Isaac Asimov - A Daloló Harang

Isaac Asimov (1920-1992) a világ talán legismertebb scifi szerzõje. Legnépszerûbb mûve az Alapítvány-trilógia. Ebben a már klasszikusnak számító, a távoli Jövõben játszódó szociopolitikai scifiben egy galaktikus birodalom hanyatlásával foglalkozik. Számos tudományos cikket és tanulmányt írt, nevéhez több száz fantasy, scifi és misztikus novella fûzõdik. Ezek közül a Leghíresebb a Leszáll az éj (egy olyan bolygó története, émelyen a civilizáció anarchiába fullad, mikor lakói elõször átélik napjuk lenyugvását). Robert Silverberg közremûködésével hosszabb regényváltozatban is elkészült.

Louis Peyton sosem hozta nyilvánosságra, miféle módon játszotta ki a Föld rendõrségét, miként vívta ellene párviadalait éles elmével s fondorlattal; miként tette lehetetlenné mindig, hogy pszichopróbának vethessék alá. Persze bolond is lett volna, ha nyilvánosságra hozza. Bár önteltebb pillanataiban eljátszott a gondolattal: testamentumot hagy hátra, amelyet csak halála után szabad fölnyitni; e testamentumban kiderülne töretlen sikersorozatáról, hogy nem a szerencséjének köszönhetõ, hanem a képességeinek.
     Ebben a testamentumban elmondaná: "Nem Lehet sémát kialakítani bûntény elleplezésére anélkül, hogy az magán viselné kialakítójának nyomait, inkább magukban az eseményekben kell megkeresni a már létezõ sémákat, s azután ehhez igazítani az akciót."
     Peytonnak akkor is ez az alapelv járt az eszében, amikor Albert Cornwell meggyilkolását kitervelte.
     Cornwell, ez a kisszerû orgazda az ügy kezdetén épp akkor környékezte meg Peytont, amikor az szokásos egyszemélyes asztalánál üldögélt a Grinnellnél. Cornwell kék öltönye sajátosan fénylett, árkolt arcán sajátos mosoly ült, fakult bajsza sajátosan borzolódott.
     - Mr. Peyton - üdvözölte leendõ gyilkosát, híján minden jövõbe látó aggálynak -, örülök, hogy látom. Már majdnem lemondtam róla, uram, már majdnem lemondtam róla.
     Peyton, aki ki nem állhatta, ha a Grinnellnél újságolvasás és desszertfogyasztás közben zavarják, így szólt:
     - Ha valami dolga van velem, Cornwell, tudja, hol érhet el. - Peyton elmúlt negyven, hajának egykori feketesége megkopott már, de háta feszes, tartása fiatalos, szeme sötét, hangja pedig akkor se lehetett volna élesebb, ha külön gyakorolja.
     - Másról van szó, Mr. Peyton, másról van szó - mondta Cornwell. - Tudok egy rejtekhelyrõl, uram, egy rejtekhelyrõl… tudja mi van benne, uram. - Jobb keze mutatóujja ide-oda mozgott, akár egy láthatatlan anyagot ütögetõ harangnyelv, bal markát pedig a füléhez nyomta.
     Peyton tovább lapozta a távelosztótól még mindig nedves újságját, kisimította, és megkérdezte:
     - Daloló Harangok?
     - Jaj, csöndesen. Mr. Peyton - suttogta kínlódva Cornwell. Peyton így szólt:
     - Jöjjön velem.
     Átsétáltak a parkon. Ez is az egyik Peyton-alapelv volt: nincs jobb módja a titokõrzésnek, mint halkan beszélgetni a szabad ég alatt.
     Cornwell suttogott:
     - Daloló Harangokkal teli rejtekhely; tömérdek Daloló Haranggal teli rejtekhely. Fényezetlenek, de gyönyörûek, Mr. Peyton.
     - Látta õket?
     - Nem, uram, de beszéltem azzal, aki látta. Bizonyítéka épp elég volt rá, hogy meggyõzzön. Van ott annyi, amennyi mindkettõnknek elég ahhoz, hogy gazdagon vonuljunk vissza. Abszolút gazdagon, uram.
     - Ki volt az a másik ember?
     Cornwell arcán ravaszság fénylett föl, akár egy füstölgõ fáklya, inkább elsötétítette az arcát, mintsem megvilágította, s viszolyogtatóan olajossá tette. - Az az ember egy holdbéli szerencsevadász volt, értett hozzá, hogy a kráterek oldalában rátaláljon a Harangokra. Nem tudom, mi volt a módszere, sosem mondta el nekem. De tucatszám gyûjtött belõlük, elrejtette õket a Holdon, és visszajött a Földre, hogy az elszállításukról intézkedjék.
     - Az illetõ, gondolom, elhalálozott.
     - Csakugyan. Rendkívül tragikus baleset érte. Mr. Peyton. Lezuhant egy magaslatról. Szomorú eset. Persze a Holdon végzett tevékenysége teljesen illegális volt. A Domínium igen szigorúan ítéli meg az engedély nélküli harangbányászatot. Így hát valószínûleg égítélet sújtott le rá… Mindenesetre: itt van nálam a térképe.
     Peyton, arcán különös kifejezéssel, így szólt:
     - Nem vagyok kíváncsi a maga kis tranzakciójának részleteire. Csak azt szeretném tudni, miért jött énhozzám. Cornwell így felelt:
     - Hát, szóval van ott elegendõ mindkettõnknek, Mr. Peyton; elvehetjük belõle a részünket. Ami engem illet, tudom, hol a rejtekhely, és tudok ûrhajót szerezni. Ön pedig…
     - No?
     - Ön tud ûrhajót vezetni, és remek kapcsolatai vannak a Harangok elhelyezésére. Ez igen tisztességes munkamegosztás, Mr. Peyton, ugyebár?
     Peyton az élete alapelvét latolgatta - ez az alapelv már kialakult akkor -, s a dolgok beleillettek.
     Így szólt:
     - Augusztus tizedikén indulunk a Holdra. Cornwell megtorpant.
     - Mr. Peyton, még csak április van.
     Peyton egyenletesen lépkedett. Cornwellnek szednie kellett a lábát, hogy utolérje.
     - Hallotta, amit mondtam, Mr. Peyton? Peyton így szólt:
     - Augusztus tizedike. Idejében értesítem magát, közlöm, hova kell hoznia a hajót. Addig ne is próbáljon személyesen megkeresni. Isten áldja, Cornwell!
     Cornwell még megkérdezte:
     - Fele-fele?
     - Pontosan - felelte Peyton.
     - Isten áldja!
     Peyton magányosan sétált tovább, és újra átgondolta élete alapelvét. Annak idején, huszonhat évesen vásárolt egy földsávot a Sziklás-hegységben. Valamelyik régebbi tulajdonosa házat épített rajta. Menedéknek szánta a két évszázaddal azelõtti atomháború-fenyegetés ellen, amely atomháború azután végül is nem következett be. A ház azonban megmaradt, mint az önzés és rettegés mániájának emlékmûve. Acélból és betonból épült, a Föld lehetõ legelszigeteltebb helyén, magasan a tengerszint fölött, s szinte minden oldalról hegycsúcsokkal körülvéve, amelyek túlmagaslottak rajta. Saját áramfejlesztõje volt, víztartalékát hegyi patakok biztosított, fagyasztóiban tíz fél marha húsa is kényelmesen elfért, pincéjét erõdítménynek képezték ki, fegyverek arzenáljával, amelyet arra terveztek, hogy elkergessék vele ama rémült, éhes hordákat, amelyek azután sosem állítottak be. Megvolt a maga klimatizáló részlege, amely addig tisztította, tisztította a levegõt, amíg a radioaktivitást kivéve - jaj neked, emberi gyarlóság! - mindent kimosott belõle.
     Peyton, az örök agglegény minden évben a túlélésnek eme házában töltötte augusztus havát. Kivitte a kommunikátorokat, a televíziót, az újságtávelosztót. Masszív kerítést épített birtoka köré, és közvetlen jelzõrendszert szerelt be attól a ponttól, ahol a kerítés átszelte a hegyeken végigkanyargó egyetlen ösvényt, egészen a házig. Évente egy hónapon át tökéletesen egyedül lehetett. Senki se látta, senki se érhette el. A tökéletes magányt tartotta az egyetlen igazi vakációnak az emberiséggel folytatott tizenegy hónapi kapcsolat után; megvetette az emberiséget.
     Még a rendõrség is jól tudja - mosolyodott el Peyton -, mily mereven ragaszkodik õ a maga augusztusához. Egy ízben még meg is szökött a bíróság elõl, és inkább a pszichopróba kockázatát is vállalta, semhogy lemondjon az augusztusáról.
     Peyton latolgatta: ne vegye-e be esetleges testamentumába a következõ aforizmát is: "Semmi se kelti oly meggyõzõen az ártatlanság látszatát, mint egy diadalmas alibinélküliség."
     Július harmincadikán, akárcsak minden év július harmincadikán, Louis Peyton fölszállt New Yorkban a 9.15 kor induló nem grav sztratojetre, és 12.30 kor Denverben volt. Itt megebédelt, és fölült a Hump's Point-ba tartó, 1.45 kor induló félgrav buszra, onnan pedig Sam Leibman vitte tovább õsöreg talajautóján - teljes grav! - föl az ösvényen, birtoka határáig. Sam Leibman ünnepélyesen átvette a mindig megkapott tízdolláros borravalót, megérintette a kalapja szélét, mint tizenöt éve mindig.
     Július harmincegyedikén, akárcsak minden év július harmincegyedikén, Louis Peyton visszatért a Hump's Point-ra a maga nem grav aeroflitterjén, és a Hump's Point-i nagyáruházban rendelést adott föl azokra az élelmiszerekre, amelyekre a hónap folyamán szüksége lesz. A rendelésben nem akadt semmi szokatlan sem. Lényegében ugyanaz volt, mint elõzõ rendelései.
     MacIntyre, az áruház vezetõje ünnepélyesen végigolvasta a rendelést, leadta Denverbe a Központi Áruház Hegység kerületének, s az egész egy órán belül átnyomult a tömegszállító sugáron. Peyton. MacIntyre segítségével berakta az élelmiszert aeroflitterébe, otthagyta szokásos tízdolláros borravalóját, és visszatért házába.
     Augusztus elsején, 12.01 kor árammal telítõdött a birtokát körülvevõ erõtér. Peyton izolálódott.
     Ám most megváltozott ez a rendszeresség. Szándékosan adott magának nyolc napot. Ez idõ alatt lassan és módszeresen elpusztította az egész augusztusra szóló tartalék nagy részét. A porlasztófülkéket használta, amelyek hulladékmegsemmisítõként szolgáltak. Ezek fejlett szerkezetek voltak, minden anyagot - fémeket és szilikátokat is beleértve föllelhetetlen és láthatatlan molekuláris porrá tudták átalakítani. A folyamat során létrejött fölös energiát a birtokán áthaladó hegyi patak vezette el. Ez a patak egy héten át öt fokkal melegebben folyt a szokottnál.
     Aeroflitterje augusztus kilencedikén elvitte õt egy wyomingi helyszínre, ahol Albert Cornwell már várta ûrhajójával. Maga az ûrhajó persze az ügy gyenge pontja, hiszen valakik eladták, valakik elszállították, és segítettek elõkészíteni a repüléshez. Ám mindeme valakik szála csupán Cornwellig vezetett, márpedig - gondolta Peyton hideg ajkán kis mosollyal - Cornwell a holtpont lesz. Nagyon is holt pont.
     Augusztus tizedikén az ûrhajó, Peytonnal az irányítómûszereknél és Cornwell-lel meg a térképeivel az utasülésen, elhagyta a Föld felszínét. Remek volt a nem grav mezõje. Teljes sebességnél a hajó súlya alig huszonöt grammra csökkent. A mikromáglyák hatékonyan és zajtalanul táplálták energiával, s a hajó láng és zaj nélkül emelkedett a légkörön át, ponttá zsugorodott, majd eltûnt.
     Valószínûtlen volt, hogy a fölszállásnak tanúja lenne, vagy hogy eme lagymatag, békésen csicsergõ korszakban radarfigyelõ mûködne, mint hajdanában. Ami azt illeti, nem is mûködött efféle.
     Két nap az ûrben, azután két hét a Holdon. Peyton már kezdettõl, szinte ösztönösen két hetet kalkulált. Nem voltak illúziói ezekkel a nem térképészek készítette, házilagosan barkácsolt térképekkel kapcsolatban. Talán annak hasznára lehet, aki rajzolta, akinek ott van segítségül az emlékezete. Idegennek azonban rejtjelnél nem sokkal többek.
     Cornwell csupán a leszállás után mutatta meg Peytonnak a térképet. Alázatosan mosolygott.
     - Elvégre, uram, ez volt az egyetlen kártya a kezemben. - Összeegyeztette a holdtérképekkel?
     - Nem értek hozzá, Mr. Peyton. Magától függök.
     Peyton jeges pillantást vetett rá, miközben visszaadta a térképet. Rajta egyetlen biztos pont: a Tycho-kráter, a betemetett Luna City helyén.
     Egy vonatkozásban mégis segítségükre volt a csillagászat. A Tycho pillanatnyilag a Hold Nap világította oldalán volt. Ez azt jelentette, hogy kevésbé valószínûek õrjárathajók, s így aligha veszik észre õket.
     Peyton vakmerõen, gyors nem grav leszállással hozta le gépét a kráter belsõ árnyékának biztonságos, hûvös sötétjébe. A Nap túl volt zenitjén, s az árnyékok már nem fognak rövidülni.
     Cornwell arca megnyúlt.
     - Ajaj, Mr. Peyton. Aligha kutathatunk holdnappalon!
     - A holdnappal nem tart örökké - válaszolta foghegyrõl Peyton. - Még vagy százórányi nappal van hátra. Ezt arra használhatjuk, hogy akklimatizálódunk, és feldolgozzuk a térképet.
     A válasz gyorsan jött, s többes számban. Peyton újra meg újra áttanulmányozta a holdbéli térképeket, aprólékos méréseket végzett, és megpróbált rendszert találni a házilag készített firkálmányban, amely a kulcs volt - mihez is? Végül Peyton megszólalt:
     - A kráter, amelyet keresünk, a három közül bármelyik lehet: GC 3, GC 5 vagy MT 10.
     - Mit csinálunk, Mr. Peyton? - kérdezte Cornwell.
     - Végigkutatjuk valamennyit - így Peyton. - Elsõként a legközelebbit.
     A fényhatárvonal áthaladt rajtuk, és már benn is voltak az éji árnyékban. Ezt követõlelt egyre növekvõ idõszakokat töltöttek a Hold felszínén, hozzászoktak az örök csendhez és feketeséghez, a csillagok éles pontjaihoz és a fénycsíkhoz, amely a Föld volt; a Föld lesett be a fölöttük lévõ kráterszegélyen át. Mély, alaktalan lábnyomokat hagytak a száraz porban; a nyomok meg se moccantak, meg se változtak. Peyton akkor vette elõször észre õket, amikor kimásztak a kráterbõl a gömbölyödõ Föld teljes fényénél. Ez Holdra érkezésük nyolcadik napján történt.
     A holdbéli hideg határt szabott az idõtartamnak, ameddig egyhuzamban a hajón kívül maradhattak. Mégis napról napra tovább bírták. A megérkezésüket követõ tizenegyedik napon kiiktatták a GC 5 öt; ebben nincsenek Daloló Harangok. A tizenötödik napra Peyton hidegvérét átforrósította a kétségbeesés. A kincsnek a GC 3 ban kellene lennie. Az MT 10 túl messzire van. Nem lesz idejük odaérni, föltárni és még idõt hagyni augusztus 31 ig a Földet érésre.
     Ám kétségbeesésre végül is nem lett ok: fölfedezték a Harangokat!
     Nem voltak szépek. Csupán szabálytalan tömegû szürke kövek, kétöklömnyiek, légûrrel teltek és pihekönnyûek a holdbéli gravitációban. Kéttucatnyi volt belõlük; gondos kifényesítés után mindegyikük legalább százezer dollárért adható el.
     Vigyázva, két markukban vitték föl a Harangokat az ûrhajóhoz, faforgácsba ágyazták be õket, és visszatértek a többiért. Háromszor tették meg az utat oda-vissza olyan talajon, amely a Földön megviselte volna õket, ám a Hold törpegravitációjában alig számított.
     Cornwell átadta az utolsó Harangot Peytonnak, aki gondosan rakosgatta õket a gép belsejében.
     - Vigyázzon rájuk, Mr. Peyton - mondta, s rádión erõsített hangja élesen csengett Peyton fülébe. - Jövök föl! Lekuporodott, hogy megtegye lassú ugrását a holdbéli gravitáció ellenében, fölnézett, s arca megdermedt a rémülettõl. Vonásai tisztán látszottak az ûrsisak kemény, átlátszó ablaka mögül, amint végsõ fintorba dermednek.
     - Ne, Mr. Peyton! Ne…
     Peyton ökle szorosabban markolta fegyverét; az elsült. Alig elviselhetõen vakító fény villant föl. Cornwellbõl pedig halott lett - az ûrruha cafatai közt elterülõ, vérrel telifröcskölt emberrepesz.
     Peyton mélán meredt a halottra, de csak egy másodpercig. Azután elhelyezte az utolsó Harangot az elõkészített tartályba, levette ûrruháját, mûködésbe hozta elõbb a nem grav teret, azután a mikromáglyákat, és - egy- vagy kétmillióval gazdagabban, mint két héttel ezelõtt - nekivágott a Földre vezetõ visszaútnak.
     Augusztus huszonkilencedikén Peyton hajója csöndben leszállt a Földre ugyanazon a wyomingi ponton, ahol augusztus tizedikén fölszállt. Nemhiába kereste ki elõzõleg oly gondosan a helyet. Aeroflittere még most is ott állt a sziklás, tekervényes táj egy elzárt részének védelmében.
     Elszállította a Daloló Harangokat tartályostul a rés legmélyebb rejtekébe, és lazán, ritkásan földdel temette be õket. Újra visszatért az ûrhajóhoz, hogy beállítsa az irányítómûszereket, elvégezze az utolsó beszabályozást. Megint kimászott, s két percre rá beindult az ûrhajó automatikája.
     A hajó halkan és gyorsan tört fölfelé, valamelyest nyugati irányba kanyarodott, amint a Föld elfordult alatta. Peyton beárnyékolta résnyi szemét, és nézte, amíg a láthatár legszélén parányi fény és egy felhõpont tûnt fel az ég kékjén.
     Peyton szája mosolyra húzódott. Jól számított. A használhatatlanságig begörbített biztonsági máglyával a mikromáglyák túlvetõdtek a berendezést fönntartó biztonsági szinten, az ûrhajó pedig eltûnt az ezt követõ nukleáris robbanás hevében.
     Húsz perc múlva már vissza is ért a birtokára. Fáradt volt, izmai sajogtak a földi gravitációtól. Jóízût aludt.
     Tizenkét órával késõbb, hajnalok hajnalán, megjelent a rendõrség.

A férfi, aki ajtót nyitott, összekulcsolta kezét a pocakján, és mosolygó fejét két-háromszor köszöntésre biccentette. A belépõ férfi H. Seton Davenport volt a Földi Nyomozó Irodától. Zavartan tekintett körül.
     Nagyméretû és félhomályos volt a szoba, amelybe belépett, csupán egy karosszékkel kombinált íróasztal fölött fénylett munkalámpa. A falat könyvfilmek sora borította. A szoba egyik sarkát galaktikus ábrák foglalták el, a másik sarokban, állványon galaktikus lencse homálylott.
     - Ön dr. Wendell Urth? - kérdezte Davenport olyan hangon, mint aki alig hiszi, hogy az. Davenport tömzsi, fekete hajú férfi volt, vékony és elõreugró orral, fél orcáján csillag alakú sebbel; ez jelölte meg mindörökre azt a helyet, ahol egy idegroncsoló ostor megérintette, túlságosan közelrõl.
     - Én vagyok az - felelte vékony tenor hangján dr. Urth. Ön pedig Davenport felügyelõ.
     A felügyelõ fölmutatta igazolványát, és így szólt: - Az egyetem ajánlotta önt mint extraterrológust.
     - Ezt már volt szíves említeni, amikor félórája fölhívott mondta dr. Urth nyájasan. Vonásai vaskosak voltak, orra turcsi gomb, kissé kiálló szemén vastag szemüveg.
     - A tárgyra térek, dr. Urth. Úgy tudom, ön járt a Holdon… Dr. Urth épp egy palack vörös folyadékot és két poharat hozott elõ a könyvfilmek ledõléssel fenyegetõ halma mögül, a poharakra ráfért volna némi törülgetés. Váratlanul nyersen vágott közbe:
     - Sosem jártam a Holdon, felügyelõ úr. Nem is áll szándékomban. Az ûrutazás szamárság. Nem hiszek benne. - Azután szelídebbre fordította a szót:
     - Üljön le, uram, üljön le. Igyon egyet.
     Davenport felügyelõ szót fogadott, és megszólalt:
     - De hát ön…
     - Extraterrológus vagyok. Igen, más világokkal foglalkozom, de ez nem azt jelenti, hogy oda is kell mennem ezekre. Elvégre ahhoz se kell idõutazónak lenni, hogy az ember történész legyen! - Leült, kerek arcán ismét mosoly áradt szét, s így szólt:
     - Most pedig mondja el, mi nyomja a szívét.
     - Azért jöttem - kezdte komoran a felügyelõ -, hogy egy gyilkossági ügyben konzultáljak önnel.
     - Gyilkosság? Mi közöm nekem a gyilkosságokhoz?
     - Ez a gyilkosság, dr. Urth, a Holdon történt.
     - Döbbenetes.
     - Több mint döbbenetes. Példátlan, dr. Urth! Ötven év óta, amióta a Holdbéli Domínium létrejött, ûrhajók robbantak föl, ûrruhák hasadtak szét. Emberek halálra fõttek a napoldalon, megfagytak a sötét oldalon, s megfulladtak mindkét oldalon. Történt haláleset lezuhanásból, ami a holdgravitációt figyelembe véve elég meglepõ. De mindmostanáig senki se hunyt el másik személy szándékos erõszaktette miatt.
     - Hogyan történt? - kérdezte dr. Urth.
     - A körülmények szerencsés alakulása folytán a hatóságok egy órán belül a helyszínen voltak. Egy õrjárati ûrhajó felvillanást észlelt a Hold felszínén. Tudja, milyen messzire ellátszik egy villanás az éji oldalon. A pilóta értesítette Luna Cityt, és leszállt. Esküszik, hogy miközben visszafelé körözött, sikerült meglátnia földfénynél valamit, amit ûrhajófelszállásként észlelt. Leszálláskor rátalált egy szétlõtt holttestre és lábnyomokra.
     - Föltételezi, hogy az a fényvillanás a tüzelõ fegyver volt? - Ez biztos. A hulla friss volt. Testének belsõ részei még meg se fagytak. A lábnyomok két embertõl származnak. Gondos mérések kimutatták, hogy a lenyomatok valamelyest különbözõ nagyságúak, ami eltérõ méretû ûrcsizmára utal. Mindent összevetve két kráterbe vezetnek: az egyik a GC 3, a másik a GC 5, ez azt jelenti…
     - Tisztában vagyok a holdbéli kráterek elnevezésének jelrendszerével - mondta szívélyesen dr. Urth.
     - Hm. Szóval: a GC 3 on olyan lábnyomok voltak, amelyek hasadékhoz vezettek a kráter falában, e hasadékokban megkeményedett horzsakõ lenyomataira találtak. Röntgenfényelhajlásos minták kimutatták…
     - Daloló Harangok - vágott a szavába izgatottan az extraterrológus. - Csak nem akarja azt mondani, hogy a gyilkosság a Daloló Harangokkal függ össze?!
     - És ha mégis? - kérdezte értetlenül Davenport.
     - Nekem van egy. Egy egyetemi expedíció lelt rá, és megajándékozott vele viszonzásul, amiért… Jöjjön, felügyelõ úr, ezt meg kell mutatnom.
     Dr. Urth fölugrott, és átkocogott a szobán, közben maga után hívta a felügyelõt.
     Davenport bosszankodva követte.
     Beléptek egy másik szobába, amely az elsõnél is nagyobb, homályosabb és jóval rendetlenebb volt. Davenport elképedten nézte a tömérdekféle-fajta anyagot egymás hegyén-hátán, amely még csak meg se játszotta a rendet.
     Szeme a homályban kivett egy kis rög .,kék pillantást" a Marsról, azt a holmit, amit romantikus lelkek a rég kihalt marslakók mûvének tartanak; egy kis meteoritot, egy korai ûrhajó modelljét, egy bedugaszolt palack semmit, rajta címke: "Légkör a Vénuszról".
     Dr. Urth boldogan közölte:
     - Múzeumot csináltam az egész házból. Ez az elõnye az agglegényéletnek. Persze még nem rendeztem el egészen. Majd egyszer, ha lesz egy szabad hetem…
     Egy pillanatig tûnõdve nézett körül, azután eszébe jutott, félretolta a tengeri gerinctelenek fejlõdésének rendszerét ábrázoló táblázatot (e gerinctelenek a Barnard-bolygón az élet legfejlettebb formái), és így szólt:
     - Itt is van. Sajna, egy kissé repedt.
     A Harang vékony dróton függött alá, finoman hozzáforrasztva. Szemmel láthatólag csakugyan repedt volt. Közepén kötél fogta össze, amitõl úgy festett, mintha két kis gömböt préseltek volna össze tökéletlenül. Ennek ellenére szeretettel ki volt fényesítve, tompa fényûre, lágy szürkére, bársonyosan simára, kissé ragyásra - a laboratóriumokban, ahol mindenáron szintetikus Harangokat szerettek volna elõállítani, képtelenek voltak másolatokat készíteni róluk. Dr. Urth így szólt:
     - Jó sokat kísérleteztem, amíg megfelelõ ütõt találtam. Igen szeszélyesek ezek a törékeny Harangok. De a csont jó hozzájuk. Itt van egy - és fölemelt egy szürkésfehér anyagú, vékony, kanálszerû valamit -, ezt egy ökör combcsontjából készítettem. Figyelje csak!
     Tömzsi ujjai meglepõen ügyesen mozgatták a Harangot, hogy kitapogassa a legjobb helyet. Beállította, és finoman rögzítette. Azután elengedte, a Harang szabadon lengett, majd a csontkanál vékonyabbik végével lágyan megütötte a Harangot.
     Mintha milliónyi hárfa zendült volna meg mérföldnyire. Fölerõsödött, elhalt, visszatért. Nem valami meghatározott irányból jött a hang. Belülrõl, az ember fejébõl szólt, egyszerre hihetetlenül édesen, szomorúan és reszketõn.
     Elnyújtottan halt el, s egy teljes percig csöndben voltak mindketten.
     Dr. Urth megszólalt:
     - Nem rossz, mi? - S egy kis fricskával lendületbe hozta drótján a Harangot.
     Davenport nyugtalanul megrebbent.
     - Óvatosan! El ne törje! - Köztudott volt, mily törékeny egy jó Daloló Harang.
     Dr. Urth ezt mondta:
     - A geológusok szerint a Harang csak nyomástól megkeményedett horzsakõ, amely légüres teret zár magába, s ebben szabadon csörögnek a parányi kõgyöngyök. Szerintük. De hát: ha csak errõl van szó, miért nem tudjuk lemásolni? Egy hibátlan Haranghoz képest az enyém csak gyerekharmonika.
     - Így igaz - mondta Davenport -, s a Földön nincs tíz ember, akinek hibátlan Harang lenne a tulajdonában, s akad száz olyan személy vagy intézmény, akik bármely árat megadnának érte, kérdezõsködés nélkül. Nagyobb mennyiségû Harang már megér egy gyilkosságot is.
     Az extraterrológus odafordult Davenporthoz, és tömzsi mutatóujjával visszatolta szemüvegét makrancos orrára.
     - Nem feledkeztem meg a maga gyilkossági ügyérõl. Kérem, folytassa.
     - Egyetlen mondatban elmondható. Tudom, ki a gyilkos. Visszatértek könyvtárszobai székeikbe, s dr. Urth összekulcsolta kezét gömbölyded hasán.
     - Csakugyan? Akkor hát semmi problémája, felügyelõ.
     - Tudni és bizonyítani: a kettõ nem ugyanaz, dr. Urth. Sajnos az illetõnek nincs alibije.
     - Mármint úgy érti, sajnos van neki, nem?
     - Úgy értem, ahogyan mondom. Ha lenne alibije, azt valahogy meg tudnám dönteni, mert hamis alibi lenne. Ha tanúi lennének, akik azt állítják, látták a Földön a gyilkosság idõpontjában, vallomásuk megtámadható lenne. Ha dokumentált igazolása lenne, arról is ki lehetne mutatni, hogy hamisítvány vagy valamiféle trükk. Sajnos neki egyik sincs.
     - És mije van?
     Davenport felügyelõ részletesen leírta a coloradói Peyton-birtokot. Majd így fejezte be:
     - Minden augusztust ott tölt, a legszigorúbb elszigeteltségben. Még a Földi Nyomozó Iroda is igazolhatja ezt. Egy esküdtszék biztosra venné, hogy az idén augusztusban is a birtokán volt. Hacsak nem szolgálunk határozott bizonyítékkal arra, hogy a Holdon járt.
     - Mibõl gondolja, hogy Mr. Peyton csakugyan a Holdon járt? Hátha ártatlan.
     - Nem az! - Davenport kikelt magából. - Tizenöt éven át igyekeztem megfelelõ bizonyítékokat gyûjteni ellene, de még sosem sikerült. Most azonban érzem, hogy ez Peyton-bûntény. Azt mondom önnek: senkiben e Földön nem lenne meg a kellõ arcátlanság ehhez, vagy másfelõl: senkinek se lenne meg a kellõ üzleti kapcsolata ahhoz, hogy csempészett Daloló Harangokat próbáljon továbbadni. Tudjuk róla, hogy szakértõ ûrpilóta. Tudjuk, hogy kapcsolatban állt a meggyilkolt férfival, bár az igaz, hogy az elmúlt néhány hónapban nem találkoztak. Sajnos azonban e tények egyike sem bizonyíték.
     Dr. Urth így szólt:
     - Nem lenne egyszerûbb a pszichopróbát bevetni most, hogy ennek használata törvényessé vált?
     Davenport arca elborult, orcáján élénk színûre vált a seb.
     - Olvasta a Konski-Hiakawa-törvényt, dr. Urth?
     - Nem.
     - Azt hiszem, senki se. Alapvetõ a jog a lelki érinthetetlenséghez, mondja a kormány. Rendben van, de mi következik ebbõl? Az, akit pszichopróbának vetettek alá, és ártatlannak bizonyult abban a bûntényben, amelyben a pszichopróbát alkalmazták nála, annyi kártérítésre jogosult, amennyit csak ki tud sajtolni a bíróságból. Nemrégiben egy bankpénztárost huszonnégyezer dollárral kárpótoltak, mert nem bizonyult alaposnak a gyanú, hogy lopott. A közvetett bizonyíték, amely látszólag a lopásra vallott, valójában egy kis házasságtörés felé mutatott. A bíróság elfogadta a panaszát, amely szerint a férfi elveszítette az állását, a kérdéses férj megfenyegette, s testi rettegésben tartotta, amellett nevetségessé vált és megszégyenült, mert egy újságskribler kiderítette a próba eredményét.
     - Megértem annak az embernek a szempontjait.
     - Mi is. Épp ez a baj. Ez ismét egy üggyel több, hogy el ne feledjük: akit egyszer már pszichopróbának vetettek alá, soha többé nem tehetõ ki pszichopróbának más okból. Senkit nem lehet lelki veszélyeztetésnek kitenni életében kétszer, mondja a törvény.
     - Kényelmetlen dolog.
     - Az bizony. Két év óta; amióta a pszichopróbát törvényesítették, meg se tudom számlálni, hány vagány és svindler igyekezett alávetni magát ennek az eljárásnak apró zsebmetszésért, hogy utána szabadon ûzze nagyobb játékait. Tehát az Igazságügy addig nem fogja megengedni, hogy Peytont pszichopróbának tegyék ki, amíg nincs erõs bizonyítékunk a bûnösségére. Ha nem is jogi bizonyíték, de bizonyíték, amely elég erõs ahhoz, hogy meggyõzze a fõnökömet. Az a legrosszabb a dologban, dr. Urth, hogy ha pszichopróba-dokumentum nélkül megyünk a bíróság elé, nem nyerhetünk. Olyan komoly ügyben, amilyen egy gyilkosság, az a tény, hogy nem éltünk a pszichopróba eszközével, még a legostobább esküdt szemében is egyértelmûvé teszi: a nyomozás nem áll biztos lábakon. - Tehát mit óhajt tõlem?
     - Bizonyítékot, hogy Peyton a Holdon járt valamikor augusztusban. Ezt gyorsan kellene elõteremteni. Nem tarthatom õt tovább benn csupán gyanú alapján. És ha a gyilkosság híre kitudódik, a világsajtó robban, akár egy aszteroid a Jupiter légkörében. Pompás bûntény, lássa be: az elsõ gyilkosság a Holdon.
     - Pontosan mikor követték el? - kérdezte Urth, aki hirtelen gyors keresztkérdésekbe csapott át.
     - Augusztus huszonhetedikén.
     - És mikor történt a letartóztatás?
     - Tegnap. Augusztus harmincadikán.
     - Akkor, ha Peyton volt a gyilkos, volt ideje visszatérni a Földre.
     - Éppen hogy. Éppen csak hogy. - Davenport ajka elvékonyult. - Ha egy nappal elõbb érek oda… Ha üresen találom a házat…
     - És maga szerint mennyi idõt töltöttek a Holdon ezek ketten, a meggyilkolt és a gyilkos?
     - A lábnyomokkal borított talajból ítélve, több napot. Legalább egy hetet.
     - Megtalálták-e az ûrhajót, amellyel utaztak?
     - Nem, és aligha fogjuk valaha megtalálni. Úgy tíz órával ezelõtt a denveri egyetem a háttér-radioaktivitás növekedését jelentette, amely tegnap délután hatkor kezdõdött, és pár óra hosszat tartott. Nem nehéz egy ûrhajó irányítóberendezését úgy beállítani, hogy legénység nélkül szálljon föl és robbanjon szét ötvenmérföldnyi magasságban mikromáglya-elégtelenség miatt, dr. Urth.
     - Ha én lennék Peyton - mondta elgondolkodva dr. Urth -, én a hajón ölõm meg azt az embert, azután pedig együtt robbantom föl a hajót és a hullát.
     - Maga nem ismeri Peytont - válaszolta komoran Davenport. - Õ élvezi, hogy gyõz a törvény fölött. Ez sokat megér neki. Otthagyni a hullát a Holdon: ez nekünk szóló kihívás.
     - Értem. - Dr. Urth körkörösen csapkodta a hasát, és így szólt: - Hát, volna egy lehetõség.
     - Arra, hogy bebizonyítsa: Peyton járt a Holdon?
     - Hogy szakvéleményt tudjak mondani róla magának. - Most?
     - Minél hamarabb, annál jobb. Persze csak ha lehetõséget kapok rá, hogy beszélgessek Mr. Peytonnal.
     - Ezt el lehet intézni. Kinn vár rám egy nem grav jet. Húsz perc alatt Washingtonban lehetünk.
     Ám a kövér extraterrológus arcán hallatlan riadalom jelent meg. Fölpattant, és eltopogott a nyomozó mellõl a rendetlen szoba legzsúfoltabb sarkába.
     - Nem!
     - Mi a baj, dr. Urth?
     - Nem ülök nem grav jetre. Nem bízom bennük. Davenport zavartan nézett dr. Urthra. Ezt dadogta:
     - Szívesebben menne egykerekûvel?
     - Nem bízom semmilyen jármûben. Nem hiszek bennük. Csak a két lábamban. - Hirtelen mohón megkérdezte: Nem hozhatná el Mr. Peytont ebbe a városba? Valahova járótávolságon belülre? Mondjuk a városházára? Odáig már gyakran mentem el gyalog.
     Davenport csüggedten nézett körül. A nyitott ajtón át belátott a túlsó szobába, benne az égen túli világokból idekerült tárgyakra. Majd dr. Urthra nézett, aki elsápad a nem grav jetnek még a gondolatára is. Azután megvonta a vállát.
     - Idehozom Peytont. Ebbe a szobába. Megfelel önnek? Dr. Urth megkönnyebbülten sóhajtott.
     - Teljesen.
     - Remélem, segít rajtam, dr. Urth.
     - Megteszem, ami telik tõlem, Mr. Davenport.

Louis Peyton undorral tekintett körül a környezeten, és megvetéssel mérte végig a kövér embert, aki bólogatva köszöntötte. Rápillantott a felkínált székre, és letörölgette, mielõtt ráült. Davenport széket húzott melléje, fegyvere tokja jól látszott. A kövér emberke mosolyogva ült le, és gömbölyû hasát paskolta, mint aki épp most fejezett be egy jó vacsorát, és ezt mindenáron tudatni akarja a világgal.
     Így szólt:
     - Jó estét, Mr. Peyton. Dr. Wendell Urth extraterrológus vagyok.
     Peyton újra ránézett. - És mit akar tõlem?
     - Tudni szeretném, járt-e a Holdon augusztus folyamán. - Nem jártam.
     - Mégse látta önt senki augusztus elseje és harmincadika között.
     - A szokott életemet éltem augusztusban. Ebben a hónapban sosem vagyok látható. Kérdezze meg tõle. - És fejével Davenport irányába bökött.
     Dr. Urth kuncogott.
     - Jó lenne, ha ezt ellenõrizhetnénk. Ha volna valami fizikai módszer, amellyel elemezhetnénk mondjuk a hajában levõ port, és azt mondhatnánk: "Aha, holdkõzet." Sajnos nem tehetjük. A holdkõzet ugyanolyan, mint a földkõzet. És még ha nem így lenne is, akkor se lenne belõle a hajában, hacsak nem ûröltözet nélkül lépett volna ki a Hold felszínére, ami valószínûtlen. Peyton közönyös maradt.
     Dr. Urth jámbor mosollyal folytatta, s közben az orra hegyére csúszkáló szemüvegét nyomkodta vissza.
     - Az ûrben vagy a Holdon utazó ember földi levegõt lélegzik be, földi étket eszik. Földi környezetet hordoz a bõrén, akár az ûrhajóban van, akár az ûrruhában. Keresünk valakit, aki két napot töltött az ûrben a Hold felé menet, legalább egy hetet a Holdon és két napot a Holdról visszatérõben az ûrben.
     - Javasolnám - szólt Peyton -, könnyítse meg a dolgát azzal, hogy engedjen el, és keresse meg az igazi gyilkost.
     - Sor kerülhet rá - mondta dr. Urth. - Látott már valaha ilyet? - Tömzsi kezével kotorászott a padlón, s szürke gömböt kerített elõ, amely tompított fényt árasztott.
     Peyton elmosolyodott.
     - Azt hiszem, Daloló Harang.
     - Csakugyan Daloló Harang. A gyilkosságot Daloló Harangokért követték el. Mi a véleménye az enyémrõl?
     - Szerintem meglehetõsen repedt.
     - De vegye csak szemügyre - mondta dr. Urth, és gyors mozdulattal odahajította a csaknem kétméteres távon át. Davenport fölkiáltott, és félig fölemelkedett ültébõl. Peyton erejét megfeszítve és oly gyorsan emelte föl a karját, hogy sikerült elkapnia a Harangot.
     Peyton így szólt:
     - Magának elment az esze! Ne hajigálja így. - Nagyra becsüli a Daloló Harangokat, mi?
     - Túlságosán is, semhogy összetörjek egyet. De ez talán nem bûn. - Peyton szelíden megsimogatta a Harangot, azután a füléhez emelte, és lassan megrázta, figyelte a lunolithek lágy csilingelését, a csöpp horzsakõrészecskéket, amint csörögnek a légüres térben.
     Azután, a még mindig hozzáerõsített acéldrótnál fogva fölemelte a harangot, hüvelykujja körmét görbült ívben szakszerûen végighúzta a felszínén.
     Megpendült! Nagyon lágy, nagyon fuvolaszerû volt az enyhe vibratóval kitartott hang. Egy pillanatra mindhármukat megbûvölte.
     Azután dr. Urth így szólt:
     - Dobja vissza, Mr. Peyton. Lökje ide! - És várakozón kinyújtotta a kezét.
     Louis Peyton automatikusan odalökte a Harangot. Az rövid ívben tette meg a dr. Urth várakozó keze felé vivõ út egyharmadát; majd lefelé fordult, és szívet tépõ, sóhajos disszonanciával összetört a padlón.
     Davenport és Peyton egyaránt szótlanul bámult a szürke törmelékre, s dr. Urth szelíd hangját alig lehetett hallani, amint így szólt:
     - Ha rátalálnak a rejtekhelyre majd, ahol a bûnözõ a nyers Harangokat õrzi, kérem, hogy egy hibátlan, kifényesített példányt kapjak kárpótlásul és tiszteletdíjként.
     - Tiszteletdíj? Mire? - kérdezte Davenport.
     - Hiszen az ügy már világos is. Az iménti kiselõadásom ellenére mégiscsak létezik a földi környezetnek egy olyan eleme, amelyet egyetlen ûrutazó se visz magával, s ez a földfelszín gravitációja. Az a tény, hogy Mr. Peyton ily elképesztõen rosszul ítélte meg egy olyan tárgy elhajítását, amelyet sokra becsül, csak arra vallhat, hogy izmai még nem alkalmazkodtak újra a Föld gravitációjának húzóerejéhez. Az én szakvéleményem, Mr. Davenport, az, hogy a maga foglya az utóbbi néhány nap során távol volt a Földtõl. Vagy az ûrben járt, vagy valami bolygó jellegû helyen, amely jóval kisebb méretû a Földnél, például a Holdon.
     Davenport diadalmasan állt föl.
     - Kérném a véleményét írásban - mondta, kezével fegyverén -, és az elég lesz arra, hogy engedélyt kapjak a pszichopróbára.
     Louis Peyton kábán és ellenállás nélkül látta be, hogy hátrahagyandó testamentumába bele kell vennie majd a végsõ mûhiba tényét is.

Fencsik Flóra fordítása