volt, bizonyságul szolgálhatott volna számára Plato,
akit olvasott.72
Plato bizonnyal maga is öngyilkosságot követett volna el, vagy
megparancsolta volna ennek a végrehajtását, ha nem úgy gondolkodott
volna a lélek halhatatlanságát meglátó lelkével, miszerint
öngyilkosságot nem szabad elkövetni, sőt azt meg is kell
akadályozni.
De sokan azért lettek öngyilkosokká, hogy az ellenség kezébe ne jussanak. Most azonban nem az a kérdés, hogy megtörtént-e az öngyilkosság, hanem vajon meg kellett-e történnie? Mindenestre a józan észt elébe kell helyezni a példáknak. A józan ésszel megegyeznek ugyan a példák, de ezeket a példákat csak akkor kell követni, ha a kegyesség szempontjából értékesek.
A patriarchák, a próféták és az apostolok másként cselekedtek, midőn Krisztus urunk arra intette, hogyha üldözik őket, szaladjanak az egyik városból a másikba.73 Pedig azt is mondhatta volna, hogy öljék meg magukat, nehogy üldözőik kezébe jussanak. Ennélfogva, ha Krisztus ezt nem mondotta és nem is intette őket, hogy ily módon költözzenek ki ez életből az övéi, akiknek megígérte, hogy lakhelyet készít holtuk után,74 akkor bármilyen példákat említsenek is az Istent nem ismerő pogányok, nyilvánvaló azonban, hogy nem szabad öngyilkosságot elkövetniök azoknak, akik az Istent tisztelik.
71 Cicero Tusculanarum 1. c. 84.
72 A lélek halhatatlansága kérdésével Plato több művében, így a Phaidonban, Phaidrosban, Sophistesben, Államban, Nomoiban, Menonban foglalkozik. Platon szerint minden változás csak átmenet az ellentétes állapotban. Az életet a halál követi, de a halált az élet váltja fel. A halál csak a test megszűnését, de nem a lélek elmúlását jelenti. A filozófiában legelőször Plato vetette fel a lélek halhatatlanságának a gondolatát. Az isteni igazságszolgáltatás nem következik mindég be a földi életben. A jók sokszor ártatlanul szenvednek, a gonoszok pedig megmenekülnek a büntetéstől. De a jutalom és a büntetés nem maradhat el, s ez a halál után be is következik, ami csak a lélek halhatatlansága esetén lehetséges. Életünk rendeltetését nem tudjuk betölteni rövid földi vándorlásunk miatt, csak a lélek halhatatlansága esetén lehetséges ez.
73 Máté 10:23.
74 János 14:2.
Mit feleljenek Krisztus követői a hitetlenek ama szemrehányására, hogy Krisztus az övéit nem szabadította meg az ellenség dühétől.
E szerint a legfőbb és igaz Isten minden
követőjének megvan a vigasztalása és nem csalárd, se nem ingadozó,
vagy bizonytalan dologra építi a reménységét. A földi élet, amelyik
az örök életet készíti elő, egyáltalán nem olyan számukra, mint ami
miatt bánkódnia kellene. A földi javakat csak mint idegenek a nélkül
használják, hogy rabságukba esnének. A bajok pedig vagy
megpróbálják, vagy megjavítják őket. Azok pedig, akik gúnyolják a
becsületességüket és azt mondják nekik, midőn talán valamilyen
ideig-óráig tartó baj éri őket: „Hol van a te
Istened?"85
— feleljék azt nekik: Hol vannak azoknak az isteneik, midőn olyan
baj éri őket, amelynek az elkerüléséért ezeket az isteneket
tisztelik, vagy tisztelni törekszenek. Mert a hívő ember ezt mondja:
Az én Istenem mindenütt jelen van, mindenütt egész, sehova sincs
bezárva; titkon is jelen lehet s elmozdulás nélkül is távol lehet.
Ha minket szerencsétlenséggel látogat meg, akkor érdemeinket
vizsgálja, vagy a bűneinket fenyíti, de földi bajainknak kegyesen
való elhordozásáért örök jutalmat ád. Jobb lenne, ha saját
isteneitekről beszélnétek és nem az én Istenemről, aki rettenetes
minden isten felett, mert a nemzetek minden istene bálvány, az Úr
pedig az egeket alkotta.86