Filozofikus hangulat ragadott el aznap
reggel. Búbánatos emlékek fölött
csóválva a fejem, halkan mormoltam: "Nincs
szem, mely az arcból kiolvasná a lélek alkatát:
olyan ember volt, hogy feltétlenül megbíztam
benne."
Eléggé hûvös
szombati reggel volt, és George társaságában
éppen a helyi Buktafalóban ücsörögtünk
az egyik asztal mellett. Emlékszem rá: George éppen
második hatalmas, krémsajttal és ízes
halhússal töltött szezámmagos buktáját
kebelezte be éppen.
- Ez valamelyik olyan sztoridból
való, amelyeket általában a kevésbé
válogatós szerkesztõk számára
csapsz össze? kérdezte.
- Ez véletlenül Shakespeare
- válaszoltam. - Méghozzá a Macbethbõl.
- Ó, persze, teljesen megfeledkeztem
a kisstílû plagizálás iránti
hajlamodról.
- Az nem kisstílû plagizálás,
ha megfelelõen választott idézettel fejezed
ki magadat. Csak annyit mondtam ezzel, hogy volt egy barátom,
akit a megfontoltság és a jó ízlés
megtestesülésének tekintettem. Néhanap
még egy kis pénzt is kölcsönöztem
neki. És képzeld el, hogy mindezt nem azért
tettem, mert a szakmáját illetõen történetesen
irodalomkritikus, mármint ha szakmának nevezhetjük
e tevékenységet.
- Ám mindeme önzetlen cselekedeteidtõl
függetlenül egyszer csak eljött a pillanat, amikor
a barátod a te valamelyik könyvedet is a kezébe
vette; és persze kíméletlenül lehúzta
- vigyorgott George.
- Ó - lepõdtem meg -, hát
olvastad a bírálatát?
- Ugyan dehogy. Csupán föltettem
magamnak a kérdést, vajon milyen kritikára
számíthatnak a te könyveid, és nyomban
be is ugrott a helyes válasz.
- Hidd el, George, én nem is bántam
igazán, hogy rossznak ítéli a könyvemet,
legalábbis nem jobban, mint bármely más író
méltatlankodott volna ilyen rosszindulatú kijelentések
miatt. Ám amikor olyan kifejezéseket használt,
mint például "aggkori elbutulás, úgy
éreztem, hogy túlmegy minden határon. Az
a kijelentése pedig, hogy a mûvem nyolcéveseknek
való, de õk is jobban teszik, ha olvasása
helyett inkább pilinckáznának, igazán
övön aluli ütésként ért. -
Itt fölsóhajtottam és megismételtem:
- "Nincs szem, mely az arcból
- Ezt már mondtad! - csapott le
George azonnal.
- Olyan kedvesnek, barátságosnak
és kisded jótéteményeimért
olyan hálásnak látszott. Honnan sejthettem
volna, hogy emögött egy gonosz, igazságtalan
és istentelen alak rejtõzik?
- De hiszen kritikus! Hát hogyan
lehetne más? - vetette közbe George. - Te, aki javíthatatlan
anyaszomorító vagy! Hihetetlen, hogy téged
ily nevetséges módon megcsúfoltak. Még
szerencsétlenebb vagy, mint az én Vandevanter Robinson
barátom valaha is volt, márpedig jobb, ha tõlem
tudod, hogy kis híján fölterjesztették
hiszékenységi Nobel-díjra. Roppant érdekes
a története
- Könyörgök - mondtam
-, a kritika a New York-i Könyvismertetõ legutóbbi
számában jelent meg
öthasábnyi
keserû nyavalygás, halálos méreg és
sûrû epe. Semmi kedvem hát egyik történetedhez
se.
- Azt hiszem, mégis kedvedre lehet
- mondta George -, és ha így van, helyesen ítélsz.
Elterelheti a figyelmedet jelentéktelen nyavalyáidról.
Barátom, Vandevanter Robinson
mindenki által komoly ígéretnek tekintett
fiatalember volt. Jóképû, mûvelt, értelmes
és alkotókész. A legjobb iskolákba
járt, és egy bûbájos fiatal teremtésnek,
Minerva Shlumpnak udvarolt.
Minerva az egyik keresztlányom,
aki, mondanom se kell, fölöttébb vonzódott
hozzám. A magam kifinomult erkölcsiségével
rendelkezõ ember esetében persze visszás
dolog, ha ellenállhatatlan szépségû
ifjú hölgyektõl eltûri, hogy babusgassák
és az ölébe kéredzkedjenek, ám
Minerva annyira bájos, olyan ártatlanul gyermeki,
s ami a leglényegesebb, oly ellenállhatatlanul becéznivaló
volt, hogy vele kivételt kellett tennem.
Természetesen sohasem az ifjú
Vandevanter jelenlétében, akit vad féltékenység
kínzott.
Érzelmeit egyszer oly megindítóan
tárta föl elõttem, hogy belesajdult a szívem.
- George bácsi - mondta -, gyermekkoromtól
fogva az volt a vágyam, hogy beleszeressek egy erényes,
érintetlenül tiszta és - ha szabad használnom
a kifejezést - mennyeien ártatlan fiatal leányba.
Minerva Shlump személyében, ha egyáltalán
ajkamra vehetem isteni nevét, megtaláltam ezt az
álombéli nõt. Ez az egyetlen dolog, ahol;
tudom, nem érhet csalódás. Ha valaha rájönnék,
hogy bizodalmam csorbát szenvedett, nem is tudom, hogyan
élném túl.! Keserû vénember
válna belõlem, aki semmi egyében nem lelhetne
vigasztalást, mint hitvány földi javakban:
a kastélyomban, a szolgáimban, a klubomban és
gazdag örökségemben.
Szegény fiú! Minervában
nem kellett csalódnia, ezt jól tudom, mivel amikor
kéjesen fészkelõdött az ölemben,
könnyen tudomására hozhattam, milyen balszerencsét
zúdítana rá a feslettség, hiszen ó
volt az egyetlen személy, vagy jelenség, amely nem
okozott keserves csalódást a fiúnak. A szerencsétlen
ugyanis híján volt minden ítélõképességnek.
Bár látszólag kegyetlenség ezt kimondanom,
de olyan ostoba volt szegény, akárcsak te. Teljességgel
képtelen volt kiolvasni a lélek alkatát.
Igen, igen, tudom, hogy ezt már mondtad. Persze, kétszer
is.
Az még különösen
súlyosbította a helyzetét, hogy abban az
idõben Vandevanter a New York-i rendõrség
újdonsült nyomozója volt.
Élete legnagyobb vágya
volt (a tökéletes ara megtalálásán
kívül), hogy nyomozó lehessen. Egyike azoknak
a sasszemû, karvalyorrú úriembereknek, akiktõl
minden gazfickó retteg. E vágyától
sarkallva elvégezte a kriminológiát Groton
és Harvard egyetemén, majd aprólékosan
végigolvasta mindazokat a fontos nyomozati beszámolókat,
amelyeket olyan tekintélyek vetettek papírra, mint
Sir Arthur Conan Doyle vagy Agatha Christie. Mindez tekintélyes
családja befolyása és azon tény mellett,
hogy egyik nagybátyja az idõ tájt éppen
Queens polgármestere volt, végül is bejutatta
õt a testületbe.
Szomorú és váratlan
dolog, hogy e területen nem járt sok sikerrel. Abban
ugyan fölülmúlhatatlan volt, hogy karosszékében
üldögélve kérlelhetetlen logikájú
láncolattá állítsa össze a mások
által megszerzett bizonyítékokat, ugyanakkor
a teljesen képtelen volt arra, hogy információkat
hajtson föl.
Sajnos befolyásolható volt,
és bármit elhitt, amit mások állítottak.
Még a leggyöngébb lábon álló
alibit is elfogadta. A legközismertebb imposztornak is elegendõ
volt becsületszavát adnia, és Vandevanter máris
úgy érezte, nem kételkedhet az igazmondásában.
Errõl annyira közismert volt,
hogy minden bûnözõ, a legpitibb zsebtolvajtól
a legrafináltabb politikai vagy gazdasági szélhámosig
õt kívánta kihallgatónak.
- Vandevantert akarjuk! - óbégatták
folyton.
- A telkem is kitálalom elé
- erõsködött a zsebmetszõ. - Föltárom
elõtte a tényeket, olyan részletesen, ahogyan
rajtam kívül. senki sem tudná - fontoskodott
a politikai szédelgõ.
- Tudomására hozom, hogy
a százmillió dolláros költségvetési
csekk merõ véletlenségbõl hevert az
aprópénzes rekeszben, és éppen szükségem
volt némi borravalóra a cipõpucoló
fiú számára - mondaná a gazdasági
szélhámos.
Végeredményképpen
bármihez nyúlt, kihullott a kezébõl.
Felmentõ ujjal rendelkezett, egyik irodalmár barátomnak
kifejezetten az õ esetére alkotott kifejezése
szerint. (Persze nem emlékszél rá, ugye?
No nem is rád hivatkozom. Tán csak nem vagyok olyan
bolond, hogy irodalmárnak számítsalak!)
Ahogy múltak a hónapok,
egyre csökkent a bíróságok terhelése,
és számtalan búskomor betörõ,
útonálló és válogatott zsivány
makulátlan angyalként térhetett vissza cimborái
és bûntársai gyanakvó körébe.
Természetesen nem tartott soká,
hogy New York dörzsöltjei megértsék a
dolgot és jól kihasználják a helyzetet.
Vandevanter alig két és fél éve volt
a helyén, amikor rá kellett döbbennie, hogy
megszokott kompániája lassanként szertefut,
följebbvalói pedig rendre talányos vigyorral
üdvözlik õt. Elõléptetése
még csak szóba sem került, pedig Vandevanter
minden kínálkozó alkalommal nyaggatta miatta
polgármester bácsikáját.
Úgy fordult hozzám, ahogy
a bajba jutott fiatalemberek általában, menedéket
keresve egy nagyvilági férfiú bölcsességének
árnyékában. (Nem tudom, mit értesz
azon, kedves öregem, hogy nem tudnék-e egy ilyet ajánlani.
Kérlek, ne tereld el a figyelmemet holmi sületlenségekkel.)
- George bácsi - fordult hozzám
-, azt hiszem, komoly bajba keveredtem. (Mindig is George bácsinak
szólított, bizonyára amiatt, hogy egy nevezetességgel
áll szemben, kinek nemességét jól
ápolt fehér fürtjei is kifejezték, ellentétben
a te gyalázatosan elhanyagolt gyapjas csimbókjaidtól.?
- George bácsi - mondta tehát
-, úgy tûnik, valami megmagyarázhatatlan akadály
gördült az elõléptetésem útjába.
Még mindig nulla osztályú, kezdõ nyomozó
vagyok. Az irodám a folyosó végén
van, és a vécékulcsom nem nyitja a zárat.
Tudod, én nem is törõdnék vele, de az
én édes Minervám az õ romlatlan együgyûségével
arra gyanakszik, hogy ez az én tehetségtelenségemet
jelentheti, amely gondolattól kicsiny szíve csaknem
megszakad. "Semmi kedvem férjhez menni egy kudarcmatyihoz
- mondogatja összecsücsörített szájacskájával.
Meg: - Az emberek kinevetnének:
- Talán az okát is tudod,
Vandevanter fiam, miért kerültél bajba? - kérdeztem.
- Sejtelmem sincs. Rejtélyes számomra
a dolog. Elismerem, hogy egyetlen ügyet sem oldottam meg,
de nem hiszem, hogy ez lenne a probléma. Senkitõl
sem várható el, hogy mindet megoldja, nem igaz?
- És a többi detektív
legalább földerített néhányat?
- faggattam tovább.
- Igen, néha sikerül nekik,
de a módszereik a lelkem mélyéig megráznak.
Olyan undok hitetlenség jellemzõ rájuk, olyan
szánalmas szkepticizmus, olyan ízléstelen
fölényességgel merednek a szerencsétlen
vádlottakra, miközben azt recsegik: "No persze!"
Vagy: "Mondod te!" És ezzel csak megalázzák
õket. Ez csöppet sem méltó Amerikához.
- De nem lehetséges, hogy a vádlottak
hazudnak is néha, és eleve szkeptikusan kell bánni
velük?
Vandevanter ezen elgondolkodott egy pillanatra.
- Nos, azt hiszem, ilyesmi is elõfordulhat.
De micsoda sötét gondolat!
- No, rendben van - mondtam -, hadd gondolkozzam
ezen egy kicsit.
Aznap este megidéztem Azazelt,
azt a kétcentis földönkívülit, aki
már egy-két alkalommal hasznomra vált fejlett
tudományával. Nem emlékszem, beszéltem-e
róla már neked, de
szóval igen? Valóban?
Egyszóval megjelent az íróasztalomon
lévõ kis elefántcsont körön, amely
mellett az ûrkaput mûködésbe hozó
speciális füstölõt égettem, amikor
a megfelelõ mértani alakzatokat is létrehozták
a
a részletek azonban maradjanak titokban.
Hosszú, libegõ köpeny
volt rajta, legalábbis hosszúnak és bõnek
tûnt ahhoz a két centiméterhez képest,
amekkorácska volt a farka tövétõl a
szarva hegyéig. Az egyik karját magasba emelte,
és sápítozó hangján mondott
valamit, mialatt a farkával jobbra-balra csapkodott. Látszott
vájta, hogy még mindig valami fontos dolga jár
az eszében. Olyan alak, aki folyton valami lényegtelen
apróság miatt tüsténkedik. Úgy
látszik, sohasem kaphatom már el békés
pihenés vagy. méltóságteljes semmittevés
közben. Állandóan piti ügyeken szorgoskodik,
és dühös azért, mert félbeszakítottam.
Ez alkalommal azonban rögtön
tudomásul vette a jelenlétemet, leengedte a karját,
és elmosolyodott. Legalábbis azt hiszem, hogy mosolygott,
mivel nem könnyû kivenni az arcvonásait. Amikor
pedig egyszer nagyítólencsével próbáltam
jobban megvizsgálni, érthetetlen haragra gerjedt.
- Jól megy a dolog, örülök
a változásnak. Tudom már, mit kell mondanom,
és biztos vagyok a sikerben.
- Miféle sikerben, ó, hatalmas
pír, bár minden cselekedetedet holtbiztos siker
koronázza. (Nyilvánvalóan kedveli az efféle
dagályosságokat. E tekintetben különös
módon hasonlít hozzád.)
- Politikai hivatalra pályázom
- jelentette ki dölyfösen. Várhatóan megválasztanak
grodfogóvá.
- Megkérhetnélek alázatosan,
hogy oszlasd el tudatlanságomat, és világosíts
föl a grod mibenlétérõl?!
- Nos, a grod egy apró háziállatka,
amelyet szívesen tartanak kedvtelésbõl a
fajtámbéliek. Némelyiküknek azonban
nincs tartási engedélye, azokat szedi össze
a grodfogó. A kis nyavalyások persze ördögien
ravaszok és elszántan csökönyösek,
ezért aztán nagy erõ és ész
kell a feladat sikeres végrehajtásához. Vannak,
akik fintorognak, és azt mondják: "Azazel nem
is való grodfogónak", de nekem föltett
szándékom, hogy bebizonyítsam az ellenkezõjét
különben most éppen miben lehetek a segítségedre?
Elmagyaráztam a helyzetet, mire
Azazel láthatóan meglepõdött.
- Azt akarod mondani, hogy a ti nyomorúságos
világotokon az emberek képtelenek megállapítani
a másikról, hogy kijelentései egybeesnek-e
az objektív valósággal?
- Van egy szerkezet, amit "hazugságvizsgálónak"
hívunk dicsekedtem. - Méri a vérnyomást,
a bõr elektromos vezetõképességet
meg ilyeneket. Ki tudja mutatni a hazugságot, de elõfordul,
hogy csak idegességre és feszültségre
lel, és azt is hazugságnak tekinti.
- Igen ám, de minden élõlényben,
amely eléggé intelligens a valóság
elferdítéséhez, léteznek bizonyos
belsõ mirigyfunkciók, vagy ezzel ti nem vagytok
tisztában?
Erre a kérdésére
inkább nem feleltem.
- Tudnál-e segíteni valahogyan
nulla osztályú nyomozónknak, Robinsonnak,
hogy érzékelje ezeknek a mirigyeknek a mûködését?
- Mármint a ti durva gépezeteitek
nélkül? Csupán a saját tudatfunkcióira
támaszkodva?
- Igen.
- Tisztában vagy vele, hogy a
ti fajtátok egy példányának a tudatába
óhajtod, hogy beavatkozzam?
- Igen, tisztában vagyok.
- Akkor hát megpróbálom.
De el kell vinned hozzá engem, vagy õt kell elhoznod
hozzám, de akár így, akár úgy,
lehetõvé kell tenned, hogy megismerjem õt.
- Ez természetes.
Így is történt a dolog.
Vandevanter talán egy hét múlva keresett
föl újra. Patríciusi arcán komor kifejezés
uralkodott.
- George bácsi - szólított
meg -, rendkívül szokatlan dolog történt.
Egy fiatalembert hallgattam ki; aki részt vett egy italboltba
való betörésben. A lehetõ legapróbb
részletességgel elmesélte, hogy mély
gondolatokba merülve haladt el az italbolt elõtt,
éppen szörnyû fejfájástól
szenvedõ édesanyja járt az eszében.
A fejfájás azután tört rá szegényre,
hogy óvatlanul elfogyasztott fél üveg gint.
Belépett az. üzletbe, hogy megérdeklõdje,
bölcs dolog-e gyakorta gint fogyasztani, hasonló mennyiségû
rum után, amikor a tulajdonos, számára teljesen
érthetetlenül, a markába nyomott egy pisztolyt,
majd a pénztárból kiemelt bankjegyköteget
felé nyújtotta, amit a fiatalember döbbent
zavarában elfogadott, éppen akkor, amikor a boltba
belépett egy rendõr. Elmondása szerint azt
hitte, hogy az összeg némi kárpótlás
a szegény anyja által kiállt szenvedések
fejében. Miközben mindezt föltárta elõttem,
egyszer csak az a különös érzés töltött
el, hogy
izé
füllent.
- Valóban?
- Igen. Ez a legelképesztõbb
dolog, amelyet eddig tapasztaltam. - Vandevanter suttogóra
fogta a hangját. - Nemcsak azt tudtam valahogyan, hogy
a fiatalembernél már ott volt a pisztoly, amikor
belépett, hanem még azt is, hogy az anyjának
nem is fájt a feje. El tudod képzelni, hogy valaki
az anyjáról füllentsen?
A közelebbi vizsgálat kiderítette,
hogy Vandevanter ösztöne helyesen ítélt
minden részletet illetõen. A fiú valóban
valótlanságot állított az anyjáról.
Ettõl a pillanattól Vandevanter
képességei fokozatosan kibontakoztak.
Egy hónapon belül a hazugságok
kiderítésének fürge, éles szemû
és könyörtelen gépezetévé
vált.
Az egész ügyosztály
tátott szájjal bámulta, amint egyik vádlott
a másik után vallott kudarcot Vandevanter. félrevezetésében.
Semmiféle mese nem állta meg a helyét például
arról, hogy a vádlott éppen imáiba
merült, amikor eltûnt a pénz a templom perselyébõl.
Villámgyorsan leleplezõdtek azok az ügyvédek
is, akik merõ vigyázatlanságból saját
irodájuk fölújításába
fektették be az árvák takarékbetéteit.
A könyvelõk, akik telefonszámként próbálták
föltüntetni "adóköteles" jelzetû
tételeiket, saját szavaik csapdájába
estek. A drogkereskedõk, akik a helyi kávéházban
markoltak föl öt kiló heroint, holmi cukorpótlónak
hívén, pillanatok alatt kérlelhetetlen logikájának
foglyai lettek.
Lassacskán mindenki csak "Vandevanter,
a gyõzedelmes" néven emlegette, és a
parancsnok a felsorakozott testület tapsának kíséretében
nyújtott át neki egy, a zárba; illõ
vécékulcsot, arról nem is beszélve,
hogy irodáját is áthelyezték a folyosó
végérõl.
Éppen gratuláltam magamnak,
hogy ilyen szépen mennek a dolgok, és Vandevanter
biztos sikerének tudatában végre feleségül
veheti a bájos Minerva Shlumpot, amikor maga Minerva jelent
meg lakásom ajtajában.
- Ó, George bácsi! - suttogta
elhalón, egész csinos testében reszketve.
Látnivalóan az ájulás határán
volt már. Megragadtam és szorosan magamhoz öleltem
hosszú percekre, mire eldöntöttem, melyik karosszékbe
is helyezzem el.
- Mi történt, aranyom? -
kérdeztem lassan távolodva el tõle, sõt
még a ruháját is megigazgattam, hogyne legyen
olyan rendetlen.
- Ó, George bácsi! - sóhajtotta,
miközben csillogó szempilláiról könnycseppek
gördültek lefelé. - Vandevanter!
- Csak nem õ bántott meg
szokatlan és tolakodó ajánlatokkal?
- Ó, nem, George bácsi.
Túlságosan is kifinomult egyéniség
õ ahhoz, hogy ilyesmire vetemedjék az esküvõ
elõtt, bár óvatosan tudomására
hoztam, hogy megértem, ha bizonyos hormonális hatások
olykor eluralkodnak a fiatalembereken, és én kész
vagyok megbocsátani neki, ha mégis ostobaságokra
ragadtatná el magát. De a biztatás ellenére
tökéletesen uralkodik magán.
- Akkor hát mi a baj, Minerva?
- Jaj, George bácsi
fölbontotta
az eljegyzésünket.
- Teljesen hihetetlen. Nem létezik
két jobban összeillõ ember. De hát miért?
- Azt mondja, hogy én
izé
pontatlanságokat beszélek. Rakoncátlan ajkam
megformálta a szót:
- Hazudsz? Minerva bólintott.
- Ez a gonosz szó ugyan nem hangzott
el a szájából, de lényegében
erre gondol. Éppen ma reggel történt, hogy
rám emelte rajongástól fûtött
tekintetét, és megkérdezte: "Mondd,
szerelmem, töretlenül hûséges voltál
hozzám?" S én, mint mindig, érzelmesen
válaszoltam neki: "Oly hû, mint naphoz a napsugár,
mint rózsához a szirma: Ekkor összeszûkült
a szeme, és haragos tekintettel így szólt:
"Hmm, a szavaid nem felelnek meg a valóságnak.
Ugyan, ne lódíts!" Olyan volt ez számomra,
mint az arculcsapás. "Vandevanter, én kedvesem,
mit beszélsz?" - kérdeztem. "Jól
hallottad felelte. - Csalódnom kellett benned, útjaink
örökre elválnak." Ezzel elrohant. Most mit
tegyek? Mit tehetnék? Hol találok még egy
ilyen sikeres embert?
Elgondolkodón válaszoltam:
- Ilyen kérdésekben Vandevanternek
általában igaza van
legalábbis az utóbbi
hetekben. És tényleg hûtlen voltál
hozzá?
- Nem igazán - öntötte
el halvány pír Minerva arcocskáját.
- Mennyire nem igazán?
- Háát, jó pár
éve, amikor még csak kis tizenhét éves
csitri voltam, megcsókoltam egy fiút. Szorosan öleltem,
azt elismerem, de csak azért, hogy meg ne szökjön
tõlem, egyáltalán nem buja vonzalomból.
- Értem.
- Különben sem volt nagyon
kellemes élmény. Nem nagyon. Miután Vandevanter
megjelent az életemben, csodálkozva jöttem
rá, mennyivel kellemesebb az õ csókja, mint
amit korábban tapasztaltam, azzal a másik fiatalemberrel.
Természetesen rajta voltam, hogy ismételten átéljem
azt a kellemes érzést. Vandevanterrel való
kapcsolatom ideje alatt idõnként
teljes mértékben
tudományos érdeklõdésbál
más fiatalemberekkel is csókolóztam, meg
akarván gyõzõdni róla, hogy egy, de
egyetlenegy sem veheti föl a versenyt az én Vandevanteremmel.
E kísérletek során, biztosíthatlak
felõle, George bácsi, lehetõvé tettem
számukra, hogy kipróbálják a csókolózás
minden módját és formáját,
nem beszélve az öletésrõl és
simogatásról, de soha, semmilyen téren még
csak meg sem közelítették Vandevantert. És
tessék, most mégis hûtlenséggel vádol!
- Milyen nevetséges! - vélekedtem.
- Tévedés áldozata vagy, gyermekem. - Magam
is megcsókoltam négyszer-ötször. - Lám,
ebben sem leled olyan örömödet, mint Vandevanter
csókjaiban, nem így van?
- Lássuk csak! - felelte, és
õ is még négyszer-ötször megcsókolt,
nagy igyekezettel és hozzáértéssel.
- Hát persze hogy nem - jelentette ki végül.
- Most megyek és beszélek
vele - mondtam.
Még aznap este fölkerestem a fiút a lakásán.
Komor képpel ült a nappaliban, és revolverének
újratöltésével foglalkozott.
- Csak nem öngyilkosságra
készülsz? - fordultam hozzá. - Soha! - kiáltotta
gúnyos kacajjal. - Ugyan, mi okom lenne az öngyilkosságra?
Hogy elveszítettem egy hamis ékkövet? Egy hazudozót?
Csak annyit mondhatok, megérdemelte, amit kapott.
- Tévedsz. Minerva mindig is hû
volt hozzád. A keze, az ajka és a teste sohasem
kapcsolódott más férfi keléhez, ajkához
vagy testéhez, rajtad kívül.
- De én tudom, hogy nem így
van - mormolta Vandevanter.
- Én pedig állítom,
hogy így van! - erõsködtem. - Hosszan elbeszélgettem
a zokogó szûzzel, míg föl nem tárta
elõttem élete legrejtettebb titkait is. Egyszer,
futólag csakugyan megcsókolt egy másik ifjút.
Akkor ötéves volt, a fiú pedig hat, viszont
azóta is egyfolytában marcangolja a lelkiismeret
ballépése miatt. Többé soha nem került
sor efféle malackodásra, s te is csupán erre
a mozzanatra bukkanhattál a múltjában.
- Igazat beszélsz, George bácsi?
- Vesd csak rám tévedhetetlen
és átható tekintetedet, s én kész
vagyok elismételni az imént mondottakat. Azután
döntsd majd el, igazat szóltam-e vagy sem!
Még egyszer elmondtam a mesémet,
mire csodálkozón meredt rám.
- Pontos és való igaz,
amit mondasz, George bácsi. Gondolod, hogy Minerva megbocsáthat
még nekem valaha? - Hát persze - feleltem. - Térj
vissza hozzá alázattal, s különben folytasd
az alvilág rémeinek kíméletlen üldözését,
minden italboltban, zavaros cégnél és a városháza
folyosóin, de sohase méregesd többé
átható tekinteteddel azt a nõt, akit szeretsz!
Az igaz szerelem alapja a teljes bizalom, s neked tökéletesen
meg kell bíznod benne.
- Úgy lesz, úgy lesz! -
kiáltotta Vandevanter lelkesen. És azóta
valóban így is van. Ma már a testület
legismertebb nyomozója, elõléptették
félosztályú detektívvé, sõt
még új irodát is kapott az alagsorban, közvetlenül
a mosókonyha mellett.
Összeházasodtak Minervával,
és ideális békességben élnek.
A fiatalasszony boldogságban úszva
tölti életét, és Vandevanter csókjainak
gyönyörteljes páratlanságát sûrûn
és szorgalmasan ellenõrzi.
Akadnak pillanatok, amikor még
arra is kész, hogy egy egész éjszakát
eltöltsön egy-egy, a kutatásai szempontjából
megfelelõnek tûnõ, jóképû
fiatalemberrel, de az eredmény mindig ugyanaz.
Csak Vandevanter a legjobb. Mára
már két fiú anyja, az egyik még hasonlít
is Vandevanterre.
Hát ennyit arról, öregem,
hogy Azazel és az én ügyködésem
kizárólag katasztrófához vezethet.
Ugyanakkor viszont - jegyeztem meg -, ha hitelt adok a történetednek,
mégiscsak hazudtál Vandevanternek, állítván,
hogy Minervának sohasem volt dolga másik férfival!
Csak azért tettem, hogy megmentsek
általa egy ártatlan ifjú szüzet.
- És hogy lehet, hogy Vandevarrter
nem leplezte le a hazudozásodat?
- Úgy vélem - törölte
le George a krémsajt maradványait a szája
szélérõl -, hogy ez csak vitathatatlan tekintélyemnek
köszönhetõ.
- Az én elméletem egészen
más - mondtam. - Azt hiszem, hogy sem magad, sem a vérnyomásod,
a bõröd elektromos vezetõképessége
vagy éppen rejtett hormonális folyamataid nem képesek
többé az igazság és a hamisság
megkülönböztetésére. És persze
más sem tudja eldönteni, mikor hazudsz és mikor
mondasz igazat.
- Nevetséges! - felelte George.
Füssi-Nagy Géza fordítása