Január 9.
Én, Abram Ivanov végül
is birtokába jutottam egy házi komputernek; hogy
pontosabban fejezzem ki magamat: egy szövegszerkesztõnek.
Amíg bírtam, küszködtem a gondolat ellen.
Önmagammal is megvitattam a dolgot. Amerika legtermékenyebb
írójaként is nagyon jól megvagyok
az írógépemmel, a múlt évben
több mint harminc kötetet publikáltam. Volt ezek
között néhány gyermekeknek való
könyv, regények is, elbeszélésgyûjtemények,
dokumentumkötetek. Egyiket sem kell szégyenlenem.
De akkor mi a fenének kell nekem
szövegszerkesztõ? Attól még nem fogok
gyorsabban dolgozni! Persze, tudják, ez olyan divatos,
elegáns dolog
Eddig, miután legépeltem
az anyagomat, neki kellett és kell esnem, hogy tollal-tintával
kijavítsam a félreütött betûket,
mert helyettem aztán senki más meg nem csinálja
ezt. Pedig nem szeretem, ha kézirataim úgy festenek,
mint egy kiütésekkel teli kéz. S nem örülök,
ha a kiadók azt hiszik, hogy másodrendû a
kéziratom, csupán azért, mert tele van javítgatásokkal.
A dolog lényege az volt, hogy
olyan masinát kellett találnom, amelyhez nem szükséges
két éven át kezelési elõtanulmányokat
végeznem. Kerestem tehát egy olyat, amely "nem
tûri a hibát". Ez pedig azt jelenti, hogy ha
becsúszik valami hiba a szövegbe, akkor a gép
azonnal mûködésbe lép, megkeresi a hibát
okozó komponenst; ha képes rá, akkor kijavítja,
ha meg nem képes rá, akkor jelzést ad, s
akkor a javítást vagy betûhelyettesítést
már bárki elvégezheti. Semmiféle szakbuzira
nincsen ehhez szükség. Rokonszenvesnek látszott,
hát rámondtam: ez kell nekem.
Február 5.
Régóta nem beszéltem
már szövegszerkesztõmrõl, mert elõször
is rá kellett jönnöm, hogy hogyan dolgozik. És
rájöttem és beletanultam. Eleinte volt vele
némi gondom, mert bár nekem eléggé
magas az intelligenciahányadosom, sõt: igen magas
ez az IQ, egyszóval írni tudok, de undorodom attól,
hogy gépekkel küszködjem.
Ám hamarosan belejöttem,
mert kezdtem megbízni benne. A gyártó cég
képviselõje biztosított arról, hogy
a gép nagyon ritkán követ el hibát,
és különösen ritka eset, hogy a saját
maga által ejtett hibákat ne tudná kijavítani.
Azt mondta, hogy öt év alatt legfeljebb egyszer lesz
szükség alkatrészcserére.
Ha pedig mégis úgy adódnék,
hogy szükség van erre, akkor õ is pontosan
szeretné tudni, hogy miféle feladat megoldását
kívántam a géptõl. S a komputer akkor
majd saját maga kicseréli a kérdéses
alkatrészt, véghezvisz mindenféle szükséges
huzalozást és olajozást, s miután
kiemelte az elromlott szerkentyûrészt, nekem nem
lesz más dolgom, csak az, hogy eldobjam azt a vacakot.
Ettõl aztán fellelkesedtem.
Majdhogynem azt kívántam, bárcsak becsúszna
valami kis hiba, akkor beszerezhetnék egy új alkatrészt,
és belepakolhatnám. És akkor bárkinek
így beszélhetnék: "Na, igen, ez a diszkombulátor
kinyiffant, de egy pillanat alatt rendbe raktam. Nem is érdemes
szót ejteni róla
" No de az emberek úgysem
hinnének nekem.
Nekiveselkedtem, s megpróbáltam
írni rajta egy elbeszélést. Nem túlságosan
hosszút. Vagy kétezer szónyi terjedelemre
gondoltam. Amikor munka közben belezavarodtam, visszatértem
az írógéphez, újra meg újra,
mígnem végül megszilárdult biztonságérzetem.
Azután megint nekiláttam a munkának a szövegszerkesztõn.
Február 14.
Nem zavarodtam bele a dologba. Most,
hogy túl vagyok az elsõ kísérletezgetéseken,
már tudok beszélni róla. Nos, az elbeszélés
gördülékenyre sikeredett. Beadtam és elfogadták.
Semmi probléma!
Így azután belefogtam új
regényembe. Már egy hónappal régebben
neki kellett volna kezdenem, de elõbb meg akartam bizonyosodni
róla, hogy csakugyan tudom használni a szövegszerkesztõt.
Eleinte furcsa volt; hogy nincsenek hasábba tördelt
sárga, nyomtatott lapok, amelyeken végigfuthatok,
ha meg akarok találni valamit, amit vagy száz oldallal
korábban írtam, de gondoltam, majdcsak beletanulok,
hogy hogyan kell visszafuttatnom a floppylemezeket.
Február 19.
Komputeremnek van egy helyesírás-javító
egysége is. Ez a felfedezés meglepett, mert a cég
képviselõje egy árva szót sem szólt
errõl. A gép eleinte nem törõdött
a helyesírási hibákkal, én meg miután
átolvastam a szöveget, a szokásos módon
korrigáltam. Késõbb azonban jelezni kezdte,
ha valami olyasmit talált, ami neki nem tetszett. Ez kissé
kínos volt, mert nekem meglehetõsen nagy a szókincsem,
és nem okoz nehézséget új szavak alkotása
sem. És természetesen minden új szavam vagy
kifejezésem eléggé szokatlan.
Felhívtam a cég képviselõjét,
mert bosszantott, hogy a gép által végzett
javításoknak azt a részét, amelyekre
nem volt szükség, vissza kellett javítanom.
A pasas így nyilatkozott:
"Ez ne zavarja önt, Mr. Ivanov.
Ha a gép kérdésessé tesz egy szót,
amelyet ön benne akar hagyni a szövegben, akkor csak
üsse be újra, pontosan: a komputer akkor megérti
az ön szándékát, és a legközelebbi
alkalommal már úgy fogja hagyni:
Ez némiképp zavarba ejtett.
"Nem kellene betáplálnom
egy szótárt a gép számára?
Honnan tudhatná, hogy én mit tartok helyesnek és
mit helytelennek?"
"Ez hozzátartozik a hiba
nem tûréshez, Mr. Ivanov - mondta. - A gépnek
most már van egy alapvetõ szókincse, és
az új szavakat úgy emeli ki, ahogyan ön használja
õket. Meglátja majd, hogy a gép egyre ritkábban
fog általa helytelennek vélt szavakat kibányászni.
Hogy õszinte legyek, Mr. Ivanov, ön egy egészen
új modell birtokában van, és ennek lehetõségeit
még mi magunk sem igen ismerjük. Kutatóink
közül néhányan úgy vélik:
a gép hibatûrõ, ha a saját hibái
ellenére folytatni tudja a munkát, de nem tûr
hibát abban, ami a gép használóját
akadályozná a munkában. Ha valami újabb
zûr lenne, kérem, értesítsen minket.
Valóban nagyon kíváncsian várjuk
Ez
Ez valahogy nem nagyon tetszik
nekem.
Március 7.
Nos tehát, tovább küszködtem
szövegszerkesztõmmel, és most nem tudom, mit
gondoljak. Hosszú idõn át rendre kijavította
a gépelési hibákat, én meg azután
újra és helyesen beütöttem a szavakat.
Késõbb azonban, úgy látszik, megtanulta,
hogy melyek a valódi gépelési hibák.
Ezekkel attól fogva nem voltak gondjaim. Tény, hogy
ha valami hosszú szóról volt szó,
néha kísérletképpen szándékosan
hibát ejtettem benne - vajon kiszúrja-e. Olyan szavakat
írtam, mint "szuperkorroborálás",
meg "vákuum", meg "hasonszenv". Általában
nem hibázott.
Tegnap azután furcsa dolog történt.
Leállítottam, hogy kijavítsam a gépelési
hibákat. Csakhogy a gép már maga kijavította
õket, automatikusan. Néha még meg sem érinthettem
a helytelen billentyût, már javított is. Így
azután kísérletképpen néha
ezt ütöttem be: "a5", és a szemem láttára
változott az "a5" "az"-zá. Méghozzá
káprázatos gyorsasággal.
Megkíséreltem próbára
tenni azzal, hogy egy-egy szót teljesen helytelenül
írtam le, ahogyan éppen jött. Láttam,
amint helytelenül felvillanak a képernyõn,
de mire egyet pislantottam, már ott is álltak helyesen.
Ma délelõtt aztán
felhívtam a cég képviselõjét.
"Hmmm - mondta. - Ez érdekes:"
"Érdekes? Kétségbeejtõ
- mondtam. - Hibákat keverhet a szövegbe. Ha például
véletlenül ezt ütöm be: »mrt«,
akkor a gép vajon »mert«-re vagy »márt«-ra
fogja javítani? És ha õ azt tételezi
fel, hogy nekem a »mért« járt az eszemben
Csakhogy én a régies »mart« szóra
gondoltam. Érti, amit mondok?"
"Már tárgyaltam a
gépe dolgáról az egyik elméleti szakemberünkkel
- mondta. - Szerinte a gép képes belsõ kulcsot
kialakítani az ön írásaiból,
és pontosan tudja, hogy ön milyen szót akart
használni. Ha ön beüt valamit, akkor a gép
elkezdi elemezni az ön stílusjegyeit, s a szót
integrálja a saját programjába."
Ez egy kicsit ijesztõ, de hasznos.
Most már felesleges lesz újraolvasnom az oldalakat.
Március 20.
Az oldalakat valóban nem kell
újraolvasnom. A gép most már magától
javítja a központozást meg a szórendet
is.
Amikor ez elõször megesett,
nem akartam hinni a szememnek. Mintha valami szédülés
fogott volna el; mintha csak elképzeltem volna, hogy beütöttem
valamit, ami azután nem is jelent meg a képernyõn.
Ez egyre gyakrabban és gyakrabban
fordult elõ, és persze semmi hiba nem is lett belõle.
Eljutottunk addig a pontig, hogy már nem is voltam képes
nyelvtani hibát elkövetni. Ha megpróbáltam
olyasmit beütni, hogy "Jack, és Jill a dombra
ment", a Jack utáni vesszõ meg sem jelent a
képernyõn. Arról nem is beszélve,
hogy ha ezt ütöttem be: "Van neki egy könyvem",
az így jelent meg: "Van nekem egy könyvem".
Ha meg ezt ütöttem be: "Jack, s hasonlóképpen
Jill, felment a dombra", akkor persze nem hagyhatta el a
vesszõket. És a gép nem is hagyta el.
Szerencse, hogy ezt a naplót kézírással
vetem papírra, különben nem is tudnám
kifejteni, mire is gondolok valójában. Nem tudnék
példát felhozni a helytelen nyelvhasználatról.
Tulajdonképpen utálom,
hogy van egy komputerem, amely vitatkozik velem nyelvhelyességi
dolgokról. De a dologban az a legrosszabb, hogy mindig
õneki van igaza.
Figyeljenek csak ide: én sohasem
tiltakozom, ha egy húsvér nyomdai elõkészítõ
úgy küldi vissza a kéziratomat, hogy minden
sorában van egy javítás. Író
vagyok, nem pedig tudós, akinek a kisujjában van
a nyelvhelyesség minden csínja-bínja. A korrektorok
hadd korrigáljanak, de írni nem õk tudnak,
hanem én. Így hát hadd legyen egy gépi
szövegszerkesztõ a nyomdai elõkészítõm.
Hatalmas terhet vesz le a vállamról.
Április 17.
A múltkor túlságosan
elhamarkodottan nyilatkoztam a szövegszerkesztõmrõl.
Három héttel ezelõtt még gyönyörûen
szerkesztett, és regényem bársonyrimán
haladt elõre. A munkamegosztás kitûnõ
volt. Hogy úgy mondjam: én adtam hozzá a
kreativitást, õ pedig a modulálást.
Tegnap este azután makacsul visszautasítóa
mindenfajta munkát. Bármelyik billentyûjéhez
nyúltam is, semmi sem történt. Pedig be volt
kapcsolva minden, a csatlakozódugó is benne volt
a konnektorban. Mindent elõírásszerûen
csináltam, csak éppen a gép sem mûködött.
Na, gondoltam, ezt jelenti az, hogy "öt éven
belül egyszer sem". Összevissza három és
fél hónapon át használtam, és
máris annyi alkatrésze tönkrement, hogy hasznavehetetlen.
Ez pedig azt jelentette, hogy most egy
csomó alkatrészt kell rendelnem a cégtõl,
gyorsküldönc útján, de erre persze várni
kell másnapig. Elhihetik, rosszul éreztem magamat,
és visszaborzadtam attól a gondolattól, hogy
megint vissza kell ülnöm az írógéphez,
utána ki kell bogarásznom a szövegben ejtett
hibákat, aztán meg tollal-tintával kijavítanom
õket, vagy újragépelhetem az egész
oldalt.
Aznap este eléggé lelombozottan
bújtam az ágyba, és nem sokat aludtam. Reggel,
mihelyt felkeltem, pontosabban: mihelyt megreggeliztem, elõször
is bementem dolgozószobámba, s amikor odaléptem
a szövegszerkesztõmhöz, az - mintha olvasni tudna
gondolataimban, hogy tudniillik úgy el vagyok keseredve,
hogy boldogan lekapnám polcáról és
kivágnám az ablakon - elkezdett dolgozni.
Teljesen magától - képzeljék
csak el! Hozzá sem nyúltam a billentyûkhöz.
A szavak gyorsabban jelentek meg a képernyõn, semhogy
követni tudtam volna õket. Szövege így
kezdõdött:
Abram Ivanov
Nem tûri a hibát
Csak bámultam. És nekiláttam, hogy folytassam
napi munkámat a gépen, a szokott módon. És
folytattam is, de sokkal jobban. Simábban ment az írás,
színesebb volt, s még valami humoros elem is lappangott
benne. Tizenöt perc alatt megvoltam a napi penzummal, és
a printer öt percen belül kész hasábokat
dobott ki.
S ez szemmel láthatóan
csak kísérlet vagy bemelegítés volt,
mert miután regényem legutóbbi kész
oldala megjelent a képernyõn, folytatódott
az írás - nélkülem.
A szövegszerkesztõ pontosan
tudta, hogyan írja tovább az én anyagomat,
csakhogy nálam jobban.
Hát ez igen! Nem kell többé
dolgoznom!
A szövegszerkesztõ ettõl
kezdve az én nevem alatt írt, az én stílusomban
írt, s bizonyos finomodási folyamat is érzett
rajta. Csak be kellett indítanom, aztán meg le kellett
aratnom a dicsérõ kritikákat, amelyek világgá
kürtölték, hogy íme, mennyit fejlõdtem;
s be kellett söpörnöm a honoráriumokat:
Nos, ez mind rendben is volna, de hát
én nem vagyok Amerika legtermékenyebb írója,
semmi esetre sem. Csak éppen szeretek írni.
Véletlenül ez az egyetlen
dolog a világon, amit szeretek csinálni.
És most, hogy az én szövegszerkesztõ
masinám helyettem ír, hátralévõ
életemben mihez fogok kezdeni én?
Kemény Dezsõ fordítása