AURELIUS AUGUSTINUS
Isten városáról (De civitate Dei) 3.

MÁSODIK KÖNYV
 

XXVIII. FEJEZET

A keresztyén vallás hasznos voltáról.



A rosszindulatú, a háládatlan és a gonosz szellemtől összekötözött emberek arról panaszkodnak és zúgolódnak, hogy Krisztus neve kiszabadítja az embereket a legtisztátalanabb hatalom pokoli szolgaságából s bűnös társaságából és a legveszedelmesebb istentelenség sötétségéből átviszi az üdvösséggel teljes kegyesség világosságába. Az emberek ünnepi hangulattal és a két nembeliek tisztességes elkülönítésével a templomba sereglenek, ahol meghallgatják, hogyan kell élniök itt e földön, hogy ez élet után boldog s örök életet nyerjenek. A Szentírás és az igazságról szóló tudomány ott mindannyiojuk szemében magasabb helyről hangzik feléjük és akik a szerint cselekszenek, azok jutalmukra hallják, de akik nem a szerint cselekszenek, azok kárhozatukra hallgatják azt. Ha a templomba el is jönnek azok, akik ezeket a parancsolatokat gúnyolják, mindenféle szemtelenkedésüket nézetük rögtöni megváltozása, vagy a félelem és a szégyen szünteti meg. Ugyanis semmi gyalázatos, vagy ocsmány dolgot nem mutatnak szemlélés, vagy utánzás végett nekik ott, ahol az igaz Istennek akár a parancsait hirdetik, akár a csodáit beszélik, akár ajándékait dicsérik, vagy pedig jótéteményekért könyörögnek.



XXIX. FEJEZET

A rómaiakhoz intézett felszólítás az istenek tiszteletének elhagyásával kapcsolatban.


Ezeket óhajtsd inkább, te dicsőséges jellemű római nép, a Regulusok, a Scaevolák, Scipiok, Fabriciusok ivadéka! Ezeket óhajtsd inkább és válaszd el ezeket a démonok nagyon rút hiúságától és nagyon csalárd gyűlölségétől. Ha megnyilvánul benned valami dicséretre méltó természeti képesség, az csak az igazi kegyesség által tisztul és tökéletesedik, de az istentelenség következtében tönkremegy és büntetésre méltóvá lesz.

Most már válassz, mit kell tenned azért, hogy ne tebenned, hanem minden kétséget kizárva az Istenben találd meg a dicsőségedet. Ugyanis világi dicsőség vett körül téged, de az isteni gondviselés titkos végzése alapján hiányzott az igazi vallás, amelyet választanod kellett volna. Ébredj fel, nappal van! Közületek néhányan felébredtek, akiknek tökéletes erényével és az igaz hitért való szenvedéseivel dicsekszünk; akik mindenütt megküzdöttek az ellenséges hatalmakkal és azokat legyőzték hősies haláluk által, „saját vérükkel szerezték meg nekünk e hazát." E hazába hívunk téged és arra buzdítunk, hogy e hon polgárainak seregéhez te is csatlakozz. E hazának bizonyos mértékben az igazi bűnbocsánat a menedékhelye.

Ne hallgass a te nemzeted elfajult fiaira, akik ócsárolják Krisztust és a keresztyéneket s panaszkodnak a rossz idők miatt, mivel olyan idő után vágyakoznak, amelyben nincs nyugalmas élet, hanem inkább a gonoszságra való teljes szabadság. Azok az idők nem tetszettek neked soha még a földi haza kedvéért sem. Most már az égi hazát vond magadhoz, amelyért igen keveset fáradozol és abban valósággal és örökké uralkodol majd. Ott ugyan nem lesz Vesta-tűzhelyed és tarpeji sziklád,176 de lesz egy és igaz Istened, aki nem szabja meg az uralkodás határát és idejét, hanem végnélküli uralmat ád majd.

Ne keresd a hamis és csalárd isteneket. Hagyd ott és az igaz szabadság világába felemelkedve inkább vesd meg őket. Nem istenek ezek, hanem gonosz lelkek, akik számára büntetés a te örök boldogságod. Úgy látszik, hogy Juno nem sajnálta annyira a római várakat azoktól a trójaiaktól, akiktől te vérszerint származol, mint ezek az démonok — akiket mindeddig isteneknek tartasz — irigyelik az örök lakóhelyet az egész emberiségtől. És te is nagy mértékben így vélekedtél ezekről az istenekről, amikor játékokkal engesztelted ki őket és becsteleneknek tartottad azokat, akik által e játékokat előadtad.

Engedd megvédeni a szabadságodat azokkal a tisztátalan szellemekkel szemben, akik nyakadra helyezték azt a terhet, hogy gyalázatosságaik által tiszteld és dicsőítsd őket. Az istenek vétkeit előadó színészeket eltávolítottad minden hivatalból, könyörögj tehát az Istenhez, hogy tőled is távolítsa el azokat az isteneket, akik gyönyörködnek akár a való vétkeikben, ami nagyon gyalázatos tény, akár a koholt vétkeikben, ami nagyon gonosz dolog. Jó, hogy saját elhatározásod szerint nem akartad nyitva hagyni a polgári társadalmat a komédiások és színészek előtt.

De még jobban ébredj fel! A felséges Istent semmiképpen nem lehet kiengesztelni olyan fogással, amelyik az emberi méltóságot mocskolja be. Tehát mi módon gondolod, hogy az ilyen hódolásnak gyönyörködő istenek a szent mennyei hatalmasságok között vannak, amikor arra nem is gondoltál, hogy a római polgárok közé kellene felvenni azokat az embereket, akik a hódolatot bemutatják az isteneknek? Összehasonlíthatatlanul ragyogóbb a mennyei birodalom, ahol győzelem helyett igazság, méltóság helyett szentség, békesség helyett boldogság, élet helyett örökkévalóság van. Ebben a közösségben sokkal kevésbé fordulnak elő ilyen istenek, ha a te közösségedben szégyenletted az ilyen embereket megtartani.

Ennélfogva, ha vágyódol e boldog közösségbe jutni, kerüld a démonok közösségét. Méltatlanul tisztelik a becsületesek azokat, akik gyalázatosság által engesztelődnek meg. Úgy kell eltávolítanod ezeket az isteneket a vallásos életedből, amint a színészeket a censori megrovás eltávolította a tiszteleted köréből.

Ezzel be is fejezem ezt a könyvet. A következő könyvben meglátjuk majd, hogy némelyek felfogásával ellentétben nincs is hatalmuk a démonoknak a testi javak fölött, amelyeket a gonoszok egyedül akarnak élvezni, és nincs hatalmuk a testi bajok fölött, amelyet nem akarnak elszenvedni. De ha mégis volna hatalmuk fölöttük, akkor is inkább meg kellene vetni ezeket a javakat, mintsem azokért tisztelni őket, hogy az ő tisztelésük által el ne veszítsük azokat az áldásokat, amelyeket ők tőlünk irigyelnek. Azonban mégsincs olyan hatalmuk ezeknek a démonoknak, amint azok gondolják, akik e hatalmuk miatt igyekszenek őket tisztelni.

176  A tarpeji szikla itt a Capitoliumot, illetve Jupiter rajta levő szentélyét jelenti. Eredetileg a tarpeji szikla (saxum Tarpejum) a Capitolium délkeleti meredek részét jelentette. A monda szerint innen dobták le a szabinok Tarpejának, vagyis annak a római leánynak a holttestét, aki elárulta nekik a Capitoliumba vezető titkos ösvényt. Az áruló római leányt megvetésük jeléül pajzsaikkal megölték és a mélységbe vetették. Egyébként a rómaiak is innen taszították le az elítélt gonosztevőket.




NEGYEDIK KÖNYV


III. FEJEZET

Vajon a nagy birodalomnak háborúk által szerzett gazdagsága adott-e akár bölcsességet, akár boldogságot?


Lássuk már meg tehát, hogy a római birodalomnak ezt a terjedelmét és hosszan való fennállását miért merik azoknak az isteneknek tulajdonítani, akik azt kívánják, hogy gyalázatos játékok bemutatása és ocsmány emberek szolgálata által nagyon tiszteljék őket. Ámbár előbb szeretném egy kissé kikutatni, vajon okosság és ésszerűség-e mindig a birodalom terjedelmével és nagyságával dicsekedni, amikor azoknak az embereknek a boldogságát nem lehet bebizonyítani, akik örökös háborús nyugtalanságuk közben polgártársaik, vagy ellenségeik vérében, tehát emberi vérben, sötét félelem és vérengző vágyakozás között járnak-kelnek, hogy törékeny üveghez hasonló csillogó örömöt szerezzenek, amelyre rettenetes módon kell vigyázniok, nehogy hirtelen eltörjék. Hogy könnyebben megítélhessük ezt, vessünk véget a hiú dicsekvésnek és figyelmünk éberségét ne ámítsák el a birodalmak hangoskodó elnevezései, amelyek így hangzanak: nemzetek, országok, tartományok. Hanem képzeljünk el két embert. (Ugyanis, amint a beszédnek az egyes betű, úgy a városnak és az országnak alkotóelemét az egyes emberek képezik, mégha a területhódítás által bármilyen terjedelmes is az). A kettő közül az egyiket szegénynek, vagy legalább is közepes módúnak, a másikat pedig nagyon gazdagnak képzeljük el. Úgy képzeljük el, hogy a gazdagot félelem szorongatja, bánat emészti, vágy égeti. Sohasem gondtalan, mindig nyugtalan, folytonosan pereskedik. E nyomorúságos állapot közben kétségtelenül végtelen módon megnöveli a vagyonát, de gazdagságával keserű gondjait is felhalmozta. A közepes modú embert pedig úgy képzeljük el, hogy az csekély és szerény vagyonával, megelégedett, övéi szeretik, rokonaival, szomszédaival, barátaival a legkellemesebb békességben él. Vallásos, jólelkű, egészséges testű, takarékos életű, tiszta erkölcsű, nyugodt lelkiismeretű. Nem tudom volna-e olyan esztelen, aki tétováznék a fölött, hogy melyiket tartsa boldogabbnak? Ami tehát e két emberre áll, hasonlóképpen teljesen az áll két családra, két népre, két országra is. Ha ezt a szabályt óvatosan alkalmazzuk és balvéleményeinket megváltoztatjuk, akkor könnyen észrevesszük majd, hogy hol lakozik a hiúság és hol a boldogság.

Ezért, ha az igaz Istent imádják és neki igaz áldozatokkal és tiszta erkölccsel hódolnak, akkor hasznos dolog, ha jó nagykiterjedésű területen és hosszú ideig uralkodnak. Ez nem annyira a maguk szempontjából, hanem azok számára hasznos, akik fölött uralkodnak. Ugyanis vallásosságuk és becsületességük, ami az Isten ajándéka, elegendő számukra az igaz boldogsághoz, amelynek következtében most helyesen élnek, és azután pedig örök életet nyernek. A jók uralma e földön tehát nem annyira a sajátmaguk, mint az emberiség javát szolgálja, a gonoszok uralma pedig inkább árt az uralkodóknak, akik saját lelküket pusztítják el a bűnökre való nagyobb szabadság következtében. A hatalmuk alá helyezetteknek ez nem árt, hanem csak a saját gonoszságuk. Ugyanis az igazakra bármennyi bajt zúdítanak is gonosz uraik, az mégsem a bűneik büntetése, hanem az erényük próbaköve.

Ennélfogva a jó ember szabad akkor is, ha szolgaságban él; a gonosz pedig szolga akkor is, midőn uralkodik. Nem egy embernek a szolgája, hanem ami még súlyosabb, annyi úrnak, amennyi a bűne. Ezekről a bűnökről mondja a Szentírás: „Akit valaki legyőzött, az annak szolgájává lett."288

288  II. Péter 2:19.




IV. FEJEZET

Az igazságosság nélküli országok rablóbandákhoz hasonlítanak.


Az igazságosság megszüntetésével tehát mivé válnak az országok, ha nem hatalmas rablóbandákká? Mert a rablóbanda is mi egyéb, mint parányi birodalom? Ez is emberekből álló csapat. A vezér parancsolata kormányozza, a közösségi egyezség fűzi össze és a megállapodási feltétel szerint osztozkodnak a zsákmányon. Ha egy ilyen gonosz banda az elvetemült emberek csatlakozása által annyira megnövekszik, hogy már bizonyos vidéket a kezébe kerített, akkor letelepszik, városokat foglal el, népeket igáz le és felveszi a királyság többetmondó elnevezését, amelyet most már nyilvánosan használ, nem mintha megszűnt volna kapzsisága, de most már nem lehet e miatt megtorolni. Mindenesetre találóan és helyesen válaszolt Nagy Sándornak egy elfogott kalóz. Ugyanis, amikor a király ezt az embert megkérdezte, hogy mi jogon nyugtalanítja a tengert, a kalóz teljes vakmerőséggel így szólt: „Azon a jogon, amelyiken te a föld kerekségét nyugtalanítod. De mivel én ezt esekély számú hajóval viszem véghez, ezért rablónak neveznek, téged pedig hadvezérnek, mivel nagy hajóhaddal követed el ugyanazt."289

289  Cicero: De republica III. 14.




VIII. FEJEZET

Mely istenek oltalmazásának tulajdonítják a rómaiak birodalmuk növelését és megőrzését, amikor néhány istenre alig merték rábízní egyes dolgoknak a védelmét.


Ha úgy tetszik, hát meg is kérdezzük, vajon a rómaiak által tisztelt istenek nagy tömegéből főként melyikről, vagy melyik istenekről gondolják, hogy terjesztették, vagy őrizték a birodalmat? Mert nem mernék nagyon nevezetes és igen nagyfontosságú dologban részt tulajdonítani Cluaca, vagy a gyönyörről elnevezett Volupia istennőnek, sem a kéjről nevezett Lubentiának, vagy a csecsemők sírására vigyázó Vaticanusnak és a csecsemők bölcsőjére gondot viselő Cuninanak. De miként tudnánk e könyvnek ezen az egy helyén felsorolni az isteneknek és az istennőknek teljes névsorát, akiket a rómaiak hatalmas kötetekben csak nagynehezen tudtak előszámlálni, mivel minden egyes dolog intézésére külön istent osztottak be. Úgy gondolták, hogy a föld őrzését sem kell egy valamelyik istenre bízni, hanem a mezőket Rusina istennőre, a hegycsúcsokat Jugatinus istenre. A dombok fölé Collatina, a völgyek élére pedig Vallonia istennőt helyezték. Sőt Segetia istennőt sem tudták olyannak elképzelni, akire egyszerre rábízhatták volna a vetéseket. Hanem amíg az elvetett mag a föld alatt volt, Seia istenmő gondjaira bízták. Amikor már kibújt a földből és elsűrűsödött, akkor Segetia istennőt, amikor pedig a termést összegyűjtötték és elraktározták, a biztos megmaradás érdekében Tutilina istennőt állították védőül.

Ki gondolná, hogy Segetia nem elég arra az időre, amíg a vetés a gyönge fűből érett kalásszá fejlődik? De az istenek sokaságát kedvelők számára mégsem volt elég, úgyhogy az egy igaz isten tiszta ölelésének megvetése folytán a démonok tömegének szolgáltatták ki a nyomorult lelkeket. Tehát a csírázó gabonának Proserpinát, a gabonaszárak bütykeinek és csomóinak Nodutus istent, a terméstok burkolatának Volutina istennőt állították őrzőként. Amikor a burkolatok kinyílnak, hogy előjöjjön a kalász, akkor Patelona istennőt, amikor a vetések az újonnan kibújt kalászból egy színvonalúvá válnak, — mivel régen az egyenlővétételt a hostire szóval fejezték ki, — Hostilina istennőt tisztelik. A gabona virágzásakor Flora istennőt, a tejesedésekor Lacturnus istent, a megéréskor Matuta istennőt, az aratáskor, vagyis midőn a földről beszállítják, Runcina istennőt imádják.

Nem sorolom fel mindnyáját, mivel én restellem azt, amit ők nem szégyeltek. Ezt a nagyon kevés istent pedig annak a bebizonyítására hoztam fel, hogy a rómaiak semmiképpen sem merik azt mondani, miszerint a római birodalmat azok az istenek alapították, gyarapították és őrizték, akiket a saját megbízatásuk annyira lekötött, hogy egyikre sem bíztak teljes felügyeletet. Tehát miként gondoskodhatott volna a birodalomról az a Segetia, aki nem gondoskodhatott egyszerre úgy a vetésekről, mint a fákról? Miként gondoskodhatott volna Cunina a hadseregről, akinek a hatalma nem terjedhetett tovább a gyermekek bölcsőjénél? Miként segíthetett volna a háborúban az a Nodutus, akinek a hatalma még csak nem is a kalász tokjáig, hanem a gabonaszár bütykéig terjed?

Ma mindenki háza védelmére egy ajtóőrizőt állít és minthogy az őr ember, ennélfogva teljesen elegendő is. A rómaiak pedig három istent állítottak oda. Az ajtószárnyhoz Forculust, az ajtósarokhoz Cardeát, a küszöbhöz Limentinust. Tehát Forculus egyszerre nem tudta megőrizni az ajtósarkot és a küszöböt is.




XI. FEJEZET

Azokról az istenekről akiket a pogányok tudósai Jupiterrel teljesen azonosnak tartanak.


Tehát akármilyen természettudományi okoskodással és vitatkozásokkal bizonyítgatják, hogy a látható világ lelke egyedül Jupiter, aki a négy vagy tetszés szerinti számú elemből felépített és egybeszerkesztett egész tömeget betölti és irányítja, de nővérének és fivéreinek is enged ebből részt. Egyszer ő az éter, hogy az alatta kiterjedő levegőt, Junot, fölülről magához ölelje, majd pedig a levegővel együtt alkotja az egész eget, és a földet, azaz feleségét és anyját (miután ez az istenek között nem erkölcstelen dolog) bőséges esőkkel és magvakkal termékenyíti meg. Végül pedig (hogy ne kelljen az egészen végigmennem) Jupiter az az isten, akiről sok ember véleménye szerint a legkiválóbb költő ezt mondotta:

Mert mindeneket betölt az isten,
A földet, a tenger mélységét és a magasságos eget.299

Ő van a magasságos égben, mint Jupiter. Ő van a levegőben mint Juno. Ő van a tengerben mint Neptunus, a tenger alsóbb részében mint Salacia, a földben mint Pluto, a föld alsóbb rétegében, mint Proserpina, a házitűzhelynél, mint Vesta, a kovács kohójában mint Vulcanus, az égitestek között mint nap, hold és csillag, a jósokban mint Apollo, a kereskedésben mint Mercurius. Janusban mint az elkezdő és Terminusban, mint befejező van jelen. Ott van az időben mint Saturnus, a háborúkban mint Mars és Bellona, a szőlőskertekben mint Liber, a gabonában mint Ceres, az erdőben mint Diana, az értelemben mint Minerva. Végül ő maga van az alsóbbrendű istenek egész seregében. Ő az, akit a gyermekek félelméről Paventia, a jövendő reménységéről Venilia, a gyönyörűségéről Volupia, a cselekedetéről Agenoria névvel illettek. Arról a nyugtalanságról, amelyik az embert rendkívüli tevékenységre serkenti, Stimula istennőnek nevezték. A bátorításról őt nevezték Strenia istennőnek. Ő a Numeria, aki számolni, Ő a Camena, aki énekelni tanít, Ő a Consus mivel tanácsokat ad és Ő a Sentia istennő, mivel elhatározást ébreszt. Ő a Juventas istennő, aki a gyermeki ruha levetése után az ifjúkor kezdetét nyitja meg. Ő a szakállas Fortuna, aki az ifjaknak a szakállát növeszti. (Ezt az istent csak úgy akarták tisztelni, ha mint férfi istent akár a szakálláról Barbatusnak — mint ahogy a csomó névből Nodus kapta a nevét300 —, akár pedig Fortuniusnak, mivel szakállat visel, de semmi esetre sem Fortunanak nevezik). Ő kapcsolja össze a házasokat Jugatinus alakjában és amikor a még érintetlen feleség megoldja az övét, hozzá könyörögnek s akkor Virginiensisnek nevezik. Ő a Mutunus, vagy Tutunus, akit a görögök Priapus név alatt ismernek.

Ha nem szégyenlik, legyen az egy Jupiter mindaz, amit elmondottam és amit nem mondtam el. Ugyanis úgy gondoltam, hogy nem kell mindent elmondanom. Ezek az istenek és istennők legyenek azonosak az egy Jupiterrel. Vagy legyenek ezek az istenek és istennők részesei Jupiternek, amint ezt azok gondolják, kik Jupitert a világ lelkének tartják. Ezt a felfogást nagyon sok kiváló tudós vallja. Legyen hát igazuk. Most nem kutatom, hogy mennyiben van igazuk, de vajon mit veszítenének azzal, ha a sok isten ésszerűbb egyesítése folytán csak egy istent tisztelnének? Ugyanis melyiket néznék le akkor, midőn az egy istent tisztelnék? Ha pedig arra kell vigyázniok, hogy az egy Isten elmellőzött és megvetett részei meg ne haragudjanak, hát akkor az élet — amint hiszik — nem azé az egyetlen Élővalóságé, aki az összes isteneket, mint a saját erejét, tagjait vagy részeit magában foglalja, hanem mindegyik rész a másiktól elkülönítve él, úgyhogy az egyik fél haragudhat a másik nélkül és az egyiket ki lehet békíteni, a másikat meg haragra lehet ingerelni. Ha pedig azt mondják, hogy megbánthatják az összes részt egyszerre, vagyis az egész Jupitert azáltal, hogy Jupiter egyes részeit egyenként és külön-külön nem tisztelik, hát akkor esztelenséget beszélnek. Ugyanis, amikor azt a Jupitert tisztelik, aki minden istent magába foglal, akkor valóban az istenek közül egyet sem mellőznek el. Mert — hogy számtalan dologról ne is beszéljek — midőn azt mondják, hogy az összes csillagok Jupiter részei és mindegyik él, valamint értelmes lélekkel van felruházva és éppen ezért kétségkívül isten, vagyis amikor ezt mondják, akkor nem veszik észre, hogy milyen sok csillagot nem tisztelnek, milyen soknak nem építettek templomot és nem állítottak oltárokat. Ugyanis úgy gondolták, hogy nagyon kevés csillagnak kell oltárt építeni és kevésnek kell külön-külön áldozni.

Ha tehát megharagszanak azok az istenek, akiket külön-külön nem tisztelnek, nem félnek az emberek néhány isten kiengesztelése után az egész éggel haragban élni? Ha pedig az összes csillagokat azáltal tisztelik, hogy a mindnyájukat magában foglaló Jupitert imádják, hát akkor ilyen egyszerű módon Jupiterben inkább az összes istent is tisztelhetnék. Ugyanis így egyik sem haragudna meg, mivel Jupiterben egyiket sem mellőznék el. Az egynéhány istennek a tisztelete miatt méltán haragszanak azok a nagy számmal előforduló istenek, akikkel nem törődnek. Főleg pedig akkor haragudhattak, amikor a gyalázatos mezítelenségű Priapust elébük helyezték azoknak, akik égi lakóhelyükből árasztották fényüket.301

299  Vergilius, Georgica IV. 221.
300  A csomó latinul nodus szóval van kifejezve.
301  Priapusnak ruha nélkül való ábrázolása nem volt általános. Ábrázolták gyümölccsel megrakott köténnyel, hosszú ruhával is.




XII. FEJEZET

Azoknak a felfogásáról, akik Istent a világ lelkének és a világot Isten testének hiszik.


De hogyan lehetséges ez? Vajon nem kell, hogy fölháborodjék az értelmes vagy bármilyen ember (ugyanis ehhez nem kell rendkívüli képesség, hanem csak az, hogy az elfogultságot félretéve gondolkodjanak) a következő ellentmondáson: ha Isten a világ lelke és e léleknek a világ a teste, úgy hát Isten lélekből és testből álló valóság és ez az Isten isteni lényének bizonyos hatalma folytán mindeneket úgy magába foglal, hogy az egész mindenségnek éltet adó lelkéből az összes élőlények származásuknak megfelelő életet és lelket nyernek és nincs egyáltalán semmi, ami ne lenne része az Istennek. Ha pedig ez így van, hát ki az, aki nem látná be, hogy micsoda gonoszság és istentelenség következik ebből? Ugyanis akárhova lép valaki, az Istennek egy részét tapossa és minden megölt élőlényben az Istennek egy részét öli meg. De nem akarom felemlíteni mindazt, ami ezzel kapcsolatban a gondolkodó emberek eszébe ötlik ugyan, de szégyen nélkül nem tudnák elmondani!




XIII. FEJEZET

Azokról, akik szerint csak az értelmes élőlények részei az Istennek.


Ha pedig csak az értelmes lényeket, vagyis az embereket tartják az istenek részeinek, hát akkor igazán nem értem, hogy az állatok miért nem részei az Istennek, holott az egész világ Isten? De mi szükség erről vitatkozni? Az értelmes lényről, vagyis az emberről lehet-e szerencsétlenebb dolgot elképzelni, mint azt, hogy amikor a gyermeket megverik, akkor az Isten egy részét ütlegelik? Ki tudná elfogadni, hacsak a teljesen esztelen nem, hogy az Istennek részei erkölcstelenek, igazságtalanok, gonoszok és egyáltalán kárhozatosak lennének? Végül is miért haragudna azokra az Isten, akik nem tisztelik őt, amikor saját részei sem tartják tiszteletben? Még azt is mondják, hogy mindegyik Istennek saját élete van, mindegyik önmagától él, közülük egyik sem része a másiknak, de azért az embernek mindazokat az isteneket tisztelnie kell, akiket csak képes megismerni és tisztelni. Ugyanis olyan sokan vannak ezek az istenek, hogy mindegyiket nem is képes tisztelni. Közülük Jupiter király módjára emelkedik ki és úgy gondolom, ezért hiszik róla, hogy a római birodalmat alapította és gyarapította. Mert, ha ezt nem Jupiter tette, akkor az istenek közül ugyan melyikről képzelhetnénk el, hogy erre a hatalmas munkára vállalkozhatott volna, amikor mindegyiket lefoglalta a saját ügye s dolga és egyik isten sem lép a másik hatáskörébe? Tehát csak az istenek királya terjeszthette ki és növelhette meg a földi birodalmat.




XIV. FEJEZET

A birodalmak kiterjedését helytelenül tulajdonítják Jupiternek, mert ha Victoria istennő csakugyan az, akinek gondolják, akkor egyedül is elegendő erre a munkára.


Először is azt kérdezem, hogy a birodalom miért nem isten? Ugyanis miért ne lehetne az, ha Victoria (győzelem) istennő? Vagy miért van szükség e feladathoz Jupiterre, ha Victoriának megnyilvánul a támogatása és a jóindulata s mindig csak azok mellé áll, akiket győztesekké akar tenni? Ennek az istennőnek támogatása és jóindulata következtében, még ha Jupiter tétlen maradna, vagy ha valami mást tenne, melyik népet nem győzték volna le és mely országok nem estek volna el? Vagy talán a jó érzületű emberek helytelen dolognak tartják a legnyilvánosabb gonoszsággal való hadakozást és a békés, semmi jogtalanságot el nem követő szomszédok ellen irányuló önkényes háborúnak a birodalom terjesztése érdekében való előidézését?

Ha kétségtelenül így vélekednek, akkor álláspontjukat helyeslem és megdicsérem.




XV. FEJEZET

Vajon méltó-e a jóérzületű emberekhez az, hogy egyre szélesebb területen akarnak uralkodni?


Vigyázzanak tehát, mert nem éppen jóindulatú emberekhez méltó az, hogy a birodalom széles kiterjesztése miatt örvendezzenek. Ugyanis azoknak az igazságtalansága segítette elő a birodalom növelését, akik ellen joggal indítottak háborút. Mert minden bizonnyal kicsi lenne a birodalom, ha a békés és igazságszerető szomszédok valami jogtalanság által háborút nem hívnának ki maguk ellen. És így a világ szerencséjére minden birodalom kicsi lenne, amelyek egyetértő szomszédságban élnének egymással és a nagyon sokféle nemzeti állam úgy foglalna helyet e világban, mint a sok polgári lakóház a városban. Ennélfogva a háborúskodást és a birodalmaknak a nemzetek leigázásával járó növelését a gonoszok szerencsének, a jóérzésűek pedig kényszerűségnek tartják. De mivel még rosszabb volna, ha az igaztalanok uralkodnának az igazakon, ezért nem ok nélkül mondják szerencsének ezt a kényszerűséget. De kétségtelenül nagyobb szerencse jó szomszéddal egyetértésben élni, mint a rossz békételen szomszédot leigázni. Gonosz kívánság az, amelyik arra irányul, miszerint legyen valaki, akit gyűlölj, vagy félj, hogy azután legyőzhesd.

Ha tehát a rómaiak nem a gonosz és a jogtalan, hanem a jogos hadviselés által ilyen nagy birodalmat tudtak szerezni, vajon másoknak a jogtalanságát nem kellene istennőként tisztelniök? Ugyanis úgy látom, hogy ez a jogtalanság a birodalom kiterjesztéséhez közre munkálkodott. Ez tette az embereket igazságtalanokká, hogy legyenek olyanok is, akik ellen joggal hadat indítanak és a birodalmat is növelik. Azonban miért ne lehetne a jogtalanság az idegen népek istennője, ha a rómaiak isteni méltóságra emelték a félelmet, sápadtságot és a lázat?302 Tehát e kettő segítségével, vagyis mások jogtalansága folytán és a Victoria istennő által, Jupiter tétlensége ellenére megnövekedett a birodalom. Amíg a jogtalanság háborúkat szított, addig Victoria ugyanazokat a háborúkat szerencsésen befejezte.

Mi része is volna Jupiternek itt, amikor mindazokat, amiket Jupiter ajándékának tarthatnának, isteneknek tartják, nevezik, tisztelik és mint Jupiter részeit segítségül is hívják? De Jupiternek is volna ebben valami része, ha „birodalom"-nak neveznénk őt, amint a győzelmet Victoriának nevezték el. Vagy ha a birodalom Jupiter ajándéka, hát akkor miért nem tartják Jupiter ajándékának a győzelmet is? Annak tartanák valóban, ha nem a Capitoliumban levő követ, hanem a királyok igazi Királyát és uraknak Urát ismernék és tisztelnék.303

302  Pavor, Pallor és Febris név alatt tisztelték ezeket az isteneket, akiknek Rómában templomuk is volt. Livius, Ab urbe c. l. 27. Cicero, De natura deorum III, 25, 63.
303  Jelenések könyve 19:16.




XXX. FEJEZET

Hogyan vélekednek a pogány istenekről tisztelőik saját bevallásuk szerint?


A madárjós Cicero kineveti a madárjóslatokat és kigúnyolja azokat az embereket, akik varjúk és hollók károgása szerint irányítják életük dolgait.329 Azonban ennek a mindent kétségbe vonó akadémikusnak ezekben a dolgokban nincs tekintélye. Az istenek természetéről írt második könyvében330 szerepel egy bizonyos Q. Lucilius Balbus, aki bár a babonát a dolgok tulajdonságánál fogva természetieknek és bölcseletieknek tartja, mégis az istenszobrok felállításánál és meseszerű kitalálásokon ezekkel a szavakkal méltatlankodik: „Látjátok-e tehát, hogy az ész miként fordul a jól és helyesen fölfedezett természeti dolgoktól a költött és kigondolt istenekhez? Ebből születtek meg a hamis vélemények, tévelygések, zavaros és csaknem vénasszonyos babonák. Ismerjük az istenek alakját, korát, ruháját, ékszerét, sőt származását, házasságát, rokonságát és mindazt, amit az emberi gyarlóság hasonlóságára reájuk ruháztak. Néha nyugtalan kedélyűeknek is bemutatják őket. Hallottunk már az istenek szenvedélyéről, szomorúságáról, haragjáról. Azonban, amint a mesék előadják, az istenek között nem hiányzott a háború és a harc sem. Nem csak úgy, amint Homeros mondja,331 vagyis, hogy két szemben álló hadsereget mindkét részről egy-egy isten védelmezett, hanem maguk is háborúskodtak a titánokkal, vagy óriásokkal. Ezeket a legostobább módon elmondják és el is hiszik. Telve vannak ezek vallástalansággal és a legnagyobb könnyelműséggel."332

Lám, mit be nem vallanak közben azok, akik a pogányisteneket védik? Azután, amikor ezeket a babonák közé sorolja, a vallásra nézve pedig — amelyet Cicero a stoicusok alapján látszott tanítani — ezt mondja: „Mert nemcsak a filozófusok, hanem őseink is megkülönböztették a vallást a babonától. Ugyanis csak azokat tartották babonásoknak akik egész nap azért imádkoztak és áldoztak, hogy gyermekeik náluk tovább éljenek."

Ki nem veszi észre, hogy mennyire törekszik az ősök vallásának a dicsérésére és annak a babonától való elkülönítésére, miközben fél az állami törvény megsértésétől? De azt semmiképpen sem tudta megvalósítani. Mert, ha az ősök azokat nevezték babonásoknak, akik egész nap imádkoztak és áldoztak, vajon akkor azok nem babonásak, akik behozták a különböző korú, különböző ruházatú istenszobrokat, az istenek nemeit, házasságát és rokonságát (amelyet Cicero maga is elítélt)?

Amikor ezeket, mint babonaságokat kárhoztatja, ugyanakkor e szobrokat felállító és tisztelő ősöket is ugyanazzal a bűnnel vádolja meg. Sőt önmagát is vádolja, aki — bármilyen ékes szavakkal is igyekszik magát kimenteni — mégis kénytelen volt e szobrokat tisztelni. Amit ebben a fejtegetésben világosan kimondott, arról a népgyűlésen még suttogni sem merne.

Adjunk tehát hálát mi keresztyének a mi Urunknak és Istenünknek, de nem az égnek és a földnek — amint ezt Cicero mondja — hanem annak, aki az eget és a földet teremtette, aki a dadogó Balbus által eléggé meg nem rótt babonákat Krisztus mélységes alázata, az apostolok tanítása, az igazságért meghalt és az igazságban élő vértanúk hite által nemcsak a hívő lelkekben, hanem még a babonaság hajlékaiban övéinek készséges szolgálata megsemmisítette.

329  Cicero, Divinatione II, 37. Volt Ciceronak egy munkája, amelyet De auguriis címmel írt meg. Csak töredékek maradtak meg belőle.
330  Cicero, De natura deorum II, 28.
331  Homeros, Ilias 20, 67 s köv. sorok.
332  De natura deorum II. 28.




XXXI. FEJEZET

A nép hitét megvető Varro véleményéről. Bár az igaz Isten ismeretére el nem jutott, de mégis azt vallotta, hogy csak egy Istent kell imádni.


Mi volt az álláspontja Varronak? Fájlaljuk ugyan, hogy az istentiszteletbe — bár nem saját akaratából — mégiscsak beállította a színjátékokat. Amikor több helyen mint istenfélő ember az istenek tiszteletére buzdít, bevallja azt, hogy nem a saját jószántából követi a római állam vezetőségét. Habozás nélkül bevallja, hogyha neki kellene ezt az államot újjászerveznie, akkor leginkább a természet útmutatása szerint állapítaná meg az isteneket és azoknak a neveit. Mivel — folytatja — régi eredetű nép között él, ezért a régiektől hallott neveket, mellékneveket és azok történetét úgy kell megőrizni, amint azt rájuk hagyták, és ezeket azért írja le, azért vizsgálja, hogy a nép az isteneket inkább tisztelje, mint megvesse.

Ez az éles eszű ember ezekkel a szavakkal eléggé kimondja, hogy nem tesz közzé mindent, mert nemcsak ő vetné meg azokat, hanem valószínűleg még a nép is, ha el nem hallgatnák. Feltevésnek kellett volna hinnem, ha a vallásról beszélve más helyen meg nem mondta volna, hogy sok olyan igaz dolog van, amit a népnek megtudni nemcsak, hogy nem hasznos, hanem a népre nézve kedvezőbb, ha másként vélekedik, mégha helytelenül is. Ezért a görögök is áldozataikat és titkos szertartásaikat csöndben és falaktól körülvéve hajtották végre.

Ezáltal minden bizonnyal elárulta a bölcseknek azt az egész tervét, amely szerint az államokat és népeket kormányozni kell. Az ilyen ámításban azonban szerfölött gyönyörködnek azok a gonosz démonok, akiknek egyformán hatalmukban vannak az ámítók és az elámítottak és akiknek hatalmából nem szabadítja meg őket senki, hanem a mi Urunk Jézus Krisztus által egyedül csak az Isten kegyelme.

Ez a nagy tudományú és éles eszű ember azt is mondja, hogy felfogása szerint csak azok értették meg az Isten lényegét, akik elhitték, hogy az Isten lélek és a világot cselekvéssel és értelemmel kormányozza. Ezáltal, ha Varro nem is jutott el a teljes igazságra (mert az Isten nemcsak valóságos lélek, hanem a lélék létrehozója és teremtője), mégis ha meg tudott volna szabadulni a szokásos előítélettől, akkor a cselekedettel és értelemmel világot kormányzó egy Isten tiszteletének a szükségességét elismerte volna.

Ezzel a dologgal kapcsolatban még hátra van a kérdés, hogy miért léleknek és miért nem a lélek teremtőjének mondotta az Istent? Elmondja Varro azt is, hogy a régi rómaiak több mint 170 éven át szobrok nélkül tisztelték az isteneket. Azt mondja: „Ha az mindég így maradt volna, tisztább lenne az istenek tisztelete." Eme állításának igazolására többek között a zsidó népet hozza fel. Habozás nélkül kimondja e rész befejezéseként, hogy akik először felállították a nép számára az istenszobrokat, azok egyfelől az istenfélelmet szüntették meg, másfelől a tévelygéseket szaporították. Nagyon helyesen azt gondolja, hogy az isteneket nagyon könnyen meg lehet vetni a szobraik erőtelensége miatt. Mivel pedig nem azt mondja, hogy „tévelygést támasztottak", hanem „szaporították" — ennélfogva ezalatt már azt érti, hogy minden bizonnyal szobrok nélkül is volt tévelygés. Ezért amikor azt mondja, hogy csak azok értették meg az Isten lényegét, akik őt világkormányzó léleknek hiszik, akkor úgy gondolja, hogy szobrok nélkül tisztább az istentisztelet gyakorlása.

Ki ne látná be, hogy mennyire megközelíti az igazságot? Mert, ha az ilyen nagyon meggyökerezett tévelygés ellen valamit tehet, akkor valóban csak az lehet, hogy a világ kormányzójának vélt egy Isten szobor nélküli tiszteletét javasolja. Miután ilyen közel jutott Varro az igazsághoz, talán a lélek változékonysága könnyen arra is figyelmeztethette volna, hogy a lelket létrehozó, változhatatlan természetet tartsa igaz Istennek.

Ezek szerint az ilyen férfiak bármilyen gúnyos megjegyzéseket tettek is írásaikban ezekről az istenekről, mégis Isten titkos akarata folytán kénytelenek voltak az igazságot inkább elismerni, mint amennyire másokat törekedtek arról meggyőzni. Ha tehát valamit bizonyítékként írásaikból megemlítek, azt azoknak a megcáfolására hozom fel, akik nem akarják belátni, hogy a démonok milyen nagy és gonosz hatalmából szabadított meg minket a kiömlő szent vér egyszeri áldozata és a Szentlélek ajándéka.




XXXII. FEJEZET

Milyen haszon miatt akarták a pogány vezetők a nekik meghódolt népeknél meghagyni a hamis vallásokat?


Azt mondja Varro, hogy a nép az istenek nemzetségének a kérdésében inkább a költőkhöz, mint a természettudósokhoz fordult. Ezért hitték el az őseik is, vagyis a régi rómaiak, az istenek nemi különbségét, nemzetségét, házasságkötéseit. Úgy látszik, hogy ez bizonyára csak azért történt, mert az okos és bölcs embereknek hasznuk volt abból, hogy a népet a vallást illetőleg elámítsák és így azok ne csak tiszteljék, hanem utánozzák is azokat a démonokat, akik tele vannak ámítási vággyal. Ugyanis, amint a démonok csak azokat tudják hatalmukba keríteni, akiket elámítottak már, éppen így van ez az igaztalan, démonokhoz hasonló fejedelmeknél is. Ezek ugyanis a hazugságnak tartott dolgokat a vallás színe alatt igazságként ajánlották a népnek, hogy ezáltal őket a polgárok közösségéhez még szorosabban odakapcsolják és mint alattvalóikat hatalmukban tartsák. Azonban, hogyan is tudná kikerülni az erőtlen és a tudatlan ember egyszerre az állam ravasz vezetőit és a démonokat?




XXXIII. FEJEZET

Az igaz Isten végzése és hatalma határozta meg az összes királyok és a birodalmak idejét.


Tehát a boldogságot szerző és adó Isten, mivel csak egyedül Ő az igaz Isten, jóknak és rosszaknak egyformán megadja a földi országot. Mivel pedig Isten, ezért nem vaktában, nem történetesen, nem véletlenül, hanem a dolgoknak és időknek előttünk ugyan ismeretlen, de előtte nagyon is ismert rendje szerint cselekszi ezt meg. Azonban az Isten ennek a rendnek nincs szolgailag alávetve, hanem mint úr, kormányozza és mint kormányzó, irányítja.

Boldogságot azonban csak a jóknak ád. Ugyanis szolgák és urak egyformán birtokában lehetnek ennek, de lehetnek nélküle is. A boldogság azonban teljesen abban az életben lesz, ahol már senki sem szolgál. Azért adja Isten a földi országokat jóknak és gonoszaknak egyformán, hogy a hívek lelki kiskorúságuk idején ne mint valami rendkívüli adományokat kérjék tőle. Ez az Ótestamentum titka, amelyikben el volt rejtve az Újtestamentum is. Ugyanis az Ótestamentumban olyan ígéretek és földi adományok vannak, amiből a lelki emberek már akkor megértették, hogy ezek a mulandó dolgok milyen örökkévalóságot jelképeznek és Isten milyen ajándékában rejlik a boldogság. Jóllehet, ezt még nem juttatták kifejezésre.




XXXIV. FEJEZET

A zsidók országáról, amelyet az egy igaz Isten alapított és őrzött meg mindaddig, míg megmaradtak az igaz vallásban.

Annak a bebizonyítására, hogy az egy Isten és nem a rómaiak által régen tiszelt sok hamis isten kezében van az sok földi jó, amelyik után néhányan vágyódnak és azoknál jobbat nem is tudnak elképzelni, ezért Isten az Ő népét Egyiptomban a nagyon kevésből megsokasította és onnan csodálatos jelek által megszabadította.

A zsidó nők nem hívták segítségül szülésük alkalmával Lucinat, hogy csodálatosképpen szaporodjanak és hihetetlen módon növekedjék ez a nép. Megszabadította és megőrizte Isten az üldöző egyiptomiak kezéből az összes csecsemőket, akiket mind meg akartak ölni.333 Rumina istennő nélkül szoptak, Cunina nélkül voltak a bölcsőben, Educa és Potina nélkül ettek s ittak. Gyermekvédő istenek nélkül olyan sokan felnőttek. Házassági istenek nélkül házasságot kötöttek. Priapus tisztelet nélkül is házaséletet éltek. Neptunus segítségül hívása nélkül is átkeltek a szétvált tengeren és az üldöző ellenséget elborította az összecsapó hullám.334 Semmiféle Mannia istennőnek nem áldoztak, amikor felszedték az égből hullott mannát.335 Nem tisztelték a Nimfákat és a Limfákat, de mégis a szomjúhozóknak víz fakadt a megütött sziklából.336 Mars és Bellona esztelen ünnepe nélkül is harcoltak. Bár nem győzelem nélkül kerültek a hatalomra, de a győzelmet mégsem istennőnek, hanem Isten ajándékának tartották. Segetia nélkül vetést, Bubona nélkül ökröket, Mellona nélkül mézet, Pomona nélkül almát, — röviden tehát — mindent sokkal könnyebben megkaptak az egy igaz Istentől, amikért a rómaiak a hamis istenek nagy seregéhez való imádkozást tartották szükségesnek.

Ha azonban Isten ellen nem vétkeznek és ha istentelen kíváncsiságból mintegy varázslások által idegen istenekhez nem fordulnak, valamint a bálványok előtt le nem borulnak és végül, ha Krisztust meg nem ölik, akkor, ha a mostaninál nem is nagyobb, de boldogabb országban maradtak volna meg. Az egy igaz Isten akarata folytán történt az egész világon és népek között való szétszóratásuk. Hasonlóképpen az is, hogy a hamis istenek ércszobrait, berkeiket, templomaikat mindenütt elpusztították és áldozásaikat betiltották. Saját könyveik bizonyítják, hogy ezeket mennyivel előbb már megjövendölték. Amikor ezeket a mi könyveinkben olvassák, nehogy azt gondolják, hogy koholmányok.

A folytatást azonban a következő könyvre kell hagynom. Ezt a hosszú részt ezzel befejezem.

333  II. Mózes 1:15–20.
334  II. Mózes 14:21–27.
335  II. Mózes 16:14–15.
336  II. Mózes 17:1–7.



Isten városáról 2.Isten városáról 4.