ÖTÖDIK KÖNYV
A régi rómaiak milyen erkölccsel érdemelték ki, hogy az igaz Isten birodalmukat megnövelte, holott nem is tisztelték Őt?
Tehát tekintsük csak meg a rómaiak erkölcsét és
nézzük meg, hogy miért is tartotta segítségre méltónak a birodalom
növelését az igaz Isten, akinek hatalma alatt állanak a földi
országok? Hogy az ezzel kapcsolatos kérdést még jobban
megtárgyalhassuk, azért írtam meg az előbbi könyveket, amelyekben
bebizonyítottam, hogy ezeknek az isteneknek — akiket szerintük
hiábavalóságokkal kell tisztelni — e dologgal kapcsolatban semmi
hatalmuk nincs.
E jelenlegi könyv eddig tárgyalt fejezeteit a végzet kérdésének a kiemelésére azért írtam meg, hogy az, aki már meggyőződött arról, hogy a római birodalmat nem ezeknek az isteneknek a tisztelete terjesztette és őrizte meg, nehogy mit tudom én miféle fátumnak tulajdonítsa azt a legfőbb hatalmú Isten helyett.
Tehát a régi s első rómaiak történetük előadása és följegyzése szerint, éppen úgy, mint a többi népek az egy zsidó nép kivételével, hamis isteneket tiszteltek és nem az Istennek, hanem a démonoknak áldoztak, de mégis „dicsőség után vágyódtak, költekeztek, óriási dicsőséget és tekintélyes gazdagságot kívántak."353 A dicsőséget nagyon szerették. Csak a dicsőségért akartak élni és érte meghalni sem haboztak. A többi kívánságaikat ennek az egynek az óriási vágya teljesen elnyomta.
Mivel a szolgaságot dicstelennek, az uralkodást és a parancsolást pedig dicsőségesnek tartották, ezért előbb minden erővel arra törekedtek, hogy szabaddá, később pedig, hogy uralkodóvá tegyék hazájukat. Éppen ezért nem tűrték meg a királyi uralmat, hanem „évenként változó két vezért választottak maguknak, akiket a kormányzás, vagy uralkodás után nem királyoknak, vagy uralkodóknak, hanem a tanácsadásról consuloknak nevezték el."354 A „király" elnevezés inkább „uralkodás" szóból látszik származni. A „királyság" a „király" szóból, a „király" pedig — amint már mondottam — az „uralkodás" szóból származik. A királyi dölyfösséget nem tekintették uralkodói fegyelmezésnek, sem tanácsadói jóakaratnak, hanem uralkodói gőgösségnek.
Tehát Tarquinius király elűzetése és a consulok behozatala után bekövetkezett — amit ugyan Sallustius a római dicsőségre hoz fel — hogy „bár hihetetlennek tűnik fel, miszerint amilyen gyorsan gyarapodott az állam a szabadság elnyerése után, éppen úgy növekedett a dicsőségvágy is."355 Tehát ez a hírnévsóvárgás, ez a dicsőségvágy eredményezte azt a sok csodálatos dolgot, ami az emberek felfogása szerint dicséretre méltó és dicsőséges volt.
Sallustius úgy emeli ki Marcus Catot és Gaius Caesart, mint korának nagy és híres férfiait.356 Azt mondja, hogy régóta nem volt a köztársaságnak ilyen kiváló erényű két fia, akik saját korukban mind a ketten bár különböző jelleműek, de nagyon kiválóak voltak. Caesar dicséretére pedig fölhozza, hogy a maga számára nagy birodalmat, hadsereget, új háborút csak kiválóságának a bebizonyítására kívánt. Ennélfogva e nagy erényű férfiaknak csak az volt az óhajtásuk, hogy Bellona a szerencsétlen népet harcra tüzelje és véres korbácsával háborúba kergesse. Mindezt azért kívánták, hogy legyen alkalmuk kiválóságaik bebizonyítására. Valóban ezt csak hírnévszomj és dicsőségvágy okozhatta. Ennélfogva eleinte a szabadság szeretetétől, később az uralkodási vágytól, majd pedig a hírnév és dicsőség szomjúságtól indíttatva nagy dolgokat valósítottak meg. Mind a kettőre bizonyságul szolgál kiváló költőjük, aki ezzel kapcsolatban így szól:
Az elűzött Tarquint Porsenna visszafogadni rendelé
És a várost hatalmas ostromlással körülvevé.
Fegyverrel ront előre szabadságáért a római nép.357
Ekkor tehát a hősi halál, vagy a szabad élet volt előttük csak nagy. De amikor kivívták a szabadságot, akkor olyan nagy dicsőségvágy szállta meg őket, hogy kevésnek tartották már a szabadságot az uralom elnyerése nélkül. Az uralmat olyan nagy dolognak tekintették, hogy ugyanez a költő Jupiteren keresztül így beszél:
Sőt a megkeseredett szívű Juno
Tengert, földet, eget most félelemmel tölt be.
Tervét megjobbítva most általam kedvez
A föld urának, a tógás római népnek. Így látta jónak.
A fertő megszüntével majd eljön a kor, midőn
Assarius népe a híres Mycenet Phthiával együtt
Szolgává teszi s Argusok legyőztével uralkodni fog.358
Bár Vergilius úgy szerepelteti Jupitert, mint aki a jövendőről beszél, azonban ő már ezekre mint megtörténtekre gondolt és mint jelenlevőket látta.
Ezeket csak annak az igazolására akartam megemlíteni, miszerint a szabadság kivívása után az uralkodást olyan sokra tartották a rómaiak, hogy a legnagyobb dicsőségük közé sorozták. Éppen ezért Vergilius a rómaiaknak azt az ügyességét, amellyel a népek fölött uralkodtak, parancsoltak, s mivel leigázták és legyőzték őket, többre becsüli a többi népek képességeinél. Ezt mondja:
Mások lágyabbra formálják az éltet lehelő ércszobrot,
Elhiszem valóban, hogy márványból faragnak ki élő arcot.
Jobban védelmezik ügyeiket és az ég forgását
Rajzvesszővel írják s jelzik a csillag fölragyogását.
De te, Róma ne feledd hatalommal kormányozni a népeket.
Ez lesz hivatásod, s béke elvét fektessed majd le.
A meghódoltakat kíméld, de igázd le a kevélyeket.359
E hivatásukat annál inkább teljesítették, mennél kevésbé adták át magukat a gyönyöröknek, a gazdaság utáni vággyal és szerzéssel járó testi és lelki elpuhultságnak és annak az erkölcsi romlottságnak, amelyik a szerencsétlen polgárok kifosztásával és a színészekre való költekezéssel van kapcsolatban. Az ilyen erkölcsi bajok mindenütt már elharapództak Sallustius leírása és Vergilius éneke szerint.
Hírnévhez és dicsőséghez nem Aeneas által említett módon, hanem cselvetéssel és csalárdsággal jutottak. Ezért mondja Sallustius: „Eleinte azonban inkább a dicsőség hajhászás, mint a kapzsiság nyugtalanította az emberek lelkét. Vétek ugyan az is, de mégis közelebb áll az erényhez, mert dicsőséget, hírnevet, hatalmat derék és haszontalan ember egyformán kíván magának. De az előbbi igaz úton törekszik erre, az utóbbi pedig csalással és ravaszsággal, mivel hiányzanak életéből a helyes eszközök."360
Az a helyes mód, amikor erény által és nem ravaszsággal, nagyravágyással jutnak a hírnévhez, dicsőséghez, hatalomhoz. Mindezt egyformán kívánja a maga számára a derék és haszontalan ember. De a derék ember igaz úton törekszik ezután. Ez az út pedig az erény útja, amelyen eljut a célig, vagyis a dicsőség, hírnév és hatalom elnyeréséig. Hogy milyen mélyen meggyökerezett ez a felfogás a rómaiakban, ezt bizonyítja Virtus és Honor istenek temploma, amelyet az egymással való legszorosabb összefüggésbe építettek fel, minthogy isteneknek tartották az Isten ajándékát. Ebből meg lehet érteni, hogy mi volt az erényük célja és a jók mire fordították azt? Hírnévre! A gonoszoknak nem is volt erényük, ámbár vágyódtak a hírnév után, amelyeket gonosz eszközökkel, csalással és ravaszsággal igyekeztek elnyerni.
Catot már jobban dicséri Sallustius. Ugyanis róla ezt mondja: „Mennél kevésbé kereste a dicsőséget, annál jobban részesült benne."361 Minthogy a dicsőség, amelyik után a rómaiak olyan nagy vággyal emésztődtek, nem egyéb, mint az embertársaikról jó véleménnyel levő emberek ítélete, — éppen ezért jobb az olyan erény, amelyik nem az emberek ítéletén alapszik, hanem a saját lelkiismereten. Ezért mondja az apostol: „Mert a mi dicsekedésünk: lelkiismeretünk bizonysága."362 Más helyen pedig: „Minden ember pedig a maga cselekedetét vizsgálja meg és akkor csakis önmagára nézve lesz dicsekedése és nem másra nézve."363
Tehát nem az erénynek kell törekednie a dicsőségre, hírnévre és hatalomra, amelyet a jók kívántak maguknak és tisztességes eszközökkel igyekeztek elnyerni, hanem ezeknek kell erényre törekedniök. Ugyanis az igazi erény csak az, amelyik arra a célra irányul, ahol van az embereknek az a java, amelyiknél nincs jobb. Ezért nem is kellett volna kérnie Catonak a hírnevet, hanem az állam kellett volna megadja neki kérés nélkül, erénye miatt.
Ebben a korban tehát erénye által tűnt ki két római, vagyis Caesar és Cato. Úgy tűnik azonban, hogy Cato erénye jobban megközelítette az igazi erényt, mint Caesaré. Ennélfogva nézzük csak meg, hogy milyen volt abban az időben és azelőtt az állam Cato véleménye szerint. Ezt mondja Cato: „Ne gondoljátok, hogy őseink fegyverrel tették a köztársaságot kicsiből naggyá. Ha így lett volna, akkor most sokkal jobban virulna. Kétségtelen több szövetségesünk és polgárunk, azonkívül több fegyverünk és lovunk van, mint nekik volt. De mégis más volt az, ami őket naggyá tette, ami pedig belőlünk hiányzik, vagyis otthonainkban a szorgalom, kívül pedig az igazságos uralkodás, a tanácskozásban az elfogulatlan, és semmiféle bűn, vagy szenvedély által el nem vakított lélek. Ezek helyett a fényűzés és kapzsiság uralkodik nálunk. Az állam szegény, az egyes ember pedig gazdag. Irigyeljük a gazdagságot, de mégiscsak lomhálkodunk. Nincs semmi különbségtétel a jó és a rossz között. A nagyravágyás vette birtokába az erény minden jutalmát. Egyáltalában nem is csoda, hogy mialatt ti csak magatokról gondoskodtok és otthon a gyönyöröknek, itt364 pedig a pénznek, s a kegyhajhászásnak szolgáltok, azalatt támadás éri a védtelen államot."365
Aki Catonak, illetve Sallutiusnak ezt a beszédét hallja, az bizonyára azt gondolja, hogy a régi rómaiak mindannyian, vagy közülük legalább is nagyon sokan olyanok is voltak, amilyeneknek megdicsérték őket. Pedig nem így van. Máskülönben nem volna igaz az, amit szintén Sallustius ír és amit e művem második könyvében megemlítettem.366 Ott ugyanis Sallustius azt mondja, hogy a hatalmasabbaknak a jogtalanságai és éppen ebből kifolyólag a plebejusoknak a patríciusoktól való elszakadása és egyéb egyenetlenkedések kezdettől fogva megvoltak és csak a királyok kiűzése után éltek igazságos és tisztességes jog szerint addig, míg féltek Tarquiniustól és amíg a Tarquinius miatt elkezdett komoly háborút be nem végezték. Ezután pedig a patríciusok úgy uralkodtak a plebejusokon, mint valami szolgákon. Királyi szokás szerint megkorbácsolták, földjükről elűzték és a többiek elmellőzésével egyedül uralkodtak.
A második pún háború vetett véget ezeknek az egyenetlenkedéseknek, amikor egyesek csak uralkodni akartak, mások meg nem voltak hajlandók szolgálni. Ugyanis ismét nagy félelem kezdett elhatalmasodni és így egyéb gond a nyugtalan lelkeket távoltartotta ezektől a zavargásoktól s a polgári egyetértés felé terelte. De az a nagyon kevés ember, aki a maga módján jó volt, nagy dolgot végzett és néhány jóembernek a körültekintése növelte az államot, miközben a bajokat eltűrték és mérsékelték.
Amint az a történetíró mondja,367 hogy amikor a római népnek békében és háborúban, tengeren és szárazföldön elkövetett híres tetteiről olvasott, vagy hallott, mindjárt kereste a nagy eredmények elérésének az okát. Ugyanis sok esetben tudta, hogy a rómaiak kis csapatukkal szálltak harcba az ellenség nagy seregével szemben és a kis csapatok hatalmas királyokkal ütköztek meg. S azt mondja, hogy sok gondolkodás után rájött arra, miszerint néhány polgár rendkívüli kiválósága valósította meg mindezt és ezáltal történt meg az is, hogy a szegénység a gazdagságot, a csekély szám a nagy tömeget legyőzte. Azt mondja: „De miután a fényűzés és lustaság következtében megromlott az állam, a vezetők és a hatóságok vétkeit a köztársaság a maga nagyságával csak táplálta."
Tehát Cato megdicsérte annak a kevés embernek a becsületességét, akik igaz úton, vagyis az erény útján igyekeztek dicsőséghez és hírnévhez jutni. Ezeknek az volt hazájukban a szándékuk, hogy a kincstár gazdag, a magánvagyon pedig csekély legyen. De az erkölcsi romlottság folytán éppen ellenkező bűn állott elő, vagyis az állam elszegényedett és az egyén meggazdagodott.
353 Sallustius, Bellum Catilinae 7, 6.
354 Cicero, De republica II. 31. Consulok vezették a római birodalmat Kr. e. 509-től Kr. e. 23-ig.
355 Sallustius, Bellum Catilinae. 7, 3.
356 Sallustius, Bellum Catilinae 53.
357 Vergilius, Aen. VIII. 646.
358 Vergilius, Aen. I. 279.
359 Vergilius, Aen. VI. 847.
360 Sallustius, Bellum Catilinae, 11, 1.
361 Sallustius, Bellum Catilinae. 54, 6.
362 II. Kor. 1:12.
363 Galata 6:4.
364 Vagyis a szenátusban.
365 Sallustius, Bellum Catilinae 52, 19–23.
366 II. 18.
367 Sallustius, Bellum Catilinae 53, 2–5.
A dicsőségvágyról, ami bűn ugyan, de mégis erénynek tartják, mivel ezáltal még nagyobb bűnöket akadályoznak meg.
Minthogy a keleti országok már régóta
virágoztak, ezért az Isten azt akarta, hogy nyugaton is legyen olyan
birodalom, amelyik bár későbbi keletkezésű, de szélességre és
nagyságra nézve nagyobb birodalom legyen. Ezt a birodalmat a többi
népek súlyos bajainak enyhítése végett leginkább azoknak az
embereknek engedte át, akik tekintély és dicsőség kedvéért
hazájuknak javára voltak. Ebben keresték a maguk dicsőségét és a
haza javát nem haboztak a saját érdeküknek elébe tenni. Ezért az egy
bűnért, vagyis a dicsőségvágy miatt elfojtották a pénzsóvárgást és
sok más bűnt. Persze helyesebben lát az, aki a dicsőségvágyat is
bűnnek tartja, amit Horatius is beismer, midőn így szól:
Ha dicsvágy nyugtalanít téged, biztos gyógyszer ez ellen:
Olvass háromszor egy könyvet, ez téged újjá teremthet.368
Ugyancsak Horatius az uralkodási vágy elfojtásával kapcsolatban egyik lírai költeményében így énekelt:
Tovább uralkodol, ha elfelejted lelked kapzsiságát,
Mintha Libyát távoli Gadessel kötnéd össze,
S mindkét pún tartomány szolgálna csak egynek.369
Azok azonban, akik a még gyalázatosabb vágyakat a kegyes hit által elnyert Szentlélekkel és a lelki szépség szeretete által nem is zabolázzák meg, de kétségtelenül jobbak az emberi hírnév s dicsőségvágy következtében és ha nem is szentek, de kevésbé gyalázatosak. Ezt Tullius sem tudta elhallgatni a Köztársaságról írott könyvében, ahol az állam kormányzójának neveléséről beszél, amelyről azt mondja, hogy dicsőséggel kell táplálni és következtetésképpen megemlíti, hogy őseik dicsőségvágyból sok csodálatos és dicsőséges dolgot vittek véghez. Tehát e bűnnek nemcsak hogy ellent nem álltak, hanem úgy gondolták, hogy ezt a dicsőségvágyat a köztársaság érdeke szempontjából fel kell ébreszteni és lángra kell lobbantani.370
Azonban Tullius még bölcseleti könyveiben sem hallgatja el ezt a romlottságot, hanem teljes nyíltsággal elismeri. Amikor ugyanis azokról a törekvésekről beszél, amelyeket mindenesetre az igazi jóért és nem az emberi dicséret hiúságáért kell követni, ezt az általános és egyetemes tételt állítja fel: „A megbecsülés előmozdítja a művészetet és a dicsőség mindenkit munkára késztet, s örökké értéktelenül hever az, amit mindenki rossznak talál."371
368 Epist. I. 1, 36.
369 Carmina II. 2, 9.
370 Cicero, De republica, 5.
371 Tusculanae I. 2.
Az emberi dicsőségvágy kiirtásáról. Az igazak minden dicsősége ugyanis az Istenben van.
Tehát jobb ennek a vágynak minden habozás
nélkül ellentállni, mint engedni. Ugyanis annál jobban hasonlít
valaki az Istenhez, minél inkább tisztább ettől a vétektől. Habár
nem lehet a szívből ezt ebben az életben teljesen kiirtani, mivel
azokat is megkísérti, akik tiszta lélekkel járnak, mégis a
dicsőségvágyat felül kell múlja az igazság szeretete. Úgyhogy, ha
valahol értéktelenül hever az, amit rossznak találnak, ha egyébként
jó és igaz is az, az emberi dicséretre vágyó szégyellje magát és az
igazságot szeresse.
Ugyanis, ha ez a bűn, vagyis a dicsőségvágy a szívben nagyobb az Isten félelménél és szereteténél, akkor teljesen összeegyezhetetlen az igaz hittel, amint az Úr is mondja: „Mimódon hihettek ti, akik egymástól nyertek dicsőséget és azt a dicsőséget, amely az egy Istentől van, nem keresitek?"372 Hasonló módon szól az Evangélista azokról, akik hittek az Istenben, de féltek ezt nyíltan bevallani: „Inkább szerették az emberek dicséretét, mintsem az Istennek dicséretét"373
Az apostolok nem így cselekedtek. Ők, amikor Krisztus nevét prédikálták azokon a helyeken, ahol nemcsak rosszallották és azért elhanyagolták (amint Cicero mondja: Örökké értéktelenül hever az, amit mindenki rossznak talál), hanem a legszörnyűbb átokkal illették, szem előtt tartották a Jó Mester és Lelkiorvos szavait: „Ha valaki megtagad engem az emberek előtt, én is megtagadom majd az én mennyei Atyám előtt," és „az Isten angyalai előtt."374 A szidalmazások és gyalázások között, a legsúlyosabb üldözések és kegyetlen kínzások idején sem féltek hirdetni az üdvösséget azoknak az emhereknek, akik teljes dühvel fellázadtak ellene.
Akik lsten dolgait végezték és szólták, azok istenfélő módon éltek, a megkeményedett szíveket összetörték, az igazság békéjét plántálták el, azok nagy dicsőségben részesültek Krisztus egyházában, de nem ezt tekintették erényeik végcéljának, hanem ezt is Isten dicsőségére vezették vissza, akinek kegyelme folytán voltak ilyenek. Ezzel a gyújtóeszközzel hevítették hallgatóikat az Isten iránti szeretetre, hogy általa ők is ilyenek legyenek. Hogy tehát ne emberi dicsőségért legyenek jók, ezért Mesterük tanításaként ezt mondották: „Vigyázzatok, hogy alamizsnátokat ne osztogassátok az emberek előtt, hogy lássanak titeket, mert különben nem lesz jutalmatok a ti mennyei Atyátoknál."375
De nehogy ezt félreértve az emberek tetszésétől féljenek és az erények eltitkolásával kevesebbet használjanak, kijelentette Krisztus azt is, hogy miért kell ezeknek nyilvánvalókká lenniök: „Úgy fényljék a világosságtok az emberek előtt, hogy lássák a ti jócselekedeteiket és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat."376 Tehát nem azért, hogy az emberek lássák, vagyis abból a célból, hogy ti felétek forduljanak, mert magatoktól semmik vagytok, hanem azért, hogy „dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat", vagyis hozzá forduljanak éltetek láttára.
E parancsolatokat követték a vértanúk, akik igaz erényük, igaz kegyességük és végtelen nagy számuk által felülmúlták a Scaevolákat, Curtiusokat és Deciusokat, mivel nem lettek öngyilkosokká, hanem a kiszabott halálbüntetést elviselték. De mivel azok egy bizonyos földi országhoz tartoztak és mindannyiojuk szándékának és szolgálatának a célja ennek az országnak a boldogulása volt — de nem az égben, hanem a földön, nem az örökéletben, hanem a mulandó világban — tehát mi mást szerettek volna, mint azt a dicsőséget, amely által a dicséretet mondók ajkán még haláluk után is élni akartak.
372 János 5:44.
373 János 12:43.
374 Máté 10:33; Lukács 12:9.
375 Máté 6:1.
376 Máté 5:16.
Azokról a mulandó jutalmakról, amelyeket Isten a rómaiak jó erkölcséért adott.
Tehát Isten nem akart nekik a szent angyalokkal
együtt mennyei birodalmában örökéletet adni, amelynek a részesévé
valaki csak az olyan igaz kegyesség által lesz, amelyik az egy igaz
Istent részesíti a görögök által „latreia"-nak nevezett vallásos
tiszteletben. Ha tehát hatalmas birodalmukat földi dicsőséggel nem
vette volna körül Isten, akkor jutalom nélkül hagyta volna a
jócselekedetüket, vagyis azokat az erényeiket, amelyek által e nagy
dicsőség megszerzésére törekedtek. Azokról ugyanis akik valami jót
csak azért igyekszenek megtenni, hogy az emberek megdicsérjék őket,
ezt mondja az Úr: „Bizony mondom néktek, elvették
jutalmukat."377
Így ezek saját érdekeiket a közért, vagyis a köztársaságért és annak kincstáráért háttérbe szorították, a kapzsiságnak ellentálltak, hazájuknak elfogulatlan tanácsot adtak és a törvényeket sem bűnnel, sem szenvedéllyel meg nem sértették. Ezekkel az eszközökkel mint valami igaz úton hírnévre, uralomra és dicsőségre törekedtek. Csaknem minden nép tisztelte őket. Sok népnek a törvényét megszabták és még ma is irodalmuk és történelmük miatt majdnem minden nép tiszteletben tartja őket.
Így tehát nincs miért panaszkodniok a hatalmas és igaz Isten ítélete miatt, hiszen „elvették jutalmukat."
Az örök város szent polgárainak a jutalmáról, akik számára a rómaiak példás erénye hasznot jelentett.
Egészen más azoknak a szenteknek a jutalma,
akik e világ fiai előtt gyűlölt Isten városáért eltűrik a
szidalmazást. Ez a város örök. Ott senki sem születik, mivel senki
sem hal meg. Igaz és teljes boldogság van ott, ami azonban nem
valami istennő, hanem Isten ajándéka. Innen kaptuk a hitünk zálogát,
hogy vándorlásunk alatt e város szépsége után vágyakozzunk. Ott nem
kel föl a nap a jókra és a gonoszokra,378
hanem az igazság napja egyedül csak a jókat oltalmazza. Ott nem lesz
nehéz az államkincstárt csekély magánvagyonnal gazdagítani, ahol az
igazság kincse közös.
Ennélfogva a római birodalom nemcsak azért volt emberileg dicsőséges terjedelmű, hogy polgárai jutalomban részesüljenek, hanem hogy ama örök városnak a polgárai a földi vándorlásuk ideje alatt szüntelenül és józan módon ezeket a példákat tartsák szem előtt és lássák meg, hogy a mennyei hazát mennyire kell szeretnünk az örökéletért, ha a földi országot annak polgárai ennyire szeretik az emberi dicsőségért.
Milyen sikerrel harcoltak a rómaiak és milyen eredménnyel járt ez a legyőzöttekre nézve?
Ami az ember földi életét illeti, az néhány nap
alatt lepereg és bevégződik. Mit számít tehát, hogy kinek a hatalma
alatt él a halandó ember, ha nem kényszeríti istentelenségre és
igazságtalanságra a parancsoló hatalmasság? Avagy ártottak-e valamit
a rómaiak azoknak a népeknek, akikre legyőzetésük után
kiterjesztették saját törvényeiket, eltekintve most attól, hogy ezt
rettenetes vérontó háborúkkal valósították meg?
Ha ezt egymással egyetértve valósították volna meg, akkor jobb eredménnyel végződött volna ugyan, de a győzteseknek nem lett volna semmi hírnevük. Ugyanis a rómaiak teljesen azonos törvények alalt éltek, mint amelyeket másokra alkalmaztak. Ha ez Mars és Bellona nélkül úgy ment volna végbe, hogy Victoriának nem lett volna helye, vagyis senki sem győzött volna ott, ahol senki sem harcolt, vajon akkor a rómaiak helyzete nem egy és ugyanaz lett volna, mint a többieké? Különösképpen, ha mindjárt megteszik azt, amit később olyan nagy örömmel és legemberségesebb módon valósítottak meg, hogy mindazokat, akik a római birodalomhoz tartoztak, fölvették az államközösségbe s római polgárokká váltak és így mindannyian részesültek abban, ami azelőtt csak kevesek joga volt. Kivételt csak az állampénztárból élő földnélküli néposztály képezett. Az állampénztár szívesebben összegyűjtötte a nép élelmét a köztársaság derék tisztviselői által a vele békességben élőktől, mintsem hogy úgy csikarja ki a legyőzöttektől.
Egyáltalán nem tudom miért kell különbségnek lenni a győzők és a legyőzöttek között feddhetetlenség, jóerkölcs és emberi méltóság tekintetében? A különbség csak az emberi dicsőség esztelen dölyfösségében nyilvánul meg, amely miatt meg is kapták a jutalmukat azok, akiket óriási dicsőségvágy hevített és kemény harcot folytattak érte. Vajon azok földjük után nem fizetnek adót? Vajon szabad nekik olyant tanulniok, amit másoknak nem szabad? Vajon nincsenek-e más vidéken nagy számmal olyan szenátorok, akik Rómát még nem is látták? Tégy félre minden kérdést, mert minden ember mi más, mint csak ember? Ha a világ fonáksága meg is engedné azt, hogy csak a jobbakat részesítsék nagyobb tiszteletben, még akkor sem kellene az emberi tekintélyt túlbecsülni, mivel ez csak minden jelentőség nélküli pára.
De e dolgokkal kapcsolatban is hasznosítsuk a mi Urunk és Istenünk jótéteményét. Lássuk meg, hogy mennyi dolgot megvetettek, mennyit szenvedtek, mennyi vágyat elnyomtak az emberi dicsőségért azok, akik ezt a dicsőséget mint erényeik jutalmát akarták elnyerni. Ösztönözzön ez minket is a kevélység elfojtására.
Az a birodalom, amelyben való uralkodásra ígéretet kaptunk, annyira különbözik a jelenlegitől, mint amennyire távol van az ég a földtől, az örökélet a mulandó örömtől, az igazi dicsőség az értéktelen magasztalástól, az angyalok serege az emberek közösségétől, a nap és hold teremtője a nap- és holdfénytől. Éppen ezért ennek a hatalmas birodalomnak a polgárai ne gondolják azt, hogy valami nagy dolgot cselekszenek, ha a mennyei hirodalom megszerzéséért valami jót tesznek, vagy valami rosszat eltűrnek, amikor e földi birodalom megszerzéséért is már olyan sokat tettek, olyan sokat szenvedtek. Különösképpen pedig azért ne gondolják, mert a bűnbocsánathoz, amelyik a polgárokat az örök hazába gyűjti össze, csak árnyékként hasonlít Romulus menedékhelye, ahova a különböző bűnök büntetlensége nagy sokaságot gyűjtött össze, amiből azután ezt a várost alapították.379
Milyen nagyon kell tartózkodniok a keresztyéneknek a dicsekvéstől, hogyha az örök haza iránti szeretetből tesznek valamit, mivel a rómaiak nagy dolgokat vittek véghez emberi dicsőségért és a földi birodalomért.
Tehát nagy dolog az, ha ezért az örök, mennyei
hazáért e világ minden gyönyörűségét és kellemetlenségét megvetjük,
amikor ezért a mulandó, földi országért képes volt Brutus saját fiát
megölni, amire a mennyei haza senkit sem kényszerít?380
Bizonyára mégiscsak nehezebb a gyermekek megölése, mint amit a
mennyei hazáért kell az embernek tennie. Vagyis könnyebb a gyermekek
számára összegyűjtött és megőrzött vagyonnak a szegények között való
szétosztása, vagy a róla való lemondás, ha olyan megpróbáltatás jön,
amelyik azt a hit és igazság nevében megköveteli. Ugyanis sem
minket, sem fiainkat nem tesz boldoggá az a földi gazdagság, amelyet
már életünk folyamán elveszíthetünk, vagy halálunk után azoknak a
kezébe kerül, akiket nem ismerünk, vagy akit nem akarunk
örökösünknek.
Boldoggá csak az Isten tesz bennünket. Ő a lelkek igazi gazdagsága. Brutust pedig boldogtalannak tartja fiának megölése miatt az a költő, aki egyébként dicsőítette Brutust. Ezt mondja ugyanis:
Új harcot szító fiait a szerencsétlen atya
A drága szabadságért megbünteti majd.
Bármint ítéljék meg tettét az utódok.381
De a következő sorban már így vigasztalja a szerencsétlent:
Győz a hazaszeretet és a mérhetetlen dicsvágy.
Ez a kettő, vagyis a szabadság és az emberi dicsőségvágy volt az, ami csodálatos tettekre buzdította a rómaiakat. Ha tehát képes volt az atya megölni a gyermekét emberi szabadságért és dicsőségvágyért, amelyekre annyira sóvárognak az emberek, hát akkor nagy dolog-e az, ha a bűn, a halál és a Sátán hatalmából megszabadító igaz szabadságért — nem emberi dicsőségvágyból ugyan, hanem abból a szeretetből, amelyik az embereket nem Tarquinius királytól, hanem a démonoktól és a démonok fejedelmétől szabadítja meg — nem gyermekeiket ölik meg, hanem Krisztus szegényeit gyermekeikké fogadják?
Egy másik római vezér, név szerint Torquatus, megölte fiát, aki nem hazája ellen, hanem hazájáért, de vezére és atyja parancsa ellenére ifjúi lelkesedéstől hevítve az ellenség kihívása folytán harcra kelt — jóllehet győzött — de mégis megöIte, nehogy a parancsát megvető fiának a példája több kárt okozzon, mint amennyi hasznot jelentett a legyőzött ellenség fölötti dicsőség.382
Így hát miért kérkednek azok, akik az örök haza törvényeiért minden földi javaikat megvetik, amelyeket azonban sokkal kevésbbé szeretik, mint gyermekeiket?
Furius Camillus hálátlan hazáját fölszabadította a legdühösebb ellenségnek, a veji-beliek igája alól és amikor vetélytársai elítélték, a galloktól ismét megszabadította, mert nem talált jobb hazát ennél, ahol dicsőségesebben élhetett volna.383 Hát akkor hogyan fuvalkodhatna fel az mint valami hatalmas dolog megvalósítója, aki talán az egyházban aljas indulatú ellenségeitől súlyosan meggyalázva nem pártolt át az egyház ellenségeihez, az eretnekekhez, vagy pedig az egyházzal szemben nem hozott létre valami más eretnekséget, hanem erejéhez képest az egyházat az eretnekek nagyon veszedelmes támadásaitól megvédelmezte, minthogy nincs más olyan egyház, ahol — nem azt mondom, hogy dicsőségben nem élhetne — örök életet szerezhetne.
Ha Mucius azért, hogy békét kössön a rómaiakat súlyos háborúval szorongató Porsenna királlyal — mivel Porsennát nem tudta megölni, hanem helyette tévedésből mást ölt meg — a király szemeláttára a jobb kezét az égő oltártűzbe tette és azt mondotta, hogy még sok hozzá hasonló van, akik a király elpusztítására összeesküdtek. Mucius bátorságától és a hozzá hasonlók összeesküvésétől megrettent király habozás nélkül békekötéssel befejezte a háborút.384 Ki merné tehát a mennyei birodalommal kapcsolatban érdemnek tekinteni azt, ha kényszerből érte nemcsak az egyik kezét, hanem valakitől üldözést szenvedve az egész testét is a lángokra vetné?
Curtius lovát megugratva, fegyverestől a tátongó szakádékba vetette magát azért, hogy az isteneik szavának engedelmeskedjék. Ugyanis az istenek azt parancsolták, hogy ami a rómaiak számára a legértékesebb, azt vessék a szakadékba. Ez alatt semmi mást nem érthettek, mint egy kiválóan fölfegyverzett katonát. Éppen ezért az istenek parancsa folytán egy fölfegyverzett katonát kellett erre a halálra kiválasztani.385 Ki meri tehát azt mondani, hogy sokat tett az örök hazáért az, aki a hitének ellenségétől gyötörtetve nem követett el öngyilkosságot, hanem az ellenség kezétől halt meg. Bizonyára az Úrtól, az örök haza királyától határozottabban hallotta a kijelentést: „Ne féljetek azoktól, akik a testet ölik meg, a lelket pedig meg nem ölhetik."386
Ha a Deciusok esküvel fogadták életük feláldozását, hogy halálukkal és vérükkel az istenek haragját kiengeszteljék,387 hát akkor semmiképpen nem kérkedhetnek a kegyes vértanúk, mintha valami érdemszerző dolgot követtek volna el az örök és igaz boldogsággal teljes hazának a megszerzéséért, ha a szeretet hitével és a hit szeretetével vérük ontásáig harcoltak s nemcsak azokat a testvéreiket szerették, akikért vérüket hullatták, hanem szerették a vérüket kiontó ellenséget is.
Jupiter, Juno, Minerva templomát felszentelő Marcus Pulvillus — midőn irigyei azért találták ki fiának a halálhírét, hogy e hír által felizgatva eltávozzék onnan és így a felszentelés dicsőségéhez hivataltársa jusson hozzá — ha ezzel a hírrel Marcus Pulvillus annyira nem törődött, miszerint megparancsolta, hogy hagyják ott fiát eltemetetlenül.388 Így győzte le szívében a fia elvesztése fölötti fájdalmát a dicsőségvágy. Hát akkor ki meri azt mondani magáról, hogy nagy dolgot tett a szent Evangélium hirdetéséért — amely által a mennyei haza polgárai különböző tévelygésektől szabadulnak meg és ocsúdnak fel, amikor az Úr az apja temetése miatt nyugtalankodónak ezt mondja: „Kövess engem és hagyd, hogy a halottak temessék el a halottaikat."389
M. Regulus, hogy a nagyon kegyetlen ellenséggel kötött esküjét meg ne szegje, ezért Rómából visszatért az ellenséghez és állítólag azt válaszolta az őt visszatartani akaró rómaiaknak, hogy miután ő már foglya volt az afrikaiaknak, ezért a tisztességes polgár tekintélyével többet nem rendelkezhet. A karthágóiak a legkegyetlenebb halálbüntetéssel ölték meg, mivel a római szenátusban ellenük izgatott. Micsoda kínokat nem kell tehát megvetni ahhoz a hazához való hűségért, amelynek a boldogságához a hűség vezet el? Vagy mit adunk vissza az Úrnak mindazért, amit nekünk adott, ha az iránta való hűségből csak azokat kell elszenvednünk, amiket Regulus szenvedett el az ellenséggel szemben is tanúsítani köteles hűségből?390 Hogyan mer a keresztyén ember az önkéntes szegénységgel dicsekedni, amelyet azért választott, hogy az élet zarándoklása közben könnyebben haladjon azon az úton, amelyik abba a hazába vezet, ahol az igazi gazdagság Istene lakozik? Hogyan mer dicsekedni, amikor azt hallja, vagy olvassa, hogy az elhunyt consul: L. Valerius olyan szegény volt, hogy a néptől összegyűjtött pénzből temették el?391 Vagy pedig, amikor arról hall, vagy olvas, hogy a négy hold földjét saját kezével művelő Quintius Cincinnatust az eke mellől hívták el a consuli tisztségnél is nagyobb diktátori méltóságra, de miután az ellenség legyőzésével óriási dicsőséget szerzett magának, ugyanabba a szegénységbe tért vissza.392
Vagy beszélhet-e valaki arról, hogy milyen nagy dolgot cselekedett az, akit e világnak semmiféle jutalma nem tudott eltántorítani az örök hazához való ragaszkodástól, amikor arról szerez tudomást, hogy az epirusiak királyának, Pyrrhusnak az óriási ajándéka és királysága negyedrészének odaígérése sem tudta Fabriciust a római birodalomtól elcsábítani és inkább magánember módjára szegénységben akart megmaradni?393 Amíg a köztársaság, azaz a nép és a haza vagyona,394 a közvagyon nagyon hatalmas és nagyon gazdag volt, addig ezek az otthonaikban olyan szegények voltak, hogy közülük azt az egyet, aki már kétszer volt consul, a censori vizsgálat következtében a szegény emberek közösségéből kizárták, mivel megtudták róla, hogy 10 fontot nyomó ezüstedénye van. Hasonlóképpen azok is szegények voltak, akik diadalukkal gazdagították az államkincstárt.395
Vajon ebből minden keresztyénnek — aki magasztosabb célból teszi közzé mindenét az Apostolok cselekedetéről írt könyv tanítása alapján396 azért, hogy mindenkinek annyit adjanak, amennyire szüksége van és senki se mondjon semmit magáénak, hanem mindenük közös legyen — nem kell-e megértenie, hogy nincs szükség semmiféle hiú öndicséretre, ha az angyalok seregébe való jutásért valami olyant tesz, amihez csaknem egészen hasonlót tettek a rómaiak dicsőségük megszerzése érdekében?
De ezek és más hasonló dolgok, amelyek az írásaikban előfordulnak, miként jöttek volna nyilvánosságra, hírük miként terjedt volna el, ha a római birodalom széltében-hosszában ki nem terjed a legnagyszerűbb események következtében? Ennélfogva ez a nagykiterjedésű, hosszú életű és a sok férfi erénye által nagyon fényessé és dicsőségessé vált birodalom vágyaik jutalmává vált, nekünk pedig szükségképpeni figyelmeztető például szolgált, hogy szégyelljük magunkat, ha Isten dicsőséges városáért nincs bennünk olyan erény, amelyhez hasonló e földi ország dicsőségéért megvan bennük. Ha pedig megvan, el ne bizakodjunk. Ugyanis az apostol szavai szerint „a mostani szenvedéseink nem is hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, amely nékünk megjelentetik."397
A régi rómaiak élete eléggé méltónak tartatott emberi és mulandó dicsőségre.
Az Újtestamentum kinyilatkoztatta azt, ami az Ótestamentumban rejtve volt, vagyis azt, hogy nem azokért a földi, mulandó javakért kell az egy igaz Istent tisztelni, amelyeket isteni gondviselése folytán megád jóknak és gonoszoknak, hanem az örökéletért, annak állandó ajándékaiért és a mennyei birodalomban való részesedésért. A Krisztust megölő zsidók is leghatározottabban a rómaiak dicsőségéért adattak át nekik, hogy azok a rómaiak — akik minden kiválóságukkal csak a földi dicsőséget keresték és gyarapították — legyőzzék azokat, akik nagy bűneiktől ösztönözve megölték és megvetették az igaz dicsőség és az örök város Alkotóját.
380 Lásd III. 16.
381 Vergilius, Aen. VI. 820.
382 Lásd I. 23.
383 Lásd II. 17.
384 Livius, Ab urbe c. 2, 12:13.
385 Livius, Ab urbe c. 7, 6.
386 Máté 10:28.
387 Livius, Ab urbe c. 8, 9; l0, 28.
388 Livius, Ab urbe c. 2, 8.
389 Máté 8:22.
390 Lásd De civitate Dei I. 15.
391 Livius, Ab urbe c. 2, 16.
392 Livius, Ab urbe c. 3, 26.
393 Livius, Periochae 13.
394 Scipio meghatározása szerint a respublica „res populi"-t jelent. Lásd erre nézve De civitate Dei II. 21. részt.
395 Livius, Periochae. 14.
396 2; 44, 45; 4:32.
397 Róma 8:18.
Mi a különbség a dicsőségvágy és az uralomvágy között?
Az emberi dicsőségvágy és az uralomvágy között
valóban van különbség. Bár könnyen előfordul az, hogy aki az emberi
dicsőségben szerfelett gyönyörködik, az nagyon vágyakozik az
uralomra is. De mégis azok, akik az emberi dicséretből fakadó
dicsőséget nagyon áhítozzák, súlyt helyeznek arra, hogy a róluk
jóvéleménnyel levők meg legyenek velük elégedve. Kétségtelenül sok
jó van az erkölcsi vonásaik között, amelyekről ugyan sokan helyesen
ítélnek, de sokan nem követik ezeket. Az ilyen erkölcsi kiválóság
által törekesznek azok dicsőségre, hatalomra és uralomra, akikről
Sallustius azt mondja, hogy „az igaz úton haladnak."398
Aki pedig anélkül a dicsőségvágy nélkül akar uralkodni vagy parancsolni, ami által a helyesen ítélők nemtetszésétől fél, az ilyen a legnyilvánvalóbb bűnök által keresi és többnyire el is éri azt, amit szeret. Ennélfogva az, aki dicsőség után vágyakozik, vagy igaz úton halad, vagy bizonyára „álnoksággal és ravaszsággal küzd" érte és azt akarja, hogy jónak lássák, pedig nem is az.
Éppen ezért a jellemes emberre nézve nagy erény a dicsőség megvetése, mivel a dicsőség megvetését csak az Isten látja, az emberek előtt pedig rejtve van. Ugyanis bármit tesz is az emberek szeme láttára valaki, hogy a dicsőség megvetőjének mutassa magát, de ha azt hiszik róla, hogy azt nagyobb hírnév, vagyis nagyobb dicsőség kedvéért teszi, akkor semmivel sem tudja bebizonyítani a gyanakvóknak azt, hogy fordítva van, mint ahogy gondolják. De aki megveti a dicsérők véleményét, az megveti a gyanakvók orcátlanságát is. Azonban ha valóban jó, akkor nem veti meg azoknak az életét, mert aki Isten lelkétől kapta az erényét, az annyira igaz, hogy még ellenségeit is szereti. Éspedig annyira szereti, miszerint gyűlölőinek és gyalázóinak a megjavulását akarja, hogyha nem is e földi, de a mennyei hazában testvérek legyenek.
Dicsérőivel kapcsolatban pedig — ámbár kevésre becsüli, hogy dicsérik, de azt már nem becsüli kevésre, hogy szeretik — nem akar dicséretük elől kitérni, hogy ne veszítse el szeretetüket. Ezért határozottan arra törekszik, hogy inkább Őt dicsérjék, akitől az ember mindazt kapta, ami valóban benne dicséretre méltó.
Aki pedig megveti ugyan a dicsőséget, de vágyódik az uralomra, az felülmúlja az állatokat a kegyetlenség és erkölcstelenség bűnét illetőleg. A rómaiak között volt néhány ilyen.
Voltak azonban olyanok, akik a hírnévvel nem törődtek, de megvolt bennük az uralomvágy. A történelem sok ilyenről beszél. Ennek a bűnnek a tetőfokát és csúcspontját legelőször Néró császár érte el, aki annyira elpuhult már, hogy róla semmi férfiasságot nem lehetett elképzelni. Viszont olyan kegyetlen volt, miszerint, ha bizonyosan nem tudnánk, el sem hinnénk, hogy semmi kímélet nem volt benne. Azonban az ilyeneknek is az Isten adja az uralkodói hatalmat, amikor az emberi állapotot csak ilyen uralkodókra tartja méltónak. Világosan beszél erről Isten igéje, amikor Isten bölcsességével kapcsolatban így szól: „Én általam uralkodnak a királyok és a zsarnokok általam kormányozzák az országot."399 De nehogy azt gondolja valaki, hogy a zsarnokok a legrosszabb királyok voltak, mert a régi kifejezés szerint a bátrakat nevezték így. Ezért mondja Vergilius is:
Békét jelent nekem, ha megfoghatom zsarnoki kezed.400
Más helyen egész világosan ezt mondja Istenről az Írás: „A nép gonoszsága miatt engedi uralkodni a képmutató embert."401 Ezért képességemhez képest eléggé kifejtettem, hogy az egy igaz és igazságos Isten a rómaiakat, akik bizonyos tekintetben, a földi ország szempontjából jók voltak ugyan, miért segítette a hatalmas birodalom dicsőségéhez. De az emberi nemzetség különböző érdeme folytán lehet ennek mélyebben rejlő oka is, amelyiket jobban ismeri az Isten, mint mi. Azonban azt mindenki tudja, hogy igaz kegyesség, vagyis az igaz Isten igaz tisztelete nélkül senkinek sincs igazi erénye és nem is igazi erény már akkor, midőn az emberi dicsőség szolgálatában áll az.
Azonban azok, akik a Szentírás alapján Isten városának nevezett örök birodalomnak nem polgárai ugyan, mégiscsak hasznosabb tagjai a földi országnak akkor, ha ilyenféle erénnyel rendelkeznek, mintha ez is hiányoznék belőlük. De az emberi állapotokat tekintve nincs előnyösebb dolog, mint midőn Isten kegyelméből azok jutnak hatalomra, akik igaz kegyességgel felruházva helyesen élnek és megvan a nép kormányzására is a képességük.
Az ilyen emberek e földi életben megnyilvánuló minden erényüket egyedül Isten kegyelmének tulajdonítják, aki mindezeket azoknak adta, akik vágyódtak utána, hittek benne, kérték Tőle, de egyszersmind azt is belátják, hogy milyen sok hiányzik még belőlük a tökéletes igazságig, ami megvan a szent angyalok ama seregében, amelyiknek tagjaivá törekszenek válni.
Azonban bármennyire magasztalják és dicsérik is azt az erényt, amelyik igaz kegyesség nélkül csak az emberek dicsőségét szolgálja, semmiképen sem lehet összehasonlítani a szentek erényének legparányibb részével sem, akiknek a reménysége egyedül az igaz Isten kegyelmén és könyörületességén nyugszik.
398 Sallustius, Bellum Catilinae 11, 1.
399 Példabeszédek 8:15.
400 Vergilius, Aen. VII. 266.
401 Jób 34:30.
Éppen olyan gyalázatos dolog, ha az erény az emberi dicsőséget, mintha a test gyönyöreit szolgálja.
Azok a filozófusok, akik az ember legfőbb
javaként az erényt tüntetik fel, néhány filozófustársuk
megszégyenítésére — akik kétségtelenül tiszteletben tartják ugyan az
erényeket, de azokat a testi gyönyörök szerint értékelik és azt
tanítják, hogy a testi gyönyörökre önmagukért, az erényekre pedig a
testi gyönyörökért kell törekedni402
— olyan képet szoktak megrajzolni, ahol a gyönyör mint valami
királynő ott ül a királyi székben és az erények szolgákként vannak
neki alávetve. Rendelkezésére ügyelnek, hogy csak azt tegyék, amit a
királynő parancsol. Az okosságnak azt parancsolja, hogy alaposan
kutassa ki, miként uralkodhat úgy a gyönyör, hogy semmi sérelem ne
érje. Az igazságosságnak meghagyja, hogy olyan adományokat nyújtson,
ami majd a haszon szempontjából szükséges baráti viszonyt
megteremti. Senki ellen igazságtalanságot ne kövessen el, nehogy a
törvény megsértése következtében ne tudjon a gyönyör nyugodtan
élni.
A bátorságnak megparancsolja ez a királynő, hogy a testi fájdalom jelentkezésekor, — ami ugyan nem kerget halálba — az úrnőjét, vagyis a gyönyört erősen tartsa meg az emberek emlékezetében, hogy a régebbi gyönyöreikre való visszaemlékezés által enyhítse a jelenlegi fájdalom töviseit. A mértékletességnek meghagyja, hogy az ételekből csak keveset vegyen, bármilyen ízletesek is azok, nehogy az ártalmas mértéktelenség által az egészséget megrontsa és a gyönyört — amit az epikureusok403 a testi egészségben a legtöbbre becsülnek — súlyosan megsértse.
Így szolgálnak az erények méltóságuk teljes dicsőségével a gyönyörnek, mint valami hatalmaskodó és becstelen asszonykának. Azt mondják, hogy nincs ennél a képnél gyalázatosabb és rútabb, s a jóérzésűek meg sem nézhetik. Valóban igazuk is van. De akkor sem tartanám elég szépnek a képet, ha úgy festenék meg, hogy az erények az emberi dicsőségnek szolgálnak. Jóllehet ugyan a dicsőség nem kényes nő, de gőgös és nagyon hiú. Azért nem érdemli meg, hogy igazi és komoly erények szolgáljanak neki, mivel azt akarja, hogy az okasság semmit sem tudjon előre, az igazság senkinek se adjon semmit, a bátorság semmit se vállaljon, a mértékletesség semmit se szabályozzon éspedig csak azért, hogy az embereknek tessék és a hiú dicsőségnek pedig szolgálatot tegyen.
Nem védekezhetnek az ilyen ocsmányságtól való mentességgel azok sem, akik bár mint a dicsőség megvetői, mások ítéletét semmibe sem veszik, de önmagukat bölcseknek tartják és tetszenek önmaguknak. Ugyanis az ilyeneknek az erényük, — ha ugyan erénynek mondható — más módon van alávetve az emberi dicsőségnek: aki önmagának akar tetszeni, az is embernek akar tetszeni. Aki pedig igaz hittel hisz és remél abban az Istenben, akit szeret, az jobban ügyel azokra a dolgokra majd, amikkel kapcsolatban önmagának nem tetszik, mint azokra — ha ugyan megvannak benne - amelyekkel tetszik, nem is annyira magának, hanem az igazságnak. Így azután azt, amivel tetszést arathat, már az Ő könyörületességének tulajdonítja, akinek a nemtetszésétől félt. Az eddigi gyógyulásért hálát ad, a további gyógyulásért pedig könyörög.
402 Az erény szónak itt más jelentése van, mint amit ma értünk alatta. Platon szerint négyféle erény van, ú. m. bölcseség, bátorság, mértékletesség, igazságosság. Aristoteles szerint az erények két csoportba oszlanak, ú. m. az etikai és értelmi erények csoportjába. Etikai erények: bátorság, önmegtartóztatás, szelídség, bőkezűség, fényűzés, méltóságteljesség, igazságérzet, becsvágy, szemérmetesség, kedélyesség, kedvesség, nyíltság, méltányosság, igazságosság. Értelmi erények: okosság, bölcsesség, ügyesség, helyes vélemény, értelem, ész, tudomány, művészet.
403 Epikuros Kr. e. 342, vagy 341 évben Samos szigetén született. Tanításával külön filozófiai iránynak lett a megalapítója. Epikuros tanítása szerint a boldogság az életörömben nyilvánul meg. Ennek az életörömnek a legfontosabb része a testi jóllét érzése, a szenvedés nélküli élet.